LESLIE L. LAWRENCE Véresszakállú Leif és a lávamező
Budapest, 2001
  Lőrincz L. László 2001
ISBN 963 8229 59 4
Gesta Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2001. évben.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1532.49.01
Készült 24,85  A 5  ív terjedelemben
Furcsa örökség
Igazából csak akkor fogtam gyanút, amikor Snorri Eggertson a sörözőben is angolul beszélt. Rendelt három korsóval, aztán elégedetten hátradőlt a székében.
Jómagam már közel sem voltam ennyire elégedett. Többek között azért sem, mert még mindig nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi a fészkes fenét keresek én itt, Izlandon? Az ólomszürke felhők benéztek az ablakon és együtt-érzőn felém bólogattak.
Gwendolint láthatóan nem foglalkoztatták hasonló gondolatok. Amikor felemeltem a söröskorsómat, éppen Snorri hátára ütött egy nagyot. Snorri felvihogott, és a térdét csapkodta széles jókedvében.
Előszedtem a zsebemből a pipámat, a számba tettem, de mielőtt még hozzáláthattam volna a megtöméséhez, a szőke hajú felszolgálólány leparkolt mellettem, és félre nem érthető kézmozdulatokkal jelezte: ha rá akarok gyújtani, húzzak ki a szabadba, a jegesmedvék, gleccserek, és az úszó jégtáblák közé.
Sóhajtottam, és csak a rend kedvéért Snorrihoz fordultam.
 Mit mond?
Snorri rám nézett, és megvonta a vállát.
 Feltehetően azt, hogy itt tilos a dohányzás.
 Egyelőre még csak a számba vettem a pipámat. Az is tilos?
 Kérdezze meg tőle.
A mélyen lehajló felhők a koponyám tetejét nyomták, így aztán kissé élesebbre köszörülődött a hangom, mint szerettem volna.
 Maga beszéli a nyelvet, nem? Snorri meghökkehve nézett rám.
 Én? Miért beszélném?
Most már biztos voltam benne, hogy a felhők az okai mindennek. Megráztam a fejem, és igyekeztem megszabadulni bódító hatásuktól.
 Mert maga izlandi. Úgy hallottam, hogy az izlandiak többsége beszéli a saját nyelvét.
Snorri Eggertson elvigyorodott.
 A többsége bizonyára. Én sajnos a kisebbséghez tartozom.
Kivettem a számból a pipát, és a türelmesen várakozó pincérlányhoz fordultam. Szép, lassú irodalmi angolsággal elmagyaráztam neki, hogy nem óhajtom meggyújtani a pipám, csak a számban tartanám.
A lány bólogatva végighallgatott, majd ugyanolyan szép, választékos angolsággal azt válaszolta, hogy akár meggyújtom, akár nem: nála semmi keresnivalója a pipámnak a számban. Esetleg lenne, aki félreértené, és ebből kellemetlensége támadhatna. Ha nagyon rá akarok gyújtani, ajánlja Einar Ólaff-son kocsmáját a tengerparton  ott még a földre is köphetek.
Miután kellemesen elcsevegtünk, zsebre vágtam a pipám, és jobb híján Snorrihoz fordultam.
 Maga nem beszél izlandiul? Snorri felvonta a vállát.
Röstellem, de nem. Miután apám meghalt, anyám egy angolhoz ment férjhez, aki annyit tudott izlandiul, mint maga.
 Azért mégiscsak furcsa - békétlenkedtem. - Úgy hívnak valakit, hogy Snorri Eggertson, és nem tud izlandiul.
 Muhammad Ali sem tudott arabul.
Tovább is folytattuk volna a kellemes eszmecserét - immár pipa nélkül -, ha fel nem bukkan az ajtóban Simon. Megcsóválta a fejét, és kétségbeesve nézett ránk.
 Valami baj van? - kérdezte aggódva Snorri.
Simon megcsóválta a fejét, miközben rémült képet vágott. -Elveszítettem - nyögte halálsápadt ábrázattal. - Isten-uccse, elveszítettem.
Gwendolin arcáról lehervadt az önfeledt vigyor.
 Mit veszítettél el, te szerencsétlen? A hitelkártyáidat? Simon megrázta a fejét és az asztalra könyökölt.
 Az időérzékemet.
Gwendolin tenyere nagyot csattan! a hátán.
Fulladj bele a sörödbe!
Hiszen még nem is rendeltem.
Vidámak voltak, mintha a vesztüket érezték volna.
A történet úgy kezdődött, hogy az egyik tibetiórám után elkapott a parkban Snorri Eggertson. Magas, kék szemű, szőke hajú fiatalember volt, a viking korszak kiváló szakértője. Ismeretségünk a Régészeti Intézet könyvtárában született, ahol is több hosszú órán át beszélgettünk a vikingekről. Eggertson nyílt eszű, rendkívül művelt kutató volt, s volt valami megnyugtató a modorában. Mint az északi embereket, általában nehezen lehetett kihozni a béketűréséből. Csak úgy áradt belőle a szelíd nyugalom.
Szóval, odajött hozzám Snorri Eggertson, amin már azért is csodálkoztam, mert a könyvtáron kívül soha nem közeledett hozzám, pedig láttam már nem is egyszer a parkban, vagy az épületek között. Ilyenkor csak mosolygott, és felém intett. Ismeretségünk olyasféle ismeretség volt, amely kizárólag a régészeti könyvtár területére korlátozódott.
Ezúttal azonban Snorri Eggertson kifejezetten rám várt, méghozzá vékonyka, dohánylevélből csavart szivarral a szájában. Mivel soha nem láttam még dohányozni, megfelelően rácsodálkozhattam, mert Snorri zavarában elnyomta a szivar-kaját egy közeli fa törzsén, majd belehajította a mellettünk vörösödő szemétládába.
 Csak a lelki felindulástól van - magyarázta méla nyugalommal a hangjában. - Nagyon fel vagyok zaklatva, ugyanis.
Lopva rápillantottam. Életemben nem láttam még nála nyugodtabb fickót. Csendes derűt és békét sugárzott a tekintete.
 Ezért gyújtottam rá - folytatta. - De nem ízlik.
 A szivarhoz hozzá kell szokni - magyaráztam én is. -Először rosszul lesz  azt hiszi, soha többé nem fog rágyújtani  másodszor is rosszul lesz, harmadszor már kapiskálja a dolgot...
 Maga szivarozik?
 Nem én - mondtam. - Csak hallottam valakitől.
 Beszélnem kell magával - mondta Snorri Eggertson.
 Hol gondolja?
 A Kockás Agárban jó lesz?                          ť Tíz perc múlva a Kockás Agárban voltunk.
Snorri Eggertson nem sokat teketóriázott. Felhajtotta a sörét - benne az elmaradhatatlan ír whiskyvel -, aztán nagy nyugodtan rám nézett.
 Örököltem - mondta rezzenéstelen tekintettel.
 Gratulálok - tettem le a korsóm. - Mit? Képeket, ékszereket, adósságot?
Snorri Eggertson arcán egyetlen izom sem rándult.
 Lávamezőt.
A maradék sör mellészaladt, ezért gyorsan le kellett tennem a korsót, és sürgősen megtörölgetni a számat. Azt hittem, rosszul hallok, így még egyszer megismételtem.
 Mit örökölt?
 Egy lávamezőt. -Az... micsoda?
 A lávamező? Ahova a tűzhányóból kifolyt a láva és megszilárdult. Azt hívják lávamezőnek. Meg akarja nézni?
Úgy gondoltam, ha már a Kockás Agárban vagyok, és megittam egy korsó sört egy ír whiskyvel, miért ne nézném meg, milyen egy lávamező?
Snorri Eggertson a zsebébe nyúlt, és csipkés szélű fényképet húzott elő belőle. Leejtette elém az asztalra és mélyet sóhajtott.
 Ez az.
A képre pislogtam. Előbb azt hittem, sűrűn egymás mellett terpeszkedő vakondtúrásokat ábrázol egy jól ápolt kertben, néhány pillanat múlva aztán rájöttem, hogy ezek a vakondtúrások jóval nagyobbak az átlagosnál, mondhatnám, akkorák, hogyha valóban vakond túrta volna őket, nagyobbnak kellett volna lennie egy elefántnál. Ekkora vakondok pedig még Izlandon sincsenek.
 Ez a lávamező - mondta. - Ezt örököltem. Illetve... egy jó nagyot belőle.
Bár nemigen izgatott a dolog, úgy éreztem, ha már elfogadtam meghívását, illik valamelyest érdeklődnöm a problémája iránt.
 Mekkora az a jó nagy?
 Nem is tudom... tíz, vagy húsz négyzetkilométer lehet. Még nem jártam ott.
Meglepve kaptam fel a fejem. Ekkora terület még sivatagból, vagy lávamezőből is sok.
Vártam, hogy mondjon valamit, de nem mondott. így aztán nekem kellett tovább tudakolóznom.
 És... mit szándékozik csinálni vele? Eladja, vagy megtartja?
 Van ott egy érdekes lelőhely - mondta Eggertson.
 Milyen lelőhely? - húztam össze a szemem.
 Egy viking hajó. Még nincs feltárva. -Fel akarja tárni?
Eggertson erre mesélni kezdett. Közben megérkezett a második sör is a menetrendszerű ír whiskyvel.
 Volt egy nagybácsikám, bizonyos Baldur Halldórsson. Ő hagyta rám a lávamezőt. A napokban kaptam meg a végrendeletét. Azt írja benne, hogy valahol a mezőn van elásva egy viking hajó.
 Eszerint tengerpartot is örökölt?
 Csak a lávamezőt. Nem határos a tengerrel.
 Akkor hogy került oda a hajó?
Az egy temetkezési hajó - mondta. - Nem használták, csak eltemettek benne valakit. Egy bizonyos Véresszakállú Leif nevű vikinget. - Snorri ártatlan képpel rám pislogott. -Van a lávamezőn ezenkívül még egy hőforrás is. Nem akkora, mint a nagy Gejzír, de azért ez is megteszi. A víz egy lá-vateknőbe folyik bele, amely évszázadok alatt egész kis tavacskává szélesedett.
És?
 A hőforrásban és a tavacskában élnek bizonyos állatfajok, vagy micsodák.
Éreztem, hogy megreccsen alattam a szék. -Miféle állatfajok? Snorri megvonta a vállát.
 Őszintén szólva, nem tudom, minthogy azt sem tudom, fajok-e,  vagy fajták. Sosem voltam tisztában vele, hogy a biológusok mire használják az egyiket, mire a másikat. De hogy vannak benne bizonyos élőlények, az biztos. Olyanok, amelyek kibírják a forró vizet.
 Mit mondott a nagybác sikáj a...
 Például a vakrák.
 Micsoda?!
 Vakrák. Rák, amelyik vak.
 Forró vízben?
 Vak, de nem főtt, ha erre gondol. Csak ebben a hőforrásban él. Sehol másutt a világon.
Mintha hajókürtök szóltak volna a fejemben. Vagy hogy stílszerű legyek, mintha Heimdall, a viking őrző-isten fújta volna a fülem mellett a trombitáját.
 Nagybátyám szerint legalább tíz olyan élőlény él abban a kis tóban és a forrásban, amelyik sehol másutt.
Enyhén megszédültem. S ennek a szédülésnek nem volt semmi köze a sörhöz és az ír whiskykhez.
Na, álljon csak meg a menet! - emeltem fel az ujjam. -Ön azt állítja, hogy a telkén, vagy lávamezején lévő meleg forrásban olyan élőlények élnek, amelyek mind ez idáig ismeretlenek a tudomány előtt?
 A nagybácsikám állította.
 O honnan tudta?
 Könyvekből, azonkívül a barátja is mondta neki. -Ki volt a barátja?
Fogalmam sincs róla. Valami izlandi pasas. Egy öreg biológus.
Eszerint valaki már foglalkozott a meleg forrás élőlényeivel - sóhajtottam csalódottan.
Snorri megrázta a fejét.
 Nem foglalkozott.
 Hogyhogy nem foglalkozott?
 Meghalt, mielőtt foglalkozhatott volna. Ezután a nagybátyám akart írni róluk, ő viszont nem volt biológus. Addig tanulmányozgatta őket, amíg ő is meg nem halt.
Nem mondhatnám, hogy szerencsét hoz a maga hőforrása...
 Ugyan, hiszen mind a ketten idősek voltak már. Átnyúltam az asztal felett, és elmarkoltam Snorri Eggertson karját.
 Mit akar tőlem, Snorri?
Snorri megvakargatta az orra hegyét.
 Úgy hallottam, érdeklik a rákok.
 Kitől hallotta?
 Ludwig Kirschertől. Azt mondta, maga biológus is, nemcsak nyelvész. Nem akar eljönni velem l .lniulwi?
Attól a másodperctől kezdve, ahogy megemlítette az örökségét, ettől a pillanattól rettegtem. Tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni, s abban is biztos voltam, hogy úgy járok majd, mint a madárka a lépes vesszővel. Jó darabig illegeti magát előtte, úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne rászáll-ni, végül mégis csak rászáll.
ÚMaga megbolondult - mondtam.
 Miért bolondultam volna meg? - kérdezte nyugodtan, miközben intett, hogy hozzanak még egy sört a belevaló ír whiskyvel. - Magát elvégre érdeklik a vakrákok, a mit tudom én, micsodák a vízben...
 Miért olyan biztos ebben?
 Nem érdeklik?
 De érdekelnek, az ördög vigye el, de mennyire hogy érdekelnek!
 Még nem írt róluk senki. Maga lenne az első. Mindig is irigyeltem a biológusokat. Sétálgatnak az erdőben, arra repül egy bogár, leverik a kalapjukkal, ránéznek és azt mondják: -hipp-hopp!, már megint felfedeztem egy új fajt! Nekem, régésznek pedig össze kell csinálnom magam, hogy találjak egy olyan téglát, amelyet még nem talált meg senki. Azon gondolkodom, hogy átképeztetem magam biológussá. Már látom is lelki szemeimmel azokat a vaskos könyveket, amelyek egy izlandi hőforrás sajátos és speciális élővilágával foglalkoznak. Szerkesztői, írói és az élőlények névadói Leslie L. Law-rence és Snorri Eggertson biológusok. Öntsem bele a whisky-jét a sörébe, vagy inkább mellé issza?
Snorri Eggertson kihelyezte a lépes vesszőt, én meg amilyen madár voltam, rászálltam.
Legközelebb egy hét múlva találkoztunk, ugyancsak a Kockás Agárban. Harry, a csapos már nem is kérdezett semmit, csak elénk rakta a sört és a whiskyket.
Snorri összedörzsölgette a tenyerét, de nem volt hajlandó megmukkanni, amíg meg nem itta az első korsóját. Akkor aztán rám szegezte békés, a tenger kékjét idéző viking szemeit.
 Simon is velünk jön - mondta.
 Az meg ki a fene? - csúszott ki a számon.
 Simon Katz.
 Ismernem kéne?
 Kiváló régész. Csodálatos a szeme: azonnal észreveszi, ha épületmaradványok rejtőznek a föld alatt. Mintha röntgen lenne a fejébe építve. - Az órájára pislantott, majd szerényen megjegyezte: - Mindjárt itt lesz Gwendolin.
Megremegett a söröskorsó a kezemben.
 Kicsoda?
 Gwendolin Forsyth.
 Ő kicsoda? A menyasszonya? Snorri megrázta a fejét.
Nincs menyasszonyom... egyelőre. Gwendolin geológus.
 Eszerint ő is jön?
 Hacsak nincs kifogása ellene.
 Korábban nem említette, hogy egy egész expedíció indul Izlandra.
 Csak ennyien vagyunk. Simon és én körülnézünk a lávamezőn, hátha rábukkanunk a hajóra, maga belebújhat a hőforrásába, Gwendolin pedig feldolgozza a lávamező geológiai nevezetességeit.
Ajtó nyílott, és belibegett rajta Gwendolin Forsyth. Szorosan testére simuló kosztümjében, hófehér kesztyűjében fiatal, öntudatos királynőre emlékeztetett. Biztos voltam benne, hogyha aprócska koronát tenne a fejére, úgy leverné Európa valamennyi királynőjét, mint hülye Billy a kakukkos órát.
Ami - végül is - az európai királynők küllemének ismeretében nem is tűnt olyan óriási teljesítménynek.
Gwendolin jött, látott és ivott. Úgy hajtotta le a dupla ír whiskyt, hogy megborzongtam tőle. Hiába, a nagy teljesítmények mindig borzongásra késztetnek.
 Snorri, öreg fiú - ujjongott aztán cuppanós puszit nyomva Snorri homlokára. - Hogy vagy ?
 Ragyogóan - biccentett Snorri elismerésre méltó nyugalommal az arcán. 4- Iszol még eggyel, Gwcn?
 Sértegetsz, Snorri?
A második dupla whisky is úgy eltűnt előle, mintha láthatatlan elefánt szívta volna ki a poharából láthatatlan ormá-nyával.
 Ez jólesett - nyögte aztán elégedetten. - 0 Lawrence? -kérdezte rám mutatva.
 Nem hagytál időt rá, hogy bemutassam - mentegetődzött Snorri.
 Sebaj - mosolygott rám a barna lány. - Úgyis eleget hallottam már magáról. Magával történt annyi izgalmas dolog a Himalájában, igaz? - Táskája után nyúlt, papírokat halászott ki belőle, és az asztalra tette őket. Óvatosan félretolta könyökével a harmadik dupla whiskyt, és Snorrira nézett. - Tudod, hogy mit örököltél, aranyom? Az egész egy nagy, kicseszett lávamező. Nincsenek rajta zöldellő rétek, éneklő madarak, fehér barikák, sőt még fekete varjak sem.
 Akkor mi van? - tudakolta Snorri.
 Láva. Annyi, hogy évszázadokra kielégíthetnénk belőle egész Európa lávaszükségletét.
 Miért? Mire jó a láva? - kérdeztem kíváncsian.
 Semmire. De nemcsak láva van rajta. De nem ám, Snorri.
 Hanem? - kérdezte reménykedve az izlandi örökös.
 Hamu is. Harminc centi vastag. Örököltél néhány köbkilométer hamut, Snorri. Egy izlandi kollégám három éve járt azon a vidéken. Van ott egy hőforrás... is... valami rossz forrás.
 Milyen? - nézett rá értetlenül Snorri.
 Ne rémülj meg, ez csak egy elnevezés. Azért hívják így, mert a viking korban embert áldoztak benne.
Snorri Eggertson a whiskyjéért nyúlt, de amikor nem talált egy cseppecskét sem a poharában, csüggedten leeresztette a kezét.
Em...bert?
 Kollégám el is magyarázta, hogyan. Kíváncsiak vagytok rá? Nem? Akkor elmondom. Fából vagy vasból ketrecet készítettek, bezárták az áldozatot, majd egy kötél segítségével belógatták a forrásba. Lent tartották egy kicsit, majd viszszahúzták. Szép fehér csontvázat kaptak vissza. Ezért rossz forrás.
És ebben a forrásban kellett volna nekem vakrákok után kutatnom!
 Persze lehet, hogy ez az egész csak mese. Izlandon sokféle legenda járja, amelyeknek nincs valóságalapjuk.
 Mi van még... ott? - kérdezte üres poharára fonva az ujjait Eggertson.
 A Hekla - mondta a lány. - Az is ott van. A Hekla vulkán. Izland legnagyobb, működő vulkánja.
 Az is... az enyém?
 Szerencsére nem. A Hekla nemzeti tulajdon. De ott fe-ketedik nem messze a birtokodtól.
És ha... kitörne?
Gwendolin erre nem válaszolt. Ránk hagyta, hogy találgassunk.
 Még valami?
 A lávamező telis-tele van hasadékkal, amelyek feneke egészen a pokolig ér.
 Ki kell kerülni őket - bátorítottam magam. Gwendolin rám nézett.
 Ha észreveszi a szájukat.
 Miért ne venném észre?
 Mert benőtte a moha. Látott már izlandi mohát?
 Hol az ördögben láttam volna?
 Pedig érdekes jelenség. Cirka tizenöt centiméter vastag, mintha perzsaszőnyegeket fektettek volna egymásra. Ezek a mohaszőnyegek fedik el a hasadékok száját.
És?
 Néha megnyílnak. Nem mindig, és nem mindenkinek a lába alatt. De megnyílnak. S ha megnyíltak, az, aki rálépett, nem kerül elő soha többé. Soha-soha többé.
Belekortyoltam a sörömbe. Nem vagyok gyáva természetű, de éreztem, hogy egyre inkább elmegy a kedvem Izlandtól.
Mi az ördögért kellett ráharapnom Snorri csalijára?
A java azonban még hátra volt. Snorri lehajtotta a fejét, és szórakozottan belerúgott az asztal lábába.
 Azt hiszem... nem mondtam még el mindent önnek, Mr. Lawrence.
 Nem mondott el? Mit nem mondott el? - kapkodtam levegő után.
 Néhány apróságot. Úgy gondoltam, minek terheljem velük.
 Mik lennének azok? - kérdeztem balsejtelmekkel teli.
 Az a helyzet, hogy nem én vagyok az egyedüli örökös.
 Nem? - tátottam el a számat.
 Nem. Vagyunk még néhányan.
 Hányan?
 Fogalmam sincs róla.
 Fogalma sincs róla? - visszhangoztam értetlenül, mint francia vígjátékokban az idióta komornyik.
 Nincs.
 Ezt nem értem.
 Az a helyzet, hogy Baldur bácsi világcsavargó volt. Igazi viking. Élete jelentős részét nem Izlandon töltötte. Élt az Egyesült Allamokban, Kanadában, de még Ausztráliában is. Baldur bácsi pokolian gazdag volt. Hogy mennyi volt a vagyona, ezt még csak sejteni sem lehet. Nem iszunk még egy kört?
Nem maradt erőm a tiltakozásra, főleg mivel Gwendolin lelkesen megszavazta az ötletet. Mire felocsúdtam, már ott állt előttünk három dupla, egyelőre még sör nélkül.
 Halála előtt mindenét pénzzé tette, a pénzt pedig eldugta. Azt akarta, hogy találjuk meg. Aki megtalálja, azé.
Kezdett az ügy egészen valószínűtlen és egészen ostoba lenni. Mintha egy televíziós szerencsejáték kezdetleges, még sok-sok átdolgozásra szoruló forgatókönyvét hallgattam volna.
Baldur bácsi rejtvényfejtő volt. Méghozzá nem is akármilyen. A világ szinte valamennyi versenyén indult, és sokat meg is nyert. Nos, Baldur bácsi azt szerette volna, hogy az örökösei közül azé legyen a pénz, aki megfejti élete utolsó nagy rejtvényét.
 Hm. És mi lenne az?
Snorri lenyomott egy kis whiskyt, aztán megrántotta a vállát.
 Meg kell találni az elásott viking hajót. Ő már egyszer megtalálta és belerejtette a pénzét.
 Tudja, ki a többi örökös?
 Annyit tudok csak, hogy Baldur bácsi viharos élete során sokféle emberrel ismerkedett meg. Nyilván közülük kerülnek ki a jelöltek.
Gondolja, hogy Izlandra fognak utazni egy homályos örökség reményében?
 Már gyülekeznek.
 Honnan tudja?
 A megbízott ügyvédtől, Finnur Steinpórssontól. Tegnap közölte velem telefonon, hogy többen közülük már Reykja-víkban vannak. De a házakba csak július elsején szabad kiköltözniük, így akarta Baldur bácsi.
Július elsejéig éppen két hét volt hátra. Megvakartam a fejem, és értetlen grimaszt vágtam.
 Hova fognak kiköltözni?
 Hát a házakba. -Házakba?
 Jó néhány, emeletes faház áll kint a lávamezőn  természetesen Baldur bácsi építtette őket oda.
Immár a napnál is világosabb volt előttem, miért kellek neki. Azért, nehogy félreértés essék, meg is kérdeztem tőle.
 Azért kellek magánkk, hogy megtaláljam a viking hajót?
 És ami benne van - bólintott Snorri.
 Miért éppen én?
 Mert olvasok újságot - vigyorodott el. - Maga olyan, mint Simon. Képes egy gombostűre is rábukkanni a szénakazalban.
 Tehát a vakrák csak kitaláció?
Dehogyis az! Attól még a cikkeit is megírhatja róluk. Közben meg csak úgy, szórakozásképpen megkeresi a hajót. Elszipkázzuk a többiek elől.
Olyan fények égtek a szemében, amilyenek ősei szemében éghettek, amikor gazdag, mediterrán városok kifosztására indultak.
 Miért van szüksége Miss Gwendolinra?
 Több szem többet lát. Bólintott, és kiitta a whiskyjét.
Az ügy komolyságára való tekintettel én is az enyémet.
Két héttel később Izlandon ültünk egy vendéglőben, s kibámultam az ablakon a vonuló felhők ellenére is világos, északi éjszakába. A nap a horizonthoz közeledett, ahogy ez már errefelé éjfél felé lenni szokott. A felszolgálólány két szép, előreugró keblével és iskolázott angol tudásával a bejárati ajtó kilincsét babrálta, többször is figyelmeztető pillantásokat vetve az órájára.
Snorri, Gwendolin és Simon olyannyira belemerültek a beszédbe és a sörbe, hogy nem is érzékelték az idő múlását. Én is csak akkor döbbentem rá, hogy milyen késő van, amikor találkozott a szemem a szép keblű és szép angolságú felszolgálólány szemrehányó tekintetével.
Fél tizenkettő múlt, bár a nap megpróbálta eljátszani a délután négyet.
Átnyúltam az asztal felett, és megráztam Snorri vállát.
 Snorri! Hallgasson egy pillanatra rám.
Snorri Eggertson felém fordította a szemét. Olyan mély vérerek tanyáztak a fehérjében, mint amilyen mély gleccserek hasogatják évtízezredek óta Izland földjét. Snorri, ellentétben velem, nem vigyázott a whiskykkel, így aztán még elfogult baráti körben sem lehetett volna színjózannak tekinteni.
 Mi... van? - nézett rám értetlenül.
 Későre jár - mondtam.
Meghökkenve pillantott az ablakon át bekukucskáló napra.
 De hiszen süt még a nap.
 Egész éjszaka sütni fog.
Legyintett, eltolt magától, és folytatta a Gwendolinnal megkezdett diskurzust. Éppen ott tartottak, hogy Mr. Joseph Earlnek, egyetemünk kiváló dékánjának, miért csak akkora agy van a fejében, mint egy gyíkéban, amely pedig korántsem arról nevezetes, hogy az állatvilág Einsteinjének tarthatná magát.
Nyugtalanságomnak egyáltalán nem az volt az oka, hogy a nap besütött az ablakon, sokkal inkább az, hogy Finnuf Steinpórsson nem volt sehol. Az ügyvéd, akinek fel kellett volna világosítani bennünket a részletekről. Nem voltam ugyan tisztában az izlandiak időhöz való viszonyával - vannak olyan országok, ahol egy-két órás késés meg sem koty-tyan -, valami mégis azt súgta a lelkem mélyén, hogy Izlandon nem szokás a késlekedés. Akkor viszont mi az ördög történhetett vele?
Mivel a lány egyre feltűnőbben bámulta az óráját, egyre határozottabban rázogattam Snorri vállát.
 Snorri! Figyeljen már rám, az ördög vigye el magát! Az ördög emlegetése mintha kijózanítóan hatott volna rá.
Megrázta a fejét és rám bámult. Olyan homályos volt a tekintete, mint a nagy Gejzír felett a levegő, közvetlenül kitörés után.
Mi... van?
Ezt én kérdezhetném magától. Azt mondta, tíz órára itt az ügyvéd. Finnur Steinpórsson.
Es?
 Nincs itt. Pedig már fél tizenkettő múlt.
Snorri az órájára pislogott. Láttam rajta, hogy a számlapját is alig látja, nemhogy a mutatókat.
Gwendolin odafészkelte magát hozzám, és az oldalamba csípett.
 Mi a hézag, Leslie?
Érződött a hangján, hogy benne is dolgoznak a dupla whiskyk. Egyedül Simon Katz nem vett részt a társalgásban. Lehajtotta a fejét az asztalra és csendesen szunyókált.
 El kellene mennünk - mondtam. - Itt a záróra.
 Vigye el a fene... pont akkor zárnak, amikor az ember a legjobban érzi magát. Alighanem... valakivel találkoznunk kellett volna...
 Nem fontos - mondtam. - Majd holnap találkozunk vele.
Magamhoz intettem a felszolgálólányt, és odaadtam neki a hitelkártyámat. Azt hittem, neheztel ránk, legnagyobb meglepetésemre azonban széles mosolyra húzta a száját.
 Lehúzom a gépen. Nem akarja megnézni, hogy csinálom?
Nem volt szokatlan, amit kérdezett, mert hiszen sokan ragaszkodnak hozzá, hogy saját szemükkel lássák, amikor a kártyájukkal babrálnak.
Elindult a teremből nyíló kis szoba felé, kezében a kártyámmal. Gyorsan Snorrihoz fordultam, aki éppen a söröskorsója alján bujkáló néhány csepp összeterelésével foglalkozott.
 Itt az ügyvéd névjegye?
 A... névjegye? - kérdezte bambán.
Azért csak a zsebébe nyúlt, és rövid kotorászás után kibányászott belőle egy gyűrött papírdarabot.
 Azt hiszem... ez az.
Nem az volt, csupán egy londoni metrójegy.
Immár nem kérdeztem semmit, hanem a zsebébe mélyesz-tettem a kezem. A harmadik papírdarab, amibe beleakadtam, Steinpórsson ügyvéd úr névjegye volt.
Megveregettem a vállát, és mentem a felszolgálólány után.
Snorri feje nagyot koppant az asztalon.
 Jézusom, ez elájult! Mi a csodát csináljak vele? - hallottam a hátam mögött Gwendolin kétségbeesett hangját. - Segíts, Simon! Jézusom, ez is elájult! Segítsen, Leslie!
Eszemben sem volt.
Ehelyett becsuktam magam mögött az ajtót.
A kisasszony éppen akkor bújt ki a köpenyéből, amikor átléptem a küszöböt. Elégedetten felém mosolygott, és ledobta a köpenyt a szék karfájára.
Minden oka meg is volt az elégedettségre. Fiatal volt, szőke, kék szemű, figyelemreméltó domborulatokkal. Ráadásul olyan csábító mosoly játszott a szája szegletében, amilyennek csak nagyon ritkán tudok ellenállni.
Nem szólt semmit, fogta a kártyámat, belerakta a gépbe, majd lehúzta róla a számla összegét. Amikor felém nyújtotta a kártyát, összeért az ujjunk hegye.
A lány mosolygott és az öltözőszekrényének dőlt.
 Megharagudott rám?
Miért haragudtam volna meg? - kérdeztem meghök-kenve.
 Amiért nem engedtem, hogy a szájában tartsa a pipáját.
 Csak csodálkoztam rajta.
 Meg kell értenie. Ha csak a gyanú árnyéka is vetődne ránk, hogy megsértjük a törvényeket, visszavonnák az engedélyünket.
Bár nem voltam tisztában az izlandi kereskedelmi, és versenytörvényekkel, bólintottam.
 A vendéglőt Gestur Svansson bérli - mondta.
 Aha. És ki az a Gestur Svansson?
 Egy pasas. Rohadtul hajt rám.
Megpörgettem a kártyát az ujjaim között és zsebre vágtam.
Hátakkor...
A lány ijedten kapott utánam.
 Várjon. Gestur Keflavíkban van. Gondoltam, elmehetnénk valahova.
Hova?
 Tudok egy jó helyet a tengerparton. Gestur csak reggel jön vissza.
Tiltakozni akartam, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Azt hittem, Gwendolin az. Őszinte rémületemre egy viking rontott be rajta. Akkora volt, mint egy ház és olyan széles is. A képe pedig mogorva, mintha épp az imént sodorta volna el kedvenc csónakját egy tengeri áramlat.
Szerencsére sikerült megőriznem a hidegvéremet. Komor képet vágtam és feléje nyújtottam a hitelkártyát.
 Magának talán működik. Próbálja ki.
A viking elvette és gyanakodva pislogott ránk. Megszívta az orrát, belehelyezte a hitelkártyát a vályúba, majd meghúzta. Csodák csodájára, a szerkezet ezúttal nem működött. Talán az éjszakai óra miatt akadozott a kontinenssel az összeköttetés. Meg akarta próbálni még egyszer, de én gyorsan kikaptam a kezéből a kártyát.
 Majd inkább készpénzzel.    
Jelentőségteljesen a lányra néztem, és még egyszer kiguberáltam a számlát. Tekintélyes summa volt  csak reménykedhettem benne, hogy az elkövetkező napokban sikerül valahogy visszaszereznem.
A viking rám nézett, miközben barátságosan bárgyú mosolyra szelídült az arca.
 Gestur Svansson vagyok. Hát maga kicsoda? Eltettem a kártyát, majd elegánsan meghajoltam.
 A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
Gestur Svanssonnak annyira megtetszhetett a nevem, hogy lenyomott egy székre és az öltözőszekrény felé indult. Biztos voltam benne, hogy innivalót keres. Közben a lány meg-törölgette a homlokát a keze fejével. Volt is mit letörölnie róla.
Mielőtt Svansson találhatott volna valamit, előkaptam a zsebemből az ügyvéd névjegyét és az orra alá dugtam.
 Tudja, hol van ez az utca? Svansson megnézte, aztán bólintott.
 Nem messze innen. Finnurt keresi?
Ő is szépen beszélt angolul, akárcsak a lány. Úgy látszik, Izlandon a Himaláját veri az angol nyelvoktatás színvonala.
 Steinpórsson ügyvéd urat. Svansson megcsóválta a fejét.
 Mi dolga vele?
Nem volt túl udvarias a kérdés, de hát egy vendéglő hátul-só fertályában éjfél körül már hiánycikknek számítanak az udvarias szavak.
 Van egy közös ügyünk. Ismét megcsóválta a fejét.
 Vigyázzon, ha vele dolgoztat. Az egy görény. A szemét is azért nyomták ki.
 Micsoda?
 Kinyomták a szemét. Régen, amikor gyerek voltam. Azt mondják, egy elégedetlen ügyfele tette. Mindenesetre nagy gazember.
 Azért én mégiscsak beszélni szeretnék vele. Ha megmutatná, hogy kell odamennem...
Svansson az ajtó felé indult.
A lányra pillantottam.
Ahogy Svansson kilépett az ajtón, csókot dobott felém. Hagytam, hogy leessen a padlóra, aztán Svansson után mentem.
Mire az asztalunkhoz értem, Gwendolin éppen lefekvéshez készülődött. Megágyazott magának az asztal sarkán néhány szalvéta és egy felfordított tányér segítségével. Nem voltam túl kíméletes, amikor kihúztam a szalvéta-párnát a feje alól. -Azt hittem... itt hagyott bennünket - motyogta. - Azt hittem...
 Figyeljen rám, Gwen - ráztam meg a vállát. - Alig harminclépésnyire van a szálloda bejárata. Oda tudja terelni őket?
Ki...ket?
 Jézusom, akkor hívja segítségül a portást. Nekem most mennem kell.
 Mennie? Ho... va?
Annyit még segítettem neki, hogy felébresztettem Simont és Snorrit. Mit mondjak, láttam már értelmesebb tekinteteket is az állatkertben.
 Rá se rántson - vigasztalt Svansson az ajtó előtt. - Tűrje fel a gallérját, szitálni kezd az eső.
A nap sütött, mégis ragacsos eső szitáit ránk az ég magasából.
 A temetőn túl van az irodája - magyarázta Svansson. -Tízpercnyire innen.
Megkerültük a temetőt, ami maga legalább negyed óráig tartott. Az utcák olyan üresek voltak, mintha nem sokkal érkezésünk előtt egész Reykjavík beköltözött volna a saját temetőjébe. Egy-egy fáradtan vánszorgó, a tűző nap ellenére reflektorral közlekedő kocsi motorjának a berregése oldott csak valamit a szokatlan csenden.
Mindig ilyen kihaltak ilyenkor az utcák? - kérdeztem Svanssont, mielőtt befordultunk volna egy sarkon.
 Persze - mondta, megvonva a vállát. - Hiszen most éjszaka van. Akár van nap az égen, akár nincs.
A hideg esőt permetező felhők közben elröppentek Grönland felé. Langyos szél simogatta az arcom  olyasféle, mint amilyen Görögországban szokott fújni március közepe táján.
 Messze van még?
 Két lépés és ott vagyunk.
Valóban ott voltunk. Csakhogy nem az ügyvédi irodánál, hanem egy éjszakai bár előtt. A nyűtt ajtajú, gyanús kinézetű műintézményt Arany Fókának hívták, s ezen még az sem javított, hogy a pasas, aki kinézett a kémlelőablakon, inkább rozmárra emlékeztetett. Nagy lelógó bajusza volt, és igazi agyarai. Amint felismerte Svanssont, mosolyra húzódott a képe.
 Hello, Gestur, mi újság?
Svansson elkapta a karom, mert ekkor már erőteljesen fic-kándoztam, és megpróbáltam elinalni a temető felé. Svansson azonban nem engedett.
 Hoztam egy vendéget, és magam is innék valamit. A rozmár bólintott.
 Hát csak gyere, Gestur.
Az ajtó kitárult, és mi beléptünk az Arany Fókába.
így sem akaródzott leereszkednem az Arany Fóka mélységeibe, hátha még sejtettem volna, mi vár rám odabent!
Alighanem elrejtőztem volna a temető egy jótékonyan vastag, mohás sírköve mögé, hogy ott várjam meg, amíg elmúlik a vész.
A rozmárembernek nemcsak a bajusza és a foga volt hosszú, hanem ő maga is. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a bálnavadászokat. A tenyere is akkora volt, hogy elveszett benne a kezem.
 Ott, az az asztal - mutatott valahova a szemben villódzó fények, és a vakítóan vörös bársonyburkolat közé. - Megfelel?
Mire felocsúdtam, már Svansson mellett ültem. A bár emelvényszerű részén állt az asztalunk  innen beláthattuk a terem minden eldugott részletét. Néhány asztalnál ültek már csak vendégek, a többit valószínűleg felszippantotta az éjféli napsütés.
Nem akartam ünneprontó lenni, ezért csak gyengéden figyelmeztettem a kísérőmet.
 Azt ígérte, elvezet az ügyvédhez.
 El is vezetem.
 Arról viszont nem volt szó, hogy előtte kocsmázni megyünk.
Gestur Svansson megcsóválta a fejét.
 Ügyvédhez nem illik józanul menni. Szereti a mentalikőrt?
Utálom.
 Akkor mit szeret? -A whiskyt, de...
 Szót se halljak.
A rozmár térült-fordult - néhány pillanat múlva előttünk állt egy dupla whisky és egy mentalikőr.
 Egészségünkre - mondta Svansson.
 Egészségünkre - biccentettem kényszeredetten.
Svansson letette a poharát, aztán a vállamra hajtotta a fejét és sírni kezdett. Ekkor döbbentem csak rá, hogy Gestur Svansson üvegrészeg. Már ide vezető utunkon is tapasztaltam bizonyos gyanús jeleket, igyekeztem azonban nem komolyan venni őket. Ez a vállamon sírdogálás aztán elrántotta a kendőt a szemem elől.
 Mi a baj? - kérdeztem csüggedten.
 Sigrídur - hüppögte. - A csajom. Az a baj.
 Csak nem beteg? A imént még nagyon is egészségesnek tűnt.
 Rossz fajta - mondta. - Rossz a vére.
 Az meg mit jelent?
 Hogy minden jöttmenttel összeszűri a levet. Az a bajom. Igyekeztem megszabadulni a vállamon nyugvó fejtől, és
vele együtt az egész Svanssontól. Nem igen akart sikerülni  úgy látszik, nagyon jól érezte magát rajtam.
Hirtelen megrázkódott, és véreres szemeit rám meresztve, felemelte az öklét.
 Szétverem a pofáját! - kiáltotta. - Szét én!
Hátrahúztam a székem, de Svansson nem ütött meg. Ebből aztán arra következtettem, hogy ez a pofaszétverés nem is nekem szól.
A rozmár ekkor odajött hozzánk, és megveregette Svansson vállát.
 Hozhatom a következőt?
 Dehogy hozhatja! - tiltakoztam Svansson helyett. - Nem látja, milyen állapotban van?
 Milyenben?- kérdezte a rozmár.
 Tökrészeg.
 Már megijedtem, hogy történt vele valami. Előhúztam a zsebemből az ügyvéd névjegyét, és az orra
alá dugtam.
 Tudja, hol van ez az utca?
Rozmár a névjegyre meresztette a bajuszát, majd felhor-kant.
 Finnur Steinpórsson az ügyvédje? -Az.
 A félszemű? Vigyázzon vele. Szar alak. Reggel, ha klo-tyóra megy, kiperli maga alól az ülőkét, és mire észhez tér, már a porceláncsészén ücsürög meztelen fenékkel.
 Majd vigyázok! De előbb azt kellene tudnom, hol van az az utca, amelyikben lakik?
 Éppen ellenkező irányban. Végigsétál a tó melletti kis utcán, elhúz a temető mellett...
Te jó ég!
 Megkerüli a temetőt, elmegy Svansson kocsmája előtt...
 Hiszen onnan jöttem!
Onnan már csak egy macskaugrásnyi. Svanssont is viszi?
 Viszi a fene. Itt hagyom magának emlékbe.
 Mindig ez a vége. Idehord nekem mindenféle pasasokat, azok itt hagyják, én meg fuvarozhatom haza. Igyon még egyet, a ház vendége!
Mielőtt tiltakozhattam volna, már el is tűnt a bárpult felé vezető úton.
Nem is alakulhattak volna jobban a dolgok. Amíg Rozmár a whiskymmel van elfoglalva, lelépek. Mégpedig habozás és késlekedés nélkül.
Ember tervez, a sors pedig végez.
Sőt néha ki is végez.
Svansson megnyugodva szöszmötölt mellettem  úgy látszott, hogy egy asztalterítőn ücsörgő morzsát nézeget nagy-nagy szeretettel. Azt a kezét, amellyel gyengéden átkarolt, lefejtettem magamról és a szék karfája köré fontam. Éppen megemelkedtem volna, amikor elkapta valaki a lábam az asztal alatt.
Óvatosan fellebbentettem az asztalterítőt. Egy kopaszodó, vörös orrú férfit láttam odalent, aki könyörgőn felém nyújtotta a karját. Megdörzsöltem a szemem, és visszaejtettem a térítőt. Úgy látszik, megártottak a whiskyk, pedig mennyire vigyáztam, hogy csak mértékkel fogyasszam őket!
Szívtam néhány slukkot a füstös levegőből, aztán felpattantam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhúzzam a csíkot. Azaz csak pattantam volna. A kéz az asztal alatt kétségbeesetten a lábszáramba kapaszkodott és nem engedett. Ráadásul megszólalt a fülem mellett egy hang is, amelyet bármikor, bármilyen körülményeik között azonnal felismertem volna. Ha ájultán feküdtem volna a sivatagban, laposra száradva, mint egy partra vetett medúza, e hang hallatára bizonyára felriadok, és meg sem állok az első oázisig.
A hang reszelős volt, parancsoláshoz szokott, és olyan ellenszenves, mint a kenetlen kocsikerék nyikorgása.
 Mr. Lawrence - nyikorogta a hang. - Maga az? Persze, gondolhattam volna! Ezzel a primitív kis trükkel próbáltak meg átverni? Gyorsan köpje ki, hol rejtőzik, mert fejbe verem az esernyőmmel!
Udvarias vigyorra igazítottam a képem.
Immár tisztában voltam vele, hogy józan vagyok, és hogy ki rejtőzik az asztalom alatt.
A hölgy az esernyővel igazi boszorkány volt - a szó valódi értelmében. Vékony, mint a piszkafa  gizda termetén ódivatú, a kelleténél három számmal nagyobb ruha lógott, apró, gonosz kis szemei előtt vékony, még a középkorból itt ragadt szemüveg csillogott. Arcát hegyes és hosszú orra uralta, hegyén vörös, egyetlen szőrszálat dédelgető bibircsókkal. Ha én vagyokNagy-Britanniaminiszterélnöke, rendeleti úton tiltottam volna el a gyerekjátszóterek megközelítésétől.
A hölgy az elmondottakon kívül fehér, Viktória-korabeli főkötőt viselt, kezében esernyőt szorongatott. Végighordozta rajtunk szúrós szemét, majd a csendesen szundikáló Svans-sonra bökött az ernyő végével.
 Ez a fickó meg ki? A barátja, mi? Gondolhattam volna...
Ezek után már nem titkolódzhatom tovább: el kell mondanom, ki érkezett hozzám a szelek szárnyán, mint a Keleti Boszorkány az Ózban. Rhonda asszony volt, McAllister felügyelő sógornője, Loch Arkaigból, Skóciából. Velük éltem át jó néhány kalandot odaát, Ázsiában, amikor a láthatatlan kolostort kerestük. Amikor megtaláltuk, azt hittem, örökre megszabadultam tőle.
És most itt állt előttem Izlandon, teljes életnagyságában, főkötőjében, és a vörös bibircsókkal az orrán. Esernyője még az az esernyő volt, amellyel nem is egyszer fejbe vágott Ázsiában. Attól tartottam, hogy erről az undorító szokásáról mind a mai napig nem szokott le.
Rhonda asszony végigpislantott a villódzó fényeken, a bíbor falakon, s azon a lengén öltözött hölgyön, aki ebben a pillanatban bújt ki az egyik elfüggönyzött szeparéból. Turbéko-ló, vidám kacagás követte az útját.
 Szodoma és Gomorra! - morogta az esernyőjével hadonászva. - Ki vele, hol van?
A kéz az asztal alatt figyelmeztetőn megszorította a térdem alatt a lábam szárát.
Eltátottam a számat, felálltam, és felé tártam akarom. Jócskán meg kellett erőltetnem magam, de végül is megtettem. Úgy álltam az asztalunk mellett, mint a Riói Jézus a hegy tetején.
Rhonda asszonyt azonban nem hatotta meg az örömöm.
 Mi a fenét csinál? - kérdezte éles, átható hangon.
 Magának örülök Ú mondtam.
Nekem maga csak ne örüljön! - hűtötte le a lelkesedésemet. - Majd elveszem a kedvét az örömtől. Hogy kerül maga ide?
 Tévedésből.
 Mindjárt sejtettem. Elkapta valaki és anélkül, hogy megmondta volna, hova mennek, idecipelte magát, mi? Mondjuk, ez a szerencsétlen, akit nem átallott leitatni.
 Úgysem hinné el, ha azt mondanám, hogy szó szerint így történt.
Csak ne próbáljon tréfálkozni velem. Hogy került Izlandra?
 Egy bonyolult örökösödési ügy kapcsán.
Erre elnevette magát. Nevetése haldokló krokodil nyög-décselésére emlékeztetett.
 Nem szégyelli magát? Bevallhatná, hogy az a nyavalyás McAllister csalta ide. Vagy maga őt. Egyre megy. Magukat egyféle anyagból gyúrták.
 Remélem, a vasra gondol. -Inkább a trágyára. Tagadni próbálja?
Igenis, tagadom - védekeztem reménytelenül. - Nem csaltam ide McAllistert, és ő sem engem.
 Hahaha! - emelte fel az esernyőjét. - A maga igazmondásáról már a Himalájában is volt alkalmam meggyőződni. De egyben biztos lehet. Ha McAllister részegen érkezik haza, kihajítom az ablakon.
Abban reménykedtem, hogy ezután eltakarodik, és már majdnem meg is tette, amikor Svansson elrontotta az egészet. Az a Svansson, aki egészen idáig olyan édesdeden aludt az asztal sarkán, mint a medve a februári jeges viharok idején. Egyszerre csak felpattantak a szemei, és Rhonda asszonyra szegezte őket.
Nini, egy új lány! - rikkantotta ébredező örömmel. -Friss husi. Téged még nem ismer Gestur bácsi. Honnan jöttél, cukorfalat?
Ebből is látszik, hogy rettenetesen részeg volt.
 Magához nem szóltam - fordította felé a fejét Rhonda asszony. - Majd akkor szóljon nekem, ha előbb én szóltam magához!
Gesturban alighanem megbicsaklott az angol nyelvtudás, mert sehogy sem tudta követni az elhangzottakat.
 Ki szól kihez, cicamica?
Rhonda asszony lesújtó pillantást vetett rá, az égbe dugta az orrát és távozott.
Azaz csak távozott volna. Gestur, aki jelentős lépéseket tett az ébrenlét felé, elkapta karját és igyekezett magához húzni.
 Ülj az ölembe, cukorfalat. Gestur bácsi majd mesél neked a keflavíki szép napokról.
Sosem tudhattam meg, milyenek is voltak azok a keflavíki szép napok, mert Rhonda asszony Gestur Svanssonba fojtotta a szót. Nem is annyira a szájával, mint inkább az ernyőjével. Felemelte, megforgatta a levegőben, mint a pogányok ellen rohamra induló keresztes vitéz a kardját, és hatalmasat vágott vele a vikingek unokája fejére.
 Ezt neked, te csirkefogó! Nem szégyelled magad?
A kéz szorítása a lábam szárán csendes reszketéssé változott.
Gestur Svansson megpróbált felállni. Előbb még úgy látszott, sikerül neki, és talán valóban sikerült is volna, ha egy második, az elsőnél jóval koppanósabb ütés a padlóra nem küldi. Kétségbeesetten a levegőbe kapaszkodott, megbillent és lehullott a földre.
Ez még nem lett volna különösebb baj, hiszen Gestur Svansson igazán csak a padlón tudta volna kipihenni magát. Ott nem kellett volna félnie, hogy még lejjebb esik. A nagyobb baj az volt, hogy belekapaszkodott az asztalterítőbe, és igyekezett magával rántani.
Reményvesztetten vetettem utána magam. Sajnos, csak annyit értem el vele, hogy felborítottam az asztalt. Az asztalterítő végtelen szerencsénkre arra a mindeddig láthatatlan bujkálóra hullott, aki kétségbeesetten próbálta meg bedolgozni magát a padló réseibe. Rhonda asszony további szerencsénkre annyira meg volt elégedve önmagával, hogy nem vizsgálta meg még egyszer tüzetesebben a terepet. Felemelte az orrát - még feljebb, mint ahol eddig tartotta -, figyelmeztetésként rávágott az ernyőjével egy szomszédos asztalra és távozott.
Három megkönnyebbült sóhaj szállt utána.
Hogy Gestur Svansson miért sóhajtott, soha nem tudtam meg. A következő pillanatban már ismét aludt, mint a mormota. Ezúttal a földön, hátát a falnak vetve.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy hozzáfogjak a nagy varázslathoz. Megfogtam a lehullott asztalterítő sarkát és gyengéden megrángattam.
Az asztalterítő az utóbbi percek során furcsa formát vett fel: mintha egy leleplezésre váró szobrot takart volna. Jól ki lehetett venni az alatta ücsörgő fejét, törzsét, sőt még idegesen izgő-mozgó kezeit is.
 Nem akar előbújni? - emeltem kissé magasabbra a térítőt.
 Tiszta a levegő? - kérdezte egy hang olyan skót akcentussal, hogy megszédültem tőle.
 Egyelőre az.
Az asztalterítő megemelkedett, felröppent a levegőbe, majd lehullott a padlóra.
A villogó fények felerősödtek, mintha sugaraikkal akarták volna aláfestem a nagy produkciót. Ha lettek volna harsonák a teremben, bizonyára ők is megszólaltak volna. A terítő alól George McAllister felügyelő, a Loch Arkaig-i rendőrség feje bukkant elő megviselt állapotban.
Láttam én már McAllistert nyomorúságos helyzetben nem is egyszer - erre hosszas himalájai tartózkodásunk számtalan alkalmat nyújtott -, ennek ellenére nem emlékeztem rá, hogy valaha is ilyen kétségbeesés ült volna az arcán, mint itt, Izlandon, az Arany Fókában, a felborult asztal mellett.
Ezen még az sem segített, hogy Rozmár néhány pillanattal később mellettünk termett, felkapta az asztalt, és a lábaira állította. Nagy volt a gyanúm, hogy tisztes távolból szemlélte az eseményeket, mert nem kérdezett semmit, csak gyengéden felsegítette McAllistert.
 Nem óhajtana az asztalhoz ülni, uram?
McAllister elfogadta a feléje nyújtott kezet. Sóhajtott egy nagyot, ráült az egyik székre, és zavartan megsimogatta a bajuszát.
McAllister nem sokat változott az elmúlt két év során. Haja sem lett sokkal kevesebb, bár már két évvel ezelőtt sem volt sok neki, és a szeplői sem fogyatkoztak meg az arcán. Rövid kefebajusza ezúttal is fenyegetőn billegett vöröslilában játszó orra alatt, a törvény vasszigorára figyelmeztetve az elvetemült bűnözőket. Világoskék szeme bizonytalanul ugrált egyikünkről a másikunkra.
 Elment? - nyögte üdvözlés helyett.
 El - mondtam.
 Remélem, nem jön vissza.
 Én is. De maga hogy kerül Izlandra? - kérdeztem aztán a kockás nadrágú, kockás kabátú felügyelőt. - Fókák után nyomoz?
 Ez szellemes volt - vakkantotta. - Nagyon szellemes. Ha ismét feltűnik Rhonda, vele viccelődjék.
Önkéntelenül is összerázkódtam.
 Nem tudott még megszabadulni tőle? - tudakoltam részvevő tekintettel.
McAllister legyintett.
 Nem is fogok. Már lemondtam róla. Már csak egy kis szabadságot szeretnék néhanapján.
 Akkor miért hozta magával Izlandra? McAllister kelta szitkokat morzsolt szét a fogai között. -Én hoztam? Dehogy hoztam! Hiszen éppen ez az, hogy
nem hoztam!
 Iszik egy whiskyt? - kérdeztem, hogy megkíséreljem valamelyest feljavítani a hangulatát.
McAllister szomorúan rázta meg a fejét.
 Nem hallotta? Ott les rám a szobája ajtaja mögött, és ha meghallja a kulcs zörgését, kiront rajta. Megszagolgat, és akkora botrányt csinál, hogy...
Reménytelenül legyintett, és abbahagyta.
 Egyáltalán, hogy kerülnek ide?
McAllister szomorúan megpödörgette a bajusza végét.
 Gudmundur meghívására.
 Ki az a Gudmundur?
 Gudmundur Gudmundsson felügyelő, a keflavíki rendőrség vezetője. Volt egy közös ügyünk Skóciában. Sikerült neki elkapnunk valakit, s ennek örömére meghívott, hogy ha lesz egy kis időm, látogassak el Izlandra. Három-négy évig halogattam a dolgot, végül Gudmundur erélyesen rám telefonált, hogy most már aztán elég legyen a hinta-palintából, be akar mutatni az ittenieknek. Mondtam Rhondának, hogy hova megyek. Mit gondol, mi történt?
 Azt mondta, hogy ő is jön.
Miből találta ki? Kijelentette, hogy engem nem lehet egyedül elengedni Izlandra, mert olyan vagyok, mint egy gyerek. Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Hát olyannak ismer maga engem?
 Mondja tovább - morogtam kitérőén.
 Azt mondta, megboldogult húgára, azaz a volt feleségemre való tekintettel, nem hagyhat egyedül a kísértések országában. Megígérte szegénynek a halálos ágyán, hogy vigyáz rám. Ha egyedül engedne Izlandra, megbocsáthatatlan esküszegést követne el. Mert egy haldoklónak tett ígéret egyenlő az esküvel. így hát ne is ábrándozzak arról, hogy egyedül mehetek Izlandra, ahol annyi, de annyi csábításnak van kitéve a gyenge jellemű ember. Mit gondol, kire célzott ezzel?
 Fogalmam sincs róla - mondtam tanácstalanul.
 Rám. Képzelje: rám! Ezért aztán elmehetek ugyan arra az istenverte földre, de csak az ő kíséretében. Különben is, teljességgel érthetetlen számára, hogy miért akar valaki olyan országba utazni, ahol semmi sem működik rendesen. Nyáron nem megy le a nap, télen nem jön fel, a gejzírek büdösek, a hegyekből pedig láva folyik. Ahelyett, hogy Londonba mennénk, a másik sógornőmhöz, ahol igazán civilizált emberhez méltón nyaralhatnék, ha a Sohót elkerülöm. De mivel ő ismeri jellembeli hiányosságaimat, ott is mellettem lesz, és megóv az alkohol csábításától.
 Mégiscsak itt van és nem Londonban.
 Megléptem.
 Meglépett?
 Meg én. Igen előrelátó módon intéztem az ügyeimet, ennek ellenére kiszúrta valahogy. Már-már arra gondolok, hogy van egy beépített embere a rendőrségen. De várjon csak a rohadék! Ha hazamegyek, belefojtom a WC-be!
 Befújták volna neki az utazását?
 Vagy másképpen jött rá. De rájött. Képzelje, már mindent elrendeztem, a hajnali járattal indultam, így az éjszaka kellős közepén kellett kioldalognom a házból. A szipirtyó természetesen felébredt és kikiabálta, hogy hova a fenébe megyek? Mondtam neki, hogy telefonáltak, mert gyilkosság történt. Jól van, George - mondta -, csak eredj és oldd meg azt a gyilkosságot. Mézesmázos volt a hangja, vigye el a fene, ha nem altatja el az éberségemet a közeli szabadság mámora, fel kellett volna figyelnem rá. Én hülye, már Izland tüzében égtem, így nem vettem észre semmit. És ez lett a vesztem. Felszálltam a repülőre, rendeltem egy whiskyt a stewar-desstől, és kényelmesen elszuny ókáltam. Arra riadtam, hogy valaki rázza a karom. Gondoltam, a stewardess. Ki sem nyitottam a szemem, csak úgy vaksiban levettem a tálcáról a poharat. Már a fogása sem tetszett nekem: valahogy nem whiskyspohár-féle volt. Egye fene - gondoltam -, ezen a járaton ilyen a whiskyspohár. Beleszagoltam és libabőrös lett a hátam. Tudja, mi volt a pohárban? Ásványvíz. Még jó, hogy nem kóstoltam bele.
Szörnyű lehetett - sóhajtottam együttérző szomorúsággal.
 Még annál is szörnyűbb. Tudja, ki tartotta a tálcát?
 Már csak babonából sem mondom ki.
 Igaza van, ne is mondja. Majd rosszul lettem, amikor kinyitottam a szemem. Hirtelenjében azt hittem, hogy amíg aludtam, lezuhantunk és a pokolba kerültem. Azon nem gondolkodtam, hogy került oda Rhonda is, nem voltra elég időm, különben biztos vagyok benne, hogy egyszer oda kerül. Egyszerűen nem kerülhet máshová. Ha máshova kerülne, nem lenne igazság a teremtésben.
Bár nem szoktam valláselméleti kérdéseken törni a fejem, ezúttal igazat kellett adnom neki.
 Kiderült, hogy már napok óta tisztában volt a terveimmel. Megvette a repülőjegyét, és még szállodai szobát is foglaltatott magának. Ugyanabban a szállodában, ugyanazon a folyosón, ahol én Ú éppen szemben van a szobája az enyém-mel. Mit szól hozzá?
 Ha már a túlvilágot említette - mondtam -, vigasztalja a tudat, hogy halála után biztosan szentté avatják. Tudja, menynyi előnnyel járhat ez odaát?
 Fütyülök rá! - csapott dühösen az asztalra. - Én itt akarom jól érezni magam, amíg lehet. Ki ez a fickó itt a földön?
Elmeséltem neki mindent, amit Gestur Svanssonról tudni lehetett. Amikor befejeztem, legyintett egyet és szánakozva nézett rá.
 Neki is megvan a maga keresztje.
 Mennünk kéne - mondtam nyugtalanul Svanssonra pislogva.
McAllister felállt és leporolgatta a kabátját.
Ma délután el tudtam szabadulni tőle valahogy. Gud-mundurral sétálgattunk a városban, itt-ott felhörpintettünk egy-két pohárkával. Gyönyörű nap volt, úgy elröppent az idő, hogy észre sem vettem. Gudmundur nem sokkal ezelőtt elbúcsúzott tőlem, mert haza kellett mennie, én azonban még meg akartam inni egy pohárkával. Bejöttem ide, és meg is ittam eggyel... akarom mondani, kettővel... akarom mondani, na mindegy... elég az hozzá, hogy itt iszogattam az ajtónak háttal, amikor egyszerre csak libabőrözni kezdett minden végtagom. Ha hiszi, ha nem: megéreztem, hogy Rhonda van mögöttem. Szerencsére nem hagyott el a lélekjelenlétem, és bebújtam egy asztal alá. Aztán meghallottam a maga hangját. Valahogy sikerült a maga asztala alá menekülnöm. Ha elkap, biztos, hogy eltörte volna a fejemen az esernyőjét.
 Nem tud felfogadni egy bérgyilkost? -kérdeztem sóhajtva. - Hiszen maga rendőr.
 Nem vállalják - legyintett. - Boszorkányra nem lőnek. Különben maga mit keres Izlandon? Azt hittem, valahol a Himalájában tekereg.
Elindultunk az ajtó felé.
Éppen akkor léptünk ki rajta, amikor Gestur Svansson hatalmasat ordított, és a nevemen szólongatva keresni kezdett. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót.
Bár a rozmárbajuszú világosan elmagyarázta, merre kell mennünk, a második útkereszteződésnél bedobta a törülközőt az irányérzékem. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem találtam a temetőt, pedig a nap mindent megtett, hogy megtaláljam. Úgy odaragadt a horizonthoz, mintha pillanatragasztót kentek volna a fenekére.
Mc Allister szó nélkül caplatott mellettem. Talán korábban elhangzott javaslatomon töprengett, hogy fogadjon bérgyilkost Rhonda asszony eltávolítására. Amikor aztán észrevette, hogy tanácstalanul toporgok a sarkon, magához tért és megsimogatta a bajusza végét.
 Még nem mondta el, hogy maga mit keres Izlandon.
Elmondtam neki. Volt idő bőven napnyugtáig.
McAllister hallgatta, hallgatta, végül megrázta a fejét.
Mindig is sejtettem, hogy ezek az északi népek kicsit buggyantak. Már az sem normális, hogy felköltöznek a jegesmedvék közé, ahol folyton hideg van...
 Izlandon nincs jegesmedve - mondtam neki.
 Nincs? Akkor felköltöznek a farkasok közé...
 Izlandon farkas sincs.
 De veréb csak van?
 Az van.
 Tudja mit imádok magában? Hogy csak a lényeges kérdésekre koncentrál. Szóval, az a maga dolga, hogy keressen meg egy viking hajót?
 Az - mondtam. A belé dugott pénzről azonban egyetlen szót sem szóltam. Nem lett volna szerencsés, ha kifecsegi barátja, Gudmundur Gudmundsson felügyelő előtt. Ki tudja, törvényes-e errefelé az ilyesfajta pénzkeresgélés? Arról nem is beszélve, hogyha kiszivárog valami a dologból, ellepik a lávamezőt a kincsvadászok, akkor aztán lőttek a viking hajónak és a vakrákoknak is. Ahova egyszer a kíváncsiskodók beteszik a lábukat, onnan még a vakrákok is elmenekülnek.
 Hm - vakargatta meg az orra hegyét. - Valahogy meseszerűnek tűnik nekem ez az egész. Magának nem?
 Őszintén szólva, nekem is.
 Eszerint, ha jól értem, játékoskedvű Halldórsson nagybácsi elrejtett egy viking hajót.
 Nem ő rejtette el, hanem a vikingek. Ő csak megtalálta, de nem árulta el senkinek, hol.
 Maguk képesek voltak hitelt adni egy öregember fecse-gésének?
Azt is elmeséltem neki, hogy kollégám, Snorri Eggertson jókora lávamezőt örökölt egy faházzal együtt.
 És maga?
 Én a vakrákok miatt jöttem.
Legyintett egyet, és kikotorta a zsebéből a pipáját.
 Bolond maga, mindig is tudtam. Remélem, nem haragszik meg az őszinteségemért?
 Eszemben sincs.
 De azért megígér valamit?
 Miről van szó?
 Ha megírta a vakrákokról szóló cikkét, ad belőle egy példányt.
 Adok én, ha megmondja, miért. Mert azt fel sem tételezem, hogy saját fogyasztásra szánja.
 Ne is tételezzen fel ilyet rólam. Elolvastatom Rhondával, hátha megüti tőle a guta. Különben mi van magával? Eltévedt a sötét éjszakában?
A ragyogó nap felé fordultam, és megdörzsöltem a szemem.
 Azt magyarázta a rozmárbajuszú...
 Adja ide azt a névjegyet!
Elvette tőlem és nézegetni kezdte. Közben még arra is maradt ideje, hogy meggyújtsa a pipáját.
 Milyen utca is ez itt?
 Halldór Laxness 24.
 Akkor megvan! - csapott a homlokára. - Gyerünk! Habozás nélkül balra fordult, és átvágott egy nép telén kereszteződésen.
 Maga... ismeri Reykjavíkot? - lihegtem a nyomában.
 Részben - mondta.
 Ez mit jelent?
Hogy bizonyos helyeket ismerek, bizonyosakat pedig nem.
 A Halldór Laxness utcát például honnan ismeri?
 Például onnan, hogy van benne egy ragyogó kocsma. Fél délután ott tanyáztunk Gudmundurral.
Csodák csodájára néhány perc múlva a temetőnél voltunk, további néhány perc múlva pedig a Halldór Laxness utcában.
 Hányas számot mondott?
 24-est.
 Ez itt a tizenkettő, ott lesz az a nagy, piros ház. Gondolja, hogy ilyenkor is az irodájában van?
 Snorri azt mesélte, hogy éjjel-nappal ott lebzsel a fickó. Ha szerencsénk van, megtaláljuk.
 Végül is mit akar tőle?
 Megkérdezni, hogy mi az ördögért nem jött el a megbeszélt találkozóra.
 Feltétlenül fontos ezt még ma megtudnia?
 A lelkiismeretem diktálja.
McAllister hozzám hajolt, hogy senki meg ne hallja, aki az utcán jár.
 Nem tudna beszélni vele?
 Kivel?
 A lelkiismeretével.
Ismertem már annyira, hogy sejtsem, honnan fúj a szél. Megfordultam és nem is hiába. Nem messze tőlem, ott világított egy éjszakai bár bejárata.
 Tudja mit? - mondtam. - Ha beszéltem a fickóval, megihatnánk ott egy pohárka whiskyt.
 Akkor meg mi a fenére vár!
Szép, piros épületben lakott Finnur Steinpórrson ügyvéd úr. A fala is szép piros volt és a kapuja is. Csak a számtáblája volt hófehér. Megböktem az ujjammal a piros ház piros kapuját. Olyan előzékenyen nyílt ki, mintha csak ránk várt volna.
 Nyitva van - mondtam.
McAllister még mindig a szemben lévő bár csillogó-villogó bejáratát bámulta, és halkan felcsuklott. Legutoljára a Góbi sivatagban hallottam ezt a csuklásfajtát - a szomjúság-tól félholt tevék csuklottak így, amikor megérezték az előttük kanyargó patak vizének az illatát.
Hogy?
 Nyitva van az ajtó.
McAllister elszakította tekintetét a bár bejáratáról, és a kapura nézett.
Nyomja meg a csengője gombját, hátha már lefeküdt. Mert ha lefeküdt, akkor nem illik háborgatnunk.
Megnyomtam a gombot. Vártam egy kicsit, aztán ismét megnyomtam. A falra erősített piros ládika hangszórójára irányítottam a fülem, hátha meghallok benne egy kelletlen, dör-mögő hangot, de nem hallottam semmit. Néma volt, mint a nyelvét vesztett harang.
 Alszik - mondtam.
McAllister ezalatt megnézegette a kaput, megfogdosta a kilincsét, aztán megcsóválta a fejét.
 Ezzel babrált valaki.
Becsukta a kaput, majd újra kinyitotta. A zár nyelve nem csúszott vissza a helyére.
 Ezzel babrált valaki Ú mondta még egyszer, jelentőségteljesen.
Lehajoltam és szemügyre vettem a zárat. Tehettem, hiszen a nap is kíváncsi lehetett az eseményekre, mert esze ágában sem volt nyugovóra térni. Talán a fejébe vette, hogy amíg Reykjavíkban bolyongunk, kísérőnkül szegődik.
 Látja? - mutatott McAllister a pirosra festett zárszerkezetre.
Ekkor már én is láttam a goromba, oda nem illő rovátkákat a festékben. A csavarhúzó vagy feszítővas nyomát, amely-lyel kíméletlenül feltörték az ajtót.
McAllister mintha csak megérezte volna, min töprengek, a vállamra csapott.
 Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Lehet, hogy beragadt, és nem tudták másképp kinyitni. Előfordul az ilyesmi.
Bedugtam a fejem a lépcsőházba. Kellemes almaillat áradt belülről, mintha valaki a lépcsők alján rejtett volna el néhány zsák friss almát.
A kapcsoló közvetlenül a bejárat mellett vörösödött a falon. Kinyújtottam a mutatóujjam és megnyomtam a gombját. Halk, távoli kattanás hallatszott, de semmi más nem történt az égvilágon. Csak annyi fény volt idebent, amennyi be tudott szökni mellettünk a piros ajtón.
McAllister megsimogatta a bajuszát.
 Úgy látszik, kiégett a körte.
Nagyjából annyi meggyőződéssel mondta, mintha vízbe fúlt fiú anyjának magyarázta volna, hogy a fia nem veszett a folyóba, csupán búvárleckéket vesz a víz alatt.
 Mit mondott, hogy is hívják? -Finnur Steinpórsson.
Jézusom. Hogy van maga ezekkel az izlandi nevekkel? - Kidugta a fejét az utcára, és lassan végighúzta az ujját a névjegyzéken. - Negyedik emelet. Felmegyünk?
Mielőtt válaszoltam volna, igyekeztem végiggondolni az esetleges következményeket. Természetesen kihívhatnánk a rendőrséget, de mi van akkor, ha vaklármának bizonyul a dolog? Ha kiderül, hogy az ajtót valójában azért feszítették fel, mert nem tudták kinyitni, a lépcsőházi villanyégő kiégett, Steinpórsson pedig vagy cdcsdcden csicsikál a sezlonján,
vagy már nincs az irodájában. Esetleg ott van, csak nem egyedül, és nem csicsikál. Ha viszont felmegyünk és kiderülne... De mi a fene derülhetne ki?
 Nos? - kérdezte türelmetlenül McAllister. Látszott rajta, hogy lélekben már a whiskyjét issza az utca túlsó oldalán.
 Gyerünk - mondtam. - Felmegyünk.
A lift szerencsére működött. A negyedik emeletnél szépen lefékezett és abbahagyta a brummogast. Szép piros, kedélyes kis lift volt, olyan, amilyenbe jólesik beszállni a fáradt utazónak. Egyik falát tükör borította, alatta kis padocska húzódott.
McAllister körbeforgott a fülkében, és rosszallón megcsóválta a fejét.
 Nincs összefirkálva.
 És? - néztem rá értetlenül.
 Maga látott már olyan liftet, amelyik nincs összefirkálva?
 Egyszer - mondtam. - A Walldorf Astoriában.
A lift kinyitotta az ajtaját. Kiszálltam és lenéztem a mélybe. Az első emeleten égett a folyosói lámpa, a másodikon is, a harmadikon is. Csak a lépcsőházban nem égett, és a negyediken sem. Ott, ahol álltunk.
A lift nem mozdult a helyéről. Állt nyitott ajtókkal, mintha arra figyelmeztetett volna bennünket, hogy bármi is történne idefent, rá mindig számíthatunk.
 Látja a kapcsolót?
 Nem én.
 Valahol a feljáratnál kell lennie. Várjon.
Mi egyebet tehettem volna, vártam. Rövidesen halk katta-nást hallottam, de nem gyulladt fény. McAllister morgott valamit, majd visszatért hozzám. Komor volt az ábrázata, mintha Rhonda asszony zsebkendőjére bukkant volna a a folyosón.
 Hiányzik a foglalatból a körte - mondta, és levette a sapkáját. Megvakargatta kopasz feje búbját és rám pislogott.
 Hányas ajtó?
 Ötös.
Nincs véletlenül egy zseblámpája? -Nem szoktam kocsmába zseblámpával járni. McAllister ismét felmordult, aztán elindult a folyosó vége felé.
 Ez a hármas - morogta. - .. .Akkor az a négyes... ott az ötös. A fenébe is!
Felszisszent, és felszisszentem én is. Mindketten belebotlottunk abba a világos fénycsíkba, amely a résnyire nyitott ajtón át lopakodott ki a folyosóra, és elhevert az ajtó elé terített vörös szőnyegen.
 Látja, amit én látok?
 A fényre gondol?
 Mi az ördögre gondolhatnék? Eszerint nyitva van az ajtaja.
Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy olyasmibe ártsam magam, ami nem tartozik rám. Éppen ezért megragadtam McAllister karját.
 Várjon egy kicsit. Hova akar menni?
 Be a szobába.
 És ha... talál ott valamit... ami... McAllister megvonta a vállát.
 Aki á-t mond, mondjon b-t is. Bemegyek, ha hulla lóg is a csilláron.
Pontosan ott lógott, ahova jövendölte.
Akkor még persze nem sejtettük, mit találunk odabent. Akkor még hajlamosak voltunk azt hinni, hogy nemcsak a kapu zárja romlott el, hanem Steinpórsson irodájáé is. A hulla a csilláron aztán egyszerre bizonyossá tette számunkra, hogy egyáltalán nem a zárakról van szó. Valami másról, valami szörnyűről.
 Van stukkerja? - kérdezte McAllister, amint beóvatoskodtunk az irodába.
 A szállodában - mondtam. - Hát a magáé?
 Az enyém is. Ha piálni megyek, sosem viszem magammal.
 Fél, hogy lelő valakit?
 Félek, hogy ellopják tőlem.
 Akkor legalább menjen előre.
McAllister megvakargatta az orra hegyét, aztán előrelopakodott a fényárban úszó előszobában, amelyből ajtók nyíltak
jobbra is és balra is. Két ajtó között falra szerelt tükrön csillant meg a körték fénye, mellette formatervezett ruhafogas állt. McAllister elmarkolta a fogast és a feje fölé emelte, nem törődve vele, hogy a fogas akasztói tenyérnyi faldarabokat vernek le a mennyezetről.
 Látja, mit csinálok? - kérdezte felém morogva.
 A plafont veri le - mondtam.
 Ne idétlenkedjék már! - förmedt rám. - Lehet, hogy van odabent valaki, aki... aki...
 Ha gyanús az illető, üsse le - biztattam, és igyekeztem kimenekülni a potyogó vakolat alól.
 Üsse le maga - mondta.
 De hiszen magánál van a fogas!
 Én majd megijesztem vele. Magának már könnyű dolga lesz. Csak rákoppint egyet a beszart fickó állára, és úgy a karjába dől, mint egy krumpliszsák. Kész van?
Mielőtt válaszolhattam volna, McAllister felüvöltött, kirúgta az egyik ajtót, és a fogassal a kezében berontott a szobába.
 Kezeket fel! - ordította. - Minden ellenállás céltalan. Itt a rendőrség különleges osztaga. Aki megmoccan...
Vártam, hogy megjelenjék a halálosan berezelt valaki, akinek az állára koppinthatok, és aki majd ettől a karomba dől, de hiába vártam, nem jött senki. Néhány másodperc múlva McAllister dugta ki a fejét az ajtórésen.
 Ott van még?
 Hol lennék?
 Nincs itt senki.
Valóban nem volt. Pedig két állólámpa is égett a szobában, és egy kis elektromos dobozka zümmögött a fal mellett. Fölé tartottam a kezem: kellemesen meleg levegő áradt belőle.
McAllister még mindig a markában szorongatta a fogast, de már valamivel lejjebb eresztette, így éppen úgy nézett ki, mint a rúdugró, aki azt mérlegeli, hogy érdemes-e nekifutnia a világcsúcs-magasságnak.
 Hátha a másik szobában van - találgatta, és arrafelé bökött az állával. Ökölbe szorítottam a kezem, és odaálltam az ajtó mellé.
Ekkor vettem csak észre, hogy ez is nyitva van. Éppen csak résnyire, mint az a másik, amelyik a folyosóra nyílt.
McAllister óvatosan benyomta a könyökével, aztán a fogastól támogatva beordított a szobába.
 Fel a kezekkel! Rendőrség!
Néhány másodpercnyi csend után meglepetten felkiáltott.
 A jójézusát! Te meg mit keresel ott? Elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Utánaugrottam
és felemeltem az öklöm, hogy ha kell, a segítségére siethessek. Amint beugrottam, máris ereszthettem le. McAllister éppen akkor állította be a ruhafogast a sarokba.
 Eszerint kirepült a madárka - sóhajtottam a mindegyre felém dőlő fogassal viaskodva. Három lába volt, amelyek közül az egyik az elmúlt percek viszontagságai során valahogy becsuklott.
McAllister megrázta a fejét.
 Nem röppent ki.
Visszanyomtam a fogast, amely rövid habozás után újra csak felém dőlt.
 Hogyhogy nem röppent ki? Mit akar ezzel mondani? -viaskodtam tovább a ruhatartóval.
McAllister arca szomorú volt, mintha éppen temetésről jött volna. És szürke, mint akinek sikerült végérvényesen kijóza-nodnia.
 A madárka nem röppent ki - ismételte meg. - A madárka jobb sorsra szenderült.
 Hol? - kérdeztem rémülten.
 Nézzen fel a feje fölé - biztatott. Felnéztem.
Előbb csak két, magasszárú, fekete cipőt láttam, aztán két nadrágszárat, majd egy felém forduló, szomorú emberi ábrá-zaton állapodott meg a tekintetem.
Eleresztettem a fogast. Egy darabig sértődötten ingadozott, majd türelmét veszítve nagy csattanással a lábamra dőlt.
McAllister csípőre tette a kezét, feltolta pomponos, skót kockás sapkáját a feje búbjára, és a csendesen himbálódzó áldozatra nézett.
 Te meg ki vagy, jópajtás?
 Steinpórsson ügyvéd - mondtam. - Akihez jöttünk.
 Találkozott már vele korábban is? -Ó Nem én.
 Akkor honnan tudja, hogy ő?
 Az a részeg fickó a kocsmában, Svansson mesélte, hogy félvak, mivel egy elégedetlen kliense kinyomta az egyik szemét.
McAllister felpillantott a fejem fölé, aztán bólintott.
 Akkor ez valóban ő.
Most láttam életemben először akasztott ügyvédet, és nem is óhajtottam többé látni. Bár őszintén szólva Steinpórsson nem az a fajta fickó volt, akit élve is szívesen lát az ember. Ha izlandi lettem volna, csak fene nagy szükségemben fordultam volna hozzá.
Egy szó mint száz: Steinpórsson ügyvéd úr a csilláron lógott  a kötél, amellyel fellógatták, a csillár akasztóhorgára csatlakozott. Úgy is mondhatnám, hogy két csillár függött a szobában: az egyik az igazi, a másik az ügyvéd. Mit mondjak, az igazi sokkal jobban tetszett.
Emennek lefelé görbülő rézkarjai voltak, elegáns, gyertyalángot utánzó körtécskékkel, melyek között aranyláncocskák libegtek az enyhe léghuzattól táncoltatva. A második csillárnak szederjes volt a képe, zöldben játszott a nyelve, egyetlen szeme pedig majd kiugrott az üregéből. Nyakára fonott ruhaszárító kötél szorult, erősen megcsomózva.
 Jól megnézte? - kérdezte McAllister.
 Meg - bólintottam.
 Akkor felhívom Gudmundsson felügyelőt.
Gudmundur Gudmundsson kövérkés, kerek képű, szemüveges pasas volt, olyan, akiről csak a huszadik próbálkozás után találtam volna ki, hogy rendőr. A korai óra ellenére jó kedé-lyű volt, és fáradtnak sem látszott.
 Mennyei teremtőm! - tárta szét a karját, amikor meglátta McAllistert. - George! Istenem, amikor felhívtál, azt hittem, csak egy McAllister-féle tréfa az egész. Tudod, mire gondoltam?
 Mire? - kérdezte McAllister mogorván.
 Hogyha azt mondod, hogy ott ülsz a mit tudom én, hol, és csak rám vársz, felöltözöm és odamegyek hozzád. Állítólag lógott az orrom, amikor hazamentem. Képzeld, még a feleségem is megsajnált, pedig ő legutoljára a nyolcvanas években, a kambodzsai háborúban árván maradt macskákat sajnálta meg. Tudod, mit mondott? Hogy aszongya, figyelj ide, Gudmundur, kapsz egy hét szabadságot tőlem, ha már itt a kollégád, vidd bárokba, vagy ahova akarod, felmentelek az itthoniét alól. Hát nem aranyos? Nagy hatással voltál rá, George. Ha fiatalabb lennék, talán még féltékeny is lennék rád. Szóval, már felkeltem volna, hogy utánad menjek, amikor mondtad, hogy mi történt. Te aztán fura fickó vagy, George. Idejössz Izlandra kikapcsolódni, és máris egy gyilkosság kellős közepében találod magad. Csak a jó isten a megmondhatója, hogy lehetséges ez.
 Meg én - mondta McAllister.
 Meg te? - hökkent meg Gudmundur Gudmundsson. -Meg te? Ez mit jelent?
 Azt, hogy az Istenen kívül én is tudom, hogyan kerültem bele ebbe az ügybe.
Gudmundsson felügyelő összehúzta a szemét.
 Gondold meg, mit beszélsz, George.
 Ne félj, nem fecsegek összevissza. Miatta van az egész! Ú és rám mutatott.
Mivel túl voltunk már a bemutatkozáson, Gudmundsson ismerte a nevem.
 Mr. Lawrence miatt? Ezt hogy érted? Hiszen tegnap még csupa jót meséltél róla.
 Az tegnap volt. Akkor még azt hittem, több ezer tengeri mérföld választ el bennünket egymástól. Ő az oka mindennek.
 Ezt hogy érted?
 Úgy, hogy ez a pasas vonzza a balhét. Már mások is megállapították, de én nem hittem nekik. Most már elhiszem. Alig hogy Izland földjére tette a lábát, máris kinyírtak valakit. És engem is beleráncigált a legközepébe.
 Eszerint két Mr. Lawrence létezik - mosolygott a felügyelő. - Az egyikről tegnap beszéltél, a másikról pedig ma. Ön mit szól mindehhez, Mr. Lawrence?
Vidám és barátságos volt a hangja, engem azonban nem tévesztett meg. Már a kihallgatásnál tartottunk, amit más talán észre sem vett volna, én azonban nagyon is észrevettem.
Tegnap érkeztem Izlandra - mondtam az igazságnak megfelelően. - Néhány kollégámmal együtt. Snorri Eggert-son professzort kísértük el.
 Van valami dolguk itt?
 Eggertson professzor örökölt - mondtam. - Egy lávamezőt a Hekla vulkán közelében.
Gudmundur Gudmundsson felügyelő felkapta a fejét.
 A Baldur Halldórsson-hagyatékról van szó?
 Maga hallott róla?
 Másról sem beszélnek Izlandon, mint Haldórsson legújabb csínyéről.
 Csíny?
Az hát. Baldur Haldórsson valóságos izlandi legenda, még akkor is, ha különben csak ritkán látogatott haza. Igazi tréfamester volt.
Nem tudtam, hova tenni a dolgot. Snorri szót sem szólt ilyesmiről, csupán annyit említett, hogy a nagybátyja imádta a rejtvényeket.
Gudmundsson felügyelő felült egy asztalka szélére, onnan nézett le rám.
 Mivel etette meg magukat?
 Egy viking hajóval - mondtam.
Azt vártam, hogy jót nevet a hülyeségünkön, de várakozásommal ellentétben inkább elkomolyodott.
Nem sokkal a halála után mindenféle mendemondák kaptak lábra, hogy még életében megvett egy negyed-izland-nyi lávamezőt a Hekla körül, ami teljesen használhatatlan.
Amíg csak fel nem találja valaki, hogy a vulkáni lávából gyémántot lehet csinálni, nem ér az egész szart sem. Azonkívül persze, hogy gyönyörű és szívmelengetően vad vidék. Állítólag ezt a területet osztotta fel jó néhány részre, és hagyta számunkra ismeretlen emberekre.
 Ismeretlenekre?
 Úgy értem, hogy nem izlandiakra. Baldur Halldórsson végigcsavarogta az egész világot. Volt egy ismerőse a rendőrségen, akit rendszeresen képeslapokkal bombázott. Tudom, hogy hosszú ideig Ausztráliában dolgozott, majd Dél-Afrikában és Kanadában, de megfordult Uj-Zélandon és a Fidzsi-szigeteken is. Hajói emlékszem, valamilyen nemzetközi tűzoltó egyesületnek is az elnöke volt jó ideig. De mi az ördög az a viking hajó?
Jól meg kellett fontolnom minden szavam. Elvégre én csak Snorri Eggertson kísérőjeként kerültem a pakliba, nem örököltem semmit. Ezért a felvilágosítás joga is Snorrit illette volna, ha itt lett volna. Ő azonban sajnálatos módon nem volt itt, itt voltam viszont én, egy csillárra akasztott, halott ügyvéddel.
Igyekeztem óvatos lenni, és csak annyit mondani, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ne mutatkozzam elutasítónak.
 Hogy mi az ördög az a viking hajó? Ezt magának jobban kellene tudnia, felügyelő. Én eddig csak képen láttam
olyat.
 Azt tudom, hogy milyen egy viking hajó, csak azt nem tudom, hogy kerül a lávamezőre?
 Én is ezt kérdeztem először, amikor Snorri Eggertson beszámolt róla. Soha nem hallottam, hogy a lávamezőkön hajóztak volna. Snorri aztán felvilágosított, hogy ez egy temetkező hajó, másképpen viking sír. A vikingek néha hajóba temették az előkelő halottaikat.
Gudmundsson felügyelő összeráncolta a homlokát.
 Hol található az a hajó?
 Valahol a lávamezőn. Gondolom, alaposan el van rejtve.
 Akkor Baldur Halldórsson honnan tudott róla?
 Azt mondják, ő találta meg. Persze lehet, hogy valóban tréfa az egész.
 De lehet, hogy nem.
 Ez is lehetséges.
Gudmundsson felügyelő hintázott egy kicsit az asztal szélén, majd összeütögette az ökleit.
 A vikingek néha a leglehetetlenebb helyekre temették a halottaikat. A Hekla környékén pedig már találtak viking településnyomokat. Következésképpen lehet, hogy Halldórsson nem hazudott. Tudja, hogy az ásatásokhoz külön engedély kell?
Erre csak a vállamat vonogattam.
 Azt hiszem, mindenütt a világon. Snorri úgy gondolta, hogy megkeresi a bárkát, aztán ha megtalálta, értesíti a megfelelő hatóságokat. Még azt is mondta - tettem hozzá -, hogy egy ilyen leletért jó pénzt fizet az izlandi állam. Főleg, hogyha az a hajó egy jó állapotban konzerválódott viking hajó.
Ha megtalálja, nem lesz oka panaszra. Tehát a maga Snorri barátja ezért van itt. És maga?
 Én a vakrákok miatt.
Gyanakodva nézett rám, ezért gyorsan elmondtam neki mindazt, amit Snorritól tudtam a gejzírrel, és a vizét tároló tavacskával kapcsolatban. Ez már nemigen érdekelte a felügyelőt. A viking hajó jobban izgatta, mint a vakrákok és egyéb szörnyszülöttek.
 Hogy jön a képbe Finnur Steinpórsson ügyvéd?
Ezt a kérdést csak a forma kedvéért tette fel, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy Baldur bácsi a zugügyvédet bízta meg az örökösödési folyamat lebonyolításával.
 Maga végül is mit akart tőle?
 Beszélnem kellett volna vele, hiszen holnap reggelre... azaz ma reggelre szerveztük meg a kiutazást a lávamezőre. Kilencre jönnek értünk a terepjárók. Addig mindent tisztáznunk kellett volna. Hiszen Snorrinak árva papírdarab sincs a kezében arról, hogy a mező egy részének ő az örököse.
Részletesebben is kifejtettem, hogy Steinpórsson ügyvédnek az Arany Fókába kellett volna jönnie kilenc órára, ő azonban nem jött oda. Odajött viszont Bacchus...
Ő is magukkal érkezett Angliából? - kérdezte Gudmundsson felügyelő.
Elmagyaráztam neki, hogy Bacchus egy római isten, és arról nevezetes, hogy nem veti meg az alkoholos italokat. Amíg
Steinpórssonra vártunk, Bacchus csúnyán megtréfált bennünket. Snorri kiütéses vereséget szenvedett tőle, és a másik kettő is alig állt a lábán. így rám maradt az a kétes dicsőség, hogy megpróbáljam előkeríteni Steinpórssont. Később betévedtem egy éjszakai bárba, ahol volt szerencsém összefutni régi ismerőseimmel, McAllister felügyelővel és Rhonda asszonynyal.
Gudmundur Gudmundsson eltátotta a száját.
 Rhonda is ott... volt? McAllister szívott egyet az orrán. -Ott.
 Hogy került... oda?
 Ahogy a légy a cukorra - mondta McAllister. -Történt valami... atrocitás? - kérdezte Gudmundsson
behúzva a nyakát a vállai közé.
 Nem vett észre - vakkantotta McAllister.
 Hála istennek.
 Régóta ismerem a felügyelőt - folytattam -, amint erről már ön is értesült. Elhatároztuk, hogy miután elkértem a megfelelő papírokat az ügyvéd úrtól, kis kerülővel visszatérünk a szállásunkra. Feljöttünk ide, és... itt találtuk a csilláron.
Gudmundsson a tenyerébe hajtotta a fejét.
 És a társai? - kérdezte. - Nekik mi a feladatuk? Egyetlen pillanatig nem értettem, kire céloz, aztán rájöttem, hogy csak Gwendolin és Simon lehet érdeklődésének
tárgya.
 Őket is a tudományos érdeklődés hajtja - mondtam az igazságnak megfelelően. - Simon Katz nemzetközi hírű régész, Miss Gwendolin Forsyth pedig geológus. Sok régészeti feltárást segített már a munkájával. Részt vett...
Gudmundur Gudmundsson felügyelő ekkor figyelmeztetőn az ajkára tette az ujját. Meghökkenve fogtam be a számat. Hirtelenjében nem tudtam másra gondolni, mint hogy a többiek jelenléte miatt int hallgatásra.
Óvatosan körbeforgattam a fejem. Csak McAllister ült közel hozzánk, gondolataiba merülve  éppen az látszott a szemén, hogy lélekben ötezer kilométernyire jár tőlünk. Talán Hawaiiban, ahol fűszoknyás lányok tartják kezükben az alaposan lehűtött whiskysüvegeket. A Gudmundssont kísérő három rendőr a másik szobában volt, és feltehetően a halott ügyvéd körül sertepertélt.
Ebben a pillanatban meghallottam valamit. Mintha szú rágta volna a bútorokat. Méghozzá több is egy időben. Mert a recsegő hang erősebb volt annál, mint amilyet egyetlen szú mégoly éhes rágcsálása is okozni tudott volna.
Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy McAllister talán már percek óta tudja, mi a dörgés. Azért meredt látszólag ábrándozó képpel a levegőbe, hogy minél pontosabban megállapíthassa, honnan jön a hang.
Nekem nem volt ennyi időre szükségem. Nem hiába magyarázta el annak idején Radzs Kumar Szingh, hogyan lehet behatárolni a körülöttünk áramló hangok forrásait, pillanatok alatt sikerült lokalizálnom a rágcsálást. Az éhes szúcsapat a sarokban álló iratszekrényt falta éppen tiszteletre méltó igyekezettel.
Bár szenvedélyem a rovarkutatás, a szűkhöz valahogy sosem vonzódtam igazán. Semmi szeretni való nincs ezeken a kövérkés, fekete bogarakon, amelyek azon kívül, hogy megszállottan fogyasztják a bútorokat, jószerével semmit nem csinálnak. Semmi hasznos tevékenység nem írható a számlájukra. Sőt, még a biológiai láncban sem vállalnak különösebb szerepet. Nem táplálékai semminek, és nekik sincs egyéb rovar-táplálékuk. Ha egyszer eltűnnének a földről -bár manapság istenkísértés ilyet mondani -, senki nem siratná meg őket. Talán csak azok, akik régi bútorokat hamisítanak, és mesterséges úton - például egy sörétes puska segítségével - állítják elő az antik szújáratokat.
Sem McAllister, sem pedig Gudmundsson felügyelő nem kedvelhette különösebben a fekete rovarokat, mert amikor ismét felhangzott Ú immár kissé erősebben Ú a recsegés, mindketten a lábukra álltak. McAllister kikecmergett a székéből, Gudmundur Gudmundsson pedig lecsússzam az asztalkáról. Sőt, ez utóbbi még a stukkerét is a kezébe vette.
Kíváncsian figyeltem a fejleményeket, hiszen eddig még sohasem tapasztaltam, hogy valaki pisztollyal lövöldözött volna a szúkra.
McAllister felkapta a ruhafogast, és Gudmundsson felé biccentett. Aztán mutatóujjával figyelmeztetően rám bökött,
ami annyit jelentett, hogy rám is számítanak a nagy, nemzetközi szúvadászatban.
McAllister lábujjhegyre állt, és a majd mennyezetig érő iratszekrényhez lopakodott. A szekrény ajtaja csukva volt, a kulcs bent sárgállott a zárban. Sárgaréz, mintázott végű kulcs volt, amilyet százszámra gyártanak az iratszekrényekhez. Gudmundur Gudmundsson az egyelőre még csukott ajtó elé somfordált, és rászegezte a kulcsra a pisztolyát.
Szavak nélkül is tudtam, mi a dolgom. Elővettem a pipámat a zsebemből és a számba dugtam. Csak úgy üresen. Ha nagy dolgok vannak készülőben, mindig a számba veszem a pipám, bár meggyújtani csak ritkán gyújtom meg. Ez már csak olyan babona nálam, hiszen Dávid, aki nem Dávid, Pápua Új-Guineán megjósolta, hogy ha a szent pipa a számban van, akkor nem fog a golyó. Hogy a pipám miért lett szent, Pápua Új-Guineán, az sem mindennapi történet, és egyszer majd el is mesélem. Egyelőre azonban csak álltam az ajtóval szemben Gudmundsson mellett, és keményen ráharaptam a pipaszárra.
Gudmundur Gudmundsson intett, erre tettem egy lépést előre, megragadtam a kulcsot, kicsit elfordítottam, nehogy csak ő jöjjön ki a zárból, ha magam felé rántom, és valóban magam felé is rántottam. Az ajtó kinyílott, én pedig beordítottam az iratszekrény sötétjébe.
Kezeketfel! Kifelé!
Egy halálra rémült, maszatos képű fiatalember mászott ki belőle.
A fickó leroskadt a szőnyegre, és ott is maradt térdeire hajtva a fejét. Csak amikor megtudta, hogy kik vagyunk, volt képes kinyögni néhány szót a száján:
 Hála istennek. Csakhogy... itt vannak.
Olyannyira ki volt borulva, hogy Gudmundsson felügyelő fölé hajolt és megkérdezte.
 Kér egy kis vizet?
Amikor megkapta, úgy remegett a keze, hogy a víz fele kilötyögött a padlóra.
 Jól van? - kérdezte Gudmundsson. Ú Hogy hívják magát, fiam?
 Óttar Hreinssonnak - nyögte a szekrényből szabadult. -Hol van... Finnur Steinpórsson ügyvéd úr?
 Mit tud róla?
 Amikor azok... jöttek... még itt volt.
 Nem mondaná el értelmesen a dolgot?
Óttar Hreinsson elmondta. Amit elmondott, nem okozott különösebb meglepetést egyikünknek sem.
Finnur Steinpórsson ügyvéd úr gyakornoka vagyok -magyarázta még mindig remegő szájszéllel. - Gyakran előfordul, hogy éjszaka is dolgozunk.
 A nappal nem elég rá? - kérdezte rosszmájúan a felügyelő.
 Megesik, hogy sok a munkánk. Vagy sürgősen el kell végeznünk valamit. Ilyenkor reggelig is űzzük az ipart.
 Mint ma is?
 Hát... igen. Ma éjszaka is. Az ügyvéd úr magához rendelt. Nem gondoltam, hogy... - megtörölgette a homlokát, nyelt egy nagyot, és elhallgatott.
 Kezdjük az elején! - csapott a térdére Gudmundsson felügyelő. - Mikor érkezett meg a főnökéhez?
 Úgy... tizenegy óra tájban. -Úgy?
 Nem tudom biztosan. Nem néztem meg az órámat. De amikor elindultam hazulról, fél tizenegy volt. Kábé fél óra alatt érhettem ide.
És?
 Bejöttem a kapun.
 Nyitva volt?
 Dehogyis volt nyitva. Zárva volt. Sosincs nyitva. Felcsengettem, mire az ügyed úr beengedett.
 Látott rajta valami különöset?
 Az ügyvéd úron? Nem emlékszem. Nem volt rajta az olvasószemüvege. .. de aztán felvette.
 Nem látszott idegesnek, vagy nem látta rajta, hogy félne valamitől?
A gyakornok elgondolkodott.
Nem. Bár kissé nyugtalan volt egy ügy miatt. Reggelre késznek kellett volna lennünk néhány papírral és még... igazság szerint, nem tartottunk sehol. Ezt kellett volna elvégeznünk az éjszaka. Ja, és nyakkendő sem volt rajta.
 Olyan nagy szó ez? -Hát, elég nagy...
 Mi történt ezután?
 Dolgozni kezdtünk. Egyszer aztán az ügyvéd úr mintha mocorgást hallott volna a másik szobából. Még mondta is, hogy a fene egye meg, csak nem mászott át a szomszéd macskája? Volt egy kis problémája a macska miatt a szomszédjával. Felállt és kiment, hogy megnézze a macskát.
Az ügyvédbojtár megszívta az orrát. Még mindig remegett a szája széle a nagy felindulástól.
 Hirtelen kiáltozást hallottam a másik szobából, majd ha-lálhörgést. Az ügyvéd úr előbb segítségért kiabált, aztán hör-gött és elhallgatott. Tudtam, hogy eljött valaki bosszút állni rajta... hiszen annyian ígérték már neki. Rémületemben bemásztam az iratszekrénybe. így történt.
Gudmundsson szimatolgatott még egy kicsit a szobákban, majd hóna alatt egy csomó papírral visszatért hozzánk.
 Ezeken dolgoztak?
Hreinsson ügyvédbojtár megnézegette őket, aztán bólintott.
Gudmundsson felügyelő elkapta a karom, és maga után húzott a másik szobába.
 Maga szerint mi történt itt? - bökte a mellkasomnak a mutatóujját.
 Kivégzés - mondtam. - A pasast kivégezték.
 Nekem is ez a véleményem - dörzsölte össze a tenyerét. - Azt hiszem, nincs is itt tovább semmi keresnivalónk. Megengedi, hogy néha-néha felkeressem önt a vakrákoknál, és elbeszélgessünk erről-arról?
 Szeretettel várom - mondtam.
Gudmundsson kezet szorított velem. Már-már az ajtó felé indultam, amikor az eszembe jutott valami.
 A papírok között kell lenni Snorri barátom papírjának is. Kaphatnék majd róla egy másolatot?
 Természetesen, Mr. Lawrence. Egy kocsi hazaviszi magukat. Van önnek mobiltelefonja?
 Hogyne lenne.
 Megadná a számát? Természetesen megadtam.
Gudmundsson megköszönte, aztán kikiabált az ajtón, hogy vigyen haza bennünket valaki.
Mi viszont csak a szomszédos bárig vitettük magunkat.
Éjszaka volt, ragyogott a nap, a whisky viszont nem ízlett egyikünknek sem. Életemben nem láttam még, hogy McAllister kedvetlenül szorongatja a poharát a tenyerében. Hosszas forgatás után aztán le is tette és icipicit eltolta magától.
 Vigyázzon vele - mondta minden előzmény nélkül. Mivel éppen másutt jártak a gondolataim, felkaptam a fejem.
 Kire vigyázzak? Rhonda asszonyra?
 Rá is, de ezúttal nem rá gondoltam. Gudmundurra vigyázzon.
 Hogy vigyázzak?
 Gudmundur olyan, mint a buldog. Ha elkap valakit, nem ereszti ki a fogai közül.
 Rám céloz talán?
 Persze hogy magára, az istenfáját! Figyeltem a szemét, amikor magával beszélt. Mintha lépesméz csörgött volna az ajkáról, a szeme azonban hideg volt, mint egy vödör fagylalt.
Megvontam a vállam. Nem először történt volna, hogy egy-egy rendőrtisztviselő megpróbálja összeakasztani velem a bajuszát. Úgy látszik, olyan elkapni való képem van.
 Tökéletes az alibim - mosolyogtam. - Ön végig velem volt. Azt meg remélem, nem hiszi, hogy mi ketten lógattuk fel a fickót?
 Nem, azt nem - rázta meg a fejét McAllister. - Engem biztosan nem gyanúsít. Nyilván arra gondol, hogy maga felhasznált engem az alibije biztosításához.
 De hiszen nem is sejtettem, hogy Izlandon van!
Ú Honnan a fenéből tudhatná ezt Gudmundur .  Szerintem már ki is dolgozott magának egy elméletet. Meg lennek lepve, ha nem éppen a telefonon ülne és önről próbálna meg információkat szerezni. - Rám mosolygott és megveregette a vállam. - Azért ne essen pánikba. Én csak figyelmeztetni akartam, hogy Gudmundur ott szimatol majd maga körül. És, bármennyire is szépen fuvolázik, ne dőljön be neki.
Majd vigyázok - mondtam, és mégiscsak felhörpintettem a whiskymet.
Nem esett jól. Talán azért, mert napfénynél ittam.
Első utam Snorrihoz vezetett. Azaz, csak vezetett volna, ha be tudtam volna menni az ajtaján. Hiába kopogtattam, telefonáltam, sem az ajtót nem nyitotta ki, sem a telefont nem vette fel.
így aztán kénytelen voltam leballagni a portára. Reggel fél négy volt: a portás a pultra könyökölve bámulta az aranysugarakat hajigáló napot. Tisztában voltam vele, hogy Izlandon nem sokra megyek a borravalóval, ezért másféle cselt kellett kieszelnem, hogy bejuthassak Snorri szobájába.
A portás majd lenyelte vakítóan fehér, bár a nap által kissé bearanyozott fogsorát, amikor elmeséltem neki, hogy Snorri Eggertson súlyosan szívbajos, nem szabadna innia egyetlen cseppecskét sem, tegnap viszont a távollétemben alaposan felöntött a garatra. Mellette kellett volna maradnom, de sürgős teendőim elszólítottak tőle. Az egyik bárban hallottam, hogy a sárga földig leitta magát. Meg kellene néznem, hogy van, de sem az ajtaját nem nyitja ki, sem a telefont nem veszi fel. Aggódom, hogy nem történt-e vele valami. Ami annál is kínosabb lenne, mivel megígértem a feleségének, hogy vigyázok rá.
A portás, bár dörzsölt fickónak látszott, ezt a mesét úgy bevette, mint a gyerekek az édes orvosságot.
 Egyszer velem is előfordult, hogy úgy benyaltam mint az állat - morogta együttérzőn. - Négy napig keresett a feleségem. Azt hitte, kikóboroltam a vakvilágba, egy lávamezőre tévedtem, és a gonosz mező lenyelt.
 Gonosz mező?
Bizonyos lávamezőket hívnak így. A hideg láva mezőit. Még nem hallotta?
Csábító lett volna végighallgatnom, mit tud a gonosz mezőkről, de sürgősen beszélnem kellett Snorrival.
 Várjon - mondta. - Megpróbálom én is. Hiába próbálta, Snorri nem vette fel a telefont.
 Hát ez nem megy - nyugtázta az ősz hajú, elegáns, kék szemű, ősz bajuszú, pofaszakállas portás. - Lehet, hogy tényleg... - Nyilván azt akarta mondani, hogy meghalt, de még idejében lenyelte szavait. - Biztos, hogy hazajött?
Hátrafordult és megnézte a kulcsokat. Snorrié természetesen nem volt a helyén.
 Várjon egy pillanatig.
Rövid, izlandi nyelvű telefonálás, majd néma várakozás után zöld kezeslábasba öltözött szerelő bukkant fel a portánál. Akkor már meglehetősen ideges voltam, és ezt a portás is látta rajtam. Erre gyorsan elmesélt még egy történetet valami fickóról, aki halálra itta magát, de az ördög tudja miért, ettől sem nyugodtam meg. Nem igazán attól féltem, hogy Snorri belefulladt az alkoholba, inkább attól, hogy szárnyai nőttek, és felröppent a csillárra.
Az az igazság, hogy nem kellett volna ilyesmire gondolnom.
A gondolatok néha önálló életre kelnek, és olyasmiket tesznek, amiket még legelrugaszkodottabb álmainkban sem várunk tőlük.
A szerelő is mogorva volt - miért is lett volna vidám egy napfényes hajnalon? -, a portás is elhallgatott, s már nem vigasztalt további halálesetekkel. Nekem sem volt feneketlen a jókedvem  álmos is voltam, nyugtalan is, ráadásul a csilláron csüggő ügyvéd sem töltötte el békével a lelkem.
Az ajtó előtt megállt a menet. A portás oldalra húzódott, hogy utat adjon a szerelőnek. A szerelő - bizonyos Einar - a kulcslyuk fölé hajolt és benézett rajta. Megcsóválta a fejét, és némileg bosszús képpel pillantott rám.
 - Bent van a kulcs.
 Se ki nem nyitja az ajtót, se a telefont nem veszi fel - ismételtem ki tudja, hányadszor. - Attól félek, rosszul lett.
A szerelő még egyszer megcsóválta a fejét, és egy drótdarabot kotort elő a zsebéből. Beledugta a kulcslyukba, és matatott vele egy kicsit. Néhány másodperc múlva halk puffa-nás jelezte, hogy a kulcs lepottyant odabent a szőnyegre.
A szerelő ekkor számtalan kulcsot fogva tartó kulcskarikát húzott elő a ládájából, válogatott közöttük, majd egyiküket beleillesztette a zárba.
 Nyithatom? - kérdezte a portás felé fordulva.
A portás levette a sapkáját - elegáns tányérsapka volt, fekete silddel -, s megtörölgette a feje búbját. Mint az északra tévedt hajó kapitánya, akit körülfogtak a jéghegyek. Ha azt a parancsot adj a, hogy állítsák le a motorokat, a jéghegyek mennek neki, ha pedig előrét vezényel, a hajó fut a jéghegyeknek.
 Nyissa - mondta végül eleget téve biztató pillantásomnak.
A szerelő elfordította a kulcsot és félrehúzódott. Ki akartam nyitni az ajtót, de a portás félretolt. Felhúzott szemöldöke jelezte, hogy nem addig van az, az ő feladata elsőként behatolni a szobába. A szoba magánterület, a szálloda tulajdona.
Odahúzódtam a szerelő mellé.
A portás fejébe nyomta a sapkáját, megigazította a sildjét, és belépett az ajtón.
Cirka tíz másodpercig volt odabent. Aztán már jött is vissza.
Sapka nélkül, kimeredt szemekkel, öklendezve. Az ajtófélfába, majd a szerelő vállába kapaszkodott.
Úgy gondoltam, most én következem.
Három lépést kellett csak tennem, hogy lássam, mitől riadt meg a portás. Amikor megláttam, lecövekeltek a lábaim a szőnyegre, és az istennek sem akartak megmozdulni. Mintha csak sztrájkba léptek volna, azzal a feltett szándékkal, hogy ezen a napon már nem mozdulnak többé.
Aztán valahogy mégiscsak megmozdultak. Talán ők is megrémültek attól, amit a szobában láttam.
Egyetlen pillanatig még azt is hittem, valamiféle déjá vu áldozata vagyok, még mindig Steinpórsson ügyvéd irodájában tartózkodom. Csakhogy nem láttam senkit az ottaniak közül: sem McAllistert, sem Gudmundur Gudmundsson felügyelőt, sem az ügyvédbojtárt. Kizárólag csak a halottat láttam a csilláron.
Ez a halott azonban nem a félszemű ügyvéd volt, de nem ám!
A csilláron Snorri Eggertson függött. A csillár lánca megfeszült, mintha nem szívesen hordozná a szokatlan terhet.
Arra riadtam, hogy a szerelő kétségbeesetten felordít a hátam mögött, leejti a szerelőtáskáját, és még mindig ordítva a lift felé rohan. A portás rám nézett. Fehér, tisztességben megőszült pofaszakállának minden szála előremeredt a rémülettől, mint középkori, ugyancsak pofaszakállas tábornokoké, amikor észrevették, hogy az ellenség könnyűlovassága áttörte a védelmi vonalukat, és lecsapott a tüzérek ágyúira.
Leültettem a kanapéra, és becsuktam a szoba ajtaját.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy gyilkosság színhelyén még egy porszemet sem szabad elfújni mindaddig, amíg meg nem érkezik a rendőrség, ezúttal mégis kivételt kellett tennem. Főleg, mivel megfogtam az áldozat kezét, és azt éreztem, hogy még nem merevedett meg. Márpedig ha egy hulla még nem merev, van rá bizonyos esélyünk, hogy talán nem is hulla a hulla.
A csilláron lógó sem volt az, szerencsére. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem, hogy még lehet benne némi élet, odarántottam egy széket a lába mellé, kihúztam a zsebemből a késemet, kipattantottam a pengéjét, és megpróbáltam elvágni a kötelét. Óriási szerencséjére könnyen ment, mert amivel felkötötték, közönséges ruhaszárító kötél volt, abból is az olcsóbbik fajta.
Azzal is tisztában vagyok, hogy az akasztott embert óvatosan kell levenni, nehogy még nagyobb sérüléseket okozzunk neki, mint amekkorát már úgyis elszenveded, liz cselben azonban kénytelen voltam fütyülni az óvatosságra. Nem volt velem senki, aki segíthetett volna lefektetni a szőnyegre.
így aztán Snorri nagyot nyekkent, amint leért. Már ez a nyekkenés is megkönnyebbüléssel töltött cl. Ha merev lett volna, inkább koppant volna.
Gyorsan elvágtam a nyakára hurkolt csomót, és lelültct-tem a kanapéra a portás mellé. Csoda szépen mutattak így együtt ketten: az elegánsan öltözött Snorri, és az oldalszakállas portás. Mintha egy légikikötő várótermében az éjszakai gépre várva bóbiskoltak volna el.
Felemeltem a telefonkagylót és feltárcsáztam Gudmundur Gudmundsson felügyelőt.
Gudmundur Gudmundsson megszokhatta az éjszakázást, mert nem látszott sem törődöttnek, sem álmosnak. Igaz, hogy még csak négy óra volt, de a nap már az égen ragyogott. Ahhoz képest, hogy másfél hónappal ezelőtt nyugodott le utoljára, jól bírta a strapát.
Csodák csodájára McAllister is vele volt. Ő már roskata-gabbnak nézett ki, mint a másik, ennek ellenére fürgén körülfutotta a szobát, és benézett minden lyukba, mintha a merénylőt keresné.
Néhány másodperc alatt tisztázódott, hogy a támadó az ajtón jött be - valószínűleg álkulcs segítségével - és a fürdőszoba ablakán át távozott. Az ablak alatt keskeny párkány húzódott, amelyen végigaraszolva el lehetett jutni a vészkijáratig.
A szerelővel és a portással nem bajlódott soká a felügyelő. Annyit kért mindössze tőlük, hogy tartsák a szájukat, és ne kürtöljék szét a vakvilágba, hogy felakasztott vendéget találtak az egyik szobában. A szálloda igazgatóságának nem tetszene, ha az alkalmazottak összevissza jártatnák a szájukat. A szerelő és a portás komoly képpel megígérték, hogy ők bizony befogják a befogni valót. Gudmundsson az ajtóhoz sétált és kieresztette őket.
McAllister beleroskadt egy karosszékbe, és komor tekintettel bámult maga elé.
 Baj van? - aggódott Gudmundsson.
 Kezdek kijózanodni - morogta McAllister. - Nem elég baj ez?
 Hát maga? - kérdezte a kanapén kucorgó, nyakát tapogató Snorritól. Az orvos épp az imént ment el, miután felvette az ilyenkor szokásos jegyzőkönyvet. Receptet is írt Snor-rinak, és a lelkére kötötte, hogy legalább három napig borogassa a kötél helyét.
 Én is elég szarul vagyok - mondta Eggertson, aki kijelentésével ellentétben meglehetősen jól tartotta magát. Csupán kezének enyhe remegése jelezte, hogy nem mindennapi esemény részese volt.
El tudja mondani, mi történt önnel, vagy halasszuk későbbre? - kérdezte Gudmundsson felügyelő rávillantva a szemüvegét. - Én a maga helyében azt sem tudnám, fiú vagyok-e, vagy lány.
 Én is csak most kezdek megbizonyosodni róla - rázta meg a fejét Snorri. - Úgy jártam, mint Mr. McAllister.
Pardon?
 Kijózanodtam. Pedig nagyon be voltam rúgva. Nem szokott túl gyakran előfordulni velem - akár hiszi, akár nem -, de ezúttal sikerült kiütni magam. Néhány villanásra emlékszem csak az éjszakából. Például arra, hogy lementünk a kocsmába, és vártuk Steinpórsson ügyvédet. Végül is eljött?
 Nem jött el - mondtam.
Hát... a várakozás alatt történhetett a baj. Jézusom! -csapott hirtelen a homlokára, és megpróbált felugrani. Ú Hol van Gwendolin és Simon?
 A szobájukban - nyugtatta meg a felügyelő. - Sajnos, fel kellett ébresztenem őket. Jól vannak, már amennyire másnap hajnalban jól lehet az ember. A barátjának akkora karikák lógnak a szeme alatt, hogy fel lehetne fűzni őket a függönykarnisra.
Hála istennek. Már azt hittem... Végül is mi történt, Leslie?
Olyan tanácstalan képet vágott, mintha még mindig nem tudná, hogy Európa országai közül éppen melyikben tartózkodik.
 Mire emlékszik, Mr. Eggertson? - kérdezte a U-I ügyelő. - Valami emléke csak van róla, hogy mi történt önnel?
Hát... az utolsó alighanem az, hogy Simon elaludt az asztalnál. Aztán... Leslie elment valami lánnyal valahová. Ez minden. Majd a szobámban voltam, és szemben állt velem valaki. Mintha jól fejbe vágott volna.
 Nem hiányzik valamije?
 Ahhoz meg kellene néznem a cuccaimat.
 Hát nézze meg.
Amíg Snorri a csomagjait és a szekrényeit vizsgálgatta, Gudmundsson hozzám fordult.
Maga aztán belecseppent a dolgok legközepébe. Egy gyilkosság, és egy gyilkossági kísérlet, és maga mindkettőnél ott van. Ezt nevezem véletlennek.
 Én is ott voltam az egyiknél - sietett a segítségemre McAllister.
 Ez igaz. Megtenné, Mr. Lawrence, hogy még egyszer elmondja, hogy történt a dolog?
Még egyszer elmondtam.
 Nem tűnt el semmim - szakította félbe félúton a mesémet Eggertson.
 Az iratai is rendben vannak?
 Azok is.
Snorri ekkor már tudta, hogy Steinpórsson ügyvédet meggyilkolták, de csak ezekben a percekben kezdett világossá válni számára, hogy minden bizonnyal neki is hasonló sorsot szánt valaki.
Gudmundsson nyelt egyet, és rám bökött.
 George azt mondta, hogy maga nem egyenesen hazajött a hotelbe, hanem még beültek egy bárba.
 így történt - bólintottam.
 Ki javasolta, hogy üljenek be?
 Én - mondta gyorsan McAllister.
 Hé! Hé!-ugrott fel ismét csak a kanapéról Snorri Eggertson. Ú A kurva anyjukat, engem itt az éjszaka meg akartak
ölni!
Csak néztünk rá szótlanul. Mintha lélegzet-visszafojtva vártunk volna egy nagy gondolat megszületésére.
 Úristen! Hiszen kicsin múlt, hogy ki nem nyírtak! Stein-pórssont is megölték! Uramatyám, mi folyik itt, emberek?
 Erre szeretnénk rájönni a mi szerény eszközeinkkel, Mr. Eggertson. Ezért is lenne jó, ha megpróbálna minél többre visszaemlékezni mindabból, ami ön között és az ismeretlen között történt.
Ú De hát mi a francra emlékezzek vissza? Nem szólt egy árva szót sem hozzám. Még azt sem tüdőm, férfi volt-e vagy nő. A fenébe is, de fáj a homlokom! Ráadásul még fejbe is vágott az a barom.
Kissé meghökkenve bámultam rá. Snorri Eggertson homlokán immár kékülni kezdett egy kezdetben vörös folt. Ahogy kékült, egyre inkább felismerhető formát öltött.
Szemem találkozott Gudmundur Gudmundsson felügyelő tekintetével, amiből aztán kitalálhattam, hogy ő is észrevette, amit én.
Hogy Snorri Eggertsonnak furcsa geometriai ábra, vagy micsoda kezd kialakulni a homlokán.
Jó lett volna tudni, micsoda.
Gudmundsson felügyelő gondterhelten nézegette a csillárt, majd megrázta a fejét.
 Nagy bajban vagyok, az ördög vigye el. Minden gyilkosságnak, és gyilkossági kísérletnek van indítéka. Nem gondolja, Mr. Eggertson?
Snorri felrezzent borús gondolataiból, és megvonta a vállát.
 Alighanem. Bizonyára azért vannak oktalan gyilkosságok is.
 Azoknak is van oka, legfeljebb nehéz rájönni - mondta bölcsen a felügyelő. - Esetleg csak a mélylélektan deríthet rájuk fényt.
 Hát... ez igaz. Sajnos, fogalmam sincs róla, miért akarhatott megölni.
Gudmundsson felügyelő megsimogatta az arcát, és ismét a csillárra nézett.
 Talán nem is akarta megölni. -Nem akart... megölni?
 Lazára hurkolta a csomót.
Tessék?
Ú Önt nem ugyanazzal a csomóval kötötte fel, mint Steinpórssont.
Nem mondott újdonságot vele. Már az érkezése előtt észrevettem, hogy a két kötél csomózása eltér egymástól. Stein-pórsson nyakán halálos volt a hurok, ami annyit jelent, hogy minél elkeseredettebben kapálódzott, annál szorosabban vágott a nyakába a kötél, míg a Snorri gigájára simuló hurok fix volt, azaz bárhogy is himbálódzott az áldozat, nem szorult jobban össze, mint amikor rákötötték.
Snorri még becsukni is elfelejtette a száját, amikor elmagyarázták neki, hogy nem a véletlennek, és nem is az én éberségemnek köszönheti az életét, hanem a merénylőjének. Hogy az ismeretlen olyan csomót kötött a nyakára, amely megóvta a megfulladástól.
 Te jó ég! - nyöszörögte. - De hát... miért?
 Talán figyelmeztetni akarta valamire - magyarázta Gud-mundsson. - Nem akarta megölni, csak figyelmeztetni.
 Istenem.... vajon mire?
 Gondolom, arra, hogy menjen innen a fenébe.
 Úgy érti, Izlandról?
 Valószínűleg. Mondja, Mr. Eggertson, mi az ördögöt is
örökölt ön?
Snorri megtapogatta a homlokát és szaporán nyögdécselt. Kár volt, mert valamennyien tisztában voltunk vele, csak azért teszi, hogy némi időt nyerjen vele.
 Egy lávamezőt - mondta végül.
 És egy viking hajót - tettem hozzá.
Snorri rám pillantott. Nem látszott rajta, hogy megorrolt volna a fecsegésemért.
 Úgy van - bólintott. - Egy viking hajót. Ha létezik, és
ha megtalálom.
 Nem biztos benne?
 Már miért lennék az? Halldórsson nagybácsi bizonyos értelemben nem volt normális. Mindene volt a vicc, a tréfa, az ugratás. Lehet, hogy valamennyien, akik örökölni szándékozunk tőle, óriási ugratás áldozatai vagyunk. Viking hajó helyett lyukas halászcsónakot találunk, benne egy üdvözlőlappal, hogy szeretettel üdvözöl benneteket Halldórsson bácsi a túlvilágról.
 Akkor mi hajtja magát, ha szabad kérdeznem?
 Hogy mi hajt? Először is örököltem Izlandon egy lávamezőt. Ha semmire nem tudom használni, akkor is egy lávamező. Szedjen össze nekem húsz embert a világon, akinek lávamezeje van! Akárhogy is legyen, büszke lávamező-tulajdonosnak érzem magam!
Kissé hamisnak éreztem a lelkesedését, és alighanem így érezhette Gudmundsson felügyelő is.
 Azonkívül?
Snorri a levegőbe meredt.
 Azonkívül? Érdekel a viking hajó is, nem is vitás. Hogy miért? Ezzel magam sem vagyok egészen tisztában, felügyelő. Talán azért, mert magam is izlandi vagyok, még akkor is, ha sem a nyelvet nem ismerem, sem pedig az itteni életet. Ha jól tudom, többen is örököltek lávamezőt, olyanok is, akikben egyetlen cseppecske izlandi vér sem csordogál. Úgy érzem, nekem talán mégiscsak több jogom van megtalálni a hajót. Sokadszorra pedig mint kutatót, izgatnak a rejtélyek.
 No és a pénz, ami a hajóért járna? Snorri megvonta a vállát.
 Most mondjam azt, hogy nem érdekel? Dehogynem érdekel. Nem élek rosszul, de néhány milliócskát azért nem utasítanék vissza. Azt hiszem, elmondtam mindent. Ezért szálltam be ebbe az ostobának tűnő játékba, és ezért van itt többek között Mr. Lawrence.
 És a vakrákok miatt - mondtam nyomatékosan. Erre azonban nem volt kíváncsi senki.
Hét óra előtt pár perccel Gudmundur Gudmundsson felügyelő, és a stábja, valamint McAllister elhagytak bennünket. Árván ücsörögtünk a reggelink mellett, mint a medvebocsok, akiknek az anyja még nem jött vissza a vadászatból, pedig már rég vissza kellett volna jönnie.
Snorri Eggertson vajat kent a kenyerére, majd letette a tányérjára, és bűntudattal teli tekintettel nézett ránk.
 Ezt... nem gondoltam volna - motyogta a fejét rázogat-va. Ú Ezt nem... gondoltam volna.
Még szép - dünnyögte Simon. - Agyon is vernélek, ha azt mondanád, hogy tisztában voltál vele, mi vár ránk ideát.
 Még most sem értem egészen...
 Mit nem értesz? - vonta meg a vállát Katz. - Több az eszkimó, mint a fóka. Sok az örökös, örökség pedig csak egy van, következésképp egyikük-vagy akár több is -, úgy gondolja, hogy egy kis előnyre tesz szert a többiekkel szemben. A halott örökös nem igazán veszélyes örökös. Nem olvastatok még elég Agatha Christie-t?
Természetesen megértem, hogyha... vissza akarnátok fordulni... A helyetekben talán én is így tennék. Nem kívánhatom, hogy ebben a helyzetben is...
Bizony nem kívánhatod, Snorri - mondta keményen Gwendolin.
Magával mi a helyzet, Leslie? - tudakolta félénken
Eggertson.
Megkentem akenyeremet vajjal, és rövid ideig hallgattam. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy megpróbáljam megmagyarázni dühödten tiltakozó, sőt toporzékoló védőszellememnek a lelkem mélyén, hogy talán mégis inkább maradnék.
Védőszellemem, amolyan trópusi lényként, már elvből utálta Izlandot, és minden eszközzel megpróbált távozásra
bírni.
Elmehetnénk Pápua Új-Guineába - suttogta a lelkem mélyén csábító szirénhangon. - Megkereshetnéd Irénét, aki nem Irene, és ismét kukacgyűjtő útra indulhatnátok. Tudod, arrafelé vannak azok az árnyékos fák, alattuk vastag páfrányággyal. Irene, aki nem Irene, mindig is kedvelt téged és a páfrányágyat is. A kettőt együtt meg különösképpen. Irene, aki nem Irene, mit sem veszített szépségéből, és csak rád vár. Tűnjünk el Izlandról, és irány Pápua Új-Guinea!
 Azt hiszem, maradok.
Védőszellemem a nemzetközi karjelzést mutatta felém, és mély apátiába süllyedt.
Snorri akkorát sóhajtott, hogy majd kifújta a vajaskenyeret a kezemből.
Köszönöm, Leslie. Nem is tudom, hogy köszönjem
meg...
 Ne nekem köszönje - tiltakoztam -, hanem a vakrákoknak. Szeretnék a szemükbe nézni.
 Ez jó - vigyorgott Snorri, majd gyorsan le is hervadt a mosoly a képéről. - Hát te, Simon?
Simon Katz elmerülten bámulta a képem, mintha róla próbálná meg leolvasni a választ.
Ha mindenki hazamenne, akkor én is. De mivel Mr. Lawrence itt marad, itt maradok én is.
 Én is maradok! - csapta le az asztalkendőjét a tányérja mellé Gwendolin. Ú Minden amellett szól, hogy tűnjek el minél gyorsabban, én mégis maradok. Hát normális vagyok én?
Nem voltam biztos benne, hogy önmagámmal együtt nem kéllett volna-e őt is lebeszélnem a maradásról.
Terepjárónk vezetőjét, aki egyúttal cége tulajdonosa is volt, Axel Jónassonnak hívták. Szőke volt, magas, öt nyelven beszélt, és kitűnően értett az autójához. Mindamellett úgy ismerte Izlandot, mint a tenyerét.
Amíg a csomagokat pakoltuk, felbukkant Hreinsson gyakornok úr is. Fáradt volt és kialvatlan  a melegen sütő nap ellenére is gyakran összerázkódott, mintha fázna.
 Egyetlen pillanatra sem hunytam le a szemem - panaszkodott. - Hajnalra megérkezett minden örökös-jelölt. Ki kellett nekik osztanom a megfelelő papírokat. Ráadásul nekem fejezték ki a részvétüket az ügyvéd úr halála miatt, mintha a rokona lettem volna. Bizonyos együttérzést azért megérdem-lek, ez kétségtelen.
Megálltunk egy Reykjavík-széli benzinkútnál és bevásároltunk.
 Sokat ne vegyenek - figyelmeztetett bennünket Hreinsson. Ú Van a lávamezőn szakács, konyha és éléskamra is.
 Ön rendezte be? - kérdezte elismerő mosollyal Gwendolin.
 Sajnos - bármennyire is szeretnék más tollával ékeskedni - nem én tettem. Mr. Steinpórsson intézte az ügyet. Az élelmezésre ne legyen gondjuk.
Beszélgetés közben elhagytuk Reykjavíkot. A széles autóútnak rövidesen vége szakadt, és még mindig jól kiépített, de már jóval keskenyebb útra tértünk át. Elnéptelenedett körülöttünk a környék, s amint eltűnt mögöttünk a főváros -amelynek a neve eszkimó nyelven füstölgő öblöt jelent -, megváltozott a hőmérséklet. A napot sűrű, fekete felhők takarták be, s szemerkélni kezdett a hideg eső. Az út jobb oldalán hatalmasnak tűnő hegyek húzódtak végeláthatatlan messzeségben. Bal oldalon egy fjord vize hullámzott egészen addig, amíg a leereszkedő felhők el nem rejtették előlünk.
 Ilyen errefelé az időjárás - magyarázta Axcl előrehajolva, hogy jobban lássa az utat. - Reykjavíkban ragyog a nap, idefent pedig hideg van és eső. Látják?
A kocsi hőmérőjére bökött. Reykjavíkban 22 fok volt, jelenleg pedig éppen 8-at mutatott a hőmérő.
Az első lávamező úgy bukkant ki előttünk a ködből, mintha az ördög maga építette volna éppen az utunkba. Amerre a szemünk ellátott, a kocsi mindkét oldalán óriási vakondtúrások meredtek az égnek - a nagyobbak magassága elérte a tíztizenöt métert. Mintha óriások szántották volna fel hatalmas ekéjükkel a sziklás talajt, a boronálásról azonban már megfeledkeztek volna. A zöld, élénken pompázó mohaszőnyeg alól elő-előbukkant a láva megmerevedett fekete, tarajos háta.
 Mikor ömlött ide?Úkérdezte Snorri a lávamezőre bökve. Axel megvonta a vállát.
 Azelőtt még, hogy ember lépett volna Izland földjére. Onnan folyt le, ni!
Felmutatott a mellettünk magasodó hegyre. Lepusztult teteje történelem előtti idők kitöréseire figyelmeztetett.
 Tó van a kráterében - magyarázta Axel. - Megnézik? Szálljanak ki és másszanak fel hozzá. Leállítom a kocsit valahol és maguk után megyek.
A kráterben valóban tó volt, gyönyörűen kék vize a tibeti magasföld kristálytiszta tavait juttatta az eszembe.
Odafent, a kráter peremén ismét zuhogni kezdett az eső. Mivel nem volt nálunk esőkabát, bemenekültünk egy kőpe-rem alá.
Idefentről egy másik lávamezőre láttunk, csakhogy azon a láva nem vakondtúrásokra, hanem óriási tehénlepényekre hasonlított. Ha korábban azt mondtam, hogy a tarajos lávamezőt óriások szántották fel, akkor ezúttal azt kellett mondanom, hogy a tehenek a szántás után futottak vagy tizenöt-húsz kilométert, majd ahol megálltak, ott könnyítettek magukon.
Axel korábban kevésbé költői, viszont sokkal racionálisabb magyarázatát adta a lávamezők közti különbségnek.
A tarajos lávamezőt hideg láva alkotta mezőnek hívják. A lefelé robogó láva már erősen veszített a hőjéből, amikor leért a vulkán oldalán, s nem tudott elterülni a föld felszínén, hanem az egyre hűlő darabok egymásra torlódtak. A meleg láva viszont, amely megtartotta a hőmérsékletét, tehénlepénnyé lapulva szilárdult meg.
Az időjárás ahelyett, hogy javult volna, még tovább romlott. Sűrű, nyálkás köd bukott alá az égből, s mint vastag, tömör takaró beburkolt bennünket.
 Hallja? - kapta el a kezem Gwendolin. Visszafojtottam a lélegzetem, de nem hallottam semmit.
 Mit kellene hallanom?
 Kövek potyognak valahol... Istenem, csak nem tör ki ez az átkozott éppen akkor, amikor itt vagyunk a krátere mellett?
Még a feltételezés is nevetséges volt, hiszen a krátertó is bizonyította, hogy kialudt vulkánnal van dolgunk.
 Kérdezze meg Axeltől, mi az. Vagy várjon, majd én megkérdezem.
Oldalra fordítottam a fejem, ahol az imént még Axel kuporgott, de most nem láttam ott mást, csak a sűrűn gomoly-gó ködöt.
 Axel?
Axel nem válaszolt. -Mr. Jónás son! Erre sem válaszolt. Gwendolin megmarkolta a karom. -Hallja?
Bár nem vagyok nagyothalló, ezúttal sem hallottam semmit.
 Mintha kövek hullanának. Istenem, felettünk mászkál valaki!
Korábban már említettem, hogy egy sziklapárkány alá menekültünk az eső elől. A párkány felett felhő koronázta hegyoldal húzódott sűrűn egymás mellett feketedő lávakövekkel.
Feltehetően ezekből a kövekből hullott le néhány a perem tetején megpattanva az orrunk elé.
Mindeközben már olyannyira besűrűsödött a köd, hogy még a lábam fejét sem láttam tőle. Mintha vízben tapostam volna. Ha Gwendolin nem markolja a karom, azt is hihettem volna, hogy egyedül állok az Óperenciás-tenger közepén.
Elhatároztam, hogy dacolva a sűrű, szürke kulimásszal, kiverekszem magam a párkány alól, de Gwendolin kétségbeesve visszarántott.
 Hova megy?
 Megkeresem a többieket.
 Axel még itt volt az előbb.
 De most nincs itt.
Valóban nem volt. Kiáltottam újra néhányat, de Axel nem válaszolt.
 Jöjjön, Gwen, indulnunk kell.
 Már nem esik?
 Ha esne, nem volna köd.
Ez általában másutt így is van, csakhogy az ördög tudta, Izlandon is áll-e ez a törvény.
 Hova mehettek a többiek? - motyogta Gwendolin riadtan, mint akinek nagyon nem akaródzik elhagyni a viszonylagos biztonságot nyújtó kőperemet.
 Talán visszafutottak a kocsihoz. Talán nekünk is azt kellett volna tennünk.
Ismét indultam volna, de ismét visszahúzott.
 Várjon. Tudja egyáltalán, merre kell mennünk?
 Ki a párkány alól, aztán jobbra.
Hát éppen ez az! Hogy ki a párkány alól... Hajói emlékszem, alig tíz centimétemyire van tőlünk a... kráter pereme.
 Micsoda?
Icipicit megijedtem, és megpróbáltam visszaidézni az emlékezetembe azt a pillanatot, amikor megeredt az eső. Másodpercek alatt olyan sűrű szemekben kezdett hullani, hogy nem láttam magam előtt egyebet, csak a kőperemet. Az az igazság, hogy egyáltalán nem néztem a lábam elé, amikor a perem felé futottam Axelt követve. Arra pedig egyáltalán nem emlékeztem vissza, hogy a másik kettő is velünk tartott-e.
 Itt van az orrunk előtt a párkány. Hiába kiabáltam, hogy
vigyázzon, maga nem is figyelt rám. Csak futott Axel után. Még szerencse, hogy a hátát láttam.
Nem volt nagy dicsőség, de alighanem így történt. Abban a hideg, sűrű esőben nem figyeltem sem rá, sem másokra  az volt az egyedüli vágyam, hogy minél előbb fedél alá kerüljek.
 Pedig le kell jutnunk innen - mondtam.
 Nem lehetne megvárni, amíg felszáll a köd?
Nem ismerem az itteni időjárást. Mi van akkor, ha napokig nem mozdul?
 Akkor csak óvatosan - sóhajtotta Gwendolin. - Van egy kis tériszonyom. El tud kapni, ha le akarnék pottyanni?
Mivel csak foltokat láttam belőle a ködtől, nem tudtam ellenőrizni, valóban megalapozott-e megnyugtató válaszom.
 Persze hogy el - mondtam könnyedén. - De azért, ha lehet, ne akarjon leesni.
 Maga megy előre?
 Megyek, csak jöjjön utánam.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam. Gwendolin a vállamra tette a kezét, mint a középkorban a vonuló, vak szerzetesek. így tapogatództunk egymás mögött vagy tizenöt centimétert előre. Akkor aztán megéreztem, hogy lejteni kezd a lábam előtt a talaj.
 Állj! - vezényeltem. - Elértük a kráter peremét. Vigyázzon, jobbra fordulok.
Jobbra fordultam, ő velem. További tizenöt centiméter után ismét megéreztem a talaj lejtését.
 Erre is lejt!
 Arra is? Szűzanyám, akkor most merre?
 Még egyszer jobbra fordulok. -Ott is...?
 Úgy látszik, itt is.
Ezután már nem szóltam semmit, csak újra jobbra fordultam. Mit tesz isten: itt is a kráterrel találtam szemben magam.
Tanácstalanul megálltam, és a sűrű kulimászba meresztettem a szemem.
 Ez lehetetlen - motyogta mögöttem a lány. - Nem állhatunk sziklacsúcson, hiszen nem másztunk fel rá.
Hiába tapogatództam, mindenütt meredek lejtőt észleltem.
 Mégiscsak meg kell várnunk, amíg felszáll a köd.
Alighogy kimondtam, ismét esni kezdett az eső. Megköny-nyebbülten felsóhajtottam. Ha meg is ázunk, legalább a ködtől megszabadulunk.
Izland azonban nem lett volna Izland, ha hagyja ilyen könnyedén legyőzni magát. Az eső esett, a ködnek viszont esze ágában sem volt megmoccannia.
 Jézusom, én már bőrig áztam - nyöszörögte mögöttem Gwendolin. - És úúúúgy fázom! Őrült vagyok, hogy hallgattam Snorrira.
Ezt akár jómagam is mondhattam volna.
Tölcsért csináltam a tenyeremből, és mint egy svájci hírmondó a hegyek között, a négy égtáj felé fordulva elordítottam magam.
Hé! Axel! Hall valaki?
Nem hallott.
 El kell indulnunk, amíg meg nem fagyunk - sóhajtottam. - Itt van a sziklapárkány a hátunk mögött...
 Hol? - kérdezte Gwendolin remegő hangon. -Tizenöt centimétemyire. Ha kinyújtja a karját, eléri.
Márpedig, ha a párkány a hátunk mögött van, akkor ha jobbra fordulunk, leérünk az útra.
 Leslie - hallottam kisvártatva Gwendolin elhaló hangját. Ú Van egy rossz hírem.
 Micsoda? - hökkentem meg, és a zsebem felé kúszott a kezem 38-as Smith and Wessonom után, amely azonban sajna nem ott volt, hanem a bőröndömben, a kocsi mélyén.
 Nincs itt a párkány.
Hogyhogy nincs ott? Hiszen az imént még ott volt. Nyújtsa csak ki a kezét.
 Hiszen azt csinálom.
Én is kinyújtottam, és én sem találtam. A párkány is beleveszett a ködbe.
Gwendolin a vállamba kapaszkodott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Legalább őt nem veszítettem el.
 Még egyszer megkérdezem, Leslie... Most aztán merre? Forgolódás közben sikerült tökéletesen összezavarodnom.
Immár fogalmam sem volt róla, merre van előre, merre hátra, a jobbról és a balról már nem is beszélve. Mégis, magabiztosságtól zengő hangon adtam ki a jelszót.
 Erre megyünk.
A köd Ú ha ez egyáltalán lehetséges - még sűrűbb lett, és immár vízpárával is keveredett. Rosszal sejtettem, s sejtelmem rövidesen valóra is vált.
 Álljon csak meg egy pillanatra, Gwcn! Az a helyzet... Ekkor éreztem csak meg, hogy már nem fogja a vállam. A
nagy keresésben, úgy látszik, levette rólam a kezét. Hideg abroncsként szorította össze a szívem a rémület.
 Gwendolin!
Valahol a fejem felett megindult egy kődarab és mellettem elbukdácsolva a semmibe futott. Néhány másodperc múlva mintha halk csobbanást hallottam volna.
 Gwen! Kérem, válaszoljon.
Aztán egyszerre csak felbukkant mellettem. Igaz, hogy csak formátlan, barna foltot láttam felém mozogni, de hát ki lehetett volna más, mint Miss Forsyth?
Pedig nem ő volt.
Erre sajnos csak később jöttem rá  jóval később, mint kellett volna. Ezúttal lelkemben rémüldöző védőszellemem sem érezte meg a veszélyt, mert nem csapott akkora patáliát, mint hasonló esetekben szokott. Egyszóval, néhány pillanatra elveszítettem az éberségemet.
Ez a néhány pillanat elég volt a barna foltnak, hogy felém lóduljon, a következő másodpercben pedig jókorát csattant valami a homlokomon.
Megcsúsztam, és fejjel előre belezuhantam a csak néhány centiméternyire gőzölgő krátertóba.
A krátertó várakozásommal ellentétben langyos volt, és talán még jól is éreztem volna magam benne, ha nem kellett volna az életemért küzdenem.
De kellett. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy kidugtam a fejem a vízből, máris csattant valami mellettem a tó tükrén. Jobbnak láttam lebukni a víz alá. A tó itt még nem volt mély: könnyedén leért a lábam a fenekéig.
Ismét csobbant valami a közelemben. Ismét lebuktam, mint a vadászó kacsa, és egyúttal beljebb is menekültem. Itt már nem ért le a lábam. Ekkor éreztem meg először, hogy nagyon is komolyra fordultak a dolgok. Vízzel megszívódott ruhám ólomsúllyal húzott lefelé.
Még egyszer lebuktam a víz alá, és egyszerre küzdve az alattomos köddel és a mélybe rántani kívánó, vízzel teli ruhámmal, a szemközti part felé tempóztam. A kráter pereméről nézve a tó nem lehetett száz méternél szélesebb. Márpedig ezt a távolságot néhány perc alatt megteszem még vízzel teli ruhában is.
Meg is tettem. Amikor partot értem, lehajoltam és felvettem egy jókora követ. Ebből szerencsére volt elég a környéken. Tettem néhány lépést előre, majd elkezdtem felfelé kapaszkodni a kráter oldalán.
Vigyáznom kellett, nehogy visszacsússzak a tóba, amire annál inkább megvolt az esélyem, mivel az ujjaim lassan, de biztosan kezdtek meggémberedni. Előbb csak kicsit vacogtam, aztán egyre szaporábban verődtek össze a fogaim. Ha perceken belül nem tudok ruhát cserélni, megfagyok.
Számításaim szerint már el kellett volna érnem a kráter peremét, amikor ismét felbukkant a barna folt a szemem előtt.
Tudtam, hogy nem habozhatok. Vagy én, vagy ő. Felemeltem a követ, és harsány ordítással rávetettem magam.
Ha sikerült volna elérnem a fejét, talán agyon is csapom. Szerencsére nem sikerült, mert ha sikerül, a világ azonnal szegényebb lett volna egy kiváló régésszel. Abban a szent pillanatban ugyanis, ahogy fejem fölé emeltem a követ, a barna folt emberi kontúrokat vett fel. Simon Katz nézett rám rémülten az arca előtt szállongó, borotvapenge-vékony ködpamacsok mögül.
Amikor meglátott a magasra emelt kővel, kitátotta a száját és igyekezett túlordítani. Úgy álltunk egymással szemben, kimeredt szemmel, ordítva, mint két, váratlanul egymásnak futott ősember egy ugyanilyen tó partján, valamikor a kőkor-szak hajnalán.
Simon Katz megtörölgette az arcát, aztán gyanakodva felém lihegte.
 Maga az, Leslie?
Felelet helyett elhajítottam a követ.
 Te jó isten... mi történik... itt?-kapkodta a levegőt Katz. - Tartson egy kicsit, mert mindjárt összeesek. - Rám támaszkodott, majd még szinte ugyanebben a pillanatban el is lökött magától. - Mi a fene van magával, ember?
 Mi lenne? - hörögtem én is, levegő után kapkodva.
 Csurom víz a ruhája.
 Fürödtem egyet - mondtam.
 Fürdött? Hol?
 A tóban.
 Beleesett a vízbe?
 Úgy is lehet mondani.
 Hát még hogy?
 Úgy is, hogy belelöktek.
Simon Katz eltátotta a száját. Ezúttal nem ordított, pedig spontán nekigyürkőzéséből úgy láttam, megint csak az lesz a vége. Katz azonban végül is erőt vett magán és ismét rám támaszkodott.
 Uramisten, egészen elgyengültek a lábaim. Ki lökte bele? A köd vastag takaróként burkolt be bennünket.
 Egy barna folt - mondtam. - Itt van valahol a közelünkben. Nem találkozott vele?
Katz megvakarta az orra hegyét.
 Nem találkoztam én senkivel. Legalább fél órája egyedül bolyongok ebben a kulimászban. Hol vannak a többiek?
Mondtam neki, hogy jó ideig Gwendolinnal voltam együtt, de valahogy elszakadtam tőle. A tóba már csak egyedül estem bele.
A köd csak mintegy óra múlva oszlott fel. Addig néha-néha megindultunk, botorkáltunk egy kicsit, majd ismét megálltunk. Nagyon nem szerettünk volna egy sziklahasadékba zuhanni.
Amikor aztán váratlanul kitisztult a levegő, mintha a vikingek nagyhatalmú istene, Thor fújta volna el a ködöt, ott álltunk a kocsitól alig néhány méternyire.
Axel Jónasson, Gwendolin, Snorri és Hreinsson gyakornok békésen szundikáltak a terepjáró belsejében.
I
A lávamező
Még egyórányi aszfaltút várt ránk, aztán véglegesen belevesztünk egy óriási lávamezőbe. A messzeségben már feltűnt a Hekla: Izland legnagyobb, működő vulkánjának fenyegető tömbje.
Mintha a Góbi sivatagban lettem volna, annak is a kősiva-tag részén. Csakhogy itt minden kő fekete volt, míg ott szürke, vörös, vagy akár szivárványszínű. Csak egy-egy kisebb kövekből emelt kőrakás szakította meg a vidék egyhangúságát.
Jelzőkövek - magyarázta Axel. - A múlt században, vagy még korábban emelték őket. Amikor még farmerek éltek ezen a vidéken.
 Itt? - hökkent meg Gwendolin.
 A lávamezőn túli réteken legeltető gazdálkodás folyt. Ahol kőrakás látszik, csak ott lehet egy gyalogösvény segítségével átkelni a mezőn.
 Átkelni? - kérdezte Simon Katz a fekete, óriási vakondtúrásokra pislogva. - Miért csak ott lehet átkelni rajta?
 A repedések miatt - mondta Axel. - Az a legfontosabb, hogy vigyázzanak az alattomos hasadékokra, amelyek az egyes tömbök között húzódnak. Méteres lehet a szélességük és feneketlen a mélységük. Talán egészen a pokol kapujáig érnek. Ráadásul láthatatlanok, mert befedi őket a moha. Ha rálépnek, megnyílik a lábuk alatt. Valaki egyszer kiszámította, hogy amióta az ember megtelepedett Izlandon, több ezerre tehető azon szerencsétlenek száma, akiket elnyelt a lávamező. Nekem például az egyik ük-ősömet is.
 Nocsak - pislogott Snorri. - És ezt maga honnan tudja?
 A családi legendáriumból - mondta Axel. - Itt gazdálkodott valahol egy lávamező szélén, és egy hajnalig tartó mulatság után - amelyet egy farmerházban rendeztek - hazaindult. Jó nagyot kellett volna kerülnie, ha a kőrakások által kijelölt úton haladt volna. Ezért aztán ük-ősöm sok jóféle pálinkával a fejében, úgy gondolta, mii neki a kőrakások, ő bizony lerövidíti az utat. Nem is találták meg soha többé. Valószínűleg a pokolban kártyázik az ördögökkel, mert ugyancsak a családi legendárium szerint, nem vetette meg a színes lapocskák örömeit. Hát akkor alighanem meg is érkeztünk -állította meg hirtelen a kocsit.
Egy reménytelen lávamező közepén álltunk, miközben az ég ismét kezdett beborulni felettünk.
 Hova a fenébe jöttünk mi? - kérdezte összeráncolva a szemöldökét Gwendolin.
 Ahova parancsolták - mondta Axel. - Az új házakhoz.
 Nevetni fog - forgott körbe Snorri -, de én nem látok itt semmiféle házat.
 Nem is láthat - biccentett Axel. - Azok odébb vannak három kilométernyire. Innen már csak gyalogút vezet tovább. Mindig csak a kőrakások mentén menjenek. Az isten szerelméért, le ne térjenek róla!
 Maga nem jön velünk? - kérdezte megszeppent hangon Gwendolin.
 0, én a saját iparomat űzöm - mosolygott Axel, és elkezdte kipakolni a csomagjainkat. - Különben sem erezném jól magam egy lávamező közepén. Tudják, a családi legendárium...
 Maga tudta ezt? - támadt Gwendolin Hreinssonra. - Tudta, hogy kocsi nélkül... kőrakások mentén...
Izlandon ez természetes dolog - vonta meg a vállát Hreinsson. - Izland a túrák országa. Itt mindenki túrázik.
Kissé elveszetten és némiképpen idegesen álltunk Axel kocsija mellett.
 Csak egyenesen menjenek - biztatott bennünket Jónas-son. - Mr. Hreinsson bizonyára ismeri az utat.
 Bizonyára - morogta bizonytalanul Hreinsson gyakornok úr.
 Ismeri, vagy nem ismeri? - támadt rá Gwendolin.
 Azt hiszem... igen. -Csak azt hiszi?!
 Eh, hát az építőkkel voltam itt utoljára, amikor átvettük a házakat. Csak akkor ők mentek elöl... és nem biztos, hogy jól figyeltem meg...
Axel nem várta meg a fejleményeket, dudált egy nagyot, megfordult, majd elporzott Reykjavík felé.
Mi pedig ott maradtunk a csomagjainkból emeli dombocs-ka alján egy barátságtalan lávamező közepén.
 Mi a helyzet, Snorri? - kérdezte gondterhelten Gwendo-lin, aki annak ellenére, hogy geológus volt, és hozzászokhatott a vadregényes túrákhoz, mégis a legnyugtalanabbnak látszott közöttünk. - Akkor most mit csináljunk?
 Megkeressük a házakat - mondta Snorri. - Mindenki fogja a holmiját, és előre!
 Kedves Leslie, meg tud nekem bocsátani, hogy elvesztettem a krátertónál? - fordult hozzám ekkor szégyenlősen a lány. Ú Vissza akartam menni önért, de a többiek nem engedtek. Azt mondták, maga úgyis...
 Ne lelkizzetek már annyit! - torkolt le bennünket Simon, megsimítva vékony bajuszát.ÚInkább nézzetek körül, és csodálkozzatok. Látjátok azt a fekete tömböt ott? Az a Hekla. Néhány éve kitört, és az egész világsajtó róla cikkezett. Most itt van az orrunk előtt. Látjátok ezt a csodálatosan zöld mohát? Olyan vastag, mint a jegesmedve bundája. Ez a híresnevezetes izlandi moha. Nézzétek csak itt, a kezem mellett! - Lehajolt, és a fekete, embernagyságú lávakövek között húzódó mohaszőnyegre tette a tenyerét. - Több száz éves. Több száz éve növekszik, és senki nem tapos rajta. Csupa csupa csoda! Kapjuk fel a csomagokat, és indulás! Mielőtt még a nyakunkba szakadna egy újabb esőfelhő.
Nem tudom, végül is mi bizonyult nagyobb hajtóerőnek: a vad természet páratlan szépsége-e, vagy a fenyegető esőfelhő. Mindenesetre felkapkodtuk a táskáinkat, és nekilódultunk az első kőrakás mellett elvezető keskeny ösvénynek. Egyelőre nagy kövek között kanyargott, és biztonságosnak is látszott, nem kellett Sólyomszemnek lennem ahhoz, hogy lássam: erős forgalom bonyolódott le rajta az utóbbi időben. Egy legalább negyvenötös, szögekkel kivert bakancstalp nyoma élesen kiugrott a többi, félig már elmaszatolódott nyom közül.
Snorri ment elöl, mint az expedíció vezetője, és mint örökös, őt Gwendolin követte, mi többiek pedig kelletlenül mögöttük kullogtunk. Jómagam egyelőre a gondolataimmal és félig száradt ruhámmal voltam elfoglalva, s csak mérsékelten gyönyörködtem az izlandi táj szépségeiben.
Arra riadtam, hogy Simon Katz megfogja a könyököm és egy kicsit visszatart.
 Kérdezhetek magától valamit, Leslie? - morogta a többiek után bámulva. - Nem akartam őket riogatni...
 Valami baj van?
 A homloka - mondta. - Ugyanaz az izé látszik rajta, mint Snorrién.
 A barna folt ütötte rá - bólintottam. - Vagy aki a belsejében rejtőzött. Akár egy medvebundás fickó is lehetett...
Egyetlen pillanat alatt toppant elénk a köd, mintha a természet nagy zsinórpadlásáról eresztették volna le. Snorri megtorpant és a tőlünk néhány méternyire gomolygó szürke falra bámult.
Én is megtorpantam, és földbe gyökerezett lábbal fürkésztem a még soha nem látott, és soha nem tapasztalt jelenséget. A köd ott hullámzott előttünk: se közelebb nem jött, se el nem távolodott tőlünk. Csak állt egy helyben, mintha ránk várt volna.
 Maga már volt ilyenben? - kérdezte Simon Hreinsson gyakornokot.
 Még soha - rázta meg a fejét Hreinsson. - Amikor az építőkkel jöttem, tiszta volt az idő.
Gwendolin letette a csomagját és ráült.
 Én nem megyek bele - mondta határozott hangon. - Én láttam a Köd című filmet. Maguk is látták?
Mivel nem érkezett válasz a kérdésére, folytatta.
 Valahol Floridában, vagy hol a csodában, iszonyatos köd támadt, tudják, valami sci-fi köd, és feltámadtak tőle az elsüllyedt hajók matrózai. Képzelhetik, milyenek voltak. Igazi zombik. Mindegyiküknél volt valami: az egyiknél kard, a másiknál vaskapocs, és... elkaptak mindenkit. Kinek a torkátvágták el...
Simon Katz megrázta a fejét.
 Nem tudnál inkább egy Bud Spencer filmről mesélni? A köd csak állt egy helyben, és nem mozdult.
Milyen messze lehetünk még a házaktól? - tudakolta Gwendolin Hreissontól.
Az ügyvédgyakornok megvonta a vállát.
Úgy félúton járhatunk. Vagy még egy kicsit távolabb.
Snorri morgott valamit, lehajolt, és felkapta az útitáskáját.
 Induljunk. Ez a köd akármeddig is itt maradhat. Hátha a turisztikai hivatal rendelte ki elénk. Akkor pedig el nem mozdul mindaddig, amíg meg nem mártózunk benne.
Belelépett a ködbe, és eltűnt a szemünk elől.
Nem volt mese, követnünk kellett.
A köd sűrű volt, és kellemetlenül nyomasztotta a tüdőt. Mindeközben még le is hűlt a levegő. Egy-egy ritka, de nagy eső-csepp koppanva hullott a fejünkre.
Erre! Utánam! - hallottuk Snorri hangját. - Egyenesen az akasztott ember után.
Az ösvény kiszélesedett, és alighanem ki is egyenesedett. Eltűntek belőle a váratlan kanyarok, mintha megritkultak volna a kövek, és a közöttük meghúzódó repedések.
Csak a köd nem akart feloszlani.
A hatalmas, emberre emlékeztető alak olyan hirtelen bukkant fel az orrunk előtt, mintha a semmiből termett volna elő. B ár meghökkenésemben még a csomagomat is leejtettem, azt azért sikerült megállapítanom, hogy legalább másfélszerese a normális emberi magasságnak. Lába nem érte a földet, magán a ködön taposott.
 Ki ez? Jézusom, ki ez? - nyöszörgött mögöttem Gwendolin.
Ekkor felcsattant a hátunk mögött egy kissé makogó, he-begő-habogó hang. Hreinsson gyakornok úr hangja. Mivel izlandiul beszélt, egyetlen szót sem értettünk belőle. Hreinsson beszélt, beszélt, majd elhallgatott.
 Mit mondott neki? - hallottam Simon Katz suttogását.
 Hogy Isten nevében menjen az utunkból. -Hogy?
 Mondom, Isten nevében.
 Miért? Ki ez a pasas?
 VéresszakállúLeif-morogta ílrcinsson. - Éppen ilyennek képzeltem mindig.
 Ki ez az izé? - nyögte Gwendolin és a karomba kapaszkodott. Készen rá, hogy a legelső gyanús mozdulatra eltűnjön mögöttem. - Ki ez az izé... ?
 Az egyik legkegyetlenebb viking harcos.
Lássanak csodát: a lebegő alak felkapta a fejét, és mintha helyeslőn bólogatott volna. Aztán, hogy ne csak bólogasson, morogni is kezdett, majd meg ordítani. Harcias viking csatakiáltás remegtette meg a ködöt körülöttünk.
 Leif! - emelte az arca elé a kezét Hreinsson ügyvédgyakornok, miközben eltátotta a száját és olyan áhítattal nézett a hatalmas, lebegő árnyékra, mintha egy jeles kosárlabdázó lett volna. - Istenem, csakhogy találkozhattam vele!
Az első meghökkenés után valahogy nem láttam igazi félelmet az arcán. Talán előre tudta, hogy találkozni fogunk vele?
A hórihorgas fickó morgott, forgolódott, szeme fölé er-nyőzte a tenyerét, mintha fürkészne valakit a távolban. Talán a csatákban elesett viking harcosok lelkét kereste, hogy magával vihesse őket az istenek lakóhelyére, a Valhallába. Az a furcsa érzésem támadt, hogy az elmúlt percek alatt jócskán összement. Már közel sem volt akkora, mint korábban.
Simon Katz tért magához elsőnek. Méghozzá nem is akárhogy. Mire felocsúdtam a bámulásból, már pisztoly fekete-dett a kezében. Előretartotta, majd fejjel előre bevetette magát a ködbe.
 Velem nem szúrsz ki, te rohadék! Azt hiszed, beveszem ezt a maszlagot?
A köd icipicit félrelebbent, s jól láthattuk, amint fejét leszegve, előreirányzott pisztolycsővel a hatalmas alak felé száguld.
Segíteni akartam neki, és futottam volna utána, de éppen a kritikus pillanatban belebotlottam valakinek a csomagjába. Megtántorodtam, és térdre roskadtam az ösvényen.
Ami ezután következett, azt már térden állva láttam, mintha nem bírta volna el a lábam a néznivalót. Mit mondjak, csak a mitológiai titánok csatájához volt hasonlítható, ami ezután következett.
Simon Katz már majdnem elérte az óriást, amikor az felemelte a kezét, és játékosan felé legyintett. Simon ettől felemelkedett a levegőbe, és szép körívet írva le az ösvény fölött, visszahullott közénk. Éppen arra a táskára pottyant, amelyikbe belebotlottam.
 Hagyja a fenébe, Simon! - kiáltottam rá, amikor láttam, hogy feltápászkodik, és újabb rohamra készül. - Vigyázzon, ha felhergeli...
Simon Katzot azonban már nem lehetett leállítani. Hirtelen eszembe villantak azok a történetek, amelyeket Snorritól hallottam róla. Hogy egyszer Felső-Egyiptomban összeverekedett tizennégy teherhordóval, és ő lett a győztes, egyszer pedig egy egész expedíciót szabadított ki az emberrablók fogságából valahol Indonéziában. Simon Katz nem volt anyámasszony katonája, ezt talán még a haragosai sem állították volna róla.
Katz nekiugrott Véresszakállú Leifnek és igyekezett belefejelni a gyomrába. A viking morgott valamit, és ismét felé legyintett. Behunytam a szemem. Három másodperc múlva Simon újra ott ült a táska tetején.
Mielőtt harmadszorra is nekiveselkedhetett volna, visszanyomtam, és tettem néhány lépést előre. Tölcsért csináltam a tenyeremből, és az óriás felé kiáltottam.
 Hé! Akárki is maga, hall engem? Szinte azonnal jött rá a válasz.
 Persze hogy hallom! Ki az ördög maga? -Jézusom! - kapta szája elé a kezét meglepetésében
Gwendolin. - A viking harcosok értenek angolul?
Mivel Simon még mindig a pisztolyát emelgette a ködfüggöny mögött rejtező óriásra, kénytelen voltam a csuklójára ütni.
 Tegye már le a fegyverét! Láthatja, hogy nem akar bántani bennünket.
 Nem-e? Kit vágott pofán: magát, vagy engem?
 Én nem is ugrottam neki. Csak nem akar lelőni egy ártatlan járókelőt?
Véresszakállú Leif egyre nyugtalanabbul toporgott a köd mögött.
 Hé! Kik maguk? Turisták?
A köd ebben a pillanatban úgy elkezdett hátrálni, mintha a menekülő természetfeletti rángatta volna magával a túlvilágra. Vad hullámzásba fogott, aztán hirtelen darabjaira- apróbb pamacsokra - hullott szét.
Ott álltunk egy ösvényen, a lávamező közepén, nyugtalan kíváncsisággal szemlélve az eseményeket. Jómagam eltátot-tam a számat, és hitetlenkedve bámultam az előttünk ácsorgó óriásra.
Gestur Svanssonra, akivel feledhetetlen éjszakát töltöttem egy reykjavíki kocsmában.
Csak állt, nézett ránk gyanakodva, bár nem látszott rajta, hogy felismert volna.
Ezen úgy egyébként nem is csodálkoztam.
Gestur Svansson idegesen pislogott Simon pisztolyára, ami még mindig rá irányult.
 Nem tenné le azt a micsodát, uram?
Simon fenyegetőn nézett rá, de azért leeresztette. Snorri felemelkedett a csomagjáról és kötél horzsolta nyakát tapogatva, az óriáshoz lépkedett.
 Jó napot, uram. Kihez van szerencsénk?
A szőke, kék szemű pasas megtörölgette az orrát a kézfejével.
 Svansson vagyok. Gestur Svansson. A faházakhoz jöttek?
Snorri felsóhajtott. Olyannyira elhagyta az ereje, hogy be-csuklott a térde, és majdhogynem az óriás keblére borult.
 Ott fogunk lakni a házakban - mondta Snorri. - Az ügyvéd úr...
Nagy nehezen Hreinsson gyakornok is előmászott a csomagjaink mögül. Megköszörülte a torkát, és felnézett az óriásra.
 Mi már találkoztunk, Svansson úr.
 0, ügyvéd úr! Ú szaladt szét Gestur Svansson szája örömében, hogy végre ismerősre bukkant a gyanús kompániában. - Csakhogy megérkezett. Már azt hittem...
Nem fejezte be, de sejtettem, mit akart mondani. Azt, hogy azt hitte: megveszekedett bolondokkal van dolga.
 Itt szobrozok már egy órája a kereszteződésnél - panaszkodott fázósan összehúzva magát. - Hallottam az autójuk ber-regését, de nem voltam biztos benne, hogy önök jöttek-e.
 Ez kicsoda? - morogta mellettem Simon.
 A szakács és a falufőnök - mutatta be Hrcinsson gyakornok. - Említettem, hogy a faluban konyha is van, és hogy nem önöknek kell főzniük. Ez Svansson úr dolga lesz.
Svansson sorban végignézett rajtunk, majd rajtam akadt meg a tekintete. Összeráncolta a homlokát, mintha erősen törné a fejét.
Végül is odalépett hozzám és a szemembe nézett.
 Nem találkoztunk mi már valahol, uram? Tanácstalan képpel bámultam vissza rá.
 Most vagyok először Izlandon.
 Pedig esküdni mertem volna rá, hogy láttam már magát. Angol?
 Nagy-Britanniában élek.
 Néhányszor j ártam ott.
 Nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna.
Simon Katz félretolt, és még mindig felfegyverkezve Svansson elé állt.
 Maga csinálta?
Svansson értetlenül nézett rá, és lassan rövidre nyírt sza-kállához emelte a kezét. -Mit?
 Maga szórakozott velünk?
Svansson Hreinsson felé fordította a fejét. Nyilván segítséget várt tőle, mert feltételezte, hogy nem jól érti Simon angolját.
Hreinsson mondott neki valamit, mire Svansson meghök-kenve nézett a lávamezőre.
 Leif? Azt mondják, megjelent maguk előtt Leif?
 Valaki megjelent - bólogatott Gwendolin. - Lehet, hogy Leif volt, lehet, hogy más, de hogy valaki megjelent, az kétségtelen.
 Nagyobb volt, mint én?
 Nagyobb - bólintott Gwendolin.
 Akkor csak Leif lehetett. Érdekes, éppen harminc éve jelent meg utoljára. És akkor is errefelé. Nem tudtam, mire vélni a ködöt. Életemben nem láttam még ilyen sűrűnek. Akkor szegény Hanksson pillantotta meg... úgy mondják.
 Szegény? - ismételte gyanakodva Gwendolin. Gestur Svansson sajnálkozva nézett ránk.
 Valamennyien látták?
Volt, aki csak bólogatott, volt, aki igent mondott. Én egyiket sem csináltam, csupán Gestur Svanssonl figyeltem.
Svansson erre még sajnálkozóbb képpel csóválta meg a fejét.
 Hát ez bizony... nem szerencsés... dolog. Akarom mondani...
ÚMr. Svansson! Ne!
Hreinsson gyakornok kiáltott rá idegességében angolul.
Ékkor már nem lehetett megállítani a lavinát. Gwendolin és Simon egyszerre ugrottak neki Gesturnak, és egyszerre kapták el a ruháját két oldalról.
 Mi az, hogy nem szerencsés dolog?
 Hát... Véresszakállú Leifet látni - nyöszörögte szerencsétlenül az óriás.
 Miért nem szerencsés? Mi történik, ha valaki Leifet látja? -Hát az... bizony...
Mr. Svansson! Ne!
 Maga csak fogja be a száját! - förmedt Simon a gyakornokra. - Magának nincs joga eltitkolni előlünk semmit. Megértette?
 Ez az! - mondta Gwendolin, és eleresztve Svansson ka-bátját, elkapta a nadrágszíját. - Mondd csak, kedves óriásom, mi történik azzal, aki megpillantja Véresszakállú Leifet?
Svansson kedvetlenül szegte le a fejét.
 Gyerünk, ki vele!
Svansson néhány másodpercig még habozott, aztán megvonta a vállát. Majd azt mondta, amit valamennyien vártunk, bár abban reménykedtünk, hogy végül is nem azt mondja.
Aki Leifet meglátja, az... nagyon hamar meghal. Azt mondják... akit magával akar vinni a Valhallába, annak előbb megmutatja magát.
Megcsóválta a fejét, és elindult előre.
Felvettük a csomagjainkat, és rossz érzésekkel a kabátunk alatt bandukoltunk utána.
Amint megpillantottuk a faházakat, egyszerre eresztettük le a táskáinkat a földre. A látvány csodálatos, fenséges és fenyegető is volt egyszerre.
A távolban a Hekla fekete, felhőkkel övezett tömbje magasodott, számtalan mellékcsúccsal és hegy taréjjal díszítve. Ameddig a szemünk ellátott, koromfekete hamumező húzódott, talán egészen a csúcsig - a legutolsó kitörés emléke. Friss lávát nem láttunk, ami azt mutatta, hogy a lávafolyás az ellenkező oldalon történt. Az a hatalmas lávamező, amelyen végigjöttünk, s amely ott húzódott a Hekla körül, számos régebbi kitörés emléke volt.
Amikor felbukkantak előttünk a faházak, Gestur Svansson megállt, és a Heklára mutatott.
 Három évvel ezelőtt nem volt ilyen békés. Akkor maga volt a pokol. A Hekla tüzet, hamut és köveket okádott. Nézzenek csak a lábuk elé!
Lenéztünk. Itt már nem volt moha: fekete hártyán jártunk, amely olyan kemény volt, mint a rovarok kitinpáncélja.
 Hamu - mondta Gestur Svansson. - Tizenöt centiméter vastag hamu. Ki tudj a, hány négyzetkilométert borított be vele. Szerencsére erre az oldalra viszonylag kevesebb jutott belőle. A régi lávamezőt pedig el sem érte.
Gwendolin aggodalmas képpel pislogott a békésen pihenő vulkánra.
 A fenébe is - csóválgatta a fejét. - Akárhogy is nézem, túl közel vagyunk hozzá.
 Ha elkezd morogni, nyakunkba szedjük a lábunkat - vigasztalta Simon.
Gwendolin még mindig a fejét csóválgatva bámulta a tűzhányót.
 Ha lesz rá időd, aranyom, ha lesz rá elég időd.
 Elfutni mindig lehet. Ahhoz nem kell idő.
 Hogy a fenébe ne kellene? Ha csak úgy egyszerűen el lehetne menekülni előle, soha nem lennének halálos áldozatai egy-egy vulkánkitörésnek. Csakhogy, kedvesem, ha ez elkezd köveket hajigálni, hamut és mérges gázokat eregetni magából: nekünk annyi.
Gestur Svansson nem avatkozott a beszélgetésünkbe. Zsebébe nyúlt, cigarettát húzott elő belőle, és rágyújtott. Csak akkor szólalt meg, amikor kifogytunk a szóból.
 Igaz, ami igaz, Mr. Halldórsson kellemesebb helyen is vehetett volna magának birtokot.
 Végül is... melyik az a lávamező, amelyet megvásárolt? Svansson a háta mögé mutatott.
 Amin keresztüljöttünk. -Az?
 Nyolcfelé van osztva. Nyolc fél-ház, nyolc szelet a lávamezőből.
Snorri Svanssonhoz lépett, és megfogta a karját.
 Mondja, Gestur, maga mit tud minderről?
 Miről? - fújta ki a füstöt az óriás.
 Az örökségről, és mindarról, ami körülötte zajlik. Gestur megvonta a vállát.
 Nem az én dolgom, hogy tudjak róla bármit is.
 Akkor mi a maga dolga?
 Az én dolgom az, hogy főzzek maguknak, rendben tartsam a házakat, felügyeljek a személyzetre...
 Személyzet is van?
 Két lány. Erla és Sigrídur. Sigrídur a menyasszonyom. Aki megpróbál szemtelenkedni vele, annak a pofájára má-szok!
 Kitől kapja a fizetését?
 Az ügyvéd úrtól.
Az ügyvéd úr Hreinsson gyakornok volt.
 Mennyi ideig maradunk itt? - kérdezte Simon Katz a Heklát nézegetve.
 Ameddig akarnak. De ha leesik a hó, már nem érdemes. Akkor már úgysem lehet semmit megtalálni. Bár... aki akar, tovább is maradhat. Legalábbis, aki akkor életben lesz még!
Elhajította a cigarettáját, és elindult a házak felé. Ólomsúlyúnak éreztem a táskámat, amint a nyomában baktattam.
A házak rönkökből készültek, mint Szibériában. Emeletesek voltak, bár az előzetes információkkal ellentétben nem szintenként lakott benne egy-egy örökös, hanem házrészenként.
Másképpen mondva, a házak ikerházak voltak, ablakaikkal a Hckla felé fordulva.
  - Fűtés? - kérdezte Snorri vacogva, amint egy hirtelen támadt szélroham belekapaszkodott a kabátunkba. Hiába volt elméletileg nyár, nem lehetett több 8-10 °C-nál.
 Meleg víz - mondta tömören Svansson. - A forrás odafent van, cirka másfél kilométernyire innen. Látják azt a gömböt ott? Egy szivattyú felnyomja, onnan pedig a saját súlyától esik lefelé. Sajnos, van egy kis gond vele.
 Micsoda? - kérdezte rosszat sejtve Gwendolin.
 Túl meleg. Ha sok vizet használnak, nem lesz ideje lehűlni. Akkor bizony ki kell rakni a lavórt az ablakba, vagy várni, hogy kihűljön a kádban.
 Ivóvíz?
 Abból van bőven. Egy másik forrásból érkezik  sajnos a kettőt nem lehet összekeverni. Megpróbálták, de kicsapódik a keverésnél valamilyen só, és eltömi a csöveket. A házak mellett található az étterem. Hacsak valamilyen fontos ok nem teszi lehetetlenné, jöjjenek valamennyien oda, kevesen vagyunk ahhoz, hogy a szobákban szolgáljunk fel.
Elsorolta az étkezések idejét, aztán a házakra mutatott.
 Minden kulcs a zárban. Nekem most vissza kell mennem a lávamezőre. Vannak néhányan, akik még ezután érkeznek.
Megfordult, és anélkül, hogy elköszönt volna tőlünk, elindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk.
A házak kedélyesek voltak és takarosak  előttük tornác, fakorláttal, a tornácra felvezető lépcsővel. A tetőt piros cserép borította, élénken elütve a környezet halott feketeségétől. A két bejárat két tornáca olyan közel volt egymáshoz, hogy ha valaki kihajolt az egyikről, elérhette a másik korlátját.
Csak a virágoskert hiányzik a ház elől - lelkesedett Gwendolin. - Fiúk, én máris kezdem jobban érezni magam.
Snorri elindult, és felment a lépcsőn. Követtük. Átléptük a küszöböt, és egy jókora, natúrszínű bútorokkal berendezett hallban találtuk magunkat. A haliból két oldalról is lépcsők vezettek a felső szintre.
 Én el is búcsúzom maguktól Ú nyújtotta felénk a kezét Hreinsson gyakornok úr. - Átmegyek a sajátomba.
 Magának is van háza? - hökkent meg Snorri.
 Ha nem is ekkora, de azért van. Éppen szemben. Ha valamire szükségük van, csak üzenjenek értem. Természetesen mindenben a szolgálatukra állok. Az már más dolog, hogy... én is csak nagyon keveset tudok. Steinpórsson úrnak kellett volna eligazítani önöket, csakhogy a szerencsétlen események következtében...
Legyintett, és kezében a táskájával, lesétált a lépcsőn. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Simon lerogyott egy heverőre, maga mellé ejtve a csomagját.
 Te jó isten! Csakhogy végre puhát érzek a fenekem alatt! Mondd, Snorri, biztos, hogy ide kellett jönnünk?
 Mire számítottál?
Nem is tudom. A hely megfelelő. Csak a felakasztott ügyvéddel, Leslie fürdésével, és még néhány aprósággal van bajom.
 Hát... én sem egészen így képzeltem a dolgot. Gwendolin viszont egészen felvillanyozódott.
Hát ez óriási! Itt vagyunk a Hekla tövében. Tudjátok, mennyit ábrándoztam róla? Ha elmondom nektek, hány köbkilométer hamut képes kilökni...
 Ne! Gwendolin, ne! - tiltakozott Katz. - Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi. Engem inkább az izgat, hogy a fenébe találunk meg bármit is ezen a lávamezőn.
 Az a gyanúm, hogy sehogy - mondta Gwendolin a fejét csóválgatva. - Hiszen jószerével rá sem szabad menni! És még ha rá is mennénk. A fene tudja, hány négyzetkilométert kellene átvizsgálnunk centiméterről centiméterre.
 Akkor most mi lesz? - kérdezte ingerülten Snorri.
 Jól van, ne kapd fel a vizet, majd kitalálunk valamit. A többiek sem varázslók. Elvégre én mégiscsak geológus vagyok, Simonnak pedig nagy a tapasztalata az elrejtett kincsek felkutatása terén.
Úgy nézett ki a dolog, hogy mi vigasztaljuk, pedig ő hozott ide bennünket. Snorri is átérezhette a helyzet fonákságát, mert gyorsan lecsillapodott. Felállt, az ablakhoz lépett, és a Heklát kezdte bámulni. Néhány végtelennek tűnő másodperc után visszafordult. Ekkor már nem volt más az arcán, csupán némi aggodalom.
Rendben van - mondta mélyet sóhajtva. - Valóban az lesz a legjobb, ha összeszedjük magunkat. Csakhogy számomra van egy különösen nyugtalanító tényező is.
 Micsoda? - kérdezte Gwendolin, előhúzva egy körömreszelőt a zsebéből. Kinyújtotta a mutatóujját, és reszelni kezdte a körmét. - Mondd, aranyom, micsoda?
 Hogy én csaltalak ide benneteket. Ezért felelősséggel tartozom értetek.
Ugyan már, Snorri - legyintett Simon. - Felnőtt emberek vagyunk. Ha nem akartunk volna idejönni, nem jöttünk volna. Nem kényszerített bennünket senki.
 Hát ha azt nem is, de fogalmatok sem volt róla, mi vár itt rátok. Szolgáljon mentségemül, hogy jómagam sem sejtettem. Ha sejtettem volna...
Elég a nyavalygásból! - emelte fel a reszelőjét Gwendolin. - A végén még egymás vállán zokogjuk el, hogy menynyire szeretjük egymást. Én eléneklem, hogy szerelmes vagyok Snorriba, és az életemet is feláldoznám érte, Simon pedig...
Kuss! - szakította félbe a megszólított barátságosan. -Legyen már vége ennek a baromságnak. Itt vagyunk, mert ide akartunk jönni. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, én nem hiszem, hogy a természetfelettivel van dolgunk, mivel egyáltalán nem hiszek a természetfelettiben. Dolgoztam már nem egy helyen, ahol nem vették szívesen, hogy ott kotorászunk a környéken. Egyszer egy iraki ásatáson néhány tréfás fickó, a helyi elöljáróval egyetértésben, aláaknázta az ásatás tervezett helyszínét. Mi mégis kiástuk azt a rohadt sírt! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ébredjetek fel, kisci-cáim! Itt verseny folyik, méghozzá életre-halálra. Jóval kevesebb pénzért már országokat is kiirtottak. Javaslatom tehát a következő: tegyük a dolgunkat, és tartsuk szárazon a puskaport. Ezt mondom, és így is teszek. Gwendolin?
 Szívemből szóltál - bólintott a lány. - Tény, hogy néha be vagyok szarva, és ilyenkor megindulna a lábam hazafelé, a szívem viszont azt súgja, hogy maradjak a fenekemen. Olyan ez a vidék itt, hogy minden geológusnak, aki csak meglátja, le kellene borulnia a lávára, és hálát kellene rebegnie Véresszakállú Leifnek...
Ezt a nevet nem akarom még egyszer hallani! - rázkó-dott össze Snorri.
 Pedig fogod még jó néhányszor. Legalábbis az az érzésem.
 Leslie? - kérdezte ekkor Simon.
Előhúztam a zsebemből a pipámat és komótosan megtömtem. Ezúttal az volt nálam, amelyet indonéz rózsafából faragott számomra Anandamurti, a borneói fafaragó, s amelynek olyan kemény volt a feje, hogy egyszer még egy szakállas nyílvessző is lepattant róla.
Leslie?
Csak akkor válaszoltam, amikor sikerült néhány karikát felvarázsolnom a mennyezetre. Közvetlenül a gerendák alatt lebegtek, mintha nem mertek volna feljebb szállni. A másik három olyan megbabonázva bámulta őket, mintha varázserőt sugároztak volna a halványkék füstgyűrűk.
 Én maradok - mondtam, kényelmesen hátradőlve a karosszékemben. - Még nem is láttam a hőforrást. Ha valóban ott lubickolnak benne a vakrákok...
 Őrültek vagytok - mondta Snorri elszakítva a tekintetét a füstkarikákról. - Nincs más megjegyzésem.
A karikák egyre ott repdestek felettünk, mintha elhatározták volna, hogy nem fognak többé feloszlani. Nehogy egyedül érezzék magukat, gyorsan felküldtem még utánuk néhányat.
 Azért nem ártana, ha ejtenénk néhány szót a történtekről - húzta el a száját Gwendolin, akinek láthatóan nem tetszett a körmén végzett munka. - Igazán nem akarom, hogy gyávának higgyetek, de azt az ügyvédet mégiscsak meggyilkolták! Leslie?
Értettem én, hogyne értettem volna, miért éppen nekem szegezte a kérdést. Hiszen mindhárman tudták rólam, hogy nem egy kacifántos ügyet sikerült megoldanom az elmúlt évek során, s hogy a megfelelő szervek gyakran kikérik a véleményemet, ha számukra áttekinthetetlennek tűnő, többnyire Keleten játszódó rejtélyes események megoldásán fáradoznak.
Fújtam néhány karikát a levegőbe, és megkocogtattam a pipám fejét.
 Steinpórsson ügyvédet valóban meggyilkolták - mondtam. - Csak éppen azt nem tudjuk, miért. Arra gondolok, hogy talán nincs is összefüggésben velünk a halála.
 Ez aztán merész következtetés Ú emelte fel a körömreszelőjét Gwendolin.
 Lehet, hogy egy régi haragosa végzett vele.
 No és Snorri? Neki nincs is haragosa Izlandon.
 Őt nem is ölték meg.
 Még szép - morogta a nyakát simogatva Eggertson. Ú Úgy veszem észre, hogy sajnáljátok.
 Te most egy indifferens objektum vagy - intette le Gwendolin. - És úgy is beszélgetünk rólad.
 Mi a szar vagyok én?
Mielőtt a beszélgetés rossz irányba csúszott volna, igyekeztem visszaterelni a megfelelő mederbe.
 Ha meghallgatnak a tisztelt kollégák...
 Ez az! - biztatott Snorri. - Beszéljen, Leslie.
 Azt hiszem, Simonnak igaza van. Egy életveszélyes verseny résztvevői vagyunk, akárhogy is próbáljuk elbagatellizálni a dolgokat. A verseny tétje vagy sok pénz, vagy...
 Vagy? - nyögte Gwendolin.
 A halál is lehet. Sajnos, ezt ki kell mondanom. És bármennyire is kínos, az ön nagybátyja kényszerített bele bennünket, Snorri. Ő támasztott olyan feltételeket, amelyek eleve feltételezik a nemtelen versenyt. Ez a verseny már akkor megkezdődött, amikor Izland földjére tettük a lábunkat, vagy már korábban is, ki tudja? Nem ismerjük a többi versenytársat...
Gwendolin kissé sápadtan felállt, és megcsóválta a fejét.
 Van ellene kifogásotok, ha elfoglalom a fürdőszobát? Mivel nem volt, elfoglalta.
Jómagam a hálószobámba mentem, és elkezdtem kipakolni a holmimat.
Mihelyt kész lettem a pakolással, a homlokomat vettem szemügyre. Szerencsére volt tükör a mosdófülkében, így nem kellett az ablaküvegben nézegetnem magam. Odaálltam a tükör elé, mutatóujjamat a furcsa jelre böktem, és megpróbáltam
agyamba vésni a vonalait. Egyelőre nem törődtem vele, ki ütötte rám a bélyeget, és azzal sem, hogy mii jelenthet. Csak az ábra formája érdekelt, semmi más.
Soha nem foglalkoztam a germán népek ősi írásával, a rúnákkal, így aztán csak öt perc múlva sikerült megállapítanom, mi van a homlokomon. Általában nem szoktam elmulasztani, hogy néhány szakkönyvet magammal ne vigyek arról az országról, ahova utazom, így most sem hiányzott a táskámból egy rúna tanulmánykötet.
Felütöttem, és az ablakhoz sétáltam vele. A távolban fe-ketedő Hekla sűrű, szürke fátylat húzott az arca elé. Ahogy a ködbe bámultam, réges-régi előadóterem bukkant fel előttem, ahol hajdani professzorom éppen a türk rovásírást magyarázta. Magyarázata közben kitért a rúnákra is, összevetette őket az ázsiai rovásírásokkal, miközben megpróbálta felvázolni a rúnák természetét.
Tőle hallottam először, hogy a rúnák nemcsak a germán ékírásos ábécé betűi, hanem sokkal mélyebb, rejtettebb értelmük is van. De menjünk sorjában.
A germán népek a latin betűs ábécé felvételét megelőző időkben ékírással írtak - ezek a rúnák. A rúna betűket igazából nem is írták hanem vésték - kőbe, fába -, de azért olykor papírra vetett emlékekkel is találkozunk. Az egyes északi népek rúna ábécéje nem azonos, sőt jelentős különbségeket találunk közöttük. A homlokomon lévő jel p az izlandi rúna ábécé első betűje az F,  azaz e  volt.
Ez önmagában még nem jelentett egyebet, mintha valakinek a latin ábécé első betűjét, az a-t ütötték volna a homlokára. Lehet, hogy azt akarták jelezni vele, hogy én vagyok az első valamiben, s a többi megjelölt csak utánam következik? Bármennyire is tetszetősnek tűnt az ötlet, nem értem be vele.
Letettem az ablakpárkányra a könyvet, kikerestem benne az izlandi rúna ábécét és megnéztem, mit ír a e jelről a tudós szerző. Nos, amit olvastam, nem volt valami megnyugtató, akárhogy is hánytam-vetettem magamban a dolgot.
Afe az izlandi hitvilágban a marhát jelentette, abban az értelemben elsősorban, hogy a marha a gazdagsággal azonos, a fe tehát a jólét jeleként is felfogható volt. Törtem még egy kicsit a fejem, de mivel semmi érdemlegeset nem tudtam kiötölni, tovább böngésztem a könyvet. Megtudtam belőle -amivel úgy egyébként már régóta tisztában voltam -, hogy a gazdagság korántsem csak pozitív állapot. Bár kétségkívül nem rossz, ha valakinek van mit aprítania a tejbe, a jómód néha tűztenger, amely elemészti a bele kerülőket. A gazdagság tehát veszélyes  ezért a e jelentése veszély, és tűztenger, azaz a tűz maga.
Felpillantottam a Heklára, és megpróbáltam kitalálni, vajon rá gondolt-e a titokzatos árnyék, amikor a homlokomra nyomta a jelét.
Könyvem szerint, ha tovább gömbölyítjük az értelmezés fonalát, úgy is értelmezhetjük a jelecskét, hogy aki gazdagság után fut, annak halál lesz az osztályrésze, mégpedig nem lehetetlen, hogy éppen a tűzhalál.
Letettem a könyvet és megdörzsöltem a halántékomat. A jel a homlokomon nyílt fenyegetéssel ért fel: ha a gazdagság - azaz a hajó - után futok, nem úszom meg élve az izlandi
kirándulást.
Talán még tovább is kutatgattam volna a jel titkos értelmét, ha zaj nem támad odakint. Akkora, amekkorát csak dulakodás, vagy verekedés okozhatott.
Mire kiugrottam a szobámból, a nappali vadnyugati vendéglővé változott.
Éppen ideje volt, hogy bevessem magam a küzdelembe.
Nem tudom, említettem-e már, hogy utálok verekedni, nem kedvelem a nyers, fizikai erőszakot, csak akkor szoktam pofonokat osztogatni, ha tanácsokat már nem osztogathatok.
Pedig megpróbáltam. Megpróbáltam azt tanácsolni annak a ráncos képű kis pasasnak, aki éppen Simon szeme alá nyomott egyet, hogy nagyja abba a verekedést, üljünk le az asztalhoz, és beszéljük meg szép szóval a problémájukat. Alighogy elkezdtem, a fickó ökle felém lendült. Hátraugrottám, és ennek ellenére talán tovább folytatom a békéltetést, ha nem csattan valami a fejemen. Annyi erőm maradt csak, hogy hátraforduljak, és elkapjam azt a tömzsi tárgyat, amellyel a hátam mögött álló sűrű termetű asszony a koponyámat csépelte. Azonnal felismertem, hogy a sezlon levehető fejrészével van dolgom.
Egy felborult székekből, a sezlonból és a kerek asztalból emelt halom tetején Snorri kuporgott, puszta kézzel védve magát. Simon a falhoz lapult, és amikor felé fordultam, éppen egy vastag, üveghamutartót hajított az asszonyság felé.. Hogy eltalálta-e, nem tudom, mivel a pasas ökle éppen akkor csapódott a nyakamnak. Ráadásul hátulról, amit különösképpen elítélek. Hátulról támadni olyasmi, mint a koldustól elrabolni a pénzét.
Vigyázzon! - ordította Simon, ahogy a torkán kifért. -Ezek őrültek! Ezek agyonverik magát!
A kurva anyjukat... kiütötték a szemem! - óbégatott a halom tetején Snorri. - Ez a némber egyszerűen kiütötte a szemem! Jó isten, én megvakultam! Vigyázzon, Leslie!
Mivel ketten is mondták, nagyon vigyáztam. Amikor a ráncos képű pasas ismét támadásba lendült, úgy gondoltam, megelőzöm. Kikerültem az öklét, és annak rendje és módja szerint megkínáltam egy jobb egyenessel.
Öröm volt nézni, ahogy eltávolodott tőlem. Mint egy űrhajó, amint elszakad a földtől, és a csillagok felé fordítja az orrát. Az én emberem a mennyezet felé fordította a sajátját, és rövid repülés után Snorri mellé zuhant.
Sok időm nem maradt az elégedettségre, mivel a sűrű húsú hölgy fürgén rám vetette magát. Izmai úgy kidagadtak vékony pulóveréből, mintha fiatalabb korában patkolókovács lett volna. Erre utalt különben az orra is, amely lapos volt, mintha egy engedetlen telivér találta volna telibe.
Nem szívesen ütök meg nőt, még akkor sem, ha fúriaként viselkedik. Most is megpróbáltam az elveimhez tartani magam, ezért könnyedén eltáncoltam előle. Bár a kor némiképpen elnehezítette, nem volt könnyű megvédeni magam az ökleitől.
Természetesen nem volt a kezem ügyében a stukkerom, hiszen a saját szállásomon csak legritkább esetben szoktam fegyverrel mászkálni. így aztán a pipámat rántottam elő a zsebemből, és fejét a tenyerembe szorítva, ráfogtam a szárát a dühöngő némberre.
 Fel a kezekkel, mert lövök!
Megkísérelte elkapni a pipám csövét , mire ismét csak
eltáncoltam előle. Ki tudja, mi lett volna a küzdelem vége -a ráncos képű ekkor már csak egy kék csíkos fürdőnadrágban harcolt Snorri ellen, a nadrágját úgy látszik, elvesztette valahol -, ha a mennyezet magasában meg nem jelenik egy szaunaszék.
Ott lebegett békésen a fejünk felett, mint a bárányfelhők kellemesen langyos tavaszi délutánokon. Még a nap is megcsillant finoman politúrozott felületén. Úgy lebegett, mintha megrészegülve a repülés örömétől soha nem is akarna lehullani közénk.
Végül azért mégiscsak lehullott. Egyenesen a némber fejére. A mindeddig dühödten szitkozódó asszonyság megperdült a tengelye körül, jól megnézte magának a lépcső tetején kíváncsiskodó Gwendolint, behunyta a szemét, és végigdőlt a padlón.
A csíkos gatyás megtorpant, és ugyancsak felkapta a fejét. Ez lett a veszte. A Snorri kezében szorongatott székláb úgy tarkón találta, hogy megkönnyebbült nyögés kíséretében társa mellé dőlt.
Gwendolin összedörzsölte a tenyerét a lépcső tetején, és elégedetten nézett le ránk.
 Nem hozná fel valaki a székemet, csinoskáim? -Komplett őrült! - mutatott Snorri a földön heverő aszszonyra, akinek felcsúszott szoknyája alól vastag, hurkás lábak tették közszemlére magukat. - Terítsetek rá valamit, mert mindjárt rosszul leszek tőle!
A csíkos gatyás mintha csak teljesíteni akarta volna a kívánságát, megpróbált felállni, de mivel kicsúszott a lába alól a talaj, a vastag combokra borult.
 Hál  istennek - morogta elégedetten Snorri. - Ki a szarok ezek?
Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Ha van egy kis időm, bizonyára továbbítom az illetékeseknek, csakhogy verekedés közben történt valami, ami mélyen felháborított, és a fejembe kergette a vért. Indonéz rózsafából faragott pipámnak ugyanis a lapos orrú asszonyság támadása következtében lepottyant a szára, és eltűnt valahol a nagy kavarodásban. Mivel attól tartottam, hogy rálép valaki, négykézlábra ereszkedtem, és elkezdtem keresni a romok alatt.
A legelső hely, amit végig kellett kutatnom, a lapos orrú
némber takarta padlórész volt. E feleli zajlott a küzdelem, amikor elveszítettem a nyelet. Beleborsódzott a hátam a gondolatba, hogy Anandamurti szíve vérével és arca verítékével készített munkáját tönkretehetné valaki, ezért kénytelen voltam bemászni az ájultán heverő hölgy vaskos combjai közé. És jól is tettem, hogy bemásztam. Néhány óvatos kézmozdulat árán sikerült felfedeznem a pipaszárat. Ótt hevert az félig takarva a... hogy is mondjam csak, hol. Szóval, rossz helyen. Olyan helyen, ahova nem illik ismeretlen férfi kezének nyúlkálnia. Legfeljebb, ha engedélyt kap rá.
A vastag combú azonban nem volt abban a helyzetben, hogy engedélyt adhatott volna bármire is. Behunyt szemmel szuszogott, ajka körül édes kis mosollyal, mintha rózsaszínű gyerekszobájába álmodta volna vissza magát. Kerek, zsírpár-nás tokája minden egyes szusszanására bólintott egyet.
Meghűlt a vér az ereimben. Egy erőteljesebb szusszantás nyomán megemelkedett a teste és néhány milliméterrel elfordult tőlem. Ezek a milliméterek azonban éppen elégségesek voltak ahhoz, hogy a pipaszár majdnem teljesen eltűnjön... alatta. Még egy szusszanás és kettétörik.
Nem habozhattam tovább. Vettem egy mély lélegzetet, és a pipaszár után nyúltam.
Mintha riasztócsengőhöz értettem volna az ujjam. A bekövetkező reakció minden képzeletet felülmúlt.
Gwendolin, a fürdőszoba bejárata előtt felsikkantott, és talán a szája elé is kapta a kezét.
 Jézusom, mit csinál? Nem szégyelli magát? Leslie, kérem. .. nem illik a legyőzöttet megerőszakolni.
Snorri és Simon is ordítoztak valamit: őszintén szólva, már nem emlékszem rá, mit. Valószínűleg ugyanazt, mint Gwendolin. Minden energiámat lefoglalta, hogy el tudjam kapni a lassan az asszony feneke alá gyűrődő pipaszár végét.
Éppen akkor értem el, amikor a lapos orrú gyönyörűség megrezegtette a szempilláit. Azt hittem, ismét csak nyitogat-ni kezdi a pofonosláda tetejét, de legnagyobb meglepetésemre édesdeden rám mosolygott, és összezárta a kezem körül a combjait.
 Kétszázhúsz volt van az ujjaidban, édes. Mi a franc vagy te? Villanyszerelő?
Végre elkaphattam a pipaszárat. Rántottam egyet rajta,
amivel sikerült magamat is kiszabadítanom kellemetlen helyzetemből.
Éppen akkor értem a bútorokból emelt halom szélére, amikor felemelkedett. Nem nyögött, nem támaszkodott a padlóra, csak úgy, hasizmai segítségével pattant fel, mint a nikkelbolha.
 Győztünk, vagy veszítettünk? -kérdezte kíváncsian, miközben végighúzta rajtunk a tekintetét. Nem hagyta ki az éppen ébredező csfkos gatyást sem, de nem látszott rajta, hogy különösebben nyugtalankodna  miatta.
 Alighanem döntetlen - mondtam, Snorri kékülő szeme aljára, és a Simon fején növögető jókora búbra pislogva.
 Valaki leütött - állapította meg a hölgy.
 Miss Gwendolin - mutattam fel a lépcsőfeljáró tetején szobrozó Gwendolinra.
 Ön Miss Gwendolin? - dörmögte a hölgy felfelé.
 Az vagyok - cincogta a megszeppent Gwendolin lefelé.
 Örvendek. Az én nevem Serena. Serena Rex. Ez meg itt Fredo Rex. Mi vagyunk a Rex házaspár. Hát maguk kicsodák?
Mielőtt válaszolhattam volna, a Rex házaspár másik tagja is megszólalt a hátam mögött.
 Visszakaphatnám a nadrágomat, uraim?
Mivel nem érdekeltek bennünket a nadrágok, csak a viking hajó, meg amit bele rejtettek, visszaadtuk neki.
Néhány perc múlva olyannyira megnyugodtak a kedélyek, hogy megkezdhettük helyreállítani a nappali rendjét. Gwendolin, mint aki jól végezte dolgát, visszament a fürdőszobába. Serena asszony óvatosan lecsüccsent egy székre, amellyel a kékülő szemű Snorri kínálta meg, és a lépcsőfeljáró felé intett.
 A kedves hölgy nem jön le az emeletről?
 Majd ha megfürdött - mondta mogorván Simon. -Bölcsen teszi. Én is azonnal fürödni fogok... ha végre
visszakapom a kéglimet. Engedjék meg, uraim, hogy ünnepélyesen bocsánatot kérjek férjem nevében is, az önöket ért atrocitásért. Azt hiszem, Fredo kissé elvelctte a sulykot.
Én is azt hiszem - morogta Snorri.
A lipoget miatt van. Nincs véletlenül néhány kapszula lipogetjük, uraim?
Tanácstalanul néztünk egymásra. Nekem nem volt lipoge-tem, sőt azt sem tudtam, mi az. A másik kettőnek sem lehetett, mert Snorri megvonta a vállát, Simon pedig a halántékát masszírozgatta.
 Az mi? - kérdezte végül Snorri.
 Lenyomja a vérnyomást és az adrenalinszintet. Ez a hülye Fredo elveszítette. Pedig megmondtam neki, hogy hozzon magával legalább egy kilót. Külön bele is raktam őket egy dobozba, és a kezébe nyomtam. Ha nem veszi be a lipo-getjét, minden szarság miatt felmegy a mennybe az adrenalinszintje, és bepöccen. Igaz, Fredo?
 Igaz, Serena.
 Most is bepöccent - sóhajtotta Serena asszony.
 És miért pöccent be, ha szabad kérdeznem? - tudakolta békülékenyen Simon.
 A görög betűk miatt.
Úgy bámultunk rá, mint borjú az új kapura.
 Milyen görög betűk miatt? - kérdezte végül Snorri.
 Amik a házakon vannak. -Hol?
 A homlokzaton.
Kár, hogy nem néztük meg a házunk homlokzatát, mielőtt beköltöztünk volna. Ekkor talán többet értettünk volna az egészből.
így sem kellett soká várnunk, hogy fény derüljön Fredo bepöccenésének okára. Az történt ugyanis, hogy valaki - valószínűleg Hreinsson gyakornok úr - megpróbálta megmagyarázni a Rex házaspárnak, melyik a házrészük, ők aztán félreértették a magyarázatot, és nálunk kötöttek ki.
 Az a balfácán ügyvéd az oka - dünnyögte Fredo. - Azt mondta, hogy az alfa a miénk. Ez az alfa ház, vagy nem ez az alfa ház?
Fogalmunk sem volt róla, milyen házban vagyunk. -Én alfát láttam a homlokzaton. Már akkor kezdtem bepipulni, amikor a fickó azt mondta, hogy görög betűk vannak odafent. Mi a francnak vannak görög betűk egy izlandi ház homlokzatán, mi?
 Fogalmam sincs róla - tárta szét a karját Snorri.
 Már ettől bepipultam. Ha itt volna a lipogetem, nem lenne semmi baj. De nincs itt. Ettől aztán bepöccentem. Az a nemtörődöm köcsög hátat fordított nekünk, mi meg ott álltunkhárom bőrönddel egy görög betűvel szemben. Szar helyzet, mi?
 Az - bólintott Simon, miközben megigézve bámulta a
ráncos arcú bepöccentet.
 Bejöttünk az ajtón. Erre mi történik? A ház nem üres. Az alfa házban laknak. Abban a házban, amire a kisköcsög azt mondta, hogy a miénk. Következésképpen valaki betolakodott. Ha lett volna lipogetem, meggondolom a dolgot, de így nem gondoltam meg. Egyszerűen bepöccentem. Rohadtul utálom, ha más lakik a házamban. De most már megnyugodtam. És egészen addig nyugodt is maradok, amíg maguk el nem mennek,
Snorri felhúzta a szemöldökét, majd jelentőségteljes pillantást vetve rám, kioldalgott az ajtón.
 Elvégre tévedhet az ember - mondta a ráncos képű. -Velem is megesett már, hogy rossz helyre mentem. Mikor akarnak kiköltözni? Már nem pöccenek be, ne féljenek, de
mégis...
Snorri visszajött, és megállt az ajtóban. Mintha némi zavart láttam volna a tekintetében. És jól is láttam. Maga elé meredt, majd megcsóválta a fejét.
 Van egy kis probléma, Mrs. Rex és Mr. Rex.
 Tudom - legyintett az aszott képű. - Otthon hagytam a
lipogetemet.
 Azon túl is. Ez a ház ugyanis valóban alfa jelű.
 Mi van ezen meglepődni való? Megnéztem a homlokzatot. Rajta van az alfa. Ne féljen, már nem pöccenek be, bár egy kis nyomás mintha elindult volna a halántékom felől...
 Fredo! - morrant rá Serena asszony.
 A másik ház is alfa - mutatott ki Snorri az ablakon. Egyszerre tátottuk el a szánkat. Fredo akkorára, mintha
nem létező lipogetjét akarta volna bekapni. -Azis... alfa?
 Sőt a harmadik is.
És a... negyedik?
 Az béta.
 Azt akarja mondani... három alfa és egy béta?
 Valahogy úgy.
Fredo hangja megcsuklott.
 Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Serena asszony az ablakhoz sétált, kinézett rajta, aztán felénk fordult.
 Ez is egy annak az eszementnek a hülye tréfái közül.
 Mr. Halldórssonra gondol? - kérdezte Snorri.
 Rá - biccentett az asszony. - Azt hiszem, nem kell ala-koskodnunk egymás előtt, hiszen maguk is éppen azért vannak itt, mint mi. Baldur imádta a hülyéskedést. Egy jól sikerült tréfáért még az anyját is eladta volna. Egyszer például beállt a bohócok közé. Nem volt egészen normális, nekem el-hihetik. Ugyanakkor valami főtűzoltó is volt, vagy mi az ördög. Maguk hogy kerültek a buliba?
Snorrira néztünk, hiszen egyedül neki volt joga elmondani, hogy valóban mi a fenéért is vagyunk itt. Snorri megva-kargatta az orrát, és az asszonyra pislogott.
 Én rokon vagyok. Igazi rokon.
 Akkor maga itt valami főszervező-féle?
 Sajnos, nem - rázta meg a fejét Snorri. - Én is éppúgy kincset keresek, mint maguk.
 Azt akarja mondani, hogy Baldur besorozta a közlegények közé? Ismerte egyáltalán az öreget?
 Nem én! - mondta Snorri. - Kicsi voltam, amikor utoljára láttam, és semmiféle nyomot nem hagyott bennem.
 Kije magának Baldur?
 A nagybácsikám. Volt.
 Ez is jellemző rá. Ahelyett, hogy hagyott volna valamicskét a rokonaira, velük is eljátszatja a komámasszony hol az olló-t.
 Hol ismerkedtek össze? - kérdezte Snorri, fél szemével az egyre idegesebben izgő-mozgó Fredóra pislogva.
 Kanadában. Éppen ott tartott előadásokat a cirkuszunk. Nem hallott még az Északi Fény cirkuszról?
 Sajnos, nem.
 Pedig óriási produkciói voltak. Például mi is.
 Önök?
 Mi voltunk a három repülő delfin. Azonkívül, mi voltunk a cirkusz igazi tulajdonosai is. Egészen addig, amíg...
Elhallgatott, és merengő képpel bámult maga elé. Mintha hajdanvolt cirkuszát látta volna a levegőben lebegni.
 Meddig? - kérdezte Snorri.
 Amíg le nem égett.
 Leégett a cirkuszuk?
 Porig. Valaki felgyújtotta.
Úgy érti... bűncselekmény áldozataivá váltak?
 így is lehet mondani. Én mégis inkább úgy mondanám, hogy az a szar, szemét, rohadék Osman gyújtotta ránk a sátrat.
 Osman?
 Az erőművész. Nem akartam széttenni neki a lábam, ez volt az oka, semmi más. És tudják, miért nem akartam? Mert ennek a kis gilisztának tettem szét. így volt, Fredo?
 Na, ja - mondta Fredo a homlokát masszírozva . - így bizony.
 A legnagyobb baj az volt, hogy jó néhányan bennégtek a ponyva alatt. Maga Osman is.
 Az meg hogy lehet?
 Belegabalyodott a kötelekbe. Még halálában is szorongatta a kannát, amiből a benzint szétlocsolta. Akkora esélye volt a menekülésre, mint pingvinnek a győzelemre a költöző madár versenyen. Ránk gyújtotta a cirkuszt, de maga is beleveszett a tűzbe. Isten megbosszulta, amit elkövetett ellenünk.
 Na, ja - mondta Fredo. - Megbosszulta, az hétszentség! -Utána ismerkedtünk össze Mr. Baldur Halldórssonnal.
Valami tűz-szakértő volt vagy mi a nyavalya. Annyira beleszeretett a cirkuszba, hogy még akkor sem akart lelépni tőlünk, amikor már csak egy kis bódéban játszottunk. Ott töketlenkedett a bohócokkal. Be kell vallanom, volt érzéke a hülyéskedéshez.
 Na, ja - mondta Fredo. - Mintha kissé zsibbadna a halántékom.
 Az volt a legnagyobb baj, hogy tízen haltak meg a cirkusz lángjaiban. Hónapokig vizsgálódott a hatóság, de Osma-non kívül más gyanúsítottat nem tudtak előkotorni. Ekkor kötöttünk barátságot Baldurral. Igaz, Fredo?
I
Na, ja - mondta Fredo. - Az igazi barátság volt. Hétszentség, hogy az volt. Csak aztán felszívódott.
 Baldur bácsi?
 Mint a hajnali harmat. Egyszer csak eltűnt, és nem jött soha többé. Most meg kapjuk a levelet, hogy milyen végrendeletet írt a hülyéje. Hogy itt van elrejtve valahol egy hajó, meg még rengeteg pénz is. De hogyhogy maguk ennyien vannak? Valamennyien rokonai Baldurnak?
Amíg Snorri a helyzetünket magyarázta, kibámultam az ablakon. Sűrű, fenyegető köd gomolygott a Hekla körül, közepében ott ült valahol Thor, a viking isten, vállán a pörölyé-vel.
Négykarú, táncoló Siva, vajon mi az ördögbe keveredtem már megint?
A bonyodalom gyorsan megoldódott. Snorri megkereste Hreinsson gyakornok urat, aki sűrű bocsánatkérések közepette átirányította az artista házaspárt. Amikor visszatért, bosszúság és aggodalom ült az arcán.
 Magam ellenőriztem, amikor felszerelték a homlokzatokra a táblákat - dohogott. - Alfa, béta, gamma, delta. Az ördög tudja, ki cserélte ki őket. Egyszerűen érthetetlen. Hacsak...
Ki sem kellett mondania, úgyis tudtuk, mire gondol. Hogy maga Baldur bácsi szelleme keverte meg a lapokat. De vajon miért? Hogy jókat röhöghessen rajtunk a felhők mögött?
Mivel volt még jócskán időnk vacsoráig - Gestur Svansson kilencre kért bennünket az étterembe -, elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a környéken. A délutáni hideg szelet langyos légáramlás váltotta fel, ami Izlandon megszokott dolog. Egyik pillanatban még fagypont körül jár a hőmérséklet, öt perccel később pedig már tíz fokkal magasabban.
Végre Gwendolin is kikászálódott a fürdőszobából, magára öltve férfifaló szereléseinek egyikét. Ezúttal félrövid, térd alá érő, terepszínű nadrágot viselt, s szűk, ugyancsak terepszínű blúzt.
 Ejha! - füttyentett Snorri, amikor Gwendolin végre feltűnt a fürdőszoba ajtajában. - Ha nem lennék tíz éve folyamatosan és reménytelenül szerelmes beléd, ebben a pillanatban beléd szeretnék!
 Tíz éve? - hökkent meg Gwendolin. - Hiszen akkor még egy cserkészcsapat tagja voltam.
 Számít az? - kapta a szíve elé a kezét Snorri. - Már akkor te voltál álmaim királynője!
Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Gwendolin marad a fürdőszoba melletti, emeleti szobában, mi hárman, férfiak pedig az alsó szobákon osztozunk meg. Ahogy immár véglegesen elrendeztük a holmijainkat, beköszöntött a délutáni szürkület. A nap természetesen magasan az ég tetején trónolt  a furcsa, erőszakos ködök azonban beszivárogtak mindenüvé, ahova a napsugarak nem bújtak be.
 Most aztán merre? - kérdezte Gwendolin, amint kiléptünk a ház elé. - Megkeressük az első bevásárlóutcát, vagy inkább beülünk valahova egy kávéra?
Nem válaszolt egyikünk sem. Simon is és Snorri is a környéket fürkészték: arcuk komoly volt, mondhatni komor. Mintha rossz előérzet gyötörte volna őket.
 Próbáljunk meg tájékozódni -javasolta rövid szünet után Snorri.
 A Hekla nyugatra van tőlünk, eszerint Reykjavík keletre. Az a lávamező ott... a tarajos sziklák...
Amíg ők a tereppel voltak elfoglalva, én a házakat nézegettem. A négy, kétszintes faház friss, ide nem való betolakodónak tűnt a fekete környezetben. Mintha egy óriásmadár ejtette volna le őket. Mintegy százméternyire tőlük emelkedtek a szolgáltató épületek: Gestur Svansson birodalma. Mögötte végeláthatatlan lávamező húzódott, akárcsak a házak túloldalán. Mintha egy lakatlan szigetre vetődött hajótöröttek lettünk volna.
 Hát ez nem működik! - hallottam egyszer csak Simon dühös hangját.
 Próbáld meg még egyszer!
Próbáltam, de nem megy. Nesze, próbálgasd te is. Láttam, hogy egy mobiltelefonnal vacakolnak. Snorri nyomogatta egy kicsit a gombjait, aztán visszaadta Simonnak.
 Nincs kiépítve a közvetítő lánc.
 Akkor süketek vagyunk és vakok?
 Csak süketek. Leslie rákjai a vakok.
 Ez az! - mondta Gwendolin, aki mindeddig egy kövecskével játszadozott. - Nézzük meg a tavat és a hőforrást.
Snorri az órájára pislantott, aztán megvonta a vállát.
 Időnk van még bőven. Nálad van a térkép, Simon?
 Ha el nem veszítettem.
Biztosak voltunk benne, hogy nem veszítette el. Simon olyan rendszerető volt, hogy aligha veszített még el bármit is életében. Természetesen ezúttal is megtalálta a térképet, amelyről jómagam mindeddig azt sem tudtam, hogy létezik.
Gwendolin is így lehetett vele, mert a noteszlap nagyságú papír fölé hajolt.
 Mi az ördög ez?
 Steinpórsson térképe.
 A lávamezőről?
 Az egész környékről. Ide vannak berajzolva a házak, itt az utacska... itt a forrás... gyerünk, kukkantsunk bele!
Őszintén meg kell mondanom, a vakrákokkal való közeli találkozás reményének öröme elaltatta az éberségemet. Ha nem alszik el, talán megkérdeztem volna Snorritól, hogy kitől származik a térkép? Maga Steinpórsson készítette-e, vagy talán valaki más? Netalántán Baldur Halldórsson?
Rövid gyaloglás után rá kellett jönnünk, hogy a lávamezőben való bolyongás az őserdőbe keveredett, tapasztalatlan utasok kétségbeesett útkereséséhez hasonlatos. Csakhogy ebben az esetben a fákat kétembernyi magas lávaturzások helyettesítették, amelyek legalább annyi veszélyt rejtettek, mint az őserdei fák, csak éppen másmilyeneket.
Jó húsz perce követtük már a térképen bejelölt utat - ez egyenesen a hőforráshoz vezetett -, amikor az ösvénynek váratlanul vége szakadt. Hatalmas, legalább tíz méter széles szakadék zárta el előlünk a csapást. Túlsó oldalán tovább folytatódott a lávamező, csakhogy út már nem látszott a turzások között.
 A fenébe is - sziszegte kötélszorongatta nyakát tapogatva Snorri. - Itt nem stimmel valami.
 Nagyon úgy néz ki a dolog - morogta Gwendolin.
 Pedig a térképen továbbvezet az út! És nincs rajta semmiféle szakadék.
 Rossz a térkép - mondta bölcsen Simon.
Nem lennék meglepve, ha az a félnótás Hrcinsson rajzolta volna.
 Vagy Baldur Halldórsson - mondtam én.
 Mi a fenéért? - kérdezte meghökkenve Gwendolin.
 Hogy megtréfáljon bennünket. Hiszen Mr. Halldórsson igazi tréfamester volt.
 Fene az ízlését! - dühöngött a lány. - Most aztán merre?
 Vissza - mondta Simon. - Az egyedüli lehetséges út a visszavonulás.
 Vagy ez itt - bökött Snorri a térképre. - Visszamegyünk vagy fél kilométert, ott ráfordulunk egy másik csapásra. Látjátok? Onnan már csak néhány méter a hőforrás.
 És ha átvágnánk a mezőn? - kérdezte Gwendolin.
 Meg ne próbáld! - riadozott Simon. - Nem hallottad, hogy telis-tele van hasadékkal? Ha óvatlanul rálépsz a mohára...
Még be sem fejezte, Gwendolin már le is ugrott az útról. Felpattant egy vastag, hívogatóan zöld mohaszőnyeg tetejére, és mintha csak rugósasztal lenne a lába alatt, ugrálni kezdett rajta.
 Istenem, hát ne legyetek már olyan beszariak! Az egyetemen tanultunk az izlandi moháról. Legalább negyven centi a vastagsága, de van, ahol a métert is eléri. Egy tehenet is elbírna, nemhogy egy embert!
 Gyere ide azonnal, te őrült! - kiabált Snorri kétségbeesetten. - Gyere ide, mert...
Gwendolin hintázott még egyet a mohán, aztán mellénk huppant az útra.
Nyugodtan végigmehetünk rajta. Ha a hajót keressük, úgyis rá kell lépnünk.
Snorri úgy ugrott Gwendolin elé, hogy azt hittem, képen teremti.
 Meg ne próbáld még egyszer, hallod! ? - rivallt rá. - Azok az emberek, akik évtizedek, vagy akár évszázadok óta a hasadékokban fekszenek, valamennyien azt hitték, hogy elbírja őket a moha. Hát nem bírta el. Nem akarom, hogy bármelyikünkkel is baj történjék. Ha csak a legkisebb jelét is látom, hogy veszély fenyeget benneteket, hazamegyünk. Nem engedhetem meg, hogy...
Nagyot nyelt és elhallgatott.
Rendben van - nyugtatta meg rövid hallgatás után Simon. - Nem megyünk rá a mohára. Visszakutyagolunk az elágazáshoz, és a kijelölt ösvényen át érjük, cl a hőforrást. Oké?
Bólintottunk.
És úgy is tettünk volna, ahogy elterveztük, ha megtaláltuk volna a mi utunkból kiágazó másik utat.
De nem találtuk meg.
Akárhogy is kerestük, nem találtuk. Pedig a térképen rajta volt. Mégsem találtuk meg.
Már a visszaút közepe felé járhattunk, jócskán elhagyva azt a helyet, ahol a fantom-útnak lennie kellett volna, amikor Snorri felkiáltott, a szürke poros útra hajította a térképet és megtaposta. Ahogy a hisztériás műszaki rajzolók szokták az elrontott tervrajzot, vagy a kakas a gilisztának hitt kábeldarabot.
 Dögölj meg! - ordította a térképre, mintha élőlény lett volna. - Dögölj meg! - Ezzel még bele is rúgott egy nagyot.
A vékony papírlap felemelkedett a levegőbe, és egy lávatömb tetejére menekült.
Gwendolin nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét és felment érte. Közben természetesen rálépkedett a mohamezőre is, de most nem akadt senki, aki megfeddte volna érte.
Szemem fölé ernyőztem a kezem, és végigvizsgáltam azt az útszakaszt, amelyet megtettünk. Ha van ösvény egyálta-  Ián, amely a forráshoz vezet, akkor itt kell rejtőznie valahol.
Jobb lenne, ha visszafordulnánk -javasolta ingerülten Snorri. - Különben én is bepöccenek, mint a ráncos képű. Mi a fenét is kellett volna bevennie, hogy ne pöccenjen be?
 Itt van! - kiáltott fel hirtelen Gwendolin. - Itt van! Letérdelt, és kotorni kezdett a lávahamuban. Mint a macska, amelyik el akar rejteni valamit.
Valóban ott volt. Körülbelül öt centi vastag hamuréteg alatt jól kivehetően ott látszott a hőforráshoz vezető csapás.
 A Hekla - magyarázta a gyorsan magához tért Snorri. -Hát persze, hogy a Hekla. Amikor kitört...
Úgy néztünk rá, hogy benne szorult a szó.
Inkább a nagybácsikád - mondta sokat sejtetőn Gwen-dolin. - Tudod, mikor tört ki a Hekla? Három éve. Ha ezt az utat betemette volna, a többit is be kellett volna temetnie. Te jó ég, mi ez itt?
Korábban már én is észrevettem, amire mutatott. A hamu tetején hatalmas lábnyomok vezettek a lávamező belseje felé. Talán sarut hordhatott az illető, vagy valami régimódi lábbelit, de hogy nem cipő nyoma volt, az biztos.
Gwendolin összeborzongott, és a tenyerébe temette az arcát. Amikor néhány másodperc múlva felemelte a fejét, olyan borzalom ült a képén, mint a bölcsészhallgatóén, akit medi-ka barátnője meghívott egy bonctan-órára.
 Véresszakállú Leif - nyögte rekedt, félelemmel teli hangon. - Ez itt... az ő nyoma!
Mintha csak a Hekla bizonyítani akarta volna szavai igazát, finom hamueső kezdett szitálni ránk.
A hamuesőt az a gyenge szellő okozta, amely végigszaladt a turzások között, és mintha csak Halldórsson nagybácsi biztatta volna fel, éles hamuszemcséket vágott a képünkbe.
 Mi az ördögöt csináljunk? - kérdezte Gwendolin. - Menjünk a forráshoz, vagy forduljunk inkább vissza? Én szívem szerint azt javasolnám...
Sosem tudtuk meg, mit javasolna. Abban a pillanatban, ahogy be akarta fejezni a mondatát, éles sikoltás hasított a levegőbe.
 Segíííítség! - kiáltotta a hang. - Segííííítség! Jaaaaaj! Megdermedve néztünk egymásra, aztán Snorri kihúzta a
zsebéből pisztolyát, és nem törődve vele, hogy ezer veszély fenyegethet bennünket a lávamezőn, futni kezdett a hang felé.
Ekkor hullott ránk ismét a köd.
Méghozzá tíz másodperc alatt, és olyan sűrű, amilyet még életemben nem láttam. Még Szamoa szigetén sem, pedig Marahiri szerint a szamoai ködöt kanállal lehet enni. Ez a köd azonban még a szamoait is felülmúlta. Ha azt kanállal lehetett falatozni, akkor ezt késsel, villával. Sőt az volt az érzésem, hogy még szekeréét is igénybe kellene venni ahhoz, hogy átjárót hasítsunk benne.
Ki tudja, honnan jött, lehet, hogy az égből, vagy a lávamező hasadékaiból szivárgott elő, mindenesetre itt volt körülöttünk és beborított bennünket. Olyannyira, hogy bármennyire is méregettem a szemem, nem tudtam felfedezni benne egyikőjüket sem.
Kirántottam a zsebemből a 38-as Smith and Wessont, és körbeforogtam a trutymó közepén. Mintha lakatlan szigeten lettem volna. Egyetlen hangot sem hallottam a köd belsejéből.
 Hé! Van itt valaki? - kezdtem szólongatni őket.
 Például én - hallottam Gwendolin hangját a szürkeségből. - Merre van?
 Egy helyben állok. Mondjon valamit, hogy odataláljak magához.
 Szarul érzem magam - mondta engedelmesen a lány. -Nagyon szívesen elmondom akár ezerszer is.
Háromszor sem kellett mondania, máris rátaláltam. Ott remegett a köd közepén, kezében egy kis kaliberű revolverrel.
 Biztos, hogy maga az? - fogta rám, ahogy felbukkantam az orra előtt.
 Hol van Simon?
 Itt - oldalgott elő Simon is a ködből. Az ő kezében nem stukker volt, hanem egy éles kődarab, amely Neandervölgy-ben irigyelt fegyver lehetett volna. - Snorri?
Ismét felhangzott a kétségbeesett sikoltás.
 Éééééég! - kiáltotta a rémült női hang. - Ééég! Ééééég!
 Úristen! - suttogta Gwendolin. - Ki lehet ez? És hol van Snorri?
Ekkor röppent ki az üstökös a ködből. Szép, hosszan elnyúló csóvát húzott maga után, amely rövid ragyogás és lo-bogás után beleveszett a szürkeségbe.
Megkövülve bámultuk a csodát. Egyetlen másodpercig lehullott meteornak hittem, aztán rájöttem, hogy aligha égi jelenséggel van dolgunk. Az égi jelenségek ugyanis csak legritkább esetben szoktak ordítani.
Mert a mi üstökösünk  bizony ordított, ahogy a száján kifért. Közben húzta maga után a csóváját, és összevissza csapkodott, hogy elolthassa.
Égeeeeek! -ordította.-Égeeeek! Lángoloooook! Segííííít...
Utána akartam vetni magam, de szerencsére még idejében sikerült észhez térnem. Ha beugróm a ködbe, bármi megtörténhet velem.
Jóságos Isten! - nyögte mögöttem Gwendolin. - Édes Jézusom, ki volt ez?
 Nem Snorri - mondtam megtörölgetve a homlokomat. -Biztosan nem ő.
 Akkor kicsoda?
A lángoló alak ekkor ismét kibukkant a ködből. A csóva, amit maga után húzott, időközben dupla hosszúságúra növekedett.
 Álljon meg! - ordítottam, és jobb híján a stukkeromat fogtam rá. - Álljon meg! Megpróbálom eloltani...
Az ismeretlen azonban meg sem hallotta a hangom. Átugrotta az ösvényt, és beleveszett a ködbe.
Az ordítás még egyszer felhangzott a köd mélyén. Szavakat már nem tudtam kivenni belőle, az artikulálatlan hangok egy halálra égett férfi utolsó segélykiáltásai voltak. Aztán egyszerre csak elhallgatott a bömbölés, és süket csend köszöntött ránk.
Biztos... hogy... nem Snorri... volt? - törte meg a némaságot néhány másodperc múlva Gwendolin.
 Biztos - bólintottam. -Meg... keressük?
 Úgy érzi, képes rá?
 Azt hiszem... igen.
 Én is - mondta Simon. - Csak a lábam... citerázik egy kicsit.
Vajon mi... történhetett? - hajtogatta már útközben Gwendolin. - Vajon mi... történhetett? És hol van... Snorri?
Egészen addig kérdezgette, amíg fel nem bukkant egy emberi alak a lábunk előtt.
Az ösvényen ült, térdére hajtott fejjel, és csak akkor pillantott fel, amikor megkocogtattam stukkerom csövével a vállát.
Fiatal lány volt, tizenkilenc-húszéves forma.
Mint óriási gyöngyszemek, peregtek a szeméből a köny-nyek.
Gwendolin fogai összekoccantak mögöttem. A lány olyan természetellenes pózban ült, és olyan nyugodt volt az arca, hogy gyanakvással töltött el bennünket. Mint a vámpírfilmekben a pirospozsgás, kicsattanó egészségű főhős, akiről csak a tapasztalt mozinéző sejti, hogy éj szakánként szerelmese vérével táplálkozik.
A lány felnézett ránk és elmosolyodott. Szép, kellemes volt a mosolya, én mégis a tébolyt láttam a tekintetében.
 Onnan jött - mutatott a ködbe. - Onnan. - Ezúttal azonban már a köd egy másik pontjára mutatott. - Onnan.
Lehajoltam és megtapogattam a vállát. Vastag bekecsféle volt rajta, nem kellett attól tartanunk, hogy megfázik.
 Én... megálltam - mentegetődzött a lány. - Jeremy azt mondta, várjak... Én vártam. De Jeremy nem jött. Csak ő.
 Kicsoda?
 Én csak vártam... Aztán láttam lángolni... valakit. Lehet, hogy Jeremy volt?
Jaj, Istenem - nyögte Gwendolin. - Mi történhetett ezzel a szegény gyerekkel... és hol van Snorri? Nem láttál erre egy férfit, kicsim? Bajuszos volt és... kék szemű. Snorri Eggertson. Nem láttad, aranyom?
 Jeremy azt mondta... ne mozduljak el innét. Mert... valami hasadékok vannak erre és... beleesek. Én nem mozdultam el. Jeremy nem jött vissza. Csak ő.
 Kicsoda?
 Csak ülök és... várok. Ú Visszahajtotta a fejét a térdére és halkan maga elé morgott. - Csak várok... csak várok... csak várok.
Leguggoltam a lány mellé, és megpróbáltam magam felé fordítani az arcát. Még a szemét sem csukta be, ahogy találkozott a tekintete az enyémmel.
 Kicsoda maga? - kérdeztem halk, duruzsoló hangon. Azt hittem, meg sem hallja a szavaimat, de meghallotta.
Ismét elmosolyodott, és mintha még egy picit meg is hajolt volna.
 Nadine Buxton.
 Fel tud állni, kisasszony?
Tovább mosolygott, majd hevesen megrázta a fejét.
 Nem szabad - motyogta. - Nem szabad.
 Mit nem szabad?
 Jeremy azt mondta, maradjak itt. Guggoljak le... és maradjak itt. El ne mozduljak... amíg értem nem jön. Engem nem fog... lenyilazni.
 Nem fogja lenyilazni? Kicsoda?
 Hát ő. A nyomunkban járt és... megölte Eliast.
 Hogy ölte meg?
Lenyilazta. Égő nyíllal... Belelőtte a vesszőt a hátába.
 Te jó Isten! - nyögte Gwendolin. - Te jóságos Isten!,
 Jeremy azt mondta...
 Hol van most Jeremy?
 Elment... megkeresni... Eliast. Azt mondta... Elias nem halt meg... csak ég. Itt kell lennie valahol. Nekem nem szabad elmozdulnom... innen.
Nem láttál véletlenül egy bajuszos, kék szemű férfit? -próbálkozott kétségbeesetten Gwendolin. - Snorri Eggert-sonnak hívják. Tudod, olyan...
Mondta volna tovább, ha le nem intem.
Nehéz volt döntenem, de meg kellett tennem. Sem a lányt, sem Snorrit nem hagyhattuk bajban.
 Gwendolin, maga itt marad a lánnyal!
Vártam némi ellenkezést, de szerencsére elmaradt. Gwendolin mindenbe beletörődve biccentett. -Csak... siessenek.
 Hol a fegyvere? -A... zsebemben.
 Húzza elő, és tartsa készenlétben. Ha valaki megközelítené magukat, lőjön.
 Jó - bólintott Gwendolin. - Lövök. Simon megcsóválta a fejét.
 Biztos, hogy ezt kell tennünk? -Tud jobbat?
Sajnos... nem. Ha tudnék, már mondtam volna. Gwendolin elkapta a karom. -Ugye... visszajönnek?
Holtbiztos - nyugtattam meg. - Itt van nálam a 38-as. Ez még a kísérteteket is kilyukasztja.
Ezt azért talán mégsem kellett volna mondanom.
 Lehetséges, hogy ébren vagyok? - kérdezte Simon, amikor összezárult mögöttünk a köd. - Már többször is megpróbáltam felébredni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült-e.
Egyelőre akár abba is hagyhatja a próbálkozást. Inkább arra vigyázzon, bele ne essünk valami lyukba.
 De hiszen az ösvényen járunk.
 Gondoljon Baldur bácsi tréfás kedvére.
 Vigye el a fene azt a barmot. És engem is, hogy bedőltem Snorrinak. Végül is hova a csodába akar menni?
 A hőforráshoz. Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy ott találjuk meg a barátunkat.
Akármi is súgta, rosszul súgta. Snorrit már néhány lépés után megtaláltuk.
Ott feküdt előttünk keresztben az ösvényen. Fekete volt az arca, és égett a ruhája. Még akkor is apró lángocskák futká-roztak rajta, amikor odaugrottam hozzá.
Aztán csak álltam, és néztem a vastag nyílvesszőt, amely figyelmeztető mutatóujjként meredt ki a hátából.
A köd körülfolyt bennünket, és szürke lepelbe burkolta Snorri Eggertson korommal borított, fekete testét.
 Meghalt? -kérdezte mögöttem Simon Katz remegő hangon.
Letérdeltem Snorri mellé, és a nyakára tettem a mutatóuj-jamat. Verőere nyugodtan lüktetett, mintha nem vett volna tudomást a nyílvesszőről.
 Él - mondtam. - Itt a revolverem, Simon!
 Mit csináljak vele?
 Lője le, aki erre jár. Bárki is jönne, durrantson bele egyet.
 Csak úgy?
 Forduljon hátra, és ne bennünket figyeljen, hanem a ködöt.
Simon engedelmesen megfordult. Nyugodtan a kezébe adhattam a stukkert, hiszen biztos voltam benne, hogy úgysem lőne vele. Nem az a típus, aki csak úgy telepumpál valakit ólommal anélkül, hogy megtudakolná tőle, mit keres errefelé, ahol a madár sem jár.
Oldalára hengerítettem Snorrit, és éppen a vessző tövét tapogattam, amikor kinyitotta a szemét.
 Hol... vagyok? - nyögte. - Maga az, Leslie?
 Miből találta ki?
 Mi történt... velem?
 Ne ijedjen meg, de lelőtték.
En.. .gem? Nem hallottam a... durranást.
 Nyílvesszővel lőtték le.
Olyan sebesen ült fel, hogy majd beleverte a fejét az
enyémbe.
Micsoda? Nyílvesszővel? Engem? Te jó... Isten, hogy
nézek én ki? Büdös vagyok, és...
 Meggyulladt, mint egy gyertya. Nem fáj a háta?
 Miért pont a hátam ne fájna? Mindenem fáj, mintha úthenger ment volna keresztül rajtam. Hol van az a szarházi, aki lelőtt?
 Forduljon a hasára.
Snorri engedelmesen a hasára fordult. Megtapogattam a vesszőt, majd nagyot rántottam rajta. Jókora reccsenés kíséretében szakadt ki Snorri pulóveréből, tenyérnyi darabot ragadva magával. Úgy leffegett a pulóver-rongy a nyílvessző hegyén, mint furcsa formájú nemesi zászló.
Túlélem?
 Még a bőrét sem sértette fel. Óriási mázlija van, Snorri. Megszagolgattam   a   nyílvesszőt.   Meghatározhatatlan
vegyszer szagát éreztem rajta.
Afenébe is... jól eltalált a gazember. Apropó, tudják már, ki sikoltozott?
Rábukkantunk egy fiatal lányra. De mcu lennie kell valahol két pasasnak is a ködben.
Fél óráig kerestük őket, mindhiába.
Anélkül fordultunk vissza, hogy eljutottunk volna a hőforrásig.
Nadine Buxton a visszaúton sem volt sokkal közlékenyebb, mint aköd közepén. Megállás nélkül csak azt hajtogatta, hogy meg kell várnia Jeremyt, mert úgy parancsolta. Ennek ellenére nem ellenkezett, amikor kivezettük a lávamezőről. Amint elhagytuk a kacskaringós ösvényeket, a köd is elmaradt mögöttünk. Mintha óvakodott volna attól, hogy a lakóépületek közé húzódjon.
Csak amikor az utolsó ködfoszlányok is a semmibe vesztek, volt időm végignézni magunkon. Mintha szerencsétlenül járt repülőgép életben maradt utasai lettünk volna. Snorri még mindig füstölgött: kétszer is a harsogóan zöld mohára kellett vetnie magát, hogy végleg kioltsa a tűzfészkeket. Gwendolin halálsápadt volt  látszott rajta, hogy legszívesebben rosszul lenne. Még Simon tartotta magát a legjobban, s bár az ő arcán sem ült gondtalan derű, igyekezett kemény fickónak látszani.
Akárcsak én. Védőszellemem ugyan a lelkem mélyén egyre határozottabban követelte, hogy magyarázzam meg neki, mi az ördög történt velünk, megpróbáltam nem odafigyelni rá.
A legelső, akivel szembetalálkoztunk, a bájos, reykjavíki felszolgálólány, Sigrídur volt. Éppen rágógumit rakott a szájába, amikor előbukkantunk a béta lakóház sarka mögül.
Dallamosat sikkantott, ahogy megpillantott bennünket. Kétség sem férhetett hozzá, hogy nyomorúságos állapotunk láttán sikoltotta el magát. Mekkora volt aztán a meglepetésem, amikor odafutott hozzám, és se szó, se beszéd, csókot nyomott a homlokomra.
Ú Isteni! Ú dalolta, és ha nem lépek hátra, még egyet a homlokomra nyomott volna. - Isteni, hogy itt vagy!
Nem volt egészen világos előttem, miért olyan isteni a felbukkanásom, amikor itt van Svansson is, és egyetlen gyanús
mozdulatunkra laposra ver mindkettőnket, de természetesen nem kérdezhettem meg tőle.
 Ez kicsoda? - kérdezte a füstölgő Snorri a lányra mutatva. - Honnan az ördögből ismeri, Leslie?
Sigrídur felnevetett. Kidugta a nyelvét, úgy hogy láthatóvá vált a hegyén kapaszkodó rágógumi.
 Magát meg mi lelte? Úgy füstöl, mint egy gőzhajó.
Snorri valóban füstölt. Úgy látszott, egy szundikáló parázsdarabka lobbant lángra, valahol a pulóvere alatt. A háta közepéből gomolyogtak elő a füstcsíkok, és félő volt, hogy pillanatokon belül lángra lobban az egész ember.
 Le a pulóvereddel! - ordította Simon, és rángatni kezdte Snorri ruháját. - Le, ha mondom!
Ami ezután következett, akár egy burleszkfilm nagyjelenete is lehetett volna. Snorri Eggertson szökdécselni kezdett, mintha oltatlan meszet nyomtak volna a fenekébe, miközben hasztalan próbálta meg elérni a háta közepét. Csupán a pulóvere szélét sikerült elkapnia, amitől a jobb sorsra érdemes ruhadarab alkotórészeire hullott szét.
Amíg a füstölgő Snorri körül szerencsétlenkedtünk, Sigrídur sem tétlenkedett. Néhány pillanatra eltűnt a közelünkből, majd amikor visszatért, jókora vödröt tartott a kezében.
 Vigyázzanak, ha nem akarnak kapni belőle!
A következő pillanatban Snorri már csuromvizesen ordítozott, de a táncolást egyetlen másodpercre sem hagyta abba.
 A kurva életbe, hiszen ez forró víz!
 Naná, hogy az - nyugtatta meg a lány. - Az a balfácán Gestur most próbál hideg vizet fakasztani a csövekből.
Mindenki láthatja, hogy milyen mókás és meglepetésekkel teli életet éltünk a Hekla vulkán lábánál.
Néhány perc múlva Gestur Svansson és Hreinsson gyakornok úr is előkerült. Svansson éppen olyan vizes volt, mint Snorri, csakhogy rá hideg víz dőlt, nem forró. Valahol a házak mögött a vízvezeték-csöveket próbálta meg rendbe hozni, amikor meghallotta az ordítozásunkat. Hreinsson a szemét
dörzsölgette. Látszott rajta, hogy csak az onlítozásunkra ébredt fel. 
Svansson gondosan végigvizsgált bennünket, majd bólintott egyet.
 Leereszkedett a köd - mondta. - Nem jó, ha a lávamezőre rászáll a köd. Az bizony nem jó.
 Hát nem - bökött Nadine Buxtonra Simon. - Ő a megmondhatója.
Svansson a lány fölé hajolt.
 Mi a probléma, Miss Buxton?
Simon közbe akart szólni, de megszorítottam a karját. -Ott kellett volna... maradnom - szipogta az egyre inkább magához térő lány. - Az útnál...
 Hol van Mr. Rosenberg és Mr. Haseltine?
A lány határozatlanul a lávamező felé mutatott. -Valahol... arra.
 Eltévesztették az utat?
 Nincs is út... arrafelé.
Egyszerre világossá vált számomra, hogy miért nem láttuk a lábnyomaikat. Nem az ösvényen, hanem a turzások között merészkedtek előre a lávamezőn, ami legalább olyan öngyilkossági kísérletnek minősült, mintha száraz lábbal próbáltak volna meg átkelni az Atlanti-óceánon.
 A lávamezőn keresztül próbálták meg elérni a hőforrást?
 Jeremy azt mondta, hogy ez az egész csak etetés.
 Micsoda?
 Hát az, hogy a lávamező ilyen veszélyes, meg olyan veszélyes. Csak azért terjesztik, hogy ne merjünk rálépni. Aztán. .. Elias beleesett egy... lyukba.
 Te jó Isten! - kapott a fejéhez Gwendolin. - Meghalt?
 Á, kihúztuk. Szerencséje volt... az a lávamező valóban nem veszélytelen. Ezt Jeremy is kénytelen volt belátni. És... nagy szerencséje is volt. A nadrágja beleakadt egy kiálló sziklába és fenntartotta. - Halványan elmosolyodott, de egyáltalán nem látszott vidámnak a mosolya. - Végül mégiscsak találtunk egy ösvényt. Nem tudtuk, hova vezet... Jeremy azt mondta, biztosan a hőforráshoz.
 Mi akartak a hőforrásnál?
 Elias szerint ott van a hajó. Holtbiztos, hogy ott van valahol.
 Megtalálták? - hajolt előre izgatottan Svansson.
 Dehogy találtuk. Hiszen el sem jutottunk odáig. Ránk tört a köd. Éppen akkor, amikor rábukkantunk az ösvényre. Attól kezdve... nem láttunk semmit. Csak a ködöt. Egyszer csak Jeremy... kiáltozni kezdett, hogy vigyázzunk, mert van itt valaki. Én nem láttam senkit, és Elias sem látott. Jeremy azt mondta, hogy egyetlen pillanatra félrelibbent a köd, és egy pasas állt mögötte. Azt hittem, csak rémeket lát... Persze, bizonyos értelemben, azt is látott. Egy rémet. - Össze-rázkódott, mintha el akarná hessegetni maga elől a szörnyű látványt. -Elias kicsit hátramaradt, hogy megnézze, valóban követ-e bennünket valaki.
 Van fegyvere?
Mindannyiunknak van... bár lehet, hogy én elveszítettem az enyémet... Ott reszkettem a köd közepén, amikor Elias... kiáltozni kezdett. Nem láttunk belőle semmit, csak a hangját hallottuk. Azt kiáltozta, hogy kigyulladt, és hogy... halálra ég. Azt hittem, a vulkán tört ki, vagy micsoda. Ekkor láttam meg azt a borzadályt.
 Egészen pontosan, kit?
 Valami vikinget. Éppen olyan volt, mint a képeken. Szakállas ember volt, és... csúnyán feketék voltak a fogai..Talán hiányzott is neki néhány. Kidugta a fejét a ködből, és rám ordított. Mintha... oroszlán bömbölt volna. Nem emberi volt a hangja... az biztos. Azt hittem, összecsinálom magam. És aruhája... sem volt normális ruha. Bundában volt és... íj volt a hátán. Aztán eltűnt... Jeremy is látta.
 A társuk... Elias?
 Amikor előbukkant a ködből, lángolt a ruhája, és a feje... akkor már fekete volt... Maga elé tartotta a kezét, és úgy tapogatódzott, mint a vakok. Meg akartam fogni, de beleveszett a ködbe. Ja, és... a hátából egy nyílvessző állt ki. A viking.. . nyilazta le. Másképp nem... lehetett.
Bizony, másként nem lehetett.
 Értesítenünk kell a rendőrséget - szegezte le határozottan Simon. - Itt már nem babra megy a játék! Még egy gyilkosság történt, és ha nem teszünk valamit, lehet, hogy újabbak is történnek. Isten csodája, hogy Snorri megúszta élve.
Svensson Simonra nézett.
 Hogy gondolja a dolgot?
 Hívja fel a zsarukat telefonon. Svansson megrázta a fejét.
 Nem megy. Nincs kiépítve a rendszer. Sem a vonalas, sem a mobil.
 Akkor elindulunk gyalog.
 A lávamezőn át?
 Hát, ha arra vezet az út...
 Nem ajánlanám. Egyre vastagabb a köd. Már a másik oldalt is elöntötte. Nézzék csak!
Amíg beszélgettünk, a köd alattomosan felénk lopakodott, és fehér falként fogta körül a házakat.
 De hát két férfi is benne van ebben az átkozott trutymó-ban!
Gestur Svansson megvonta a vállát.
 Várjunk egy kicsit. Hátha maguktól is kitalálnak. Talán elvékonyodik a köd.
Nagyon nem úgy nézett ki, mintha el akarna vékonyodni. Egyre ott hullámzott a házak mögött, anélkül, hogy közelebb merészkedett volna hozzánk.
Svansson Miss Buxtonhoz fordult.
Sigrídur Sveinbjörnsdóttir majd ellátja a kisasszonyt. Egy jó meleg fürdő és egy adag whisky rendbe hozza.
Sigrídur mosolygott. De nem Gesturra, hanem rám. Kidugta a nyelve hegyét, és megtáncoltatta rajta a rágógumit.
 Majd én - mondta Gwendolin, megfogva a reszkető lány karját. - Gyere be hozzánk, kicsim. Megbeszéljük, mit csináljunk. Ne aggódj, megkeressük őket.
 Elias meghalt - mondta tompa hangon a lány.
 Egyáltalán nem biztos - ellenkezett Gwendolin. - Látod Snorrit? Ő is égett, mégsem lett baja.
Gwendolin tyúkanyó típus volt a javából. Ha nem akadt nála gyengébb és gyámolításra méltóbb a csapatban, könnyen átadta magát a kétségbeesésnek, de ha talált valakit, aki rászorult, a gondoskodási vágy megsokszorozta az erejét.
Mielőtt megmukkanhattunk volna, Gwendolin átkarolta Nadine Buxtont, és elterelte a házunk felé.
Gestur Svansson a ködre nézett, és megcsóválta a fejét.
 Még sosem láttam ilyennek.
1 Milyennek? - kérdeztem én is, a ködre bámulva.
 Mintha... élőlény lenne.
Kimondta azt, ami már vagy félórája ott forgott a nyelvemen, de nem volt erőm kimondani. Hogy a köd furcsa, ragadós élőlény, amely talán táplálékának tekint bennünket.
 Hát engem alaposan megrágott - mondta Snorri, a lányok után indulva.
Mire beértünk a házba, Nadine Buxton már valamelyest megnyugodva ücsörgött a kanapén, kezében pohárka whisky-vel. Gwendolin ott szorgoskodott körülötte  körülzsongta, mint méhecske a virágot.
A virág - őszintén meg kell mondanom - enyhe csalódást okozott nekem. Először is azért, mert közel sem volt már olyan fiatal, amilyennek hittem. Ott, a lávamező turzásai között, halálfélelemmel az arcán, alig tizennyolc-tizenkilenc évesnek látszott, most viszont, ahogy megszabadult a rárakódott kosztól és a félelemtől is, tíz évet még nyugodtan a vállaira pakolhattam. Természetesen így is fiatal volt, de már közel sem a gyermekévek határán.
A másik, ami nemigen tetszett nekem, Miss Buxton szeme volt. Enyhén vágott, mindig mosolygó, ázsiai vérre utaló szemekkel áldották meg az istenek. Aki nem ismeri a keleti embereket, az minden vágott szeműt ravasz mosolyúnak hisz - jómagam szerencsére nemigen követek el ilyen hibát. Az ő mosolya azonban valóban ravasznak tűnt. Olyannak, ami elsősorban arra való, hogy elpalástolja valódi érzelmeit.
 Idd meg, aranyom, a whiskydet - biztatta Gwendolin, és icipicit meglökte Miss Buxton kezét. - Jólesik a nagy ijedtségre. Nekem is jólesne, de attól félek, ha beszopnék egy adaggal, csak baj lenne belőle.
A lány engedelmesen felemelte a poharát. Éppen csak belenyalt, majd visszatette a kanapé mellett álló asztalkára. -Köszönöm, de... nekem még vissza kell mennem oda. Gwendolin bólintott.
 Valamennyien visszamegyünk, amint a köd engedi. A lány szelíden megrázta a fejét.
 Nekem... most kell visszamennem. Nem hagyhatom ott
őket.
 Hiszen nem is ismered a lávamezőt.
 Magammal viszem a puskámat. A házban van valahol. Vadászpuska, és... engedélyem is van hozzá.
Leejtette a fejét a sezlon szélére, és sírdogálni kezdett.
Gwendolin úgy vetette rá magát, mint  yúkanyó a kiscsirkéire, ha feltűnik a vércse árnyéka a baromfiudvar felett.
 Nyugodj meg, kicsikém, nem lesz semmi baj. Megkeressük az elveszetteket. Vacsorára már itt is lesznek. Egyszer csak - hipp-hopp! - megkocogtatják az ablakot...
Ha az ablakot nem is, de valaki alaposan megrugdosta az ajtót.
Olyan hevesen, mintha egy Izlandon különben nem létező, kóbor jegesmedve próbálgatta volna rajta az erejét.
Igaz, ami igaz: a pasas, aki odakint állt a küszöbön, nem sokban különbözött a jegesmedvétől. Talán csak a bundája színe ütött el amazétól. Sosem láttam ugyanis még csíkos bundájú jegesmedvét. De olyan robusztus fickót is csak ritkán, amilyen a küszöbön állt.
Amint kinyitottam az ajtót, feltolta fülessapkáját a feje búbjára, és megtörölgette verejtékben fürdő homlokát.
 Ez a Hekla-Hilton? - kérdezte dörmögő hangon, miközben hátrafordította a fejét. - Gyere, Bella, alighanem megérkeztünk.
Közvetlenül mögötte ugyancsak állt valaki, akit mindeddig nem vettem észre. Pedig észre kellett volna vennem. A Bellának nevezett hölgy legalább olyan magas volt, mint ő, és legalább olyan vastag bunda is volt rajta. Még a verejték is ugyanúgy csillogott a homlokán, mint a pasasén.
 Beengedne, jóember?
Haboztam egy kicsit, aztán félrehúzódtam az ajtóból. A pasas lépett egyet előre, és beleszimatolt a levegőbe.
Érzed, Bella? Dögöljek meg, ha ez nem Kentucky-i bourbon. Maguk kicsodák, emberek?
A hölgy is benyomakodott a szobába. Ránk mosolygott, és mintha félénken felénk is intett volna.
A pasas Gwendolin és a földön álló, még majdnem teljesen teli üveg felé fordította a szemét.
Eltaláltam?
 El - rebegte Gwendolin.
 Nem szoktam eltéveszteni a Kentucky-i bourbon illatát.
Még olyan állapotban sem, mint amilyenben jelenleg leled-zem. Mi lenne, ha szépen megkérném magukat, kínáljanak meg egy pohárkával? Azt hiszem, rászolgáltam. Különben az én csomagomban is van néhány üvegecske, csak sajna, lába kélt a csomagomnak. De ezt maguk úgysem hiszik el. Gondolom, mindannyian esküsznek a skandináv becsületességre.
Nem volt egészen érthető, amit mondott, a lényeget azonban mégiscsak megértettem. Whiskyt kért, s jólneveltségem arra kötelezett, hogyha valaki whiskyt kér tőlem, és képes vagyok teljesíteni a kívánságát, ne habozzak egyetlen másodpercig sem. Senki sem szereti, ha hasonló esetben nem kapja meg azonnal az elsősegélyt.
Mivel Gwendolin még mindig Miss Buxtonnal volt elfoglalva, besétáltam a főzőfülkébe, kivettem a pohárszékből néhány poharat, odanyújtottam Snorrinak, aki ugyanazt a filozófiát képviselte, mint én. Néhány másodperc múlva a jövevények kezében már ott csillogott a csurig töltött pohár.
 Köszönöm - rebegte a csíkos jegesmedve. - Köszönöm. Ami ezután következett, méltán elnyerte az elismerésemet.
Pedig láttam már - főleg odafent északon - kiemelkedő teljesítményt, nem is egyet. Személyesen ismertem Irkutszkban azt a tanítónőt, aki képes volt úgy meginni egy üveg vodkát, hogy nem vette le az ajkáról az üveg száját. Igaz, hogy utána akadt némi zökkenő a tanítás folyamatában, de a diákok eltekintettek a reklamációtól. A többi tanító józanul is sokkal hülyébb volt, mint ő fél liter vodkával a kontya alatt.
A csíkos bundájú jegesmedve sem sokat teketóriázott. Egyetlen hajtással leküldte a whiskyt, és ugyanezt tette Bella is mellette.
 Öhhhh! Ú nyögte a pasas, és ugyanúgy nyögött Bella is. Ahogy összeszokott házastársaknak illik évekkel a házasságkötés után.
Gwendolin önkéntelenül is utánatöltött volna, de a pasas rátette a tenyerét a pohara szélére.
 Köszönöm, de elég volt. Neked is, Bella?
 Nekem is - bólintott Bella, és ő is rátette a tenyerét a poharára.
 Vissza kell mennünk a csomagjainkért - magyarázta a nagydarab pasas. - Ott vannak valahol a ködben. Kérek egy
stukkert és visszamegyek. Egyszer Bangkokban is visszaszereztem a csomagomat. Ez egy kis sziget, nincs hova menekülni. Addig kergetem a rohadékot, amíg el nem kapom.
Edgár elkapja - bólintott Bella. - És hamburgert csinál belőle.
 Különben Edgár King vagyok. Ő meg a feleségem, Bella King.
Sorban elmotyogtuk a nevünket.
 Gondolom, ugyanazért vannak itt, amiért mi - mondta King. - Mr. Halldórsson hagyatéka miatt. Igaz?
 Alighanem - mondta Snorri. - Most érkeztek?
 Úgy nézek ki, mint aki már napok óta itt heverészik a strandon? Reggel szállt le a repülőgépünk. Tegnap még Miamiban voltam, és higgyék el, semmi kedvem nem volt idejönni. De idejöttem. Rohadtul nem csípném, ha valaki elhalászná előlem a pénzt. Bocsássanak meg, önök valószínűleg az ellenfeleim, de ez még nem ok arra, hogy utáljuk egymást, nem igaz?
Nem szóltunk semmit, és hellyel sem kínáltuk őket. Többek között azért sem, mert nemigen volt szabad helyünk.
 Az az igazság, hogy... segítségre lenne szükségünk.
Kezdtem tisztába jönni Mr. Kinggel. Nagy hangja, és hatalmas termete mögött egy tanácstalan nyuszi lapult, aki nem tudja, mitévő legyen.
 Történt valami önökkel? - kérdeztem, miközben megpróbáltam helyet találni nekik. - Talán foglaljanak helyet ott...
Mr. King megrázta a fejét.
 Nem akarunk leülni, vissza kell mennünk abba a kicseszett ködbe. Ott lovasították meg a bőröndjeinkét. Még a ga-tyáim is benne voltak, és Bella gatyái is.
Bella szemérmesen bólogatott. A megfelelő helyre pillantottam, és úgy gondoltam, hogy Bella asszony alighanem hajókofferba csomagolhatta a bugyijait. Akárki is lovasította meg, nem volt könnyű dolga vele a lávamezőn.
 Képzeljék el, a sofőr otthagyott bennünket az út végén. Egyszerre csak leállította a kocsit, és azt mondta, fogjuk a cuccunkat és menjünk. Majd elénk jön valami Svansson. Ismerik?
Snorri bólintott.
 Bizonyára nem tudja, hogy jönnek.
 Mert nem a menetrendszerinti járattal érkeztünk. Volt egy charter gép... de ez most nem fontos. Azt mondta a sofőr, menjünk előre az ösvényen, egyenesen ide vezet a házakhoz. A bőröndöket jobb, ha ott hagyjuk valahol. Én azonban arra gondoltam, okosabb, ha a kezünk ügyében vannak. És Bella is így gondolta. Ezért aztán elindultunk az ösvényen. Alig mentünk tíz métert, olyan köd ereszkedett ránk, hogy az orrunkig sem láttunk tőle. Frankón mondom. Nem egyszer vadásztam a Mississippi mocsaraiban, ott is volt köd, nem is akármilyen, de az sem volt ehhez fogható. Ezt akár kenyérre is lehetne kenni. Vastag és zsíros. Ügy eltakart bennünket, hogy még Bellát is alig láttam, pedig az olyan, mintha a Himaláját veszíteném szem elől. Hehehe. Ez csak tréfa volt. Akkor egyszer csak Bella azt mondta, hogy van valaki a közelünkben. Valaki itt toporog mellettünk. Mintha a képét is látta volna elővillanni a köd mögül. így volt, Bella?
 így - bólintott Bella.
 Milyennek láttad a fickót?
 Szőrös képű volt, hosszú hajú. Valami bundaféle lógott rajta. És... hiányzott néhány foga.
 Egy izlandi csöves - bólintott Mr. King. - Egy izlandi csöves fújta meg a bőröndjeinkét. Bella letette az övét, én is az enyémet, hogy egy kicsit kilihegjük magunkat, mire kilihegtük, már csak a hűlt helyüket találtuk. Az izlandi csöves megpattintotta őket. De visszamegyek és visszaszerzem. Csak előbb megkérdezem attól a Svanssontól, akinek ki kellett volna jönnie elénk, hol a csövestanya? Bár valószínűleg felgyújtották a rohadékok... Előfordul, hogy télen felgyújtják. Tüzet raknak a szarosok, berúgnak, a tanyájuk meg leég. Néha ők is benne égnek. Az a bunkó is így járhatott.
 Miféle bunkó? - tudakolta előrehajolva Snorri.
 Nem említettem még? Esküszöm, annyira felidegeltem magam, hogy azt sem tudom, mit beszélek. Meg kellene innom még egy whiskyt, de ha megiszom, annyira bepörgök, hogy megiszom egy harmadikat is...
 Jó lenne, ha inkább a cuccok után néznénk - mondta a szálfatermetű Bella King.
 Utána is nézünk - bólintott Mr. King. - Csak előbb felfegyverkezünk, bébi.
Ekkor kezdtem érezni a füstöt. Mintha ismét Snorri ruhája gyulladt volna meg.
 Te jó ég! - hökkent meg Mr. King, aki csak ekkor vette észre, hogy Snorri is úgy fest, mint egy leégett tanyájú csöves. - Hát maga volt az?
 Kicsoda? - kérdezte mogorván Snorri.
 Aki égett.
 Én is égtem. Csakhogy nem arra, amerre ön járt.
Mr. King megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.
 Hé, Bella, lehet hogy ezek tudnak valamit, amit mi nem tudunk? Lehet, hogy kitört a vulkán, mi meg szépen besétáltunk a kráterébe? Maga hogy gyulladt ki, barátom?
 Meglepődne, ha azt mondanám, hogy seggbe lőttek egy nyílvesszővel?
Mr. King összehúzta a szemöldökét.
 Ezt hogy értsem? - kérdezte visszafogott hangon, miközben összeszorította hatalmas ökleit.
Snorri észrevette a mozdulatot, és megnyugtatón felemelte a kezét.
 Nem vagyunk dilisek, ne izguljon. Mi van azzal a csövessel, akinek ön szerint leégett a tanyája?
 Azt nem mondtam, hogy biztosan leégett. Én csak annyit mondtam, hogy az ilyen fickóknak gyakran leég. Ott álltunk abban a kurva nagy ködben, a csomagjainkat megpattintották, semerre sem láttunk utat, s akkor egyszerre csak felbukkant az orrunk előtt egy fickó. Úgy lángolt, mint egy fáklya. Közben valami olyasmit ordítozott, hogy segítség, megégek! Hát meg is égett, az hétszentség! Ott húzott el előttünk néhány méternyire. Csöves volt, nem is vitás.
 Elias! - ugrott fel Miss Buxton remegve, mint a nyárfalevél. - Biztosan Elias volt.
 Nem tudom - rázta meg a fejét Mr. King. - Nem mutatkozott be.
Immár világossá vált számomra, hogy Mrs. és Mr. King néhány perccel utánunk érkezhettek a lávamező szélére, s alighanem csak néhány lépés választott el bennünket egymástól.
 Nem találkoztak Jeremyvel? - kérdezte Miss Buxton könnyekkel a szemében. - Neki is ott kellett lennie valahol.
Amíg beszélgettünk, az égett szag egyre elviselhetetlenebbé vált. Nem értettem, honnan jön, hiszen Snorri ugyan égett volt, és nagyon is csöves kinézetű, ennek ellenére nem láttam füstgomolyagokat előlopakodni a ruhája alól. Csak reménykedhettem benne, hogy nem az alsónadrágja kapott lángra.
Mr. King talán tovább mesélt volna, ha az alattomosan szivárgó füst és az orrfacsaró szag bele nem fojtja a szót.
 Én nem akarok vészmadár lenni - dünnyögte j obbra-bal-ra pislogva. - De itt ég... valami.
Ekkor már mindannyian tisztában voltunk vele, hogy valóban ég valami. Méghozzá egészen a közelünkben.
 A ház! - kiáltotta rémülten Miss Buxton. - Ég a a ház!
 Meneküljünk! - visította Gwendolin. - Gyerünk, kicsim, kifelé!
Ugrott volna az ajtó felé, de nem tudta megkerülni Mr. Kinget és a feleségét. A két óriás mozdulatlanul állt: egyszerűen megbénította őket a félelem.
Amíg Gwendolin megpróbálta eltakarítani őket az útból, megszaglásztam Snorrit. Azt még a legközvetlenebb hozzátartozói sem állíthatták volna, hogy olyan az illata, mint a frissiben kimosdatott, kipelenkázott bébinek, de azt az áporo-dott, perzselt szagot sem éreztem rajta, amely lassan betöltötte a lakásunkat.
Gwendolin közben kinyitotta az ajtót, és kiugrott a szabadba. Miss Buxton vele futott. Amint a levegőre ért, meg-tántorodott, és el is esett volna, ha Gwendolin át nem karolja.
Simon Katz ekkor hatalmasat kiáltott.
 Forduljon csak meg, ember! Mr. King bárgyún pislogott rá. -Én?
 Maga hát, az ördög vigye el!
Mr. King engedve a meglepetés erejének, lassan megfordult. Arccal a bejárat felé.
Alighanem ez volt Gwendolin és Miss Buxton szerencséje. Mert az a látvány, ami a szemünk elé tárult, nem lett volna illő fiatalabb hölgyek számára.
Az első, amit megpillantottam, Mr. King terjedelmes feneke volt, amelyet csak itt-ott fedtek rózsaszínű alsónadrágdarabok. Bundájának hiányzott majd az egész hátulsó része, egészen a térde alá csatolt harisnyakölőig.
Ekkor törtek ki a bunda maradéka alól az igazi füstoszlopok. Pillanatok kérdése volt csupán, hogy a füstöt láng is követi.
Elmarkoltam Mr. King karját, és bármennyire tiltakozott is, kilökdöstem a szabadba. Éppen azon töprengtem, hogy tépkedjem-e le róla a bundát, vagy keressek valahol vizet, amikor Sigrídur Sveinbjörnsdóttir bukkant fel a ház előtt vödörrel a kezében. Szó nélkül odaugrottam hozzá, heves tiltakozása ellenére elragadtam tőle, visszavágtattam Mr. King-hez, és végigöntöttem rajta.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor kialudtak a ruhája alatt rejtező apró lángnyelvek, s Mr. King tátogva és levegő után kapkodva a fűre zuhant.
 Jézusom, Edgár! - hallottam Mrs. King ziháló kiáltását. - Tudod, hogy kigyulladt a segged?
Mr. King nem szólt semmit, csak feküdt kétségbeesetten, mint egy hatalmas, ledöntött hóember.
Sigrídur vödrében ugyanis nem víz volt, hanem tej.
Gestur Svansson valamivel vékonyabb termetű volt ugyan Mr. Kingnél, ennek ellenére Mr. King valahogy magára erőltette az ingét és az alsónadrágját.
 Ha meglesz a cuccom, visszaadom - ígérte megtört hangon. Ú Mikor oszlik már fel ez a nyomorult köd?
Ekkor már Hreinsson gyakornok is ismét ott volt velünk, és álomittas tekintettel meredt maga elé.
 Nem tudom - suttogta, miközben mindegyre lecsukódni készülő szempilláit próbálta meg egyenesben tartani. -Még...ááá... sosem láttam... ilyennek.
Megmutatom a szállásukat - ajánlotta Svansson Mr. Kingnek. Ú Ha felszáll a köd, előkerítem a bőröndjeikét is. Egyáltalán nem biztos, hogy bárki is ellopta volna őket. Lehet, hogy csak nem találták meg a zűrzavarban.
A King házaspár ehhez már nem fűzött megjegyzést. Alig
hanem ezerszer is elátkozták azt a pillanatot, amikor erre az eszeveszett kalandra vállalkoztak.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Simon Katz felém fordult. Olyan volt a képe, mint a szomorú szemű komikusoké a némafilm korai korszakában.
 Most alighanem röhögnünk kellene - mondta síri hangon. - A világ legjobb burleszkjelenetét láttuk néhány perccel ezelőtt.
 Nekem nincs kedvem röhögni - mondta ugyancsak síri hangon Snorri. - De még sírni sincs. Legszívesebben ordítanék.
 Ha lehet, ne - kérte Simon.
 Majd visszafogom magam. És maga, Leslie?
Az az igazság, hogy nekem sem sírni, sem ordítani nem volt kedvem. Egyelőre inkább az izgatott, hogy vajon mi játszódhatott le odakint, a ködben.
 Istenkém, de sajnálom azt a lányt - sóhajtotta Gwendolin Miss Buxtonra célozva -, egyedül van abban a rohadt házban. Nem kellene ide költöztetnünk?
 Szó sem lehet róla! - tiltakozott Snorri. - Elvégre vetélytársak vagyunk, vagy mi a fene!
 Én másként látom a dolgot - tiltakozott Gwendolin. Kar-cos volt a hangja, mintha pancsolt whiskyt ivott volna. - Én úgy látom, hogy itt... nem akarom kimondani, de mégiscsak ki kell... halálra ítéltek bennünket. Össze kell fognunk, ha meg akarjuk úszni élve ezt a kalandot.
 Én is másként látom - mondta Snorri. - És közel sem vagyok annyira borúlátó, mint te.
 De hiszen gyilkosság történt!
 Kit gyilkoltak meg?
 Azt a bizonyos Jeremyt.
 Láttad a holttestét?
 Nem, de...
 Honnan tudod, hogy nem ők szórakoznak-e velünk? -Kik ők?
 Például azok hárman. A lány, Jeremy meg Elias. Bevették magukat a ködbe, és halálra ijesztik az arra járókat. Ma kell megérkeznie valamennyi örökösnek. Ott gubbasztanak a köd mélyén, és nyílvesszőket lövöldöznek vetélytársaik fenekébe. Aztán Jeremy kicsit felgyújtja magát, hogy úgy
látsszék, mintha Véresszakállú Leif lőtte volna bele a vessze-Jét...
Az ajtóhoz lopakodtam és kioldaloglain rajta. Úgy gondoltam, itt az ideje egy kis terepszemlét tartanom.
Amíg a házban beszélgettünk, a köd még beljebb lopódzott az épületek közé. Most már a szolgáltatórészleget sem láttam tőle: úgy belévesztem, mintha odakint, a lávamezőn bolyongtam volna. Mivel minden okom megvolt rá, előhúztam zsebemből a 38-as Smith and Wessont, és óvatosan magam elé tartottam. Egészen addig, amíg bele nem futottam egy másik, ugyancsak 38-as Smith and Wesson csövébe.
Úgy jártunk, mint amikor két nyúl találkozik a sötét erdőben. En is ordítottam egyet, a másik is. Ráadásul mindketten ugyanazt:
 Kezeket fel!
Aztán csak bámultunk egymásra, mintha saját tükörképünkkel futottunk volna össze. Nem tudom, hogy a másik mit gondolt a tükörképéről, én azonban nem szerettem volna, ha a valóságban is úgy néztem volna ki, mint ő. Lenyalt hajú, vékony felöltőt viselő, zsinórbajuszú, sápadt képű fickó állt velem szemben, nem különösebben szimpatikus ábrázattal. Neki is enyhén metszett volt a szeme, mint Miss Buxtoné. Hosszú ujjai olyan finoman remegtek a fegyver nyelén, hogy nem voltam biztos benne, ez a finom remegés nem fajul-e végül csúnya golyópufogtatássá.
Mivel nem egészen úgy festett, mint Véresszakállú Leif, leeresztettem a revolveremet.
 Nem akarok lövöldözni - mondtam a stukkeromra mutatva. - Akár zsebre is teheti a magáét.
Ha zsebre nem is tette, de azonnal elfordította rólam.
 Bocsánat - mentegetődzött. - Kissé ideges vagyok. Maga Mr. Gestur Svansson?
Éppen mondani akartam neki, hogy mi a helyzet, amikor szétnyílt mögötte a köd, és egy ugyancsak sápadt képű, nagyon csinos, vékony hölgy bújt elő a szürkeségből. Talán kissé hosszasabban felejtettem rajta a szemem, mint illett volna, mert a férfi türelmetlenül intett a revolverével.
 Mr. Gestur Svanssont keressük. Nem látta valamerre? A nevem Berry Flowberry. Maga kicsoda?
Önkéntelenül is a hölgyet tüntettem ki mások által utánozhatatlan mosolyommal. Hónom alá szorítottam a stukkert, és elegánsan meghajoltam.
 A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
Nem tört ki nevem hallatán a Hekla, de még a hölgy szeme sem rebbent meg tőle. A kezét sem nyújtotta felém. Csak állt, értetlen képpel, mint aki még mindig képtelen felfogni, mi a jó szagú fenét keres itt a köd közepén.
Néhány másodperc múlva kiderült, hogy beletaláltam a céltábla legközepébe. A hölgynek olyan magas, csipogó hangja volt, amelytől jobb érzésű férfiaknak ötpercnyi társalgás után meglazul a fogában a tömés.
 Berry? - kérdezte nyafogva, miközben megtörölgette a kezét a zsebkendőjébe. - Ki a fene ez itt?
 Hallottad, nem? - dörmögte a pasas.
 Azt kérdeztem, hogy mit keres itt? Ez a mi kertünk, azt mondtad, nem?
 Azt mondtam, hogy a mi kertünk is itt van valahol. Lehet, hogy ez itt éppen nem a mi kertünk.
 Te, Berry, hol itt a kerítés? A pasas behunyta a szemét.
 Nem tudom - mondta fogát csikorgatva. - Fogalmam sincs róla, merre van az a rohadt kerítés. De miért fontos ez most neked?
 Mert kerítés nélkül nincs kert.
 Figyelj ide, Caroline - mondta a pasas, letörölve a bajuszán gyülekező és lassan cseppekbe tömörülő ködöt. - Lehet, hogy Izlandon nincs is kerítése a kerteknek. Ez itt Izland, tudod?
 Tudom, mert mondtad. És mikor megyünk haza?
 Megtennéd, hogy elhallgatsz egy percre, Caroline?
 Hát persze, Berry, csak keresd meg a kerítést, mutasd
meg, hogy melyik a mi kertünk, és mutasd meg a házunkat, mutasd meg a...
Berry felemelte az öklét.
 Ezt ne mutassam meg?
A hölgy elfintorította az orrát.
 Juj, de közönséges vagy. És ráadásul egy idegen előtt. A hülyeség, úgy látszik, ragadós, mert a pasas odalépett
hozzám, és fegyvere csövével a vállamra ütött.
 Van itt kerítés a közelben?
Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Elvégre szomszédok leszünk, és egymás orra elől próbáljuk majd elhalászni Halldórsson nagybácsi kincsét.
 Arra, odébb, azt hiszem, van - mondtam bizonytalanul. - Az országút mentén. Hogy a marhák el ne kóboroljanak.
 Hallod, Caroline? - rikkantotta a vékony bajuszú. - Izlandon van kerítés. Most mondta az ürge.
 Drótból vagy kőből?
A bajuszos legyintett, aztán hozzám fordult.
 Maga is kincskereső?
 Olyasmi - mondtam.
 Az, vagy nem az?
 Csak segéderő vagyok - mondtam. - Segítek valakinek.
 Szóval az. Találtak már valamit?
 Csak nemrég érkeztünk.
 A fenébe ezt a ködöt. Maguk hogy jöttek át a lávamezőn?
 Elég nehezen. Hát maguk?
 Elrejtettük a csomagjainkat egy kő mögé. Majd valakit visszaküldünk érte.
Nem láttam rajta, hogy különösképpen meg lenne ijedve.
 Sima volt az útjuk? - kérdeztem óvatosan.
 Azt azért nem mondanám. Már az is felidegesített, hogy nem jött ki elénk senki. Elvégre a lávamező nem sétálópark, amin csak úgy áttotyog az ember. Szerencsére volt annyi eszem, hogy lerakjuk a cuccainkat. Ki a fenének van kedve kalapdobozokat cipelni egy lávamezőn keresztül? Állítólag valami Hreinsson gyakornokot és Gestur Svanssont kell keresnünk. Korábban Steinpórsson ügyvédet kellett volna, csakhogy őt meggyilkolták. Bosszantó, nem?
Főleg neki.
I
 Azért nekem sem piskóta. Elindulok Rióból, s mire ideérek, kipurcan az ügyvéd, aki idehívott. Helyette egy üzenet vár a szállodai szobám üzenetrögzítőjén, hogy jöjjek ide, a Heklához. Azért ez nem valami jó szervezés, nem gondolja?
Mondd csak ki nyugodtan, Berry szívem, hogy ez nagyon szar szervezés. Az örökösöket nem így szokás várni. Nem akarok fenyegetődzni, de Berry azt mondta, ha meglesz a pénz, mindenkit kirúg. Igaz, Berry?
 Nyugi, Caroline. A zsaruk szerint a meghalt ügyvédnek van helyettese, és az itt lébecol valahol. Igaz ez?
Igaz - mondtam. - Hreinsson gyakornok vette át az ügyet. Ő is itt lakik velünk. Megmutatnám, hogy melyik házban, ha látnék valamit.
 Maga is ki lesz rúgva - csicseregte Caroline. - Ilyen alkalmazottakra nincs szükségünk.
Kuss, Caroline!
 Juj, hogy te milyen durva vagy mások előtt...! De azért ki lesz rúgva.
 Ne vegye komolyan - legyintett Berry Flowberry. - Néha úgy viselkedik, mintha nem lenne ki mind a négy kereke.
Svansson éppen lefelé igyekezett az étterem lépcsőjén, amikor kibújtunk a ködből. Nyugtalanul pislogott a kezünkben szorongatott stukkerokra, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindketten zsebre vágtuk a magunkét.
 Mrs. és Mr. Flowberry? Örülök, roppant örülök. A csomagjaik? Jól tették, hogy lerakták őket. Amint a köd engedi, értük megyünk. Remélem, nem volt problémájuk az ideúton? Nem? Hála istennek. Jöjjenek mögöttem... ha nem lenne köd, már látnák is a házukat... Hogy miért nincs az egyes kerteknek kerítése...?
Csendben leléptem.
Bár az idő nem volt éppen a legkedvezőbb rá, úgy gondoltam, körbejárom a szolgáltatóházakat, amíg Svansson visszatér.
Ha nincs a feneketlen köd, pár perc alatt végeztem volna a kerüléssel, így azonban tapogatóznom kellett, ha nem akartam ebbe-abba beleverni a fejem. Mert akadt az utamba mindenféle, amibe beleverhettem volna: ismeretlen rendeltetésű faoszlopok, kábelkötegek, farakás, sőt még egy csendben rozsdásodó traktor is. Csak a jó isten a megmondhatója, hogy kerültek ide.
A ház kivilágított ablaka úgy bukkant fel előttem, mintha csak odatolták volna. Ha nem vigyázok, akár bele is eshettem volna az üvegébe. Szerencsére még idejében lefékeztem, s orromat az üvegre szorítva bebámultam rajta.
Aztán csak bámultam, bámultam, bámultam, egészen addig, amíg meg nem fájdult az orrom hegye.
Mégis megérte.
Amit odabent láttam, festő ecsetjére kívánkozott. Az ablak egy szauna ablaka volt, s valószínűleg a Heklára nézett, bár ebben a ködben csak nehezen tudtam megbecsülni az irányt. A szaunában égett a kályha, az ajtaja leheletnyire nyitva volt, s éppen abban a pillanatban lépett hozzá valaki, amikor odanyomtam az orrom az ablak üvegéhez.
A valaki csinos, szőke lány volt, sötét szoknyában, világos blúzban. A sötét szoknya elé kötött piciny, fehér, csipkés kötényke azt jelezte, hogy a személyzethez tartozik. Szobalány, konyhalány vagy efféle. Bejött a szaunába, matatott valamit a kályhával, aztán kifutott az ajtón.
Éppen tovább akartam menni, amikor ismét nyílott az ajtó, és ismét bejött rajta valaki. Ez a valaki is nőnemű lény volt, ugyancsak szőke, hosszú hajú, elegánsan hűvös tekintetű. Vastag, kék törülköző csavarodott a dereka köré, fölül viszont nem volt rajta semmi. Telt, erős mellei úgy ágaskodtak az ablak felé, mintha figyelmeztetni akarták volna a gazdájukat, hogy leselkedik odakint valaki.
A keblek gazdája azonban nem értette néma figyelmeztetésüket. Egyetlen mozdulattal lesodorta magáról a törülközőt, majd lecsüccsent a szaunapadra és félig hátat fordítva az ablaknak, behunyta a szemét.
Bár annak idején arra tanítottak, hogy rendkívül neveletlen dolog kilesni mások mezítelenségét, nem tartottam be nevelőim tiltását. Akkor feltétlenül betartottam volna, ha Gestur Svansson, vagy mondjuk Mr. King szaunázik odabent. Ez
esetben viszont adtam magamnak egy kis haladékot. Éppen csak annyit, hogy meggyőződjek róla, nem azonos-e a szau-názó lány Véresszakállú Leiffel.
Néhány percnyi vizsgálódás után arra a megállapításra jutottam, hogy nem azonos. Több ponton is eltért tőle, s éppen az eltérő pontok tüzetesebb megfigyelésébe kezdtem volna, amikor a lány leugrott a padlóra, magára tekerte a törülközőt, és kilépett az ajtón.
Védőszellemem ekkor akcióba lépett a lelkem mélyén, és arra biztatott, hogy húzzak már a fenébe, mit érdekel egy ruhátlan lány. Sokkal hasznosabb dolgokkal is múlathatnám az
időmet.
Ezen a ponton kénytelen voltam ellenkezni vele, pedig úgy általában hallgatni szoktam rá. Csakhogy a védőszellemeknek köztudottan nincs nemük, s mint ilyenek, nem érzik át védencüknek a másik nem irányában tanúsított érdeklődését. Mit nekik egy karcsú csípő, arányos termet, kellemes, fitos orrocska, ruganyos...
Tűnj afenébe! -hallottam védőszellemem türelmetlen sürgetését. - Hiszen már úgyis elment!
De visszajöhet! -feleseltem vele. -Lehetetlen, hogy ilyen rövid ideig tartózkodjék csak a szaunában! Vissza kell jönnie!
Még közelebb hajoltam az ablakhoz, hogy el ne mulasszam a pillanatot, amikor nyílik az ajtó, és a szépség visszatér a kályha mellé.
Ekkor csattant a baseballütő a fejemen.
Az persze csak később derült ki, hogy micsoda, abban a pillanatban azt hittem, hogy a Hekla hajított fel a levegőbe egy másfél tonnás sziklatömböt, és az esett a koponyámra. Úgy, hogy még az agyam is beleremegett.
Amikor felébredtem, egy kereveten feküdtem, s úgy prüsz-költem, mint egy pizsamáját veszített zebra. A prüszkölést az az üvegecske okozta, amelyet a szaunázó lány dugott az orrom alá.
A lány már természetesen nem szaunázott, és törülköző
sem volt rajta. Volt viszont egy hófehér, csuklójánál bolyhos kezeslábas, amely lélekvidítóan emelte ki a domborulatait.
 Jobban van? - hallottam a lány ijedt hangját. - Kérem szépen, jobban van?
A fejemhez nyúltam és megtapogattam. Úgy lüktetett, mintha egy kis gőzmozdony zakatolt volna a belsejében.
Azt hiszem... jobban - mondtam és eltoltam az orrom alól az üvegecskét. - Nem szabadítana meg tőle?
 Istenem, már azt hittem, agyonütöttem.
 Nem sok hiányzott hozzá - nyögtem. - Nem tudott volna kisebbet ütni?
 Ennél kisebbet már nem lehet - mentegetődzött. - Nehéz az ütő.
 Megkérdezhetem, hogy miért vágott fejbe?
 Megkérdezhetem, hogy miért lesett be az ablakon?
 Mert világosságot láttam odabent - mondtam. - Benéztem és magát láttam. De maga hogy vett észre engem?
 A tükörből - vallotta be. - Lóg egy tükör a falon.
Közelről sem volt csúnyább, mint távolabbról. Édesen szőke volt, és édesen kék szemű. A homloka kicsit szeplős: azaz, egy igazi skandináv szépség ütött majdnem agyon a baseballütőjével.
Fürkészve nézett rám, mintha azt kutatta volna, hogy valóban élek-e, vagy csak zaklatott lelkiismeretének a hangját hallja.
 Nagyon fáj a feje?
 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan, mint öt perccel ezelőtt.
 Nem kellett volna leskelődnie.
 Mr. Svanssont kerestem. Ismeri?
A lány nagy szemeket meresztett rám.
 Hogyne ismerném. Hiszen ő a főnököm.
Egyszerre csak nagyot koppant a lelkem mélyén egy lehullott kavics. Ezek szerint ő volt az, aki a fehér köténykében megnézegette a kályhát. Kiment, levetkőzött, lebontotta a haját és visszatért a szaunába. Csak így történhetett a dolog.
 Maga volt abban a fehér... köténykében?
Amilyen ostoba voltam, még meg is kérdeztem tőle. Nem tudom, mi az ördög jött rám, hogy nem tudtam lakatot tenni a nyelvemre.
Úgy elpirult, hogy egyetlen pillanatig azt hittem, nyomban el is ájul. Szerencsére gyorsan összeszedte magát és szemrehányón nézett rám.
 Eszerint mégiscsak leselkedett.
Őszintén szólva... valóban láttam magát. Bár... akkor még nem tudtam, kit látok. -Hogy... látott?
 Nyugodjék meg... felöltözve.
 Levetkőzve nem?
Őrzőszellemem a lelkem mélyén beguggolt egy sarokba, és a fülére szorította mindkét tenyerét. Attól tartott, a következő koppanás a fejem búbján őt is kirepíti a helyéről.
 Nem - mondtam nagyot nyelve. - Bepárásodott az ablak. Honnan a csodából gondolhattam volna, hogy az odabent egy szauna. A szaunáknak tudtommal nincs ablakuk.
 Ennek van. Rendben van, hiszek magának. Különben kihez van szerencsém?
Bár még mindig hasogatott a fejem, és legszívesebben fekve maradtam volna, felemelkedtem és bágyadtán felé mosolyogtam.
 A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
Csodák csodáj ára ő tudta, kivel van dolga. Kikerekedett a szeme és álmélkodva nézett rám.
 Ó, hát maga az?
 Én - mondtam szerényen.
 Egyszer egy újságban olvastam magáról. Valami bűnügyet oldott meg Indiában. Már nem emlékszem rá pontosan, mi volt, de nagyon dicsérték érte. Örülök, hogy megismerkedtünk. És bocsásson meg, amiért fejbe vágtam.
 Nem tesz semmit - mosolyogtam. - Mi lett volna, ha nem párásodott volna be az ablak?
Felemelte a baseballütőt és felém lengette.
 Kénytelen lennék még egyszer fejbe verni, hogy amnéziát kapjon.
 Szerencsémre bepárásodott - mondtam gyorsan.
 Különben Erla Hauksdóttir vagyok.
 Jézusom - nyögtem.
 Valami baj van?
 A neve - mondtam. - Nem könnyű megjegyezni.
 Hát a Mary Smith-nél bizonyára nehezebb. Nyugodtan hívjon csak Erlának.
 Én meg Leslie vagyok.
 Köszönöm, de aligha szólíthatom így. Én itt alkalmazott vagyok ugyanis.
 Milyen minőségben?
Amolyan háziasszonyféle. Steinpórsson ügyvéd úr alkalmazott, de mielőtt még meghatározhatta volna a munkakörömet, sajnálatos módon elhalálozott. Mr. Hreinsson pedig egyelőre nem ért rá velem foglalkozni. Annyit mondott csak, hogy legyek nyugodt, nem járok rosszul anyagilag. így aztán aláírtam fél évre. Az a dolgom, hogy felügyeljek magukra, és lessem minden kívánságukat.
 És azelőtt? - kérdeztem. - Hogy elvállalta volna ezt az állást?
 Tanultam és dolgoztam - mondta. - Odaát, Amerikában. Ha hiszi, ha nem, szociológiát hallgattam, és vendéglátást. Egy vidéki lapnál újságíróskodtam is egy kicsit. Csak aztán visszahúzott a szívem. Izlandi vagyok, vagy mi a fene. Állásom nem volt, bár talán jövőre beférek egy reykjavíki újság stábjába. Addig meg csak kihúzom valahogy. Bár, ami itt történik, nem igazán tetszik nekem.
 Magának sem?
 Steinpórsson ügyvéd úr halála alaposan megrázott. Errefelé ritkán történik gyilkosság. Most pedig sajnos öltözködnöm kell. Rövidesen itt a vacsoraidő, utána kell néznem, hogy minden rendben van-e. Érez magában annyi erőt, hogy haza tudjon menni, vagy elkísérjem?
 Valahogy majd csak odatalálok - mondtam.
 Szívesen elkísérem, ha akarja.
 Inkább magam mennék. Úgyis meg kell tanulnom tájékozódni a ködben.
Búcsúzóul kezet szorítottunk. Talán kissé hosszabban hagyta a kezét a kezemben, mint szokásos.
Vagy lehet, hogy az izlandiaknál tovább tart a kézfogás, mint a kontinensen?
Rövid keresgélés után csak rátaláltam Gestur Svanssonra. Az egyik szolgáltatóház lépcsőjén üldögélt pipával a szájában. Olyan elégedetten legeltette a szemét a ködön, mintha ő teremtette volna. Egyáltalán nem zavarta, hogy a többi ház úgy elmerült benne, mint a vigyázatlan egér a tejben.
 Maga az? - hökkent meg, amint kibukkantam a ködből. - Már azt hittem, új vendég érkezett.
 Van még szabad hely? - telepedtem mellé. Svansson úgy értette, hogy a házakról kérdezem, ezért határozottan igent intett.
 Két fél-házrész még üresen áll. De hamarosan itt kell lenni a lakóiknak.
 Nem megy ki eléjük?
Gestur Svansson megvonta a vállát.
 Az ösvényen át idetalálnak. Ha meg nem, az isten irgal-mazzon nekik.
 Mégiscsak eléjük kellene mennie.
 Mi haszna lenne? Ha Leif beleveszejti őket egy szakadékba, akkor is beleveszejti, ha én ott vagyok. Különben fogalmam sincs róla, mikor jönnek. Nem szobrozhatok egész nap az útkereszteződésnél. Mindenki megkapta a pontos térképet. Aki eltéved, magára vessen.
 Leif? - húztam fel a szemöldököm.
 Hallott valaha Ibn Fadlánról? - kérdezte Svansson.
 Az arab utazóról?
 Néhány hónappal ezelőtt olvasgattam a tudósításait. Tudja, hogy hosszabb időt töltött a Volga-vidék viking harcosai között?
 Rémlik valami.
 Ibn Fadlán részletesen leírta az életüket és szokásaikat. Az egyik könyvben találtam valamit, ami ugyancsak felkeltette az érdeklődésemet. A berszerkerekről van szó. A viking seregek legveszélyesebb harcosairól, a medveingesekről, akik medvebundát viseltek és állítólag nem fogta őket a fegyver. Hiába lőtték őket nyílvesszővel, hiába támadtak rájuk karddal, a vesszők átmentek a testükön, és nem sebesítették meg őket  a kardok nem hagytak nyomot rajtuk. A berszerkerek állítólag nem is léteztek, és mégis léteztek. Érti, mire gondolok?
 Talán igen.
Ú Az arab utazó szerint a viking varázslók, a rúnamesterek teremtették őket, ahogy manapság mondanák: gondolati energiából. Okét nem fogta fegyver, az ő fegyvereik azonban nagyon is valóságos sebeket ejtettek. Bizonyos idő elmúltával aztán a berszerkereket összetartó energia elpárolgott  a harcosok atomjaikra hullottak szét. Másképpen szólva, eltűntek. Az arab utazó leír például egy esetet, amely ugyancsak a Volga-vidéken történt a tizedik században. Egy falut megtámadott néhány viking csónak. A szerző csónakot ír: nincs miért kételkednünk leírása hitelességében. Nyilván hajón érkezhettek partközeibe, csakhogy vele nem tudták elérni a sekély partszakaszt, ezért csónakba szálltak. Nem tudjuk pontosan, hány csónak vehetett részt a támadásban, de a néhány nem lehet három-négynél több. Ha egy csónakra öt-hat embert számítunk, akkor sem lehet seregre gondolni. Márpedig a leírás szerint röviddel azután, hogy a néhány csónak kikötött, berszerkerek százai vetették magukat a falura. A szemtanú el nem tudta képzelni, honnan bukkanhatott elő ennyi fegyveres viking ilyen rövid idő alatt. Ha csak úgy nem - s ezt nem én mondom, hanem a szemtanú -, hogy a viking varázslók a semmiből való teremtés tudományát alkalmazták. Képzelet szülte teremtményeiket szabadították rá a szerencsétlenekre. Tudom, nehéz elhinni, és ha őszinte választ vár tőlem, én is kételkedem benne. De mi van akkor, ha mégiscsak létezik ez a tudomány.
 Hajói értem önt, akkor azt állítja, hogy a mi esetünkben is ilyesmiről lehet szó?
Gestur Svansson megrázta a fejét.
Ú Tévedés ne essék, én nem állítok semmit. Én csak beszélgetek magával, minek során néhány szót ejtettem Ibn Fadlánról és a volgai vikingekről. De tovább szőve a mesét: ha akkor létezett ez a tudomány - hangsúlyozom: ha akkor létezett -, miért ne létezhetne ma is? Baldur Halldórsson, amint tudom, rejtvényeket fejtett, labirintusokat tervezett, és érdeklődött a titkok iránt. El tudja képzelni, hogy a berszerkerek rejtélye ne érdekelte volna? Mi van akkor, ha talált valakit, aki még ismerte a régiek tudományát? Megtanulta tőle, aztán ő is megtanított rá valakit.
 Konkrétan kire gondol?
 Hát ez az, hogy nem gondolok senkire. Bár ha gondolnék valakire, akkor csakis magukra, jövevényekre, vagy ha úgy tetszik, kincskeresőkre gondolnék. Elvégre Baldur Hall-dórsson mindegyikükkel bensőséges viszonyban állt, nem véletlenül nevezte meg önöket az örökösének. Elképzelhető, hogy önök közül valaki birtokában van ennek a régi tudásnak, és... fel is használja a többiek ellen.
 Úgy gondolja, hogy minden, ami történt, egy berszerker műve? Steinpórsson ügyvéd meggyilkolása, a titokzatos alak - Véresszakállú Leif - a ködben...?
 Én csak találgatok. Egy valaki azonban holtbiztos, hogy erre gondolna.
 Kicsoda? Svansson elvigyorodott.
 Ibn Fadlán.
Valahogy nem volt kedvem vele vigyorogni.
Hajsza a hajó után
Este kilenc előtt öt perccel megfürödve, megborotválkozva, mondhatnám, kikenve-kifenve, készen álltunk, hogy átsétáljunk az étterembe. Miss Gwendolin lehetetlen színű, lehetetlen hosszúságú, és lehetetlen kinézetű öltözéket vett magára, amelyet ki tudja, hol rejtegetett idáig. Abba a kicsiny csomagba, amelyet magával cipelt, biztos, hogy nem fért volna bele. Vagy csak mi gondoljuk úgy, férfiak, hogy a nők nem képesek még az egérlyukba is belerejteni egy ruhakölteményt, ha abban reménykednek, hogy egyszer, megfelelő időben, felvehetik? Amikor Simon meghökkent arccal megkérdezte tőle, hogy az ördögbe tudta magával cipelni az ágas-bogas ruhát, Gwendolin lebiggyesztette az ajkát és szánakozva nézett rá.
Jómagam nem kérdeztem semmit, és fel sem öltöztem különösebben. Egyszerű, háromszáz fontos nadrágot, és igazi, hófehér, skót pulóvert vettem magamra. A cipőm sem volt különleges, igaz, hogy amikor vásároltam, éppen az üzletben tartózkodott egy jól ismert szaudi milliárdos és öt párat cso-magoltatott be magának belőle, ennek ellenére nem tartozott a világ legdrágább cipő-műalkotásai közé.
Simon és Snorri szmokingot húztak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amint végignéztem magunkon, elfogott a kétség, hogy vajon mi az ördögre is készülünk? Őfelsége, az angol királynő fogadására, vagy vacsorára a köd és a lávamező közepén?
Snorri az ajtóhoz lépett, és színpadias mozdulattal kitárta Gwendolin előtt.
Aztán akkorát ordított, hogy megmozdult a csillár a meny-nyezeten.
Az odakint szobrozó két, fekete hamuval borított alak morgóit valamit, és Snorri vállára omlott. Snorri első ijedségében továbbtaszította az egyiket - éppen a nyakamba.
Szomorúan nyugtáztam, hogy talán mégsem kellett volna hófehér pulóvert öltenem ezen az estén.
Gwendolin kétségbeesetten téblábolt körülöttünk, miközben lefektettük a két fickót a szőnyegre. Láthatóan egyikük sem volt sem sebesült, sem beteg, csupán a kimerültségtől omlottak össze.
 Hol vagyok? - nyögte az alacsonyabb hamisítatlan osztrák kiejtéssel. - Hol a fenében...
 Nyugodjék meg - mondtam németre fordítva a szót. -Most már jó helyen.
 Maga... német?
Nem, de beszélhetünk németül.
 Semmi... szükség rá. Az angol, azt hiszem...
Szája elé szorította a kezét és köhögött. Vidám hamufelhők keltek szárnyra a ruhájáról, s a bútorainkra telepedtek.
 Elértük... a faházakat?
 Éppen az egyikben vannak.
 Maguk is... örökösök?
 Csak jelöltek.
 Hála istennek. Már azt hittük, sosem érünk ide.
Gwendolin sóhajtott, felhúzta a szoknyája szélét, fellépkedett a lépcsőn, és eltűnt a szobájában. A fekete képű férfi utána fordította a fejét, és gyanakodva nézett rám.
Ő... kicsoda?
 Gwendolin? Csapatunk oszlopos tagja.
 Mit akar jelenteni ez a... ruha?
 Ilyen az ízlése.
A fekete képű vett egy mély lélegzetet, aztán rázni kezdte a másikat.
Hé! Ottó! Ébredj! Megérkeztünk.
 Tudom - nyögte a másik csukott szemmel.
 Ideje magunkhoz térnünk.
 Kezdd te!
A beszédesebb pasas felkönyökölt, és tágra nyitott szemmel bámult Gwendolinra, amint lesétált a lépcsőn. Még kerekebbre tágult a pislogója, amikor észrevette a lány kezében a whiskysüveget és a poharakat.
Úristen! Whisky!
Gwendolin kitöltött egy mérsékelt adaggal, aztán a lassan feltápászkodó kezébe nyomta.
 Igya meg gyorsan.
A kormos képű férfi úgy nyomta le az italt, hogy még a szeme sem rebbent tőle.
 Menjen fel a fürdőszobába, és mossa meg a képét, de ne csináljon nagy rendetlenséget. Papírtörülközőt a polcon talál.
A kormos képű még mindig behunyt szemmel heverő társára pislantott, aztán reményvesztetten legyintett.
 Kiborult. De majd rendbe hozom.
Gwendolin kinyitotta Simon szobájának az ajtaját, besétált, majd egy vizes törülközővel tért vissza. A behunyt szemmel fekvő férfi fölé hajolt, és dörzsölni kezdte vele az arcát.
Jómagam a pulóveremmel voltam elfoglalva, ezért nemigen figyeltem rá. Fél füllel hallottam csak, hogy egyre dühösebben sziszeg, miközben a pasas képét sikálja.
 Egye meg a fene! - fakadt ki végül dühösen. - Nézzetek már ide! Olyan erősen dörzsölöm, hogy alig maradt bőr a képén, de még mindig nem jött le ez a rohadék korom!
Snorri is a fekvő fölé hajolt, tanulmányozta egy kicsit az arcát, aztán bizonytalanul megszólalt. -Te, Gwendolin...
 Mi van? - kérdezte a lány, miközben egyre hisztériku-sabban suvickolta a szerencsétlenül járt képét. - Mi van, Snorri?
 Csak azt szeretném kérdezni... nem zavar, hogy a pasas néger?
Gwendolin dühösen a falhoz vágta a törülközőt, és kirohant az ajtón.
Az, aki hamarabb megbarátkozott velünk, Kürt Schmiedrad-ner volt, a másikat, a fekete bőrűt Ottó Brunnenbachnak hívták.
 Te jóságos isten! - sóhajtotta a közben teljesen magához tért férfi. - Azt hittem, nem ússzuk meg élve. Képzelje, beleestünk egy gödörbe.
 Gödörbe ? - visszhangozta Simon.
 Egy rohadt nagy gödörbe.
 Hogy estek bele?
 Megnyílt a föld a lábunk alatt és, puff! Mire felocsúdtunk, már benne is voltunk. Ráadásul nyakig hamuban.
 Hogy másztak ki belőle?
 Óriási szerencsével. Igazán még most sem értem, hogy sikerült. Ottó bakot tartott - eközben le kellett bújnia a hamu alá -, én meg felkapaszkodtam a gödör oldalán. Azt hiszem, a kétségbeesés sokszorozta meg az erőmet. Egyszer csak kint voltam belőle. Ezután lenyújtottam a nadrágszíjamat Ottónak. Különben bécsiek vagyunk, és soha nem jártunk még Izlandon. A kisasszony hova futott? Még meg sem köszöntem neki a whiskyt.
Ebben a pillanatban nyílott az ajtó, és Gwendolin bukkant fel a nyílásában. A férfi rápillantott. Gwendolin a szája elé kapta a kezét, és olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy megállt bennem az ütő. Snorrinak is gyanús lehetett a dolog, mert Mr. Schmiedradnerre bökött a mutatóujjával.
 Maguk ismerik egymást?
Schmiedradner nem válaszolt. O is csak nézte Gwendolint, mintha rég nem látott ismerős arcán próbálná megtalálni a réges-régi vonásokat.
 Ne.. .em - mondta Gwendolin.
 Ne.. .em - mondta Herr Schmiedradner. Ebben maradtunk.
Tíz óra is elmúlt, mire valamennyien összegyülekeztünk az étteremben. A lávamezőre épített falu ebédlője a legelegánsabb szállodák éttermeivel vetekedhetett volna. A meghitt faburkolat, a régi Izlandot ábrázoló képek a falon, a kockás térítőkkel leterített asztalok, mind-mind békét és nyugalmat sugároztak. De hogy a modern világ is helyet kapjon benne, az egyik sarokban bárpult terpeszkedett, fényesen kivilágítva, katonásan felsorakoztatott italos üvegekkel, csillogó koktél-rázóval, csapokkal, söröskriglikkel.
Mi, akik végül is helyet foglaltunk az asztaloknál, vegyes benyomást keltettünk. Volt köztünk elegánsan öltözött - mint például Snorri és Simon -, volt, aki a mesebeli tündérkirálynő mezét vette magára - ez volt Gwendolin -, volt olyan, akinek hanyag eleganciáját megviselték az események -, ez voltam én, jókora koromfoltokkal hófehér pulóveremen -, volt, aki legalább három számmal kisebb ruhában feszengett, mint a mérete -, ez Mr. King volt, és Sigrídur Svcinbjörnsdóttir -s végül volt, aki kormos, szakadt szerelésben szégyenkezett - Kürt Schmiedradner és Ottó Brunnenbach - nekik ugyanis már nem jutott Gestur Svansson egyre fogyatkozó ruhatárából.
Már az asztaloknál való elhelyezkedés sem ment zökkenők nélkül. Nadine Buxton például egyáltalán le sem akart ülni, sőt az ebédlőbe sem akart bejönni - csupán Svansson, Sigrídur és Gwendolin erőszakosságának volt köszönhető, hogy mégiscsak sikerült betuszkolni valahogy.
Nadine Buxton így este tízre tökéletesen elveszítette azt a kislányos báját, ami még odakint a lávamezőn jellemezte. Szemei előreugrottak, amitől halszerűvé vált az arca. Szája meg-megrándult és úgy kapkodta a fejét, mintha mindegyre a menekülés útját keresné.
 Csak nyugalom, nyugalom - figyelmeztette jóindulatúan Gestur Svansson. - Higgye el kisasszony, semmit sem érne vele, ha megpróbálna nekimenni a vakvilágnak. Csupán az életét kockáztatná feleslegesen.
 Nem érdekel - nyögte a lány. - Meg akarom találni őket.
 Hiszen mi is azt akarjuk. Csak nem mindegy, hogyan. Azért vagyunk itt, hogy kiötöljünk valamit.
 Akkor ötöljenek - szipogta a halszemű lány. - Az istenit neki, ötöljenek már ki valamit!
Hreinsson gyakornok urat majd kifelejtettem a sorból. Mármint azok sorából, akik ünnepélyesen kiöltöztek erre az alkalomra. Sötétkék, kétsoros zakót és élesre vasalt nadrágot viselt, fekete, csontkeretes szemüveget. Szájából pipa állt ki, amelyet azonban nem gyújtott meg. Mivel értek valamicskét a pipákhoz, messziről is megállapíthattam, hogy tucatáru -bármelyik dohányboltban öt fontért még díszdobozba is csomagolják.
Amikor valamennyien helyet foglaltunk a táblákkal megjelölt asztaloknál, Hreinsson gyakornok úr felállt, megkocogtatta a poharát a kanalával, megköszörülte a torkát, és körbehordozta rajtunk a tekintetét. Vastag szemüvege takarásában is látszott, hogy olyan semmitmondó a nézése, mintha egy
zsebtolvaj számára kérne felmentést az amúgy is könnyűszí-vűnek ismert bíróság előtt.
Eeee... Kérem szépen, valamennyien helyei foglaltak?
A kérdés teljesen felesleges volt, hiszen láthatta, hogy mindannyian ülünk.
 Üdvözlöm önöket a Hekla tövében... Sajnos, pontosabb helymeghatározást nemigen adhatok, lévén, hogy ennek a területnek, ahol vagyunk, nincs hivatalos neve. Az iratokban az áll, hogy a Hekla környéke. Régen másképpen hívták, de ennek ma már nincs jelentősége.
 Hogy hívták? - kérdezte szórakozottan Mr. King.
 Véresszakállú Leif mezejének.
 Igazán? Végül is ki a fene volt az a pasas?
 Az egyik legfélelmetesebb viking harcos. Legalábbis a legendák szerint. Olyannyira... hogy társai is megunták a rémtetteit, és halálra ítélték.
 Te jó isten! - nyögött fel Gwendolin. - Mi a csodát csinált ez az izé?
 Például vért ivott - mondta Hreinsson. - Ha megölte az ellenfeleit, felvágta az erüket, és ivott a vérükből. A vért nem törölte le a szakálláréi, hanem hagyta, hogy rászáradjon.
 Fene a gusztusát! - morogta Serena Rex. - Van még vacsora előtt hasonlóan vidám történetük?
 Hagyja, még nem fejezte be - mordult rá Mr. King. -Ezért hívták hát véresszakállú mizének?
 Leifnek.
 Aha. Mintha azt említette volna, hogy kivégezték, vagy micsoda.
 Egy régi saga, azaz monda szerint - mivel megerőszakolta valakinek a lányát -, megfojtották, és a holttestét kedvenc hajójával együtt leeresztették egy hasadékba. Amikor leért a fenekére... láng csapott ki a hasadék nyílásán. Megperzselt szakállának a bűzét napokig érezték a környéken.
 Ez minden? - kérdezte Mr. Flowberry.
 Hát... nem egészen. A század elejéig történt néhány rejtélyes eltűnés ezen a környéken. Némelyikük sokáig foglalkoztatta a közvéleményt. És minden alkalommal érezték azt a furcsa szagot.
 Milyen szagot? - rémüldözött Mr. King.
 Véresszakállú Leif megperzselt szakállának a szagát.
 Most aztán már elég legyen! - csapott az asztalra Steffi Littlerock, szőke szomszédnőnk, aki a házunk másik felét birtokolta, s akivel még úgy istenigazából nem is ismerkedtünk össze. - Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem elmegy az étvágyam az ilyesmiktől. Perverzek maguk, vagy mi a fene? Vacsora előtt leégett szakái lakról meg vérivásról beszélni... Fene a gusztusukat!
 Igaz, ami igaz - morogta mellettem Gwendolin - úgy elment az étvágyam, mint a menetrendszerű hajójárat.
 Te jó Isten! - nyögte Steffi Littlerock. - Véresszakállú Leif hajója az a hajó, amit keresünk?
Tulajdonképpen... igen.
Súlyos csend ereszkedett ránk. Olyannyira, hogy elővettem a pipám és a fogam közé szorítottam.
 Hogy történhetett ez meg? - kérdezte Edgár King.- Hogy ígérhetett nekünk Mr. Halldórsson egy olyan hajót, amely nem az övé, és amelyet meg sem talált?
 Attól tartok, hogy... megtalálta - mondta Hreinsson gyakornok.
És... mennyit érne egy ilyen hajó, ha beadnánk a múzeumba? - tudakolta Mr. Flowberry, szándékosan megfeledkezve a belehelyezett dollárokról.
Hreinsson megrázta a fejét.
 Ki tudja? Attól függ, milyen állapotban van, és mi van benne. Ha Véresszakállú Leif kincseinek egy részét is belerakták, ahogy akkoriban szokásban volt, nagyon sokat.
 Mégis - erősködött Mr. King. - Mennyit?
 Tízmilliót? Százmilliót? - tárta szét a karját Hreinsson. - Csak Isten, és Mr. Halldórsson a megmondhatója. Ő is hozzátette a kincshez a magáét. Nagy teher nekem, hogy Stein-pórsson ügyvéd úr meghalt, hiszen én csak segítségéül voltam kiszemelve, eszembe sem jutott, hogy nekem kell majd lebonyolítanom ezt az ügyet.
 Jól van, jól, csak ne sajnáltassa magát - gyújtott rá egy szivarra Mr. King. - Én a maga korában vágóhídon dolgoztam, és a marhaszart mertem össze eey fél köbméteres lapáttal.
 Bravó! - ütötte össze a tenyerét Miss Littlerock. - Újabb étvágygerjesztő vacsora előtt.
w
Hreinsson gyakornok úr kivett az aktatáskájából néhány papírt, és maga elé helyezte az asztalra.
 Mr. Halldórrson úgy rendelkezett, hogy a lávamező megfelelő része átmegy az önök tulajdonába. Itt vannak a tulajdoni lapok. Fél év áll rendelkezésükre, hogy megtalálják a hajót. Fél év után bárki bekerítheti a telkét, és akkor már csak a sajátján keresgélhet tovább. Mr. Halldórsson igen előrelátóan nemcsak éttermet, hanem szaunát és konditermet is be-rendeztetett az önök számára, számítva rá, hogy nehéz lesz elviselniük az előttük álló hónapokat. Hacsak addig meg nem találják a hajót. Most pedig arra kérem önöket, hölgyeim és uraim, hogy írják alá a tulajdoni lapokat. Kérem szépen, csak sorban, hölgyeim és uraim...
 A francba is! - háborgott Mr. King, de feltápászkodott, és égő szivarjával az asztalhoz bandukolt. - Ilyen baromságot még sosem írtam alá. Gyere te is, Bella!
Steffi Littlerock is felállt, Kinghez sétált, kikapta a szájából a szivarját, ledobta a földre, és még alaposan rá is taposott.
Mr. King azt hitte, rosszul lát. Előbb összeszorította a száját, hogy elkapja vele a szivart, de mire összecsattantak a fogai, a bűzrúd már úton volt a padló felé. Ekkor dühösen Miss Littlerock után kapott, ő azonban ügyesen eltáncolt előle.
 Mit csinált? Mi a fészkes francot csinált? - hörögte elvörösödve Mr. King. - Mit csinált a szivarommal?
Az étteremben tilos a dohányzás! - kiáltotta tisztes távolból Miss Littlerock.
 Nincs kiírva! - bömbölte Mr. King. Olyan céklaszínűvé vált az arca, hogy attól tartottam, megüti a guta. - Miért lenne tilos a dohányzás?
 Mert a hölgyeket zavarja - feleselt Miss Littlerock. -Magát nem zavarja, Mrs. Rex?
Mrs. Rex, aki mind ez ideig alig vétette észre magát, mintha álomból ébredne, megrázkódott, és szapora bólogatásba fogott.
 De. Engem is zavar.
 Sőt engem is - szólt támogatólag Caroline Flowberry. -Rákenődik a füst a képemre. Mint a kenyérre a vaj. Egyszer is, amikor még a Broadway-n dolgoztam...
Caroline!
Jól van, ők kérdeztek, én csak válaszoltam.
Mr. King arca közben lilásba fordult.
 Lipoget kellene neki - morogta Mr. Rex. - Csakhogy nekem sincs. Vigye el az ördög.
Mr. King a szívéhez kapott. Felugrottam, hogy segítsek neki, ha rosszul találna lenni. Mr. King azonban nem lett rosszul. Gyorsan kifutott a lila szín a képéből, és visszatért rá az egészséges barnaság. A kezét azonban nem vette le a szívéről, sőt még mélyebben dugta be a kabátja alá. Amikor kihúzta, töltőtoll feketedett benne. Nem nézett többé senkire, lehajolt és odakanyarította a nevét az okmányra. Aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, a feleségének adta át a tollat.
Tíz perc alatt valamennyi tulajdonos aláírta a papírt, kivéve Nadine Buxtont.
Hreinsson ügyvéd úr annak is nagyon örült, hogy a többiek aláírták. Ez azért persze nem akadályozta meg abban, hogy ne próbáljon meg Miss Buxton lelkére beszélni.
 Kedves kisasszony, úgy gondolom, kár halogatni a dolgot. A többiek majd...
 Csak együtt - mondta nagyon határozottan az immár végérvényesen halszeművé változott Buxton kisasszony. -Csak együtt írunk alá bármit is. Megyek és megkeresem őket. Ha idejönnek, aláírják velem együtt.
Hreinsson gyakornok úr a papírjaira meredt, és éppen folytatni akarta a szövegét - talán tovább győzködni Miss Buxtont -, amikor Fredo Rex felállt, és körbepislogott a szobában.
 Valaki még hiányzik -jelentette ki.
Ismét csak csend lett, mint mindannyiszor, ha valaki valami furcsát talált mondani.
 Ki hiányzik? - kérdezte Kürt Schmiedradner, a szőke, szép arcú osztrák, aki mindeddig alig vett részt a beszélgetésben. - Hogy érti azt, hogy hiányzik?
 Az egyik fél-házrészben nem lakik senki. Vagy tévednék?
 Nem téved, Mr. Rex - mondta Hreinsson gyakornok úr. - A delta ház fele még valóban gazdátlan.
És ki lesz a gazdája? Hreinsson a papírjai fölé hajolt.
 Bizonyos Miss Alonso, Mr. Isidoro Baez és John Kerr.
 Azok meg kik?
A kérdést Berry Flowberry tette fel, és talán nem is várt választ rá. Hreinsson azonban válaszolt, és a válasz enyhén szólva is meghökkentett mindannyiunkat.
 Katonák.
 Kik? - kérdezte rövid szünet után a fekete képű Ottó Brunnenbach.
 Mint már mondottam, katonák - sóhajtotta Hreinsson. -Amerikaiak. Ha jól tudom, tengerészgyalogosok.
 Te jó isten! - csapta össze a kezét Gwendolin. - Az Elnököt nem hozták véletlenül magukkal?
 Aligha - mondta Hreinsson gyakornok úr a feje búbját vakargatva. - Mindenesetre furcsa, hogy nem értek még ide.
 Nekem inkább az furcsa, hogy kerülnek ide amerikai katonák? - kérdezte még mindig némi sértődöttséggel a hangjában Mr. King.
 Úgy, ahogy önök. Mr. Halldórsson őket is örököseiként jelentette be.
 Te jó ég! - sóhajtotta Gwendolin. - Ki mindenkivel nem akadt össze ez a mókus hosszú élete során...
 Van valakinek még kérdése? - kérdezte Hreinsson gyakornok úr összerakva a papírjait. - Technikai jellegű problémákkal forduljanak kérem Mr. Svanssonhoz. Fél évig ő itt a főnök.
 És aztán? - kérdezte Mr. King.
 A tél és a hó.
Abban a pillanatban, ahogy eltűnt az asztaltól, Gestur Svansson bukkant fel a helyén.
 Hölgyeim és uraim, nem akarom szaporítani a szót, tekintettel arra, hogy bizonyára valamennyien éhesek, Miss Buxton pedig aggódik a társai miatt. Nos, Miss Buxton, az a véleményem, hogy egyáltalán nem kell aggódnia.
 Ha én lennék az ön helyében, talán én sem aggódnék -mondta Miss Buxton, aki láthatóan összeszedte kissé magát.
 Azt javaslom, mindenki vacsorázzék meg, aztán megbeszéljük a teendőket. Hátha addigra a köd is feloszlik.
A vacsora hosszú svédasztalon gőzölgött. Hogy jó példával járjak elöl, a pulthoz sétáltam és megszagolgattam a hallevest. Kellemes illata volt, mindjárt mertem is belőle egy tányérkával. A többiek azonban nem igyekeztek ennyire, mert én már rég a levest kanalaztam, amikor Mr. King Gestur Svanssonra támadt.
 Mit gondol, egyetlen gatyában fogom eltölteni ezt a hat hónapot? Amint belapátoltam valamit, kimegyek a csomagjaimért. Maga pedig velem jön! Maga ismeri ezt a rohadt vidéket, követelem hát, hogy szedje a lábát, és jöjjön ki velem a lávamezőre.
Mielőtt Svansson bármit is válaszolhatott volna, Mr. Flowberry csatlakozott Mr. Kinghez.
 A mi cuccaink is... odakint vannak. Azokat is behoznák, uraim?
 Egy szart! - mondta tömören Mr. King. - Nem vagyok a hordárja, és ez az izé... Svansson sem. Vagy velünk jön, vagy ott marad a holmija. Még hogy hozzuk be neki!
Mr. Flowberry megcsóválta a fejét.
 Volt már egyetlen olyan pillanat az életében, amikor segített valakinek?
Mr. King új szivart vett elő a zsebéből, a szájába dugta, de ezúttal már nem gyújtotta meg.
 Egyszer - mondta aztán elgondolkodva. - Egyszer segítettem valakinek megfojtani a férjét... Aztán elvettem feleségül. Igaz, Bella?
Hogy erre Bella mit válaszolt, már nem hallottam, mert belemerültem a halleves élvezetébe.
Közben meg arra gondoltam, alighanem sok-sok hallevest bekanalazok én még Izlandon, mielőtt megtalálnám Vé-resszakállú Leif elátkozott hajóját.
A köd egyre szürkébb lett odakint, egyre sűrűbb, és egyre közelebb férkőzött a házakhoz. Befejeztük a vacsorát, és kedvetlenül bámultunk ki az ablakon.
 Akkor most mi lesz? - kérdezte Mr. King, de már közel sem volt olyan magabiztos a hangja, mint jó órával ezelőtt. -Megyünk, vagy nem megyünk?
 Nem ajánlom - csóválta meg a fejét Svansson. - Egyáltalán nem biztos, hogy eligazodom benne.
 Maga izlandi, nem?
 Ez igaz, csakhogy reykjavíki vagyok. Én sem ismerem igazán errefelé az ösvényeket. Lehet, hogy egy hasadék fenekén kötünk ki.
Bella!
 Mi van, Edgár?
 Hallod, mint mond a pasas?
 Nem vagyok süket.
 Akkor most azt kérdezem, hajlandó vagy-e a seggeden hagyni a nappali bugyidat éjszakára, vagy vissza akarsz menni a hálóingedért a ködbe?
Kellemetlen csend ereszkedett közénk. Legszívesebben szájon törültem volna Mr. Kinget, csakhogy hálátlan dolog beavatkozni egy családi enyelgésbe, még akkor is, ha az enyelgés nem éppen szalonképes szavakkal folyik.
Bella asszony megszokhatta férje nem éppen irodalmi stílusát, mert minden sértődöttség nélkül megvonta a vállát.
 Egy éjszakát kibírok akárhogy. Főleg, ha nem vagy a közelemben.
Serena Rex felállt a székéről, és Bella asszonyhoz lépkedett. A magasságuk nagyjából azonos lehetett, csak éppen Mrs. Rex legalább harminc kilóval többet nyomhatott a mérlegen.
 Nekem van mindenféle cuccom, Bella. Szólíthatlak így?
 Hogyne - mondta Bella asszony elmosolyodva. - Köszönöm.
 Gyere áthozzam. Válassz magadnak valamit addig, amíg el nem hozzák a csomagodat. Legfeljebb megtűzöd egy tűvel, hogy le ne potyogjon rólad.
Svansson Mr. Flowberryhez fordult.
 És ön, Mr. Flowberry?
A vékony bajuszú megvonta a vállát.
 Csak az van velem, ami rajtam van. Szükségem lenne a csomagjaimra.
Gestur Svansson megvakarta a feje búbját.
 Akkor most mi legyen?
 Én mindenképpen kimegyek - szegezte le nagyon határozottan Miss Buxton. - Csak arra vártam, hogy befejezzék a vacsorát. Akár jönnek, akár nem: én megyek.
Gestur Svansson Hreinsson gyakornok úrra pillantott, aztán biccentett.
 Rendben van. Kimegyünk. Tizenegy órakor.
 Mi a fenéért kell addig várnunk? - békétlenkedett Mr. King. - Ha már ez az átkozott köd úgysem oszlik fel, menjünk minél előbb. Hátha nekem még a csövesekkel is meg kell verekednem.
 Tizenegyig talán feloszlik - reménykedett Steffi Little-rock.
 Ez aligha - rázta meg a fejét Mr. King. - A köd nem szokott éjszaka feloszlani.
 Fel kell készülnünk a mentésre - mondta Svansson. -Viszünk magunkkal kötelet, csákányt, orvosi táskát...
 Tíz napra való hideg élelmet nem viszünk? - idegeskedett Mr. King. - Miért kell néhány bőrönd miatt ekkora habot verni? Odamegyünk, és szétverjük a csövesek pofáját. Ha szerencsénk van, akkor megtaláljuk a hiányzókat is. Ha meg nem, akkor idejönnek maguktól is. Reggel felé elkezd fázni a seggük, és megkeresik a meleget.
Vigasztalni akarta Miss Buxtont, de nem sokra ment vele. Mintha egy akasztásra ítéltet azzal vigasztalt volna egy divattervező, hogy milyen jól áll neki a kenderkötél.
A földszinti társalgó asztala körül üldögéltünk - meglehetősen nyomott hangulatban. Snorri meztelen lábfejét nézegette, Gwendolin pedig azon igyekezett, hogy a sebhintőporból rárázzon egy adagot.
 Sajnos, megszegtem az aranyszabályt- nyafogta Snorri.
 Hosszúnak ígérkező kirándulás előtt sose húzz új bakancsot.
 Alighanem kimegyek a többiekkel a lávamezőre - mondtam, meghintáztatva magam a székemen.
 Én is mennék - fészkelődött Snorri -, de aligha lennék rá képes.
 Maradsz a fenekeden! Ú szólt rá keményen Gwendolin.
 Ha így folytatod, le kell vágni a lábad.
 Ne ostobáskodj, Gwen.
 Nem is akkora ostobaság. Nézd csak, milyen ronda. Holnapra be fog gennyesedni.
Simon a karomra tette a kezét.
 Én is megyek.
 És én? - kérdezte megszeppenve Gwendolin.
 Te itt maradsz Snorri mellett. Snorri elvigyorodott.
 Te vagy a gyógyszerem, Gwen. Téged írt fel nekem az orvos.
Erre már Gwen is elnevette magát.
 Attól tartok, alaposan megfeküdném a gyomrod. Különben is, már foglalt vagyok.
Snorri meghökkenve nyújtotta ki a lábát.
 Mi a fene? Nem is mondtad. Hogy hallgathattál róla?
 Én is csak egy órája tudom.
 Micsodát? - hökkent meg Simon is. - Mit tudsz egy órája?
 Hogy eljegyeztem magam valakivel.
Simon megrázta a fejét, mintha hangya ment volna a fülébe.
Mit csináltál? Eljegyezted magad valakivel? Észnél vagy, Gwendolin?
 Persze - nevetett a lány. - Miért ne lennék észnél? És részeg sem vagyok.
Kivel... szűrted össze már megint a levet? - nyögte Snorri a lábát tapogatva.
 Ha már ilyen szépen kérleltek, megmondom. Láttátok azt a gyönyörű, szőke, kék szemű osztrákot?
 Schmiedradnert? - hökkent meg Simon. - Persze hogy láttuk. Hogy jöttetek össze... ilyen rövid idő alatt?
 Sehogy - grimaszolt a lány. - Még csak nem is beszéltünk egymással. De azért már ötven százalékig benne vagyunk a buliban.
 Mi az, hogy ötven százalékig? - szisszent fel Snorri.
 Hát úgy, hogy én már benne vagyok.
Megkerestem a lámpámat, betettem a mellényem zsebébe, másikba 38-as Smith and Wessonomat, elmagyaráztam Simonnak, hol találkozunk, aztán kiléptem az ajtón.
Gondoltam, teszek addig egy kört a házak között, amíg a többiek össze nem gyülekeznek.
Egyelőre csak Gestur Svanssont találtam a megbeszélt helyen  éppen térden állt, és a táskájába gyömöszölt valamit. Amikor megpillantott, felém intett:
 Elspájzoltam egy köteg hegymászó kötelet, bár remélem, hogy nem lesz szükségünk rá.
A következő érkező Mrs. és Mr. King volt. Őszinte örömömre Mr. King a bundáját viselte, amelynek a hátát leégette a viking nyílvesszeje.
Nem tudtam megállni, hogy meg ne eresszek egy laza mosolyt. Mr. King természetesen észrevette, és azonnal rám fogta azt a jókora stukkert, amelyet a markában szorongatott.
 Maga rajtam röhög?
 Csak mosolygok - mondtam.
Belül viszont nem mosolyogtam. Egyetlen pillanat alatt el tudja rontani a jókedvemet, ha pisztolyt fognak rám.
 Ha még egyszer kiröhög, szétlövöm a golyóit Ú mondta fenyegető morgás kíséretében. - Ha még egyszer...
Előreugrottam, kivertem a pisztolyt a kezéből, és hatalmasat ütöttem a szeme alá. Mintha hirtelen nehézzé vált volna a feje  maga után húzta az egész pasast. Előbb csak egy újfajta balettlépést kockáztatott meg, majd lassan földet fogott.
Én meg a stukkert fogtam a kezembe. Odamentem hozzá, elmarkoltam a fókabőr bunda gallérját, és felrántottam vele a földről. Ekkor vettem csak észre, hogy tarka pokróccal pótolta a bunda hátának hiányosságait.
 Ha még egyszer fegyvert fog rám, vagy bárkire is közülünk, laposra verem a képét - mondtam abban a stílusban, ahogy ő szokott beszélni. Ha szebben, és főleg finomabban fogalmazok, talán meg sem értett volna.
így azonban megértett. Rám nézett, a dühös bika indulatával a szemében, majd egyszerre csak meglágyultak a vonásai.
 Jól van, hagyjon békén - mondta minden különösebb izgalom nélkül. - Még jó, hogy nem verte ki a pislogómat.
 Nem akartam maradandó nyomot hagyni magán - düny-nyögtem én is békülékenyen.
 Azt hiszem, igaza volt - dörzsölte meg a szeme alját. Én is utálom, ha stukkerral hadonásznak az orrom előtt. De magának aztán vannak pofonjai, hallja-e!
Kinyújtotta a kezét és megveregette a vállam.
 Azért nincs harag?
 Miért lenne?
 Visszaadná a stukkeromat?
Visszadobtam neki. Mr. King azonnal bedugta a pokróchátú fókabunda zsebébe.
 Láttad, Bella? - kérdezte aztán szinte büszkén. - Ez a pasas úgy a szemem alá nyomott egyet, hogy elterültem, mint a jégre tévedt zsiráf.
 Láttam, Edgár.
 Kurva nagyot tud ütni. Csípem az ilyen pasasokat. Arra gondoltam, hogy pszichológus legyen a talpán, aki
kiismeri magát az emberi lélek rejtelmein: más bizonyára örök bosszút esküdött volna ellenem ezért a pofonért, Mr. King viszont kezdett megszeretni érte.
Berry Flowberry fején elegáns fülessapka trónolt, s vastag félkabátjának sem volt lyukas a háta. Jókora, kampós vasbotot tartott a kezében, amit fenyegetően meglengetett, amikor hozzánk ért.
 Ezt magammal vihetem?
Gestur Svansson csípőre tette a kezét, és szemügyre vette a kampós végű vasat.
 Mi az ördög ez?
 A házunk előtt találtam. Lehet, hogy a vikingek felejtették itt?
 Azok aligha. Inkább a faházak építői.
 Caroline lefeküdt. Azt mondta, nem bírna még egyszer belemenni ebbe az undorító ködbe. Megjegyzem, igaza van. Ha nem lenne benne néhány pasas, akiket meg kell keresnünk, talán én sem mennék.
Miss Buxton virágcsokorként szorongatta kezében a mobiltelefonját, miközben felénk botladozott.
 Nem működik - nyögte elkeseredetten. - Miért nem működik?
Mert ezen a vidéken nincs kiépítve a hálózat - magyarázta ki tudja hányadszor Svansson.
Megpróbáltam beszélni Reykjavíkkal, hogy küldjenek ide rendőröket, katonákat, és mit tudom én, még kit, de nem válaszol senki. Süket az egész világ. Istenem, hol vagy, Je-remy?
Arra gondoltam, hogy Jeremy valószínűleg ott lapul a köd mélyén, talán nem is olyan messze tőlünk.
Csak az a kérdés, milyen állapotban.
Mielőtt elindultunk volna, Mr. King oldalba lökte Gestur Svanssont.
 Ide figyeljen, jóember, mondanék én magának valamit.
 Mondjon - biccentett Svansson. -Látja a hátamat?
Svansson biccentett.
 Látom.
Nem az egerek rágták ki. Volt a ködben valaki, aki szemétkedett velem. Dumálhatnak nekem visszajáró vikingekről  ez a valaki valóságos nyílvesszőt küldött a valóságos seggembe. Ha nincs mázlim, csak hason fekve tudnék aludni.
 Mit akar ezzel mondani?
 Azt, hogy én elveszem ennek a pasasnak a kedvét a szórakozástól.
 Értettem - mondta Svansson. -De azért jó lenne, ha nem lövöldözne összevissza.
Magam is úgy gondoltam, ez lenne a helyes viselkedés. Továbbá még arra is gondoltam, nem lenne-e jobb, ha elkoboznám a fegyverüket. Csakhogy nem voltam biztos benne, helyesen tenném-e. Ezzel megfosztanám ugyanis őket a védelemtől. Márpedig én nem tudom megvédeni őket a köd belsejében. Örülök, ha magamra oda tudok figyelni.
Csodálkoztam ugyan egy kicsit, hogy Simon és az osztrákok nem bukkantak még elő, de már nem volt idő megérdeklődni, miért változtatták meg a tervüket.
 Gyerünk! - intett Gestur Svansson. - Próbáljuk megke .  l
resni először azokat az átkozott csomagokat. Maguk merről jöttek, Mr. King?
 Hogyhogy merről? - vonta fel a vállát a kérdezett. - Mi csak jöttünk és nem vettem észre, hogy bárhol is elágazott volna az ösvény. De az biztos, hogy közvetlenül mellé tettem le a cuccomat.
 Kit érdekel a maga szaros cucca! - visított fel hisztérikusan Miss Buxton. - Mást sem hallok percek óta, hogy így a cuccom, meg úgy a cuccom! Jerryre és Eliasra nem gondol senki?
 Dehogynem, kisasszony - védekezett Svansson -, hiszen értük megyünk.
 A gyalogösvényen? Maga tényleg azt hiszi, hogy az ösvényen vannak?
Néhány lépés után körülölelt bennünket a köd. További tíz lépés után már csak az előttem haladó Berry Flowberry hátát láttam.
 Vigyázzanak! - hallottam messziről Gestur hangját. -Elfordul az ösvény.
 Akkor valami gáz van - torpant meg Mr. King. - Itt nem kellene elfordulnia.
 Pedig elfordul.
 Mondd meg neki te is, Bella, hogy nem szabadna elfordulnia!
 Nemcsak hogy elfordul, hanem el is ágazik. Merre menjünk?
 Jobbra - mondta nagyon határozottan Mr. Flowberry. -Emlékszem rá, hogy onnan jöttünk. Balra fordultunk el, logikus, hogy visszaúton jobbra forduljunk.
 Jó - mondta Gestur Svansson bizonytalan hangon. - Akkor forduljunk jobbra.
Jobbra fordultunk. Bandukoltunk vagy öt percet előre, aztán egyszerre csak felhangzott Svansson újabb kiáltása. -Hé! Mr. Flowberry!
 Itt vagyok.
 Szóljon, ha úgy érzi, hogy közeledünk a felé a hely felé, ahol a csomagjait hagyta.
A köd ekkor már olyan sűrű volt körülöttem, hogy alig láttam Mr. Flowberry hátát.
 Honnan tudjam, hol az a hely?
 Nem érzi a távolságot?
 Semmit sem érzek. Fogalmam sincs róla, hol lehet. -Jeremy! - visított fel láthatatlanul Miss Buxton. - Jeremy!
 Látja? - kiáltotta King. - Látja valahol?
 Nem... látom - nyöszörögte a lány.
 Akkor meg mit ordít, mint a sakál? Azt hittem, összecsi-nálom magam.
Jeremy! Eliaaaaas!
 A francba! - szitkozódott Mr. King. - Legalább cseréljen helyet valakivel, hogy ne az én fülembe ordibáljon. Biztos, hogy jó úton járuhk, Svansson?
 Lehet - mondta Svansson a ködből. - Lehet, hogy jó úton járunk. De az is lehet, hogy rosszon. A fene se tudja, merre járunk...
 Csak nem azt akarja mondani, hogy...
 Eltévedtünk. Erre kíváncsi?
 Hogyhogy eltévedtünk?
 Úgy, hogy fogalmam sincs róla, hol vagyunk.
Ettől tartottam. Meg ami ezután következett. Először Miss Buxton dobta be a törülközőt.
 A francba a hülye fejének! - kiáltott Svanssonra. A köd hullámzásából éreztem, hogy történik valami az orrom előtt. Előbb azt hittem, a hisztériás lány nekiugrik, de aligha ez történt.
 Hova a fenébe megy? - hallottam Svansson ijedt hangját. - Jöjjön vissza, kisasszony! Rá ne menjen a lávamezőre!
 Nadine! - szólongatta félénken Mrs. King is. - Nadine... kérem... nem okos dolog...
 Ennek pofázhatsz - morogta Mr. King. - Úgy megpattant, mint vízibolha az akváriumból.
 Jöjjön azonnal vissza! -kiáltotta Svansson, s rémület keveredett a fenyegetődzéssel a hangjában. - Nem érti, hogy az életével játszik?
Miss Buxton nem értette. Vagy lehet, hogy csak nem hallotta. A köd betakart mindent, mintha vízbe ugrottunk volna. Ott áramlott, fortyogott, forgolódott körülöttünk egyre jobban belemerítve bennünket a kulimászába.
 Elment - szegezte le Svansson még mindig reszkető hangon. - Jobban kellett volna vigyáznom rá.
 Vagy ide sem kellett volna engednie - tette hozzá Mr. King.
 Tartottam volna vissza erővel?
 Pofán kell vágni az ilyet. Beleesik valami szarba, és a végén még nekünk lesz kellemetlenségünk belőle. Emlékszel, Bella, a biciklisre?
 Hogy jön ez ide? - kérdezte Mrs. King.
 Úgy, te nagyokos, hogy akkor is hiába koptattam a számat, hogy ne figyelj oda, amikor kinyomta a bringás belét a kamion. De te addig okoskodtál, amíg beidéztek bennünket tanúnak. Ne mondd, hogy nem emlékszel, Bella!
 Emlékszem.
 Ez a nagy okosság ára. Még majd Reykjavíkba járhatunk tanúskodni. Szerencsére addigra már annyi pénzed lesz, mint kukoricaszem a csövön, így aztán tanúskodsz te helyettem. Szépen átjársz tanúskodni a tengeren túlról Reykjavíkba. Edd meg, amit főztél, Bella.
 Nem fogná be már végre a száját? - kérdezte hideg hangon Mr. Flowberry. Őt sem láttam a ködben, csupán a hangját hallottam.
 Van valami kifogása ellene, hogy a feleségemmel beszélgetek? - kérdezte fenyegető hangon Mr. King.
 Fogja be, annyit mondok.
 És ha nem? Mi a franc ez itt, mi?
 Stukker - mondta Mr. Flowberry. - Ha nem fogja be a száját, a seggébe lövök.
 Úgysem meri megtenni. Maga félnótás, azt hiszi...
Lövés dörrent közvetlenül előttem. Kétségbeesetten ugrottam előre, de nem értem el senkit, pedig Mr. Flowberrynek karnyújtásnyira kellett volna lennie tőlem. Csak a ködbe markoltam, de abba rendesen.
 Maga állat! - hallottam Mr. King megszeppent nyöször-gését. - Ez tényleg belém lőtt! Mr. Svansson... azt hiszem, lelőttek!
 Csak figyelmeztetés volt - recsegte Flowberry. - Egyelőre a levegőbe lőttem. A következő már abba a széles hátuljába megy.
 Tegye már el azt a rohadt stukkert! - kiáltozott Gestur Svansson. - Tegye már el, és ne merje még egyszer elsütni!
Éppen rájuk akartam ordítani, hogy engedjenek előre,
majd én megpróbálom megtalálni az utat, amikor valaki megveregette a vállam.
Hátrafordultam.
Véresszakállú Leif, a viking állt mögöttem.
Akkorát dobbant a szívem, mint a Hekláé legutolsó kitörése előtt. Annyira meglepődtem Leif felbukkanásától, hogy egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam vele szemben, és néztem az arcát, amelyet azonban csak részleteiben láttam a hullámzó ködtől.
Véresszakállú Leif életében sem lehetett a lányok álma, így, halálában pedig kifejezetten ronda volt. Hosszú, gondozatlan, gubancosra ragadt haja a vállát verte  széles, bibircsó-kos krumpliorra rég múlt idők pálinkásbutykosairól regélt. Szeme világítóan kék volt, mint a Karib-tenger, fogsora ezzel szemben olyan ritkásra sikeredett, mint a karibi szigetek tengerpartjainak pálmasorai. És olyan girbegurbák is voltak.
Véresszakállú Leif ott állt alig néhány lépésnyire tőlem, ha minden igaz. Ez utóbbit azért kell hozzátennem, mert abban sem lehettem egészen biztos, hogy áll-e. Ahogy a köd hullámzott az orrom előtt, Leif is vele hullámzott. Ez pedig akár azt is jelenthette, hogy nem ér le a lába a földig  talán a levegőben lebeg, legyőzve a nehézségi erőt.
A testét takaró bőrruha sem kápráztatott el. Durván cserzett, tenyérnyi bőrlapokból varrták össze valahol. Az biztos, hogy nem Versace műhelyében. És a szaga sem Estéé Lauder illatait juttatta az eszembe.
A viking rám nézett és felemelte az íját. Mert azt is meg kell említenem, hogy Véresszakállú Leif íjat tartott a kezében, amelynek a vesszejét egyenesen a mellemnek szegezte. A vessző negyén fények táncoltak - valószínűleg lángocskák.
A viking vigyorgott, aztán elégedetten röffent egyet.
 Vigyázz! - sikoltotta lelkem mélyén a védőszellemem. -Ez lőni fog!
Lőtt is.
Szerencsére nem engem talált telibe. Abban a pillanatban, ahogy észrevettem a nyílvessző hegyén pislákoló lángocskát,
I
már bele is vetettem magam a ködbe. Éreztem, hogy éles lá-vakő-tarajnak vágódik a lábam, fejem mohába fúródik, kezembe is fájdalom hasított, mégis boldog voltam, hogy sikerült elmenekülnöm a viking nyílvesszeje elől.
Másnak azonban nem sikerült. Erről az a fájdalmas és kétségbeesett ordítás tanúskodott, amely néhány másodpercig ott repkedett a lávaturzások felett.
 Jaaaaj! - ordította valaki, akiben Mr. Kingre ismertem. - Belém lőtt a rohadék! Hol van, Svansson?
 Itt vagyok! Maga hol van?
 Hol a francban lennék? Ha elkapom magát, Flowberry, összemorzsolom. Megfogom azt a rohadt fejét... Te jó isten, melegszik a seggem! Újra fenéken lőttek egy nyíllal. Ez a rohadt Flowberry a viking!
Maga megőrült! - tiltakozott Flowberry a ködben. -Eszem ágában sem volt meglőnöm magát. Az előbb is a levegőbe durrantottam.
 Akkor mi ez itt? Jaaaaj! Égeeeek! Oltson már el valaki, a franc essen magukba! Ilyenkor nincs itt senki, amikor kellene!
 Itt vagyok maga mellett. Ember, maga aztán tényleg ég! Vesse le magát a mohára!
Hogyne, hogy beleessek egy hasadékba! Bella! Gyere ide, és segíts rajtam! Bella!
Nyughasson már, mert nem tudom eloltani. Itt a moha: forgolódjon benne egy kicsit.
 Maga csak menjen innen, és ne jöjjön a közelembe. Bella, égek még? Tűnjön innen, amíg szépen beszélek! Be fogom panaszolni a rendőrségen. Elképesztő, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak. Csak úgy belém lőtt! Még jó, hogy nem haltam meg...
Úgy látszik, Svansson bukkanhatott fel előttük, mert Mr. King rátámadt.
 Látta, mit csinált velem? Belelőtt a fenekembe ez az átkozott... Istenem, de büdös ez a szar. Mi ilyen büdös?
 A pokróca - mondta elhaló hangon Svansson. - Amit a bundája alá tömködött.
Mr. King alighanem ekkor döbbent rá, hogy aligha Flowberry lőtte meg.
 Mi a franc történt velem? - toporgott még mindig halálra rémülve. - Mi a fészkes franc történhetett? Egyszer csak lángot fogott a pokróc a hátamon. Már nem ég? -Már nem-mondta Flowberry.               \
 Hol van Bella?
 Bella asszony! Mrs. King! - kiáltozott Svansson. - Merre van?
És Lawrence? Hol van Lawrence?
Jómagam még mindig egy lávaturzás mögött feküdtem, kezemben a 38-assal, arra várva, hogy a viking ismét előbújjék a ködből. Bármennyire is méregettem azonban a szemem, nem láttam többé. Persze, most megkérdezhetik, különben is, mire mentem volna Véresszakállú Leif ellen a 38-as Smith and Wessonnal? Ki tudja? Egy Smith and Wesson néha csodákat művel: nemcsak az élőkből csinálhat halottat, hanem megfordítva is.
Amikor úgy éreztem, hogy semmivel sem fenyeget nagyobb veszély, mint idáig bármikor, felemelkedtem és magam elé tartva a stukkert, elindultam a hangok után. Néhány lépéssel sikerült visszaverekednem magam az ösvényre, néhány további lépés után pedig el is értem őket. Svansson, King és Flowberry két óriási lávakupac mellett álldogált, rémülten forgatva jobbra-balra a fejét. King hátulja még mindig füs-tölgött: éppen csak annyira, mintha égő cigarettát rejtegetett volna a farzsebében.
 Csak nyugalom. Én vagyok. Lawrence - emeltem fel a kezem, amikor egyszerre három stukker csövével találtam szemben magam.
 Hol a fenében csámborgott idáig? - förmedt rám Mr. King. - Valaki rám pörkölt. Méghozzá szó szerint. Mr. Flowberry tagadja.
Mr. Flowberry nem szólt semmit, csak leeresztette a fegyverét.
 Nem ő volt - mondtam. - Biztos, hogy nem ő.
 Akkor maga? - kérdezte fenyegetőn Mr. King. - Csak nem ment el a józan esze?
 Nem is én voltam.
Mr. King szeme összeszűkült.
 Csak nem azt akarja mondani, hogy...
 De azt akarom - bólintottam. - Véresszakállú Leif volt, a viking.
Döbbenten bámultak rám, Mr. King még a száját is elfelejtette becsukni. -A... viking?
 Azt hiszem, engem akart eltalálni. Csakhogy én lehajoltam...
Mr. King akkorát üvöltött, mint az éhes sakál.
 Ez aztán már a pofátlanság teteje! Mindenkinek megvolt a helye a sorban, igaz? Mögöttem Mr. Flowberrynek kellett jönnie, ön zárta a sort. Kikérem magamnak, hogy elbóklász-szanak, és otthagyják a hátamat védtelenül. Elképesztő, hogy ez a rohadék mindig engem talál telibe. Bella? Hol a pokolban vagy, Bella?
 Itt... - nyögte egy elhaló hang. Valamennyien a hang irányába fordultunk.
A ködből Bella asszony hórihorgas alakja bontakozott ki, rémült arccal, megbolydult szélmalom-lapátként csapkodó karokkal.
Hosszú, hegymászó szoknyája lángolt, mint az égő szénakazal.
Szerencsére gyorsan sikerült eloltanunk Mrs. King szoknyáját. Ez sem volt kimondottan jó szagú, mégis semmi volt Mr. King megpörkölődött pokrócaihoz képest.
 Jól van, Mrs. King? - kiáltottam a dermedten és félig-meddig öntudatlanul ácsorgó asszonyra. - Jól van?
 Azt hiszem... igen - nyögte.
 Nem érzi, hogy... megégett valahol?
 Azt hiszem... nem. -Aviking... volt? Mrs. King bólintott.
 Hogy történt?
Fogalmam sincs... róla. Egyszerre csak ott állt mellettem és megölelt.
 Mit csinált? - horkant fel Mr. King. - Megölelt?
 Átfogta a vállam és... megölelt.
A rohadék! - dühöngött Mi. King. - Biztosan összetévesztett valakivel.
Aztán... meggyújtotta a szoknyámat.
 Nem nyílvesszőt lőtt ki magára? - hitetlenkedett Svans-son.
Az ujja hegyével... gyújtotta meg és... röhögött. Majd eltűnt. Én meg csak álltam, és... nem mertem moccanni.
Vissza kell mennünk - mondta nagyon határozottan Svansson. - Majd ha felszívódik a köd...
 Visszatalál? - kérdezte aggódva Flowberry.
 Remélem. -Csak reméli?!!
 Milyen biztosítékot vár tőlem? Megfordulunk, és elindulunk visszafelé az ösvényen. Ahogy idejöttünk, vissza is megyünk.
 Ez egy őrült - mondta határozottan Mr. King. - Én ilyet még nem is hallottam. Hallottam már piromániás pasasokról, akik házat gyújtottak fel, meg kocsit meg az édesanyjuk kínját, de hogy valaki csak odamenjen egy csajhoz, megölelgesse, aztán meggyújtsa a szoknyáját, ilyet még nem pipáltam. Pedig megértem már egy s mást. Mi van veled, Bella?
 Csak annyi, hogy mindjárt elájulok.
 Tartsd magad, Bella, mert rosszul jársz. Ha elájulsz, semmi garancia rá, hogy haza tudlak cipelni.
Mrs. Kinghez léptem, és gyengéden megfogtam a karját.
 Jól van?
Nehezen lélegzett, miközben verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Mindjárt... jobban leszek. Nincs különösebb bajom... csak kicsit... kiakadtam. Elvégre nem mindennap gyújtanak fel.
Néhány futó perc után valóban jobban lett. Úgy látszott, képes a visszavonulásra.
 Figyeljenek ide! - mondta ekkor felemelve a hangját és a mutatóujját Mr. King. - Ne hajladozzanak mögöttem, mint a hasmenéses búzaszálak. Mr. Lawrence önként vállalta, hogy hátul marad, hát akkor maradjon is ott.
Ez nemes egyszerűséggel annyit jelentett, hogy hagyjam magam fenéken lőni, ha a viking ismét felbukkanna, azaz fogjam el előle a tüzes nyilat.
 Hol van Miss Buxton? - nyugtalankodott S vansson. - Mr. Lawrence, nem látta a lányt? Hova az ördögbe kóborolt el?
Ahogy visszafelé botorkáltunk, hirtelen rossz érzés fogott el. Védőszellemem mintha félig-meddig átlátott volna a ködön: egyre azt kiáltozta a lelkem mélyén, hogy vigyázzak, mert valami olyasmi következik, ami még nem volt.
Hát nem is volt. Egyszer csak, nagy óvatoskodásom közepette, megbotlottam valamiben. Azt hittem, egy lávakő darabka, és éppen odébb akartam rúgni, amikor a kő emberi kézzé változott, megragadta a bokámat és megrántotta. Elvesztettem az egyensúlyomat, és ösvényt fogtam. Kiáltani akartam, figyelmeztetni a többieket, de a kéz befogta a számat, majd puha rongyot tömött bele.
Nem adtam könnyen magam. Ahogy a számhoz szorította a rongyot, tüstént megpróbáltam a képére mászni. Sajnos, hiába ütöttem oda, ahol az orrát sejtettem, csak a ködöt találta el az öklöm.
Itt volt az ideje, hogy alaposan szemügyre vegyem. Legnagyobb meglepetésemre nem a viking, hanem egy zöld nadrágba, zöld mellénybe, és zöld dokkmunkás sapkába öltözött lány állt felettem rövid csövű géppisztollyal a kezében. Ettől annyira meglepődtem, hogy majd lenyeltem azt a micsodát, amit a számba gyömöszölt.
 Csak nyugalom - figyelmeztetett hamisítatlan amerikai kiejtéssel. - Le ne nyelje a zsebkendőmet.
Legalább megtudtam, mi van a számban. Csak reménykedhettem benne, hogy még nem nagyon használt.
A barna bőrű, fekete szemű lány várt egy kicsit, majd amikor halk füttyszó hallatszott a ködből, elégedetten elmosolyodott, fölém hajolt, és kivette a zsebkendőt a számból.
 így ni. Valamennyi madár bent van a kalitkában. Állj csak fel, szépfiú.
Nagy nehezen feltápászkodtam. A lány zsebre vágta a zsebkendőt, és rám fogta a fegyvert.
 Mondd meg szépen, hogy hívnak.
Bár nemigen szoktam meg, hogy szemrevaló lányok géppisztollyal faggassanak, ki fia-borja vagyok, fittyet hányva a rendkívüli körülményeknek, elmosolyodtam, és az illemnek megfelelően meghajoltam.
 A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
Nála sem értem el földrengető hatást vele. Oldalamba nyomta a fegyverét, és biztatóan nézett rám.
 Na, add elő, szépfiú.
Nem sok értelmet láthatott a szememben, mert még egy kicsit meg is birizgált a fegyvercsővel.
 Mutasd meg szépen, hova tetted.
Éppen megkérdeztem volna, hogy mi az ördögöt keres rajtam, amikor szétnyílt a köd, Mrs. King, Mr. King és Mr. Flow-berry bukkant ki a résen. Mögöttük egy ugyancsak zöld ruhás, kerek fejű, szemüveges fickó, a lányéhoz kísértetiesen hasonlító géppisztollyal.
 Én is hoztam néhányat, hadnagy.
Alighogy előbotorkáltak a ködből, feltűnt egy harmadik, csinos arcú, kreol bőrű pasas is. Ő Svanssont terelte maga előtt.
 Csak ezt az egyet sikerült elkapnom.
Mr. King fején ott kapaszkodott ugyan a kalapja, bár egyre inkább irányt vett a föld felé, amiből azt a következtetést vontam le, hogy aligha hagyta könnyedén elkapni magát. Erre mutatott az is, hogy az őt kísérő géppisztolyos időnként a szájához nyúlt és megnyomogatta.
A lány még egyszer végigmért, és a többiek felé intett.
 Ez azt mondja, hogy nincs nála semmi. Lehet, hogy eldobta?
Ekkor éreztem meg ismét a kellemetlen, égett szagot. Ezúttal azonban nem Mrs. vagy éppen Mr. King felől jött. Az egyik zöld ruhás irányából sodorta felénk a köd.
 Hé, hé, hé! - kezdett kiáltozni Mr. King, ahogy magához tért meglepetéséből. - Ez meg mi a hétszentséget akar jelenteni? Hogy jönnek ahhoz, hogy csak úgy taszigáljanak? Ez a seggfej majdnem leverte a kalapomat.
A seggfej felkapta a fejét, és elkomorult az arca. Mr. King észrevette, mert gyorsan becsukta a száját.
 Johnny - mondta a kreol bőrű a szemüvegesnek. - Hogy van a hátuljád?
 Semmi vész, eloltottam.
 Nincs köztük a fickó.
 -Biztos meglépett. De elkapom, az hétszentség. Nekem
nem fogja semmilyen bunkó megperzselni a hátam. Verd ki belőlük Baez, melyikük szórakozott a nyílvesszővel.
Ki tudja, mi történt volna, ha Svansson bátorságot nem vesz magának, és meg nem szólal.
 Önök az amerikai katonák?
Mindhárman megdermedtek, és még keményebben szorították a fegyverüket.
 Itt mi kérdezünk!
Csak azért mondom, mert Gestur Svansson vagyok. Hreinsson ügyvéd úr megbízottja.
A három katona összenézett. Aztán a szemüveges szólalt meg először.
 Ki az a Hreinsson ügyvéd úr?
 Steinpórsson ügyvéd úr gyakornoka. A három katona ismét összenézett.
A lány elvette az oldalamtól a géppisztolyát, és meglökött egy kicsit.
 Beszéljen.
Bár igazából nem nekem, hanem Gestur Svanssonnak kellett volna felvilágosítania őket a helyzetükről, úgy láttam, ezúttal köphetünk a protokollra. így láthatta maga Svansson is, mert felém biccentett.
Beszélni kezdtem. Nagy vonalakban elmondtam nekik, hogy kik vagyunk, mi történt velünk az elmúlt napokban, órákban, és nem sokkal ezelőtt. Ahogy beszéltem, egyre inkább elkomorult a képük. Főleg a két férfié.
Még végére sem értem a mondandómnak, amikor a szemüveges megfordult, és panaszos hangon csak ennyit mondott.
Nézzenek ide!
Odanéztünk. Ha nem lettünk volna még mindig nehéz helyzetben, elnevettem volna magam. A pasas nadrágjának és zöld zubbonyának a hátulsó részén hatalmas égésfoltok éktelenkedtek.
 Valaki szórakozik velünk - mondta a szemüveges. - Azt mondják, egy viking? Éppen ideje, hogy elkapjuk a tökét. Hol az a szemétláda?
Határozatlanul a ködbe mutattam.
 Csak lakik valahol, nem?
Megtudtuk, hogy a keflavíki amerikai légi bázisról indultak, majd az autójuk ugyanúgy visszafordult, mint a miénk.
Mit sem sejtve léptek be a ködbe, és mit sem rejtve tévedtek el benne.
 Nem működik az iránytűm - panaszolta a szemüveges. - Összevissza forog, és köp az irányra. Tiszta vas, amin járunk. A maguk iránytűje is szarakodik?
 A miénk nem - mondtam.
 Hogyhogy?
 Mert nincs iránytűnk.
 Csoda szellemes - vigyorodott el a pasas. - Azt mondják, egy feltámadt viking gyújtogat?
 Azt.
Vártam a hatást. Azt hittem, röhögnek majd, mulatságos megjegyzéseket tesznek ránk, amiért felülünk ilyen ostobaságoknak, esetleg még le is gorombítanak. Óriási meglepetésemre azonban nem ez történt.
 Gyakran megesik az ilyesmi - mondta a szemüveges. -Az egyik barátom mesélte, hogy náluk, Mexikóban, majd minden halottak napja előtt feltámad néhány elhunyt, és végigsétál éjszaka a falun. A régi házát keresi. Ilyenkor nagy szükség van Mária mamára. Senki sem ért úgy a halottak nyelvén, mint ő. Kimegy az utcára, megfogja a kezüket, ha van nekik, és szépen visszavezeti őket a temetőbe.
 Nálunk is - biccentett mosolyogva a kreol bőrű. - A Mississippi mellett. Főleg Halloween idején. Csak úgy grasszál-nak a vízbefúltak szellemei a mocsarakban. Én magam is láttam egyszer.
 Na, ebből elég! - mondta határozottan a lány. - Mutassa a hátát!
A parancs Mr. Kingnek szólt, aki korábban már tett néhány kapkodó megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy őt is fenékbe lőtte a viking.
A három katona gondosan megszemlélte Mr. King hátulját. Amikor felemelték a fejüket, biztos lehettem benne, hogy már nem gyanakszanak ránk.
Mrs. Kinget senki nem kérte fel, hogy mutassa meg a szoknyáját, ő mégis megmutatta. A katonák meg nézegették és bólogattak.
Gestur Svansson megköszörülte a torkát, majd a lányra pislantott.
 Miss Mimi Alonso?
I
 Alonso hadnagy, ha szabad kérnem.
Bocsánat. Az urak John Kerr és Isidoro Baez? A rangjukat sajnálatos módon még nem ismerem. Azt javaslom, próbáljuk együtt megtalálni a faluba vezető utat. Ott majd részletesebben is elmesélek önöknek mindent. Jöjjenek, kérem.
A katonák előbányászták egy jókora lávatömb mögé rejtett csomagjaikat, és fegyveres díszkísérettel elindultunk hazafelé.
Úgy gondoltuk, immár biztosan baj nélkül érjük el a faházakat.
Tévedtünk.
A bajok akkor kezdődtek, amikor Gestur Svansson nagyot ordított a ködben.
 Álljanak meg! Álljanak meg! A jó szentségit neki! Csak úgy csattogtak a géppisztolyok az orrom előtt.
 Mi történt, Svansson? Megtámadták?
 Elestem - hallottam Gestur panaszos hangját. - Valaki iderakott valamit az útba.
 Hiszen ezek a mi csomagjaink! - rikkantotta Mr. Flow-berry. - Már azt hittem, keresztet vethetünk rájuk.
Nem tetszik itt nekem valami - mondta gyanakodva Svansson. - Amikor erre jöttünk, nem voltak az úton. Ha itt lettek volna, beléjük botlottunk volna.
 Biztos nem erre jöttünk.
 Akkor most hol a francban vagyunk?
 Rohadt nehéz - nyögte Flowberry megemelve az egyik csomagot. - Mi a fenét pakolt bele Caroline? Mintha korábban nem lett volna ekkora a súlya.
 Márpedig magának kell cipelnie - mondta a segítőkész Mr. King. - Senki nem fogja maga helyett cügölni, arra mérget vehet. Csak nem képzeli, hogy én cipelem majd a koszos gatyáit? Miért nem hozta magával azt a drágalátos feleségét? Neki sem törne le a dereka, ha megemelne egy táskát.
Flowberry beharapta a bajusza végét. -Mr. Svansson... Alighanem gondok vannak ezekkel a csomagokkal.
 Naná, hogy gondok vannak - zsörtölődött Mr. King, feje búbjára tolva a kalapját. - Általában az a baj velük, hogy kurva nehezek. Meggyőződésem, hogy könnyű csomag csak a mesékben létezik.
Svansson még mindig tétovázott, a kreol képű Baez azonban nem. Felemelte a géppisztolyát, és az egyik útitáskára fogta.
 Ezzel van gondja? - kérdezte Flowberryt.
 Meg a másikkal - mondta Flowberry.
 Mi a hézag?
 Túl nehezek.
 Nehezebbek, mint amikor itt hagyta őket?
 Azt hiszem... igen.
 Hadnagy?
Alonso hadnagy biccentett és a zsebébe nyúlt. Amikor előhúzta belőle a kezét, fejhallgató és egy vékony, piros színű kábel volt a tenyerében. A fejhallgatót felrakta, a kábel végét pedig óvatosan odaértette a csomag oldalához.
Még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Néhány másodperc után aztán megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor elvette a táskától a kábelt és zsebre vágta a hallgatót.
 Nincs benne robbanószer - mondta. - Sem emberi test.
 Akkor mi? - kérdezte megdöbbenve Mr. Flowberry. -Mi a fene lehet ilyen nehéz?
 Adja ide a kulcsát - nyújtotta felé a kezét John Kerr.
 Azt hiszem... Caroline-nál van.
 Nem probléma.
Ekkor csodát láttunk. Magam is értek valamicskét a lezárt bőröndök feltöréséhez, hiszen annak idején nem egy robbanószerkezetet hatástalanítottam kínai barátaim útmutatása nyomán, de amit láttam, az még az én elismerésemet is elnyerte. Már az sem volt akármi, ahogy Kerr felkapta a dögnehéz táskát. Mintha fáradt lepkét emelt volna magasba. Maga elé tartotta, aztán a kőre ejtette. Az utazótáska nagyot csattant, és kinyílott. Anélkül, hogy megsérült volna. Sőt, még a zárja sem szakadt ki a helyéről.
Amint felpattant a fedele, valamennyien felkiáltottunk a meglepetéstől.
Telis-tele volt vulkáni hamuval és fekete lávakővel.
 Ez meg mi a túró? - nyögte kétségbeesetten Mr. Flow-berry, a bajuszát tépkedve. - Hogy a francba került ez a táskába?
 Valaki beletette - mondta bölcsen Mr. King. - Ha az én cuccom is ilyen szarral lesz tele, megetetem a szemétládával!
Mr. Flowberry beletúrt a hamuba, hátha alatta lesznek a holmijaik, de nem talált semmi mást, csak lávaköveket és fekete hamut.
Svansson megcsóválta a fejét és Mr. Flowberryre nézett.
 Kiborítja, vagy magával viszi?
 Mi a fenének vigyek magammal hamut és követ? - kérdezte panaszosán Mr. Flowberry. - Ugyan miért?
 És a másik táska?
 Megtenné, hogy kinyitja? - fordult Mr. Flowberry a katonához.
Mr. Kerr bólintott. Felemelte a táskát, majd leejtette. Várakozva hajoltunk fölé, de ebben sem volt más, csak kő és hamu.
 Te jó isten! - nyögte Flowberry. - Mit vesz magára Ca-roline?
 Szétrúgom a seggét! - fenyegetődzött Mr. King. - Ha az enyémben is hamut találok, megskalpolom a fickót, és kiteszem a skalpját a napra száradni. Itt úgyis mindig süt.
Flowberry nekiveselkedett, és előbb az egyik, majd a másik táska tartalmát borította ki az ösvény szélére. Aztán kezében a két üres utazótáskával olyan kétségbeesve nézett ránk, mint Willy Loman az Ügynök halálában.
 Induljunk - biztatott bennünket Svansson. - Majd a faházaknál megbeszéljük a problémát.
Addig botladoztunk előre az ösvényen, amíg bele nem botlottunk Mr. King utazótáskájába, és egy hatalmas méretű hajókofferba.
Amikor megpillantottuk őket, Mr. King boldogan felhujjo-gott, és azonnal odavágtatott volna hozzájuk, ha Alonso hadnagy el nem kapja a kabátja szélét.
 Várjon egy pillanatra, uram.
Mr. King szokásával ellentétben türelmesen várakozott amíg a lány ismét kiszedte a zsebéből a fejhallgatót, feltette, és a kábel végét odaérintette előbb a táskához, majd a hajókofferhoz.
A táskával gyorsan végzett. Hallgatta egy kicsit, aztán rezzenéstelen képpel a kofferhoz ment. Csigalassú másodpercekig tartott a hallgatódzása. Mrs. King nyugtalanul felcsuklott.
 Valami... baj van?
A katonalány türelemre intett bennünket. Felemelte a mutatóujját, és a táskára bökött.
 Mit tett bele, asszonyom?
 Ruhákat - felelte halálsápadtan Mrs. King. - És cipőket.
A szemüveges katona ekkor odasétált a ládához, megpróbálta felemelni, de rövid erőlködés után visszaejtette az ösvényre.
 Túl nehéz. Hol a kulcsa?
 Itt - nyújtotta felé a kért kulcsokat Mrs. King.
A katona óvatosan a zárba dugta az egyiket, majd elfordította. A kulcs kattanása kíméletlenül a dobhártyámba harapott.
Mintha a köd is kíváncsi lett volna rá, mi rejtőzik Mrs. King hajókofferében. Annyira beburkolt bennünket, hogy már a saját, kinyújtott karunkat is alig láttuk.
 Mehet? - kérdezte mindenre készen Johnny Kerr. Baez és a hadnagy a kofferra szegezték a géppisztolyukat. Pedig teljesen felesleges volt.
A hajókoffer is lávakővel volt tele.
Egy óra múlva ismét az étteremben voltunk. Senkit nem zavart, hogy lassan már éjjel egy órára jár az idő - legkevésbé a napot. Olyan elégedetten pöffeszkedett a horizont felett, mintha a Mindenható a szavát adta volna neki, hogy jó darabig nem is kell lejönnie onnan. Ott vörösödött, készen rá, hogy amint eljön az idő, még feljebb kapaszkodjék az égi létrán.
Svansson kétségbeesetten próbált rendet teremteni a zűrzavarban.
 Kérem szépen, hölgyeim és uraim... foglaljanak helyet, megbeszéljük a dolgokat. Kérem, foglaljanak helyet... Nagyon kérem...
Végül azért valahogy csak helyreállt a rend. Mindenki letelepedett, vagy éppen leroskadt egy asztalhoz, amelyre Svansson beosztottai vizeskancsókat helyeztek.
 Kérem szépen... nagyon kérek mindenkit, őrizze meg a nyugalmát. Nagyon kérem...
Többé-kevésbé meg is őrizték. Hogy a feszültség mégis ott lebegett felettünk, és nem is oldódott fel, annak a történteken kívül alighanem oka lehetett, hogy most kezdett eluralkodni legtöbbjükön a fáradtság és a szokatlan környezet okozta izgalom.
Svansson nem kertelt, nem próbált meg mellébeszélni: látszott az arcán, hogy őt magát is megrázták az események. Ezt aztán azonnal meg is mondta.
 Nagyon sajnálom, hölgyeim és uraim a történteket, amelyekről, gondolom, valamennyien tudomást szereztek. Egyszerűen nem tudok magyarázattal szolgálni arra, ami velünk történt. Olyan események zajlanak körülöttünk, amelyekre egyáltalán nem vagyok felkészülve. Egyszerűen nem tudom, mit mondjak önöknek.
 Szóval maga sem tud semmit - mondta Mr. King feje tetejére nyomva a kalapját. - Elvesztek a legjobb nadrágjaim. Nincs egy nyomorult fehérneműm. Maga aztán jól biztosítja a rendet, Svansson.
 Sajnálom, uram.
 Ettől nekem még nem lesz gatyám. Svansson sóhajtott.
 Őszintén meg kell mondanom, amikor megtudtam, hogy Steinpórsson ügyvéd úr meghalt...
 Mondja csak nyugodtan, hogy meggyilkolták - biztatta komor képpel Snorri.
 Amikor az történt, legszívesebben befejezettnek nyilvánítottam volna a tevékenységemet. De nem tehettem meg.
 Ugyan miért? - kíváncsiskodott Mr. Flowberry.
 Mert benne van a szerződésemben, hogy ha menet közben kiszállnék, nem kapok egyetlen megveszekedett fityin-get sem, s egész eddigi munkám kárba vész.
 Ez már valami - biccentett Mr. King.
 Legrosszabb álmomban sem hittem volna, hogy ilyesmi történhet velünk. Fogalmam sincs róla, miért van ez a hatalmas köd, és ki bujkál benne. Ez a vidék valaha valóban Vé-resszakállú Leif szülőföldje volt, és az is igaz, hogy itt temették el. Ez persze önmagában még nem ok arra, hogy visszajárjon és szörnyűségeket kövessen el.
 Elképzelhetőnek tartja, hogy Véresszakállú Leif akar elkergetni innen bennünket?
Svansson megcsóválta a fejét.
 Ha önök most azt várják, hogy igent vagy nemet mondjak, hiába várnak. Nem ismerem ki magam a túlvilág dolgaiban. Abban a faluban, ahol gyermekkoromat töltöttem, élt egy tiszteletes, aki nem hitt a szellemekben és hazajáró lelkekben. Ostobaságnak tartotta, és a Bibliára hivatkozott. Csakhogy éppen Krisztus volt az, aki feltámasztotta a halottakat, és maga is feltámadott. Egészen addig nem hitt bennük a pap, amíg a svéd Olof a temetése után három nappal meg nem jelent a menye házában, és ételt-italt nem követelt magának. Ezek után meg kell kérdeznem önöket, nyilvánítsuk-e befejezettnek a kutatást, mielőtt még igazából megkezdhettük volna? Kénytelen vagyok az önök döntéséhez tartani magam: ez is a szerződésemből következik.
 Mi lenne a következménye? - kérdezte Kürt Schmied-radner.
 Ez esetben a kutatásnak vége. A lávamezők az izlandi államra szállnak. És természetesen én sem kapok pénzt. De ezzel nem akarom befolyásolni az önök döntését. Hallgatom önöket, hölgyeim és uraim!
Fél órai heves vita után úgy döntöttünk, hogy nem futa-modunk meg: folytatjuk a kutatást a hajó az eltűnt Miss Buxton és társai után.
Én is megszavaztam a határozatot.
Nem mondhatnám, hogy ez volt életem legbölcsebb döntése.
A nap a horizont közelében várakozott. Gestur Svansson egyik levesnek szánt kakasa harsány kukorékolással köszöntötte a kora hajnalt.
 Csak nem akar járni egyet a ködben? - kérdezte Snorri, amint észrevette, hogy a falu szélén terpeszkedő ködfalat bámulom.
 Eszem ágában sincs - mondtam. - Elmegyek a széléig és belenézek.
 Pokolian fáj a lábam - húzta el a száját. - Lehet, hogy holnap a nyakában kell vinnie?
 Rá se rántson - vigasztaltam. - Akár úgy is megtaláljuk azt a nyomorult hajót.
 Úgy legyen. Jössz aludni, Simon?
 Naná! - ásított hatalmasat a régész. - Olyan álmos vagyok, hogy forog körülöttem a világ. Gwendolin?
 Én még... nézegetem egy kicsit a napkeltét. Simon gyanakodva rám bökött.
Ez annyit jelent... hogy ti kettesben nézegetitek a nem létező napkeltét?
 Nem annyit jelent - rázta meg a fejét Gwendolin. - Egyáltalán nem annyit jelent.
 Nem vagyok féltékeny - emelte fel védekezőn a kezét Simon. - Csak úgy eljárt a szám.
Amikor egyedül maradtunk, Gwendolin rám nézett.
 Maga... merre sétál?
 Belenézek a ködbe. Hát maga?
 Azt hiszem... éppen az ellenkező irányba megyek. Tettem egy kört az épületek között, majd visszatértem a
házunkhoz, amelynek iker-részét Miss Steffi Littlerock birtokolta. Mivel a délután folyamán többször is utalt rá, hogy nem haragudna meg érte, ha alkalomadtán meglátogatnám, úgy gondoltam, itt a legmegfelelőbb alkalom a látogatásra. Megkocogtattam az ablakát, és vártam. Nem gyulladt fény, csak a kulcs zörrent meg néhány másodperc múlva a zárban.
 Ki az? - kérdezte egy halk, ijedt hang.
 Lawrence - mondtam.
 Jöjjön be.
Nem gyújtott villanyt, hiszen nem is volt rá szükség. A nap
besütött az ablakon, bár ez a hajnali napfény azért nem egészen olyan volt, mint a nappali. Sejtelmesebb, és csalókább is volt a fénye. Mintha óriási, éjjeli lámpa függött volna Izland felett.
Steffi Littlerock nem öltözte túl magát erre az éjszakára. Meleg volt idebent, talán túlságosan is meleg, ezért a hálóinge jóval a térde fölött végződött, mintha külön a napfényes és langymeleg izlandi éjszakákra készíttette volna.
Miss Littlerockon nem látszott, hogy túl lehet már a harmincon. Bőre feszes volt, minden domborulata ruganyos és vonzó: akár tíz évet is letagadhatott volna a korából. S én el is határoztam: pontosan úgy viselkedem vele, mintha tízzel kevesebb lenne.
Steffi átment a másik szobába, s egy üveg whiskyvel tért vissza. Letette az asztalra, és intett, hogy foglaljak helyet.
 Helyezze magát kényelembe - biztatott. - Nem zavarja, hogy csak ez van rajtam? Ha szükséges, köpenyt is vehetek.
 Nem szükséges - mondtam. - Utálom a köpenyes kincskeresőket.
 Tudja, mit? - nevetett, miközben a markomba nyomott egy poharat. - Én is utálom őket.
Megittunk két kis adaggal, akkor Miss Littlerock átnézett a pohara felett.
 Mondhatok valamit?
 Persze - biccentettem. - Miről van szó?
 Arról, hogy nem vagyok már tizennyolc éves. -Na és?
 Nézzen végig rajtam. Nem kell mentegetődznie... csak megissza az italát, és azt mondja, hogy viszlát, Steffi, nagyon jó volt a whisky, ideje hazamennem.
 Valóban így gondolja? -Való... ban.
Felálltam, és megveregettem a vállát.
Hát akkor... köszönöm, Steffi, a whiskyt. Valóban nagyon jó volt. Ideje...maradni.
Amíg lassan, minden mássalhangzóra gondosan ügyelve egymás után raktam a szavakat, Steffi Littlerock arcán hurrikánhoz hasonló érzelmi vihar vonult át. Vidáman és reménykedve csillogó szemeibe tompa szomorúság költözött, keze lassan az ajka felé tapogatódzott, mintha egy nem létező verejtékcseppet próbálna letörölni róla. Amikor aztán ki-mondtam az utolsó szót - hogy maradni szeretnék -, Steffi rájött, hogy csak ugratom, és abban a töredék másodpercben ismét megváltozott az arckifejezése. Harcos íény gyulladt a szemében, mintha az ő elődei is viking hajósok lettek volna. Felkapott egy jókora, meglehetősen kemény párnát a sezlon-ról, és hatalmasat ütött vele a fejemre.
 Most már maradsz, az biztos!
Beleremegett az agyam az ütésbe. Nem tudom, mivel tömték ki a párnát, talán vulkánkővel, mindenesetre úgy éreztem, hogy rám dőlt a Hekla. A föld megindult a lábam alatt, bele akartam kapaszkodni a falba, de az ügyesen elhúzódott előlem, így csak a levegőbe markoltak az ujjaim.
 Jézusom, csak nem ütöttelek agyon?
Nem sok hiányzott hozzá. Éreztem, hogy olyan szárazság önti el a torkom, amilyet Harun al-Rasid kalifa érezhetett, amikor Dzsaffar, a gonosz és trónbitorló nagyvezír elől menekülve étlen-szomjan kelt át az arab sivatagon.
 Whiskyt! - hörögtem. - Whiskyt, mert végem!
Steffi az asztalhoz ugrott, és teletöltötte a poharakat. Felém nyújtotta az egyiket, miközben megszeppenve kérdezte:
 Ha most köztem és a whisky között kellene választanod, melyikünket választanád?
Whiskyt! - hörögtem monoton egyhangúsággal.
Steffi Littlerock szadista volt a javából, pedig úgy általábanjámbor léleknek látszott. Ezúttal azonban megszánhatta az ördög, mert ahelyett, hogy átnyújtotta volna az életmentő medicinát, tovább kérdezősködött.
 És ha, ezt... levetném?
Megfogta icipici hálóinge végét, és felcsippentette. Két uj-jával, egészen a nyakáig. -Nos?
 Whiskyt - mondtam, mert nekem is vannak elveim. A falak forgása közben lassan abbamaradt, mégsem változtattam meg a véleményemet.
 És most?
Csupán annyi történt, hogy egyetlen mozdulattal levetette magáról az ingét. Azért még persze maradt rajta valami, amiről nem tudtam pontosan, micsoda, mivel nem hoztam magammal nagyítót. Egyfajta bugyiféle lehetett, amelyet
nem megfelelő mosószerrel moslak, rossz hőmérsékleten, így annyira összement, hogy csak halászhálóval sikerült valahogy kifogni a mosógépből.
Egyszerre elbizonytalanodtam. Igaz, hogy vannak elveim, de hát mi az ördögért kellene folyton-folyvást megalkuvás nélkül alkalmazni őket?
Nem is tudom... - tétováztam. - Talán inkább... a whiskyt.
Steffi Littlerock bólintott, de nem nyúlt a poharam után. Én meg mivel vendég voltam, nem vehettem fel, és nem ihattam belőle meghívóm biztatása nélkül.
Steffi ismét bólintott, majd levetette azt a valamit is, ami még rajta volt.
És... most?
 Whis... - próbálkoztam.
Steffi Littlerock odasétált hozzám, lenyomott a sezlonra, majd mellém feküdt.
És... most?
Olyan száraz volt a torkom, hogy még egy egércincogás sem jött ki rajta.
Cincogott ő helyettem is. Előbb csak a fülembe sugdosott, majd megpróbált megszabadítani a ruháimtól. Mivel nem gondoltam, hogy el akarja lopni őket, nem tanúsítottam nagyobb ellenállást. Egyszer csak éreztem, hogy megmerevedik a keze, amint éppen a nadrágomat húzkodta lefelé.
 Ez mi? - kérdezte. Csak másodpercek múlva tudtam válaszolni neki, mivel közben orvul a poharam felé tapogatódz-tam.
 A stukkerom.
 Nem az, hanem ez?
Felkönyököltem és felnéztem a kezére. Tele volt a marka fekete porral.
 Lávahamu. Ajándékba viszem a barátaimnak.
 Imádom a gavallér férfiakat. És ez?
 Izlandi moha.
 Megáll az eszem.
Nem is tudod, milyen szép ajándék egy darabka igazi, izlandi moha.
 Öt év a sitten - mondta. - Olvastam egy könyvben, hogy nagyon szigorúan veszik a természetvédelmi előírásokat. Egy tenyérnyi moha öt évbe kerül.
 Ezt már előttem kiszakította valaki a helyéről - mente -getődztem. - Csak meg akartam vizsgálni. Valaki letépte egy sziklafalról.
 Jól van, nem jelentelek fel érte - nyugtatolt meg. - Különben én is olyan szerencsétlen vagyok, mint a szikláról letépett moha.
 Igazán?
 Egy csodadoktor segítsége kellene hozzá, hogy magamhoz térjek.
 Talán én is megfelelnék - ajánlkoztam, mivel kora gyerekkoromtól kezdve arra oktattak, hogy segítenünk kell a bajbajutottakon. - Mit tegyek, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlyod?
Steffi Littlerock megfogta a kezem, és mint a gyakorlott pedagógus, aki jól tudja, hogy az oktatásnál nemcsak a látványnak, hanem az érintésnek is nagy szerep jut, megmagyarázta, hogy gondolja a dolgot.
 Te jó isten! - nyögte aztán, amikor megértettem, mit kíván tőlem. - Mégiscsak megérte Izlandra jönnöm... megérte... megérte... jaaaj, de megérte!
Kezdtem arra gondolni, hogy nekem is megérte. És nemcsak a vakrákok miatt.
Jó óra múlva, amikor Reykjavíkban a koránkelők szobáiban már megszólaltak a vekkerek, Steffi becsavarta magát a lepedőjébe, és nagyvonalúan a whiskyspohár felé intett.
 Most már megihatod. És nekem is önthetsz eggyel.
Éppen csak belekóstolt, aztán letette a szőnyegre. Ekkor már a hálószobájában heverésztünk, egy akkora faágyon, amekkorát eddig még csak képeken láttam. Nem tudom, Halldórsson nagybácsi imádta-e a hatalmas ágyakat, vagy az asztalos, aki készítette, mindenesetre még maga a Napkirály
sem kívánhatott volna nagyobbat magának. Köröskörül felcsavart baldachin függönyök várakoztak, hogy ha zavarna az ablakon beragyogó nap, leereszthessük őket.
 Kérsz még egy pohárkával? - kérdezte kinyújtózkodva a hajnali ragyogásban.
Ilyentájt ugyan nemigen szoktam két pohár whiskyt inni, de most jólesett volna a második is.
 Kérek - mondtam könnyelműen.
 Majd utána - biccentett.
 Mi után? - kérdeztem értetlenül.
 Ami után az első pohárkával kaptad. Teljesítenem kellett a feltételét ahhoz, hogy a második
whisky kellemes melegével kezdjem a reggelt.
Gestur kakasai már befejezték reggeli hangversenyüket, mire kész lettem a kacifántos feltétel teljesítésével.
Még mindig fogalmam sem volt róla, kicsoda, és milyen kapcsolatban állt Baldur Haldórssonnal.
Arra gondoltam, hogy talán nem is akarom megtudni.
Kétségkívül van bizonyos előnyük a napfényes izlandi hajnaloknak, de hátrányuk is van éppen elég. Előnyük például, hogy hazafelé jövet nem kell belebotolnunk semmibe, bokrok közé keveredni, utat téveszteni, a ragyogó napfény elkalauzolja az éjszaka tekergőt a saját lakásáig. Ott azonban kellemetlenné is válhat a dolog, ha várja valaki. Egy napfényes izlandi reggelen nem lehet csak úgy hazalopakodni, s a távozó éjszaka homályában belebújni az ágyunkba. Nem bizony. A napfényes izlandi reggel előtt nincs titok.
így aztán lelepleződtem Gwendolin előtt, ő meg énelőt-tem.
Fehér, bolyhos fürdőköpenyben, a nappali sezlonján he-verészett, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Felemelte a fejét és rám nézett.
 Szerelmes vagyok - mondta aztán nemes egyszerűséggel.
Nem baj - sóhajtottam. - Adjon egy kis időt, és én is megszeretem magát.
 Nem magába - tiltakozott. - Valaki másba.
 Megtudhatnám, ki a szerencsés fickó? -Nem.
Hm. És mit szól mindehhez Mr. Schmiedradner?
 Honnan tudja?
 Csak álmos vagyok - mondtam -, de hülye nem.
 Egyszerűen beleestem - nyöszörögte. - És ő is belém. Ez egy őrjítőén nagy szerelem. Vele töltöttem az éjszakát, és szemernyit sem hunytam le a szemem. Tudja maga, milyen érzés ez? Dehogy tudja...
Szomorúan csóválgattam a fejem, mint akinek fogalma sincs róla milyen lehet együtt tölteni valakivel az éjszakát. Gwendolin elkapta a karom.
 Segítsen nekem, kérem.
 Beszéljem rá, hogy vegye feleségül?
 Dehogy. Arra majd magam beszélem rá. Beszéljen Snor-rival. Segítsen rajtam, és beszéljen vele.
 Kicsoda magának Snorri? Az apja vagy a vőlegénye?
 Jaj, istenem, egyik sem. Hát nem érti? Elárultam Snorrit! Én még életemben nem voltam ilyen szerelmes, pedig voltam már jó néhányszor. De ez most valami más. Meg kell találnom azt a rohadt hajót. Ha megvan a pénz, boldogok leszünk. - Elkapta a kezem és sírni kezdett. - Jaj, Leslie, én elárultam Snorrit.
 Hogy árulta el?
 Ezután már... nem vele, hanem... Kurttal keresem a hajót. És most... át is költözöm hozzá.
 Mit beszél?
 Megbeszéltem vele, hogy összeköltözünk.
 Mit szól ehhez Óttar Hreinsson? Hiszen maga nem örökös. Lehet, hogy hazazavarja.
 Azt nem teheti meg. Kürt ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjak vele. Ő is hívhat segítséget.
Ami engem illet, vastag hangfogót tettem a számra, Gwendolin azonban úgy belefeledkezett a szerelmébe, hogy a végén már hisztérikusan sikoltozott. Hiába próbáltam meg csitítani, mintha elveszítette volna a kapcsolatát a Kürt Schmiedradneren kívüli világgal. Már nem izgatta, hogy Simon és Snorri felébredhetnek: olyan erőszakosan bizonygatta, hogy joga van újsütetű szerelméhez költözni, mintha bizony én akartam volna megakadályozni benne.
 Odaköltözöm! - kiáltozta elcsukló hangon, miközben a hisztéria apró nyálbuborékai pukkadtak szét a szája szegletében. - Érzem, hogy csak vele lehetek boldog!
 Már megint, Gwen?
Az egyik hálószoba ajtajában Snorri állt, csíkos pizsamában, mellkasát vakargatva. - Már megint belezuhantál valakibe?
Ez nem zuhanás! - tiltakozott vadul Gwendolin. - Ez igazi szerelem. Ezt te nem értheted, hiszem még soha nem voltál szerelmes.
 Irakban ugyanezt mondtad, amikor hozzáköltöztél ahhoz az arabhoz.
 Az tévedés volt. De ez nem az.
 A török is tévedés volt?
 Az is.
 És az a fekete, orvosságos ember, tudod, akinek keresztül volt fúrva az orra Kenyában?
Gwendolin félrelökött, és a lépcső felé indult. Közvetlenül előtte visszafordította a fejét, lenéző mosolyt villantva Snorrira.
 Szégyelld magad, Eggertson.
Úgy csapta be odafent az ajtót, mintha hirtelen támadt tornádó haragudott volna meg ránk.
Az étkezőben izgatott zsongás fogadott bennünket. Mr. King éppen az ételpultnál állt égett fenekű bundájában, és lelkesen magyarázott valamit Berry Flowberrynek. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, éppen a bundája hátulját mutogatta.
 Frankón megvarrta. Én mondom, megvarrta. Arany keze van ennek a lánynak.
Az aranykezű lány Erla Hauksdóttir volt, aki szerényen lesütött szemekkel fogadta Mr. King lelkes dicséretét.
 Színtiszta profi - mondta Mr. King Erla felé bökve az állával. - És még a segge is jó. Ha nem lenne itt a feleségem,
egyből elkezdeném csapni neki a szelet. Mii szólna hozzá, kisasszony?
Erla udvariasan elmosolyodott.
 Meggondolnám a dolgot.
Világosszürke szemében azonban jégcsapok ültek. Nem nagy jövőt jósoltam volna Mr. Kingnek, még abban az esetben sem, ha valóban nincs itt a felesége.
 Maguk mit csinálnak reggeli után? - kérdezte a többiek felé fordulva Mr. King, miután óvatosan letette a tálcáját az egyik asztalra. - Ez a szar köd csak nem akar felszállni! Maga mit mond, Mr. Svansson?
Mr. Svansson bánatosan megcsóválta a fejét.
 Azt, hogy én még soha nem tapasztaltam ilyet. Hiába süt a nap, csak nem oszlik fel.
 Lehet, hogy ez valami sajátos... hogy úgy mondjam meteorológiai képződmény?
 Nagyon úgy néz ki a dolog.
 Akkor mit tanácsol? - kérdezte Mr. King.
 A maguk helyében várnék- vonta meg a vállát S vans son.
 Ha örökös lennék, biztosan megvárnám, amíg eltűnik.
 Egy szart! - mondta tömören Mr. King. - Nem hagyom, hogy mások legeljék le a rétet. Igaz, Bella?
A puffadt, törődött arcú Bella asszony bólintott. Érezhetően nem volt kedve a reggeli társalgáshoz. Tányérja fölé hajolt, és lapátolni kezdte magába a rántottat.
Berry Flowberry odasétált Mr. Kinghez, és csípőre tett kézzel megállt az asztala mellett.
 Maga merre kezdi a kutakodást?
Mr. King azt hitte, rosszul hall. Letette a villáját, és gyanakodva nézett fel a vékony bajuszú, sápadt férfira.
 Hogy merre kezdem a keresést? Mi köze hozzá?
 Semmi - mondta Mr. Flowberry a bajuszát simogatva.
 Tulajdonképpen semmi.
 Akkor meg miért kérdi?
 Mert jó lenne, ha... kialakítanánk valami rendet.
 Az meg mi a szar?
Például az, hogy ha összevissza mászkálunk a lávamezőn, előbb-utóbb lelőjük egymást a ködben.
 Hát csak vigyázzon, hogy ne lőjem le.
 Fordítva is előfordulhat.
Mr. King a feje búbjára tolta a kalapját.
 Hallod, Bella, fenyeget a fickó.
 Dehogy fenyegetem - simogatta tovább a bajuszát Mr. Flowberry. - Csak azt kérdezem, nem kellene-e megállapodnunk valami rendben?
Mr. King nagyot horkantott:
 Ezt hogy érti?
 Például úgy, hogy mindenki előbb a saját területét derítse fel. Csak akkor lépjünk más lávamezejére, ha a sajátunkat már átkutattuk. Megállapodunk egy időpontban, és attól kezdve mindenki mindenütt kutathat.
Mr. King elgondolkodva simogatta az állat. Kétségkívül volt bölcsesség abban, amit Mr. Flowberry mondott, mégsem lehetett biztos benne, nem lapul-e a bajuszos szavai mögött valami nagy-nagy átverés. Ahogy a szemét figyeltem, azt láttam benne, hogy már-már hajlik Flowberry javaslatának az elfogadására, amikor Mrs. King hirtelen felcsattant:
Nem!
Meghökkenve kaptam fel a fejem. Mrs. King nem arról volt nevezetes, hogy minden alkalommal keményen és határozottan fejti ki az álláspontját. Mind ez ideig szófukarnak és meglehetősen közömbösnek látszott, aki kizárólag a férje miatt utazott Izlandra. Ezúttal azonban éles volt a hangj a, mint a damaszkuszi acélpenge.
Mr. Flowberry ugyancsak meghökkenve nézett Mrs. King puffadt, és valahogy mégis beesettnek látszó arcába.
 Miért nem? - kérdezte értetlenül. - Hiszen így is egyenlő eséllyel indulunk. Nem tudhatjuk, kinek a birtokán rejtőzik a hajó.
Nem!
 De miért nem, az istenért?
 Mert jogunk van átmenni más területére! - mondta szárazon az asszony. - Nem akarom, hogy bárki is korlátozzon a jogaimban.
 De hát nem erről van szó!
. - Nekem ne magyarázza, miről van szó. Ragaszkodom a jogaimhoz, és kész! Mondd meg neki te is, Edgár!
És lássanak csodát: a mindeddig hepciás, fenyegetődző, goromba Mr. King, aki ráadásul néha kifejezetten durván bánt Bella asszonnyal, tanácstalanul az állat simogatta.
 Hát én nem is tudom... Bella...
 Nem!
Flowberry széttárta a karját, és visszament az asztalukhoz. Leült és megcsóválta a fejét. A következő pillanatban aztán már fel is hangzott Caroline Flowberry idegesítő cincogása.
Mit hülyéskedsz ezzel a spinével, Berry? Nem látod, hogy bunkó? Az anyád lehetne. Éppen olyan gusztustalan is. Hagyd a francba, majd mi ketten megtaláljuk.
 Dugulj el, Caroline!
Juj, szivi, már megint milyen durva vagy mások előtt! Nem tudnál egyszer...
Kuss!
Ekkor Fredo Rex pattant fel az asztalától, egy üres tányérral a büféasztalhoz vágtatott, majd anélkül, hogy szedett volna rá valamit, odaügetett Mrs. Kinghez, és rábökött az ujjá-val.
 Igaza van. Semmiféle korlátozást nem fogadunk el! Ha korlátokra gondolok, bedurran az agyam! Köpök a korlátokra! Nincs véletlenül valakinek lipogetje? Úristen, hogy lehettem olyan marha, hogy otthon felejtettem?
Serena Rexre pillantottam. A kövér asszony tányérjára sütötte a szemét, majd tétován felvett róla egy sült krumpli szeletet, és kifejezéstelen tekintettel majszolni kezdte.
 Szavazzuk meg! - lihegte a szívéhez kapva Fredo Rex. - Szavazzuk meg, hogy... mit akarunk. Hogy mindenki maradjon a saját... területén... vagy...
Elsápadt, és leroskadt egy székre. Mivel senki nem mozdult, még a felesége sem, odaugrottam hozzá, és fölé hajoltam.
 Rosszul van?
Fredo Rex megrázta a fejét.
Csak a... lipogetem. Otthon... felejtettem.
Ekkor pillantottam meg a viking jelét a homlokán.
Nem törődtem tovább a vitával, inkább azt figyeltem, kinek van ott a szeme felett a gazdagság, a halál rúnája. Kevés kivétellel valamennyiükén ott volt. Nem láttam viszont Svans-sonon, Erla Hauksdóttiron, de nem láttam Sigríduron sem,
aki az asztalok között sertepcrtéli. Néha-néha felém pislan-tott, és rosszallón megcsóválta a fejét.
Természetesen megtehettem volna, hogy sorban végigkérdezem őket, hol szerezték a plccsnit a homlokukra, de végül is nem kérdeztem meg. Mit nyerek vele, ha megtudom? Nem az a fontos, hogyan került oda, sokkal inkább az, hogy miért van ott.
Ez aztán ismét csak töprengésre késztetett. Vajon mi az ördögöt akar a viking a jellel? Megfélemlíteni bennünket? Hiszen a körülmények már úgyis megfélemlítettek. Megjelölni valaki számára? Addig túráztattam az agyam, amíg Miss Littlerock oda nem jött hozzám.
 Hogy vagy? - kérdezte, azzal a cinkos mosollyal a szája szegletében, ami csak azokén szokott ülni, akiknek közös titkuk van.
 Megjárja - mondtam.
 Teljesen kikészítettél - súgta a fülembe. - És még azt akarják, hogy menjek ki a prérire. Visszafekszem inkább az ágyamba... nem akarsz benézni hozzám?
 Én is kimegyek a lávamezőre - mondtam.
 Kimész?
Úgy kérdezte, mintha azt közöltem volna vele, hogy a világűrbe szeretnék kilépni szkafander nélkül.
 Meg kell néznem a vakrákokat.
 Te is vakrák leszel abban a ködben. Ebben az esetben viszont alighanem kénytelen leszek én is sétálni egyet. Mindenki a saját területét kutatja át? Rendben van, én is átkutatom az enyémet, bár sokkal szívesebben kutatnék a takaróm alatt utánad.
Durcás képet vágott, és visszaült a reggelijéhez.
Mire megfordultam, Gwendolint találtam az asztalom mellett. Piros volt a képe, mint a pipacs. Lesütött szemekkel pislogott Snorrira, aki viszont vidáman mosolyogva nézett rá.
Nincs semmi baj, Gwen - vigasztalta a lányt beleszür-csölve a kávéjába. Ú Kívánom, hogy legyetek boldogok.
 Csak ezt ne mondtad volna, Snorri!
 Mit kellett volna mondanom?
Valahányszor boldogságot kívántál... valahogy elromlottak a dolgok.
 Ezúttal biztosan szerencséd lesz.
Önkéntelenül is Kürt Schmiedradner felé néztem. Nem kis meglepetésemre nyugtalanság vibrált a szemében. Csak nem félti tőlem frissiben megszerzett zsákmányai?
Hirtelen ötlettől vezérelve odasétáltam az asztalukhoz, és megfogtam egy szabad szék karfáját.
 Megengedik?
Schmiedradner nem szólt semmit, a széles ajkú, fekete férfi azonban barátságosan mosolygott.
 Hát hogyne. Foglaljon helyet, Mr. Lawrence. Mielőtt megszólalhattam volna, a csinos, szőke, filmszínész típusú Schmiedradner már nekem is támadt:
Nem a maguk rabszolgája. Ezzel remélem, tisztában van.
 Természetesen - mondtam. - Olyannyira nem az, hogy nincs is semmi közöm hozzá. Éppen olyan alkalmazott vagyok, ha úgy tetszik, mint ő.
 Mi az, hogy alkalmazott?
 A végrendelet szerint mindenki hozhat magával segítőket. Miss Gwendolin és jómagam Snorri Eggertson segítői vagyunk.
Ugy látszott, ez valamelyest megnyugtatja.
 A maguk Snorrija sem szemétkedik vele?
 Éppen ellenkezőleg. Most kívánt neki sok szerencsét és boldogságot. Tudják, hogy Miss Forsyth kiváló régész-geológus?
Olyan gyorsan tettem fel a kérdést, hogy ne legyen idejük felkészülni a válaszra. Schmiedradnert, abbéli örömében, hogy Snorri Eggertson nem fog szemétkedni Gwendolinnal, elöntötte a boldogság. Ezért aztán szépen belesétált a csapdámba.
 Hogyne tudnám. Nem véletlen, hogy... Elharapta a mondatát, és idegesen összerezzent.
Ha látták volna a fekete bőrű Ottó Brurmenbach ábráza-tát! Fogínye felhúzódott, mint a támadó farkasoké, s tett a lábával egy önkéntelen mozdulatot, amellyel telibe találta volna Schmiedradner lába szárát, ha szemben ül vele. De én ültem szemben vele, így a rúgás az én sípcsontomat érte.
 Bocsánat - mentegetődzött Brunnenbach. - Én csak... Kinyújtott mutatóujjal a homlokára böktem.
 Hol szerezte?
Brunnenbach viszont az én homlokomra pislantott. Kicsit elmosolyodott, amikor megpillantotta rajta a rúnát.
 Gondolom, ahol maga.
 Érdekli a történetem?
Őszinte meglepetésemre megrázta a fejét.
 Nem különösebben. Csak felidegesítem magam, ha meghallgatom mások félelmeit. De hogy kielégítsem a kíváncsiságát, itt ütötte valaki a homlokomra. Méghozzá ma éjszaka. Tettem egy kis kirándulást a ködben.
 Egyedül?
Kürt is velem volt. Amíg Miss Gwendolin, hm... hozzánk készülődött, sétáltunk és beszélgettünk egyet. Akkor esett nekünk a fickó.
 Valaki megtámadta magukat az éjszaka?
 Az azért túlzás, hogy megtámadott. Mindenesetre nekünk ugrott, és fellökött bennünket. Akkor kaptam a jelet a homlokomra, és akkor kapta Kürt is.
 Tudja, mit jelent?
Ottó Brunnenbach bólintott.
 Megkérdeztem Mr. Svanssont. Szerinte a halál jele. Schmiedradner szó nélkül felpattant és a büféhez rohant.
Gwendolin ekkor már a büféasztal előtt toporgott, és megpróbált valamit rákotorni a tányérjára. Brunnenbach kihasználva társa távollétét, csúfondárosan nézett rám.
 Csodálkozik?
 Min kellene csodálkoznom?
 Hogy osztrák vagyok, és mégis fekete.
 Szokatlan, ez kétségtelen.
 Amerikai ENSZ tisztviselő volt az apám, az anyám pedig osztrák titkárnő. De én már egészen osztrák vagyok. Gondolom, rohadtul ki vannak akadva Gwendolin miatt. Én biztos átkozottul pipa lennék. Csakhogy nagyon sok pénzről van szó, és Kürt mindenképpen meg akarja szerezni.
 És maga?
 Talán nem annyira. De azért én sem vagyok ellene. Kürt szerint a harcban minden eszköz megengedett.
 Maga is úgy gondolja?
 Nem tudom. Mindenesetre aggaszt a jel a homlokomon. Megpróbáltam eltüntetni, de nem jön le semmivel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy baljós jel, és hogy... jobb lenne, ha nem lenne rajtunk.
 Arra mérget vehet - mondtam, és visszamentem az asztalunkhoz.
A köd magába zárta a kincskeresőket. Serena Rex és Fredo Rex nehéznek tűnő válltáskákat vittek magukkal, Mrs. és Mr. Flowberry viszont semmit. Steffi Littlerocknál csak kicsinyke kézitáska volt  mintha a szomszéd illatszerboltba készült volna átugrani egy csomag papír zsebkendőért.
Mielőtt belemerült volna a ködbe, félrehúztam és igyekeztem a lelkére beszélni.
 Figyelj rám, Steffi - súgtam, lopva jobbra-balra tekint-getve. - Nem szeretném, ha bajod esne.
 Pedig akkor egy vetélytárssal kevesebb lenne.
 Egyedül vagy, és ez akár a halálodat is jelentheti.
 Mennyivel jobb párosán meghalni, mint egyedül? -Kérlek, Steffi, nagyon komolyan beszélek. Mindent
megteszek érted, amit csak tudok.
 És mit tudsz?
 Remélem, van térképed.
 Hogyne lenne, hiszen Mr. Svansson mindenkinek kiosztott egyet.
 Keresd meg rajta a hőforrást. Ott leszek a partján. Gyere oda hozzám.
 Ne feledkezz meg róla, hogy én is a kincset keresem.
 Majd megkeresed, ha megjavul az idő.
 Nem szeretném, ha elhappolnák előlem.
 Gyere a forráshoz, kérlek.
Nem szólt semmit, csak elfordult tőlem. Vállára akasztotta terepszínű táskáját, és belesüllyedt a szürkeségbe.
Mintha egy szép emlék oldódott volna fel a múlt ködében.
Alig tűntek el mögöttünk a faházak, Snorri megállt és felemelte a mutatóujját.
 Ahogy megbeszéltük. Mindenki tudja a dolgát, igaz? Én megpróbálom felderíteni a veszélyesebb szakadékokat. Ha találok ilyet, kőrakást emelek a szélére.
 És ha előbb esel bele? Snorri megvonta a vállát.
 Majd vigyázok. Úgy két óra múlva a hőforrásnál találkozunk. Addig megpróbálom megismerni a terepet. És te, Simon?
 Fogalmam sincs róla. Járok egyet.
 Felmehetsz Leslie-vel a forráshoz.
 Szívesebben maradnék egyedül.
Hát csak... vigyázzatok magatokra. Ha... kinyírnának benneteket... életem végéig furdalna érte a lelkiismeret. Igyekezzetek megspórolni a temetési költségeket.
Legyintett egyet, aztán belemerült a szürke kulimászba.
Simon merengő tekintettel nézett utána.
 Tudja, hogy hallgató koromban vitorlázórepülő voltam? - fordult aztán hozzám.
 Eddig még nem mondta.
 Pedig az voltam. Ha felhőben repültem, éreztem ilyet. Ezt a parttalan, valószínűtlen lebegést. Na, minden jót. Vigyázzon magára, Leslie.
Mire kinyitottam a szemem, már ő sem volt mellettem. Elnyelte a nyúlós, sikamlós köd.
Ahogy magamra maradtam, lefagyott képemről a bizakodó, mondhatnám, kincstári mosoly. Egyedül voltam a nagy semmi közepén, mintha Simon felhőjében repültem volna. Csakhogy amíg a felhőben általában nem szoktak tüzes íjjal felfegyverkezett vikingek kóborolni, addig itt, a földi ködben, bizony megesik az ilyesmi.
Keskeny, kanyargós utacska közepén álltam, amely a térkép szerint egy szélesebb és egyenesebb ösvénybe torkollva
a hőforráshoz vezetett. Elő sem kellett vennem a térképet, hiszen még indulás előtt eszembe véstem minden kanyarulatát. Ha behunytam a szemem, ott kígyózott előttem - megkerülve a nagyobb köveket, és mély szakadékokat - a hőforrás felé.
Belemerítettem a tenyerem a ködbe. Megszagoltam, majd meg is nyaltam. Vízíze volt, semmiféle vegyianyagot nem éreztem rajta. Biztonság kedvéért azért előhúztam a zsebemből egy vékony szelet lakmuszpapírt, amelyet a forrás vizsgálatára tartogattam, és belemerítettem a ködbe. Ott tartottam egészen addig, amíg csak át nem nedvesedéit. Amikor már átütötte a pára, alaposan megvizsgáltam, de semmiféle elváltozást nem tapasztaltam rajta.
  Előhúztam a stukkeromat, és megpörgettem a forgó részét. Csak akkor indultam tovább, amikor meggyőződtem róla, hogy nincs vele semmi probléma. Mint ahogy a pipámmal sem volt. Ha Snorri látott volna, bizonyára megrótt volna, amiért hosszú perceket töltöttem egy kőtömb mögött azzal, hogy kipiszkáltam a pipa szárából azt a kis dohánydarabot, amelyik néhány nappal ezelőtt eltömítette. Pedig nincs szörnyűbb annál, mint amikor a jól végzett munka után fel akarunk ereszteni néhány kellemes karikát, és nem szelei rendesen a pipánk. Még rágondolni is rossz.
Kinyújtottam a lábam, és rátettem az ösvényt kísérő mohaszőnyegre. Ahogy meghajlott a talpam alatt, elfogott az a semmihez nem hasonlítható izgalom, amely akkor fogja el az idegent, ha izlandi mohára teszi a lábát.
Nem tudom, szóltam-e már róla, hogy az izlandi moha az izlandiak szemében olyan, már-már szakrális jelentőséggel bír, mint az ausztrálokéban a koalamaci, az eukaliptuszfa, vagy a kínaiakéban az óriás panda. Izland állatvilága nem rendelkezik ilyen csodálatos egyedekkel, ami viszont a növényeket illeti, itt van a moha. Soha, sehol nem láttam még ilyen vastag, ruganyos és harsogóan zöld mohát, mint itt, jégországban. Legalább tíz-tizenöt centi vastag és ruganyos, mintha gumiszőnyeget rejtettek volna a belsejébe. Rendkívül lassan nő, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a látvány, amely Reykjavíkot elhagyva a hegyek oldalairól tekint ránk. A sziklára települt zöld mohában még ma is jól látszanak a
világháborúban itt tartózkodó brit katonák ,.emlék vésetei , amelyeket csak évszázadok alatt borít majd be a zöld.
Ilyesfajta, igazi izlandi mohaszőnyeg rugódzott a talpam alatt. Ha nem olvastam volna róla már eleget, és ha Snorritól kezdve Gestur Svanssonig bezárólag nem óvott volna majd minden hozzáértő a csalfaságától, talán be is dőltem volna neki. így azonban olyan óvatos voltam vele, mint az állatgondozó, aki kedvencét, a királytigrist eteti. Bár csodáltam, és hagytam, hogy lenyűgözzön vad szépsége, mégsem feledkeztem meg egyetlen pillanatra sem az elővigyázatosságról. És jól is tettem, hogy nem feledkeztem meg róla. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy teljes súlyommal ránehezedtem, a moha meghajlott a talpam alatt, majd szétnyílt, mintha éhes, hatalmas száj rejtezett volna alatta. Ha nem vigyázok, belezuhanhattam volna a ki tudja, milyen mély hasadékba.
Lehasaltam, és előrekúsztam a repedésig. A mohaszőnyegből hiányzott egy jókora darab: ahogy kettészakadt, egy része belehullott a feltáruló hasadékba.
Megpróbáltam lekukucskálni a résen. Felül még elég keskeny volt, lejjebb haladva aztán egyre tágult. Nem volt nálam zseblámpa, ezért meg sem kíséreltem megbecsülni a mélységét.
Nézegettem még egy kicsit, aztán megkezdtem a körültekintő visszavonulást. Az elmúlt évtizedek alatt megtanultam, hogy az óvatosság a legbiztosabb gyógyszer a hirtelen halál ellen. Láttam már jó néhány alpinistát odafent, a Himalájában, akik csak kacagtak a veszélyeken, és hírből sem ismerték a félelmet. Azóta már valamennyien ott fekszenek mindenkitől elfeledve jéghasadékok, szurdokok mélyén, és talán arról álmodnak, hogy ha még egyszer kezdhetnék, kijavítanák a szótárukat, s a vakmerőség helyére az óvatosságot írnák.
A hőforrás egy lapos szikla közepéből bugyogott elő. A víz vájta lyuk pereme kissé kiemelkedett a vízszintesen fekvő sziklalapból, mintha szobrász mintázta volna oda. Úgy negyven-ötven centi széles lehetett, s a víz mellett gőz is kiszabadult rajta, miközben halk, csattogó hangot hallatott, mint nyári estéken az éjszakai madarak. A gőzölgő víz előbb egy, a lyukat körülvevő tányérszerű mélyedésbe csörgött, majd tizenöt-húsz centiméter széles árkocskába, hogy néhány
méterrel odébb meleg vizű tóvá szélesedjék. Ez volt hát az a csodálatos forrás, amelyben a vakrákok éltek.
A forrásra magára nem sok időt vesztegettem. Annyit tettem mindössze, hogy leguggoltam a partjára, és kezemet a meleg vízbe lógatva, megpróbáltam kitalálni, mit tegyek.
A váltakozó hőmérsékletű víz ezúttal majdhogynem forró volt. Nem is bírta sokáig az ujjam. Azonkívül a halk, kezdetben simogatóan bársonyos csattogás is idegesítem kezdett. Mintha csak arra lett volna jó, hogy elaltassa az éberségemet.
Kinyitottam a táskámat, és kihúztam belőle azt a kezeslábast, amelyet azért hoztam magammal, hogy ha összevizezném magam a hőforrásban, ne kelljen csuromvizesen bolyon-ganom a ködben. Távol-Kelet gejzírjei és hőforrásai megtanítottak rá, hogy velük kapcsolatban soha nem mehet biztosra az ember. Elég egy óvatlan pillanat, és még a bőröd is átázott váratlan támadásuktól.
Mivel a környék bővelkedett fűben, elkezdtem tépkedni, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy megcsodáljam a tavacska valószínűtlenül kék színét. Még így, a szürke kulimász közepén is gyönyörű volt, mint egy istennő szeme.
Megállás nélkül tépkedtem a füvet, és beletömtem a kezeslábasomba, amelynek még a tömködés előtt bekötöttem az ujj át és a nadrág szárainak a végét. Húsz perc kemény munkájával sikerült létrehoznom egy madárijesztőt. Ezúttal azonban nem a madarak elijesztésére alkottam  sokkal inkább a jómadarak csalogatására.
Amikor kész lett a figura, zsebkendőm segítségével gömböt varázsoltam néhány marék fűből, a kezeslábas felső részéhez erősítettem, majd rátettem egy baseballsapkát. Apró merítőhálót kötöttem az ujjához, s odavonszoltam a bábut a tavacska partjára.
Némi erőfeszítés árán meghajtottam a derekát, hogy azt a látszatot keltse: éppen néhány vakrák kihalászásán buzgól-kodik. Hogy még tökéletesebb legyen a látszat, a stukkeromat is letettem a bábu mellé egy csipkés tarajú lávakőre. A golyókat természetesen kivettem belőle, és elrejtettem egy kis lyukban a tó mellett.
Már az éppen hűvösre váltó tóban kuporogtam és arra gondoltam, hogy nincs az a hülye, aki nem veszi észre a csapdát,
amikor hangos fújtatást hallottam a vastagon gomolygó köd közepéből.
Villámsebesen odaúsztam, ahol vékony, sásszerű levelek borultak a víz partjára, és elrejtőztem alattuk.
Vártam Véresszakállú Leifet.
 Most aztán merre? -hallottam Mr. King elégedetlen ágá-lását a köd mögül. - Hova az istenbe hoztál, Bella?
 Alighanem a hőforrásnál vagyunk - mondta az asszony.
 De hiszen az nem a mi területünk!
 Úgy látszik, nem tökéletes a térkép.
 Te nem vagy tökéletes.
 Nem hagynád abba, Edgár? Az a legfontosabb, hogy szót értsünk egymással.
Mr. King keserűen felnevetett.
 Szót érteni veled? Pont te mondod nekem, aki húsz év óta mást sem teszek, csak megpróbálok szót érteni veled. Te mondod ezt nekem?
 Hagyd az óbégatást, Edgár, ezzel nem megyünk semmire. Hányszor kértelek, hogy ne akadályozz a munkában. Játszd meg, hogy kificamodott a bokád, és maradj a faluban. Hagyj engem dolgozni, kérlek!
 Jól tudod, hogy ezt úgysem teszem meg.
 Akkor legalább fogd be a szádat!
Mr. King valóban befogta. De csak néhány pillanatra -Te, Bella...
 Mi van már megint?
 Te nem véletlenül... vezettél át erre a területre.
 És ha így van?
 Jézusom... Bella... De hát mit akarsz te egyáltalán?
 Majd megtudod.
És ha... jön az a Véresszakállú micsoda?
 Csak jöjjön. Felkészültem a fogadására.
 Hahaha! Nézz csak a kabátom hátuljára.
 Akkor még azt sem tudtam, hogy létezik. De ha megpróbálkozik valamivel... esküszöm, ő nézheti meg a saját kabátja hátulját.
 Te megvesztél, Bella!
 Hagyd már abba a nyafogást, Edgár, mert belelöklek a tóba.
 Hol van itt tó?
 Nem érzed a szagát? Itt kell lennie alig néhány méternyire. Most pedig ismét nyomatékosan megkérlek: fogd be a szádat! Itt bujkál a tó partján a pasas, mivel ide igyekezett.
 Kicsoda?
 Ez a Lawrence. Ez a féreg.
Meghökkenve meredtem a vízre. Először is maga a hangnem hökkentett meg, ahogy Bella asszony beszélt. Mintha szerepet cseréltek volna. Odakint, a ködön kívül, a magas, szikár, kedélytelen Bella King volt az elnyomott, szidott és kutyába serri vett, csúnya feleség, aki úgy táncol, ahogy a férje káromkodik, idebent a ködben viszont valahogy fejükre álltak a dolgok. Bella asszony vette át a kezdeményező szerepet, s annyira hallgatott nagypofájú, izgága férjére, mint az edző az elégedetlenkedő szurkolókra.
Azonkívül az sem tetszett, hogy Bella asszony féregnek nevezett. Nem mintha nem lennének egészen csinosak is a férgek között - például a vörös orsóférgek -, valahogy mégsem vettem bóknak. Arról nem is beszélve, hogy annyi gyűlöletet éreztem a szavaiban, amennyivel egy elhagyott bányát is meg lehetett volna tölteni.
Mr. King - ha hebegve és akadozva is - megpróbált megvédeni.
 Miért féreg... Bella? Én úgy látom, nagyon rendes ember.
 Kénytelen leszek telenyomni a szádat hamuval, ha még sokat beszélsz. Különben is meghallja, ha nem fogod be.
Arra természetesen nem gondolhattak, hogy így is hallom őket. A ködnek sajátos akusztikája volt, amely a víztükörrel összejátszva felerősítette a távoli hangokat.
 Várj, körülnézek - mondta Bella asszony. - Maradj itt, és el ne mozdulj innen! Megnézem, mi az ábra a hőforrásnál.
 És ha... jön a viking?
 Akkor kiabálhatsz. Majd móresre tanítom.
Ha nem félek, hogy telemegy vízzel, eltátottam volna a számat a csodálkozástól. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a magabiztos nő, itt a lávamező közepén, azonos legyen a hallgatag, férjének ellentmondani alig merő Mis. Kinggel. Márpedig azonos volt.
Erről akkor győződtem meg igazán, amikor szétnyílott a tavacska túlsó partján a köd, és Bella asszony feje bukkant ki belőle. Mintha színpadon állt volna, és a leeresztett függönyök résein át lesett volna a gyülekező közönségre.
Hangja után az arckifejezése is meggyőzött róla, hogy Bella asszonyt újjászülte a köd. Ráncos, gondterhelt, nemtörődöm képe kisimult, bőre kipirosodott, a szeme pedig olyan lázas fényben csillogott, mintha húsz évet fiatalodott volna egyetlen éjszakán. Orrlyukai kitágultak, úgy szívták magukba a hőforrás nem éppen kellemes illatát.
Lesütöttem a szemem, nehogy véletlenül összeakadjon a pillantásunk. Bella asszony szerencsére ekkor már el volt foglalva azzal a valakivel, aki mélyen a tó fölé hajolva, a kezébe tartott akváriumi hálóval a vízben kotorászott. Olyan tekintettel nézett rá, hogy megdöbbentem tőle. Hiszen tudtommal semmi rosszat nem tettem neki.
Mindenesetre nem sokáig nézegetett. Vetett egy pillantást a háta mögé, mintha meg akarna győződni róla, nem lopakodik-e mögötte a férje  barna, kockás anyagból készült nadrágja zsebébe nyúlt, és egy baseballütőt rántott ki belőle. Valahova a nadrágszárába lehetett bedugva, a combja mellé.
A következő pillanatban aztán már cselekedett is. Kiugrott a ködből, néhány lépéssel a bábu mögött termett, s jókorátcsapott a fejére. A sapka műanyag pereme nagyot reccsent. Attól tartottam, a végén még lehullik a fűcsomóról.
A szerencse azonban ezúttal mellém szegődött. A sapka a fűcsomón maradt, így Bella asszony abban a szent meggyőződésben csapott rá még egyet, hogy az én fejem van alatta.
Ezután minden úgy történt, mint akkor történt volna, ha valóban én kergetem a rákokat a tó partján. A kitömött figura előredőlt, és belezuhant a vízbe.
Bella asszonynak ez is elég volt. Nem nézte meg, hogy túléltem-e a csapásokat, sőt a stukker sem érdekelte a parton. Annyira biztos volt magában, hogy csendes mosoly jelent meg az arcán, mint a sakkozóén, amikor sikerült végre csőbe húznia az ellenfelét.
Visszasüllyedt a ködbe, és alighanem megkerülte a tavat,
mert csak mintegy két perc múlva hallottam ismét a megszeppent Mr. King hangját.
 Te vagy az, Bella?
 Kire gondoltál?
 Ne légy hülye, kire gondolhattam volna? Hol az ördögben voltál ennyi ideig?
 Körülnéztem a tó partján. Nincs ott senki.
 És Mr. Lawrence?
 Nem láttam sehol. Lehet, hogy nem is ide jött. Azzal a másik pasassal pusmogott: lehet, hogy törik valamiben a fejüket.
Bella, kérlek, vissza kellene mennünk a saját területünkre.
 Azt hiszem, igazad van, Edgár. -Mi?!
 Visszamegyünk a saját földünkre. Mégiscsak jobb, ha először azt derítjük fel.
Mr. Kíng hangja bársonyossá szelídült.
 Látod, hogy igazam volt, Bella? Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy a mi területünkön van elásva az a hajó. Te hiszel benne, Bella?
 Én csak magamban hiszek - válaszolta Bella asszony, akinek a hangját egyre inkább lefojtották a ködhullámok. -Én csak... magamban... hiszek...
Kimásztam a sás mögül, kihúztam a bábut a partra, kezébe nyomtam a hálót, és már csobbantam is vissza az ezúttal tűrhetően langyos vízbe.
Éppen idejében ahhoz, hogy fogadjam az újabb érdeklődőket.
 Itt van - hallottam a ködből Alonso hadnagy suttogását. - A parton.
 Látom - mondta John Kerr.
 Én is - csatlakozott hozzá Baez.
 Eszerint igaza volt Svansonnak. Ezt a fickót valóban a rákok érdeklik.
 Mit csináljunk vele?
 Hagyjuk a fenébe -javasolta a hadnagy.
 Ott van mellette a stukkerja - figyelmeztette Kerr.
 Ebből is látszik, mekkora hülye - legyintett Miss Alonso. - Azt hiszi, így biztonságban van.
 Feladat? - kérdezte Bacz.
 Vegyük el a kedvét a játéktól - mosolygott a lány.
 Vegyük - egyezett bele a másik kettő.
Meg kellett állapítanom, hogy a lány érti a mesterségét. Olyan könnyedén mozgott a lávaköveken, mintha csak a lábujjai érintették volna a kövek hátát. Szája szegletében hun-cut mosoly bujkált, amint felém  közeledett.
Meg voltam győződve róla, hogy Miss Alonso meg akar tréfálni. Talán a hátam mögé érve kinyújtja a kezét és meghúzza a fülem, vagy megcsiklandozza a derekamat. Esetleg meleg vizet fröcsköl a képembe.
A tréfa azonban keményebbre sikeredett. Laza, macskamozdulattal ért mögém , és jól irányzott ütést helyezett el géppisztolya agyával a bábu derekán. Csodák csodájára ő sem vette észre, hogy nem embert, hanem madárijesztőt vert oldalba.
Megcsóválta a fejét, és fegyverét a vállára kapva visszasüllyedt a ködbe.
 Nos? - hallottam néhány másodperc múlva. - Megtréfálta, hadnagy?
 Alaposan - mondta a lány.
 Megtanította úszni?
 Valahogy úgy.
 Mi legyen a vikinggel?
Miss Alonso felnevetett. Vidáman csengett a nevetése, mint akit igazán jókedvre derített, hogy leverte a vesémet, és belelökött a vízbe.
 Elkapjuk, és megrángatjuk a zacskóját. Aztán miénk a hajó. 
 Úgy legyen, hadnagy.
Kimásztam a vízből, kihúztam a bábut, és visszaültettem a partra.
Máris jött a következő látogató.
Aki nem volt más, mint McAllister sógornője és őr-ördöge, Rhonda asszony. Szándékosan nem őrangyalt mondok, mert ha azt mondanék, az őrangyalok szakszervezete azonnal éles hangú tiltakozást nyújtana be az égi hatóságoknál, követelve, hogy nyomban vonjam vissza a kijelentésemet, és tegyek közzé minden égi, és földi újságban egy kiadós cáfolatot. Rhonda asszony legfeljebb őr-ördög lehet, őrangyal semmi esetre sem.
Nem messze tőlem bukkant ki egy lávatömb mögül, s nyomban észre is vette a bábut a parton. Elmosolyodott, és egy teherautó magasságú lávaturzásnak támaszkodott.
 Szánalmas kis figura maga, hallja-e!
A természet, mintha megkönyörült volna rajtam, produkálni kezdte magát Rhonda asszony előtt. A köd alja felemelkedett vagy harminc centiméternyire, majd néhány másodpercnyi lebegés után visszahullott eredeti helyére. Ez a mozgás azt a látszatot keltette, mintha a bábu észrevette volna a látogatót. Hátrafordította a fejét, aztán gyorsan visszafordította.
Rhonda asszony is áldozatul esett az érzékcsalódásnak, mert gúnyos mosoly ömlött szét bibircsókos arcán.
 Észrevett, mi? Itt vagyok, jól láthatta. Csak ne tegyen úgy, mintha nem vett volna észre! Bár felőlem aztán úgy is tehet! Maga nekem senki: olyan, akár a vakondtúrás a kertemben.
Természetesen nem válaszoltam, és a vakondtúrás  sem válaszolt.
 Jól is teszi, hogy befogja a száját. Azt hiszi, nem tudom, hogy maga áll a háttérben? A maga gyógyíthatatlan alkoholszomja, meg azé a szerencsétlené, aki McAllisternek nevezi magát. Szegény húgom szerencsére nem tudja, hogy maguk ketten úgy összeakadtak, mint a rozzant bicikli kerekei. Ráadásul magukkal csalták azt a szerencsétlen Gudmundur Gudmundssont is. Maga tervelte ki, mi?
A bábu beleegyezően hallgatott.
A párafelhők lecsapódtak, majd felemelkedtek. Rhonda asszony cirka másfél méterre állhatott már csak a bábutól, aki  elmerült figyelemmel matatott a tó forró vizében.
 Forduljon felém, ha magához beszélek! - hallottam felháborodott hangját. - Akármilyen bunkó is, követelem, hogy forduljon meg, és nézzen a szemembe!
Éppen arra gondoltam, hogy felkapok egy követ és belehajítom a tóba, hátha a csobbanás eltereli a figyelmét, amikor is a köd ismét elszakadt egy kissé a földtől, és én megpillantottam valamit, ami jéggé fagyasztotta bennem a lélegzetet.
A valami egy pár szőrös, ódivatú csizma volt, olyan, amilyet Izland őslakói, a vikingek viseltek.
A csizmák feltűnése még nem lett volna olyan nagy baj, elvégre egy pár csizma nem jelent veszélyt, még akkor sem, ha nincs a revolverem a kezem ügyében.
Az a két láb azonban, amelyben a pár csizma folytatódott, már sokkal inkább.
Rémülten felkiáltottam volna, ha nem közvetlenül Rhonda asszony mögött álltak volna a csizmák. Úgy éreztem magam, mint a gladiátor az arénában, akinek jobbján oroszlán, balján leopárd áll, s neki választania kell, melyikkel küzdjön meg.
Becsuktam a számat, és kimeredt szemekkel figyeltem az eseményeket.
Volt is figyelm való éppen elég. Először a köd emelkedett még feljebb: úgy a legnyurgább lávaturzások magasságáig. Majd hullámzani kezdett, s kibújt belőle a viking, Véressza-kállú Leif feje.
Ő volt az, kétség sem férhetett hozzá. Bár soha nem mutatkozott még be, az időjárásról sem beszélgettünk még el, mégis azonnal tudtam, hogy csakis ő lehet.
Ugy egyébként valódi viking volt, olyan, amilyennek az átlagember a vikingeket elképzeli. Ha nekem kellett volna megterveznem Véresszakállú Leif fizimiskáját, holtbiztos, hogy ugyanilyenre terveztem volna. Borzas, vöröses haj, kék, kidülledő szemek, vörös szakáll, vörös bajusz, lapos, bibircsókos orr. Ha béke lett volna köztük, akár indulhatott is volna Rhonda asszonnyal párosban a vikingek meghívásos bi-bircsókversenyén.
Leif felmordult. Mélyről, a pincéből jött a hangja, egyenesen a lávamezőt felszabdaló hasadékok valamelyikéből.
I
Rhonda asszony azonban eleresztette a füle mellett. Olyannyira felháborította bárdolatlan viselkedésem, hogy meg sem hallotta a háta mögött támadt morgást.
Amikor felkiáltottam, már késő volt. Véresszakállú Leif kezében íj bukkant fel, s a vesszejét Rhonda asszony hátának irányította.
Ekkor ismét csak csoda történt, mint már annyiszor az izlandi ködben. A vessző repülés közben lángot vetett, majd Rhonda asszony szoknyájába fúródott.
Ismerem magukat, jómadarak! - kiáltotta a gyanútlan, begerjedt némber. - Megérdemelné, hogy beletaszítsam a vízbe. Eddig úgyis csak whiskyben fürdött azzal a jómadár McAUisterrel együtt, most legalább fürödjön egy kicsit tiszta vízben, hátha megszereti.
Ki tudja, mit tett volna, ha nincs a viking. Talán valóban beletaszította volna a bábut a vízbe, mint egyéb jóakaróim. Esetleg csak a hátára csapott volna azzal a kockás esernyővel, amelyet a kezében tartott.
Véresszakállú Leif ekkor ismét vesszőt tett az íjára. Olyan gyorsan, hogy alig tudtam követni a mozdulatát. Ez a vessző is felröppent a levegőbe, majd lángolni kezdett a hegye. így fúródott be a mit sem sejtő bábu hátába.
Rhonda asszony eltátotta a száját. A félelem, az értetlenség, s a tanácstalanság olyan kulimásza kenődött a képére, amilyet alighanem csak üstben lehetett volna kikeverni. Nyögött néhányat, majd kétségbeesetten leeresztette a kezét.
Ki tudja, miért, de először az esernyője fogott lángot. Ő azonban mégsem erre figyelt fel először, hanem a már vízben úszó bábu füstölgő hátára.
 Te jóságos Isten! - nyögte. - Ebbe belevágott a villám! Előrenyújtotta bibircsókos orrát, és szimatolni kezdett.
Aztán a tóba hajította az esernyőjét, majd tovább szimatolt. Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy a szoknyája is lángol.
 Te jó ég! - kiáltotta szemrehányóan a ködbe. - Belém is belém vágott a villám!
Ekkor következett a jelenet legszörnyűbb része. Rhonda asszony vetkőzni kezdett. Lerántotta magáról bársonykabát-ját, égő szoknyáját, s már éppen az alsóneműjénél tartott, amikor végre sikerült behunynom a szemem.
j
Véresszakállú Leif összerázkódott, és belcveszett a ködbe.
Csobbanást hallottam, s amikor kinyitottam a szemem, Rhonda asszonyt láttam a sáslevelck mögött kuporogni.
Majdnem elájultam rémületemben. Ha nem menekülök már ki korábban a vízből, éppen mellém ugrott volna.
Bár gyerekkoromban arra tanítottak, hogy undorító dolog más baját kihasználni, sőt visszaélni vele, s én mind ez idáig nagyjából be is tartottam a szabályt, ezúttal úgy gondoltam, eltekinthetek tőle. Főleg azok után, amiket az elmúlt percekben hallottam. Ezért aztán kibújtam a rejtekhelyemül szolgáló kő mögül, és irányt vettem a tó felé. Véresszakállú Leiftől nem kellett tartanom: biztos voltam benne, hogy, mint aki jól végezte dolgát, már messze jár.
Rhonda asszony még mindig a sáslevelek között kuporgott. Csodálkozva lehajoltam, és megnézegettem megperzse-lődött ruhadarabjait.
 A fenébe is! - csodálkoztam hangosan. - Valakibe belecsapott a mennykő! Hé, van itt valaki?
Olyan csend volt, mint a világ végén, amit csak nagy néha tört meg a kiáramló víz barátságtalan buffogása.
 Ezek meg micsodák itt? - rémüldöztem felemelve megégett szoknyáját. - Egy szoknya... és mintha megperzselték volna... Itt meg egy... mi az ördög ez itt? Bugyinak bugyi, de hogy... Jézusom, eddig csak múzeumban láttam ilyet. Hosszú szárú, selyemszalag van a végén...
 Kérem... - hallottam egy vékony, könyörgő hangot felém szűrődni a sásleveleken át. - Hagyja azokat ott... békén.
Úgy megijedtem, hogy elejtettem a szalagos alsóneműt.
 Van itt valaki? - kérdeztem, szemem fölé ernyőzve a kezem.
Mivel nem kaptam rá azonnal választ, ismét csak a hosszú szárú, szalagos fehérneművel kezdtem foglalkozni.
 Fogalmam sincs róla, mi lehet ez - morfondíroztam félhangosan. - Csak nem az a híres-nevezetes nyelesbugyi, amiről már annyit hallottam, de látni még nem láttam soha.
 Kérem szépen - hallottam ismét a rémült hangot. - Tegye azt le.
 Van itt valaki? - kérdeztem újfent, a sás felé fordulva.
 Va... an - mondta a remegő hang. Eltátottam a számat a meglepetéstől.
 Ebben a forró vízben? Jézusom, ez nem lehet élő ember. És ezek a ruhadarabok itt... Holtbiztos, hogy kísértettel van dolgom. Elviszem a ruhákat, megmutatom a többieknek...
 Jaj! - csuklott fel a hang a sás mögött. - Kérem, hagyja őket békén.
 Ki van itt? - kérdeztem ismételten a hamura ejtve a fehérneműt a szoknya mellé. - Ki az ördög van itt a tóban?
 Én - nyögte a hang.
 Ki az az én?
 Nem ismeri meg a hangom?
 Simon - mondtam megnyugodva. - Simon, már megint részeg vagy?
 Nem Simon - vacogta Rhonda asszony. - Semmiféle Simon. Rhonda vagyok.
 Milyen Rhonda? - kérdeztem értetlenül.
 McAllister sógornője.
 Az kizárt dolog - ráztam meg a fejem. - Akárki is vagy a vízben, ne hidd, hogy át tudsz verni. Rhonda asszony már hazautazott Skóciába, McAllisterrel együtt.
 Nem utazott - tiltakozott Rhonda asszony. - Nem utazott, mert McAllister maradni akart.
 Miért akart volna maradni?
 Mert... megölték Steinpórsson ügyvédet, és... jaj, Istenem, ez a víz egyre melegebb lesz! Engedjen már ki a partra, maga idióta!
 Ön mégiscsak Rhonda asszony lehet - mondtam, amikor elhangzott a fenyegetés. - Bár... nem egészen biztos.
 Figyeljen ide - prüszkölt felém immár keményen, és leplezetlenül fenyegető hangsúllyal. - Itt vagyok meztelenül a sás mögött. Engem még nem látott férfi néhai férjemen kívül ruha nélkül.
 Ezt felesleges volt mondania - vigyorogtam. - Ezzel úgyis tisztában voltam.
 Én most felállók, és kimegyek a partra. De azt tudnia kell, hogy ha meztelenül megpillant, megölöm. Isten engem
úgy segéljen, megölöm. Nem lesz egy pillanatnyi nyugta életében. Ott lihegek maga mögött, mint a vadászkutya, kezemben töltött stukkerral...
 Rendben van. Bebújok egy kőtömb mögé. Itt vannak a holmijai a parton... hm... elég rémes állapotban. Vegye fel őket, és szóljon, ha kész, rendben?
Késő délutánra járt az idő, mire visszaértünk a faluba. Velünk volt Snorri és Simon is, akik a forrásnál csatlakoztak hozzánk. Reméltem, hogy nem botlunk bele senkibe, de ahogy az már csak lenni szokott, csalatkoznom kellett a reményeimben. Alighogy magunk mögött hagytuk a ködöt, Mr. Kinget pillantottuk meg az étkezési időt jelző kolompláb mellett. A kolompot tartó faváznak támaszkodott, és szivarjából szép, arányos karikákat eregetett a levegőbe.
Amint megpillantott bennünket, kikapta a bűzrudat a szájából, és felénk lengette.
 Üdv az érkezőnek! Remélem, nem találták meg a hajót? Jézusom, mi történt? Ki ez a némber itt?
Rhonda asszonyhoz lépett, és a képébe fújta a füstöt. Nem rosszindulatból tette, csupán nem volt tisztában vele, hogy máshová is fújhatná. Rhonda asszony megtántorodott, majd pokrócát magára rántva Snorrihoz fordult.
 Ki ez a bunkó, Mr. Eggertson? Snorri megvakarta a feje búbját.
 Mr. King, asszonyom.
 Mondja meg neki, hogy megcsavargatom a micsodáját, ha nem dobja el azt a rohadt bűzrudat.
Behunytam a szemem. Azt hittem, a következő pillanatban ránk szakad az ég.
Az égszakadás-földindulás azonban ezúttal elmaradt. Mire kinyitottam a szemem, Mr. King már meghunyászkodva taposta szét a szivarját a földön.
 Bocsásson meg, asszonyom. Igazán... figyelmetlen voltam.
Tátott szájjal bámultam Snorrira, aki korántsem lepődött
meg annyira, mint én. Ő még csak rövid ideje ismerte Rhonda asszonyt.
Rhonda asszony királynői méltósággal húzta még szorosabbra a derekán a pokrócot, és fejedelmi leereszkedéssel nézett Mr. Kingre.
 Köszönöm, uram. Ez nagyon jólesett.
Amíg Snorri Svansson irodája felé terelte Rhonda asz-szonyt, King mellém szegődött, és belecsípett a karomba.
Hé! Ki ez a nő?
Még nem felejtettem el, hogy a felesége fejbe vágott egy baseballütővel - akkor sem, ha az a valaki végül is nem én voltam - és némiképpen morcosra vettem a figurát. Akkor engedtem csak fel, amikor védőszellemem a lelkem mélyén kiáltozni kezdett, hogy mi a fenéért akarok én bosszút állni ezen az ártatlan pasason, aki végül is nem tehet semmiről.
Ezúttal megfogadtam a tanácsát. Mr. King vállára vertem, és elmagyaráztam neki, kicsoda Rhonda asszony. Arról viszont nem ejtettem szót, hogy McAUister zsaru. Annyit mondtam csupán, hogy hazautazott Skóciába, Rhonda asz-szony még maradt egy kicsit, kempingezni indult a lávamezőre, és éppen a tó vizét ízlelgette, amikor rátámadt a viking, és beletaszította a tóba.
Mr. King megcsóválta a fejét.
 Éppen ideje, hogy a szeme közé nézzek annak a fickónak. Azt mondja, hogy... ez a hölgy... nincs férjnél?
 Nincs, arra mérget vehet.
 Maga honnan ismeri?
 Skóciából.
 Figyelemreméltó jelenség. Istenemre az. Megriadva pillantottam rá. Mr. King olyan ábrándosán bámult a levegőbe, mintha Miss Európának mutattam volna be.
Elköszöntem tőle, és visszafordultam akolompfafelé, ahol viszont Serena és Fredo Rexbe botlottam. Az asszony a földön ücsörgött a lábát masszírozgatva, Fredo egy térképet tartott a tenyerén, és folyamatosan káromkodott. Az asszony vastag lábán vérömlenyek látszottak  a megerőltető gyaloglás nyomai.
Amint megpillantottak, Mrs. Rex felém biccentett, Fredo Rex pedig rám rohant, és majdhogynem képen vágott a térképével.
Ez egyszerűen elképesztő! - kiabálta némi nyálfröcskö-lés közepette. Úgy táncoltak majomkcpcn a ráncok, mintha táncversenyen lettek volna. - Ezek a nyomorultak még egy térképet sem tudnak rendesen rajzolni. Azt hiszi, ott vannak az ösvények, ahova odamázolták? Egy szart! Nincs ott semmi, csak ezek a bazi lávakövek. Ha megtalálom azt a citromképű ügyvédet, a pofájára mászok.
 Csak nyugi, Fredo - próbálta csillapítani a lábát nyomogató Serena asszony. - Másokkal is megtörtént már, hogy nem tudtak elsőre tájékozódni.
 Mi az, hogy nem tudtak elsőre tájékozódni? Én aztán tudok, ehhez kétség sem férhet! A térkép a szar. Tisztára felidegeltem magam. Ha lenne lipogetem, kicsit talán könnyebb lenne, de ennek egyáltalán nem az az oka. Szar térképet kaptam, ennyi az egész.
Addig addig csapkodott vele az orrom előtt, amíg elvettem tőle, és belekukkantottam. Ugyanolyan volt, mint az enyém.
 Mi a baja a térképpel? - kérdeztem értetlenül.
Az, hogy... semmi nem ott van benne, ahol lennie kellene. - Kikapta a kezemből, és rábökött egy fekete pacnira. - Lát itt maga valahol ösvényt?
 Nem - mondtam.
 Na látja! Erről beszélek. Rossz a térkép.
 Az is meglehet, hogy fordítva tartja - mondtam. Leolvadt a düh az arcáról. Nem maradt más rajta, csak a
roppant nagy értetlenség.
 Hogyhogy fordítva?
 Itt van a tetején egy kis iránytű, látja?
 Ez iránytű? Azt hittem, valami dísz. És ha ott van, akkor mi van?
 Akkor az van, hogy meg kell határoznia az irányt, és ennek megfelelően kell tartania a térképet. Fordítsa csak meg. Látja? Itt kell lennie az ösvénynek, és itt is van.
Fredo Rex erre ordítani kezdett, mint a sakál.
 Kikérem magamnak, hogy a képembe magyarázza a hülyeségeit! Ha egyszer azt mondtam, hogy ez a térkép szar, akkor az úgy is van. Te pedig fogd be a szád, Serena!
 Hiszen ki sem nyitottam - panaszkodott az asszony.
 Akkor ezután se nyisd ki. Maga pedig menjen a pokolba! Mi mást tehettem volna? Mentem.
Amíg Snorri és Simon vacsorához készülődött, átnéztem Steffi Littlerockhoz. Nem kis örömömre éppen akkor vetette le magáról a bakancsát, amikor a kopogtatásomra felhangzó igenlő válasz után benyitottam a lakásába.
Miss Littlerock a sikeres akció után, bázisára visszatérő partizánra hasonlított. Arca koszos volt, vagy inkább kormos, kezei ugyancsak, terepszínű ruhájának pedig itt-ott fülecskéi nőttek, amelyek vidáman leffegtek minden mozdulatára.
Rám pillantott, és azonnal könnyek szöktek a szemébe.
 Ó, Leslie, istenem, én annyira kivagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen borzalmas lesz.
Mellé ültem és átkaroltam a vállát.
Őszintén meg kell mondanom, a szép és ápolt Miss Littlerock ezúttal nem az ápoltságával tűnt ki. Szőke hajába száraz fűcsomók ragadtak, arcán horzsolások és koszcsíkok húzódtak, a szaga pedig... nos igen, Steffi Littlerocknak nem egészen olyan volt az illata, mintha vigyázatlanságában magára borított volna egy illatszerpultot.
 Elképesztő, mi van odakint-nyögte, miközben csak úgy, véletlenül, harapdálni kezdte a fülcimpámat. - Egyszerűen elképesztő.
 Mi van odakint? - kérdeztem kíváncsian.
 Köd, kosz és hamu. Rettenetesen koszos minden. Hát még a föld alatt!
Azt hittem, nem jól hallok.
 Te lementél a föld alá?
 Leestem. Ne ijedj meg, nem estem nagyot, de... azért leestem.
 Hogy estél le?
Hát... hogy esik le az ember? Mentem a mohaszőnyegen, egyszer csak szétnyílt alattam, és én beleestem egy lyukba.
Olyan együgyűen mondta, mint aki nincs tisztában vele, hogy a halál torkából szabadult. Hogy a halál bizonyára jóllakott már a mai napon, és a felesleges falatokat kiköhögte.
 Most elmegyek fürdeni... várj egy kicsit, aztán tovább... beszélgetünk.
Arra gondoltam, jobb lenne, ha lelépnék, miután meggyőződtem róla, hogy életben van.
Már-már indultam volna, de ekkor Miss Littlerock vetkőzni kezdett. Úgy bújt ki terepszínű kezeslábasából, mint a kígyó a használt bőréből vedlés idején. Lehajította a szőnyegre, aztán az ajtó felé intett.
Becsuktad az ajtót? Nem szeretném, ha fürdés közben rám nyitna valaki.
 Nekem most mennem kell...
 Várj egy kicsit, amíg ezt is levetem. Nem segítenél? Megütöttem a kezem, nem tudok rendesen hátranyúlni. Ezt itt, kérlek.
Arra gondoltam, hogy végül is miért ne segítenék neki levetkőzni? Az a két-három perc nem olyan nagy idő.
Csakhogy alighogy lekerült róla az utolsó ruhadarab is, Miss Littlerock sántítani kezdett.
 Tudtam, hogy ez lesz a vége! - panaszolta elkeseredetten. - Akkor sejtettem már, amikor belevertem a térdem egy kőbe. Hogy eztán nem tudok majd bemászni a fürdőkádba... nem is megyek bele, inkább irány a tusoló. Jaj, istenem! - Ez a kiáltás a lépcsőnek szólt, amelynek túlságosan magasak voltak a fokai.
 Képtelen vagyok... felmenni ezen a lépcsőn!
 Használd a lenti fürdőszobát - javasoltam.
Eldu... gult. Reggel Gestur azt mondta, hogy megcsinálja, de ahogy az imént bementem kezet mosni... még mindig nem működött. Jézusom, én nem tudok felmenni oda!
 Segítsek? - kérdeztem részvevő mosollyal.
 Megtennéd? - nyújtotta felém a kezét. - Nem kénysze-ríthetlek rá, hogy egy ilyen... teltkarcsú hölgyet felcipelj az emeletre... de ha sikerülne...
Shakespeare-rel együtt jómagam is azt vallom, hogy a tett tüzére jeget fú a szó, ezért szó nélkül felnyaláboltam, és elindultam vele felfelé. Hálából Steffi abbahagyta a fülcim-pámmal való foglalatosságot, és inkább a vállamra hajtotta a fejét. Néhány pillanat múlva aztán - a lépcső közepe felé jártunk - szimatolást éreztem a nyakamon, mintha nyulat dugtak volna a gallérom mögé.
Nem akarlak megfeddni, Leslie, de... nincs valami jó szagod. Mintha bekéneztek volna.
 A tótól van - mondtam.
 Jézusom, akkor ezért vagy olyan büdös! Beleestél a vízbe?
Amint elértük a fürdőszoba ajtaját, berúgtam a térdemmel, majd letettem Miss Littlerockot a kőpadlóra. Steffi a talpa alá kotort egy kis szőnyegecskét, és megeresztette a vizet. Széttárt karral aláállt, és mélyet sóhajtott.
Istenem... végre!
Menni akartam, de elkapta a karomat.
 Nem állsz alá? Rád is rád férne egy kis meleg víz.
Arra gondoltam, miért is ne? Elvégre valóban olyan szagom lehet a tó vizétől, mint egy kénnel kezelt hordónak szüret előtt. Azonkívül rövidesen felhangzik a vacsorához hívó kolompszó. Időt nyerhetek vele, ha itt fürdők meg, nem pedig otthon.
 Gyere már, mit tétovázol?
így történt, hogy néhány másodperc múlva ott találtam magam a zuhanyfülkében Miss Littlerock mellett.
Hogy, hogy nem, itt, a még csak langyos vízsugarak alatt sem tudta levetkőzni fülcimparágós rossz szokását. Sőt, talán azt hitte, hogy nekem nem jut elég a vízsugarakból, ezért aztán szorosan hozzám tapadt, hogy mindkettőnknek bőségesen jusson belőlük.
 Várj egy kicsit- suttogta a fülembe. - Mindjárt meleged lesz... nagyon is meleged.
Mi másra gondolhattam volna, minthogy elmarkolja a zuhany csapját és addig forgatja, amíg langyos helyett meleg víz folyik ránk.
Vártam egy kicsit, aztán valami furcsát éreztem. Úgy gondoltam, telement vízzel a szeme, ezért eltévesztette az útirányt.
 Az nem a... zuhanycsap - mondtam figyelmeztető hangsúllyal.
Miss Littlerockot annyira megdöbbentette a dolog, hogy bűntudatában - nem törődve fájós térdével - térdre roskadt. Mivel a fülem mellett suhogtak a vízsugarak, csak nehezen értettem a hangját.
 Kit érdekel... az a hülye... csap, kit érdekel? Ettől kezdve már engem sem érdekelt.
Éppen készen lettünk az öltözködéssel, amikor megszólalt a vacsorához hívó kolomp. Steffi, mint az ébredező macska, nagyot nyújtózott.
Jézusom! - suttogta. - Ha nem kellene azt az idióta hajót keresnem, egészen jól erezném magam.
Meghökkenve tapasztaltam, hogy a zuhany milyen áldásos hatással volt rá. Elmúlt a rosszkedve, elmúltak a félelmei és aggodalmai, s csodák csodájára még a térdfájása is elmúlt. Úgy sietett le a lépcsőn, hogy senki meg nem mondta volna: fél órával ezelőtt még ölben vitette magát velem.
Sejtettem, hogy lesznek, akik meglepődnek, ha belépek az étterembe, de amit Miss Alonso művelt, arra nem számítottam. Amint megpillantott, leguggolt az asztala alá, és rám fogta zsebéből kirántott pisztolyát.
 Maradjon ott, ahol van, mert lelövöm!
 Hé! Hé! - ordított rá rémült képpel Mr. King. - Mi az ördögöt akar ez jelentem?
A többiek is sorban felugráltak, és értetlenül bámultak a Miss Alonso kezében csillogó pisztolyra. Alonso hadnagy néhány másodpercig fürkészve nézett rám, miközben kövér verejtékcseppek szánkáztak le a homlokán.
Maga... maga...
 Mi van velem?
Miss Alonso ekkor, óriási önfegyelemről téve tanúbizonyságot, eltüntette a fegyverét és rám mosolygott.
 Ne haragudjék, de elgondolkodtam. Azt hittem... valaki más lépett be az ajtón.
 Szép kis katona, mondhatom - háborgott Fredo Rex. -A végén még összetéveszt bennünket a vikinggel, és halomra lövöldöz mindannyiunkat.
Miss Alonso visszaroskadt a helyére. A másik két katona csodálkozva bámult rá.
Éppen meg akartam kenni esti pirítóskenyeremet, amikor Berry FlowbeiTy megkocogtatta a poharát és felállt. Mintha tósztot akart volna mondani.
 Elnézést, hogy félbeszakítom az étkezést - kezdte megsimogatva vékonyka bajuszát -, de történt valami a mai napon, amit feltétlenül és minél előbb meg kell beszélnünk. Mr.
I
Gestur Svansson néhány szóval tájékoztatott a délután eseményeiről, amelyekről, azt hiszem, már valamennyien értesültek. A legilletékesebbtől azonban még nem hallottunk egyetlen szót sem. Mit szól mindehhez, Mr. Lawrence? Snorrira pillantottam, aki igent intett a fejével.
 Mire kíváncsi? - kérdeztem.
 Nem találkozott Miss Buxtonnal?
 Sajnos, nem.
Természetesen megtehettem volna, hogy aprólékosan válaszolok a kérdéseikre, én azonban jobbnak tartottam, hogy saját szavaimmal, és főleg saját logikám szerint soroljam fel az eseményeket. El is mondtam mindent, töviről hegyire, a báburól sem feledkezve meg. Arról azonban egyetlen szót sem szóltam, hogy láttam, amint ketten is meg akartak ölni. Sőt, hogy eltereljem a figyelmet magamról, azt állítottam  elmenekültem a forrástól, úgyhogy jó darabig nem láthattam, ami ott történt. Mire visszaértem, a bábu hátán már jókora, fekete égésfolt éktelenkedett.
 Mi az ördögöt akart azzal a bábuval? - kérdezte álmél-kodva Fredo Rex.
 Azt, hogy amíg én távol vagyok, a viking azt higgye, a forrásnál méregetem a vakrákokat. Zavartalanul akartam keresni a hajót.
Hihető volt, amit mondtam, a kérdés csupán az volt, hogy merénylőim is elhi szik-e. Mrs. King mereven az asztalra sütötte a tekintetét, mintha nem is értene az egészből semmit, Miss Alonso pedig a levegőbe bámult.
 Hol van Mrs. izé... - tudakolta Mr. Flowberry.
 Itt vagyok - válaszolt a háttérből Rhonda asszony.
 Te jó ég! - nyögte a közelemben Schmiedradner. Egyedül Mr. King tekintetében láttam azt a furcsa csillogást, amit korábban sem értettem, és ezúttal is teljességgel érthetetlennek tűnt számomra.
Mi történt, Berry? - hallottam Mrs. Flowberry izgatott csicsergését. Ú Ki ez a vén spiné? Egyszer olvastam, hogy valaki beleesett egy forrásba, és amikor kihúzták belőle, olyan öregnek látszott, mint az országút. Az egy öregítő forrás volt, Berry. Lehet, hogy szegény Miss Buxton is...
 Fogd be a szádat, Caroline - sziszegte Mr. Flowberry. Tömj bele egy tintahalat, és rágd. Csak akkor nyeld le, ha szólok, oké?
 Hogy te milyen közönséges vagy már megint! - háborgott Caroline, de azért engedelmesen a villájára tűzött egy tintahal darabkát. - És ennyi idegen ember előtt... - Ezzel rágni kezdte a tintahalat.
Mr. King felemelkedett, és Gestur Svanssonra nézett.
 Mi a teendő, Mr. Svansson? Mr. Svansson széttárta a karját.
 Ha feladják, vége a játéknak. Mr. Halldórsson vagyona az izlandi államra száll. Legalábbis így tudom. Nincs itt az ügyvéd úr...?
Óttar Hreinsson ezúttal nem volt velünk.
 Azt javasolnám... - folytatta volna Mr. King, de Caroline Flowberry ismét felnyávogott.
 Te, Berry... én igazán nem akarlak idegesíteni, de... Berry Flowberry akkora lélegzetet vett, hogy a levegővel,
amit lenyelt, egy tartálykocsit is meg lehetett volna tölteni.
 Mi a francot akarsz már megint, Caroline? Mi a fészkes francot akarsz?
Caroline sértődötten az ablakra szegezte a tekintetét.
 Én csak meg akartam mutatni, mert még sosem láttam ilyet.
Berry Flowberry az asztal szélébe markolt.
 Mit, Caroline? Mit?
Mrs. Flowberry az ablakra mutatott.
 Hát... ami ott repült. -Hol?
 Odakint. Az ablak előtt.
Mr. Flowberry még szorosabban markolta az asztal szélét.
 Mi repült el az ablak előtt, Caroline?
 Hát... alighanem egy madár.
Mr. Flowberry eleresztette az asztal szélét, és rángó szájszéllel, gyilkos mosollyal nézett a feleségére.
 Nem mondtam még neked, Caroline, hogy mi a véleményem a madarakról?
 Nem emlékszem rá, Berry.
 Azt mondtam, hogy szarok rájuk. Minden madárra egytől egyig.
Mrs. Flowberry megadóan bólintott.
 Jellemző rád, hogy milyen közönségesen bánsz velem mások előtt... de ennek a madárnak szikrázott a farka, Berry.
Flowberry nem szólt többé egyetlen szót sem. Az asztalra hajtotta a fejét, úgy hallgatott. Eközben testének minden sejtje nagygyűlésre gyűlt össze benne, hogy megvitassák: az infarktust, vagy az agyvérzést válasszák-e inkább.
Sajnáltam Mrs. Flowberryt, Mr. Flowberryt is sajnáltam, valamint magamat is, amiért mindezt végig kellett hallgatnom, és talán tovább is sajnálkoztam volna, ha védőszellemem ugrándozni nem kezd a lelkem mélyén. Sőt, nemcsak ugrándozott, hanem ököllel verte lakóhelye falát, és egyre azt kiáltozta, hogy ébredjek már fel, és gondolkodjak el rajta, mit mondott Mrs. Flowberry. Ne viselkedjek olyan hülyén, mint amikor Nágaföldön nem vettem észre a megvadult elefántbikát, mert elbóbiskoltam a törzsfőnök által saját kezűleg megtömött pipától. Hiába ordítozta akkor is, hogy furcsa hangokat hall, az istenek szekere végiggurult az erdőn  csak akkor ébredtem rá, mi történt, amikor a megvadult ormányos már ott toporzékolt az orrom előtt. Szerencsére le tudtam lapulni egy farönk mögé, különben másnap reggel már fel is szolgálhatták volna a törzsi ebéden a világ legnagyobb húsos palacsintáját.
Megráztam a fejem, és az immár közömbösen hallgató Mrs. Flowberryhez fordultam.
 Madár repült el az ablak előtt?
Mrs. Flowberry hálásan mosolygott rám.
 Madár bizony. És tűzből volt a farka.
Tovább is kérdeztem volna, de már nem volt rá szükség. Ahogy elfordítottam róla a szemem, lángokat láttam táncolni az ablakkal szemközti falon. Végigtáncoltak a falra akasztott képeken, Gestur Svansson arcán, Óttar Hreinsson gyakornok úr szabadon hagyott helyén, majd az asztalokon táncoltak tovább. Egyre vadabbul és egyre vidámabban.
Mintha nem is én lettem volna a hang gazdája, csodálkozva hallottam saját rémült kiáltásomat.
 Tűz van odakint! A viking felgyújtotta a házakat! Húsz másodperc múlva üres volt az étkezőterem.
Ami engem illet, az ablakon ugrottam ki. Amint rádöbbentem, hogy valamennyien ott toporognak az ajtónál, és egymást taposva próbálnak meg kijutni rajta, úgy döntöttem, a szokatlanabb utat választom. Kinyitottam az ablakszárnyat, és éppen kihuppantam volna rajta, amikor Mr. King elkapta a karomat.
 Várjon, én is megyek!
Feltolta feje búbjára a kalapját, majd előrántott a zakója zsebéből egy jókora pisztolyt.
 Gyerünk! Kapjuk el a rohadékot!
Nagy testéhez mérten meglepő ügyességgel tornázta ki magát az ablakon, és engem meg sem várva belevetette magát a napsugaras éjszakába.
Mire leugrottam az ablakpárkányról, már az én kezemben is ott feketedett a 38-as Smith and Wesson. Nem voltam biztos benne, helyesen cselekszem-e, nem lenne-e jobb, ha inkább tűzoltókészüléket szorongatnék a hónom alatt, mire azonban eldönthettem volna a kérdést, már fel is bukkant az orrom előtt Gestur Svansson egy vödör vízzel. Rám nézett, és felém ordított valamit. Lehetséges, hogy rémületében izlandiul kiabált, mert egy szó sem maradt meg belőle az emlékezetemben.
A többi azonban megmaradt. Sőt, úgy az agyamba vésődött, hogy soha többé nem is fogom elfelejteni. A látvány, amely elém tárult, örökre beleégett a recehártyámba, és ott is marad az idők végezetéig.
Láttam Gestur Svanssont a kolompfa felé futni  láttam Mr. Kinget, amint lehullott kalapja után hajladozik  láttam Steffit, amint szája elé szorított kézzel bámulja a kolompfa mellett lobogó máglyát, láttam Rhonda asszonyt, kacér lángokkal az arcán  láttam Caroline Flowberryt, amint férje zakója után kapkodva diadalmas arccal magyaráz neki valamit  láttam a három katonát fegyverrel a kezében a köd felé vágtatni  végül láttam a fekete képű Brunnenbachot, amint egy másik vödör vízzel a máglya felé lohol.
A máglya nem közönséges tábortűz volt, amelyet kirándulók gyújtanak őszi estéken  még csak nem is olyan, amilyeneken a középkorban a jobb sorsra érdemes boszorkányokat égették meg. Ez a máglya valójában nem is máglya volt. Ami a kolompfa mellett égett, egy falécekből összeállított, vitorlázó repülőgép méretű repülő volt, szárnyakkal, fából faragott propellerekkel, kerekekkel, átlátszó papírral beragasztott ablakokkal.
Ráadásul a gép nem pihenő állásban égett, hanem az orrára bukva, mintha lezuhant volna. A pilótafülkében egy emberi alak perzselődött, szép, elegáns lángokba burkolózva, akárcsak az a két másik személy, akik az ablakokból néztek ránk tágra meredt szemmel.
Megtorpantam, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy a gépben ücsörgők nem emberek, hanem ugyanolyan bábuk, mint amilyet én készítettem a tó partján. Csakhogy lelkemben ugrándozó védőszellemem egyre határozottabban kiáltozta, hogy bizony élő emberek azok, és tűnjek el a máglya közeléből, mielőtt még magam is a sorsukra találnék jutni.
Ennek ellenére ugrottam volna, hogy megkíséreljem kihúzni a szerencsétlenül jártat a pilótafülkéből, de a hőség egyszerűen visszalökött. Úgy vágott mellbe a fullasztó meleg, hogy megtántorodtam, és majdhogynem a földre zuhantam tőle.
 Hagyja csak - hallottam mellettem Gestur Svansson dör-mögő hangját. - Amíg el nem alszik, nem tehetünk semmit.
 Nincs a közelben locsolócső?
 Nincs - mondta Gestur, nagyot köpve a hamura. - Ki a fene gondolta volna, hogy pont a falu közepére zuhan egy repülőgép?
Én láttam! - kiáltozta izgatottan Mrs. Flowberry, mintha bizony bárki is megpróbálta volna elvitatni tőle a dicsőséget, hogy ő pillantotta meg elsőnek a zuhanó gépet. - Mondtam is Berrynek, hogy, te Berry...
Fogdbe, Caroline!
 Jó, jó, Berry, én csak azt próbálom elmagyarázni...
 Mondtam már, hogy fogd be!
Mrs. Flowberry sértődötten elhallgatott.
 Mi a fene ez itt? - tudakolta vészjósló hangon Fredo Rex, ráncos majomképét simogatva. - Csak úgy, ukmukkfukk, idepotyognak a repülőgépek? Akárki is tervezte ide a falut, nagy barom volt, hogy pont a légifolyosó alá tervezte. Mr.
Halldórsson igazán vehetett volna magának jobb helyen is lávamezőt.
Rhonda asszony megcsóválta a fejét, és kimondta, amit jó öt perce már magam is ki akartam mondani.
 Ez a... repülőgép nem az égből esett le.
Először fel sem figyeltek rá, csak néhány másodperc múlva jutott el az agyukig, amit mondott. Akkor aztán olyan ri-billió lett belőle, hogy attól tartottam, egymásnak esnek.
 Mi a francot beszél ez itt? - hökkent meg Fredo Rex. -Hiszen maga nem is hozzánk tartozik. Hogy jön ahhoz, hogy hülyeségeket beszéljen? - Sikoltássá vékonyodott a hangja, ahogy egyre inkább belelovalta magát a hisztériába. - Megtiltom, hogy maga... maga... Elvégre senki sem hívtaide magát. Idegenek, akik csak úgy idejönnek...
 Igaza van, Fredo - csillapította férje karjára téve a kezét Serena Rex.
 Hogyhogy igaza van? - ordította Fredo Rex pipacsszínű fejjel. - Milyen repülőgép az, amelyik nem repül?
 Ilyen - mondta Serena asszony.
 Jézus úristen! -kapta a szája elé a kezét Steffi Littlerock. - Akkor mi ez? És... kik ülnek benne?
A lángok mintha megunták volna, hogy velük már nem törődik senki, lassan elcsendesedtek.
 Rövidesen kialszik - mondta Gestur Svansson. - Akkor okosabbak leszünk.
 Mi az, hogy nem repülőgép? - hallottam a hátam mögött Mr. King hitetlenkedő mormogását. - Hiszen motorja is van.
 Csak éppen fából faragva - torkolta le Bella asszony.
 Akkor meg mi a franc ez az egész?
Ha akartam volna, akár válaszolhattam volna is a kérdésére.
Mire a repülőgépet borító lángok elcsitultak, a gépből nem sok maradt. Néhány meggörbült és megfeketedett dróthuzal, két gumikerék, propellerdarabkák, és az elszenesedett faré-szek között összeaszott három emberi test.
Mr. King zsebre vágta a fegyverét és felém fordult.
 Hol vannak a katonák?
I
Ekkor jutott csak eszembe, hogy amint kirontottunk az étteremből, a három terepszínruhás habozás nélkül bevette magát a ködbe.
A fenébe is! - csapott a homlokára Fredo Rex, amikor mutattam, hogy merre tűntek el. - Sejthettük volna. Ahova a hadsereg beteszi a lábát, ott mindig valami szörnyűségre lehet számítani. Csak tudnám, miért csinálták?
Mr. King is csodálkozva csóválgatta a fejét.
 Mi a fenéért volt erre szükségük? Rhonda asszony ekkor ismét csak közbeszólt.
 Nem ők gyújtották fel.
Ezúttal Fredo Rex nem tett megjegyzést: mintha belefáradt volna a megerőltető ordítozásba.
Ekkor jutott csak időm rá, hogy alaposabban is szemügyre vegyem Rhonda asszonyt. Majd fenékre ültem a meglepetéstől. Nem tudom, ki adott kölcsönruhát neki, mindenesetre sokkal színesebbeket válogatott, mint amilyeneket korábban Rhonda asszony hordott. Fogalmam sem volt róla, hogy a nyelesbugyit magán hagyta-e, de ami rajta volt, az legalább tizenöt évet faragott le a korából. Világos pulóver, kávébarna nadrág, zöld kendő a fején - egyszóval Rhonda asszony mintha újjászületett volna. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy Mr. King elképedve felhördül mellettem.
 Uramisten! Ez aztán a...
Soha nem tudtam meg mire gondol, mert Kürt Schmied-radner Gwendolin vállát átölelve felé vakkantott.
 Akkor mi az ördögért menekültek el? Rhonda asszony megrázta a fejét.
 Nem menekültek el. Megpróbálják elkapni. -Kit?
 Aki... felgyújtotta a gépet.
Mivel a lángok egyre kisebbek lettek, és a hőség is alábbhagyott, egyre közelebb merészkedtünk a roncsokhoz. Ebben a pillanatban csapott meg először az égő ruha és a megperzselt emberi test bűze.
 Uramisten! - nyögte mellettem Miss Littlerock. - Én mindjárt elhányom magam.
Ide a vödröket! - kiáltotta Mr. King. - Adják ide őket! Nem adta oda neki senki. Ehelyett Svansson és Brunnen-bach megközelítve a gépet, rázúdították a tartalmukat a diszkréten füstölgő emberi testekre. Mr. King bedugta a fejét a pilótafülke ajtaján, majd felénk fordult. Fekete volt a képe, mint Brunnenbaché.
 Miss Buxton! - kiáltotta.
Ebben a pillanatban már valamennyien tudtuk ki a másik két áldozat.
Miss Buxton társai: Mr. Rosenberg, és Mr. Haseltine.
Úgy ültünk az étteremben, mint a Titanic életben maradt utasai, röviddel azután, hogy kihúzták őket a mentőcsónakokból. Valamennyien hallgattunk, csak Mrs. Flowberry ismételgette makacs következetességgel:
Én mondtam, hogy ott repül a madár az ablak előtt. Mondtam, de nem hallgatott rám senki. Ott repült és lángolt a farka.
Mr. Flowberry csak lemondóan legyintett. Nem maradt ereje hozzá, hogy letorkolja.
Végül is Mr. King szedte össze leggyorsabban magát. Feltolta a fejére széles, texasi kalapját és sorban végignézett rajtunk. Még mindig olyan fekete volt a képe, hogy tiszteletreméltó ősei bizonyára forogtak a sírjukban, ha tudomást szereztek bőre vadonatúj színéről.
 Mi a szar... ez itt, emberek? - kérdezte, majd nagyot köpött, amikor összecsikordult valami - feltehetően egy jókora hamutörmelék - a fogai között.
 Valaki... szórakozik velünk - mondta a halántékát tapogatva Mr. Fredo Rex. - A francba is, megint megfájdult a fejem! Hogy lehettem olyan marha, hogy elfelejtettem azt a rohadt lipogetet! De te sem szóltál, Serena!
Serena asszony unottan elfordította a fejét, mint akihez nem ér fel sem vád, sem panasz.
 Mi az, hogy szórakozik? - kente szét a rászállt pernyét az állán Mr. Flowberry. - Köszönöm szépen az ilyen szórakozást. Gondolják, hogy ez is beletartozik a forgatókönyvbe?
 Ön, Mr. Lawrence, gondol valamire? - kérdezte a hirtelen beállott csendben Snorri.
Minden tekintet felém fordult, aminek nem igazán örültem. Ha Snorri olvasni tudott volna összeráncolt homlokomból, talán sikerült volna valahogy jóvátennie a hibáját. Akkor talán nem hívta volna fel rám valamennyiük figyelmét.
 Miért éppen őt kérdezi? - tudakolta gyanakodva Mr. King. - Miért nem engem?
 Mert ha valaki képes a végére járni annak, ami itt történik, hát akkor alighanem Mr. Lawrence az.
Sóhajtottam, és mosolyogni próbáltam. Ha valóban azt akarom, amit Snorri állított, mostantól kezdve kétszeresen is megnehezedik a dolgom. Ettől a pillanattól barát és ellenség egyaránt azt figyeli, hogy én mit csinálok.
 Ezt hogy érti? - kérdezte vékony bajuszkáját simogatva Mr. Flowberry. - Mr. Lawrence talán zsaru?
 Dehogy vagyok az - tiltakoztam.
 Dehogy zsaru - tiltakozott Snorri is, igaz jóval halkabban. - Mr. Lawrence nem zsaru, csupán...
 Mi a szar? - kérdezte sajátos szókincse gyöngyszemeit csillogtatva Mr. King.
 Mr. Lawrence sok kacifántos ügyet kinyomozott már. Csoda jó érzéke van a rejtélyek megfejtéséhez, ezért is hoztam magammal.
Odakint nagyot csattant valami, talán csizmatalp csapódott a küszöbnek. Kivágódott az ajtószárny, és besorjázott rajta a három katona.
Fenyegető árnyékként feketedett kezükben a géppisztoly.
Mielőtt azonban bárki is megrémülhetett, vagy rosszra gondolhatott volna, ledobálták magukról átvizesedett bekecsüket, és a fegyvereiket is beállították a sarokba.
Találtak... valamit? - kérdezte reszkető hangon Stefii Littlerock.
Miss Alonso nemet intett.
 Csak a ködöt. Annyi a nyom, hogy egyszerűen kiismerhetetlen a rajzuk.
A másik kettő is bólogatott. Zárkózott volt a képük, nem tudtam leolvasni róluk semmiféle érzelmet.
Miss Alonso hangjában azonban volt, méghozzá nem is
kevés. Dühből például annyi, hogy akár egy vulkánkitörés energiájával is képes lett volna felvenni a versenyt.
 Néhány másodpercet késtünk - dühöngött az asztalra ütve. - Egyszerűen elszarakodtuk a dolgot. Akkor kellett volna kirontanunk az ajtón, amikor a hölgy azt kiáltotta, hogy égő farkú madár röpköd az ablak előtt. Akkor lőtte ki a nyilát.
Mrs. Flowberry eltátotta a száját.
 Az az izé... nyílvessző volt?
 Lángoló nyílvessző-biccentett a hadnagy. -Azzal gyújtotta fel a repülőgépet. Már persze, ha azt a tákolmányt egyáltalán repülőgépnek lehet nevezni.
 De hát... mit akarhatott vele?
Miss Alonso széttárta a karját. Látszott rajta, hogy nincs további mondanivalója.
 Inkább azzal törődjünk, ki lőtte ki a vesszőt - javasolta Mr. Flowberry. - Ki volt az, aki nem tartózkodott idebent?
Egymásra néztünk, gondolkodtunk, aztán Serena asszony hirtelen felkiáltott.
 Mr. Hreinsson! A gyakornok! Ő akkor is hiányzott, akárcsak most!
 Gyerünk, kapjuk el! - ordította Mr. King. - A hölgyek maradjanak idebent. Jöjjenek maguk is, katonák! Maguk értenek hozzá, hogyan kell kipiszkálni valakit a vackából!
A három katona felkapkodta a fegyverét, és Mr. King után rohant. Hreinsson házához közeledve aztán Mr. King átengedte a profiknak a kezdeményezést.
Ők pedig átvették. Ahogy az ilyenkor szokásos helyzet megkívánta, biztosították a környéket, egymást, bennünket  többször is felszólították Hreinsson gyakornokot a megadásra, hiszen minden ellenállás céltalan, akárhogy is szólongat-ták azonban, a füle botját sem mozgatta.
Vagy aludt, vagy nem volt otthon, vagy megölték.
Öt perccel az első felszólítások után már Mr. Hreinsson lakásában voltunk. A keresett természetesen nem tartózkodott odabent, csupán túraruhája és csizmái árválkodtak az asztal mellett.
Érthetetlen! Egyszerűen érthetetlen - dünnyögte az ajkába harapva Svansson.
 Mi az érthetetlen? - kérdezte Mr. King, aki bátorságot merítve Hreinsson távollétéből, ugyancsak bemerészkedett az ajtón.
 Itt van a ruhája - mondta Svansson a csizmákra és a téli kezeslábasra mutatva. - E nélkül nem mozdult volna ki a házából.
 Hátha volt neki még egy - találgatta Brunnenbach.
 Nem volt - rázta meg a fejét Gestur Svansson. - Ha lett volna, tudnék róla.
 Ő volt az! - mondta remegő hangon Serena asszony. -Ő nyírta ki őket! És bennünket is ki fog nyírni, ha nem vigyázunk!
 Magának akarja megkaparintani a hajót a rohadék - morogta Mr. King széles kalapkarimája árnyékából.
Mintha valami furcsát éreztem volna a hangján. Mintha arról árulkodott volna a szavai között meghúzódó, alig érezhető vibrálás, hogy Mr. King legszívesebben szedné a sátorfáját, és elhúzna innen messze-messze.
Akkor hát mi a teendő? - kérdezte megsimogatva a bajuszkáját Mr. Flowberry. - Vegyék tekintetbe, hogy itt gyilkosság történt, méghozzá hármas gyilkosság. Még kimondani is borzasztó!
Te jó Isten! - nyögte Miss Littlerock. - Mintha egy horrorfilmet látnék. Mi folyik itt, emberek?
Kürt Schmiedradner az ajtóhoz sétált, kilesett rajta, aztán visszajött hozzánk.
Ekkor Alonso hadnagy vette át a kezdeményezést. Meg-vakargatta fitos orrocskáj a hegyét, és Svanssonra nézett. Egészen vidám orrocskájának élő ellentéteként reszelős és barátságtalan volt a hangja.
Mondja, Mr. Svansson tudott maga erről a repülőgépről?
Svansson idegesen hadonászni kezdett a kezével.
 Ha tudtam volna... szóltam volna róla. Különben jó is, hogy említi. Ki kell vennünk őket, és eltakarítani a romokat...
A három összeaszott halott úgy ült a gép maradványai között, mintha valóban úgy zuhantak volna le. A vezetőfülkében Miss Buxton kuporgott olyasféle pózban, mintha ki akart
volna ugrani a lángok közül. A halul ülőkre azonban inkább a nyugalom volt jellemző. Kinyújtott lábbal, hátradőlve ücsörögtek az utazást élvezve. Azt az utazást, amely egészen a másvilágra vezetett.
Itt semmiképpen nem maradhatnak! - szegezte le nagyon határozottan a nagyon sápadt Gwendolin. - Ha kinézek reggel az ablakon, szívrohamot kapok tőlük.
 Éjjel is nyugodtan kinézhet - javasolta a jószívű Mr. Flowberry. - Olyan fény van, hogy integethet nekik.
 El kell takarítanunk őket innen! Aztán majd értesítjük a rendőrséget.
Gestur Svansson legyintett, aztán leült a repülőgép egyik épen maradt kerekére.
Látszott rajta, hogy felkészült a halálra.
A három katona úgy fogott közre bennünket, hogy észre sem vettük. Amikor felocsúdtunk, ott álltunk, vagy éppen ücsörögtünk a ránk fogott géppisztolyok csöve előtt. Alonso hadnagy végighordozta rajtunk a tekintetét, majd úgy vetette elénk a szót, mintha a század kutyájának hajított volna oda egy kis konzervmaradékot.
 Senki nem értesít senkit.
Vártam az ilyenkor szokásos tiltakozást, de csodák csodájára ezúttal nem tiltakozott senki.
Alonso hadnagy járkálni kezdett a fa tákolmány előtt. Ahogy elindult, az a furcsa érzésem támadt, mintha a halottak kíváncsi tekintettel követték volna az útját.
 Azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk a hajót - mondta katonás rövidséggel. - lói tudom?
Mivel senki nem válaszolt, géppisztolya csövével Brun-nenbachra bökött.
 Magát például mi szél fújta ide?
 Engem? - hökkent meg Mr. Brunnenbach. - Természetesen a pénz szele.
 Képes lenne feladni az álmát?
Hát... én nem is tudom - bizonytalankodott Mr. Brunnenbach. - Amikor idejöttem, nem gondoltam volna...
 Azt hitte, sétagalopp lesz, mi? Ásogat egy kicsit, aztán az ölébe hullanak a milliók. Csakhogy a dollárkötegeket nem adják olyan olcsón, barátom. Azokért keményen meg kell küzdeni.
 Úgy látszik - sóhajtotta Mr. Brunnenbach.
 Márpedig nekem... nekünk kell az a pénz. És meg is fogjuk szerezni. Még az önök halála árán is. Ezt jól jegyezzék meg!
 Meg akarnak ölni bennünket? - nyögte a falfehérré vált Gwendolin.
Alonso hadnagy megrázta a fejét.
 Ez nem a mi módszerünk. Ha verseny, legyen verseny. Küzdjünk meg tisztességes feltételekkel. Ha más találja meg, amit keresünk, természetesen elismerjünk a vereségünket, és... lelépünk. De versenyezni akarunk.
 Ez annyit jelent, hogy mindenáron? - kérdezte nyugodtan Snorri.
 Nem óhajtjuk feladni a harcot. Azt sem óhajtjuk, hogy mások elrontsák a lehetőségünket. Éppen ezért senki nem hagyhatja el a területet. Ha bárki is megpróbálna megpattanni... velünk gyűlik meg a baja. De hogy ne beszéljek rébu-szokban: ettől a pillanattól kezdve őrizni fogjuk a kivezető ösvényt, és ha bárki is megpróbálna elpucolni... magára vessen.
Nem fejtette ugyan ki, hogy mit is jelent ez a magára vessen, de azért volt némi elképzelésünk róla.
 Van valakinek ellenvetése? Gestur Svansson felnyújtotta a kezét.
 Nekem.
 Éspedig?
 A történtek fényében kötelességem megakadályozni a további kutatást. Ha csak erőszakkal meg nem gátolnak benne - tette hozzá némi szünet után.
Miss Alonso odalépett hozzá, és a halántékához érintette a géppisztolya csövét.
 Ennyi elég?
 Bőven - legyintett Svansson. - Akár el is veheti.
 A személyzet figyelmeztetése az ön dolga - birizgálta tovább Alonso hadnagy Svansson halántékát. - Értük maga felel. Ha megpróbálnának elmenekülni...
 Beszélek velük - biccentett Svansson. - De van itt még valami...
Micsoda?
Gestur Svansson Rhonda asszonyra mutatott. -Ő.
Alonso hadnagy akaratlanul is Rhonda asszonyra irányította fegyvere csövét.
 A fenébe is. Róla egészen megfeledkeztem.
S ekkor megtörtént a csoda, amelynek az eredetéről magam sem tudok számot adni. Mielőtt még bárki bármiféle megjegyzést fűzhetett volna a döntéshez, felemeltem a kezem, és Rhonda asszony felé intettem.
 Ő hozzánk tartozik.
Kijelentésem nem annyira az ellenfelek, mint inkább saját csapatom soraiban okozott mély megrendülést.
 Na, ne! - morogta Snorri. - Ez azért mégiscsak túlzás. Simon viszont vigyorogva dörzsölte össze a tenyerét.
 Remélem, egy ágyban alszanak majd.
 Majd én... elszállásolom - morogta Gestur. - Van még egy szobám...
A hadnagy búcsúzóul megrázta a fejét és ránk mosolygott.
 Ne feledjék, profi katonák vagyunk. Részt vettünk az öbölháborúban, és sikerült baj nélkül megúsznunk. Csak azért mondom, mert ha nem látnak bennünket, se higgyék, hogy mi sem látjuk önöket. Nem szeretném, ha elkövetnék azt a hibát, hogy egy bizonyos helyzetből téves következtetést vonnak le. Például előfordulhatna, hogy valaki önök közül egyszer csak arra gondol  íme, milyen szépen süt a nap, a köd pedig itt hullámzik néhány lépésnyire tőlem. Csak egy icipici szerencse kell hozzá, és máris kívül vagyok a lávamezőn. Néhány óra alatt Reykjavíkban is lehetek. Ott aztán mindenről beszámolok a zsaruknak. Az, aki erre gondolt, téves következtetést vont le abból, hogy nem látott sehol bennünket. Egyszer aztán csak azt tapasztalja majd, talán néhány lépésnyire a lávamező szélétől, hogy megmozdul egy lávatömb, és valamelyikünk kibukkan alóla dzsungelkéssel a kezében. - Zsebébe nyúlt, és villámsebesen előrántott belőle egy fűrészhátú kést. - Például ezzel. Márpedig a fűrészhátú késeknek az a dolga, hogy elvágják a kellemetlenkedők torkát. Értik, mire célzok?
Mr. Flowberry megfontoltan bólintott. Úgy éreztük, valamennyiünk nevében.
 Van valakinek még mondanivalója? - kérdezte búcsúzóul Miss Alonso. - Mondanom sem kell, hogy az információk eltitkolását szigorúan megbüntetem, hiszen ez valamennyiünk életét veszélyeztetheti. Van valami, amiről tudnom kellene, de nem tudok?
Valamennyien behúzták a nyakukat a válluk közé, még Mr. Fredo Rex is. Miss Alonso hallgatott egy kicsit, aztán még egyszer megkérdezte.
 Nincs semmi?
Már-már befejezettnek akarta nyilvánítani a katonai diktatúra kikiáltását követő megbeszélést, amikor Rhonda asz-szony felnyújtotta a kezét.
 Hát én... nem is tudom.
 Miről van szó, asszonyom?
Rhonda asszony immár divatos nadrágja zsebébe nyúlt, és egy papírlapot húzott elő belőle. Nem láttam pontosan, miféle papír, lehetett újságból kitépett fecni, de lehetett egyszerű uzsonnáspapír is.
Alonso hadnagy előrenyújtotta a nyakát.
Mi ez?
 A repülőgépnél... találtam. Egy újságkivágás.
 Hm. És mi van benne?
 Felolvassam?
 Olvassa.
Rhonda asszony szeme elé emelte a papírt, majd a rövidlátók bizonytalanságával jó messzire eltartotta magától.
 Fene vigye el, elég kis betűkkel írták. No, mindegy, akkor olvasom. Az a cikk címe, hogy Légiszerencsétlenség Ayers Rock közelében.
 Az meg hol a fenében van? - bökte közbe a kérdést Fredo Rex.
 Azt hiszem Ausztráliában. Legalábbis az újság ausztrál. -Honnan tudja?
 A papírjáról. Évekig papírszakértőként dolgoztam.
Leesett állal bámultam Rhonda asszonyra. Soha nem sejtettem volna róla, hogy a háztartáson és McAllister csesze-getésén kívül máshoz is ért.
 Légiszerencsétlenség Ayers Rock közelében - olvasta
Rhonda asszony. - Tegnap, a kora délutáni órákban egy Cessna típusú repülőgépet szerencsétlenség ért Ayers Rock közelében. A gép üzletembereket szállított Ayers Rockhoz, amikor feltehetően robbanás következett be a fedélzetén. Szemtanúk szerint a Cessna tűzgolyóként zuhant a sziklákra. Szakértői vélemények még nem ismertek. Egyes meg nem erősített hírek szerint a gép fedélzetén tartózkodott Mr. Aaron Buxton, a Kék Sas légitársaság igazgatója is. Senki nem élte túl a katasztrófát.
Abbahagyta az olvasást, és kezében a papírral Alonso hadnagyra nézett.
 Csak ennyi? - kérdezte Mr. King, üvöltő rémülettel a hangjában. - Csak ennyi?
 Csak ennyi - mondta Rhonda asszony.
Hallgatagon láttunk munkához. Fél óra leforgása alatt a halottak bekerültek az élelmiszer raktár egyik hatalmas hűtőkamrájába, a roncsot pedig szétszedtük. Sok vacakolnivaló nem volt rajta, hiszen már csak egy-egy szeg tartotta össze a megszenesedett fadarabokat.
Ahogy készen lettünk a takarítással, ki-ki visszatért a házába. Szerencsére Alonso hadnagy nem vetette fel Hreinsson üldözésének az ötletét, hiszen a hatalmas lávamezőn még egy elefántcsordát sem lehetett volna megtalálni, nemhogy egy bujkáló embert.
Rosszkedvűen ücsörögtünk a házunk halijában, amikor Gwendolin kukkantott be hozzánk. Mintha már az ő arcán sem tündöklött volna felhőtlen öröm.
Simon hozzám hajolt, és a fülembe suttogta:
 A második fázis következik. Gwendolin kimerítette boldogság-tartalékait.
A lány levertnek és kedvetlennek látszott. Vajon hova röppent az örömteli csodálat az arcáról, amely még tegnap trónolt rajta, amikor a lelkesen magyarázó Schmiedradneren felejtette a szemét?
Snorri vetett rá néhány lapos pillantást, majd szó nélkül bement a szobájába, kihozott egy kanna teát, és addig meg sem
szólalt, amíg ott nem gőzölgött előttünk egy-egy csészével. Mivel mi is hallgattunk, olyan csend volt körülöttünk, mint a régi, szép, viking időkben az izlandi gleccserek környékén. A tea aztán megoldotta a nyelvünket. Előbb csak Gwen-dolin sóhajtozott egyre hangosabban, majd Simon dünnyö-gött valamit, hogy letette valahova a szemüvegét, de nem találja. Snorri volt az első, aki értelmes szavakat is hajlandó volt kiejtem a száján.
 Nos? Gwendolin? - kérdezte könnyed mosollyal. - Hogy ityeg a fityeg?
Gwendolin felemelte a fejét.
 Össze vagyok zavarodva, Snorri.
 Mint rendesen - morogta alig hallhatóan Simon.
 Összevesztetek? Gwendolin megrázta a fejét.
 Még ahhoz sincs ereje.
 Mi a fenét csinál? Gwendolin mosolyogni próbált. -Fél.
 Mit mondasz?
 Azt, hogy fél. Mióta az a dolog történt... a repülővel, megnémult. Csak ül a sarokban, és reszket.
 Mr. Schmiedradner?
 Persze hogy ő. Mit gondolsz, ki a fenéről beszélek? Csak ül, és nem hajlandó megmukkanni. Akármit is kérdezek tőle, nem válaszol, csak rázza valami... mit tudom én, micsoda. Képzelhetitek, hogy megrémültem. Mintha hirtelen maláriát kapott volna.
 Ettől nem kell tartanod. Nem hallottam, hogy Izlandon járványos tüneteket öltöttek volna a trópusi betegségek.
 Idegláz, vagy mi a csoda. Brunnenbach mondta, hogyha Kürt megijed, vagy ilyesmi, ideglázat kap, néha napokig ilyen állapotban van, és nem tudja, mit csinál. Egyszer majdnem megfojtotta egy ismerősét. Jobbnak láttam, ha... visszajövök ide.
 A cuccod?
 Nem mertem elhozni.
 Megijedt - mondta Snorri. - Úgy egyébként én is megijedtem. Nem szoktam naponta szénné égett holttestekkel barátkozni.
Simon megcsóválta a fejét.
 Van valami ésszerű magyarázatotok arra nézve, hogy mi történhetett?
 Megölték őket - mondta Snorri. - Eddig világos. -Kicsoda?
 Az már nem világos.
Simon az ablakhoz lépett, kinézett a verőfényes, napsütötte éjszakába, aztán visszafordult felénk.
 Gondoljátok, hogy Hreinsson volt? Atyaúristen, de hát miért tette volna?
Gwendolin az arcomra függesztette a tekintetét.
 Mondjon meg nekem valamit őszintén, jó?
 Persze - biccentettem. - Miről van szó?
 Maga a keleti kultúrák kutatója. Én ugyan nem ismerem Keletet, de azért hallottam róla egy s mást. Egyszer részt vettem egy előadáson. Egyik barátnőmet kísértem el. Egy tibeti szerzetes, bizonyos Gyaco volt az előadó. Tőle hallottam először a tulpákról, és arról, hogy a tanult szerzetesek sok mindenre képesek. Ismeri a Khailasza-hegyet?
 Hogyne ismerném. Tibet legnépszerűbb zarándokhelye.
 Járt már ott?
 Természetesen jártam. De miért fontos ez?
 Ez a Gyaco elmondott egy történetet. Néhányunkat meghívott a lakására, és főzött egy teát nekünk. Fehér volt, zsíros, és hát... nem volt valami jó ízű.
 Jakvajas tea - bólintottam.
 Kicsit kiborultam tőle.
 Lassacskán kell hozzászokni. A maga ismerőse igazán figyelmeztethette volna magukat az ilyenkor szükséges óvintézkedésekre.
 Nem a gyomrommal volt a baj.
 Hát mivel?
 Azt hiszem, a fejemmel. És Mary-Lou is hasonlókról panaszkodott. Mintha benarkóztunk volna. Annak a Gyacónak olyan volt a tekintete, hogy... Jézusom, még most is kiver a víz, ha rá gondolok.
Gondolatban elítélőn csóváltam meg a fejem. Ejnye, ejnye, Gyaco. Nem illik védtelen európai hölgyeket hipnózissal riogatni. Próbálnád csak meg velem...
 Amikor az utcán felébredtünk - nem tréfa: valóban úgy
ébredtünk fel -, nem emlékeztünk rá, mi történt velünk. Csak bizonyos részletekre, azokra viszont borotvaélesen. Ilyen volt az a történet is, amelyet elmesélt nekünk. Ott történt, a Khai-lasza-hegy környékén, egy pásztorcsaládban. Élt a családban egy lány, Dolma vagy Rolma, már elfelejtettem a nevét, aki szerelmes volt egy pásztorba - az ő nevére sem emlékszem - szeretett volna hozzámenni feleségül, de ahogy az már a könnyes-bús történetekben lenni szokott, a szülők másnak szánták. Egy gazdagabb pasasnak, aki cirka ötven évvel volt idősebb a lánynál, nem volt foga, és talán már másmije sem. A lány persze tiltakozott, és azzal fenyegetődzött, hogy ha hozzáerőltetik az öregemberhez, megöli magát. A szülők megrémültek, mert ismerték annyira a lányukat, hogy tudják: nem szokott a vakvilágba beszélni. Ezért úgy tettek, mintha lemondtak volna a tervükről, pedig eszük ágában sem volt. Volt a közelben egy kolostor, amelyben piros süveges lámák éltek. Ön természetesen tisztában van vele, kicsodák ők.
 Tisztában - bólintottam kedvetlenül. Immár biztos voltam benne, hogy Gyaco varázsló szerzetes volt, aki nem annyira hite terjesztésével, mint inkább pénzgyűjtéssel foglalkozott Angliában.
 A család nagy titokban felkereste a kolostort, benne a varázsló lámákat, akik némi tanakodás után egyik társukat ajánlották, hogy ő majd a kedvükre tesz. Attól az időtől kezdve bizonytalanná vált az utazás a Khailasza-hegy környékén. Egy gonosz rabló, akinek a nevét senki nem ismerte, sorra gyilkolta a jámbor zarándokokat  ha volt egy kis pénzecskéjük, elvette, sőt még a ruhájuk alatt rejtegetett szent ereklyéiket is elrabolta. Nagy volt a felháborodás a környéken, akkora, hogy Lhászába is eljutott a híre. Az egyik templom apátja végül megelégelte a dolgot, és vérdíjat tűzött ki a rabló fejére.
A rabló ennek ellenére egyre magabiztosabbá vált, sőt mintha vakmerőségével ostobasága is együtt nőtt volna. Régebben még eltakarta az arcát a kendőjével, hogy ne ismerjenek rá, később aztán odáig pimaszodott, hogy már ezt sem tartotta szükségesnek. Mivel nem minden megtámadottat sikerült megölnie, egyre több szemtanú pillantotta meg az arcát. Csak idő kérdése volt, hogy valaki felismerje.
Egyszer aztán ez is megtörtént. Egyik áldozata, akit alig
néhány napja rabolt ki a rohadék, Lhásza főutcáján sétált szőnyegeket nézegetve, amikor összetalálkozott kirablójával. Nem habozott egyetlen pillanatig sem: rávetette magát, és addig-addig sivalkodott, amíg a rendőrök be nem kísérték őket a rendőrségre.
Ott aztán lett nagy zenebona. A legény tiltakozott, hogy ő nem rabló, soha életében nem rabolt ki senkit, vannak juhai, kecskéi, sőt még jakja is van néhány. Belőlük él, ha nem is ragyogóan, de éhezéstől nem kell tartania. Más vagyonához életében nem nyúlt, inkább éhen halna, semmint jámbor zarándokokra támadjon.
A rendőröket azonban nem hatotta meg a jajgatása. Hozattak egy kínai fényképészt, aki lefényképezte, a képet a Ihászai nyomdában sokszorosították és kiragasztották a falakra. Néhány óra leforgása alatt legalább ötvenen jelentkeztek, hogy felismerik benne támadójukat.
A tárgyalás rövid volt. A bíró előbb a vádlott rémtetteit ismertette, majd a jelenlévők harsány fújolása közben az ítélethozatalhoz ért. Azt olvasta fel a papírjáról, hogy a vádlottnak nyolc évet kell tömlöcben ülnie. A teremben néma csend uralkodott: mindenki dermedten nézett rá. Hiszen nyílt titok volt, hogy a rablót halálra ítélik.
Mint később kiderült, halálra is ítélték, legalábbis ez állt az ítélet papírján, amit a bíró a kezében tartott. És ő mégis csak nyolc évvel sújtotta a vádlottat.
Voltak egyesek a teremben, akik közvetlenül az ítélethirdetés előtt furcsa dolgokra figyeltek fel. Észrevették, hogy a bíró feltekint a papírjából, s szeme találkozik egy ismeretlen, ráncos képű láma tekintetével. Mintha kardpárbaj zajlott volna le közöttük, amelyben a tekintetek helyettesítették a kardokat. Végül a bíró felolvasta, amit felolvasott.
A legényt börtönbe csukták, az öregember pedig feleségül vette a szerencsétlen lányt. Az már más kérdés, hogy ettől az időtől kezdve ő is megváltozott: alkalmazkodott gazdag férjéhez, rideg lett és számító. Köpött az olyan szegényekre, mint amilyen jómaga is volt azelőtt, még a koldusokba is belerúgott alamizsna helyett. De nem is ez az érdekes. Sokkal érdekesebb, amit az emberek beszéltek.
 Mit beszéltek? - kérdezte teáját szürcsölgetve Snorri.
 Azt beszélték, hogy aki a gyilkosságokat és rablásokat
elkövette, nem élő ember volt, hanem tulpa, A legény mása, s a varázsló szerzetes saját gondolataib   l hozta létre. Kinézetre tökéletesen azonos volt a pásztorral, így aztán senki nem is tudta megkülönböztetni tőle. Hogy mi történt a tárgyaláson? Nos, Gyaco azt magyarázta, hogy a szerzetesek nem vették volna a lelkűkre a legény halálát, ezért csak börtönbe küldték. Kolostoruk nagyon jól járt, mivel a gazdag öreg és felesége életük végéig támogatták minden földi jóval.
 És a legény? - kérdezte mosolyogva Simon. - Mi a mese vége?
 Róla nem beszélt a szerzetes. Annyit mondott csupán, hogy a gyilkosságokat egy tulpa követte el, amely aztán létrehozója parancsára feloszlott. Nos, Mr. Lawrence, mit szól mindenhez? Lehet ennek a történetnek reális alapja? Úgy értem, ön szerint léteznek tulpák?
Jondonra gondoltam, a távoli Himalájára, Khangpa kolostorára, ahol mindenki hisz bennük, és állítólag néhányan képesek is létrehozni őket, s legszívesebben bólintottam volna. Annak, hogy mégsem tettem, alapvetően az volt az oka, hogy az én szívem mélyén is rejtőzött egy kis kétkedés. Éppen annyi, mint a múlt század emberében, amikor valaki azt magyarázta neki, hogy fából készült szerkezettel repülni lehet, akárcsak a madarak.
 Nem tudom - mondtam. - Elképzelhető. Amint az ellenkezője is.
 Ez aztán az egyenes válasz! Mert ha hinnénk benne, akár megoldottnak is tekinthetnénk a mi kis problémánkat. A viking, Véresszakállú Leif, tulpa. Valaki életre keltette, hogy megöljön bennünket.
 De hát miért? - tette össze könyörögve a két tenyerét Simon. - Miért akarna bárki is megölni bennünket?
Gwendolin hátrasimította szemébe hullott haját.
 Szeretném, ha eljönne valaki velem, és segítene visszahozni a csomagjaimat.
Simon vállalkozott a nagy kalandra, én pedig kisétáltam a szabadba, hogy kiszellőztessem a fejem.
És ha lehet, összefüggést találjak a gyilkosságok és gyúj-togatások között.
Alig kezdtem meg a fejszellőztetést, máris belebotlottam Mr. Kingbe. A házuktól nem messze, csípőre tett kézzel, a ködbe bámulva állt, mintha azt várta volna, hogy valaki kibukkanjon belőle, és szép jó estét köszönjön neki. Ahogy észrevett, megmozdította a kezét - talán a fegyvere után nyúlt -, majd legyintett egyet, és tovább bámulta a ködöt. Egészen addig, amíg oda nem értem hozzá. Akkor felemelte a fejét, és feltolta a kalapját a feje búbjára. Szomorú volt a szeme, a képe nemkülönben.
 Egyedül? - kérdeztem mellé érve.
 Egyedül - morogta, miközben vaskos, széles képére kiült a világfájdalom.
 Csak nincs valami baj a feleségével?
 Mi lenne? - vonta meg a vállát. - Lefeküdt, mert elege van a mai napból. Egyébként nekem is elegem van belőle. Csak éppen itt nehéz megmondani, mikor végződik az egyik nap, és mikor kezdődik a másik. Elmúlt éjfél, de én még mindig úgy érzem, mintha tegnap lenne.
 Szakasztott úgy, ahogy én - mondtam neki. Ez aztán láthatóan felvidította.
 Maga is? Soha nem vettem még észre, hogy az időjárási frontok, meg hasonló szarok hatással lennének rám. Itt azonban úgy érzem, mintha nem is én laknék a bőrömben. Készröhej, mi?
 Az - hagytam rá.
 Maga mit csinál errefelé?
 Kóborlók - mondtam. - És gondolkodom.
 Min gondolkodik, ha meg szabad kérdeznem?
 Most éppen Baldur Halldórssonon töröm a fejem. Hogy milyen ember lehetett. Én ugyanis nem ismertem.
Mintha megremegett volna a keze, amikor megemlítettem Halldórsson nevét. Ez még lehetett volna véletlen is, szája szélének kelletlen mocorgását azonban már nem írhattam a véletlen számlájára.
 Nem sokat veszített vele - mondta végül. Láttam rajta, még mást is mondana, de nagy erővel elfojtja magában a feltörekvő szavak gejzírjét.
 Egyesek szerint ritka jó ember volt- lelkendeztem. - Ezt bizonyítja a mi kis kalandunk is, nemdebár?
Mr. King fürkészve nézett rám. Mintha arról akart volna meggyőződni, hogy komolyan beszélek-e. Amikor aztán úgy látta, hogy igen, már nemigen tudott féket tenni a nyelvére.
 Mi a fenét akar maga Halldórssontól? - kérdezte ingerülten.
 Én? - képedtem el. - Mi a fenét akarhatnék? Hiszen már meghalt. Én csak azt mondtam, hogy ritka jó ember lehetett. Magának talán más a véleménye?
Eleresztette a füle mellett a kérdésemet. Jó darabig hallgatott, majd amikor már azt hittem, meg sem szólal többé, rám nézett, és megcsóválta a fejét.
 Gennyes szemétláda volt. Nekem elhiheti. Mintha golyó talált volna telibe.
 Jól hallom, amit mondott?
 Attól függ, mit hallott. Mert én azt mondtam, hogy Mr. Halldórsson egy szemétláda volt.
Meghökkenve bámultam rá. Olyannyira jól sikerült a meghökkenést rávarázsolni a képemre, hogy azt gondolta, mindjárt hanyatt is esem tőle.
 Vigyázzon, fel ne bukfencezzen itt nekem. Maga kérdezett, én meg válaszoltam rá.
 Honnan ismeri Halldórssont?
Tisztában voltam vele, hogy ezekben a másodpercekben minden eldőlhet. Ha beszél, talán megkönnyíti a helyzetemet, ha viszont hallgat, ki tudja, mikor jövök rá az igazságra.
 Amerikából - mondta végül is.
Nagyot dobbant a szívem. Mr. King úgy látszik legyűrte a gátlásait, és beszélni fog.
 Hogy ismerkedett meg vele?
Mr. King szivart húzott elő inge felső zsebéből, leharapta a végét, majd a földre köpte. Gyufát kotortam elő a nadrágomból, és udvariasan meggyújtottam a szivarját.
 Csak ez az egy van - mentegetődzött nagyokat szipákol-va. Ú Nem tudom megkínálni.
 Nem tesz semmit. Úgyis inkább pipázni szeretek. Hogy jobban megoldódjon a nyelve, elő is vettem a pipámat. Megtömtem kissé mézes holland dohánnyal, amelybe
kolumbiai dohányleveleket kevertek. Az a cseppnyi whisky, amelyet korábban magam csepegtettem rá, pikáns aromát adott a füstölnivalónak.
Mr. King elmélázva figyelte a tevékenységemet, én viszont azon imádkoztam magamban, nehogy öngólt lőjek. A végén még meggondolja magát, és nem mesél Halldórs-sonról.
Szerencsére nem gondolta meg. Amikor az első karikáim felszálltak a levegőbe, és az ő karikáival karonfogva ott repkedtek felettünk, Mr. King ismét megszólalt.
 Járt már Indianában?
 Jártam.
 Bloomington környékén?
 Ott is.
 Nohát, ott van egy farmom.
 Nem is tudtam, hogy maga farmer. Valahogy... nem úgy néz ki.
 Hogy nézek ki?
 Maga intelligensebb az átlag farmereknél.
Ez aztán jólesett neki. Önelégült mosollyal küldött fel néhány karikát az égre.
 Talán azért, mert... nem vagyok hagyományos farmer. Nem földet túrok, és nem marhákat vagy lovakat tenyésztek. Még csak nem is birkákat.
 Akkor miket? Struccokat talán?
 Nem is sejti, mennyire közel jár az igazsághoz. Ámbár nem struccokról van szó.
 Hanem?
 Rókákról és nyércekről. Fehér sarki rókákról, kékrókákról, csíkos nyércekről. Tudja, amikből a bundákat csinálják.
Önkéntelenül is elfintorítottam az orrom. Bár nem vagyok elvakult állatvédő, mégis az véleményem, hogy az állatok bundája magukon az állatokon mutat a legjobban. Ösztönösen viszolyogtam mindattól, ami a szerencsétlen rókákkal, és egyéb, tenyésztett, prémes állatokkal történik. Felnevelik őket, aztán megölik, és lehúzzák a bundájukat, csakhogy egy hisztérikus filmsztár, vagy egy milliomos részeges felesége magára vehesse.
Mr. King észrevehette az undoromat, mert ingerülten fel-horkant.
 Maga is a széplelkek közé tartozik?
 Nem tartozom sehová - ráztam meg a fejem. - Csak éppen azt az álláspontot képviselem, hogy a róka bundájának a rókán a helye.
Kíváncsi vagyok, mit mondott volna, ha ősembernek születik.
 Az egy egészen más helyzet volt.
 És mi a helyzet a csirkékkel, vagy a szarvasmarhákkal? Felnevelik őket, táppal etetik, aztán, amikor szép kövérek lesznek, irány a vágóhíd. Velük mi a helyzet, he?
 Nyert - mondtam.
Semmi baj. Már megszoktam. Néha úgy néznek rám, mintha hentes lennék, és a rokonaimat mérném ki kolbásznak. Tudja, mi voltam én azelőtt? Egy csóró. Farmerlegény, aki alig tudott megélni a földjéből, és a rajta termesztett kukoricából. Aztán egyszer csak... megcsináltam a szerencsémet, hogy a franc esett volna bele.
 Aranyat talált a földjén? Vagy olajat? - kérdeztem óvatosan.
 Bellát találtam meg rajta.
 Úgy érti, a feleségét?
 Persze hogy úgy értem. Az alkalmazottam volt. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy ugyanolyan szegény volt, mint én. Kukoricát jött szedni északról... aztán úgy esett a dolog, hogy egymásba szerettünk. Elvettem feleségül, és vele vettem el az ötleteit is.
Nem tudtam eldönteni, valóban elismerőn szól-e a feleségéről, vagy mindazt, amit elmond, a gúny maró mártásával önti le.
 Bella beszélt rá, hogy hagyjam a fenébe a földtúrást, és tenyésszek prémes állatokat. Eddig azt sem tudtam, mik azok. A birkáról tudtam, hogy van bundája, rókát viszont, jó ha kettőt láttam életemben. Bella megszervezett mindent. Kölcsönt vettünk fel, és rókafarmot létesítettünk. Bella megtanulta a technológiáját, és attól kezdve beindult az üzlet. Olyannyira, hogy mások is ráálltak a szomszédaim közül. Ma már nagy rókatenyésztő telepek találhatók azon a környéken. Bár az utóbbi időben számos nehézségünk támadt. Mindenesetre rendesen félre tudtunk tenni.
Eszerint Bella asszonynak köszönheti a gazdagságát? -kérdeztem szándékosan tapinlatlanul.
 így is lehet mondani. Nélküle meg mindig szaros földtúró lennék Indianában, vagy éppen a sitten ülnék kenyérlopás miatt. Ha nincs pénzed, könnyen rács mögött találhatod magad. - Szívott néhányat a szivarján, én meg hagytam, hadd gondolja ki, mit fog még elmondani. Ú Nagyon szépen ment az üzlet - folytatta rövid szünet után maga elé meredve. - És szépen is menne, ha nem lennének azok a... tetvek.
 Konkrétan kikre gondol?
 Az állatvédőkre. Akik tintásüvegeket vagdosnak a bundában járkálókhoz. Gondolom, olvasott már róluk. Nos, ezek a csirkefogók alaposan befűtöttek nekünk.
 Kisebb lett a kereslet?
 Fenét lett kisebb - legyintett. - Csinálhatnak akármit: aki bundát akar venni, úgyis megveszi. Különben is, leginkább azok kiabálnak, akiknek egyébként sem lenne pénzük rá. Az a baj, hogy a fütyik elszemtelenedtek, és elkezdtek lejárni hozzánk. Egyszer csak felbukkantak Miké Hollander farmján, és felgyújtották a ketreceit. A rókákat kiengedték, a kutyáit meg kinyuvasztották. Azokra persze nem vonatkoznak az állatvédelmi sajnálkozások! Hollander dühöngött, rendőrségre és bíróságra járkált, mindenki együtt érzett vele, de segíteni nem tudott rajta senki. Miután felgyújtották a ketreceit a rohadékok, meg sem álltak az államhatárig. Oda már nem mehetett utána a különben lelkes seriffünk. Ettől a pillanattól kezdve nem volt nyugtunk. Havonta kétszer átrándultak Indianába, és felgyújtották valamelyik farmot. Csak a ketreceket bántották: sem a rókákhoz, sem a lakóépülethez nem nyúltak. Hiába tettünk meg minden óvintézkedést, nem mentünk vele semmire. Pedig még medvecsapdákat is raktunk ki. Nem tudtunk másra gondolni, mint hogy ott rejtőzik a munkásaink sorában néhány beépített emberük, azok aztán leadják a drótot a többinek, esetleg még térképet is küldenek a csapdákról.
 Cifra helyzet, nem mondom.
 Jó néhány dolcsinkba került ez a hülye háború, de megtanultunk együtt élni vele. Bekalkuláltuk a veszteséget. Két évvel ezelőtt azonban történt valami, ami... hm... majdnem a tönk szélére sodort bennünket.
I
 Magukat is felgyújtották?
 Még ha csak azt tették volna! Valaki őket gyújtotta fel.
 Hogyan?
 Ahogy mondom. Lejött egy csomó fickó egy rozoga minibuszban, és megpróbálták felgyújtani a ketreceinket. Csakhogy történt valami, amit azóta sem tudunk megmagyarázni. Önmagukat gyújtották fel a barmai.
 Ez megy hogy lehet?
 Arra gondoltunk, hogy a furgonjukban szállították a vegyianyagot, és úgy látszik belobbant valahogy. Indulás előtt bezárták a kocsi ajtaját az automatikával, nehogy valaki rájuk támadhasson, amikor aztán kigyulladt a kocsi, nem nyí-lottak ki az ajtók, és valamennyien bennégtek. Mind a nyolcan. Hosszadalmas és alapos vizsgálat lett a dologból, hiszen a hatóságok tudták, hogy élethalálharcot folytatunk egymással. Meg kellett vizsgálniuk, nem mi okoztuk-e a bajt.
 Hogy nem önök ölték-e meg őket?
 Valahogy úgy. Csakhogy ez teljességgel lehetetlen lett volna. Az ajtók ugyanis zárva voltak, a tűz pedig belül tört ki. Ezt állapította meg a tűzszakértő. Azaz véletlen baleset volt.
 Balesetek mindig előfordulnak.
így gondolom én is, és a helyi rendőrség is így gondolta. Voltak azonban olyanok, akik nem így gondolták. Valakik ránk szabadították az FBI-t. Ők hozták magukkal Mr. Baldur Halldórssont.
Végre - gondoltam. - Csakhogy előkerült!
 Mr. Halldórsson rendkívül udvarias volt, gyakran eljárt hozzánk, megnézegette a rókákat, a ketreceket, és biztosított bennünket, hogy nem kell aggódnunk, a tények mellettünk szólnak, sem nekünk, sem pedig a többi tenyésztőnek nem lehet baja. Aztán egyszer csak egy szombat délután kipakolt. Úgy fogadtuk, mint bármikor: megkínáltuk teával, süteménynyel, mifenével. Baldur Halldórsson megteázott, benyomott néhány süteményt, aztán a tárgyra tért. Először is azzal kezdte, hogy mint tudjuk, magas beosztást tölt be az FBI-nál, valami fő tűzszakértő, vagy mi az ördög. Alaposan megvizsgálta a kigyulladt kocsit, megállapította, hogy belül robbant fel valami - ezt állapította meg a többi szakértő is -, csakhogy be tudja bizonyítani az ellenkezőjét is. Méghozzá nagyon
könnyen. És hinni is fognak neki, hiszen megfellebbezhetetlen szaktekintély.
Csak néztünk, mint a moziban, és nem értettük, hova akar kilyukadni. Néhány perc múlva aztán megértettük, hogy rohadt volna meg! Kerek perec közölte velünk, hogy mint FBI szakértő utánanézett a bankszámláinknak, pontosan tudja, mennyi pénzünk van félretéve. Ha nem fizetünk neki ötszázezer dolcsit, ránk bizonyítja, hogy mi gyújtottuk fel az állatvédők kocsiját, és mi öltünk meg nyolc embert. Tizenkét óránk van, hogy kihozzuk a pénzt a bankból. Ha nem egyezünk meg, másnap délután már rács mögött ülünk. Ezt garantálja. Ugyanakkor azt is garantálja, hogyha fizetünk, soha többé nem hallunk róla. Olyan szakvéleményt ad, amely egyértelműen bizonyítja, hogy véletlen baleset történt.
Képzelheti, mit éreztem. Ki akartam rohanni a puskámért, hogy szétlőjem a koponyáját, a feleségem szerencsére megakadályozott benne. Hosszasan gyúrta az agyam, míg végül én is rájöttem, hogy neki van igaza. Mit érünk el vele, ha szántszándékkal börtönbe juttatjuk magunkat? Összeszorítottam a fogam, és teljesítettem a kívánságát.
 Kifizette neki a pénzt?
 A feleségem fizette ki. Mindkettőnk szerencséjére átvette tőlem az ügy bonyolítását. Ismert annyira, hogy ne bízza rám a dolgot. Ha elönti az agyamat a vér, nem állok jót magamért.
 Mr. Halldórsson ezután lelépett?
 Úgy eltűnt, mint a kutya kakálás után. Bárcsak ne is ismertük volna a rohadékot! Három év munkáját vitte magával. Képzelheti, hogy megrökönyödtünk, amikor évek múlva értesítést kaptunk az izlandi Steinpórsson ügyvédtől. Az elején még a nevét sem tudtam kimondani. Jött egy levél, amelyben az állt, hogy ez a tetű Halldórsson valamiféle örökösének nevezett meg bennünket. Biztos furdalta a lelkiismeret, hogy kibabrált velünk, bár az az igazság, hogy az ilyen fickóknak nincs is lelkiismeretük. Gyanút kellett volna fognom, de végül is az az igazság, hogy kaptam a lehetőségen.
 Ezt hogy érti?
Magánügy. Egyébként... mondana valami közelebbit arról a hölgyről... Miss Rhondáról, akit... aki a maga ismerőse? Végül is kicsoda ő? - kérdezte látszólag közömbösen.
I
 Egy skót detektívfelügyelő sógornője - feleltem az igazságnak megfelelően. - Özvegyasszony. De ezt mintha már egyszer kérdezte volna tőlem.
 Eszerint szabad?
 Csak nem akarja feleségül venni? - szaladt ki vigyázat-lanul a számon.
Mr. King jeges pillantást vetett rám, majd megfordult és eiviharzott. Még köszönni is elfelejtett.
Én pedig, amíg a házunk felé tartottam, egyfolytában azon törtem a fejem, hogy Mrs. Bella King vajon miért akart belefojtani a hőforrásba?
Hazamentem, lefeküdtem, és karom a fejem alá téve megpróbáltam visszapergetni az eseményeket, amelyek azóta történtek velem, hogy Izland földjére léptem. Még nagyon az elején tarthattam - alighanem abban a kocsmában ücsörögtem, amelyben Sigrídur Sveinbjörnsdóttir szolgált fel -, s máris elaludtam. Mondhatnám, hogy amikor felébredtem, a nap betűzött az ablakomon, mint ahogy be is tűzött, csakhogy errefelé nyáron ez a jelenség nem szerepelhetett időpont-meghatározó értelemben. A nap mindig betűz az ablakon: reggel, délben, este, sőt még éjszaka is. Ezúttal azonban valóban reggel volt, amit az a tény is bizonyított, hogy Snorri többször végiggyalogolt az előszobán  meztelen talpa hangosan csattogott a parkettán.
Amikor kinyitottam az ajtóm, Snorri csíkos pizsamájában, állat a tenyerébe hajtva éppen az egyik fotelben gondolkodott. Jöttömre felemelte a fejét és felém intett.
 Üdv az érkezőnek. Hogy aludt?
Megjárja - mondtam. - Kissé későn ébredtem, már jól fenn járhat a nap az égen. Snorri elvigyorodott.
 Reggel hat van csupán. Az én biológiai órám is összevissza kakukkol.
így voltak vele a többiek is, mert előbb Simon, majd Gwen-dolin botorkált be a nappaliba. Gwendolin szégyenlősen ránk mosolygott.
 Azért mégiscsak a legjobb otthon.
S hogy nekünk is legyen valami örömünk a reggelben, hátat fordított, majd a bejárati ajtó előtt lehajolva hátulsó felét fordította felénk.
Külön tanulmányt lehetett volna írni rólunk, hogy fogadtuk ezt a mozdulatot. Snorri kezében megállt az éppen meggyújtásra kész pipa, mintha az idő is megállt volna vele együtt. Bajusza fekete márványbajusszá változott, s talán a vekkeróra is megdermedt odafent az emeleten. Gwendolinnak fogalma sem volt róla, hogy figyeljük, ezért olyan természetesen viselkedett, ahogy máskor is szokott. Csakhogy ezúttal leheletvékony hálóruhában volt, amely sokkal jobban kiemelte a domborulatait, mintha mezítelen lett volna. Snorri végül úgy gyújtotta meg a gyufát, hogy rá sem nézett, s csak akkor szisszent fel idegesen, amikor a láng már a körmét nyaldosta.
Simon érdeklődése viszont merőben tudományosnak tűnt. Még a fejét is  félrehajtotta: úgy szemlélte Gwendolin hátsóját. Esküdni mertem volna rá, hogy számtalan női fenék mérete kavarog a fejében, ezek a méretek azonban nem annyira élő nők, mint inkább ókori szobrok méretei lehettek. Igazán kíváncsi lettem volna rá, vajon melyik sumer hercegnőé mintázza leginkább Gwendolin popsiját.
Az én gondolataimról nincs mit beszélni. Rendkívül prózaiak és földhözragadtak voltak.
Gwendolin hirtelen felemelkedett, és egy fehér borítékot lengetett felém.
 Megjött a postás, emberek. Lakik itt valaki olyan, hogy Leslie L. Lawrence?
Ahhoz, hogy felém lengesse, meg kellett fordulnia. Ez a fordulat is megért volna egy misét, csakhogy a boríték elnyomott minden más érdeklődést bennem.
 Nekem jött? - hökkentem meg.
 Hát ha maga az imént említett fickó.
 Ki küldte?
Gwendolin a borítékra nézett, aztán egyszerre befelhősö-dött mindeddig vidám tekintete.
 Ez valami.. .hülye vicc.
 Micsoda? - kérdezte összeráncolva a homlokát Simon Katz.
 Hát... a feladó.
Miért? Ki a feladó?
Gwendolin ekkor már halálsápadtan nézett ránk.
 A viking - suttogta megnyalva a száját. - Véresszakál-lú Leif.
A boríték közönséges boríték volt, amelyet minden papírboltban lehet kapni Reykjavíkban. Norvég áru, mint ahogy az áruk nagy része Norvégiából érkezik Izlandra. Nagy, szálkás betűkkel írták fel rá a nevem.
 Mi a fene? - szólalt meg Simon, és megpróbált vidám maradni. - Maga levelezik a vikinggel?
 Ő levelezik velem. Van kése?
Simonnak nem volt, Gwendolinnak sem, volt viszont Snorrinál egy pipaszurkáló. Gyorsan a markomba nyomta, és fél szemmel figyelte, hogy bontom fel vele a borítékot.
Mielőtt elmondanám, mit találtam benne, feltétlenül szót kell ejtenem Snorri pipaszurkálójáról. Aki pipázik, bizonyára tudja, hogy pipaszurkáló sokféle van  az egyszerű fadarabtól, dróttól, vagy papírcsíktól kezdve egészen a legmodernebb, legkorszerűbb és legrafináltabb szerkezetekig, amelyek pipatisztítás közben akár zenével is szórakoztathatják a szorgalmas pipást. A pipaszurkálók között legalább akkora a választék, mint a bicskák világában. Ezerféle bicska létezik, de a kereszttel jelölt, svájci bicskáknak nincs párjuk. Közöttük is vannak olyanok, amelyek csak két pengével rendelkeznek - egy naggyal és egy kicsivel - de vannak olyanok is, amelyeken egy szegényesebb konyha egész felszerelése megtalálható. Kanál, kés, villa, sőt talán még egy kis gázpalack is. A tűről és cérnáról már nem is beszélve.
Snorri pipaszurkálója meglehetősen egyszerű volt, és nem is ez volt végül is az, ami kiváltotta nemtetszésemet. Sokkal inkább, hogy Snorri pipaszurkálója piszkos volt, másképpen mondva tisztítatlan, pedig egy pipásnak az első dolga, hogy használat után megtisztítja a pipaszurkálój át. A tisztítatlan pipaszurkáló a borzas jellem kifejeződése, márpedig én ösztönösen viszolygok a borzas jellemektől. El is határoztam, hogy adandó alkalommal felemlegetem neki pipaszurkálója elhanyagolt állapotát. Egy komoly pipás igazán veheti magának
a bátorságot, hogy figyelmeztesse pipás társát a felfedezett hiányosságokra...
Visszatérve a borítékra, felbontottam a pipaszurkálóval, majd jelentőségteljes pillantás kíséretében visszaadtam neki. Snorrit azonban igen helytelen módon nem érdekelte a pipaszurkáló, a boríték viszont annál inkább. Hát még amikor kiesett belőle egy újságcikk!
A következő pillanatban aztán már engem sem izgatott más. Akárhány pipaszurkáló táncolhatott volna előttem, akár Gwendolin fenekén is, semmi sem téríthette volna el a figyelmemet.
Az újságcikk egy osztrák lapból származott, az újság címe sajnálatos módon nem volt kideríthető. Ahogy hozzáértem, kettéesett: ekkor derült ki, hogy nem is egy, hanem két kivágást tartok a kezemben.
Rejtélyes fogoly szökés a linzi rabkórházból, hirdette a vastag, fekete betűkkel szedett főcím. Alatta elmosódott arckép látszott, amelyről nehezen lett volna eldönthető, hogy férfi-e az illető vagy nő.
 Mi a csoda ez? - bökött a címre Snorri.
Mielőtt lefordíthattam volna, Gwendolin már fordította is.
Szabadon Ausztria első számú közellensége, Rudolf Kesselgürtel. Tudósítónktól. Tegnap az esti órákban a linzi rabkórházból megszökött a nyolc gyilkosság miatt életfogytig tartó büntetését töltő Kessi, azaz Rudolf Kesselgürtel. Az alvilágban csak grófnak titulált bűnözőt szívpanaszokkal szállították a rabkórházba, ahonnan ismeretlen körülmények között nyoma veszett. Valószínűleg a harmadik emeleti kórterem ablakán át távozott egy kötélhágcsó segítségével. Egyelőre nem tudni, ki segítette a szökését, a rendőrség mindenesetre biztos benne, hogy cinkosok támogatták az akcióját. Az épület előtt piros, ismeretlen márkájú és rendszámú kocsi várta, s Kessinek sikerült a szürkületben felszívódnia. A rendőrség nagy erőkkel folytatja a nyomozást, a nyomkereső kutyák máris néhány értékelhető nyomot...
A cikknek kurtán furcsán szakadt vége - méghozzá szó szerint. Valaki nemes egyszerűséggel letépte az alját.
Ahogy Gwendolin befejezte a fordítást, rémülten nézett ránk.
 Mi az ördög ez? - kérdezte remegő szájszéllel.
Snorri gyors pillantást váltott Simonnal, majd oldalba taszított.
Miről szól a másik?
Tragédia az alagútban Ú olvastam a már valamivel hosz-szabb papírfecniről. - A délutáni alagútszerencsétlenség áldozatai között megtalálták Rudolf Kesselgürtel, a tíz napja megszökött többszörös gyilkos holttestét. Az alagútban rekedt, kiégett gleccservasút halottai között sikerült azonosítani Rudolf Kesselgürtelt. A gyilkos éppen útban volt Zell am See felé, amikor a tragédia bekövetkezett...
Abbahagytam az olvasást, és a cikk alján lévő fényképre pislogtam.
A képről Kürt Schmiedradner, Gwendolin szívszerelme nézett ránk, divatosan csíkos ruhában, komor képű fegyőrrel a háta mögött.
Gwendolin megtántorodott, és ájultán a padlóra zuhant.
Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy az ölembe vegyem, és a sezlonhoz cipeljem, bár ekkor már akár egy zsák só is lehetett volna a hálóinge alatt. Lefektettem, és amilyen gyorsan csak tudtam, magához térítettem. Szerencsére néhány csepp hideg víz elég volt hozzá, hogy kinyissa a szemét. Hideg vízben pedig köztudottan nincs hiány Izlandon.
 Jézusom! - nyögte, és még azt is kitakarta magán, ami eddig nem látszott belőle. - Ki ez az ember?
A kérdés kétségkívül Kürt Schmiedradnerre célzott.
 Egy halott - mondta Snorri vérfagyasztó mosollyal. -Aki benn égett a Zell am See-i alagútban.
Mikor volt...
 Két évvel ezelőtt.
 Hallottál róla... te is?
 Honnan a fenéből hallottam volna? Nem olvasok osztrák újságokat.
Snorri felsétált a szobájába, majd a pisztolyával tért vissza. Belefújt a csövébe, s az ajtó felé intett.
 Akár indulhatunk is.
Arra gondoltam, hogy nem feltétlenül szükséges fejjel nekifutnunk a falnak. Mert például mi van akkor, ha Schmiedradner egy szapora beszédű, rövid csövű kis géppisztollyal fogad bennünket?
Azt ajánlom, tanácskozzuk meg a dolgot -javasoltam, és hogy jó példával járjak elöl, mindjárt le is ültem a sezlon-ra a szempilláival birkózó Gwendolin mellé.
 Csatlakozom - bólintott Simon.
 Jó - eresztette le a stukkerét Snorri. - Akkor tanácskozzunk.
 Jézusom! - nyöszörögte Gwendolin. - Én mindig bevásárolok a pasasaimmal. Emlékszel, Simon?
 Emlékszem.
 Emlékszel Irakban arra a fickóra, akiről később kiderült, hogy... szóval ő a rablóbanda főnöke, akinek el kellett volna fogni bennünket?
 Emlékszem.
 Elég, Gwendolin! - intette le türelmetlenül Snorri. - Ha végighallgatjuk összegyűjtött emlékeid történetét, három napig itt ülhetünk. Aztán tízkötetes könyvet írhatunk róluk, mint Boccaccio a firenzei pestisjárvány idején.
 Ne légy már undok, Snorri.
 Ki a fene ez a Schmiedradner? - kérdezte Simon felém fordulva.
 Hát hogy nem Schmiedradner, az biztos - mondtam. -Minden valószínűség szerint Rudolf Kesselgürtel.
 És a másik? A fekete bőrű?
 Talán egy cinkosa. Lehet, hogy ő szöktette meg.
 Hogy lett belőle Brunnenbach?
Törtem egy sort a fejem, aztán egész szép kis mesét kerekítettem ki. Nem lehettem biztos benne, hogy minden részletében így történt-e a dolog - sőt, biztos voltam benne, hogy nem -, arra azonban mérget mertem volna venni, hogy nagyjából helyes a következtetésem.
 Nézzük a tényeket - kezdtem. - Rudolf Kesselgürtel meglógott a kórházból. Hogy miképpen sikerült neki, azzal most ne törődjünk. Tegyük fel, hogy Brunnenbach várta az utcán. Bevágták magukat egy autóba, és eltűztek. Nyilván volt egy előre elkészített rejtekhelyük, ahol néhány napra meghúzhatták magukat, aztán felutaztak a hegyek közé.
 Miért éppen oda? - csapott le rám Snorri. - Hiszen ott egymást tapossák a turisták.
 Éppen azért - mondtam. - Sok ember között a legköny-nyebb elbújni. Ráadásul a hegyek között síelők majdhogynem egyenruhában járnak. Ugyanaz a nadrág, zeke, sapka, síléc, miegymás. Csak kicsit kell az arcára húznia a sapkáját, és még az édesanyja sem ismer rá. Ha én lettem volna Schmiedradner helyében, én is egy alpesi síterepet választottam volna rejtekhelyül. A két pasas szerzett síruhát, cipőt, sí-lécet, és bevették magukat a hegyek közé. Talán arra vártak, hogy elcsendesedjék odalent a lárma. Tudják, hogy van az egy fogolyszökés esetében. Megindul a nagy hajtóvadászat, tart egy hétig, aztán felére csökkentik az üldözők számát, majd a negyedére, később pedig kialszik a kezdeti lelkesedés. Jó fél év múlva már csak néhány makacs rendőr keresi a szökevényt. Aki időt nyer, szabadságot nyer. Ezt mindenki tudja a rács mögött.
Nagyon úgy beszél, mintha személyesen is kipróbálta volna - tréfálkozott Simon.
 Voltak ismerőseim, akik kipróbálták - mondtam. - Mindenesetre, tisztában vagyok az ilyenkor szokásos intézkedések mechanizmusával. Es tisztában volt vele Kesselgürtel és a társa is. Olyannyira, hogy amint kissé megnyugodtak a kedélyek, hozzáláttak tervük második részének a megvalósításához.
 Mi lett volna az?
 Felégetni a nyomokat maguk mögött.
 Te jó Isten! - kapta fel a fejét Gwendolin. - Maga azt állítja, hogy... szántszándékkal... Te jó Isten!
 Nem állítok semmit - tiltakoztam. - Csak megpróbálom beleképzelni magam a helyükbe. Mit tennék, ha többszörös gyilkos lennék, és a szabadságom lenne a tét? Nyilván nem riadnék vissza újabb gyilkosságoktól sem.
Újabb gyilkosságok? - hökkent meg Simon. - De hát miről van szó?
 Mr. Lawrence arra gondol, hogy Kürt, azaz Schmiedradner.. . azaz... gyújtotta fel a vonatot az alagútban.
Na, neeee! - húzta el a száját Snorri. - Remélem Hasfelmetsző Jack nem ő volt.
Ez egyáltalán nem vicces, Snorri! - kiáltotta könnyek között a lány. - Számomra egyáltalán nem vicces!
 Bocsáss meg- mentegetődzött Snorri. - Tudod jól, hogy nem úgy gondoltam.
Gyorsan visszavettem tőlük a szót.
 Kesselgürtel és a másik azon a reggelen elcserélték valakikkel a ruhájukat.
 Csak úgy? - kérdezte hitetlenkedő mosollyal Snorri.
 Nem csak úgy - mondtam -, hanem előre kitervelt módon. Nem lennék meglepve, ha a későbbi nyomozás kiderítené: jó előre kinézték maguknak az áldozataikat. Tudják, kiket? Két férfit, akit Schmiedradnernek és Brunnenbachnak hívtak. Lehet, hogy összebarátkoztak velük, ki tudja? Aztán elcserélték egymással a ruháikat.
 Csak úgy? - kérdezte ismét Snorri, pisztolyával játszadozva.
 Fordítsa el rólam a pisztolyt, az ördög vigye el! - toltam félre a fegyver csövét. - Lehet, hogy Schmiedradner és Brun-nenbach ugyanabban a szállodában laktak, ahol ők. Összeismerkedtek, megnézték amazok síruháit, milyen színűek, és hányas méretűek. Lementek a közeli városba, vettek két ugyanolyan síruhát, majd a tragédia reggelén az öltözőben elcserélték őket. Részletekről ne kérdezzen, mert nem voltam ott. Az lett a következménye a csereberének, hogy a kisvasút indulása előtt a két mit sem sejtő turista - Schmiedradner és Brunnenbach - már a másik kettő - Kesselgürtel és a fekete képű - ruhájában várta az indulást. Lehet, hogy észrevették a ruhacserét, de akkor a másik kettő már nem volt a láthatáron. Ha részt vett valaha is alpesi sízésen, tudhatja, hogy a léc- és ruhacsere egyáltalán nem számít ritka dolognak. Hiszen ugyanaz a néhány márka forog a piacokon. A dörzsölt Kesselgürtel azonban még mást is tett: olyan árulkodó jelet hagyott a ruhája zsebében, amely egyértelműen bizonyította, hogy a holttest az övé.
 Mi az ördög lehetett az?
 Majd a zsaruk erre is választ adnak. Arra mindenesetre vigyáznia kellett, hogy olyan anyagból készüljön, amelynek nem sokat árt a tűz. Például aranyból vagy acélból. Talán egy dögcédula lehetett az árulkodó nyom, vagy valami hasonló.
Egyszóval, a két mit sem sejtő turista elindult a kisvasúnál...a két gazember pedig előidézte a balesetet.
 Hogyan, az ég szerelmére?
 Valószínűleg még ma sem tisztázták egyértelműen a szerencsétlenség okát. A lényeg mindenesetre az, hogy megtalálták egy szénné égett áldozat zsebében a Kesselgürtelre utaló nyomot. Hogy tetszik az ötlet?
Snorri széttárta a karját.
 Tegyük fel, hogy elhiszem magának. De hogy kerültek a jómadarak ide?
 Mi sem egyszerűbb - magyaráztam. - Valahogy összeakadtak Mr. Halldórssonnal, aki az örökösei közé fogadta őket.
 Te jó Isten! - suttogta Gwendolin homlokára szorítva a vizes borogatást. - Kivel feküdtem én le?
 Sok minden nem tetszik itt nekem - morogta Simon. -Például ez a levél sem. Ki küldte, és miért?
Valóban ez volt a nagy kérdés. Hogy ki és miért?
 Lehet, hogy csapda?
 Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Az azonban biztos, hogy akárki is küldte, tudott a két gazember minden lépéséről.
 No de ki az ördög?
Néma csend ereszkedett ránk. Ki tudja, meddig hallgattunk volna, ha Gwendolin ismét csak le nem veszi a fejéről a vizes borogatást.
 Csak egy valaki tudhatott róla - mondta nagyot nyelve. - Csak egyetlen egy valaki.
 Kicsoda? - kérdezte előre hajolva Simon.
 Véresszakállú Leif. Őelőtte, úgy látszik, nincs titok: sem a múltban, sem a jövőben.
Éppen akkor értünk a két osztrák szállása elé, amikor Gestur Svansson megrázta a reggelire hívó kolompot. Vártunk egy kicsit, hátha kijönnek a kolompszóra, de nem jöttek ki. Nem mozdult semmi odabent, mintha a ház lakói még mindig az álmok mezején sétálgatnának.
 Alszanak - motyogta Gwendolin Simon vállán. Gestur abbahagyta a kolompolást, és a szeme fölé ernyőzte tenyerét.
 Történt valami?
A nap éppen szembe sütött vele, így nemigen láthatta, kik ácsorognak az osztrákok háza előtt.
 Mr. Schmiedradnert keressük - kiáltotta vissza Simon, miközben megpróbált megszabadulni Gwendolintól. - Nem látta véletlenül?
 Késő este óta nem - rázta meg a fejét Gestur. - Talán felébrednek a kolompszóra.
Gestur még kolompolt egy ideig, és csak akkor hagyta abba, amikor felhangzott a közelben Mr. King elégedetlen mor-golódása.
 Mi a francot csinál, Svansson? Ha ennyire imádja a kolompolást, beszerzem Texasba marhapásztornak. Úgy sem látott még a világ izlandi cowboyt.
 Talán elmentek j árni egyet - találgatta Svansson, végleg abbahagyva a kolompolást.
 Hova? - kérdezte Simon. - A ködbe?
 Éppen oda - mondta a hátunk mögött egy hang. Egyszerre fordultunk hátra. Rhonda asszony állt mögöttünk csípőre tett kézzel.
Nem tudom, a Jöbbiek hogy fogadták a megjelenését, azt hiszem, sehogy. Ok Ugyanis nem láttak rajta semmi rendkívülit. De hogy is láthatták volna, amikor nem is ismerték? Én azonban jól ismertem, és majd fenékre ültem meglepetésemben, amikor megpillantottam.
Hogy mindenki számára érthető legyen a dolog, el kell mondanom: Rhonda asszonynál kellemetlenebb, zsémbe-sebb, erőszakosabb és rosszabbul öltözött némbert még nem hordott a hátán a föld. Ráadásul egy bibircsók is ült az orrán, amely a mesék boszorkányaihoz tette hasonlatossá. Egy szó, mint száz: Rhonda asszony mitikus figura volt  azok közül is a rosszabbik fajta. Mintha Belzebub testvére lett volna.
Csakhogy a mesékben és a mítoszokban is történnek csodák - valahogy úgy, mint a való életben. Előfordul néha, hogy a tündérek boszorkánnyá, a boszorkányok pedig tündérekké válnak. Sőt még a békából is lehet királyfi, ha a megfelelő helyen csókolja meg a megfelelő személy.
Mindezt azért mondom el, mert hasonló metamorfózist véltem felfedezni Rhonda asszony esetében is. De vegyük csak sorjában a dolgokat. Bár már jó pár éve volt szerencsém ismerni McAllister sógornőjét, soha nem láttam még más színű, mint kizárólag barna, szürke, vagy fekete ruhában. Ez alól a tegnapi nap jelentett csak néminemű kivételt. Amit viszont ezen a reggelen produkált, az minden képzeletet felülmúlt!
Őszinte és majd földre döntő meglepetésemben Rhonda asszony piros blúzban és zöld nadrágban tündökölt, olyan mintákkal a blúz elején, amelyek banánköztársaságok címereire emlékeztettek. Jóllehet, túlontúl kritikus, sőt enyhén rosszindulatú voltam vele szemben, meg kellett állapítanom, hogy a két ruhadarab cirka húsz évet fiatalított rajta.
A harmadik évtizedet pedig a sminkje. Mert Rhonda asszony erre a reggelre kisminkelte magát. S hogy nem is ügyetlenül, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy nem láttam az orrán a bibircsókját. Haját leeresztette, és a füle mellett tűzte meg, mint régi, századelős fényképeken a tinédzser lányok.
Nyeltem egy nagyot, és befejeztem a további vizsgálatokat. Arra gondoltam, ha tovább nézegetem, kénytelen leszek megállapítani, hogy Rhonda asszony szimpatikus, vonzó, jó kinézetű, középkorú hölggyé vedlett át, akin még ugyancsak megakad a férfiak szeme. Márpedig, ha ezt hittem volna, alighanem örökre kijátszottam volna magam McAllister barátságából.
De nemcsak én voltam az, akit szíven ütött Rhonda asszony átváltozása. Mr. King, amikor megpillantotta, úgy megtorpant, mintha homlokon vágták volna. Még lélegzetet is elfelejtett venni. Csak bámulta Rhonda asszonyt, kidülledő szemekkel, mintha fehér csíkos kékrókát látott volna az egyszí-nűek között.
Rhonda asszony mosolygott, és felé intett. Mr. King a kalapjához nyúlt, és megemelte.
Csalhatatlan ösztönömmel megéreztem, hogy olyasminek vagyok a szemtanúja, ami, amióta csak az ember a történelem színpadára lépett, megfejthetetlen rejtélynek bizonyult számára.
Tanúja voltam egy nagy szerelem megszületésének.
Néhány másodpercig tartott mindez, nekem mégis örökkévalóságnak tűnt. Csak Rhonda asszony meleg, barátságos szavai ébresztettek fel kábulatomból.
 Éppen oda mentek. Be a ködbe.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam visszatérni a valóságba. Jóllehet, egyre homályosabb lett számomra, mi az ördögért is jöttem Izlandra, azért biztosan nem, hogy Rhonda asszony átváltozásánál asszisztáljak.
 A ködbe?.- hallottam Mr. King hangját. - Hajnalban?
 Meg akartak előzni bennünket - magyarázta Snorri. -Remélem, nem találtad meg nekik a hajót, Gwendolin?
 Ugyan már - suttogta a lány. - Én csak... én csak... néhány geológiai képződményre hívtam fel a figyelmüket.
Lassan a többiek is előszivárogtak a házaikból. A három katona közül kettő jött csak ki: Miss Alonso és Mr. Baez. Ezt aztán Gestur is észrevette, mert udvariasan meg is kérdezte Alonso hadnagyot.
Mr. Kerr?
Alonso hadnagy visszamosolygott rá.
 Mi köze hozzá?
 Semmi - vonult vissza sértődötten Svansson. - Remélem, azzal tisztában vannak, hogy a házakban nincs felszolgálás?
Alonso hadnagy elfordította a fejét. Nem óhajtotta méltatlanokkal való fecsegésre pazarolni az idejét.
Ebből világossá vált számunkra, hogy a három katona nem a levegőbe beszélt. Kerr őrmester ott áll a lávamezőről kivezető út végén, és lepuffantja azt, aki meg akarna lógni közülünk.
Serena és Fredo Rex karonfogva jöttek.
Kurva rossz éjszakám volt - panaszkodott Fredo Rex, ahogy a közelünkbe ért. - Rohadt egy éjszakát éltem át. Azt hittem, rám szakad a mennyezet. Egyszerűen nem kaptam levegőt. Maguk nem érezték?
 Nem éreztem semmit - dörmögött Gestur. - Aludtam, mint a bunda.
 Hát maga? - bökött rám.
 Én is aludtam - mondtam bizonytalanul.
 Mit nem adnék egy igazi, jóízű szundizásért - morogta Fredo Rex. - Ha nem vagy olyan hülye, Serena, mint amilyen vagy, és nem felejted otthon a lipogetemet, most nekem se fájna a fejem az éjszakák miatt.
Mrs. Flowberry, mintha csak Rhonda asszonyt akarta volna túlszárnyalni, szintúgy színes virágra emlékeztetett.
 Csodálatos reggel! - lelkesedett magasba lökve a karját.
 Még Berrynek is jó kedve van. Igaz, Berry?
 Csak volt - morogta Mr. Flowberry. - Amíg neked nem lett az, angyalkám. Elképzelhetetlen, hogy nekünk kettőnknek egyszerre legyen jó kedvünk. Ki van zárva.
 Miért lenne kizárva, Berry? - kérdezte Mrs. Flowberry.
 Én ezt nem értem.
 Nem baj, kicsim - biccentett Mr. Flowberry. - Majd egyszer elmagyarázom.
 Most nem lehetne?
 Most nem.
 Miért nem, Berry?
 Mert ez csak ránk tartozik, Caroline.
 Azt mondod, a magánügyünk? -Azt.
 Jó - egyezett bele Caroline Flowberry. - Akkor most ne beszéljünk róla.
Utoljára Steffi Littlerock bukkant fel a házak között. Ő is terepszínű ruhát viselt, mint a katonák. Szőke haját baseballsapka alá gyűrte, s feltűnően pihent volt az arca. Rám nézett, majd pirulva elfordította a fejét.
Éppen indultunk volna reggelizni, amikor váratlanul a harmadik katona, Mr. Kerr bukkant ki a ködből.
 Hé! Hadnagy! - kiáltotta Miss Alonso felé. - Beszélhetnék magával?
Miss Alonso megdöbbenve nézett rá. Egyetlen pillanat alatt megfeledkezett róla, hogy civilek vannak körülötte, mert élesen felkiáltott.
 Mi a fenét csinál, Kerr? Nem megmondtam, hogy semmilyen körülmények között nem hagyhatja el a helyét?!
 Bocsánat, hadnagy - védekezett a szemüveges katona. -Rendkívüli helyzet állt elő.
 Mi az a rendkívüli helyzet?
 Egyfolytában ordít valaki odakint.
 Hol odakint?
 Hát a lávamezőn.
 Mi az, hogy ordít?
 Segítségért kiáltozik. Sőt, ha jól hallom, nem is egy, hanem kettő.
 Schmiedradner és Brunnenbach Ú bólintott Gestur. Ú A fene vigye el, csak nem érte baj őket?
 Talán hasadékba estek - találgatta Mr. King. - Akárhogy is van, meg kell néznünk őket. Hol hallotta a hangjukat?
 Mindenfelé - mondta a katona Alonso hadnagyra pislogva. - Nem tudtam meghatározni az irányt.
Miss Alonso mélyen beszívta a levegőt, aztán kifújta a tüdejéből. Amikor megnyugodott, a katonához fordult.
 Menjen vissza, őrmester. És csak akkor mozduljon el a helyéről, ha személyesen adok rá utasítást. Érti?
 Igenis - tisztelgett Kerr, megfordult, majd eltűnt a ködben.
 Meg kell néznünk, mi történt velük - erősködött Svans-son. - Elhalasztjuk a reggelit.
 Egy frászt! - mondta nagyon határozottan Serena Rex. - Aki akar, csak menjen. Én a magam részéről enni szeretnék.
 No de, Serena...
 Te azt csinálsz, Fredo, amit akarsz. Akár ki is mehetsz megnézni, ki ordítozik a lávamezőn. Én nem nézem meg. És tudod, miért? Mert nem érdekel. Ha valaki volt olyan barom, hogy vigyázatlanul kisétáljon a sziklák közé, hát csak egye meg, amit főzött. Én azt szeretném megenni, amit ezek kotyvasztottak nekem. Világos?
Fredo Rex úgy esett össze, mint az asztalon felejtett kelt tészta. Leroskadt a földre, és két öklével ütni kezdte a homlokát
 Úristen, ha itt lenne a lipogetem!
Serena asszony eltűnt az étteremben. Ebben a pillanatban Mrs. King bukkant elő az egyik ház sarka mögül. Látszott az arcán, hogy mindent hallott. Merev tekintettel, senkire nem nézve Serena Rex után ballagott.
Amikor hátat fordított nekünk, Mr. Kingre esett a pillantásom. Ha tekintettel ölni lehetett volna, Bella King nem érte volna meg az elkövetkező öt percet. Úgy porlott volna szét
férje gyűlölködő pillantásának tüzében, mint a vonatsínre rakott kockacukor.
Gestur Svansson megköszörülte a torkát, és tanácstalan pillantást vetett rám.
 Azt hiszem... jobb lenne, ha én maradnék.
 Én is azt hiszem - biccentett Snorri.
 Akkor gyerünk! - vezényelt lelkesen Simon Katz. - Nézzük csak meg, mi van odakint.
Mozdultunk volna, de Miss Alonso ránk emelte a géppisztolyát.
 Mindenki itt marad. Mi majd elintézzük a dolgot. Baez!
 Hadnagy?
 Maga megy előre, én biztosítom. Maguk pedig - ismétlem - itt maradnak. Ha bármelyiküket is észreveszem a lávakövek között... istenemre mondom, nem állok jót magamért. Megértették?
 Meg - mondta engedelmesen Mr. King.
Alig záródott össze a két katona mögött a köd, Mr. King feltolta feje búbjára a kalapját, és a lány után köpött.
 Nyald ki.
Bár nem kedvelem a drasztikus kifejezéseket, ezúttal szóról szóra egyetértettem vele.
Gestur Svansson felvonta a vállát, és elindult az étterem felé. Néhány lépés után visszafordult, és szomorúan nézett rám.
 Sajnálom. Nagyon sajnálom. Jönnek a hölgyek és az urak is?
 Nem - mondta komoran Snorri. - Nem megyünk.
 Értem - biccentett Svansson. - Engem sajnos hív a kötelesség. - Talán egy szendvicset mégiscsak kenhetnék önöknek?
 Ne strapálja magát, Gestur - sóhajtotta Snorri. - Akkorára ment össze a gyomrunk, hogy egy cseresznyemag se menne bele.
 Talán egy kávét - erősködött Svansson. - Azt mondják, jó a halál előtt. A halálraítéltek többnyire kávét kérnek. Nem gondolták meg magukat, nem akarnak egyet?
Tűnjön el - mondta szelíden Mr. King. - Amíg szépen beszélek.
 Rendelés lefújva-legyintett Svansson. -Csak aztán meg ne bánják.
 Miért bánnánk meg, maga nagyokos?
Hát amikor majd... eee... nem akarom részletezni, de eljön az utolsó pillanat... hogy, eee... a viking a nyilával, vagy a dárdájával... akkor majd aztmondjákmagukban, hogy istenem, de jó lett volna megfogadni Gestur Svansson tanácsát, és...inni még egy kávét. Ne értsenek félre, nem kívánom önöknek, de előfordulhat...
Mr. King lehajolt, felkapott egy követ, és Svansson felé hajította.
 Tűnjön el, maga... vészmadár! Svansson mosolygott és eltűnt. Nem volt kedvünk vele mosolyogni.
 Indulunk? - kérdezte Fredo Rex, akinek ráncos kis majomarcán olyan határozottság ült, amilyet korábban el sem tudtam volna képzelni róla.
 Indulunk! - biccentett Mr. King.
A Flowberry házaspár mind ez idáig mozdulatlanul, szó nélkül ácsorgott, mint akik nem akarnak beleavatkozni a történtekbe. Ekkor azonban Caroline megszólalt. Vékony, csipogó hangja úgy simogatta az idegeimet, mint a borotvapenge éle.
 Te, Berry, jó az nekünk, ha megkeressük azokat az ipséket?
 Nem tudom, Caroline.
 Egyszer játszottam egy darabban, amelyikben az a vén muksó, akinek olyan hosszú hálósipkája volt, és Dexter játszotta...
 Megkérhetnélek valamire, Caroline?
 Megkérhetsz, Berry, de akkor sem emlékszem a darab címére...
 Fogd be a pofád, édes.
Mrs. Flowberry megcsóválta a fejét, és szájába vette a hüvelykujját.
 Hogy te milyen közönséges vagy mások előtt. Hogy a francba is hívták azt a darabot?
Mr. Flowberry Snorrihoz fordult.
 Nem lesz ez veszélyes?
 Mire gondol?
Hát... hogy kihúzunk a lávamezőre. Ez az Alonso lány nem úgy néz ki, mint aki a levegőbe beszél. Fenekünkbe durrant, ha észrevesz bennünket.
 Ha észrevesz.
 De hát hárman vannak! Biztos, hogy egy kiszúr közülük.
 Nem biztos - tiltakozott Snorri. - Kerr a lávamező bejáratánál őrködik, Alonso és Baez a hangok után mennek...
Mr. Flowberry megsimogatta a bajuszát.
 Nézzék, én nem vagyok gyáva féreg, vállalom az egészséges kockázatot, de... nem tudom ez az-e? A három katona majd kihúzza őket a szarból. Miért kellünk ehhez mi?
 Ahhoz nem kellünk feltétlenül - ismerte be Snorri. -Hátakkor?
 Mi van, ha a két osztrák megtalálta a hajót? Mi van, ha a három katona megtalálj a őket, eltünteti, maj d hónuk alá kap-ják Baldur Halldórsson hagyatékát, és lelépnek vele. Mi pedig itt ülünk és várunk. Reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, reggelizünk, ebédelünk...
Berry Flowberry jókora stukkert húzott elő a zsebéből.
 Indulhatunk, Caroline?
Caroline az orrára tette a mutatóujját.
Indulhatunk, Berry... Mondd, nem emlékszel véletlenül, mi volt a címe annak a darabnak, amelyikben az a háló-sipkáspofa...
Dugulj el, Caroline! Belemerültünk a ködbe.
Hogy, hogy nem, egyszer csak azt vettem észre, hogy Rhonda asszony odasodródik mellém, és ott is marad, mintha fejébe vette volna, hogy McAllister helyett ezután énrám vigyáz. Beleborzongtam a gondolatba, és megpróbáltam elrejtőzni
egy szénfekete kőtömb mögé. Rhonda asszony azonban türelmesen várt mindaddig, amíg elő nem jöttem.
A köd körülfolyt bennünket. Nem tudom, melyik viking isten keverte és miből, de hogy bálnacsontból olvasztott eny-vet is rakott bele, ahhoz kétség sem férhetett. Ahogy az arcomhoz nyúltam, majd hozzáragadtak az ujjaim.
Az élen haladó Snorri megtorpant, és a sejtelmesen hullámzó ködre mutatott.
 Merre?
Mintha csak a kérdésre válaszolt volna, megszólalt a közelünkben Brunnenbach kétségbeesetten könyörgő hangja. -Istenem, segíts! Eresszenek ki innen!
 Segítség! - nyögte Kürt Schmiedradner is. - Jó istenem, hiszen eltörött a lábam. Jó istenem, ez nyílt törés. Látod a csontot?
Nem akarok semmit látni... Ki akarok menni innét! -nyögte, hörögte, fuldokolta Brunnenbach. - Te ugrattál be ebbe az őrületbe.. .Vigyél ki... mert én is kivittelek téged...
 Hogy a francba vigyelek ki, amikor eltört a lábam?
 Jó istenem, hol lehetünk? Nincs egy szál gyufád?
 Valami hasadékban. Csupa vér a lábam...
Úgy hangzott, mintha a legközelebbi kőtömb mögött keseregtek volna. A kőtömb hatalmas volt, akkora, mint egy kétemeletes ház.
 Ott vannak valahol - mutatott Snorri a tömbre. - Megkeressük őket.
 Csak óvatosan - emelte fel figyelmeztetőn az ujját Mr. Flowberry. - Lehet, hogy csapda.
 Milyen... csapda? - cincogta Mrs. Flowberry. - Nehogy beleess nekem te is valamibe, Berry.
Snorri felém intett.
 Majd Mr. Lawrence felderíti a terepet. Én itt maradok a hölgyekkel. Ki megy vele?
Kedves volt, ahogy kiosztotta a szerepeket. Nyeltem egyet, de végül is nem volt kifogásom a szereposztása ellen.
 Inkább egyedül mennék - mondtam kihúzva a revolveremet. - Álljanak az alá a szikla alá. Bármit is hallanának, ne menjenek el onnan. Ha egy óra múlva sem kerülnék elő, húzzanak vissza a faluba.
. . r                                Ť
 És ott mit csináljunk? - kérdezte szolgálatkészen Caro-line Flowberry.
 Reggelizzenek meg.
 Hagyjunk magának is kávét?
Alig léptem néhányat előre, csoszogást hallottam magam mögött. Rhonda asszony járt a nyomomban pisztollyal a kezében. Olyan figyelmesen nézegette a talajt, mint az indiánok a Bőrharisnya-sorozatban.
Ismét meghallottam a hangokat. Kürt Schmiedradner tovább siránkozott, hogy eltört a lába, Brunnenbach pedig szidta, hogy ő az oka mindennek. Maradtak volna az eredeti tervnél, már hegyen-völgyön túl járhatnának.
A hangok ugyanazok voltak, csak éppen más irányból jöttek. Onnan, ahonnan mi. Mintha Schmiedradner és Brunnenbach megváltoztatták volna a helyüket, és átosontak volna a mögé a szikla mögé, ahol a többiek várakoztak.
Megálltam, és beledugtam a fülem a ködbe. Ezt tette Rhonda asszony is. Fél lábon álló, fejét félrehajtva meditáló gázlómadárra emlékeztetett.
Elindultam előre. A hatalmas sziklatömb ott magasodott közvetlenül előttem. Jó néhány száz éve állhatott már, magányos méltósággal letekintve apróbb termetű társaira. Talán azokon a réges-régi időkön töprengett, amikor még a föld gyomrában járta véget nem érő táncát az örök tűz pattogó dallamára.
Bár szinte biztos voltam benne, hogy nem találok senkit a kőtömb mögött, előredugtam a fegyverem csövét, majd néhány gyors lépéssel mögötte termettem.
Pontosan az várt, amire számítottam. Nem volt a kőtömb háta mögött senki és semmi. Nem számítva a ködöt, és a szikla alján megülő vízcseppeket.
 Semmi - mondtam akaratlanul is félhangosan. Rhonda asszony lehajolt, és piszkálgatni kezdett valamit
a lávahamuban. Láttam, hogy felvesz egy követ, megszaglássza, majd hozzám lép és felém nyújtja.
 Nézze csak meg ezt.
A kis, fekete, tégla alakú kőre néztem. Szép, kifinomult formája volt, hasonlatos azokhoz a kövekhez, amelyek évszázadokig csiszolódnak egy folyómederben. Csakhogy amazok formája nem ennyire szabályos, hiszen a természet fütyül az emberi esztétikára.
Ez azonban szabályos volt. Túlontúl is szabályos.
Annyira az, hogy nem is kő volt.
Inkább egy kicsi hangszóró.
Amikor megszólalt benne Brunnenbach kétségbeesett hangja, majdnem elejtettem meglepetésemben. Rhonda asszony utána is kapott, de az utolsó pillanatban sikerült magamhoz kaparintanom.
 Eltört a lábam - sírta a kis kocka. - Tisztára ki vagyok készülve. Ez a rohadék megöl bennünket.
 Hol a stukkerod?
 Mit tudom én! Elejtettem valahol. -A késed?
A hangok elhallgattak. Megütögettem a dobozka oldalát, de nem szólalt meg többé. Talán zárlatos lett, talán más okból szüntette be a műsorszolgáltatást.
A többiek még mindig ott toporogtak a nagy lávaturzás előtt, amikor visszatértünk hozzájuk. Ahogy áttörtük a köd falát, egyszerre legalább öt fegyvercsővel találtuk szembe magunkat.
 Csak nyugalom - intettem. - Mi vagyunk.
 Találtak valamit? - kérdezte Snorri. Szótlanul felé nyújtottam a hangszórót.
 Mi ez?
Mielőtt válaszolhattam volna, ismét felhangzott Kürt Schmiedradner hangja. Közelről, de kissé vékonyán, mintha a zsebemben rejtőzött volna arasznyi emberek formájában.
Úgy meredtek a hangszóróra, mintha a kezem szólalt volna meg.
Honnan... van... ez?
Néhány szóval elmondtam nekik, hol találtuk.
Snorri megfogta a könyököm és félrehúzott.
 Mi a franc történik itt?
Válaszolni akartam, de ismét feljajgattak a hangok a hangszóróban.
I
Itt fogunk megdögleni! Nem fog kiszabadítani bennünket senki.
 Inkább azt mondd meg, hol a fenében lehetünk?
 Valahol a föld alatt. -Nincs öngyújtód vagy gyufád?
 Tudod, hogy nem dohányzóm.
Édes istenem, de fáj a lábam... honnan szűrődnek be azok a fények?
Ismét körülölelt bennünket a köd. Olyan sűrűn, hogy még a hangok is elvesztek benne. A kis hangszóró döglött egérként hevert a tenyeremen.
 Állj! - vezényelt Snorri. - Az orrunkig sem látunk.
 Én látok - mondta Rhonda asszony.
Lehajtotta a fejét, mintha a cipője orrát vizsgálgatná. Már fel sem tűnt, hogy Mr. King egyre ott ólálkodik a közelében, és csak nézi, nézi elhomályosuló tekintettel.
 Mit lát? - kérdezte felzárkózva mellénk Simon.
 Nézze meg maga is.
Lebámultunk a lábunk elé. Csodák csodájára, több hatalmas lábnyomot is láttunk a hamuba nyomódva. Lehajoltam és bedugtam a mutatóujjam a szürke porba. Anélkül szaladt bele, hogy icipicit is erőlködnöm kellett volna.
Snorri csípőre tette a kezét.
 Mi ez itt, Gwendolin?
A lány letörölgette a köd cseppjeit a homlokáról.
 Friss hamumező. -Friss?
 Viszonylag az. A Hekla legutóbbi kitöréséből származik.
 Mikor tört ki utoljára?
 Három éve. Éppen Acapulcóban voltam...
 Azt mondod, hogy három éve nem járt erre senki? -Ebbe a hamuba biztos nem lépett bele.
Ekkor még az ösvényen álltunk, a lábnyomok pedig a hamumező belsejébe vezettek. Bármennyire is erőltettem a szemem, sehol nem tudtam felfedezni egyetlen, biztonságot jelző kőrakást sem.
 Azt akarja, hogy... váltsunk be a lávamezőbe? - sápa-dozott Mr. Flowberry.
Ez nem lávamező - helyesbítői le  iwendolin. - Ez hamumező.
 Kösz, hogy megnyugtatott.
Gwendolin ezúttal tévedett. A mező mégiscsak lávamező volt, a lávamezők minden lehetséges veszélyével megrakva, csakhogy a legutóbbi vulkánkitörés szürke subával burkolta be a lávatömböket, és a közöttük meghúzódó sima kőmezőt. A gyakran hulló csapadék egyes helyeken már kezdte lemosni a bánatszínű sminket a talajról, s a hamuszemcsék közül előbukkant a mohatelepek harsogó zöldje.
Életem egyik legfontosabb döntése előtt álltam. Ha nem merészkedünk rá a lávamezőre, lehet, hogy aláírjuk vele a két osztrák halálos ítéletét, ha viszont rámerészkedünk, lehet, hogy a sajátunkat írjuk alá.
 Hé! - kiáltott fel hirtelen Caroline Flowberry. - Biztos, hogy ez a viking nyoma?
Nem is kellett felelnem rá. A nyom friss volt, legalább ötvenötös európai méretű.
 Nem tetszik ez nekem - morogta Fredo Rex. - Ha itt lenne a lipogetem, jobban tudnék gondolkodni.
 Te, Berry - cincogta Caroline asszony. - Tudod, mire emlékeztet engemet ez a nyom?
 El ne mondd!
 Ne légy már ilyen undok. Emlékszel, amikor Dexter az Elefántembert játszotta? Neki volt ilyen nyoma, amikor belelépett a kiborult sörödbe, és végigcaplatott vele a folyosón.
 Emlékszem - sóhajtotta Mr. Flowberry. - Bárcsak ne emlékeznék!
 Azon az éjszakán kérted meg a kezem - cincogta Mrs. Flowberry.
 Sajnos nem rúgtam be eléggé. Ha akkor alkoholmérgezést kapok, talán megúsztam volna.
A hangszóró hol megszólalt, hol elhallgatott. Amikor már-már elcsüggedtünk volna, kicsapott belőle Schmiedradner fájdalomtól elcsigázott hangja.
Nagyon fáj, istenem, nagyon fáj! Te egészséges vagy, próbálj meg csinálni valamit!
 Nem mondanád meg, mi az ördögöt csináljak?
Itt fogunk megfagyni. Nem érzed, hogy egyre lejjebb száll a hőmérséklet?
I
 Te is oda vagy bilincselve?
 Mit gondolsz, miért rinyálok? Ha csak kötél lenne, már rég kiszabadítottam volna magam.
Megpróbáltam számolni a lépéseimet, de százötven körül rájöttem, semmi értelme. Olyannyira eltávolodtunk az ösvénytől, hogy immár tökéletesen mindegy volt, hány méternyire vagyunk tőle. Csak abban bízhattam, hogy nem ered meg az eső, amely aztán elmossa a nyomainkat.
A köd, ha ez egyáltalán lehetséges, még sűrűbbé vált körülöttünk. Az volt az érzésem, hogy ez már nem is köd, hanem légneművé vált, szürke zselé, vagy kocsonya.
 Hihetetlen - morogta valahol a ködfelhők mögött, talán másfél méternyire tőlem, Rhonda asszony. -Ilyen ködöt még odahaza, Skóciában sem láttam.
 Te, Berry! - hallottam a másik oldalról Caroline Flow-berry hangját. -Neked nincs olyan érzésed mintha ez az izé... köd élne?
A köd valóban úgy mozgott, forgolódott körülöttünk, mintha nyugtalan élőlény lett volna. Medúza vagy kígyó, amely arra készülődik, hogy megfojtson, majd magába szívjon bennünket.
Soká töprengeni azonban nem maradt időm, mert hirtelen megéreztem, hogy a talaj lejteni kezd a lábam előtt. Tettem két lépést előre, aztán megtorpantam, és igyekeztem visszatartani a többieket.
 Álljanak meg, hé!
 Lát valamit? - kérdezte a hátam mögött Snorri. - Hol járunk?
 Fogalmam sincs róla - mondtam.
 A lábnyomok?
 Itt vannak az orrunk előtt.
Valóban ott voltak. A viking ormótlan bőrbocskorának a nyomai mélyen a szűz hamuba nyomódtak.
 Mi a következő lépés? - kérdezte Simon. - Megyünk, vagy visszafordulunk?
Nagy volt a gyanúm, hogy a viking hall bennünket. Különben mivel magyarázhattam volna, hogy minden egyes alkalommal, ha megtorpantunk és tétovázni kezdtünk, megszólalt a hangszóróban a két osztrák kétségbeesett párbeszéde.
 Jézusom! - hörögte Schmiedradner. - Mindjárt elpusztulok. El sem hiszed, mennyire fáj  i lábam. Már nem is érzek mást, csak fájdalmat.
Én meg azt mondom, hogy fogd be a szád. Nem tudok gondolkodni, ha nyavalyogsz.
 Min gondolkodsz, nagyokos? Itt fogunk kinyúlni, mint a macskák az országúton. Lehet, hogy meg is érdemeljük.
 Mi a francot akarsz ezzel, he?
Csak azt, hogy... megmondta a tisztelendő úr a sitten, hogy aki életet vesz el...
 Kuss, ha mondom. Isten az atyám, kedvem lenne megfojtani téged. Hogy lehettem olyan barom, hogy bedőltem a könyörgésednek. Tudhattam volna, hogy bajt hozol rám. Te mindenkire bajt hozol...
A hang megcsuklott és elhallgatott.
 Mindenem nedves lett ebben a szörnyű ködben - panaszkodott Caroline asszony. - Hallod, Berry? Még a bugyim is nedves lett.
 Mentél volna WC-re, mielőtt elindultunk.
 Hogy te milyen közönséges vagy! Tudod jól, hogy nem úgy értettem.
A talaj immár annyira lejtett, hogy kénytelen voltam bevágni a sarkam a hamuba, ha nem akartam lecsúszni az alattunk várakozó turzások közé.
A hatalmas lávakő olyan hirtelen bukkant fel előttem, hogy majdnem nekiütköztem. Nagyot kiáltottam, és előrenyújtottam a kezem. A kő hideg volt, sima és hatalmas. Hiába pislogtam felfelé, nem láttam a csúcsát.
 Álljanak meg, hé! - kiáltottam hátra. - Itt egy kő az orrunk előtt.
 Végállomás - mondta csalódottan Mr. King. - A lábnyomok gazdája kővé változott.
 Vagy megkerülte a sziklát - morogta Snorri.
Kiderült, hogy neki van igaza. A viking nyomai egyenesen a kőhöz vezettek, majd elegáns ívben elkanyarodtak, és belevesztek a ködbe.
 Tovább - vezényelt Snorri. - Ha már eljöttünk idáig... Kénytelen voltam félbeszakítani.
 Itt egy másik kő.
Szakasztott ugyanolyan volt, mint az előző. Ez is fekete, ez is hatalmas.
 Hol vannak a nyomok?
Azokat viszont elveszítettem valahol.
 Álljanak meg, senki ne moccanjon! - ordítottam hátra a sűrű kulimásznak. - Valahol itt kell lenniük...
 Itt is vannak - dünnyögte Fredo Rex. - A lábam előtt. Valóban ott voltak. S egyenesen a másik kő felé tartottak.
Mielőtt azonban elérték volna, visszafordultak az első felé.
 Ez hülyít bennünket - dörmögte Mr. King. - Előbb idejön, aztán...
 A kettő közé - fejezte be Snorri.
Kinyújtottam a stukkeromat  csakhogy nem előre, hanem oldalra. Halkan koppant a csöve a ködben. Gyorsan áttettem a másik kezembe, és azt is kinyújtottam. Éreztem, hogy keményet érint a fegyvercső.
 Nem tudna kissé odébb húzódni? - méltatlankodott a ködben Fredo Rex.
 Nem tudok - védekezett Mr. Flowberry. - Itt valami fal van!
 Itt is - szipogta Steffi Littlerock. - Nekem máris előjött a klausztrofóbiám.
 Álljon meg, Leslie! - csapott felém Snorri riadt hangja. - Hol az ördögben vagyunk?
 Alighanem egy hasadékban.
 Ez a rohadék csapdába csalt bennünket. Csapdának valóban csapda is lehetett, a rohadék  viszont
egyelőre nem látszott sehol.
Ebben a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott, majd guruló kövek hangja.
 Vigyázzanak! - ordította Simon, Gwendolin és Caroline visításától kísérve. - Felülről jönnek a kövek!
Bezárt bennünket - nyögte halálra vált hangon Mr. Flowberry. - Be vagyunk falazva. Édes istenem, besétáltunk a csapdájába.
 Csak nyugalom - próbáltam megnyugtatni őket. - Senkinek nem esett baja?
Kiderült, hogy a kövek mögöttünk zuhogtak le valahol. Csak a hangjukat hallottuk, de szerencsére nem hullottak ránk.
 Mindenki megvan?
Nem hiányzott senki. Megvolt mindenki, és a félelmünk is ott volt velünk.
 Figyeljenek ide - sóhajtottam. - A viking nem akar bántani bennünket.
 Akkor mi a francért dobálja a köveket?
 Azt akarja, hogy ne futamodhassunk meg. Hogy tovább kövessük a nyomait.
És... hogy jövünk vissza? - kérdezte Caroline Flowberry. - Kezdek megéhezni. A császkálásban mindig megéhezek. Otthon a próbák alatt is mindig megéheztem. Képes voltam megenni utánuk egy fél kacsát. Emlékszel, Berry...
 Csukd be a szád, Caroline, mert a viking beledob egy követ.
 Ez egyáltalán nem volt vicces, Berry.
 Fogják már be a szájukat! - rivallt rájuk kissé idegesen Mr. King. - Ha a viking nem intézi el magukat, majd én elintézem.
A köd váratlanul oszladozni kezdett, s előbb csak a hasadék fekete oldalfalai, majd a rájuk telepedett zöld mohaszigetek is előbukkantak a szürkeség mögül.
 Vége a ködnek - fordultam hátra. - Vége a...
Felemeltem a fejem. Nem láttam kéket magam felett, csupán feketét. Az ég helyett fekete lávasziklából volt a mennyezet.
Barlang - suttogta rémülten Steffi. - Barlangban vagyunk.
 Nem barlang - rázta meg a fejét Gwendolin. - Hasadék ez, csak alighanem befedte a moha a tetejét.
 Milyen mélyen lehetünk a föld alatt? - kérdezte aggodalmas képpel Snorri.
 Tíz méterre, húszra? - találgatta Gwendolin.
 Arra előre mintha tágulna a járat. És világosabb is van.
Mind ez idáig azon törtem a fejem, honnan szűrődik le hozzánk a fény, de most rájöttem, hogy a mohaszőnyeg lyukain át. Elképzelni is rossz volt, hogy húsz méterre a fejünk felett látszólag sértetlen a vastag moha, de ha vigyázatlanul rálép valaki, könnyen idelent találhatja magát a hasadék fenekén. Ha egyáltalán túléli a zuhanást.
Tettem néhány lépést előre, aztán megtorpantam. Amit láttam, nemcsak megtorpanásra késztetett, hanem belém is fojtotta a kiáltást. Csak nyögni tudtam, mintha valaki a torkom szorongatta volna.
Egyetlen pillanatig azt hittem, varázslat áldozata vagyok, s egy mesebeli varázsszőnyeg hátán Ausztriába kerültem, az Alpok hegyei közé. Velem szemben ugyanis egy tipikus osztrák kisvonat állt, olyan, amilyen a síelőket szállítja fel a hó-mezőkre.
Olyan, amilyen 2000 őszén szerencsétlenül járt, csaknem kétszáz áldozatot hagyva maga után.
Olyan, amilyen lángolva beszorult egy alagútba, hogy szénné égesse az utasait.
Olyan, amilyennek a képe bejárta akkortájt a világsajtót, bizalmatlanságot keltve a világ valamennyi hegyi kisvasútja iránt.
Most itt állt Izlandon, egy szakadék mélyén, fenyegető méltósággal, mintha ránk várt volna, azzal a nem is titkolt céllal, hogy átszállítson bennünket a másvilágra.
Akaratlanul is feltekintettem a mennyezetre. Ott ahol a vonat állt - cirka ötvenméternyire tőlünk -, már nem mohából volt a mennyezet, hanem ködből. Ez pedig annyit jelentett, hogy a szűk, fedett átjárón át nyitott völgybe jutottunk, amelynek mindkét oldalát meredeken emelkedő lávafal határolta. A köd ott gomolygott a vonat felett, mintha csak egy jelre várt volna, hogy mikor csaphat le rá.
 Mi a fene ez? - hallottam magam mögött Mr. King elképedt hangját.
 Jaj, de cuki! - lelkesedett Caroline Flowberry. - Beleülhetek, Berry? Én még életemben nem láttam ilyen aranyos kisvasutat...
 Fából van - mondta sokat sejtetőn Snorri. - Ez nem igazi, ez csak egy...
Ekkor megszólalt a zsebemben a hangszóró.
 Istenem, hiszen jön valaki! Látod te is? Itt jönnek... Halló, halló, hallanak engem? Jöjjenek már, a Krisztusát neki, nehogy elmenjenek! Látod... errefelé néznek! Jöjjenek ide,
emberek! Ez Mr. Lawrence! Megmenekültünk! Megmenekültünk! Jöjjön ide, Mr. Lawrence!
Látnak minket! - rikoltotta Frcdo Rcx. - Megtaláltuk őket!
 Kik látnak bennünket, Berry?
 Az indiánok, Caroline. A feketelábú indiánok.
 De hiszen Izlandon nincsenek is indiánok. Vagy vannak, Berry?
 Jöjjenek már ide, és szabadítsanak ki bennünket! Jöjjenek már, mit vacakolnak?
 Menjünk és húzzuk ki őket! - intett Mr. Flowberry.
Ezzel el is indult, hogy a bennrekedtek segítségére siessen. Fredo Rex, majd Simon is csatlakozott hozzá. Jómagam bénán álltam, és a kisvasutat bámultam. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Főleg, hogy fából van, mint a...
Hatalmas ordítással megpróbáltam eltéríteni őket a szándékuktól.
Vissza! Vissza! Azonnal jöjjenek vissza! Megfordultak és értetlen képpel bámultak rám.
 Miért mennénk vissza? - kérdezte meghökkenve Fredo Rex. - Hiszen azért jöttünk, hogy megkeressük őket.
Nem törődve a rám leselkedő veszéllyel, utánuk vetettem magam. Előbb Flowberryt kaptam el és megpróbáltam visz-szarángatni. Ő azonban dühödten ellenállt.
 Hagyjon már, az ördög vigye el magát! Mi a francot akar tőlem?
Másik kezemmel Simon kabátját markolásztam, és mivel nem jutott más az eszembe, csak ezt a visszát kiáltoztam monoton egyhangúsággal.
Végül azért csak sikerült jobb belátásra bírnom őket. Igaz, hogy a ráncigálás előbb barátságtalan dulakodásba, majd igazi verekedésbe ment át, de nem hagyhattam őket. Előbb Flowberry szeme alá nyomtam oda egyet, aztán Fredo Rex következett. Neki kopasz koponyája tetején puffant az öklöm. Nem lehetett valami szelíd a tekintetem, mert Simon nemes egyszerűséggel elpucolt előlem. Megfordult és vissza-iramodott a többiekhez.
 Ez megveszett! - kiáltozta hátra-hátra fordítva a fejét. -Csinálj már vele valamit, Snorri! Esküszöm, megbuggyant a pasas.
Hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, ismét felhangzott a hangszóróból Schmiedradner kétségbeesett hangja.
 Mi a fene van magukkal? Jöjjenek már ide, nem hallják? Úristen, ezek egymást ütik, ahelyett, hogy velünk törődnének. Jöjjenek már ide, emberek!
Flowbe rry ezalatt ellentámadásba ment át, de csak annyit ért el vele, hogy kapott egyet a másik szeme alá is. Szép balettmozdulattal esett hanyatt a lávahamun. Elkaptam a lábát és húzni kezdtem Fredo Rex felé. A majomképű erre védekezőn maga elé tartotta a tenyerét.
Ne bántson, én nem csináltam semmi rosszat! Én csak ki akartam szabadítani őket... Nem látja, hogy tiszta ideg vagyok? Azt sem tudom, mit csinálok... Otthon felejtettem a lipogetemet... Kérem, ne bántson...
 Vissza a többiekhez!
 Máris megyek, csak... ne üssön meg.
Ő futott elöl, én a nyomában. Úgy, hogy Flowberryt is húztam magam után.
Azt már csak homályosan láttam a szemembe csorgó verítéktől, hog y Mrs. Flowberry kiválik a többiek közül, és nekem ugrik. Ereztem, hogy megkarcolja valami az arcom, s ez akár köröm is lehetett.
 Maga barom! - hallottam hisztériától egészen elvékonyodott hangját. - Maga őrült! Maga a viking! Igenis, maga a gyilkos viking! Mit csinált a férjemmel? Jézusom, megölte! Berry, uramisten, meghaltál?
 Meg - nyögte Flowberry behunyt szemmel.
 Hallja? Megölte. Jaj, istenem, meghalt a férjem!
 Le a földre! - ordítottam előrántva a revolveremet. -Mindenki le a földre!
Mivel Mrs. Flowberry még mindig a képemet karmolász-ta, kénytelen voltam elgáncsolni, és a hamura dönteni. A többiek engedelmesen lehasaltak a piszkosszürke talajra.
A bekövetkező hatalmas robbanás felemelt és a falhoz vágott.
Tűzfelhő száguldott el felettem, s egyetlen pillanatra még az eszméletemet is elvesztettem.
Akkor tértem magamhoz, amikor Snorri a hátamra lépett, majd ordítva bocsánatot kért tőlem.
Amikor végre sikerült kidörzsölnöm a hamut a szememből, ámulva láttám, hogy egy másik hasadékba kerültem. Falai ugyanolyanok voltak ugyan, mint az előbbi hasadéké, a környéke azonban nem. Többek között az a hatalmas, kialudni nem akaró tűz is hiányzott az elsőből, amely itt, a második számú szakadékban égett.
 Jól van? - üvöltötte a fülembe Snorri. - Jól van?
 Jól - nyögtem.
 Mit mond? Ne motyogjon itt nekem. Azt akarom tudni, jól van-e?
 Jól - ordítottam vissza.
 Na, látja, tud maga rendesen is beszélni. Én köszönöm jól vagyok. Mit mond? Ne motyogjon, mert nem értem. Hogy megtartottam-e az egyetemi előadásomat? Alighanem oda igyekeztem... mi a franc ez? Karamboloztunk?
Végigtapogattam, majd amikor meggyőződtem róla, hogy a süketségen kívül más baja nincs, megpróbáltam megkeresni a többieket. Kétségbeesve forogtam magam körül, majd óriási megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy megvannak ők valamennyien, csak éppen hamuval borítva. Ezek a furcsa formájú kupacok itt mellettem, nem sokkal ezelőtt még élő emberek voltak.
Mint a kutya, amelyik az ebédmaradékát akarja elkaparni, villámsebesen munkához láttam. Néhány pillanat alatt lekotortam á legközelebbi kupacról a hamut. A koszréteg alól Mrs. Flowberry nézett rám megrökönyödött értetlenséggel a szemében.
 Megütni egy... nőt? - motyogta a képembe. - Maga... felpofozott... engem?
 Dehogy pofoztam - próbáltam a talpára állítani. - Meg tud állni a lábán?
 Majd... Berry jól tökön rúgja... magát. Berry, kérlek... hol van Berry?
Éppen akkor nyitogatta a szemeit, amikor meghallotta a felesége hangját.
 Takarjon vissza, de azonnal! - sziszegte. - Ki mondta, hogy szedje le rólam a hamut? Olyan jól éreztem magam egyedül...
Caroline rávetette magát, miközben gyilkos szemekkel nézett vissza rám.
 Téged is felpofozott ez a rohadék? Hogy tévedés ne essék: ez utóbbi én voltam.
A többiek maguk másztak ki a hamu alól. Amikor a tűz felé fordultam, már valamennyien talpon álltak, igaz, még ingadozva, mint a rekettyebokor a szélben. A lángoló kisvasút látványa hosszú másodpercekre beléjük fojtotta a szót.
Mondtam neki, Berry... hogy te majd jól tökön rúgod. Menj oda hozzá, és adj neki! Felpofozni egy színésznőt, csak úgy?
Mr. Flowberry könyörögve tette össze a kezét.
 Nem tudnád csak egyszer, egyetlen egyszer befogni a szádat, Caroline? Csak egy rövidke időre. Amíg annyira ösz-szeszedem magam, hogy el tudjalak viselni.
 Jól van, Berry, tudom, hogy csak a sokk beszél belőled, de azért ne feledkezz meg róla.
 Meghaltak? - kérdezte Flowberry a lassan csillapodó lángokra pislogva.
 Kik haltak meg, Berry?
Flowberry a lángokra nézett, aztán megcsóválta a fejét.
 Maga... alighanem megmentette az életünket. - A szeme aljához nyúlt, és óvatosan megnyomkodta. - Azért kíméletesebben is megtehette volna. Még egy életmentés, és megvakulok.
 Kinek az életét mentették meg, Berry?
 Maga honnan tudta? - botladozott oda hozzám Fredo Rex.
 Látta a kisvasutat, nem?
 Láttam, csak nem gondoltam volna...
Rhonda asszony, akinek a ruhája már ismét olyan fekete volt, mintha régi énjét hozta volna vissza a robbanás, a tűz felé lépkedett, majd tisztes távolban megállt tőle.
Meghaltak - mondta aztán remegő hangon. - Biztos, hogy meghaltak.
 Én is biztos voltam benne. Véresszakállú Leif nem szokott félmunkát végezni.
Fél óra múlva nem maradt egyéb a kisvasútból, csak néhány megszenesedett lécdarab. Az utasokból még annyi sem. Talán csak egy ősemberkutató tudóit volna érdekes, új elméletet kreálni a fellelt csontdarabokból. Úgy álltuk körül a szomorú maradványokat, ahogy ilyenkor szokás.
Mindenki levert volt, és sajnálta a szerencsétleneket, kivéve engem.
Mert ha a viking nem öli meg őket, akkor ők öltek volna meg bennünket.
 Miért? - kérdezte Steffi Littlerock elcsukló hangon. -Miért kellett meghalniuk?
Snorri megfogta a karom.
 Tud valami értelmes magyarázatot arra nézve, hogy mi történt itt?
 Fogalmam sincs róla - mondtam, bár ez a kijelentésem mégcsak köszönő viszoríyban sem volt az igazsággal. - Úgy látszik, a gyilkos szereti a tréfákat.
 Maga szerint ez tréfa?!
 Nem nélkülözi a fekete humort, ez kétségtelen.
 Elképesztő kegyetlenség - szipogta Fredo Rex a fejét tapogatva. - Miért kellett elrabolni őket, miért egy lehetetlen kisvasúiba ültetni, és miért... kellett így megölni?
Ahogy hazafelé bandukoltunk, saját nyomainkat követve, majd  hamuig lógó fejükre néztem, és arra gondoltam, hogy nem kell ide különösebb magyarázat.
Valamennyien tisztában vannak a miértekre adandó válaszokkal.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam, amikor észrevettem, hogy a szűk repedés, amelybe a viking felülről köveket gurigatott, átjárható. Nyilván csak a visszafordulástól akart elrettenteni bennünket. Átküzdöttük magunkat a köveken, és meg sem álltunk a faluig.
Nem mondhatnám, hogy fényesre sikeredett a hazatérésünk. Gestur Svansson pillantott meg bennünket elsőnek.
I
-  .
Még ma is magam előtt látom tátott száját, rémülten kikerekedő szemeit.
 Jézus Mária! Mi történt magukkal?
Valahogy nem volt kedvünk elmondani neki a történteket. Úgy éreztük, le kell ülepedni bennünk az elmúlt néhány órának ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjunk róla.
Nem is emlékszem igazán, hogy kik jöttek még elénk, és hogy végül is miről esett szó közöttünk. Mozaikkockákként táncoltak előttem arcok, hangok suhantak el a fülem mellett. Ott volt Sigrídur Sveinbjörnsdóttir szája elé szorított tenyérrel, ott volt Erla Hauksdóttir, aki ezúttal sem vált meg kedvenc baseballütőjétől. Serena asszony majdhogynem fellökött, amikor a férjéhez futott, Bella King pedig csak állt kővé dermedve a házuk ajtajában.
Igazából akkor ébredtem fel, amikor már Steffi Littlerock halijában, a sezlonon ültem, kezemben egy pohár itallal. Steffi velem szemben kuporgott és sírt. Belekortyoltam a whiskymbe. Nem emlékeztem rá, hogyan került a kezembe, és arra sem, hogy vajon ez-e az első.
Arra viszont jól emlékszem, hogy leszedtem magamról kormos ruhámat, Steffi is lehúzta az övét, és együtt zuhanyoztunk a fürdőszobájában.
Ami ezután következett, arra már jobban emlékszem, bár együttlétünk jó néhány részlete azért örökké homályban marad.
Akkor ébredtünk csak fel, amikor Gestur Svansson megkongatta odakint a vacsorához hívó kolompot.
Egyre kevesebben...
Nem mondhatnám, hogy ezer négyzetkilométeres körzetben a miénk volt a legvidámabb vacsora. Főleg, merthogy nem ment le egyetlen falat sem a torkunkon. Csak ültünk magunk elé meredve, tehetetlenül, mintha éppen most értesültünk volna a rádióból, hogy hatalmas meteor száguld a föld felé, s néhány óra múlva nem lesz más belőlünk, csupán egy lávakövekkel ékesített hamumező.
Úgy látszott, a személyzet sem sokkal vidámabb, mint a vendégeik. Gestur Svansson a tálalópult melletti falat támasztotta, elgondolkodva simogatva a szakáilát. Valami olyasmit forgathatott a fejében, hogy jó lenne minél előbb lelépni a terepről. A vendégek csak szórakozzanak tovább a lávakövek között, keressék hibbant agyú Baldúr bácsi talán nem is létező hajóját, ő a maga részéről befejezte a kiszolgálásunkat.
A képére kiülő világundor ellenére egyetlen szót sem szólt, csak állt előregörnyedő vállakkal, fénytelen tekintettel, mintha attól tartana, hogy ő lesz Véresszakállú Leif következő áldozata. Már persze csak akkor, ha Véresszakállú Leif áll a gyilkosságok hátterében.
A két lány a pult mögött maga volt az élő rémület. Reszketett a kezük, reszketett a lábuk, formás mellük is reszketett a vékonyka, fehér blúz alatt. Sigrídur tekintete ugyan néhányszor találkozott az enyémmel, ezúttal azonban szemernyi ka-cérság sem lobogott benne. A színésznő szépségű Erla baseballütő nélkül állt a gőzölgő leves mögött, s csak idegesen rebbenő szempillái mutatták, hogy talán merne egy tányérral, ha odamennék hozzá.
Még azt is csak akkor vettük észre, hogy a három katona hiányzik, amikor nagy ajtócsapkodás kíséretében megérkeztek. Látszott rajtuk, hogy egyenesen a hamumezőről jöttek, mert koszosak voltak, fáradtak és kedvetlenek. A két férfi leroskadt egy asztalhoz, Miss Alonso csak ledobta a hátizsákját, majd Erla Hauksdóttirhoz sétált.
 Van forró levesed, aranyom?
 Igenis, asszonyom - felelte Erla, és még egy kis puked-lit is csinált rémületében. - Finom hallevesünk van.
 Halleves? - kérdezte összehúzva a szemöldökét Alonso hadnagy. - Milyen halleves?
Hát... lepényhalból.
 Mintha tegnap is az lett volna - morogta ingerülten a hadnagy.
 Tegnap is... halleves volt - biccentett Érla.
 És tegnapelőtt?
 Akkor éppen... halleves volt - mondta a lány.
 És ebédre?
 Azt hiszem, halleves.
Miss Alonso Gesturra pillantott.
 Maga itt a konyhafőnök, mi? Gestur előzékenyen felé hajolt.
 Bizonyos értelemben igen.
 Feleljen nekem őszintén egy kérdésemre. Ismer maga egyáltalán más halat is, mint a lepényhal?
 Hogyne, asszonyom.
 Akkor hogy a fészkes fenébe lehet, hogy amióta itt vagyunk, kizárólag halleves van, és kizárólag lepényhalból?
 Az a helyzet, asszonyom...
 Először is ne asszonyomozzon, mert nem vagyok asz-szony, azonkívül hadnagy vagyok, ha nem látná. Magának Alonso hadnagy. Továbbá elmesélek magának egy történetet, tisztelt konyhafőnök úr. Egyszer Malajziában vettem részt egy hadgyakorlaton, és csak azt volt szabad ennünk, amit az őserdőben találtunk. Járt már Malajziában hadgyakorlaton? Nem? Pedig maga talán jobban kibírná, mint én, ha ennyire kedveli a monotóniát. Nos, az első nap nagy, fekete bogarak kerültek elém, akkorák, mint a cserebogár. Ott vonultak előttem egy korhadt fán, mintha csak valamelyik maláji isten terelte volna hozzám a nyomorultjait. Összefogdostam őket, s mivel volt nálam ásványvíz, megfőztem valamennyit, s a főtt bogarakat sorban megeszegettem. Érti?
Svansson bőre színe eközben lassú változáson ment át. Az
imént még fehér volt, most pedig kezdett rózsaszínű árnyalatot ölteni.
 Másnap ismét kellett valamit ennem, ha túl akartam élni a gyakorlatot. S ismét csak jöttek a fekete rovarok. Még nagyobbak, mint az előző napon. Elkezdtem összegyűjteni őket, aztán arra gondoltam, hogy így lelombozóan egyhangú lesz a táplálékom. Mindig csak ezek a fekete bogarak... Ha hiszi, ha nem, elengedtem őket. Kiráztam a sisakomból a bandát, s bár pokolian éhes voltam, tovább keresgéltem. Az istenek, úgy látszik ezúttal is szárnyaik alá vettek, mert sikerült piros bogarakra bukkannom. Maga most természetesen azt kérdezi magában, hogy miért ez a nagy hűhó, hiszen az egyik bogár olyan, mint a másik? Csakhogy ebben óriásit téved, barátocskám. Ha zongorázni tudnám, mi a különbség a kettő között, én lennék a Paganini. A harmadik napon kövér, fehér hernyókra bukkantam. Folytassam?
Gestur Svansson immár vörösre vált ábrázattal rázta meg a fejét. Ádámcsutkája le-fel liftezett, s csak az volt a kérdés, hol áll meg, és milyen körülmények között.
 Azért mondtam el ezt a kis történetet, mert én olyan vagyok, hogy még nehéz körülmények között is sokat adok a változatos táplálkozásra. Ha már ennyire imádják itt, Izlandon a halat, legalább kardhalból is készítsenek valamit, ne csak lepényhalból. Igazam van, uram?
A kérdés Mr. Kinghez szólt, aki alig karnyújtásnyira gubbasztott az ágáló Miss Alonsótól. Felesége, Bella asszony érdeklődve hallgatta a katonalány kiselőadását  nem látszott rajta, hogy túlságosan gyomrára venné az őserdei menüt.
 Menjen a francba a bogaraival! - dühöngött legörbült szájszéllel Mr. King. - És a lepényhalával is, amíg még udvarias vagyok.
Miss Alonso meghökkenve meredt rá.
 Mit mondott?
 Hogy menjen a francba!
Óvatosan hátrébb toltam a székemet. Készen rá, hogy közbeavatkozhassak, ha történne valami. Alonso hadnagy egyetlen pillanatig úgy állt Mr. Kinggel szemben - összeszorított ököllel, feketén villogó latin szemekkel -, mintha azonnal neki akarna esni. Nem hiába volt azonban katona  még hullafá-radtan is azonnal megérezte, hogy nincs valami rendjén velünk, s Mr. King goromba szavai sem őellene irányulnak, hanem valaki más ellen, aki mellett eltörpülnek a bogarai és a maláji dzsungelben töltött éjszakák borzalmai.
 Történt valami? - kérdezte óvatosan. Szemem sarkából láttam, hogy a két ülve maradt katona kinyújtja a kezét a fegyvere után.
Mr. King előredugta az állat.
 Azt magának jobban kellene tudnia, mint nekünk. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tudja is.
Miss Alonso egyetlen pillanatra kiesett a szerepéből. Tanácstalanul nézett végig rajtunk arcról arcra haladva.
 De hát mi történt, emberek?
Mr. King dühösen az asztalra vágott az öklével.
Ne csináljanak úgy, mintha nem tudnának róla! Mr. Brunnenbachot és Mr. Schmiedradnert megölték. Ezt akarták hallani tőlünk?
Döbbent csend ereszkedett ránk. A döbbenet ezúttal a három katona arcán látszott, a miénken immár csak a fásult fáradtság.
 Mit beszél? - kérdezte Mr. King asztala mellett ragadva Alonso hadnagy. - Kit öltek meg?
 Mondjam el még egyszer? Inkább maga mondja meg, maguk hol a fenében jártak?
Miss Alonso csak hebegni tudott a meglepetéstől.
 Én csak... mi csak... kimentünk, hogy megkeressük... Az ördögbe is, de hát mi köze hozzá? Kimentünk a mezőre, de ezt maguk is tudják. Ráadásul megtiltottuk maguknak, hogy összevissza császkáljanak. Itt mostantól kezdve mi parancsolunk. Johnny!
 Hadnagy?
 Le ne vegye róluk a szemét!
John Kerr ettől kezdve nem vette le. Ami talán még nem lett volna olyan nagy baj, ha a szeme mellett nem tartja rajtunk a géppisztolyát is. A kettő együtt aztán már túl sok volt ahhoz, hogy akcióba léphessek.
így ni! - dörzsölte össze a tenyerét Alonso hadnagy. -Most pedig el fogunk beszélgetni. Mr. Lawrence! Hol van?
Ott lapultam Snorri takarásában, abban reménykedve, hogy talán akad majd egy kedvező pillanat, amikor akcióba léphetek. Mindig is utáltam a katonai diktatúrákat, az ellenőrizhetetlen ujjakat a fegyverek ravaszán, s ez alól nem volt kivétel a jelenlegi helyzet sem. Szívesebben láttam volna a szép Alonso hadnagyot és két őrmesterét biztos lávafalak között, bezárva. Tippem már volt is rá, hova kellene becsuknunk őket, csakhogy ötletemnek ebben a pillanatban nem volt reális alapja.
 Itt vagyok - sóhajtottam.
 Mondja el, mi történt!
Ez utóbbi mondat nem kérés volt, hanem parancs.
Mivel úgy láttam nincs sok értelme az ugrálásnak, készségesen előadtam a történteket. Amikor befejeztem, körbe-jártattam a szemem a teremben. Mindenki kétségbeesetten bámult a levegőbe: aki részt vett a kalandban maga előtt látta a felrobbantott kisvonatot, aki pedig nem, képzelete segítségével próbálta meg átélni a történteket.
Mr. King felállt és a hadnagy arcához dugta a képét.
 Mi lenne, ha maga is elmesélne egy újabb történetet? Ne örüljön, nem a bogaraira vagyok kíváncsi. Inkább az érdekelne, hogy ismerkedtek össze Baldur Halldórsonnal?
Alonso hadnagy engedékenyen megvonta a vállát.
 Új-Mexikóban történt. Volt ott egy támaszpont, persze azt hiába is várják, hogy megnevezzem, nem nevezem meg. Világos?
 Kár - morogta Fredo Rex. - Éppen most akartam felhívni az oroszokat telefonon.
 Állítsa már le magát! - kiáltott rá hirtelen támadt haraggal Alonso hadnagy. - Nem tűröm, hogy tréfálkozzanak a hadsereggel. Az ellenséget illetően pedig még kényesebb vagyok. Megértette?
 Meg én - bólintott Fredo Rex. - Amint lehet, töröltetem a hívást.
 Nos, ezen a támaszponton történt az eset. A benzinraktárban. Volt néhány fickó, akik lopták a benzint. Kerr őrmestert bíztuk meg, hogy derítsen fényt a történtekre. így volt?
 így - bólintott Kerr őrmester. A szeme közben a tányérja fenekét kutatta.
Csatlakozott hozzá Baez őrmester is... Én pedig felügyeltem őket. Megpróbáltunk csapdát állítani nekik... ami végül is majdnem sikerült.
 Majdnem?
Mielőtt lecsaphattunk volna rájuk, valaki megelőzött bennünket.
 Kicsoda?
Alonso hadnagy megnyalta a szája szélét.
 A halál.
Nem mondhatnám, hogy meglepődtünk, vagy éppen megrettentünk volna. Hiszen a halál már úgy járt közénk, mintha rokonunk vagy jó ismerősünk lett volna.
Felrobbantották magukat a balfácánok - sóhajtotta Alonso hadnagy. - Óriási robbanás volt  egész délután oltottuk a tüzet. Négy pasas volt benne a buliban: négy frissen kiképzett katona.
 Hogy robbantották fel... magukat? - kérdezte elképedve Mr. King.
Miss Alonso megcsóválta a fejét.
 Pontosan nem tudja senki  bizonyára dohányoztak, miközben az anyagot fejtették.
 Hogy kerül a képbe Baldur Halldórsson?
 Úgy, hogy amikor a robbanás bekövetkezett, senki nem sejtette, mi történt valójában. A mi csapdánk már készen állt, és el is kaptuk volna a fickókat. Ekkor bukkant fel a támaszponton Mr. Baldur Halldórsson.
 Egy izlandi egy amerikai támaszponton?
 Mr. Halldórsson amerikai állampolgár volt, azonkívül szoros kapcsolatok fűzték magához a hadügyminiszter úrhoz. Lejött hozzánk, hogy utánanézzen az ügynek... ami addigra már lényegében megoldást nyert. Dicsért bennünket, hogy jó munkát végeztünk, majd még egy hétig boldogított a jelenlétével. Egyszer aztán felszívódott, majd három év múlva kaptuk az értesítést, hogy besorolt bennünket örökösei közé. Hát így áll a helyzet. Most elégedett?
 Te jó szagú úristen! - rázta meg a fejét Mr. King. - Végül is ki ez az ember?
Jó lett volna tudni.
Vacsora után behúzódtam a kolompfa árnyékába, hogy megvárjam Steffi Littlerockot, helyette azonban Mrs. és Mr. Kinget sodorta felém a végzet. Alig néhány méter távolságra voltak már csak tőlem, amikor megtorpantak, és egymásnak estek. Mr. King elkapta felesége kabátja szélét, és megrázta. Mrs. King úgy lötyögött benne, mint birka a marhaistállóban.
 Legszívesebben megfojtanálak - mondta, vagy inkább kiáltotta az asszony arcába. - Ha meg tudnám tenni...
 Először is, ne fújd a füstöt a képembe. Tudod, hogy utálom - mondta nyugodtan az asszony.
 Volt amikor jól bírtad a füstöt, túlságosan is jól! - ordította Mr. King.
 Mi lenne, ha nem ordítoznál? Az a Lawrence nevű féreg mindenütt ott van, ahol nem kellene.
 Ezerszer mondtam már, hogy ő tisztességes ember.
 Teszek a tisztességre, és rá is. Nekem a pénz kell! Márpedig, ha valakitől féltenem kell annak a baromnak a pénzét, hát akkor ő az.
 Tudod, mi az én véleményen, Bella? Hogy az a hajó nem is létezik. Halldórsson hintába tett bennünket. És Isten az atyám, meg is érdemeljük.
 Barom voltál, Edgár, és az is maradsz. Texasi bunkó, aki a lovak seggének a nézegetésén kívül minden másra alkalmatlan.
 Tudod, Bella, nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi napokban.
 Hát ez nekem új - csapta össze a kezét az asszony. - Te és a gondolkodás! Még csak nem is ismeritek egymást.
 Én mégis gondolkodtam.
 Akkor te szerelmes vagy, Edgár!
 És ha így lenne?
Bella asszony mélyet sóhajtott.
 Tudod, Edgár, hogy annyit jelentesz nekem, mint ez a kolomptartó cölöp, illetve még annyit sem, mert ezen legalább kolompolnak, ha kész a reggeli. Egy nagy nulla vagy, Edgár. Felőlem akár szerelmes is lehetnél, bánom is én. De mégsem lehetsz.
 Már miért ne lehetnék? Talán igényt tartasz rám?
 Ó, szegény Edgár, hát mi a fészkes fenédre tarthatnék én igényt? A szivarodra? Az a Monica Lewinsky műfaja, nem az enyém. Miattam akár be is húzhatod az ágyadba a vénasszonyt. ..
 Nem idősebb, mint te!
 Nézd meg azt a lottyadt seggét és gondolkozz. Vagy ne is nézd meg, hiszen már úgyis megnézted. Sajnálom, Edgár, de ne is álmodozz róla, hogy lesz valami közted és közte.
 És ha mégis lesz?
 Nem lehet, Edgár. Össze vagyunk kötve a múlt súlyos bilincsével, és csak a halál választhat el bennünket egymástól. Ásó, kapa, tudod?
 Egyszer megöllek, Bella.
Jaj, istenem, Edgár, hát nem unod még ezt az olcsó fe-nyegetődzést? Hiszen te még egy csirkének sem vagy képes elvágni a torkát.
 Megmérgezlek!
Erre úgy összecsikordultak Bella King fogai, hogy még én is meghallottam a kolompfa mögött.
 Kezd elegem lenni belőled, Edgár. A végén még elhiszem, hogy komolyan beszélsz. Elhiszem, megijedek, és én lépek először. Fogalmam sincs róla, miért nem küldtelek már eddig is át a másvilágra. Talán nosztalgiából. De egyszer vége lesz ennek is. Egyet mondok neked, kedves férjem. Ha csak a legapróbb jelét is észlelem, hogy el akarnál árulni... vagy megöllek, vagy ha már nem lesz rá időm, magammal rántalak a mélybe. Ugye érted, miről van szó?
 De én ártatlan vagyok.
 Ezt majd a bíróságnak mondd, a fegyőröknek, és annak a buzinak, aki a celládban a falhoz nyom. Nekik mondd, aranyom, hogy én ártatlan vagyok, ártatlan vagyok! Persze, hogy az vagy, te hülye! Csak éppen senki nem hiszi el rólad. Most pedig próbáld meg kialudni magad, mert holnap reggeli után azonnal indulunk!
 Te megvesztél, Bella!
 Te vesztél meg, Edgár. Velem jössz, és együtt keressük meg a hajót. Mert hogy ott van valahol, az biztos. Bizsereg a szám széle, ha rá gondolok. Mosolyogj, Edgár, és fel a fejet!
meg - mondta Mr. King. - Istenem, miért nem fojtottalak meg az esküvőnk napján?
A kérdés ott lebegett a levegőben, és ott is maradt mindaddig, amíg csak be nem csapódott mögöttük a házuk ajtaja.
Amikor Mrs. és Mr. Flowberry közeledtek felém, már meg sem lepődtem rajta, hogy veszekszenek. Mint ahogy a szavaikon sem. Mintha az iménti civakodás ismétlődött volna meg, csak éppen fordított előjellel. Az ő esetükben Mr. Flowberry volt a támadó, és a cincogó hangú Mrs. Flowberry védekezett.
 Ha nem volnál olyan hülye, mint amilyen vagy, már rég otthon lehetnénk - hányt szemre Mr. Flowberry, s bár nem láttam belőle semmit, biztos voltam benne, hogy vékony bajuszkáját simogatja.
 Pénz nélkül? - cincogta vissza Caroline asszony. - Ilyet még csak ne is mondj, Berry. Főleg, hogy az megtörtént.
 Legfeljebb majd statisztálni fogsz.
 Micsoda?! De hát én színésznő vagyok, Berry, nem statiszta.
 Ezt nekik magyarázd.
 Mit kellene nekik magyaráznom? Én maradtam a plac-con, és kész. Más munkahelyen is előfordul, hogy meghal az egyik, a másik meg beleül a székébe. Nincs ebben semmi csodálni való.
 Ezt, ha nem tévedek, én mondtam neked, Caroline.
 Igazán? Már nem emlékszem rá.
 Pedig én mondtam. Tudod, mit mondok én most neked, Caroline? Hogy nagyon megbántam az egészet. Legszívesebben eltűnnék mindörökre.
 Most már késő, Berry - csicseregte Caroline. - Most már nem lehet kiszállni. Vannak dolgok az életben, amit nem lehet visszacsinálni. Ezt is te mondtad nekem.
 Jól van, jól, emlékszem rá. Csak egyre inkább azon töprengek, hogy volt-e értelme az egésznek?
 Hogy volt-e értelme? - sikította Caroline. - Mit akarsz ezzel mondani? Mit akarsz ezzel mondani, Berry?
Mr. Flowberry megállt és feltehetően ismét megsimogatta a bajuszát.
 Elmondom, hogy mit akarok vele mondani, Caroline. És remélem, hogy beszivárog valami belőle abba a csinos, de tapló fejecskédbe, drágám.
 Tapló? Mi az a tapló, Berry?
 A tapló, kincsem, egy fán növő gombafajta, amelyiknek az a tulajdonsága, hogy semmire sem használható. Száraz, de mégsem vesz be semmit. Talán még nedvességet sem.
 Te taplóhoz hasonlítod az én fejemet?
 Csak az agyadat, Caroline.
 Te vagy az oka mindennek - visította az asszony. - Te dumáltál rá, hogy...
Mr. Flowberry gyorsan befogta a száját. -Ne ordíts már, te hülye! A végén még lebuktatsz bennünket!
 De hát te voltál az, aki az Ötletet adta!
Ki tudja, meddig tartott volna a szóváltás, ha hirtelen fel nem csendül a közelükben Miss Littlerock hangja.
 Jó éjszakát, Berry, jó éjszakát, Caroline. Remélem reggel nem ébredünk valami szörnyűségre.
Ideje volt lelépnem.
Mielőtt másnap reggel elindultunk volna, hogy ismét kísérletet tegyünk Halldórsson nagybácsi hagyatékának a felkutatására, tisztáznunk kellett Gwendolin helyzetét. Nekem ugyan nem volt semmi bajom vele, Snorri azonban nem így látta a dolgot. Magam részéről hagytam volna az egészet a fenébe, hiszen a lány még mindig nem volt teljesen magánál, Snorri szívét azonban keményebb fémből kalapálták az istenek, mint az enyémet, így aztán közvetlenül indulás előtt sor került a nagy beszélgetésre. Nagy beszélgetést csak a hatás kedvéért mondok, hiszen az egész nem tartott tovább öt percnél.
Ugy történt a dolog, hogy felöltöztem, felvettem a terepszínű kezeslábasomat, bakancsot húztam, feltettem egy dokkmunkás sapkát, teletömtem a zsebem minden olyan látszólag feleslegesnek tűnő aprósággal, amelynek a lávamezőn hasznát vehettem, aztán kiballagtam a haliba. Snorri és Simon már ott várakoztak rám, halk beszélgetésbe merülve. Ruhájuk szakasztott olyan volt, mint az enyém, ami nem is csoda, hiszen Simon vásárolta valamennyit egy londoni sportboltban. Gwendolin ezzel szemben pongyolában ücsörgött, kezében színes reykjavíki magazinnal, ezt tanulmányozta mély átéléssel, mintha az éjszaka egy újonnan felfedezett alva-tanu-lós módszerrel sikerült volna elsajátítania az izlandi nyelvet. Amint beléptem a haliba, Snorri helyet mutatott maga mellett, kinyújtotta a kezét, és elvette Gwendolintól a magazint. Ekkor vettem csak észre, hogy Gwendolin nem csak izlandiul tanult meg az éjszaka, hanem fordítva olvasni is  a magazint ugyanis fejjel lefelé tartotta a kezében. Hiába, Gwendolin igazi tehetség volt, és ezt valamennyien tudtuk is.
 Hogy s mint, Gwendolin? - kérdezte Snorri könnyedén.
 Milyen lesz az idei bálnatermés az izlandi vizeken?
Azt hittem, Gwendolin az éjszaka bálnaszakértővé is átképezte magát, és szakszerű választ ad majd Snorri kérdésére, ehelyett azonban bőgni kezdett, erősen veszélyeztetve vele annak az ugyancsak izlandi képesújságnak a testi épségét, amely az ölében maradt.
Éhén oholyaann szerencsétleeen vagyok, Snoorrrí! -bőgte, és legszívesebben Snorri mellére borult volna. - De ooolyaaan!
 Ezt akár én is elmondhatom magamról - bólintott Snorri.
 Elhozom magammal az egyik legügyesebb kolléganőmet, erre ő lelép tőlem egy másik pasas kedvéért. Ez igazán nem volt sportszerű cselekedet, Gwen.
 O nem... egy másik... pasas volt... Snorri -bőgte a lány.
 Ehegyáháltalán nem egy másik... pasas.
 Akkor ki volt? -Életem... áhálma.
 Szép kis álmai vannak az életednek - mondta komor képpel Snorri. - Az a pasas olyan nehéz fiú volt, mint egy tízezer tonnás hajó fenekén az ólomnehezék.
De amikor...oholyahan... szép volt... olyahan... kedves, és oholyan jól tudott...
 Részletekre nem vagyok kíváncsi - intette le Snorri. -Maradjunk annyiban, hogy jól átvert téged, Gwendolin.
 Uhúgy látszik - adta meg magát a lány.
 Nem akarok kegyetlen lenni, kicsim, de aligha te kellettél neki.
 Hát... micsoda?
 A szakértelmed, gyermekem. Az egy többszörös gyilkos volt, Gwen. Még szerencse, hogy nem találtad meg neki a hajót. Ha megtaláltad volna, már nem élnél. Tuti, hogy abban a pillanatban betaszított volna egy szakadékba.
 De amikor... azt mohondta, hogy örökké... szeret! Simon felugrott, és dühösen a fejébe vágta a sapkáját.
 Gwendolin, te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak színházat játszol velünk?
Én... tényleg...
 Ami volt, elmúlt - zárta le a beszélgetést Snorri. - Velünk jössz, vagy keresel magadnak egy másik pasast? Csak siess, drágám, mert gyorsan fogyunk, nem marad sok időd válogatni.
Snorri... én...
 Öltözz fel, és gyerünk! Vár a hajó! Negyedóra múlva elnyelt bennünket a köd.
Alig, hogy belesüllyedtünk a szürkeségbe, Snorri megálljt vezényelt.
 Tisztában van mindenki a feladatával?
Mivel nem válaszolt senki, sorra kérdezett bennünket.
 Simon?
 Megpróbálok az érzéseimre hagyatkozni. Vannak bizonyos elképzeléseim.
 Rendben. Idő?
 Pontosan tíz.
 Tizenkettőkor a hőforrásnál. Gwendolin? -Megpróbálok olyan helyet találni, ahol elképzelhető,
hogy elásták a hajót.
 Rendben. Leslie?
 A hőforráshoz megyek.
 Tizenkettőkor a víznél. Mindenki ott legyen!
Komor képpel bólintottunk, de a szemünk nevetett. Természetesen eszünk ágában sem volt tizenkettőkor a hőforráshoz menni.
Csupán arra gondoltunk, hogyha olyan apróságok hevernek a lávakövek között, amelyek mások hangját közvetítik nekünk, akkor lehetnek ott aprócska fülecskék is, amelyek a mi hangunkat közvetítik valakiknek. Márpedig egyikünk sem rajongott a hallgatódzó fülecskékért.
Vártunk néhány másodpercig, majd csoszogni kezdtünk. Csisz-csosz, csisz-csosz. Aztán az egyre távoldó lépteket utánoztuk, majd megdermedtünk, mintha sóbálvánnyá változtunk volna.
További néhány másodperc múlva előszedtem a zsebemből a zsebkendőmet, egy kis kefét, és gondosan ügyelve a legapróbb részletekre is, elsimítgattam hamuba süllyedt nyomainkat.
Bárki is jöjjön utánunk, meg akartam nehezíteni a helyzetét.
Snorri és a másik kettő már rég nem volt sehol, amikor befejeztem a nagytakarítást. Jó ötven méter hosszúságban eltüntettem minden nyomot. Amikor kiegyenesedtem, csillagokat láttam. Hiába, sem a sűrű köd, sem a hosszas hajladozás nem tesz jót az ízületeknek.
Ráugrottam egy lapos kő hátára, amelyet már jó előre kinéztem magamnak, és kezemet kinyújtva elsöpörtem az utolsó nyomot is. Amikor kész lettem vele, kerestem egy másik lapos követ, most arra léptem rá, s az első lapos kő hátát söpörtem végig a kefével. Végül leültem egy hatalmas, szurokfekete lávatömb tövébe, és kilihegtem magam. Abban biztos voltam, hogy bárki is követett bennünket elveszítette a nyomainkat. De egyáltalán szüksége volt-e a fickónak rájuk?
Ültem a lávatömb tövében, és már tudtam, mit kell tennem. Ha ügyes vagyok, elkaphatom a gyilkost. Ha nem... Ez utóbbira gondolni sem akartam.
Kivettem a zsebemből a zsebkendőmet és leterítettem a hamura. A köd lehajolt és figyelte, mit csinálok. Ezután kiemeltem a zsebemből egy sötét színű folyadékot tartalmazó üvegcsét. Magam készítettem lávakő-morzsalékból és körömlakkból, amelyet Gwendolintól csentem el. Gusztustalan, sűrű trutymó volt - mintha iszapban dagonyázó bivalyok hátáról vakartam volna le. És az illata sem volt különb annál. Olyan kulimászt állítottam össze, amelynek már a szagától is dögledezni kezdtek volna a svábbogarak a bangkoki tengerparti bárok pincéiben, pedig a bangkoki svábbogaraknál köztudottan nincs ellenállóbb élőlény a világon. Egyes kutatók szerint csak a szingapúri patkányok hasonlíthatók hozzájuk.
Belenyúltam a kulimászba, és a homlokomra kentem belőle egy jó adaggal. Pontosan oda, ahol a viking jegyét viseltem. A gazdagság és a halál jelét. Legvégül megütögettem egy kicsit a trutymót, hogy jól odaragadjon.
Szerencsére nem volt nálam tükör, hogy megszemléljem magam. Nem is volt rá szükség, hiszen így is jól el tudtam képzelni, kit látnék benne. Egy félszemű kalózt, akinek fekete szemtakarója felcsúszott a homlokára.
Elcsomagoltam a maradékot, majd körülkémleltem a környéken. Néhány perc múlva sikerült is felfedeznem egy magas, fekete lávatömböt, amelynek furcsán meggörbült csúcsa nagy ívben előrehajolt. Ha fel tudnék kapaszkodni rá, figyelemmel kísérhetném az ösvény vándorait.
Ekkor következett az, amit mindig is utáltam, de soha nem tudtam megszabadulni tőle. A sziklamászás. A hegymászókkal ellentétben - akiket különben rendkívüli módon tisztelek bátorságukért, és kitartásukért - egyáltalán nem vallom azt az elvet, hogy minden sziklát meg kell másznunk, amelyik csak az utunkba kerül. Éppen ellenkezőleg. Túl sok időt töltöttem nepáli serpák között ahhoz, hogy az ő filozófiájukat tegyem magamévá: a sziklák istenek, és rühellik, ha az emberbolhák rajtuk ugrándoznak. Ezért aztán ne is csodálkozzunk, ha egy-egy jól időzített vihar vagy lavina segítségével lesöpörnek minket magukról.
Az én sziklám cirka emeletnyi magas volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem kívánja a látogatásomat. Nekem azonban mégis látogatást kellett tennem rajta.
Úgy viselkedtem vele, mint a rossz hírű, makrancos lóval szokás. Hozzá hajtottam a fejem, és elsuttogtam neki, milyen szükségem van a segítségére. Elmondtam, hogy közvetlen mellette vezet el az az ösvény, amelyen a gyilkosoknak végig kell haladniuk. Bár nem voltam biztos benne, ismeri-e a
ayilkos fogalmát, mégis abban reménykedtem, hátha mellém áll.
Nem véletlenül hajtottam hozzá a lejem, és nem véletlenül morogtam el azt a tibeti imát, amelyet a Kanesendzönga körül lakók imádkoznak reggelente a hegy istenéhez. Bár az ima tibeti nyelvű volt, feltételeztem, hogy a lávakő nyelv nélkül is érti a gondolatainkat.
Szinte szégyelltem magam, hogy kötélhágcsóval közeledtem hozzá. Mert bizony azzal közeledtem. A hágcsó a derekamra volt csavarva, és abból az elszakíthatatlan műanyag kötélből készült, amely már nem egyszer megmentette az életemet a Himalája óriásai között.
Nem volt sok időm, ezért gyorsan akcióba léptem. Még egyszer elnézést kértem a lávatömbtől, amiért megzavarom a nyugalmát, és a karmos végű kötélhágcsót felhajítottam a tetejére. Számtalan kiugró és taraj volt odafent, amelyekben a kötél végére erősített fémkarmok belekapaszkodhattak volna, mégsem kapaszkodott bele egyikük sem. Sajnálkozó sur-rogással hullott vissza a kötéllétra a lábam elé.
Még kétszer próbálkoztam meg vele sikertelenül. A tarajok és a kiszögellések mintha csúfondárosan integettek volna felém. Itt vagyunk, és mégsem mész velünk semmire! Itt vagyunk, és mégsem segítünk neked!
Már-már arra gondoltam, hogy az izlandi lávakövek közel sem olyan barátságosak, mint a Himalája sziklái, amikor negyedszerre megakadt a karom odafent. Megrángattam a kötélhágcsó alját, hogy biztosan tart-e, majd mély lélegzetet véve elkezdtem felfelé kapaszkodni rajta.
Azt már nem nepáli serpáktól, hanem európai hegymászóktól tanultam, hogy ha ellenőriztük a felfelé vezető út biztonságát, nem szabad soká vacakolnunk, el kell indulnunk a kijelölt úton. A sziklák nem kedvelik a vakmerőket, de a bizonytalankodókat sem. Azokat kedvelik, akik alázatosak, de óvatosak és magabiztosak. Alázattal viseltetnek a hegyek szellemei iránt, óvatosak a mozgásukban, de magabiztosak a célt illetően.
Nehezen tudnám megmondani, én mi voltam, de nem soká haboztam. Amint úgy éreztem, hogy a két acélkarom megkapaszkodott odafent, felkúsztam a kötélhágcsón. Anélkül, hogy visszanéztem volna.
Már odafent ültem a két acélkarom társaságában, amikor elöntötte a homlokomat a veríték. Méghozzá két ok miatt is. Az egyik, hogy a karmok egy szinte hajszálvékony repedésbe szorultak bele, amelynek a mélysége talán csak néhány milliméter lehetett. Nem is tudom, mi tartotta őket idefent, de hogy a repedés nem, az biztos. Talán a lávakő szelleme?
A másik, ami miatt verejtékcseppek ütöttek ki rajtam, az a tömb mellett húzódó hasadék volt. Alig félméternyire tőle hajigáltam felfelé a kötéllétrát, és ha még húsz centiméternyit hátrálok, belezuhantam volna. Innen fentről jól látszott, hogy viszonylag vékony moharéteg takarja a száját, amely aligha tartotta volna meg a súlyom.
Sóhajtottam, és megsimogattam a sziklát. Ha nem állt volna mellém, magasság helyett most a mélységgel birkózhatnék.
Kiakasztottam a hágcsót a repedésből, és összegöngyöltem. Mivel a szikla tetején is vékony moharéteg telepedett meg, ráheveredtem és vártam, hogy megérkezzenek az ösvény első vándorai.
Néhány pillanattal később meg is érkeztek. Úgy hozzá lapultam a sziklához, mint a kenyérhez a rákent tonhal-krém.
 Erre kellett jönniük! - lihegte Baez őrmester. - Másfelé nem mehettek! Akkor sem, ha nem látszik a nyomuk.
 Ez nem menti a felelősségét, őrmester Ú mondta rideg hangon Alonso kisasszony. - Maga elszúrt valamit! Ezzel veszélyeztetheti küldetésünk sikerét.
Ekkor váratlan dolog történt. Ahelyett, hogy a csinos arcú, barna bőrű Baez őrmester védekezni kezdett volna, megvonta a vállát, majd éles hangon támadásba lendült.
 Jó is, hogy magunkban vagyunk, hadnagy! Már rég beszélni akartam magával. Csakhogy soha nem jutok hozzá. Ha szólni akarok magához, egyszerűen letorkol.
 Mi a fenét akar ez jelenteni, Baez? - kérdezte vészjósló nyugalommal Miss Alonso. Ú Mit akar ez jelenteni?
 Azt, hogy hallgasson meg.
 Éppen most?
 Éppen most.
 Mi nyomja a begyét, őrmester?
 Hogy őszinte legyek, ez az egész. Nem nekem való ez, hadnagy. Egyre inkább az az érzésem, hogy maguk beugrattak engem valamibe, amibe nem lett volna szabad beugra-nom.
A körülöttünk hullámzó köd ellenére is jól láttam, hogy Miss Alonso és Johnny Kerr villámgyors pillantást vált egymással. Csak remélhettem, hogy Baez őrmester is észreveszi. Őszinte sajnálatomra nem vette észre.
Azt mondja, beugrott valamibe, amibe nem lett volna szabad beugrania? Ezt mondja? Igaza van, Baez. Maga valóban beugrott valamibe. Ne, ne, ne kapkodjon, tegye le szépen a fegyverét, oda a hamura, különben Johnny magába ereszt néhányat. Johnny, tudod mi a dolgod?
Johnny bólintott, hogy tudja.
Baez őrmester letette a fegyverét a hamura, és kifejezéstelen tekintettel nézett a másik kettőre.
Alonso hadnagy a fegyverhez sétált, és bakancsa orrával odébb rugdosta - egészen pontosan a mellé a sziklatömb mellé, amelynek a tetején reggeli tornámat végeztem.
 Kár magáért, Baez - mondta Miss Alonso a fejét csóvál-gatva. - Két napja érzem, hogy nincs rendben magával valami.
 Kölcsönös a dolog - morogta Baez. - Én ugyanezt érzem kettejükkel kapcsolatban. Nagy a gyanúm, hogy maguk nyírták ki azt az ügyvédet, Steinpórssont, vagy hogy fenébe hívják. Maguk ketten akkor, azon az éjszakán Reykjavíkban voltak. Igaz?
 Igaz - bólintott Alonso hadnagy.
Pedig Johnnynak a támaszponton kellett volna lennie.
 Ez is igaz.
 Hogy került ki?
 Én vittem ki - mondta Miss Alonso. - A kocsim hátuljában. Tudja, miért? Hogy elvigyem egy kis szállodába, akár a címét is megadhatom, vettünk három üveg pezsgőt, teletöl-töttük a kádat meleg vízzel, kinyitottuk a pezsgőket, beleültünk a kádba, mondjam tovább?-OdasétáltBaezhez, és meg-cirógatta az arcát. - Ó, szegénykém...
A következő pillanatban megvillant valami a kezében, és nagyot koppant Baez őrmester fején. Felugrottam, hogy a nyakukba vessem magam, de megcsúsztam a mohán, és visszaestem a lávakőre. Mire ismét feltérdeltem, Baez már ájultán feküdt a hamun.
 Vágjam el a nyakát? - kérdezte szolgálatkészen Johnny Kerr.
 Meg ne próbáld! - förmedt rá Miss Alonso. - Ne izgulj, meg fogja nekünk keresni a hajót.
 És ha nem?
 Meg fogja. Tudod, hogy ki volt a nagyanyám?
 Fogalmam sincs róla, de hogy jön ez ide?
 Fent lakott a Sierra Madréban. Tudod, hogy halt meg? -Nem.
 Kivégezték. -Mi a fene?!
 Javasasszony volt, s el tudta intézni, hogy aki örökölni akart valaki után, gyorsan hozzájuthasson az annyira áhított örökségéhez. Érted?
 Egy szót sem - rázta meg a fejét Johnny Kerr.
Ej, hát a nagyanyám kitűnően értett hozzá, hogy lehet megölni valakit úgy, hogy ne látsszék gyilkosságnak, és ahhoz is, hogy miképpen lehet kiszedni valakiből azt, amit még az élete árán sem akar kiköpni. Ismered a yucatáni sünt?
 Az mi? Egy állat?
 Hegyes tüskéi vannak. Egy alkalommal a nagymamám úgy bírt szóra egy indiánt, hogy tüskéket szúrt a körmei alá, és még máshová is, aminek a nevét lányos szemérmem nem engedi kimondani. Csak úgy dalolt a fájdalomtól a fickó. És mindent elmondott, amit kívántak tőle. Sajnos a társadalom nem tolerálta nagymamám igyekezetét... Én voltam a szeme fénye  mindenre megtanított, amire csak tudott. És elárulok neked valamit, Johnny gyerek. Tudod, mit?
 Mit? - kérdezte kissé sápadtan Kerr őrmester.
 Hogy itt, a hátizsákomban lapul néhány sündisznótüske. Baez mindent megtesz majd, amit csak kérünk tőle. Izgulsz még?
 Már... nem - nyögte Johnny Kerr.
 Akkor indulás! Magunkkal visszük a fickót, és letesszük a forrásnál.
Johnny Kerr megvakarta a feje búbját.
 Gondolod, hogy rájött... mit akarunk?
 Nem buta fickó ez - biccentett Alonso hadnagy. - Akárcsak az a másik.
 Kire gondolsz?
 Lawrence-re. Van egy közös vonásuk, Johnny.
 Éspedig? - kérdezte fegyverét igazgatva Kerr őrmester.
 A közös sors. Hogy egyikük sem hagyja el élve a lávamezőt. Kell nekem az a pasas. Úgy érzem, veszélyezteti a sikerünket. Érzem. És ezt is a nagymamámtól tanultam. Ő az igazi ellenfél, Johnny, nem Baez. És még valami mást is érzek.
Jézusom... mit?
 Hogy valamelyikünk rövidesen eltávozik az élők sorából. Vagy ő, vagy én... esetleg te is, Johnny.
Johnny Kerr vállára vette Baez őrmester testét, és elindultak vele az ösvényen: egyenesen bele a ködbe.
Úgy gondoltam, nem mászom le, hanem megvárom a többieket, hiszen erre kell jönniük.
Jöttek is, szép sorban, valamennyien.
Steffi Littlerockról, és McAllister sógornőjéről nincs mit mondanom. Rhonda asszonynak olyannyira megtetszhetett a Sigrídurtól kapott ruha, hogy most már éjjel-nappal abban virított, ami neki lehet, hogy jót tett, a ruhának annál kevésbé. Itt-ott már hamufoltok díszítették  világos rózsaszín blúzán pedig éppen a kritikus helyen látszott két jókora szürke pac-ni, mintha valaki nem egészen tiszta kézzel méretet vett volna a kebleiről, amelyekről mindeddig azt hittem, hogy nincsenek is, vagy ha vannak, hát befelé nőnek. Sigrídur blúza Rhonda asszony kebleire is serkentően hathatott, mert hitetlenkedve kikerekedő szemeim csodát láttak. Ahogy fejét lehajtva a hamuba süppedt nyomokat fürkészte, meghökkenve állapítottam meg, hogy erőteljes keblek ringatódznak teste azon táján, amelyet korábban leginkább a vasalódeszkához tudtam volna hasonlítani. Immár sokadszor tapasztaltam életem során, hogy bármennyire is tiltakoznak ellene a materialisták: vannak még csodák  akár életre kelt vikingekről, akár hirtelen kinőtt keblekről legyen is szó.
Steffi Littlerock másodpercekkel Rhonda asszony eltűnése után bukkant elő a ködből, és nagyjából ugyanakkora stuk-kert tartott a kezében, mint ő. Majd a hamuig hajolva vizsgálgatta a szürke kulimászba rajzolódott nyomokat, s még a szája is mozgott, ahogy számolta őket. A Baez őrmester lába szántotta vonallal azonban nem tudott mit kezdeni. Fejét a pisztolyára hajtotta és gondolkodott. Aztán ugyanolyan sebesen, ahogy kibukkant belőle, bele is merült a ködbe. Én pedig várhattam az újabb hajókeresőket.
Jó tíz percet kellett várnom, hogy félrelebbenjen a köd, és kibújjon mögüle Mrs. és Mr. Flowberry. Mr. Flowberry fehér pulóvert és kék nadrágot viselt, olyan galambszürke cipővel, amilyet mindig is kedveltem. Mrs. Flowberry viszont férje hanyag eleganciájával szemben maga volt a hányaveti nemtörődömség. Virítóan harsány, vörös miniszoknya feszült rajta, felül világoskék blúzzal. Hatalmas virágnak tűnt, amelyet a köd szült. A feje tetején trónoló borzas, szőke hajzuhatag tovább színesítette a képet.
 Meg akarok pihenni, Berry - mondta éles, immár egyáltalán nem nyafogó hangon, a lassan sajátomnak tekintett lávakőhöz támaszkodva.
 Erre most nincs idő - rázta meg a fejét Mr. Flowberry. - Aki gyilkolni akar, annak össze kell kapnia magát. A gyilkos csak a gyilkosság után pihenhet.
 Feltétlenül muszáj ezt ötpercenként az orrom alá dörgöl-nöd, Berry?
 Hátha megfeledkezel róla, bébi.
 Gyilkosságról én soha nem feledkezem meg.
 Undorító vagy, amikor így beszélsz.
 Ki a fene kezdte, te vagy én? Te hánytorgatod fel szüntelenül.
Jól van, Caroline, csillapodj. Ha én nem vagyok, még mindig a harmadik szobalányt játszanád egy vidéki társulatnál. Művésznő lettél, sztár. És mindezt nekem köszönheted. Most pedig gyerünk gyilkolni, kislány! Aki a-t mond, mondjon b-t is!
Összemosolyogtak és belesüllyedtek a ködbe.
Elképedt ábrázattal bámultam utánuk.
Szerencsére nem csúsztam le meghökkenésemben a lávaszikláról. Ha lecsúsztam volna, alighanem cafatokká hasogattak volna az éles tarajok, és lábamat törtem volna a zuhanástól. Azonkívül azt sem hallottam volna, amit az ezután érkezők beszélnek a turzás alatt.
Megtapogattam a homlokomon a kulimászt. Ha megúszom valahogy ezt az izlandi kirándulást - amire őszintén szólva nem volt sok esélyem -, kizárólag annak köszönhetem, hogy észrevettem a homlokomon a halál rúnáját, és rájöttem az értelmére. Ha nem így lett volna...
Meglebbent alattam a köd, és a King házaspár bukkant ki belőle. Olyan halkan és szomorúan érkeztek, mint egy kétszemélyes temetési menet.
Természetesen ők is megálltak a lávatömb alatt az ösvény kanyarulatában.
A terepszínű ruhát és baseballsapkát viselő Bella asszony lecsüccsent egy nagyobbacska kőre. Mr. King elmaradhatatlan kalapjával a fején megállt előtte, csípőre tette a kezét, és sajnálkozva nézett le rá.
 Ez hát a vég, Bella - mondta szivart szedve elő a zsebéből. - Egyszer mindennek vége szakad  a mi románcunknak is.
 Legyen úgy, ahogy te akarod - mondta az asszony.
 Pedig szerettelek, Bella.
 Én is téged.
 Azt hittük, sosem lesz vége.
 De vége lesz.
 Vége bizony. Már vége is van. Egyben azonban biztos lehetsz, Bella, én tartom a pofám.
Azzal a... Rhondával azt hiszed, többre mész?
 Őt szeretem, Bella.
 Csak azt hiszed.
 Biztos vagyok benne. Téged is szerettelek. Addig a napig, amikor...
 Csitt! A ködnek is füle lehet.
 Ugyan már, nincs itt semmi, csak a lávakövek. Addig a napig szerettelek. De oda már nem tudtalak követni.
 Pedig én mindent miattunk csináltam. Kettőnk miatt.
 Meg kellett volna, hogy kérdezz, Bella. Sajnálom, hogy nem kérdeztél meg. Lebeszéltelek volna róla. Én most elmegyek, Bella.
Úgy érted, visszamész Reykjavíkba?
 Egyelőre nem. Megkeresem őt, és... lehet, hogy már nem is költözöm vissza a házba... a házunkba. Sajnálom.
 Hát még én-mondta Mrs. King. Nadrágja zsebébe nyúlt, és egy pisztolyt húzott elő belőle.
 Eljött hát a búcsú órája, Edgár. Nagyon bölcsen mondtad, hogy már nem jössz vissza a házunkba. De nem ám! Nagy barom voltál, Edgár, és az is maradsz most már mindörökre. Imádkozz, hogy a barmokat is beengedjék a túlvilágra, mert különben időtlen időkig a semmiben fogsz bolyongani.
Mr. King eltátotta a száját. Füstölgő szivarja kihullott az ujjai közül. , - Mi a fenét akarsz, Bella?
 Búcsúzni, Edgár. Hiszen te is azt akarsz, nem? Csak éppen mindketten másképpen képzeltük a búcsút. Én végleg el akarok köszönni tőled. Te mész, én maradok. Megszerzem a hajót, és számtalan ketrecet veszek rajta. Ketrecet ketrec hátára.
Felemelte a pisztolyt és Kingre fogta.
 Isten veled, Edgár. Néha jó volt veled, néha rossz. Az volt a legnagyobb bajod, hogy barom voltál. Odaát igyekezz kigyógyulni belőle.
A pisztoly kétszer egymás után eldördült, s Edgár King görcsbe rándult ujjaival a levegőbe markolt. Bella asszony belefújt a fegyvere csövébe, pedig nem jött ki abból annyi füst sem, amennyi egy beteg egeret köhögésre ingerelhetett volna.
Mr. King úgy roskadt össze, mint a haldokló bivaly. Bőgött egyet, a mellkasához kapott, majd végignyújtózott a szürke hamun.
Bella asszony visszadugta a zsebébe a fegyverét, aztán szá-nakozva megcsóválta a fejét.
 Te akartad így, te marha! Megtanulhattad volna, hogy ez a világ nem a széplelkek világa.
Megfordult, és belemerült a ködbe. Én meg arra gondoltam, hogy ideje lenne nekem is megszívlelnem a tanítását.
Jó darabig Mr. Kinggel voltam elfoglalva. Megnéztem a viking jelét a homlokán - ki tudja, mikor került rá? -, aztán ugyanolyan kezelésben részesítettem, mint saját magamat. Kikotortam az üvegcséből a kulimász maradékát, rányomkodtam a bőrére, végül ragasztószalaggal leragasztottam. Fél óra sem telt bele, s már ismét a kőszikla tetején ücsörögtem, míg Mr. King mozdulatlan teste a legközelebbi, alig másfél méter mély szakadék alján pihent.
A szikla tetején volt időm eltöprengeni rajta, hogy ez-e az az Izland, amely után gyerekkorom óta vágytam. Ez-e a csodák, a gejzírek, a lávamezők, a működő vulkánok földje, vagy valami más? Mielőtt még választ kaphattam volna a kérdésemre, Serena és Fredo Rex bukkantak ki a ködből. Belefúrtam magam a mohába, és vártam, hogy megálljának az ösvény kanyarulatában. Ők pedig menetrendszerűen meg is álltak. Mintha földöntúli erő kényszerítette volna őket, hogy álljanak meg.
 Elfáradtam, Fredo - panaszkodott Serena asszony, le-csüccsenve a kő mellé a hamura. - Rohadtul elfáradtam.
 Én is fáradt vagyok, Serena.
 Arra gondoltam, hogy meg kellene pihennem.
 Hiszen pihensz.
 Végleg, Fredo. Én végleg szeretnék megpihenni. Fredo Rex fölé hajolt, és simogatni kezdte az asszony vastag lábait.
 Ne beszélj ostobaságokat, Serena. Jól tudod, hogy ez az utolsó akadály. Ha ezt legyőztük... gazdagok és boldogok leszünk.
Serena asszony ekkor felnevetett. Fásult, kiábrándult volt a nevetése.
 Ó, te szerencsétlen Fredo, te valóban azt hiszed, hogy a gazdagság egyúttal boldogságot is jelent?
Fredo Rex bólintott.
 A kettő többnyire együtt jár. Sokkal több boldogtalan szegényt láttam, mint gazdagot. És ha már arra ítélt a sors, hogy boldogtalan legyek, legalább gazdagon szeretnék az lenni.
 Ne hívd ki magad ellen a végzetet, Fredo. Nem volt elég, hogy egyszer kihívtuk?
Mi a csodát akarsz, Serena? Futamodjunk talán meg? Az asszony kisimította verejtékező homlokából a haját.
 Nem tudom, Fredo. Ha tudnám, mit kellene tennünk, biztosan megtenném.
 Még szerencse, hogy én tudom. Mondok én neked valamit, Serena. Lehet, hogy nem szeretnéd hallani, de én mégis kimondom: aki eladta a lelkét az ördögnek, annak élete végéig viselnie kell a következményeit. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom. De addig az övéi vagyunk. Csak abban reménykedhetünk, hogy az Ördög hatalmasabb, mint Isten, és képes megtartani gazdagságban, szerencsében az alattvalóit.
 Úgy gondolod, hogy mi... te meg én...
Az ördög alattvalói vagyunk: ezt jobb, ha világosan látod, Serena. Lehet, hogy nem akartunk azok lenni, mégis azok vagyunk. Szerződést kötöttünk vele, márpedig ezt a szerződést nem lehet csak úgy, egyoldalúan felbontani.
 Miért ne... lehetne?
 Mert a múlt nem engedi. A múlt bűne megakadályozza, Serena. Nem lehet azt mondani, hogy nem mi tettük, amikor mi tettük. Nem lehet azt mondani, hogy sajnáljuk, hiszen ezzel nincs kiegyenlítve a számla. Az ördög szerződésén ott van az aláírásunk, azt pedig e világi hatalom le nem törölheti róla. Sem ügyvéd, sem ügyész, sem pap, sem börtönőr. Soha, senki.
És a Megváltó?
 0 talán igen. Csakhogy mi nem az ő csapatában játszunk, Serena. Most már hiába is akarnánk csapatot cserélni.
 Én annyira, de annyira félek, Fredo.
 Azt hiszem, az ördög is megoltalmazza az alattvalóit. Igyekezzünk inkább a kedvére tenni.
 Keressük meg a hajót?
 Az a minimum.
 Ha akkor... nem tesszük meg, talán most jobb lenne. Hiszen nem kísérte áldás, amit tettünk.
 Áldás? Áldás csak a jótetteket szokta kísérni. A mi tetteink gonosztettek, Serena. Azokat pedig nem kísérheti áldás, legfeljebb szerencse.
 De az sem kísérte.
 Talán ezzel akart az ördög még közelebb vonni magához bennünket.
 Mit tegyünk, Fredo?
 Meg kell ölnünk őket.
 Valamennyit?
Persze hogy valamennyit. Eggyel-kettővel néni megyünk semmire. Remélem, van nálad fegyver?
 Persze.
 Azért csak mutasd meg, Serena.
Serena asszony bő, sötétkék vászonruhája alá nyúlt, és előhúzott egy nem túl hosszú csövű, furcsa formájú puskát. Fredo Rex érte nyúlt és a kezébe fogta.
 Jól van, Serena. Indulnunk kell. Hogy van a lábad?
 Ha már az ördög alattvalója lettem, nem tudna szárnyakat adni?
 Az ördög nem a red buli, Serena. De ő is megjutalmazza a hűségünket. Elmondom még egyszer, amit elmondtam. Valamennyiüknek pusztulnia kell, kivéve Lawrence-t. Világos?
 Világos.
 Arra a pasasra rettentő nagy szükségünk van, különben soha nem találjuk meg a hajót.
 Biztos vagy benne, hogy ő megtalálja?
 Már akkor tudtam, hogy ő fogja nekünk kikaparni a gesztenyét a tűzből, amikor megpillantottam. Azonnal ráismertem. Tudod honnan?
 Honnan?
 Emlékszel még a kis Esmeraldára? Az ugrócsoportból? Mrs. Rex hangja remegőre fordult.
 Ne akard, hogy emlékezzek, Fredo.
 Ő gyűjtötte a bűnügyeket, és azokat a pasasokat, akik megoldották őket. Jó néhányszor végig kellett néznem a gyűj -teményét - benne találkoztam először Mr. Lawrence-szel. Nyugodt lehetsz, ő meg fogja találni a hajót.
 És aztán?
 Megy a többiek után. -És ha nem találja meg?
 Megtalálja. -Ki... öli meg őket?
 Ahogy esik, úgy puffan, Serena. Aztán visszatérünk, és végzünk a két lánnyal, és Gestur Svanssonnal is.
Szép kis menetrend volt, meg kell hagyni. Csupán az volt a baja, hogy amatőrök állították össze. Lehet, hogy Serena és
Fredo Rex gyilkoltak már  lehet, hogy nem is egyszer  merényletek megtervezésében azonban amatőrök voltak. Ha nem lett volna a puska a kezükben, talán ki is nevettem volna szánalmas erőlködésüket. Haláltosztó szerszám közelében azonban nem illik nevetgélni. Már csak azért sem, mert előfordulhat, hogy a nagy kavarodásban nekünk osztják majd vele a halált.
 Fredo... kérlek - nyögött nagyokat Serena asszony, miközben megpróbált feltápászkodni. - Ugye, nem csak az beszél belőled, hogy hiányzik a lipogeted?
 Egyáltalán nem - tiltakozott Fredo Rex. - Ha itt lenne, sem beszélnék másképpen.
 Engem mégis zavar valami.
 Micsoda, Serena?
 A hangok, Fredo. Hiszen te is hallottad őket. Mindenünnen jönnek, mintha még a lávasziklák is hangokból lennének összeragasztva. Olyan borzalmas ez, Fredo!
 Elárulok neked valamit, Serena. Azok a hangok nincsenek is.
 Hogyhogy nincsenek? - képedt el Serena Rex. - De hát a saját fülemmel hallottam őket. És te is azt mondtad, hogy valóban itt röpködnek körülöttünk.
 Nem akartam elárulni, Serena, de most már nem hallgathatom el, mi a helyzet ezekkel a hangokkal. Tízéves lehettem, amikor anyám elvitt a pszichiáterhez, mert akkor már tűrhetetlen volt, hogy mindenünnen beszélnek hozzám. A szekrényünkből és a WC-ből is. Ha kinyitottam egy ládát vagy dobozt, valaki kibeszélt belőle. A pszichiáter lefektetett egy díványra, és elmagyarázta, hogy azok a hangok nem a szekrényből, nem a dobozból, hanem a fejemből szólnak. Ott is keletkeznek. A fejemben. Én pedig úgy hallom őket, mintha a fejemen kívül beszélnének. Azért van így, mert bizonyos receptorok rosszul működnek az agyamban. Tudod, mi az a receptor, Serena?
 Nem - mondta Serena asszony.
 Valami ingerületet átvivő szar. IÍzért kell a lipoget. Most hogy otthon felejtettem, ismét hallom őket. Ne félj, Serena, csak az én fejemben duruzsolnak, nem a lávasziklák mögül jönnek.
 De amikor én is hallottam ukii!
 Akkor a te fejedben is beszélnek.
 Én nem vagyok beteg...
Fredo Rex megnyalta a száját. Ráncos majomarcán vörös hullám futott végig.
 Én sem vagyok beteg, Serena, legalábbis hétköznapi értelemben nem. Csak a receptoraim szarakodnak. Ha itt lenne a lipogetem, ők sem szarakodnának. Ez persze azért nem akadályoz meg abban, hogy végre ne hajtsuk, amit elterveztünk. Gyerünk, pattanj a csülkeidre, Serena, és az ördög nevében, előre!
Serena Rex szeméből hatalmas könnycseppek hullottak a szürke hamura.
 Az ördög... nevében... Fredo. A szürkeség magába zárta őket.
Vártam még egy kicsit, de már nem jött senki. Hiszen ki is jöhetett volna? Legfeljebb Gestur Svansson és a két lány. Nekik azonban, úgy látszott, eszük ágában sincs kimerészkedni a lávamezőre. Behúzódtak a vackukra, és a vacsorát készítik. Még az is átfutott a fejemen, hogy tulajdonképpen nekik tesz szívességet a gyilkos. Minél kevesebben maradunk, annál kevesebb vacsorát kell csinálniuk. Te jó ég, csak nem ők irtanak bennünket, hogy ezzel is megspóroljanak néhány adag lepényhalat?
Éppen lemásztam a lávatömb tetejéről, amikor ismét rémült kiáltások hasítottak a csendbe.
 Lőj már! - ordította Baez őrmester. Mintha a lávamező felől szállt volna felém a hangja. - Lőj már, te barom!
 Hova lőjek? - kiáltotta vissza halálra rémülten Johnny Kerr. - Nem látok senkit.
 Vigyázz! Ott is ég valami!
A következő másodpercben lövések dörrenését hallottam. Önkéntelenül is behúztam a nyakam. A golyók azonban nem értek el hozzám.
Ég a hátad, Baez! - üvöltötte Johnny Kerr. - Vigyázz, Baez, meggyulladtál!
 Hagyd már azt a barmot! - visította Alonso hadnagy. -Ki kell jutnunk valahogyan!
Mi a francért kellett egyáltalán bejönnünk? Én megmondtam, hogy...
Fogd be a pofád, nagyokos! Inkább nyittasd ki vele az ajtót, mielőtt itt döglünk meg!
Törd be az ajtót, Baez!
Jézusom... Jézuuusooom! Az én ruhááám is lángot kapott! Segíííííts, Kerr!
Pattogás, lehulló súlyok zuhanása, artikulálatlan ordítás töltötte be körülöttem a levegőt.
Baez őrmester! - kiáltotta, vagy inkább nyögte Miss Alonso. - Kérem, segítsen rajtunk.
 Hogy a fenébe segítsek? - hallottam Baez ugyancsak kétségbeesett kiáltozását. - Nem tudom betörni. Akárhogy is próbálom, nem tudom! Nem fából van, az hétszentség!
Próbálja meg... kifeszíteni. Megsebesüüüűűltem! Megparancsolom, hogy húzzon ki innen!
 Mindent megteszek hadnagy, de... nincs elég erőm hozzá.
 Mit akarsz, te rohadék? - kiáltotta Miss Alonso. - Tűnj innen a fenébe!
 Azt már nem... kincsem... azt már nem - lihegte a fülem mellett Johnny Kerr. Tudtam, hogy itt van valahol a közelben a hangszóró, de eszem ágában sem volt megkeresni.
Hagyj békén... Johnny, te állat! Fááááj!
 Kit érdekel, bébi, kit érdekel? Te ugrattál bele ebbe a kulimászba, hát akkor csak vidd is el érte a balhét! Hé, Baez! Engem húzz ki, de azonnal!
 Lépjen egy kicsit hátra, hadnagy! Vigyázzon az ablaküvegre. Megpróbálom...
Lövés dörrent, amelyet éles, fájdalommal teli kiáltás követett.
 Meglőttél, te átkozott?
 Húzz ki, Baez, megértetted? Ne a csajjal törődj!
 Dögölj meg, Kerr!
 Jaaaaaaaaj! Istenem, égeeeeeeeek!
A beállott hirtelen csendben megdermedve lebegtek a ködfelhők a levegőben.
Futottam, ahogy a lábam bírta. Az első néhány száz méteren még könnyen ment a dolog, hiszen az akkor még ájult Baez lába vágta árkot nem volt nehéz követnem. így is nekiszaladtam egy sziklának, s kedves kis búb nőtt tőle a homlokomon. Egyszer pedig felbuktam egy kőtarajban, majd éppen a cipőmből rázogattam ki a hamut, amikor éreztem, hogy valami kemény nyomódik a derekamnak.
Hátra sem fordítottam a fejem. Ehelyett felhúztam a cipőm, és csak a vállam felett morogtam hátrafelé.
 Megvárja, amíg felhúzom, vagy mezítláb lő agyon?
 Megérdemelné - morogta fenyegetőn Rhonda asszony. - Nem éreznék különösebb lelkiismeret-furdalást, ha megtenném.
 Akkor miért nem teszi meg?
 Sajnálom a golyót. Nincs sok belőle, kár lenne magára pazarolni őket. Maguk már úgyis halálra vannak ítélve.
Ki a másik?
 Természetesen McAllister.
 Ki ítélt halálra bennünket?
 A whisky - mondta éles hangon. - Maga nem volt ott, amikor McAllistert végigkopogtatták a kötelező egészségügyi vizsgálaton. Szegény rendőrorvos halálra rémült tőle. Azt hitte, George Mc Allisterben lakik a kopogó kísértet. Úgy kopogott a mája, mint a beton. Felkel végre, vagy itt akar ücsörögni, amíg ki nem nyírják?
 Felhúzom a másik cipőm is, ha megengedi.
 Szerencse, hogy nem maga a százlábú. Ezekből a lábakból különben kettő is túl sok. Sose gondolt még rá, hogy lemondjon valamelyikről egy szerencsétlen javára, akinek nagyobb szüksége lenne rá, mint magának?
Kellemesen elbeszélgettünk a köd mélyén, a lávamező hamujának a tetején. Hiába, a nagy szellemek bárhol egymásra találnak.
 Maga mit csinál itt? - kérdeztem felemelkedve a hamuról. - Antialkoholista ligát szervez a köveknek?
 Magára vártam.
 Honnan tudta, hogy jövök?
 Gondoltam, nem akar napokig ott gubbasztani a lávakő
tetején. Azonnal észrevettem, hogy odafent van. Azt viszont nem óhajtottam, hogy a lány is észrevegye. Uramisten, mit is beszélek? Lány? Ez a Miss Littlerock már a középiskolában sem volt az, arra mérget mernék venni.
 Maga persze az volt - vigyorogtam rá rosszmájúan. Rhonda asszony egészen a füle tövéig pirult.
Ahhoz magának semmi köze. Ámbár... a látszat néha rohadtul csal. Mi a terve?
 Megkeressük a katonákat.
A nyomok természetesen a hőforráshoz vezettek. A fekete hajú őrmester ekkor már a saját lábán járt. Sikerült kiolvasnom a nyomaiból, hogy azért nem okozhatott neki felhőtlen örömet a járás  az egyik lábát erősen húzta, és itt-ott még egy-egy vércseppet is felfedeztem a hamu tetején.
A forrás mellett, közvetlenül ott, ahol a felbugyogó víz hatalmas gombája időről időre a magasba emelkedett, ült valaki, de a ködtől, és a ruhájára telepedett párás koromtól nem tudtam megállapítani, kicsoda. Nem messze a víz szélétől, egy lapos kövön kucorgott, fejét a térdén nyugtatva. Amikor a közelébe értem, sem emelkedett fel, pedig még a víz zubo-gásán át is meg kellett volna hallania a lépteimet.
Márpedig a víz úgy zubogott, mintha alulról forralták volna. Bizonyos értelemben forralták is. Maga a természet dolgozott odalent a kőrétegek között, szakácssapkában, óriási fakanállal a kezében, időnként kavarva egyet-egyet az üstjén.
Csak akkor jöttem rá, hogy Miss Littlerock ücsörög a zubogó hőforrás partján, amikor már alig néhány lépésnyire voltam tőle. Ekkor emelte fel a fejét, és vele együtt a pisztolyát. Én viszont azonnal leeresztettem az enyémet.
 Ne jöjjön közelebb! - figyelmeztetett reszkető stukker-csővel. - Egyetlen lépést se, mert lövök!
Bujkált valami a hangjában, ami arra intett, hogy ennek már a fele se tréfa. Azon a ponton volt, amikor talán nem is tudta pontosan, ki áll vele szemben.
Leslie vagyok - mondtam óvatosan. - Leslie L. Law-rence.
Ne nézz hülyének! - szipogta kissé lejjebb eresztve a pisztolyát. - Be vagyok szarva, de téged még megismerlek.
 Annál jobb - biccentettem. - Mit csinálsz itt?
 Félek Ú mondta.
 Hallottál talán... valamit?
 Nem valamit, hanem.. .mindent. Ők alighanem meghaltak. .. Leslie. A kövek mondták.
 A kövek?
A lávakövek. Hiszen mindenütt hallani a hangjukat. Megölnek mindenkit, aki közéjük keveredik. Ez az ő világuk. Bárcsak előbb tudtam volna, sosem merészkedem ide.
 Tudod, hol vannak?
 Miss Alonsóékra gondolsz? Hol lennének? A túlvilágon. Gyengéden a hóna alá nyúltam, hogy felsegítsem.
 Gyere. El kell mennünk innen.
 Hát nem érted, hogy nincs hova mennünk?
 Megkeressük őket. Meg kell keresnünk, mert...
 Bizony meg kell - mondta egy hang a köd és párafüggöny mögül. Olyan sebesen fordultam meg, hogy majd feltaszítottam az éppen feltápászkodó Miss Littlerockot.
Néhány méternyire tőlem a Flowberry házaspár állt szelíden mosolyogva.
 Arra - mutatott a lávamezőre Mr. Flowberry. - Arra vezetnek a nyomok. Mi már megnéztük. Csak éppen... egyedül nem mertünk bemerészkedni a kövek közé...
Ott volt a 38-as a kezemben. Úgy tartottam, hogy valamennyienjói láthassák. Jól látták, de nem látszott, hogy megrettennének tőle. Immár Miss Littlerock is mosolygott, sava-nyúan bár, de mégiscsak mosolyféle ült az arcán.
A vízről felszálló meleg pára összekeveredett a hideg köddel, s kettejük találkozásától úgy vibrált a levegő, mintha helikopter rotorja kavarta volna meg. Éppen a lávamező felett gomolygó kulimászt méregettem, amikor egyetlen pillanatra kitisztult előttem a világ. Ameddig a szemem ellátott, hatalmas lávatömbök sora húzódott, lávaturzásokkal, fekete tarajokkal, kőperemekkel keverve a végtelen messzeségben. Minden fekete követ mohapárna takart, mintha a kőszirtek zöld bundát öltöttek volna a tiszteletünkre. Sehol nem látszott zsebkendőnyi szabad terület sem, amelyen bárki is elrejtőzhetett volna. S nekünk erre a soha véget nem érő lávamezőre kellett bemerészkednünk, ha meg akartuk találni a jajga-tókat.
 Ott! - bökött hirtelen Rhonda asszony egy vékonyka hasadékra, amelynek a szája egészen az ösvényig ért. - Mintha lábnyomokat látnék.
Valóban azt látott. Néhány bakancsnyomot.
A keskeny hasadék néhány méter után kiszélesedett, majd kis túlzással kanyonná változott. Cirka ötven lépés után pedig már olyan szélesre bővült, hogy akár egy gépkocsival is végig lehetett volna hajtani rajta. Két oldalán fekete sziklák törtek az égre. Mintha dühös óriások lettek volna, akik a közéjük tévedt törpékre emelik a lábukat, hogy könyörtelenül eltapossák őket.
 Kanyon - örvendezett Mrs. Flowberry. - Igazi kanyon. Én már közel sem örültem ennyire neki. És egyáltalán:
semminek sem tudtam igazán örülni. Hogy is örülhettem volna bárminek is, amikor tudtam, hogy mindegyiküknél fegyver van, és bármelyikük belepumpálhat néhány golyót a hátamba.
Ki tudja, meddig totojáztunk volna a kanyon bejáratánál, ha ismét meg nem szólalnak körülöttünk a kétségbeesett hangok.
 Próbálja meg kinyitni, Baez - hallottam Alonso hadnagy könyörgését. - Próbálja meg kinyitni valahogy.
 Hogy próbáljam meg?
 Maga minden zárral boldogul.
 Ez, úgy látszik, kifog rajtam. Hogy van Johnny?
 Nem tudom. Lehet, hogy meghalt. De most ne vele törődjék, neki már úgyis mindegy. Velem törődjék. Bármit megkap, amit csak akar, ha kihúz innét.
 Megpróbálok belelőni a zárba. Menjen egy kissé hátrébb.
 Ne! Ne lőjön! - sikoltotta a hadnagy. - Megtiltom, hogy lőjön!
 Történt valami?
 Robbanószerkezet van mellettem. És... ketyeg az órája. -Jézusom! - nyögte Baez. - Lát kijelzőt rajta?
 Nem látok. -Jézusom... én...
 Segíííítsen, Baeeeez!
A hangok ismét elhallgattak. Futni kezdtem, de ekkor élesen felcsattant mögöttem Caroline Flowberry hangja.
 Hova megy, Lawrence?
 Valahol itt lehetnek. Nem messze innen...
Fékezzen már le, hallja? Mi van, ha akkor röppen fel a levegőbe, amikor odaérünk?
 Micsoda?
Honnan tudjam? Talán egy másik repülőgép. Álljon meg, hé! Jöjjön vissza! Futottam tovább.
 Álljon meg, mert lövök! Závár csattant a hátam mögött. -Álljon meg... istenemre, lövök! Futottam tovább.
Lövés dörrent, a golyó elsüvített a fejem mellett, a szikláknak vágódott, és gellert kapva a lávakőfalon sokáig ott zsongott-bongott körülöttünk a levegőben.
Álljon meg!
Léptek dobbantak a hátam mögött.
Futottam tovább.
Egészen addig, amíg ki nem tágult az orrom előtt a kanyon. A lávafalak még tovább emelkedtek: hovatovább az égig értek. A köd mintha félt volna leereszkedni közéjük, többnyire csak a fejünk felett lebegett. A kanyon szélesre tágult, bár éppen a közepén nagy, fekete sziklatömb zárta el előlem a kilátást.
Odalopakodtam hozzá, és kilestem mögüle. Szemben velem két deszkából épített ház állt: amolyan tipikus raktárépület. Csupán az különböztette meg őket az átlagos raktárépületektől, hogy mindkettőnek égett a teteje - a felém esőnek az oldalfala is -, s fekete füst szivárgott ki a deszkák rései közül. Azt már első pillantásra is sikerült megállapítanom, hogy nagyobb baj nem történt - a tűz éppen kialvóban van. Talán a deszkák voltak túlságosan nedvesek ahhoz, hogy a lángok elharapódzhassanak rajtuk.
 Mit lát? - lihegett mögöttem Mr. Flowberry. - Mi a franc ez?
Csodálkozása részben a faházaknak, részben a füstnek és a kialvóban lévő lángoknak, leginkább azonban a rémülten futkosó Baeznek szólt, aki éppen abban a pillanatban sütötte el a géppisztolyát, ahogy Caroline asszony és Steffi Littlerock
kidugták a fejüket a sziklatömb mögül. Úgy kapták vissza, mintha őket vette volna célba az őrmester.
Pedig dehogy. Baez őrmester a második számú raktárépület ajtajába eresztett néhány golyót.
 Nem megy! -kiáltotta aztán reményvesztetten. -így sem megy.
Ráfektette a fülét az ajtódeszkára, hogy hallja, mit válaszolnak neki odabentről.
 Mi a franc ez itt? - kérdezte csodálkozva Caroline asszony megfeledkezve arról az apróságról, hogy másfél perccel ezelőtt csak úgy tréfából utánam eresztett egy golyót. - Mit csinál, Baez őrmester?
Baez a tűz pattogásán és a sűrű füstön át is meghallotta a hangját. Felénk kapta a fejét, aztán rémülten integetni kezdett.
 Menjenek a kő mögé! Azonnal bújjanak a kő mögé! Mrs. Flowberry ekkor elmosolyodott. Felemelkedett, és
fegyvere csövével az épületekre mutatott.
 Megvan, Berry! Megvan a kicsike!
 Micsoda? - kérdezte Flowberry értetlenül.
 Ne légy már mafla, Berry! Természetesen a hajó.
 Hol lenne, Caroline?
 Benn a bódéban. Valamelyikben. Ezek a rohadtak megtalálták, és most azt játsszák, hogy kigyulladt a kóceráj.
 Azt játsszák?
 Figyelj már, Berry, ne légy hülye! Ez neked tűz? Ez egy kamu tűz, Berry!
 Hogyhogy kamu tűz?
 Azért csinálták, hogy elhúzzuk innen a csíkot. Be vannak szarva, hogy odamegyünk, és megtaláljuk a hajót.
Mintha csak a szavait akarta volna alátámasztani, Baez őrmester felemelte a géppisztolyát, és idegesen felénk lengette.
 Menjenek már a fenébe, nem hallják? Tűnjenek innen! Nincs itt semmi dolguk.
Caroline asszony gúnyos mosollyal nézett Mr. Flowber-ryre.
 Mit mondtam, Berry? El akar zavarni bennünket. Fogadok, hogy még ránk is lő.
Nem is csalódott benne. Amikor Baez látta, hogy szavainak nincs foganatja, odapörkölt egy sorozattal a fejünk fölé. -Menjenek vissza azonnal! Menjenek vissza!
 Igazam volt, Berry?
Mr. Flowberry ekkor Baezre lőtt. Szerencsére nem találta el, mert az őrmester meg sem rezzent tőle. Elfordult tőlünk, és a barakk ajtaját piszkálgatta. Felugrottam és felé futottam. Futás közben ismét utolért a hátam mögött felcsapó fenyegetés.
 Jöjjön vissza, mert magába lövök! Azonnal jöjjön vissza!
Golyók süvítettek el felettem - ezúttal veszedelmes közelségben -, ezért kénytelen voltam jó huszonöt méterre a barakkházaktól hasra vágni magam. Baez felém kiáltott - sosem fogom elfelejteni az arcán ülő rémületet. Magyarázott valamit, de nem értettem, mit. Hátrafordítottam a fejem. Ott futott a nyomomban mindenki, és mindenkinek fegyver volt a kezében. Ordítottam, ahogy a számon kifért. Ne kérdezzék mit, mert nem emlékszem rá. Bizonyára olyasmit, hogy takarodjanak vissza, mielőtt még megtanulnának repülni.
Nem hallgattak rám, ezért pontosan az történt, amivel fenyegettem őket.
Egyszerre ért a robbanás hangja és az ereje. Igaz, még nem hallottam a hangot, de már láttam, mi történik az orrom előtt. A feketén füstölgő, és csak ímmel-ámmal égő barakkok falai kidőltek, majd apró darabokra törve, felszálltak a levegőbe. A barakkházak belsejéből fenyegető füstfelhők csaptak ki, kormot, pernyét, szállongó papírdarabokat, ruhafoszlányt sodorva magukkal. A forróság, amely a felhők hátán utazott, maga volt a pokol. Talán csak a fekete lávakövek nem rettentek meg tőle, hiszen ők maguk is tűzből születtek. A hamun, amin álltunk, forró szél söpört végig, felkapta a felső rétegét, és az arcunkba hajította.
Előbb óriási légnyomást éreztem, majd bekerített a tűz. Ott imbolyogtam a hatalmas, három méternél is magasabb lángnyelvek között, és megértettem, hogy nincs tovább. Nincs ember, aki élve kimenekülhetne ebből a szörnyűségből.
A lökés második hulláma egyszerűen kihúzta alólam a talajt. Hanyatt estem, de mégsem zuhantam a hamura. Valami a levegőben tartott, mint anya a csecsemőjét. Ott lebegtem néhány centiméternyire a talaj felett, fittyet hányva a nehézségi erőre. Mintha varázsszőnyeg lett volna alattam, amely ezekben a pillanatokban készült felemelkedni.
Akármi is volt alattam, valóban felemelkedett velem. Fel, a fekete lávatömbök fölé, a gomolygó ködfelhők közé. Egyetlen szempillantásig odafentről láttam a világot  a fekete lávasziklákat, a zöld mohát, a végtelen hosszúságú hasadékokat. Aztán mintha elveszítettem volna a szárnyaimat, lezuhantam a kőtömbök közé.
Ha nem borította volna vastag hamuréteg a talajt, talán nyakamat törtem volna. így azonban csak nagyot nyekkentem a puha takarón.
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő múlhatott el azóta, hogy Baez őrmester megpróbált elkergetni bennünket a barakkok környékéről. Azóta repültem egyet, feltehetően meg is süketültem, minden tagom fájt, ruha pedig csak hellyelközzel lógott rajtam. Bármelyik európai nagyváros akármelyik hajléktalanszállójából azonnal kiutasítottak volna szeméremsértő öltözékem miatt.
Kinyújtottam a lábam, végigpillantottam a rám csodálkozó, hamuval borított sziklákon, és arra a megállapításra jutottam, hogy nem is érzem olyan rosszul magam Izlandon. Itt van ez a kedves hamu körülöttem, puha, mint a paplan, amellett repülni is megtanultam, majdhogynem madártávlatból láttam a világot, miért is ne erezném jól magam?
Ennek az a tépett szoknyájú, zilált hajú boszorkány sem tudott ellentmondani, aki előbukkant a legközelebbi szikla mögül, és odatántorgott hozzám. Arcát vastagon borította a korom, de valahogy nem érdekelt, miért. Az afrikaiak is feketék, mégsem szoktuk megkérdezni tőlük, miért azok. Azok, mert azok.
Láttam, hogy mozog a szája, mutogat is valamerre  természetesen fogalmam sem volt róla, mit akarhat tőlem.
Egyszerre aztán akkorát pattant a fülem, hogy majd felugrottam tőle rémületemben. A hang, ami beléhatolt, olyan erős volt, mintha az első világháború Kövér Bertáját sütötték volna el mellettem.
 Mit csinál itt? - kérdezte a boszorkány egészen tűrhető
angolsággal. Volt egy kis skót íze a beszédének, bár meg nem tudtam volna mondani, honnan tudom mindezt. Hiszen amióta világ a világ, itt ülök a hamuban, és nézegetem a fekete sziklákat.
A boszorkány fölém hajolt, és megrázta a vállam. A barátságtalanul durva mozdulattól olyan pattogás támadt a fülemben, mintha tábortüzet gyújtottak volna benne. Aztán egyszerre, mintha varázsütésre történt volna, olyan tisztán hallottam mindent, mintha a világ minden élőlénye csak hozzám beszélt volna. Talán még a kukacok hangját is hallottam a hamu alatt.
 Mit csinál itt? - kérdezte a boszorkány, akinek immár valahogy ismerősnek tűnt a szava. - Nem tudja, hol vannak?
 Kik? - Kérdésére egyszerűen megmozdult a szám, és megcsikordult a fogaim között a hamu.
 A többiek - mondta a boszorkány, és szemérmetlenül köpködni kezdett. Ú Telement a szám hamuval. Nem tört el semmije?
Az egyik pillanatban még fogalmam sem volt róla, kicsoda ő, ki vagyok én, és mi az ördögöt keresek Izlandon, a másik pillanatban viszont - egy hatalmas kattanást követően -máris tisztában voltam mindennel. A boszorkány sem volt már idegen számomra: Rhonda asszony volt, egy madárijesztő gúnyába öltözve.
Eltoltam magamtól a kezét, és úgy pattantam fel, mint a gumilabda.
 Hol vannak a többiek?
 Jó kérdés - biccentett. - Legalább háromszor kérdeztem már magától, de maga kizárólag olyan hangokat adott ki magából, mint McAllister egy kiadós whiskyzés után éjféltájban.
Bár még szédültem egy kicsit, és mindenem fájt, mintha Thor isten vert volna végig rajtam a pörölyével, tántorogva elindultam előre. Legalábbis arra, amerre a többieket sejtettem.
 Hova a fenébe megy? - hallottam mögöttem Rhonda asszony ideges kiáltását. Ú A végén még beleesik egy hasadékba!
Megdermedtem és óvatosan körbepislogtam. Amerre a szemem ellátott, hasadék követett hasadékot, s ha elindulok
közöttük, holtbiztos, hogy valamelyikük lenekén végzem. Eddig is csak Thor óvott, hogy bele nem vesztem egyikükbe sem.
Megfordultam, és szemügyre vettem Rhonda asszonyt. Nem volt kedvem nevetni, hiszen nagyjából ugyanúgy nézhettem ki, mint ő. Középkorban játszódó angol filmekben festenek így a szeméttelepeken guberáló, akasztásra vagy éppen ausztráliai száműzetésre váró szerencsétlenek.
 Mit néz rajtam? - kérdezte idegesen hamuverte sorstársam. - Azt hiszi, maga szebb?
 Úgy általában igen - mondtam. - Csakhogy ez egy egészen kivételes helyzet.
A felvert hamu még egyre ott keringett körülöttünk, versenyre kelve a köddel. Majd egyszerre csak, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy a fülem felszabadult a süketség átka alól, valamennyi hamuszemcse lehullott a talajra. Olyan tiszta lett a levegő, mintha alpesi réteken jártunk volna. A hamu eltűnt, magával rántva a ködöt.
 Mi történt? - kérdezte Rhonda asszony csípőre téve a kezét. - Felrobbantunk?
 Fel - bólintottam, és megpróbáltam összecsomózni valahogy a nadrágomat, hogy le ne essen. - Eltűnt a nadrágszíjam.
 Csak nem azt akarja mondani, hogy én loptam el? - kérdezte támadó éllel.
 Nem akarok mondani semmit.
A köd ismét elkezdett leereszkedni. Fogalmam sem volt róla, honnan a csodából jöhet, hiszen az imént még tiszta kék volt felettünk az ég.
Aztán meghallottam a halk, morajló hangot. Rhonda asszony mondani akart valamit, de a számra tettem az ujjam. Hallgattam egy kicsit, majd megkönnyebbülve felsóhajtottam.
 A forrás. Gyerünk!
Elindultam, de egy hasadék szélénél meg is torpantam. Rhonda asszony ott lihegett a hátam mögött, és majdhogynem letaszított a mélybe.
 A kanyonban vagyunk - sóhajtottam megkönnyebbülve. - Már azt hittem, átrepültünk Izland túlsó oldalára.
A hőforrás ott zubogott az orrunk előtt. A köd vastag takarójával ismét beterítette a környéket  alighanem csak egy újabb robbanás tudott volna megszabadítani tőle.
 Balra - mutatta Rhonda asszony. - Ott kell lennie... Nem sikerült befejeznie a mondatát. A hamuval borított út
közepén állt valaki  egy teltkarcsú alak, s a kezében tartott pisztolyt egyenesen ránk irányította.
 Ne közeledjenek! - kiáltotta kétségbeesetten. - Aki közelebb jön...
Elcsuklott a hangja, és leeresztette a fegyverét.
Steffi Littlerock állt velünk szemben, arcán szétmaszatolt könnyek nyomaival.
Rhonda-boszorkány sóhajtott, odalépkedett hozzá, és átkarolta a vállát.
Ne sírj, kicsim, minek ez a nagy elkeseredés? Hiszen nem történt velünk semmi komoly.
Végigpillantottam magamon, és hangos hahotában törtem ki.
Azt hitték, megbolondultam.
Steffi Littlerock a szerencsésebb fajtába tartozott - ezt ezúttal is kénytelen voltam elismerni. Még csak egy árva hamuszemcse sem látszott a ruháján, csupán az arcát sötétítette be némi koromnyom  az sem több, mintha egy pajkos kéményseprő-legény végighúzta volna rajta a mutatóujját.
 Hogy úszta meg? - kérdeztem tőle mogorván.
 Mit? - kérdezett vissza értetlenül.
 A robbanást.
 Ez az izé... robbanás volt? Azt hittem, földrengés. Egyszerre csak... itt találtam magam, ahol most vagyok. Előhúztam a stukkeromat, és mondogattam, hogy kezeket fel, majd bőgtem is egy kicsit, de nem jött erre senki. Maguk merre jártak?
 Repültünk - mondta szűkszavúan Rhonda asszony. -Nem látszik rajtunk?
 Hát egy kissé... piszkosak, az kétségtelen.
 Hol vannak a többiek? -Talán arra...
Ó
Ekkor jöttem csak rá, hogy a robbanás ereje az elé a fekete kőszikla elé pottyantotta, amely néhány perccel ezelőtt éppen az utunkban állt. Hagytam, hogy Rhonda asszony babusgassa egy kicsit, jómagam pedig futásnak eredtem, és megkerültem az említett sziklát.
Amikor elém tárult a barakkok környéke, kénytelen voltam a lávakőbe kapaszkodni. Ahol néhány perccel ezelőtt a faépületek álltak, most nem látszott semmi, egy jókora bombatölcsért kivéve. Mintha az Izlandon állomásozó amerikai bombázók valamelyike tévedésből leejtett volna egy szeretetcsomagot, ráadásul a nagyobbak közül valót. Egyetlen, apátlan-anyátlan benzineshordó árválkodott csupán a rét közepén, közvetlenül a bombatölcsér szélén. Nem égtek már lángok, pernye sem hullott az égből, s a barakkok falécei sem röpködtek a levegőben. Mintha minden, ami a két építményre emlékeztetett, a múlt kútjába hullott volna.
Mrs. és Mr. Flowberry szerencsére nem hullottak oda: egy közeli sziklatömb mögül sántikáltak elő. Irigykedve bámultam rájuk. Nem Mr. Flowberry bicegését irigyeltem, hanem a ruháját. Nem volt rajta egyetlen kis szakadás sem, mint ahogy a testén sem láttam karcolást vagy hamufoltot. Úgy látszik, rossz helyen álltunk Rhonda asszonnyal, rossz időben.
 Hála istennek - mosolygott rám Caroline Flowberry. -Nem tudja, hova tűntek a katonák és a barakkok?
Mr. Flowberry a felettünk gomolygó ködre mutatott.
 Psss! Felszálltak a levegőbe.
Egészen addig szomorkodtunk a bombatölcsér szélén, amíg csak elő nem sántikált egy lávakő mögül Baez őrmester.
Baez őrmester átmenetet képviselt köztem és Rhonda asz-szony, valamint a Flowberry házaspár és Miss Littlerock között. Nem volt annyira toprongyos, mint mi, mégis magán viselt valamit az elmúlt percek történéseiből. Terepszínű ruhájának hiányzott az egyik ujja, s a képén is több volt a korom, mint a többiekén. Géppisztolya még mindig ott lógott a hátán, aminek nem igazán örültem.
A barakkok helyére pillantott, és mcglörölgette a homlokát.
 Nagytakarítás. Egész jól sikerült. Pedig mindent megtettem, hogy kihozzam őket.
Társaim hallgattak, mint üres konzervdobozok az árokparton.
 Elárulna nekem valamit, őrmester? Baez szétkente a kormot az arcán. -Mit?
 Hogy mi volt ez itt? Ez az egész.
Láttam rajta, legszívesebben legalább ötezer kilométerre lenne tőlem, a kövektől, és az egész rohadt, gonosz lávamezőtől. Percenként tízszer elátkozhatta a pillanatot, amikor hagyta befűzni magát Alonso hadnagytól.
 Konkrétan mire gondol?
 Konkrétan az épületekre. Baez gyorsan megrázta a fejét.
 Fogalmam sincs róla.
 Dehogyis nincs - mosolyogtam. - Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy az a két épület, amelynek a nyomát még mindig itt látja, hamuba vájt lyukak, és néhány szénné égett deszkadarab formájában, katonai raktárépületeket mintázott.
És?
 Miért éppen azokat?
 Honnan tudjam?
 Mert maga katona. Egész életét raktárépületek között töltötte. Csodálkozom, hogy nem ismerte fel azonnal, mi áll maga előtt.
Baez előredusta az orrát, és fenyegetőn nézett a szemembe.
 Akkor én is mondanék magának valamit.
 Mondjon.
 Aki olyasmibe dugja az orrát, amihez semmi köze, nem lesz hosszú életű. Ez egy közmondás, és a benzinraktárak környékéről származik.
 Kösz a figyelmeztetést - biccentettem. - Nagy kár, hogy már korábban nem ismerte fel, hol a helye. És még most sem ismeri fel.
Baez közelebb tolta a képemhez az orrát.
 Éppen, hogy felismertem. Nagyon is felismertem. Úgy
szól a felismerésem, hogy nem tudom pontosan, hol van a helyem, de hogy itt nincs, az holtbiztos. Éppen ezért fogom a zsákom és lelépek. Van valami kifogása ellene?
Géppisztolya hanyagul lógott a vállán, de biztos voltam benne, hogy mielőtt bármivel is megpróbálkozhatnék, már a mellemnek irányulna a csöve, vagy egy kommandóskés a hasamnak, így aztán igyekeztem kezem helyett a számat jártatni.
 Mondhatok még magának valamit?
 Gyorsan, mert nincs kedvem diskurálni.
 Ha ilyen kedves hozzám, kettőt is mondok. Az egyik, hogy ha megpróbálja itt hagyni a lávamezőt, alighanem a világot is itt hagyja mindörökre.
 Mit hablatyol itt nekem?
 Mit gondol, a viking elengedi?
 Szarok a vikingre.
Kinyújtottam a karom, és a barakkok helyén füstölgő bombatölcsérre mutattam.
 Ők is szartak rá. Az az érzésem, hogy maga még mindig lebecsüli őt. Nem tanították meg magának, hogy aki lebecsüli az ellenfelét...
 Ne jöjjön nekem ezzel a rossz dumával. Itt én vagyok a profi, maguk pedig gennyes amatőrök. Akkor megyek ki ebből a rohadék ködből, amikor akarok. Márpedig ki akarok.
 Azonkívül - folytattam csekély számú érvem felsorakoztatását - maga tulajdonképpen gyanúsított.
 Mivel gyanúsítanak, ha szabad kérdeznem?
 Alonso hadnagy és Kerr őrmester meggyilkolásával.
 Maga megbuggyant!
Ezt nem én állítom, ezt a bíróság állítja majd. Maga aljas módon megölte a társait.
 Mi a francért öltem volna meg?
 Csak a vak nem látta, hogy szerelmes Alonso hadnagyba, aki viszont Kerr őrmester szeretője volt.
Legnagyobb meglepetésemre Bacz nem tagadott. Lehajtotta a fejét, és olyan halkan motyogott az orra alatt, hogy alig értettem belőle valamit.
Rohadt dög volt... sokat adtam volna érte... de megölni soha nem öltem volna meg. - Felkapta a lejét és rám ordított: - Menjen az utamból, mert olyal leszek, hogy magam is megbánom!
Ekkor Mrs. Flowberry szólalt meg. Kissé még mindig nyafogó hangon, de már közel sem annyira, mint amikor megismertük.
 Nem megy sehova, őrmester.
A kezében tartott fegyver arról igyekezett meggyőzni Baezt, hogy valóban nem szabad elmennie tőlünk. Baez megrázta a fejét.
 Tegye le azt a stukkert, asszonyom.
 Eszem ágában sincs.
 Nem akarok kellemetlenséget okozni maguknak. Tegye le, nagyon kérem.
Mrs. Flowberry nemcsak, hogy nem tette le, hanem még oda is kiáltott a férjének.
 Fogd rá te is, Berry...
Baez ekkor egy hatalmasat ordított.
 Vigyázzanak! A viking!
Primitív kis trükk volt, mégis valamennyien bedőltek neki. Arrafelé kapták a fejüket, ahova Baez mutatott. A következő pillanatban az őrmester lehajolt, felmarkolt a talajról egy adag hamut, és felét Mrs. Flowberry, felét Mr. Flowberry képébe vágta.
 Jaaaaj! - ordított fel Mrs. Flowberry, elejtve a fegyverét. A stukker a hamura zuhant, Mr. Flowberry puskája mellé, aki feleségéhez hasonlóan ordított és a szemét törölgette.
Baez felvette a fegyvereket, majd a biztonság kedvéért Rhonda asszony felé nyújtotta a kezét.
 Adja csak ide ön is, asszonyom.
Mivel az én kezemben nem volt stukker, nem is vacakolt sokat velem.
Jaaaaj! - sikoltozta Caroline asszony. - Megvakultam. Ez a rohadék megvakított.
 Én is megvakultam - csatlakozott hozzá Mr. Flowberry. - Agyonrúgom, ha elkapom.
Baez őrmester kivette a tárakat a fegyverekből, és jó mesz-szire hajította őket.
 Remélem, tanultak a leckéből. Maguk engem soha nem tudnak megállítani. Soha. Érti, Lawrence?
 Persze Ú mondtam. Ú Hogyne érteném.
 Tudom, hogy fegyver van a zsebében. Remélem, nem akar hátba lőni?
 Eszem ágában sincs.
 Én is így gondolom. Kicsit sok lenne hozzá a tanú.
 Óvni szeretném attól, hogy elmenjen.
 Csak nem a vikingtől félt? Legyen nyugodt, soha nem talál a nyomomra. Fél óra múlva elhagyom a lávamezőt. Maguk meg csak keressék tovább a hajójukat. Rövidesen visszajövünk néhányan, kemény srácok, és akkor csodát látnak. Na, viszlát!
Meglengette a géppisztolyát, mint Rambo, és beugrott a ködbe.
Úgy hullott rá a piszkosszürke takaró, mint halottra a szemfedő.
Ahogy eltűnt, Rhonda asszony kivételével valamennyien nekem estek.
 Mi a szarért engedte el? - támadt rám sipító hangon a szépreményű színésznő. - Most aztán elmegy, és beköp bennünket a zsaruknak.
 Azoknak aligha - mondtam. - Legfeljebb a támaszponton meséli el a történteket a haverjainak. Jó időbe telik, amíg a katonai rendészet és a rendőrség értesül a dologról.
 Idejönnek, és elhappolják előlünk a hajót. Meg kellett volna akadályoznia, hogy elmenjen.
 Géppisztoly volt nála - mentegetőztem.
 Szerencsétlen hülye - rázta meg a fejét. - És még magáról mondták, hogy ügyes pasas. A vízfejű unokaöcsém többet ér magánál. Gyerünk, Berry, próbáljuk meg elkapni, mielőtt még bajt csinálna.
Kénytelen voltam visszatartani őket. -Felesleges. Rövidesen vissza fog jönni. -Baez?
 Visszajön. Ha nem tévedek...
Maga tényleg hülye - sóhajtotta Mr. Flowberry megsimogatva a bajuszát.ÚKeresd meg a iárakat, bébi, és nyargaljunk utána.
Ebben a pillanatban elkcsercdiii onlítás hangzott fel, alig néhány méternyire tőlünk.
Baez őrmester ordított valanuls ik Ickclc szikla mögött.
Amikor futásnak eredtem, éppen géppisztolysorozat szántotta a fejem felett a levegőt. Biztos voltam benne, hogy nem nekem szánták, inkább csak úgy vaktában lőtte Baez a levegőbe.
Egy fekete lávatömb arjában találtam rá. A hamun feküdt, ujjait a hamukupacok rései közül előlopakodó mohaszigetecskék peremébe vájva. Lába a hamut kaparta, mintha a saját sírját akarta volna megásni vele. Arcán szenvedés ült, s bár nem jajgatott, a szeméből kicsorduló könnycseppek pokoli fájdalmakról árulkodtak.
Erről árulkodott a nyílvessző is, amely a melléből állt ki.
Baez nagyot nyögött, és kidülledt szemekkel nézett rám.
Biztos voltam benne, csak a körvonalaimat látja, s alighanem
azt hiszi, hogy a merénylője vagyok. Ebben a pillanatban már
hátra is vetettem magam.
Óriási szerencsém volt, hogy így tettem. A fűrészes hátú dzsungelkés így csak a levegőbe harapott, ahelyett, hogy a torkom vágta volna el. Félrehajoltam, miközben a penge elszisszent a nyakam mellett.
Gyengéden megfogtam a csuklóját, és éppen csak megszorítottam. A kés fáradtan a hamura hullott. Baez feje hátrahanyatlott, és behunyta a szemét. - Ölj meg hát, te rohadék! - biztatott. Szemügyre vettem a vesszőt a mellkasában. Nagyon úgy nézett ki, hogy a válla alatt fúródott a húsába. A sebből szivárgó vér most kezdte átütni zöld katonazubbonyát.
Tanácstalanul bámultam magam elé. Egészen addig, amíg meg nem hallottam odafentről, a ködön is túlról, hajdani tanítómesterem, Radzs Kumar Szingh hangját.
Sose hidd, Leslie száhib, hogy a nyílvessző kisebb kárt tesz benned, mint a pisztolygolyó  - magyarázta, miközben a kezében tartott nága nyílvesszőt tanulmányozta. - Látod a hegyét? Méreggel kenték be, méghozzá béka mérgével. Van egy béka, amelynek legalább olyan hatásos a mérge, mint a kígyóké, vagy bizonyos növényeké. Ha ilyet lőnek beléd, csak egyetlen teendőd marad. Dehogyis, Leslie száhib, nem kell azzal fárasztanod magad, hogy kihúzod a vesszőt, vagy hogy megpróbálod kiszívni a mérget. Hogy akkor mit csinálj? Imádkozz, Leslie száhib, hogy gyorsan és fájdalommentesen kerülj át a túlvilágra. Ha elég erényt gyűjtöttél ebben az életben, nincs mitől félned, hiszen akkor előkelő újjászületést nyerhetsz. Ha meg bűnös cselekedeteid vannak túlsúlyban? Hát akkor bizony, Leslie száhib, előfordulhat, hogy olyan békává születsz újjá, amelynek a levével annak a nyílvesszőnek a hegyét kenték be, amely átsegít a következő újjászületésbe. Ilyen a szenvedések lánca, Leslie száhib. Vannak aztán olyan vesszők is, amelyeket nem kentek be semmivel, csak azért lövik beléd, hogy megbénítsanak. Nem akarnak megölni, csak bénává tenni. Ennek pedig ezer oka lehet. Egyszer belém is lőttek egyet egy lány miatt. Úgy a combomba állt, hogy még az esküvőn is alig tudtam mozgatni a lábam. így aztán elfutni sem tudtam. Vannak a szakállas vagy fűrészfogas vesszők...  - Elhalkult a hangja, majd beleveszett a semmibe.
Baez még lélegzett, ha nem is úgy, mint azelőtt. Kapkodva szedte a levegőt, és eltorzult az arca, mint az ügyetlen tűznyelőé, aki lenyelt néhány parazsat.
Megvizsgáltam a vessző ütötte sebet. Megcsóváltam a fejem, és elismerőn néztem a behunyt szemmel fekvő katonára.
 Ezt akár abba is hagyhatja - mondtam letérdelve mellé. Kinyitotta a szemét, és vörösbe fordult tekintettel nézett
rám.
 Mi a fenét akar tőlem? Hagyjon meghalni.
 Ettől a vesszőtől legfeljebb akkor fog, ha vérmérgezést kap.
Baez fájdalmas képpel felkönyökölt, és előrekancsalítva szemügyre vette a viking ajándékát.
 A tüdőmbe... fúródott?
Amilyen mázlija van, nem. Megakadt a bordájában, de már előtte elveszítette az erejét egy varráson.
 Mit akar csinálni? Vettem egy mély lélegzetet.
 Kihúzom. Tud jobbat?
Baez belemarkolt a hamuhalmok tetejébe kapaszkodó mohába.
 Húzza.
Húztam már ki nyílvesszőt, nem is egy testből, csakhogy
azok halottak voltak. Dávid, aki nem Dávid parancsolta így, hogy a halottak szellemei ne találjanak ránk. Mert ők aztán pontosan ismerik a nyílvesszőkbe vágott azonosító rovátkákat. Tudják, melyik kié, így nem is jelent nehéz feladatot nekik felkeresni a gyilkosok kunyhóit, megölni a gyerekeiket, a disznóikat, néha még a tyúkjaikat is. Ezért ki kell húzni a halottból a vesszőt Pápua Új-Guineán, ha tetszik, ha nem. Sóhajtottam, és rántottam egyet a vesszőn, amitől mindjárt fenékre is huppantam. Mire felocsúdtam, Baez kezében a fűrészhátú késsel, szemben térdelt velem.
 Fordult a kocka, mi?
 Van egy történetem - mondtam erre neki.
 Története? - piszkálta meg a gégémet kése hegyével. -Ki vele! Kiről szól? A vikingről?
 Egy kobráról - mondtam. - Indiában hallottam. Történt egyszer, hogy kiöntött a Gangesz, s a víz bezúdult a királykobra lyukába. Már majdnem megfulladt, amikor látta, hogy arra jön egy csónakos ember. Könyörgőre fogva a dolgot, szépen kérte az embert, hogy mentse meg az életét. A csónakos nemigen akart engedni neki, mert félt, hogy a kobra megmarja. Mégis, addig-addig esküdözött a királykobra, amíg a csónakos megszánta, és beengedte a csónakjába. A kobra bekuporodott a csónak szegletébe, és egyfolytában hálálkodott, amiért a csónakos nemcsak az ő életét mentette meg, hanem a családjáét is, amely nélküle éhen halna. A csónakos boldog volt, hogy megóvhatott néhány szükséget szenvedőt a biztos haláltól, s boldogságában megfeledkezett arról, hogy az élőlények természetét az olyan tulajdonságok, mint például a hála, nemigen képesek befolyásolni. Amikor partot értek, a csónakos óvatosan kiemelte a kobrát a csónakból, és le akarta tenni a part füvére. A kobra nem tudván ellenállni ösztönének, megmentője karjába mart. A szerencsétlen ember, akinek ugyancsak volt eltartásra váró családja, miként a kígyónak is, szörnyű kínok között pusztult el.
Befejeztem, és a szemébe néztem. Baez morgott valamit, majd eltüntette a kését. Megtapogatta a sebét, és értetlenül nézett rám.
 Pedig én mindent megtettem.
 Mi mindent?
 Úgy csináltam, ahogy a szabályok megkívánják. Élő ember nem akadhatott volna a nyomomra.
 A viking mégis ráakadt.
 Pedig holtbiztos voltam benne, elérem a kijáratot. Innen már csak másfél kilométer. Az ösvényt is ismerem. Behúzódtam a kövek közé és vártam. Semmi nem mozdult. Lehetetlen, hogy észrevett volna.
 Mégis megtalálta magát.
Baez őrmester megtörölgette a homlokát.
 Akkor nem élő ember.
 Az is lehet - mondtam. - De az is, hogy mégiscsak élő ember.
 Mondom, hogy élő ember nem követhetett volna, és nem bukkanhatott volna rám. Elit alakulatnál szolgálok, tudom hogy kell felszívódni.
 És ha nyomkeresőt használt?
 Ahhoz az kellene, hogy rajtam legyen a jeladó, ami jelzi a műszerének, hol járok.
 Éppen erről beszélek.
 De hát rajtam nincs semmi!
Talányosán mosolyogtam, majd félig elégett oldaltáskájára pillantottam.
 Mi a csoda ez? Elsősegély táska?
Olyasmi. Van benne ragtapasz, sebhintőpor és géz. Hagyja, majd én megcsinálom.
Nem erőltettem a dolgot. Olyan kiképzést kapott, hogy gyerekjáték volt rendbe hoznia magát. Amikor kész lett, leengedte az ingét, és odaballagott hozzám. Én akkor már egy nagy, fekete sziklának támaszkodva a gomolygó ködöt néztem.
 Lelép? - kérdeztem tőle. Baez megvonta a vállát.
 Le kéne.
Nem biztos, hogy eléri a kijáratot.
 Most már én is kételkedem benne.
 Mióta ismeri a hadnagyot és az, őrmestert?
 Cirka két éve.
 Jól ismeri őket?
Egyáltalán nem. Akkor ismerkedtünk össze, amikor a nagy raktártűz volt. Tagja voltai ii .usapainak, amelyik a vizsgálatot lefolytatta. Később Alonso hadnagy felkeresett egy ajánlattal. Ezzel.
 Konkrétabban?
 Volt egy pasas, Mr. Halldórsson, aki belezúgott Miss Alonsóba. Valami izlandi ürge. Pontosan tudtam, hol van Izland, hiszen kétszer is szolgáltam a keflavíki támaszponton. A hadnagy elmagyarázta, hogy az illető kicsit bolond volt, s amikor meghalt, készíttetett egy végrendeletet, amelynek értelmében azé a vagyona, aki egy izlandi lávamezőn megtalál egy viking hajót. Jó sok pénzt ígértek, ha segítek nekik. Azóta keresem a hajót velük együtt. Csakhogy... valami bűzlik itt nekem, sőt már röviddel azután bűzleni kezdett, hogy ideérkeztünk.
 Konkrétan?
 Hogy magyarázzam? Ez a társasjáték már nem az a társasjáték. Megváltoztak a szabályok. A ki keresi meg a hajót? helyett, a ki kit gyilkol meg?-be cseppentem. És nem vagyok biztos benne, hogy részt akarok-e venni ebben is.
 Pedig jól tenné, ha segítene nekem.
 Mit akar tenni?
 Egyre több szabályát ismerem meg ennek az új társasjátéknak - mondtam. - Játsszuk hát tovább.
 Tudja, mire emlékeztet ez engem? - kérdezte Baez elgondolkodva. - Murphy valamelyik törvényére. Győzni nem lehet, döntetlent elérni nem lehet, a játékból kiszállni nem lehet. Valahogy így.
 Megnyerhetjük - mondtam.
 Úgy érti, megtalálhatjuk a hajót?
 Elkaphatjuk azt, aki hamisan játszik.
 És ha nem akarok senkit elkapni? Megvontam a vállam.
 Akkor próbáljon meg lelépni. Legközelebb már nem jövök maga után.
Baez felém nyújtotta a kezét.
 Üdv, új játszótárs!
Elindultunk a robbanás színhelye felé.
Úgy fogták körül, mintha a törzs varázslója lett volna, s éppen akkor kezdte volna meg a kinyilatkoztatást azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e másnap hajnalban fejvadászatra indulniuk.
Baez néhány szűkszavú mondatban összefoglalta, mi történt vele. A többieket azonban nem annyira a viking foglalkoztatta, mint inkább a robbantás.
Hogy találtak rá a... barakkokra? - kérdezte Mrs. Flowberry. - Csak úgy idejöttek és észrevették őket?
Baez gyorsan rám pillantott. Intettem a fejemmel, hogy csak rajta.
 Hát... nem egészen - mondta Baez. - Az a helyzet, hogy azt hittük, mi vagyunk a kiválasztottak.
Mrs. Flowberry eltátotta a száját. -Mik?
Baez őrmester oldaltáskájába nyúlt, és egy kis fából készített viking hajót vett elő belőle.
 Ez az.
Rhonda asszony megbökte a mutatóujjával a hajócska oldalát. -Mi ez?
 Egy hajó - mondta Baez.
 Azonnal tisztában voltam vele, hogy nem kengyelfutó gyalogkakukk.
 Miss Alonso találta. Nézzék csak meg az oldalát. Úgy hajoltunk a kis hajómakett fölé, mint amikor a rögbisek fogadalmat tesznek meccs előtt. Körbe-karikába, összekapaszkodva.
 Kiválasztottak olvasta a feliratát remegő szájszéllel Miss Littlerock. - Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Baez megcsóválta a fejét.
 Meg voltunk győződve róla, hogy a játék nem fair. És hogy mi vagyunk a kiválasztottak.
 Várjon, csak várjon! - simogatta meg vékonyka bajuszát Mr. Flowberry. - Azt akarja mondani, hogy Mr. Halldórsson már jó előre leosztotta a lapokat?
 Legalábbis azt hittük.
Jézusom, én semmit sem ertek az egészből! - kiáltotta
ingerülten Mrs. Flowberry. - Nem beszélne valaki értelmesebben?
 De hiszen értelmes ez, asszonyom - magyarázta Baez. - Arról van szó, hogy Mr. Halldórsson tréfás kedvében úgy koreografálta meg a játékot, hogy előre meghatározta, ki legyen a nyertes. Nem tudom, világosan beszélek-e?
 Hol találtak rá erre a kis izére?
 Nem messze innen. A hasadék bejáratánál. így bukkantunk rá a barakkokra. Azt hittük, ők rejtik az igazi hajót. De nem volt bennük semmi, illetve csak a pokolgép. Ekkor már magamhoz tértem, és a fegyverem is visszakaptam tőlük. Egyszerűen szükségük volt rám.
 Ez őrült - mondta Miss Littlerock nyilvánvalóan az elhunyt Baldur Halldórssonra célozva. - Elmebeteg, nem is vitás.
Mrs. Flowberryn látszott, hogy még mindig nem érti egészen a történteket.
Várjon csak egy kicsit, ne siessen. Eszerint Baldur Halldórsson nem halt meg, hanem itt lapul a környéken, és figyel bennünket?
Baez őrmester megvakarta a fejét.
Úgy képzelem a dolgot, hogy a játék a következő: akár Halldórsson, akár a viking kiválaszt közülünk valakit, aki megkapja tőle a hajót. Olyan helyen bukkan rá, ahol döntenie kell két lehetőség között. A hajó megmutatja neki, melyiket válassza. Miután ott van az oldalán a kiválasztott felirat, joggal hiheti, hogy Halldórsson őt jelölte ki örököséül, a többiek pedig csak ostoba tréfájának áldozatai. Aki megtalálja a hajócskát- ismétlem -, azt hiszi, hogy a hajó útmutatása nyomán rábukkanhat a kincsre. És rá is bukkan valamire. Mi például a barakkokra. Ma már tudom, amit akkor még nem tudtam, amikor Miss Alonso megtalálta ezt a kis szörnyeteget.
Mit?
 Azt, hogy a kis hajó maga is rejtvény, hiszen két lehetőség lapul benne. Az egyik, hogy valóban a kincshez vezet, a másik pedig, hogy a halálhoz. Értik? Amikor valaki megtalálja, nem tudhatja, melyik lehetőség rejtőzik benne. Az előbbi-e, avagy az utóbbi. Mi sem tudtuk. Alonso hadnagy biztos volt benne, hogy ő a kiválasztott. Csakhogy a barakkok halálos csapdának bizonyultak. A hadnagy azt hitte, vagy
bennük várakozik a hajó, vagy alattuk, elásva. Ezért aztán Kerr-rel együtt berohant az.egyik ajtaján, anélkül, hogy meggyőződtek volna róla, nem csapdába esnek-e. Még szerencse, hogy én voltam a hátvéd... mint rendesen. Beugrottak a barakkba, az ajtó pedig becsukódott mögöttük. Sem ők, sem én nem voltunk képesek többé kinyitni. Es betömi sem lehetett. Valószínűleg páncélajtó volt, és talán meg is találnánk valahol a lávamezőn, ahova a robbanás repítette. Odabent tűz és egy bomba várta őket beélesítve... a többit tudják. A kis hajó hamis idegenvezetőnek bizonyult.
 Nem maguk voltak a kiválasztottak - biccentett nagyon is nyugodtan Mrs. Flowberry.
Ez a játék lényege - sóhajtotta Baez őrmester. - Hogy senki nem lehet biztos benne, valóban ő-e a nyertes.
Lelkem mélyén kénytelen voltam gratulálni Baldur Halldórsson szellemének.
Mindeddig kitűnően működött a társasjátéka.
Rövid keresgélés után megtaláltuk Miss Alonsót és Kerr őrmestert. A robbanás messzire vetette a testüket, bár akkor, amikor felröppentek a levegőbe, már alig volt súlyuk. A sebesen elharapódzott tűz gyermekméretűvé zsugorította őket.
 El kell tűnnünk innen - figyelmeztetett Baez megigazgatva a vállán a géppisztolyát. Majd felszisszent, és a mellkasához kapott. - Ha nem talált volna el az a rohadék...
Miss Littlerock szomorúan megrázta a fejét.
 Ha magának, tapasztalt katonának nem sikerült lelépnie, akkor hogy sikerülne nekünk?
 Biztosan van valami megoldás.
Mi többiek csak hallgattunk. Hallgatott Rhonda asszony, lábánál a szánalmasan kicsi holttestekkel, hallgatott a Flowberry házaspár, és hallgattam én is. B iztos voltam benne, hogy a viking itt lapul a közelünkben, és cl nem mulasztaná egyetlen szavunkat sem.
 Velük mi legyen? -bökött végül is a holttestekre Rhonda asszony. Az égett bőr és hús szaga ott keringett körülöttünk, mintha a köd mindegyre hozzánk hajlottá volna.
Miss Littlerock, amióta csak megtaláltuk a szénné égett testeket, nem volt hajlandó rájuk pillantani.
 Azt csinálhatnak velük, amit akarnak - mondta színtelen hangon. - Csak ne beszéljenek róluk. Megpróbálom anélkül megúszni a mai napot, hogy ne őrüljek meg. De ha sokat beszélnek róluk, attól tartok, elveszítem az eszem.
Rhonda asszony odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
 Vegyél mély lélegzetet, kicsim. Az talán segít.
Miss Littlerock felnézett rá. Furcsa mosoly ült az arcán.
 Vegye le rólam a kezét. Ha nem, sikoltani fogok. Aztán fejjel nekirohanok egy kőnek, és ezt addig ismételgetem, amíg meg nem halok.
 Ahogy óhajtod, kicsim.
Baez az égett maradványokra bökött.
 Tényleg, mi legyen velük?
 Hagyjuk itt őket - javasolta bajuszát simogatva Mr. Flowberry. - Későre jár az idő. Holnap visszatérünk és... megadhatjuk nekik a végtisztességet.
Bólintottunk, pedig egyáltalán nem voltunk biztosak benne, lesz-e számunkra még holnap.
Igyekeztem vacsorára összekapni magam. Gwendolin tű, cérna, néhány folt és némi ügyesség segítségével helyrepofozta a ruhámat, s a korom is lejött a képemről a meleg víz alatt. Bár még így is hagyott némi kívánnivalót az öltözékem, legalább a közszemérem elleni vétség veszélye elmúlt a fejem fölül.
Gwendolin, Simon és Snorri egymás lábát taposva igyekeztek a kedvemben jámi. Snorri még a vastartaléknak szánt 12 éves whiskyjét is kinyitotta, csakhogy jobb kedvre derítsen vele.
Sajnos éppen fordítva történt a dolog. Ahogy elmeséltem, mi történt velünk, az ő homlokukat verte ki a víz, és az ő lábuk remegett, mintha ők is ott lettek volna a robbanásnál.
Ez... egyszerűen elképesztő! - dörmögte Snorri. - Esküszöm, ezerszer megbántam már, hogy engedtem a kísértésnek. Mit gondoltok, nem lehetne valahogy mégis meglépni?
 Lehetetlen - ráztam meg a fejem. - A viking megöli, aki ki akar szállni a buliból.
 És aki nem akar?
 Azt is.
 Akkor mit csináljunk?
Simon egyelőre csak ült halálsápadt képpel, és nem szólt semmit.
Gwendolin az ujját tördelve fordult hozzám.
 Nincs valami terve... Leslie? Szomorú szívvel vontam meg a vállam.
 Mi lehetne? Vagy itt maradunk, és felvesszük vele a harcot, vagy megpróbálunk elmenekülni. Ez utóbbi biztosan nem sikerülne.
 Jézusom, én... egyszerűen mozdulni sem tudok. Úgy érzem, mintha... jéggé fagytam volna. Leslie, kérem, én még élni szeretnék. Huszonhat éves vagyok, a huszadik század végén, Európában... lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen lemészároljon egy őrült. Hiszen alig száz kilométerre van tőlünk Reykjavík...
 A mennyország meg kétujjnyira - mondta mogorván Simon. - Azzal nem megyünk semmire, ha összeomlunk. Csinálnunk kell valamit.
 Például mit? - tudakolta Snorri.
 Például valamennyien egyszerre elindulunk a kivezető ösvényen. Van géppisztolyunk, nem is egy, vannak revolve  reink, ő viszont csak egyedül van. Lehetetlen, hogy legyőzzön bennünket.
 És ha mégis?
 Elképzelhetetlen! Snorri megcsóválta a fejét.
 Nála az adogatás, barátaim. Holtbiztos vagyok benne, hogy ezt az eshetőséget is számba vette. Tudja, milyen lelkiállapotban vagyunk. Bizonyára megtette szökésünk ellen a megfelelő óvintézkedéseket.
 Mire gondolsz?
Például aláaknázta az ösvényt. Mondjam tovább?
 Ne! - könyörgött Gwendolin.    I la istent ismersz, befogod a szádat!
 Maguk mit végeztek odakint? - kérdeztem tőlük, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmüket a vikingről. Csakhogy próbálkozásom szánalmas kudarcot szenvedett: ugyan mivel terelhettem volna el a figyelmet róla?
 Én a lávamezőt tanulmányoztam - mondta h alkan Gwendolin -, ha egyáltalán tanulmányozásnak lehet nevezni, amikor az ember... egyfolytában az életéért aggódik azok között a rohadék kövek között. Aztán meghallottam a... hangokat. A kövekből jöttek. Behúzódtam egy szikla alá, fejemre szorítottam a mohapárnát, és addig feküdtem ott, amíg Simon rám nem talált.
 Maga találta meg Gwendolint?
 Amikor megszólaltak a hangok, sejtettem, hogy Gwendolin kiborul tőlük. Utána siettem, nehogy valami ostobaságot csináljon. Szerencsére megtaláltam.
Gwendolinra nézett, és annyi melegség áradt a hangjából, hogy azonnal megértettem, honnan fúj a szél. Amikor pedig Gwendolin is rámosolygott, már biztos voltam benne, hogy újabb románcnak vagyok a tanúja.
 Hát maga? - kérdeztem Snorritól. Snorri megvonta a vállát.
 Megpróbáltam ellenőrizni az összes rajzot, amit Stein-pórsson hagyott ránk. Mondanom sem kell, hogy szart érnek. Az is Baldur bácsi tréfái közé tartozott, hogy hamis térképekkel etetett bennünket.
 Sikerült valamire rájönnie?
 Csak arra, hogy valaki óriási munkával bemikrofonozta-behangszórózta az egész környéket.
 Ki az a valaki?
 Mondjam, hogy Baldur bácsi? Honnan a francból tudjam?
Néhány apróságról viszont kénytelen voltam felvilágosítani őket. Például a kis viking hajóról, amely nem sokkal ezelőtt bukkant fel először a történetünkben. Gwendolin és Simon úgy néztek rám, mintha azt akartam volna elhitetni velük, hogy a viking nem más, mint az Egyesült Allamok elnöke.
 Kis... hajó? - nyögte Gwendolin. - Mutatja az... utat? -Vagy az igazságot mutatja, vagy a hamisságot. Ezt kell
eldönteni mindenkinek. Baldur bácsi nem végzett rossz munkát. Maga nem is csodálkozik, Snorri? Eggertson megrázta a fejét.
 Én már semmin sem csodálkozom. Baldur bácsi nem volt normális, és én sem vagyok az, hogy ide jöttem. Különben nem hiszem, hogy a hajómodell most bukkant volna fel először.
 Nem hiszi?
 A Buxton-csapat volt az első, amely megérkezett a lávamezőre. Alighanem azon nyomban rá is találtak egy hajócskára. Azt hitték, ők a kiválasztottak, és elindultak azon az úton, amelyet a hajó jelölt ki számukra. Aztán a viking csapdájába estek. Vagy vegyük az osztrák párost. Megtalálták a hajót, amely a kisvasúthoz irányította őket. Azt hitték, megfogták az isten lába szárát, pedig csak a halálét fogták meg. Ezután a katonák következtek. Mindenesetre, ha kishajót találok, eszem ágában sem lesz követni az utasítását.
 És ha éppen te vagy a kiválasztott?
 Átpasszolom neked a dicsőséget.
 Kösz - mondta Simon. - Megyünk vacsorázni? Mentünk.
Rhonda asszony hozzám hasonlóan ugyancsak összekapta magát. Tiszta volt a ruhája, az arca, sőt még ki is sminkelte a képét. Ahogy beléptem az ajtón, halvány mosolyt küldött felém.
Gestur Svansson már mindenről értesült, miként Miss Sveinbjörnsdóttir és Erla is. Gestur a szája szélét rágta, és egyetlen hang nélkül sürgölődött a svédasztal körül  a két lány nem is csinált titkot belőle, hogy rettenetesen meg van rémülve.
Majd valamennyien odabent voltunk már, amikor Fredo Rex odajött az asztalunkhoz, és lehajtott fejjel megállt mellette.
 Halottam, mi történt odakint - mondta száraz fahangon. - Igazán sajnálom.
 Hát még mi - sóhajtottam.
Egész nap a lávamezőn jártunk, de... nem találkoztunk senkivel. Mi történt a holttestekkel?
 Egyelőre kint maradtak Ú mondtam neki.
 Nem kellene... hiszen süt a nap, és még jól... látunk. -Nem mész sehova, Fredo! - süvített felénk Serena Rex
éles hangja.
 De azok a holttestek...
 Azoknak már úgyis mindegy.
Fredo Rex megfordult, és visszament a helyére.
 Valamit tennünk kéne - mondta Simon a levegőnek. -Össze kellene fognunk.
Fogjunk össze - helyeselt a bajuszát simogatva Mr. Flowberry.
 Az nem igaz, hogy ennyien vagyunk itt jó eszű emberek...
 Enyhe túlzás - morogta Snorri. - Ha az lennék, nem lennék itt. És nem ugrattalak volna bele titeket is ebbe az ostoba kalandba.
Úgy látszott, ismét rátör a lelkifurdalás. Felálltam mellőle, és a magába roskadt Stefiihez sétáltam.
 Leülhetek?
 Persze - mosolygott rám. - Akár meg is ölhetsz. Előbb-utóbb úgyis megteszi valaki. Akkor már legalább te légy az.
 Hagyd ezt az ostobaságot. Steffi a kezemre tette a kezét.
 Láttam Miss Alonsót és azt a másikat is. Lehet, hogy már nincs is kedvem élni. Nem érdekel, ha meg is halok, de előbb... gyere be hozzám.
Ekkor Rhonda asszony szólalt meg a mellettünk lévő asztalnál. Nyugtalan volt a hangja, mintha nem jutott volna neki a lepényhalból.
 Hol van Mr. King? Látta valaki?
Mindig is úgy tartottam, hogy az élet a legügyesebb rendező. Alighogy elhangzott izgatott kérdése, és alighogy mindenki nyugtalanul körbepislogott, nem rejtőzik-e valamelyik asztal alatt a King páros, kivágódott az ajtó és Mrs. King esett be rajta. Úgy zuhant közénk, mintha valaki belökte volna.
 Segítsenek, kérem szépen, segítsenek! - lihegte, miközben térdre esett a szoba közepén. - Megölte, istenem, megölte!
I
Egyszerre ugrottak fel valamennyien. Jómagam is feltá-pászkodtam, nehogy feltűnő legyen a dolog.
 Kit öltek meg? Ki ölte meg? - zúgtak el mellettem a kérdések. Egyedül csak Rhonda asszony nem kérdezett semmit. Szívére szorította a kezét és hallgatott.
Edgár... meghalt - suttogta Mrs. Bella King. Rhonda asszony nem vette észre azt az alattomos mosolyt, amely végigfutott az arcán. - Megölte... Edgárt!
 Kicsoda? - tette fel a kérdést egyszerre legalább öt száj.
 A... viking. És engem is... megsebesített.
Feltűrte zubbonya ujját, és felénk mutatta a karját. Sovány, inas volt, mint ahogy sovány, inas volt az egész teste. Barna bőrén hosszú, véres csík húzódott, amely akár egy kés nyoma is lehetett.
Bella King szerint az is volt. Úgy mesélte a történetét - lihegve, és lelke fenekéig beleélve magát-, hogy majd magam is elhittem. Még a nyála is fröcsögött a nagy igyekezettől.
Én nem akartam... de ő csak mondta, hogy menjünk, menjünk...
Gestur Svansson odasietett hozzá, gyümölcslével a kezében.
 Igya meg, asszonyom.
Mr. Flowberry széket nyomott alá, de Bella King nem akart leülni. Állva itta meg a gyümölcslevet, és még arra is vigyázott, hogy úgy remegjenek az ujjai, mintha csak az imént rántotta volna ki őket egy egérfogóból.
 Kimentünk... egy sziklához... mert ott... Edgár azt gondolta, hogy... ott kell lennie... a hajónak. Mielőtt még... bármit is tehettünk... volna, kibukkant a ködből a... viking.
 Te jó isten! - nyögött fel Gwendolin. - Ez a szörnyeteg mindenütt ott van? - Bedugta a fülét az ujjával, és a fal felé fordult. - Nem akarom hallani, mi történt, értik?! Nem akaaaarooom! -kiáltozta.
 Maga azért csak mondja-intett Svansson Mrs. Kingnek, elvéve tőle az üres poharat. - Mi történi, asszonyom?
 Előbukkant a ködből a... viking. -És?
 Lelőtte Edgárt.
Snorri felállt, és kinézett az ablakon, mintha a vikinget lesné.
 Nyílvesszővel?
Kíváncsian vártam Bella King válaszát. Mrs. King habozott egy sort, majd megrázta a fejét.
 Revolverrel.
Megállt a szobában a levegő. Előbb talán nem is értették pontosan a szavát, vagy ha értették is, nem csörgött le a tudatukig. Csak akkor döbbentek rá a történtek lényegére, amikor Simon meghökkenve Bella asszonyra pislogott.
 Úgy érti... a viking lőfegyverrel ölte meg a férjét? Bella asszony bólintott.
 Bármilyen hihetetlen is... de azzal. Snorri széttárta a karját.
Ez egyszerűen... elképesztő. Még sosem ölt lőfegyverrel.
 Nyomós oka lehetett rá - bólogatott Fredo Rex.
 Ott voltam mellette, és megdobtam egy kővel - magyarázta Mrs. King.
 Ön a vikinget?
Kénytelen voltam... vele. Hogy megértsék a helyzetemet. .. ott állt mellettem Edgár, és a sziklát nézegette.
 Sziklát?
 Egy... lávasziklát. Az volt a rögeszméje, hogy... követ tettek a sírra. Valahol olvasta, hogy a régi vikingek köveket tettek a sírokra. Amint a követ... nézegette, kibukkant a ködből a viking. Felajzotta az íját, és... Edgárra fogta. Édes istenem!
Szeméhez nyúlt, és könnyeket dörzsölt ki belőle. Közben úgy rázta a zokogás a vállát, hogy öröm volt nézni.
 Nem kéne lefeküdnie, asszonyom? -kérdezte részvétteli hangon Gestur Svansson. - Valamelyik hölgy majd ön mellett marad...
Bella King elutasító mozdulatot tett a kezével.
Nem... szükséges, már... jobban vagyok. Ennyi évnyi házasság után... - megremegett a szája széle, és félő volt, hogy igazi, mindent elsöprő erejű zokogásban tör ki. Mivel volt egy kis időm, Rhonda asszonyra néztem. Amit az ő arcán láttam, az viszont igazán megdöbbentett. Mintha nem is Bella King, hanem az ő férje lett volna Mr. King. Csak úgy tombolt a fájdalom az arcán.
 A viking vesszőt tett az íjára, és... Edgárra fogta. Én peI
dig... hozzá vágtam egy követ. Véletlenül került a kezembe, és... mivel nem tudtam máshogy megvédeni... a képébe hajítottam. Ordított egyet... és... eleresztette az íját... és vesszőstől a hamura ejtette. Edgár... nekiugrott, és bár... kiáltoztam neki, hogy ne tegye... megpróbálta elkapni a férget. Ő meg... kihúzott egy revolvert a zsebéből, és... mellbe lőtte a férjemet. Ha jól emlékszem, kétszer is.
Egészen pontosan hol történt a tragédia? - kérdeztem, mintha ez lenne a legfontosabb.
Bella asszony rám pislogott.
 Már mondtam, hogy... egy nagy kő mellett.
 Be kéne hozni. Lehet, hogy meg sem halt. Bella asszony nagyot csuklott.
 Meg... halt. Biztosan meg... halt.
 Miért olyan biztos benne?
 Az egyik golyó a szívébe... hatolt. Láttam. Tudom, hol az ember szíve. És a tekintete is... üvegesedni kezdett. Edgár... meghalt! Edgár... halott!
Nagy zuhanást halottam az étterem végéből. Rhonda asszony esett össze.
 Mi a fenét csináljunk? - tördelte a kezét Snorri, miközben le-fel futkosott a szobában. - Mondjátok meg, mit csináljunk?
 Csak semmi pánik - igyekezett megnyugtatni Simon, bár az ő arcán is ott virított a félelem. - Próbáljunk meg logikusan gondolkodni.
Neeem! - nyögte Gwendolin egy fotel mélyéből. - Én nem próbálok meg... sehogy sem akarok gondolkodni. Nem akarok gondolkodni! El akarok menni innen!
 Valamennyien ezt akarjuk - mondta Snorri. - Én is ezt akarom.
 Akkor tűnjünk el! Vannak fegyvereink... Snorri megrázta a fejét.
 Mr. Lawrence szerint a biztos halálba rohannánk. -De ha itt maradunk is biztos... halál vár ránk. Én nem
akarok meghalni! Még fiatal vagyok, túl korai lenne...
 Senki sem akar meghalni - dörmögte Simon a haját ci-rógatva. - Kell lennie valamilyen megoldásnak!
 Várjunk - mondta Snorri. - Mást úgysem tehetünk.
 Mire? - zokogott Gwendolin. - Ugyan mire?
 Talán felszáll a köd - bizakodott Snorri. - Nem ismerem ugyan Izlandot, de minden ködnek egyszer fel kell szállnia.
Haboztam egy kicsit, hogy megmondjam-e nekik, végül úgy döntöttem, megmondom. Legalább nem ringatják magukat hamis illúziókba.
Ez a köd nem száll fel - mondtam. - Csak akkor, ha a viking... elvégezte a dolgát.
 Azaz megölt bennünket? - kérdezte Simon.
 Valahogy úgy.
 Miért gondolja, hogy a köd nem fog felszállni? Minden köd felszáll egyszer!
 Kivéve ezt - mondtam. - Ez nem normális köd.
Az ablakhoz sétáltam, és kibámultam rajta. A nap sugarai éles szögben érték a lávamezőt, így valamivel homályosabb volt a világ, mint napközben. A köd ott leselkedett alig néhány méternyire a telepünktől: nem mozdult, nem jött közelebb, de nem is távolodott tőle.
Snorri megállt mellettem, és csípőre tette a kezét.
 Hogyhogy nem normális köd?
 Úgy, hogy nem az. És ezt maga is tudja.
Snorri elnézett mellettem, aztán leroskadt Gwendolin karosszékének a karfájára.
1... gen. Tudom - mondta. - Már akkor is tudtam, amikor először megpillantottam. Csak valahogy... nem akartam elhinni. Azt gondoltam, ha nem hiszem el, talán nem is létezik.
Gwendolin nagyot sikoltott, és elkapta Snorri karját. Eg-gertson a levegőbe markolt, majd ráesett a lányra. Gwendolin csépelni kezdte Snorrit, ahol érte.
 Mit jelent az, hogy nem... normális köd? Mit jelent ez? Hova hoztál te... állat? Hova hoztál?
Végül is Simonnal közösen sikerült kimentenünk a lány karmai közül. Snorri nem szólt egyetlen korholó szót sem, csak arcára szorította a zsebkendőjét.
 Leslie? - kérdezte Simon, miután áttelepítettük Gwen-dolint a sezlonra. - Mi a helyzet a köddel?
I
 Mintha élőlény lenne - mondta gyorsan Snorri. - Egy rohadt, mohó élőlény. Mintha kiszívná az erőnket. Ugyanakkor valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy... egyféleképpen tudjuk csak megtörni ezt a varázst, vagy akárhogy is hívjuk, ami itt van körülöttünk a köd képében... ha megtaláljuk a hajót. Meg kell találnunk, és akkor mi nyertünk. Nem B aldur bácsi.
Gwendolin maga elé meredt, Simon ezzel szemben beleegyezőn bólintott.
 Lehet, hogy igazad van. Más lehetőségünk úgyse nagyon maradt. Keressük hát meg a hajót.
És ha... nem találjuk meg? - kérdezte Gwendolin. -Vagy ha a viking előbb talál ránk, mint mi a hajójára? Hideg eső kezdett dobolni az ablakon.
Gwendolin végül is úgy döntött, lefekszik, és pihen néhány órát. Snorri odatolt két fotelt a lány szobája elé, és megágyazott magának rajtuk. Mintha ezzel akarta volna a lelkiismeretét csillapítani. Simon nem csinált semmi látványosat, csupán betárazta a pisztolyát. Úgy döntöttünk, kora hajnalban elindulunk, és megkeressük a hajót.
Könnyedén mondtuk ki a szentenciát: megkeressük a hajót, és kész. Lelkünk mélyén azonban tisztában voltunk vele, hogy majdhogynem lehetetlen feladatra vállalkozunk. Hatalmas szénakazalban próbálunk megtalálni egy tűt, ráadásul abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán benne van-e. Mégis tennünk kellett valamit, mert ha nem teszünk, megbolondulunk. Ha nem teszünk semmit, az maga a halál.
Felálltam, és kifelé készültem. Rám néztek, de nem szóltak semmit. Snorri behunyta a szemét, mintha aludni próbálna, Simon viszont ölébe ejtette a fegyverét, és a falat bámulta.
Megálltam a házunk mellett, és a magabiztosan gomoly-gó ködre néztem. Kedvem lett volna odamenni hozzá, és belecsapni néhányat az öklömmel. Hogy mégsem tettem, annak egyedül az volt az oka, hogy nem akartam Steffi Little-rockot kétségek között hagyni.
Azt hittem, be van zárva az ajtaja, de nem volt. Sőt, fegyver sem volt nála. Az ágya szélén ült, fehér pizsamában és egy könyvecskébe firkálgatott valamit a töltőtollával.
 A naplóm - mondta nyugodt, szenvtelen hangon, anélkül, hogy felnézett volna rám. - Lehet, hogy ez lesz az utolsó lapja. Szeretném látni annak az arcát, aki elolvassa majd. Van valami rettentően izgató az ilyesfajta alkotásokban. Ez volt az utolsó mondata szegénynek, vajon mire gondolhatott közben? Tényleg, mi a fenére is gondolok?
Becsukta a naplóját és letette a szőnyegre.
 Nem zártad be az ajtót - mondtam neki. - Sem a házét, sem a szobádét.
 Nem - mondta. - Minek? Ha meg akar találni, úgyis megtalál. Bűnös vagyok, Leslie.
Miben?
 Kapzsiság vétkében. -Igazán?
 Majd elmondom, miért. Hogy van Baez?
Ekkor jutott csak eszembe, hogy be kellene néznem hozzá. Egyelőre azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy Baez nem az a fickó, akitől öt percenként meg kell kérdezni, nincs-e valamire szüksége.
Hirtelen zajt hallottam az ajtó felől. A revolverem után nyúltam, de Steffi lefogta a kezem.
 Erla az - mondta. - Megígérte, hogy lefekvés előtt benéz hozzám.
Halkan megkopogtatták az ajtót.
 Gyere be - kiáltotta Steffi.
Erla belépett, majd megtorpant, amikor észrevett. Tett egy riadt lépést hátrafelé, de Steffi hangja még idejében megállította.
 Gyere be, ha mondom. Nem zavarsz bennünket.
Erla Hauksdóttir olyan szemekkel nézett rám, mint aki pontosan tisztában van vele, mennyire nem zavar. Megköszörülte a torkát, és az ajtófélfának támaszkodott.
 Éppen most fejeztük be a rendrakást. Gestur alaposan ki van borulva. - Megcsóválta a fejét és mélyet sóhajtott. - Nem tudom, mit csináljak. Csak tehetetlenül várom, hogy lesújtson rám a halál... Ha más mesélné, egyszerűen nem hinném el.
I
I
 Magával nincs baja a vikingnek - vigasztaltam. - Hiszen maga nem vesz részt a versenyben.
 Számít az? - kérdezte lemondó hangon. - Valamennyien halálra vagyunk ítélve. Legalább azt tudnám, mi az ördögöt követtem el, amiért így büntet az Isten.
 Nem az Isten bünteti - mondtam. - Az a helyzet, hogy akaratán kívül belekeveredett valamibe.
 Kösz, hogy megvigasztal. Mindenesetre elmegyek aludni. Apropó, az imént Mr. Baeznél jártam. Gestur utasított, hogy vigyek neki valami ennivalót. Majd kővé váltam rémületemben.
Éreztem, hogy hideg hullámok futnak végig rajtam.
 Mi történt? Csinált valamit Baez őrmester? Erla elhúzta a szája szélét.
Persze hogy csinált. -Mit?
 Varrt. Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
 Már azt hittem, valami komoly. Mit varrt?
 Saját magát.
A hideg hullámok ismét csak futkározni kezdtek rajtam.
 Saját magát?
 Ahogy mondom. A bőrét varrta. Amikor beléptem hozzá, a tükör előtt állt, és egy tűvel saját magát fércelte. Közben olyan képet vágott, mintha éppen a vakbelét húznák kifelé érzéstelenítés nélkül. Letettem a kaját az asztalra, és el-inaltam. Ha még két percig ott kellett volna maradnom, holtbiztos, hogy kidobom a taccsot. Na, jó éjszakát.
Egyetlen pillanat alatt elrepült előlem Izland, Steffi Little-rock ígéretes pizsamája, még ígéretesebb ágya, s Pápua Új-Guineán találtam magam. Egy fa alatt feküdtem, felettem Balthazar, aki nem Balthazar óbégatott az amulettjét marko-lászva. Jómagam vérben fürödtem, s a környező fákon guny-nyasztó keselyűk egy ággal lejjebb ereszkedtek, hogy abban a pillanatban, amint Balthazar, aki nem Balthazar elhagyja a terepet, rám vessék magukat.
Még nem haltam meg, de közel voltam hozzá. Nem verekedésben sebesültem meg, nem is a féltékeny Hány, aki nem Harry vágta belém a lándzsáját - a falu legszebb lánya, Ba-rina, aki nem Barina körüli félreértéseket végül tisztáztuk -,
nem is a nagy fehér hernyókért folytatott küzdelem áldozata lettem, szégyenszemre egy disznó agyara hasította fel a lábszáramat.
A disznó Balthazar, aki nem Balthazar feleségéé volt  ő hozta hozományként néhány hónappal a zelőtt, amikor Balthazar, aki nem Balthazar házába költözött. Kicsi, hosszú orrú kandisznó volt, gyakorta futkosott a közelemben, amikor Balthazar, aki nem Balthazarnál tettem látogatást. Érdeklődve szimatolgatott, amint a ház oldalához támasztott létra fokain tapostam magam felfelé, majd el is veszítette irántam való érdeklődését, amint felmásztam Balthazar, aki nem Balthazar barátomhoz a lakószobába.
Mint ahogy a legtöbb baráti kapcsolatban a szerelem okozza a gubancot, a mi békés viszonyunkat is egy lány tette tönkre. Ez a lány az ugyancsak hosszú orrú malachölgy volt, Miss Röfi, akit Balthazar, aki nem Balthazar kemény pénzért vásárolt a rabauli piacon, hogy társra leljen benne a kandisznaja. Véletlenül szemtanúja voltam ajelenetnek, amikor Balthazar, aki nem Balthazar hazahozta a piacról új szerzeményét.
A hozományba kapott kanmalac megdermedt a meglepetéstől, amikor Miss Röfi bebaktatott az udvarba. Látszott rajta, hogy elégedetten veszi tudomásul: jó helyre került. Amikor pedig a kanmalac hozzá settenkedett, úszott a boldogságban.
Szerelem volt ez az első látásra. És nem is reménytelen. A két egymásnak szánt disznó nem húzta sokáig az ismerkedést  rövid szimatolás után úgy döntöttek, megtartják a nász-éjszakát, méghozzá tüstént, az udvar közepén. Diszkréten behúztuk az ajtó függönyét odafent, s Balthazar, aki nem Balthazar csak annyit mondott, hogy alighanem egy jövendő disznógazdaság alapjait fektette le a mai napon. Jó néhány órával később, amikor egy üveg szágópálinka elfogyasztása után lemásztam a létrán, hogy hazamenjek, a két sertés a beteljesült szerelem fáradt elégedettségével pihent egymás mellett.
Ekkor óriás hibát követtem el. Talán a szágópálma leveléből erjesztett, rágás útján készített ital is ludas lehetett a dologban, mindenesetre kifelé menet megvakargattam Miss Röfi hátát. Miss Röfi hálásan röfögve vette tudomásul a dolgot, a másik, a hozományba kapott kandisznó azonban már
korántsem így viszonyult hozzám. Felugrott és agyarait felém szegezve nekem rontott. Éppen csak ki tudtam menekülni előle az utcára. Balthazar, aki nem Balthazar, később nevetve magyarázta, hogy a kandisznók néha szörnyen féltékenyek a párjukra. Jó lesz, ha nem simogatom meg többé Miss Röfit.
Hetek múltával meg is feledkeztem a dologról, és egy napfényes, monszun utáni délelőttön felkerestem Balthazar, aki nem Balthazart, hogy előző napi megbeszélésünk szerint nyelvórában részesítsen. Beléptem az udvarába, becsuktam magam mögött a cirka nyolcvan centi magas, fonott kerítés kapuját, s éppen a létra felé igyekeztem, amikor a kanmalac nekem ugrott. Mivel váratlanul ért a támadása, nem is védekezhettem ellene. Az apró, de erős agyarak végigszántották a lábam, mélyen belevágva a húsba. Hogy nem lett nagyobb baj a dologból, azt csak Magdolna, aki nem Magdolnának köszönhetem, mivel fájdalmas ordításomra átvetette magát a kerítésen, és egy söprűvel addig verte a disznó fejét, amíg el nem takarodott.
Tudtam, hogy bajban vagyok, csak még azt nem tudtam, mekkorában.
Akkor kezdtem csak megijedni, amikor a varázsló is felbukkant, majd lemondóan felém legyintett. Végül mellém guggolt, és megpróbált rábeszélni, hogy halálom után, ami rövidesen bekövetkezik, legyek a falu védelmezője  cserébe megígéri, hogy szépen lefőzi a húst rólam, csontvázamat beviszi a dobok termébe, koponyámat pedig a legmagasabb ház homlokzatára erősíti, hogy minden jövevény megcsodálhassa.
Pokolian fájt a lábam, ájulás kerülgetett, de annyi erőm azért még maradt, hogy tiltakozzam a terve ellen. Elmagyaráztam neki - sziszegve és ájuldozva -, hogy egyáltalán nem szeretnék a falu védőistene lenni, és a koponyám is elég jól érzi magát a helyén.
A varázsló nem értette ugyan a dolgot, de megvonta a vállát és távozott. Nem ment messze, csupán leguggolt a ház sarkánál, és időről időre felém lesett.
Szerencsére rövidesen visszatért Magdolna, aki nem Magdolna, és egy vékony anyagból, mint később kiderült, disznóbélből sodort gombolyagot hozott magával. A gombolyag
szörnyű színű volt - meg sem kísérlem leírni, mihez hasonlított.
 Az istállóban találtam - magyarázta lelkesen. - Lecsinálták a tehenek. Ki kellett kotornom alóla, akárcsak a tűt.
Magdolna, aki nem Magdolna, visszanyomott a földre, és mielőtt szabadkozhattam volna, térdével halántékon rúgott.
Amikor felébredtem, már napkelte volt, és tíz-tizenöt gyerek játszott a fekvőhelyem körül. Rosszat sejtve néztem a lábamra. Combom úgy összevissza volt fércelve, hogy ismét elájultam tőle.
Mondanom sem kell, hogy néhány nap múlva már le tudtam vánszorogni a folyóra fürdeni. A varázsló is csak rövid ideig volt szomorú, amiért nem főzhette le rólam a húst, Magdolna, aki nem Magdolnát viszont mindenki dicsérte ügyességéért.
Nagyot kattant valami a fejemben, s visszatértem Izlandra, Steffi Littlerock szobájába. Az ajtó ebben a pillanatban csukódott be Erla Hauksdóttir mögött.
Nem is bántam, hogy Erla hozta elő Baezt, nem nekem kellett megtennem. Tipródtam egy kicsit a szoba közepén, aztán Stefiire pislogtam. Csak reméltem, hogy jó adag bűntudatot lát a tekintetemben.
 Sajnos el kell mennem, Steffi - kezdtem nagyot nyelve. - Azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e veled. .. de meg kell néznem Baezt is.
Steffi meghökkenve gombolta ki a legfelső gombot a pizsamáján.
 El kell menned?
 Csak ide, Baezhez. Nem maradok tovább negyed óránál. Nem mondtam igazat, de úgy gondoltam, a cél érdekében
megengedhetem magamnak ezt a kis lódítást.
 De hiszen... Erla épp most mondta, hogy nincs komolyabb baja. Már... összevarrta magát.
 Hátha rosszul csinálta. Egyedül, tükör előtt... nyugtalankodom miatta, Steffi.
Steffi hanyatt vágta magát az ágyon, és kigombolta a második gombot. Gyöngyözni kezdett a homlokom, és éreztem, hogy a lábam sem olyan erős már, mint amikor bejöttem a szobájába.
 Esküszöm, visszajövök... csak egy kis idő... talán negyed óra...
 Csak menj, ha akarsz. Nézd meg... Baezt. Csak... menj.
Tudtam, ha kigombol még egy gombot, végem. És alighanem valamennyiünknek, nem csak nekem. Ezért aztán óriási erőfeszítéssel az ajtó felé ugrottam.
 Csak egy kicsit légy... türelemmel. Csak egy... kicsit. Kivágódtam az ajtón, lefutottam a lépcsőn, és kiléptem a
verőfényes éjszakába.
Steffi Littlerock éppen ebben a pillanatban oltotta le a szobájában az asztali lámpát.
Természetesen eszem ágában sem volt meglátogatni Baez őrmestert. Nem nyugtalankodtam miatta: tudtam, hogy amit meg kell tennie, azt meg is teszi. Ehelyett a felé a ház felé vettem az utam, amelyben Rhonda asszonyt szállásolták el.
Ez a ház már korántsem volt olyan előkelő és minden komforttal megáldott, mint a miénk. Földszintes volt csupán az istenadta: eredetileg alighanem raktárnak szánták. Amikor Rhonda asszony felbukkant közöttünk, Gestumak nem volt más lehetősége, mint hogy ezt bocsássa rendelkezésére.
Ezúttal még jól is jött, hogy nem emeletes volt Rhonda asszony fészke. Legalább nem kellett kődobálással, vagy kiáltozással felhívni magamra a figyelmét.
Gyengéden megkocogtattam az üveget és vártam. Alig hangzott el a kopogtatás, megreccsent az ablakkeret.
Van ott valaki...? - hallottam egy nyöszörgő hangot. Vagy álmából ébredt, vagy sírt. Sóhajtottam, és tovább ko-cogtattam az üveget.
 Mi lenne, ha kinyitná az ablakot? -Ki az?
 Lawrence.
 Maga... az? Mit akar?
Most már biztos voltam benne, hogy sírt. Fátyolos volt a hangja és elkeseredett. Mint amikor valaki a boldogságát siratja.
 Szerenádot szeretnék adni magának - mondtam. - Csak
éppen elveszítettem a gitáromat. Nem nyitná ki végre ezt a rohadt ablakot?
 Menjen a fenébe! Ha még tíz másodperc múlva is itt találom, magába lövök.
 Azt bizony nagyon rosszul tenné. A segítségét szeretném ugyanis kérni.
 Az enyémet? Mihez?
 El akarom kapni a vikinget. -És?
 Maga nélkül nem megy.
 Hogyhogy... nélkülem?
 Van egy kitűnő tervem. De maga kell hozzá.
 Biztos, hogy... józan?
 Nem hiszi?
 Lehet, hogy igazat beszél, mivel nincs itt McAllister. Mit akar tőlem?
 Öltözzön fel, és jöjjön ki hozzám. A stukkerját is hozza magával. Csapdát állítunk a vikingnek.
 Biztos benne, hogy tudja mit beszél?
 Azt hiszem, igen.
 Várjon. De jaj magának, ha...
Tíz perc sem telt el, és felbukkant az ajtóban. Ezúttal fekete ruhát, és fekete pulóvert viselt, mintha gyászolna valakit.
Kezében fenyegetőn feketedett egy 45-ös Magnum.
Másfél óra múlva tértem vissza Steffi Littlerockhoz. Ugyanúgy feküdt, ahogy hagytam, még a gombjait sem gombolta be a pizsamakabátján. Úgy lopakodtam be a szobába, mint a lump férj hajnaltájban a felesége mellé. Steffi kinyitotta a szemét és rám nézett. Láttam rajta, hogy el sem szun-dított azóta, amióta itt hagytam.
 Hogy van Baez? - kérdezte feje alá gyömöszölve a párnáját.
 Tűrhetően - mondtam. - Át kellett kötnöm a sebét.
 Baez itt volt - mondta rövid szünet után.
 Baez? Itt? - hökkentem meg.
Beszélni akart veled. Előbb a szobádban keresett, de Snorri azt mondta neki, itt vagy.
 Ez annyit jelent, hogy... lebuktam? Steffi behunyta a szemét.
 Vond le magadnak a megfelelő tanulságot. -Steffi,én...
Kinyújtotta a kezét, és az ajkamra tette az ujját.
 Csitt! Nem érdekel, hol voltál. A lényeg az, hogy visszajöttél. Különben sem vagyok féltékeny típus.
Azt hiszem, kikerekedett volna a szeme a csodálkozástól, ha bevallom neki, hogy az elmúlt másfél órát Rhonda asszony társaságában töltöttem.
 Kint voltam a... ködben - mondtam neki.
 Jézusom! Igazán szólhattál volna. Nem mintha kimentem volna veled...
Vetkőzni kezdtem.
 Megfürödhetek nálad?
 Csak tessék. Imádom, amikor fürödni járnak hozzám a látogatóim. Legalább hasznosnak érzem magam valamiben.
Titokban abban reménykedtem, hogy utánam jön a zuhany alá, de nem jött. Amikor aztán egy jókora törülközőbe burkolózva visszatértem hozzá, még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon, szemét a mennyezetre ragasztva.
Lefeküdtem mellé, aztán felkönyököltem, és kritikusan szemügyre vettem.
 Majdnem ugyanúgy fekszel, mint amikor elmentem -mondtam. - Vegyük olybá, hogy nem is mentem el. Ott tartottunk, hogy kigomboltad az egyik gombod a pizsamakabá-todon, majd a másikat...
 Eszerint a harmadik következik?
 Eszerint.
 Nem segítenél?
 Örömmel - mondtam tettre készen. - Cserkész koromban megtanultam, hogy úgy kell élni: egyetlen napod se múljék el segítségnyújtás nélkül.
Olyan szorgalmasan láttam munkához, hogy kénytelen volt leállítani.
 Csak egyetlen gombról volt szó, hé! És a nadrág is marad. , egyelőre.
 Történt valami? - kérdeztem gyanakodva. Lehet, hogy rosszul mértem fel a hangulatát, és mégiscsak neheztel a kirándulásomért?
Beszélni szeretnék veled - mondta. - Vagy mondjam úgy, hogy gyónni akarok?
 Micsoda?
 Jól hallottad. Gyónni akarok. Jó, tudom, hogy nem vagy pap, jól is néznénk ki, ha az lennél, azonkívül hagyd egy kicsit békén a nadrágomat, ha össze akarod hasonlítani a fehérneműmet Rhonda asszonyéval, feleslegesen strapálod magad, mivel nincs rajtam semmi a pizsamanadrág alatt. Na, ugye? Vidd a kezed, és figyelj rám.
Sóhajtottam és engedelmeskedtem.
 Miért éppen Rhonda asszonyt említetted?
 Mert őt húztad ki a forrásból félmeztelenül, vagy mi a fene. Ott száradt a bugyija egy kövön, már nem emlékszel rá?
Természetesen emlékeztem. Eszerint nem szagolta ki, hogy Rhondával voltam az elmúlt másfél órában.
 Miről akarsz beszélni velem? - kérdeztem kíváncsian. -Rólam.
Rólad?
Önmagámról. Valakinek el kell mondanom...illetve, majdnem el kell mondanom.
 Mi az ördögöt?
 Hogy én... nem vagyok az, akinek látszom.
Mintha bementem volna a zuhanyozóba, és magamra csorgattam volna Izland leghidegebb forrásvizét. Egyetlen másodperc alatt eszembe juttatta azt, amiről lázas igyekezettel szerettem volna megfeledkezni.
Elhúztam a kezem, és kicsit el is húzódtam tőle.
Attól tartottam, hogy ez az éjszaka szerelem nélkül múlik el.
A gyilkosok néha megölik a szerelmet is.
Steffi megérezte, hogy elhúzódom tőle  kapkodó mozdulatokkal begombolta a gombjait, és a nadrágját is feljebb rántotta magán.
 Szeretnék egészen őszinte lenni hozzád, de nem lehetek - kezdte sóhajtva.
 Akkor meg mi értelme az egésznek? Hátha nem is akarom hallani, amit mondani akarsz.
Miss Littlerock elmosolyodott.
I
 Dehogynem akarod. Tudom én, hogy akarod. Mást sem akarsz. Mégsem mondhatok el mindent. De amit elmondhatok, azt kérlek, hallgasd meg.
 Rendben van - biccentettem. - Hallgatlak.
 Nem az vagyok, akinek hiszel.
 Ezt már hallottam.
 Kétszeresen sem. Mert én pontosan tudom, mit hiszel rólam.
Mit?
 Erről nem akarok beszélni. Egyben vagyok bűnös, és ezt be is ismerem. A kapzsiság bűnében.
Már másodszor mondta, így kénytelen voltam jobban odafigyelni rá. Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Nem mondhatom el, hogy... miért vagyok itt, és hogy keveredtem bele... mert nem akarok másoknak bajt okozni. Egyszerűen csak... hallgatnom kell. Még akkor is, ha... az lesz a vége, hogy engem ölnek meg... más helyett.
 Miért nem mondod el az igazságot?
 Mert... megígértem valakinek. Ő jó volt hozzám. Nem tehetem meg, hogy bajt hozzak rá. Ezért hallgatnom kell. így kívánja a tisztesség.
Bár a tisztességnek, mint olyannak nyomát sem láttam ebben a játszmában, mégis megzendített valami egy húrt a lelkem mélyén. Védőszellemem is felébredt és kiáltozni kezdett, hogy figyeljek csak arra, amit Miss Littlerock mondott, sőt, jól rágjam meg a szavait.
Elhűlve hallgattam a kiáltozását. Egyéb alkalmakkor minden rábeszélő képességét igénybe vette, hogy megóvjon hasonló kalandoktól, ezúttal viszont mintha rá akart volna beszélni Miss Littlerockra.
Épp most ne hallgattam volna rá?
Néhány órával később, amikor felébredtem, Steffi már nem volt mellettem. Először azt hittem, a fürdőszobában van, de nem volt ott. Kinéztem az ablakon: a ház körül sem láttam. A kolompf a békésen sütkérezett a napfényben, fényes rézko-lompján megcsillantak a napsugarak.
Gestur Svansson ezen a reggelen sem volt barátságosabb, mint máskor, sőt mintha még morcosabb lett volna. Amikor beléptünk a terembe, tűnődve a szakáilát simogatta, és csak ímmel-ámmal fogadta az üdvözlésünket. A két lány sem repesett a boldogságtól. Sigrídur rám pillantott, majd rezzenéstelen tekintettel elfordította a fejét. Akár egy kóró is lehettem volna, amelyet befújt a szél a nyitott ajtón. Erla Hauksdóttir tompán csillogó szemei úgy néztek rám, hogy egyszersmind keresztül is szaladtak rajtam. Biztos voltam benne, hogy engem néz, de a kolompfát látja, vagy még azon is túl, a lávamezőt.
Gestur Svansson megvakarta a szakáilát, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
 Már éppen le akartuk szedni az asztalt. Nem hallották a kolompszót? Adj nekik Sigrídur.
Sigrídur felemelt egy fedőt az asztalról, majd kivett alóla egy jókora pisztolyt. Akkora volt, hogy majd letört tőle a keze. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy ez az adj nekik egészen másra szólítja fel a lányt, de Sigrídur csupán odébb tolta a stukkerét.
Vettünk magunknak egy kis lepényhalat, aztán lecsüccsen-tünk az asztalhoz. A többi asztal olyan magányosan nézett ránk, hogy szinte megsajnáltuk őket.
 A többiek? - kérdezte Snorri. - Még nem... ébredtek fel? Ott remegett a hangjában a félelem, hogy olyan választ
kap, amilyet nem szeretne hallani. Hogy valóban nem ébredtek fel, és nem is fognak soha többé.
 Elmentek - mondta Gestur.
 Hova? - kérdezte Snorri bambán.
Gestur karja széles kört írt le az asztalunk felett.
 Ki a mezőre. Megkeresni a hajót.
Eltátottam a számat, Snorri pedig leejtette a kanalát.
 Valamennyien?
 Persze - mondta Gestur Svansson. - Jól meg tudtam számolni őket, hiszen a viking gondoskodott róla, hogy ne kelljen sokat számolnom. Különben Rhonda asszony már az éjszaka elment. Kinéztem az ablakon: éppen akkor bújt bele a ködbe.
Rákiáltottam, hogy jöjjön vissza azonnal, de nem jött. Reggel viszont Mr. Baez volt az első. Alighogy megzendítettem a kolompot, már itt is volt. Megevett öt tojást...
 Eszerint jobban lett?
 Lázas volt, annyi szent. Úgy csillogott a szeme, mint a szentjánosbogár. Kérdeztem tőle, hova megy, de még csak nem is válaszolt. Feltette a géppisztolyát a vállára, és elhúzott. Akárcsak Mrs. King. Az egy csoda, Mr. Lawrence.
Mrs. King?
 Ő hát! A fene se érti, mi történik az emberekkel néhanapján. Azt hinnéd, hogy megőrül a fájdalomtól, hiszen a szeme láttára lőtték le a férjét... ő meg mintha megkönnyebbült volna tőle. Még dudorászott is, amint a teáját itta. Kemény csaj ez, nekem elhiheti. Szívós, mint a macska.
 Megreggelizett?
 Méghozzá rendesen. Aztán ő is beleveszett a ködbe.
 Volt nála fegyver?
 Talán a válltáskájában. Nem néztem bele. Ezután a Rex házaspár következett. Először csak egymás között sugdolóz-tak, majd Mr. Rex rám támadt, hogy nem ízlik neki a lepényhal, és ha egyszer megszabadul innen, és valaha is valaki kiejti a száján azt a szót, hogy lepényhal, keresztüllövi. Alighogy elmentek, Mrs. és Mr. Flowberry, valamint Miss Littlerock jöttek. Semmi különös. Ettek, mentek. Maguk is a mezőre indulnak?
 Oda - biccentett Snorri, ezzel mintegy meghatározva napi programunkat.
Gestur biccentett.
 Estig várok. Ha addig nem jönnek vissza, összecsomagolok, és eltűzök innen. Egyetlen perccel sem maradok tovább, mint feltétlenül szükséges.
Valami olyat láttam a tekintetében, amilyet még soha.
 Történt valami, ami megijesztette?
Gestur Svansson felemelt egy tiszta poharat, és keresztülnézett rajta.
 Más sem történik itt már napok óta, mint ami rettenetesen megijeszt. Nem vagyok anyámasszony katonája, de ami itt folyik, az minden képzeletet felülmúl. Legszívesebben most azonnal elrohannék...
 Egyenesen a viking karjába.
 Éppen ezért nem rohanok el. No és mert felelős vagyok
a két lányért is. Harmadszor pedig... mert én abba a ködbe még egyszer bele nem megyek.
 Hátha rövidesen felszáll.
Úgy mondtam, mintha nem mondtam volna már az elmúlt napok során jó néhányszor. Sőt, úgy ismételgettem, mintha imádság lett volna. A köd azonban meg sem moccant.
Gestur Svansson a képemhez dugta az orrát.
 Az a köd él - dünnyögte. - Nekem elhiheti.
Ezt is hallottam már nem is egyszer. És nem akartam hinni benne. Pedig valóban úgy viselkedett, mintha tudattal bíró lény lenne, olyasmi, mint a Szolárisz tengere.
 Hogy érti, hogy él?
 Az éjszaka bejött hozzám. Az ablakon át. .  - Úgy érti, az üvegen át?
 Nyitva hagytam egy kicsit, mert mi, izlandiak, jobban szeretjük így. Éppen csak résnyire nyitottam ki, azon jött be a rohadék.
 Nem lehetett valami vidám látvány.
 Nem tudom, mert amikor bejött, aludtam. Arra ébredtem, hogy valami nyomja a mellkasom és szorongatja a torkom. Azt hittem, a vacsorától van. Kinyitottam a szemem, hogy bevegyek valamit, amikor láttam, hogy a köd az. A mellemre ült és fojtogatott. Aztán egyszerre csak összetömörült és egy emberi lény formáját vette fel.
 A vikingét, mi?
 Honnan tudja?
 Kitaláltam. Mi történt ezután?
 A viking fojtogatott. Megpróbáltam megszabadulni tőle, de hiába, mert akárhogy is kapálóztam, egyszerűen átszaladt a kezem rajta. Amint megszabadulok innen, bemegyek az első templomba, és órákig imádkozom, hogy törölje ki az Isten a fejemből ezt az éjszakát.
 Hogy szabadult meg tőle?
 Egyáltalán nem biztos, hogy megszabadultam. Akkor eltűnt a szobából - legalábbis azt hittem. Nem láttam kihúzódni az ablak résén, de azt gondoltam, csakis ott mehetett ki. Most meg azt gondolom, hogy nem ment ki sehol.
 Akkor hol van?
Gestur még közelebb hajolt hozzám. Olyasvalamit láttam csillogni a szemében, ami leginkább az őrületre hasonlított.
I
 Azt gondolom, hogy... belém bújt, vagy rám ragadt.
 Magára ragadt?
 Hajnal óta egyfolytában viszket a bőröm. Nézzen csak ide.
Gyors pillantást vetett a többiekre, s amikor úgy látta, hogy éppen nem figyelnek ránk, feltűrte az inge ujját. Hosszú kaparások borították a bőrét, könyökétől egészen le a csuklójáig- Mi a fene ez? - hökkentem meg.
 Vakarnom kell, mert rettenetesen viszket. Nem érzem, hogy érintkezne a levegővel a bőröm. De maguk csak menjenek, és küzdjenek meg vele. Tudj ák, mit gondolok én? Hogy ez a köd a meghalt viking harcosok lehelete, és azt védi, ami az övé. Remélem, engem elenged, hiszen nekem nem kellene az a rohadt hajó, ha utánam dobnák, sem. Menjenek és vigyázzanak magukra. Ha szerencsésen visszatérnek, sült lepényhalat készítek maguknak.
Most aztán már csak két rossz között választhattunk.
A köd szélénél megtorpantunk és egymásra néztünk. Szándékosan nem beszéltünk eddig arról, mit kellene csinálnunk ezen a napon, hiszen valamennyien éreztük, hogy a terveinket újabban nem mi határozzuk meg. Hatalmas erejű áramlat közepében bukdácsolunk, amely kénye-kedve szerint sodor magával bennünket. Vagy mégsem?
 Szükségem lenne Simonra - törte meg a csendet Snorri. - Talán találtam valamit.
 Miért nem említetted eddig? - nézett rá szemrehányón Gwendolin.
 Mert egyáltalán nem biztos, hogy az, amire gondolok.
 Mégis, mit találtál?
 Néhány követ csupán. Embernél nagyobb köveket. És... azt hiszem, van bennük rendszer. Mintha egy kört alkotnának.
 Gyerünk, menjünk oda valamennyien!
 Nem lenne sok értelme. Ha kiderülne, hogy vaklárma az egész, elvesztegettünk egy csomó időt. Elég, ha ketten mei
gyünk, hiszen Simon azonnal meg tudja mondani, tényleg mesterséges építmény-e.
 Ne táplálj túlzott reményeket - intette Simon. - De azért megpróbálhatjuk.
 Gwendolin, te Leslie-vel maradsz. Oké, Leslie?
 Természetesen.
 Mondjuk... másfél óra múlva a meleg forrásnál találkozunk. Rendben?
 Rendben.
Biztos voltam benne, hogy nem találkozunk másfél óra múlva a meleg forrásnál. Sőt, az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk.
Alig gyalogoltunk öt percet, elkaptam Gwendolin karját, és berántottam egy kőtömb mögé. Hatalmas tömb volt, egy sokemeletes ház második emeletének a közepéig érhetett volna.
 Valami baj van?- hökkent meg a lány.
 Semmin ne lepődjék meg, ami ezután következik - suttogtam a fülébe. - És lehetőleg ne sokat beszéljen.
Jó, de...
 Mikrofonokat és hangszórókat teremnek a lávakövek errefelé. Ha valamit akar tőlem, suttogja a fülembe. Vagy csak olyasmit mondjon, amiből nem lehet arra következtetni, merre járunk.
 Nem a forráshoz megyünk?
 Üljön le a hamura. -Tessék?!
 Üljön le a hamura, ha mondom.
Gwendolin néhány másodpercig csak állt velem szemben, miközben kétségbeesetten próbált rájönni, megbuggyantam-e a félelemtől, vagy valóban komoly a dolog. Némi tépelő-dés után lecsúszott a kő mellé a hamura.
 Leültem.
Kiemeltem szakadt zubbonyom zsebéből annak a kotyva-léknak a maradékát, amellyel előző nap kentem be a homlokomat. Most sem volt gusztusosabb: sőt! Olyannyira, hogy Gwendolin megpróbált felállni, amikor meglátta, mit tartogatok a markomban.
 Ne! Ne! - kiáltotta, fittyet hányva korábbi figyelmeztetésemre. Ú Ne merjen hozzám érni! Ú Lázas igyekezettel kapkodott a zsebe után, ahol a fegyvere rejtőzött. - Ha hozzám ér, hát én... én...
Markomba öntöttem a trutymót, hozzá egy kis ragasztót, aztán az egészet felkentem a homlokomra. Jól odaszorítottam a zsebkendőmmel, és vártam, hogy megkössön.
Az sem érdekelt, hogy Gwendolin kezében ott sötétlik a pisztolya. Kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet mások problémái iránt. Meg kell menekülnöm ebből a pokolból, még azon az áron is, hogy mindenki ellenem dolgozik. Ez az őrült is, ezzel a stukkerral...
Aztán a szégyen hulláma futott át rajtam. Igazságtalanul bántom Gwendolint, hiszen pontosan úgy viselkedik, ahogy mindenki viselkedne a helyében. Elvégre én is lehetnék a viking, aki éppen a meggyilkolására készül.
Kinyújtottam a mutatóujjam, és odébb toltam vele a fegyvere csövét.
Utálom, ha le akarnak puffantani. Maga talán szereti?
 Én sem... szeretem - motyogta Gwendolin. - Mi az ördögöt csinál?
 Bekentem a homlokomat. A magáét is be szeretném kenni.
Gwendolin rájött, hogy nem akarom bántani, és zavartan visszadugta a zsebébe a stukkerját.
Mi ez az izé? Valami... harci jel, mint az indiánoknál? Gyorsan felkentem a kotyvalékot a homlokára.
 Van zsebkendője? -Van, de...
 Szorítsa rá. Öt perc múlva leengedheti.
 Én mégiscsak megkérdezném...
Leültem mellé, és a zsebembe dugtam az üvegcsét.
 Ugye, emlékszik még rá, hogy jó néhányunk homlokára ráütötték azt a rúnajelet?
Gwendolin bólintott.
 Az enyémre rá. Bár fogalmam sincs róla, mikor. Talán amikor aludtam...
 Mit gondol, miért?
Gwendolin bizonytalan grimaszt vágott.
 Éppen ön magyarázta el, hogy az a rúna a gazdagság és
a halál jele. Azt mondta, bizonyára fenyegetésnek szánták. Aki a homlokunkra ütötte, figyelmeztetni akart vele, hogy a gazdagság utáni vágynak gyakran halál a jutalma. Másképpen szólva, ha elindulunk megkeresni a hajót, lehet, hogy helyette a saját sírunkra bukkanunk a lávamezőn.
 Ez így is van - bólintottam. - Látszólag. Sokáig én is ezt hittem.
 Már nem hiszi ezt? Megráztam a fejem.
 Nem egészen. Rájöttem ugyanis valamire. -Mire?
 Megpróbálom elmagyarázni. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy a rúnajel kizárólag a félelemkeltés eszköze. Csakhogy nem lehet eltávolítani. A maga homlokán is ott van még.
 Tudom.
 És a többiekén is. Már nem látszik, de mégis ott van. Mi következik ebből?
Mi?
 Maga nem próbált megszabadulni tőle? Gwendolin türelmetlenül legyintett. Meg akarta simogatni a homlokát, de még idejében megállt a keze a levegőben.
 Dehogynem próbáltam.
 Sikerült?
 Tudja, hogy nem.
 Mivel próbálta?
 Ami csak a kezem ügyébe került. Körömlakkal, arclemosóval, még sebbenzinnel is. Nem tudtam megszabadulni tőle. Azaz, a jel maga eltűnt, csak az alja, vagy a micsodája maradt a homlokomon. Idegesítő egy kicsit, de ez legyen a legnagyobb bajom. Ha csak ez lenne a problémám, biztosan kiugranék a bőrömből örömömben. Annak, aki az életéért aggódik, mit sem számít egy aprócska pötty a homlokán
 Pedig összefügg a kettő.
 Az életem, és a... rúnajel?
 Úgy bizony. Nagyon bölcsen mondta, hogy a jel két részből áll. Festékből, amely a rúnát formázza, és egy alaprétegből, amely valamilyen ragasztó. Ha a festéket lemossa, márpedig ezt könnyedén megteheti, a ragasztó rajta marad a homlokán. Érti?
 Őszintén szólva...
 A viking alighanem itt követett el súlyos hibát. Azt akarta elhitetni velünk, hogy félelemkeltés okán nyomta a rúnajelet a homlokunkra. Hogy megfenyegessen bennünket, és mi, engedve a fenyegetésnek, ne merészkedjünk ki a lávamezőre.
 Logikus, nem?
 Csakhogy ez esetben olyan festéket kellett volna használnia, amely eltávolíthatatlan. Mi következik mindebből?
Mi?
 Hogy az, aki a homlokunkra varázsolta, szándékosan rakott ránk olyan festéket, amely viszonylag könnyedén eltüntethető.
De... miért?
 Hogy örüljünk neki, és ne próbáljunk megszabadulni az alatta lévő rétegtől, amely különben nem zavar senkit, hiszen nem is látszik.
 Engem mégis zavar.
 De nem tudja, és igazából nem is akarja eltávolítani. Sokkal fontosabb dolga akad ennél mostanában. Más lenne a helyzet, ha látszana a rúna. Senki sem szeret bélyeggel a homlokán élni.
Gwendolin kétségbeesetten nézett rám.
 Mondhatok valamit? Én ebből az egészből nem értek egyetlen szót sem.
 Én sem értettem jó darabig. Aztán hirtelen bekattant az igazság. Akkor, amikor először gyalogoltam végig a lávatömbök, sziklák és turzások között. Tudja, mire jöttem rá? Hogy itt lehetetlen bárkinek is a nyomára bukkanni. Egyetlen perc alatt úgy eltűnik az ember, mint a tű száz szénakazalban.
És?
 Korábban nem találtam magyarázatot rá, miért tudja a viking mindig, hogy hol járunk. Még a legeldugottabb helyeken is a nyomunkra bukkant. Olyan sziklatömbök mögött, ahol lehetetlen lett volna ránk találni. Arra gondoltam, valami elárulta neki a rejtekhelyünket. Tudja, micsoda? Egy aprócska jeladó, amit magunknál hordunk. Pontosan jelzi neki, hogy ki merre jár. Feltételezem, hogy mindegyikünknél más jelet használ, így aztán nem esik nehezére megkülönböztetni bennünket egymástól.
 Azt mondja, rajtam is van egy... jeladó?
 Kell, hogy legyen.
 De hát..T hol?
 Ezen törtem én is a fejem. Először arra gondoltam, biztos a ruhánkba rejtette. Aztán el is ejtettem a feltételezést. A ruha nem megfelelő hely: kicseréljük, kimossuk, elszakad: amint a mellékelt ábra mutatja. A cipőnkkel ugyanez a helyzet, sőt még a fegyverünket is elveszíthetjük. Olyan helyet kellett keresnie, amelyet nem hagyunk el, és amelyre nem is gyanakszunk. Ilyen például a...
... homlokunk!
 Az bizony - bólintottam. - Még azt az illúziót is meghagyta nekünk, hogy megszabadultunk a rúnától. Az alatta lévő, láthatatlan ragasztó meg kit érdekel? Pedig benne van a jeladó.
 Te jó Isten! Hogy lehetne megszabadulni tőle? Máris úgy érzem, mintha égetné a bőröm!
 Majd elmúlik. Nem tudom micsoda, lehet, hogy mikro-chip. Két órát áldoztam rá, de nem tudtam megszabadulni tőle. Rájöttem, csak egyféleképpen tüntethetem el  ha lenyúzom a bőrt a homlokomról. Ezt pedig nemigen akartam megtenni, és magának sem ajánlom.
 Dehogyis - rémüldözött Gwendolin. - Eszem ágában sincs. Még akkor sem, ha én leszek a BBC után a legizgalmasabb rádióadó.
 Egyszer majd lekopik, de ez akár hosszabb időbe is belekerülhet. Gyorsan kitaláltam hát valamit. Leárnyékolom a jeladót. Azt hiszem, tökéletesen sikerült. Most már nem sugárzunk. Sem maga, sem én.
 Mit gondolhat rólunk a... viking?
 Dühöng, és nem érti, mi történhetett a jeladókkal. Az enyemmel már tegnap is baja volt. Bizonyára azt hiszi, kezd lekopni rólam a ragasztó.
Gwendolin elhallgatott, és maga elé bámult a hamura.
 Én nem is tudom...
Elhallgatott és ijedt tekintettel nézett rám. Éreztem, hogy hideg fuvallatok futnak végig a hátamon.
 Mit akar mondani?
 Nem szeretnék gyanúba keverni senkit...
 Mondja már, ha elkezdte.
Gwendolin vett egy mély lélegzetet.
 Jó. Én legalább három embert láttam, aki... hm... nagy érdeklődéssel viseltetett a maga homloka iránt.
 Az én... homlokom... iránt? Kicsoda?
 Igazán nem szoktam maga után kémkedni, csak véletlenül...
 Mondja már!
Először is... Erla Hauksdóttir. Nem emlékszik?
 Nem én.
 Én viszont jól láttam. Ott állt a reggelinél a pult mögött, és... egyre magát nézte, amint feléje közeledett. Annyira előrehajolt, hogy kiugrott a két... micsodája, de ez most nem érdekes. Még gondoltam is magamban, milyen szemérmetlen ez a csaj, pedig én sem vagyok apáca. Nem igaz?
 Hát nem - ismertem be.
 Erla előrehajolt, és amíg maga a salátával, vagy a lepényhallal bíbelődött, szemügyre vette a homlokát. Úgy nézte, majd beleesett a tálba.
 Biztos benne?
 Holtbiztos. Akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, azt gondoltam, hm... azért figyeli magát, mert... volt maguk között valami.
 Nem volt - mondtam.
Jó, semmi közöm hozzá, tudom. De hogy jól megnézte a homlokát, az biztos. Akárcsak Gestur Svansson.
 Ő is? - rémüldöztem.
 Valamiért átkarolta magát, talán azért, hogy a székéhez vezesse, meg amikor beszélgettek, akkor is annyira közel hajolt magához, hogy majd elérte az orra a maga homlokát. És ha látta volna, hogy kancsalított! Szóval, ő is megnézhette. De más is.
 Ki még?
 Semmi közöm hozzá, már elég nagyfiúk és nagylányok vagyunk... szóval maga nem töltötte a házunkban az éjszakát. Gondolom, ahol töltötte, ott is megvizsgálhatták egész közelről, bár elismerem, hogy bizonyos esetekben nem a homlok a vizsgálat leggyakoribb tárgya.
Steffi! - ütött szíven a gyanú. - Hát persze, hogy Steffi is megnézhette a homlokomat!
Mielőtt bármit is mondhattam volna, rémült sikoltás hasított a csendbe.
Neeeee! Engedjen ki inneeeeeeen! Ki akarooook menni!
Gwendolin a karomba markolt.
 Ki ez? Jézusom, ki ez?
Nem is kellett válaszolnom a kérdésére. Mindketten tudtuk, hogy Mrs. Bella King sikoltozik valahol a lávamező könyörtelen turzásai között.
Gwendolin a szájára szorította a kezét és megpróbált feltá-pászkodni. Hóna alá nyúltam és felsegítettem.
 Csak óvatosan - súgtam a fülébe. - Jobb, ha nem tudják, hol járunk.
 Hova megyünk? - kérdezte olyan halkan, hogy inkább csak a szájáról olvastam le a szavait.
Mivel az egyetlen tájékozódási pont az a széles völgy volt, ahol tegnap a katonák felrobbantak - és úgy gondoltam, oda is találok -, megfogtam a karját és magam után húztam.
Ismét csak meg kellett győződnöm róla, milyen pokoli nehéz tájékozódni a lávamezőn. Haladni rajta pedig talán még nehezebb. Akkor is, ha nincs köd, ebben a szürke kulimászban viszont egészen reménytelennek tűnt a dolog.
Kénytelen voltam az ösztöneimre hagyatkozni. Azok szerencsére azt súgták, hogy hagyjam magam a viking által vezettetni.
A hangszóróból kiáradó kiáltások egyre ott jajongtak körülöttünk.
 Jaaaaaj! - sikoltotta kétségbeesetten Mrs. King. - Ki akarok jutni innen! Nem teheti meg velem, hogy... Mit akar tőlem, maga átkozott?
A hangok mutatták végül is a helyes irányt. Amíg egy szélesebb ösvényen haladtunk az ezer veszéllyel fenyegető lá-vaturzások és hasadékok közt, Mrs. King rémült kiáltásai ott lebegtek a fejünk felett. Amint azonban kettészakadt előttünk az ösvény - egyik ága nyugatnak, a másik délnek tartott - tanácstalanul megtorpantam és törni kezdtem a fejem.
Arra gondoltam, hogy a viking azt akarja: valamennyien
ott legyünk, amikor megöli Mrs. Kinget. Mert hogy megöli, abban biztos voltam. Márpedig ha azt akarja, hogy ott legyünk, nem valahol az irdatlan lávamező közepén, valahogyan oda kell vezetnie bennünket. Erre egyedül a hangszórókból kiszűrődő jajgatás látszott alkalmasnak.
Futottam egy kicsit a nyugatnak tartó ösvényen, majd lefékeztem és belehallgatóztam a ködbe. Csend volt, csakmesz-sziről vijjogtak a tengerről odatévedt sirályok.
 Mi történt? - dőlt a hátamnak lihegve Gwendolin. - Utat tévesztettünk?
Számra tettem az ujjamat, és tovább hallgatóztam. Távolból, a köd mögül, egészen halkan ismét felsírt Mrs. King hangja.
 Engedjen ki, nagyon kérem, engedjen ki! Esküszöm, téved. Én nem csináltam semmit. Edgár a bűnös. Mindenért Edgár a felelős. Én ártatlan vagyok.
 Vissza kell fordulnunk! - vezényeltem. Gwendolin behunyta a szemét.
 Itt sokkal... jobb. Nem hallom olyan erősen a hangját. -Éppen az a baj. Gyerünk vissza!
Nem akartam hosszas magyarázatokba bonyolódni, ezért elkaptam a karját és magam után húztam.
Engedjen el! - könyörgött. - Nem akarom... nem akarom...
De azért csak futott hősiesen. Visszajutottunk az útkeresz-tezéshez és délre fordultunk. A hangok előttünk jártak: úgy vezettek bennünket a cél felé.
Átfutottunk a hatalmas, fekete lávakövekkel határolt szoroson, majd amikor kinyílott előttünk az átjáró, megálltam. A kiszélesedő völgy közepén ott várakozott a fekete szikla, amely mögött tegnap még a barakkok álltak.
 Húzódjon be a lávakő mögé - kezdtem volna elmagyarázni neki a tervem, de ebben a pillanatban sötét alak emelkedett fel a szikla mellől. A ködfátyolon át is láttam, hogy géppisztolyt tart a kezében, és felénk integet.
Jézusom! - suttogta hozzám simulva Gwendolin. - Ki ez?
 Alighanem Baez.
 Mit csináljunk?
 Maradjon veszteg. És ha lehel, ne lövöldözzön.
Baez megvárta, amíg odaérek hozzá, aztán rám mosolygott.
 Isten hozta, Lawrence, a pokolban.
 Pokolban?
 Tud jobbat? Emlékszik még rá, hogy nézett ki tegnap ez a völgy?
Naná, hogy emlékeztem. Mintha a világháború söpört volna végig rajta. Én azonban nem hagytam elaltatni magam. Sokkal jobban érdekelt ő maga, mint a völgy.
 Hova tűnt az éjszaka?
 Nem éjszaka tűntem el, hanem hajnal felé. Bár ami a világosságot illeti, nincs nagy különbség a kettő között. Este kerestem, de nem volt odahaza.
 Miről akart eltársalogni velem?
 Arról, hogy kijövök ide hajnalban. Biztos voltam benne, hogy a szemétláda is ide fog jönni. Felépíteni az újabb csapdát. Arra gondoltam, elkaphatnánk. Én mindenesetre megpróbáltam...
 Amint látom, nem sikerült. Baez megrázta a fejét.
 Amikor kijöttem, már itt volt.
 Micsoda?
 Nézze meg maga is.
Kísértést éreztem, hogy kidugjam a fejem a lávatömb mögül, és szemügyre vegyem azt a hamumezőt, amelynek a közepén a barakkok álltak, de nem lehettem biztos benne, nem forral-e ellenem valamit.
 Előbb idehívom Gwendolint.
 Hívja.
Visszamentem néhány métert és intettem a lánynak, hogy jöhet. Amíg felém közeledett, jelentőségteljesen a szemébe néztem. Csak reménykedhettem benne, hogy felfogja, mit akarok tőle, és nem érti félre a pillantásomat.
Gwendolin szerencsére vette a lapot. De ez már csak később derült ki, amikor a fekete lávatömb mögött lapulva kilestem a mezőre.
Felkiáltottam és kővé dermedtem a meglepetéstől.
Baez megütögette az oldalamat.
 Na, mit szól hozzá?
Egyelőre belém szorult a szó. Még Gwendolin is elfelejtette Baezre fogni a pisztolyát.
A mező közepén, ahol egy nappal ezelőtt Miss Alonso és Mr. Kerr életét veszítette, és Baez őrmester is éppen csak megmenekült a haláltól, a robbanás vágta bombatölcsér helyén hatalmas, ház nagyságú ketrec állt.
Egy rácsokkal lezárt faketrec, amelynek a belsejében Mrs. King ücsörgött sírva és zokogva.
 Na, mit szól hozzá? - kérdezte még egyszer Baez.
Mit szólhattam volna?
Ez... micsoda? - kérdezte remegő hangon Gwendolin. - Maguk szerint ez... micsoda?
 Ketrec - mondtam halkan. - Egy óriási ketrec. Mintha csak meghallotta volna a közeledésünket, Mrs.
Bella King ismét sikoltozni kezdett. Ezúttal felpattant a ketrec padlójáról, a vasrácshoz ugrott és rázni kezdte.
 Engedjen ki! Ezt nem teheti meg velem. Azt írta a hajóra, hogy én vagyok a kiválasztott. Akkor meg miért csinálja ezt? Ártatlan vagyok. Abban az ügyben én ártatlan vagyok.
 Vajon milyen ügyről lehet szó? - találgatta Baez őrmester. - Csak nem lopott benzint ez a csaj is?
Ha akartam volna, megmondhattam volna, mi a játék lényege, de természetesen eszemben sem volt. Nem tudhattam pontosan, hogy a játékosok közül ki melyik oldalon áll. Márpedig enélkül ostobaság lett volna felfednem a kártyáimat.
Gwendolin fülére szorította a tenyerét, vett néhány mély lélegzetet, aztán komoran nézett rám.
Ezzel vége is a hisztériának. Nagyon sajnálom, Leslie. Bármiben számíthat rám.
 Rám is - mondta mintegy mellékesen Baez.
 Látta a hajócskát? - kérdeztem tőle. Baez megrázta a fejét.
 Talán a ketrecben van - találgattam. - Azt hitte, ő a kiválasztott.
 Valamennyien azt hiszik - morogta Baez. - Akárki is csinálja, jól ismeri az emberi természetet. A kapzsiság még az életveszélyt is legyőzi.
 A többiek? - kérdezte Gwendolin.
 Ki tudja? Mindenki kihúzott a lávamezőre.
 Maguk miért jöttek éppen ide? - kérdezte Baez. Elmondtam neki, hogy a hangokat követtük, és ők ide vezettek bennünket.
 Eszerint a viking tudja, hogy itt vannak.
Az nem egészen biztos - gondoltam magamban. - Talán csak azt tudja, hogy ő itt van.
Mit fog vele csinálni? - kérdezte határozott hangon Gwendolin. Icipici remegés árulkodott csupán korábbi idegállapotáról.
 Megöli - mondta nyugodtan Baez. - Ezért készítette neki a ketrecet.
Hogy öli... meg?
Baez megvakarta a feje búbját.
 Ez a nagy kérdés. Ha tudnám, talán megpróbálnám megmenteni.
 így nem próbálja meg?
 Inkább a vikinget szeretném elkapni.
 Mégis... hogy ölheti meg?
Baez felnevetett. Nem volt vidám a nevetése, inkább olyan sokat sejtető.
 El sem képzeli kisasszony, hányféle módon lehet megölni valakit.
 Egy ketrecben is?
 Miért éppen a ketrec lenne kivétel? Lehet, hogy benne van a bomba, lehet, hogy alatta. Az is lehet, hogy aláaknázta a környéket, és ha megpróbálunk közel menni hozzá, felrobbanunk.
 Nem lehetne... valahogy hatástalanítani az aknákat?
 Dehogynem, kisasszony - bólintott Baez. - Aknakereső kellene hozzá.
 Van magának ilyen?
 Nem szoktam aknakeresővel kirándulni, kisasszony.
 Akkor mi a teendő?
 Várunk - mondta Baez. - Nyilván ő is vár. Talán arra, hogy megjöjjenek a többiek. Lehet, hogy már itt is vannak.
 Hol? - forgatta körbe a fejét Gwendolin.
 Akárhol. A lávaturzások, vagy a kövek mögött. Ahogy
maguk rájöttek, hogy a hangok mutatják az utat, mások is rájöhettek.
 Meg kell mentenünk - szegezte le határozottan Gwen-dolin.
Mrs. King, mintha csak meghallotta volna, miről folyik a szó, erőteljes jajgatásba fogott.
 Jaaaaj, meghalok. Megöl ez az állat! Segítsenek rajtam!
 Én odamegyek - mondta felemelkedve a hamuról Gwen-dolin. - És kiengedem.
Két kézzel kaptunk utána. Baez még a géppisztolyát is elejtette nagy igyekezetében.
 Nem megy sehova! Meg akarja öletni magát?
Ki tudja, mi lett volna a dologból, ha Mrs. King fel nem sikolt a ketrecében.
Neeeeem! Neeeeem!
Bár Gwendolin még mindig ott fickándozott a kezeim között, kilestem a szikla mögül. Alacsony, kutyához hasonlító állatot láttam elfutni a ketrec előtt. A körülötte hullámzó ködtől nem tudtam kivenni, micsoda, de esküdni mertem volna rá, hogy mégsem kutya.
 Maga is látja? - mutatott Baez remegő ujjal az éppen akkor eltűnő árnyékra. - Mi a fene...
Ebben a pillanatban feltűnt egy újabb állat. Ő is a hamura lapult, és futott a ketrec elé, mintha neki akarna ugrani. Néhány méterre tőle meredeken elkanyarodott és beleveszett a ködbe.
 Egy másik... ott egy harmadik... a negyedik...
Kővé dermedve emelkedtünk fel, és szemléltük a ketrec előtt futkározó állatseregietet. Gwendolin is feladta az ellenállását, és csak bámult tátott szájjal az óriási ketrec irányába.
 Mi az ördög... ez? Mik ezek...
 Rókák- mondta Baez. - Sarki rókák... az ott kék róka... az is valamilyen róka... csupa róka... Legalább tíz-tizenöt.
Miss King ekkor már a rácsnál állt, és kimeredt szemmel nézte a futkosó állatkákat.
Én nem! - sikoltotta aztán iszonyodó tekintettel. -Én nem... Edgár volt... Edgár akarta! Én csak... engedtem neki. .. Én nem... Engedjenek ki! Ki akarok menni!
 Ezek meg nyestek, vagy micsodák - suttogta Baez, amikor a rókák közé jóval kisebb állatok vegyültek. - Csak nem akarja megetetni velük?
Az állatkák azonban nem akarták megenni Mrs. Kinget. Csak futkostak ide-oda a ketrece előtt, majd egyszerre világosság lobbant a köd mélyén. Mintha rakétát lőtt volna ki valaki.  
 Mi az ördög ez? - hökkent meg Baez. - Csak nem... Sosem tudtam meg, mit akart kérdezni. Alighogy az első
fény felvillant, gyorsan felvillant a másik is, majd a harmadik.
Ahogy előrehajoltam és összehúztam a szemem, csodát láttam. A ketrec előtt futkosó állatok közül néhányan kis kocsikat vontattak. A kétkerekű fakocsik ismeretlen rakománya lángolva égett, hosszú tűzcsóvát húzva maga után.
 Jajjjj! Hííííííj! - visított Mrs. King, és a ketrec sarkába húzódott. Arcán vér csörgött végig, ahogy belekapott a körmével rémületében.
 Neeee! Neeeee!
Az egyik kis kocsi felborult és leszakadt a nádjáról. A kékróka, amely húzta, eltűnt a ködben, rakománya pedig tovább égett. Egy közeledő kocsi keresztülfutott a lángokon, majd az is ott maradt a másik mellett. Amikor a harmadik kocsi is ugyanúgy járt, biztos voltam benne, hogy véletlenről szó sem lehet.
A lángok egyre magasabbra csaptak a ketrec előtt. Mrs. King még hátrébb húzódott, és eltakarta az arcát a kezével.
Segííííítség! Égeeeeek! Segííííítség!
A lángok benyúltak a rács vaslécei között, és a reszkető és sikoltozó Mrs. King után kapdostak. Láttam, hogy Bella King szemén gőzpárává változnak a könnycseppek, arcbőre megrepedezik, mint a száraz talaj, ha beköszönt a nyári forróság.
Segííííítsééég! Segíííít...
Egyetlen másodperc alatt változott égő fáklyává. Az egyik pillanatban még élő ember volt, kétségbeeséssel és rémülettel teli, a másikban pedig már csak egy döbbenetes természeti jelenség. Mohó lángokkal lobogott, mint a megvadult és belobbant olajkút, és még mindig hallottuk a hangját.
Segííítséééég! Légy átkozott, Edgár... King!
Az égő fáklya megbicsaklott és előredőlt. Éreztem, hogy
Gwendolin megvonaglik a karomban, majd egyetlen mozdulattal kitépte magát belőle.
Neeeem! - üvöltötte, miközben vadul felém vágott az öklével. - Neeeeeem!
Mire felocsúdtam, már jócskán eltávolodott tőlem, és az égő ketrec felé vágtatott.
 Mi az istent csinál ez? - ordította eltorzult arccal Baez őrmester. - Jöjjön vissza... maga szerencsétlen!
Gwendolint azonban már nem lehetett visszatartani. Futott, mintha az élete függne tőle. Megpróbáltam utána vetni magam, és elkapni a lábát. Nagyot repültem, de csak a hamuba markoltak az ujjaim.
 Jöjjön vissza! - ordított tölcsért csinálva a tenyeréből Baez. - Hiszen éppen ezt akarja!
Ültem a hamuban, és jéggé dermedve néztem a távolodó lány hátát. A ketrecben közben elhalt a kiáltozás: Mrs. King csendben és mozdulatlanul égett. A köd szerencsére felszívta az égett emberi test szagát  nem éreztem semmi mást, csak a körülöttem gomolygó ködfelhők nyirkos illatát.
 Jöjjön vissza! - üvöltötte még mindig Baez. - Hiszen már nem tud segíteni rajta! Nézzen a lába elé, mert...
Ekkor iszonyú durranás hallatszott. Nem a robbanás ereje töltött el undorral és iszonyattal, hanem a hangja. Nem dör-renő, tompa zaj volt, mint amikor pokolgép robban, vagy bomba dönt egy házat romokba, inkább csak pukkant egyet, mint amikor valaki felfújt papírzacskót lapít szét. A pukka-nás azonban alattomos volt, és diadallal teli.
Ami ezután következett, sosem felejtem el. Lapos, szétterülő lángok csaptak ki Gwendolin lába alól, felkorbácsolva a hamut, és a benne rejtőző lávaköveket. A pukkanás nyomán kődarabok röppentek a levegőbe, köztük olyan furcsa, hosszúkás, sötét valamik is, amik emberi végtagok lehettek. Gwendolin rémülten felsikoltott, majd felszállt a szerteszét heverő turzások fölé. Csak a sikolyáról sejtettem, hogy ő az, mert annak a kontúrtalan micsodának, ami beleveszett a ködbe, már nem sok köze volt hozzá.
A sikoly elhallgatott, apró kőszemcsék és hamu szitáit ránk.
Baez leeresztette a géppisztolyát és keresztet vetett.
A lángoló fáklya lassan kialudt a ketrecben.
Ahogy az utolsó szemcsék is lehullottak a hamura, egy nő állt előttünk, mintha a semmiből bukkant volna elő. Egyetlen pillanatig azt hittem, Gwendolin az. Felemelte a kezét és felénk intett. Merev volt az arca, mintha márványból faragták volna.
 Gwendolin - suttogtam hitetlenül. A nő megrázta a fejét.
 Steffi vagyok, Leslie.
Hirtelen elröppent a varázslat a szemem elől, amely Gwendolint vetítette oda. Valóban Steffi állt a hamumezőn, háta mögött a füstölgő ketreccel.
 Steffi?
 Én vagyok.
Öregesen csengett a hangja, mintha száz éve nem látott kedves rokonnal próbálná elhitetni, hogy ő volt az a fiatal lány, akivel együtt ünnepelték a beköszöntő huszadik századot.
Steffi nem mozdult, csak a hangja szállt felém.
Jaj, Leslie... Istenem... mi történik itt? Mi történik itt?
Úgy mozdult meg a lábam, hogy észre sem vettem. Már félúton jártam felé, amikor ösztöneim és Baez hangja megtorpanásra késztettek.
 Álljon meg már, maga őrült! Maradjon ott, ahol van! Jéggé dermedtem a rémülettől. Ha a robbanás nem lötyögteti meg az agyam a koponyámban, bizonyára másképp láttam volna Steffi Littlerock megmentéséhez. Ha egyáltalán meg kellett mentenem.
 Ne menjen tovább! - figyelmeztetett az őrmester. - És vissza se jöjjön. Maga is maradjon a helyén, kisasszony!
Steffi csak állt, fejét lehajtva, mintha aludna. Én azonban éreztem, hogy reszket a rémülettől.
 Mi van, ha visszavonulok? - suttogtam a vállam felett Baez felé.
 Levegőbe repül, ha távirányítót használ a rohadék. Álltunk öt percig, majd még ötig, de nem történt semmi.
Steffi nem válaszolt, hiába is szólongattam. Úgy állt szemben velem, lehajtott fejjel, mint vihartól gyötört nyírfa. Újabb tíz perc elmúltával nyugtalanság hullámzott át rajtam. Mi van, ha Baez átvert? Ha egyáltalán nincs is szándékában visszatérni hozzánk. Sőt, kifejezetten jól jöhetett neki, hogy a viking Mrs. King halála után bennünket is kikapcsolt a játékból.
Ekkor valaki Ú biztosan nem a védőszellemem, mert ő itt, Izlandon nemigen találta fel magát - vitatkozni kezdett velem. - Jó, jó - mondta a hang -, de mit érne vele? Hiszen Baez nem örökös.
Na és? - kérdezte az engem képviselő másik hang. - Majd eladja a kincset az örökösöknek. Vagy hazamegy, és pár év múlva egy csendes éjszakán eljön érte.
Éppen mozdultam volna, hogy megpróbáljak valahogy kijutni a veszélyes zónából, amikor megszólalt mögöttem Baez hangja.
 Jól van?
 Mit gondol? - nyögtem hátra a vállam felett.
 Tiszta a terep. Hunyja be a szemét, és szorítsa le a fejét a hamura. Maga is, kisasszony!
Steffi azonban meg sem mozdult.
 Hé! Miss Littlerock! - sürgette Baez. - Boruljon le a hamura, mintha imádkozna. Hallja, mit mondok?
Akár hallotta, akár nem, mozdulatlan maradt, mint a kő-turzások.
 Steffi - kezdtem szólongatni én is. - Steffi! Mi történt veled? Hallod, amit mondok, Steffi?
Steffi Littlerock lassan felemelte a kezét, és mindkét tenyerét a fülére szorította.
 Oké - hallottam Baez dörmögő hangját. - Talán így is jó lesz. Ha pukkanást hallana maga mögött, vesse magát előre és taszítsa fel a lányt. Vigyázzon, dobom a bakancsomat!
Éreztem, hogy verejték folyik a szemembe, és a nyakamat is marja az izzadság. A köd karjai felém lebbentek, mintha védőn be akartak volna takarni.
Halkan puffant valami mögöttem.
 így ni Ú mondta Baez elégedetten. Ú Most jön a második. Szorítsa le a fejét, mert ez már közelebb esik le magához!
Újabb puffanás.
 Remek - örvendezett Baez. - Akár vissza is jöhet. Ha visszajön, hozza vissza a bakancsaimat.
Stefiihez ugrottam, átkaroltam a vállát, és megpróbáltam megmozdítani.
 Gyere-noszogattam szelíden. -Itt már nincs semmi dolgunk.
 Mrs. King... - mutatott a még mindig füstölgő ketrec felé. -Mrs. King...
 Meghalt - mondtam. -Ott... a ketrecben.
 Meghalt - ismételtem.
 Nemnemnem! - rázta meg gyorsan a fejét. - Mrs. King a ketrecben van.
 Hé! - türelmetlenkedett Baez. - Mi lesz már? Fázik az ujjam bakancs nélkül!
 A ketrecben van - hadarta Steffi. - A ketrecbenketrec-benketrecben...
Baez úgy lopakodott mögénk, mint a macska. Lehet, hogy Steffi észrevette a közeledését, de nem adta jelét, hogy érdekelné a dolog. Egyre a ketrec felé mutogatott, és tovább darált, mint a szerzetesek a mantrák szövegét.
 A ketrecbenketrecbenketrecben.
Baez lehajolt, mintha a bakancsa után nyúlna, aztán vissza-kézből hatalmas pofont húzott le Stefiinek. Akkorát, hogy ennél már az akna ereje sem lehetett sokkal nagyobb.
 Mit csinált? - ordítottam rá és talán neki is mentem volna, ha meg nem támasztja a mellem a géppisztolya csövével.
 Csak nyugalom - figyelmeztetett. - Nem bántottam.
 Akkor ez micsoda volt?
 A nagyanyám szokta alkalmazni, ha Jennifer kuzinom rosszul lett a hisztitől.
Talán tovább is ágáltam volna, ha Steffi magához nem tér.
 Te jó isten! - nyögte. - Azt hittem... felrobbant egy akna. .. Még a légnyomást is éreztem. Hol van... Gwendolin?
Baez felvette a bakancsait, én pedig elkaptam a lány kezét.
 Gyerünk! - vezényeltem. - Tűnjünk el innen! Megkerültük az égő ketrecet, és mentünk tovább az egyre inkább kiszélesedő völgyben.
Amerre a hangok vezettek bennünket.
Mert a hangok ismét megszólaltak. Óriási megdöbbenésemre ingerült párbeszéd hallatszott a hangszóróból. Azonnal ráismertem, hogy Mrs. és Mr. Flowberry vitatkoznak.
 Most aztán merre, Caroline?
 Látod ott az útkereszteződést?
 Hogy a fenébe ne látnám?
 Ott kell feltenned még egyszer ezt a kérdést, Berry. Egyelőre azon törd a fejed, hogy jutunk el odáig.
 Nem én erősködtem, hogy vágjunk át a repedések között - védekezett Mr. Flowberry.
A hangszóró elhallgatott.
Miss Littlerock behunyta a szemét, és a háta mögé mutatott.
 Láttam a kis hajót.
Mindketten tudtuk, miről beszél. A makett hajóról, amelyet Mrs. Kingnek kellett megtalálnia.
 Hol látta? - kérdezte B aez.
 Közvetlenül a ketrec előtt. Alighanem kidobta belőle. Talán a ketrecben pillanthatta meg, azért mászott utána. Oda akartam menni hozzá, de... egyszerre csak futkározni kezdtek az állatok. Égő kocsit húztak maguk után ... - megráz-kódott, és elhallgatott.
Félrehúztam Baezt.
 Biztos, hogy meghalt? - kérdeztem. Olyan nehéz volt a mellkasom, mintha követ varrtak volna bele.
 Biztos - bólintottá. - Láttam. Taposóakna volt, nem távirányított. Azt is láttam, amint letépte a...
 Hallgasson - szorítottam meg a kezét. Baez bólintott.
Steffi mondani akart valamit, de ekkor ismét körültáncoltak bennünket a hangok.
Most légy okos, Caroline! - hallottam Mr. Flowberry kiáltását. - Itt vagyunk a kereszteződésnél.
 Várj - mondta nyugodtan Caroline. - Biztos, hogy ad valami útmutatást.
 Kicsoda?
 A viking, te hülye.
 Miért gondolod, hogy ad? És egyáltalán, kicsoda ez a viking? Mintha mindeddig nem tüntetett volna ki bennünket a figyelmességével. Ami pedig a csomagjainkat illeti...
 Az csak a látszat - tiltakozott furcsa, búgó hangon Caroline Flowberry. - Csak a kurva látszat.
 Mit beszélsz?
 Azt, hogy mi vagyunk a viking kiválasztottjai, Berry.
 Ezt meg honnan a fenéből veszed?
 Érzem.
 Jézusom, mást sem tudsz mondani, mint azt, hogy érzem, érzem. Én nem érzek semmit.
 Mert hülye voltál, és mindig is az maradsz, Berry.
 Hát, ha te annyira értesz mindent, és annyira okos vagy, akkor nem világosítanál fel, miről van szó? Ki a franc ez a viking?
 Nem találtad még ki?
Hogy találtam volna ki? Valami Véresszakállú Leif, vagy kinek a szelleme.
 Te hiszel ezekben az ostobaságokban?
Nem hiszek, Caroline - mondta nagyon határozottan Berry Flowberry. - Legalábbis minden porcikám tiltakozik ellene, hogy elhiggyem. Bár rendeztem darabot nem is egyet, amelyben kísértetek huhogtak a színfalak mögött, tisztában vagyok vele, hogy aki egyszer átment a másvilágra, az nem jön vissza soha többé. Csakhogy... nem tudom, mit gondoljak mindarról, ami eddig történt velünk. Mintha átléptünk volna egy határon, amelyet még soha életemben nem léptem át. Es ez a reális világ határa, Caroline. Átléptünk és bekerültünk valamibe, amiről nem akarom azt állítani, hogy a másvilág, csupán csak azt mondom, hogy nem e világi törvények szerint működik. Nem tudom, érted-e, mire gondolok?
 Ne törd a fejed ilyen marhaságokon - figyelmeztette gúnyos hangon Caroline Flowberry -, mert még belebetegedsz. Ha sokat töröd a fejed, meghülyülsz. Ismerlek jól, Berry.
 Ezt úgy mondod, mintha máris hülye lennék.
 Közel vagy hozzá, kincsem.
 Fordulj fel, Caroline.
 Figyelj ide, te idióta. Fél óra múlva előttem térdelsz, és a lábamat nyalogatod, közben pedig... még talán a férfiasságod is visszanyered, Berry.
Undorító vagy, Caroline. Nem is tudom, mért nem vertem még szét a pofádat.
 Mert félsz, hogy akkor életed végéig a sitten rohadsz. De kérdeztem valamit: tudod, ki a viking?
 Én meg mondtam valamit. Fingom sincs róla. Hacsak nem annak a dilinyósnak a szelleme.
 Nagy marha vagy, Berry. Megmondjam, kicsoda a pasas?
 Reszketve várom.
 Maga Mr. Baldur Halidórsson. Mr. Flowberry felnevetett.
 Na, most aztán annyira meglepődtem, hogy majd dobtam egy hátast. Ébredj már fel, Caroline. Az a pasas halott.
 Miért lenne halott? Mert annak mondják? Sosem hallottál még róla, hogy valakit halottnak hittek, mígnem egyszer csak kiderült róla, hogy esze ágában sincs halottnak lennie? Arról sem hallottál, hogy valaki a saját halálhírét keltette, sőt meg is játszotta, hogy meghalt?
 Sok szar regényt olvastál az utóbbi időben, Caroline.
 Te meg semmilyet, és ez a te bajod, Berry. Hogy annyi képzelőerőd sincs, mint ennek a lávatömbnek itt, az orrod előtt. Tudod, hogy akkor mit akart tőlem Baldur Halldórsson?
 Sejtem - morogta Mr. Flowberry.
 Konkrétan?
 Téged.
 Szóval, tudod? Kitől tudod?
 Reginától. Azt hiszed, mert a te öltöztetőnőd, befogja a száját? Mindent elmondott, amit azzal a pasassal műveltél.
 Mit műveltem?
 Rád ragadt a fickó, és nem is akart leszállni rólad. Végül is megtörtént, Caroline?
 Micsoda?
 Na mit gondolsz?
 Nem történt meg, Berry, de nem rajtam múlott. Minden eszközt be kellett vetnem, hogy eltereljem rólad és rólam a gyanút. Az apasas átkozottul közel járt hozzánk.
Tudom.
 Mindent bevetettem, még azt is bevetettem volna  néha már csak néhány milliméterre voltunk attól, hogy megtörténjék. De ő mindig visszalépett.
 Szégyelld maaad, Caroline. Akkor miért nem mondtad el?
 Mert nem akartam, hogy elcseszd a dolgot. Egyszer fent voltam nála a szobájában, és... mondott nekem valamit. Ne izgulj, nem történt semmi komoly. Csak majdnem. De végül is nem történt meg. Azt mondta, hogy... nemsokára el kell mennie, de találkozunk még ebben az életben, és akkor mindent meg fogok tudni.
 Mivel kapcsolatban?
 Vele kapcsolatban. Azt mondta, hogy felejthetetlen szerepet szán nekem egy csodálatos darabban. Ragyogni és lángolni fogok benne a színpadon.
 Ez kicsit bizarr, azok után, nem gondolod?
 Én hittem neki, Berry. Minden szavát elhittem. Biztos voltam benne, hogy egyszer valóban visszajön és teljesíti az ígéretét. Most itt van ez az idő.
 Komolyan mondod?
 A legkomolyabban. Érzem. Érzem, hogy itt jár a közelemben, és ajkát mezítelen vállamra szorítja. Mint akkor.
 A részleteket inkább mellőzd, ha lehet.
 Nehogy féltékenységi jelenetet rendezz nekem itt a lávakövek között. Mondok én valamit, Berry. Tudod, mi ez, ami körülöttünk játszódik?
 Mi a fenére gondolsz?
 Egy dráma, Berry. Egy hatalmas dráma. És én vagyok a főszereplője.
 Mi a francot beszélsz?
 Mr. Halldórsson rendezett nekem egy hatalmas, élő drámát. Nem egyszer mondta, hogy ez minden vágya. Rendezni.
Jézusom, Caroline, jól tudod, hogy minden hülye rendezni akar.
 Csakhogy ő nem hülye. És meg is rendezte a jutalomjátékomat. Ahol a dráma igazi dráma, a halottak igazi halottak. És én vagyok a főszereplő! Én kerülök ki a végén győztesen a kalamajkából. Én, és ő!
Szinte láttam, hogy Mr. Flowberry megtorpan, és megvakarja a fejét.
 Állj csak meg, Caroline, hogy is van ez? Azt gondolod, hogy a pasas neked csinálta ezt az egészet? Hogy mindenki,
aki itt van a lávamezőn, egy színjáték vagy dráma szereplője, és ami a színpadon csak mókából történik, az itt a valóságban?
 így gondolom, Berry. A végén elnyerem a jutalmamat.,. a milliomos kezét.
 És ki a milliomos? Baldur Halldórsson?
 Csakis.
Ha azt vártam, hogy Berry Flowberry hahotázni kezd, és legorombítja Mrs. Flowberryt, tévednem kellett. Berry Flowberry hallgatott, mint aki nagyon is kezdi komolyan venni a hallottakat.
 És én? Nekem mi a szerepem mindebben?
 Te csak statiszta vagy, Berry. Senkit sem érdekel, hogy mi történik egy statisztával. Elkapják a lábát, és kihúzzák a színpadról. Csak egy névtelen halott, semmi más.
 Ez valahogy nem tetszik nekem, kincsem.
 Ne aggódj, nekem sem. Tudod, mit gondolok én? Hogy játsszuk csak szépen végig ezt a színjátékot. Egészen az utolsó felvonásig. Addig, ameddig Baldur Halldórsson elő nem kerül. Hogy megkapja szíve hölgyét. Érted?
Nem.
 Pedig egyszerű. Amikor előkerül, akkor következik egy újabb felvonás, amelyről még csak nem is sejti, hogy létezik. Azt a felvonást ugyanis nem ő írja.
 Hát ki?
 Te meg én.
 Kezdem érteni. Van valami terved....
 Persze hogy van. Csak kérlek, fogd be a szádat. És tegyük azt, amit kíván tőlünk. Legkésőbb fél órán belül szemtől szemben fogunk állni Baldur Halldórssonnal.
 Úristen, nekem már a gondolatára is remeg a lábam. De mi van akkor, ha át akarsz verni, Caroline?
 Miért vernélek át?
 Mert ismerlek, drágám, azért.
Ettől ne félj, Berry. Megszoktalak már, nem akarok újítani. Nem mintha esténként a körmömet rágnám az idegességtől, hogy hajlandó vagy-e lefeküdni velem, vagy sem, nem Berry, azoknak az időknek már vége, de amíg elmúltak, rájöttem, hogy mással se jobb. Ezért aztán nem kell attól tartanod, hogy átverlek.
Baez megcsóválta a fejét, és rám vigyorgott. Napnál is világosabb volt számára, hogy Caroline nagyon csúnyán át akarja vágni Berry Flowberryt. Én pedig abban voltam biztos, hogy Mr. Flowberry tisztában van ezzel, és kellő időben meg is teszi a megfelelő óvintézkedéseket.
 Jól van - mondta rövid habozás után Mr. Flowberry. -Ez volt az elmélet. Csak egyetlen baja van. Hogy nem látom...
 Én már látom, Berry!
 Mi az ördögöt?
 Ne ott nézd, te szerencsétlen, hanem itt. Itt, a kőpárká-nyon. Látod, mi ez?
 Hajó, vagy mi a franc?
 Egy viking hajó. A viking hajó makettje. Nézd csak, mi van az oldalára írva. A nyertes. Óh, istenem, hát bejött, amire gondoltam. Tudod, mit jelent ez, Berry? Hogy a zsozsó, amit keresünk, és amit a többiek is keresnek, engem illet. Nekem szánta, mert... halálosan belém van zuhanva. Megígértem neki akkor, Berry, hogy ha a karomba veszem... megtalálja a földi mennyországot.
 Nem túlzás ez egy kicsit?
 Azért, mert te nem találtad meg, más még megtalálhatja. Legalábbis azt hiszi. Ezért akarja nekem adni a vagyonát. Látod, merre áll a hajó orra? A felé az ösvény felé, Berry. Gyerünk! Itt a jel, amire vártál. Gyerünk, te tohonya, gyerünk!
Mr. Flowberry azonban nem mozdult. Alighanem a bajuszát simogatta.
 Biztos, hogy ez... nem valami átverés?
 Érzed ezt, Berry?
 Mit kellene ereznem?
Ne kapkodd a fejed, nem akarom kinyomni a szemed! Szagold csak meg a hajót. Mit érzel rajta?
 Nem is tudom - dünnyögte rövid idő után Mr. Flowberry. - Mi a franc ez?
 Annak a biztosítéka, Berry, hogy igazat beszélek. Ez a szerelem illata. Orchidea 8.
 Az meg mi a fene?
Figyelj, Berry. Egyszer felmentem a szállodai szobájába. Ebben az illatban fürdött az egész. Megkérdeztem, mi az,
azt válaszolta rá, hogy a szerelem illata, más néven Orchidea 8. Azt is mondta, hogy egyszer majd visszajön hozzám, és akkor ezt az illatot fogom érezni.
 Én nem is tudom...
 Gyerünk, Berry, ha maradsz is, én megyek.
 Várj! Gondolkodjunk egy kicsit. Itt van ez a Lawrence...
 Kit érdekel? Vagy ő öli meg, vagy mi. Ez is a dráma része. Jössz, vagy maradsz?
A hangok elhallgattak.
 Hol lehetnek? - kérdezte Baez megigazgatva a vállán a géppisztolyát.
 Fogalmam sincs róla - ráztam meg a fejem. - Bárhol a lávamezőn.
 Meg fogja ölni őket? - suttogta Steffi.
 Meg - bólintott Baez. - Nem is vitás.
 És maga ezt csak úgy... hagyja?
Baez megcsóválta a fejét és arrafelé mutatott, ahol Gwen-dolin aknára lépett.
 Ez nem az a hely, kisasszony, ahol a humanizmust gyakorolni lehet. Ha nem akarja megmenteni a menthetetlent, még mindig élne.
 Akkor is meg kell próbálni. -Próbálja meg.
Csak nyugalom - igyekeztem lecsendesíteni őket. -Vagy ebben a völgykatlanban vannak, vagy másutt. Ha másutt, soha nem találjuk meg őket.
 Ha erre jöttek volna, látniuk kellett volna a ketrecet -mondta Baez, Mrs. Bella King ketrecére célozva.
 Talán egy másik úton vezette ide őket. Más lehetőségünk nincs. Vagy előre megyünk, vagy visszafordulunk.
 Jól van - mondta Baez. - Menjünk előre. De csak óvatosan. El szeretném kapni a rohadékot.
Alig léptünk hármat-négyet, ismét megszólaltak körülöttünk a hangok. Mrs. Flowberry sikoltása vezette be a hangjátékot.
 Berry! Istenem, látod, Berry? Oda nézz, te hülye! Látod, mi az ott?
 Látom - mondta kevésbé lelkesen Berry Flowberry. -Egy színpad.
 Szabadtéri színpad. Jaj istenem, látod, mi van rajta?
 Látom Ú morogta Flowberry.
 Mit szólsz hozzá?
 Egyelőre semmit.
 Az öltözőm! Istenem, az öltözőm! Ez aztán a kellemes meglepetés. Berry, ez az ember nagyon akar engem. Istenem, ez nagyon akar! Meg is érdemelné, hogy megkapjon...
 Lazíts egy kicsit, Caroline.
 Úristen, Berry, az öltözőm pontos mása. Itt van a tükör, a szekrény, minden itt van... és ez a hófehér ruha, Berry. Tudod, mi ez?
 Honnan tudnám?
 Miss Rockfort esküvői ruhája. Emlékszel?
 Ki a franc volt az?
Az elhalasztott esküvőben az a csaj. Még mindig nem emlékszel?
 Mintha rémlene valami.
 Abban a darabban játszottam Miss Rockfortot. Halldórs-son azt mondta, életében nem látott még olyan meggyőző alakítást, pedig ő látta Emmát is ebben a szerepben.
 Most már emlékszem. Mi az istent csinálsz, Caroline? -Odamegyek. Ez az én öltözőm: nekem készítette ide
Baldur. Azt akarja, hogy vegyem fel a ruhát, mielőtt nekem adná a viking hajóját, és ami benne van.
 Velem mi lesz?
Megvan a tervem, már ezerszer elmondtam. Te csak figyelj, és állj készenlétben.
 Mire figyeljek?
 Te jó Isten, Berry, még a lépcsők is ugyanolyanok! Emlékszel, hogy a harmadik fokból le volt törve egy darab, és mindig balhéztam, hogy csináltassa már meg valaki, mert kitöröm a lábam, s akkor aztán elmehet az egész társulat a só-hivatalba, ha Emma után én is...
 Te, Caroline, biztos, hogy okosan teszed? Gondolj Miss Buxtonra, vagy hogy a fenébe hívták  a két osztrák fickóra...
 Mondom, Berry, hogy ez egy játék. Halálos játék, amelynek mindketten a résztvevői vagyunk. Ők is részt vettek benne, csakhogy ők az egyre fogyó statiszták között szerepeltek.
Biztos vagy benne, hogy te... hogy mi... nem ez utóbbiak közé tartozunk? -Holtbiztos.
Volt az asszony hangjában valami, ami szinte az őrültséggel volt határos. Már-már eszelős magabiztossággal hangoztatta, hogy ebben a darabban csak ő lehet a primadonna.
Baez megcsóválta a fejét, és a géppisztolya tusára ütött.
 Mindig ez okozza a bajt. Az átkozott magabiztosság. Miből gondolja ez a liba, hogy pont ő a kiválasztott?
A hangszóróból halk recsegés hallatszott, ami alighanem azt jelentette, hogy Caroline Flowberry fellépett az öltözőbe  vezető lépcsőre.
 Hát ez ugyanolyan. Hajszálra ugyanolyan! - lelkesedett. - Talán még a firkálások is ugyanazok a falon. Sőt, egészen biztosan ugyanazok. El nem tudom képzelni, hogy csinálhatta.
 Talán lefényképezte az öltöződet.
 Berry, segítesz? -Én?
 Hát ki a fene? Te vagy itt, nem? Fel akarom venni ezt a ruhát.
 Hátha rád sem megy.
 Ugyan már, Berry, csak nem képzeled, hogy az, aki még a falfirkákra is emlékszik, ne emlékezne a méretemre. Úgy rám passzol, mintha rám öntötték volna.
Te, Caroline... én valahogy nem érzem itt jól magam. Szerinted normális dolog az, ha Izlandon, egy rohadék lávamező közepén, eszelős ködben megtaláljuk az öltöződ mását, rajta Miss akárki esküvői ruhájával, és te... ebben a kulimászban fel akarod venni?
Caroline asszony hallgatott egy kicsit, nyilván a menyasszonyi ruhát próbálgatta, majd hirtelen felcsattant.
 Persze hogy nem normális, Berry! Mint ahogy sok nem normális történt már velünk életünkben. Azt például normálisnak tartod, hogy második számú színésznőből elsővé léptem elő, úgy, hogy az első, a drága, pici Emma tűzhalált halt az öltözőben? Ugye, nem? Akkor mi kifogásod ez ellen, itt?
 Nekem igazából... nem sok. Csak éppen...
 Fogd már meg a végét, te szerencsétlen!
Ruha suhogott, ahogy Caroline Flowberry felöltötte magára az esküvői ruhát.
Mit... csinálnak... ezek? - suttogta Steffi, mintha attól
tartott volna, hogy azok ketten az öltözőben meghallj ák a hangunkat. - Megbolondul... tak? Hiszen megöli őket.
 Meg - mondta Baez. - Nem is vitás.
 Nem tudnánk valahogy segíteni rajtuk?
 Lehetetlen. Hiszen azt sem tudjuk pontosan, merre lehet az öltöző.
 Leslie azt mondta, előre kell mennünk... Éles kiáltás vágta ketté a mondatát.
 Caroline... becsukódott mögöttünk az ajtó!
Mi is hallottuk, hogy úgy nyikorog valahol valami, mint a kenetlen kocsikerék.
 Ezt nézd, Berry, abszolút a méretem. Még erre a kis kapocsra is emlékszem...
Caroline, az ajtó!
 Milyen ajtó?
 Ez itt. Az öltöződ ajtaja. Nem emlékszel? Caroline mintha most hökkent volna meg először.
 Az ajtó? Hát nyisd ki, te szerencsétlen. Ki csukta be egyáltalán?
 Nem tudom, Caroline.
 Talán a ködtől csapódott be. Kinyitottad már? Földbe gyökerezett lábbal hallgattuk az iszonyú színjátékot.
Nem tudom, Caroline. Valaki... bezárta kívülről. Mint akkor, amikor...
Kuss! Erről hallani sem akarok! Kapj fel egy széket, és hajítsd neki. Törd ki, te balfácán! Mire vársz?
Reccsent valami, majd tompa puffanás hallatszott. Aztán Berry Flowberry kétségbeesett hangja.
 Nem megy, Caroline. Ez nem... faajtó.
 Akkor mi a fene?
 Alighanem vas, csak... olyanra festették, hogy fának lássuk.
 Te jó Isten! Berry... Vakard meg a hátam. Rettenetesen viszket!
 Hol, Caroline, hol?
Most már... mindenüüüttt! Rettenetesen... viszkeeeet, Berryyyyyy!
 Ég a hátad... Caroline! Istenem, bennégünk! Te vagy az oka...
Ott a poroltó... a sarokban. Ott kell lennie... Ha ez az öltözőm mása... -Hol? -Mondom, hogy a... sarokban! Égeeeek, Berryyyy!
 Itt a készülék... csak egy kicsit tarts még ki, bébi. Elforgatom a csavart... Hiszen ez... üres, Caroline! Mint akkor...
 Jaaaaaj, Berryyyyy, Istenem... meghalunk!
Kattant valami, majd süket csend töltötte be a környéket. Mintha kárörvendő istenek nevettek volna a fejünk felett -olyannak hallottuk a magasban repkedő sirályok vad vijjogá-sát.
 Meghaltak - mondta szárazon B aez. - Mehetünk, ha gondolj ák.
 Ho... va? - kérdezte Steffi Littlerock. A sirályok vijjogták a választ felettünk.
 Velem jönnek? - kérdezte némi szünet után, ráütve a fegyverére Baez.
 Azt hiszem, nincs más választásunk - mondtam.
 Dehogynem - törölgette le a ködöt a képéről Baez. -Megtehetik, hogy visszafordulnak a faluba, és megvárják, mit végzek.
 Maga... mindenképpen megy? - kérdezte Steffi. Baez felhúzta a vállát.
 Nekem aztán tényleg nincs más választásom. Én rajta vagyok a halállistáján. Ha Alonso és Kerr rajta voltak, akkor miért ne lennék rajta én is? Márpedig ez azt jelenti, hogy nem enged ki élve a lávamezőről.
 Gondolja, hogy bennünket kienged?
 Fogalmam sincs róla - rázta meg a fejét Baez. - Nem tudom, magukat miért akarja kinyírni... de nem is érdekel igazán. Katona vagyok, jó kiképzést kaptam, megpróbálok megbirkózni vele.
Én is... rajta vagyok a halállistáján - mondta Steffi. -Egészen biztosan rajta vagyok.
 Nem mondja meg, miért? Steffi nemet intett.
 Bizonyos okokból nem tehetem meg.
 A maga dolga - biccentett Baez. - Es ön, Lawrence?
 Önnel tartok, ha nem bánja.
 Rendben van - morogta Baez. - Mivel kezdjük az akciót? Benyúltam a zsebembe, és kiemeltem belőle a két üvegcsét.
 Ezzel.
Öröm volt látni, ahogy a tapasztalt katona eltátotta a száját meglepetésében.
 Mi az ördög ez?
Amikor elmagyaráztam neki, piros hullámok futottak végig a képén.
Afenébe is... Maga alighanem megmenti vele az életünket.
 Az még egyáltalán nem biztos - tiltakoztam. - Majd a legvégén elszámolunk, ha akarja.
Stefiinek is bekentem a homlokát. A lány sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
 Szerencse, hogy nincs nálam tükör, mert összecsinálnám magam a tükörképemtől. Esküszöm, ha ezt megúsztam élve, sose nézek többé kommandósfilmet.
 Van valami terve? - kérdeztem Baeztől.
 Konkrétan semmi - mondta, ami nem töltötte el túlzott elégedettséggel a szívem. - Úszom az árral.
 Szóval úszik?
Ekkor már ismét a profi fölényével nézett rám.
 Tulajdonképpen ez is terv. Hagyjuk, hogy az ellenfél csalogasson bennünket, aztán egyszerre csak csalogatóttból támadók leszünk.
Nem voltam tisztában a kommandós hadviselés csínjával-bínjával, abban azonban kételkedtem, hogy ez a taktika a mi esetünkben is alkalmazható-e. A viking helyismerete aranyat ért.
 Merre... megyünk? - kérdezte Miss Littlerock.
 Előre - mondta Baez, aki, úgy látszik, kinevezte magát kis csapatunk parancsnokának. - Lehet, hogy lassan kiérünk a ködből.
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy aligha érünk ki belőle. Sem akkor, ha előre megyünk, sem pedig, ha hátra. A köd mélyén kell megküzdenünk a vikinggel.
Baez felnézett a mellettünk magasodó sziklákra, aztán előremutatott a fegyvere csövével.
 Nem látok jól a ködben, de biztos vagyok benne, hogy egyre tágabbra nyílik előttünk a völgy. Rövidesen kiérünk egy mezőre.
 Nem értem - suttogta Miss Littlerock. - Ha el akar kapni bennünket... kedvezőbb lenne számára, ha itt kapna el, a sziklák között.
Baez bátorítón rámosolygott.
 Maga csak ne féltse a fickót. Tudja, mit csinál. Ettől tartottam én is.
Tíz lépést mehettünk előre, a köd átláthatatlan takarójába burkolózva, amikor hirtelen vége szakadt a szorosan körülöttünk emelkedő, fekete lávatömbök uralmának, és úgy éreztük, mintha végtelenül széles mezőre jutottunk volna. Ha nem osztottam volna Baez véleményét - a viking tudja, mit csinál -, talán még fel is rikkantok örömömben. így azonban csak a revolveremet szorítottam egyre erősebben.
 A sziklák - suttogta riadtan Steffi. - Eltűntek a sziklák. Baez körbeforgott, majd megrázta a fejét.
 Ott vannak azok, csak kissé távolabbra kerültek tőlünk.
 Nézze csak! - csattant fel aztán hirtelen a hangja. - Jobbra... a hamun!
A hajócska volt ott, a kis viking hajó. Ennek oldalán azonban nem látszott írás, csupán egyetlen rúnajel. A gazdagság és a halál jele.
Steffi érte nyúlt volna, de Baez lefogta a kezét.
 Én a maga helyében nem taperolnám. Ki tudja, milyen trükköt eszelt ki számunkra? Gondoljon Mrs. Flowberry ruhájára.
Jézusom! - suttogta Steffi. - Mire céloz?
 Vegyianyaggal itatta át, amely testhőmérsékleten meggyulladt. Szénné égett benne a szerencsétlen. Hátha ez a hajó is... valóban a halál jele.
Úgy néztünk a hívogató játékhaj ócskára, mintha az ördög rejtezett volna benne. Az is rejtezett.
 Várjanak itt - suttogta Baez összevonva a szemöldökét. - Előremegyek, megnézem, hova vezet az ösvény.
 Bölcs dolog ez? Baez elvigyorodott.
 Mit mondjak erre?
Előrenyújtottam a kezem, és összeütöttük a tenyerünket.
 Sok szerencsét.
 El ne mozduljanak innen! Hafél óráig nem jönnék vissza, tegyenek kedvük szerint.
Úgy merült bele a ködbe, ahogy egy vastárgy merül el a vízben.
Egészen addig álltam Stefiivel mozdulatlanná dermedve, amíg csak csosszanó lépteket nem hallottunk a köd mélyén.
Akkor aztán magamhoz rántottam a lányt, és lehasaltunk a nedves, gusztustalan, utálatos hamura.
 Édes Jézus, segíts! - imádkozott mellettem Steffi. Egészen addig, amíg meg nem szorítottam a karját. A léptek elhallgattak, majd újra csosszantak. A ködből lassan kibukkanó, homályos alak lehajtotta a fejét, mintha a nyomainkat követné.
 Ki ez? - suttogta a fülembe Steffi.
Ismerős volt a járása, de még nem voltam egészen biztos benne, kicsoda.
A férfi - mert azt azért ki tudtam venni a ködfoszlányok mögül is, hogy férfi közeledik felénk - megtorpant, amikor észrevette, hogy itt-ott lábnyomokat őriz a lába előtt a kemény hamu. Felemelte a fejét, és szeme fölé ernyőzte a tenyerét, mintha a naptól akarná óvni.
Kinyújtottam a nyakam, hogy jobban szemügyre vehes-sem, az arca elé kötött sál azonban lehetetlenné tette az azonosítást. A bakancsa azonban nem. A sárga, kockás cipőfűzőt ezer között is megismertem volna.
 Simon? - kérdeztem kissé felemelkedve. - Ön az, Simon?
Muszáj volt megkérdeznem, hiszen el is lophatta valaki a lábbelijét.
Simon Katz majd a fenekére esett rémületében. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy elő ne kapja a pisztolyát és rám ne fogja.
 Leslie?
 Én vagyok. -Nem látom.
 Cirka tízméternyire állok magától a köd mögött.
Simon csak ekkor vett észre. Azt hittem, elrakja a fegyverét és ha nem is örömkönnyekkel a szemében, de megköny-nyebbülve odajön hozzám. Ehelyett azonban a helyén maradt, és a pisztolyát sem tette el, csupán a sálat húzta el az arca elől.
 Biztos, hogy maga az?
 Mivel bizonyítsam be?
 Egyedül van?
 Steffi van velem. Steffi Littlerock.
 Mit csinálnak itt?
 A hajót keressük, akárcsak maga.
 Tegyen néhány lépést előre. De ne legyen fegyver a kezében. Világos?
 Oké - biccentettem. - Nem lesz fegyver a kezemben.
Zsebre vágtam a stukkerornat, és előresétáltam néhány métert. Ahogy kibukkantam a félig eltakaró ködfoszlányok mögül, Simon kezében megremegett a pisztoly.
 Most már elhiszi? -Hol a lány?
 Steffi, gyere ide!
Steffi tüstént felbukkant mellettem.
 Itt vagyok, Simon. Simon Katz elmosolyodott.
 Annál jobb.
Ránk fogta a fegyverét és meghúzta a ravaszt. Kissé lassú volt a reakcióidőm, hiszen eszembe nem jutott volna, hogy ez lesz a vége a baráti tudakozódásnak. Amikor aztán a második golyó is elsüvített mellettünk, egyszerűen felborítottam Steffit. A lány beletúrt az orrával a hamuba, mintha a mesék minden kívánságot kielégítő csodagyémántját próbálta volna kitúrni alóla.
 Jaj, istenem, mit csinál ez az őrült? - nyöszörögte a fülembe. - A végén még megöl... bennünket!
Simon Katznak valóban ez lehetett a szándéka. Mi sem bizonyította jobban a vérszomját, minthogy legalább öt golyót lőtt ki ránk.
 Meg fogtok halni mindketten! - ordította olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. - Rohadék gyilkosok!
Meg kellett várnom, hogy egy nagyobb és sűrűbb ködfelhő eltakarjon bennünket. Ekkor felrántottam a lányt a hamuról, és bevonszoltam egy lapos, mohával borított lávatömb mögé.
 Hol vagytok? - ordítozott tovább Katz. -Úgysem ússzatok meg, rohadékok! Szemet szemért, fogat fogért!
Fogalmam sem volt róla, milyen szemről és fogról beszél, de nem is értem rá töprengeni rajta. Nagyjából sejtettem, merre lehet, ezért ismét elkaptam Steffi kezét, és vonszolni kezdtem magam után.
Steffi azonban fellázadt. Amint az lenni szokott, éppen a legjobbkor. Kirántotta a kezét a kezemből, és leroskadt a hamura.
 Nem - mondta határozottan. - Nem megyek tovább. Kénytelen voltam letérdelni mellé és megsimogatni az arcát.
 Mi a baj, kislány?
Steffi azonban nem méltányolta barátságos közeledésemet.
 Ne kislányozz itt engem, oké? Nagylány vagyok már, te is tudod. Különben hagyj meghalni, kérlek.
 Kitaláltam valamit...
Steffi erre csak legyintett egyet.
 Mióta itt vagyunk, a világnak ezen az elátkozott pontján, te folyton-folyvást kitalálsz valamit. Jó, elismerem, voltak jó ötleteid, sőt... egészen jók is voltak köztük, mégis elegem lett belőlük.
 Hé, álljon csak meg a menet! - emeltem fel az ujjam. -Tudtommal nem én lőttem rád, hanem Simon Katz!
Majdnem... mindegy. Én leülök ide, és... itt is maradok. Ezer buldózer sem tolhat el innen. És meg akarok halni. Meg én.
Úgy nézett ki a dolog, hogy csak komoly fizikai erőfeszítések árán tudnám magammal cipelni. Azok viszont felemésztenék még a maradék erőmet is. Márpedig arra alighanem szükségem lesz az elkövetkező órák során.
 Hát jó - mondtam engedékenyen. - Itt hagylak. Ha meg akarsz halni, megteheted. Elvégre mindenki a saját életének az ura.
 Ezt mondom én is.
 Utoljára azért kérhetnék valamit tőled, Steffi?
 Mit? - kérdezte gyöngyöző homlokkal. - Bár inkább nekem kellene kérnem tőled. Utolsó kívánságról még soha nem hallottál?
 Az öngyilkosoknak nincsenek utolsó kívánságaik.
 Mi a fenét akarsz? Ú kérdezte mogorván. Ú Figyelmeztetlek, csak olyat kérj, ami nincs kapcsolatban az izé... tudod, mivel.
 Csak olyat kérek - mondtam. - Tudománnyal kapcsolatos lehet?
 Mivel?
Levettem a sapkám és a kezébe nyomtam.
Figyelj rám, Steffi. Tudod, hogy biológus is vagyok, s a rovarokon kívül az apró rágcsálók érdekelnek. Él errefelé egy nagyon híres állatka, az úgynevezett izlandi hamuegér. Itt lakik a vulkáni hamuban. Rettenetesen ritka: ebben az évszázadban csupán hármat találtak belőlük. Nem úgy, mint az elmúlt évszázadokban...
 Akkor hányat... találtak? - nyelt egyet Steffi.
 Egyet sem - mondtam. - Annyira ritka. -És?
 Öt perccel ezelőtt észrevettem kettőnek a nyomát. Arra szeretnélek megkérni a biológia tudománya nevében, hogyha véletlenül haldoklásod közben, erre tévedne a két hamuegér, borítsd rájuk a sapkámat. Elévülhetetlen érdemeket szereznél vele, és az én nevemet is beírnád a biológia történetébe.
Steffi úgy ugrott fel a hamuról, mintha rugók lökték volna magasba.
 Mit csináljak... velük?
 Borítsd rájuk a sapkámat. Majd később értük jövök, és ha elsirattalak, megfogom őket. Érnek annyit, mint a viking hajója. Persze csak átvitt értelemben.
Steffi halálsápadt képpel pislogott jobbra-balra, mintha minden pillanatban azt várná, hogy eléje lopakodik a két hamuegér.
 Vedd tudomásul, hogy utálok minden kurva egeret. És félek is tőlük.
 A hamuegerek nem bántanak - mosolyogtam. - Kis lábacskájukkal végigfutnak rajtad, megszimatolnak...
 Hagyd abba, mert elájulok. Azonnal rosszul leszek. Csak fogd meg magadnak a hülye egereidet, de az biztos, hogy azzal a kezeddel, amellyel egeret markolásztál, engem nem simogatsz többé. És azért sem maradok itt. Veled megyek!
Komor képet vágtam, mint akit roppantul bosszant a dolog, úgy egyébként pedig nagy kő esett le a szívemről.
Ha tudtam volna, mi következik ezután, talán hagytam volna békén pihenni a hamun, és eszembe sem jutott volna nem létező hamuegerekkel ijesztgetni.
Alig néhány méternyire feketedett az a kőtömb Simontól, amely mögött végül is elrejtőztünk. Simon összerezzent, amikor meghallotta a hangom, de már nem tüzelt rám. Úgy látszik, ráébredt, hogy csak a golyót pazarolja.
 Én vagyok, Simon.
 Mit akarsz, te rohadék?
 Mi a baja velem?
Jól tudod te azt. Megjátszottad a gáncs nélküli lovagot, miközben sorra gyilkolsz bennünket.
 Téved, Simon.
 Láttam Gwendolin holttestét. Ne mondd, hogy nem te csináltad.
 Megmagyarázom, Simon. Steffi a tanúm...
 Miféle tanú? Ketten főztétek ki az egészet. Végre lehullott a hályog a szememről. Megölted Gwendolint, te gazember! Ha a kezembe kaplak, darabokra téplek!
Akkor pillantotta meg a hajót. Olyannyira megrökönyödött tőle, hogy még rólunk is megfeledkezett néhány másodpercre.
A... hajó! - nyögte maga elé. - Itt van a... hajó! Megtaláltam a hajót! Egyenesen odavezet a viking sírhoz! Éreztem, hogy így kell lennie. Napok óta éreztem...
Lépett kettőt a modell felé. Felemelkedtem és nagyot kiáltottam.
 Hagyja a hajót, Simon!
Olyan sebesen lőtt felém, hogy csak óriási szerencsével menekültem meg a golyójától. Alig néhány millimétemyire tőlem karistolta végig a szikla felszínét.
 Te is észrevetted, mi? - kiáltotta felém annyi gyűlölettel a hangjában, amennyi egy kisebb város megfojtásához is elég lett volna. - El akarod lopni előlem, mi? Hát abból nem eszel, te szemétláda!
Ne, Simon, ne! - emelkedtem ki könyörögve a szikla mögül. - Itt vagyok, mindent elmagyarázok...
Simon ismét felém lőtt, de ez a golyó már messzire tőlem vágott lyukat a ködbe. Már nem ért rá velem foglalkozni, csak a kis hajó izgatta, semmi más.
 Simon, kérem, ne! Nem tudhatjuk, nem valami trükk-e.
 Trükk? - hahotázott. - Trükkjeid csak neked vannak. Mindent tudok rólad, te nyomorult disznó. A hajó az enyém! Az enyém, az enyém, az enyém!
Nem törődtem immár a röpködő golyókkal, kiugrottam a szikla mögül és felé futottam. Steffi kétségbeesett kiáltásai úgy hullottak le a hamura, mint az utánam hajított kő.
 Ne, Leslie, ne! Gyere vissza, kérlek! Istenem, fel fogtok robbanni!
Nem tudom, miért éppen robbanásra gondolt, talán az eddig működésbe lépett pokolgépek miatt, ezúttal azonban tévedett: a modell nem robbant fel.
Simon úgy szorította a karjába, mint anya a gyermekét. Mintha azt várta volna tőle, hogy beszélni kezdjen, magyarázza el neki, hogy lehet megtalálni az igazi viking hajót.
Néhány lépésnyire voltam már csak tőlük, amikor a hajócska megmozdult a karjában. Simon kétségbeesetten utána kapott, de nem tudta megakadályozni, hogy a hamura ne essen.
Mintha szupernóva villant volna fel az orrom előtt. Nem hallottam ahangját, csupán afénye voltiszonyatos. Olyannyira, hogy áthatolt a kezemen, az ujjaimon, a szemhéjamon 
úgy égette a szemem, mintha hegesztőfénybe pillantottam volna.
És meleg volt, rettenetesen meleg. Forróbb a legforróbb afrikai nyárnál, forróbb még az olvasztókemencék poklánál is.
Aztán egyszerre csak kialudt a fény, és a meleget sem éreztem többé. Kinyitottam a szemem - mindhiába. Csillagok futkostak a levegőben, vidáman kergették egymást, majd összeálltak, és körtáncot lej tettek a sziklák felett.
Szerencsére ez sem tartott sokáig. A kép kitisztult, ismét láttam a hullámzó ködöt, a szemérmetlenül kitárulkozó sziklákat, a félig ájultán, reszketve nyöszörgő Steffit, és végül megpillantottam Simont is.
Simon nem reszketett, és nem nyöszörgött. Simon semmit nem csinált, csupán a hamun feküdt, égre meredő tekintettel. Szemeiben már nemhogy élet nem volt, de nedvesség sem. A kis hajóból felszabaduló iszonyatos hőség kiszívta az utolsó cseppet is belőlük, s amikor közelebb tántorogtam hozzá, a lépteim keltette légmozgás hatására egyszerűen összeomlottak.
Mire Baez megérkezett, már olyan üresek voltak a szemgödrei, mintha keselyűk tisztították volna ki őket.
Baez a halottra nézett, a kishajó helyére, s megvonta a vállát.
 Őt is elkapta hát. Mindenkit elkap, akit csak akar. Ettől aztán rohadtul magabiztos. Talán ez lesz a veszte.
Másban nemigen bízhattunk, és ebben se nagyon.
Baez hallgatott egy sort - nem voltam biztos benne, minek szól a hallgatása. Simon halálának-e, vagy annak, amit a köd mögött látott.
 Van valami érdekes arrafelé? - böktem a ködre. Látszólag közömbösen tettem fel a kérdést, okot adva rá, hogy ő is így válaszoljon, ha akar. Ha nem óhajtotta volna Steffit megrémíteni.
Baez felemelte a fejét.
 Hát... nem is tudom - mondta bizonytalanul. - Mindenesetre. .. ennek a völgynek vége.
 Hogyhogy vége? - hökkentem meg.
 Zsákutca, zsákvölgy, zsákhasadék. Néhány száz méter még, és ott már csak sziklák látszanak. Nedves, köddel vert sziklák. Kötéllel talán fel lehetne mászni rájuk. Egyszóval, arra nincs semmi. De lehet, hogy mégiscsak van...
 Micsoda? - húztam össze a szemöldököm.
 Nem tudom - mondta. - Kár, hogy nem jött velem. Talán maga kitalálta volna, mi az.
Mégis... mit látott?
Baez megvakargatta az orra hegyét.
 Mintha szabadtéri színpad lenne. Székek nélkül... kőpadokkal. Illetve, a lapos sziklák kőpadokhoz hasonlítanak...
Ha valaki figyelte volna az arcomat, aligha látott volna különösebb meglepetést rajta.
Pontosan tudtam, hova érkeztünk.
Baez kérdő pillantást vetett rám.
 Odamegyünk, vagy visszafordulunk?
 Odamegyünk - mondtam.
Az őrmester megcsóválta a fejét.
 Nem kedvelem az ilyesmit. Soha nem is kedveltem.
 Micsodát? - kérdeztem, a ködre bámulva.
 Amikor nem tudom, milyen mély a kút, amibe beleug-rom. Maga sejt valamit?
 Sietnünk kell Ú tértem ki a válasz elől.
 Van rá esély, hogy megússzuk? Bizonytalanul bólintottam.
 De nem sok, igaz?
 Indulhatunk?
 Hé! Csak lassan a testtel! - állta el az utunkat az öngyilkossági szándékáról végleg letenni látszó Steffi Littlerock. -Úgy vigyem vásárra a bőröm, hogy még csak nem is tudom, miről van szó?
 Rövidesen mindent megtudsz - mondtam.
 Mikor lesz az a rövidesen?
 Úgy tíz perc múlva.
 Jézusom! Most mi a fenét csináljak?
Mivel mást nemigen tehetett, kelletlenül utánunk ballagott.
A szabadtéri színpadnak látszó valami, és talán a halál felé.
A sziklafalak hirtelen összeszűkültek, mintha Valhalla istenei kaput emeltek volna elénk. A sziklák között átvezető ösvény keskeny volt, kinyújtott karral elérhettük mohával borított felületüket.
Baez megtorpant. Olyan váratlanul, hogy majdnem fellöktem.
 Álljon csak meg a menet! - kiáltotta rémülten. - Ez a kapu... az imént még nem volt itt!
 Jézusom! - csuklott fel mögöttem Miss Littlerock. - Mi a fene ez? Varázslat?
Nincs benne semmi boszorkányság - mondtam Baez vállára verve. - Sűrű felhőkben jött idáig, igaz? -Igaz.
 Nézze csak a ködöt. Mintha oszladozóban volna. Maga úgy átjött ezen a kapun, hogy észre sem vette a sziklákat.
Baez megrázta a fejét.
 Észre kellett volna vennem. Mint ahogy azt a fickót is látom, aki odafent áll. Maga is látja?
 Látom - bólintottam. - Ne nézze feltűnően.
 Ki a fene lehet az?
 Egy viking.
Valóban az volt. A sziklák alkotta kapu tetején egy viking állt lándzsával a kezében, sisakkal a fején, mozdulatlanul.
 Leszedjem? - kérdezte Baez.
 Meg ne próbálja! Amíg nem szólok, ne lövöldözzön.
 Valami nem tetszik nekem - morogta Baez.
 Jó magának - suttogtam. - Nekem sok minden nem tetszik.
 Tudja, mit rühellek leginkább? -Mit?
 Hogy maga csak úgy utasítgat engem.
Egyáltalán nem utasítgatom. Szedje csak le nyugodtan. Van végrendelete?
 Mi köze hozzá?
 Szeretném eljuttatni a hozzátartozóinak, nehogy összeverekedjenek a temetésén.
Baez szemét fekete kulimász öntötte el, amit úgy egyébként szuroknak is hihettem volna, de csak eszelős düh volt. Előbb azt hittem, rám veti magát, de nem ezt tette. Felemelte a fegyverét, és leadott belőle egy rövid sorozatot. Oda, ahol a viking állt.
Megpróbáltam kicsavarni a kezéből a géppisztolyt. Baez ordított, és nem akarta adni  Miss Littlerock sikított, mintha nyúznák- egyszóval jól elvoltunk egymással. A viking mindeközben meredten állt, még csak le sem pillantott ránk. Keménykötésű pasas volt, madárszárny-bajusszal, élénk, kék szemekkel. Fittyet hányt a kabátujján éktelenkedő lyukakra, amelyeken át Baez golyói behatoltak a karjába. Annyi vér sem cseppent belőlük, mint a gyufa feje.
Baez hirtelen elhallgatott. Hatalmasat nyögött, és eleresztette a géppisztolyát. Immár az én kezemben volt, de nem sokat törődtem vele.
 Pedig eltaláltam - motyogta az őrmester felpislogva a kapu tetejére. - Eltaláltam... biztos, hogy eltaláltam.
 Nyugodjék meg már végre - nyomtam a kezébe a géppisztolyát. - És lehetőleg ne kezdjen el újra lövöldözni.
Ki az ott... fenn?
 Annyit tudok, mint maga. De ennyi erővel a kőtömbökre is lövöldözhet.
 Lehet, hogy... nem is élő ember?
 Lehet.
 Az is lehet, hogy... ezen a kapun át... a halottak országába jutunk?
 Bizonyos értelemben, igen.
Mi lenne, ha... visszafordulnék? Én az USA katonája vagyok... nem léphetek idegen ország területére.
 De lövöldözni lövöldözhet, mi?
 Akkor még a határon kívül voltam.
 Azt csinál, amit akar. De ha még egyszer értelmetlenül meghúzza a ravaszt, meghal. Ebben biztos lehet.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben... - morogta Miss
Littlerock. - A nagymamám szerint a mi nemzedékünk élve látja meg az utolsó ítéletet. Lehet, hogy ez az? -Minden lehetséges.
 Mi lenne, ha egyszer igent vagy nemet mondana? Elindultam előre. Hátra sem kellett néznem, hogy erezzem: ott jönnek mindketten mögöttem.
A köd beborította a völgyet.
Leslie! - suttogta mögöttem Steffi. - Leslie, istenem, Leslie!
Villámsebesen hátrafordultam. Nem láttam semmit, ami megrémíthette volna.
 Mi a baj? -Nézd, ott, a kapunál!
A kapu közben ködbe veszett mögöttünk. Éppen vissza akartam fordulni, amikor hirtelen ellebbent a köd a szemem elől. Jól láttam a kőpilléreket, a vikinget a boltozat tetején, de láttam azt a másik két viking harcost is, akik immár a pillérek mellett álltak, baltával a kezükben. Egyikük éppen abban a pillanatban hajolt a másik felé, amikor a köd ismét befedett mindent.
 Ez egy... rémálom - hallottam Steffi hangját. - Fel akarok ébredni! Istenem, segíts, hogy felébredjek!
A hatalmas, félkör alakú tér úgy bukkant elénk, mintha Frey, a nagyhatalmú viking isten csúsztatta volna le a tenyeréről. Lapos tetejű, tíz-tizenöt méter átmérőjű kőtuskók hevertek előttünk, némelyikük magassága elérte a tíz-tizenöt métert.
 Ezeket sem láttam - suttogta Baez. - Pedig ha itt lettek volna, látnom kellett volna őket.
Jómagam viszont biztos voltam benne, hogy itt haladt át közöttük, egészen a völgyet záró kőfalig. A sűrű ködben bizonyára nem figyelt fel a lávatuskókra, csak a kissé távolabb húzódó, amfiteátrumszerű kőpadokat vette észre.
Azokat a kőpadokat, amelyeken most emberi alakok ültek. Szorosan egymás mellett, bennünket figyelve. A padok körülbelül egy magasságban lehettek a lávatuskók tetejével.
Steffi a karomba markolt és behunyta a szemét.
Jézus, segíts! Hova jutottunk, Leslie?
A köd meglebbent és feljebb szállt: a katlant záró sziklák csúcsa felé. Kissé kitisztult idelent a világ, de a kőpadokon
kucorgók még mindig szürke lucsokban fürödtek. Mintha a köd tudomásul vette volna, hogy bármeddig felszállhat, a padokon ülőket azonban nem szabad kitakarnia.
Rövid keresgélés után az egyik kőtuskóra felvezető, kőbe vájt lépcsőt pillantottam meg. Gusztustalanul nyálkás volt a ködtől, mégis reménykedtem benne, hogy valahogy csak feljutunk rajta a tuskó tetejére.
Nehezebben ment a mászás, mint gondoltam. A lépcsők mellett emelkedő kőfalba vágott lyukak - kapaszkodók -ugyancsak csúsztak: minden reményünk megvolt hát, hogy nyakunkat törjük a felvonult viking sereg legnagyobb örömére.
Amikor aztán harmadszorra csúsztam vissza a negyedik lépcsőfokról, feladtam a kilátástalan küzdelmet. Jobban mondva, taktikát változtattam. Kinyitottam az oldaltáskámat, és kihúztam belőle egy pár gyapjúzoknit.
 Van zoknija? - kérdeztem Baezt.
 A lábamon. -Hát neked?
Miss Littlerock csak legyintett. Rá volt írva a homlokára, hogy neki már tökéletesen mindegy: zokniban, vagy anélkül megy-e át a másvilágra.
Lehúztam a bakancsomat, elővettem a késemet, az Oxford Streeten vásárolt, tízfontos zoknimnak levágtam az orrát, majd az orratlan zoknit ráhúztam a bakancsomra.
 Maradjanak itt, amíg nem szólok - vezényeltem. - Ne másszanak utánam, mert a nyakukat törik.
A zokni kitűnően tapadt a sikamlós kőhöz, így néhány másodperc alatt felkapaszkodtam a lávatuskó tetejére. További két perc múlva már a másik kettő is ott állt mellettem.
Most már aztán igazán jó lett volna tudni, hol az ördögben is vagyunk valójában.
Ez utóbbi kérdést természetesen már korábban is feltettem magamnak, és meg is adtam rá a választ. Az ezután történtek csak megerősítették a feltételezésemet.
Lenéztem a lávatuskó széléről. A mélység igazából nem
is volt olyan félelmetes: ha nincs a mindent befedő, undorí-tóan nedves köd, és ha nem csúszik a felvezető lépcső, gyerekjáték lett volna legyőzni. Közvetlenül alattunk húzódott az a hamuba taposott ösvény, melyen Baeznek végig kellett mennie, mielőtt elérte volna a völgyet lezáró sziklafalat. A kőtuskókba vágott lépcsők többségét már simára koptatta a szél és az idő: csak némi képzelőerővel lehetett észrevenni őket.
Velünk szemben, a köd mögött vikingek kucorogtak a sziklákba vájt padsorokon. Fogalmam sem volt róla, menynyien lehetnek, hiszen a köd jótékonyan eltakarta őket. Néha-néha azért egy-egy copfba font hajtincs, vörösben játszó tömpe orr, fegyvert markoló kéz bukkant elő a semmiből.
 Talán már nem is élünk - suttogta mögöttem Baez. -Nem emlékszik rá, hogy meghaltunk volna?
Biztonság kedvéért belecsíptem a karomba. Éreztem a fájdalmat, de hát végső soron ez sem bizonyított semmit. Ki tudhatja, hogy odaát mit érzünk, ha a karunkba csípünk?
Mi a... fenéért másztunk ide fel? - sápadozott Miss Littlerock Baez géppisztolyába kapaszkodva. - Először is szédülök, másodszor pedig...
Mély hangú kürt szólalt meg valahol  hangja végigdübör-gött a kőtuskók között kanyargó ösvényen. Rövid bolyongás után felkapaszkodott hozzánk és körülfont bennünket.
 Jézusom, mi ez?
A kürthanggal egy időben fény villant, és kivilágosodott felettünk egy hegycsúcs. Nem volt túlságosan magas, talán ha öt-tíz méterrel emelkedett fölénk. Nem tudtam, honnan jön a világosság  akárhogy is keresgéltem, nem láttam a fényforrást.
Közvetlenül a hegycsúcs alatt, a sziklába vágva szószékszerű párkány húzódott, amelyen egy középtermetű férfi állt. Onnan sejtettem csak, hogy viking, mivel izlandiul beszélt. Szépen hímzett palástféle borította a testét, le egészen a bokájáig. Hosszú, őszbe csavarodó haja volt, amely a vállát ver-deste. Orra enyhén hajlott, szeme kék, hangja erős, de bársonyosan sima.
Körülbelül öt percig beszélt izlandi nyelven, amiből természetesen egy árva szót sem értettem. Megpróbáltam ugyan az indoeurópai nyelvrokonság segítségével felcsípni belőle
néhány morzsát, de nem sikerült. Bár az izlandi nyelv az ónorvég édestestvére, mit tegyek, ha az ónorvégot sem ismerem? Annak az iskolának a tananyagába, ahova annak idején jártam, szerencsétlen módon nem fért bele sem az ónorvég, sem a belőle elszármazott izlandi nyelv oktatása.
 Ki ez az... ember? - suttogta a fülembe Steffi. - Az alvilág bírája?
Nem is sejtette szegénykém, mennyire közel jár az igazsághoz.
A férfi odafent abbahagyta a beszédét, és lenézett ránk. Mintha válaszokat várt volna tőlünk. Baez megcsóválta a fejét.
 Maga értett belőle valamit?
 Egyetlen szót sem - biztosítottam.
 Egy kétségtelen  nem angolul, és nem spanyolul szónokolt. Es kecsuául sem, mert ahhoz is konyítok egy kicsit.
 Izlandiul beszélt - mondtam.
 Ki hitte volna? - nyögött Steffi. - Ez a pasas csak bámul ránk, maguk meg nyelvészeti kérdéseken vitatkoznak. Hát nem mindegy, hogy milyen nyelven beszélt, ha úgysem értjük?
Ebben igaza lehetett. Olyannyira, hogy abba is hagytam a találgatást. Főleg, mert nem is kellett találgatnom. Immár pontosan tudtam, mire megy ki a játék.
Baez azonban nem. Féltem is, hogy ismét a géppisztolyával akar tekintélyt szerezni magának.
 Egy thingben vagyunk - mondtam gyorsan. Baez lassan felém fordította a fejét. -Miben?
Megismételtem, hogy egy thingben.
 így hívják izlandiul a szart?
 A thing a népgyűlés színhelye. Afféle parlament. Még sosem hallott róla?
 A parlamentről már igen - biccentett Baez. - Ő dönt, én meg lövök. Ez a viszonyunk.
Mivel a pasas odafent várakozva hallgatott, gyorsan elmondtam nekik, amit a thingekről tudtam.
 Valaha azt tanultam az iskolában, hogy az izlandi a világ legrégibb parlamentje: az althing. 930-ban alapították, amikor Európában még csak szárnyukat bontogatták a parlamentarizmus eszméi. Az althing a godik, a nemzetségvezetők gyűlése volt, ahol szavazattöbbséggel döntöttek az Izlandra települt norvégok ügyes-bajos dolgairól. Az althing helye a Thingvellir, a thing mezeje, Reykjavíktól 48 kilométernyire.
 Akkor ez nem az - mondta bölcsen Baez.
 Thing több is volt, hiszen az egymástól elszigetelten élő telepesek évente csak egyszer gyűltek össze a nagy gyűlésnapra. Évközben a kisebb parlamentekben, a közönséges thingekben hallatták a szavukat. Ez egy ilyen thing.
 Engem jobban érdekelne, hogy kik azok a fickók a köd mögött. A történelem még soha nem vágott lyukat senki mellkasába, harci szekercék már sokkal inkább.
 Várjon egy kicsit, azt hiszem, hamarabb megtudjuk, mint szeretnénk.
Az ősz hajú pasas megunhatta a néma ácsorgást, mert ismét ránk dörrentett. Persze hogy ebből sem értettünk egyetlen szót sem.
 Nincs valahol egy tolmács?- kérdezte remegő hangon Miss Steffi. - A kisebbségi nyelvek chartájának értelmében kötelesek tolmácsot biztosítani. És ügyvédet is - tette hozzá. - Ha parlament van, akkor jog is van, ha pedig jog van, akkor ügyvédnek is kell lennie.
 Mondja el neki - bökött az őrmester géppisztolya csövével a sziklaszirten ácsorgóra.
 Maradjon már veszteg, az isten szerelmére! - riadozott Steffi. - A végén még azt hiszi, le akarja lőni.
 Jól hiszi - morogta Baez. - Amint lehet, meg is teszem. Különben kicsoda ez a pasas? Valami törzsfőnök?
 A törvénymondó - mondtam. Mindkettőjük feje felém fordult.
 Kicsoda? - kérdezték egyszerre.
 A törvénymondó - ismételtem. - Amikor az izlandiak ősei ide költöztek Norvégiából, hellyel-közzel ismerték csak a rúnaírást. A rúnavésés és -olvasás tudománya a rúnamesterek kezében rejtezett. Ráadásul a rúnavésés meglehetősen nehézkes is volt, hiszen nyersanyagként elsősorban a követ
használták. Ezért a törvényeket nem írták le, hanem kívülről megtanulták.
Eszerint mégiscsak volt ügyvédjük - mondta némiképpen megnyugodva Steffi.
 Tévedés - ráztam meg a fejem. - Nem ügyvédjük volt, hanem élő törvénykönyvük. A törvénymondó jól ismerte a meghozott törvényeket, a szokásjogot, és a már kirótt büntetésekre is emlékezett.
 Élő CD-ROM - biccentett Baez őrmester. - Csakhogy mit használ mindez nekünk?
Rövidesen ezt is megtudtuk.
Ehhez azonban az kellett, hogy a törvénymondó angolra váltson. Tipródott még egy kicsit a szikla tetején, aztán elkezdett angolul beszélni. Nyilván rájött, hogy ítéletnapig is elálldogálhatunk egymással szemben  nem valószínű, hogy tankönyv és tanári segédlet nélkül megtanulunk izlandiul.
 Üdvözlet az érkezőnek az ítélet mezején - mondta a férfi és biccentett egyet hozzá. Hosszú, ősz haja az arcába hullott. Hangja barátságos volt, kellemes tónusú. Tökéletesen beszélte az angolt, anyanyelvi szinten. Szép, művelt nyelvtanisággal beszélt  látszott rajta, hogy nemcsak szereti, hanem érzi is a nyelvet.
Mi is biccentettünk: annak jeleként, hogy megértettük az üdvözletét.
 Ez a gyűlések helye, a thing - mondta. - Bizonyára hallottak már róla. Az izlandiak itt gyűltek össze a réges-régi évszázadokban, hogy megbeszéljék a dolgaikat, és hogy döntsenek a vitás kérdésekben. Én vagyok a törvénymondó. Tudják, mi a törvénymondó?
Lényegében ugyanazt ismételte el, amit már megbeszéltünk egymás között. Természetesen végighallgattuk, hiszen mi mást tehettünk volna.
 A thing ítéletet mondott azok felett, akik nem tartották be az együttélés szabályait. Mert az izlandiak között- ugyanúgy mint a világ más népeinél - akadtak bűnözők, akik elvették mások életét, vagyonát, lányát és feleségét. Ezeket elfogták, a gyűlés döntött felettük, és halálba küldte őket. Tudják, hogy végezték?
 Nem - mondta Steffi. - De nem is vagyok rá kíváncsi. Hangja szerencsére nem hallatszott fel a sziklacsúcsig.
 Volt, akiket száműztek- folytatta zavartalanul a törvénymondó. - Vörös Eriket például. Gyilkosságot követett el, ezért kénytelen volt Grönlandra áttelepülni. így határozott a thing. Később neki jutott a megtiszteltetés, hogy áthajózzon Vinlandba, azaz Amerikába. De ez nem mosta le róla a gyilkosság bűnét. Vörös Erik úgy halt meg, hogy soha nem láthatta többé Izlandot: a godik és az egyszerű emberek nem fogadták vissza. Gyilkosságot nem lehet olyan aprósággal, mint Amerika felfedezése, jóvá tenni.
Nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. Töprengeni való időm azonban nem volt, mivel a törvénymondó folytatta.
 Másokat arra ítéltek, hogy hasadékok fenekén fejezzék be az életüket. Önök ismerik Izlandot, látták a lávamezőket, tudják, hogy telis-tele vannak egészen az alvilágig érő hasadékokkal. Aki beleesik, soha többé nem látja meg Isten napvilágát. A gyilkosoknak általában ez lett a büntetésük. Ez lett a sorsa Véresszakállú Leifnek is.
Hallgatott egy kicsit, aztán megsimogatta a bajuszát.
 Véresszakállú Leif nagy gazember volt  talán még a saját anyja sem szerette. Nem akarok sok szót vesztegetni rá -megérdemelte, amit kapott. Csakhogy az ítélethozatal nem volt könnyű. Leif ugyanis sok jót tett az izlandiakkal. Fát hozott nekik, amelyre égetően szükségük volt ház- és hajóépítéseikhez  gazdagságot hozott, de erőszakot is hozott. Amikor aztán gyilkosság követett gyilkosságot, a godik úgy döntöttek, hogy akkor is meg kell büntetniük Leifet, ha ők maguk is bűnhődnek miatta. A thingben szembekerült egymással a haszon, az érdek és a törvény. Végül a törvény lett a győztes. Véresszakállú Leif azt kapta, amit megérdemelt. De mivel sok alkalommal az izlandi nép javát szolgálta, a godik tanácsa úgy döntött, ne csak úgy egyszerűen, közönséges bűnözőhöz hasonlóan, kezét összekötözve, a szégyen kötelét a nyakára hurkolva taszítsák le egy jeges hasadék mélységes fenekére, hanem vihessen magával elég kincset ahhoz, hogy ha a Valhallában az istenek magukhoz szólítják, ne kelljen
szégyenkezve eléjük állnia. Mert a túlvilágon, amikor a rag-narökre, a nagy csatára indulnak az istenek egymás ellen, szükség lesz minden jó vitézre. Veresszakállú Leifről sok rosszat el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ne lett volna jó vitéz.
 Te jó ég, mit hablatyol ez itt össze? - morgott Baez őrmester.
 Ezért a thing úgy döntött, hogy Veresszakállú Leif vigyen magával a gazdagságából annyit a hasadék mélyére, amennyit csak kíván. Vigyen magával hajót, hogy hajózni tudjon a túlvilági vizeken  vigyen magával fegyvert, hogy ha a Valhallában, az istenek világában kiállítják a harcosok sorát, ne kelljen röstellkednie. Vigyen magával pénzt, hogy lányokat vehessen rajta. Mert azt nem engedélyezték a godik, hogy cselédei is vele menjenek.
Ezután Veresszakállú Leif pénzén Norvégiából hozatott kemény és erős fából hajót készítettek, s a hasadék szélére vontatták. Beültették Leifet a közepébe, erős kötéllel a hajóhoz erősítették a lábát. A godik mind kivonultak, mint ahogy a rúna mesterei is kivonultak, hogy megtekintsék Veresszakállú Leif utolsó utazását. Ezután megfojtották Leifet, és lelökték a hajót a mélybe. így végezte Veresszakállú Leif, Izland jótevője, és rettegett csirkefogója.
Csakhogy lebegett egy hangyányi titok Veresszakállú Leif temetése körül, amit a rúna mesterei, a varázslók ismertek, de a köznép nem, és az előkelők, a godik közül is csak nagyon kevesen. A rúna mesterei tudták, hogy a halottak szellemei gyakran visszajárnak, és kalamajkát okoznak az emberek világában, ha csak le nem csillapítják őket. Mégpedig évenkénti áldozattal, amit a csontjaik közelében kell elvégezniük. Ilyenkor újra meg újra olyan rúnajeleket kell a csontok közelében a sziklafalakra vésniük, amelyek megakadályozzák, hogy a már porladó csontok ismét megerősödjenek, darabjaik összeálljanak, hús borítsa őket, s hogy a már készen álló testbe ismét visszaköltözzön a lélek. A rúna mestereinek meg kell kötniük a gonoszt, nehogy életre keltse a halottakat.
Es éppen ez okozta a bajt, a nagyon nagy bajt. Ha lelökik Veresszakállú Leifet egy mélyebbnél is mélyebb hasadék fenekére, a rúnák mesterei nem tudnak közel férkőzni hozzá, nem tudják tiltó jeleiket a sziklafalba vésni. Voltak, akik azt
követelték, hogy meg kell változtatni a végzést, Veresszakállú Leifet máshova kell temetni, csakhogy a godik már meghozták Ú igaz, kissé elsietve az ítéletet Ú, azt pedig nem lehetett módosítani. Törték a fejüket a rúna mesterei, hogy mitévők legyenek, s akkor egyikük megtalálta a megoldást. Olyan helyre kell lehajítani Leifet hajóstól együtt, amelyet egy másik hasadékon át meg lehet közelíteni. A rúna idős mesterei kiadták az utasítást egy fiatal rúnamesternek, hogy keressen megfelelő hasadékot.
Jelentőségteljesen elhallgatott, és vállára rázta arcába hullott haját.
 A fiatal rúnamester majd egy hétig járta a lávamezőt, gyakorta életveszélynek téve ki magát, mígnem végül siker koronázta erőfeszítését. Valahol, a Hekla melletti lávamezőn, a thing mezejéhez közel, talált egy olyan hasadékot, amely megfelelt az ítéletnek. A látszólag poklokig érő mélység közel sem ért odáig: alig tíz-tizenöt méter után annyira összeszűkült, hogy képes volt megfogni a lehulló hajót.
A fiatal rúnamester további egy egész hétig mohát vágott, mohát telepített. Úgy befedte a hasadék száját, hogy senki nem tudta megtalálni többé. Csak akkora helyet hagyott szabadon, amekkorán át a hajó leférhetett a mélybe .
A büntetést a godik jelenlétében végrehajtották. Vörössza-kállú Leif hajóját gazdájával együtt elnyelte a mélység. A rúna fiatal mestere befedte a hajó helyét mohával, s többé nem beszélt senki Veresszakállú Leifről és a hajójában felhalmozott töméntelen kincsről. Vagy ha beszélt is, hát este, csukott ablaktáblák, behúzott függönyök mögött. Nem akarták Leif szellemét nevének emlegetésével felingerelni.
A rúna mesterei minden évben felkeresték a sírját egy másik, ugyancsak rejtett hasadékon át, s a megfelelő időben sziklába vésték a feltámadást és szellemmé válást tiltó rúnajeleket. Egyszer ugyan megtörtént, hogy egy sértett gödi, egy ugyancsak sértett rúnamester segítségével fel akarta támasztani Leifet, de kísérletük csúfos kudarcba fulladt: mindketten ott haltak meg Leif közelében, a hasadék mélyén. Azt beszélték, hogy sikerült ugyan feléleszteniük, de csak igen rövid időre. Éppen csak annyira, hogy megölhesse őket, aztán ismét csontjaira hullott szét.
Évszázadok múltak - évszázadok teltek, a rúnák mesterei
lassan kihaltak, s a mohaszőnyeg vastagra hízott Leif sírja felett. Talán sokan át is gyalogoltak felette anélkül, hogy tudták volna, ki nyugszik a talpuk alatt. Az emberek később kapzsiságtól vezérelve megpróbálták megtalálni a hajót, de nem sikerült nekik. Feledésbe merültek az utak, az ösvények, feledésbe merültek a rúna mesterei is. De nem örökre.
Sok-sok évszázaddal utánuk született Izlandon egy kisfiú, akit Baldur Halldórssonnak hívtak.
 Nocsak - mordult fel Baez. - Alighanem helyben vagyunk.
 Baldur Halldórsson csecsemő korától kezdve anyatejként szívta magába az ősi, viking kultúrát. Különösképpen a rúnák, és a rúnák mesterei érdekelték. Tudják, miért? Mert maga is ősi, rúnamesteri családból származott. A génjeibe zárt tudás - ahogy manapság mondanák - nem hagyott neki békét.
Ahhoz, hogy megértsék, miért lett Baldur Halldórssonból végül is az, ami lett, tudniuk kell, mi a rúna. Az íráshoz értők csak úgy emlegetik, hogy rovásírás, amelyet kőbe, fába véstek, majd később papírra is vetettek. Eszerint a rúna nem más, mint ismeretek közlésére szolgáló jelek halmaza. Pedig a rúna ennél több volt, sokkal több.
A rúna maga volt a varázslat. Az egyes rúnajelek mágikus jelentéssel bírtak  már a leírásuk is előidézte a csodát. Előfordult, hogy ha a rúnamester leírta azt a jelet, amelyhez például a hóvihar kapcsolódott - mert minden rúnajelhez több fogalom is tartozott -, feltámadt a hóvihar. A rúnákkal való varázslás tudománya apáról fiúra öröklődött, s mint más világok sámánjai, a rúnamesterek is nagy-nagy tiszteletnek örvendtek az egyszerű emberek körében.
A rúnamesterek azonban máshoz is értettek. Megtanulták jeleik segítségével felidézni az elhunytak szellemét, megtanulták Ú ha csak rövid időre is Ú feltámasztani a halottakat, gondolataikat valósággá változtatni. Élt egy rúnamester a Nagy Jökull Ú a Nagy Fjord Ú közelében, aki bármikor fel tudta venni egy fóka vagy rozmár alakját.
A kis Baldur Halldórssont lenyűgözte a rúnamesterek tudománya. Ósdi könyveket olvasott, és szülei minden tiltása ellenére is azokat a titkos társaságokat látogatta, amelyek megpróbálták feléleszteni az ősi hagyományokat. Be kellett
azonban látnia, hogy a varázslatoknak mindörökre vége: azok  akik homályos föld alatti termekben, régi vikingek öltözékébe bújva, ostoba abrakadabrát mormolnak maguk elé Ú amitől végül is nem történik semmi Ú, szegény bolondok, a múlt lilagőzös megszállottjai. Elfordult hát tőlük, és sutba dobva a régi világ iránti vonzalmát, modern tudományokkal kezdett foglalkozni.
Érdeklődése a viking kultúra felé fordult. Nem, ezúttal nem a rúnákról és a rúnamesterekről van szó  a Koppenhágai Egyetem régészeti fakultására járt, és megtanult mindent a vikingekről, amit csak tudni lehet. Részt vett ásatásokon, amelyek viking városokat tártak fel  részt vett hajók kiásásában  ő vezette például a Birgisey-szigeti viking temető leletmentési munkálatait.
Baldur Halldórsson azonban nem az az ember volt, akit egyetlen tudományág magához tud láncolni. Történt egyszer valami, ami elfordította a régészettől is.
Huszonkilenc éves volt már, túl élete harmadán, amikor majdhogynem be is fejezte azt. Abban a házban, ahol egyik ásatása alkalmával lakott, éjszaka tűz ütött ki, s kis híján bennégett. Társai közül többen is súlyosan megsebesültek, ő maga könnyebb égési sérülésekkel úszta meg a dolgot.
Baldur Halldórssont pörölycsapásként érte a tűz támadása. Méghozzá kettős értelemben is. Egyrészt, mert rádöbbent, hogy könnyen meghalhatott volna anélkül, hogy bármi komolyat is végzett volna életében, másrészt pedig felfedezte azt az elemet, amely később meghatározta a sorsát: a tüzet.
Mielőtt elmondanám önöknek Baldur Halldórsson és a tűz egymásra találását, beszélnem kell Baldur másik kapcsolatáról. Ez a másik valami, ami Halldórsson egész további életét befolyásolta, nem volt más, mint az a hatalmas erő, amely a világot mozgatja: az igazságba vetett hit.
Baldur Halldórsson Izland történetét tanulmányozva rádöbbent, hogy az izlandi nép és az igazság ugyanaz. Az izlandi nép nem más, mint az igazság földi megtestesülése. Azért született itt a világ legelső parlamentje, hogy igazságot szolgáltasson azoknak, akik az igazságot szomjazzák. Ahogy a fehér, szűz hó végigterül Izlandon anélkül, hogy egyetlen pontocska is beszennyezné, ugyanúgy az izlandi lélek is érintétlen az igazságtalanság átkától. Izland és az igazságosság -ugyanaz a fogalom.
Baldur Halldórsson utálta és gyűlölte a bűnt. Hitt abban, hogy a bűnnek bűnhődnie, az igazságnak diadalmaskodnia kell a hazugság és az álnokság felett. Az igazság utáni vágy annyira áthatotta, hogy nem is tudott őszinte barátságokat kötni, hiszen képtelen volt még azokra az apró kompromisszumokra is, amelyeket pedig nap mint nap megkötünk az igazság kárára.
Visszatérve a tűzre: Baldur Halldórsson csodálta és gyűlölte is a tüzet. Csodálta, mert ismerte az erejét, ismerte megtisztító hatását, ismerte a trükkjeit. Ugyanakkor gyűlölte benne, hogy a tűz igazságtalan, hiszen azokat is megöli, akik nem vétettek senki ellen. Ezért elfordult a régészettől, és a tűz tanulmányozásának szentelte hátralévő éveit.
Elhagyta Izlandot, sőt Európát is elhagyta. Ettől az időtől kezdve a világ lett a hazája, de bárhol is járt, nem tagadta meg azokat az elveket, amelyeket Izland plántált belé. A világ legkiválóbb tűzoltó iskoláiba járt, gyakorlatban is kitanulta a tűzoltás minden csínját-bínját. S mivel a tűzzel gyakorta a robbanás is együtt jár, évek elmúltával kitűnő robbantási szakértővé képezte magát.
 A francba! - suttogta mellettem Baez őrmester. - A végén még kiderül, hogy Halldórsson él, és ő robbantgatott.
 Miért, eddig kételkedett benne? - suttogta vissza Steffi. - Baldur Halldórsson itt áll előttünk a sziklacsúcson.
Akár Baldur Haldórsson volt a beszélő, akár nem, folytatta a monológját.
 Baldur Halldórsson ismerte a tüzet, mint a saját feleségét - azaz ismerte volna, ha lett volna neki. Ő azonban számos tennivalója között nem tudott időt szakítani a nősülésre. Egyedül maradt, mint a magányos jégtábla a viharos tengeren, így megengedhette magának, hogy mindenhova elutazzék, ahova csak hívták. Mert idők során számos nemzetközi szervezet szerzett tudomást a létezéséről, és igénybe is vette a szolgálatait. Akár tüzet kellett oltani, akár megelőzni. Oltott olajkutat és felhőkarcolót, bányatüzet és vegyiműveket, szervezett tűzoltóságot és hatalmas objektumok tűzvédelmi rendszerét tervezte meg  egyszóval hadat viselt a tűz ellen. Mint két óriás a világ végét jelentő harcban, a ragnarökben,
állt egymással szemben a tűz és Baldur Halldórsson. Összekapaszkodtak, megvívtak egymással, és majd mindig ő lett a győztes.
Baldur Halldórsson azonban nem lett volna az, aki, ha megelégedett volna ennyivel. Amikor úgy érezte, megfejtette a tűz számos titkát, a rejtélyekre és rejtvényekre vetette magát. Izgatta a tény, hogy létezik olyan jelenség, amelynek nem ismerjük az okát, létezik olyan rejtvény, amelyet nem sikerül megfejtenie senkinek. Ez a csillapíthatatlan nyugtalanság talán már az őrültséggel volt határos, de hát ki tudja megmondani, hol húzódik a határ a zseni és az őrült között? Bocsássanak meg, hogy így csaponganak a gondolataim, de mindenképpen szeretném megismertetni önökkel Baldur Halldórsson lelkét. Hogy értsék meg, és ítéljenek felette.
 Én senki felett nem akarok ítélni - nyöszörögte Steffi Littlerock. -Én egyszerűen csak haza szeretnék menni. Olyan nehéz ezt megérteni?
 Baldur Halldórsson élt-halt a rejtvényekért. Nem volt olyan jelentős verseny, amelyen ne vett volna részt, mert azt az elvet vallotta, hogy amit emberi elme készített, azt egy másik emberi elme megérteni és megfejteni is képes. így már két okból is világhír lengte körül  mint tűz-specialistát és mint szenvedélyes rejtély-, illetve rejtvényfejtőt.
Élete delénjártmár, amikor üzenetet kapott Izlandról. Nem tudta, ki üzent neki, később azonban kiderült, hogy a valaki azoknak a leszármazottja, akiket rúnamestereknek neveztünk. Korábban azt mondottam, hogy a rúna mesterei kihaltak az évszázadok során - szerencsére akadt azért egy kivétel. Egy névtelen rúnamester leszármazottjai megőrizték a rúnák titkos tudományát, abban bízva, hogy egyszer majd eljön valaki, egy kiválasztott, akit az istenek jelöltek meg a Valhallából, hogy átvállalja tőlük a tudás felelősségét.
Baldur Halldórsson híre akkor már bejárta a világsajtót -főleg annak bulvárabbik részét. Színes riportok jelentek meg róla, amint eloltja a nagy, manhattani felhőkarcoló-tüzet, vagy az öbölháború után felrobbantott kuvaiti olajkutakat. Más cikkek arról áradoztak, hogy megnyerte a rejtvényfejtő világbajnokságot, s olyan magas az intelligenciaszintje, hogy csak tűzoltólétrával lehet elérni. Baldur Halldórsson híres ember volt, akihez dőlt a pénz és a siker.
1, -      \
Az a valaki, aki a rúnavarázslatok birtokában volt, úgy gondolta, utódja híján Baldur Halldórsson lenne a legmegfelelőbb utód. Hosszas habozás után levelet írt neki, amelyben felajánlotta, hogy megismerteti a régi rúnamesterek tudásával. Halldórsson amint megkapta a levelet, otthagyott csapotpapot, tűzoltást és rejtvényfejtést: hívta a szülőföld, és ő eleget akart tenni a hívásának.
Egy egész évig élt a hazájában teljes elvonultságban  ezalatt alig néhány emberrel érintkezett. Az izlandiak nem is sejtették, ki jár közöttük, mélyen szemébe húzott kalappal, vagy ki ücsörög egy-egy pohár sör társaságában éjszakákon át egy reykjavíki bárban, azon töprengve, vajon elbírja-e azt a súlyt, amelyet a rúnavarázslatok ismerője tett a vállára.
Amikor letelt az év, Baldur Halldórsson elutazott a szigetről. Úgy gondolta, ettől kezdve a világgal kell törődnie, nem csupán Izlanddal.
Hogy helyes volt-e a szándéka, nem tudom. Talán valamiféle megváltónak képzelte magát, aki annyi titkos tudás birtokában van, hogy bűn lenne egyetlen népre, egyetlen kicsiny országra pazarolnia. Mindenesetre dupla energiával vetette magát a munkába: ha kellett, tüzet oltott, ha kellett, magyarázott és agitált, tűzvédelmi rendszereket alkotott, közben rejtvényt fejtett és gyógyított.
 Mi a fene? - hökkent meg Baez. - Még azt is?
 Mindeközben szenvedélyesen kereste az igazságot, és az volt az elve... hogy bűn nem maradhat megtorlatlanul. Ha valaki bűnt követett el, annak felelnie is kell érte. Nem tűrhette, hogy a bűnösök megússzák büntetés nélkül a gaztetteiket. A nemzetközi bűnüldöző szervezetek és azon országok rendőrségei, amelyekben dolgozott, egyre többször fordultak hozzá segítségért, hiszen ismerték igazság iránti elkötelezettségét, a bűnösök iránti könyörtelenségét és a rejtélyek megfejtésére irányuló vonzalmát. Egyszer valahol egy rendőrkapitány megkérte, vizsgáljon meg egy véletlennek tűnő tűzesetet, nem talál-e benne szándékosságra utaló jelet. Baldur Halldórsson eleget tett a kérésnek, és ekkor új világ tárult fel a szeme előtt. A ravasz bűnözők világa, akik a tüzet használják tettestársul. Akár úgy, hogy a tűz követi el helyettük a szörnyűséget, akár úgy, hogy a tűz pusztítja el a bűntény nyomait. Halldórssonnak nem okozott nehézséget megtalálni a bűnösöket. Úgy olvasott a tűz nyomaiból, mint a nyitott könyvből. Talán még a tűz szellemeivel is társalogni tudott - vagy a Valhalla isteneivel -, akik aztán elárulták neki a tettesek nevét. Ez utóbbi persze csak feltételezés, sokkal valószínűbb, hogy Halldórsson maga jött rá, kiket terhel a felelősség.
Ettől az időtől kezdve Halldórssont nem érdekelte többé a tűz természete, nem őt tekintette ellenfelének, hanem a mögötte meghúzódó gyilkosokat.
Ők pedig rettegték Halldórssont. És nem is alaptalanul. Számtalan esetben leplezett le biztosítási csalást, gyilkos indulatok keltette tüzet, oltotta ki a gyűlölet izzó parazsát.
Ennyit Baldur Halldórssonról. Most pedig következzék néhány konkrét eset, amelyekbe... bármennyire is hihetetlennek tűnik, beletörött a bicskája. Mert ilyen is volt, hölgyeim és uraim, nem is egy.
Feltűnt, hogy a hölgy szónál többes számot használ. Nem gondolhattam másra, mint arra, hogy...
Ú Talán egy új-zélandi történettel kezdem Ú azonnal érteni fogják, miért. Mr. Halldórsson éppen ott tartózkodott egy tűzrendészeti konferencia kapcsán, amikor tűz ütött ki a pszichiátriai kutatóintézet laboratóriumában. A labor főnöke, bizonyos Bért Littlerock azon a napon késő éjszakáig dolgozott, mert a másnap megjelent újságcikkek szerint nagy felfedezés küszöbén állt. Olyan gyógyszert kísérletezett ki, amely áttörést jelentett volna a pánikbetegség elleni küzdelem frontján. Bért Littlerock tehát a laboratóriumában töltötte az éjszakát, amely volt szíves az éjszaka kellős közepén kigyulladni. így volt, Miss Littlerock? Vagy inkább Mrs. Littlerockot kellene mondanom?
Mindketten Stefiire néztünk. Steffi arcából kifutott a vér: úgy meredt a törvénymondóra, mintha kísértetet látna.
 Nem kell, hogy megszólaljon, hallgatását igenlésnek veszem. Bért Littlerock nem tudott kimenekülni a tűzből, mert a lángok belekaptak a ruhájába és szénné égették. így volt, Mrs. Littlerock? Persze hogy nem így volt, miért is lett volna így? Menekült volna a szerencsétlen, ha tudott volna. Csakhogy valaki rázárta a laboratórium ajtaját. Azonkívül az a fránya tűz sem magától keletkezett, de nem ám! Valaki eldugott az egyik sarokban egy olyan nedves vegyszer-gombócot, amelynek az a tulajdonsága, hogy ha megszárad, meggyullad. A szörnyeteg aztán egészen addig ott szunny adózott, amíg csak lángra nem lobbant. Hát így történt valahogy. Bért Littlerock mégis megmenekült volna, ha nem zárják rá a labor ajtaját. A kérdés az, kinek állt érdekében megölni? Ön talán tudja, Mrs. Littlerock?
 Ez nem igaz! - tört ki Steffiből a tiltakozás. - Ez egyáltalán nem igaz!
 Nocsak - hökkent meg a viking a szikla tetején. - Miért ne lenne az?
 Mert... mert Steffi Littlerock... azaz én... nem tett semmi olyat...
Még mindig tagad, Stefanie? Nincs semmi értelme. Baldur Halldórsson kiderítette, hogy magának viszonya volt egy nemrégiben a céghez került fiatalemberrel, bizonyos Ellen Kinnock-kal, aki...
Nem!
Meghökkenve bámultam Steffire. Egyáltalán nem a viking vádjai hökkentettek meg - azokra nagyjából felkészültem -, hanem Steffi viselkedése. Mintha valódi tiltakozást láttam volna az arcán.
A viking lefutottnak vélte a történteket, mert már nem időzött soká Miss Littlerocknál.
 A dolog bizony így történt, akárhogy is csűrjük-csavar-juk. Mrs. Littlerock halálosan beleszeretett az ifjú Kinnockba, s elhatározta, hogy elteszi a férjét láb alól. Hogy együtt ter-velték-e ki a gaztettet, vagy Mrs. Littlerock egyedül, talán már nem is érdekes. Mr. Kinnock ugyanis meghalt.
Nem!
 De bizony meghalt. Néhány nappal ezelőtt. Sajnálatos módon belefulladt a sydneyi öbölbe.
Nem!
 Miért a nagy csodálkozás, Mrs. Littlerock? Természetesen nem állíthatom, hogy ön végzett vele, hiszen ön itt tartózkodott Izlandon... Sajnos, ő elkerülte az igazságszolgáltatás lesújtó öklét. Csak bízhatunk benne, hogy az igazságszolgáltatás odaát is működik, s amit ezen a földön sikerült megúsznia, odaát ezerszeresen visszakapja.
 Ámen - biccentett Baez.
 Annyit tennék még hozzá a történtekhez, hogy a gyilkosság nemcsak a szépfiú szerelme miatt történt, hanem, mint ahogy az általában lenni szokott, a pénz is szerepet játszott benne. A gyógyszerkutató Littlerock ugyanis jelentős bankszámlával rendelkezett, azonkívül ingatlan vagyona sem volt elhanyagolható. Mrs. Littlerock ezután élhette a világát, amíg Kinnock ott nem hagyta. -Nem!
 Mi ez a makacsság, Mrs. Littlerock? Magunk között vagyunk, nem kell titkolóznia. A szépfiú lelépett ugyan, de a vagyon önnek maradt. Csakhogy a pénzből sosem elég, mint ahogy a dal is mondja, igaz?
 Nem! - tiltakozott makacsul Steffi.
Lépjünk tovább eggyel. Baldur Halldórsson éppen Új-Zélandon tartózkodott, s a rendőrség vezetője, aki véletlenül jó barátja volt Bért Littlerocknak és akinek az orrát erősen birizgálta a bűn szaga, megemlítette Baldur bácsinak az esetet. Hogy itt egy rejtély, amelyet nem képesek megoldani. Sejtik, hogy Mrs. Littlerock lehetett a tettes, de nem tudják bizonyítani. Mr. Halldórrson ráharapott az ügyre. Felbukkant a tetthelyen, elbeszélgetett az alkalmazottakkal, még a bánatos özveggyel is közeli kapcsolatba került. Játszotta a házibarátot, a gáláns lovagot, miközben szimatolt, mint a vadászkutya. Néhány nappal nyomozása kezdete után már olyan tisztán állt előtte az ügy, mintha filmre vette volna valaki. Csakhogy volt egy öreg hiba. Hiányoztak a bizonyítékok.
Baldur Halldórsson mindent megtett, hogy fülön csípje a gyilkosokat, de ezúttal emberére akadt bennük. Az ajtó szénné égett, nem sikerült bebizonyítania, hogy be volt zárva. És tudják, miért nem? Mert közvetlenül a tűz eloltása után Mrs. Littlerock - mintha férje maradványait keresné - keresztülkasul járta a terepet, és valószínűleg kinyitotta az ajtó épségben maradt zárját. Halldórsson mikroszkóp alatt megvizsgálta a zárat, és meg is találta rajta a későbbi manipuláció nyomait. Mint ahogy a megszáradva lángot vető vegyianyagét is. Ő maga is tudta azonban: mindez édeskevés ahhoz, hogy vádat lehetne emeltetni Mrs. Littlerock ellen.
Baldur Halldórsson nem nyugodott bele a vereségébe. Ezerszer is átnézett mindent, gyűszűvel szitálta át a maradványokat - mégsem talált semmit, ami segíthetett volna rajta. Ekkor megértett valamit: életében először vereséget szenvedett.
Még egyszer megpróbálkozott a lehetetlennel. Még arra is hajlandó lett volna, hogy ágyba bújjon Mrs. Littlerockkal, hátha a szerelem megoldja a nyelvét, de sürgős hívást kapott valahonnan, és el kellett hagynia Új-Zélandot, veresége színterét.
Baldur Halldórsson nemcsak hogy megértett valamit Új-Zélandon, hanem meg is tanult valamit. Hogy nem lehet mindig győzni. A vereségek ugyanúgy hozzátartoznak az emberi léthez, a megannyira sikeresekhez is, mint a győzelmek. Elutazott hát, de azért nem tett le arról, hogy egyszer, valamikor még visszatérjen az ügyre.
 Ez lehetetlen... - suttogta Miss, vagy Mrs. Littlerock remegő ajakkal. - Ez... egyszerűen lehetetlen! Ugye... az, Leslie?
Nem válaszoltam neki.
Ugyan mit válaszolhattam volna?
Most pedig következzék egy másik történet: Miss Buxtoné. Bizonyára meg fogja lepni önöket a hasonlóság az ő esete és Mrs. Littlerocké között-persze nem véletlen, hogy így van. Mr. Aaron Buxton, az egyik leggazdagabb ember volt Kanadában: vagyonát fából és ásványi anyagok feldolgozásából nyerte. Hatalmas birtokai voltak az ország északi részén: erdőkkel, tavakkal, szakadékokkal. Ebben a környezetben nőtt fel egyetlen leánya, Nadine Buxton. Édesanyját korán elveszítette, apja és a körülötte sürgölődő alkalmazottak nevelték. Ezek az emberek igazi kanadaiak voltak, kemény legények, akik nem ijedtek meg, ha csónakjuk felfordult a jeges vizű tavon, ha vadászat közben grizzlymedvével találkoztak, vagy ha eltévedtek a hatalmas erdőségekben. Volt annyi fizikai és lelkierejük, hogy kivágják magukat a bajból. Sőt, arrafelé az asszonyok is ilyenek voltak: kemények és kitartóak.
Nadine Buxton is kemény és kitartó lett. Édesapja azonban nem akarta, hogy a vidéki földbirtokos asszonyok életét
élje Ú akik valljuk be, nem mind emelkedtek az emberi szellem magasabb vonulataira -, s ezért Ottawába járatta iskolába. Miss Buxton így elszakadt ugyan attól a vidéktől, amely felnevelte, de azért nem annyira, hogy idők múltával ne találjon vissza. Sokra vihette volna az életben, hiszen szerencsésen ötvöződött benne a vidéki asszonyok nyers ereje és életösztöne a jól nevelt, kollégiumba járatott lányok műveltségével. Sokra vihette volna, hajó érzékkel választ magának hivatást.
Nadine Buxton azonban egyáltalán nem választott magának hivatást. A kemény, kisportolt és kissé vadóc Nadine Buxton a kollégiumban rászokott a kábítószerre. Ma már kideríthetetlen, hogyan történt, az azonban biztos, hogy ugyanazt az utat járta be, amelyet a hozzá hasonló szerencsétlenek.
Vett egy mély lélegzetet, mintha sajnálkozna szegény Miss Buxtonon, aztán folytatta.
 Előbb csak kisebb adagokban fogyasztotta a szert - erre még futotta az apanázsából. Aztán, ahogy az adagok növekedtek, úgy növekedett az ezek megszerzéséhez szükséges pénz összege is. Lassan elérkezett az idő, hogy a puritán életvitelű, és mindaddig kiválóan tanuló Miss Buxton egyre idegesebben kezdte sürgetni apját újabb és újabb pénzösszegekért. Mr. Buxton pedig nem gondolván semmi rosszra, engedelmesen el is küldte azokat. Talán arra gondolt, hogy felnőtt a lánya, barátai vannak, s a városi élet különben sem kerül kevésbe. Ezért elküldte a pénzeket... legalábbis jó darabig.
A szerencsétlen folyamat aztán még szerencsétlenebb eseményekbe torkollott. Ahogy az ilyenkor törvényszerű, felbukkantak Miss Buxton mellett a barátok: kábítószeresek, dílerek, bűnözők. A lányt előbb a kollégiumból zárták ki, majd a főiskoláról is. Nadine Buxtonra ekkor rászakadt a mennyboltozat. Apja végre felébredt álmából, s megbízott egy magándetektívet, hogy nézzen utána Nadine viselt dolgainak. Amit megtudott, porig sújtotta. Elzárta a pénzes csapot és hazahívta a lányát. Miss Buxton engedelmeskedett az utasításnak. Két barátja, bizonyos Elias Rosenberg és Jeremy Haseltine kíséretében hazaérkezett, majd rövid ott-tartózkodása alatt megölte az apját.
Látom a döbbenetet az arcukon, hölgyeim és uraim, Baldur Halldórsson ugyanezt érezte, amikor kapcsolatba került az
üggyel. A kanadai rendőrségtől kérte meg valaki, hogy végezzen el bizonyos vizsgálatokat a lezuhant repülőgép roncsai körül. Mert Mr. Buxton gépe kigyulladt valahol a távoli erdők felett s szerencsére - szerencsére? - egy prémvadász látta a történteket. Állítása szerint hatalmas robbanást hallott, majd a gép égő tűzgolyóvá változva a földbe fúródott.
Mr. Halldórsson munkához látott, és rövid idő alatt kiderítette, hogy a repülővel pokolgép végzett. Éles szemével azt is felismerte, hogy Miss Buxton kábítószeres. Fel is hívta rá a rendőrség figyelmét, s azok meg is tettek mindent, hogy vád alá helyeztessék. A dolog azonban mégsem jött össze. Ugyanaz történt mint Új-Zélandon a Littlerock-ügy kapcsán. Olyan világos volt minden, mint a nap, bizonyíték azonban annyi sem akadt, amennyivel egy bolha kitörölhette volna a fenekét. Baldur Halldórsson így Kanadában is csúfos vereséget szenvedett. Ismerte az igazságot, bizonyítani azonban nem volt képes.
Miss Buxton rövid idő alatt elverte a családi vagyont. Mr. Halldórsson egy ideig még ott téblábolt a környéken, igyekezett befurakodni Miss Buxton kegyeibe, Rosenberg és Haseltine azonban rövid úton kipenderítették. Hát ennyi a történet, hölgyeim és uraim. Ja, és még annyit befejezésül, hogy két év múlva Miss Buxton már olyan szegény volt, mint a templom egere, ékes bizonyítékaként, hogy nincs annyi pénz, amennyit gyorsan el ne lehetne kábítószerezni, ha úgy istenigazából nekiveselkedik valaki.
Megsimogatta a homlokát, mintha verejtéket törölne le róla.
 íme, a harmadik történet. Mert történetekkel bőven el vagyok látva, időnk pedig annyi van, hogy akár a végtelenségig is eltarthat.
 Mit szól hozzá? - suttogta a fülembe Baez.
Jómagam inkább Steffire voltam kíváncsi. A lány a karomba kapaszkodott, miközben könnyek csillogtak a szemében.
 A harmadik történet főszereplője Mrs. és Mr. Flowberry. Ismerik őket, így nem kell különösebb leírást adnom róluk. Caroline Flowberry kiváló New York-i színésznő - bár egyesek szerint inkább második vonalbeli, mint első. Csak hát tudják, hogy a művészet megítélése mennyire szubjektív, könynyen előfordulhat, hogy súlyosan téved, aki az ítész szerepére vállalkozik.
Caroline Flowberry - akkor még nem Flowberry volt, hanem Adams - korán kapcsolatba került a színpaddal, hiszen anyját is jónevű - bár ugyancsak második vonalbeli - színésznőként tartották számon. Caroline tizenhét sem volt, amikor hozzáment egy színész-rendező-producerhez, Berry Flowberryhez. A házasság nem volt rossznak mondható, főleg ahhoz képest nem, hogy a színészek úgy cserélgetik házastársaikat, mint a hétköznapi ember az ingét. Az ő házasságuk azonban tartós volt, és közel sem boldogtalan. Egyetlen árnyék feketítette csak be: Mrs. Flowberry, azaz Caroline asszony képtelen volt kitörni a középszerűségből. Hasonlatosan az örök második műkorcsolya bajnoknőhöz, aki hosszú ideig lapul a második helyen, az igazán nagy tehetség árnyékában, arra a pillanatra várva, hogy az kitörje a lábát vagy a nyakát, s akkor ő a helyére léphet. Aztán egyszerre csak valóban megtörténik a csoda: az istenadta tehetség kitöri a lábát. A második helyezett, az örök második, letörli az örömkönnyeket az arcáról, és elindul a válogatóversenyen. Ott aztán döbbenten fedezi fel, hogy amíg ő a boldogság örömkönnyei között fuldoklott, előkerült a semmiből egy addig sosem hallott rivális, egy nulla, aki azonban az istenáldotta tehetség jegyeit hordozza magán. Meghalt a királynő, éljen a királynő! Hősnőnk ismét a második, s ekkor megérti, hogy mindörökké az is marad. Jöhet földrengés, istennyila, árvíz és sáskajárás, megölheti az új bajnoknőt - amint meghal, újra felbukkan valaki, és a helyére lép. Ő pedig továbbra is második marad.
Ezt érezhette Caroline Flowberry is. S ő mégis megpróbált úrrá lenni a végzet felett. Abban a színházban ahol játszott, Emma Tuskewicz volt az ügyeletes sztár. Jó néhány mozifilmmel és televíziós sorozattal a háta mögött - de hiszen ezt valamennyien tudják. Éppen azokban a napokban kínálta fel neki az egyik vezető tv-társaság egy sorozat főszerepét, amikor történetünk játszódik. Emma Tuskewicz úszott a boldogságban, és talán még a szokottnál is magabiztosabb és kiállhatatlanabb volt. Legalábbis Mrs. és Mr. Flowberry így látták.
Végül is Mr. Flowberry fejében fogamzott meg a nagy ötlet: ha Emma Tuskewicz meghalna, minden bizonnyal Caro-line Flowberry lépne a helyébe. A színházban is, és a tv-so-rozatban is. Hogy mire alapozta ezt a feltételezést? Nos, alighanem arra, hogy szezon közben jártak, s ilyenkor minden színész naptára telis-tele van már dátumokkal, rég megtörténtek az egyeztetések, nem könnyű megfelelő helyettest keríteni, ha befuccsol valaki.
Később Caroline Flowberryről kiderült valami, ami gyanússá tette majdnem mindenki előtt. Caroline ugyanis előre megtanulta Emma Tuskewicz valamennyi szerepét. Amikor a tragédia után erről faggatták a riporterek, két dolog is világossá vált egyszerre: az, hogy Caroline Flowberry azonnal bevethető, a másik, hogy Caroline Flowberry nem hülye.
Történt ugyanis, hogy miután bekövetkezett a sajnálatos esemény, és Emma Tuskewicz elhalálozott, a rendőrség kérdések kereszttüzébe vette Caroline-t. Miért tanulta meg Emma valamennyi szerepét - kérdezték tőle -, ha nem forgatott a fejében semmi rosszat ellene? S ekkor megtörtént a csoda: Caroline Flowberry valamennyi szereplő valamennyi szerepét felmondta, ott a rendőrségen. Kiderült, hogy amióta csak színésznő, bemagolja a színházban játszott darabok szövegkönyveit. Ez a hobbija, vagy micsoda. A rendőrség paff volt, a sajtó paff volt, mindenki paff volt - őt és a férjét kivéve. Gyaníthatóan Mr. Flowberry dolgozta ki az ötletet, hiszen öreg róka volt a szakmában.
Mondanom sem kell, hogy ők követték el a gyilkosságot, mert gyilkosság volt az a javából. Baldur Halldórsson röviddel azután, hogy felkérték az ügy vizsgálatára, kénytelen volt feltételezni: Emma Tuskewicz maga okozta a tragédiát. Ez a feltételezése aztán néhány megoldhatatlan problémát vetett fel, például semmi olyat nem talált az öltözőjében - sem kályhát, sem gyertyát, de még csak gyufát sem -, amely tűzfor-rásként szolgálhatott volna. Halldórsson nem kis időt töltött annak kiderítésével, hogy miképpen törhetett ki a tűz.
Mert hogy odabent, az öltözőben tört ki, ahhoz kétség sem férhetett. Emma Tuskewicz holtában is tenyerében szorongatta az öltözője kulcsát. Ő maga zárta be az ajtaját, röviddel előadás előtt, mint ahogy minden alkalommal megtette. Ilyenkor még az öltöztetőnője sem tartózkodhatott odabent.
Emma szerint szüksége volt egy kis relaxációra. Bezárt ajtót, ablakot, leült a pamlagjára és magába merült.
Ekkor tört ki a tűz, amely olyan gyorsan elharapódzott, hogy halálra égette Emmát, mielőtt még kinyithatta volna az öltöző ajtaját. Pedig megpróbálta, csak már nem volt elég ideje hozá.
Baldur Halldórsson ismét egy megfejtésre váró rejtély közepében érezhette magát. Ki kellett derítenie, hogy éghetett halálra a színésznő, amikor semmiféle tűzforrás nem volt a szobában, az ablakot és az ajtót pedig zárva találták.
Dolgozott akkoriban a zsaruknál egy fickó, aki sokat foglalkozott a titokzatos öngyulladásokkal. Remélem, tudják mi az? Amikor egyszerre csak valaki, aki mindaddig semmi jelét nem mutatta, hogy nem normális emberi anyagból lenne gyúrva, kigyullad és elég. Néha csak egy-egy csont és a bakancsa marad utána.
A rendőrség végül is az ő verzióját fogadta el. Halldórsson azonban nem. Vizsgálatai és a körülmények elemzése azt mutatták, hogy Emma asszony ruhája okozta a tüzet. Mint vegyész, ismert olyan anyagokat, amelyek színtelenek, szagtalanok, észrevehetetlenek, levegővel érintkezve viszont lángra kapnak.
Emma Tuskewicz abban a darabban, amelyben játszott, hosszú, csipkékkel gazdagon borított tüllruhát viselt. Olyan könnyűt és áttetszőt, hogy egy négyzetcentiméternyi sem maradt meg belőle.
Baldur Halldórsson ekkor már biztos volt benne, hogy Emma Tuskewicz gyilkosság áldozata lett. Az is világos volt számára, ki követte el. Bizonyíték azonban nem akadt ellene, bárhogy is kereste. Mr. Halldórsson ismét csak megpróbálkozott azzal, amivel már másutt is megpróbálkozott: igyekezett az immár sikeres művésznő közelébe kerülni. Rossznyelvek szerint több is volt egyszerű rajongó barátnál - ezt azonban határozottan cáfolhatom. Mr. Halldórsson összeszorított foggal tette a szépet Mrs. Flowberrynek. Mindhiába.
Mrs. Flowberry közben furcsa karriert futott be. Természetesen átvette Emma Tuskewicz minden szerepét, el is játszotta őket - nem is rosszul, a tv-sorozat például sikeresnek bizonyult- mégis, valahogy nem tudott megkapaszkodni az
élvonalban. Szép lassan visszacsúszott az őt megillető helyre: a középszerbe.
Baldur Halldórsson ebben az esetben is kudarcot vallott. Tudta, ki a gyilkos, vagy jobban mondva, kik a gyilkosok, bizonyítékot azonban nem tudott szolgáltatni ellenük. Majd fél évig dolgozott az ügyön, amikor is kénytelen volt feladni. Más, sürgős tennivalók elszólították a tett színhelyéről, de soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer még megfizet a gyilkosoknak, a szép és tehetséges Emma Tuskewicz nevében. Nos, mit szólnak hozzá?
A kérdés nekünk szólt, illett válaszolni rá.
Ami engem illet, széttártam a karom, és megvontam a vál-lam, mint akit nem igazán izgat a történet. Pedig dehogyis-nem izgatott!
Baezon sem látszott, hogy különösebben megrendült volna. Megcsóválta a fejét, és kicsit lejjebb csúsztatta a vállán a géppisztolyát.
 Tisztára olyan, mint a laktanyában. Sosem tudhatod, ki fekszik a melletted lévő ágyon.
Amivel nyilván arra célzott, hogy a korrektnek, és ma született báránynak látszó lakótárs is lehet megveszekedett gyilkos.
Steffi viszont ismét a naiva szerepét öltötte magára.
 Nem! - mondta keményen. - Nem hiszem el! A viking erre csak legyintett egyet.
 Nem megy vele semmire, kisasszony. Elmosolyodott, és tovább folytatta azt a valamit, amit magamban vádbeszédnek neveztem el.
 Vagy vegyünk egy érdekes esetet a hadsereg köréből. Ez már bizonyára jobban érdekli a mi Baez őrmesterünket, aki láthatóan unatkozik és a fegyverében bízik. - Kuncogott, majd folytatta: - Igazán nem akarom újabb és újabb történetekkel terhelni az idegeiket, de el kell mondanom őket, hadd hallják ezek a sziklák, amelyek annyi mindent hallottak már.
A viking ezután nagyjából ugyanazt a mesét mondta el, amelyet korábban Alonso hadnagytól hallottam. Lényege
nagyjából abban foglalható össze, hogy egy támaszponton néhány katona szemérmetlenül lopta a hadsereg üzemanyagkészletét. Valaki kiszúrta a dolgot, és jelentette a feletteseinek. A támaszpont vezetése Alonso hadnagyot és Kerr őrmestert bízta meg az ügy felderítésével.
Az volt a dolog pikantériája, hogy éppen azokhoz fordultak, akik a bűntettet elkövették.
 Mert ők voltak a tettesek: Alonso hadnagy, Kerr őrmester, és még néhány katona, akik azóta felszívódtak a nagyvilágban - magyarázta a viking. - Az ő felelősségük lényegesen kisebb, hiszen nem öltek meg senkit.
Azt mondja... Miss Alonso is... gyilkos volt? - remegett Steffi hangja.
A viking bólintott a szikla tetején.
Miss Alonso vezette a bűnbandát, s amikor úgy érezte, annyira megszorult a nyaka körül a hurok, hogy rövidesen megfojtja, huszáros cselekedetre szánta rá magát. Rágyújtotta a raktárt néhány, éppen az ő parancsára üzemanyagot fejtő katonára, majd rájuk verte a balhét. A tettesek meghaltak, az ügy lezárult.
 Ekkor jött Baldur Halldórsson - mondtam én.
 Jött bizony - biccentett a viking. - Lényegtelen a miért és a hogyan: az a fontos csupán, hogy megjelent a támaszponton és vizsgálódni kezdett. Nem mondok újat vele, hogy ezúttal is rájött, mi húzódik meg a háttérben. Lázas nyomozásba kezdett, de tehetetlennek bizonyult. Semmi bizonyítékot nem volt képes felhajtani Alonso hadnagy és Kerr őrmester ellen.
 Engem kihagy a névsorból? - kérdezte csúfondárosan Baez.
 Kénytelen vagyok vele. Ön ugyanis nem volt benne a buliban.
 Örülök neki, hogy hisz az ártatlanságomban.
 Sőt tovább megyek. Maga nem is lett volna képes rá. Maga alapvetően tisztességes ember. Csak a jó szimatára volt szükségük.
 Mindjárt elsírom magam - szipogott Baez. - Akkor akár haza is mehetek?
A viking megrázta a fejét.
 Sajnos, nem, Baez őrmester. Bár tisztában vagyok vele,
hogy ön olyan ártatlan, mint a frissen esett hó... nem tehetek kivételt.
 Eszerint mi lesz velem? A viking elmosolyodott.
 Meghal, mint a többiek.
Miss Littlerock sikoltozott egy kicsit, aztán rendbe jött. Lelke mélyén úgyis sejtette, mi vár ránk.
 Most pedig szíves engedelmükkel megismertetném önöket Mr. Schmiedradner és Mr. Brunnenbach történetével.
Ez sem okozott különösebb meglepetést. A hozzám eljuttatott dokumentumokból kiderült, hogy sem Schmiedradner Ó, sem pedig fekete bőrű társa nem az volt, akinek kiadta magát. Bűnözők voltak, akik megöltek egy kisvonatra való embert.
 Ez az eset kissé más, mint a többi - magyarázta a viking. - Ebben az esetben Mr. Halldórssonnak nem kellett bizonyítékokkal törődnie, hiszen a két gazember ismert bűnöző volt. Csakhogy Mr. Halldórsson ekkor már kételkedett az igazságszolgáltatás bizonyos alapelveiben. Igen messzire vezetne, ha megpróbálnám megrajzolni annak a hosszadalmas nyomozásnak a történetét, amelynek során sikerült rájönnie az igazságra, rábukkanni a két gazember rejtekhelyére. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint feljelenteni őket a rendőrségen. Csakhogy Mr. Halldórsson tisztában volt vele: nem kapnának a bűneikért megérdemelt jutalmat . Az európai országokban eltörölték a halálbüntetést - lényegében véve az életfogytiglani is - ha a rendőrség kezére adja őket, tizenöt évvel megúszhatják. Ez pedig az ő értékrendje szerint majdhogynem egyenlő azzal, hogy szabadon bocsájtják őket. Baldur Halldórsson ekkor arra gondolt, neki kell megbüntetnie a gazembereket az áldozatok nevében...
Vagy nézzük Mrs. King és Mr. King esetét. Bizonyára tudják, hogy prémes állatok tenyésztésével foglalkoztak. Ez még önmagában véve nem bűn - bár sokak szemében az. Vannak olyan állatvédő csoportok, amelyek azt hirdetik, hogy a róka prémjének a rókán a helye, mivel jobban áll rajta, mint a legszebb modellen. Nos, a King házaspár évekkel ezelőtt konfliktusba keveredett a prémes állatok megnyúzása ellen harcoló csoportokkal. A harc hosszasan elhúzódott, mígnem Mrs. King egyszer csak megelégelte, hogy felgyújtják a ketreceiket, kiengedik a rókáikat és úgy döntött, a rendőrség helyett ő maga veszi kezébe az ügyet. Nem, ne arra gondoljanak, hogy rájuk lövöldözött vagy hasonló, inkább üzletelni kezdett velük. Meglepődtek, igaz? Nos, Mrs. King, aki kétségkívül rendkívül okos asszony volt, tárgyalni hívta az állatvédő szervezeteket, majd az egyiküket szőröstől-bőröstől megvette. Persze, ha most önök azt hiszik, hogy nyugalmuk érdekében sápot fizetett nekik, alaposan tévednek! Mrs. King nem azért tejelt, hogy őket békén hagyják, hanem azért, hogy a többi farmert tönkretegyék. Ha nincs konkurencia, jobban megy az üzlet. Halldórsson rájött, hogy az elmúlt öt év alatt a rókatenyésztők ketreceit átlagban ötször gyújtották fel, Kin-gékét azonban egyszer sem. Kapcsolatuk egészen addig ragyogóan működött, amíg a természetvédőkből adószedőkké vedlett fickók el nem szemtelenedtek. Egyre több pénzt kezdtek követelni, ami már az üzlet menetét veszélyeztette.
Bella King nem az a fajta volt, aki hagyja, hogy elsodorják az események. Amikor rájött, hogy immár a fickók kezébe került, elhatározta, rövid úton leszámol velük. Magához hívta őket, majd visszaútjukon bekövetkezett a nagy tragédia: a gyújtogatáshoz használt vegyszerek kigyulladtak az állatvédők  kocsijában, és mind a nyolcan halálukat lelték a tűzben.
Baldur Halldórsson hamar rájött az igazságra. Nem tudta ugyan pontosan, mit tett Bella asszony, abban azonban biztos volt, hogy megbütykölte a kocsijukat. Beletett valamit, ami tüzet okozott, s a kocsi zárját is elrontotta. A vegyszerek meggyulladtak, a zárak nem működtek. A nyolc természetvédő elhalálozott, ő pedig megszabadult a vérszívóktól. Ráadásul úgy, hogy a gyanú sem rá terelődött, hanem azokra a tenyésztőkre, akik legtöbbet szenvedtek miattuk. A tragédiát hosszadalmas vizsgálat követte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rókatenyésztők egytől-egyig alibit tudtak igazolni, így nem esett különösebb bajuk.
Baldur Halldórsson ebben az esetben is pórul járt. Hiába volt biztos a dolgában, hiába állt össze fejében az események
logikai rendje, nem volt képes bizonyítani az állításait. Hiába mondta el később gyanúját a vizsgálóbírónak, aki egyébként hajlott arra, hogy elfogadja az érveit, a bűntény meg-torlatlan maradt. Bár igaz, hogy némi pénzt azért sikerült kivágnia Mrs. Ringből, amit később szétosztott a halottak családjai között.
Utoljára emlékezzünk meg a Rex házaspárról. Éppen Kanadában szerepelt a cirkuszuk, az Északi Fény, amikor sajnálatos módon leégett. Ráadásul nemcsak maga a cirkusz vált lángok martalékává, hanem néhány artista is. Többek között Osman, az erőművész, akinek korábban komoly konfliktusai támadtak Mrs. Rex-szel.
De hogy ne vágjak a dolgok elébe: az Északi Fény valaha komoly, világszámokkal megtűzdelt műsort adó cirkusz volt, amelynek egyik fő produkcióját a három repülő delfin, azaz, a Rex házaspárból és egy harmadik fickóból álló légtornászcsoportjelentette. Valaha. Ezt azért hangsúlyozom, mert amikor a tragikus események lejátszódtak, a cirkusz erősen hanyatló szakaszába jutott  egyenes következményeként a kilencvenes évek közepén a cirkuszművészet egészét sújtó válságnak. A tehetős cirkuszok igyekeztek megújulni, modern produkciókkal becsalogatni az elveszített közönséget. A szegényebbek viszont menthetetlenül tönkrementek.
Sajnos, az Északi Fény ekkor már a szegényebbek közé tartozott. Olyannyira, hogy Fredo és Serena Rex olcsón meg is vásárolta. Az addigi tulajdonos boldog volt, hogy megszabadult a csődtömegtől, örömmel fordított hátat a cirkuszművészetnek. Serena és Fredo nagy örömmel és lendülettel látott munkához, hiszen évtizedes vágyuk vált valóra: saját cirkuszuk lett. Azt hitték, hittel és lelkesedéssel át lehet gázolni a gazdasági nehézségeken.
Fenét lehet. És ezt ők is megtapasztalták. Hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy a gazdaság vastörvényei megfojtják a leglelkesebb kezdeményezést is. Utolsó fillérüket is ráköltöttek az Északi Fényre, és az mást sem termelt, csak veszteséget.
Történt még korábban, közvetlenül azután, hogy a tulajdonukba ment át, a házaspár nagy összegű biztosítást kötött a cirkuszra. Rexék vigyáztak, hogy mindig pontosan fizessék a részleteket, mintha megérezték volna: egyszer még majd jól kamatozik nekik a pontosságuk.
Minden bizonnyal Serena Rex fejéből pattant ki a nagy ötlet: meg kellene szabadulni a cirkusztól, és felvenni az érte járó biztosítási összeget. Mert akkorra már belátták, hogy számukra a cirkusznak mindörökre vége. Megkorosodtak, nincs erejük újrakezdeni.
Terveiket segítette, hogy a cirkusz erőművésze, Osman, belezúgott Mrs. Rexbe. Serena asszony többször, többek füle hallatára rendreutasította a fickót, aki állítólag ajánlatokat tett neki, és fizikailag is zaklatta. Hogy valóban így volt-e, ma már nehéz megmondani, de igazából nincs is jelentősége. Osmannak mindenesetre fontos szerep jutott a Rex házaspár további terveiben.
Hogy ne húzzam az időt: a Rex házaspár annak rendje és módja szerint felgyújtotta a cirkuszt, hogy felvehesse érte a biztosítási pénzt. Ráadásul akkor, amikor az telis-tele volt gyakorló művésszel...
Mélységesen mély a kegyetlenség bugyra, hölgyeim és uraim. Rexék tudták, ha akkor gyullad fel a cirkuszuk, amikor nincs benne senki - például éjszaka -, jóval gyanúsabbnak tűnhet a dolog a biztosító nyomozói előtt, hiszen általában nem akkor gyújtogatnak a gyújtogatók, amikor a felgyújtásra szánt objektum éppen túlnépesedett állapotban van. Ha viszont fordított a helyzet, s a tűzesetnek számos halálos áldozata van, kevésbé feltételezhető a szándékosság. A gyújtogatók ugyanis többségükben nem gyilkosok - őket a tűz érdekli, nem a halál. Vagy a tűz révén megszerezhető anyagi javak. És ezt tudta a Rex házaspár is.
Ezért aztán akkor gyújtották fel a sátrat - ismétlem -, amikor az telis-tele volt gyakorló kollégával. A lángok veszedelmes gyorsasággal harapóztak el: a biztosító nyomozói joggal tételezték fel, hogy külső segítséggel. Bizonyítékot azonban nem találtak. Mint ahogy nem talált Baldur Halldórsson sem, aki mint másutt, jószerével véletlenül keveredett a buliba. Valaki megkérte, hogy nézzen körül a tűzeset helyszínén, ő meg körülnézett.
A történet innentől menetrendszerűen folytatódik. Baldur Halldórsson birtokában volt ugyan az igazságnak - bizonyítani azonban nem tudott semmit. A Rex házaspár felvette a
biztosítási pénzt, Osmant pedig mint bosszúálló gyújtogatót temették el a többi szerencsétlennel együtt.
Azt már csak igen röviden említem, hogy a Rex házaspár később vásárolt egy icipici cirkuszt, századrendű művészekkel, hogy úgy lássék: nem tud szabadulni szerelmétől. Ebbe a cirkuszba járt aztán Baldur Halldórsson, itt kötött barátságot  a Rex házaspárral, s jókedvében néha maga is fellépett a porondon. Közben pedig lázasan kereste a bizonyítékot, hogy lecsukathassa őket. Aztán bekövetkezett itt is, ami másutt bekövetkezett: munkavégezetlenül kellett távoznia. Szíve mélyén azonban megőrizte a leégett sátor, és a szénné töpörödött artisták képét.
S most, hölgyeim és uraim, hogy befejezzem Mr. Halldórsson örököseinek a jellemzését, szeretnék néhány szót szólni Mr. Baldur Halldórsson védelmében.
Jól hallották, hölgyeim és uraim, védelemről beszéltem, hiszen bizonyára valamennyien meg vannak győződve róla, hogy Baldur Halldórsson ritka nagy balfácán lehetett, aki mindenre rájött ugyan, de bizonyítani semmit sem tudott. Ez csak látszat, hölgyeim és uraim, hiszen Baldur Halldórsson-nak, a ritkán megoldatlanul maradt bűnesetek mellett számtalan másikkal is dolga akadt, amelyet könnyedén tisztázott. Én csak azokat soroltam fel, amelyek kudarccal végződtek, s amelyek azokat az eseményeket indították el, amelyeknek önök a középpontjába kerültek, hölgyeim és uraim.
Halkan magam elé dünnyögtem, ami feltűnt a vikingnek.
 Nem ért egyet velem, Mr. Lawrence?
 Dehogynem - vontam meg a vállam. - Ön pontosan azt mondta, amire én is gondoltam.
 Maga ugyanarra gondolt, mint én? - hökkent meg. - Talán folytatni is tudja, amit elkezdtem?
 Miért ne?
A viking a vállára rázta szemébe hullott haját.
 Akkor folytassa. Legalább pihenek egy kicsit.
 Ahogy óhajtja- vontam meg a vállam. - Úgy gondolom, hogy Baldur Halldórsson, ez a rendkívüli képességekkel megáldott férfi, egyszer csak egy csendes órán Ú talán az emberélet útjának felén, ahogy Dante mondotta volt -, számvetést készített magában. Végiggondolt mindent, amit az elmúlt évtizedek során tett, jót és rosszat, sikereset, és sikertelent
egyaránt. Azt hiszem, büszkeséget érzett a szívében, hiszen egész életében az igazság és a törvényesség bajnoka volt: méltó izlandi őseihez. Csakhogy valami mégis nyomasztotta a lelkét, megannyi siker birtokában is. Úgy érezte magát, mint az ínyenc, amikor hajszálat talál a nagyon finom ételben. Kénytelen volt bevallani magának, hogy nem tud elégedetten végigpillantani pályáján. Tudja, miért? Mert volt néhány ügye, amit nem sikerült megoldania. A bűnösök még mindig vidáman élték világukat, amelynek pedig már évekkel ezelőtt egy börtöncellában kellett volna lezárulnia.
Bizonyára ismeri, tisztelt viking úr, azokat a bűnügyi regényeket, amelyekben a nyugdíjba vonult bíró ugyanilyen nyugtalanságtól és elégedetlenségtől háborgatva megbíz valakit, hogy egyensúlyozza ki az igazság megbillent mérlegét, és igazságosan, ám törvénytelenül álljon bosszút a törvény lánctalpa alól kimenekült gazembereken. Nos, Baldur Halldórsson is hasonlóan gondolkodott. Talán az isteni igazságszolgáltatás karjának képzelte magát, amely arra hivatott, hogy gyökerestől kiirtsa a bűnt. Talán meg is zavarodott kissé...
Ostobaság! - szakított félbe ingerülten a viking. -Halldórsson nem zavarodott meg. Éppen olyan normális volt, mint maguk, vagy én. Csak éppen végre akarta hajtani a feladatot, amelyre Izland és az izlandi történelem jogosította fel.
 És a valhallai istenek - bólintottam.
 Csak gúnyolódjék - húzta el a száját. - Mindenesetre éles észre vall, amit mondott. Folytassa!
 Baldur Halldórsson elhatározta, hogy bepótolja, amit korábban elmulasztott. Ha nem tudta törvény kezére adni a bűnösöket, ő maga lesz a törvény, és ítélni fog felettük. Aztán elpusztítja őket. Ehhez azonban meg kellett találnia a legcélravezetőbb módot.
Nem kis fejtörést okozhatott neki, hogyan üljön törvényt a bűnösökön, utazzon el külön-külön mindegyikükhöz, és ölje meg őket? Bonyolult és veszélyes dolog. Technikailag is nehezen kivitelezhető, hiszen azt is elhatározta magában, hogy az ítéletvégrehajtást, vagy most már nevezzük nevén a gyereket: a kivégzéseket, látványos körülmények között hajtja végre. Ekkor ötlött eszébe a szülőföldje, Izland.
Izlandnál jobb helyet keresve sem találhatott volna, hiszen
I
Izland a törvény földje, az első parlament, a jogszolgáltatás földje, az igazság földje. Mit számít, ha a bűnösöknek semmi közük Izlandhoz? Az igazság és a törvényesség nem köthető nemzetekhez és országokhoz. Lassan meggyőződésévé vált, hogy az ítéleteket Izlandon kell végrehajtania.
A viking ekkor olyat tett, amit nem vártam volna egy életre kelt halottól. Összeütötte a tenyerét és udvariasan felém hajolt.
 Bravó, Mr. Lawrence. Magam sem magyarázhattam volna el szemléletesebben. Folytatná, kérem?
Folytattam.
 A feladat tehát a következő volt: Baldur Halldórssonnak Izlandra kellett csalnia mindazokat, akik kicsúsztak a kezéből. De hát hogy az ördögbe tudja ezt megtenni? - A vikinghez fordultam, és széttártam a karom. - Bizonyára megérti, hogy mostantól kezdve kénytelen leszek találgatni, hiszen csak a logikámra támaszkodhatom.
 Tegye - legyintett nagyvonalúan.
 Ez esetben vissza kell kanyarodnom egy kicsit néhány évvel ezelőttre. Hogy pontosan mikorra, nem tudnám megmondani, abban az időben történhetett, ami történt, amikor Halldórsson egy teljes évet Izlandon töltött. Volt szíves megemlíteni, hogy ezalatt megismerkedett a régi rúnamesterek leszármazottaival, különösképpen eggyel, akitől megtanulta a rúnavarázslatot. Azt hiszem, ekkor történt a dolog.
 Bravó, Mr. Lawrence.
 Örülök, hogy igazam van. Szóval, akkor jutott tudomására Véresszakállú Leif hajója, és annak a helye. Abban természetesen nem vagyok biztos, hogy magától talált-e rá, vagy a rúnamester mutatta meg neki.
 Nincs jelentősége - legyintett a viking.
 Baldur Halldórsson mindenesetre ismerte a hajó helyét, és azt is, hogy mi van benne. Talán valóban óriási vagyont rejtettek bele, talán semmit. De ez nem is fontos.
 Úgy van. Nem fontos.
 Mr. Halldórsson akkor munkához látott. Körülnézett a gyilkosok között, és csupa-csupa szegény embert talált. A katonák katonák maradtak, az osztrák bűnözők sem lettek gazdagok, a Rex házaspár sem, Buxton kisasszony sem, Caroline
Flowberry visszasüllyedt a középszerbe, Mrs. Littlerockra is ráfért egy kis pénz  kit is hagytam ki a sorból?
 Mrs. és Mr. Kinget - segített ki Baez.
 Ők sem gazdagodtak meg. Halldórsson úgy gondolta, nem tudnak majd ellenállni a csábításnak, ha mesés vagyonnal csalogatja őket. Azt is sejtette, hogy a verseny meghirdetése sem veszi el a kedvüket. Hiszen legtöbbjüknek esze ágában sem lesz tisztességesen versenyezni.
 Én igazán nem... igazán nem ezért... jöttem - motyogta Mrs. Littlerock.
 Mr. Halldórsson meghirdette a versenyt, a jelöltek pedig ráharaptak a csalira. Méghozzá valamennyien. Fel sem ötlött bennük a kétely, hogy talán nem is méltók az örökségre. Elaltatta az éberségüket a pénz szaga és az, hogy Mr. Halldórsson annak idején valóban sok időt töltött velük, és talán még udvarolt is az asszonyoknak. Óh, női hiúság! Úgy gondolták - Mrs. Kinget kivéve -, hogy a tűzszakértő és világfi szerelmes volt beléjük, s most élete alkonyán, nem lévén utóda, szétosztja vagyonát régi, ámbár reménytelen szerelmei között.
Bravó, Mr. Lawrence!
 így aztán valamennyien Izlandra jöttek, megtalálni Véresszakállú Leif hajóját. Mások előtt, bármi áron. Akár úgy is, hogy a többiek feldobják közben a talpukat.
 Még valami, Mr. Lawrence?
 Baldur Halldórsson nem érhette meg nagy terve megvalósulását. Az Úr magához szólította, mielőtt még gyümölcsöt teremhetett volna a fa, amelyet elültetett. De Baldur Halldórsson nem volt ostoba: korábban erre a lehetőségre is gondolt. Keresett valakit, aki halála esetén az igazi örököse lesz, s aki alighanem csak akkor kapja meg az örökségét, ha végrehajtja azokat az utasításokat, amelyeket hátrahagyott neki.
 Befejezte, Mr. Lawrence?
 Egyelőre igen.
A viking ekkor elmosolyodott. Öntelt, magabiztos volt a mosolya. Én mégis megkönnyebbültem tőle. Azt aki öntelt és magabiztos, könnyebb csőbe húzni, mint aki óvatos és nem bízik magában sem.
 Ezután ön szerint mi történt?
Nyilván arra várt, hogy róla, az igazi örökösről beszéljek,
s netalán még dicsérjem is. Ő maga fedte fel előttem a gyenge pontját, és én igyekeztem is kihasználni a lehetőséget. -Elmondom, hogy képzelem a dolgot - bólintottam. -Baldur Halldórsson tehát számolt azzal a lehetőséggel, hogy esetleg meg találna halni a nagy bosszúállás előtt. Más ember erre talán fel sem készült volna, hiszen kit érdekel, mi lesz a világban, ha én meghalok, nem igaz? Az emberek többsége így gondolkodik, és talán így gondolkodnék én is. Baldur Halldórsson azonban nem így gondolkodott. Az a típus volt, aki nem engedi ki a szájából többé, amit egyszer a fogai közé kapott. Azt gondolta, nem nyughat a sírjában, ha nem biztos benne, hogy halála után is végrehajtják, amit életében eltervezett.
 Jól látja a dolgot, Mr. Lawrence - bólintott Véresszakál-lú Leif, ha egyáltalán ő állt velem szemben.
 A másik kérdés, ami felmerült benne, hogy ki legyen az örököse? Azzal természetesen sosem számolt komolyan, hogy a bűnösök közül valaki. Esze ágában sem volt megkegyelmezni egyiküknek sem, hát még hogy vagyonhoz is juttassa őket! Jelölt úgy egyébként lett volna bőven, hiszen számos alapítványra hagyhatta volna - például az izlandi tűzoltóságra, de hagyhatta volna a Rejtvényfejtők Világszövetségére, vagy akár az Alaszkai Kertitörpék Társaságára is.
 Tehát? - kérdezte kissé türelmetlenül a viking. Tartottam egy rövid hatásszünetet, majd folytattam.
 Az illető - akire végül is a vagyonát hagyta - rettenetesen meglepődhetett: addig talán még csak nem is hallott Baldur Halldórssonról, vagy ha éppen hallott is, bizonyára nem sok jót. Most azonban teljes élő valóságában megjelent előtte, és közölte vele a hírt. Ő az örökös: a kérdés csupán az, mikor és hogyan juthat hozzá az örökségéhez. E beszélgetés során aztán megegyezés született közöttük. Baldur Halldórsson őszintén elmondott neki mindent - hogy mit tett élete során, s hogy azt a kevés időt, ami még hátra van, mire akarja szánni. Az örökös megértette, és nyilván igazat adott neki. Baldur Halldórsson ekkor ismertette a feltételeit. Csak akkor juthat az örökös az örökséghez, ha végrehajtja a végakaratát, amelynek a kulcsát Finnur Steinpórsson ügyvéd kezébe tette le. Másképpen mondva, megfizette az ügyvédet, hogy csak abban az esetben nyilvánítsa az örököst igazi örökössé, ha az
megöli azokat, akik ellen ő, Baldur Halldórsson meghozta a halálos ítéletet.
Mr. Halldórsson több alkalommal is Izlandra utazott, hogy előkészítse a terepet. Megvásárolta a lávamezőt - amelyet a turzások és a repedések miatt meleg, vagy gonosz lávamezőnek neveznek -, s felépítette rá a falut. Mivel játékos elme volt, halálos játékba fogott. Úgy döntött, azzal is növeli az elpusztítandók kínjait, hogy ugyanolyan körülmények között öli meg őket, ahogy ők ölték meg az áldozataikat. Ezért fából repülőgépet eszkábált a Buxton-csapat számára, kisvona-tot az osztrák bűnözőknek, katonai raktárát a benzintolvajoknak, színházi öltözőt a Flowberry házaspárnak, állatketrecet a King házaspárnak, és végül alighanem elő kellene kerülnie valahonnan egy cirkuszsátornak is a Rex házaspár számára, és egy laboratóriumnak...
 Elő is fog - biccentett a viking. - Efelől nyugodt lehet.
 Ezután már csak arra volt szüksége, hogy ködbe burkolja a környéket, méghozzá olyanba, amely sosem oszlik el. Nem hiszem, hogy ennek az elkészítése komoly gondot okozott volna neki.
 Én is úgy gondolom - morogta mellettem Baez őrmester.
 Amikor minden elkészült, Izlandra kellett csalni a bűnösöket. Mr. Halldórsson talán nyugtalankodott is egy kicsit, hátha lesznek olyanok, akiket hét ökörrel sem lehet majd ide vontatni - kellemes meglepetésére azonban valamennyien igent mondtak. Szerencséjére, egyiküket sem vetette fel a pénz, így belementek a játékba.
Ezután hirtelen bekövetkezett az, amire Baldur Halldórsson számított ugyan, de azért alighanem sosem vett komolyan. Meghalt, mielőtt még elvégezhette volna a feladatát.
Ez lehetetlen! - morogta Baez őrmester megcsóválva a fejét.
 Miért lenne lehetetlen? - kérdeztem.
 Mert... ez az úr itt, velünk szemben... aki vikingnek adja ki magát, valójában maga Baldur Halldórsson!
Mielőtt tiltakozhattam volna, halk kiáltások hallatszottak a köd mögött, majd három alak bukkant fel az orrunk előtt. Ahogy felénk szaporázták a lépteiket, a köd egyre inkább elmaradt mögöttük.
Baez rájuk fogta a géppisztolyát, de abban a pillanatban lövés dörrent, s az őrmester megtántorodott. Kihullott a markából a fegyver, megpattant a kőtömb szélén és lehullott a mélységbe.
Az, aki legelöl haladt, mindegyre felfelé pislogott, mintha attól félne, hogy a nyakába esünk. A másik kettő kezében fegyver volt - egyikükében puska - s csövét az elöl haladó hátába nyomta.
így, ni! - hallottam egy női hangot, amelyben Serena Rexére ismertem. - Megérkeztünk, Fredo. Megállhatsz te is, kicsim.
Az elöl haladó megtorpant. Feje körül ködből kiszakadt felhőrongyok kavarogtak.
Serena Rex kezében rövid testű, hosszú csövű puska feke-tedett. Lézerirányítású lehetett, mert előbb Baez, majd az én mellem közepén állapodott meg egy pici, piros pontocska.
 Mr. Lawrence! - hallottam a kiáltását. - Jól hall?
 Sajnos - mondtam nem túl sok örömmel a hangomban.
 Látja a pontocskát a melle közepén?
 Sajnos - ismételtem.
 Tudja, mit jelent?
 Sajnos.
 Örülök, hogy ilyen bő a szókincse. Figyelmeztetni szeretném, hogy a cirkuszban, ahol dolgoztam, sokáig céllövő voltam. Semmi esélye ellenem. Ugye, tudja?
 Tudom.
 Legyen szíves, kutassa át Baez őrmestert. Ha lőfegyver lenne nála, dobja le ide elénk.
Nem habozhattam, és főleg nem ellenkezhettem. Ha nyerni akartam, azt kellett csinálnom, amit mond.
Baez szerencsére nem sebesült meg ismét. Előbb a géppisztolya agyán, majd a zubbonya csatján csúszott meg a golyó.
Szótlanul kutattam át. Csak egy kést találtam nála, s ezt azonnal le is hajítottam a lábuk elé.
 Csak ennyi?
 Csak ennyi - mondtam.
Serena asszony megcsóválta a fejét.
Tűrje fel az őrmester nadrágja szárát.
Lehajoltam és feltűrtem. Magam hökkentem meg a legjobban, amikor egy odaszíjazott, szépen csillogó revolveren állapodott meg a tekintetem.
 Mi van ott? - kérdezte Serena Rex. - Csak nem egy stukker?
Ebből aztán kiderült, hogy pontosan tudta, mi van Baez lába szárán.
Felelet helyett még mélyebbre hajoltam, lecsatoltam a fegyvert, és a kés után dobtam.
Baez gyilkos dühvei nézett rám. Óvatosan hátrébb léptem, nehogy megpróbáljon letaszítani a szikláról.
 Miss Littlerock?
Steffi rémülten előkapta a ruhája alól a stukkerét és már dobta is lefelé.
 Menjen a sziklához, és üljön le a mohára - rivallt ekkor a foglyára Serena Rex. - Ha bármivel próbálkozna, agyonlövöm.
Erla Hauksdóttir, mert ő volt a fegyvereik előtt görnyede-ző áldozat, a sziklához tántorgott és a tövébe rogyott. Nem láttam rajta, hogy sebesült lenne. Arról a valamiről viszont, ami Fredo Rex karján lógott, fogalmam sem volt, micsoda. Köpenyfélének látszott, de valahogy mégsem volt az. Sokáig nem bámulhattam, mert Serena Rex folytatta a paran-csolgatást.
 Dobja le a 38-asát, Mr. Lawrence! Megtettem.
 A kését is.
Azt is a stukker után dobtam.
 Ugye, nem követte el azt az ostobaságot, hogy két revolvert hozott magával?
 Nem - ráztam meg a fejem.
 Eszerint fegyvertelen?
 Az - mondtam.
Pedig dehogy voltam az. Fejemben volt a fegyverem, és igyekeztem is felhasználni ellenük.
 A játék lassan a végére ér - mondta Serena Rex, miközben összeszedte lehullott fegyvereinket. - Itt álltunk a ködben, hallottunk mindent. Ön igen bölcs ember, Mr. Lawrence. Csak éppen nem tudja mire használni a bölcsességét, igaz? Mint a tibeti szerzetes, aki évszámra elmeditálgat a hóban, mindent tud a világról és önmagáról, amit tudni érdemes, de semmire sem képes használni a tudását. Jómagam annyiban különbözöm tőle, hogy én viszont fel tudom. És fel is fogom. Figyeljen csak rám, viking. Jól hall engem?
A viking meg sem moccant. Csak nézte Serena Rexet mereven, mozdulatlanul.
Serena Rex ekkor széles mozdulattal körbemutatott. Ebbe a körbe belefértek a sziklák - azok is, amelyeken álltunk, de a köd is, és a ködbe rejtőzött vikingek is.
 Láttuk a harcosait, viking. Először, nem tagadom, kissé meghökkentem tőlük. Aztán rájöttem, kik ők. Mutasd csak, Fredo!
Fredo Rex kezében meglibbent a valami, amiről ekkor láttam csak, hogy valóban köpeny, méghozzá olyan, amilyeneket a kőpadokon szorongó vikingeken figyeltem meg. Úgy lengette a kezében, mint a torreádor vörös kendőjét a támadó bika orra előtt.
 Ezek a maga katonái, viking. Mohával kitömött köpenyek. Önnek nincs senkije, viking. Egyetlen harcosa sem. Egyedül áll, mint az ujjam. - S nehogy tévedés essék, fel is mutatta neki a hüvelykjét. - Ehhez mit szól?
A viking nem szólt semmit. Csak állt mozdulatlanul, lehajtott fejjel.
 Dobja le a fegyverét.
A viking felemelte a fejét és széttárta a karját.
 Nincs fegyverem.
 Ne hazudjon!
 Nincs fegyverem.
 Rendben van - mondta Serena Rex. - Fredo, az első gyanús mozdulatra lelövöd! Érted?
 Értem, Serena - biccentett Fredo. - Úgy lelövöm, mint hülye Billy a vicc végén a poént.
Serena Rex körbe-körbe forgatta a fejét, mintha olyan sziklát keresne, amelyre felkapaszkodva egyenlő magasságba kerülhet a vikinggel. Szikla lett is volna bőven, a felkapaszkodás azonban aligha ment volna könnyen. A lávatömbökbe vágott lépcsők olyannyira megkoptak az évszázadok során, hogy istenkísértés lett volna kipróbálni őket.
Serena Rex mély sóhajtással letett a mászásról. Fegyverét viszont egyetlen pillanatra sem vette el a vikingről.
 Még egyszer ismétlem: ha megmoccan, meghal. Zsákutcába futott, viking. Pedig önnek aztán jól kellene ismerni a lávamezőt.
A viking szája szegletében gúnyos mosoly játszott, amit a Rex házaspár odalentről aligha vehetett észre.
 Ön halálra van ítélve, viking - mondta Serena Rex a feltehetően már előre kimódolt szövegét. - Azaz... egy esetben megmentheti az életét.
A viking szája sarkában továbbra is ott terpeszkedett a rosszindulatú, gúnyos mosoly.
 Gondolom, ha megmutatom a hajót. Serena Rex elégedetten kidüllesztette a mellét.
 Okos ember maga, viking. Tudja, mit? Ha megmutatja a hajó helyét... ígérem, nem esik bántódása. Arra sem leszek kíváncsi, valójában kicsoda maga. Mehet isten hírével.
A viking úgy tett, mintha elgondolkodna az ajánlaton.
 És mi lesz... ezekkel?
Az ezek mi voltunk. A többiek. Akik valahogy kimaradtunk a készülő alkuból.
 Maga szerint mit kellene tenni velük?
 Természetesen megölni valamennyit- mondta a viking.
 Ebben egyetértünk.
A viking mintha élvezte volna a helyzetet. Félrehajtotta a fejét, úgy vizsgálgatta Serena Rexet. Vagy csak furcsa puskáját nézegette?
A köd ebben a pillanatban megmoccant és vastag bundájával sebesen beterített bennünket. Olyan sűrű volt, hogy harapni lehetett volna  sokkal sűrűbb, mint kint a lávamezőn. A köd támadásával együtt öblös ordítás hangzott fel, mintha oroszlán bömbölt volna egy barlang mélyén. Annyit láttam csak, hogy a viking eltűnik a sziklatömb tetejéről, lövés csattant, majd rémült kiáltások és sikolyok fulladtak a szürke kulimászba.
A feltámadó szélvihar majdhogynem lesodort bennünket a lávatömb tetejéről. Elkaptam Baez karját, ő pedig Stefiiét markolta el. Még így is félő volt, hogy leszánkázunk a mélybe.
Szerencsére még egy percig sem tartott az égszakadás-földindulás. Az ordítás ugyanolyan hirtelen maradt abba, mint ahogy megkezdődött  a sikolyok is elhallgattak odalent: egyedül a köd gomolygott körülöttünk. Aztán egyszerre csak, mintha ránk hullott volna az ég kupolája. Ki tudja, honnan, talán a környező sziklatömbök magasából hatalmas, ejtőernyő ereszkedett ránk. Fehér volt, piros csíkokkal tarkázva, széle éppen a mi kőtömbünk mellett húzott el. Ha két méterrel közelebb vagyunk a vikinghez, bennünket is maga alá temetett volna.
Egyelőre nem láttunk semmi mást, csak az ejtőernyőt. Libegve ereszkedett alá, majd amikor a széle a lávahamut érintette, megállt. Nem omlott be a kupolája  mintha alulról tartotta volna valaki.
 Te jó isten! - nyögte mellettem Baez. - Mi a szar ez?
 Ejtőernyő - suttogta Steffi. - Jézusom, a vikingeknek volt már ejtőernyőjük?
Baez megrázta a fejét.
 Ez nem ejtőernyő - mondta határozottan.
 Hát... micsoda?
Baez hallgatott, így aztán én voltam kénytelen válaszolni a kérdésére.
 Hogy micsoda? Természetesen cirkuszsátor.
Valóban az volt. Hatalmas, csíkos cirkuszsátor ereszkedett alá az égből. Gyaníthatóan nem azért, hogy előadásra invitáljon bennünket, bár ami ezután következett, akár annak is felfogható volt. Rémséges horrordráma előadásának.
A viking ekkor már ismét a helyén állt, mintha el sem mozdult volna onnan. Érdeklődve figyelte, amint ráhull a sátor a Rex házaspárra.
A sátor meglepően terjedelmes volt. A kupola nem lapult ugyan be teljesen, de így sem lehetett ötven-hatvan centimétérnél magasabb. Serena Rex sikoltozása könnyedén megtalálta alatta a hozzánk vezető utat.
 Engedjen ki bennünket, hallja?! Maga megőrült, viking! Teszek magának egy ajánlatot. Megfelezzük, ami a hajóban van, aztán...
Meglepő volt, hogy Fredo Rex nem kiabált. Sem az orvosságát nem kereste, még csak nem is mozgott. Az a mocorgás, ami a kupola alatt látszott, egyetlen emberi test kétségbeesett vergődése volt. Úgy látszott, Fredo megnyugodott az ég akaratában.
 Engedjen ki azonnal. Engedjen ki, mert... Én ártatlan vagyok! Nem kell a rohadt hajója, de ki akarok menni innen! Hallja?
A viking hallotta, és lassan, nehézkesen bólintott.  - Szemet szemért, fogat fogért - így szól a régiek törvénye. Aki kardhoz nyúl, kard által vesszen el. Aki halálra perzselt másokat, maga is váljék tűz martalékává! Úgy legyen! Felemelte a karját, mintegy búcsút intve a sátor alatt vergő-dőknek. - Isten bocsásson meg nektek. Mint ahogy immár Baldur Halldórsson is megbocsát.
Aztán a ködbe bökte az ujját. Mintha azt akarta volna, hogy pattanjon ki belőle villám, és sújtsa halálra a Rex házaspárt.
A halál végül is nem onnan érkezett, ahonnan vártuk. Nem a viking ujjából pattant ki a láng, hanem a köd mélyéről szállt felénk parázsló nyílvessző formájában. Kibukkant a szürkeségből, felemelkedett a levegőbe, majdhogynem az égbolt magasába, ahonnan erejét veszítve ráhullott a sátortetőre.
A sátor pillanatok alatt lángra kapott. Előbb még olyan élesen hallottuk az alóla kiszűrődő kiáltásokat, mintha mellettünk történt volna minden, majd ahogy múlt az idő, a kiáltások egyre halkultak. Mintha a bárka, amely az életből a halálba szállította őket, egyre távolodott volna a parttól.
Öt perc sem telt el, s ami odalent feküdt a lávatömbök között kanyargó úton, nem volt több két kosár hamunál és néhány csontmaradványnál.
A köd meglebbent, a csontokig merészkedett, aztán visszahúzódott a lávatuskók közé.
Várta a következő felvonást.
Őszintén megvallva, erre nem számítottam. Nem voltam tisztában vele, ki lőhette ki a nyílvesszőt a sátorra, márpedig nem igazán kedvelem az ismeretlen ellenfél elleni harcot. A viking ekkor a mindenkitől elfeledett Erla felé intett.
 Másszon fel hozzájuk, kisasszony.
Erla Hauksdóttir feltápászkodott, és kétségbeesetten a vikingre nézett.
 Nekem... semmi közöm hozzájuk - mondta határozottan csengő hangon, de azért ott bujkált a szavaiban a félelem. - Én csak egyszerű hostess vagyok. Engem nem érdekelnek a dolgaik, nem is akarok beleavatkozni, eddig sem avatkoztam bele...
 Menjen fel a szikla tetejére! - ismételte a viking.
Erla sóhajtott. Látszott az arcán, hogy tudatában van: veszített. Méghozzá alighanem az életét.
Elindult a lépcsőn felfelé. Feléig sem ért, amikor megcsúszott. Felsikoltott, és a levegőbe markolt. Ruhája alól kihullott valami, a lépcsőre esett, és végigpattogva a fokokon, egészen a gyalogösvényig csúszott.
A viking azonnal észrevette. Ismét felbukkant a szája sarkában az önelégült, gúnyos mosoly.
 Óh, a kedves kisasszony fegyvert rejtegetett a zsebében? -Nem rejtegettem - védekezett Erla. - Nem kérdezte,
van-e nálam.
 Ez igaz - ismerte el a viking. - Hibát követtem el vele. Lesz szíves ellenőrizni, Miss Littlerock, nincs-e a zsebében véletlenül még egy...
Ismét felhangzott a korábbról más ismert üvöltés. A ködfelhő megmoccant és újra betakart bennünket. Mintha egy bűvész rendezte volna úgy az előadását, hogy ne láthassuk, mit művel a köd leple alatt.
 Gyerünk! - csapott oldalba Baez. - Megrohamozzuk a pasast!
 Meg ne próbálja - álltam az útjába. - Megöli magát, mielőtt még leérne a lépcső aljába.
 Gyáva féreg! - kiáltotta az őrmester és a lépcső felé ugrott. Erla Hauksdóttir is rám villantotta a szemét, majd előrántott a ruhája alól egy icipici revolvert.
 Itt van egy stukker, őrmester. Ön az egyedüli férfi ebben az egész, koszos bandában.
Steffi kétségbeesetten nézett rám, majd elindult a másik kettő után.
Alig értek a lépcsősor közepéig, ismét felhangzott az üvöltés, majd mintha kettévágták volna, elhallgatott. A köd a lávatorzsák köré tekeredett. A viking fent állt a szikla tetején, fenyegető pillantásokat vetve a lefelé igyekvőkre.
 Hova, hova, kedves vendégeim?
 Dögölj meg, te rohadék! - kiáltotta Baez őrmester, ráfogva Erla revolverét. - Véged, te szemét!
A fegyver eldördült. Csakhogy teljesen feleslegesen. A szikla tetején ekkor már nem állt senki. A köd a levegőbe emelkedett és beburkolta a sziklacsúcsot.
Nem tehettem mást, mint hogy kétségbeesetten felordítottam:
 Jöjjenek vissza! Jöjjenek vissza azonnal!
Égő nyíl hasította ketté a ködöt, és a lépcső felé száguldott. Fényénél mintha mézbe ragadt volna a világ. Láttam a ködöt átfúró vesszőt, a sziklacsúcson ismét felbukkanó vikinget, Baez kezében a revolvert, a keservesen botladozó Steffit és Erlát. A vessző megállt, röpke pillanatig a fejük felett lebegett, majd a sziklafalnak csapódott és felrobbant. Hideg kék volt a villanása, bántó, szemet vakító. A robbanást követő éles, alig hallható sivítás mintha lefűrészelte volna a koponyám tetejét. Úgy éreztem, mintha valaki egy fakanállal belemerítene az agyamba és megkavargatná.
Baez a lépcsőre hanyatlott. Szeme kidülledt, nyelve kilógott a szájából, süketen és vakon kapaszkodott a sziklába. A két lány arckifejezését meg sem próbálom leírni.
Jó öt perc kellett hozzá, amíg magukhoz tértek. A viking újra ott állt a sziklacsúcson, karját összefonva a mellén.
 Nem ajánlom, hogy még egyszer elkövessék ezt a hibát. - mondta fenyegető hangon. - Most még csak tréfáltam. Legközelebb nem leszek ilyen kíméletes.
Szemem Erla revolverét kereste. Nem láttam sehol, nyilván az is lehullott a hamura.
 Mi volt ez? - nyögte Steffi. - Istenem, mi volt ez?
 Hang- és fény gránát - morogta Baez fülére szorítva a tenyerét. - Vagy nevezzem úgy, hogy újabb díszpéldány Mr. Baldur Halldórsson idétlen viccei közül?
Steffi úgy belemarkolt a karomba, hogy egyetlen pillanatig azt hittem, fogaskerekek közé került.
 Oda nézzenek... oda... néz... zenek!
Mivel nem mutatta, hova, néhány pillanatig tanácstalanul bámultunk egymásra. Aztán észrevettük rémületének okát.
Baez megtántorodott, lekapta a tenyerét a füléről, miközben kövér verejtékcseppek futottak végig a homlokán, legördültek az orra mentén, s az álláról a sziklára hullottak.
Hogy az... ördögbe... csinálta? Hogy...
Erla lekuporodott és behunyta a szemét, mint aki nem kíváncsi semmire.
Én sem voltam kíváncsi, mégis meg kellett néznem, mi
van odalent.
Mintegy öt-hat méterrel alattunk, a lávatönkök között, a kanyargó ösvény kettészelte völgyben, ahol percekkel ezelőtt még a sátor lángolt, most egy farönkökből ácsolt szoba állt néhány asztallal, székkel, az asztalokon üvegedényekkel, görbe csövekkel, mérlegekkel, pipettákkal és bürettákkal.
Egyszóval, egy kémiai laboratórium várakozott a hamun.
Valamennyien tudtuk, kire.
A viking megigazította magán a köpenyét, aztán fáradt mosollyal Steffi Littlerock felé intett.
 Megkérhetném, kedves kisasszony, hogy fáradjon be a laboratóriumába?
Steffi Littlerock térdre esett mellettem, és könyörögve a vikine felé nyújtotta a kezét.
 Én nem - mondta halálsápadt arccal. - Én nem. Nemnemnem, nemésnem.
 Pedig le kell mennie, kisasszony - sajnálkozott a viking.
 Én nem... akarok- tiltakozott Steffi. - Én nem akarok... odamenni. Nekem nincs miért...lemenni a ...oda.
 Tudja, mi ez itt? - mutatott a viking a fatákolmányra.
A pszichiátriai... laboratórium - nyögte Steffi. -Ez... az.
 Biztos benne?
 Még a naptáram is... ott lóg a falon.
 Milyen naptár?
 A madaras.
 Kiváló az emlékezete, kisasszony - biccentett a viking. - Honnan emlékszik még ennyi év távlatából is arra a naptárra?
Az asszony nagyot nyelt.
 Mert tőlem... kapta... Steffi Littlerock.
A mondat elröppent a sziklaszirtek mellett, s egészen a viking füléig jutott. Ami azt illeti, az én fülemet is súrolta, bár hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni vele. Erlát szemmel láthatóan nem érdekelte többé a külvilág, Baez őrmester pedig sötét tekintettel maga elé bámult.
 Hogy mondta? - húzta össze a szemöldökét a viking. -Öntől kapta Mrs. Littlerock?
Steffi szapora bólogatásba fogott. -Tőlem. Tőlem bizony. Tőlem kapta.
 Steffi Littlerock?
 Úgy van. Steffi Littlerock.
 Szóval, ön adományozta saját magának?
Steffi feje immár vízszintesen járt, mint a megvadult fűrész.
 Nemnem. Nemnem. Én ajándékoztam Steffi Littlerock-nak.
A viking komor képpel nézett rá.
 Át akar verni, Mrs. Littlerock?
 Nemnem - tiltakozott a lány. - Én nem. Semmiképpen nem. Én csak az igazságot mondom.
A viking csípőre tette a kezét.
 Akkor ki a fene maga?
Steffi meghajolt, és még egy kis pukedlit is csinált a szikla tetején.
 Debbie Walker vagyok. Steffi Littlerock barátnője.
A hatás leírhatatlan volt, én mégis megpróbálom leírni.
Hogy én meghökkentem, azon nem volt csodálkozni való, elvégre azok után, ami köztünk történt, jogom lett volna már korábban megtudni, kicsoda is valójában. Baez eltátotta a száját, úgy bámult Miss Littlerockra, akarom mondani, Debbie Walkerra, mintha azt közölte volna velünk, hogy mindannyian szabadok vagyunk, és mehetünk a jó fészkes fenébe. Csupán Erlát nem érdekelte a dolog. Továbbra is Baez lábánál kucorgott fülére szorítva a tenyerét.
A viking lépett egyet előre és megrázta a fejét.
 Álljon csak meg a menet, hé! Végül is ki az ördög maga?
 Debbie Walker - ismételte Steffi. - Debbie Walker vagyok.
Bővebben?
 Tanárnő. A christchurchi négyes számú iskolában tanítok éneket és angol történelmet.
 Hazudik - mondta a viking. - Ki akar bújni a felelősség
alól.
Én azonban megéreztem a bizonytalanságot a hangjában. Elvégre más is nyúlt már mellé a történelem folyamán.
 Nemnem - bizonygatta a lány. - Én nem bújok ki semmi alól. Nekem nincs is felelősségem.
 Rendben van - sóhajtotta a viking. - Mondjon el mindent.
Debbie, illetve Steffi biccentett.
 A christchurchi négyes számú...
 Ezt már említette.
 Igenis, kérem. Ezt már említettem. Az úgy volt, hogy Steffi és én együtt jártunk iskolába, és jó... barátnők... voltunk. Ő pszichiáter lett, én pedig... tanárnő. Steffi hamar férjhez ment, én is... hamar, csak én... utána elváltam és... kicsit elszakadtunk egymástól. Az újságban olvastam, hogy Steffi férje abban a laboratóriumi tűzben meghalt és... Steffi gazdag lett, és... aztán egyszer csak újra férjhez ment. És most... még gazdagabb. Roppant... gazdag. És nem kellett neki a... viking hajó. Ellentétben velem... aki ugye, ott, az
esküvőn megígértem... illetve, ő megkérdezte, én meg igent mondtam.
 Mit karattyol ez itt össze? - horkant fel Baez őrmester. - Egy szót sem értek belőle.
Lehet, hogy ő valóban egy szót sem értett Miss Walker, vagy Steffi Littlerock látszólag összefüggéstelen szavaiból, a viking azonban mindent megértett, és megértettem én is.
 Eszerint Steffi Littlerock esküvőjén történt?
 Ott - bólintott a lány. - Megkérdezte tőlem, nem akarok-e sok pénzhez jutni... én meg, ugyebár... azt feleltem, miért ne... főleg, hogy Izlandra kell érte mennem, ahol még úgysem jártam... Persze, ha sejtettem volna, hogy az ön hajójáról van szó, tisztelt viking úr, eszem ágában sem lett volna. .. Mindazonáltal, hogy most kiderült, én Debbie Walker vagyok, el is távoznék innét. Isten vele, Mr. Lawrence, Mr. Baez, szervusz Erla, én ugyanis... most elmegyek... és...
 Maradjon a helyén - mordult rá a viking. - Egyetlen szavát sem hiszem.
 Pedig... igazat mondok.
 Rendben van - biccentett a viking. - Mindjárt meglátjuk. Tudja, hogy Mrs. Littlerock hasán egy piros rózsát ábrázoló tetoválás található?
Debbie megrázta a fejét. -Nem. Nem... tudom.
 Én viszont igen Ú mondta a viking.ÚLegyen szíves, mutassa a hasát.
 Tessék?
 Tolja le a nadrágját, és mutassa a hasát.
 Mutassa, ha jót akar! - dörmögte Baez.
Debbie nyelt egy nagyot, aztán a nadrágjához nyúlt. Meglazította a szíját, majd lassan, mintha egy sztriptízmutatványt adna elő, leengedte egészen a térdéig.
 Ha tovább... engedem... leesik.
 Hadd essen! - dühöngött a viking. - Mutassa már azt a rohadt rózsát!
Debbie, azaz Steffi ijedten engedte el a nadrágját, amely azonnal rácsúszott a bokájára. Csak egy halványkék lepkeszárny maradt rajta, bár lehet, hogy nem is lepkeszárny volt, hanem az ég tükröződött a bőrén.
 Húzza feljebb a blúzát!
Debbie-Steffi ijedten feljebb rántotta. A rántástól két telt, kerek keble kiszabadult fogságából, és megfürdött az ég kékjében.
Egyszóval: látnivaló akadt errefelé bőven. A vikinget azonban ebben a pillanatban aligha az egészséges erotika érdekelte. Kutatva bámulta Debbie hasát, amelyen nemhogy rózsa, de még csak egy árva ibolyaszál sem volt. Arra gondoltam, amint időm engedi, pótolom a természet eme mulasztását.
 Leengedheti - intett a viking.
Debbie villámsebesen eligazgatta magán a blúzát és felhúzta nadrágját. Baez elégedetten elvigyorodott. Úgy értékelte a helyzetet, hogy az istenek tartottak neki halála előtt még egy kis bemutatót, hogy kellemes emlékeket vihessen át magával odaátra.
A viking megdörzsölte az állat és megvonta a vállát.
 Hiszek magának, Miss Walker, egyebet úgysem tehetek. Az ön hasán valóban nincs tetoválás... és nem is volt. Ez esetben nem lenne semmi értelme, hogy úgy haljon meg, ahogy Steffi Littlerocknak kellett volna meghalnia. Hiszen magának nincs köze semmiféle laboratóriumhoz, igaz?
 Az égvilágon semmi - helyeselt Debbie Walker.
 így gondolom én is. Akkor viszont Mr. Lawrence és Mr. Baez sorsában fog osztozni.
És az... mi lenne? - tudakolta bizalmatlanul Debbie Walker.
 A könnyű halál - biccentett a viking. - A gyors és könnyű halál.
 Ez nem igazság! Ú tiltakozott Miss Walker könnyekkel a szemében. - Ön azt hirdeti magáról, hogy az igazság bajnoka.. . miközben a legnagyobb igazságtalanságot készül elkövetni.
 Már megbocsásson - tiltakozott a viking. - Én nem hirdettem magamról semmit.
Amíg a párbeszéd tartott, igyekeztem összeszámolni, ki lehet még életben odakint a lávamezőn. Nem tudtam Sigrídur Sveinbjörnsdóttirral és Gestúrral mi történhetett, de akármi
is történt, aligha sietnek a segítségünkre. Talán csak Rhonda asszonyra számíthatok, és rájuk. De vajon időben érkeznek-e?
A viking összedörzsölte a tenyerét, és rám nézett.
 Méltó ellenfél volt, Mr. Lawrence - mondta elégedetten. - Mikor jött rá, hogy milyen célt szolgál a rúnajel a homlokán?
 Már a legelején- mondtam. - Biztos voltam benne, hogy misztikus jelentésén kívül gyakorlati hasznának is lennie kell, ha a leleplezést is kockáztatva nem volt rest majd mindegyikünknek a homlokára ütni. Aztán egyszerre csak rám tört a megvilágosodás. Maga képes meghatározni a helyünket, követni tud bennünket a ködben, bárhova is rejtőzünk, ránk talál. Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha van rajtunk valami, ami árulkodik önnek rólunk. Ruha nem lehet, cipő sem - s akkor egyszerre csak agyamba villant a jel a homlokunkon. Kénytelen voltam bizonyos óvintézkedéseket tenni.
 Jól meg is kavart vele. Rhonda asszonyt például tökéletesen elveszítettem. Itt van a kezemben egy kis műszer, amelynek mutatni kellene a tartózkodási helyét, de nem mutat semmit. Ugyan hol lehet most Rhonda asszony?
Megrázta a haját, mire a szőke korona mint lecsúszott glória fonta körül a homlokát.
 Bizony, bizony, kedves Mr. Lawrence, ön zseniális fickó, mindenre számít, csak éppen arra nem számított, hogy még zseniálisabb fickóval kerül szembe. Igaz?
Erre az emberek általában nem szoktak számítani -mondtam óvatosan. - De hadd kérdezzek valamit. Ön beteljesítette mindazt, amit Mr. Baldur Halldórsson örökül hagyott önre. Az örökség nyilván önt illeti, a bűnösök pedig elnyerték méltó büntetésüket. Sosem gondolt még arra, hogy aki a törvényt megkerülve maga hoz ítéletet a bűnösök felett, maga is bűnössé válik?
A viking türelmetlenül legyintett.
 Ezek csak szavak. A törvényt emberek hozzák. Két öröktől való törvény létezik csak a világon: az ön- és a fajfenntartás törvénye. E kettő minden más felett áll. Az önfenntartás törvénye pedig úgy szól, hogy öld meg a bűnösöket, mielőtt ők ölnének meg téged. El kell taposni őket, mint a férgeket.
 És az ártatlanok? - tudakoltam. - Miért kellett meghalnia Simonnak, Gwendolinnak... hiszen ők nem követtek el semmit.
 Ez tényleg kellemetlen, de egyszersmind elkerülhetetlen is volt. Ha a rothadt törzsű fát elvágja a fűrész és elzuhan, zuhantában agyonnyomja a virágokat, amelyek mindaddig óvó árnyékát élvezték. Ez is természeti törvény, ha úgy tetszik.
 Csakhogy Gwendolin, Simon, jómagam és még néhányan, semmiféle fa alatt nem álltunk.
A viking legyintett.
 Mindezek csak szavak. Néhány évvel ezelőtt még én is úgy gondolkodtam, mint ön. Aztán történt valami az életemben, ami gyökeresen felforgatta addigi énemet.
 Találkozott Baldur Halldórssonnal.
 Úgy van. Találkoztam vele. Be kell vallanom, kezdetben idegenül szemléltem, és a nézeteivel sem értettem egyet. Ismeretségünk elmélyültével viszont kénytelen voltam belátni, hogy neki van igaza. A bűnösöknek bűnhődniük kell. Amikor aztán az a nagy megtiszteltetés ért, hogy megbízott vele: váratlan halála esetén én legyek végrendeletének végrehajtója, lelkesen igent mondtam. Igaz, egyetlen percig sem gondoltam komolyan, hogy végleg eltávozhat, mielőtt még nagy tervét beteljesíthetné. Be kell vallanom, Izland is nagy hatással volt rám, főleg az a férfiú, aki a régi rúnamesterek leszármazottjának vallja magát. Sok mindenre megtanított, amit maguk, idegenek, varázslatnak, vagy lenéző ajkbigy-gyesztés kíséretében hókuszpókusznak neveznek. Én azonban megtanultam hinni bennük, és eljutottam oda, hogy a természetfeletti erők, vagy bárhogy is nevezzük őket, már nekem is engedelmeskednek. Néha még nem tudom, hogyan és miért, de engedelmeskednek. Azóta boldog vagyok.
 Mit tud Steinpórsson ügyvéd haláláról? - kérdeztem, hogy ezzel is húzzam az időt.
 Mr. Steinpórsson nem akármilyen figura volt. Nála nagyobb gazemberrel ritkán találkoztam életemben, bár ehhez az ügyhöz semmi köze a gazemberségének. Baldur Halldórs-son őt bízta meg a végrendeletében foglaltak végrehajtásának a felügyeletével. Csak akkor juthattam volna hozzá a megígért vagyonhoz, ha teljesítem Mr. Halldórsson végakaratát. S hogy nehogy összejátszhassak vele: Mr. Halldórsson egy biztonsági szelepet is beépített Óttar Hreinsson szeméWm
lyében. Ő a főnökét ellenőrizte. Egyszóval, ha valaki meg akarta kaparintani Baldur bácsi kincsét, nem kerülhette meg Steinpórsson és Hreinsson urakat.
 Mégis megölték őket. A viking bólintott.
 Sajnálatos módon Miss Buxton nem tartotta be a játékszabályokat.
 Tudom.
 Igazán? Akkor azt is tudja, miért kellett meghalnia?
 Természetesen - biccentettem. - De hogy erre válaszolhassak, meg kell ismerkednünk magával Miss Buxtonnal. Hogy ki volt, és mi volt, nem érdekes - úgyis tudjuk valamennyien.
A levegőnek beszéltem, de biztos voltam benne, hogy több fül is kíváncsian hallgatja a szavaimat.
 Miss Buxton egészen másként akarta megkaparintani a hajót, mint ahogy azt Mr. Halldórsson elképzelte. Ő és kollégái nem voltak hajlandók beszállni a kétes eredménnyel kecsegtető versenybe  úgy gondolták, inkább versenyen kívüli eszközökkel  dolgoznak. Elkapták Finnur Steinpórssont, és megpróbálták kiszedni belőle a hajó helyének a titkát. Vallatásnak vetették alá, majd amikor rájöttek, hogy nem tud semmi falrengetőt, kénytelenek voltak megölni, hiszen felismerheti őket. Felakasztották a lámpára, majd elvitték néhány papírját, amelyek végül is értéktelennek bizonyultak. Szegény Hreinsson ott kuporgott a szekrényben, amíg a gazdáját kínozták... és látta Buxtonékat. Szólni azonban nem mert róluk senkinek, hiszen nem volt bizonyítéka ellenük. Rettegés volt az élete, mígnem végül őt is elkapták.
 Ki kapta el, tudja?
 Talán maga?
 Ördöge van, Mr. Lawrence. Valóban én voltam. Hreinsson annyira meg volt rémülve, hogy attól tartottam, előbb-utóbb leleplez. Ezért belelöktem egy szakadékba. Ami Buxtonékat illeti, egyszerűen nem volt érzékük a sportszerűséghez. Nem elég, hogy megölték Steinpórssont - akit egyébként később én is megöltem volna -, még a faluba sem akartak beköltözni. Meg kellett mutatnom nekik, hogy ki vagyok, és hogy Baldur Halldórsson játékszabályait nem lehet büntetlenül megszegni. Könnyedén tudtam követni őket a ködben, hiszen az ő homlokukra is sikerült ráütnöm a rúnajelet. Terveim szerint nem nekik kellett volna megkezdeniük a bűn-hődést, de hát végül is ők akarták így!
Az már csak hajszál a levesben, hogy nem sikerült élve beterelnem őket a repülőgép-makettba, ahol B aldur Halldórsson utasítása értelmében halálukat kellett volna lelniük. Mint egy zsák bolha, ugrándoztak jobbra-balra, nem voltak képesek megülni egy helyen, így aztán én is léptem egyet. Parancsot adtam az általam létrehozott Véresszakállú Leifnek, aki elkapta őket, és - kettőjüket már csak haláluk után - berakta abba a rohadt gépbe, hogy Halldórsson a kedvét lelje bennük odafent. Lehet, hogy majd megró érte, amiért nem élve kerültek bele valamennyien, de Miss Buxton kínszenvedése azért csak okozott neki valami örömöt, nem gondolják? Bal-dur Halldórsson azt is rám hagyta, hogy tréfáljam meg a kapzsi kincskeresőket - ahányszor csak tudom, annyiszor -, mindaddig, míg élnek. Én aztán nem is fukarkodtam a tréfáimmal. Önre is ráijesztettem még odafent, a gleccsertónál. Vagy lehet, hogy az nem is én voltam, hanem Leif? Akárki is volt, az én akaratomból történt, s olyan, mintha én lettem volna.
 Voltak társai? - kérdeztem. A viking felnevetett.
 Persze hogy voltak. A köd, a lávamező, a sziklák, a hasadékok, Izland, Véresszakállú Leif. Ők valamennyien a társaim. De visszatérve a tréfáimra, nem élvezte őket? Nem is hiszi, milyen izgalmas mulatság becserkészni a vadat, oda-lopakodni hozzá, érezni a verejtéke szagát, amit a félelemtől és a rettegéstől izzad ki, aztán a fenekébe lőni egy lángoló vesszőt. Isteni tréfa a szó legszorosabb értelmében. A viking istenek hasukat fogták nevettükben, ha látták, ahogy Mr. King hátsóján ég a bunda, vagy ahogy a Buxton csapat halálra per-zselődik. Vagy nézzük csak az elhagyott csomagokat. Kicseréltem a tartalmukat, hahaha. Ruha helyett lávakő. Első osztályú tréfa. Baldur Halldórssonhoz méltó.
Először nyilaik belém a felismerés, hogy a viking meg-buggyant. Méghozzá a szó klinikai értelmében. Hogyhogy korábban nem vettem észre...? Pedig észre kellett volna vennem. Beleélte magát egy szerepbe, amely lassan felőrölte az idegeit, és elvette a józan eszét.
 Nem is hiszi, mennyire szórakoztató volt, ahogy maguk egymásra fenekedtek. Amit ott, a hőforrásnál előadtak, egyszerűen fenomenális volt. Akkor már egyikük sem ismert sem istent, sem embert: megfertőzte a leiküket a gazdagság vágya.
 Kivéve néhányunkat - mondtam. A viking elkomorodott.
 Sajnálom. Az imént már elmondtam a példázatot a fáról és a virágokról. - Megigazgatta a haját, mondani akart valamit, de ekkor tompa, távoli kiáltás hangzott fel a köd mélyén.
A viking elmosolyodott.
 Eljutottunk hát az utolsó felvonás legvégére, Mr. Law-rence. Engedje meg, hogy méltóképpen fejezzem be az előadásomat. Elmondom, miben reménykedett ön egészen idáig. Nos, ön igyekezett abban a hitben ringatni bennünket, hogy McAllister felügyelő, a maga skót barátja, dolga végeztével hazautazott Skóciába. Pedig dehogy utazott. Egész idő alatt a lávamező szélén tanyázott Gudmundur Gudmundsson társaságában. Nem jöttek be a faluba, hiszen nem volt semmi bizonyítékuk rá, hogy bárki is rosszban sántikálna közülünk. Attól féltek, ha ránk törnek és kérdőre vonnak bennünket, akkora leégésben lesz részük, hogy ahhoz képest az én szerény tüzeim szentjánosbogár-fénynek tűnnek. Ezért önre vártak, Mr. Lawrence, hogy ön derítse fel az ügyet, s ők majd a végén, ha szükség lenne rá, kihúzzák a lekvárból. Összekötőként beküldték hozzánk Rhonda asszonyt: ő hozta-vitte a híreket ön és a két zsaru között.
Elhallgatott és a völgy bejárata felé nézett. Arra néztünk mi is. Először McAllister piros képe és vastag orra bukkant elő a ködből, néhány méterrel hátrébb Gudmundur Gudmundsson lépegetett. Fegyver nem volt náluk - még a ködben elvehettek tőlük.
A viking felemelte a fejét, és eszelős örömmel vigyorgott rám.
 Üdvözölje őket, Mr. Lawrence. Itt vannak, akikben ön annyira reménykedett.
 A fene egye meg - morogta mellettem Baez őrmester. - Nincs kellemesebb meglepetése?
Nem is tudtam hirtelenjében, kinek szól a kérdése. Ne-kem-e, vagy a vikingnek.
 Hogy van, George? Ú próbáltam rámosolyogni McAllistérre. Ő azonban nemigen fogadta a mosolyomat. Nyilván bántotta a hiúságát, hogy hagyta csőbe húzni magát.
 A történetnek ezennel vége Ú harsogta elégedetten a viking. - Önök az utolsók, akik még életben vannak. De már önök sem sokáig. Túl sokat tudnak, el kell pusztulniuk.
Ekkor bukkant ki a ködből Rhonda asszony. Új ruhája valószínűtlenül koszos volt, de még mindig jobban állt rajta, mint a megszokott régi. Mögötte Gestur Svansson és Sigrídur Sveinbjörnsdóttir ballagott egy-egy géppisztollyal a kezében.
 Ők viszont az én segítőim voltak Ú büszkélkedett a viking. - Leif kezére dolgoztak, ha kellett. Igaz, barátaim?
Egyáltalán nem okozott meglepetést, amit hallottam, ezért nem is vághattam meglepett képet. A viking észrevette és rosszallóan nézett rám.
 Ön nem is csodálkozik, Mr. Lawrence? Csak nem azt állítja, hogy gyanakodott rájuk?
Mielőtt megmukkanhattam volna, Steffi Littlerock, azaz Debbie felsikoltott, és a ködre mutatott.
Közeledik valaki! Valaki, aki bosszút áll rajtunk! Még nincs vége a játéknak, viking. Ő majd idejön, és...
 Kicsoda? - kérdezte kerekre nyílt szemekkel a viking. Magamhoz öleltem a lányt, és megsimogatta a hátát. Debbie
azonban tovább kiabált.
 Ő majd... ő majd... igazságot tesz! Megöli magát, és kiszabadít bennünket!
Érezhető volt, hogy a halálfélelem és a vak kétségbeesés
beszél belőle.
Kicsoda? - kérdezte előrehajolva a viking. - Kiben bízik még, Debbie?
 Snorriban! - kiáltotta a lány. - Maga kifelejtette a felsorolásból Snorri Eggertsont.
A viking megcsóválta a fejét.
 Nem felejtettem ki. Debbie hátrahőkölt.
 Nem felejtette ki?
 Mondja meg neki, Leslie!
Megvontam a vállam és a vikingre mutattam. -Nem  felejthette  ki,  Steffi.  Hiszen  ő  maga  Snorri Eggertson!
Debbie-Steffi belém kapaszkodott. Erősen meg kellett támasztanom a lábam, ha nem akartam, hogy lerántson a kő-tuskó tetejéről.
 Snor... ri? - kapkodott levegő után. - Istenem, ez lehetetlen!
A viking ekkor a fejéhez nyúlt és levette a parókáját. Immár Snorri Eggertson állt a lávakövön barátságos tekintetet vetve ránk.
 Bizony, én vagyok az - mondta sóhajtva. - Nagyon sajnálom, kisasszony. Néha még a legolajozottabban működő masina fogaskerekei közé is bepottyan egy-egy homokszem.
 Ezt nem teheti velünk, Snorri!
 Sajnos, meg kell tennem. - Felemelte a karját, és a másik kettő felé intett. - Tűnjetek el!
Ebből aztán megértettem, hogy valahol majd találkoznak a halálunk után, ahol Gestur Svansson és Sigrídur átveszik a közreműködőknek járó méltó jutalmat.
Sigrídur szemembe fúrta a szemét.
Sajnálom, Leslie - üzente a pillantása. - Akkor kellett volna megragadnod az alkalmat, amikor még lehetett volna.
 Te rohadt szemét! - támadt fel .haló poraiból Erla Hauks-dóttir. - Ha tudtam volna...
 Tűnjetek el!
Gestur és Sigrídur bólintottak, majd eltűntek.
Snorri a ködre mutatott.
Baldur Halldórsson nagybácsim készítménye. Olyan, mintha élne. Még parancsolni is tudok neki. Akárcsak a vikingjeimnek.
 Vikingjei? - nevetett fel Baez őrmester. Csodáltam a bátorságát, hogy még a halál árnyékéban.is meg tudja őrizni a hidegvérét. - Nincsenek magának vikingjei, ember.
Snorri elmosolyodott.
 Nincsenek?
Baez bólintott. Az volt az érzésem, hogy provokálni akarja Snorrit. Talán abban reménykedett, hogy Eggertson feldühödik, lemászik a lávatuskójáról, felkapaszkodik hozzánk, és akkor elkaphatjuk. Nem volt első osztályú ötlet, jelenlegi
v-ifi 
helyzetünkben azonban minden apró lehetőséget meg kellett ragadnunk.
 A maga vikingjei... tetves köpenyek. Mohával kitömött
rongyok.
Snorri lebiggyesztette az ajkát.
Valóbari? 
Gesturés Sigrídur ekkor már messze jártak  Baez jól okoskodott, amikor hozzánk akarta csalogatni Snorrit.
Snorri ekkor felemelte a fejét és kiáltozni kezdett. Izlandi nyelven, amiből természetesen egy kukkot sem értettünk.
Értette viszont Erla. Megcsóválta a fejét, és a halántékára szorította a tenyerét.
 Átkozódik - suttogta. - Régi szövegeket mond. Arra kéri Odint, küldjön ránk tűzesőt, de ne emésszen még el egészen bennünket.
 Ez... őrült! - nyögte Debbie.
Lehet, hogy az volt, lehet, hogy nem, az átok mindenesetre meghallgatásra talált. Abban a másodpercben ugyanis, ahogy Snorri befejezte a szövegét, s úgy maradt felemelt karokkal, égre tekintve, mint ősi kelta áldozópapok, valóban megeredtek az ég csatornái, és tűz patakzott ránk. Éles kiáltások csattantak a köd mögött, majd záporozni kezdtek felénk a tűznyilak.
Fejünk fölé emeltük a karunkat, hogy védjük magunkat, de a vesszők szerencsére elkerültek bennünket. Mintha csak Snorri kérését teljesíttették volna.
Snorri élesen felkiáltott, mire a vesszők zápora abbamaradt.
 Most már... hisznek nekem?
 Mi volt... ez? Ú nyögte Baez.
 A vikingjeim - büszkélkedett Snorri. - Én idéztem meg őket, az én parancsaimnak engedelmeskednek, semmivé foszlanak, ha meghalok. Nincs szükségem védelemre, ha magam mellett érzem őket. Ők nem az igazságot szomjazzák, mint én  ők Véresszakállú Leif sírját őrzik. Különben ő maga is itt van közöttük.
Még mindig megpróbáltam az időt húzni. Pedig tisztában voltam vele, hogy elérkezett a vég.
 Nem teheti ezt velünk, Snorri - próbáltam a lelkére beszélni. - Hiszen a barátai vagyunk.
Snorri mélyet sóhajtott.
 Őszintén megvallva, van is egy kis lelkifurdalásom maga miatt, Lawrence, hiszen önnel megfosztom a világot egy kiváló koponyától. Most persze felteszi magában a kérdést, vajon miért hoztam magammal - ugyanúgy Simont és Gwendolint is -, ha már úgyis tudtam, hol van a sír. Nos, önökre azért volt szükségem, hogy tisztességes, szerencsétlenül járt expedíció látszatát keltsem. Vissza akarok térni Skóciába, s kezdeni szeretnék valamit azzal az örökséggel, amit Baldur nagybácsikám hagyott rám. Ehhez pedig az kell, hogy feddhetetlen legyen a nevem. Márpedig ki lenne feddhetetlenebb, mint egy tudós, akinek a társai szerencsétlenül jártak Izlandon, s nem gyanút, hanem sajnálatot kelt, amikor a történetükről beszél.
 Ön ismeri az izlandi nyelvet?
 Persze hogy ismerem. Éveket töltöttem Baldur bácsival, volt időm megtanulni. Őszintén szólva, tartottam egy kicsit öntől, Lawrence. Szükségem volt magára a halálhírét követő sajnálat miatt, de óvatosnak kellett lennem, nehogy idő előtt leleplezzen. Ezért aztán hol felakasztottam magam, hol a fenekembe lövettem egy vesszőt Leiffel. Most pedig elmondom, mi következik. Baldur Halldórsson nagybácsikámnak hódolok azzal, hogy máglyára küldöm magukat, mint ahogy a régi vikingek tették ellenségeikkel a Volgánál. Az a láva-kő, amin állnak, egy hatalmas bomba. Én szereltem össze, nem kell félniük, működni fog, és csupán egyetlen pillanat az egész. Enyém az örökség, Baldur bácsi bosszúja pedig beteljesedett. Napalm van a lávakőnek álcázott műanyagtartály belsejében, ezért pillanatokon belül egyesülni fognak a tűzzel. Ugyan, ugyan, Mr. Lawrence, mit nézeget még mindig olyan várakozva? Hiszen nincs senki, aki a segítségére siethetne. Most pedig...
Álljon meg, az istenért! - kiáltotta kétségbeesetten a bombánk tövében kucorgó Gudmundur Gudmundsson. - Ha megadj a magát, elrendelem az elmeorvosi vizsgálatát és megúszhatja pár évvel.
Nem fog rád hallgatni - legyintett halálsápadt képpel McAllister.
Rhonda asszony arcán nem látszott rémület. A ködre nézett, mintha várna valakit.
Odanéztem én is. Nem is hiába. Imbolygó, széles karimájú kalap bukkant fel a ködpamacsok között, majd morgó basz-szus vágott a hirtelen beállott csendbe. - Nézzen csak ide, barátom!
Snorri elképedt arccal fordult a hang felé. Soha nem fogom elfelejteni csodálkozó tekintetét. Hiszen nem lett volna szabad senkinek sem felbukkannia a lávaturzások között. És mégis felbukkant valaki.
Valaki, akit valamennyien halottnak hittek, engem és Rhonda asszonyt kivéve. Hiszen mi hárman főztük ki azt a kotyvalékot, amely végül is Eggertson torkán akadt.
Snorri meglepetésében még az alattunk ketyegő hatalmas bomba detonátorát is elfelejtette megnyomni.
Mr. King - mert ő volt a kalapos jövevény - azonnal lőtt. Habozás és lelkifurdalás nélkül. Mint ahogy annak idején egy-egy kékrókát vágott nyakon, hogy lenyúzhassa a bőrét. Snorri megtántorodott. Mr. King ekkor még egyszer lőtt. Snorri már az első lövésre is összerándult, a második aztán letaszította a lávakőről és a mögötte megbúvó szakadékba lökte. Esés közben olyan mozdulatokat tett az ujjával, mintha egy gombot akarna megnyomni, de szerencsére akkor már nem volt gomb a közelében.
A köd is nyugtalanná vált, mintha valóban élőlény lett volna. Kavarogni és forgolódni kezdett, mint amikor a felhőkből az égen vihar születik. Körülfontak bennünket a felénk vágtató felhőfoszlányok, hideg ujjak érintését éreztem az arcomon és a torkomon. Halk, mormoló hang hallatszott, s egyszerre csak úgy eltűnt a köd, mintha soha nem is létezett volna. Baez őrmester később azt állította, hogy vékony csíkokká sodródott, s a csíkok a lávasziklák közötti mélyedésben tűntek el, Rhonda asszony szerint hatalmas gömbbé állt össze, és abba a feneketlen szakadékba hullott, amelybe Snorri, Erla úgy látta, hogy egész egyszerűen feloszlott a levegőben. Gud-mundur Gudmundsson viszont arra esküdött, hogy hideg cseppek formájában hullt ránk. Jómagam nem annyira a ködöt figyeltem, mint inkább azt, ami a helyén maradt.
Ott maradt velünk szemben a törvénymondó sziklája, amelyen most már nem állt senki, a zöld mohaszőnyeg a lávatus-kók tetején és az üresen szomorkodó kőpadok.
Azaz mégiscsak volt rajtuk valami. Kopott viking köpenyék feküdtek a kőlapokon, mintha a gazdáik sietősen kibújtak volna belőlük.
 Maga... érti ezt?- suttogta a fülembe Erla Hauksdóttir. -Ezek... a köd...
Szabaddá vált előttünk az ösvény is, amely kivezetett a gyűlések völgyéből és egyenesen a hőforrásnak tartott.
Ekkor megéreztem valamit. A meztelen fenyegetést, amelynek a megérzésére nem hiába tanított annak idején Radzs Kumar Szingh.
Megrázkódtam, és a mellettem állókra kiáltottam.
Tűnés, de gyorsan!
Értetlen képpel néztek rám, de azért engedelmeskedtek. Baez azonnal megértette, mitől tartok, mert már ő is űzte, hajszolta a menekülőket:
 Gyerünk, gyorsan! Gyorsan, gyorsan! Ki a völgyből! Megkerültük Miss Littlerock laboratóriumát, s már kint is
voltunk a szabadban. A völgy olyan békésen feküdt mögöttünk, mint kérődző, fáradt tehén.
Hova az ördögbe... hajt... bennünket? - lihegte az oldalára szorítva a tenyerét McAllister. - A fickó... beleesett... a...
 Hülye vagy George, és az is maradsz - szegezte le szárazon Rhonda asszony, akinek meg sem kottyant a futás. -Hát nem érted?
 Mit? - bámult rá meghökkent képpel McAllister. Néhány másodperc múlva megértette. A hatalmas dördülés majdhogynem megsüketített bennünket. A gyűlések völgye lávasziklástól, kőpadostól egyszerűen felemelkedett a levegőbe. A falaboratórium maradványai mintha egészen az égig akartak volna szállni. A tűzfolyam, amely a völgyből indult, majdnem elsodort bennünket. Alig néhány méternyire tőlünk kapkodtak utánunk a lángnyelvek.
 Ez meg... mi az... ördög? - lihegte Debbie kisasszony. - Hiszen... ő már... halott.
 Erre az esetre is bebiztosította magát Ú morogta Baez őrmester, kitörölgetve a szeméből a hamut. -Nem akart a véletlenre bízni semmit.
A felszálló füst mindent betakart. Mintha a Hekla tört volna ki.
Befejezés
Abban a reykjavíki vendéglőben ücsörögtünk, ahol először pillantottam meg Sigrídur Sveinbjörnsdóttirt és Gestur Svanssont. A kövérkés, erősen kifestett felszolgálólány nem ismerte őket, néhány napja érkezett csak Keflavíkból, hogy átvegye az üzletet. Kiderült, hogy Gestur és Sigrídur három héttel ezelőtt felmondták a szerződésüket a tulajdonosnak. Fogalma sem volt róla, hol lehetnek, hiszen mindeddig még csak nem is hallott róluk.
Sigrídur és Gestur tehát felszívódtak. Bár Gudmundur Gudmundsson mindent megtett, hogy elkapja őket, nem sikerült a nyomukra bukkannia. Fel kellett tételeznünk, hogy nem is hagyták el élve a lávamezőt: bizonyára számukra is tartogatott némi meglepetést Snorri barátunk.
 Furcsa fickó volt, az már igaz - morogta pipára gyújtva McMister. - Talán őrült, talán megszállott. Vagy mind a kettő. Ön mit gondol, Mr. Lawrence?
Én is elővettem a pipámat, megtömtem, és felengedtem néhány karikát a mennyezet felé.
 Azt hiszem, valóban megszállott volt. Előbb talán csak a gazdag örökség reményében engedelmeskedett a nagybátyjának, később pedig mintha Baldur Halldórsson lelke költözött volna belé.
Komolyan mondja? - kérdezte meghökkenve Gudmundsson.
 Félkomolyan - kacsintottam rá.
 Az ördög sem ismeri ki magát önön, Mr. Lawrence. Látott már olyat, hogy valakinek a lelke egy másik emberbe költözött?
Összenéztem McAUisterrel. Ha akartunk volna, mesélhettünk volna neki a Himalájáról, a völgyeiben meghúzódó kolostorokról, ahol ennél sokkal különb dolgokat is láttunk. De nem meséltünk. Miért tettük volna?
 Mikor kezdett egyáltalán gyanakodni rá?
 Fokozatosan kerített hatalmába a gyanú - fújtam egy újabb karikát a mennyezet felé. - Lassacskán a meggyőződésemmé vált, hogy csak ő lehet az események mozgatója. Sajnos, egy lépéssel mindig a nyomában kullogtam. Sejtettem, hogy ő is tudja: önök a lávamező szélén várakoznak, ezért Mr. Kingre kellett építenem a terveimet. Mr. King természetesen tudta, hogy a felesége gyilkos, mégsem akarta börtönbejuttatni. De együtt élni sem tudott már vele. Az izlandi kalandba is csak azért bocsátkozott, hogy ha megtalálnák Baldur Halldórsson hajóját, az asszonynak adja, és azonnal elválik tőle. Mr. King alapjában véve jólelkű és tisztességes ember.
McAllister gyanakodva nézett rám.
 Mi az ördög történt magával? Ha nő lenne, azt hinném, feleségül akar menni hozzá.
Erről már így is, úgy is lekésnék. Mást akar elvenni ugyanis. -Kit?
 Rhonda asszonyt. McAllister kezéből kiesett a pipa. -Kit?
Megismételtem.
 Rhondát? - tátotta el a száját. - Ez... ez... elképzelhetetlen! Rhonda nem kell senkinek.
 Úgy látszik, mégiscsak kell. -Ez lehetetlen!
 Csak nem féltékeny rá?
 Nevetséges - morogta McAllister. - Alig várom már, hogy megszabadulhassak tőle.
 Hát, ha csak ez a vágya, hamarosan teljesülni fog - mondtam, újabb füstkarikát eresztve a mennyezet felé.
 Ezen meg mi a fenét értsek?
 Csak azt, hogy magával viszi Amerikába. Ha az értesüléseim nem csalnak.
Gudmundur Gudmundsson úgy látta, itt az ideje a távozásnak. Morgott valamit, hogy halaszthatatlan ügyei volnának a rendőrségen, aztán olyan gyorsan tűnt el, hogy még a kalapját is ott felejtette a széken.
 Ezt meg mi lelte? - dörzsölgette vörösben játszó orrát
McAllister. - Úgy felpattant, mint Rugóláb seriff a búcsúban, ha megszólal a zene.
 Nem szereti látni mások szenvedését - mondtam kajánul.
McAllisterben bennszorult a levegő.
Hát már maga is megbolondult? Vegye tudomásul, boldog leszek, ha Rhonda lelép valakivel. Öt éve már, hogy a nyakamon lóg, ideje a saját lábára állnia... és nekem is. Csak miért éppen ezzel az izé... Kinggel?
Ezzel aztán le is zártuk beszélgetésünk eme részét.
A másik sem volt azonban kevésbé felkavaró és titkokkal
teli.
 Ön szerint mi történt odakint a lávamezőn? - tudakolta hátradőlve a székén, és hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát, rendelt még két dupla whiskyt az új lánytól. - Ki az igazi gyilkos?
 Hát, ez bizony nehéz kérdés - kortyoltam bele az italomba. - Biztos, hogy Baldur Halldórsson meghalt?
 Holtbiztos - mondta. - Küldtem egy faxot Mahávira felügyelőnek Benareszbe. Régi barátok vagyunk, valaha együtt dolgoztunk Dzsaipúrban. Mahávira utánanézett a dolgoknak. Baldur Halldórsson minden kétséget kizáróan elhalálozott, és kívánságának megfelelően elégetése után a Gangeszbe szórták a hamvait.
 Biztos ez?
 Mondom, hogy holtbiztos.
 Eszerint ő nem lehetett a viking. Akkor viszont kicsoda? McAllister megvonta a vállát.
 Talán Gestur Svansson.
 Lehetetlen - ráztam meg a fejem. - Amikor a viking odakint kószált, Gestur közöttünk tette a dolgát.
 Végtére is, hányan követhették el a gyilkosságokat? -töprengett McAllister.
 Talán csak egyvalaki - mondtam. - Talán csak Snorri Eggertson. A viking talán nem gyilkolt. És Gestur sem. Sig-rídurról már nem is beszélve. A viking csak a fenekünkbe lő-dözte a nyilait.
 És Miss Buxton társai?
 Valószínűleg ő csak megpörkölte őket. Snorri végzett velük. Különben köszönöm az újságkivágásait. Nélkülük taIán rá sem jöttem volna az igazságra. Hogy a csodába sikerült összeszednie őket?
 Ezt Gudmundurtól kérdezze. Azt hiszem, csodát művelt a fickó. De nem hagyom elterelni a figyelmemet: mondja meg nekem, de őszintén  maga szerint ki volt Leif, és kik azok a vikingek, akikből csak a köpenyük maradt?
Kénytelen voltam ismét inni egy kortyot.
 Éppen maga kérdi tőlem? Nem emlékszik arra az apátra a Dzangpo völgyében? Szemünk láttára hozott létre a semmiből valakit. Egy tulpát. Maga is látta, nem?
McAllister beledugta az orrát a poharába.
 Azóta sem vagyok biztos benne, nem szemfényvesztés áldozata lettem-e.
 Én úgy képzelem a dolgot - fogtam rövidre a mondandómat, mert sürgetett a még elvégzésre váró számtalan tennivaló -, hogy Snorri Eggertson, miután értesült nagybátyja haláláról, és arról, hogy ő az egyedüli örökös, úgy döntött, hogy Baldur nagybácsi emléke előtt tisztelegve, végrehajtja azt a néhány vacak kis gyilkosságot.
 Azt hiszem, téved - legyintett McAllister. - Snorri akkor már nem volt önmaga. Épp az imént beszéltünk Keletről. Mi van akkor, ha Snorri már nem Snorri volt, hanem maga Baldur Halldórsson?
 Ismét csak a Dzangpo völgyére céloz? A lélekcserékre?
 Maga is látta, hogy Sira apát képes volt áttelepíteni a lelkét egy pásztor testébe. Ezért úgy gondolom, hogy Mr. Halldórsson munkálkodott Snorriban. Ő hozott létre néhány gondolatmást, azaz tulpát, jelen esetben vikinget, hogy ne engedjenek elmenekülni bennünket.
Beszélgettünk még egy kicsit, s végül azt a következtetést vontuk le, hogy maga Baldur Halldórsson gyilkolt, azaz szolgáltatott sajátos igazságot Snorri Eggertson keze által.
Ha ezt állítottuk volna a rendőrbíró előtt is, amikor tanúvallomást tettünk, holtbiztos, hogy mindkettőnket sültbolondnak nyilvánítanak, és a bolondokházába zártak volna.
Mi mégis meg voltunk győződve róla, hogy ez Véressza-kállú Leif hajójának hiteles története.
Debbie Walker röviddel indulása előtt látogatott be hozzám. Lefogyott, beesett arcú volt, kialvatlan. Mintha nem is az a lány lett volna, aki a lávamezőn megosztotta velem a titkait, és néha az ágyát is. Leült velem szemben egy székre és rám függesztette a tekintetét.
 Mit csináljak, Leslie?
 Vetkőzz le - javasoltam. - Rendezzünk egy vidám búcsúestét.
Láttam rajta, hogy a lávamező kőtuskói között elveszítette a humorérzékét. És talán az irántam érzett vonzalmát is.
 Nem arról van szó - mondta.
 Kár - sóhajtottam. - Akkor miről?
 Mit csináljak, ha hazamegyek?
 Pihenj sokat, mértékkel egyél, és tartsd távol magad a
csirkefogóktól.
 Jól tudod, mire gondolok. Mit tegyek a barátnőmmel,
Stefiivel?
Ekkor döbbentem csak rá, hogy igazából nem is Steffi Littlerock-kal, hanem Debbie Walkerrel beszélgetek.
 Steffi valóban megölte a férjét... Nem tudom... mi lenne a kötelességem, Leslie?
Felálltam, odasétáltam hozzá, és búcsúzóul igencsak erkölcsös csókot nyomtam a homlokára.
 Ezt neked kell elintézned a lelkiismereteddel, Debbie. Senkire sem ruházhatod rá a felelősséget.
Néhány hónappal később, már Nepálban, olvastam egy új-zélandi hegymászótól kapott újságban, hogy izgalmas per foglalkoztatja az új-zélandi közvéleményt. Steffi Littlerock, azaz Mrs. Steffi Greig gyilkossági pere. Névtelen bejelentés nyomán indult nyomozás ellene, azzal a váddal, hogy megölte előző férjét, a híres ideggyógyászt, Bertham Littlerockot.
Steffi, azaz Debbie, a maga módján elintézte az ügyet a lelkiismeretével.
Rhonda asszony és Mr. King is búcsúlátogatásra jöttek, bár ezt szívesen elengedtem volna. Rhonda asszony húsz évet fiatalodott, és meg is szépült a boldogságtól. És ami a furcsa: meg is hízott. Legalább tíz kilót szedett magára az elmúlt napok során, keblei feszültek, feneke kikerekedett. Mr. King olyan szerelmes tekintettel legeltette rajta a szemét, hogy elfogott tőle a sárga irigység.
 Önnek köszönhetem az életemet, Mr. Lawrence - áradozott a rókatenyésztő. - Ha nem veteti fel velem a golyóálló mellényét, és nem keni be a homlokom azzal a trutyival, Bella vagy a viking megöltek volna.
 Pedig nem akart hinni nekem.
 Ki a fene hiszi el szívesen, hogy a felesége az életére tör? Honnan az ördögből jött rá, hogy éppen itt akar megszabadulni tőlem?
 Mert itt büntetlenül megtehette volna. Talán soha többé nem lett volna alkalma úgy végezni magával, hogy mások vigyék el érte a balhét.
 És.. .Rhondát is magának köszönhetem. Búcsúzóul kezet szorítottam vele.
 Mi is nagyon sokat köszönhetünk magának, Mr. King. Ha ön nem áll a helyzet magaslatán, rosszul is végződhetett volna a kaland.
 Érte is tettem - mondta szerelmes pillantásokat vetve Rhonda asszonyra. - Azt hiszem, megtaláltam életem értelmét. Kit izgat már az a rohadt hajó? Mit gondol, létezik egyáltalán?
 Azt hiszem, igen. -Tudja, hol?
Fogalmam sincs róla. Snorri halálával örökre a semmibe süllyedt.
Ebben óriásit tévedtem. Később, amikor ismét találkoztam izlandi kalandunk néhány szereplőjével, már nem ez volt a véleményem.
De ez egy későbbi történet.
I
Mielőtt végleg elmentek volna, Rhonda megszorította a kezem.
 Vigyázzon rá, kérem. És ne engedjen neki... sokat inni.
 Majd vigyázok - ígértem.
Ha egyszer Amerikában járna... keressen fel. McAllis-tert is meghívtam, nem tudom, eljön-e?
 Majd rábeszélem.
Bocsásson meg, ha néha túlságosan is... goromba voltammagához. McAllistert féltettem, ennyi az egész.
Ekkor értettem meg, hogy közös özvegységük öt éve alatt reménytelenül szerelmes volt a sógorába. És talán fordítva is
így állt a dolog.
Az emberek hülyék, Blobzang rinpócse - mondta egyszer Geldan, frissen felszentelt szerzetes barátom, egyik komoly, esti beszélgetésünk alkalmával. - Még a jakok is okosabbak náluk. A jak megérzi, ha valaki szereti, és igyekszik viszonozni a szeretetét. De az ember?
Igazat adtam magamban Geldannak, és összecsomagoltam a holmimat:
Arra gondoltam, lesétálok a bárba és megerősítem a lelkemet egy jeges whiskyvel, amikor kopogtattak az ajtómon. Őszes hajú, középkorú asszony állt a folyosón.
 Mr. Lawrence? Beszélni szeretnék önnel. Gestur Svansson anyja vagyok.
Eltátottam a számat a meglepetéstől. Kértem, hogy jöjjön be, vesse le a kabátját, vagy legalább egy csésze teát fogadjon el tőlem, de mereven visszautasította az ajánlatomat. Re-tiküljével a kezében, vastag kabátban, egyenes derékkal állt a folyosón, mint egy Viktória korabeli dáma a képkiállításon.
 Mivel lehetek szolgálatára, asszonyom?
Az ősz hajú hölgy szemembe mélyesztette a szemét. Szürke szeme volt, mint az izlandi ég, ha fátyolfelhők takarják.
 Hol a fiam, Mr. Lawrence? Meglepett mozdulatot tettem a kezemmel.
 Fogalmam sincs róla.
 Meghalt?
 Nem tudom, asszonyom.
 Érzem, hogy nem látom soha többé. Pedig nagyon jó fiú volt. És a lány is, Sigrídur. Össze akartak házasodni. Aztán jött az az öregember, Baldur Halldórsson, és a másik, az az Eggertson. Attól kezdve nem ismertem rájuk: mintha megbabonázták volna őket. Néha hetekre eltűntek: soha nem mondták meg, hova. Később, egyszer... ott ültem a fésülkö-dőasztalkámnál, mögöttem Sigrídur és Gestur beszélgettek. Néztem, néztem őket... de nem láttam a szemüket. Tudja, mit jelent ez, Mr. Lawrence?
 Elnézést, nem egészen értem...
 Ott álltak mögöttem, és... egyszerűen nem láttam a szemüket. Üres gödrök ásítottak a helyükön, az arcuk is törődött volt, sápadt. Akkor szívembe mart a kegyetlen érzés, hogy az öregember kicserélte a lelkűket. Egy-egy halott lelkét kényszerítette a testükbe, ezért nem látom a tükörben a szemüket. Mert a tükör soha nem hazudik.
 Ön is tudja, asszonyom, hogy ez lehetetlen.
 Óh, hát miért lenne lehetetlen? A régi rúnamesterek képesek voltak a lélekcserére. Mit gondol, Mr. Lawrence, viszontlátom még valaha a fiamat? Azt az igazi fiamat, akinek ha tükörből nézem is, látom a szemét?
Lehet-e csodálni, hogy ezek után két whiskyt ittam a bárban, és azokat is szóda nélkül?
Elutazásom reggelén elhatároztam, szaunázom egyet. Felkaptam a köpenyemet és leügettem az alagsorba. Levetkőztem az előtérben, kinyitottam a szauna ajtaját, gyorsan beugrottam, és lecsüccsentem a fapadra. Olyan sűrű gőz volt a fülkében, hogy az orrom hegyéig sem láttam.
Pedig volt még valaki idebent. Haneos köszönésemre el-utasítóan morgott, majd becsukta a száját. A pára jótékonyan betakart, ezért nem is láttam belőle semmit.
Aztán, ahogy a pára kezdett feloszlani, előbb két karcsú lábat pillantottam meg, majd egy kerek csípőt, hogy a többiről már ne is beszéljek. Pirosra festett körmei arról árulkodtak, hogy aligha egy marcona izlandi tengerész a szaunázó
társam.
Bár Finnországban szaunáztammár hölgyek társaságában, Izlandon nem volt szokásban az ilyesmi. Ezért kétségbeesetten kapkodtam a törülközőm után, amely azonban valahogy felszívódott a pára mélyén.
Egyszer csak az utolsó páraszemcsék is feloldódtak a szaunakályha melegében, s én tátott szájjal bámultam Miss Erla
Hauksdóttirra.
Erla csúfondárosan megnyalta a szája szélét.
Te aztán érted a módját. Hogy találtál rám?
Esküszöm, én...
Védekezőn a fejemre tettem a kezem, hátha előkerül valahonnan kedvenc baseballütője.
Erla rám kacsintott.
 Ne védekezz, Leslie. Nagymamám szerint az állhatatosság mindig elnyeri méltó jutalmát. Gyere ide, drágám. Te aztán nem tudsz veszíteni, igaz?
így történt, hogy terveimmel ellentétben egy hónapig még Izlandon maradtam, és naponta legalább kétszer szaunaztam Erlával, saját szaunájában a város szélén.
És egyszer sem kapta kézbe a baseballütőjét, hogy elriasszon magától vele.
Tartalom
Furcsa örökség...............................     5
A lávamező   .................................   74
Hajsza a hajó után   ............................139
Egyre kevesebben.............................271
Befejezés   ...................................446
I
Snorri Eggertson lávamezőt örököl Izlandon, Steinpórsson ügyvédet felakasztják egy csillárra, Mr. Kinget lángoló nyílvesszővel lövik fenéken, Leslie L. Lawrence-t betaszítják a krátertóba, miközben folyik a hajsza Véresszakállú Leif viking martaloc koporsóhajója után. Gyilkosság gyilkosságot követ a gonosz lávamezőn, s már-már úgy látszik, a kegyetlen gyilkos leszámol a kincskereső expedícióval, ám ekkor LESLIE L. LAWRENCE kezébe veszi 38-as Smith and Wessonját, szájába szorítja elmaradhatatlan pipáját, s McAUister felügyelővel a gyilkos nyomába ered...
Izlandi lávamező
ISBN 963 822 959 4
9 7 89638Ü2 29595
GESTA KIADÓ
998,- F