LESLIE L. LAWRENCE





SIVA ÚJRA TÁNCOL I.







Budapest, 2003

A borító Boros Attila munkája
A szerzőről a fotókat Tumbász Hédi és Lőrincz Zsuzsa készítette
Š Lőrincz L. László 2003
ISBN 963 8229 94 2

Gesta Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc

A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait Őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt-ben készült a 2003. évben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8385.49.01
Készült 22,7 (A/5) ív terjedelemben











Még nem számoltam pontosan utána, de azt hiszem, hogy ezermester vagyok.
Gupta gurkha







Újra Geldanban
(a jetivel, Nyimával, Miss Drinkwaterrel és még jó néhány istencsapásával együtt)


1.

Sosem gondoltam volna, hogy Bhumtang kolostorának a könyvtárát elvarázsolt holttestek, azaz 
rolangok, vagy rodzsungok látogatják. Méghozzá fényes nappal, amikor én is ott vagyok. Ha nem 
így lett volna, akkor mi a csodától álmosodtam volna el azon nyomban, ahogy felütöttem azt a 
szent könyvet, amelynek a tanulmányozása miatt érkeztem Bhumtangba.
A könyv jó vastag volt, a terem, amelyben olvasgattam, kellemesen meleg, jómagam még 
mindig dögfáradt a hosszú utazástól, és az éppen csak mögöttem hagyott tanév viszontagságaitól. 
így aztán lehet-e csodálni, hogy áldozatául estem a kellemetlenkedő túlvilági lényeknek?
Magam talán rá sem jöttem volna, mi az oka annak, hogy a Buddha beszédeit elemző könyv 
kinyitásakor már hatalmas ásítások kerülgettek – ott volt azonban Laksmi, aki felvilágosított róla.
Laksmi indiai származású volt, de gyerekkorától kezdve Bhutánban élt, s mára már tősgyökeres 
bhutáninak számított. Jobban ismerte a Bhután területén megbúvó számtalan kísértet, ördög és 
egyéb ártó lény természetét, mint a legképzettebb démonűzők. Szerencsémre megérkezésem után 
röviddel kiszúrt magának az olvasóteremben, és attól kezdve a legváratlanabb pillanatokban 
bukkant elém, kezében egy-egy kancsó gőzölgő teával. S ha mindezekhez hozzáteszem, hogy 
Laksmi huszonöt éves volt, szívdöglesztően gyönyörű, és nőnemű, elképzelhetik, hogy nem volt 
ellenemre a teázgatás.
Nos, egy ilyen alkalommal Laksmi elmagyarázta, hogy a rolangok néha ugyancsak idegesítő 
játékot játszanak a könyvtárban kutakodó jámboraikkal. Mivel Sákjamuni buddha tanának 
elkeseredett ellenségei, igyekeznek minden módon akadályozni a tudásra szomjazókat a szent tanok 
magukévá tételében. Például úgy, hogy amint a jámbor érdeklődő kinyitja a könyvét, csalfa és 
illetlen álmot bocsátanak rá. Vékony selyembe öltözött, csábító hölgyek jelennek meg előtte, s 
hívogató mosollyal felé integetnek. Még belegondolni is rossz, hogy a tudásra szomjas áldozat mit 
álmodik ilyenkor a szent könyvek tanulmányozása helyett...
Jómagam nem mondhatnám, hogy pajkosak lettek volna az álmaim, de álmok voltak, az 
kétségtelen. Úgy látszott, könnyű ellenfélre bukkantak bennem a rolangok. Kinyitottam a könyvet, 
és már aludtam is, mint a tej.
Ezen a délutánon talán még kinyitnom sem sikerült a vaskos művet. Csupán rápillantottam a 
borítólapjára, és már le is csukódott a szemem. A rolangok pedig a sarokba bújva vihogtak rajtam. 
Hiába tartod magad olyan nagyra, Blobzang rinpócse, mi sokkal, de sokkal hatalmasabbak vagyunk 
nálad! Bhumtang kolostorának a könyvtárában mi vagyunk az urak!
A piros palástot viselő szerzetes olyan váratlanul bukkant fel az asztal túlsó oldalán, mintha 
tulpa, azaz gondolatalak lett volna. Mintha délutáni napsugarakból, levegőből és a világmindenség 
mérhetetlen energiáiból gyúrta volna Össze egy erős akarat. Kicsit még hullámzott a levegőben, 
aztán kisimultak a vonásai és kitisztultak a körvonalai. Az olvasóasztalra támaszkodott, mintha még 
nem bírnák el a lábai a súlyát. Foghíjas, rosszképű szerzetes volt – biztos voltam benne, hogy aki 
készítette, gonosz indulatokat is ültetett a lelkébe. Bizonyára elkövette azt a hibát, amit a 
tulpakészítők állítólag gyakran elkövetnek: nem tisztította meg kellőképpen a gondolatait, mielőtt 
tulpa létrehozására szánta volna rá magát. Szengge szerint manapság már gyanús alakok is 
készítenek tulpákat, ennek köszönhetően aztán nem is lehet bennük megbízni.
Az én szerzetes-tulpám, mintha csak alá akarta volna húzni Szengge feltételezését, rám 
vigyorgott. Még ellenségeimnek sem kívánom ezt a vigyort. Közben olyan mély hangok törtek elő 
a szájából, mintha a pokol mélységes fenekéről jöttek volna. – Blobzang rinpócse! Blogzang 
rinpócse! Hogy az elkövetkező pillanatokat jobban megértsük, el kell mondanom még valamit. 
Amikor első alkalommal ültem be a könyvtárba, nemcsak a rolangok aljas tevékenysége zavart, 
hanem a félhomály is. A hatalmasnak egyáltalán nem mondható ablakok előtt vastag 
bársonyfüggönyök gyűjtögették szorgalmasan a szállongó port és a belopakodni óhajtó 
napsugarakat. Másképpen szólva, majd kiesett a szemem, mégsem láttam rendesen a különben is 
halvány tintával írott tibeti betűket. Laksmi szerencsére segített rajtam. Kezembe nyomott egy 
hosszú, horgas végű farudat, amellyel könnyedén odébb huzigálhattam a függönyt. Amint 
befejeztem az olvasást, vissza kellett aztán huzigálnom, nehogy a könyvek borítói kifakuljanak a 
napsugaraktól. A horgas végű bot ettől kezdve ott hevert az asztalom végében, hogy a nap 
előrehaladtának megfelelően ide-oda rángathassam vele a bársonyfüggönyt.
A mély hangú rodzsung-szerzetes rám villantotta démoni mosolyát, és ismét kitátotta a száját. 
Ezúttal már nem láttam foghíjakat a szájában; démonagyarakat viszont annál inkább. Annyi agyar 
volt a szájában, mint egy egész vadkankondában összesen.
Nem mondhatnám, hogy nem voltam megszeppenve, mégis felvettem vele a harcot. Amíg mély, 
alvilági hangján a nevemen szólongatott, a függönyhúzó bot felé tapogatóztam.
A démon-szerzetes szerencsére nem vett észre semmit belőle; annyira betöltötte a diadalérzet, 
hogy csak úgy csillogott a szeme. Még azt is megengedte magának a rohadék, hogy kigúnyoljon. 
Ahelyett, hogy arra biztatott volna, aludjak csak, és ne tanulmányozzam Buddha szent szövegeit, 
gúnyos hangon sürgetni kezdett, hogy ébredjek fel. Ébredjek fel, ha tudok! Úgyis ő az erősebb, 
erőlködjek csak, nem lesz semmi foganatja! Úgy tettem, mintha valóban aludnék, eközben 
ráfonódott a kezem a függönyhúzó nyelére. Gyere csak közelebb, te nyomorult féreg!
Mintha valamelyik, szívemnek kedves isten meghallotta volna a kérésemet, a szerzetes felém 
libbent. Mintha a szellő fújta volna oda hozzám. Éppen ütőtávolságra.
És én ütöttem is. Harsány, diadalittas ordítással felragadtam a rudat, megcéloztam kopasz fejét, 
és nagyot húztam rá. Kissé nehéznek tűnt ugyan a bot, de tisztában voltam vele: a rodzsung arra is 
képes, hogy mázsás súlyt adjon egy tollpihének.
Nemcsak én ordítottam, hanem a szerzetes is. Ő még, ha lehet, nálam is elszántabban. 
Ordításunk egyetlen üvöltéssé fonódott össze. Mint amikor odalent, a bűnösök poklában a 
kegyetlen ördögök rozsdás kést dugnak az elkárhozottak fenekébe.
Maga az ordítás nem lepett meg, az azonban már annál inkább, hogy az asztal hangos 
csattanással felborult, maga alá temetve mindkettőnket. A szerzetes rám esett, az asztal rá; – mintha 
kicsi a rakást játszottunk volna.
Hogy, hogy nem, egyszerre csak felpattant a szemem. Amit láttam, őszinte rémülettel töltött el. 
Jómagam a padlón ültem, kezemben a függönyhúzó rudat szorongatva, velem szemben piros 
palástú szerzetes óbégatott, a feje búbját tapogatva. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek: én 
ütöttem fejbe.
A felbukkanó Laksmi maga volt a megtestesült rémület. Egyik kezével a szerzetest próbálta 
odébb taszigálni, a másikkal pedig megkísérelte kivenni a kezemből a rudat. Csak akkor sikerült 
neki, amikor végre rájöttem, hogy csak álmodtam az egészet.
– Ó jaj, jaj! – óbégatta a fiatal szerzetes a fejét tapogatva. – Kilyukadt a fejem! Betörött a fejem! 
Megölt Blobzang rinpócse!
Megpróbáltam feltápászkodni. Mi a fene történhetett velem?
– Ó jaj, ó jaj! – sopánkodott tovább a szerzetes. – Azt hittem, meghalok.
Laksmi a sarokba hajította a függönyhúzó rudat. Szerencsére hármunkon kívül nem volt senki 
más az olvasóteremben. Határozottan megragadta a karom, és felrántott a földről.
– Álljon már fel, na!
Felálltam, és kezemet nyújtottam a szerzetes felé. Ő azonban rémülten elhúzódott tőlem.
– Tara anya, segíts! Blobzang rinpócsét megszállták a démonok!
Laksmi gyanakodva nézett rám. – Már jól van?
– Azt hiszem, igen – morogtam a szememet dörzsölgetve. – Mi a fene történt velem?
– Elaludt – mondta a fejét csóválva. – Mint rendesen.
– Még soha nem történt velem ilyesmi – szabadkoztam.
– A rodzsungok – bólintott. – Holtbiztos, hogy ők voltak!
Nem igazán hittem el, hogy elvarázsolt holttestek játszadoznának velem, de nem volt időm 
hosszasabban eltöprengeni a dolgon. A láma kidugta kopasz fejét Laksmi háta mögül, és 
gyanakodva felém pislogott.
– Blobzang rinpócse?
– Az vagyok – sóhajtottam.
– Biztos? Nem egy megveszekedett rodzsung? Ha nem, akkor miért akartál megölni?
Körülményes magyarázatba fogtam volna, hogy megnyugtassam, de Laksmi néhány határozott 
mondattal megkímélt a sok beszédtől.
– Találkoztál már valaha rolanggal? – nézett a szerzetesre.
A láma szívott egyet az orrán.
– Egyszer.
– Mikor?
– Amikor Tibetben voltam zarándokúton.
– Mi csinált a rolang?
– Megette az útravalómat. Majd éhen haltam azután. Láttam, amint kihúzta a sátramból, és 
megette.
– Nem tudtál ellenállni neki?
– Egy rodzsungnak nem lehet ellenállni. Csak az igen nagy hatalmú lámák képesek erre.
– Blobzang rinpócse sem tudott neki ellenállni. Most pedig beszélgessetek!
Felém taszította a lámát, és kezében a függönyhúzó rúddal eltűnt a könyvespolcok között.

2.

Nem törődve a kora délelőtt hidegével, a legközelebbi ablakhoz léptem és kinyitottam. 
Megkönnyebbülve szippantottam néhányat a friss levegőből.
A láma behúzta két kezét palástja ujjába, és még mindig gyanakvó tekintettel nézett rám. Bár az 
azért alighanem felbátorította, hogy Laksmi magával vitte a függönyhúzó rudat.
Biztatón elmosolyodtam, és lehajoltam, hogy lábára állítsam felborult székemet. Kerestem egy 
széket a szerzetesnek is, és mutattam, hogy foglaljon helyet rajta. A láma azonban elhárító 
mozdulatot tett.
– Inkább állnék!
Nem volt meglepő, amit mondott. Bizonyára hallotta, hogy az elmúlt évben sikerült letennem 
legmagasabb szintű egyházi vizsgámat is, így nála jó néhány fokkal magasabban álltam a lámahitű 
tudományok lépcsősorán. Valószínűleg így akarta tudomásomra hozni, hogy azért még tisztel, ha 
fejbe is vágtam a rúddal.
– Miben lehetek a szolgálatodra, testvérem? – kérdeztem udvariasan.
A láma megvakarta a fejét, és kicsit meg is nyomogatta.
– Padma Gyamco küldött.
Az első pillanatban nem tudtam hova tenni a nevet. Ismertem Padma Gyamcot nem is egyet. A 
Lótuszok Tengere jelentésű név nem éppen ritka a tibeti nyelvet beszélők körében.
– Padma Gyamco? – ismételtem összehúzva a szemem.
– Őszentsége üdvözletét küldi. Arra kér, hogy látogass el hozzá Geldanba.
Egyszerre csak rám tört a megvilágosodás. Padma Gyamco! Az okos szemű, törekvő szerzetes, 
aranyfogakkal a szájában. Geldan apátja, akit akkor ismertem meg, amikor a filmesek Siva utolsó 
táncát forgatták odafent, a hegyek között. Alig múlt három éve, és mégis, mintha már egy egész 
Örökkévalóság telt volna el azóta!
– Hogy van Padma Gyamco? – kérdeztem felvidulva. A kopasz férfi szomorúan sóhajtott egyet.
– Rosszul.
Ettől aztán alaposan meghökkentem. Csak nem történt valami az apáttal?
– Azt mondod, rosszul?
– Azt – bólintott a szerzetes.
– És... mi a baja?
A szerzetes arca mozdulatlan maradt, nem tükröződtek rajta érzelmek.
– Padma Gyamco hamarosan meghal.
– Beteg? – tudakoltam megrémülve.
– Még nem. De az lesz.
Tibetiül beszéltünk, ezért úgy gondoltam, bizonyára a nyelvtudásommal van baj. Megráztam a 
fejem, és tovább faggattam.
– Nem beteg, de az lesz?
– Így van – bólintott a szerzetes.
– És?
– Beteg lesz, és meghal.
– Hm – morogtam hitetlenkedve. – Miért lesz beteg Padma Gyamco apát?
– Mert... ellopták a tarisznyáját. Eltátottam a számat a meglepetéstől.
– Tarisznyáját?
– A bőrtarisznyáját.
Ismételten Összehúztam a szemöldökömet, és megpróbáltam megfejteni szavai értelmét. 
Eszerint Padma Gyamco azt akarja, hogy menjek fel hozzá, a hegyek közé, Geldanba, és keressem 
meg az ellopott... micsodáját is?
– Miféle tarisznyát loptak el tőle? – tudakoltam.
– Mondom, hogy bőrtarisznyát.
– És mi volt benne?
A szerzetes megrázta a fejét.
– Nem tudom, rinpócse.
– Nem tudod?
– Nem.
Láttam rajta, hogy igazat mond. Valóban nem tudja.
– Mikor lopták el?
– Az sem tudom, rinpócse.
– Honnan tudta Padma Gyamco, hogy Bhutánban vagyok?
– Talán a mindentudó csintamáni drágakő árulta el neki. Vagy a jós. Ki tudja?
Bár tisztában voltam vele, hogy a mindentudó csintamáni drágakő valóban sokat tud, mégis 
valószínűbbnek tartottam, hogy Padma Gyamco egyházi csatornákon át értesült a jövetelemről.
– Padma Gyamco azt is mondta, hogy te azt fogod mondani: egy ócska tarisznya miatt nem jössz 
fel Geldanba.
Kénytelen voltam elmosolyodni. Padma Gyamco nem ostoba ember.
– Igaza van az apátnak – mondtam. – Csak emiatt valóban nem mennék fel.
– Hát feljössz? – kérdezte csillogó szemmel.
– Jövőre – ígértem. – Feltétlenül. Akkor majd elbeszélgetek Padma Gyamcóval a tarisznyájáról.
A szerzetes elégedetten bólintott. – Mondta, hogy valami hasonlót fogsz mondani. Azt is 
mondta, hogy erre én mit feleljek.
– Mit mondott, mit felelj?
A szerzetes kifújta a tüdejéből a levegőt.
– Azt mondta, emlékeztesselek rá, hogy nemrég az egyházi tanács előtt álltál. Hogy letedd a 
vizsgádat. Emlékszel?
Hogy a fenébe ne emlékeztem volna! Az elmúlt évben valóban letettem egy nehéz vizsgát az 
egyházi előkelőségek előtt a fővárosban, Timpuban. Félreértések elkerülése végett nem olyan 
vizsga volt, amelynek letétele után magas egyházi méltóságra emeltek volna – erre nem is 
vágyakoztam. Sokkal fontosabb oka volt, hogy a bizottság elé álljak. Ha megfelelek a vizsgán, 
jogot kapok arra, hogy a kolostorok könyvtáraiban kutassak. Még akkor is, ha a kolostorok 
vezetőinek ez nem tetszik. Hány olyan izgalmas könyv rejtezett a kolostorokban, amelyeket a 
féltékeny könyvtáros lámák mindeddig eldugtak előlem! Hány olyan kolostorba nem jutottam be, 
amelyek ajtaját bezárták előttem az apátok! Ez a vizsga viszont minden ajtót megnyithatott előttem.
– Ott álltam, és letettem a vizsgát – mondtam büszkén.
– De voltak néhányan, akik ellened szavaztak. Nem akarták, hogy letedd.
– Nem a tudásommal volt bajuk – védekeztem önkéntelenül is. – Nem akarták, hogy szabad 
kezet kapjak...
– Egyetlen szavazaton múlott a sikeres vizsgád. Egyetlen apát szavazatán. Mivel ez az apát 
betegsége miatt személyesen nem tudott részt venni a vizsgádon, levélben küldte el a szavazatát.
– Ez valóban így volt.
– Tudod, ki volt ez az apát?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem mondták meg.
– Nem is sejted?
Ismét csak világosság gyúlt az agyamban.
– Csaknem...?
A szerzetes bólintott.
– Bizony, ő volt. Ha Padma Gyamco nem száll le betegágyáról, és nem írja meg a levelét...
– Jól van! — emeltem fel a kezem. – Megértettem az üzenetét.
A szerzetes meghajolt.
– Mit mondjak Padma Gyamcónak?
– Hogy amint lehet, felszedelőzködöm, és...
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Az lehetetlen! – tiltakoztam. – Hiszen csak nemrég érkeztem. Meg kell várnom, amíg kissé 
akklimatizálódom. Jövő hónapban...
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Még ki sem pakoltam igazán.
– Legalább nem kell bepakolnod.
– Jól van. A jövő héten.
– Holnap – mondta a szerzetes.
– Legalább a hét végéig várjatok... akkor...
– Holnap.
Széttártam a karom. Ha holnap, akkor legyen holnap. Ha az ezer buddhák így akarják. A 
szerzetes elégedetten mosolygott.
– Remélem, megtalálod az utat Geldanba.
– Én is remélem.
– A függönyhúzó rudat azért ne hozd magaddal! Meghajolt, felvillantott egy búcsúmosolyt, és 
eltűnt a polcok között.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy mit ígértem neki. Felsóhajtottam, és átsétáltam Laksmihoz.

3.

Laksmi maga elé meredve ült az olvasóteremből nyíló szobája asztalánál. Csak akkor kapta fel a 
fejét, amikor becsattant mögöttem az ajtó. – Jobban van?
– Jobban? – hökkentem meg. – Hiszen nem is voltam beteg.
– Akkor megszállta a rolang.
– Valószínűleg az sem – nyugtattam meg, bár magam sem voltam valami nyugodt. – Bizonyára 
a magasságtól van.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét. – Bhumtang alig kétezer méter magasan fekszik a tengerszínt 
felett. Máskor is előfordult már magával, hogy... ébredés után verekedett volna?
– Nem emlékszem rá. Valószínűleg soha. Laksmi előrehajolt, és úgy helyezkedett, hogy a 
fülembe suttoghasson valamit. Én meg úgy helyezkedtem, hogy belesuttoghassa. Amíg suttogott, 
nem tudtam levenni a szemem hetyke kis kebleiről, amelyek ott ringatóztak vékony selyemruhája 
alatt, az orrom előtt.
– Nem maga az első!
Először fel sem fogtam, mit mond. Amikor viszont felfogtam, eltátottam a számat.
– Nem én vagyok... az első? Miben?
– Nem maga verekedett először a könyvtárban... ébredés után.
– Nem? – kérdeztem még mindig félig tátott szájjal.
– Sajnos, nem. A múlt héten például... egy illető. Bizonyos... Robert McKinley. Nem ismeri 
véletlenül? Biztos voltam benne, hogy ez a mai nap a varázslat napja. Amikor minden 
megtörténhet. Még az is, hogy Robert McKinleyvel találkozom Bhutánban.
– Biztos, hogy Robert McKinleynek hívták? Laksmi csodálkozva nézett rám.
– Hát hogyne. Különben ellenőrizhetem, ha akarja, hiszen fel kellett jegyeznem a nevét és az 
adatait.
– Hogy nézett ki a fickó? – kérdeztem még mindig elképedve. – Nyurga, vörös képű pasas, 
hosszú kezekkel-lábakkal...
– Ő az – bólintott Laksmi. – Tévedés kizárva.
– Te jó ég! – nyögtem. – Mit akart a maga kolostorában?
– Amit ön, Mr. Lawrence. Beült az olvasóterembe és olvasott. Elsősorban a régi, tibeti 
társadalom szerkezetével kapcsolatos könyvek érdekelték.
– Hogyan?! Robert McKinley megtanult volna tibetiül!?
– Olvasni bizonyosan.
Laksmi öntött egy csésze teát, és kissé felhúzta a száriját. Éppen csak annyira, hogy kivillanjon 
alóla arany bokalánca.
– Végül is mi történt McKinleyvel? – tudakoltam néhány korty után. – Ő is verekedett, mint én?
– Kicsodája magának McKinley? – pislogott rám Laksmi. – Ismerőse?
– Inkább a barátom.
– Nos, a maga barátja... hm... ugyanúgy járt, mint maga. Elaludt a könyve felett, majd botrányt 
csinált. Sajnos, akkor többen is voltak a könyvtárban. Alig tudták lefogni.
Kezdett egyre érdekesebbé válni a történet. McKinley is rodzsungot látott volna?
– Hogy történt a dolog? Laksmi megvonta a vállát.
– Őszintén szólva nem tudja senki. Legkevésbé Ő maga. Vagy ha tudta is, nem mondta el 
senkinek. Olyan piros volt a képe, amikor felébredt, mintha... illetlen álmot látott volna. Maga olyat 
látott?
– Nem emlékszem már rá – mondtam kitérően. – Valamit láttam, az biztos.
– Nos... a maga McKinley barátja... hm... igazán furcsán viselkedett. Felettébb furcsán.
– Azaz? – sürgettem.
– Nekiesett az egyik szomszédjának, egy fiatal szerzetesnek, és ütni-verni kezdte. Szerencsére 
lefogták, különben... még bármi is történhetett volna.
Értetlenül vakargattam meg az orrom hegyét. Ha Robert McKinley ilyesmire vetemedett, akkor 
Bhumtang kolostorát valóban megszállták a démonok. Talán jobb is, ha felszedem a sátorfámat.

4.

Mielőtt bárki is megkérdezné, hogyan lehetséges, hogy Bhumtangban egy nő, méghozzá 
csinosabbik fajtájú, végezte a könyvtárosi munkát, el kell mondanom, hogy Bhumtang ma már nem 
tartozik a működő kolostorok közé. Igaz, van apátja, vannak szerzetesei – ha nem is nagy számban 
–, szertartásokat is végeznek benne, elsősorban mégis múzeumként tartják számon, így nincs abban 
semmi meglepő, hogy néhány hónappal érkezésem előtt, Laksmit nevezték ki a kolostori könyvtár 
vezetőjévé.
Laksmi ezúttal szemben ült velem, olvasótermi asztalomnál, és szomorúan nézte, amint 
összepakolom a kézirataimat. A könyvtárterem is mintha vele szomorkodott volna. Úgy látszott, 
nemcsak én szoktam meg őt – indiai fákból készített borítását, fapolcait, lakkozott lépcsőfokait, 
amelyek egy ugyancsak tikfából készített galériára vezettek –, ő is megszokott engem.
– Kár, hogy elmegy – mondta Laksmi valódi szomorúsággal a hangjában. – Pedig van még 
néhány azokból a kéziratokból, amelyeket annyira kedvel.
Rámosolyogtam, és megígértem neki, hogy néhány nap múlva visszatérek Bhumtangba. Valami 
elveszett tarisznyát kell megkeresnem a hegyek között. Vagy megtalálom, és odaadom Padma 
Gyamcónak, hadd örüljön, vagy nem találom meg, és akkor szégyenszemre visszakullogok. 
Néhány nap, és itt vagyok. Ha sejtettem volna, mi vár rám a Himalájában, ezerszer is 
meggondoltam volna, hogy eleget tegyek Padma Gyamco kérésének.

5.

Főleg, ha tudom, hogy már a Geldanba vezető út sem az az út, amelyet nászutasoknak 
ajánlgatnak segítőkész utazási irodák. Geldanba rossz, rázós utak vezetnek, ezernyi hepehupával, 
gödörrel, sőt szakadékkal tarkítva az utazást. A gödrök és szakadékok mélyén autóroncsok 
figyelmeztetik a már egyébként is rémült külföldit, hogy idefent az istenek az urak, és ha kedvük 
tartja, egyetlen fújással a szakadékok mélyére lökik még a legmodernebb gépkocsikat is.
Az enyém sajna nem volt modern, sőt még gépkocsinak is alig volt nevezhető. Természetesen 
bérelhettem volna Timpuban, jóval megbízhatóbbat is, csakhogy Padma Gyamco ezt küldte értem. 
Saját kocsiját a saját sofőrével. Óriási udvariatlanság lett volna, ha visszautasítom a kedvességét.
A sofőrt Nyimának hívták, ami napot jelent. Olyan vastag porréteg takarta az arcát, hogy 
képtelen voltam megállapítani, fiú-e, vagy lány. Nevét mindkét nemnek adják, így az sem árulta el 
a kilétét. Sőt, a hangja sem. Olyan reszelős volt, mintha megkötött volna rajta az út pora.
Amikor megpillantott, kinyújtotta a nyelvét – az is poros volt –, ami köztudottan a tisztelet jele. 
Én is kinyújtottam az enyémet. Így öltögettük egymásra jó néhány percig, amíg meg nem untuk. 
Ekkor betettem a csomagomat a kocsi hátuljába, és odatelepedtem a vezető mellé. Bárcsak ne 
tettem volna!
Nyima büdös volt, mint egy állott pocsolya. A szagorgiában, amely azonnal rám tört, amint 
mellé ültem, még az izzadságszag volt a legkellemesebb. De volt benne benzin bűze, jakvaj 
kesernyés szaga, sőt olyasmi is, amire gondolni sem mertem.
Nyima keresztbe rakta a lábait, majd imádkozni kezdett. Olyan gyorsan hadarta az imaszöveget, 
hogy képtelen voltam megállapítani, melyik imát mondja. Mivel egyelőre esze ágában sem volt 
elindulni, úgy gondoltam, szundikálok egy kicsit. Legalább azzal is telik az idő.
Nyima imája nem tartott tovább két és fél óránál. Mindeközben kisebb tömeg verődött körénk – 
főleg külföldiek –, s kíváncsian figyelték, vajon mit csinálunk. Nyimát nem zavarta a 
kíváncsiskodás, mert rendületlenül tovább imádkozott. Engem sem zavart volna, ha a nap nem 
indult volna meg lefelé. Amikor beszálltunk a kocsiba, még az ég csúcsán tollászkodott, amikor 
viszont Nyima befejezte produkcióját, már ugyancsak lefelé kapaszkodott az égi létrán.
Nyima egyszer csak, mint aki mély álomból ébred, csodálkozva körülnézett, s villámgyorsan 
elfordította az indítókulcsot. Elővigyázatosan az ajtókilincsbe kapaszkodtam, nehogy a hirtelen 
indulástól beverjem valamibe a fejem.
Óvatosságom feleslegesnek bizonyult. Nyima hiába fordította el a kulcsot, a kocsi meg sem 
moccant. Megindult viszont az ablaktörlő. Olyan sebességgel, mint a helikopter rotorja. Már-már 
attól tartottam, felszállunk a levegőbe.
A terepjáró azonban nem szállt fel. Viszont el sem indult. Még akkor sem, amikor Nyima 
ismételten megpróbálkozott az imádkozással.
– Hát ez nem megy – sóhajtottam. Mit mondjak, nem voltam túlságosan elkeseredve a kudarctól.
– Ez nem – mondta Nyima.
– Valószínűleg elromlott – vigasztaltam megkönnyebbülve. – Én most kiszállok, és...
– Nem romlott el – tiltakozott Nyima.
– Akkor viszont kifogyott a benzin.
– Tele a tank.
– Akkor meg mi a fene van vele? – kérdeztem enyhe türelmetlenséggel.
– Nem imádkoztunk eleget – mondta Nyima, majd szemrehányón hozzátette: – Legalábbis te 
nem imádkoztál.
– És?
– Csak akkor indul el, ha Mik Miszang is úgy akarja. Tudod, kicsoda Mik Miszang?
– Hogyne tudnám – mondtam beletörődve a változtathatatlanba. – A sárkányok egyik királya. 
De mi köze Mik Miszangnak Padma Gyamco terepjárójához?

Nyima lekicsinylő grimaszt vágott. Legalábbis annak láttam, bár a leszálló este és a képét takaró 
vastag por némiképpen akadályoztak a megfigyelésben.
– Mik Miszang a gépkocsivezetők védelmezője. És a gépkocsiké is. Tudsz Mik Miszangot 
dicsérő imát?
– Egyet tudok – mondtam megerőltetve az agyam. – Bár egy kicsit hosszú.
– Nem baj – legyintett Nyima. – Csak gyorsan mondd, mert leég az ablaktörlő motorja.
– Talán állítsd le – javasoltam.
– Nem lehet – vonta meg a vállát Nyima. – Csak ha Mik Miszang is úgy akarja. Elmondod az 
imát? Hangosan mondd, hogy veled imádkozhassam.
Mit volt mit tenni, nekiláttam az imának. Mivel nem volt elég hely a kocsiban, nem ültem 
lótuszülésbe, csupán az ülésen kuporogtam, mint majom a köszörűkövön. Kezdetben alig-alig 
jutottak eszembe a Mik Miszanghoz intézendő ima részletei, később aztán magam is meglepődtem, 
hogy milyen könnyen megy. Úgy bukkantak fel az imádság sorai az emlékezetemben, mint alkonyi 
égen a csillagok. Pedig jó ideje már, hogy nem imádkoztam el őket.
Olyannyira elmélyedtem az ájtatosságban, hogy észre sem vettem, amikor megállt az ablaktörlő.
Azért egyszer mindennek vége szakad, így mi is végére értünk Mik Miszang dicséretének. Igaz, 
Nyimára egy kicsit várnom kellett: befejezésül énekelt még néhány lassú strófát az 
énekeskönyvéből. Amikor aztán ennek is a végére ért, elégedetten körülnézett.
Akármeddig is nézegethetett volna, nem volt érdeklődő a közelünkben. Azok a jóemberek, akik 
beszálláskor megcsodáltak bennünket, már az álom mezején jártak kényelmes ágyaikba süppedve. 
Vagy Ázsia határain túl, ha interkontinentális járatra váltottak jegyet. Nyima megrázkódott, és 
elégedetten a vállamra ütött:
– Befejezted, rinpócse?
– Be – mondtam tömören.
– Akkor indulnia kell.
– És ha nem?
– Az nem lehet. Mik Miszang majd elindítja.
Annyi meggyőződéssel mondta, hogy hinnem kellett volna neki. Belém azonban belém szállt a 
kisördög, és ellenkezni próbáltam vele.
– És ha mégsem?
– Indulnia kell.
– Tegyük fel, hogy mégsem indul. Akkor mi lesz? Mivel Nyima meg sem mukkant, magam 
válaszoltam a kérdésemre.
– Akkor bizony az lesz, hogy kiszállok a kocsidból, és visszamegyek a szállásomra. Te pedig 
elviszed a kocsit egy szerelőhöz, vagy visszagyalogolsz Geldanba, és megmondod Padma Gyamco 
apátnak...
– Kapaszkodj! – vezényelt Nyima. – Indulunk!
Legyintettem, és csak azért sem kapaszkodtam.
Pedig kapaszkodnom kellett volna. Nyima elfordította az indítókulcsot, a motor felbőgött, s a 
kocsi úgy kilőtt, mint egy távoli égitesteket fenyegető rakéta.
Természetesen hátraestem a nem létező hátulsó ülések helyére. Valami puhára és büdösre.
– Vigyázz a húsra, kérlek! – hallottam a dübörgésen át Nyima izgatott hangját. – A sógorom 
vágta a múlt héten a birkákat. Fel kell vinnem Geldanba.
Elmaradt mögöttünk a város, és felkaptattunk a hegyek közé.

6.

Amíg bele nem süllyedtünk a tökéletes sötétségbe, azon gondolkodtam, hogy vajon melyikük a 
büdösebb: Nyima-e, vagy a birkák. Éppen döntetlenben egyeztem ki magammal, amikor felbukkant 
előttünk a falu. Kis, hegyi falucska volt, éjbe süllyedt házakkal. Reflektorunk szépen megvilágította 
volna az ízlésesen épült kőfalakat, ha lett volna. De nem volt. Sőt, semmilyen világításunk sem 
volt. Nyima szerint nem is volt rá szükségünk, hiszen amelyik autónak Mik Miszang vigyázza a 
biztonságát, annak nincs szüksége világításra. Nem tudom, a szembejövők is így gondolták-e, 
bizonyára igen, mert nekik sem volt lámpájuk.
Nyima leállította a kocsit egy házacska mellett, majd nagy nyögések közepette kinyújtózott.
– Kiszállhatsz, rinpócse.
– Pihenőt tartunk?
– Itt alszunk, rinpócse.
– Micsoda?!
– Itt éjszakázunk – ismételte Nyima. – Feltennél a vállamra egy birkát?
– Nem akarok itt éjszakázni – makacsoltam meg magam. – Még napkelte előtt el akarok jutni 
Geldanba.
Nyima megrázta a fejét.
– Nem lehet, rinpócse.
– Miért ne lehetne? Majd én vezetek.
– Nem a vezetéssel van baj – mondta Nyima. – Hanem velük.
– Kikkel?
– Például a nyenekkel.
Tisztában voltam vele, hogy a nyenek gonosz szellemek, akik erdőn-mezőn, sziklák között 
élnek. Na és az utak mellett is, természetesen.
– Mi van velük?
– Elkaphatnak bennünket.
– Hiszen ki sem szállunk a kocsiból!
– A nyenek nagyon ravaszok, rinpócse. Nem is sejted, mennyire azok.
– Mennyire?
– Nagyon, rinpócse. Mondok egy példát. Ha például elindulnánk – csak példaképpen mondom –, 
és ott kocsikáznánk a holdfényben Geldan felé...
– Éppen ezt akarom!
– Várd ki a végét, rinpócse. Szóval, amint mondom, ott kocsikáznánk a holdfényben, és csak a 
tücskök ciripelnének mellettünk... egyszerre csak kétségbeesett bőgést hallasz. Fel tudod ezt fogni, 
rinpócse?
– Figyelj rám, Nyima...
– Még nem mondtam végig, rinpócse. Amint meghallod a bőgést, mindjárt meg is látod, ki bőg. 
Szerinted, ki?
– Egy tehén?
– Bölcs vagy, rinpócse, nemhiába tetted le a legnehezebb vizsgákat is. Valóban egy tehén bőg. 
És tudod, miért? Mert csapdába esett.
– Tehén nem szokott csapdába esni.
– Ez beleesett. Méghozzá egy farkascsapdába. Amint az út mellett legelészett, belelépett. Most 
aztán ott bőg szegény. Mit tennél, rinpócse, ha megpillantanád?
– Kiszállnék a kocsiból, és kiszabadítanám. Nyima térdére csapott örömében.
– Hát ez az, rinpócse, éppen ez az!
– Mi?
– Hogy te meg a nyenek csapdájába esnél. Mert a tehén nem is igazi tehén, hanem egy nyen. A 
nyenek gyakran változnak csapdába esett tehénné, hogy így csalják magukhoz a gyanútlan vándort. 
Mit szólsz hozzá, rinpócse?
Mit szólhattam volna? Nyeltem egyet és hallgattam.
– Vagy vegyük a ceneket – folytatta Nyima. – A cenek olyan szerzetesek lelkei, akik valaha 
letették a szerzetesi fogadalmat, csakhogy meg is szegték. Például úgy, hogy nem tartották be 
rendjük szabályait. Húst ettek, vagy éjszakánként átjártak a szerzetesnőkhöz, ha éppen volt női 
kolostor a közelben.
– És ha nem volt?
– Akkor lejártak a falvakba. Ezek a cenek talán még a nyeneknél is veszélyesebbek. Ha 
elkapnak, megnyúznak, és kitömik a bőröd. Vezetőik, a gyalpók, olyan királyok vagy előkelők 
szellemei, akik nem törődtek alattvalóikkal, csakis a saját javukat keresték. Ők aztán...
Beláttam, hogy veszítettem. Nem kényszeríthetem éjnek évadján veszélyes útra. Mi lesz, ha 
valóban összefutunk egy tehénné változott nyennel?
– Akkor még nem beszéltem a mamákról, a dudókról, a...
– Jól van – emeltem fel a kezem. – Maradunk. Nyima megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Segítsd a vállamra az egyik zsákot, rinpócse. Így maradtunk éjszakára a nevenincs faluban.

7.

Nem mondhatnám, hogy a kutya sem vette észre a megérkezésünket. Alig dugtam ki a lábam a 
jobb sorsra érdemes terepjáró ajtaján, máris elkapta egy a lábam szárát. Szerencsére nem sikerült 
beleharapnia a lábikrámba, csupán a nadrágomba kapaszkodott bele. Mivel odakint sötét volt, a 
kutyák meg feketék, fogalmam sem volt róla, hány ólálkodhat a közelünkben.
– Mi a baj, rinpócse? – kérdezte Nyima, amint észrevette habozásomat.
– A kutyák – böktem ki az ablakon.
– Itt egy husáng, rinpócse.
Hátranyúlt, és a zsákok alól kirángatott egy karót – Fogd, rinpócse!
– Mit csináljak vele?
– Üsd őket, ahol éred! Megérezték a rohadékok a hús szagát. Ezt meg húzd meg, rinpócse!
Éreztem, hogy üvegfélét nyom a kezembe, amelyből még talán a húsnál is penetránsabb bűz 
áradt. Magam sem értem, mi történhetett velem, talán valamelyik gonosz isten vezérelte a kezem, 
mindenesetre azt vettem észre, hogy ajkamhoz illesztem az üveg száját,
és jót húzok belőle.
Az íze már közel sem volt olyan borzalmas, mint a szaga. Égette a torkom, mintha parazsat 
nyeltem volna.
– Na? – érdeklődött Nyima. – A sógorom főzte jaktejből.
A jaktejpálinka visszaadta az önbizalmamat. A fenébe is, csak nem ijedek meg néhány alattomos 
kutyától?! Ha kell, akár Timpuig kergetem őket! Gyertek csak, férgek!
Kiugrottam a kocsiból, jobbra-balra kaszálva a husánggal. Nyima mindeközben rárakott egy 
zsákot a hátamra, és talán rá is kötötte valamivel, mert akárhogy is táncoltam a kutyák között, nem 
esett le róla. – Gyerünk, rinpócse!
Hátamon a zsák büdös birkahússal, kezemben a husánggal, elindultam Nyima nyomán. A kutyák 
közben elmaradtak mögöttünk – bizonyára túl büdösnek találták a húst.
A hold felhők mögé rejtezett, így alig-alig tudtam kivenni az éjszakából a házak körvonalait. Azt 
is csak akkor vettem észre, amelyikhez igyekeztünk, amikor már majdnem nekimentem a falának.
– Vigyázz, rinpócse! – figyelmeztetett Nyima. – Üvegcserepet raktak a kerítés tetejére.
Nyima a sötétség mélyén megrugdosott valahol egy kaput, majd megzörgetett egy ablakot. 
Néhány pillanat elteltével lámpa gyulladt a ház belsejében. A gyenge fény kilopakodott az ablakon, 
és megpróbált dacolni a sötétséggel. Óvatosan a hátam mögé néztem, nem látok-e tehénné változott 
nyent, de csak a sötétség gomolygott a házak között.
Valaki a szoba mélyéről kiszólt valamit Nyimának, aki tüstént válaszolt is rá. Fogalmam sem 
volt róla, miről folyhat a terefere, hiszen egyetlen szót sem értettem belőle. Vagy ismeretlen tibeti 
nyelvjárásban beszéltek, vagy nem is tibetiül. A benti – meglehetősen ingerült – hanghoz rövidesen 
további hangok tucatja csatlakozott: férfiaké, nőké, gyerekeké vegyesen. Bár egyetlen mukkot sem 
értettem abból, amit mondtak, valahogy nem tetszett a hanghordozásuk.
Elkaptam Nyima vállát, és megráztam.
– Kik ezek?
– A sógorom – morogta Nyima. – És a húgom.
– És a többiek?
– Jó barátok. Mindjárt beengednek bennünket. Mindig szeretettel fogadnak, ha meglátogatom 
Őket.
Hirtelen kinyílt a fejünk felett egy ablak, és egy szelíd női hang szólt ki rajta.
– Na, látod? – sóhajtotta az ismét sötétségbe süllyedt Nyima. – Meleg helyen töltjük az éjszakát.
Őszintén szólva ránk is fért volna, hiszen amíg a hússal a hátunkon az utcákat jártuk, úgy 
elkezdett zuhanni a hőmérséklet, mintha elromlott volna a motorja. A nő ismét mondott valamit. 
Nyima dörmögött, és a kapu felé igyekezett. Nyomában igyekeztem én is.
Aztán egyszerre csak furcsa suhogást hallottam. Nyima felordított, félreugrott, fedezetlenül 
hagyva engem. A következő pillanatban még talán a húsnál is szagosabb lé fröccsent a képembe, a 
palástomra, a csizmámra. Arra riadtam, hogy Nyima megragadja a karom és maga után ráncigál.
– Futás, rinpócse!
Ki tudja, meddig futottunk az éjszakában. Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, 
megpróbáltam megszabadulni a zsáktól. Sajnos, az alattomos Nyima valóban rákötötte a hátamra: 
akárhogy is hajladoztam, rajtam maradt.
A következő háznál már óvatosabbak voltunk. Behúzódtunk a magas kőkerítés tövébe, onnan 
kiabáltunk fel az első emelet magasságában húzódó ablakokhoz. Itt is világosság gyulladt, itt is 
kinyílott egy ablak; szerencsére itt már nem öntöttek ránk semmit.
Nyima újra intenzív tárgyalásba fogott. Megszagolgattam a palástomat, de már nem éreztem 
rajta büdöset. Időközben fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, amelyben, úgy látszott, megfagytak 
az illatok. Attól tartottam, hogy közvetlenül utánuk én következem.
– Gyerünk! – adta ki a jelszót Nyima, amikor néhány percnyi tárgyalás után kitárult előttünk a 
kapu. Hátamon a zsákkal átbotorkáltam egy sötét udvaron – nem láttam belőle semmit –, majd egy 
rosszul megvilágított helyiségben találtam magam. Annyira azért nem volt rosszul megvilágítva, 
hogy ne lássak néhány kecskét, két jakot és jó pár szárnyast a falak között. Ebből az istálló-
szobából vezetett egy létra felfelé, az emeletre.
Valaki szembejött velünk egy halványan pislákoló mécsessel, megfogta a karom, és a létra felé 
irányított. Mit volt mit tenni, hátamon a dögnehéz zsákkal elindultam a létrán felfelé. Abban 
bíztam, hogy végre éjszakai nyugodalmat találhatok magamnak.
A látvány, amely elém tárult, nem sok jóval biztatott. A viszonylag kicsi szobában annyian 
zsúfolódtak össze, mint egy vidéki futballcsapat, törzsszurkolóival együtt. Az volt az érzésem, hogy 
még a fal mellett állva is alszanak néhányan.
Nyima üdvözült mosollyal az arcán elcsörtetett mellettem, majd hosszú nyelvöltögetés után 
megszabadított a zsákomtól. Szinte sajnáltam, hogy már nincs a hátamon – úgy éreztem magam, 
mint a púpos, akinek egy jó tündér váratlanul levarázsolta a púpját.
A következő néhány perc tárgyalásaiból sem sokat értettem, bár ezúttal már ismert nyelven folyt 
a beszéd.
Sajnos, a benyakalt jaktejpálinka és a beszélők erősen hiányos fogazata jelentősen befolyásoltak 
a megértésben.
Néhány percnyi tétova álldogálás után végre Nyima megrángatta a palástom ujját. – Itt alszunk, 
rinpócse. – Hol?
Válasz nem érkezett, de ismét felcsapott a hangzavar. Egy ragyás képű, fogatlan öregember járt 
elöl a kiáltozásban, aki többször is lefelé, az állatokkal teli istálló felé mutogatott. Nyima viszont 
egyre csak a fejét rázogatta.
A halvány fényben végre alaposabban is körülnézhettem a szobában. A falak mellé terített 
fekvőhelyekről legalább húsz szempár figyelte, mit csinálok. Megpróbáltam rájuk mosolyogni, de 
nem mosolyogtak vissza.
Nyima tárgyalásai eközben sikerrel járhattak, mert az egyik ágyfélére mutatott.
– Azon fogsz aludni.
A meghatározhatatlan minőségű, szagú és színű takarók alól legalább három szempár pislogott 
rám.
– Ott már alszanak.
– Nem baj – legyintett Nyima. – Elférsz mellettük.
– Nem!
Újabb tárgyalások következtek. Pár perc múlva a kiszemelt fekvőhely takarója meglebbent, 
kimászott alóla egy öregember, egy öregasszony és egy sánta fiú. Szemrehányó tekintettel néztek 
rám, majd eltűntek a szemem elől.
– Lefeküdhetsz, rinpócse.
Csak úgy próbaképpen a fekvőhelyhez léptem, és felemeltem a takaróját. Naná, hogy rejtezett 
ott még valaki! Egy még az előbbinél is öregebb öregember.
– Nem!
Nyima kétségbeesve nézett rám. Csak külföldiekkel ne hozza össze az embert a végzet! – 
sugározta a pillantása.
Végül ez az Öreg is kimászott a takaró alól. Túlzás lenne azt állítani, hogy megnyugodtam; arra 
gondoltam, hogy legfeljebb a fekvőhelyen ülve töltöm az éjszaka hátralévő részét.
A sors azonban nem akarta, hogy így legyen.
És jól is tette, hogy nem akarta.

8.

Alighogy leültem a fekvőhely szélére, az emeleti feljárót borító sötétség mélyéből kibukkant 
valaki, és felém közeledett. Azt hittem, az egyik öreg tért vissza, talán az ágyban felejtette az 
alsónadrágját. De nem. Az illető vastag jaksubát hordott, és alighanem kintről jött be, mert 
megcsapta az arcom a jakbundába fagyott jeges, levegő.
A subás megállt az ágy mellett, rám pillantott, majd lelökte magáról a subát. Azt hittem, 
káprázik a szemem. A suba alól egy mezítelen női test bontakozott ki. Sokáig nem nézegethettem, 
mert gyors mozdulattal eltűnt a takaróm alatt.
Körbepislogtam, hogy most vajon mi lesz, de nem keltett különösebb érdeklődést az esemény. A 
legtöbb szempár már becsukódott, az egyik sarok felől elégedett horkolás hallatszott.
– Na, mi lesz már? – hallottam Nyima suttogását. – Aludj, rinpócse, reggel korán indulunk.
– Ismét van az ágyamban valaki – mondtam sóhajtva.
Nyima bólintott.
– Tudom. Methog.
– Ki az a Methog?
Gyorsan elmagyarázta, hogy kinek a húga és kinek a felesége – sajnos nyelvtudásom nem volt 
elegendő a bonyolultnak tűnő rokonsági fokozat megértéséhez.
– És... mit akar Methog ezen az izé... fekhelyen?
– Aludni – morogta Nyima. – Bár lehet, hogy mást is. Ettől tartottam én is.
– Nem lehetne... hogy egyedül aludjak?
– Lehetetlen, rinpócse. Ne félj, nem lesz semmi baj. Már én is aludtam Methoggal. Methog édes, 
mint a vajas sütemény, olyan a hangja, mint az olvasztott faggyú, lágy, mint a friss jaktrágya, 
csilingelő, mint a kolostori csengők...
Akárhogy is erőlködött, nem tudott meggyőzni, hogy bebújjak a takaró alá Methog mellé.
Vettem egy mély lélegzetet, és folytatni akartam a tiltakozást.
Aztán mégsem tiltakoztam. Nem maradt rá időm.
Olyan rémült, elkeseredett és fájdalmas ordítás hangzott fel odafentről, hogy belém fagyott a 
lélegzet.

9.

Ha azt hittem volna, hogy a rémületes ordításokra megelevenedik a szoba, tévedtem. Nem 
moccant semmi, még az is visszafojtotta a lélegzetét, aki eddig hallgatódzott. A mellettem bujkáló 
Methog végérvényesen eltűnt a szemem elől. Nyimának is csak a csizmája hegye állt ki két pokróc 
közül.
A szörnyű ordítozás, nyüszítés tovább folytatódott odalent. Néhány pillanatig azt hittem, hogy 
az állatok verekedtek össze az istállóban.
Elkaptam Nyima csizmáit, és velük együtt a gazdájukat is kiráncigáltam az ágyából. Nyima 
arcán olyan rémület ült, hogy leírni is nehéz. Mintha a nyenek támadtak volna rá.
– Mi a fene ez, Nyima? – kérdeztem elszorult torokkal.
– Jaj, jaj, rinpócse! – jajdult fel erre Nyima. – Jaj,jaj!
– Mi a fene ez? A nyenek talán?
– Dehogy a nyenek, rinpócse, dehogy azok!
– Akkor ki?
Nyima szívére szorította az olvasóját, amely ki tudja, hogy került a kezébe.
– A jeti, rinpócse!
Azt hittem, rosszul hallok. Vagy Nyima rémületében eltévesztette a megfelelő szót.
– Kicsoda?!
– A jeti, rinpócse!
– De hiszen a jeti nem létezik!
– Csak nézz le az istállóba, rinpócse! Engedelmesen elindultam a létra felé. Alig kaptam el a 
végét, Nyima már el is markolta a palástom szélét.
– Le ne menj, rinpócse, mert megöl!
– A jeti nem létezik, Nyima! – ismételtem.
– Létezik, rinpócse.
– Lehetetlen. Még nem látta senki.
Nyima az újragyújtott olajmécses gyenge fényénél a saját szemére bökött.
– Én láttam, rinpócse. Ezzel a két szememmel.
– Hol?
– Például itt a faluban. Ebben a házban is!
A takaró alá bújt emberek gyorsan megelevenedtek. Odakúsztak hozzám, és bizonygatni 
kezdték, hogy bizony a jeti már nem először látogatja meg Őket. Valamikor az elmúlt időben is 
rajtuk ütött, és elrabolta két kecskéjüket. Sokáig követték a vérnyomokat, de a végén elveszítették.
Odalent eközben tovább tombolt a hangzavar., A kecskék rémült mekegésébe és a tehenek ijedt 
bőgésébe mormogó medvehang vegyült. Mintha egy dremo, azaz kékmedve támadta volna meg az 
állatokat. – Engedj, Nyima!
Mielőtt a létra legfelső fokára tettem a lábam, megkerestem palástom alatt nyugvó 38-as Smith 
and Wessonomat. Láttam én már karón varjút eleget. Amerikában is előfordul, hogy az Elnök 
maszkjába öltözött csirkefogók rabolnak ki bankot, akkor Bhutánban miért ne fordulhatna elő, hogy 
valaki jeti álarcot ölt a kecskelopáshoz. Gyere csak, jeti, hadd nézzek a szemedbe! Úgy elpárolgott 
a fáradtságom, mintha nem is létezett volna. Frissnek, fürgének, és főleg tettre késznek éreztem 
magam. Hogy meglepődik majd a gazember, ha ráfogom a stukkert!
Arra azért vigyáztam, hogy csapdába ne fussak. Lehet, hogy neki is van fegyvere. Bhután kis 
ország, nem jellemzője a bűnözés, gazemberek mégis mindenütt előfordulhatnak.
Leóvakodtam a létrán. Mielőtt az utolsó négy-öt fokot megtettem volna, igyekeztem körülnézni 
az istállóban. Bár odalent nem égtek fények, annyira hozzászokott már a szemem a sötétséghez, 
hogy kivehettem az állatok körvonalait.
A tehenek és a kecskék felismerése nem jelentett problémát. Két kecskét láttam az egyik 
sarokban – félelmükben összebújva –, egyet a fal mellett, egyet pedig a levegőben. Ott, ahol jobb 
helyeken a csillárnak kellett volna függenie.
Ez a kecske nem volt csillár, mégis a levegőben lógott. Méghozzá fejjel lefelé – úgy mekegett 
kétségbeesetten. Arról nem lehetett szó, hogy hirtelenjében madárrá változott volna: csak azt 
tudtam elképzelni, hogy az a fekete valaki tartja a levegőben, aki elfoglalta az istálló majd egész 
hátulsó fertályát.
Ekkor már kezemben volt a 38-as, és ha már ott volt, hát rá is fogtam.
– Fel a kezekkel! – szóltam rá egyelőre angolul, vészjósló nyugalommal. – Azonnal tedd le a 
kecskét!
A fekete tömeg vagy nem értett angolul, vagy fütyült a fenyegetésemre. Ahelyett, hogy letette 
volna az állatot, még feljebb emelte.
– Így is jó – mondtam, de azért már biztonság kedvéért tibetiül is megismételtem: – Kezeket fel!
Úgy tűnt, tibetiül sem ért. Csak tartotta a kecskét rendületlenül.
Ahogy egyre jobban hozzászokott a szemem a sötétséghez, egyre több részletét tudtam kivenni a 
lenti világnak. Immár jól láttam az állatokat, azt a valakit is, aki a kecskét tartotta a kezében, sőt a 
betört ablakot is, amelyen bemászott az istállóba.
Amit láttam, mélységesen megdöbbentett. Már az sem volt normálisnak mondható, hogy 
látszólag minden erőlködés nélkül tartotta a levegőben a jókora bakkecskét, amely testvérek között 
is nyomhatott vagy hetven-nyolcvan kilót. Ami a döbbenetemet okozta, mégsem a kecske volt, 
hanem az ablak.
Ahhoz, hogy bárki képet alkothasson a történtekről, tudnia kell, hogy ebben a faluban nem 
méretezték túlságosan szélesre az ablakokat, mint ahogy általában a Himalájában nem méretezik 
arra. A hosszú és nyomasztó tél hidege ellen az a legjobb védekezés, ha nem engedjük be a 
házunkba. Ezért aztán a himalájai ablakokon még egy felnőtt férfi sem igen mászhatna be, nem egy 
ekkora monstrum.
És a valami, vagy valaki mégis bemászott. Nem úgy, hogy kicsire lapult volna össze, nem, ő 
másféle megoldást választott. Egyszerűen kitágította az ablaknyílást – talán a vállával – elsodorva 
az útjában álló köveket.
Akkor még nem volt időm eltöprengeni az éjszakai látogató pokoli erején, egyelőre furfangos 
tolvajt láttam benne csupán. Egy vakmerő fickót, aki jetiruhába bújt, hogy megrémítse a jámbor 
falusiakat.
– Nem értesz a szóból? – kérdeztem még mindig határozottan. – Ha nem teszed le a kecskét, 
lövök. Háromig számolok. Egy, kettő...
Felé billentettem a stukkert Természetesen nem akartam meghúzni a ravaszt, csupán 
megpróbáltam megijeszteni.
Ekkor már azt is láttam, kivel van dolgom. Valóban egy jeti volt – pontosabban egy olyasféle 
fickó, amilyennek a havasi embert elképzeljük. Nagy termetű, mondhatni óriás, szőrös, és 
fenyegető kinézetű. Akármelyik jetit ábrázoló rajzról leléphetett volna. Karjai valószínűleg 
hosszabbak lehettek az emberi karnál, és sokkal izmosabbak is annál. Hogy mi borította a testét, 
örök rejtély marad számomra. Talán szőnyeg lehetett, állatbőr, vagy rongyos ágytakaró.
A fickó jól megnézett magának – akárcsak én őt. Hogy én hogy tetszhettem neki, fogalmam 
sincs róla, ő azonban nem nyerte el a tetszésemet, az már biztos. Mintha a Frankenstein doktor által 
Összeeszkábált szörnyeteg kelt volna életre a személyében.
– Ha a harmadikra sem... emeled fel a kezed... – próbálkoztam, és ki tudja, meddig 
ismételgettem volna a fenyegetést, ha hagyta volna.
Ő azonban nem hagyta. Bőgött egy hatalmasat – már ettől majd kiejtettem a stukkert a kezemből 
–, s egyetlen ugrással mellettem termett. Meglengette a kecskét a levegőben, és hozzám vágta.
Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy nem közönséges tolvajjal van dolgom. Gyors elhatározással 
meg akartam húzni a ravaszt, de a kecske megakadályozott benne. Nekem repült, és szó szerint 
felöklelt.
A többire csak homályosan emlékszem. A revolver mégis csak eldörrent valahogy; golyója 
alighanem el is találta a fickót, mert minden eddiginél félelmesebb ordítás remegtette meg a falakat, 
miközben éreztem, hogy elzuhanok, s egy hatalmas láb rám tapos. Igyekeztem úgy forgatni a 
fejem, hogy lehetőleg ne lapítsa szét. így is súrolta az arcom az elefántláb.
Nem tudom, végül is mitől ijedt meg – ha hízelegni akarnék magamnak, azt is mondhatnám, 
hogy tőlem –, lelkem mélyén azonban meg voltam győződve róla, hogy ha akart volna, megölhetett 
volna. A hatalmas lény azonban aligha akart bántani. Mielőtt szájában a kecskebakkal kiugrott 
volna az ablakon, visszanézett rám. Én akkor, ott, alattomos gonoszságot véltem kiáradni a 
tekintetéből, később aztán kénytelen voltam beismerni, hogy alighanem csak a rémület láttatta 
velem.
A még szélesebbre tágított ablaknyíláson át a hold bekukucskált a szobába. Éppen akkor zuhant 
le a falról egy tekintélyes nagyságú kődarab, amikor feltápászkodtam.
Odatántorogtam az ablakhoz és kikukucskáltam rajta. Az utca holdfényben úszott; csendes volt 
minden, mintha csak álmodtam volna a kalandot. Csupán néhány vércsepp emlékeztetett rá, hogy 
aligha volt álom a szörny látogatása.
Eközben lassan megelevenedett mögöttem a világ.
– Blobzang rinpócse! – hallottam a létra felől Nyima félénk suttogását. – Blobzang rinpócse! 
Élsz még?
– Azt hiszem – nyögtem kiszáradt torokkal.
– Hol a... jeti?
– Elment.
– Nem lőtted le?
– Csupán megsebesítettem.
– Az lehetetlen! – hitetlenkedett valaki. – A jetit nem fogja a golyó.
– Elvitte a bakot! – kezdett jajgatni mögöttem egy öregember. – Elvitte a legszebb bakomat! 
Hogy az istenek törjék le a kezét!
A megvadult állatok lassan megnyugodtak. Ekkor vettem csak észre, hogy amíg a földön 
feküdtem, alaposan megtapostak. Vérzett a kezem, az arcom, a lábam. Trágyában ázott palástom 
lágyan a sebeimre simult.
Sóhajtottam és kisétáltam az utcára. A kocsi ott álmodozott, nem messze tőlem, a holdfényben.
– Hova mész, rinpócse? – hallottam magam mögött a rémült suttogást. – Vigyázz, rinpócse, 
megöl!
Engem azonban nem lehetett feltartóztatni. Nem állítom, hogy nem aggódtam a jeti miatt, de 
legalább ennyire féltem a fertőzéstől. Nem voltam biztos benne, hogy a jaktrágya jót tesz-e a 
sebeimnek.
Néhány perc alatt lemostam őket fertőtlenítővel, s a palástomtól is megszabadultam. Szerencsére 
volt a táskámban egy tartalék palást, amit magamra ölthettem.
Mivel még mindig csak az éjszaka közepén jártunk, és fagypont körül kóborolhatott a 
hőmérséklet, kénytelen voltam visszamenekülni a házba. Előbb úgy gondoltam, hogy az istállóban 
töltöm az éjszaka hátralévő részét, csakhogy ott éppen olyan hideg volt, mint az utcán. Az ablakon 
beáramló jeges levegő végül is felkergetett a létrán.
Odafent, a jeti látogatása alatt, érthetetlen módon megszaporodott a létszám. Mintha kétszer 
annyian szorongtak volna az ágyakon, mint korábban. Ezúttal nem aludt senki; valamennyi 
szempár tisztelettel tekintett rám, amint felbukkantam a létra csúcsán.
Nyimát akartam szólítani, de még idejében észrevettem, hogy éppen el van foglalva. 
Elfoglaltsága abból állt, hogy körbeadott egy itallal teli üveget, megvárta, amíg a soros megkínált 
iszik belőle egy kortyot, akkor elkapta a szájától és továbbadta. Némelyikük tiltakozni próbált, de 
Nyima hajthatatlan maradt. így aztán mindenkinek jutott egy nyelet, beleértve a nekem kiutalt 
ágyban meztelenkedő Methogot is.
Akartam, nem akartam: én voltam az éjszaka fénypontja. Előbb egy fogatlan, nyálas öregember 
rántott a keblére, és hálatelt szívvel a hátamat veregette: aztán egy öregasszony igyekezett a számba 
dugni egy deszkakeménységű süteménydarabot, amelyet végül is sikerült a padlóra köpnöm. 
Methog is felém nyújtogatta mezítelen karját.
– Jól megadtad neki, rinpócse! – lelkendezett Nyima. – Ez Blobzang rinpócse! Most aztán 
megismerhettétek!
Ott álltam irulva-pirulva a tömeg közepén, s csupán arra kellett vigyáznom, hogy ne nyálazzon 
össze senki, ne dugdossanak többszörösen használt ételmaradékokat a számba, és semmilyen 
mezítelenre vetkőzött nőnemű lények ne rángassanak be a takarójuk alá. Különben jól megvoltam, 
köszönöm szépen.
Miután magamhoz tértem első rémületemből, felkaptam a padlóról egy gazdátlan bundát – 
alighanem Methog subája lehetett – és ráültem. Hátamat a falnak vetettem, lábam kinyújtottam, 
hogy ha valaki még ki szeretné mutatni a háláját, szelíden eltanácsolhassam magamtól.
Mivel volt még időnk bőven reggelig, megpróbáltam kideríteni, ki az ördög lehetett a támadóm. 
Bár tisztában voltam vele, hogy a Himalájában annyi a démon és ártó lény, mint égen a csillag, 
ennyire közel még sosem kerültem hozzájuk. Nemcsak hogy jól láttam, hanem rá is lőttem, ő pedig 
viszonzásképpen megpróbálta széttaposni a fejem. Fertőtlenítőtől égő sebeim is arra 
figyelmeztettek, hogy aligha álmodtam a dolgot.
– Máskor is meglátogatott már benneteket a jeti? – tettem fel a felesleges kérdést:
– Meg, meg! – kiáltozta egy öregember az istálló felé mutogatva. – Máskor is járt már itt.
– És? Elvitt valamit?
– Egy kecskét – harákolta az öreg. – Most meg a bakot vitte el! Óh, nágakígyók királya, miért 
éppen a bak kellett neki?
– Mikor vitte el az első kecskét?
Ebből némi vita támadt, végül megegyeztek benne, hogy nem is olyan régen. Tél végén, vagy 
tavasz elején.
– Miből gondoljátok, hogy jeti volt? – tudakoltam.
– Miért, szerinted mi volt? – kérdezett vissza az öreg. Na, igen. Ez volt a kérdés.
– Akkor rombolta szét az ablakot – panaszkodott a fogatlan házigazda. – Csak úgy potyogtak a 
kövek. Még szerencse, hogy nem csináltattam meg. Most újra szétrombolta volna.
– Máshoz is betört rajtad kívül?
Egymás szavába vágva felsoroltak jó néhány nevet, akikhez úgyszintén belátogatott a jeti. 
Voltak köztük falubeliek, de más, szomszédos falvakból valók is. Eszerint a szörny nemcsak 
Nyima ismerőseinek a faluját tüntette ki látogatásaival.
– Csak... állatokra vadászik? – kérdeztem.
– Eddig még csak azokra. Bár mesélik, hogy nemrégiben elkapott egy asszonyt a mezőn. Azzal 
aztán jól elbánt.
Gyorsan el is mesélték, hogy mit csinált vele. Hiába faggatóztam, nem tudták megmondani, 
melyik faluban történt. Mindenki, aki hallott róla, máshol határozta meg a rémtett helyét.
Ha másra nem is, arra feltétlenül következtethettem a meséből, hogy a jetink hímnemű. Már 
persze csak akkor, ha egy van belőle.
– Közöltétek hivatalos személlyel is a történteket?
– Valaki a szomszéd faluból – mondta az öreg. – Timpuban elmondta a rendőrségen.
– És?
– Megbüntették, hogy sokat ivott. Igaz, volt benne egy kis tejpálinka...
Amíg azon vitatkoztak, hogy mennyi ital lehetett a feljelentőben, és hogy a rendőrség mennyire 
igazságtalanul bánt el vele, ismét lemásztam az istállóba. Annyira el voltak foglalva a sérelmeikkel, 
hogy észre sem vették. Főleg, hogy Nyima újra körbeadott egy üveget.
FélrelÖkdöstem a kíváncsiskodó kecskéket, jakokat, s kerestem egy kőre hullott vérfoltot. Kicsi 
folt volt, nagy részét már fel is itta a por. Ennek ellenére lehajoltam, pipaszurkálóm lapos részével 
lekapartam egy kicsit belőle, és a zsebkendőmbe csomagoltam. Vércsoport és DNS vizsgálatra 
éppen elég.
Addig-addig szöszmötöltem odalent, amíg pirkadni kezdett keleten az ég alja. Éppen felmásztam 
volna a létrán, de Nyima szembe mászott velem. Egyik kezével a létrát fogta, másikkal a pénzét 
számolgatta. Vagy az italért szedett sápot a rokonaitól, vagy a két zsák hús árát hajtotta be rajtuk. 
Mindenesetre elégedett mosoly ült a képén. Nem látszott rajta, hogy az éjszaka élethalálharcot 
vívtunk egy jetivel.
Nyima rám nézett, és megszívta az orrát.
– Van még egy kis időnk, rinpócse. Meg kell várnunk a reggeli teát.
– Majd teázunk útközben.
– Nem sérthetjük meg a háziakat. Hiszen rokonaim valamennyien. Híre terjedne, hogy nem 
fogadtuk el a teájukat.
– Az a te bajod.
Nyima megvakargatta a fejét.
– Methog is vár odafent.
– Hiszen már reggel van!
– Nem zavar az senkit. A többiek majd félrenéznek.
– Ide az indítókulccsal!
– Jól van már, no. Akkor vissza kell adnom Methognak a pénzt.
– Miféle pénzt?– sápadtam el.
– Ajándék. Amiért vele aludtál volna. Methog gazdag. Egy egész birkát vehetnél érte. Jól van, 
jól, már megyek! Akár indulhatunk is.
Amikor a kocsi elindult, visszanéztem a házra.
Mintha Methog csalódott tekintetét láttam volna felvillanni az ablak mögött.

10.

Nyima néhány mérföldnyire a falutól tudott egy vendéglőt, ahol szerinte haraphatunk valamit. 
Igaz, kis kitérőt kell tennünk, de a jakvajas tea kárpótol majd bennünket a fáradságért.
– Ez egy egészen kiváló vendéglő, rinpócse! – magyarázta lelkesen. – Sehol nem csinálják úgy 
ajakvajas teát, mint itt.
A vendéglő tiszta volt és vonzó. Egyetlen terében frissen lakkozott faszékek és padok várták a 
látogatókat. Az új idők nem feltétlenül rokonszenves jeleként Coca-Cola reklámok függtek a falon, 
néhány imazászló társaságában.
A vendéglő tulajdonosa nagydarab, mackó mozgású férfiú volt, selyemköpenyt és ez elé kötött 
zöld kötényt viselt. Nyima kurta rendelésére néhány perc múlva előttünk állt egy kanna és két 
csésze. Őszinte meglepetésemre a kanna is és a fületlen csészék is súlyos ezüstből készültek.
– Látod, rinpócse? – mutatta felém Nyima dicsekedve a kannát. – Látod, hova hoztalak?
A tea ízletes volt, enyhén kesernyés. Csak icipicit ütött át rajta a jakvaj pikánsan avas íze.
Éppen a második csészénél tartottam, amikor megcsendült az új vendég érkeztét jelző csengő a 
bejárati ajtó felett. Többen is jöhettek egyszerre, mert mintha egy század katona dobogott volna 
odakint.
– Ezek meg ki a fenék? – kérdezte csodálkozva Nyima, aki éppen szemben ült az ajtóval. – Nézd 
csak meg, rinpócse!
Megfordultam, és nem hittem a szememnek. Három cowboy lépett be az ajtón igazi, vadnyugati 
szerelésben.
Egyetlen pillanatig nem tudtam hova tenni Őket, aztán villám gyulladt az agyamban. Siva utolsó 
tánca! A csengő vidáman csilingelt az ajtó felett.

11.

– A fenébe is, ember!– hallottam egy ismerős hangot. – Hova hoztál bennünket?
– Hova hoztalak volna? John szerint ez hetedhét országon innen a legjobb vendéglő! Csupa-
csupa helyi specialitás...
– És Coca-Cola, mi?
– Nem kell innod, ha nem akarsz!
– Én inkább olyan teát innék, mint három évvel ezelőtt! Emlékszel még, Kicsi?
– Hogy a fenébe ne emlékeznék!
Félig megfordultam, és rájuk pislogtam. Egyelőre még nem vettek észre, pontosabban, nem 
ismertek fel. Bizonyára azt hitték, szerzetes vagyok valamelyik közeli kolostorból.
– Gondoljátok, hogy sütnek itt rántottát?
– Ha van tojásuk, biztosan.
– Te jó ég, ember, hiszen éppen erről beszélek.
Hogy van-e erre tojás?
– Mindjárt megkérdezzük. Tyúkot láttam az út mentén. Ahol tyúk van, ott tojásnak is kell lennie. 
Bocsánat, uram, tudna nekünk sütni három adag rántottát?
– Tudni éppen tudnék – mondta a vendéglős meglepően jó angolsággal. – Olyan rántottákat 
sütök, hogy csodájára járnak a népek.
– Akkor jó helyre jöttünk – lelkendezett a legkisebb termetű vendég. – Tehát három rántottát 
kérünk.
A vendéglős megrázta a fejét.
– Sajnos, uraim, jelenleg nem szolgálhatok vele.
– Nem? Miért nem?
– Mert nincs tojásom. Nem hoznak a parasztok.
– Nem hoznak? Miért nem hoznak?
– Mert levágják a tyúkjaikat, és megeszik. Azt mondják, inkább ők eszik meg őket, semmint a 
jetinek hagyják.
– Mifenének?
– Jól hallották. A jetinek.
A három cowboy egyszerre röhögött fel. Egymás hátát csapkodták jókedvükben. Mintha egy 
csapásra megfeledkeztek volna a füstbe ment rántottáról.
– De hiszen a jeti nem létezik, ember! Azt mi csináljuk!
A vendéglős elképedve nézett rájuk. – Maguk?!
– Mi hát! Filmet forgatunk. Tudja, mi az a film?
– Naná, hogy tudom! Van videóm.
– Na, mi filmeket csinálunk. Filmesek vagyunk, most éppen egy jetifilmet forgatunk odafent, 
Geldan közelében. Van egy színészünk, aki időről időre jetinek öltözik, tőle ijedhettek meg a 
parasztok.
A vendéglős megrázta a fejét.
– A parasztok nem hülyék. Ők igazi jetit láttak. Megette a kecskéiket és a tyúkjaikat. A maguk 
színésze szereti talán a nyers kecskehúst és a nyers baromfit?
– Fenét szereti. De ki mondta magának ezt a baromságot? Jeti nem létezik! Ilyen lény nincs. Ha 
meg is ette valami az állataikat...
– Hátha mégis van – fordultam feléjük.
Három elképedt arc és három leesett áll csodálkozott szembe velem. Egyikük, egy langaléta, 
vékony fickó, félig felegyenesedett, és gyanakodva nézett rám.
– Te, Kicsi – mondta aztán lassan. – Mintha emlékeztetne valakire ez a pofa. Téged nem?
– Engem igen – mondta a Kicsinek nevezett felcsillanó szemmel. – Hát téged, Kövér?
– Engem is, az már szentigaz!
– Téged például kire emlékeztet?
– Engem? Egy pasasra, aki mindenbe beleüti az orrát.
– Érdekes, engem is. Egy fickóra, aki azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe.
– Aki lámaruhában jár, és a dalai lámának képzeli magát!
– Azért rokonszenves volt valahogy nekem az a pasas... Hát nektek?
– Megjárja – mondta a Kicsinek nevezett. – Voltak rokonszenves vonásai, az kétségtelen.
– Nem emlékeztek rá, hogy hívták? Kövér megvakargatta a feje búbját.
– Annyi minden történt azóta velünk, hogy egészen kiment a fejemből. Talán Smith lehetett?
A vékony megrázta a fejét.
– Az biztosan nem. Talán... Miller?
– Á, az sem. Várjatok csak... mintha L-lel kezdődött volna...
– És volt még két másik L is a nevében!
– Megvan! – csapott a homlokára Kicsi. – Már emlékszem. Három L: Luis Lars Löwenbruck! 
Így hívták... vagy mégsem?
Tökéletes volt, ahogy csinálták. Nem hiába voltak színészek, még ha a névtelenebb fajtájúak 
közül valók is.
– Megvan! – ütött Kicsihez hasonlóan a homlokára a hosszú, vékony. – Valami Lawrence... mi 
is?
Egyszerre pattantak fel, tolták hátra a székeiket, emelték fel a fejüket, tárták szét a karjukat, és 
hangos énekszóval világgá kürtölték a nevem:
– Leslie L. Lawrence!
Aztán elkaptak, és addig-addig szorongattak, amíg majd kiszorították belőlem a levegőt.

12.

Nagy sokára azért csak abbahagyták a szorongatást. Nyima tátott szájjal bámulta, mit művelnek 
velem. Egyszer esett csupán a pillantásom az arcára; nem láttam rajta mást, csupán vakrémületet. 
Azt hitte a szerencsétlen, hogy különleges ruhájú jetik kaptak el, és éppen megölni készülnek.
A három Morris – mert hiszen ők voltak – helyet foglalt az asztalunknál. Csak úgy ragyogott a 
képük az örömtől.
– Ezt aztán nem gondoltam volna – vigyorgott a majd másfél mázsára hízott Kövér Morris még 
mindig a karomat szorongatva. – Ha más mondaná, el sem hinném!
– Épp a napokban mondtam Kövérnek – hadarta a vékony, cirka két méter magas –, hogy nem 
lennék meglepve, ha itt találnánk Mr. Lawrence-t.
– Én meg azt mondtam, hogy Mr. Lawrence bárhol felbukkanhat! – dicsérte magát az alig 
százötven centis Kicsi Morris. – Itt van az ész nálam, barátaim!
– Mi az ördögöt keresnek itt, ahol a madár sem jár? – kérdeztem, amikor már kiörvendeztük 
magunkat. – Sosem hittem volna, hogy legközelebb ismét Bhutánban találkozunk. Azok után!
– Képzelheti, hogy mi sem – morogta Kövér Morris. Ezután rövid ideig tartó néma csend 
következett. Akaratlanul is a három évvel azelőtti eseményekre gondoltunk; a filmforgatásra, a 
gyilkosságokra, a szörnyűségekre, és nem utolsósorban Siva utolsó táncára.
– Az úgy volt, Mr. Lawrence – kezdte Vékony Morris, megfeledkezve a rántottájáról –, hogy 
amikor elhagytuk Bhutánt, megfogadtuk: soha többé nem jövünk ide vissza. Nem mintha nem 
lenne szép ország, meg mifene, de akkor elegünk lett belőle. Tele lett vele a csizmánk, na. Hiszen 
majdhogynem mi is feldobtuk a talpunkat. Ha maga nincs ott... de szerencsére ott volt. Igaz, Kicsi?
Kicsi Morris megvakargatta kicsi orrocskáját, és rám kacsintott.
– Hát akkor bizony a halál kapujában álldogáltunk. El is húztunk, amilyen gyorsan csak lehetett. 
Két évig, ha Bhutánra gondoltam, nem kaptam levegőt.
– Mit csináltak ezalatt? Újabb filmeket? Kicsi Morris bólintott.
– Hát persze... néhányat. Tudja... Mr. Lawrence, mostanában valahogy befellegzett a 
cowboyromantikának. Manapság már nem amerikaiak csinálják a westerneket, hanem a digók. 
Nekik meg mi nem kellünk. De nem ám!
Lopva végignéztem rajtuk. Szegecselt, rojtos bőrruhájukban, széles karimájú sorabrerójukban 
inkább nevetségesnek tűntek, mint marconának. A harmincas években kasszát lehetett volna tölteni 
velük, ma már inkább régi idők hajóroncsainak számítottak az emlékek tengerén.
– Azért szerepelgettünk itt-ott. – vigasztalta magát Kicsi Morris. – Én például szolga voltam a 
Három testőrben.
– A szolga szolgája – morogta Kövér Morris. – Negyven másodperc volt a szereped.
– A kis szerep is szerep!
Ezen aztán össze is kaptak volna, ha közbe nem vetem magam.
– Hogy kerültek Bhutánba?
– Mr. Mikeladze hívott bennünket – mondta Vékony Morris. – Ő legalább tisztában van az 
értékeinkkel.
Egyetlen pillanatra elém villant Szergo Mikeladze, a Siva utolsó tánca trükkmesterének 
bajuszos, markánsan metszett arca.
– Hogy van Szergo?
– Jól. Hamarosan megláthatja.
– ő is itt van, Bhutánban? – örvendeztem.
– Hogyne lenne itt, persze hogy itt van. Ő az operátor. Közben szakmát váltott.
– Újra filmet forgatnak?
– Hiszen egész idő alatt erről beszéltünk, ember!
– És... mit?
A három Morris összenézett, majd mindhárman rám pillantottak.
– Nem fogja elhinni, Mr. Lawrence.
– Azért csak mondják.
– Hát... a Siva utolsó táncát.
Közel voltam hozzá, hogy valóban ne higgyem el. Annak idején jókora port vert fel az ügy, nem 
hittem volna, hogy bárki is megpróbálja újra forgatni.
– De hiszen akkor... tulajdonképpen nem Is volt forgatókönyv... akarom mondani, lépten 
nyomon megváltoztatták.
– Azért csak volt.
– Ugyanazt forgatják le???
Kicsi Morris megrázta apró fejecskéjét.
– Nem ugyanazt. Bár őszintén szólva, nem láttuk a forgatókönyvet... állítólag egészen más lesz a 
történet. Ezt Mr. Garnes írta.
– Ő kicsoda?
– Neves forgatókönyv-író és rendező. De azért ebben is lesz jeti, meg lányrablás, meg kolostor, 
meg minden. És Siva is táncolni fog. És mi... hát elég nagy szerepet kapunk benne. Mr. Garnes 
örült, amikor Szergo beajánlott bennünket. Azt mondta, kicsit átdolgozza a könyvet, hogy 
beférjünk. Három mutatós cowboyra mindig vevő a közönség.
– Hm. És hol forgatnak?
– Ott, ahol először. Geldan közelében. Már beszéltünk is Padma Gyamco apáttal.
– Engedélyezte a kolostori forgatást? Kicsi Morris megrázta a fejét.
– Úgy tudom, nem. De ez legyen Mr. Garnes gondja. Mr. Garnes imádja a hegyeket. És nagyon 
vidám fickó. Majd meglátja. Remélem, meglátogat bennünket, Mr. Lawrence?
Nyima jelentőségteljesen oldalba bökött, ami azt jelentette, hogy lassan fel kellene 
szedelőzködnünk. Nekem azonban még maradt néhány kérdés a tarsolyomban.
– Mi a helyzet a jetivel? – kérdeztem könnyedén.
Vékony Morris elvigyorodott.
– Csuda muris lesz a jelenet. Mi is szereplünk benne. Nekünk kell megmentenünk Miss 
Travoltát. Miss Nina Travoltát. Mi aztán meg is mentjük. Igaz, fiúk?
A másik kettő szorgalmasan bólogatott.
– Jó jetimaszkjaik vannak?
– Nem ismeri Mikeladzét? Nem enged senkit kamera elé, amíg nem tökéletes a maszkja.
– Ki játssza a jetit?
– Mr. Dibdin. Aligha hallhatott még róla.
Kicsi Morris elkomorodott, mint ahogy elkomorodott a másik kettő is. Kicsi Morris előrehajolt, 
és igyekezett a szemembe nézni.
– Valami gáz van, Mr. Lawrence?
Amíg haboztam, Vékony Morris lemondóan legyintett.
– Naná, hogy az van. Mit gondoltok, miért van itt?
Csak nem történt ismét valami...?
– Egyelőre nem – ráztam meg a fejem. – Hacsak az nem, hogy... – Nyimára pillantottam, aki 
feszülten figyelte a beszélgetésünket –, hogy egy jeti garázdálkodik a környéken.
Úgy eltátották a szájukat, hogy ha számolós kedvemben vagyok, megszámolhattam volna a 
fogaikat.
– Garázdálkodik? – nyögte Kövér Morris. – Mi az, hogy garázdálkodik?
Néhány szóval elmeséltem nekik az éjszaka történteket. Nyima közben aggódó pillantásokat 
vetett rám, hogy nem teszek-e említést róla is, de nem tettem. FŐ a diszkréció.
– Te jó isten! – nyögött fel Kicsi Morris, amikor befejeztem. – Mi a franc ez az egész?
– Azt én is szeretném tudni.
Kövér Morris szipogott, megtörölgette az orrát, majd vigasztalón a vállamra vert.
– Ahogy én magát ismerem, azért megtalálja a fickót, akár jeti, akár nem. Ami meg a forgatást 
illeti, jöjjön fel hozzánk minél hamarabb. Meg kell ünnepelnünk a találkozásunkat egy üveg 
whiskyvel. Mit szól hozzá?
Ünnepélyesen megígértem, hogy amint időm engedi, ellátogatok hozzájuk. Beszálltunk 
Nyimával a kocsiba, és elindultunk Geldan felé.
A három Morris egészen addig integetett utánunk, amíg bele nem vesztünk az út felvert porába.

13.

Ahogy bedöcögtünk a hegyek közé, a kocsi szuszogni kezdett, mint egy kimustrált csataló, ha 
megpróbálnak vágtatni vele. Még hányta-vetette is magát nagy igyekezetében. Nyugtalanul 
Nyimára pillantottam, aki azonban nem vette komolyan a dolgot. Még akkor sem láttam 
aggodalmat a tekintetében, amikor sűrű, fehér gőzgomolyagok kezdtek kimenekülni a motorháztető 
résein át a szabadba.
– Hé! – szóltam rá nyugtalanul. – Mintha felforrt volna a hűtővíz.
– Felforrt bizony – mondta büszkén Nyima. – Mindig felforr. Ha felérünk a tetőre, lehűl.
– Felérünk?
– Naná, hogy fel! – biztosított Nyima. Olyannyira elégedett volt önmagával, hogy nyomban rá is 
gyújtott egy nótára.
Ahhoz, hogy megértsék, mi következett ezután, néhány szót kell ejtenem a bhutáni nótákról. 
Úgy általában nincs semmi bajom velük, szép keleti dallamok, vannak azonban közöttük olyanok 
is, főleg a tibeti eredetűek, amelyek ahhoz hasonlatosak, mint amikor valaki egy haldokló 
mellkasára lép és kipréseli belőle az utolsó levegőmorzsákat is.
– Úgy énekelsz, Nyima, hogy defektet kapunk tőle – elégedetlenkedtem. – Remélem, van 
pótkereked?
– Az minek? – kérdezte Nyima két dallam között. Szélesre tárta a száját, hogy minden hajlítás 
kiférjen rajta. Csak akkor csukta be, amikor hatalmas durranás hallatszott a hátunk mögül, s a kocsi 
veszedelmesen megbillent. Aggódva pillantottam az alig másfél méternyire húzódó, legalább 
ötvenméteres szakadékra. Nyima sápadtan nézett rám.
– Ránk lőttek, rinpócse?
A kocsi megállt. Égett gumiszagot éreztem. Kiugrottam Nyima mellől, és megszemléltem a 
gumikat. Nem kellett soká keresgélnem, hogy megtaláljam a bajt. A bal hátsó olyan lapos volt, 
mint a tavaszt megért őszi jaktrágya. Ráadásul hiányzott is belőle egy darab.
– Kereket kell cserélnünk, Nyima – mondtam mély sóhajok közepette. Arra gondoltam, ha nem 
veszem igénybe Padma Gyamco kocsiját, hanem gyalog vágok az útnak, már Geldanban lehetnék.
Nyima is kiszállt, a kocsi oldalához támaszkodott, előhúzott köpenye Öbléből egy olvasót, és 
pergetni kezdte. Közben lehunyta a szemét, és mély hangon imádkozott.
Néhány percnyi türelmes várakozás után kénytelen voltam megrázni a karját.
– Ébresztő – mordultam rá. – Ki kell cserélnünk a kereket.
– Éppen azért imádkozom – mondta Nyima.
– Miért? – húztam össze gyanakodva a szemöldököm.
– Hogy jöjjön erre valaki, és hozzon egy pótkereket. Különben is te vagy a hibás, rinpócse!
– Én? Hogy a fenébe lennék én a hibás? – fogott el a pulykaméreg. – Én nem hoztam pótkereket, 
vagy te?
– Nem kellett volna pótkerék, ha nem hívod fel a hágó szellemeinek a figyelmét.
– Mire hívtam fel?
– Hogy hogyan baltázhatnának ki velünk. A démonoknak nincs sok eszük, az az igazság. Látják, 
hogy megy egy kocsi a hágón át, szeretnék megállítani, és gonosz dolgot művelni a benne ülőkkel, 
de nem tudják, hogyan tegyék. Odalopódznak hát a kocsihoz, és hallgatóznak. Te meg nem veszed 
észre őket, mert közben láthatatlanná váltak. Egyszer csak hallják ám, amint Blobzang rinpócse azt 
kérdezi meggondolatlanul a derék Nyimától, hogy van-e pótkereke, és azzal tréfálkozik, hogy ha 
tovább énekel, defektet fognak kapni. Mit gondolsz, mit tesznek erre a démonok, he? 
Felbátorodnak, rinpócse! Azonnal rájönnek, hogy mit kell csinálniuk. Az egyik lehajol, és 
beleharap a gumiba. Látod... itt a foga nyoma. Na?
Nyimának ördöge volt. A gumi valóban úgy nézett ki, mintha hatalmas száj harapott volna ki 
belőle egy darabot.
– Azért hozhattál volna egy pótkereket – mondtam békülékenyen.
– Mit értem volna el vele? – tárta szét a karját Nyima. – Ha hoztam volna, azt is megharapdálták 
volna. Most pedig visszamegyek a vendéglőhöz. Te addig maradj itt a kocsinál. Ne engedd, hogy 
hozzányúljon valaki, mert ha baja lesz, PadmaGyamco mindkettőnket elevenen megnyúz.
Végignéztem Padma Gyamco láma féltett tulajdonán. Ennek a kocsinak már csak egyetlen baja 
van – gondoltam –, hogy eddig valahogy elkerülte az autóbontót. Már persze, ha egyáltalán van 
ilyen Bhutánban.
Letelepedtem egy jókora kőre, és immár ki tudja, hányadszor, keservesen megbántam, hogy 
vállalkoztam a kalandra. Csak abban reménykedhettem, hogy egyszer csak erre téved valaki, és 
felszed bennünket. Vagy legalább engem.
Nyima intett, és eltűnt egy hatalmas kőtömb mögött.
Éppen le akartam csüccsenni, hogy ha már úgy hozta a sors, meditáljak egyet, amikor éles, 
fájdalmas kiáltás hasított a csendbe. Aztán még egy. Mint amikor ölnek valakit.
Nyima kiáltozott kétségbeesetten valahol.

14.

Szerencsére még nem merültem el a meditációban, így azonnal rájöttem, hol kell keresnem. 
Odafent, a domb oldalában, a nagy kövek között. Úgy látszik, letért az útról, hogy levágja a 
mögöttünk hagyott, óriási kanyart.
Nem messze tőlem ragadozó madár vijjogott. Talán megzavarta Nyima rémült ordítozása.
Szorosabbra húztam magamon a palástomat, és szemem fölé ernyőzve a tenyerem, igyekeztem 
eligazodni a kőtömbök között.
– Hol vagy, Nyima?
Nyima nem válaszolt. Csak a madár vijjogott figyelmeztetőn.
Benyúltam a zsebembe, és kivettem belőle a 38-ast. Nem tetszett a madár rikoltozása. Mintha 
figyelmeztetni akart volna valamire.
– Hol vagy, Nyima?
Hogy a fenyegetés tökéletes legyen, még a napot is eltakarta egy fekete felhő. Néhány 
másodperc alatt olyan hideg támadt, hogy biztos voltam benne, éjszaka újra fagyni fog.
– Hol vagy, Nyima?
Válaszul ismét felhangzott a rémült kiáltozás. Nem messze tőlem, valahol a domboldalt borító 
sziklatömbök között.
Kezemben a 38-assal felfelé igyekeztem. Észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam a 
kocsitól. Csak amikor néhány pillanatra abbahagytam a mászást, hogy levegő után kapkodhassak, 
csodálkoztam rá a már gyufaskatulyának látszó terepjáróra.
Tovább akartam szólongatni, de Nyima magától is ordítozni kezdett. Ezúttal már értelmes 
szavakat is ki tudtam venni a hangzavarból.
– Tűnés innen, te rohadék! Nem megyek egy tapodtat sem! Húzz el innen... jaj, Vadzsrapáni 
buddha, segíts!
Belém fagyott a rémület, amikor meghallottam a másik hangot. Mély, brummogó morgást, 
amely aligha lehetett emberé. Éppen olyan morgás volt, ahogy a jeti morgott az éjszaka az 
istállóban.
Előrenyújtottam a Smith and Wessont Aztán úgy, ahogy a jobb filmekben szokás, kiugrottam az 
előttem magasodó sziklatömb mögül.
Nem volt a sziklatömb előtt senki.
Volt viszont egy másik szikla. Óvatosan odaoldalogtam hozzá, és kilestem mögüle.
Ez előtt sem volt senki.
Következhetett a harmadik szikla. Kidugtam mögüle is a fejem, és úgy is maradtam, mintha 
görcs állt volna a nyakamba. A tömb másik oldalán hatalmas, szőrös fickó ácsorgott, vállán 
emberformájú csomagot tartva, amely aligha lehetett más, mint Nyima.
Nem volt mese, lőnöm kellett. Arra azért vigyáztam, hogy a feje mellé célozzak. A revolver 
eldördült, a golyó nekivágódott a sziklának, jókora darabot törve le róla. A szikladarab megperdült 
a levegőben, és a szőrös óriás arcához csapódott.
A következő pillanatban Nyima elindult felém. Megpróbáltam elugrani előle, de nem sikerült. 
Ugyanúgy, mint éjszaka a kecskebak, elütött és a földre küldött. Ha a hatalmas lény akarta volna, 
mindkettőnket játszi könnyedséggel összetapos.
Ő azonban nem akarta. Talán a revolver dörrenésétől ijedt meg, talán a képének vágódó 
sziklatörmeléktől, mindenesetre nem közeledett hozzánk. Még akkor is ott állt a sziklatömb mellett, 
arcát tapogatva, amikor végre sikerült megszabadulnom Nyimától.
Akárki is készítette a maszkját, kiváló munkát végzett. Olyan élethű volt az arca, mintha valóban 
egy született havasi emberrel találkoztam volna.
Megcsóváltam a fejem, és leeresztettem a fegyver csövét.
– Most már abbahagyhatja – mondtam neki. – Sikerült megrémítenie bennünket.
Az óriási fickó csak állt, fejét félrehajtva, mintha feszülten figyelné a szavaimat. Két jókora 
szeme volt: inkább vágott, mint kerek. Vékony ajkai közül csak ritkán villantak ki sárgás fogai.
– Nem tudom, kicsoda maga, és mi a fenét akar tőlünk, de mi Geldanba igyekszünk Padma 
Gyamco apáthoz...
Tovább is mondtam volna, ha a fickó ránk nem támad. Méghozzá olyan gyorsan, hogy 
védekezni sem tudtam ellene. Nem tudtam félreugrani, lehasalni, vagy akár elsütni a fegyveremet. 
A pasas nekünk ugrott, és legázolt bennünket.
A következő pillanatban az volt az érzésem, hogy repülök. Néhány másodpercig magam alatt 
láttam a sziklatömböket, a kocsit, sőt még az út mellett húzódó szakadékba is bepillanthattam. 
Aztán valami keményre huppantam, és rajta is maradtam. A nap szembesütött velem, és elvakított.
Amikor kinyitottam a szemem, nem akartam hinni neki. Egy sziklatömb tetején ültem, cirka 
három méter magasságban; nem messze tőlem egy másik sziklán Nyima jajgatott, az óriás pedig 
nem volt sehol.
Óvatosan lepislogtam a sziklatömbről. Revolverem lent csillogott a talajt borító kőtörmelék 
hátán.
Nyima ölébe hajtott fejjel ült, és meg sem mert mozdulni. Sőt, még a szemét is csukva tartotta 
nagy félelmében.
– Jól vagy, Nyima? – szóltam oda bátorításképpen neki.
– Te vagy az, rinpócse? – kérdezte még mindig csukott szemmel. – A pokolba Kerültünk?
– Irányát tekintve inkább a mennyországba, de azért még elég távol vagyunk tőle.
– Jaj, jaj, rinpócse! Megmondtam neked, hogy ne fecsegj feleslegesen a hágón, most aztán látod, 
mi lett velünk? Pedig a faluban tartoznak nekem némi pénzzel. Úgy haltam meg, hogy nem is 
tudtam behajtani a kintlevőségemet!
– Kinyithatod a szemed.
Nyima annyira meglepődött, hogy kinyitotta. Aztán gyorsan vissza is csukta.
– Jaj, Odzer Csenpo isten, hogy kerültem ide? Biztos a démonok...
Már nem figyeltem rá. Inkább azon törtem a fejem, hogyan mászhatnék le a sziklatömbről. Úgy 
láttam, az lesz a legjobb, ha leugrom. Nemezcsizmám felfog valamit az esés erejéből, s ha 
szerencsém van, nem töröm ki a bokám.
Nem is törtem. Sőt még csak ki sem ficamítottam. Huppantam egyet, és máris felegyenesedtem.
– Gyerünk, Nyima! – szóltam fel a fejem fölé. – Mássz le a szikláról!
– Nem én! – makacsolta meg magát Nyima. – Honnan tudjam, hogy nem vagy-e te is démon? 
Lehet, hogy a pokolba kerültem, és te egy csalfa ördög vagy, aki magához akar édesgetni, hogy 
kidöntse a belemet.
Sarkon fordultam, és úgy csináltam, mintha ott akarnám hagyni. Alig tettem néhány lépést, 
Nyima ordítása utolért, sőt meg is előzött.
– Most meg hova mész, rinpócse?
– Vissza a kocsihoz. Veszem a csomagomat, és meg sem állok Geldanig.
– Várj, rinpócse!
Odalépegettem a sziklatömbhöz, hogy segítsek neki, ha kell, Nyima azonban olyan ügyesen 
csusszant le a kőtömb oldalán, mintha évek óta ezt gyakorolta volna. Amikor viszont talajt ért a 
lába, becsuklottak a térdei, és összerogyott. Behunyta a szemét, mintha haldokolna.
Ekkor jutott csak időm rá, hogy tüzetesebben is megvizsgáljam. Szó, ami szó: szegény Nyimát 
alaposan kikészítette a jeti. Arcán hosszú karmolások húzódtak; szerencsére nem túlságosan 
mélyek. Ruháján ugyancsak meglátszott, hogy nem a kolostori szabóműhelyből hozta ki reggel a 
szabó láma. Egyik csizmája szőrénszálán eltűnt, s a másikban sem lehetett sok öröme. Úgy leffegett 
a talpa, mintha mindjárt meg akarna szólalni.
Magam sem nézhettem ki valami daliásan, de nem értem rá törődni vele. Pedig ha magamba 
szállhattam volna egy kicsit, elgondolkodhattam volna ruhatáram fogyásának egyre gyorsuló 
ütemén. Még néhány nap, és talán jómagam is jetinek öltözöm.
Leültem Nyima mellé, hogy megvárjam, míg újra kinyitja a szemét. Amikor kinyitotta, rám 
meredt, majd megpróbált elhúzódni tőlem. Aztán csak legyintett, és a helyén maradt.
– Jól vagy, Nyima? – tettem fel neki ismételten az udvarias kérdést.
Nyima azonban egyáltalán nem volt udvarias, és fütyült a társalgási etikettre.
– Nem. Egyáltalán nem vagyok jól – panaszkodott. – Sőt, rosszul vagyok. Nagyon rosszul.
– Mid fáj?
– Mindenem. És akkor még keveset Mondtam.
– Mi történt veled?
Nyima elkeseredetten felemelte a karját, majd felszisszent, és mindjárt vissza is ejtette.
– Elkapott... a rohadék Kiugrott egy sziklatömb mögül, és elkapott.
– Meg akart ölni?
– Mit gondolsz, rinpócse, talán táncolni akart velem?
– Mondott valamit?
– Lehet, hogy mondott, de én nem értem a nyelvét. Nekem morgásnak tűnt. Felkapott, és el akart 
futni velem. Ha te nem jössz...
Gyorsan abbahagyta. Rájött, ha tovább folytatja, a végén még hálálkodnia kell nekem.
– De azért a te képed sem akármilyen. Úgy megkaristolta, mintha Methog esett volna neked.
Felsóhajtottam, felálltam, és felnéztem a sziklatömb tetejére, ahova felhajtott a jeti. Néztem és 
ámuldoztam. Közben megerősödött bennem a gyanú, hogy
nincs élő ember, aki képes lett volna két felnőtt férfit felhajítani olyan magasra.
Bizony nincs ilyen élő ember.
Akkor viszont kicsoda a fickó?

15.

– Két éve tűnt fel, vagy már három is talán – morogta Nyima a kőtömbömhöz támaszkodva. – 
Először a falubeliek panaszkodtak, hogy lopja a tyúkjaikat, és mindjárt meg is eszi. Ott hevertek a 
tyúktollak nem messze az óltól, a lábaikkal együtt.
– Kinek a lábaival? – értetlenkedtem.
– Ej, hát a csirkék lábaival! Kitépkedte őket.
– Mi a fenéért?
Nyima szemrehányón nézett rám.
– Én tudjam? Talán nem szereti a combját. A többit azonban befalta. Persze az is lehet, hogy 
mégsem jeti, hanem valamelyik démon. Abból meg van elég, több is mint kellene. Jó nagy hasa 
lehet, ha belefér egy kecske, és az is nyersen.
Éppen hitetlenségemnek akartam hangot adni, amikor felhangzott a már ismert mormogó 
ordítás. Nyima úgy megrémült tőle, hogy úgy odabújt hozzám, mint kisnyúl az anyjához, ha farkas 
lopakodik a fészkük előtt az éjszakában.
– Jaj, rinpócse, ez visszajön!
Néhány másodpercig én is azt hittem, ezért felemeltem a stukkert. A jeti azonban nem jött 
vissza, ott ordított valahol az országúton.
– Elkapott valakit – mondta Nyima megkönnyebbülve. – Ha jóllakik, talán nem bánt bennünket.
Felugrottam, s bár sok kedvem nem volt hozzá, felmerészkedtem egy lapos sziklatetőre, 
amelyről ráláthattam az útra. Amit láttam, olyannyira megrémített, hogy belém fagyott a szó.
Nem tudom, Nyima honnan vette a bátorságot, de pillanatokkal később már Ő is ott állt 
mellettem. Csak akkor vettem észre, amikor a karomba markolt és kétségbeesetten felordított: – 
Óh, az átkozott! Ne engedd, rinpócse! Megkövülve bámultam a jetire. A földönkívüli óriás éppen 
elhagyott terepjárónknak feszült, és megpróbálta lelökni a szakadékba. A kocsi már két keréken 
billegett: nem sok hiányzott hozzá, hogy leforduljon a meredek lejtő oldalán.
– Te rohadék! – ordította céklavörös képpel Nyima. – Mit akarsz a kocsitól? Ha tönkreteszed, ad 
majd neked Padma Gyamco, merthogy az övé! Addig imádkozik, amíg beléd nem vág a villám!
Hogy miért éppen villámokkal fenyegette, Örök rejtély marad számomra. Talán mert olyan 
köpenyt hordott, amelyre a dordzsét, a villámszimbólumot hímezték gondos kezek.
A jetit azonban nem lehetett holmi villámokkal megregulázni. Amint Nyima ordítozni kezdett, 
felnézett ránk, és mintha elvigyorodott volna. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, mit csinál.
Ő pedig csinálta, amit kellett. Addig emelgette a kocsit, amíg az oldalára nem dőlt. Talán tíz 
centiméter, ha elválasztotta a szakadék peremétől.
Nyima eltakarta a szemét.
– Padma Gyamco megöl;.. És téged is, rinpócse.
– Engem miért?
– Mert te vagy a felelős mindenért. Ha nem...
– Tudom – vágtam közbe. – Ha nem emlegetem a defektet, nem lett volna semmi bajunk. De 
téged miért Öl meg?
– Mert... meg kellett volna akadályoznom, hogy összevissza beszélj minden ostobaságot. De 
amikor
annyira bíztam benned! Letetted a legmagasabb szintű vizsgákat, akkor meg hogy lehet, hogy...
Nem tudta befejezni, mert a jeti felordított. Felemelte a kocsit és ott tartotta néhány másodpercig 
a szakadék felett. Nem tréfa: a szőrös lény egy egész terepjárót tartott a kezében félméternyire a 
föld felett.
– Lődd le, rinpócse!
– Akkor beleejti a szakadékba.
– Azért csak lőj!
Zsebre vágtam a stukkert, leugrottam a kőlapról, és a jeti felé futottam. Közben úgy kiabáltam, 
ahogy a számon kifért.
– Állj! Beszéljük meg a dolgot! Veszek neked tíz kecskét és száz tyúkot, ha békén hagyod a 
terepjárót! Igyekeztem úgy tekeregni a sziklatömbök között, hogy végig szemmel tarthassam. 
Valami azt súgta a lelkem mélyén, ha elveszítem szem elől, ledobja a kocsit a mélybe.
Már-már célnál voltam – előttem fehéredett az út ledöngölt földje –, amikor kénytelen voltam 
befutni egy jókora kőtömb mögé. Akármerre fordultam, szúrós, tüskés bokrok fogtak közre. 
Egyetlen út vezetett csupán az országút felé: a nagy kő mögött.
Sóhajtottam, és futottam mint a nyúl. Sajnos, bármennyire is igyekeztem, nem tudtam 
megakadályozni a tragédiát. Még a kő takarásában voltam, amikor a jeti újra felordított. Olyan 
dühös és fenyegető hangon, hogy beleborsódzott a hátam.
– Dögölj meg, te rohadék! – hallottam Nyima kétségbeesett jajgatását. – Taposson 
Avalokitesvara buddha a kukacos földbe, és szüless te is kukacként újjá! Akkor juss be a nirvánába, 
amikor Namgyal apó Methog ágyába! Lőj már, rinpócse!
Ha akartam volna, sem tudtam volna lőni. Újabb bokrok közé tévedtem, amelyek úgy 
körülvettek, mint hülye Billyt a rendőrök a chicagói piacon. Mire kikecmeregtem közülük, 
elhallgatott az ordítozás. Gyanús csend ülte meg a környéket.
Lepislogtam a domboldal széléről, ahonnan már csak néhány lépés volt az út. Akárhogy is 
pislogtam, nem láttam a terepjárót. De a jetit sem.
Láttam viszont Nyimát, aki nem messze tőlem mászott ki egy kő mögül, és némán leugrott az 
útra. Nem nézett se jobbra, se balra: lehajtott fejjel kigyalogolt az út másik szélére, és ott nyomban 
le is csüccsent. Elővette az olvasóját, és pergetni kezdte a szemeit. Kissé üveges volt a tekintete, 
mintha éppen elmélyedni készülne a meditációjában.
– Hol van? – kérdeztem tőle mély részvéttel.
Nyima felemelte a fejét. Az ázsiai emberek évezredes szenvedése tükröződött a képén. Ilyen 
lehetett annak az indiai rádzsának az arca is, akinek közvetlenül ébredése után jelentették, hogy 
Nagy Sándor hadai ott állnak a kapuk előtt, azonkívül az éjszaka ellopták kedvenc fehér elefántját.
– Mi hol van? – kérdezett vissza.
– A jeti.
Nyima legyintett.
– Elment.
– A... kocsi?
– Lelökte a szakadékba.
Megcsóváltam a fejem, és átsétáltam én is az út túlsó szélére. A kocsi a szakadék mélyén hevert, 
kerekeivel vádlón felém mutogatva. Még szerencse, hogy a sporttáskám kizuhant belőle, s most ott 
lebegett egy kórón fennakadva alig néhány méternyire tőlem.
Nyima felkelt, és odabaktatott hozzám.
– Miért nem lőttél, rinpócse?
– Hiszen lőttem.
– De csak egyszer, és akkor is mellé. Le kellett volna lőnöd.
– Épp te mondod ezt? Buddha hitét vallóknak nem szabad életet kioltaniuk!
– Ez az elmélet – mondta Nyima, akinek a szavaiban néha több bölcsesség rejtezett, mint egy 
ötvenezer kötetes könyvtárban. – A gyakorlat viszont az, hogy most itt állunk kocsi nélkül. Lent 
van a szakadékban két zsák hús...
Egyszerre csak úgy mellbe vágott valami, hogy majd hanyatt estem tőle.
Hiszen a kocsiban volt a vérminta is, amelyet a jetitől szereztem az éjszaka.
Csak nem azért támadott meg bennünket, hogy visszavegye?

16.

Padma Gyamco jó néhány lényeges változáson ment át azóta, hogy utoljára találkoztunk. A 
leglátványosabb talán az volt, hogy eltűntek az aranyfogai. Kérdeznem természetesen nem illett, 
miért, ő maga pedig nem tartotta fontosnak, hogy felvilágosítson róla.
Ugyanilyen fontos változásnak láttam, hogy az akkor mindig ideges és gyakran felcsattanó 
Padma Gyamco ezúttal maga volt a megtestesült nyugalom. Amikor közöltük vele, hogy 
megtámadott bennünket egy jeti, kizavart a kocsiból, a terepjárót pedig lelökte egy szakadékba, 
szeme sem rebbent. Bár előadásunk hézagos volt, és sok ellentmondást rejtett magában, nem adta 
jelét, hogy felfigyelt volna rájuk. Éppen ellenkezőleg. Mintha nem is érzékelte volna egész 
valóságában a jelenlétünket. Más szavakkal szólva, Padma Gyamco apátnak nem volt egészen ott 
az esze, ahol kellett volna.
Amikor befejeztük a Nyima által kitálalt zavaros történetet, Padma Gyamco legyintett.
– Jól van. Te elmehetsz – intett Nyima felé.
Nyima feltápászkodott a számára kijelölt ülőpárnákról, és megállt az ajtóban. Padma Gyamco 
várt egy kicsit, majd összeütötte a tenyerét.
– Mondtam, hogy elmehetsz. Nyima kétségbeesetten nézett rá.
– Akkor most... mi lesz? Padma Gyamco megvonta a vállát.
– Mi lenne?
– De hát... nincs kocsim.
– És?
Nyima kezdett igazán kétségbeesni.
– Ha nincs kocsi... mit vezessek?
Padma Gyamco tűnődve palástja öblébe nyúlt, kihúzott belőle egy tubákosszelencét, kinyitotta, 
kivette belőle a vékonyka, nefrit-végű tubáklapátocskát, belemerítette a tubákba, majd rálapátolt 
egy csipetnyit ökölbe szorított kézfejére.
– Mit vezessél?
Óvatosan előrehajolt, és beszippantotta a tubákot. Jóízűt tüsszentett, visszaejtette a lapátocskát a 
szelencébe, azt pedig visszadugta a helyére, palástja öblébe.
– Mit vezessek? – visszhangozta Nyima. Padma Gyamco még egyet tüsszentett.
– Mi vagy te ebben a kolostorban, Nyima? Nyima megnyalta a száját.
– Szerzetes vagyok, rinpócse.
– Igazán? Akkor talán azt is tudod, Nyima szerzetes, hogy mi a dolguk a testvéreknek ebben a 
kolostorban, és feltehetően a többiben is.
Nyima rám nézett. Annyi szemrehányás bujkált a tekintetében, hogy talán még a kiszáradt Arai-
tavat is meg lehetett volna tölteni vele.
– Imádkozni – mondta lemondó hangon.
– És intézni a dolgaikat, amelyek közé tartozik példának okáért az adománygyűjtés is.
– Hoztam két zsák birkahúst – mondta reményvesztetten Nyima.
– Hol van? – tudakolta Padma Gyamco.
– Elrabolta a jeti – nyögte Nyima. Padma Gyamco megvonta a vállát.
– A világ csak illúzió. Akárcsak a két zsák húsod. Az egyik pillanatban még valóság, a másikban 
már csak a valóság tűnő mása. Tűnj el te is vele együtt! Azt szeretném, hajó ideig nem hallanék 
rólad. Menj imádkozni, Nyima szerzetes!
Nyima szerzetes meghajtotta a fejét, és ment. Így képzeltem el a francia arisztokratákat, amint a 
jakobinus diktatúra alatt a nyakazógéphez vonultak. Méltóságteljesen, félelem nélkül, nagy-nagy 
sértettséggel a szívükben.

17.

Padma Gyamco megvárta, amíg Nyima mögött becsukódik az ajtó, aztán hozzám fordult. Szeme 
a régi Padma Gyamcót idézte. Élénk volt és bizalomgerjesztő. Csak aztán ember legyen a talpán, 
aki kitalálja belőle, mit is akar tőle valójában az apát.
Padma Gyamco tapsolt, az ajtó kinyílott, és két kopasz szerzetes jelent meg az ilyenkor szokásos 
tejes teával. Jókora ezüstkancsóban hozták, faragott, serleg nagyságú ezüstcsészékkel. Előttünk 
rövid lábú asztalka terpeszkedett. Alighanem Indiában készíthették, mert még mindig érződött rajta 
a szántál illata. Elefántcsont berakású asztalka volt; a berakás azt a jelenetet ábrázolta, amikor 
Sákjamuni Buddha befejezte harminc évig tartó meditációját a fügefa alatt. A fa védőn borult 
Buddhára, mintha meg akarná óvni a világ galádságaitól. Az immár idősödő Sákjamuni éppen a 
szandálját kötözte fel, hogy végleg elhagyhassa meditációja színterét.
Padma Gyamco észrevette, hogy az asztalkát bámulom, és elégedetten felmordult.
– Tetszik?
– Nagyon szép darab – dicsértem.
– Magam vettem Indiában. Tengernyi pénzt fizettem érte, de megérte. Sok örömöm telik benne. 
Remélem, majd benned is, Blobzang rinpócse. Hallottam, letetted a vizsgáidat.
Közben saját kezével öntött a kannából a csészémbe. A tea forró sugara megmelegítette 
körülöttünk a levegőt.
– Köszönöm a segítségedet – mondtam valóban hálás szívvel.
Padma Gyamco elhárító mozdulatot tett.
– Semmiség. Valóban megérdemelted. Nagy tudású férfiú vagy, Blobzang rinpócse. Büszke 
lehet rád a kolostorom.
Annak idején valahogy nem ezt mondta, de hát változnak az idők, és benne változunk mi is.
Szürcsölt egy kicsit a teájából, aztán összedörzsölte a tenyerét.
– Hogy volt az a dolog a jetivel?
Őszintén elmondtam neki mindent. Igyekeztem levenni a felelősséget Nyima válláról, és inkább 
a sajátomra rakni. Én úgyis elmegyek innen néhány napon belül, Nyima viszont itt marad.
Padma Gyamco lehunyt szemmel hallgatta a mesémet. Amikor befejeztem, kissé összeszorult a 
torkom. Kínos lett volna, ha azok után, hogy segített a felső fok elnyerésében, lehülyéz, amiért 
rémeket látok.
Padma Gyamco azonban nem hülyézett le. Lefelé nézett, mogorva tekintettel, mintha a jeti 
árnyékát vélte volna felfedezni a csizmája szárán.
– Igen – mondta aztán, amikor befejeztem a mondandómat. – Valóban a jeti volt.
– Tessék?!
Padma Gyamco rám emelte a tekintetét. – Biztosan a jeti volt.
– De hiszen a jeti nem létezik!
– Mondod te.
– Nem csak én mondom, hanem az egész... tudományos világ.
Padma Gyamco arcán csúfondáros mosoly futott át.
– Nem tudom, ki az a tudományos világ, de gyanítom, hogy nem volt ott, amikor a jeti betört 
egy házba, és elrabolt egy kecskét, továbbá nem a tudományos világ terepjáróját lökte szakadékba, 
hanem az enyémet. És a tudományos világ nem látta, amit te láttál. És amit én láttam.
Leesett az állam meglepetésemben. – Szentséged is...?
– Igen, én is. És még sokan mások.
– Jól van – hajoltam előre –, valóban nem lehet tagadni, hogy itt jár a közelben egy titokzatos 
óriás, aki mindenféle csínyeket követ el, de ez még nem bizonyíték arra nézve, hogy a jeti létezik.
– Majd te bebizonyítod.
– Én? Ezért hívtál ide?
Padma Gyamco megrázta a fejét
– Nem ezért.
– Hallgatom szentségedet.
Padma Gyamco sóhajtott, és Öntött még egy csésze teát. Csak nekem, magának nem. Ś
– Vigyáznom kell a gyomromra – magyarázta. – Azt mondta az orvos, kevesebb teát igyak. 
Bocsáss meg, Blobzang rinpócse, hogy elrabolok egy kicsit fontos tanulmányaidra szánt idődből, 
de... megvan rá az okom. Tudod, hogy minden kolostorban őriznek egy-egy szent ereklyét, amelyre 
nagyon büszkék a lakói, s amely öntudatot ad a szerzeteseknek. Bizonyos identitást, hogy ők egy 
meghatározott kolostor szerzetesei, nem egy másiké. Érted, rinpócse?
Hogy a fenébe ne értettem volna. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy Padma Gyamco olyan apát, aki 
ismeri azt a szót, hogy identitás, sőt sok ismerősömmel ellentétben a jelentésével is tisztában van, 
de hát változnak Bhutánban is az idők, az apátok amellett, hogy egyházi vezetők, pszichológusok 
és menedzserek is egy személyben.
– Értem – biccentettem.
– Nézzük például Tecang kolostorát. Az ő ereklyéjük egy élő isten teste, akit arannyal 
befuttattak, és most ott őrzik nagy imatermükben, a lakhangban. Ez az élő isten, aki most már 
természetesen halott, magának Mandzsusrí bodhiszattvának az egyik megjelenési formája. Érted, 
rinpócse?
Ezt is értettem, azt azonban egyelőre még nem, hogy mire akar kilyukadni.
– Vannak aztán egyéb ereklyék is, de az idő rövidségére való tekintettel ezeket most nem 
sorolnám fel. Úgy gondolom, szívesen mennél vissza Bhumtangba, Laksmi mellé, hogy folytasd a 
kutatásaidat.
Akármennyire is figyeltem, cseppnyi gúnyt sem éreztem a hangjában. Még csak csipkelődést 
sem.
– A mi kolostorunknak, Geldannak is megvolt a maga ereklyéje, amire évszázadokon át büszkék 
voltak a szerzeteseink. Geldan neve úgy fénylett akkortájt Bhutánban, mint égen a legfényesebb 
csillag.
Kezdtem megijedni. Mi a csodát kérhet tőlem az apát?
– Tudod, mi volt az az ereklye?
Ekkor eszembe ötlött a vörös süveges szerzetes. Mintha valamilyen tarisznyáról beszélt volna.
– Egy... tarisznya? Padma Gyamco meghökkent.
– Miféle tarisznya?
– Hát... nem is tudom. Mintha a küldöncöd mondott volna valamit. Hogy elveszett a tarisznyád, 
és te...
Azt akartam mondani, hogy belebetegszel, és belehalsz, ha nem kerül vissza hozzád, de még 
idejében elharaptam a mondat végét.
– Ó, a küldönc bizonyára összevissza beszélt! Nem egészen normális, de nem volt kéznél más. 
Azt mesélte a bolondja, hogy eltörtél a fején valami függönyhúzó rudat. Hát nem ostoba ember?
Hümmögtem valamit, mire Padma Gyamco folytatta.
– Geldan kolostorának az ereklyéje egy graszta volt. Tudod, mi az?
Hogyne tudtam volna. A graszta szent fejsze, amely arra szolgál, hogy a szerzetesek elvágják 
vele azt a köteléket, amely az embereket arra kényszeríti, hogy időről időre visszatérjenek a 
világforgásba, azaz újjászülessenek. Csak ha ezektől a kötelékektől meg tudunk szabadulni, leszünk 
képesek kiszakadni a szenvedések láncolatából, és elérni a megvilágosodást és a nirvánát. A fejsze 
bronzból készül, elülső része – maga a fejsze teste – repülő madárhoz hasonlatos, hátulsó részén két 
dordzse, azaz villámszimbólum látható.
– Tudom – bólintottam.
– Ez a graszta nagyon régi volt. Tudod, ki használta eredetileg? Állítólag maga 
Padmaszambhava. Ő forgatta a démonok elleni harcában.
Padmaszambhava mester, az az istenként tisztelt szerzetes volt, aki Buddha vallását elhozta 
Indiából a hó földjére, Tibetbe.
Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy a graszta akkor lehetett Padmaszambhaváé, amikor az 
enyém. Csak hát az a szép a legendákban, hogy nem igazak.
– Évszázadokig itt őrizték Geldanban a szent grasztát, amikor is... egyszer csak eltűnt. Ellopták.
– Ellopták?
– El bizony. Tolvaj járt Geldanban, és ellopta.
– Ki volt akkor a főláma?
– Nem mindegy az? Egyik elődöm. A grasztát végül is sosem találták meg, pedig soká keresték. 
Úgy gondolom, hogy végre meg kellene találnunk. Geldan ismét visszanyerné régi pompáját, ha 
visszakerülne hozzánk a szent graszta.
Igaz, ami igaz: Geldanra valóban ráfért volna egy kis pompa. Nem volt még teljesen lerobbant 
állapotban, de minden része tatarozás után kiáltozott. Talán csak Padma Gyamco lakosztálya volt 
kivétel ez alól.
– És mi lenne az én feladatom? – kérdeztem rosszat sejtve.
Az apát széttárta a karját.
– Ó, igazán nem sok. Mondhatni, semmiség. Nem is zavartalak volna vele, ha nem tudnám, 
hogy ez neked annyi, mint másnak megfogni egy legyet. Elkapod a legyecskét, és már mehetsz is 
vissza a tanulmányaidhoz. Én is segítettem rajtad... te is segíts rajtam.
– Mi az a semmiség? – kérdeztem teljesen feleslegesen.
Padma Gyamco felemelte a csészéjét.
– Igyunk néhány kortyot, rinpócse.
Ittunk. Közben Padma Gyamco jelentőségteljesen bámult rám. Amikor letettük a csészét, mélyet 
sóhajtott.
– Az lenne a kérésem, Blobzang rinpócse, a legmagasabb tudományok doktora, hogy keresd 
meg nekem azt a grasztát, és hozd vissza Geldanba!
Bár előre tudtam, mit fog kérni tőlem, mégis felugrottam, és felemelt karral tiltakozni kezdtem.
– Te nem tudod, mit beszélsz, rinpócse! Hogy keressek meg egy grasztát, amelyet soha nem 
láttam? Meg sem tudom különböztetni a többitől. Ha elém teszel két grasztát...
– Egy bhumpa képe van rávésve.
A bhumpa víztartó edény, amelyből ünnepi szertartások alkalmával a szentelt vizet szórják. 
Többnyire egy pávatollat merítenek bele, azzal hintik a tartalmát a világ tíz tája felé.
– Ezernyi grasztán lehet ezernyi bhumpa.
– Csak ezen az egyen van. A grasztákra általában nem szoktak bhumpát vésni.
Visszaroskadtam a helyemre, és anélkül, hogy külön felszólított volna rá, felvettem a kannát, 
öntöttem egy csésze teát, és gyorsan meg is ittam. Padma Gyamco nem látszott megneheztelni érte.
– Nos?
– Mikor lopták el? – kérdeztem elhaló hangon. Padma Gyamco elégedetten elmosolyodott. Bár a 
mosolya kesernyés volt, nem megkönnyebbülten vidám.
– Cirka harminc évvel ezelőtt. Ha nagyon akarod, kinyomozhatod a pontos dátumot is. Talán él 
még valaki a kolostorban, aki emlékszik rá.
Mivel beláttam, hogy minden tiltakozás felesleges, nem is tiltakoztam. Természetesen 
megtehettem volna, hogy szedem a sátorfámat, és hagyom a fenébe Geldant az elveszett 
grasztájával együtt, de valahogy nem vitt rá a lélek. A ravasz Padma Gyamco pontosan tudta, mit 
kell tennie, hogy behálózzon.
– Honnan lopták el? – tudakoltam megtörten. – A lhakang oltáráról?
– A kincstárból – mondta Padma Gyamco.
– Nem is tudtam, hogy Geldannak van kincstára.
– Akkor volt. Ma már nincs. Éppen azért volt kincstár, hogy a szent grasztát őrizzék benne. Úgy 
egyébként, egy közönséges kolostori cellából alakították át.
– Meg tudod mutatni, melyik volt az? Padma Gyamco sajnálkozva rázta meg a fejét. Ittam még 
egy kis teát, aztán úgy döntöttem, nem teszek fel neki több kérdést.
Akármit is kérdezek tőle, úgysem mondja meg az igazságot.
Merthogy nem azért hívott Geldanba, hogy a fantomgrasztát keressem meg neki, abban biztos 
voltam.

18.

Indultam volna, hogy találjak valakit, aki emlékszik még a harminc évvel ezelőtti szép időkre, 
de a főláma visszatartott.
– Hova sietsz, Blobzang rinpócse? Nem ízlik talán a tea?
Meghökkenve roskadtam vissza az ülőpárnáimra. Eszerint tartogat még valamit a tarsolyában. 
Padma Gyamco elégedetlenül nézett rám.
– Azt meg sem kérdezed, hogy miben volt a graszta? Igyekeztem felfogni kérdése lényegét.
– Hogyhogy miben volt?
– Ejnye, Blobzang rinpócse! Neked, aki letetted a legmagasabb szintű vizsgákat, tudnod kell, 
hogy egy olyan szent tárgyat, mint a graszta, nem lehet csak úgy bevágni a sarokba. Vagy azt 
hiszed?
– Nem, nem hiszem – mondtam, feszülten figyelve hangjának minden rezdülésére.
– Akkor meg miért nem kérdezed meg, miben volt a graszta?
– Miben volt a graszta?
– Látod, látod, Blobzang rinpócse, mégiscsak bölcs ember vagy te, bár kétségkívül kellett egy 
kis segítség hozzá, hogy lerakhasd a vizsgáidat. Mindenesetre leraktad, és ez szép teljesítmény. A 
graszta egy tarisznyában volt.
Óvatosan megnyaltam a számat. – Miben?
– Egy tarisznyában – ismételte türelmesen.
A fenébe is, ismét ez a tarisznya! Hiszen a hozzám küldött szerzetes is ezt említette. Később 
aztán Padma Gyamco legorombított ugyan érte, de mégiscsak fontos lehet, ha ismét előbukkant.
– Volt valami különös jelentősége a tarisznyának? – kérdeztem tűnődve.
Padma Gyamco elfordította a fejét, és a teáskanna mintáit kezdte vizsgálgatni.
– Nem hiszem – mondta aztán rövid szünet után. – Mi lenne? De ezt neked kell kinyomoznod. 
Azt azonban jó, ha tudod, Blobzang rinpócse, hogy a graszta és a tarisznya együtt képeznek egy 
egységet. Ha csak az egyik kerül meg... fele annyit sem ér, mint a kettő együtt.
– Jól van – ígértem. – Ha a grasztát keresem, keresni fogom a tarisznyát is. Remélem, nincs több 
keresnivalóm? Esetleg néhány elveszett gomb vagy csizmasarok?
Padma Gyamco elkeseredett képet vágott.
– Igazad van, Blobzang rinpócse, csak tréfálkozz az öreg Padma Gyamcón. A fiatalok mind 
ilyenek. Azt hiszik, az öregek egytől egyig hülyék, és könnyen túljárhatnak az eszükön, 
kigúnyolhatják őket...
– Eszem ágában sem volt kigúnyolni szentségedet – vonultam vissza.
– Jól van, elhiszem. Keresd meg nekem a tarisznyát és a grasztát. Mindkettőt!
– És a jeti?
– Mi van vele?
– Mintha azt mondta volna szentséged, hogy a jeti létezik.
– Úgy látszik, hogy valóban létezik.
– Ez lehetetlen!
– Nem te mondtad, hogy belelökte a kocsimat a szakadékba? Ha nem ő volt, akkor ki lökte bele? 
Te, vagy Nyima?
– Az valóban a jeti volt... akarom mondani... Felemelte a kezét, és legyintett egyet.
– Ne mondj semmit. Ha a tudományos világra hivatkozol, mindig megfájdul a gyomrom, mintha 
erős teát ittam volna. A múltkoriban olvastam egy tudományos cikket – a te tudományos 
közvéleményed írta –, hogy találtak valahol, alighanem Új-Zélandon egy szarvast, amelyről ez 
idáig azt hitték, hogy sok száz évvel ezelőtt kihalt. Egy reggel egy farmer felkelt az ágyából, 
kinyitotta az ablakát, a szarvas meg benézett rajta. Nem is egy, hanem három. A te tudományos 
világod meg paff volt, és el nem tudta képzelni, hol bujkálhatott három akkora állat száz évig úgy, 
hogy senki nem vette észre. Akarsz még kérdezni valamit?
– Mi lesz Nyimával?
– Mi lenne? A cellájában a helye.
– Szükségem lenne rá.
Padma Gyamco megsimogatta kopasz fejét.
– Mi a fenéért?
– Segít eligazodni, ha kimozdulok a kolostorból. Nem ismerem a környéket.
– Már elfelejtetted, hogy három éve itt jártál?
– Jobb lenne, ha Nyima mellettem lenne.
– Hát csak vidd. De vigyázz vele! Nyimában egy róka ravaszsága bújt meg.
– Éppen ezért lenne rá szükségem.
– Vidd. Szólok valakinek, hogy mutassa meg a celládat.
Beköltöztem Geldan kolostorába.

19.

Amíg Nyima elő nem került, a lhakangban elmélkedtem. Kellemesen langyos volt az idő 
idebent, a füstölők édes illata betöltötte a levegőt. Elfogott a kísértés, hogy mélyedjek el a 
gondolataimban, aztán lassan próbáljak meg kilépni belőlük, de tudtam, hogy felesleges az 
igyekezetem, hiszen Nyima bármelyik percben értem jöhet. Így csak üldögéltem, és a fejemet 
törtem.
Nem akartam feljönni Geldanba, de most, hogy már itt voltam, nem bántam, hogy itt vagyok. 
Mintha megelevenedett volna körülöttem a múlt. Láttam a filmeseket, amint elkeseredetten 
győzködik Padma Gyamcót, hogy engedélyezze a filmforgatást a kolostori épületekben. Magam 
előtt láttam Mohncsicsit, azaz Mohn hadnagyot, Judy Brucknert, Mikeladzét, valamint a két 
gyilkost, Watermant és Curtist. Láttam a forgatás képeit, a szerencsétlenségeket, a gyilkosságokat, 
a szörnyűségeket. Képtelen voltam megérteni, hogy vetemedhet arra két emberi lény, hogy ártatlan 
társai hulláin átgázolva szerezze meg az annyira áhított pénzt. Mert Waterman és Curtis ezt tették. 
Kalandfilmet forgattak, filmbeli gyilkosságokkal, amelyek aztán a forgatás során valósággá váltak. 
Azt akarták, hogy filmjüket, mint csemegét, milliók nézzék meg, milliókat fizessenek a kópiákért a 
filmszínházak, milliókat a sztoriért az újságok. Csakhogy itt voltam én és Jondon. Azóta Curtis 
halott, Waterman pedig börtönben ül... Arra riadtam, hogy Nyima áll mellettem.
– Elbambultál, rinpócse? Padma Gyamco rinpócse a gondjaimra bízott. Bár letetted a vizsgákat, 
azért ő átlát rajtad. Tudja, hogy bölcs férfiú vagy, de azzal is tisztában van, hogy idegenül mozogsz 
ebben a világban. Nem tudtad, hogy át kell lépned a küszöbét?
Kénytelen voltam megállapítani, hogy Nyima jó megfigyelő. Valóban, amikor beléptem Padma 
Gyamco lakosztályába, rátapostam a küszöbre, ami jóvátehetetlen vétek, hiszen ezzel feltehetően 
vérig sértettem az alatta lakó szellemet. Mentségemül szolgáljon, hogy nem szándékosan tettem, és 
ezt a szellemnek is tudnia kell. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy felemeltem a lábam, 
megcsúsztam valamin – talán egy lepottyantott vajdarabkán. Ha nem akartam hanyatt esni, 
kénytelen voltam a küszöbre lépni.
– Jóvá fogom tenni – ígértem Nyimának. – Füstölőszálat gyújtok a küszöb mellett:
– Én már gyújtottam – mondta Nyima. Kerekre tágult a szemem a csodálkozástól.
– Gyújtottál?
Nyima bólintott.
– Egy imazászlót is feltűzök a folyosó falára.
– Én már feltűztem.
– De egy imakönyv lapját is...
– Már odatettem.
Nyima elégedetten vakargatta meg az orrát.
– Mire mennél nélkülem, rinpócse? Látod, kivel van dolgod? Ezért ajánlok neked egy ragyogó 
üzletet... olyat, amilyet a legszeretettebb ismerősének ajánlhat csak az ember. Mondjuk, az 
öccsének. Olyan vagy te nekem, mintha az öcsém lennél. Nem is ajánlanám fel másnak, csak 
neked.
– Hm. És mi lenne az az üzlet? – kérdeztem aggódva. Nyima bizalmaskodva a vállamra ütött.
– Majd elmondom, rinpócse. Most nem akarlak feltartani vele. Megyek és berendezem a 
celládat. Te addig sétálj át az imaterembe.
– Hiszen itt vagyok.
– A másikba. Van ott valaki, akit érdemes lenne megnézned. Igyekezz, rinpócse, mert a 
kolostorokban nem szokás lustálkodni.
Rárogyott egy hatalmas karosszékre, amelyen ünnepélyes alkalmakkor vagy a főláma vagy más 
kolostorok meghívott előkelői szoktak terpeszkedni, lecsukta a szemét, és néhány másodperc múlva 
már hangos szuszogása jelezte, hogy tökéletesen sikerült eltávolítania a lelkét a testétől.
Átballagtam a kettes számú imaterembe.

20.

Kinyitottam az ajtaját, és abban a pillanatban már meg is torpantam. Közvetlenül szemben 
velem, a Négy Világtáj Önzőinek a szobrai előtt egy olyan csinos lány ácsorgott, hogy a földbe 
gyökerezett tőle a lábam. Azonnal észrevettem, hogy nő, pedig a testét borító selyemköntös nyaktól 
bokáig elfedte az alakját. A megfelelő domborulatokat azonban nem tudta elfedni. Szerencsére.
Csak álltam, hátam mögött a nyitott ajtóval, és a lányra bámultam. Jó sokáig bámulhattam, mert 
egyszer csak felkapta a fejét és rám nézett.
– Nem érzi, hogy huzat van? – kérdezte lágy, selymes hangon. Mintha tavaszi szellő simogatott 
volna meg.
– Bocsánat – mentegetődztem, és behúztam magam mögött az ajtót. A szép, barna szemű lány 
megcsóválta a fejét, és a legközelebbi, ember nagyságú istenszoborra mutatott.
– Látja?
Előredugtam a fejem. A szobor Nampargyalt ábrázolta, a Keleti Irány Őrző Buddháját. Ő az, aki 
kelet felé fordulva vigyázza a kolostort, nehogy ártó démonok merészkedjenek be a falai közé. 
Kezében husángot tart, amelyen jókora tüskék meredeznek. Jaj annak a démonnak, amely 
megismerkedik velük! Az alvilág istenei napokig húzogathatják ki a húsába furódott tüskéket.
– Látom – mondtam. – Nampargyal.
 Jártam már más kolostorban is, de ott nem ugyanezek voltak a Négy Világtáj őrzői.
– Jó szeme van – dicsértem meg. – Más talán észre sem vette volna. Építész vagy 
művészettörténész?
– Egyik sem – mosolygott. – És az a három?
– Csikjilja, Tamgrin...
– Jól van, itt akár abba is hagyhatja! Úgysem tudom megjegyezni a nevüket. Hogy van az, hogy 
más kolostorokban más őrizŐk ülnek a bejáratnál?
Elkezdtem magyarázgatni neki, hogy minden kolostor szabadon választhatja meg, milyen 
istenekkel őrizteti az imatermeket és az épületbejáratokat. Van Őriző isten elég – lehet válogatni 
közöttük.
A selyempalástba öltözött szépség bólogatott, méregette az istenszobrokat, látszott rajta, hogy 
kedvét leli bennük. Pillantása azonban mindegyre visszatért Narnpargyalra. Szájába vette a 
hüvelykujját, és úgy nézte elmerülve. Egyszerre csak felém fordult, és látható rosszkedvvel az 
istenre mutatott.
– Maga is azt látja, amit én? Zavartan megköszörültem a torkom.
– Maga mit lát?
– Ez az isten... izé... hogy is hívják?
– Nampargyal.
– Nincs egyedül, hogy finoman fejezzem ki magam. Bizony, bizony, Nampargyal, a szeges 
husángot szorongató marcona isten valóban nem volt egyedül. Ült az ölében valaki, s a szépen 
kivitelezett női hát azt mutatta, hogy nem hímnemű lény az illető.
– Nincs.
– Kicsoda az a nő?
– Chagszkjuma.
– Nem annyira a nevére, mint inkább a státusára vagyok kíváncsi. A kedvese talán?
– Bizonyos értelemben igen.
– Csak bizonyos értelemben?
– Nem csak úgy, ahogy maga gondolja.
– Honnan tudja, hogy én hogy gondolom?
– Sejtem.
– Tartsa meg a sejtéseit magának. Én sem kérdeztem, hogy maga mit sejt, maga se kérdezze. 
Oké?
– Oké.
– Tehát, ki az a nő?
– A saktija – mondtam. – Ez a helyes kifejezés.
– Még sosem hallottam.
– Nyilván nem tanult szanszkritul.
– Miből jött rá?
– A sakti az istenség női megfelelője. Kettőjük egyesülése hatalmas energiákat szabadít fel.
– Na ne mondja!
– Kozmikus energiáról van szó. Bizonyos irányzatok szerint ez az egyesülés... hm... közelebb 
viszi a yab-yumot végzőket a megvilágosodáshoz és a tökéletesedéshez.
– Stop! – emelte fel a kezét. – Ha jól értem, a yab-yum, az az izé... szóval, tudja mi. Itt így 
nevezik?
– Ebben az értelemben igen.
– Maga azt állítja, hogy egy jó... izé... yab-yum tetszik az isteneknek, és... közelebb visz a 
mennyországhoz?
Mivel beláttam, hogy soha nem tudom megmagyarázni neki a kozmikus egyesülés lényegét, 
bólintottam. Elvégre nekem egy szent baltát kell megkeresnem a hozzá tartozó tarisznyával, jobb 
ha a vallásfilozófiai oktatást Padma Gyamcóra hagyom.
A szépség csúfondárosan nézett rám.
– Maga is ennek az irányzatnak a híve?
Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. Jobb ha a baltára és a tarisznyára koncentrálok.
A hölgy nézegette még egy kicsit a yab-yumba süllyedt istenpárost, aztán váratlan mozdulattal 
felém nyújtotta a kezét.
– Augusta vagyok. Augusta Drinkwater. Meghajoltam, és igyekeztem vidáman mosolyogni.
– Én pedig Lawrence. Leslie L. Lawrence. A lány biccentett.
– Tudom.
Meghökkenve bámultam rá.
– Honnan tudja?
– Hát a főnökömtől. Mr. McKinleytől. Mond magának valamit a neve?
– Naná, hogy mond! Hol a főnöke?
– Most éppen Padma Gyamcóval tárgyal. Hogy legyen szabad bejárásunk a könyvtárba.
– Maga... maguk itt laknak?
– Itt – biccentett. – Miért, maga hol?
– Ami azt illeti, én is itt.
– Akkor miért csodálkozik?
– Azon nem csodálkozom, hogy Robert, azaz Mr. McKinley itt telepedett le, mert férfi, ön 
viszont, ha jól látom...
– Alaposan megnézett magának?
– Mit tagadjam...
– Padma Gyamco is ezt tette. Aztán arra kötelezett, hogy ebben az izében kell járnom éjjel-
nappal. És nem szabad öt méternél közelebb mennem egyetlen szerzeteséhez sem. – Köpenye 
zsebébe nyúlt és egy mérőszalagot húzott ki belőle. – Ezzel mérem a távolságot. Mit szól hozzá?
Gyönyörű volt, az kétségtelen, csak éppen mintha a szája szegletében rejtezett volna egy nem 
odavaló, durcás ránc, és a szeme villogott volna fenyegetőbben a kelleténél.
A nyelve pedig élesebb volt, mint az a szent balta, amelyet meg kellett keresnem.
– Maga is férfisoviniszta, mi?
– Semmiféle soviniszta nem vagyok – tiltakoztam.
– Ez egy férfisoviniszta vallás! – mutatott vádlón a szerencsétlen Nampargyal szobrára. – Mi 
csak arra kellünk maguknak, hogy... kimondjam?
– Nem feltétlenül szükséges – tiltakoztam. – Sejtem, mit akar mondani.
– Maga nem lát semmi megalázót abban, hogy ez a nő, sakti, vagy micsoda, a hátulját mutatja 
felénk?
Akaratlanul is megszemléltem Nampargyalt és a saktiját. A sakti arca valóban nem látszott, a 
háta azonban nagyon is vonzó női hát volt. Sőt, még lejjebb is látszott belőle jó darab. Lábai pedig, 
amelyeket Nampargyal dereka köré font igazi, vonzó, szép vonalú női lábak voltak.
Megvontam a vállam.
– Nem én. Semmi megalázót nem látok benne.
– Ez a különbség kettőnk között. Látja ennek a fickónak a képét?
Nampargyal fizimiskája valóban nem volt vonzó férfiarc, de hát neki nem is az a dolga, hogy 
vigyorogjon ránk, mint hülye Billy a pisztáciás süteményre. Nampargyal haragvó isten: az a 
feladata, hogy elriassza a démonokat a kolostortól, ha pedig maguktól nem akarnának elhúzni, 
megmagyarázza nekik a buzogányával, hogy semmi dolguk erre.
– Látom – mondtam.
– És mit lát rajta? Milyen kifejezést?
– Vicsorgót.
– Ez a fickó vicsorog. Aközben. És tudja, miért?
– Nem, de az az igazság, hogy nem is akarom...
– Akarja, nem akarja, meghallgatja. Azért, mert még arra sem méltatja ezt a szerencsétlen 
hogyishívjákot...
– Saktit.
– ...hogy rá mosolyogjon. Ez akár családon belüli erőszaknak is felfogható. Undorító. És ez 
magának tetszik, mi?
– Még soha nem néztem rájuk ilyen szemmel.
– Ez is jellemző. Előttem leszerepelt.
– Nampargyal?
– Ő is, és maga is. Hagyjon engem békén, jó? Szerencséje, hogy a főnököm a barátja, különben 
megjárná.
– Nem tudja, mikor végez a főnöke?
– Remélem, hamarosan. Akkor nem kell tovább társalognom magával.
– Így sem kell.
– Le akar rázni?
– Nem akarom, csak végezze a munkáját, ha van ilyen, én meg elsétálgatok itt a szobrok között.
– Ez is jellemző. Közben meg élvezkedik, mi?
– El sem tudja képzelni, hogy egy férfiembernek más gondolatai is támadhatnak egy 
kolostorban, mint amire maga gondol?
– Tudja, mit? Nemigen. De csak menjen és sétálgasson, ahol akar.
Megtörölgettem a homlokomat. Ezer tunhuangi buddhák, hát mit vétettem, hogy Geldanba 
küldtetek?

21.

Augusta Drinkwater szerencsére felszívódott az imaterem hátulsó fertályában. Hogy aztán ő mit 
nézegetett, fogalmam sem volt róla. Jómagam mindenesetre leroskadtam egy jókora szobor mögé, 
és a homlokomat törölgettem. Reméltem, hogy itt nem talál rám.
Fél óránál is több múlhatott el a néma csendben, amikor óvatos szöszmötölést hallottam az ajtó 
felől. – Hé! Leslie! Itt van valahol? Ahogy az első szót kiejtette, máris tudtam, hogy ő az. Ez a 
kamaszosan mutáló hang csakis Robert McKinleyé lehet. Az övé, és ilyen is marad, amíg csak 
világ a világ.
Mint ahogy ő maga sem változott. Éppen olyan volt, mint amikor utoljára találkoztunk... hol is? 
Alighanem két éve múlt, hogy Összefutottunk Pápua Új-Guineán, vagy talán Barbadoson? 
Széttártam a karom, és felé siettem. – Keblemre, ember!
Robert McKinley elvigyorodott. Mintha megvilágosodott volna az imaterem pulykatojás 
mosolyától. A vörös hajszálak vigyázzba vágták magukat a feje tetején.
Miután alaposan meglapogattuk egymást, Bob óvatosan körülkémlelt.
– Hol van?
– Miss Augusta Drinkwaterre gondol?
– Szóval már bemutatkozott... Hm. Beszélgettek?
– Már össze is vesztünk. Bob mélyet sóhajtott.
– Nem csodálom. Jöjjön, társalogjunk egy kicsit.
– Itt nem jó?
Robert jobbra-balra forgatta a fejét.
– Biztos, hogy nincs itt?
– Hát, hogy őszinte legyek...
– Gyerünk ki az udvarra!
Csak a számtalan belső udvar valamelyikében mert a szemembe nézni. Ekkor láttam csak, hogy 
azért nem egészen az a helyzet vele, mint odabent gondoltam. Bár valóban pulykatojás volt a képe 
és vörös a haja – mindkettő a régi szép napokat idézte –, megszaporodtak a homlokán a ráncok. És 
a szemében is szorongás ült.
– Hogy van, Bob? – tettem fel neki a szokásos kérdést.
Bob McKinley sóhajtott és belém karolt.
– Beszélni akarok magával. Méghozzá nagyon komolyan. Talán életemben nem akartam még 
ilyen komolyan beszélni magával.
– Volt idő, amikor sehogy sem akart beszélni velem – figyelmeztettem rosszmájúan.
McKinley pontosan tudta, mire célzok. Hosszú ismeretségünk során nemegyszer előfordult már, 
hogy véleménykülönbség alakult ki köztünk egyes tanítványait illetően – hogy finoman 
fogalmazzak. Gyakran megesett, hogy tanulmányútjaira egy-egy csinosabb hallgatónőjét vagy 
kolléganőjét is magával vitte – akik aztán valamilyen rejtélyes oknál fogva felkeltették a 
figyelmemet. A nagyobb problémát mégis az jelentette, hogy én is felkeltettem az övékét. Nem, 
Robert McKinley nem volt féltékeny – számára a tanítványok és kolléganők tabunak számítottak –, 
ugyanakkor rossz néven vette, hogy hátráltatom a kutatómunkájukat. Ezért esetenként ingerült 
szavakat váltottunk egymással, amelyeket később mindketten megbántunk. Most, ahogy itt állt 
szemben velem, kissé kétségbeesetten, ráncokkal az arcán, megsajnáltam szegényt. Bizonyára azt 
hiszi, az lesz az első dolgom, hogy kikezdek Augusta Drinkwaterrel. Hát nem! Én is megváltoztam, 
nemcsak ő. Mindennél fontosabb számomra Padma Gyamco apát harminc éve elveszett tarisznyája.
– Most viszont akarok – mondta elszántan.
– Nyugodjék meg, Bob – duruzsoltam a fülébe. – Nem kell idegeskednie. Minden rendben lesz.
Bátorításképpen még a kezemet is a karjára tettem. Bob gyanakodva nézett rám.
– Mi lesz rendben?
– Figyeljen ide, Bob – sóhajtottam némi zavart mosoly kíséretében. – Nagyon megbántam 
azokat a régi ügyeket.
Bob értetlenül húzta össze a szemöldökét.
– Miféle ügyeket?
– Ami egy-egy tanítványa és köztem történt. McKinleynek annyira tele lehetett valamivel a feje,
hogy fel sem tudta igazán fogni szavaim értelmét.
– A tanítványaimról beszél?
– És a kolléganőiről.
– Mi a fenét akar maga tőlük?
– Hát, amikor például Pápua Új-Guineán...
– Ki a francot érdekel Pápua Új-Guinea? Most itt vagyunk Bhutánban.
– Ez igaz, csak... na, mindegy. Egyet azért ünnepélyesen megígérek magának.
– Mit akar nekem megígérni?!
– Hogy... nem közeledem Miss Augusta Drinkwaterhez.
Bob McKinley úgy elsápadt, mintha csak most vette volna észre, hogy mégiscsak ellopták 
kedvenc zsebóráját, amelyet biztonság kedvéért a cipőjébe rejtett.
– Mit beszél, maga eszelős?
Ez már a régi Bob volt! Istenem, mennyire hiányzott ez a hang az elmúlt két-három év során!
– Ünnepélyesen megismétlem: ezúttal nem fog csalódni bennem. Nem közeledem Miss 
Drinkwaterhez.
Bob a karomba kapaszkodott. Olyan súllyal húzott lefelé, hogy biztos voltam benne; ha nem 
tartanám, lezuhanna a földre.
– A francba a hülye esküdözéseivel! – támadt rám. – Úgyis megszegi valamennyit!
– Ezúttal nem – ígértem. – Kellemesen csalódni fog bennem.
– Lárifári! – mutált idegességében a hangja. – Csalódni fogok, meg nem fogok csalódni... Kit 
érdekel a hülye szövege? Különben meg ne tegyen könnyelmű ígéreteket.
– De amikor be fogom tartani!
– Nem fogja betartani!
– Miért olyan biztos benne?
– Mert én kérem meg rá. Érti? Eltátottam a számat meglepetésemben.
– Nem.
McKinley ismét lopva körülnézett, majd magához rántott.
– Figyeljen ide... kedvel maga engem?
– Hogy kérdezhet ilyet? – hökkentem meg. – Persze hogy kedvelem. Ezért nem akarnék 
fájdalmat okozni magának.
– Francba a fájdalommal! Ha kedvel egy kicsit is, elcsábítja Miss Drinkwatert.
– Tessék?!
– Jól hallotta – mondta mogorván. – Csábítsa el, és... tegyen róla, hogy ne maradjon fikarcnyi 
szabad ideje se.
– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! – emeltem fel az ujjam. – Attól tartok, rosszul értek 
valamit. Magának eddig mindig az volt a problémája, hogy én és a munkatársai...
– Jól van, jól van, elég ebből, emlékezni sem akarok rá. Tettem én valaha is szemrehányást érte? 
Pedig tehettem volna. De most megváltozott a helyzet. Vakarja le rólam ezt a némbert!
– Miss Drinkwatert gondolja?
– Őt gondolom.
– Mi a baja magának Miss Drinkwaterrel? Bob beletúrt a hajába, és ingerülten felnevetett.
– Hogy mi a bajom? Igazából csak két bajom van vele. Az egyik, hogy megszületett, a másik, 
hogy nálam akar kulturális antropológiát tanulni.
– És ez olyan nagy baj? Mármint a tanulás?
– Nagyon nagy – biccentett Bob McKinley. – Ez a nő az idegeimre megy. Egyszerűen 
megőrülök tőle. Egy harcos feminista. Egy kékharisnya. Egy férfigyűlölő szörnyeteg! És én marha, 
mindezt csak akkor tudtam meg, amikor már késő volt. Most aztán itt ül a nyakamon, és sírba visz 
a harcosságával. Nos, Leslie?
– Mi az a nos?
– Segít rajtam?
– Segítenék, de hogy csináljam? Azt azért nem kívánhatja tőlem, hogy vegyem feleségül!
– Miért ne? Más a halálba megy a barátaiért.
– Én nem vagyok,az a típus.
– Nem is azt kérem magától. Csak foglalkozzon vele egy kicsit. Ahogy a többiekkel tette.
– Mi a baja magának Miss Drinkwaterrel? Azon kívül, amit az imént említett?
– Beszélt vele, nem? Az a nő egy mérges tüskebokor, egy vipera, egy boszorkány, és egy halálos 
csípésű, ausztrál medúza keveréke.
– Akkor mi a fenéért tanítja?
– Mert a rektor rám parancsolt. Politikus nagykutya
az apja, ha nem vállalom az oktatását, kirúg az egyetemről. Pedig szeretek ott lenni. De ez még 
nem minden: ide is magammal kellett hoznom. Csak maga menthet meg tőle.
– Nem!
– Értse meg, nekem itt rengeteg dolgom van. Tavaly találtam a könyvtárban legalább tíz 
könyvet, amelyek fényt deríthetnek az ősi Bhután társadalmi tagozódására, különös tekintettel a 
nemesség és a tibeti eredetű, bevándorolt pásztorok viszonyára. Direkt ezért tanultam meg a tibeti 
írott nyelvet...
– Nekem is van dolgom elég.
– Ó, magának csak egy nyomorult tarisznyát kell megtalálnia! Bár... roppant érdekes téma. Egy 
elveszett ereklye, és a mögötte meghúzódó társadalmi problémák. Kiváló doktori disszertációs 
téma.
– Honnan tudja maga egyáltalán, hogy egy tarisznyát kell megkeresnem?
– Természetesen Padma Gyamcótól. Annyira, de annyira megbízik önben. Ő is jóváhagyta a 
dolgot.
Éreztem, hogy viharfelhők gyülekeznek a fejem felett, emellett még egy hatalmas pók is szövi a 
hálóját a sarokban, és csak arra vár, hogy az első égzengésre beleessek.
– Milyen dolgot? – nyögtem rosszat sejtve.
– Hát ezt az, izé... disszertáció témát. Na, ne kapja fel feleslegesen a vizet!
Éreztem, hogy megszorongatja valami a torkom. Talán valamelyik férfigyűlölő női démon 
lehetett.
– Figyeljen rám, Bob – figyelmeztettem –, lassítson egy kicsit. Az elmúlt napon kizárólag 
tibetiül beszélgettem; lehet, hogy közben elfelejtettem angolul. Milyen disszertációról beszél?
McKinley óvatosan elhúzódott tőlem.
– Hát, amit már említettem. Egy eltűnt ereklye, és a mögötte meghúzódó társadalmi problémák.
– Milyen baromság ez? Miféle társadalmi problémák húzódhatnak meg egy elveszett tarisznya 
mögött?
– Ne feledkezzék meg a baltáról! – figyelmeztetett. – Majd Augusta kideríti.
– Ki az az Augusta? – förmedtem rá megfeledkezve a tanítványáról.
– Hát Miss Drinkwater!
– Mi köze a maga szörnyetegének az elveszett baltához?
– Hát.., együtt keresik majd meg! Viszonzásképpen szerepelhet a disszertációjában!
Kénytelen voltam felkacagni. Bevallom, kissé hamisan csengett a kacagásom. Attól féltem, 
valami megmásíthatatlan történt, amelyen képtelen leszek változtatni.
– Én és Miss Drinkwater? Maga megbuggyant, Bob!
– Ne legyen már olyan hajlíthatatlan – kérlelt Bob. – Magának semmiség az egész. Ez egy 
nagyon tehetséges lány, Leslie. Sokat tanulhat magától... Különben örülök, hogy Összefutottunk. 
Gyakran fogunk még beszélgetni. De most mennem kell. Találkoznom kell Joannal. Ő a másik 
tanítványom.
– Neki nem mutat be?
– Majd ha megőrültem! – kiabált vissza már az udvar kapujából. – Maga csak Augustával 
törődjék. Mostantól maga a tudományos vezetője. Sok sikert.
Úgy otthagyott, mint láma kutyája a lepisilt imamalmot.
Leroskadtam egy félbehagyott kerítés tövébe, és azon töprengtem, hogy tudnék úgy elmenekülni 
Geldanból, hogy senki ne vegyen észre.

22.

Hogy a számtalan csapás, amely az utóbbi órákban ért, még kiegészüljön eggyel, Nyima is 
felbukkant az udvar végében, sőt maga Augusta Drinkwater is. A szomszédos udvarból jöttek, vagy 
inkább meneteltek felém. Nyima szemében rettegés vibrált. Kezében hatalmas, pöttyös párnát 
tartott, azon egy kisebbet, a hátát pedig egy ugyancsak pöttyös paplan borította. Megrendülve 
bámultam rá, mert nem olyannak ismertem a szerzetes-gépkocsivezetőt, aki pöttyös takarókkal 
takaródzik.
Nyima rám nézett. Megrendülésem csak tovább fokozódott. Nyima szemében olyan félelem ült, 
mintha ismét csak felbukkant volna a jeti az orra előtt.
Kissé hátrasandított, aztán remegő hangon megszólalt.
– Viszem a... az ágyneműt, rinpócse.
Hogy férfiasabbnak tűnjek, kivettem a zsebemből a pipám, és a fogam közé szorítottam.
– Vidd! – mondtam kurtán, csizmám orrára bámulva. – Mi közöm hozzá?
– A te... celládba viszem, rinpócse.
Majdhogynem lenyeltem a pipámat. Pedig kár lett volna érte, hiszen egészen különleges 
gyökerekből faragták Dél-Afrikában a busman pipafaragók. Ndebele állítása szerint ebből a pipából 
jó, ha ötvenet készítenek száz év alatt.
– Az én cellámba? Nekem nem kell sem párna, sem kispárna, sem paplan. Ilyen ízléstelen 
pöttyös pedig végképp nem. Nem tudom, hova tette Padma Gyamco a józan eszét?
– Nem neked lesz, rinpócse.
Biztos, ami biztos, kivettem a pipám a számból. – Nem... nekem? Ez rendben is... van. De 
mintha úgy hallottam volna, hogy az én cellámba viszed.
– Azt is mondtam, rinpócse.
Most aztán már végképp nem értettem semmit.
– Nem nekem, de az én cellámba? Ha jól tudom, az én cellámban csak én lakom.
– Rosszul tudod, rinpócse.
– Hogyhogy rosszul tudom?
Nyima lesütötte a szemét és hallgatott. Miss Augusta Drinkwater ekkor félretolta Nyimát, és 
elém állt. Szerencsétlen módon korábban ismét csak a számba került valahogy a pipa.
Miss Drinkwater ránézett, és elfintorította az orrát.
– Nem venné ki azt a szemetet a szájából? Maguk férfiak azt hiszik, hogy roppantul macsók tőle, 
és mi azonnal sírva a keblükre borulunk, ha sikerül abból a nyomorultból kipréselniük egy-egy 
rosszul sikerült karikát.
Mivel méltóságomon alulinak tartottam volna pipákról és füstkarikákról vitatkozni vele, 
kivettem a számból és zsebre vágtam. Nem érdemli meg, hogy nézegethesse.
Miss Drinkwater elégedetten nyugtázta, hogy üresen maradt a szám. Beszívta a tüdejébe a 
levegőt, majd győzelemittasan ki is fújta.
– Én mától kezdve a maga tanítványa vagyok, vagy mifene. Őszintén szólva nem sok okosságot 
nézek ki magából, de hát Mr. McKinley óhaja. A professzor úr szerint a tanítványnak a tanára 
cellájában kell laknia. Ez valami ősi, keleti szokás, vagy mifene. Szerintem hülye szokás, de 
mindegy. Ha Keleten jár az ember, alkalmazkodjék a keletiekhez. A téma, amit kaptam, különben 
elég érdekes. Kár, hogy maga a mesterem. Bár, maguk végeredményben mind egyformák.
– Kik azok a maguk?
– Hát maguk! Férfiak!
Ha a kezem ügyében lett volna, megfojtottam volna McKinleyt, és minden bizonnyal Padma 
Gyamcót is.
Akkor aztán okafogyottá is vált volna a tarisznyakeresés.
– Egyáltalán nem kell a cellámban laknia – mondtam előkelő kézmozdulattal. – Engedélyezem, 
hogy a szomszéd cellában verjen tanyát.
Augusta rám villantott egy lenéző mosolyt.
– Begyulladt?
– Ugyan mitől?
– Hát tőlem. Kemény ellenfelet lát bennem, mi?
– Mi a csodáról beszél?
– Úgy olvasok magában, mint a nyitott könyvben. Be van csinálva, mert rájött, hogy engem nem 
fog csak úgy berángatni az ágyába.
– Maga nem tudja, mit beszél!
– Jól tudom én, biztos lehet benne. Egy verdeső madárka van a szíve helyén. És különben is, a 
professzor úr azt mondta, ha nem tartom be a Keleten szokásos szabályokat, nem lesz semmi a 
disszertációmból. Pedig én akarom, hogy legyen! Egyre jobban tetszik ez a varázstarisznya, és 
benne a szent balta, vagy mi a frinc-franc. Maga szerint ezek a jóemberek itt a kolostorban, hisznek 
benne, hogy amit elloptak tőlük, az valóban varázstarisznya és varázsbalta volt? Szerkesztek egy 
kérdőívet, és megkérdezek minden szerzetest, hogy mit gondol róluk?
Először láttam élénk csillogást a szemében. És valahogy meg is szépült tőle. – Ha nem lennél az, 
aki vagy, bombázó lehetnél – gondoltam magamban, de gyorsan el is hessegettem magamtól a 
gondolatot. A szépség és a szörnyeteg nem minden esetben különálló kategóriák.
– Várj, Nyima! – parancsoltam rá a megfélemlített gépkocsi nélküli gépkocsivezetőre. – Addig 
ne csinálj semmit, amíg nem beszéltem Padma Gyamcóval.
Bíztam benne, hogy a lakosztályában találom, de csalatkoznom kellett. Padma Gyamco a titkára 
szerint
eltűnt, és csak néhány nap múlva jön vissza. Állítólag be kellett utaznia Timpuba.
Estébe hajlott az idő, amikor végre találtam valakit, aki már akkor Geldanban lakott, amikor 
ellopták a híres-nevezetes baltát a kolostorból.

23.

Dera fogatlan, öreg szerzetes volt, félig süket és félig vak. Jó darabig azt hitte, hogy Padma 
Gyamco beszélget vele, csak amikor ötvenedszerre mondtam el neki, hogy Blobzangnak hívnak, 
tett le róla, hogy megcsókolja a kezem.
– Ó, ó, Blobzang rinpócse! – hajlongott, ahogy csak öreg dereka bírta. – Miért akarod tudni, 
hogy mi volt akkoriban?
– Meg kell találnom az ellopott baltát!
– Burgonyát mondtál? Nem, burgonyát akkor még nem kaptunk.
– Baltát mondtam.
– Ó, azok a favágások! Akkor fájdult meg a kezem. Alig tudta az orvos láma meggyógyítani.
Végül azért csak dűlőre jutottunk valahogy.
– Ott lógott a graszta egy tarisznyában a kincstárban. De ott ám! Szép graszta volt, én is láttam. 
A bhumpa volt rávésve.
– Nem tudod, ki lopta el?
Hirtelenjében nem tudtam mást kérdezni tőle. Hiszen már az is óriási szellemi teljesítmény volt, 
hogy egyáltalán visszaemlékezett a réges-régi eseményre.
– De. Tudom – mondta váratlanul tiszta hangon az Öreg. – Vagy legalábbis sejtem.
– Ki?
– Az állomásról. Azok.
– Milyen állomásról beszélsz?
– Hát akik a jeget olvasztják.
– Jeget olvasztanak?
– Jósolnak belőle. Csak nem előre, hanem visszafelé. Már harminc évvel ezelőtt is itt voltak. 
Mondtam is az apátnak – na, hogy is hívták, már elfelejtettem –, hogy ne eresszen be mindenkit a 
kolostorba. Ő azonban szerette ezeket a jégvizsgálókat. Megmutatták neki a jeget, és visszafelé 
jósoltak belőle.
Folyt a verejték a homlokomról a megfeszített figyelemtől. Mi a jó fene lehet az a visszafelé 
jósolás?
– Tudod, hogy csinálják? – kérdezte az öreg. – Nekem elmondták. Először is fúrnak egy nagy 
lyukat a jégbe, és ami a lyukban volt, azt kihúzzák. Olyan jeget húznak ki a többi jég közül, mint 
egy vékony oszlop.
Érted?
Érteni értettem, bár csak nehezen tudtam lefordítani magamnak az öreg szavait.
– És?
– Megvizsgálták ezt az oszlopot, és megmondták, hogy sok-sok évvel ezelőtt milyen volt az idő. 
Azt mondták, volt olyan, hogy nem is volt tél errefelé, és hogy tigrisek futkároztak a hegyek között 
meg pávák. Én azért nem hittem el ezeket, rinpócse. Ugye jól tettem, hogy nem hittem el?
Megnyugtattam, hogy jól tette, és tovább faggatóztam.
– Mikor költözött el az állomás a hegyekből? Az öreg értetlenül nézett rám.
– De hiszen... nem költözött el. Ott van az, ahol régen. Csak már nem járnak át olyan gyakran 
hozzánk. Padma Gyamco megfogadta a tanácsomat, és nem enged be a kolostorába nyakló nélkül 
idegeneket. Azt hiszem, ők lopták el.
– Miből gondolod?
– Hát... voltak köztük néhányan, akik érdeklődtek a dolgaink iránt. Egyre az imatermekben 
tébláboltak, mondtam is a hampónak, az apátnak, már nem jut eszembe, hogy hívták, hogy baj lesz 
belőle. Na, hát lett is!
– Nem emlékszel egyetlenegy névre sem azok közül, akik annak idején itt jártak az állomásról?
Az öreg megvakargatta kopasz fejét.
– Emlékszek én, csak nem tudom kimondani őket. Pedig itt vannak a nyelvemen. Várj csak, 
rinpócse.
Feltápászkodott, a ládájához ment, kinyitotta, és hosszasan kotorászott benne. Már-már azt 
hittem, megfeledkezett rólam, és az imakönyvei között turkál, amikor hirtelen visszafordult, és egy 
kis papírcetlit nyújtott felém.
– Olvasd csak el, rinpócse.
A ceruzával írt név már erősen megkopott, de azért még jól kivehető volt minden betűje. David 
Ostrowsky – állt a papíron. Talán ezzel már kezdhetek valamit.

24.

Nyima ugyan elmagyarázta, hova kell mennem a vacsorámért, de valahogy nem volt kedvem a 
kásához. Arra gondoltam, inkább kibontok egy konzervet a tartalékjaimból.
Mivel egészen megfeledkeztem Miss Drinkwaterről, nem tudtam hova tenni, hogy zárva találom 
a cellám ajtaját. Azt hittem, Nyima zárta be, és már indultam volna, hogy megfeddjem érte, és 
elkérjem tőle a kulcsot, amikor csengő női hang szökött ki a kulcslyukon.
– Ki az?
Egyetlen pillanatig azt hittem, idegen cella ajtaján próbálkozom, aztán hirtelen rádöbbentem, 
hogy mi a helyzet. Szobatársam van, méghozzá nem is akármilyen.
– Én vagyok az– morogtam.
– Ki az az én?
– A kényszerű cellatársa.
– Kicsoda?
Legszívesebben akkorát rúgtam volna az ajtóba, hogy kiforduljon a sarkából. Szerencsére még 
idejében türtőztettem magam. Nem akartam kárt okozni Geldan kolostorának – éppen elég baj neki, 
hogy ellopták a varázsbaltáját –, azonkívül nem szerettem volna rossz színben feltűnni a 
szerzetesek előtt. Márpedig, aki cellaajtókat rugdos, nem feltétlenül nyeri el a lámák barátságát.
– Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence – mondtam fogcsikorgatva.
– Kicsoda? Nem hallom jól.
Még egyszer elismételtem. És ha lehet, közben még erősebben csikorgattam a fogam.
– Ja, maga az? Várjon egy kicsit, mindjárt beengedem.
Vártam. Legalább öt percet. Éppen ismét meg akartam rázni a kilincset, amikor végre kinyílott 
előttem a cellaajtó.
– Jöjjön be, Mr. Lawrence.
Ezekben a pillanatokban aligha rólam mintázták volna meg a mosolygó szerzetes szobrát.
– Valami baj van? – kérdezte Miss Drinkwater tágra nyitva a szemét.
Én viszont a számat tátottam ki – ki tudja, hányadszor azóta, hogy betettem a lábam ebbe az 
elátkozott kolostorba –, s csak nagy sokára sikerült valahogy becsuknom. Miss Drinkwater, vagy 
aki előttem állt, nem az a Miss Drinkwater volt, akivel korábban találkoztam. Ez a Miss Drinkwater 
világoskék blúzocskát viselt, alatta a nagy semmivel, s mivel a blúzocska meglehetősen átlátszó 
volt, csak a nagy semmit kellett volna látnom alatta. Csakhogy én mást is láttam.
Ahogy lejjebb csúszott a pillantásom, észrevettem, hogy a blúzocska párja is rajta van, egy 
hasonló színű alsó rész képében. Hogy ez milyen volt, meg sem kísérlem leírni.
Miss Drinkwater észrevette megdöbbenésemet, és értetlenül nézett rám.
– Mi a fenét bámul, mi?
Mivel még mindig lefelé néztem, ő is lehorgasztotta a fejét. Aztán vidáman felnevetett.
– Ó, hát maga azt bámulja? Nincs rajta semmi bámulnivaló.
– Áááá... éééén... – nyögtem, és igyekeztem felemelni a fejem.
– Még nem vagyok kész vele – mondta. – Ha az ember a világ végén jár, nehezebb a vele való 
foglalatosság, nem igaz?
Őszintén mondom, megszédültem. Valahogy nem erre számítottam, amikor feljöttem Geldanba.
– Nézze, kisasszony... – nyögtem.
– Hívjon csak nyugodtan Augustának, ha már egy fedél alatt lakunk.
– Nézze, Augusta...
– Várjon, hadd fejezzem be. Gondoltam, amíg maga távol van, csinosítgatom egy kicsit. De még 
nem értem a végére. Megengedi, hogy folytassam? Akarom mondani, folytatom. Elvégre ez a cella 
kettőnké, nem igaz? Különben hamarosan befejezem. De ne bámuljon feltűnően rám, mert ideges 
leszek, és elrontom a fazonját.
, Egyre nehezebben kaptam levegőt.
– Én talán... majd... később...
– Fenét később! Üljön le, és imádkozzon, vagy amit akar.
Elkapta a karom és berántott a cellába. Itt ért a második meglepetés.

25.

Ágyaink egymás mellett álltak, bár Nyima igyekezett távolságot tartatni velük. A cella 
szűkösségére való tekintettel azonban csak mérsékelt sikerrel járt. így is cirka egy méter választotta 
el őket egymástól. Ez azonban nem akadályozta meg Miss Drinkwatert, azaz Augustát, hogy 
telepakolja az enyémet is üvegekkel és tégelyekkel. Mintha egy kozmetikus vagy gyógyszerész 
költözött volna össze velem. Sőt még az egyetlen faszékre is került két vagy három ecset és kefe.
– Csináljon magának helyet. Különben bámulhat is, ha akar. Úgyis meg kell szoknunk egymást. 
Bár, a fene se tudja, hogy fogom megszokni magát. Rohadt nehéz együtt lakni azzal, akit nem 
kedvelünk.
Mintha ott sem lettem volna, felpattant az ágyára, és felhúzta a lábát.
– Csak arra kérem, maradjon csendben, mert ha fecseg, zavar az alkotásban.
Behunytam a szemem. Mielőtt azonban végleg becsukódott volna, láttam, hogy kinyújtja a kezét 
egy kis ecsetecske felé.
– Hé! – mordult rám barátságosan. – Nem adná oda az ecsetemet? Maga lesz az ok, ha elszúrom 
az egészet. Pont a legrosszabbkor kopogott.
Ebben egyetértettünk.
Éppen ismét be akartam csukni a szemem, de ismét csak nyitva maradt valahogy. Így aztán jól 
láttam, hogy bedugja az ecsetet egy kis üvegbe, megkavargatja, majd elkezdi rákenni az üveg 
tartalmát az egyik lábujja körmére. Közben még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében.
– így ni. Hárommal már kész voltam, amikor kopogtatott. Maguk férfiak nem is sejtik, hogy a 
lábköröm lakkozása milyen művészi érzéket kíván. A maguk gyenge agyával képtelenek felfogni, 
hogy mi, nők,
hetente, vagy akár naponta megismételjük Leonardo vagy Murillo teljesítményét. A mi 
tevékenységünk a hétköznapok művészete. Maguk csak azt kívánják... – hahh, mit kívánjak?! – 
követelik szerencsétlen sorstársaimtól, hogy kikenve-kifenve jelenjünk meg a szemük előtt, amit 
aztán egy lenéző mosollyal vesznek tudomásul. Sőt néha még azt kapjuk jutalmul, hogy erre kellett 
neked ez a sok idő? Ilyenek maguk, férfiak!
Most, hogy kissé megnyugodtam, jobban is megszemléltem a munkáját. Nos, Miss Drinkwater 
mintákat rajzolt a körmére. Kis köröcskéket, csillagocskákat, vonalkákat, mit tudom én miket. 
Olyan ügyesen forgatta az ecsetjét, mintha valóban a festészet valamely óriása született volna újjá 
benne.
Kénytelen voltam megállapítani – bár minden sejtem tiltakozott e megállapítás ellen –, hogy 
Miss Drinkwater egy bombázó. Sőt azok között a bombázók között is az első helyek egyikét 
foglalhatta volna el, akikkel valaha szorosabb kapcsolatba kerültem. Csakhogy a feje... illetve, ami 
benne volt!
– Most azt várja, hogy megkérdezzem magától, tetszik-e? – kérdezte felpislantva rám.
– Nem tudom, mit várok magától – mondtam őszintén.
– De én nem kérdezem meg. Egyszerűen nem érdekel a véleménye. Nem magának festem ki 
magam, remélem, ezzel tisztában van?
– Én is remélem.
– Saját magamnak akarok tetszeni. Saját magam miatt csinálom. Engem nem fog holmi 
hízelkedéssel levenni a lábamról, mint annyi szerencsétlen áldozatát.
– Ezt meg honnan veszi?
– Lerí magáról. Adja vissza a holmimat!
Bár nem én hánytam szét az ágyamon egy fél kozmetikai szalont, engedelmeskedtem. Így aztán 
hamarosan megszabadultam a felesleges kacatoktól.
Miss Drinkwater elégedetten nézegette a körmeit, egyáltalán nem törődve vele, hogy mást is 
mutogat, nemcsak az ujjacskáit. Jómagam többször is igen határozottan becsuktam a szemem, 
csakhogy a természet ezen a napon ellenem esküdött. Amíg Nyimával a kolostor felé közeledtünk, 
akkora homokvihar kapott el bennünket, hogy kénytelenek voltunk egy kis erdőcskében menedéket 
keresni ellene. Úgy hullott a fejünkre a homok, mintha az angyalok ezen a délutánon homokozóst 
játszottak volna odafent. Ennek aztán az lett az egyenes következménye, hogy most, amikor 
becsuktam a szemeimet, a belehullott homokszemcsék birizgálni kezdték a szemhéjamat. 
Kénytelen voltam hát nyitva tartani őket, ha akartam, ha nem.
Miss Drinkwater, azaz Augusta egy nagy, sásból fonott táskába rakta az üvegcséit. A legutolsót 
felemelte, és az ablak felé tartotta. Nyilván azt akarta megnézni, mennyi lehet még a csodaszerből.
A nap ezekben a percekben bukott le a hegyek mögött. Búcsúzó sugarai belopakodtak a szobába. 
Éppen azon voltam, hogy lehúzzam a csizmáimat, amikor Augusta halkan felsikkantott, és a szája 
elé kapta a kezét. Nem gondolhattam másra, mint hogy most jött csak rá: egyik lábujját kifelejtette 
a festegetésből.
– Valami baj van? – kérdeztem kajánul. Augusta tanácstalan képpel nézett rám.
– Én azt hiszem... nem is tudom...
Gyorsan az ablak felé pillantottam. A halványsárga sugarak búcsút intettek Geldan kolostorának.
– Valaki... benézett az ablakon.
Tekintettel arra, hogy cellánk az első emeleten helyezkedett el, valószínűtlennek tűnt, hogy bárki 
is bebámuljon hozzánk. Erre azonnal figyelmeztettem is Miss Drinkwatert.
– Én mégis láttam valamit – erősködött a lány.
– Mit látott? – sóhajtottam.
– Hát... az az igazság, hogy csak futólag láttam. Egy nagy... szőrös pasast! Akkora feje volt, 
mint egy medvének. És... olyan furcsán csillogott a szeme.
Egyetlen ugrással az ablaknál termettem. A délutánra felmelegedett időnek köszönhetően 
Augusta nem zárta be az ablakot, hanem néhány ujjnyira nyitva hagyta.
Ezúttal nem a szépségesen szép naplementében akartam gyönyörködni, hanem meg akartam 
győződni róla, valóban látogató érkezett-e hozzánk.
Ameddig a szemem ellátott – legalább öt belső udvart tudtam áttekinteni ebből a magasságból – 
nem észleltem semmi gyanúsat. A harmadik udvarban lézengett ugyan néhány szerzetes – vörös 
köpenyben és sárga sapkában –, egyikük sem volt azonban szőrös, és a fejük is normális 
nagyságúnak tűnt.
Az viszont nyugtalanított, hogy közvetlenül az ablakunk előtt mintegy fél méter széles 
deszkaperem futott. Az építő szándéka szerint az emeleti tetőrész faragványait tartotta. Mintegy 
húsz-harminc centiméternyire az ablakunk alatt húzódott – ha valaki nagyon akarta volna, 
végiglopakodva rajta, benézhetett volna a cellánkba.
– Mi a helyzet? – kérdezte mögöttem Augusta.
– Semmi. Bizonyára csak árnyékot látott.
– Dehogy láttam árnyékot! Én egy embert láttam.
Vagy valami hasonlót... De engem nem érdekel! Ha kukkoló, hát legyen kukkoló! Ilyenek 
maguk, férfiak! Ilyen sekélyes a lelkiviláguk. Képesek felmászni a háztetőre, csakhogy kilessenek 
egy félmeztelen nőt. Betegek maguk valamennyien!
Még egyszer kinéztem az ablakon. A nap már ott billegett a horizonton – készen rá, hogy 
lebukfencezzen mögé. Búcsúzó sugarai megvilágították a deszkaperemet. És rajta az évek alatt 
felgyülemlett vastag porréteget.
Ez még önmagában nem is lett volna baj, hiszen nem zavart a por. Ha feltámad a szél, úgyis 
becsukom az ablakot.
Ami ennél sokkal jobban aggasztott, az a néhány, emberénél jó pár számmal nagyobb, mezítelen 
lábnyom volt, amely a porba nyomódva várta az éjszakát.
Összeszorítottam a számat, és becsuktam az ablakot.

26.

Miss Drinkwater, ahogy meghallotta a halk csattanást, felkapta a fejét.
– Mit csinál?
– Becsuktam az ablakot – mondtam.
– Miért csukta be?
– Éjszakára általában becsukják az ablakokat a Himalájában.
– Hát én nem csukom be! Magának sem árt egy kis friss levegő. Remélem, nem ijedt meg a 
kukkolótól? Az első pillanatban valóban félelmetes volt... éppen úgy, mint Indiában.
– Mi történt Indiában? – kérdeztem egyre az ablak felé pislogva.
– Nyomomba szegődött egy szőrös Mikulás. Egy jógi, vagy micsoda. Nem tudom, mit akart 
tőlem, nem mondta meg. Valahányszor találkoztunk, virágot dobott felém. Egyszer még a kezemet 
is elkapta. A professzor úr alig tudta ellökdösni tőlem. Ott egy bungalóban aludtunk, tudja, olyan 
kis földszintes vityillóban, képzelje, egy reggel arra ébredtem, hogy a pasas ott szobrozik a 
szobámban. Szerencsére még a szúnyoghálón kívül volt, és csak bámult rám mozdulatlanul. 
Akkorát sikítottam, hogy fél Bombay összeszaladt. Az én emberem erre kámforrá vált. Később 
megtudtam, hogy nem akart bántani, csupán egy régen halott asszony újjászületésének tartott. Vagy 
azt hitte, istennő vagyok. Hátha ez is azt hitte?
– Azért mégiscsak jobb lenne, ha becsuknánk az ablakot.
– Nem és nem. Egyszerűen képtelen lennék úgy aludni. Most pedig, bye-bye!
– Hova megy? – ugrottam fel az egyetlen székről.
– Mosakodni.
– Várjon, elkísérem.
Miss Drinkwater lebiggyesztette a száját.
– Abból, hogy maga a mesterem, még nem következik, hogy meg is moshatja a hátam. Nyima 
már elintézett mindent. A folyosó végén van meleg víz egy hordóban, ott a WC is. Csak 
csicsikáljon, és készüljön fel a holnapra. Meg kell találnunk a tarisznyát, és el kell mesélnie, hogy 
mi rejlik e mögött a graszta mögött. Elvégre meg kell írnom valamiből a dolgozatomat!
Felkapott egy sporttáskát az ágya mellől, és kilibegett a szobából.
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy sok bajom lesz még Augusta Drinkwaterrel.

27.

Szerencsére nem recsegett odakint a cellák előtt húzódó folyosó padlója, így észrevétlenül a 
nyomában maradhattam. Miss Drinkwater nem sokat törődött az ablakán beleső ismeretlennel, 
valószínűleg már meg is feledkezett róla. A folyosó falán gyengén pislákoló villanykörték égtek. 
Bezzeg, amikor utoljára jártam itt, még nem volt bevezetve a villany. Vagy igen? Vagy akkor még 
saját áramfejlesztője volt Geldannak? Akárhogy is erőltettem az agyam, nem tudtam 
visszaemlékezni rá.
Miss Drinkwaternek nem kellett messzire mennie. A mi cellánktól számított tizennegyedik ajtó 
mögött rejtezett a sebtében berendezett fürdőszoba.
Amikor Augusta mögött becsukódott az ajtó, a falhoz dőltem, és gondolkodni próbáltam. Mi az 
ördög közepébe cseppentem már megint?
Már az sem tetszett, hogy Bhumtangban rosszul lettem, vagy mi a fene, és majd széttörtem a 
függönyhúzó rudat egy szerencsétlen szerzetes fején. Az pedig igazi nyugtalansággal töltött el, 
hogy megközelítőleg ugyanígy járt McKinley is. Két ennyire hasonló eset nem lehet a véletlen 
műve. Mindketten ide igyekeztünk: Geldanba. Csak nem akart valaki megakadályozni bennünket, 
hogy feljöjjünk a hegyek közé. De ki, és miért? Aztán itt van ez a jeti. Ha másvalaki próbálta volna 
beadni, ami velünk történt, kinevettem volna. Csakhogy velem esett meg a dolog, és egyáltalán 
nem álmodtam a kalandokat... Kinyújtottam az ujjaimat, és alaposan belecsíptem a karomba. 
Amikor végigfutott rajtam a fájdalom, biztos voltam benne, hogy nem álmodom. És kábult 
állapotban sem vagyok. Persze, az azért előfordulhat, hogy álmodom, miközben azt álmodom, hogy 
nem álmodom.
Megráztam a fejem, és visszatértem a jetihez. Mindeddig meg voltam győződve róla, hogy nem 
létezik. Elképzelni is nehéz, hogy az alatt a néhány év alatt, amit a Himalájában töltöttem, ha 
létezne, ne futottam volna Össze vele. Vagy ne találkoztam volna olyannal, aki közelről is látta. 
Csakhogy egyetlen, hitelt érdemlő tanút sem tudtam felhajtani soha. Csupán részeg pásztorok 
fecsegtek róla, de ők is annyiféleképpen írták le, ahányan csak voltak.
Akkor viszont ki a fene tört be Nyima rokonainak az istállójába, ki emelte magasba a dögnehéz 
kecskebakot, ki ragadta magával, ki támadott meg bennünket, és ki lökte be a szakadékba a 
terepjárót?
Itt tartottam, amikor a benti zajokból arra következtettem, hogy Miss Drinkwater hamarosan 
felbukkan a folyosón. Gyorsan ellöktem magam a faltól, és visszakocogtam a cellánkba.
Miss Drinkwater üde volt, mint egy harmatos rózsaszál. Még dudorászott is valamit, amint 
átlépte a küszöböt. Megtorpant, végignézett rajtam, majd elhúzta a száját.
– Maga ruhástól szokott aludni?
– Miért aludnék ruhástól? – kérdeztem.
– Mert valahogy nem akaródzik levetkőznie.
– Gondolkodtam.
– Igazán? Megtudhatnám, min?
– A tarisznyán és a grasztán.
– Rájött valamire?
– Egyelőre semmire. Most pedig szíves engedelmével én is megfürdök.
Elismerőn csóválta meg a fejét.
– Ki gondolta volna? Mikor szokott fürdeni? Hetente? A statisztikai adatok szerint a férfiak 
kevésbé vonzódnak a vízhez, mint a nők. Talán úgy gondolják, hogy a szag is olyan férfias dolog. 
Olyan macsós.
Megkerestem a törülközőmet, és nagy-nagy önuralommal néztem rá.
– Zárja be mögöttem az ajtót, és ha lehet, az ablakot is.
– Nem fél, hogy nem engedem vissza?
– Ez a cella az enyém is, nemcsak a magáé. Azonkívül ha már megfürödtem.,.
– Jó, jó, csak menjen. Nem fogom megszaglászni, biztos lehet benne!
Összeszorítottam a fogam, és bevonultam a botcsinálta fürdőszobába.
Természetesen a történtek ellenére sem zárta be az ajtót, és mire visszaértem a cellánkba, már 
aludt, mint a tej.
Felrántottam magamra a pizsamámat, és lefeküdtem én is.
Attól tartottam, hogy megnehezíti majd az éjszakai nyugodalmamat, ha ott szuszog a 
közelemben. Bár visszataszító egy perszóna... mégiscsak olyan valaki, aki képes megkavarni az 
ember gondolatait.
Főleg, ha úgy öltözik, akarom mondani, vetkőzik, és úgy festi a körmét, hogy közben mindene...
Elaludtam.

28.

Sok mindenre ébredtem már életem során, ami durván kirántott az álom ölelő karjaiból. 
Ébredtem vonatfüttyre, kutyavonításra, kakaskukorékolásra, részegek énekére, sőt arra is, hogy ég 
felettem a tető. Sikoltásra is ébredtem, de olyan élesre és kétségbeesettre, mint amilyet Miss 
Drinkwater produkált, még soha. Így aztán úgy beleragadtam tőle az ágyba, mintha lekvárban 
feküdtem volna.
Első ijedtségemben a lányt kerestem, de nem találtam sehol. Ágyán himalájányi pettyes 
ágyneműt láttam feltornyozva, ő azonban nem volt közöttük. Csak a sikolya keringett a cellában.
Annyira azért nem voltam nyeretlen kétéves, hogy teljesen váratlanul ért volna az incidens. 
Mielőtt elaludtam volna, párnám alá dugtam a 38-as Smith and Wessont. Ha már az ablakot nem 
csukhattam be.
Megmarkoltam a 38-as nyelét, és kiugrottam az ágyból. Ez aztán súlyos tévedésnek bizonyult. 
Az a megtermett alak, aki átrohant a szobán, elkapott, és félrelökött.
Önmagában véve még nem lett volna baj, ha olyan erővel lök félre, mint ahogy mi szoktuk 
félrelökdösni embertársainkat. Csakhogy a fekete árnyék nem volt közönséges embertárs. Az ő 
lökése körülbelül ahhoz volt hasonlatos, mint amikor egy gőzdugattyú lök mellbe valakit. 
Megrendítő volt, és ellenállhatatlan. Éreztem, hogy valami betakar, lefogja a lábam, és a fejemre 
borul.
Addig kapálóztam, amíg össze nem találkoztam valakivel. A valaki emberi lény volt – meleg és 
illatos. Sőt, nemcsak a négy végtagja és a feje jelezte, hogy emberrel van dolgom, hanem egyéb 
testrészei is. Hogy megszabadulhassak a rám boruló valamitől, kénytelen voltam ezeket is 
végigtapogatni.
Itt ért a második megrendítő ütés. Pontosan a szemem alatt. Valaki kisiklott a kezeim közül, és 
ordított, mint a fába szorult féreg. – Segíííítség! Szatííír!
Közben dolgozott a kezével is és a lábával is. Nem számoltam, de az alatt a másfél perc alatt, 
amit az ágyában töltöttem, kaptam vagy ötven pofont, és legalább száz rúgást. Ez utóbbiak közül 
néhány különösen fájdalmasnak bizonyult.
Ekkor már nem tudtam, ki elől is kellene menekülnöm valójában. Az elől a fekete, árnyékszerű 
valaki elől-e, aki ott futkosott a cellában, és amikor leestem az ágyról, még rám is taposott, vagy 
Miss Drinkwater elől. Úgy éreztem magam, mintha egy ruhával megrakott szekrény dőlt volna rám. 
Szerencsére hamar leugrott rólam, és az ablak felé igyekezett. Hatalmas csörrenést hallottam, és az 
ablak tokostól-üvegestől eltűnt a semmiben.
Nem tudom, említettem-e már, hogy Geldan kolostorában ugyan bevezették a villanyvilágítást – 
minden cellába jutott is egy-egy gyengén pislákoló körte –, este tíz után azonban csak ritkán 
világítottak. Ha valakinek az éjszaka sötétjében halaszthatatlan dolga támadt, kénytelen volt 
zseblámpához vagy olajmécseshez folyamodni.
Volt nekem zseblámpám, hogy is ne lett volna, csak éppen a táskám mélyén rejtezett néhány 
nagyméretű könyv alatt. Az olajmécses viszont itt várakozott a kezem ügyében, az ágyam mellett. 
Letérdeltem, és remegő kézzel gyufa után tapogatóztam. Az ablak elé akasztott selyemfüggöny úgy 
lebegett, mintha kintről fújták volna.
Nagy nehezen megtaláltam a gyufát, és fellobbantottam a lámpa lángját. A sárga, félénk fény 
óvatosan futott végig a romokon. Akárki is volt a támadónk, nem sok érzéke lehetett a 
lakberendezéshez. Mindent felborított, amit csak talált, de semmit nem tett a helyére.
Éppen a széket állítottam a talpára, amikor a pöttyös ágynemű–tenger alatt megszólalt egy 
vékonyka hang.
– Van itt valaki?
Ellenőriztem, hogy nem tört-e ki a szék lába, aztán rácsüccsentem.
– Hé! Kérdeztem valamit! – mondta a hang, még mindig félénken, de már jóval erőszakosabban, 
mint korábban.
Megtapogattam magam és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy nem tört el semmim. Zúzódások 
dolgában azonban már közel sem lehettem ennyire bizakodó.
– Ne közelítsen! – figyelmeztetett a hang immár határozottan. – Ha közelebb jön hozzám, 
magába szúrom a késem!
– Nem megyek közelebb magához, nyugodt lehet – nyögtem, még mindig a képemet tapogatva. 
– Eszem
ágában sincs.
– Jól megkapta, mi?
– Ha ez Örömet okoz magának, bevallhatom: jól.
– így jár az, aki másra támad. És ez még csak a kezdet. Erőszakért életfogytiglan jár. Nézzen ki 
az ablakon és búcsúzzon el a Himalájától. Különben nemcsak kés van nálam, hanem revolver is.
Nem tréfált, valóban volt nála egy kis csillogó-villogó revolverecske. Játékfegyvernek tűnt, de 
közel sem volt az.
– Ugye, most meglepődött? Látja, mennyi eszem van? Tízszer több, mint bármelyik férfinak. 
Pontosan tudtam, mire számíthatok. Ha egyszer elöntik a maguk agyát a buja gondolatok...
Ebben a pillanatban megkopogtatták odakint az ajtót. Felálltam és kinyitottam. A folyosón 
McKinley állt a rémülten toporgó Nyimával a háta mögött. McKinley sötétkék tréningruhába bújt, 
a Nyima mellett álldogáló szőke, hosszú lábú, kék szemű lány zöldbe. Nyima szerzetesi öltönyben 
pompázott, csupán a sárga süveg hiányzott a fejéről.
– Itt... sikoltott valaki? – kérdezte Bob bekémlelve a vállam felett a szobába. – Mintha... Miss 
Drinkwater hangját hallottam volna.
Miss Drinkwater ebben a másodpercben mászott ki az ágyából. Legnagyobb meglepetésemre 
nem valami ennivaló kis hálóingecskében, hanem ugyancsak zöld tréningruhában, revolverrel és 
késsel a kezében.
– Elvágom a torkát, maga gazember!
– Megbolondult, Miss Drinkwater? – kiáltotta vasvillaszemeket meregetve a lányra Bob. – Mi az 
ördögöt csinál, meg tudná magyarázni?
– Hát hogyne – mondta lihegve Augusta. – Lelepleztem egy szatírt. Az ön barátját. Sejtettem, 
hogy ön nem tud róla, professzor úr.
McKinley rám nézett, megcsóválta a fejét, és belépett a cellába. Első pillantása arra a kis fapadra 
esett, amelyre este néhány könyvet tettem. A könyvek a földön hevertek, a fapad pedig forgácsaira 
hullva beterítette a szobát. Bob ismét rám villantotta a szemét. Azt olvastam ki belőle, hogy csak 
nyugalom, ő majd rendbe tesz mindent.
– Mi történt, Miss Drinkwater? – kérdezte hivatalos hangon a lánytól. – Képes összeszedni a 
gondolatait, vagy reggelig várjunk rá?
– Persze hogy képes vagyok – mondta Miss Drinkwater. – Nem gondolja, hogy egy ilyen 
pasas... egy ilyen... de számítottam rá, ezért le sem vetkőztem. Mégis... elaludtam valahogy. Arra 
ébredtem, hogy... ez a fickó, Mr. Lawrence, lehúzza rólam a takarót, a ruhám alá nyúl, és tapogat.
McKinley elvörösödött. Szinte lángolt a feje a pírtól. Mintha egyetlen pillanat alatt óriási 
pipaccsá változott volna.
– Jól van, nem szükséges részleteznie. Igaz ez,
Leslie?
Szemem sarkából láttam, hogy a másik lány irigykedve bámul Augustára. Neki talán nem lett 
volna kifogása az éjszakai kaland ellen.
– Természetesen nem – tiltakoztam. – Miss Drinkwatert egy jeti támadta meg. ő maga is látta.
– Igaz ez, Miss Drinkwater? Augusta megnyalta a száját.
– Korábban egy szőrös fickót láttam benézni az ablakon, az kétségtelen.
Bob hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét.
– Mi a helyzet, Leslie?
Komor képet vágtam. Már csak azért is, mert lüktetett minden tagom, mintha hernyótalpak alól 
másztam volna ki.
– Nem tudom, Bob.
– Nyima elmesélte a kalandjaikat. Éppen a végénél tartott, amikor meghallottuk Augusta 
kiáltozását.
– Hm. És mit szól hozzá?
– Fogalmam sincs róla, ki lehet a fickó. Maga elhiszi, hogy egy igazi jeti...
– Dehogy hiszem!
– Akkor viszont meg kell keresnünk a fickót.
– Holnap majd megkeressük.
Megfordult, és kivonult a szobából. Joan bátorítón rám kacsintott. Nyima már korában lelépett, 
nyomát sem láttam a folyosón.
Becsuktam mögöttük az ajtót.

29.

Óriási szerencsénkre éjszakai látogatónk nem tette tönkre az ablakkeretet, csupán kiszakította a 
helyéről. Ott hevert nem messze az ablaktól, a fapárkányon. Éppen rá akartam lépni a deszkára, 
amikor rémült hang csattant a hátam mögött.
– Most meg hova megy?
– Az ablakkeretért – mondtam mogorván.
– Ne... segítsek?
– Majd megoldom valahogy magam is – mondtam, és lehuppantam a deszkapárkányra. Mintha 
recsegést hallottam volna magam mögött. Biztos voltam benne, hogy Miss Drinkwater az, és csak 
remélni mertem, hogy nem akar lelökni a háztetőről.
Kinyújtottam a lábam, elkaptam vele a keretet, és megpróbáltam magam felé kotorni. Már-már 
sikerült volna, amikor Augusta élesen felkiáltott.
– Nézze! Jézusom! Nézze!
Mivel csak előrenézhettem, azonnal észrevettem a hatalmas, fekete alakot, amely ebben a 
pillanatban bukkant fel a hármas számú belső udvarban. A megtermett, vaskos lény görnyedt 
tartással futott, s úgy látszik, tisztában lehetett a kolostor alaprajzával, mivel egyenesen a negyedik 
számú udvarba átvezető ajtó felé igyekezett.
Megbabonázva bámultam rá. A fickó mintha csak megérezte volna, hogy nézik, megtorpant, és 
felkapta a fejét.
– Hööööö! – szakadt ki belőle az ordítás. – Hööööö! Megrázkódott, és átmenekülve a szomszéd 
udvarba, eltűnt a szemünk elől.
Miss Drinkwater halkan szipogott a hátam mögött.

30.

Arra ébredtem, hogy nagyot csörren valami a fülem mellett. Első pillantásom Miss Drinkwaterre 
esett, amint zöld tréningruhájában éppen parancsszavakat kiáltozott valakinek. Kissé felemeltem a 
fejem, hogy meggyőződjek róla, nem álmodom-e. Az, akinek a kiáltozás szólt, Nyima volt. A 
gépkocsivezető láma sértődött képpel éppen egy vödör vizet locsolt szét a cellában.
– Így, ni! – vezényelt Miss Drinkwater. – A bacilusok minden kis repedésben megbújhatnak. 
Oda is a fertőtlenítővel!
Olyan szag csapta meg az orrom, hogy majd elájultam tőle.
– Geldanban nincs is bacilus! – ellenkezett mogorván Nyima. – Még sosem láttam egyet sem.
– Mert azokat nem is lehet látni. Tudod, hogy miért áll a Négy Világtáj Őr a bejáratnál?
– Persze hogy tudom – nyögte Nyima. – Hogy elriassza a gonosz szellemeket.
– Léteznek gonosz szellemek egyáltalán? – kérdezte álnokul a lány.
– Persze hogy léteznek – biccentett Nyima.
– Láttál már egyet is közülük?
– Szerencsére nem. De azért léteznek. Csak éppen többnyire láthatatlanok.
– De azért léteznek?
– Most mondtam.
– Akkor a bacilusok miért ne létezhetnének?
Nyima dühösen morgott valamit, és csak sikálta tovább a padlót.
Hogy végre engem is észrevegyenek, megkaristoltam a torkom. Éppen akkor fedeztem fel, hogy 
Miss Drinkwater csomagjai összepakolva várakoznak az ajtó mellett.
Vad öröm töltötte el a szívem. Végre, végre megszabadulok tőle!
– Felébredt? – kérdezte a lány, megállva az ágyam mellett. – Elég rondán néz ki, Nyima majd 
ken magára valamit.
Szerencsére nem láttam magam. Elég volt az, hogy éreztem. Mintha ezernyi apró tű szurkálta 
volna a bőröm.
– Jól van, Nyima – hallottam némi csiszikolás után a lány hangját. – Elmehetsz.
Nyima morgott és ment. Csak a fertőtlenítő szaga maradt utána.
Augusta szomorú szemekkel nézett rám.
– Látom, elmegy – mondtam a táskákra mutatva. – Okosan teszi. A jeti bizonyára rám vadászik. 
A saját cellájában nyugodtabbak lesznek az éjszakái.
Miss Drinkwater lehajtotta a fejét.
– Haragszik?
Igyekeztem palástolni az Örömömet.
– Dehogy haragszom. Nagyon bölcsen teszi, ha visszaköltözik az eredeti cellájába. Én a maga 
helyében...
Miss Drinkwater azonban nem engedte, hogy végigmondjam.
– Hajnalban beszéltem a professzor úrral. Feljött, hogy megnézze magát. Nagyon aggódik maga 
miatt. Azt mondta... rám bízza a döntést.
– Jól döntött – mondtam a bepakolt táskákra sandítva. – Én majd csak megúszom valahogy. Van 
már némi himalájai tapasztalatom. Miattam ne aggódjék.
Nem tudom még, kicsoda a fickó, de megtudom. Doktori téma meg annyi hever errefelé, mint 
kő a domboldalakon. Ha egy-két napot vár, találok én magának megfelelőt...
– Felesleges – mondta Miss Drinkwater megragadva az első táskát. – Már találtam.
– Igazán? Hát akkor... én már nem is kellek magának. Kellemes himalájai tartózkodást, Miss 
Drinkwater.
– Köszönöm – mondta a lány. Megemelte a táskáját, és a tartalmát az ágyára öntötte.
Úgy megrémültem, hogy mellényeltem. Jó fél percig köhögtem, míg végre magamhoz tértem.
– Mit csinál, Augusta? Az isten szerelmére...
– Hiszen mondtam – nézett rám értetlenül. – A professzor úr rám bízta a döntést.
– De hiszen maga úgy döntött...
– Úgy döntöttem, hogy maradok.
– A disszertációja...
– Megkedveltem valahogy ezt a témát. Bhumpa a grasztán, és ami mögöttük van. Nagyon 
izgalmas.
– De hát maga nem kedvel engem!
– Nem mindig válogathatja meg az ember a mesterét. Látott már kung-fu-filmeket?
– Volt szerencsém, de hogy jön ez ide?!
– Látta a fiatal, feltörekvő, kung-fu-nemzedékek mestereit? Valamennyien vén, kopasz, fogatlan 
fickók.
– Azért én talán mégsem...
– És mégis sokat lehet tőlük tanulni. Ezek a kung-fu-palánták is megerőltették magukat, és 
mesterek lettek. Majd összeszorítom a fogam, és kibírom magával valahogy.
– De amikor nem kellene kibírnia! Azonkívül életveszélynek teszi ki magát.
– Nem vagyok én olyan ijedős, mint az éjszaka mutattam. Szégyellem is magam érte. Különben 
a professzor úr is helyeselte a döntésemet.
Ezen nem csodálkoztam.
Felemelte a második számú táskát, és annak a tartalmát is ráöntötte az ágyára.
– Akkor miért pakolt össze? – kérdeztem kétségbeesetten.
Miss Drinkwater vidáman felnevetett.
– Hogy az az ütődött Nyima nehogy eláztassa a holmimat. Jön reggelizni, vagy marad?
Levonultunk az étkezőbe.

31.

A délelőttöm nagyjából azzal telt, hogy megpróbáltam találni valakit, aki jobban vissza tud 
emlékezni a harminc évvel ezelőtt történtekre, mint Dera szerzetes. Munkámat sajnos kevés siker 
koronázta. Egyetlen öreget találtam csak, aki akkor már itt élt, de ő sem volt jobb szellemi 
állapotban Deránál. Azt mégiscsak megtudtam tőle, hogy a kutatóállomásról valaki egyszer 
ajándékozott egy ezüsttálat a kolostornak – ott kell lennie a lhakangban, az imateremben. Mivel 
Padma Gyamco még mindig Timpuban tartózkodott, nem volt kitől engedélyt kérnem a vizsgálatra. 
Úgy döntöttem, rövidre zárom a dolgot, és leballagtam az imaterembe. Rövid szemlélődés után 
rájöttem, hogy az az imaterem, amelyet az idős szerzetes megjelölt számomra, inkább már csak 
raktárként működik. Voltak ugyan benne oltárok, istenszobrok is néhányan – még a Négy Világtáj 
Őrei is ott álltak fenyegetőn a bejáratnál – mégis a bomlás és romlás jeleit mutatta minden. A 
vitrinek üvegén vastagon száradt a kosz, a falfestmények alaposan kifakultak, s a tetőről lecsüngő 
templomi zászlók sem ragyogtak régi fényükben. Sóhajtottam, és végigjártam az oltárokat.
Természetesen nem találtam meg az ezüsttálat,
amelyre az idős szerzetes utalt. Őszintén szólva meg is lepődtem volna, ha megtalálom. 
Nézelődtem még egy kicsit, meggyújtottam egy füstölőpálcikát, megvártam, amíg izzani kezd, 
aztán már indultam is a kijárat felé. A Négy Világtáj Őrei előtt jártam, amikor megcsillant valami a 
terem egyik távoli sarkában. Befelé jövet nem vettem észre, mivel félhomály uralkodott idebent, a 
füstölő parazsa azonban megvilágította még a legeldugottabb sarkokat is.
Az a valami, ami a szemembe tűnt, egy hatalmas bhumpa volt. Valószínűleg nagyobb ünnepek 
alkalmával hintettek belőle az ájtatoskodókra és az istenszobrokra szenteltvizet. Szépen vésett 
darabnak látszott; nem is értettem, miért került a sarokba. Aztán megértettem. Ahogy kezembe 
vettem, feltűnt, hogy repedt az oldala; a repedésen át kiszivárgott volna belőle a szenteltvíz.
így múlik el a világ dicsősége – gondoltam magamban, és már-már visszatettem volna a helyére, 
amikor észrevettem, hogy alátétje is van. Az alátétet ebben az esetben egy lapos, virágvésetekkel 
díszített, ezüstszerű tál jelentette. A karimájára vésett virágok között egy hosszú versenycsónak 
ringatódzott, felette felirat: Az 1961-es regatta hőseinek; Fulham szenátor. Látszott, hogy a feliratot 
később megpróbálta eltávolítani valaki – reszelgette egy kicsit, valószínűleg smirglivel – aztán 
belátta, hogy nem megy olyan könnyen, mint gondolta volna, ezért hagyta a fenébe az egészet.
Mivel a tál mélyén és a vésetek redőiben fehér por ült, előbb lefújtam, és csak aztán fordítottam 
meg. Ahogy reméltem, a hátoldalán is találtam egy feliratot. A felirat ugyancsak angol nyelvű volt. 
Geldan kolostorának hálás tisztelettel. Vincent Frenak.
Akárhogy is kerestem, nem találtam rajta dátumot. A véset alatt azonban rábukkantam egy 
másik, sokkal halványabb és vékonyabb karcolatra. Úgy tűnt, hogy hegyes szöggel karcolták bele a 
fémbe. Ez a felirat már nem angolul, hanem tibeti nyelven hirdette, hogy a tálat Vincent Frenak 
adományozza a kolostornak.
Tanácstalanul a levegőbe emeltem a trófeát. Nem volt elég nehéz ahhoz, hogy tiszta ezüst 
lehetett volna. Ez volt talán az oka, hogy valaki berejtette a félreeső sarokba, hogy aztán néhány 
évtizedre megfeledkezzenek róla.
Óvatosan visszatettem a helyére és ráhelyeztem a bhumpát. Volt idejük összebarátkozni a 
hosszú évek alatt, miért szakítsam el őket egymástól? Annyit mindenesetre elárult a titkaiból, hogy 
egy Vincent Frenak nevű pasas ajándékozta a kolostornak.
Vajon ki lehetett ez a Vincent Frenak?

32.

Visszamentem a cellámba, hogy mielőtt felsétálnék a hegyoldalon a kutatóállomáshoz, cipőt 
cseréljek. Úgy gondoltam, könnyebben mozgok sportcipőben, mint a csizmámban.
Kinyitottam az ajtót, és azon nyomban kővé is dermedtem a meglepetéstől. Miss Drinkwatert és 
Nyimát összebújva találtam Miss Drinkwater ágya tetején, és ha nem tartottam volna lehetetlennek, 
akár rosszra is gondolhattam volna.
Pedig felesleges lett volna bármi helytelenre gondolnom. Nyima és Augusta egy tibeti nyelvű 
könyv felett bújtak össze, s olyan lelkesen magyaráztak egymásnak, hogy egyszerűen 
megdöbbentem tőle. Nyima, akinek fél lelke lezuhant a terepjáróval együtt a szakadékba, vidáman, 
félrehúzott szájjal mutogatott valamit Augustának, aki éppen néhány tibeti szót ismételgetett. 
Hosszú másodpercekig megkövülve bámultam rájuk, és csak akkor köszörültem meg a torkom, 
amikor rájöttem, hogy akár délutánig is elálldogálhatnék így az ajtóban, észrevétlenül.
A torokköszörülésre felkapták a fejüket. Miss Drinkwater arcáról akkor sem olvadt le a mosoly, 
amikor rám nézett. Természetesen nem vontam le belőle azt a téves következtetést, hogy az elmúlt 
órák során megkedvelt volna, inkább annak tudtam be a mosolyát, hogy valami kellemes, simogató 
élmény érte. Bár el nem tudtam képzelni, hogy függhet ez össze Nyimával.
Rövidesen megtudtam. Nyima lecsusszant az ágyról, és se szó, se beszéd, kicibált a folyosóra. 
Ott aztán megragadta a karom, és ragyogó arccal nézett rám.
– Blobzang rinpócse! Ez egy csindamani!
A csindamani a minden kívánságot kielégítő mesebeli drágakő, bár ebben az esetben Nyima 
nyilván csak egyszerű drágakövet értett alatta.
– Micsoda? – kérdeztem tétován.
– Hát Miss Drinkwater!
– Hogy érted azt, hogy csindamani? – kérdeztem gyanakodva. Ha egy láma azt mondja valakire, 
hogy csindamani, akkor annak meg is van az oka. Márpedig semmi okot nem láttam, amely Miss 
Drinkwater esetében a hízelgő címet indokolta volna.
Nyima rám mosolygott.
– Tudod, hogy mielőtt Padma Gyamco szerzetese és gépkocsivezetője lettem volna, Timpuban, 
a szerzetesi iskolában tanítottam?
– Nem tudtam – mondtam az igazságnak megfelelően. Kissé elcsodálkoztam ugyan, hogy a 
minden hájjal megkent Nyima tanár volt valaha, de a szemem sem rebbent.
– Pedig így volt. Külföldieket tanítottam tibetire meg Sákjamuni hitére. Sokat tanítottam, 
bizony.
– Ennek örülök.
– De egyetlen egy sem volt közöttük olyan, mint Miss Drinkwater! – mondta mély 
meggyőződéssel.
– Igazán?
– Rinpócse, ez a nő kész csoda! Hallottad, hogy ejtette a tibeti szavakat?
– Valahogy elmulasztottam felfigyelni rá.
– Kár. Nézd, rinpócse, te igazán jól beszéled a nyelvünket, sőt fordulatosan is, és a szavak között 
is tudsz válogatni, a kiejtésed is megfelelő, de Miss Drinkwater.
– Azt akarod mondani, hogy jobban tud tibetiül, mint én?
– Nem, dehogy, meg ne sértődj érte, rinpócse, de majd jobban fog! Olyan ennek a lánynak az 
agya, mint a sigacei agyag.
– Az milyen? – tudakoltam.
– Az olyan – magyarázta Nyima –, hogy ha egyszer belemész a gépkocsiddal, örökre benne 
marad a kereke nyoma. A sigacei agyag megtartja a nyomot, aztán jön a hideg vagy éppen meleg 
szél, és kiszárítja. A nyom örökre belevésődik az agyagba, kirobbantani sem lehet belőle. Így van 
Miss Drinkwater agyával is. Ha elmondok neki egy szót, beleragad, és nem jön ki többé belőle. Fél 
óra alatt háromszázat tanult meg. És milyen kiejtéssel, rinpócse!
Nem vagyok az a kifejezetten irigy típus, de borús tekintettel nézegettem cellánk nyitva hagyott 
ajtaja felé. Vajon milyen pozitív vonásait leszek még kénytelen elviselni Miss Drinkwaternek?
– Folytathatom... az órát, rinpócse? – kérdezte Nyima türelmetlenül. – Megígértem Miss 
Drinkwaternek.
– Miss Drinkwater velem jön – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Ahogy te is.
– Hova, rinpócse? – kérdezte meghökkenve a lefokozott gépkocsivezető.
– Felmegyünk a kutatóállomáshoz a hegytetőre – mondtam. – Van ellene kifogásod?
– Mi lenne, rinpócse? – tárta szét a karját Nyima. – Útközben is megtarthatom az órámat.
Később tudtam meg, hogy Nyima lelkesedése nem csupán Miss Augusta Drinkwater kétségkívül 
nem mindennapi képességeinek szólt, hanem annak az ígéretnek is, amelyet a lány tett neki. 
Nevezetesen, hogy ha megtanítja tibetiül két hét alatt, ötszáz dollár üti a markát.
Annyi pénzért pedig Nyima még egy néma pekingi kacsát is megtanított volna.

33.

Mielőtt elindultunk volna, lesétáltam a konyhába, hogy némi ételt vételezzek az útra. Nem kis 
meglepetésemre Bobot találtam az egyik ebédlőasztalnál félig szunyókálva. Amikor berontottam, 
felkapta a fejét, és álomittas szemekkel nézett rám.
Köszöntöttem, és gyanakodva odasétáltam hozzá.
– Csak nincs valami baja, Bob?
McKinley megtörölte az orrát a zsebkendőjével.
– Ni... incs – mondta bizonytalan hangon. – Azt hiszem.
– Rosszul érzi talán magát?
Bob McKinley gyerekarcán árnyék futott át. Gyakran lángoló szeplői most éppen a kialvás 
állapotában voltak. Ritkán láttam ilyen kedveszegettnek, ezért meg is hökkentem tőle. Bár úgy 
egyébként neheztelnem kellett volna rá, egy csapásra megfeledkeztem róla, hogy a nyakamba 
varrta Miss Drinkwatert.
– Tényleg, mi a baja? Robert megcsóválta a fejét.
– Valahogy... mindig kiakadok, ha olyan jelenséggel találom szemben magam, mint ez a jeti.
– A jeti miatt búslakodik?
– Részben. Értse meg, én racionális tudomány művelője vagyok, A társadalomkutatás és a jog 
nagyon is racionális dolgok.
– Eeeegen.
– Ez akkor is így van, ha maga nem ért egyet vele. Éppen ezért, nem hiszem el, hogy a jeti 
létezik.
– Emiatt nem kell elkeserednie: én sem hiszem el.
– Akkor mivel magyarázza mindazt, ami odalent, a faluban történt magával és Nyimával?
Kénytelen voltam megvakarni a fejem búbját.
– Még nem tudom. De egyszer meg fogom magyarázni.
– És azt mivel magyarázza, ami az éjszaka történt a cellájukban?
– Erre sincs még konyhakész magyarázatom. – Augusta elmondott mindent. Először azt hitte,
hogy maga akar bebújni a paplana alá...
– Nem is mertem volna. Attól féltem, hogy maga fasírtot csinál belőlem, ha értesül róla.
– Na látja, ebben nagyon is téved. Mindenesetre az a valaki, aki meglátogatta magukat... nagyon 
úgy néz ki, hogy nem normális, földi ember.
– Hát nem az, ez kétségtelen.
– És ezt maga csak így mondja?
– Azon vagyok, hogy megtudjam, kicsoda a fickó. Látszott rajta, hogy mondani akar még 
valamit, de aztán becsukta a száját; Csak hosszas vívódás után nyitotta ki ismét.
– Leslie... maga nem tegnap óta ismer engem, igaz?
– Igaz.
– Akkor tanúsíthatja, hogy én mindig... hogy is mondjam csak... kellő tisztelettel viseltettem a 
társadalmi együttélés szabályai iránt.
Olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy megsajnáltam. Főleg, hogy hiányzott a szeméből az a 
lelkes, gyerekes csillogás, amely annyira kedvessé tette.
– Történt valami velem Timpuban, ami... egyszerűen felfoghatatlan.
– Mi a fene?
Bob sóhajtott, és elmesélte, amit Laksmitól már hallottam. Hogy a könyvtárban, álmából 
ébredve verekedni kezdett.
– Képzelheti, hogy... teljesen ki vagyok borulva – nyögte, miközben őszinte megdöbbenésemre, 
könnyek csillogtak a szemében. – Ez egyszerűen... elviselhetetlen. Joan és Augusta szemében én 
vagyok az őrült professzor... aki mindenre képes. Így pedig... nem lehet élni!
Átkaroltam a vállát, és barátságosan oldalba taszítottam.
– Akkor hallgassa meg az én történetemet. Elmeséltem neki, hogy kergettem meg Padma 
Gyamco küldöttét a könyvtárban, és hogy táncoltattam meg a fején a függönyhúzó rudat. 
Közvetlenül azután, hogy álmomból ébredtem.
McKinley úgy eltátotta a száját, hogy szinte az asztalt érte az alsó állkapcsa.
– Ez... ez... hihetetlen! Mi történt velünk, Leslie?
– Még ezt sem tudom – mondtam sóhajtva. – De ezt is meg fogom tudni. Mikor történt magával 
a baleset? Közvetlenül azelőtt, hogy feljött volna Geldanba?
– Két nappal azelőtt.
– Laksmi tudta, hogy maga Geldanba készül?
– Persze hogy tudta, hiszen elmondtam neki. Csak nem arra az őrültségre gondol, hogy Laksmi...
– Egyelőre nem gondolok semmire. Csak megpróbálom feldolgozni magamban a történteket.
– És... maga... hogy...?
– Én is azelőtt ugráltattam meg a botot a láma fején, hogy feljöttem volna ide. És én is 
elmondtam Laksminak, hova utazom. Apropó... szokott maga Laksmival teázni?
– Természetesen szoktam. Naponta többször is. – Ismét eltátotta a száját. A sok-sok szeplő 
kigyulladt az arcán a felháborodástól. – Ez... lehetetlen! Maga mindig csak... ilyen ostobaságokra 
gondol! Vegye tudomásul, hogy az egy nagyon rendes lány, és... és... nem tűröm, hogy ilyesmiket 
gondoljon róla!
Most már tetszett a fickó. Kezdte egyre inkább megközelíteni a régi Bob McKinleyt. És a hangja 
is felháborodottan mutált, mint egy kamaszé.
– Az az izé... borzasztó magában, hogy... végig kell hallgatnom az oktalan... gyanúsítgatásait, 
és...
Szóval, kezdett kiborulni. Sietősen leléptem volna, ha nem lettem volna biztos benne, hogy van 
még valami a tarsolyában. Ismertem, mint a tenyeremet, tudtam, hogy rejteget még valamit előlem. 
Azt is tudtam, hogy szívesen megszabadulna a hallgatás terhétől, csak a félelem visszatartja tőle. 
Vártam egy kicsit, és éppen azon töprengtem, hogy fogjak neki a kérdezősködésnek, amikor 
váratlanul ismét kirobbant.
– Ez... ez... egyszerűen tűrhetetlen magától! Maga nem mérlegel... Ahogy megtörténik valami, 
már ki is mondja az ítéletet, ahelyett, hogy megrágná a dolgokat.
Ez természetesen nem volt igaz, ezt ő is tudta, csak valami nagy-nagy megrázkódtatás mondatta 
vele az igaztalan vádakat.
– Maga... nem ismeri Joant! – rikácsolta, mutálta égő szeplőkkel az arcán. – Maga nem ismeri 
őt, és azonnal... nyomban gyanúba is fogná. Ezért nem lehet magára bízni semmit!
Megütődve bámultam rá. Mi a csodát akarok én Joanra fogni? Hiszen jószerével még nem is 
ismerem.
– Ha elmondanám, maga bizonyára... bizonyára... Az pedig igazságtalan és tűrhetetlen lenne!
– Mi a fenéről óbégat itt? – dörrentem rá.
– Hát ez az! – mutálta kétségbeesetten. – Ez az, amiről beszéltem. Már hisztériázik, már kiabál, 
már piros az arca...
Tökéletes képet adott saját magáról, pedig nem is volt tükör a közelünkben.
Nyeltem egy nagyot, és megfogtam a karját.
– Próbáljon megnyugodni, Robert!
– De hiszen, a fene vigye el magát, én nyugodt vagyok! Maga hisztériázik, magával nem lehet 
beszélni, magagyanúsítgat...
– Jól van – adtam meg magam. – Adjon két percet és megnyugszom. Ígérem, nem fogok 
hisztériázni, nem fogok kiabálni, és a gyanúsítgatásoktól is eltekintek.
Tenyerembe hajtottam a fejem. Közben azért az ujjaim között az arcát lestem. Csak akkor 
hagytam abba a leskelődést, amikor láttam, hogy elhalványulnak a szeplők a képén, és valamelyest 
konszolidálódnak a vonásai.
– Na? – kérdezte még mindig vibráló nyugtalansággal a hangjában. – Megnyugodott?
– Meg – mondtam. – Tökéletesen.
– Akkor elmondom... illetve, nem is tudom.... El tudja maga képzelni, hogy Miss Joan... izé... 
szóval... meggyilkoljon valakit?
Mintha a Himalája dőlt volna rám.
– Mit csinált? Meggyilkolt valakit?
– Hát nem most mondtam... hogy maga... – eh! – beszélhet magának az ember! Képes ilyet 
gondolni erről a szegény lányról... Hiszen annyira kivan, hogy... alig mertem magára hagyni. Ha 
nem küldött volna ki a cellájából, eszembe nem jutott volna, hogy...
Lassan, de biztosan elkezdett forogni körülöttem az étkező. Kénytelen voltam arcomra szorítani 
a tenyeremet, hogy megállítsam.
– Mi történt Miss Joannel?
– Hát nem az imént mondtam?
– Nem hallottam jól.
– Mi a fene van magával, megsüketült? Még egyszer elmondom, de utoljára... Nem is tudom, jól 
teszem-e, de elmondom... Szóval, bent járt a jeti a cellájában!
Éreztem, hogy hideg futkározik a hátamon.
– Mikor?
– Mikor? Mikor? Nem tud mást kérdezni?
– Tudnék, de most ezt kérdezem.
– Reggel. Kora reggel. Talán még... hajnal előtt.
– És... mi történt...
– Hát... Szóval, Joan nagyon ki van akadva. Sajnos én nem hallottam semmit, és az sem tűnt fel, 
hogy nem jön... nem akar reggelizni.
– Mi történt, nyögje már ki!
– Szerencsére... nem bántotta.
– Hát mit csinált?
– Semmit.
– Hogyhogy semmit?
– Ahogy... mondom. Csak állt, és... nézte. Joan pedig... szólni sem tudott a rémülettől. Akkor a 
jeti odament hozzá, és... megsimogatta a haját.
– Te jó ég!
– És... de nem úgy ölte meg. Ajándékba kapta tőle, vagy mi a fene.
– Tessék?
– Joan... rálőtt.
– És?
– Ne türelmetlenkedjék... ne türelmetlenkedjék már... különben is... – Mivel lőtt rá?
– Gázpisztollyal.
– És?
– A jeti... elmenekült. Az arcához kapott, és... elmenekült.
Felsóhajtottam. Eszerint rosszul értelmeztem a gyilkosságot. Gázpisztollyal nemigen lehet 
megölni senkit.
Joan bizonyára azért aggódik, hogy megölte a fickót. Kár aggódnia, azt a pasast legfeljebb 
aknavetővel lehetne elpusztítani.
– Nem ő ölte meg!
– Nyugodjon már meg – ütöttem a vállára. – Nincs is itt semmiféle gyilkosság. Ha a jeti volt 
nála – márpedig ki más lett volna ? –, akkor nyugodtan alhat. Még csak meg sem perzselte a szőrét 
a gázpisztoly. A jeti vígan éli a világát, ha erre gondol.
– Dehogyis erre gondolok! – tiltakozott mutálva Bob. – Ki beszél itt a jetiről?
Ismét meg kellett támasztanom a fejem a tenyeremmel. Mi az ördögről fecseg ez itt?
– Akkor kiről beszélünk?
– A fickóról... a zsákban!
– Milyen fickóról, milyen zsákban?
– Jöjjön gyorsan!
Felpattant, és olyan gyorsan szedte a lábát előttem, hogy ugyancsak igyekeznem kellett, ha a 
nyomában akartam maradni.

34.

Átfutottunk egy folyosón, majd felszaladtunk egy lépcsősoron. Néhány perc múlva ott álltunk 
Miss Joan Hasselbank cellájának ajtaja előtt.
Bob halkan megkocogtatta az ajtót.
– Én vagyok az, Joan. Kérem, nyissa ki az ajtót.
Léptek csosszantak odabent, és kinyílott az ajtó. Az a zöld tréningruhás lány, aki szembenézett 
velem, csak nyomaiban emlékeztetett arra, akivel tulajdonképpen még meg sem ismerkedtem. Bob 
mindeddig sikeresen akadályozta meg, hogy összeismerkedjünk. Bizonyára attól rettegett, hogy 
Miss Drinkwater helyett őt tüntetem majd ki a figyelmemmel.
Szóval, Miss Joan Hasselbank szeme beesettnek tűnt, sötét karikák húzódtak alatta, mintha 
ébren töltötte volna az éjszakát. Két, kissé puffadt orcája arról árulkodott, hogy csak nemrég 
hagyhatta abba a sírást.
– Magammal hoztam Mr. Lawrence-et – mondta könnyedén Bob. – Ne féljen, nem lesz semmi 
baj. Ő már tudja, hogy nem maga volt.
A lány nem szólt semmit, csak szélesre tárta előttem az ajtót.
Nem is kellett mondania, hogy mit keressek. A cella hátulsó részében, félig kilógatva az 
ablakon, egy csomag feküdt. Ha jól láttam, egy cipzáras hálózsák, és benne valami.
– Ez... az? – kérdeztem közelebb lépve hozzá.
– Mondtam Joannek, hogy... hagyja el a celláját, és... ne maradjon itt vele... de ő nem akarta. Azt 
mondta... akárki is, megérdemli, hogy ne hagyja egyedül... és nem ő volt, Leslie. Joan esküszik rá, 
hogy csak gázpisztollyal... ugye, Joan?
Immár nem törődve velük, közelebb léptem a hálózsákhoz. A benne fekvő valami egy ember 
formáját mutatta. Lehetett volna alvó ember is, ha nincs teljesen behúzva a cipzár.
Anélkül hogy engedélyt kértem volna rá, a hálózsák fölé hajoltam, és megrántottam a húzózárat. 
A zár kellemetlenül hersegett, ahogy a sűrű csendben leszaladt vagy félméternyit.
Hátratántorodtam, amint megpillantottam a zsákban fekvőt. Láttam már halottat eleget, nem 
különösképpen rendülök meg tőlük, ettől viszont mégiscsak megrendültem. Nem mintha 
elviselhetetlen lett volna a látványa; éppen ellenkezőleg. A zsákban nem egy eltorzult arcú, 
meggyilkolt emberi lény feküdt, hanem egy múmia.
A mumifikálódott halott szőke, hosszú hajú férfi volt életében. Arcára rászáradt a bőr, akárcsak 
vékony karjára, amelyet mintha védekezőn tartott volna maga elé. Testét barna, szakadozott, 
műanyag ruha takarta. Jó néhány évvel ezelőtt még narancssárga színű lehetett.
Bobnak nemigen akaródzott közel jönni a zsákhoz, a lány azonban szorosan mögém állt. Csak 
icipicit remegett a hangja, amikor megszólalt.
– Nem én... tettem. Én csak... rálőttem... Sóhajtottam, és ráhúztam a cipzárat a halott arcára.
– Tudom.
– Nem Joan... volt a tettes! – mondta biztos távolságból Bob.
– Azt sem tudom, kicsoda – sóhajtotta a lány. Feléjük fordultam, és letöröltem a verejtéket a 
homlokomról.
– Hajlandók segíteni nekem?
Bob gyanakodva pislogott rám. Olyan magasra kúszott fel a hangja, hogy szinte karcolta a 
csendet.
– Mit akar tőlünk?
Amikor megmondtam, képtelenek voltak tiltakozni. Aztán Joan bólintott, és elfutott, hogy 
megkeresse Nyimát.

35.

Nyimában nem lehettem biztos, de végül is kellemesen csalódtam benne. Joan útközben 
elmondhatott neki egy s mást, mert komor volt a képe, amikor belépett a cellába.
– Itt vagyok, rinpócse.
Meg sem kellett kérdeznem tőle, hogy látott-e már halottat. Ha szerzetes, akkor naponta 
találkoznia kellett haldoklókkal odalent a falvakban. Hiszen a láma kötelessége a haldoklók fülébe 
suttogni a Halottak Könyvének megfelelő passzusait, hogy a szegény lélek ne bolyongjon 
kétségbeesetten a bardo, az élet és a halál közti állapot tekervényes labirintusaiban, hanem amilyen 
gyorsan csak lehet, találjon rá a megfelelő újjászületés világos Ösvényére.
Sóhajtottam, majd a hálózsákra böktem.
– Egy halott van benne, Nyima.
A szerzetes kissé megrázkódott, de egyéb jel nem mutatta, hogy megrendült volna.
– Segítesz nekem egy kicsit?
– Segítek, rinpócse.
– Húzd le a cipzárat.
Nyima a zsákhoz lépett, és lerántotta a húzózárat. Megszemlélte a múmiát, majd néhány tantra-
mondást morzsolt szét a fogai között. Tétován ruhája öble felé tapogatódzott, hogy elővegye az 
olvasóját – éppen emiatt aggódtam –, de szerencsére félúton megakadt a mozdulata.
– Ismered? Nyima nemet intett.
– Honnan ismerném, rinpócse?
– Találkozhattál vele valahol. Akár a városban, akár a falvakban.
– Múmiák nem mászkálnak sem Timpuban, sem a hegyek között.
– Arra gondoltam, amikor még élt.
– Akkor én még gyerek voltam, rinpócse.
Joan ekkor kezdte csak felfogni, hogy a halott már nagyon régóta halott, és hogy nem Ő lőtte le. 
Mint később kiderült, azt hitte, hogy a jeti, vagy az, aki a jetiálcát magára öltötte, nem egyedül 
érkezett, hanem társa kíséretében. A gázpisztolyból leadott lövedék aztán ezt a társat találta telibe. 
Hogy miképpen került a teste a hálózsákba, azon még nem törte a fejét Mindenesetre, ahogy 
kezdett számára is nyilvánvalóvá válni, hogy a lövése nem tett kárt senkiben, végérvényesen 
megnyugodott.
A férfi európai ember volt, kétség sem férhetett hozzá. Bár az elmúlt idő és a mumifikálás 
eltorzították a vonásait, úgy gondoltam, hogy negyvenévesnél nem lehetett idősebb, amikor 
meghalt.
– Mumifikálták? – kérdezte Joan.
Ez volt az első kérdés, amelyre választ kellett keresnünk. És ehhez kellett Nyima.
Nyima pontosan tudta, mit akarok tőle. Nézte egy darabig a férfit, aztán megrázta a fejét.
– Biztosan nem. Erre nem szokás. Csak előkelő lámákkal teszik meg néha, de azokkal sem így.
– Hát hogy?
Nyima megvonta a vállát.
– Többnyire aranybevonattal látják el őket. Ismerek olyan kolostort, ahol az elhunyt főapátot 
aranymázzal vonták be. Ha nem kap levegőt, sokáig eláll. Olyat is hallottam, hogy vajban vagy 
olajban tartósítják őket... bár ez inkább tibeti területen szokásos. Az az igazság, rinpócse, hogy 
manapság a hatóságok beleszólnak az egyház dolgába, nem lehet csak úgy eltenni a halottakat, mint 
ahogy a befőttet teszik el a nepáli asszonyok. Vége a szép, nyugodalmas időknek.
– Eszerint ezt nem úgy tették el?
– Biztosan nem, rinpócse.
– Akkor mi történhetett vele?
Nyima elgondolkodva nézegette a halott, semmibe meredő üres szemgödreit.
– Csak egyet tudok elképzelni, rinpócse. Hogy szerencsétlenség áldozata lett.
– Éspedig?
– Szerencsétlenül járt a hegyek között. Belezuhant egy szakadékba.
– Hálózsákostól?
– Hát ez bizony probléma, rinpócse.
– Kivesszük a halottat a zsákból – vezényeltem. Joan meghökkenve meredt rám.
– Kivesz... szük?
– Úgy gondoltam, hogy mi hárman.
– Jézusom... én talán inkább kimennék.
– Erre szerettem volna kérni.
– Azaz... mégsem mennék ki. Ez olyan... megfutamodásféle lenne. Én pedig... nem vagyok 
gyáva.
Nyima felemelte a zsákot, és megpróbálta kirázni belőle a férfit. Szerencsére még idejében 
sikerült megakadályoznom benne.
A múmia fagyos volt, de bizonyos helyeken már gyanúsan nedves cseppek ütöttek ki a bőre 
felszínén. Nem maradt habozásra való idő, ezért oldalára fordítottam a csomagot, és egyszerűen 
felvágtam a késemmel. A hálózsák nem ellenkezett; engedelmesen megadta magát a sorsának.
Nyima biccentett, és leterítette a padlóra a köpenyét.
– Oda, rinpócse!
Pár pillanat múlva a múmia Nyima palástján feküdt.
– Uramisten! – motyogta Bob összetéve a kezét. – Uramisten! Hogy került ez ide?
Engem azonban egyelőre más foglalkoztatott. Centiméterről centiméterre haladva 
végigvizsgáltam a testét és a ruháját – már amennyi megmaradt belőle. A háta közepéig nem is volt 
semmi baj, arra a két hatalmas lyukra azonban, amely hajdani dzsekije háta közepén látszott, s 
amely a testébe vájódott, nem számítottam. De mégis ott voltak.
– Talált valamit? – tudakolta mellém hajolva Bob. – Mit talált?
Szó nélkül a két lyukra mutattam.
Bob eltátotta a száját, majd olyan képet vágott, mintha azonnal össze akarna esni. Szeplői vadul 
ugráltak az arcán.
– Ez... ez... lehetetlen! – nyögte. – Ezt az... embert... ezt az embert...
– Mi történt vele, professzor úr? – kérdezte remegő hangon Joan.
Bob McKinley felemelte a fejét, és a lányra nézett.
– Ezt az embert... meggyilkolták, Joan!

36.

Ez volt a helyzet, fehéren feketén. Fogalmunk sem volt róla, kicsoda a férfi, abban azonban 
holtbiztosak lehettünk, hogy meggyilkolták. Valamikor.
Intettem Nyimának, hogy részemről befejeztem a vizsgálatot, és visszapakolhatjuk az áldozatot. 
Néhány perc múlva már becsomagolva az ablakpárkányon pihent.
– Most... mit tegyünk? – tudakolta Bob. – Természetesen jelentenünk kell Padma Gyamcónak.
– Őszentsége feltehetően Timpuban van.
– Akkor utána kell mennünk!
– Hova siet?– érdeklődtem.
– De hiszen ez egy... gyilkosság! Itt meggyilkoltak egy embert!
– Ez igaz – biccentettem. – Csak éppen nem most. Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt.
– Honnan veszi ezt?
– A szerencsétlen állapotából. Nyima? Nyima megsimogatta az állát.
– Azt hiszem... valamelyik barlangból került elő, rinpócse.
– Milyen barlangból?
Nyima elmagyarázta, hogy odafent, ezer-kétezer méterrel feljebb barlangok húzódnak, amelyek 
képesek konzerválni a halottakat. Egyszer, valamelyik hegyvidéki faluban látott néhány mumifikált 
kutyatetemet. A falusiak gyakran így tartósítják kedvenceiket.
– Milyen messze vannak azok a barlangok, Nyima?
– Nincsenek túl messze, rinpócse. Csak sajnos felfelé kell mennünk. Meredeken felfelé. Ott már 
a jég és a hó az úr, rinpócse.
– Onnan került... ide? – nyögte Miss Hasselbank. – Vajon ki lehetett a szerencsétlen?
Erre bizony egyelőre nem tudtam választ adni. Pedig gondosan megvizsgáltam, nincs-e nála 
igazolvány vagy valamilyen papír. Nem volt.
– Talán egy alpinista – találgatta Bob. – Szakadékba zuhanhatott.
– És a golyónyomok?
– Talán nem is golyó nyomai. Talán jégcsapok fúródtak a hátába.
– És ez?
Amit felé mutattam, egy puskagolyó volt. Szép, hegyes golyó. Akkor hullott a tenyerembe, 
amikor a ruhájában matattam a háta közepén.
– Úristen!
– Ezt az embert kétszer hátba lőtték. Aztán bedugták a hálózsákjába, és elrejtették valahol.
– Jézusom! – roskadt Miss Hasselbank az ágyára. – Ki tehette ezt a szörnyűséget?
Ezzel a kérdéssel egyelőre nem foglalkoztam. Sokkal jobban izgatott, hogy hogyan került Miss 
Hasselbank szobájába. Ezt a kérdést aztán fel is tettem nekik.
Bob, aki lassan megszokta a múmia közelségét, hirtelen mutáló hangon felkiáltott.
– Már mondtam, hogy a jeti hozta ide! Vagy az, aki jetiruhát öltött.
– Igazi jeti ez! – tiltakozott Nyima.
McKinley pontosan azt mondta, amire én is gondoltam. Csak úgy kerülhetett Miss Joan 
cellájába, ha a jeti idehozta. De mi a fenéért hozta volna ide?
Bob erre is megadta a választ.
– Vannak olyan törzsek... primitív törzsekre gondolok, ahol ha egy férfi meg akar hódítani egy 
nőt, ajándékokkal halmozza el. Hasonlót figyeltem meg az amazóniai törzsek között, de az óceániai 
szigetvilágban sem ismeretlen a szokás. Úgy történik a dolog, hogy a férfi éjszaka elmegy 
vadászni, és amit sikerül elejtenie, azt leteszi a lány házának a küszöbére, valami kis ismertetőjegy 
– esetleg egy-egy szalagocska kíséretében. Ha a lány szeretettel fogadja az ajándékot, azaz a család 
megeszi, a férfinak van reménye, hogy elnyerje imádottja kegyeit... Ha nem, akkor az elejtett állatot 
kidobják az utcára a kóbor kutyáknak. Néhány évszázaddal ezelőtt,.. Pápua Új-Guineán vagy a 
Tonga-szigeteken, a lányt óhajtó vadász gyakran ellenségei fejét vagy holttestét helyezte szíve 
hölgye küszöbe elé. Ronda szokás volt, de eredményes.
– Mire gondol, professzor úr? – hökkent meg Joan.
– Talán ez a holttest is... ilyesféle áldozat. Maga
megtetszett a jetinek, Joan. Így akarja elnyerni a kegyeit.
– Professzor úr... én mindjárt elhányom magam.
– Nem ajánlom, mert errefelé nem könnyű kitakarítani egy cellát.
– Hogy gondolja, Bob? – kérdeztem kíváncsian. Bob McKinleynek kigyulladtak a szeplők az 
arcán.
Olyan lelkes magyarázatba fogott, mintha nem is feküdt volna a szerencsétlen halott alig 
karnyújtásnyira tőlünk.
– Megölték és elrejtették valahol. Ki tudja, mikor. A barlang vagy szakadék vagy akármi 
mumifikálta a testét. A jeti – egyelőre nevezzük így – megtalálta, és elhozta ajándékát Joannek.
– Te jó isten! – nyögte Miss Hasselbank. – Vajon mi lesz a következő lépése? Én is szerettem 
volna tudni.

37.

Jó két órát gyalogoltunk a vakítóan éles napfényben, és ugyancsak éles levegőben, mire 
felértünk annak a hegynek a kétharmad részére, amelyre a kutatóállomás épült. Innen aztán sokáig 
elgyönyörködtünk a mögöttünk hagyott Geldanban. A lapos tetejű, emeletes kolostor, kunkori 
kiugróival, melléképületeivel, a körülöttük húzódó manifallal a bhutáni építőmesterek ötletességét 
dicsérte. Még ilyen távolból, a nagy hegyek között is feltűnő volt a kolostori épületek masszív 
tömbje. S ez talán nem is volt véletlen. Úgy készítették, hogy a feléje közeledő vándor meg 
lehessen győződve róla: a kolostor és a benne lakozó szerzetesek képesek megvédeni a hágókon 
garázdálkodó szellemektől, démonoktól, gonosz istenektől.
A távoli, hófödte csúcsok barátságosan integettek felénk. Mintha hívogattak volna, hogy gyere, 
vándor, gyere, pihenj meg közöttünk, csodálj bennünket. Csakhogy azzal is tisztában voltam: 
hívogatásuk csalfa, és csak a legképzettebbek élhetnek vele. Aki elhamarkodottan enged a 
csábításuknak, gyakran hálózsákba csomagolva érkezik vissza, mint a mi emberünk.
Az ismeretlen férfi úgy bukkant fel a közelünkben, mintha a földből nőtt volna ki. Valószínűleg 
az egyik elefánt nagyságú kőtömb rejtette el eddig előlünk. Vörös szakállú, lapos orrú fickó volt, 
kék anorákban, szürke vászonnadrágban. Fonott kosarat tartott a kezében, amelyet vidáman felénk 
lengetett.
– Üdv az érkezőnek! Kik járnak erre, ahol a madár sem jár?
Angolul beszélt, de érződött rajta, hogy nem ez az anyanyelve.
– Üdv a kosaras embernek! – integetett vissza Joan mosolyogva. – A nagymamához indult?
– És a farkassal találkoztam – vigyorgott a pasas. – Különben Larsson vagyok. Bo Larsson.
Sorra bemutatkoztunk neki mind az öten. Larsson kedvtelve nézegette a jeansbe és műanyag 
dzsekibe öltözött hölgyeket.
– Hű, de meg lesznek lepve a többiek! Hozzánk készülnek? Már azt hittük, meg sem tisztelnek 
bennünket a látogatásukkal. Pedig mi egyre ott ólálkodunk maguk körül. Annyi csinos lányt még 
Európában sem látni egy rakáson.
A két lány tanácstalanul nézett össze, én azonban értettem a dolgot.
– Maga filmeseknek néz bennünket? A pasas meghökkent.
– Hát nem azok? A két hölgy színésznő – le sem
igen tagadhatnák.
Augusta és Joan szinte elolvadt a gyönyörűségtől. A férfigyűlölő Augusta úgy fürdött Bo 
Larsson rajongó pillantásainak tüzében, mint kiskacsa a tóban.
Bob azonban nem volt valami barátságos hangulatban. Valószínűleg nem tudta még kiverni a 
fejéből a jeti ajándékát.
– Téved – mondta mogorván. – Mi nem színészek vagyunk.
Bo Larsson úgy meghökkent, hogy majd elejtette a kosarát.
– Nem-e? Pedig esküdni mertem volna rá.
– A kisasszony Joan Hasselbank, a kulturális antropológia kiváló kutatója, a másik hölgy, Miss 
Augusta Drinkwater úgyszintén.
A pasas szívére szorította a kezét.
– Oh, Istenem, ez aztán már minden képzeletet felülmúl! Szóval, nemcsak szépek, hanem 
okosak is. És mindez a Himalájában. Ha más mondaná, nem hinném el.
Bo Larsson a skandinávokról alkotott felületes megállapításokkal ellentétben nem volt szófukar, 
sőt! Egész úton csak úgy ömlött belőle a szó.
– Mr. Hewitt bizonyára nagyon fog örülni a jövetelüknek. Tudják... meglehetősen elzárva élünk 
idefenn. Természetesen bejárhatunk Timpuba, nincs is messze, alig néhány óra kocsival. Amikor 
idekerültünk, gyakran befurikáztunk, aztán lassan meguntuk. Mi a fenét csináljunk odabent? 
Annyira unalmas, mint egy norvég falu. Ja, hogy miért van nálam kosár? Követ gyűjtök, ez a 
hobbim. Persze nemcsak hobbi, kicsit több annál... az az igazság, hogy imádom a köveket, pedig 
légkörfizikus vagyok. Talán az apámtól örököltem, aki nem volt ugyan geológus, viszont minden 
követ ismert, ami csak előfordult a skandináv vidékeken.
– Mi volt a kedves papa foglalkozása? – kérdezte udvariasan Joan.
– Pap – mondta Larsson. – Lelkész. Amolyan mindent gyűjtő ember volt. Figyeljék csak! 
Mindjárt meglátják az állomást! Egy, kettő, három! Most!
A fehér falú, kétemeletes kutatóállomás úgy bontakozott ki előttünk a semmiből, mint korábban 
Larsson. Talán azért nem láttuk meg messzebbről, mert fehér falán vakítóan ragyogtak a 
napsugarak. Ha Larsson nem figyelmeztet rá bennünket, sziklafalnak néztük volna.
– Na? – kérdezte büszkén Larsson. – Mit szólnak hozzá?
– Csinos — morogta minden meggyőződés nélkül Augusta. – Egészen csinos.
Pedig nem volt az. Kutyaközönséges betonépület volt, fehérre festett betonfallal körülkerítve. 
Annyi fantázia sem volt benne, mint egy disznóólban. Aki építette, nemigen törődött a festői 
környezettel, egyedül az lehetett a célja, hogy olyan épületet építsen, amely nem ázik be, dacol a 
viharokkal, és jól lehet fűteni. Még azokban az időkben emelhették, amikor a funkció volt minden, 
a látvány meg semmi.
– Hát itt élünk mi – morogta Larsson. – Én már harmadik éve. Jövőre végleg hazamegyek. 
Hacsak meg nem gondolom a dolgot, és meg nem hosszabbítom a szerződésemet.
Az épület és a kerítés határolta keskeny udvarban néhány fehér köpenyes munkatárs sétálgatott 
elmerülten beszélgetve. Jöttünkre felkapták a fejüket, és felénk integettek. Úgy látszott, őket nem 
nyomasztja a csúnya épület.
– Be vannak jelentve Mr. Hewitthoz? – kérdezte Larsson. – Az az igazság, hogy nemigen járnak 
mifelénk látogatók, inkább mi megyünk, például a színészekhez. Hogy azok mi mindent csinálnak, 
uramisten! Halálra röhögtem magam, amikor legutoljára náluk voltunk. Van ott három fura fickó, 
valami Morrisok, hát azokon el lehet ájulni. Szóval, nincsenek bejelentve? Gondolom, az állomást 
óhajtják megtekinteni. Arra kérem önöket, foglaljanak helyet itt egy padon, én bemegyek Mr. 
Hewitthoz és értesítem az érkezésükről. Holtbiztos, hogy fogadja önöket.
Mr. Hewitt maga jött a fogadásunkra egy nyurga, szemüveges férfi kíséretében. Mindketten 
kezet csókoltak a hölgyeknek, a mi kezünket pedig barátságosan megrázták. Nem úgy néztek ki, 
mint akik képesek hátba lőni valakit, és elrejteni egy barlangban. Csak hát azzal is tisztában 
voltam: a külső néha nagyon jól elleplezi a belsőt.
Tíz perccel később Mr. Hewitt elegánsan berendezett dolgozószobájában ültünk egy kerek, 
üveglapú asztal körül. Mr. Hewitt láthatóan oda volt az örömtől, hogy meglátogatta valaki őket. 
Ebből viszont arra következtettem, hogy a színészek nemigen pocsékolják az idejüket a 
kutatóállomás megismerésére.
Teáztunk, kekszet rágcsáltunk, beszélgettünk, miközben a létszámunk egyre szaporodott. 
Rövidesen cirka tizenöten szorongtunk az asztal körül.
– Ritka madár nálunk a vendég – ismételte Mr. Hewitt, ki tudja hányadszor. – Őszintén szólva, 
nincs is nálunk semmi látnivaló. Hacsak a kilátás nem, amely az épület lapos tetejéről tárul a 
szemünk elé. Ha óhajtják, felmehetünk.
Egyelőre eleresztettem a fülem mellett az ajánlatot. Sokkal inkább érdekelt, hogy mit hallok 
idebent.
Igyekeztem úgy terelgetni a beszélgetést, hogy a munkájuknál lyukadjunk ki. Mivel 
ingerszegény környezetben éltek, nem is igen tudtak másról beszélni. Mr. Hewitt elmondta, hogy a 
kutatóállomást nemzetközi szervezetek hozták létre, ők is finanszírozzák, beszámolniuk pedig az 
ENSZ Környezetvédelmi Bizottságának kell. Éves jelentéseket készítenek, amelyekben értékelik a 
Himalája környezetvédelmi helyzetét. Természetesen arról sem feledkeznek meg, hogy egyéni 
kutatásokat végezzenek az időjárási viszonyok jelenlegi és múltbeli állapotát illetően. Mr. Gustav 
Kirchener például jégmintákat vesz, amelynek segítségével bepillantást nyerhetünk az elmúlt 
évszázadok, sőt évezredek időjárási viszonyaiba. Emellett rendszeresen mérik, hogy a 
környezetkárosító anyagok – szilárdak, cseppfolyósak és légneműek egyaránt – mennyire 
veszélyeztetik a Himalája élővilágát.
– Mióta működik a kutatóállomás? – tettem fel a kérdést, miután Mr. Hewitt befejezte 
némiképpen hosszúra nyúlt tájékoztatóját.
– Éppen harminc éve – felelte Mr. Hewitt. – Rendeztünk is a múlt hónapban egy kis ünnepséget. 
A hosszú folyosó falán láthatják mindazok képeit, akik itt dolgoztak a kutatóállomáson. Sajnos az 
alapítók közül ma már senki sem él. Kivéve egy tudományos segéderőt: ő azt hiszem, 
Spanyolországban lakik. Rohan az idő, Mr. Lawrence.
Gyors elhatározással Bob mellének böktem a mutatóujjamat.
– Az a helyzet, Mr. Hewitt, hogy McKinley professzor egy cikket szeretne írni önökről. 
Őszintén szólva ezért jöttünk.
A meglepetés tökéletes volt. Mintha bomba csapott volna közénk.
– Rólunk? – képedt el Mr. Hewitt.
– Rólunk? – képedtek el valamennyien.
– Én? – képedt el Bob.
– Ő? – képedtek el a kísérőim.
Egyedül én nem képedtem el. Csak mosolyogtam, mint piros alma a háztetőn.
Mr. Hewitt csukta be először a száját.
– Nahát! – nyögte. – Ez aztán a meglepetés!
– Ez aztán az! – nyögték a többiek.
– A francba is! – nyögte Bob, de mást nem mert mondani, mert alaposan bokán rúgtam az asztal 
alatt.
– Ezt nem is mondta, professzor úr! – kerekedett ki a lányok szeme.
Nyima tekintete rezzenetlen maradt. Biztos voltam benne, hogy úgy olvas a gondolataimban, 
mint a nyitott könyvben.
– McKinley professzor az elzárt közösségek szociológiai problémáival foglalkozik – mondtam 
nagy komolyan. – Bizonyára saját bőrükön tapasztalják, hogy az elzártság komoly problémákat vet 
fel az emberi kapcsolatok terén.
– Igen. Ezt sajnos tapasztaljuk – biccentett Mr. Hewitt. – Nap nap után. Néha morcosak és 
ingerlékenyek vagyunk. Ilyenkor szerencsére kezébe kaparint bennünket a doktor, és rendbe hozza 
a szénánkat.
Erre nem számítottam.
– Maguknak... külön orvosuk is van?
– Természetesen. Hiszen bármikor megbetegedhet valamelyikünk.
– Kicsoda?
– Én – mondta az asztalnál ülők közül egy női hang.
Ekkor vettem csak észre a kissé kövérkés, csokoládébarna arcú hölgyet, aki mindeddig 
semmivel sem vétette észre magát. Egyetlen mukkanással sem.
– Üdvözlöm, doktornő.
– Én is, Mr. Lawrence.
Mivel kénytelen voltam ráébredni, hogy ingoványos talajra tévedtem, hadováltam még valamit 
McKinley kutatásairól, aztán igyekeztem visszatáncolni. Nemigen mertem remélni, hogy a 
doktornő nem lát át a szitán. Igaz, kissé kövérkés a képe, és álmodozó a tekintete, de láttam én már 
ilyen álmodozó tekintetű nőket, akiknek úgy vágott az agya, mint a borotvapenge.
– Mire lenne szüksége a professzor úrnak? – kérdezte végül Mr. Hewitt Bobra mosolyogva.
Robertnek ekkor már csak úgy lángoltak a szeplők az arcán, vörös kefehajának minden szála az 
égnek állt. Akkora felháborodás dolgozhatott benne, hogy attól tartottam, előbb-utóbb kitör belőle.
Szerencsére Mr. Hewitt feloldotta a feszültséget. Felállt, karon ragadta Bobot és ismét 
felajánlotta, hogy felvisz bennünket a tetőre, ahonnan kiválóan látni a Csomolhari csúcsát. 
Mindenki Örült az ajánlatnak, s én sem utasítottam volna vissza, de mielőtt feltápászkodhattam 
volna, az álmodozó szemű doktornő Mr. Hewitt-hoz fordult.
– Megengedi, főnök, hogy visszatartsam Mr. Lawrence-t?
Mr. Hewitt meghökkent.
– Csak nem lát valami betegséget rajta? Vigyázzon, Mr. Lawrence, Ruthnak röntgenszeme van!
– Igazán nem erről van szó – mosolygott az álmodozó-röntgenszemű doktornő. – Van egy közös 
ismerősünk, róla szeretnék szót váltani vele.
– Sajnálhatja, Mr. Lawrence – mosolygott tovább Mr. Hewitt. – Bár ha az ön korában lennék, 
talán jómagam is elcserélném a világ valamennyi szép kilátását Ruth egyetlen mosolyáért. Hát csak 
beszélgessenek nyugodtan. A kilátást majd később is bepótolhatja.
Egyedül maradtam Ruth doktornővel.

38.

A kövérkés, csokoládébarna arcú, göndör hajú doktornő lecsüccsent velem szemben egy székre. 
Tenyerébe ejtette az állát, és elgondolkodva nézett rám.
– Sokat olvastam magáról – mondta. – Kíváncsi is voltam rá, hogy milyen lehet a valóságban.
– Csalódott? – kérdeztem feszülten mosolyogva.
– Tulajdonképpen nem. Bár... kétségkívül másnak képzeltem. Azt írják az újságok, hogy maga 
roppant energikus és céltudatos fickó. Igaz ez?
– Mondják.
– Eszerint annak is van valami célja, hogy meglátogatott bennünket? Csak azt ne mondja, hogy 
az a szerencsétlen pasas valóban tanulmányt akar írni rólunk, Majd lenyelte a nyelvét rémületében, 
amikor meghallotta, hogy maga mit hadovál Összevissza. Aztán úgy felháborodott...
– ő már csak ilyen.
– Egyeztetniük kellett volna.
– Akkor jutott eszembe a dolog. Illetve... néhány másodperccel azelőtt.
– Jól van – mondta Ruth doktornő. – Kezdjük ismerkedéssel a történetünket. – Felállt, icipici 
pukedlit csinált, és felém nyújtotta a kezét. – Ruth White doktornő vagyok. Mellesleg pszihiáter is.
Jómagam is felálltam, és kezet csókoltam neki.
– A nevem Lawrence – mondtam mosolyogva. – Leslie L. Lawrence.

39.

Ruth White doktornő visszaült a helyére, és röntgenszemeivel kíváncsian nézett rám.
– Akkor hát mesélje el, hogy miért jöttek hozzánk, Mr. Lawrence. Ahogy az újságokból tudom, 
ön furcsa fickó. Mindig beleakad valamibe. Most is beleakadt talán?
Leültem én is, és szomorúan bólintottam.
– Bele.
– Elmondhatja, mibe?
– Azt hiszem, igen. De talán fordítsuk meg a sorrendet. Ha felel néhány kérdésemre, megígérem, 
hogy a végén mindent megtud, amit csak óhajt.
A doktornő széttárta a karját.
– Kérdezzen.
– Az első, amit nem is igazán tudom, miért teszek fel: valóban csak azzal foglalkozik a 
kutatóállomás, amit Mr. Hewitt felsorolt?
A doktornő kissé meghökkent.
– Miért, mi a fenével kellene foglalkoznia? Kedves Mr. Lawrence.
– Leslie.
– Jól van, Leslie. Tehát: az állomás kizárólag környezeti kutatásokkal foglalkozik. Nem 
készítünk kábítószert, ha erre gondol. Bhutánban ez elég nehéz is lenne. És baktériumbombát sem 
állítunk elő. Kizárólag a környezetet vizsgáljuk.
– Mr. Larsson például köveket gyűjt.
– Ó, hát valamennyiünknek van valami bolondériája, különben meg is őrülnénk ebben az 
elzártságban. Ami Bo Larssont illeti, lehetséges, hogy a kövei között lapul néhány nagyon érdekes 
ásvány is, amire hazatérte után fel fogja hívni valakinek vagy valakiknek a figyelmét – erről 
természetesen nem tudhatok –, de őszintén szólva még ezt sem hiszem. Tiszták vagyunk, Mr. 
Lawrence. Ha bűnözőket keres köztünk...
– Nem erről van szó.
– Remélem is. Különben abban a szerencsében van része, hogy jól ismerem a kutatóállomás 
történetét. Mondjuk, hogy nekem meg ez a hobbim. Lehet, hogy én valóban írok majd egy könyvet 
róla, és a pszichiátriai megfigyeléseimről is.
– Remek – dicsértem. – Tehát ismeri az állomás történetét. Remek.
– Igazán? És miért olyan remek?
– Mert talán tud nekem segíteni.
– Segíteni? Miben?
Hátradőltem, és nagy komolyan néztem rá.
– Egy régi gyilkosság felderítésében, Miss... Ruth.

40.

Ruth White mintha icipicit elsápadt volna, bár ezt egy kakaóbarna arcon nem könnyű 
észrevenni.
– Gyilkosságot mondott?
– Arra gondolok. Ruth előrehajolt.
– Mikor történhetett?
– Több évvel ezelőtt. Lehet, hogy sok évvel ezelőtt. Talán nem sokkal a kutatóállomás 
megalapítása után.
– Honnan veszi... hogy gyilkosság történt?
– Megvan rá az okom.
Azt hittem, erősködni fog, hogy többet is szeretne tudni kérdezősködésem okáról, de nem ezt 
tette. Helyette felállt, és megragadta a kezem.
Jó sokáig húzott maga után; többször is befordultunk egy-egy mellékfolyosóba, végül egy 
egyenes szakasz előtt állapodtunk meg. Amerre a szemem ellátott, plakát nagyságú képek foglalták 
el mindkét falat. A képek arcképek voltak; minden bizonnyal az állomáson valaha dolgozott 
kutatókról készültek.
Ruth szeme végigfutott a képeken, aztán rántott még kettőt rajtam, majd megálljt parancsolt. 
Ahol megálltunk, felmutatott a falra.
– Róla van szó?
A képről lenyalt hajú, sötét képű, barátságos férfi nézett ránk. Carlo Cinquanta, hirdette a kép 
alá szegezett fémtáblácska.
– Ő az áldozat? Nemet intettem.
Erre tovább rángatott. Már a folyosó közepe felé járhattunk, amikor ismét megtorpant. – Ő?
Ez sem a mi emberünk volt. Kopasz, kissé kidülledő szemű pasas figyelt bennünket gunyoros 
tekintettel. Mintha azt kérdezte volna a mosolya, hogy mi van, kollégák, még halálomban sem 
hagytok békén?
– Ruiz Costa professzor – mondta a lány. – Talán ő?
– Ő sem.
– És ez itt?
A szőke, vékony arcú férfinak mintha nem tetszett volna az érdeklődésünk. Kissé pökhendi volt 
a nézése, mintha jelezni akarta volna vele, hogy mindenkivel azért nem hajlandó szóba állni.
A kép alá szegezett táblácskára pillantottam.
Vincent Frenak professzor, árulkodtak a bevésett betűk.
Aki az ezüstözött tálcát ajándékozta Geldan kolostorának.
S akinek múmiává aszalódott testét Ugyancsak Geldan kolostora fogadta a falai közé.

41.

Ruth türelmesen megvárta, amíg elhelyezkedem a székemen. Azt is megvárta, amíg jó néhány 
hosszú másodpercig azon töprengek, mit mondhatnék el neki.
– Jól ül? – kérdezte végül mosolyogva.
– Az a helyzet, hogy találtunk egy holttestet – mondtam minden tétovázás nélkül.
Egyszeriben lehervadt a mosoly a képéről.
– Gondoltam. Hol?
– Mondjuk, egy barlangban. Véletlenül bukkant rá, aki rábukkant. De lehet, hogy barlang helyett 
inkább szakadékot kellene mondanom.
– Ön talált rá?
– Nem én, de ennek nincs jelentősége. Az illető behozta Geldanba, majd lelépett. Fogalmunk 
sincs róla, hol találta, ez az igazság.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem szólok neki a jetiről. Sokkal fontosabb, hogy rájöjjek, miért 
ölhették meg az áldozatot. És mellesleg, kik.
– Ez annyit jelent, hogy... a fagy megőrizte a testét? Vagy mumifikálódott... inkább?
– Ez utóbbi.
– Még... felismerhető?
– Én felismertem.
– Frenak... professzor?
– Kétségkívül ő.
Ruth összekulcsolta a kezét, és maga elé meredt. Végül felnézett rám. Ha talán nem is volt 
röntgengép a szeme, okos nézése volt, az kétségtelen.
– Említettem, hogy alaposan áttanulmányoztam a kutatóállomás történetét, igaz?
– Említette.
– Nos... a kezdetektől idáig majd háromszáz ember dolgozott itt. Természetesen történtek idefent 
rendkívüli események, előfordultak betegségek, elmezavar,
sőt még késelés is, ezek dokumentációja meglehetősen részletes.
– Hm. Akkor mi a nem részletes?
– Az első három évé. Furcsa módon erről alig találtam valamit. Kivéve az alapító okiratot és más 
hivatalos papírokat. Mintha valaki... eltüntette volna az egyéb feljegyzéseket.
– Gondolom, létezik hivatalos napló, vagy ilyesmi?
– Ó, az meg is van. Olyan, mint egy... régi évkönyv. Néhány mondat egy-egy napról, és más 
semmi.
– Mire céloz?
– Arra, ami nem található a feljegyzésekben. Mi lehet a mögött például, hogy néhányan örökre 
eltűntek egy éjszakán. A hivatalos verzió szerint lavina sodorta el őket.
– Mikor történt ez?
– Huszonnyolc évvel ezelőtt. Mr. Ed Norman mutatott is egy újságcikket róluk.
– Ki az az Ed Norman?
– Egy munkatársunk. Őskövület.
– Ezt hogy érti?
– Úgy... hogy ő már akkor is itt volt az állomáson, amikor az a dolog történt. Az ő elmondása 
alapján írták a cikket. Mr. Norman és Mr. Harris nem az első csoporttal jött, két évvel később 
követték csak az alapító atyákat.
Nem is tudtam hirtelenjében, mibe nyúltam. Darázsfészekbe-e, vagy egy aranybánya első röge 
akadt a kezembe.
– Mondjon valamit Frenakról! Miből gondolja, hogy gyilkosság áldozata lett?
Rövid habozás után elővettem a Frenak testéből kiesett golyót a zsebemből, és az asztalra tettem.
Ruth doktornő csak nézte mereven, rezzenéstelen tekintettel, de óvakodott hozzányúlni.
– Hol... találta?
– Frenak professzorban. Két lyuk van a hátán. Ez pedig két golyót jelent.
– Te jó isten!
– Ezért gondoltam, hogy felnézek ide magukhoz. Tulajdonképpen csak a halottat szerettem 
volna azonosítani.
A doktornő röntgenszeme ismét célba vett.
– Van még valami, amit nem tudok?
– Frenak professzor egy ezüstözött tálat ajándékozott Geldan kolostorának.
– És?
– Megtaláltam a tálat.
– Gratulálok. Honnan veszi, hogy Frenak ajándéka?
– Bele van vésve a neve.
– És... mire kellene ebből következtetnem?
– Frenak bejárt Geldanba. Sőt... gyakran járt oda.
Beszélgetett a szerzetesekkel, és... talán tanult is tőlük.
– Mit?
– Ez az, amit nem tudok. Sajnos már csak két szerzetes él azok közül, akik már akkor is 
Geldanban éltek, huszonvalahány évvel ezelőtt, de nem emlékeznek semmire. Aztán találtam még 
egy nevet. Ezt a két idős szerzetes egyike adta át nekem. Azt hiszem, maga a név viselője írta fel 
neki. Talán azért, hogy a szerzetes megtanulhassa. Már nem emlékszik rá, az az igazság.
Zsebembe nyúltam, és kitettem az asztalra Dera cetlijét.
Ruth doktornő ehhez sem nyúlt hozzá, csak elolvasta.
– David Ostrowsky? – kérdezte megnyalva a szája szélét. – Te jó Isten! Hiszen őt is elsodorta a 
lavina! Gondolja, hogy... őt is... mind a négyet?
– Fogalmam sincs róla, mire gondoljak.
Ruth valóban okos nő volt. Kinyújtotta a kezét, és elkapta a csuklóm.
– Ki vele! Miről van szó?
Úgy gondoltam, elénekelhetem neki az igazság egy részét.
– Az a helyzet – mondtam –, hogy Geldan apátja megkért valamire. Pontosabban szólva, egy 
lehetetlen feladattal bízott meg. Néhány évtizeddel ezelőtt – akkoriban, amikor ez a szörnyűség 
történt – Geldanból eltűnt egy nevezetes ereklye. Egy balta.
– Balta?
– Egy szent graszta. Állítólag még a nagy vallásalapító, Padmaszambhava mesteré volt.
– Állítólag?
– Bizonyíték nincs rá. Különben Padmaszambhava baltáját annyi helyen találták már meg, mint 
Krisztus keresztjének a szilánkjait. És vele együtt tűnt el egy tarisznya is, egy bőrtarisznya, 
amelyben a graszta volt. Bár ennek aligha van jelentősége. A graszta a fontos.
– Úgy gondolja... Frenak és Ostrowsky professzorok ellopták a grasztát, s ezért kellett 
meghalniuk? Mondja, mennyit érhet egy ilyen balta?
– Nem sokat. Csak itt van értéke, ahol vallási kultusz tárgya.
– Hm. Az anyaga?
– Bronz.
– Ha Európában vagy Amerikában árverésre bocsátaná, mennyit kaphatna érte?
– Valószínűleg fel se vennék a listájukra. Talán valamelyik kis régiségkereskedés fizetne érte 
valamit. A himalájai kegytárgyaknak közel sincs akkora piaci értékük, mint teszem azt az 
egyiptomi vagy az antik emlékeknek.
– Akkor mivel magyarázza a lopást?
– Egyelőre sötétben tapogatódzom.
– Hátha nincs is köze a gyilkosságnak a grasztához?
– Ez is meglehet.
– Végül is mit vár tőlem?
– Hozzon össze Mr. Normannel és Mr. Harisszel. White doktornő biccentett.
– Ezt megtehetem. Csak találja ki, hogy miért jön fel hozzám mondjuk holnapután.
– Majd azt mondom, hogy szerelmes vagyok magába.
Tréfásan maga elé kapta a kezét.
– Ne rongálja a tekintélyemet, jó? De azért csak jöjjön nyugodtan.
Éppen akkor fejeztük be a beszélgetést, amikor visszatértek a többiek.
Ketten is olyan vasvillatekintettel néztek rám, hogy ha valódi vasvillává változott volna a 
nézésük, akár meg is süthettek volna rajtuk rablóhúsnak.
Barátságosan elbúcsúztunk a kutatóállomás munkatársaitól, és elindultunk Geldan felé.
Sejtettem, hogy nehéz út vár rám.

42.

Azt viszont nem sejtettem, hogy milyen nehéz. Alig tettünk néhány lépést a kolostor irányába, 
Bob McKinley rám támadt. Felkapott a földről egy gyermekfej nagyságú követ, és olyan, messze 
hajította dühében, mintha a Rekordok könyvébe akart volna bekerülni vele. Úgy táncoltak a 
szeplŐk az arcán, mintha vörös festék fröccsent volna a képére, haja égnek állt, nyakán kidagadtak 
az erek – szóval, ki volt akadva rendesen.
Szerencsére már tudtam, mi a teendő. Ha ellenkezem vele, végem. Kizárólag a minél 
tökéletesebb bűntudat menthet meg a haragjától.
– Ez... ez... egyszerűen elképesztő! – rúgott dühében a földbe. – Utálom a maga... maga... 
elképesztő módszereit! Se szó, se beszéd, rendkívül kellemetlen helyzetbe hoz... Nem vagyok 
taknyos kölyök, ezt vegye tudomásul! Professzor vagyok, vagy mi a fene, van bizonyos erkölcsi 
tartásom... a francba is, miért nem szólt előre?
– Kénytelen voltam rögtönözni – rebegtem földre sütött szemmel.
– Ördög vigye el a rögtönzéseit! Elegem van belőlük, mint ahogy magából is elegem van. Még 
hogy rögtönzés! Fel sem ötlött az agyában, hogy én mit érezhetek közben? Hogy csorog rólam a 
veríték, mert hazudnom kell? És egy ilyen ostobaság miatt... Elképesztő! Legalább figyelmeztetett 
volna rá! Én meg csak toporogtam, és marhaságokat beszéltem. Megérdemelné, hogy elkapja egy 
démon a hágón, és lenyúzza a bőrét!
Tényleg fel volt háborodva. Láttam a szemén, hogy aligha bocsát meg jó darabig... ha csak rá 
nem szedem.
– Szükségem volt magára – motyogtam.
– Eh! Ezt már hallottam. Magának mindig mindenkire szüksége van. Azzal meg nem törődik, 
hogy más mit szól hozzá. Maga mindenkit felhasznál a saját érdekében...
– Mégsem mondhattam, hogy Nyima akar szociológiai tárgyú cikket írni róluk.
Bob megtorpant, és Nyimára nézett. Nyima lesütötte a szemét, mint aki szégyelli, hogy ő bizony 
aligha lenne képes akár csak nyúlfarknyi cikket is írni a kutatóállomásról.
Bob szívott egyet az orrán, és lemondóan legyintett.
– Hát Ő tényleg nem... de azért talán létezett volna más megoldás is.
– Miss Joanre gondol?
– Például. De Miss Augustára is gondolhatnék.
– Túl fiatalok még. Nincs elég tapasztalatuk.
Bob elhallgatott, és komoran maga elé bámult.
Úgy túráztatta az agyát, hogy szinte hallottam a motorzajt.
– Talán még jómagam jöhettem volna szóba, mint a legtapasztaltabb, legokosabb, 
legrátermettebb... Bob rám nézett, és eltátotta a száját.
– Kiről beszél maga? Felvillantottam egy szerény mosolyt.
– Hát, istenem... saját magamról.
Erre úgy elkezdett kacagni, hogy már azt hittem, hanyatt esik a nagy vidámságtól.
– Úristen, hogy el van telve Önmagától! Még hogy okos, tapasztalt, meg mit is mondott még?
– Azt hiszem, a rátermett szót használtam.
– Rosszul használta! Legalábbis önmagával kapcsolatban. Egyedül én vagyok az, aki ilyen 
feladatra alkalmas lennék. Mit gondol, ha azt állította volna, hogy maga akar cikket írni a 
kutatóállomásról, bevették volna? Mérget vehet rá, hogy nem. Azonnal kiszúrták volna, hogy hátsó 
szándékai vannak. Erre csak én lennék képes, egyedül én –, ha lenne hozzá kedvem. Most pedig 
menjünk, hogy a fene vigye el, mert belefájdul a fejem ebbe a sok hülyeségbe! Szerencséje, hogy 
rám kente a dolgot! így legalább elhitték. Magam is így gondoltam valahogy. Joan mosolygott, és 
cinkosan felém kacsintott. McKinley arcán kisimultak a barázdák. Haragja nagyja úgy elpárolgott, 
mint a tavaszi víztócsa, ha rásüt a nap.
Hogy, hogy nem, Bob valahogy előresietett Joannel és Nyimával, magam pedig kissé 
hátramaradtam, hogy ne zavarjam a még benne fortyogó indulat csillapodását. Bár ha jobban 
meggondolom, inkább az éhség fortyoghatott benne, mint az indulat. Mr. Hewitt szóval ugyan jól 
tartott bennünket, arról azonban megfeledkezett, hogy a szellemünk mellett a testünket is táplálja 
valamivel.
– Most jól érzi magát? – kérdezte csípősen Augusta, ahogy kettesben maradtunk.
– A lehetőségekhez képest. Miért kérdi?
– Merthogy beugratta szegény professzoromat.
– Nyomozok. Ennyi az egész.
– És az a szerencsétlen lány?
– Milyen lány? – hökkentem meg.
– Az a doktorlány. Ruth.
– Mi van vele?
– Mit akar tőle?
– Semmit. Azaz..,
– Na ugye!? – csapott rám diadalittasan. – Valamit mégiscsak akar! Nem lennék meglepve, ha 
már randevút is megbeszélt volna vele!
– És ha így történt?
– Majd én felvilágosítom.
Erre még jobban meghökkentem.
– Mi a fenéről?
– Hogy ne álljon szóba magával! Hát nem látja, hogy az egy nagyon... tisztességes lány? Nem 
való magához, ígérget majd neki mindenfélét, az a szerencsétlen fruska pedig...
– Ruth doktornő szerény becslésem szerint is legalább harmincöt éves.
Úgy támadt rám, hogy még mellbe is lökött.
– Mit mondott? Mit mondott maga... maga...
– Mit mondtam? – tettem egy óvatos lépést hátrafelé.
– Hogy szerény becslésem szerint. Igaz?
– És?
– Tudja mire szokták mondani? Ha egy lovat akarok megvenni, arra mondom, hogy szerény 
becslésem szerint hatéves. Egy emberre... egy nőre... tilos ilyet mondani! Ilyen csak önhitt, 
férfisoviniszták száján esik ki, akik számára a ló és a nő ugyanaz. Csak az örömeiket szolgálja, 
semmi mást. Menjen innen, és ne próbáljon hozzám szólni! Tűnjön el a közelemből!
Igyekeztem elpárologni. Mivel nem volt hova – körülöttünk jobbra-balra jókora sziklák 
emelkedtek –, mégiscsak a nyomában kellett maradnom.
Néhány lépés után megfordult, és szúrós szemekkel rám nézett.
– Felmegy... hozzá?
– Kihez? – adtam az ártatlant.
– Hát... a doktornőhöz!
– Fel.
– Szánalmas figura! – kiáltotta felém, megfordult, és futásnak eredt, hogy utolérje a 
professzorát.
Megcsóváltam a fejem, és továbbballagtam Geldan felé.

43.

Közvetlenül vacsora után lesétáltam a lhakangba, és ismét csak megnézegettem az ezüstözött 
tálat. Hiába erőltettem azonban a szemem, semmi olyat nem tudtam felfedezni rajta, amiből 
bármire is következtethettem volna. Újra elolvastam a tibeti feliratot is. Akárki is írta, tökéletesen 
ismerte a nyelvet. Arról természetesen fogalmam sem lehetett, hogy Frenak professzor tudott-e 
tibetiül, de ha nem, akkor is megvolt a magyarázat a nyelvi tökéletességre. Bizonyára valamelyik 
kolostorbeli ismerősével íratta le a mondatot, talán éppen Derával. Felötlött az agyamban, hogy 
ismét csak beszélnem kellene a két öreggel, de egyelőre nem volt sok kedvem hozzá. Kicsit 
kimerített a nap, ideje volt nyugovóra térnem.
Abban reménykedtem, hogy Miss Drinkwatert pöttyös ágyneműjének Himalájája alatt találom, 
de meglepetésemre az ágya tetején ült körmét lakkozva. Cseppet sem izgatta, hogy mit szólok a 
szereléséhez.
Pedig akár regényeket is írhattam volna róla. Hosszabbakat mint a Háború és béke. Annak 
ellenére,
hogy a ruhája maga rövid volt, mint a júliusi éjszakák Izlandon. Nadrágja feltehetően hosszú 
szárú volt valaha; csak a gazdája dühében levágta a szárát. Arra azonban már nem maradt ideje, 
hogy be is szegje, így mindkét száracskájából hosszúra nőtt szövetszálak lógtak lefelé. Kicsit arra 
hasonlított, mint amikor a buggyant Giovanni bácsi spagettit eszik. A blúzát helyettesítő 
mellénykéjéről viszont hiányoztak a spagettiszálak: olyan kicsire szabták, hogy alig fért volna rá 
kettő-három. Az is csak a vékonyabbik fajtából. Begombolni sem tudta volna rendesen, ezért aztán 
meg sem próbálta. Csupán egyetlen gombját erőltette be a lyukába. Ez is úgy billegett minden 
mozdulatára, hogy biztos voltam benne, előbb-utóbb leszakad, és hosszú repülőútra indul a 
cellánkban.
Sokáig ácsoroghattam az ajtónál, mert Miss Drinkwater végül is felemelte a fejét, és furcsán 
nézett rám.
– Ja, itt van? Nem is vettem észre.
Ez utóbbi nemigen lehetett igaz, hiszen jó nagyot csattant mögöttem az ajtó.
– Most meg mit áll ott? Csináljon valamit, ne ácsorogjon az ajtóban. Ja, hogy nem tud leülni az 
ágyára? Fél óra és kész vagyok. Annyit meg kibír, nem?
Leültem a szőnyegre, és magam alá húztam a lábam.
Lenézett rám, majd dühösen lerakta az ecsetjét a párnája szélére, a fekvőhelyemhez lépett, és 
összekapkodta szétszórt holmiját.
– Jól van, nem kell cirkuszolnia, értek én a szóból. Képtelen egy kicsit is alkalmazkodni a 
másikhoz... No de úgy kell nekem, miért fogadtam el McKinley professzor ajánlatát...
– Még változtathat rajta – mondtam reménykedve.
– Abból nem eszik. Már ráharaptam a témára. Az az érzésem, hogy ezt a rejtélyt én fejtem meg, 
nem maga.
Visszaült az ágyára, és folytatta a kényes lakkozási műveletet.
– Maga a doktornőből próbál kiszedni valamit, én meg másból.
– Nem lenne jó, ha Összekavarná nekem a dolgokat.
Felkapta a fejét, és ismét csak vasvillatekintettel nézett rám.
– Féltékeny? Azt hitte, hogy csak férfiak képesek kényes ügyeket megoldani? Vegye tudomásul, 
hogy érek annyit, mint maga. Szagot kaptam, ha tudni akarja. Most pedig ne faggasson, úgysem 
mondok többet. És ne bámuljon, nem vagyok a maga esete, akarom mondani, maga nem az én 
esetem. És ha megpróbálna közeledni hozzám... ha megpróbálna...
– Legyen nyugodt, nem próbálok meg.
– Ezt el is várom. Különben...
– Tudom. Lelő, és egy dzsungelkéssel elvágja a torkom.
– Az a minimum.
Kivonultam a zuhanycellába, visszajöttem, és dühösen a fejemre húztam a takarót.
Arra ébredtem, hogy mellettem fekszik az ágyamban, és visít, mintha nyúznák.

44.

Ezúttal eltekintek tőle, hogy részletesen leírjam, hova kapkodtam rémületemben. Legyen elég 
annyi, hogy végül is valóban egy dzsungelkés akadt a kezembe.
– Itt a késem! – ordította a fülembe. – Szúrja bele! Szúrja bele a rohadékba!
Óriási csattanást hallottam, valami végigvágódott a padlón, aztán lassan csend lett. Mintha a 
tetőn hallottam volna még elhaló csörtetésfélét.
Kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz rohantam. Az ablaktok a földön hevert, a zsanér 
kifordulva, és némiképpen meggörbülve.
Közelebb akartam lépni, hogy kihajoljak rajta, de megbotlottam valamiben. Talán a szék 
lehetett, amelyet az éjszakai látogató felborított.
Miss Drinkwateren ekkor tört ki az igazi rémület. Odaugrott hozzám, és úgy a hátamhoz tapadt, 
mint egy hátizsák.
– Istenem, istenem, szúrja le, ölje meg, vágja darabokra! Istenem, én... én...
Mit mondjak, kellemetlenebb hátizsákot is cipeltem már életemben. Arra gondoltam, hogy bár 
nem túlságosan kedvelem, elhordoznám egy darabig a hátamon – mondjuk Timpuig és vissza –, de 
most nem volt itt az ideje a sportrekordoknak.
– Ki volt az? – kiáltottam hátra, miközben megpróbáltam lerázni magamról.
– Ki lett volna? - visította. - A jetííííí!
– Biztos benne?
– Hiszen láttam!
– Nem akarna leszállni a hátamról?
– Csak ha megölte.
– Sajnos, elmenekült.
– És ha visszajön?
Nem volt mit tennem, az ágyához vittem, és szépen rácsúsztattam a pöttyös takaróra.
Ismét az ablak felé fordultam. Sóhajtottam, és éppen lehajoltam volna, amikor Augusta feltérdelt 
az ágyán, és újra sikított egy jó nagyot.
– Jaj istenem! Hol a késem?
– A kezemben.
– Mit akar vele?
– Semmit. Maga nyomta a markomba.
– Én? Jaj istenem, ez nem igaz! Azonnal adja vissza! Vagy ne is adja vissza! Hívja McKinleyt, 
vagy inkább ne is hívja...
Felkattintottam a villanyt. A kapcsoló nyekkent egyet, de maradt a sötét.
– Felgyújtom az elemlámpámat – figyelmeztettem. – Lehetőleg ne verje ki a kezemből.
A lámpa fénysugara először az ablakra kúszott. A keret a földön hevert, hol másutt is heverhetett 
volna? Hallottam, hogy Miss Drinkwater lecsusszan mögöttem az ágyáról, papucsába dugja a lábát, 
és felém csoszog.
– Betör... te az ablakot?
– Ne menjen oda! – kiáltottam rá, megpróbálva elállni az útját. Közben az ablakkeretre is 
figyelnem kellett.
– Hova... ne menjek? – kérdezte.
– Az ablakhoz.
– Miért ne? Mert... visszajöhet?
– Ma már nem jön vissza. De azért ne menjen oda.
– No de én...
Ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel nálam. Nevezetesen, hogy fél lábon állok, és úgy 
ingadozok, mint egy szélfutta kalász.
– Mi van magával... megsebesült?
– Maradjon a helyén!
Miss Drinkwater azonban nem engedelmeskedett. További lépéseket tett az ablak felé.
Egészen addig, amíg bele nem botlott valamibe. A valami kék hálózsák volt, s kirajzolódtak 
belőle egy fekvő emberi test körvonalai.
Annyi időm maradt csak, hogy a fülemre szorítsam a tenyeremet.
Miss Drinkwater a keblemre vetette magát, úgy sikoltozott.
Úgy tudtam csak megszabadulni tőle, hogy a berohanó McKinley lerángatta rólam.

45.

Fél óra múlva már valamennyien megnyugodva bámultuk a hálózsákot. Ez a nyugalom azonban 
nem a lelki elégedettség, sokkal inkább a beletörődés nyugalma volt. Beletörődés a 
változtathatatlanba.
Miss Drinkwater idegnyugtató cukorkát szopogatott, és többször is felém nyújtotta a dobozkát. 
Rám is fért volna egy kis idegnyugtató, mégsem kértem belőle. Nem mindig előnyös, ha túlságosan 
is nyugodt a mutatóujjunk a 38-as ravaszán.
– Szóval... ismét itt volt – morogta Bob, sörtehaját simogatva. Szemüveg volt rajta, ami a régi 
szép napokat idézte, amikor még nem használt kontaktlencsét.
– Úgy tűnik – morogtam.
– Hogy vette észre.,. Augusta?
– Egy... festékes tégelyem leeshetett a padlóra, mert rálépett, és eltörött... A reccsenésre 
ébredtem fel.
– Biztos, hogy ő volt?
– Felismertem.
Nem is kellett volna kérdezősködnie, anélkül is biztos lehetett benne, hogy a jeti volt a 
látogatónk. A kitépett ablakkeret önmagáért beszélt.
McKinley a hálózsákra bámult.
– Ébresszük fel Nyimát?
– Azt sem tudjuk, melyik a cellája. Különben is felesleges.
– Meg... nézzük?
Bólintottam.
Bob megköszörülte a torkát, és a két lányra nézett.
– Megkérhetném a hölgyeket, hogy fáradjanak át Joan szobájába?
Legnagyobb meglepetésemre Augusta felkapta a fejét, és vadul tiltakozni kezdett.
– Nem és nem! Nem megyek át!
– No de... miért nem?
– Engem nem lehet lerázni. Maguk persze most azt hiszik, hogy képtelenek vagyunk elviselni a 
látványt. Mi gyenge nők, igaz? Legalább annyira képesek vagyunk rá, mint maguk. Csak ne 
legyenek annyira beképzeltek. Igaz, Joan?
– Igaz – mondta nem sok meggyőződéssel a szőke lány.
Bob megvonta a vállát, és a hálózsák fölé hajolt.
– Kezdhetem?
– Kezdje!
A cipzár néhány erőtlen próbálkozás után lecsusszant a halott arcáról.
Akármennyire is számítottam rá, hogy mi fog történni, mégiscsak hátrahőköltem, amikor 
kibontakozott előttem a halott mumifikálódott feje.
A képek alapján nem volt nehéz azonosítanom.
Ruiz Costa professzor volt az áldozat.
Ő nem a hátába kapta a golyót.
Egyenesen a szíve közepébe.


Halott a hálózsákban
(nem is egy, hanem több!)


1.

Zord volt a reggel, amint az a Himalájában még nyáridőben is gyakran megesik. A körülöttünk 
emelkedő, égig érő csúcsok úgy magukra húzták a hóbundájukat, mintha jómaguk is fáztak volna a 
harci riadót harsogó jeges szélben. Az ablakunk alatt csattogó imazászló majdhogynem leszakadt a 
köteléről. A kolostort körülölelő manifal kövein dermedt hannatcseppek ültek.
Alig tettünk meg tíz métert, Miss Drinkwater megállt, és megfújdogálta a kezét.
– Elszúrtam az életemet – sóhajtotta. Normális körülmények között nem hallottam volna meg a 
suttogását, de a szél elkapta a szavait, és a fülemhez vágta.
Odaléptem hozzá, és gyengéden oldalba ütöttem.
– Még kijavíthatja a hibáját! – bömböltem a fülébe. – Válasszon magának másik disszertációs 
témát!
– Engem ez érdekel! – bömbölte vissza.
– Akkor meg miért szúrta el?
– Mert nem afrikanistának mentem. Ha Afrika érdekelne, sosem kerültem volna ilyen rohadt 
hidegbe.
– A Szaharában sincs mindig meleg.
– Legalább az vigasztalna, hogy maga nincs ott.
Most pedig lenne olyan szíves kissé eltávolodni tőlem. A végén még azt hiszik, hogy gyengéd 
érzelmekkel viseltetek maga iránt.
Nem tudom, Nyima mennyit értett ordítozó csevegésünkből, de úgy vigyorgott, mintha 
tévedésből dupla adaggal kapott volna a reggeliosztó lámától.
További tíz lépés után azt vettem észre, hogy lehullik az orrom elé valami, majd a hátamon 
puffan egy kődarab.
.Villámsebesen megfordultam. Miss Drinkwater éppen akkor akart hozzám vágni egy újabb 
kavicsot.
Felvettem a követ a lábam elől, és alaposan megszemléltem. Az om merni padme hum felirat 
látszott rajta, gondos munkával belevésve.
Miss Drinkwatert láthatóan nem érdekelte a vésett kavics, sokkal inkább az, hogy észreveszem-
e. Egy nagy lapos sziklán ült a csizmáját húzogatva.
Sóhajtottam, és odaballagtam hozzá.
– Most vette észre, hogy fordítva húzta fel a csizmáját? – kérdeztem udvariasan.
Könnyekkel a szemében nézett fel rám. Ámbár a könnyei ezúttal a széltől születtek, nem a 
haragtól.
– Belement egy kő.
– Egy kő?
– Süket maga? Mondtam, hogy egy kő! Különben is
maga az oka!
Kirázta a szilánkot a csizmájából, és dühösen elhajította.
– Én?
– Maga, maga! Ha nem beszél rá erre a hülye lábbelire, nem lenne semmi bajom.
– Maga mondta, hogy vékony a tornacipője talpa, fájna a lába a kavicsoktól.
– Nem gondoltam, hogy ilyen idióta csizmát szerez. Minimum öt számmal nagyobb, mint a 
lábam.
– Jobban tenné, ha felkelne, mert felfázik.
– Egyem a szívét, hogy aggódik értem!
– Különben is egy om mani padme hum feliraton ül.
– És?
– Jól nevelt lány nem teszi a fenekét egy szent feliratra.
– Uramisten! Maga beszél nekem itt jólneveltségről?
Nyima komoly képpel a lányra nézett, és rosszallón megcsóválta a fejét.
– Baj lesz belőle, Miss Drinkwater.
– Miből lesz baj?
– Hogy a manikövön ül. Minden manikőnek megvan a maga szelleme. Ha megsértődik, jaj 
magának!
– Ne nevettessen, Nyima. Különben is, mit csinálna velem az a bizonyos sértődős szellem?
– Például elrabolja. Felkapja a hátára, és elviszi. Miss Drinkwater rávigyorgott.
– Férfi szellemre gondol, mi? Legyen nyugodt, ha el is rabolna, néhány perc múlva visszahozna. 
Arról kezeskedem!
Azért csak felkelt valahogy, és utánunk botladozott. Úgy gondoltam, bármi is történik vele, nem 
állok meg többé a forgatás helyszínéig.
De azért mégis csak meg kellett állnom.

2.

Másfél kilométerig nem is volt baj, akkor azonban ismét kiáltozni kezdett.
– Hé, álljanak meg már!
Gyaloglás közben kellemetlen, sűrű köd ereszkedett ránk. Furcsa, lyukas köd volt, amilyet eddig 
még csak a Himalájában láttam. A lyukas ködnek az a sajátossága, hogy sűrű és áthatolhatatlan, 
ugyanakkor olyan lyukak vannak benne, mint a sajtban, vagy mint a féregjáratok a fantasztikus 
regényekben. Az egyik pillanatban még sűrű kulimász fog körül, a másikban pedig megnyílik 
előtted egy alagút, amelyen át kilométerekre is elláthatsz. Néhány másodperc múlva ismét bezárul a 
nyílás, hogy újabb váratlan helyen bukkanjon fel. Nyima megfordult, és szipogva a ködbe bámult.
– Ismét kiabál – figyelmeztetett.
– És?
– Biztos leült, rinpócse. Kavics mehetett a csizmájába.
A köd körülfogott bennünket; súlyos és fullasztó volt, mint a fejre húzott gyapjútakaró.
– Hol a fenében lehet?
– Egy sziklakő mellett, rinpócse. Nekivetette a hátát, és...
Valami nem stimmelt a köddel. Számtalanszor kerültem már lyukas ködbe a Himalájában, s 
eddig mindig a hegyek illatát éreztem rajta. Ezen a ködön azonban nem érződött semmi.
Láttam, hogy Nyima is úgy szimatol, mint a kutya, amelyik szagot keres.
– Mi a baj, Nyima?
– Nem tetszik a köd, rinpócse.
– Mi nem tetszik rajta?
– Még... sosem éreztem ilyennek.
Ez aztán meggyőzött róla, hogy akárhol is van, meg kell keresnem Miss Drinkwatert. Nem 
hagyhatom csak úgy magára egy nem mindennapi ködben.
– Várj itt, Nyima – parancsoltam a szerzetesre. Azzal akartam folytatni, hogy megkeresem 
Augustát, és ha kell, a nyakamban hozom le a domboldalon. Nyitottam volna a számat, de ekkor 
éles sikoltás hasított a ködbe.
– Segíííítsééég! Leslííííí! Segíííítség! Megtorpantam, és Nyimára néztem. Nyima vissza rám. 
Mindkettőnk arcára ráfagyott a rémület.
– Segíííííítség! Les...
Miss Drinkwater elhallgatott. Méghozzá olyan hirtelen, mintha valaki megszorította volna a 
torkát.
– Gyerünk, Nyima!
Nem tudom, a köd meghallotta-e a készülődésünket, vagy egy jóakaratú isten fújt utat előttünk 
benne, mindenesetre feltűnt az orrunk előtt egy lyuk, amely éppen Miss Drinkwaterig ért.
– Jaj, rinpócse... jaj... te is látod?
Én is láttam. Miss Drinkwatert, amint a jeti karjai között kapálódzik, és kiáltozni próbál. A 
szörnyeteg azonban a szájára tette a tenyerét, amitől Miss Drinkwater nemcsak kiáltozni nem tudott 
tovább, hanem jószerével levegőt sem kapott. Csak hánykolódott szegény a szőrös, vastag karok 
között, mint hal a hálóban.
Előkaptam a 38-ast, és célba vettem vele a jetit.

3.

Nem nagyon akaródzott, mégis lőnöm kellett. Arra azért vigyáztam, hogy ne sebezzek meg 
senkit. Se a jetit, se Miss Drinkwatert, de még a sziklát sem, hiszen nem tudhattam, nincs-e rajta 
szent felirat.
A jeti meg is úszta, Miss Drinkwater is, a szikla azonban nem. Véletlenül sikerült eltalálnom a 
tetejét, ahonnan apró szilánkok felhője záporozott rájuk.
– Leslííííí! Jaaaaaj!
Ismét ránk borult a sűrű köd.
– Hol vagy, rinpócse? – hallottam közvetlenül mellettem Nyima hangját.
Kinyújtottam a karom, és elkaptam a palástja övét. Nyima ettől úgy megrémült, hogy azonnal 
kitépte magát a kezemből.
– Nyima! – ordítottam, és ismét kinyújtottam a karom, hogy neki ne menjek valaminek – Merre 
van az a rohadt kő?
Nyima alaposan eltávolodhatott tőlem, mert nem hallottam többé a szavát. Hallottam viszont 
egyéb hangokat. Fogalmam sem volt róla, milyen messzire lehetnek tőlem: lehettek akár 
kétméternyire, de sokkal messzebb is. Feltételeztem, hogy a köd rejtett járataiban úszkálnak, mint 
akváriumban a vízibolhák.
– Te, itt lőtt valaki – mondta egy megszeppent hang. – Öregem, ez egy 38-as Smith and Wesson 
volt.
– Honnan a fenéből tudod?
– Ez a szakmám, vagy mi a fene.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy élessel lőttek.
– Ne röhögtesd ki magad, Steve. Mi az, hogy élessel lőttek? Ki lőtt volna élessel?
– Gőzöm sincs róla, de egyben megnyugodhatsz: valaki idepörkölt egy Smith and Wessonnal.
– Csak ez a rohadt köd ne lenne! Most mit csináljunk?
– Bújjunk be egy kő mögé.
– De hiszen azt kell figyelnünk, hogy nem esik-e baja valakinek.
– Hát éppen ez az öregem, éppen ez az. Ha behúzódunk a kő mögé, legalább nekünk nem esik 
bajunk.
– Hol lehetnek azok ketten?
– Ki a franc tudja? Már az is lehet, hogy lefújták az egészet. Nem hallottál valamit?
– Nem én.
– Akkor csak dekkoljunk. Azt sem hallottad, hogy kiabál a spiné?
– Nem én.
– Én mintha hallottam volna valami nyávogást.
– Te, hogy az milyen hülye egy tyúk!
– De azért megvan mindene, elöl is meg hátul is, mi?
– Hát, öregem, ha rajtam múlna, azt hiszem, végigkiabálna egy egész éjszakát!
Irányt vettem a hangok felé, majd nagyot koppantam egy sziklafalon. A köd becsapott; nem 
arról hozta a beszédjüket, ahonnan számítottam.
Megeresztettem néhány diszkrét ordítást, de sem Nyimától, sem Miss Drinkwatertől nem 
érkezett válasz. Aztán egyszerre csak ismét kiabálást hallottam. Pontosan a hátam mögül, ahonnan 
jöttem.
– Maga az, izé...
– Én vagyok.
– Nem mondaná meg, hol a francban van Dibdin?
– Nem tudom, kisasszony.
– De itt kellene lennie, nem igaz?
– Nem tudom, kisasszony. Az én feladatom az, hogy söpörjem el a havat...
– És hol a hó?
– Sajnos...
– Azt kérdeztem, hol a hó?
– Nem tudom, kisasszony – ismételgette a rémült férfihang.
– Akkor figyeljen ide, Mr. Salzman...
– Zuckerman.
– Jó, hogy figyelmeztet rá. Szóval, maga is azt látja, hogy nem látja itt Dibdint, vagy csak én 
nem látom? Maga is azt látja, hogy nem lát itt havat, vagy csak én nem látok? Mi?
– Hát... én sem látom egyiket sem.
– Akkor jó. Nagyon jó. Akkor már csak azt kérdezem magától, kedves, kicsi Salzman, hogy hol 
a jó fészkes francban van Dibdin és a hó? Tudja, mi történik itt velem? Megmondom. Lúdtalpat 
kapok az álldogálástól, belém fagy a pisi, le sem merek guggolni. Csak állok ennek a nagy francnak 
a közepén, és senki nem jön ide, hogy Miss Sinclair, ez meg ez a helyzet...
A köd elvitte és szétszórta a sziklák között a felháborodását. Addig tapogatóztam, amíg ismét 
neki nem mentem egy kőnek.
– Hé! – hallottam egy komor férfihangot, alig néhány méternyire tőlem. – Csináljuk tovább, 
vagy hagyjuk abba?
– Fogalmam sincs róla. Kérdezd meg telefonon.
– Annyi térerő sincs itt, mint egy elefánt seggében. Különben is már csak három ködgyertyánk 
maradt.
– Sajnálod őket?
– Sajnálja a franc, de ha elfogy és még kellene, lekutyagolhatunk érte a hegyoldalon. Van 
kedved ebben a rohadt ködben sétafikálni?
– Nekem akkor sincs, ha nincs köd.
– Vigyázz, jön valaki!
Sokáig – legalább két-három percig – csend volt, majd egyszer csak meghallottam egy 
elkeseredett, ziháló hangot.
– Hagyja már abba Rafaela, úgysem látja senki.
– Ki a fene az a Rafaela?!
A hang gyanús volt; mintha Miss Drinkwateré lett volna.
– Miss Rafaela – mondta a férfihang gyanús nyugalommal. – Kérem, ne rugdossa a vesémet, ha 
lehet.
– Jaj, istenem... vigye el innen a mocskos kezét!
Kicsoda maga?
– Rafaela, kérem, ha tovább rugdos, kénytelen leszek lehajítani.
– Segíííítség!
– Nem bírom tovább, Miss Rafaela, nagyon sajnálom.
Tompa puffanás hallatszott, majd Miss Drinkwater felháborodott kiáltása.
– Ledobtál, te rohadék? Nesze, nesze! Behunytam a szemem. Jól el tudtam képzelni, mi történik 
a köd mélyén.
– Ez bedilizett! Esküszöm, elment az esze!
– Fel a kezekkel, te mocsok!
Futottam volna a hangok irányába, de ismét nekimentem egy sziklának.
– Kicsoda maga?
– Maga kicsoda?
– Istenem, hát már arra sem méltatnak, hogy felhívják a figyelmemet a változtatásra. Hogy kerül 
maga ide?
– Maga kicsoda?
– Hogyhogy ki vagyok? Én vagyok a...
– Tartsa fel a kezét, és ne mocorogjon! Két hullát hozott nekünk ajándékba, igaz?
– Miről beszél... maga? Két... hul... láról? Miféle hullát vittem én magának? A jó istenit neki, 
valaki ideeresztett egy bolondot...
Kétségbeesetten próbáltam meg kikeveredni a sziklatömbök közül. Egyszerre csak Nyima 
bukkant fel az orrom előtt. Rémülten az arca elé kapta a kezét, amikor aztán rájött, hogy én állok 
vele szemben, akkora sóhajtás szakadt ki belőle, mintha a Himaláját dobta volna le a hátáról.
– Jaj, rinpócse, a rolangok elvarázsoltak bennünket. Mindent hallok, de semmit sem látok. Hol 
van Miss Drinkwater?
Ebben a pillanatban két pasas bukkant fel az orrunk előtt. Az egyik pocakos, alacsony fickó volt, 
a másik hajlott hátú, magasabb. Mindketten füles sapkát viseltek, olyasfélét, amilyet az indiánok az 
Andokban.
Amikor megpillantottak bennünket, megtorpantak. Egyikük a kezében tartott papírlapra nézett. 
A másik csípőre tette a kezét, és megcsóválta a fejét.
– Kik a francok maguk, és mit keresnek itt?
– Miss Drinkwatert keressük – mondta Nyima.
A pasas hosszasan nézegette a papírját, majd megcsóválta a fejét.
– Itt nincs. És nem is kellene itt lennie. Ha nem lenne ez a kurva köd, nem zavarodott volna 
össze minden. Mi a manót keresnek itt? És különben is, kicsoda maga?
– Lawrence – mondtam összehúzva a szemem. A magas pasas szelíden nézett rám.
– Magának nem kellene itt lennie!
– Hát hol kellene lennem?
– Tőlem kérdi? Hát mi vagyok én itt, hogy mindent tudjak? Az isten? Az Mr. Garnes. Ezen a 
papíron nincs semmiféle Lawrence. Maga összevissza kóborol, barátom: ez pedig nem jó. 
Kóvályog, mint gólyafos a levegőben. Ha Mr. Garnes nem találja ott, ahol lennie kellene... Maga 
meg ki a franc? Csak most veszem észre, hogy láma.
– Az vagyok – mondta öntudatosan Nyima.
– De hát lámának sem kellene itt lennie. Mi a túró van itt, emberek? Összevissza sétálgatunk, 
mint hülye Billy az autópályán? Úgy látszik, ma meg van zavarodva mindenki. Az előbb Dibdin 
jön nekem, hogy hol a csaj, aztán a csaj, hogy hol van Dibdin? Ilyet még nem pipáltam, pedig 
akkor is én terelgettem ezt a csürhét, amikor kitört a polgárháború, már a franc se tudja, melyik 
országban... Három álló napig lőttek ránk, mi meg vaktölténnyel védekeztünk. Öregem, az volt a 
frankó. Ismerted Colionét? Úgy harcolt egy vaktölténnyel töltött kalasnyikovval, mint John Wayne, 
és jól meg is szórta őket. Maga meg egy láma, mi? Hol a francban vannak a gurkhák? Magának 
gurkha katonának kellene lennie, nem lámának. Valamelyik hülye rossz ruhát adott magára? 
Uramisten, és hogy néz ki a képe? Pont egy ilyen alakot küldtek ide nekem...
Ki tudja, meddig mondta volna, ha fel nem bukkan előttünk egy csinos, szőke hölgy. Cirka 
húszéves lehetett, és olyan lehetetlen ruhát viselt, mint amilyenben Jane szokott pompázni a 
Tarzan-filmekben.
Se szó, se beszéd a magasabb férfinak rontott, kirántotta kezéből a papírt, és lehajította a földre.
– Dögöljetek meg valamennyien! – rikácsolt dühtől lángoló arccal. – Köpök rá, hogy mi lesz 
ezzel a nyomorral, fogom magam és lesétálok a táborba. Aki ma hozzám mer szólni, annak 
lerúgom az orrát, és kiszúrom a szemét. Dibdinnek meg mondjátok meg, hogy legalább egy hétig 
ne kerüljön a szemem elé, mert kicsipkézem a képét. Itt szobrozok jégcsappá fagyva ennek a 
kicseszett ködnek a közepén, és azt hiszitek, odajön valaki is hozzám, hogy Dibdin meghalt, 
eltemették, ne várjak tovább rá odafent...
– Na, végre! – hallottam a hátam mögött egy újabb felháborodott hangot. – Csakhogy itt 
vagytok! Hol a francban van Rafaela?
– Itt vagyok, te nyomorult! – mondta a szőke hölgy vészjósló nyugalommal. – Te hol voltál?
Ekkor bukkant ki a ködből egy újabb valaki, akiben Miss Drinkwaterre ismertem.
– Megfenyegettek – mondta a pasas. – Ez a némber, itt!
– Jól tette – mondta Rafaela. – Én is azt teszem. Odamegyek hozzád, és kikaparom a szemed.
– Miért, Miss Rafaela?
– Mert nem jöttél, te szemét. Hagytál ácsorogni.
– De hiszen én mentem – panaszkodott a pasas. – Mentem én, éppen akkor, amikor kellett.
– Ne mondd, hogy jöttél, amikor nem jöttél!
– Jöttem, de ebben a rohadt ködben eltévedtem.
Éppen azt gondoltam.
– Kuss!
– Jó, jó, én csak... Szóval, azt hittem, ön az, és felkaptam ezt a némbert...
– Ha még egyszer ezt mondja, maga nyomorult férfisoviniszta, szétlövöm a golyóit!
– Ez tisztára Őrült. Azt hittem, ön az, Miss Rafaela. Felkaptam, hogy elvigyem, ahogy kellett, ez 
meg elkezdett hülyére verni. Láttam, hogy leszáll a köd, és abba akartam hagyni a jelenetet, de ez a 
ném... akarom mondani, nő, nem szállt le rólam. És most se száll le! Könyörgök, szabadítsatok meg 
tőle!
– Állj! – kiáltotta Rafaela a közeledő Miss Drinkwaterre. – Maga kicsoda?
– Augusta Drinkwater vagyok.
– Statiszta?
– Végzős hallgató.
– Szóval még statiszta sem? Akkor meg mi a francot keresel itt, aranyom, ahol a madár se jár? – 
Fenyegető léptekkel megindult Miss Drinkwater felé. – Adok én neked elszúrni más melóját...
– Ne közeledjen, mert lövök!
Mielőtt közbeléphettem volna, Rafaela Augusta felé ugrott. Augusta kezében eldördült a 
revolver, s a golyó valahol egy sziklafalnak csapódott.
Egyszerre vágtuk magunkat hasra valamennyien. Mintha lekaszált volna bennünket egy jól 
irányzott sorozat.
– Ez... megőrült! – jajgatott Rafaela, földhöz szorítva az arcát. – Tedd már le azt a stukkert, te 
dilis!
Ki tudja, mi lett volna a dolog vége – Augusta szemében olyan fényeket láttam csillogni, hogy 
joggal számíthattam rá: újabb lövések következnek –, amikor mély, öblös hang reccsent ránk. Ki 
tudja, honnan jött – talán egyenesen a Csomolhari tetejéről. Mintha valamelyik haragos isten 
elégelte volna meg a játszadozásunkat.
– Fegyvereket eldobni! Mindenki tartsa fel a kezét!
Körül vannak véve! Itt az FBI!
A valószerűtlen fenyegetés megtette a hatását. Előbb Miss Drinkwater hajította el a stukkerét, s 
emelte fel a karját, aztán a többiek.
A legközelebbi, vaskos szikla mögül egy középtermetű férfi alakja bontakozott ki a ködből. 
Kezében hangszórót tartott, és amikor meggyőződött róla, hogy sikerült megijesztenie bennünket, 
még egyszer beleüvöltött:
– Mindenki maradjon a helyén, vagy lövök! Természetesen megkérdezhettem volna tőle, hogy 
ugyan mivel, amikor a hangszórón kívül nem volt semmi más nála, de eszem ágában sem volt.
A hangszórós, bajuszos pasas odasétált hozzám, és megállt előttem.
– Üdvözlöm, Mr. Lawrence! Hogy sikerült belefutnia ebbe a díszes társaságba?
Szergo Mikeladze volt, a Siva utolsó tánca trükkmestere.

4.

Basil Gillmore még akkor is alig kapott levegőt a röhögéstől, amikor mi, többiek már 
megnyugodtunk. Megnyugvásunkban kétségkívül szerepet játszott az a néhány dupla whisky is, 
amelyet sikerült a nagy ijedtségre legurítanunk.
Az egyik kellékes sátorban szorongtunk mind a húszvalahányan. Ládákon, tábori székeken, 
fából ácsolt padokon ücsörögve. Előttünk tarka abrosszal letakart, ugyancsak deszkaasztalokon 
frissen sütött pogácsák, pizza és sajtos rudak kínálták magukat.
– Rég nem röhögtem ilyen jót! – törölgette a szemét Mr. Gillmore. – Hogy volt az... Rafaela? 
Maga csak várt-várt, a fickó meg nem jött? Hogy jött volna, amikor...
A felcsapó nevetés belefojtotta a szót. Láttam, hogy valamennyien, beleértve Miss Drinkwatert 
is, jól szórakoznak első, félreértésekkel teli találkozásunkon. Mosolyogtam én is, és a mellettem 
csendesen eszegető Mikeladzéhoz fordultam.
Örülök, hogy újra látom, Szergo.
– Én is örülök, Leslie.
– Olvastam, hogy operatőr lett, és sokat forgatott az utóbbi időben. Mintha valamelyik lapban 
írtak is volna magáról egy cikket.
– A National Geographicragondol?
– Stimmel. Hol is járt? Az Északi-sarkon?
– A Délin.
– Ha jól emlékszem, pingvineket fényképezett.
Mikeladze bólintott.
– Egy kétórás természetfilm készítésében vettem részt. Én voltam az egyik operatőre.
– Hogy került vissza ismét a játékfilmhez? Mikeladze megvonta a vállát.
– Élni is kell valamiből.Nagyon élveztem azt a munkát, csak éppen véget ért. Mehettem volna 
Afrikába zsiráfokat fényképezni, és lehet, hogy megyek is. Egyelőre sajnos megfelelő támogatás 
híján csúszik a dolog, ezért addig is elvállaltam ezt a melót.
– Ez milyen?
Szergo kettéharapott egy sajtos rudat.
– Őszinte választ akar? Szemét. Olyan, mint az a másik.
– A Siva utolsó tánca?
– Még szerencse, hogy megsemmisült a kópiája. Amikor vége lett a dalnak, és Watermant sittre 
vágták, azt hittem, mindörökre vége ennek az őrültségnek. De nem. A baromságok örök életűek. 
Ha valami fatális véletlen folytán el is pusztulnak, mindig akad egy eszelős, aki újjászüli Őket.
– Eszerint most erről van szó?
– Pontosan erről. Éppen csendes, munkátlan napjaimat élveztem egy kis szigeten, Key West 
környékén, amikor beállítottak hozzám az ajánlattal. Azt hittem, rosszul hallok. Már-már sikerült 
megfeledkeznem Siva utolsó táncáról, a gyilkosságokról és Bhutánról is – nem akarom megsérteni 
Leslie, tudom, hogy önnek ez a szíve csücske, de én valahogy megvagyok nélküle. Szóval, 
Bhutánról is sikerült megfeledkeznem, amikor felkeresett Mr. Gillmore és Mr. Kirkpatrick.
– Ő melyik?
Mikeladze egy lapos orrú, palacsintaképű férfira mutatott.
– Korábban jávorszarvas-tenyésztő volt, vagy micsoda. Holtbiztos, hogy eszkimó vér is folyik 
benne. Ő a másik producer. Fene se tudja, hogy sikerült Összekerülnie Mr. Gillmore-ral.
– Csináltak már valaha filmet?
– Mr. Gillmore igen. Eléggé ismert figura. Amolyan másodosztályú producer. Másodosztályú 
filmekhez hajtja fel a pénzt, de igyekszik első osztályú profitot kivenni belőlük.
– Hm. És sikerül?
– Mikor hogy. Nem ügyetlen a fickó. Például A halálon is túl egészen jól jövedelmezett.
– Maga is dolgozott benne?
– Én nem, de egy haverom igen. Ráadásul könnyű munka volt, döntően négy fal között vették 
fel a jeleneteket. Még a temetőt is díszletekből építették. Szóval, felkerestek és munkát ajánlottak. 
Méghozzá nem is rossz pénzért. Én meg meghúzogattam a bajszom végét, és rövid töprengés után 
azt mondtam, hogy miért is ne? Elvégre azért vagyok operatőr, hogy fényképezzek. Afrika úgyis a 
levegőben lóg, ki tudja, lesz-e belőle valami. Most aztán itt vagyok.
– A film?
– Arra kíváncsi, hogy milyen? Nem olyan, mint a Siva utolsó tánca, de mégis olyan.
– Világos megfogalmazás.
– Megmagyarázom. Először arról volt szó, hogy újra forgatjuk az egészet. Csakhogy Mr. 
Kirkpatricknek nem tetszett az emlékezetből összetákolt régi forgatókönyv. Azt mondta, nincs se 
füle, se farka.
– Maga szerint van?
– Tudja maga, hány olyan film kapott már rangos, nemzetközi elismerést, amelynek ugyancsak 
nem volt? De ne menjünk bele művészeti kérdésekbe. Nem tetszett a palinak, és kész. Erre 
Gillmore újra íratta.
– Tehát Mr. Gillmore ezúttal Mr. Kirkpatrick pénzétől függ.
– Jól látja a helyzetet, Leslie.
– Eszerint új a forgatókönyv.
– Természetesen. Csak azt ne kérdezze, milyen. A Siva-tánc mindenesetre ebbe is belekerült.
– Jézusom! Ismét táncol majd Siva?
– Táncol bizony. Egy sokkal modernebb Siva, mint az a másik volt. Van egy kiváló 
munkatársunk, Kari Brenner, Ő tervezte, és Ő is építette meg. Azt hiszem, egyedül ő élvezi a 
forgatást.
– Mi van a színészekkel?
Mikeladze lopva körülnézett, és a fülemhez hajolt.
– Nem sokkal jobbak, mint a másik filmben. Talán csak fiatalabbak.
– Olyanok, akikből még lehet valami? Mikeladze megrázta a fejét.
– Isten csodája lenne.
– Ki a női főszereplő? Rafaela Sinclair?
– Csodát. Ő csak két nagy mell és egy kerek fenék. A lányrablás Ötlet megtetszett 
Kirkpatricknek, s azt mondta Gillmore-nak – éppen jelen voltam –, hogy figyelj Basil, kell ide két 
nagy mell és egy kerek fenék. Így esett a választás Rafaela Sinclairre. Valami szappanoperában 
játszott, bizonyára nem egyetemi tanárnőt. Szorgalmas szegénykém, de ennyi. Azt hiszi, mindenki 
féltékeny rá, és szándékosan tesznek neki keresztbe, pedig ez olyan csapat, hogy csupa jó 
szándékból is összekutyul mindent.
– Kicsoda az a szőke, lófarkas lány?
– Simone Boyd. Az ismeretlenség homályából került elő.
– Ő a hősnő?
– Csak mellékszereplő. Elrabolják és megölik.
– A jeti?
– Nem fogja elhinni; a nepáli gurkhák.
– De hiszen nem Nepálban vagyunk!
– Mit számít az? A történet szerint Lord Bannistert, aki meghalt felesége emlékét felejtendő 
kirándul a Himalájába, gurkha katonák kísérik. így kerülnek képbe a gurkhák.
– És... miért ölik meg?
– Mert... hogy is van csak? Ja, azért, mert van egy Öreg gurkha... aki Lord Bannister 
szolgálatában töltött hosszú időt, majd visszatelepült Nepálba, de azért figyelemmel kísérte a 
Bannister–család sorsát. Különösen Lady Bannistert kedvelte. Sokkszerűen érte az öreget Lady 
Bannister halála, és talán meg is buggyant benne valami. Úgy gondolta, nincs méltó nő, aki 
elfoglalhatná Lady Bannister helyét Lord Bannister mellett, ezért megbízta a fiát, aki Lord 
Bannister őrségében teljesített szolgálatot, hogy ha bárki is közel férkőzne – mármint hogy női lény 
– Lord Bannisterhez, ölje meg. Az ifjú nem tudván ellenállni az apai parancsnak, megöli Simone 
Boydot, pedig Lord Bannister nem is vele akarta pótolni Lady Bannistert.
– Ahhoz képest elég vidám lány.
– Na ja, mert még nem ölték meg. Van néhány kemény napja, aztán már nem kell játszania, csak 
a napidíja ketyeg. Mehet növényt gyűjteni.
– Hova?.
– Miss Boyd megszállott növénygyűjtő. Tele van mappával a sátra. Ha nem forgat, a 
hegyoldalakon császkál, és virágokat keres, hogy lepréselhesse őket.
– Hm. És az a kis fekete?
A kis fekete nem volt kimondottan afrikai típus, inkább délolasz, de holtbiztos, hogy felmenői 
között igazi feketék is akadtak.
– Ő a főhősünk. Nina Travolta.
– Csak nem rokona John Travoltának?
– Úgy vette fel a nevét. Nem tudom, Travolta mit szólna hozzá, bár a családnevek nem 
copyrightosak.
Ő csavarja majd el Lord Bannister fejét, ami által halálos veszélynek teszi ki magát.
– A gurkha Őt is meg akarja ölni?
– Erről szól a film. De van még benne egy indiai pap is, aki viszont őt akarja megkaparintani 
magának. Nem, Ő nem megölni akarja, hanem... szóval, elvinni magával Indiába. A pap álruhában 
érkezik ide, vándor indiai kereskedőnek hiszik, jámbor férfiúnak, ő viszont egész nap Miss Travolta 
után koslat, és meg akarja ölni Lord Bannistert. Vannak aztán hűséges gurkhák, és Lord Bannister 
áruló inasa...
– Maga kiismeri magát ebben, Szergo? Mikeladze lemondóan legyintett.
– Dehogy ismerem ki. Meg sem próbálom. Elég, ha a rendező a fejében tartja a dolgokat.
– Apropó, ki a rendező?
– Mr. Tom Garnes.
– Az meg ki?
– Látja azt a dülledt szemű fickót a bőrkabátban?
Őaz.
– Hallanom kellett volna már róla?
– Szereti a karatefilmeket?
– Mikor hogy.
– Karatespecialista. Be is akart rakni a filmbe néhány karatejelenetet, de a producerek leintették. 
Azt mondták, más jellegű mozit szeretnének.
– A Morrisok? Mikeladze ismét legyintett.
– Beszélt velük?
– Két napja futottunk össze.
– Én hoztam ide őket.
– Megérintette a nosztalgia szele?
– Azok az emberek... közel álltak az éhhalálhoz, Leslie.
– Hogyan? – hökkentem meg.
– Jó két éve nem volt munkájuk. Ha megkérdezi tőlük, nem fogják elárulni önnek, de ez az 
igazság. Egy színészotthon lakói voltak, és szociális segélyekből tengették az életüket. Amikor 
felkértek ennek a zagyvaléknak az operatőri munkájára, rájuk is gondoltam. Úgy vállaltam a 
feladatot, ha ők is jöhetnek. Mr. Gillmore és Mr. Kirkpatrick majd hanyatt estek a rémülettől, 
amikor megpillantották őket. Azt kérdezték tőlem, hogy eszemen vagyok-e? Hogy tudnának 
bepréselni ebbe a filmbe három dilis cowboyt? Mondtam nekik, hogy ez az ő dolguk – ha nem lesz 
benne három cowboynak hely, én sem vállalom. Végül csak benyomták őket valahogy.
– Ők... tudnak erről?
– Még csak az hiányozna! Meg vannak győződve róla, hogy filmes körökben istenekként 
tisztelik őket. Különben minden rendben van velük. Dolgoznak, mint a megszállottak. Szerencsére 
nem láthatják a forgatókönyvet.
– Miért szerencsére? Mikeladze ismét a fülemhez hajolt.
– Mert nincsenek benne.
– Nincsenek?
– Nincsenek. Amikor az Ő úgynevezett jelenetükre kerül sor... nem teszek filmet a gépbe. Csak 
úgy csinálok, mintha forgatnék. De nem forgatok.
– És ha rájönnek?
– Nem jönnek rá. A két producer meg tartja a száját. A saját érdekében. Az én gázsimból 
kanyarítanak le egy darabot, amit aztán kiosztanak közöttük.
– Mi lesz, amikor bemutatják a filmet?
– Majd azt mondom, hogy a barmok kivágták őket. A legjobb színészekkel is előfordul, hogy 
kinyesi őket az olló.
Majdhogynem elérzékenyültem attól, amit hallottam.
– Maga jó ember, Szergo – mondtam neki.
Mikeladze ingerülten nézett rám. – Dehogy vagyok az! És kérem, ne is terjesszen ilyeneket 
rólam, mert a végén nem kapok majd munkát. A filmszakma nem a jó emberekről szól. Csak 
éppen... talán a Kaukázusból hoztam magammal a génjeimben, hogy az elesetteken segíteni kell. És 
én segítek is. Tudja, miért? Mert abban a hiú reményben élek, hogy amikor majd én leszek elesett, 
rajtam is segít valaki. De elég is a nyavalygásból! Nem szerezne még egy nyelet whiskyt?
Szereztem. Kiszúrtam magamnak a Gillmore előtt árválkodó üveget, és a kezembe 
kaparintottam.
– Hé! Hé! Csak aztán hagyjon benne valamit! – rimánkodott a pirospozsgás producer. – Egy 
skót, whisky nélkül olyan, mint a locsolatlan virág!
Öntöttem az üvegből két pohárral, majd visszavittem Gillmore-nak.
Nem sokkal ezután Szergo feltápászkodott az asztaltól, és kisétált a sátorból. Éppen arra 
gondoltam, hogy ideje lenne nekünk is visszatérni a kolostorba, amikor a pirospozsgás Basil 
Gillmore mellém telepedett.
– Megengedi?
Odébb húzódtam, hogy kényelmesen elférjen a padon. Gillmore felém nyújtotta a kezét.
– Azt hiszem, még hivatalosan be sem mutatkoztam. Basil Gillmore vagyok, ennek az 
állatseregletnek az istállómestere. Örülök, hogy megismerkedhettem önnel, Mr. Lawrence.
Kellemesen világoskék szeme volt, és kellemesen pirospozsgás arca. Vidéki postamesterre 
emlékeztetett inkább, mint filmproducerre.
– Én is örülök.
– Mr. Mikeladze mesélte, hogy ön is tagja volt annak a csoportnak, amely a Siva utolsó táncát 
forgatta.
– Hát éppen tagja nem voltam – tiltakoztam. – Csupán itt tébláboltam a közelükben.
– Egyszer jó lenne elbeszélgetni magával. Végül is maga szemtanú volt. Hátha lenne néhány 
használható ötlete a filmünkkel kapcsolatban. Látogasson meg bármikor: szívesen, és néhány 
pohárka whiskyvel fogadom.
Ment volna, de még idejében sikerült megállítanom.
– Egy pillanatra, Mr. Gillmore. Kérdezhetnék magától valamit?
Meglepődve pislantott rám.
– Hát persze. Csak tessék.
– Lehet, hogy indiszkrét lesz a kérdésem. Gillmore elvigyorodott.
– Akkor azonnal válaszolok is rá. Egyikükkel sem, és egyszer sem. Sajnos, már nem vagyok 
abban a korban, hogy kikezdjek a színésznőimmel. Az is elég nekem, ha rám mosolyognak.
– Nem erről van szó – vigyorogtam vissza. – Valami más érdekelne.
– Éspedig?
– Miért vették elő a Siva utolsó táncát? Gondolom, lett volna egyéb témájuk is éppen elég.
Gillmore az asztalra tenyerelt, és megvakargatta kopaszodó feje búbját.
– Jó kérdés, Mr. Lawrence. Az az igazság, hogy nem is ezt akartuk. Én például még csak nem is 
hallottam a maguk kalandjáról. A fenébe is... eszembe jutott valami! De hogy a kérdésére 
válaszoljak, a társam, Mr. Kirkpatrick említette meg a dolgot. Ami a szövegkönyvet illeti, hát nem 
ujjongtam, amikor elolvastam. Akkora marhaság, hogy ha felmászik a tetejére, lilára festheti róla a 
Himaláját. És mégis van benne fantázia. Tudja, miért? Mert sokan hallottak arról a szerencsétlen 
forgatásról. És ha meg tudjuk lovagolni az abból fakadó érdeklődést – a szerencsétlenségekre 
mindig vevő a jónép –, máris siker koronázza azt a kínlódást,
ami itt filmforgatás címén folyik. Egyszóval, abban bízunk, hogy jövendő nézőink még képesek 
visszaemlékezni a soha be nem mutatott első verzió tragikus történetére, és megnézik helyette ezt a 
másikat. Valószínű, hogy aztán elcsigázottan tántorognak ki a moziból, és megfogadják, hogy 
ezután inkább a baptista gyülekezet istentiszteletére járnak mozi helyett, de mi akkor már eladtuk a 
jegyeket, és három televízió is megvette a vetítés jogát. Tudom, nem szép, amit mondok, de a mi 
szakmánknak farkastörvényei vannak. Ha profitot akarsz, mindent meg kell ragadnod, továbbá, a 
szarból is lehet aranyat mosni. Akarja, hogy mondjak még néhány hasonló bölcsességet?
– Kösz, mára ez is éppen elég.
– Így gondolom én is. Hát akkor viszlát.
– Azt mondta, eszébe jutott valami...
– Még gondolkodom rajta, aztán majd szólok önnek. Oké?
Megfordult és elvonult.
Elővettem a pipám, hogy megtömjem, és a levegőbe eresszek belőle néhány karikát. Éppen a 
dohány után tapogatóztam, amikor rám esett valakinek az árnyéka. Felemeltem a fejem. A szép, 
szőke színésznő, Simone Boyd állt mellettem, kezében szépen metszett whiskyspohárral.
– Ideülhetek?
– Foglaljon helyet – biccentettem. – Nem zavarja
a pipafüst?
A lány rám mosolygott.
– Kifejezetten imádom. Édes és kellemes az illata.
– A méztől van – magyaráztam.
– Igazán? – kerekedett ki a szeme. – Mézet tesz a dohányba?
– Éppen csak annyit, hogy megédesítse a füstöt. Ezúttal például nepáli mézet kevertem bele.
– Nepálban is van... méz?
– Hogyne lenne! A nepáli méz egyenesen világhírű. Nem hallott még a Himalája szikláin 
megtelepedő méhekről?
Miss Boyd elgondolkodva nézett rám.
– Még nem. Pedig érdekes lehet.
– De még mennyire, hogy az! Néha egy-egy méhcsalád ötszáz kiló mézet is termel egy 
szezonban. Csak éppen nem könnyű hozzájutni.
– Én meg növényeket gyűjtök – mondta Miss Boyd. – Mi ketten valahogy... Összetartozunk, 
nem érzi?
– Mi... izé... ketten?
– Hát persze. Engem a virágok érdekelnek, magát a méhek. A kettő nem lehet meg egymás 
nélkül. Szépen mondtam, igaz?
– Mit tagadjam.
– Komolyan érdeklődöm a virágok iránt. Több ezer virágom van odahaza lepréselve. Már itt is 
gyűjtöttem vagy százat. Nincs kedve egyszer velem jönni? Maga a méheket kergeti, én meg a 
virágokat. Így aztán gyorsabban megy az idő. Mert különben csak vánszorog. Itt vagyok már három 
hete, de még egy centit sem forgattak velem.
– Ez igazán kellemetlen.
– Még nem kerültem sorra. Addig meg csak gyűjtögetem a virágokat. Képzelje, meg fogok halni 
a filmben.
– Ezt őszintén sajnálom.
– Hát még én! Azután még további három hétig itt kell maradnom anélkül, hogy egy percet is 
dolgoznék. Arra gondoltam, hogy talán sétálgathatnánk néha-néha a hegyekben. Eljöhetne hozzám 
teázni, reggel hazamehetne...
Miss Boyd első osztályú zsákmány volt – el kell ismernem. Ugyanakkor mégsem az a fajta, 
akivel szívesen mentem volna méheket gyűjteni.
– Hallom, belecseppent a forgatás közepébe. Azok a barmok már megint elcsesztek valamit. 
Rossz füstgyertyát vagy mit gyújtottak be, és akkora köd támadt, hogy Mr. Mikeladze inkább A 
Bagdad bombázásához készíthetett volna felvételeket. A műhó meg egyszerűen nem jött ki a 
tubusból. Látta Rafaelét? Te jó isten, hogy micsoda egy hülye tyúk! Tetszik magának?
– Még nem volt időm...
– Ne tévessze meg a látszat. Két nagy mell és egy kerek fenék – semmi egyéb. És hiszti, hiszti, 
hiszti. Én ezzel szemben...
– Nincs nagy melle és kerek feneke? Felháborodva nézett rám.
– Már hogy a fenébe ne lenne! Mindenből éppen akkora van, mint amekkora kell. 
Megmutassam? Na jó, majd ha virágot gyűjtünk. Szóval, ezek olyan hülyék, hogy még egymást 
sem találták meg a ködben. Majd megpukkadtam a röhögéstől, amikor meghallottam, mi történt. 
Az a barom Dibdin Rafaela helyett a maga barátnőjét kapta fel.
– Nem a barátnőm.
– Hála istennek. Nem szeretek kapcsolatokat feldúlni.
– Én sem.
– Nyugodt lehet, nincs semmiféle kapcsolatom. Akkor hát ne feledkezzék meg rólam! Ha 
magától nem találná meg, valaki majd megmutatja a sátramat. Azért lehetőleg ne Rafaelától vagy 
Travoltától kérdezze, mert azok a sajátjukba csalják. Inkább azt ajánlom...
Sosem tudtam meg, mit akart ajánlani.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy meg akarta magyarázni, hogy juthatok be minél kevesebb 
feltűnéssel hozzá, kivágódott a sátor ajtaja, és egy vérző arcú férfi jelent meg a sátornyílásban.
– Dibdin! – ordította, bugyborékolta, feneketlen dühvel a hangjában. – Hol vagy, te szemétláda? 
Megfoglak és megöllek!
Aztán térdre esett, felénk nyújtotta a kezét, majd végigfeküdt a padlóra terített szőnyegeken.
Csend volt idebent, mély és sűrű csend.

5.

De nem sokáig. A csendet a Téli Palota ostromára emlékeztető csatazaj váltotta fel. Székek és 
padok borultak, férfiak ordítoztak, nők sikoltoztak, valaki nekem ugrott, és úgy meglökött, hogy 
majd a szőnyegen heverő férfi mellé estem. Megkapaszkodtam valakiben, aki megingott, majd 
felém ütött. Éppen csak el tudtam kerülni a csapását. Megpróbáltam kirángatni zsebemből a 38-ast, 
de ekkor meg valaki egyszerűen a lábamra ült. Hogy minél könnyebben megszabadulhassak tőle, 
kiléptem a csizmámból, és a sorsára hagytam. Majd megkeresem, ha helyreáll a világbéke.
Nem egyhamar állt helyre. Csak akkor, amikor Mr. Gillmore és Mr. Kirkpatrick harsány 
ordítozással rendet teremtett. Mr. Gillmore-nak még vörösebb volt az orra, mint eddig, Mr. 
Kirkpatrick egyébként is keskeny vágású, eszkimó szeme olyannyira összeszűkült, hogy arra 
gyanakodtam, valaki a hadonászás közben megpróbálta kiverni.
– Csend! – ordította Mr. Gillmore egy széken állva. – Legyen már csend, a kutya mindenit neki!
Lassan elcsendesült a csatazaj. De Mr. Gillmore még ekkor sem szállt le a székről. Úgy 
ordítozott fentről lefelé, mintha egy történelmi film felvételén a római légiók támadását irányítaná.
Többen is a vérző képű emberhez ugrottak és feltámogatták.
– Jim! – szólt rá keményen Gillmore. – Mi történt veled?
A véres arcú fiatalember eltolta magától a segítő kezeket.
– Hagyjatok – morogta szégyenlősen. – Már nincs semmi bajom. Csak egy kicsit... 
megszédültem. – Megtörölgette az arcát, miáltal sikerült elmázolnia rajta a vércseppeket és 
összekennie a kezét. – A fenébe is, még a szemembe is belement valami. Nem látok... egészen jól. 
Itt vagy, Zuckerman?
– Itt vagyok – mondta egy kis köpcös pasas a háttérből.
– Itt van nálad a szamuráj kardod? – Itt.
– Add ide!
A pasas tanácstalanul nézegetett körbe.
– Jó–jó, de miért kell neked szamurájkard? Tudod, hogy pokolian éles. Még megsebzel vele... 
valakit.
– Éppen arra kellene.
– Mit akarsz csinálni vele... Jim? – tudakolta a kis bögyös, sötét hajú Nina Travolta is.
A Jimnek nevezett, vérző képű fickó a lány felé nézett.
– Le akarom fejezni vele... Dibdint.
Ismét csak a néma csend uralma alá süllyedtünk. Jó pár másodperc múlt el, mire Nina Travolta 
meg merte törni.
– Miért akarod levágni... izé... Dibdin fejét? A férfi az arcára mutatott.
– Látod ezt, Nina?
– Látom hát. Már akartam is kérdezni...
– Ő csinálta.
– Dibdin?
– Ő.
Ismét csak a néma csend.
– És... hogy csinálta?
– Megtámadott a rohadék. Nekimentem, vagy mi a franc. Épp a sátram mögül léptem ki, amikor 
egyszerűen nekimentem. Leselkedett, vagy mi a fene. Még mondtam is neki, hogy mi a nyavalya 
van, Dibdin, talán kukkoló lettél, vagy mi, erre se szó, se beszéd, elkapott, bemázolt két nagy 
rohadék pofont... aztán feldobott a sátor tetejére. Még a whiskysüvegem is eltört, pedig nektek 
akartam hozni. Nézzétek a kezem, tele van üvegszilánkkal!
– Feldobott a sátor... tetejére?
– Fel a szemétláda! Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora erő lakik benne. Ezért is kell a 
szamurájkard. Lecsapom vele a fejét, és kész. Ráadásul jetijelmezben volt a barom. Azt hitte, nem 
ismerek rá.
Valami riadót dobolt a halántékomon.
– Azt vettem észre, hogy repülök. Felszálltam két méter magasba, aztán lecsorogtam a ponyván. 
Mire felocsúdtam, már nem volt sehol.
– Biztos, hogy Dibdin volt? – hitetlenkedett Rafaela Sinclair előbukkanva Mr. Kirkpatrick háta 
mögül. – Akkor viszont nem értem...
– Mit nem értesz, édes kis Rafaelám?
– Ezt az egészet. Dibdin ugyanis már levetkőzött, vagyis átöltözött... Láttam, amint lehúzta 
magáról a jetiruhát.
– Akkor visszahúzta.
– De hát miért?
– Hogy elintézzen engem, aztán... mit tudom én!
– Miért akart volna elintézni?
– Honnan tudjam? Az ekkora barom emberekben néha bekattan valami, aztán ki akarják irtani a 
világot. Hát ez is ki akarja, csak azt nem értem, mért éppen velem kezdte, amikor olyan széles itt a 
választék. Ez a rohadék...
Harsány nyikorgás közepette kinyílott a nemezzel borított deszkaajtó.
Az ajtóban hatalmas termetű fickó állt. Lapos orrú, karfiolfülű, széles arcú. Legalább két méter 
lehetett, és százötven kiló.
Ő volt az a pasas, aki Miss Drinkwatert akarta magával cipelni a füstköd mélyén Rafaela 
Sinclair helyett.

6.

Mr. Dibdin kezében whiskysüveg lapult, az arcán szelíd, barátságos mosoly. Belépegetett az 
ajtón, majd óvatosan becsukta maga mögött. Aztán megtorpant, és gyanakodva ránk bámult. A 
mélytenger mélységű csend gyanakvásra késztette.
– Hello, fiúk, hello, lányok! – lengette meg az üveget. – Whiskyt hoztam. Rafaela mondta, hogy 
házibulit tartunk. De mi ez a csend? Meghalt talán valaki?
– Te fogsz, Dibdin! – mondta a csendet megtörve, vészjósló nyugalommal Jim, akiről később 
kiderült, hogy Countrymannek hívják.
– Hogyhogy én? Mi a szar ez? És milyen a képed, Jim? Összeverekedtetek?
Jim Countryman, Lord Bannister megformálója ekkor szamurájkardot forgatva a feje felett, 
Dibdinnek ugrott.
– Levágom a füled, Dibdin!
Örömmel nyugtáztam, hogy a fejlevágásból szerencsére már csak füllevágás maradt.
Jim Countryman előreszegezte a kardot, és Dibdin felé csapott vele.
– Véged, Dibdin!
– Istenem, istenem! – tördelte a kezét mellettem Miss Boyd. – Ez a marha tényleg megöli! 
Vegyétek el tőle a kardot!
– Hagyjátok a fenébe! – legyintett Tom Garnes. – Nem...
– Dehogy hagyjuk! – sikította Miss Boyd. – Hiszen megöli! Levágja a kezét a karddal!
– Azzal ugyan nem – nyugtatta meg Garnes. – Csak a tokja van nála.
Erre Countryman is rájöhetett, mert földhöz vágta a kardhüvelyt.
– Hát ez nem az én napom.
Dibdin óvatosan átkarolta Countryman vállát.
– Mi a franc van veled, Jim?
Countryman igyekezett ellökdösni magától az emberhegyet.
– Ne nyúlj hozzám! Többé az életben ne nyúlj hozzám!
Dibdin csodálkozva szemlélgette Countryman véres arcát.
– Mi történt veled, Jim?
– Mintha nem tudnád!
Dibdin értetlenül tárta szét a karját
– Mit kellene tudnom?
Lassan azért csak megtudta. Nem volt könnyű dolga, mivel összevissza lefetyelt mindenki, arról 
nem is beszélve, hogy szegény Dibdin nem volt az a kimondott lángész.
– Én? – kapta kétségbeesetten a melléhez a kezét, amikor végre megértette, mivel vádolják. – 
Én, Jim? Dehogy tudnék én kezet emelni rád! Itt dögöljek meg, ha...
Ismét kitört a hangzavar. A percekig tartó kiáltozásnak az lett a vége, hogy Dibdint kellett 
vigasztalni, aki sírva-zokogva az egyik deszkából ácsolt asztalra borult. Jim Countryman 
tanácstalanul toporgott mellette: látszott rajta, hogy legszívesebben magához ölelné az 
emberhegyet.
Néhány méterről lopva megnézegettem az arcát. Pár karmolás látszott csupán rajta, és az orra 
vérzett. Továbbá az eltörött whiskysüveg szilánkjai megsebezték a kezét.
Amíg Countrymant vizsgálgattam, ismét csak megcsikordult az ajtó, és egy vékony, 
barátságtalan nő lépett be rajta.
– Itt van a kellékes? – kérdezte ingerült, türelmetlen hangon. Talán azért volt kiborulva, mivel 
nem hívták meg a buliba. Gyanítottam, hogy jó páran vannak még a stábból, akik hasonló cipőben 
járnak.
– Mi a baj, Linda? – kérdezte egy hang a sátor hátuljából. – Magát is megtámadta Dibdin?
A csontkeretes szemüveget viselő, szigorú tekintetű asszony megvető pillantást vetett rá.
– Engem nem támadott meg senki. Nem az a fajta vagyok, akit meg szoktak támadni. Szóval, 
jöjjön Ted, és csináljon valamit a cuccaival, mert a kutyák ide-oda huzigálják. Honnan a fenéből 
került ide ez a sok rohadt dög?
– A faluból – mondta valaki. – De a kolostorból is jönnek.
– Elég baj az, szétcincálnak itt mindent. Mi az a csomag Miss Travolta sátránál?
Miss Travolta meghökkenve nézett rá.
– Csomag? Az én sátramnál?
– Valaki otthagyott valamit – mondta egyre növekvő ingerültséggel a Lindának nevezett 
csontkeretes szemüveges nő. – Egy hálózsákot, vagy mi az ördögöt. Be van húzva a cipzárja, és ha 
nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy egy ember alszik benne. Legalábbis olyanok a 
körvonalai. Lehet, hogy valamelyik dög kihúzta a kelléksátorból?
Nyima kétségbeesett pillantásával találkozott a tekintetem. A nagy kavarodásban egészen 
megfeledkeztem róla. A lefokozott gépkocsivezető a sarokban ücsörgött, és szendvicseket 
majszolgatott. Láttam, hogy többször is szót vált a Ted nevű pasassal, aki mint kiderült, a nagy 
kelléktár vezetője.
Bár nem voltam biztos a dolgomban, igyekeztem megakadályozni a katasztrófát.
– Én megnézném – ajánlkoztam. – Kimegyek, és...
A barátságtalan nő megvető pillantást vetett rám.
– Maga kicsoda?
– Lawrence vagyok.
– Nekem a kellékes kell. Nem vállalhatok felelősséget, ha eltűnik valami. Rám van bízva a két 
sátorsor...
– Jól van, Linda – mondta a Tednek nevezett fickó. – Kimegyek, és...
Linda ekkor vette csak észre Countrymant.
– Magával meg mi történt? Már mondtam magának, hogy nem ágyban, párnák között fogja 
végezni, az biztos.
Countryman rémülten feléje bökte két ujját.
– Távozz tőlem, sátán!
Nyílott az ajtó, és egy Lindához kísértetiesen hasonlító, csontkeretes szemüveges hölgy dugta be 
rajta a fejét.
– Itt vagy, Linda?
– Itt vagyok.
– Vigyázz az ajtóból! Linda óvatosan oldalra lépett.
Ami ezután következett, bármelyik rémfilm legidegborzolóbb jelenete lehetett volna. Az ajtó 
nyitva maradt, s a kettes számú szemüveges nő egy jókora csomagot rángatott be rajta. A csomag 
hálózsák volt, amelyből egy alvó férfi körvonalai bontakoztak ki.
A nő megállt az ajtóban. Éles, kellemetlen hangja betöltötte a sátrat.
– Én vagyok a felelős a rendért, nem igaz? Én és Linda. Márpedig én nem tűröm, hogy 
összevissza hajigálják a szemetüket a sátrak között. Ha valamelyiküknek huncutkodni támad kedve 
éjszaka, teszem azt, valaki másnak az ágyában, kimegy a sátrak közé, belebotlik egy elhagyott 
csomagba, hasra esik, eltörik a lába, és nem lesz képes forgatni, Mr. Gillmore engem fog elővenni, 
hogy képtelen voltam rendet tartani. Így van, Mr. Gillmore?
– Így, Beata – mondta savanyú képpel a piros orrú Gillmore.
– Tehát: ezt a cuccot elveszítette valaki. Ki hagyta a sátrak között?
Nem volt jelentkező. Én lettem volna csupán, de valami egyszerűen belém fojtotta a szót.
– Így is jó – mondta Beata. – Odakint már megkérdeztem mindenkit. A nepáliak közül sem 
hiányzik senkinek semmije.
Néma csend.
– Oké – bólintott Beata. – Akkor kibontjuk a csomagocskát. Megnézzük, mi van benne. Linda! 
Húzd le a cipzárat!
Ekkor jött csak meg a hangom. És Miss Drinkwateré is. Ő visított egyet, én csak kiáltottam. – 
Ne!
Linda keze megdermedt a húzózáron. – Mit ne?
– Ne nyissa ki, kérem!
– Aztán miért ne?
– Mert...
– Maga talán tudja, mi van benne? Kénytelen voltam biccenteni.
– Mi?
– Vagy Carlo Cinquanta, vagy David Ostrowsky professzor.
Linda a zsákra mutatott.
– Ebben? Egy professzor? Mit keresne benne?
– Igazából nem is ők... hanem valamelyikük hullája.
Erre kitört a röhögés.
– Hallod, Kari? – bőgte Kirkpatrick. – Azt mondja a pasas, hogy egy hulla van a csomagban. 
Mr. Lawrence, önnek aztán van érzéke a dramaturgiához! Nem lenne kedve egyszer forgatókönyvet 
írni? Gyerünk, Linda, mutassa már, mi van abban a rohadt zsákban!
Linda bólintott, és egyetlen, gyors mozdulattal lerántotta a cipzárat.
A kitörő ordítozás és sikoltozás megemelte a sátrat.
Csak reménykedhettem benne, hogy nem hajítja fel a Csomolhari csúcsára.

7.

Jó órával később már csak néhányan ültünk a sátorban. A hálózsák magára hagyatva hevert a 
sarokban. Gillmore már a ki tudja hányadik whiskyjét itta, ami kezdett lassan meglátszani rajta. 
Szája széle lefittyedt, homlokán elmélyültek a ráncok. Orra egyre inkább egy hóember bohókásan 
vörös orrára emlékeztetett. Medford Kirkpatrick ezzel szemben egyre inkább eszkimóvá vált. 
Járomcsontjai kiugrani látszottak az arcából, szeme olyan keskeny volt, hogy talán még egy 
vastagabb tű sem fért volna át a résén.
– Ez... hihetetlen! – motyogta lefittyedt szájjal Mr. Gillmore. – Ez egyszerűen... lehetetlen! 
Felhajított... a sátor tetejére?
– Fel – mondta a nyugalmát visszanyert Mr. Countryman. – Elkapott, és felhajított.
Mr. Gillmore rám nézett.
– Maga azt állítja, hogy egy... igazi jeti mászkál körülöttünk?
– Kénytelen vagyok vele.
– De hiszen... jeti nem létezik!
– Ezt gondoltam idáig én is.
– Még most is... ezt gondolja?
– Nem tudom. Talán már nem.
– Ésez... itt?
A sarokban fekvő halottra mutatott, de ránézni már nem mert.
– Minden valószínűség szerint Cinquanta professzor.
– Ebbe bele kell dilizni. Szóval ez a pasas itt néhány évtizede halott. Mi is vitte el? Lavina?
– Azt mondják.
– És maga szerint... a jeti idehozta Ninának ajándékba?
– Nincs jobb ötletem.
– És van még két további hullájuk a kolostorban.
– Nem a mi hulláink, akarom mondani... Mr. Gillmore nagyvonalúan legyintett.
– Ne lovagoljunk a szavakon. A hulla azé, aki megtalálja. De nekem nem is a.hulla kell, hanem 
maga.
– Én? – hökkentem meg. – Ezt hogy érti?
– Várjon egy pillanatra! Eszerint bujkál még egy
negyedik hulla is valahol Tudja, kicsoda?
– Bizonyos Ostrowsky professzor.
– Ember, ez óriási!
– Ez az – biccentett a keskeny szemű Kirkpatrick is.
– Amennyiben? – kérdeztem megütődve.
– Figyeljen ide – bökte felém a mutatóujját Mr. Gillmore. – Mit szólna tízezer dollárhoz?
– Fognám, és elfutnék vele.
– Akkor figyeljen... Itt van ez a remek anyag... a jeti, akiről azt hitték, hogy egy eszelős színész, 
de nem, mert egy igazi jeti, aztán van egy másik eszelős színész, akit a jeti felhajít a sátor tetejére...
– Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel tiltakozva az ujját Countryman. – Miért vagyok én 
eszelős?
– Ezt csak úgy mondtam. Szóval vagy te, aztán van három hullánk, mindhárom hálózsákban, 
akikből kvázi négy is lehet. Mit szól mindehhez, Mr. Lawrence?
– Mihez? – kérdeztem értetlenül.
– Hát, amit már korábban is el akartam mondani magának, csak még érlelgettem volna egy 
kicsit. Az események azonban áthúzták a számításomat. Kimondom kerek perec: kap tőlem tízezer 
dollárt, ha összeüt ezekből a rémségekből egy használható forgatókönyvet.
Hápogtam, mint a jégre tévedt kacsa. Jó idő múlva kaptam csak annyi levegőt, hogy beszélni is 
tudjak.
– De hát... hogy képzeli?
– Egyszerűen – mondta Gillmore. – Van egy Mont Blanc golyóstollam. Senkinek nem adnám 
kölcsön, de magának odaadom. Kap tőlem egy bőrbe kötött jegyzetfüzetet is. Esze az van, és azt 
különben sem tudnék kölcsönadni; nekem is annyi maradt csupán, amennyiből hátralévő éveimben 
szűkösen kijövök valahogy. Leül egy kőre, végiggondolja a dolgokat, összerakja a megfelelő 
tényeket, és kiegészíti a Siva utolsó tánca forgatókönyvét az újonnan felbukkant ízléstelenségekkel. 
Természetesen nem kell egészen új könyvet írnia, csupán a régit átfazonírozni. Nos?
Tiltakozni akartam, de óriási megdöbbenésemre, Miss Drinkwater feltartotta a kezét.
– Az ajánlat elfogadva. Majd én segítek neki.
Mr. Gillmore összehúzta a szemét, és megpróbálta fókuszálni őket. Úgy látszik, Miss 
Drinkwater képe valahogy elhomályosulhatott előtte, mert remegő hangon megkérdezte.
– Maga kicsoda?
– Mr. Lawrence munkatársa vagyok.
– Frankó – mondta Gillmore. – Akkor megegyeztünk. Mikor akarja felvenni a pénzét? Most, 
vagy holnap is jó lesz? Addig gondolkozzanak, amíg vissza nem térek, mert most ki kell mennem. 
Nagyon... kell; Majd... jövök.
De nem jött vissza.

8.

Vártunk vagy negyedórát, aztán érte küldtünk valakit. A statiszta azzal jött vissza, hogy Mr. 
Gillmore a sátrában hortyog. Mr. Kirkpatrickkel ekkor úgy határoztunk, hogy feloszlatjuk a 
spontán ünnepséget. Jómagam is fáradt voltam; legszívesebben már az ágyamban pihentem volna. 
Csakhogy tisztában voltam vele: olyan messze vagyok még tőle, mint hülye Billy Ohióban a San 
Franciscóban felejtett szendvicsétől.
Amitől tartottam, be is következett. Alig tettem ki a lábam a sátorból, a két csontkeretes hölgyre 
bukkantam: Lindára és Beatára. Olyan mozdulatlanul, egyenes tartással vártak rám, mint két 
szobor. Amikor feltűntem a sátor ajtajában, megmozdultak, és hozzám siettek.
– Mr. Lawrence – mondta Linda. – Beszédünk van magával.
Közben olyan vékonyra húzták össze az ajkukat, hogy kenyeret lehetett volna szeletelni vele.
– Állok rendelkezésükre, hölgyeim – udvariaskodtam.
Linda szívott egy nagyot a friss, hegyi levegőből.
– Arról lenne szó, hogy ön többet tud arról a pasasról, aki jetit játszik, mint mi. Ezt gondoljuk.
– Rosszul gondolják – tiltakoztam.
– A mi feladatunk az, hogy biztosítsuk a forgatást, és kapcsoljunk ki minden zavaró körülményt.
– Komoly feladat. Lindának a szeme sem rebbent.
– Azt szeretném megkérdezni öntől: ugye, ez csak tréfa?
– Micsoda? – hökkentem meg.
– A jeti.
– Hogy érti, hogy tréfa?
– Úgy, hogy Ön meg akarta tréfálni a fiúkat. Hiszen néhányat már korábban ismert közülük. 
Például Mikeladzét, az operatőrt, a Morisokat, és még talán másokat is.
– Még mindig nem értem...
– Ön úgy gondolta miután meghallotta, hogy ismét leforgatják Siva utolsó táncát, hogy... 
megtréfálja a stábot. Használjuk ezt a szót. De akár azt is használhatnám, hogy el akar ijeszteni 
bennünket innen.
– Én?!
– Természetesen ön, Mr. Lawrence.
– Mi a fenéért tenném?
– A konkurencia megbízásából, például.
– Miféle konkurenciáról beszél?
– Ne tegyen úgy, Mr. Lawrence, mintha nem tudna róla.
– Nyögjék már ki, miről van szó! Linda sóhajtott, és Összenézett Beatával.
– Jó, ha így akarja. Nem beszélt önnek Mr. Gillmore Mr. Hartwigról?
– Biztosíthatom, hogy ki sem ejtette ezt a nevet a száján.
– Nem is tudja, kicsoda Mr. Hartwig?
– Fogalmam sincs róla.
– Mondja Ön. Mi viszont meg vagyunk győződve róla, hogy nagyon is jól tudja.
– Hm. És mit kellene tudnom erről a bizonyos Mr. Hartwigról?
A két csontkeretes ismét Összenézett.
– Ne higgye, hogy mi nem vesszük a lapot. Annyira vesszük, hogy elmondjuk önnek: Mr. 
Hartwig is érdeklődött a Siva utolsó tánca iránt. Meglepődött, mi?
– Meg.
– Csakhogy... Mr. Hartwig nem kapta meg rá az engedélyt. A forgatókönyv joga ugyanis Mr. 
Mikeladze tulajdonába ment át. Kapiskálja?
– Nem.
– Jól csinálja, esküszöm, nagyon élethűen. Mivel a jogtulajdonos Mr. Mikeladze, Mr. Hartwig 
tehetett neki egy szívességet. Érti? Erre már nem is válaszoltam. – Tudjuk, hogy Mr. Hartwig 
napokig üvöltözött, amikor rádöbbent, hogy nem tudja megszerezni a forgatókönyvet. Ekkor 
megpróbálta megvenni Mikeladzétől, de az nem adta el neki. Na? Tovább hallgattam.
– Mr. Hartwig elhatározta, hogyha ő nem csinálhatja meg a filmet, más sem fogja. Más szóval, 
hadat üzent a mi forgatásunknak. Amikor Mr. Gillmore ezt megtudta, bizonyos céghez fordult, ahol 
kemény fiúkat és lányokat kölcsönöznek ki olyanoknak, akiknek pont ilyenekre van szükségük. 
Ezek az ügyes lányok és fiúk többnyire régi motorosok; olyan pályákon tanultak motorozni, mint a 
CIA és az FBI, hogy mást ne mondjak. Ezek a lányok és fiúk nem ijednek meg a saját árnyékuktól.
Mintha láng lobbant volna az éjszakában. – Úgy értsem, hogy maguk... Linda mosolygott, és a 
sátrak közé mutatott. – Látja azt a varjút?
Odanéztem, ahova mutatta. A sátrak között, egy simára csiszolt farúd tetején fekete madár 
gubbasztott mozdulatlanul. Bárki igazi varjúnak nézte volna, de nem volt az.
A varjú jégeső-elijesztő varjú volt, amilyen minden tibeti vagy bhutáni falu szélén megtalálható. 
A lámahitű mitológiában egyedül a varjú képes arra, hogy elűzze a jégverést hozó démonokat. 
Bizonyára nem a buddhista hitvilágból került Bhutánba, hanem már akkor itt volt, amikor 
buddhizmus még csak az északra vezető kapukon kopogtatott Indiában. Valószínűleg a lámahitet 
megelőző bon-vallás állatistene lehetett.
A fából fűrészelt és feketére festett varjú ott gunnyasztott az oszlop tetején, és mintha bennünket 
figyelt volna.
– Látja azt a varjút? – kérdezték még egyszer.
– Látom – bólintottam.
Ekkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam. A két hölgy ugyanis báránybőr bekecset 
és hosszú, meleg, zseb nélküli nadrágot viselt. Bekecsük zsebe olyan kicsi volt, hogy aligha 
rejthettek volna el nagyobb tárgyat benne. És mégis a kezükbe került valahonnan a két 45-ös 
Magnum. Hogy honnan, azt talán csak a tunhuangi ezer buddhák tudják, ha egyáltalán hajlandók 
olyan profán dolgokon törni a fejüket, mint a modern tűzfegyverek. Mindenesetre, mire egyet 
szusszantam, a két csontkeretes, régi motoros kezében már ott lapult a két Magnum.
De még ha csak lapult volna! A két pisztoly ugyanis zenélni kezdett – azt a szimfóniát 
játszották, amelyet a fegyverek általában játszani szoktak: a halál szimfóniáját.
Csak óriási erőfeszítéssel voltam képes a helyemen maradni. Legszívesebben bevetettem volna 
magam a sátrak közé. Józan eszem azt súgta, hogy onnan, ahonnan két csontkeretes szemüvegű 
boszorkány Magnumokkal lövöldözik, el kell húzni a csíkot. Méghozzá minél előbb.
Isten csodája volt, hogy nem húztam el. Talán az is közrejátszhatott benne, hogy egyszerűen 
földbe gyökerezett a lábam.
A Magnumok zenéltek, majd olyan gyorsan eltűntek, mint ahogy előkerültek. Mire felocsúdtam, 
már nem voltak sehol. Linda és Beata viszont barátságosan mosolygott rám.
– Nézze meg a varjút, Mr. Lawrence.
Nem kellett közelebb mennem a fekete madárhoz; innen is jól láttam, hogy lyukas szegényke, 
mint az ementáli sajt.
– Mit szól hozzá?
Elismerően húztam el a számat.
– Nem semmi.
– Csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy nekünk mindenáron biztosítanunk kell a forgatás rendjét. 
Nem szeretnénk, ha félreértene bennünket, Mr. Lawrence. Csak egy kis bemutatót rögtönöztünk 
önnek, hiszen csupa unalom errefelé az élet. Tudja, mire kérjük önt?
– Mire? – kérdeztem kíváncsian.
– Beszéljen a jetivel. Mondja meg neki, hogy tetszik, amit csinált, de ne csinálja többé. Ugye, 
megértett bennünket?
Csípőre tettem a kezem, és megcsóváltam a fejem.
– Gondolom, semmire nem mennék vele, ha azt mondanám, hogy életemben még csak nem is 
hallottam Mr. Hartwigról; fogalmam sem volt róla, hogy Mr. Mikeladze vette meg a forgatás jogát; 
továbbá gőzöm sincs róla, ki a jeti, sőt azt sem tudom, hogy normális emberi lény-e egyáltalán? 
Linda bólintott.
– Valóban nem menne vele semmire, Mr. Lawrence.
– Akkor hát csak annyit mondok, hogy megértettem az üzenetüket.
Mindketten egyszerre hajtották meg a fejüket.
– Köszönjük, Mr. Lawrence.
Kénytelen voltam belátni, hogy Linda és Beata valóban régi motorosok, és bármilyen pályán is 
tanultak motorozni – akár a CIA, akár az FBI pályáján – gyerekszobájuk azért volt.
Ami, sajnos, szemernyivel sem tette könnyebbé a helyzetemet.

9.

Késő este volt már, amikor elhagytuk a tábort. Nyima valami ismerősével kötendő üzletre 
hivatkozva elhúzott a falu irányába, de előtte azzal ijesztgetett, hogy lefekvés körül visszatér. 
Jókora kerek hold ragyogott az égen, csillagokkal koszorúzva. Erre indulásunk után azonnal fel is 
hívtam Augusta figyelmét, ő azonban még csak nem is válaszolt. Igazán kíváncsi lettem volna rá, 
ezúttal éppen miért utál.
Nem sokáig kellett várnom a válaszra. Alig tettük meg az út ötödét, dühösen rám förmedt.
– Álljon meg! Kavics ment a csizmámba. Sóhajtottam, és megálltam.
Augusta leült egy lapos kő szélére, lehúzta a csizmáját, majd kirázott belőle valamit. Akármi is 
volt, nem hallottam, hogy lepottyant volna a földre.
– Teljesen kinyiffan a lábam ebben a rohadt lábbeliben! – dühöngött. – De magának ez persze 
mindegy!
– Már hogy lenne mindegy – ellenkeztem. – Nem kedvelem, ha a társaságomban lévő ifjú 
hölgyeknek kinyiffan a lába.
Augusta vasvillaszemeket méregetett rám.
– Oh, ez a gúny! Ez a tipikus férfi felsőbbrendűségről tanúskodó duma. Ifjú hölgy! Egyenesen 
rémisztő.
– Nem szántam annak.
– De igenis annak szánta! Hát nem érzi, akaratlanul is mennyi lebecsülés van a hangjában?
– Valóban nem érzem.
– Maga a velejéig romlott. Azt hiszi, nem vettem észre?
– Ezúttal mit?
– Hogy milyen szemeket méregetett arra a lányra!
– Milyen lányra?
– Miss Boydra.
– Szemeket méregettem? Csupán csak udvariasságból megnéztem magamnak.
– Hahaha! Tudja, milyen volt a nézése?
– Na milyen?
– VetkŐztető. Maga egyszerűen levetkőztette azt a lányt.
– Nem is vettem észre.
– Megbeszéltek valamit?
Furcsán, idegesen hangzott a kérdése. Kissé másképpen, mint az előző mondatai.
– Mi köze hozzá?
– Nagyon is sok. Nem szabad hagynom, hogy az a szegény lány a maga karmai közé kerüljön.
Alig tudtam elfojtani a kitörni készülő nevetést. Annak a szegény lánynak több élettapasztalata 
van, mint százötven Miss Drinkwaternek, ha van egyáltalán világszerte annyi ebből a műfajból.
– Az az igazság, hogy nagyon szívesen elköltöznék magától.
– Mi tartja vissza?
– A disszertációm. És még az is... hogy talán sikerül megváltoztatnom magát. Persze erre 
nagyon kevés a reményem. Különben szóltam Nyimának, hogy húzza távolabbra az ágyam a 
magáétól. És még valami mást is elhatároztam.
– Ne kíméljen.
– Tudja, mivel alázzák meg legjobban magukat a nők?
– Erre igazán kíváncsi vagyok.
– Azzal, hogy ha például egy szobában laknak egy férfival, mint maga velem, kínosan ügyelnek 
rá, hogy a jobbik oldalukat mutassák.
– Igazán? És maga szerint hogy mutatják a jobbik oldalukat?
– Például úgy, hogy... tekintettel vannak arra a nyomorult férfira. Például... nyakig 
bebugyolálják magukat, mert nem akarják provokálni.
Akaratlanul is a szemem elé libbent a kép, ahogy semmi kis ruhácskájában az ágyán ülve keni a 
körmeit, s valahogy nem az volt az érzésem, hogy egyszer is túlbugyolálta volna magát.
– Ezt vegyem úgy... hogy...
– Úgy viselkedem eztán, mintha maga ott sem lenne.
– Ennek örülök.
– Nem lesz sok öröme benne. Ha valami meggondolatlanságra szánná rá magát, lelövöm.
– Igazánjó terv.
– Akkor most egy ideig ne szóljon hozzám. Gondolkodni akarok.
Felrántotta a csizmáját, és csak ült a sziklán elmélázva, mintha el sem akarna mozdulni onnan 
többé.
Vártam egy kicsit, majd megvontam a vállam, és elindultam a kolostor felé.
Alig léptem hármat-négyet, máris utánam kiáltott.
– Most meg hova megy?
– Aludni.
– Nem akar... még maradni egy kicsit? Látja a holdat? Csupa fény itt minden, és... csillagok... 
és...
– Nem – mondtam. – Aludni megyek.
– Hát csak menjen! – szállt utánam a hangja. – Mit törődik maga velem? Magában annyi 
romantika sincs, mint egy svábbogárban! Azért is itt maradok!
Néhány lépés után eltakarta előlem egy szikla. Természetesen eszem ágában sem volt egyedül 
hagyni, csupán sürgetni akartam egy kissé. A mozgalmas nap megviselte az idegeimet, szívesen 
lenyújtóztattam volna már a derekamat is.
Aztán egyszerre csak meghallottam a már jól ismert visítást.
– Jézusoooooom! A jetííííííí!
Megfordultam és futottam, ahogy a sportcipőm engedte. Az pedig sajnos nem engedte, hogy a 
köves talajon világcsúcsot döntögessek.
– Jaaaaaj! A jetííííí!
Amikor kibukkantam a szikla mögül, Miss Drinkwater a földön feküdt, és úgy rugdalódzott, 
mint a hátára fordított bogár.
– Segíííítség! – visította. – Hagyjon, maga rohadék! Öt percembe került, amíg felfogta, hogy 
nem én vagyok a jeti. Akkor aztán elkapta a karom, és magához rántott.
– Itt... volt.
– Hol?
A legközelebbi, elefántnyi sziklára mutatott.
– Ott.
– Biztos benne?
– El is kapott– Látja?
Kordbársony kabátkájának valóban hiányzott az egyik ujja. Szerencsére rövid keresgélés után 
megtaláltam a szikla tövében.
– Letép... te – nyögte Augusta. – Ideugrott hozzám, és... letépte.
A kemény talajon nem látszott semmiféle lábnyom.
Akár mese is lehetett az egész.
Megcsóváltam a fejem, és a sziklához sétáltam. Ott sem láttam nyomot a földön. Aztán 
egyszerre csak megpillantottam valamit a kő oldalán. Odahajoltam, hogy jobban megnézhessem. 
Mivel a holdfény nem volt elég erős, elővettem a zseblámpámat, felkattintottam, és a valamire 
világítottam.
Barna szőrcsomó volt, valószínűleg a jeti szőréből. Óvatosan az ujjaim közé csippentettem, és 
megszagoltam.
Éppen olyan szaga volt, mintha egy vadállatból hullott volna ki.
Amikor kibújtam a sziklatömb mögül, Miss Drinkwaterre esett a pillantásom. Ismét egy lapos 
kövön ült, de ezúttal már nem a csizmájából rázogatta ki a köveket, hanem a stukkerját szorongatta, 
és reszketett, mint a nyárfalevél.
– Jöjjön – mondtam felé nyújtva a kezem. – Nincs a szikla mögött senki.
Miss Drinkwater lehajtotta a fejét.
– Nem hisz nekem?
Kénytelen voltam felmutatni a szőrcsomót. Először nem látta jól, amikor aztán megmondtam 
neki, micsoda, még jobban elsápadt.
– Mit akarhat tőlem ez az átkozott?
Azt hiszem, nagyon csúnyán nézett volna rám, ha megmondom neki.

10.

Miss Drinkwater felment a cellánkba, én pedig levonultam az imaterembe, a lhakangba. 
Augustának ugyan azt mondtam, hogy imádkozni akarok, valójában csak a gondolataimat akartam 
kifésülni. Olyan gubancosnak éreztem őket, mint a hurrikánból szabadult kutya a bundáját.
Az istenszobrok a sarkokból nagy szemeket méregettek rám. Képtelenek voltak felfogni, hogy 
lehet egy emberi lény ennyire ostoba. Hogyhogy nem lát az orránál tovább? Mert én bizony nem 
láttam. Fogalmam sem volt róla, kicsoda a jeti – egy valóságos, régmúlt időkből itt maradt 
csodalény, vagy egy ravasz, mindenre elszánt gazember, aki akar valamit. De mi a fenét, és kitől?
Miss Drinkwater – míg én az imateremben a fejem törtem – feltelepedett az ágya szélére, miután 
mint egy kirakodóvásáron, szétpakolta az üvegcséit a fekvőhelyemen. Ezúttal már nem 
figyelmeztettem terjeszkedésének határaira. Szó nélkül felemeltem a takarómat, és leráztam róla az 
üvegeket.
Szőnyegre estek, nem törtek el. De azért szépen csilingeltek, ahogy egymásnak koccantak 
odalent.
Miss Drinkwater gúnyosan nézett rám.
– Ez aztán jellemző magára. Mondhatnám, tipikus.
– Úgy gondolja?
– Úgy bizony. Maga képtelen még a legelemibb udvariasságra is. Mi lett volna, ha szól, hogy 
szedjem le a cuccaimat? És különben is, mi lett volna, ha kibírja azt a kis időt, amíg végzek?
– Ha jól látom, még el sem kezdte.
– Na és? Nem vagyok százlábú, hogy órákig elvacakoljak vele. Másfél óra alatt kész lettem 
volna.
– Éjszakára felesleges belakkoznia a körmeit.
– Jézusom, maga aztán nem akármilyen fickó!
Maga akarja megtanítani nekem, hogy mit kell csinálnom a körmeimmel? Ez aztán a 
férfisovinizmus teteje! A végén még majd azzal jön elő, hogy jobban tudja, mi kell egy nőnek, mint 
ő saját maga. Megnyugtathatom, nem azért szépítkezem, hogy éjszaka bárki is megbámuljon. 
Egyszerűen levezetem vele a feszültségemet.
– Miért? Feszült talán?
– Eltalálta. Az vagyok!
– Hm. És miért?
Miss Drinkwater lecsavarta egy üvegecske kupakját, és munkához látott. Legalább akkora 
lelkesedéssel, mint az elmúlt évszázadok nagy, klasszikus festői. Húzott egy csíkot az egyik 
körmére, majd kinyújtotta a nyelvét, és megszemlélte a művét. Tette ezt egy olyan aprócska 
pizsamanadrágban, hogy megállt a szívverésem tőle.
Csak miután kiigazgatta egy kicsit a csíkot, vette magának a fáradságot, hogy ismételten szóba 
elegyedjék velem.
– Hogy miért vagyok feszült? Azt hiszem, családi örökség. Genetika, vagy mi a fene.
– Szóval, maga egy feszült családból származik? Miss Drinkwater lenéző mosollyal nyugtázta 
szellemességemet.
– Ma valahogy gyenge a szövege. Különben csak akkor vagyok feszült, ha komoly szellemi 
erőfeszítések előtt állok.
– Most az előtt áll?
– Ahogy mondja.
– Megtudhatnám, hogy mi az?
– Persze hogy megtudhatja, hiszen maga is érintett benne.
Kezdtem megbánni, hogy leráztam az üvegeit a padlóra. Valami azt súgta a lelkem mélyén, 
hogy veszélyes ellenfelet találtam a személyében.
– Én? – kérdeztem rosszat sejtve. – Mennyiben?
– Annyiban, hogy maga helyett kell dolgoznom.
– Miért kellene magának helyettem dolgoznia? – csodálkoztam. – Elkapom a jetit maga nélkül 
is.
– Most nem a jetiről van szó – dünnyögte. – Különben abban sem vagyok olyan biztos. Egyelőre 
csak lövöldözik rá, de még el sem találta.
– Egyszer eltaláltam.
– Nyima szerint annyi vér sem jött ki belőle, mintha agyoncsapott volna egy vegetáriánus legyet. 
A fene egye meg, erről jut eszembe, hogy vissza kell varratnom a kabátom ujját. Nincs valami 
ötlete?
– Nincs.
– Maga nem ért véletlenül a varráshoz?
– Nem.
– Kár. Akkor Nyimához kell fordulnom. Éreztem, hogy veszély leselkedik rám, de még 
fogalmam sem volt róla, hogy micsoda.
– Azt mondta, hogy helyettem kell dolgoznia. Miért kellene magának helyettem dolgoznia? – 
tudakoltam óvatosan.
– Hogy kaphasson ötezer dollárt. Azért.
Rég megfeledkeztem már Mr. Gillmore ajánlatáról, így nem is értettem, miről beszél. Miss 
Drinkwater azonban emlékeztetett rá.
– Az csak tréfa volt! – háborodtam fel. – Mr. Gillmore nem gondolta komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolta! – bólogatott Miss Drinkwater, miközben nekilátott a második 
számú körmének.
– Maga megbolondult!
Ismét vasvillává változott a tekintete.
– Ezt ne mondja még egyszer, mert magára öntöm a lakkot, és megiszom a lemosóját.
– Jól van, nyugodjék meg – intettem nyugalomra őt is, és vele együtt magamat is. – Maga nem 
ismeri a tréfát. Nem ismeri a Himaláját, és nem ismeri az embereket sem.
– Mert maga olyan jól ismeri őket, mi?
– Jobban, mint maga.
Megingatta a fejét, és szomorúan nézett rám. Kinyújtotta a karját, a párnája alá nyúlt, és felém 
mutatott valamit. – Látja?
– Mi az?
– Egy golyóstoll. Egy Mont Blanc toll. Mr. Gillmore golyóstolla. Mielőtt visszaindultam volna a 
táborból, bekopogtam a sátrába.
– De hiszen Mr. Gillmore csontrészeg volt!
– Kicsit már kijózanodott. Ő bízta rám a tollat. Ez egy jegyzetfüzet. Ez pedig egy csekk tízezer 
dollárról. Most hallgasson egy kicsit, mert figyelnem kell a csíkra. Ha elgörbül, kezdhetem elölről.
Azt hittem, szétrobbanok a méregtől, de kénytelen voltam visszafogni magam. Nem tehetem 
meg neki azt a szívességet, hogy dühöngeni lásson.
Azért nem lehettem valami nyugodt, mert amikor befejezte a csíkot, aggódva lesett rám.
– Jól van?
– Jól, hogy a fene vigye el!
– Engem?
– A jetire gondoltam.
– Akkor jól sejtettem, hogy ha elmondom magának, dühöngeni fog. A magafajta férfiak nem 
szeretik, hogyha a nők segítségére szorulnak.
– Én nem szorulok senki segítségére! – tiltakoztam. – Miért szorulnék rá? Nem írom alá a 
szerződést. Ezzel az ügy elintézettetett.
– Gondolja?
– Igenis gondolom!
– Ne dühöngjön, nagyon kérem.
– Nem dühöngök.
– Mielőtt még egyszer ezt mondaná, nézzen a tükörbe. Különben is, ledobálta az ágyáról az 
üvegeimet, mi ez, ha nem dühöngés? Maga megígérte, hogy elvégzi a munkát. Az ígéret is lehet 
jogi kategória. Ha egy ügyes ügyvéd kezébe veszi a dolgot, a gatyáját is lehúzza, Mr. Gillmore 
pedig tele van ügyes ügyvédekkel.
Lassan, de biztosan szédülni kezdtem. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy felkeresem 
McKinleyt, megmondom neki, hogy most azonnal...
– Szóval megcsinálja a forgatókönyvet tízezerért vagy sem?
– Nem csinálom meg! Sem tízezerért, sem tízmillióért.
– Biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége.
– Akkor kenje csendben a körmeit, és hagyjon aludni.
– Csakhogy a történetnek ezzel még nincs vége. Ha maga nem akarja megírni, megírom én.
Mintha tőrt szúrtak volna az oldalamba. Felültem az ágyamon, és elhűlve bámultam rá.
– Maga?
Akkora szemeket meresztett rám, hogy ha beléjük estem volna, akár meg is fulladhattam volna.
– Miért? Nem nézi ki belőlem, hogy meg tudnám csinálni? A diákkörben egész jó dolgozatokat 
írtam. Egyszer például egy pizzafutár helyébe kellett beleképzelnünk magunkat. Még a tanárnőnk is 
sírva fakadt, amikor arról írtam, hogy szegény kis pizzafutár mit érzett, amikor leejtette a 
kiszállításra váró legszebb pizzáját, és egy arra tévedt kóbor kutya megette.
– Te jó isten!
– Ugye borzalmas? Magam is sírtam, amikor írtam. De ez még mind semmi. Szegény kis 
pizzafutárnak egy igen gazdag hölgyhöz kellett volna kivinnie a pizzát. A kutya viszont megette.
– Ezt már mondta.
– El is pusztult tőle.
– A kutya?
– Nem is a pizzafutár! Hé, figyel maga egyáltalán rám? Szóval, a kutya elpusztult. Tudja, miért? 
Mert az üzletasszony konkurense így akarta eltenni az útjából a nőt. Amikor az üzletasszony 
megtudta, hogy a pizzafutár megmentette a biztos haláltól, fiává fogadta. Mert mi, nők, tudjuk, mi a 
hála, ellentétben magukkal, férfiakkal! Nos, mit szól a történetemhez?
– Levegőt sem kapok tőle.
– Na látja! Szóval, előttem az éjszaka. Megírom maga helyett a forgatókönyvet. Csak egyben 
adjon segítséget. Brutálisra vagy kissé érzelmesre vegyem Lord Bannister figuráját? Maga szerint 
mi lenne a jobb?
– Az, ha hozzá sem kezdene.
– Akkor mi lesz az ötezer dollárjával?
– Tízről volt szó, nem?
– Jó-jó, én a maga részére gondoltam. Ötezer természetesen az enyém, hiszen amint 
hazaérkeztem, ki kell fizetnem néhány apróságot. Aludjon csak nyugodtan, majd ha valahol 
megakadok, felrázom. Azt hiszem, reggelig le sem hunyom a szemem.
Én viszont lehunytam. Öt perc múlva megfeledkezve jetiről és halott emberekről a 
hálózsákokban, aludtam, mint a bunda.

11.

Másnap éppen ebéd idején érkeztem meg a kutatóállomásra. Az épület udvarán néhány fehér 
köpenyes, tálcát cipelő nővel és férfival találkoztam, akik udvariasan mosolyogva köszöntöttek. 
Akkor jöttem csak rá, hogy minek szól a mosolyuk, amikor belenéztem a bejárati ajtó üvegébe. 
Nagy sietségemben megfeledkeztem róla, hova megyek, és magamon hagytam a szerzetesi ruhám, 
amelyet reggel öltöttem fel. A tálcával igyekvők nyilván azt hitték, hogy Nyima tért vissza.
Ruth doktornőnek is kikerekedett a szeme, amikor megpillantott.
– Ez az új divat? – kérdezte mosolyogva. – Na, jöjjön be a szobámba.
Ott aztán leültetett, és kíváncsian nézett rám.
– Ebédelt már?
– Tegnap.
– Fő az egészséges életmód. Tudja mit, meghívom egy ebédre.
– Nem tiltakozom ellene.
– Jól lesz itt, a szobámban?
Eltűnt néhány percre, majd két teli tálcával tért vissza.
– Szereti a halat? Ma éppen halnapunk van. Közben beszélgethetünk.
Ettünk és beszélgettünk. Szegény White doktornőnek majd a torkán akadt a szálka, amikor 
elmeséltem neki, hogy a jeti jóvoltából két újabb példánnyal gyarapodott hálózsákba csavart 
múmiagyűjteményünk. Már csak Ostrowsky professzor hiányzott közülük.
Kár volt mondanom. Ettől a pillanattól kezdve úgy eltűnt az étvágya, hogy meg sem próbálta 
visszacsalogatni.
– Te jó isten! – nyögte. – Mi az ördög történhetett idefent?
– Mind a hármat tűzfegyverrel ölték meg – mondtam.
– Még mindig nem tudja... honnan kerültek elő?
– Fogalmam sincs róla.
– A... jeti?
– Ki más?
– Mit akar csinálni?
– Szívesen elbeszélgetnék Ed Norman és Harris professzorokkal.
White doktornő széttárta a karját.
– Állnak rendelkezésére.
– Tudják, miért keresem őket?
– Azt mondtam, hogy anyagot gyűjt valamihez.
Nem volt sok időm, ezért gyorsan túráztatni kezdtem az agyam. Mire Ed Norman professzor 
szobájához értünk, sikerült kiagyalnom valamit. Nem volt nagy ötlet, de sokszor előfordult már, 
hogy a vaktöltény nagyobbat durrant, mint az igazi.
Ed Norman professzor magas, vékony, ősz hajú férfi volt; hatvanas éveinek elején járhatott. Még 
itt, az isten háta mögött is kifogástalanul vasalt öltönyt viselt, mintha a szabóját is magával hozta 
volna Londonból. Mondanom sem kell, hogy a fehér ing és csokornyakkendő sem hiányozhatott a 
szereléséből. Az a leereszkedő udvariasság pedig, mellyel helyet mutatott, ugyanúgy 
hozzátartozott, mint a krokodilbőr cipő.
Amint bemutatkoztam, felém villantott egy távolságtartó mosolyt.
– Mr. Lawrence? Azt hiszem, hallottam már magáról – mondta. – A lányom különösképpen 
kedveli önt.
– Ismernem kellene a kedves lányát? – érdeklődtem.
– Személyesen nemigen. Olvasta néhány cikkét a serpák hitvilágával kapcsolatban. Azt mondta, 
önnek túl nagy a fantáziája.
– Ezt dicséretnek vagy korholásnak vegyem?
– Vegye nyugodtan dicséretnek. Kedvelem a fantáziadús embereket. Miben lehetek a 
szolgálatára,
Mr. Lawrence?
Most kellett eldurrannia a vaktölténynek. Nyeltem egyet, és máris kezdődhetett az előadás.
– Az a helyzet – kezdtem némi hatásszünet után –, hogy könyvet írok Geldan történetéről. 
Ismeri a kolostort?
– Hát hogyne – mondta összekulcsolva az ölében a kezét. Ekkor már kényelmes bőrfotelekben 
ültünk, egymással szemben, egy sudár szobapálma alatt. White doktornő sürgős teendőire 
hivatkozva magunkra hagyott bennünket. – Korábban magam is gyakran lejártam Geldanba. Mára 
azonban alábbhagyott a lelkesedésem.
– Van valami oka?
– Oka mindennek van. A régi apát, Rincsenodzer a barátom volt. Ott voltam a temetésén is... 
Valóban úgy éreztem, hogy egy jó barátot veszítettem el vele.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Padma Gyamcót nem kedveli?
– Attól tartok, ő nem kedvel engem. Nézze, Mr. Lawrence, az emberi természet már csak olyan, 
hogy ezt kedveli, azt meg nem. Kénytelen vagyok belenyugodni az istenek akaratába. Mondott 
talán rólam valamit?
– Nagy tisztelettel beszélt Önről. Tulajdonképpen ő adta a tanácsot, hogy keressem fel. Hiszen 
ön régebbről ismeri Geldant, mint ő maga.
– Igen, ez így is van. Egyébként jól teszi, ha könyvet ír róla. Errefelé minden kolostornak olyan 
regényes a története, hogy író tollára kívánkozik.
– Én valójában tudományos könyvet szeretnék írni. Persze, személyes élményekkel fűszerezve. 
Ezek adják az ilyenfajta művek savát-borsát.
– Ezek szerint élményeket vár tőlem?
– Ha nem haragszik meg érte.
– Miért haragudnék meg? Csupán nem hiszem, hogy segíteni tudnék önnek. Semmi olyan 
élményem nincs Geldannal kapcsolatban, amit felhasználhatna. Azon kívül, hogy egyszer majdnem 
kitörtem a lábam a mani falnál.
– Látja, ez például érdekes.
– Magam részéről nem találok benne semmi izgalmasat. Sötét volt, jöttem hazafelé a 
kolostorból, elbambultam, belefutottam a manifalba, és akkorát estem,
hogy még Liverpoolban is földrengést jeleztek a készülékek.
– Nem is olyan rossz – mondtam magam elé mosolyogva. – Tegnap az egyik lhakangban egy 
ezüstözött tálat találtam. A belevésett feliratból kiderül, hogy egy bizonyos Frenak professzor 
ajándékozta Geldan kolostorának. Tud erről valamit?
Mintha megvillant volna valami a szemében. Egyetlen ezred másodpercre csupán, mégis 
észrevettem.
Norman professzor megvonta a vállát.
– Konkrétan semmit. De nincs benne semmi meglepő. Vincent gyakran járt a kolostorba.
– Tudja, miért?
– Két okból is. Az egyik alighanem az, hogy szerette a csendet. Bevette magát a lhakangba, és 
ott ücsörgött. Talán még imádkozott is, bár szerintem inkább az idegeit nyugtatta. Tudja, akkoriban 
felfokozott idegállapotban éltünk. Nem tudtuk, hogy folytathatjuk-e a kutatásainkat, mivel az 
ENSZ megfelelő szervei és a bhutáni kormány nem jutottak közös nevezőre, hogy finoman 
fejezzem ki magam. Kockán forgott az állomás léte. Aztán megoldódtak a dolgok, és Frenak 
homlokán is kisimultak a ráncok.
– Jól ismerte őt?
Norman professzor megrázta a fejét.
– Nemigen állt szóba velem. Tudja, Ők kezdték a munkát az állomáson: tizenketten. Úgy hívták 
magukat, hogy a piszkos tizenkettő.
– Nofene! Miért?
– Állítólag saját kezükkel építették az épületek jó részét, és mivel akkoriban még nem volt 
errefelé víz, keveset mosakodtak. így lettek a piszkos tizenkettő. Afféle kemény mag voltak, nem 
volt könnyű a kegyeikbe férkőzni. Én jó három évvel a kutatóállomás elkészülte után jöttem fel ide, 
s az ő számukra zöldfülű voltam, amiben volt is némi igazság. Bár... semmivel sem voltam 
képzetlenebb náluk.
Sértődöttség bujkált a hangjában, amit meg is jegyeztem magamnak.
– Szóval, semmi furcsát nem látok abban, hogy Vincent Frenak valami tálat vagy micsodát 
csináltatott Geldannak.
– Vajon hogy juthatott az eszébe? – tűnődtem.
– Mr. Lawrence, ön jobban ismeri ezt a világot, mint én. Nem kell önnek magyaráznom, hogy 
mindazok, akik felkeresik a kolostorokat, nem mennek üres kézzel. Ki ezt visz a szerzeteseknek, ki 
azt. Itt az ajándék az élet fontos része. Egy idő után mindenki, aki a kolostor körül sürgölődik, 
kötelességének érzi, hogy megajándékozza a lámaközösséget.
– Ön is megajándékozta?
– Természetesen.
– Csak nem egy ezüsttállal?
– Eszem ágában sem volt. Én egyszerűbb megoldást választottam. Szóltam egy bhutáni 
segédmunkásnak, hogy vegyen tíz birkát a piacon, hajtsa fel a kolostorhoz, és mondja meg 
Rincsenodzernak, hogy én küldöm. Amit az apát aztán meg is köszönt, és a szerzetesek hosszú 
imákat mondtak jövendőbeli kedvező újjászületéseimért. Azt hiszem, nem csináltam rossz üzletet.
– Ön pontosan mivel foglalkozik, professzor úr?
– Nem mondta el White doktornő? Nos, a savas esők hatását vizsgálom.
– Hm. És mi a helyzet velük?
– Semmi jó. Lassan a Himaláját is elérik. Már észlelhetők a nyomaik. Harminc évvel ezelőtt 
még a folyók mérgezettségi fokának vizsgálata volt az egyik feladatom. Hallott a DDT-ről? 
Akkoriban kimutattuk, hogy már megjelent a Himalája havában is. Szerencsére DDT már nincs, 
van viszont helyette más. Sziszifuszi munka ez, Mr. Lawrence. De azért reménykedjünk. Az 
emberiség egyszer talán ráébred, hogy micsoda baromSágokat csinál, és megpróbálja jóvátenni a 
majdnem jóvátehetetlent.
– Frenak professzor mivel foglalkozott?
– Ó, az ő dolga más volt. Ő azt vizsgálta, hogy milyen időjárási viszonyokra lehet következtetni 
a gleccserek jégmintáiból.
Nem feszegettem tovább a dolgot, hiszen megkérdezhette volna, vajon miért érdekel mindez, 
mikor Geldan történetével foglalkozom.
– Milyen ember volt Frenak professzor? Csak azért érdekel, mert az ezüsttálca...
– Mondom, hogy nem ismertem valami jól. Zárkózott, és kicsit rátarti is talán. Igazi tudós.
– Hallottam, szerencsétlenség érte.
– Igen. Sajnálatos szerencsétlenség. Bizonyára azt is hallotta, hogy nemcsak ő halt meg, hanem 
másik három is. Elsodorta Őket egy lavina.
– Gyakran van erre lavina?
– Akkor még volt. Ma már kiépítettek bizonyos védműveket, és a riasztási rendszer is 
tökéletesebb. Akkor bizony előfordult, hogy elemi erővel zúdult le a hegyoldalakon a hó.
– Munka közben kapta el Őket?
– Igen. Egy gleccseren.
– Mit csináltak a gleccseren, ha szabad kérdeznem?
– Jégmintákat vettek.
– Hm. Amint hallom, nem találták meg a holttestüket.
– Pedig kerestük. Csak hát ki tudja, hány ezer köbméter hó csúszott rájuk. Azt sem tudtuk 
egészen pontosan, hogy hol kaphatta el őket. Csak sejtettük.
– Miből?
– Találtunk egy pár kesztyűt és síléceket. A kesztyű Cinquanta professzoré volt, a síléc pedig 
Frenaké.
– Meddig keresték őket?
– Vagy két napig. Aztán feladtuk. A bhutániak nem mutattak hajlandóságot, hogy segítsenek 
nekünk.
Nagy volt a lavinaveszély, és különben is Tara ránk villantotta a mosolyát.
– A micsodáját?
– Tudja, kicsoda Tara?
– Hogyne tudnám. Istenasszony.
– Az itteniek azt tartják, hogyha Tara elmosolyodik, örömükben megrázkódnak a hegyek, és ide-
oda dobálják magukon a havat. Néha váratlanul hógörgetegek indulnak meg róluk, és elsodornak 
mindent, ami az útjukba kerül. Pedig nincs olvadás, nincs szél, semmi sincs, csupán megindulnak a 
görgetegek Tara istennő mosolyától. Azok négyen azóta is ott vannak a hó alatt – nyugodjanak 
békében.
– Maga... egyiküket sem kedvelte, igaz? Norman professzor megvonta a vállát.
– Elviselhetetlen fickók voltak. De jó tudósok. Nem szerettem Őket, de nem is gyűlöltem. Csak 
a dolgom tettem mellettük.
– Annak idején, vagy harminc éve Geldanból eltűnt egy graszta. Tudja, mi az?
– Graszta? Mintha rémlene. Valami kegytárgy... igaz?
– Szent balta. Egy bhumpa, azaz korsó volt a fejébe vésve. Egy tarisznyában őrizték.
Norman professzor megrázta a fejét.
– Én biztos, hogy nem loptam el! És az is valószínűtlen, hogy közöttünk kellene keresnie a 
tettest. – Hirtelen a homlokára csapott, és elmosolyodott: – Most már értem! Ön azt hiszi, hogy 
Frenak professzor ellopta a szent tárgyakat, majd később, lelkifurdalástól kínozva készíttetett egy 
ezüsttálat, és ezt ajándékozta Geldannak helyettük?
– Mit tagadjam, megfordult a fejemben.
– Felejtse el. Azok az emberek tisztelték a lámakultúrát, semmiképpen nem vetemedtek volna 
ilyesmire. Magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem Frenak emelte el. Különben is, 
megtaláltuk volna a holmijai között.
– Hacsak nem juttatta már ki az országból.
– Hova gondol? Frenak nem volt gazember! Sértett kifejezés költözött az arcára, ami azt jelezte,
hogy ideje visszavonulnom. Mindazonáltal feltettem neki még egy – szándékaim szerint – utolsó 
kérdést.
– Maga hisz a jetiben, professzor úr?
– A jetiben? – képedt el. – Természetesen nem hiszek. Ha létezne, találkoztam volna már vele. 
Elvégre harminc éve élek a Himalájában.
– És ha mégis?
– Kizárt dolog. A jeti nem létezik. Felálltam és kezet nyújtottam neki.
– Köszönöm a szívességét, professzor úr. Még Harris professzorral kell beszélnem...
Norman idegesen kapta fel a fejét.
– Harisszel is beszélni akar?
– Szeretnék.
– Mi a fenéért?
– Hátha megtudok tőle is valamit Geldannal kapcsolatban.
– Harrist nyugodtan kihagyhatja – legyintett. – Nem tud semmivel sem többet, mint én.
– Azért én mégis beszélnék vele.
– Felesleges – morogta rosszkedvűen – Harris ilyenkor már többnyire használhatatlan. Azt 
tanácsolom, hogy kerülje el.
Úgy gondoltam, nem fogadom meg a tanácsát.

12.

Harris professzor éppen az ellentéte volt Normannek. Kicsi volt és köpcös, ráadásul részeg, mint 
a csap.
– Mi? He? – kérdezte, amint megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy ki vagyok, és miért 
jöttem.
– A doki néni... hehehe... valóban említett valamit. Ki a fene is maga? Lawrence? Iszik egyet, 
Mr. Lawrence? Kellemes whiskyillat töltötte be a szobát. Az illat a hóna alatt szorongatott Üvegből 
jött. Felemelte, meglengette a tiszteletemre, aztán csak úgy kortyolt néhányat belőle.
– Iszik egyet?
Még a falaknak is whiskyszaguk volt. Valamint a székeknek, az asztalnak, ő magának, és kockás 
zakójának is.
Köszönettel visszautasítottam a kínálását. Nem vette rossz néven: jót húzott helyettem is a 
palackból.
– Kicsoda is maga?
Újra megmondtam, ő meg újra felém nyújtotta az üveget Már-már arra gondoltam, hogy 
feladom, amikor mintha némi józanság költözött volna a tekintetébe.
– Azt mondja, Lawrence? Volt itt egy ilyen nevű pasas, mikor is? Csak az... kövér volt. Nos, Mr. 
Lawrence, mit is akar tőlem... és kicsoda is...?
Magam sem tudom, miért, de nem azt mondtam, amire felkészültem, és amit normális esetben 
mondtam volna.
– Entomológus vagyok – válaszoltam a kérdésére. – Rovarokkal foglalkozom.
Harris professzor összecsapta a kezét.
– Ne mondja! Mint Wilkins. Nem ismerte?
– Sajnos, nem.
– Ő is itt volt, amikor az a balhé történt. Tudja, amikor elsodorta őket a lavina.
Egyszerre csupa fül lettem. Még talán a whiskyjét is megittam volna, ha ismét megkínált volna 
vele. Szerencsére már nem kínált meg.
– De ez már... majd harminc évvel ezelőtt történt.
– Mr. Norman nem említette.
– Ó... Ed nem szeret rosszat mondani a kollégáiról. Erre... itt vagyok én.
– Ki volt az a Wilkins?
– Wilkins professzor, ember! Rovarokat keresett, és talált is. Persze ne cserebogárra gondoljon, 
hanem olyan kis izékre, amik az olvadó hőlében élnek. Jóképű fickó volt. Azért is zúgott bele Edna.
– Ki az az Edna?
– Laboráns volt.
– Volt?
– Hát... már nem tudom, micsoda. Amikor kitört a háborúság közte és Frenak között, Edna úgy 
érezte, hogy le kell lépnie. Főleg... hogy Frenak megfenyegette. Nem iszik egyet?
– Kösz, inkább nem. Frenak megfenyegette Ednát? Mivel?
– Hogy elvágja a torkát. És Wilkinsét is. És meg is tette volna, ha Edna... nem lép le. Kár, hogy 
lelépett, mert arra gondoltam, hogy hátha én leszek a nevető harmadik. Hihihi. így mondják, mi? 
De nem lettem sehányadik. Edna egy éjszaka fogta a cuccát, és lelépett.
– Eltűnt?
– Hazament. Felmondott a cégnél, ha jól emlékszem. Frenak meg fenyegetődzött, hogy végez 
Wilkinsszel, és aztán magával is. Alig tudták lefogni a haverjai.
– Hm. És kik voltak a haverjai?
– Nem tudja...? Nem iszik egyet? Úgyis jó. Hát Ostrowsky, Cinquanta és Ruiz Costa. Frenak 
nagyon bele volt zúgva abba a lányba. Aztán néhány nappal azután... jött a lavina. Ha lavina volt
– Miért? – hajoltam előre. – Lehet, hogy nem az volt?
Harris ivott egyet, aztán rám nézett. Nem voltam biztos benne, hogy lát-e.
– Lehet – mondta lassan. – Lehet, hogy nem lavina volt.
– Hát mi?
– Lehet, hogy Wilkins nyírta ki őket.
– Miért tette volna?
– Mert ha nem nyírja ki őket, ők nyírták volna ki őt. Tiszta sor, nem? Iszik egyet?
– Ha kinyírta volna őket... meglenne a holttestük, igaz?
Harris elvigyorodott. Részeg, de furfangos volt a mosolya.
– Maga nem ismerte Wilkinst. Annyi esze volt, mint valamennyiünknek együttvéve. Megsúgom 
magának, hogy eltűnt vele együtt a távcsöves puskája is. Lavinát meg lehet csinálni. Nagyon is 
könnyen.
– Lehet, hogy Wilkins is meghalt? Harris vigyorgott.
– Azt mondják.
– Ki mondja?
– Például Ed. Hogy akkora lavinát csinált, amelyik őt magát is elsodorta. De én tudom, hogy 
nem így volt.
– Hát hogy volt?
Intett, hogy húzódjak közelebb hozzá.
– Látták. Sonja látta Glasgowban. Wilkins él. Már vissza sem jött a cuccáért, csak megpattant.
– Mekkora fickó volt ez a Wilkins?
– Hát... marha nagy. Kétméteres. És erős, mint egy elefánt. Na, francba is... mit zagyválok itt 
össze... iszik egyet? Tulajdonképpen mit is akar maga tőlem?
Elmondtam neki világos és érthető tőmondatokban, hogy találtam egy ezüsttálat Frenak 
aláírásával, és szeretném tudni, hogy került Geldanba. Továbbá, hogy tud-e valamit egy ellopott 
grasztáról, amelyre egy bhumpa van rávésve.
Harris csak hunyorgott, és úgy kapkodta a fejét, mintha túlérett cseresznyefa alatt ücsörgött 
volna.
– Bhumpa, graszta, mifrancok ezek?
Két perc múlva rádöbbentem: nem kellett volna hagynom, hogy igyon. Olyan homályosak 
voltak már a szemei, mint az ablakok fagyos alaszkai reggeleken. Amikor eljöttem tőle, előttem állt 
egy kerek kis történet. Frenak szerette Ednát, Edna viszont nem szerette Frenakot. Hogy kit 
szeretett, azt nem tudtam kiszedni Harris professzorból, de talán nem is volt lényeges. Lehet, hogy 
Wilkinst szerette, mindenesetre ez utóbbi ráhajtott a lányra. Frenak, aki rendkívül erőszakos fickó 
lehetett, megfenyegette a lányt is és Wilkinst is. A lány erre félelmében lelépett, Wilkins pedig 
hogy meg ne öljék, lépett egyet, és ő ölte meg őket, majd előidézett valahogy egy lavinát, amely 
betemette a holttesteket. Aztán ő is felszívódott.
Ezután következett, amit nemigen értettem. Ha Wilkins a jeti, akkor mi a fenéért ásta ki a 
halottakat a hó alól; miért akarta, hogy fény derüljön haláluk titkára, amikor jól megvoltak ott a hó 
alatt, és ő is megvolt ott, ahol rejtőzködött. Talán a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, jetivé 
maszkírozta magát, és előhuzigálta volt kollégáit?
Akárhogy is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni magam, hogy biztosan így történt a dolog. Már 
csak azért sem, mert nem igazán hittem benne, hogy Wilkins lenne a jeti.
Akkor viszont ki az ördög?

13.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt a környezet megváltozása. Csak 
amikor az első széllökések hátba taszítottak, ébredtem rá, hogy amíg a kutatóállomáson harminc 
évvel ezelőtti történeteket hallgattam, ősziesre fordult idekint a világ. Fekete felhők gyülekeztek a 
csúcsok körül, s félő volt, hogy a késő nyár ellenére is ránk tör egy hóvihar.
Behúztam a nyakam, és jókora csizmáimban a kolostor felé igyekeztem. A kövér, vörös nap 
megpróbált megkapaszkodni a sziklaszirteken, de nem igazán akart sikerülni neki. Mindig egy picit 
odébb gördült rajtuk – egészen addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút.
Az első széllökések meglepetésként értek. Hát még amikor a szél kavicsokat kezdett 
felkapkodni, és a mellettem emelkedő, elefántnyi sziklák oldalaihoz csapdosta őket. Összefogtam a 
köpenyemet, és szorosabbra húztam sárga selyemövemet. Ahogy húztam, a legközelebbi sziklára 
esett a pillantásom. Ebben a másodpercben vágódott egy széltől felkapott kavics az oldalának, és 
majd tenyérnyi darabot tépett le belőle.
Éppen elcsodálkoztam volna a természet iszonyú erején, amikor hirtelen a földön találtam 
magam. Reflexeim gyorsabban dolgoztak, mint az eszem. Az eszem a természetet csodálta, 
reflexeim ugyanakkor már tisztában voltak vele, hogy a lemálló kődarabnak annyi köze van a 
szélhez, mint hülye Billynek a felesége gyerekéhez. Nem volt kellemes érzés rádöbbenni, hogy 
alighanem távcsöves puskával lőnek rám.
Már a földön feküdtem, amikor ismét levált egy tenyérnyi darab a szikláról.
A szél figyelmeztető dalt muzsikált a fülembe. Azt zenélte, hogy vigyázz, Lawrence, a pasas a 
puskával csak arra vár, hogy felemelkedj.
Hát én nem emelkedtem fel! Ott feküdtem mozdulatlanul egészen addig, amíg a nap bele nem 
hullott abba a szakadékba, amelynek a peremén eddig bukdácsolt. Amikor a sziklákat borító vörös 
takaró végre feketére változott, felálltam, és még mindig a sziklák takarásában, arrafelé 
kukucskáltam, ahonnan a golyók érkeztek.
Akárki is volt a merénylőm, már messze járt. A sziklák felett kiterjesztett szárnyú éjszakai 
madár suhant
tova; lábam előtt egy mókusféle állat futott el, megállt néhány méternyire tőlem, felágaskodott, 
és mintha imádkozna, összetette mindkét lábacskáját.
– Om mani padme hum! – morogtam szerencsés megmenekülésem örömére.
Talán a mókus is az imádságot mormolta; mindenesetre áhítatosan félrehajtotta a fejecskéjét, és 
megmozgatta két bojtos végű fülét.
Barátságosan odaintettem neki, és elindultam a kolostor felé.

14.

Azt hittem, erre a napra befejeződtek a megpróbáltatásaim, pedig a neheze még hátravolt. Ha 
tudtam volna, mi vár rám, talán odakint töltöm az éjszakát a nagy imahengerek tövében. Még akkor 
is, ha úgy éreztem, hogy ennek az éjnek mar foga lesz. Lassan közeledik az ősz, téldémon kísértetei 
ott gyülekeznek a Himalája eldugott völgyeiben, hogy erőt merítsenek a mindent legyőző, nagy 
támadáshoz.
Olyannyira az elmúlt órák eseményein törtem a fejem, hogy egészen megfeledkeztem Miss 
Drinkwaterről, sőt még Nyimáról is. Ki tudja, melyik kolostorba képzeltem magam – mindenesetre 
egy olyanba, amelyikben nem kell megosztanom a cellámat senkivel. Sajnos, Geldan nem álmaim 
kolostora volt. Mit sem sejtve nyitottam ki cellám ajtaját, aztán majd hanyatt estem 
meglepetésemben. Miss Drinkwater az ágya tetején ült, ha lehetséges, még az eddigieknél is kisebb 
nadrágocskában, és a változatosság kedvéért a körmeit lakkozta. Természetes, hogy fekvőhelyem 
ezúttal is tele volt üveggel, tégellyel, ecsettel, és még ki tudja, mivel. Egyben biztos voltam: az 
inkvizíció több száz éves működése alatt sem használt el annyi kínzóeszközt, mint amennyit Miss 
Drinkwater felvonultatott saját tíz lábujjának sanyargatására. S ezek mind az én takaróm tetején 
gyülekeztek.
Amikor megálltam a küszöbön túl, és megpróbáltam erőt gyűjteni a hápogáshoz, Miss 
Drinkwater felnézett rám, és felhúzta a szemöldökét.
– Maga az?
– Kire számított? – kérdeztem, meglazítva az övemet.
– Például a jeti is jöhetett volna.
– De nem ő jött.
– Szerencséjére – mondta Miss Drinkwater.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem gyanakodva.
Miss Drinkwater abbahagyta nagylábujja festését, és az ablak felé bökött.
– Látja, mi az ott?
Kimeresztettem a szemem, hogy lássam, mire mutogat. Aztán úgy elképedtem, hogy majd 
rázuhantam az ágyamat borító csecsebecséire. Az ablak előtt hatalmas fahordó állt, mellette egy 
vastárgy hevert, amely leginkább egy szigonyra emlékeztetett.
– Mi a fene ez?
– A jeti elleni védelem eredményes eszköztára. Ostoba képet vághattam, mert gyors 
magyarázatba kezdett.
– Nyimával ötöltük ki. A hordóban víz van – ha akarja, megnézheti –, ha a jeti bejön az ablakon, 
és beleesik a hordóba, maga a tűzpiszkáló vassal szépen leszúrja.
– Miért nem Nyima?
– Hogy szúrhatná le Nyima, amikor éjszaka nem alszik itt, azonkívül pedig ő szerzetes, nem 
ölhet élőlényt.
– Akkor szúrja le maga!
– Én sem szúrhatom le – magyarázta Miss Drinkwater. – Mivelhogy a maga oldalán van az 
ablak.
– Akár ágyat is cserélhetünk.
– Ez sem megy, mert én a jobb oldalamon alszom a fal felé fordulva. Különben nem nagy dolog 
az egész! Fogja a vasat, és beleböki. Ha már a lövöldözéssel nem sokra ment idáig.
Levetettem a köpenyemet, és a vállamra vetettem egy törülközőt, hogy keressek magamnak 
odakint egy kis vizet. A jeti hordójában azért mégsem akartam megfürdeni.
– Hé! Most hova megy? – kérdezte Miss Drinkwater lerakva az ecsetjét az ágya szélére. – Nem 
felejtett el valamit?
Összehúztam a szemöldököm. Mi a csodát felejthettem volna el?
– Csak erőltesse meg magát. Különben milyen volt a kicsike?
– Kire gondol?
– Arra a csinos kis doktornőre a kutatóállomáson.
– Nem vele beszélgettem.
– Azt akarja, hogy ezt el is higgyem? Maga nem az a típus...
Tettem egy lépést az ajtó felé.
– Álljon meg már! – kiáltott rám. – Na, nem felejtett el valamit?
– Nyögje már ki, mit?
– Például megkérdezni, hogy mire mentem a munkámmal?
Hirtelen belém hasított a rémület. Hiszen, amíg a kutatóállomáson kutakodtam, Miss Drinkwater 
forgatókönyvet írt. Villámgyorsan körbeforgattam a fejem: szerencsére nem láttam papírokat sehol.
– Nem birkózott meg vele? – tudakoltam némiképpen megkönnyebbülve.
Miss Drinkwater rám mosolygott. Nem sok jót ígért a mosolya.
– Éppen ellenkezőleg! – rikkantotta. – Befejeztem!
Akarja látni?
Ha akartam, ha nem, látnom kellett. Kirántott a párnája alól egy füzetet – amelyet Mr. Gillmore-
tól kapott –, és a markomba nyomta.
– Fél kézzel mosakszik, fél szemmel pedig a forgatókönyvemet olvassa! Mire visszajön, tudni 
akarom, hogy tetszik!
Kitántorogtam az ajtón. Tunhuangi ezer buddhák, hát mit vétettem én nektek?
Előbb megmosakodtam, és csak aztán olvastam el Miss Drinkwater alkotását. És jól is tettem, 
hogy így tettem. Ha megfogadom a tanácsát, valószínűleg beleestem volna a mosdóvizembe 
rémületemben.
Miss Drinkwater tökéleteset alkotott. Egy tökéletesen kaotikus forgatókönyvet, amelynek nem 
volt se eleje, se vége. Pokoli zűrzavarban változtak a jelenetek; amikor a végére értem, már 
fogalmam sem volt róla, ki kicsoda, és mit csinált. Nem mondom, láttam már hasonló 
forgatókönyvekből készült filmet nem is egyet – csakhogy azokat úgynevezett új hullámos 
művészek készítették, és nem is az volt a céljuk vele, hogy bárki is megértse az alkotásukat.
– Na? – kérdezte Miss Drinkwater, amikor kezemben a füzettel visszatántorogtam a cellánkba. – 
Mit szól hozzá?
Már odakint a folyosón elhatároztam, hogy eszem ágában sem lesz megmondani neki az 
igazságot. Mondja meg Gillmore, ha akarja. Nagyon nem szerettem volna, ha engem bökdös meg a 
jeti szurkálására beszerzett nyárssal.
– Érdekes – mondtam óvatosan. – Bár...
– Bár? – húzta fel ennivaló kis orrocskáját.
– Tulajdonképpen semmi – morogtam. – Talán nem ártana kicsit csiszolni egyes szereplők 
jellemén.
– Kire gondol? – kérdezte. – Önmagára?
– Hogyhogy rám? – hökkentem meg.
– Ne akarja azt mondani, hogy észre sem vette? – csattant fel. – Maga az egyik főszereplő!
Nem mertem megkérdezni, melyik. Gondolatban végigfutottam mindazokon, akiket képes 
voltam megjegyezni a tákolmányából. Rövid töprengés után arra a nem éppen hízelgő 
megállapításra jutottam, hogy csakis az egyik rossz ember lehetek.
– Gillmore nem fogja elfogadni – mondtam meggondolatlanul.
Miss Drinkwater magára húzta a takaróját és mintegy mellékesen megjegyezte:
– Már elfogadta. Megfordult velem a világ.
– Micsoda?!
– Mr. Gillmore azt mondta, hogy csodálatos, új tehetséget fedezett fel a személyemben. Még azt 
is mondta, hogy mutassam meg magának. Hát megmutattam. Most pedig jó éjszakát.
Leroskadtam az ágyamra, és én is magamra húztam a takarómat. Mi a fene történhetett 
Gillmore-ral? Annyira berúgott, hogy azt sem tudta, mit olvas?
Sokáig nem töprenghettem, mert Miss Drinkwater felkönyökölt, és felém nézett.
– Hé! – suttogta. – Alszik már?
– Most már nem – sóhajtottam. – Pedig majdnem sikerült elaludnom.
– Besüt a hold az ablakon.
Valóban besütött. Ettől fehér lett minden a cellában, mintha porcukorral öntötték volna le.
– Istenem, csoda szép!
Valóban az volt. És még csodaszépebb lehetett volna, ha nem Ő forgolódik mellettem a 
szomszéd ágyon.
– Magának... nem szoktak furcsa gondolatai támadni ilyen gyönyörű holdfényben?
Meghökkenve könyököltem fel én is. Csak nem tört rá Miss Drinkwaterre a romantika?
– Nem vagyok holdkóros – mondtam.
– Istenem, hogy beszélhet ilyen közönségesen?
– Bocsásson meg, de nem tudom, mire akar kilyukadni. Maga szerint férfisoviniszta vagyok, 
akit arra sem érdemesít, hogy felöltözzön, ha bejön a cellába. Üvegnek néz, ha jól értettem.
– Nem tudna kissé elvonatkoztatni ezektől?
– Én igen, de maga tud-e?
– Azt hiszem... igen. Megkérdezhetem, hogy volt már olyan eset... amikor... maga és egy lány... 
holdfényben... úgy értem... talán...?
– Volt – mondtam.
– És... érdekes volt?
– Érdekes? Hm. Bizonyára az volt, de én nem ezt a jelzőt használnám rá.
– Hát melyiket?
– Az maradjon az én titkom.
– Szóval maga... hm... szóval... volt úgy, hogy maga... megcsókolta azt a lányt az, izé... 
holdfényben?
– Előfordult.
– És... olyan is volt, hogy... mondjuk... nem csak megcsókolta, hanem... hiszen tudja.
– Mit tudok?
– Ej, hát ne tegyen úgy, mintha buggyant lenne! Azt akarom kérdezni, hogy olyan volt-e, 
amikor... tulajdonképpen... nem csak megcsókolta, hanem... mondjuk... együtt aludtak egy ágyon.
– Olyan is volt.
Ez aztán mélyen megdöbbentette. Olyannyira, hogy azt hittem, el is aludt a döbbenettől. Pedig 
nem aludt el.
– Megkérdezhetem... hogy milyen... volt?
Ez aztán már több volt a soknál! Felültem, és dühösen rákiabáltam.
– Mi a fenét akar tőlem? Ilyesmiről nem beszél úriember. Jó, tudom, hogy én a maga számára 
nem vagyok az, de akkor sem illik ilyet kérdezni. Maga beszélne a hasonló élményeiről? Na, ugye 
hogy nem?
Miss Drinkwater hallgatott, aztán nagyon halkan, bánatosan megjegyezte:
– Nekem... nem voltak még ilyen... élményeim.
Azt hittem, rosszul hallok. Megpróbáltam az arcába nézni, hogy leolvassam róla, vajon nem 
akar-e átejteni.
– Tessék? – kérdeztem, – Mijei nem voltak?
– Hát ilyen... élményeim.
– Várjon csak, várjon! – emeltem fel az ujjam. – Azt akarja mondani, hogy maga még soha nem 
csókolt meg senkit holdfényben?
– Még... nem – vallotta be.
– És holdfény nélkül?
– Ó, azt már igen! – derült fel. – A házmester fiát. Majd hanyatt estem az ágyamon. Az pedig 
nem lett volna szerencsés dolog, mert az ágyon való hanyatt esés a tibeti jóskönyvek szerint nem jó 
jel, azonkívül Össze is dőlhet tőle egy gyengén összetákolt kolostori fekvőhely.
– Hány éves volt maga akkor? – kérdeztem rosszat sejtve.
Láttam, hogy elpirul, és még az arca elé is kapja takarója szélét.
– Hát vagy... tizenegy.
– És ő? Mármint a házmester fia? Mit csinált... amikor...
– Elszaladt.
– És... azóta?
– Még nem... de már gondoltam rá.
– Olyan sem volt, hogy maga meg egy férfi... holdfényben, egy ágyon, egy takaró alatt...?
Úgy ült fel, olyan gyorsan, hogy csak úgy surrogott a takarója a felháborodástól.
– Mit képzel maga rólam? Mi? Ilyen is csak magának juthat az eszébe! Hogy én és egy... férfi... 
egyszerűen elképesztő!
– Maga kezdte a kérdezŐsködést – emlékeztettem. – Én csak folytattam.
Hosszú ideig tartó csend borult ránk. Már-már kezdtem volna elaludni, amikor ismét megszólalt.
– Most, hogy,., éppen holdfény van... arra gondoltam, hogy talán végezhetnék egy bizonyos... 
tanulmányt... mert hiszen hogy harcolhatok úgy az erőszakos férfiak ellen, ha még ki sem 
próbáltam... nem igaz?
Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek.
– Mit akar kipróbálni?
– Arra gondoltam, hogy... itt van ugye a holdfény, és... megcsókolhatna. Persze ez nem valami 
szerelmi csók meg ilyesmi lenne, inkább olyan... tanulmánycsók. Nem tudom, érti-e, mire 
gondolok? Semmi érzelem meg minden, csupán tudni szeretném... hogy megy ez. És éppen 
holdfénykor... szóval, megteszi?
Sok mindenre gondoltam ebben a percben, de végül az az énem kerekedett felül, amelyik arról 
próbált meggyőzni, hogy mivel egyetemi tanár vagyok, pedagógus, ha úgy tetszik, kötelességem 
kellő tudással látni el a tudatlanokat. Bár a lelkem másik fele mást mondott, én mégis az első 
tanácsát fogadtam el.
– Meg – mondtam.
– Hát... jó. Köszönöm. Akkor... most én mit csináljak?
– Maradjon ott, ahol van – utasítottam.
– Az ágyamban?
– Ott. Majd én odamegyek.
– Várjon csak egy pillanatra! – hallottam rémült suttogását. – Én csak,.. szóval, azt nem akarom, 
hogy idebújjon mellém, vagy ilyesmi, arról nincs szó, én csak azt szeretném, ha... szóval...
– Tudom, mit szeretne – mondtam. Felkeltem, és odasétáltam hozzá. A hold valóban szépen 
sütött, és csoda romantikus volt minden.
Miss Drinkwater, amikor mellé ültem, behunyta a szemét.
– Mit kell csinálnom?
– Amit a házmester fiával – mondtam.
A következő öt perc néma csendben múlt el. Egyszer aztán Miss Drinkwater felkiáltott.
– Azt nem... engedem! A pizsamafelsőt... nem engedem! Úgy is lehet, hogy az... rajtam van. 
Különben is... vegye el a kezét! Már be is... fejeztük.
Kénytelen voltam szégyenszemre visszakullogni az ágyamhoz. El is határoztam, hogy 
legközelebb csalogathat, meg sem moccanok. Szerezzen más pedagógust magának, ha akar.
Hosszú hallgatás után ismét csak Ő törte meg a csendet.
– Azt hiszem... a házmester fiával... egészen más volt. Majd talán holnap... ha szépen süt a 
hold... talán...
Másik oldalamra fordultam, és elaludtam.

15.

Reggeli után leballagtam a domboldalon a filmesekhez. Gillmore-ral és Mikeladzéval akartam 
beszélni. Gillmore-ral főleg arról, hogy mi a fenéért fogadta el azt a szörnyűséget, amit Augusta 
összetákolt.
Amint a sátrak között bandukoltam, megszólalt egy hang az egyik mögött.
– Hé, fiúk, jön valaki!
A hang felé fordultam, de nem láttam a sátortól a gazdáját.
– Nem is akárki – mondta egy másik hang. – Éppen úgy hangzik, mintha lámacsizmákban 
közeledne a fickó. Talán a kolostorból jött.
– Furcsán lépeget – tűnődött az első hang. – Én már hallottam valahol ezeket a lépteket.
– Én is – mondta a másik.
– És én is – tette hozzá a harmadik.
– Vajon ki lehet?
– Csak nem maga Blobzang rinpócse?
A sátor mögül természetesen a három Morris rajzott elő szokásos cowboy szerelésükben. Elöl 
Hosszú Morris jött, mögötte Kövér Morris, míg Kicsi Morris leghátul botladozott.
Megveregettük egymás hátát, aztán leültünk egy deszkából ácsolt padra.
– Remélem, nem zavarom magukat a munkájukban – udvariaskodtam.
Kicsi Morris levette a kalapját, és meglegyezte vele az arcát. Ezen a napon valahogy korán 
felmelegedett a levegő.
– Á, csak egy jó óra múlva kezdődik a forgatás – mondta. – Van még elég időnk. Éppen a mi 
jelenetünk kerül sorra. Meg akarja nézni?
– Mit csinálnak, ha szabad kérdeznem?
– Futunk – mondta Kövér Morris.
– Hova futnak?
– Le a domboldalon.
– Csak úgy?
– A jeti kerget bennünket. Mi meg futunk, és közben lövöldözünk rá. De nem találjuk el.
– Ennyi?
– Ennyi hát. De ezt is lehet művészi módon csinálni. El sem tudja képzelni, Mr. Lawrence, hogy 
hányféleképpen lehet menekülni. Csak kettőt mondok. Tehetségesen és tehetségtelenül. Mi hárman 
tehetségesen menekülünk.
– Feltétlenül megnézem magukat – ígértem. – Most viszont Mr. Mikeladzéval szeretnék 
beszélni.
– Akkor a legjobb helyen jár – mutatott Kövér Morris a mellettünk emelkedő sátorra. – Ez az 
övé. Kopogtassa csak meg az ajtókeretét, máris beszélhet vele.
Gyerünk, fiúk, felkészülünk a menekülésre. Viszlát, Mr. Lawrence.
Elkacsáztak a sátrak között. Én meg bekopogtam Szergo Mikeladzéhoz.

16.

Mikeladze éppen egy mosdótál előtt állt, és derékig meztelenre vetkőzve mosakodott. Jó füle 
lehetett, mert kicsit köszörültem csak meg a torkom, máris rájött belőle, ki vagyok. Anélkül, hogy a 
szemét kinyitotta volna.
– Jöjjön csak be, Mr. Lawrence – mondta a képét törölgetve. – Lát valahol egy kényelmesnek 
nem mondható faszéket: üljön rá nyugodtan. Ha jól sejtem, köpenyben van, az tompít valamit a 
keménységén. Szóval, mi szél fújta hozzám?
– Szeretnék magától kérdezni valamit.
– Hát csak rajta. Nem zavarja, ha közben főzök egy teát? Kiváló grúz teám van. Kér egy 
csészével?
– Másra sem vágyom hajnal óta, mint egy csésze kiváló grúz teára.
– Megkapja. Nos, ki vele! Miről van szó? Elmeséltem neki, hogy Gillmore először engem akart 
megbízni a forgatókönyv felfrissítésével, aztán amikor én haboztam, Miss Drinkwater lépett a 
helyembe – immár a saját nevében.
Mikeladze vizet öntött egy kannába.
– És?
– Ön a jogtulajdonos, ha jól hallottam.
– Ó, már ezt is kinyomozta? Nem is tudom, miért is nem említettem tegnap. Bizonyára 
megfeledkeztem róla. De van ennek valami jelentősége?
– Ha önnél van a forgatókönyv joga, hogy bízhatott meg Mr. Gillmore bárkit is az ön 
megkérdezése nélkül?
Mikeladze elém tette a csészét.
– Először is, nem a forgatókönyvet vettem meg. Nem is tehettem volna, mert állandó könyv nem 
is volt. Bizonyára emlékszik rá, hogy naponta újraírták. Amikor befejeződött az a rémtörténet, 
amelyet együtt éltünk meg, nem találtuk sehol a forgatókönyvet. A legutolsó változatról beszélek, 
mert a megelőzőeket mindig megsemmisítették. Szóval, nem találtuk a legutolsót. Talán a 
tűzvészben égett el. Ezért aztán nem is a forgatókönyvet, hanem az Ötlet jogát vettem meg. És le is 
védettem. Ha a Miss Drinkwater által leírtak kicsit is követik az ötletet, nyugodtan megírhatta.
– Látom, önt egyáltalán nem izgatja, hogy milyen film lesz a könyvből.
Mikeladze bólintott.
– Hát ezt eltalálta, Leslie. Nem izgat.
– Miért nem izgatja?
– Mert... mindegy, hogy mit forgatunk. Amikor megvettem a jogot, azért vettem meg, hogy a 
Morrisoknak munkát adhassak, ha lesz egyszer egy őrült, aki újra le akarja forgatni. Hát lett. Én 
lefilmezem, az operatőri munkával nem lesz gond, az meg, hogy mekkora baromság, kit érdekel? 
Azért a rendező és a producerek felelnek.
– Ennyire cinikus, Szergo? Mikeladze megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem vagyok az. Mindjárt meglátja. Csak éppen ez a forgatás nem érdekel. Egy 
másik viszont annál inkább.
– És mi lenne az?
– Várjon egy pillanatra. Azt szeretném, ha maga is részt vállalna benne.
Mit tagadjam, megfordult velem a világ. Mi a fene történik itt, hogy mindenki engem akar 
berángatni a filmszakmába. Elfogytak volna Hollywoodban a nagymenők?
– Ezt nem mondja komolyan, Szergo. Mikeladze felém villantott egy igazi, kaukázusi mosolyt. 
Amilyet csak egy bajuszos, hajlott orrú grúz tud produkálni.
– Bizony, hogy komolyan mondom. Csak éppen nem egy játékfilm főszerepével kínálnám meg.
– Akkor meg mivel?
Szergo erre olyan izgalomba jött, mintha én mondtam volna neki valami ígéreteset.
– Figyeljen ide, Leslie. Maga igazából nem tud sokat rólam. Annyit tud csupán, hogy... nem 
cseng rosszul a nevem a filmszakmában.
– Ne szerénykedjék, Szergo.
– Jól van, trükkmesterből valóban jó nevű operatőrré képeztem át magam, akivel még a 
nagymenők is szívesen dolgoznak. Én azonban nem mindig dolgozom szívesen a nagymenőkkel. 
Három évi forgatás után – amelyek nagy része baromságokat eredményezett – nemrég úgy 
döntöttem, hogy a saját lábamra állok. Ez pedig azt jelenti, hogy végre elkezdhetem azt, amire a 
szívem mindig is vágyott – olyan dokumentumfilmeket szeretnék csinálni, amelyeknek én vagyok 
az operatőre és a rendezője is. Ért engem?
– Ezt értem, de hogy jövök én ide?
Mikeladze mintha meg sem hallotta volna. Csak mondta a magáét csillogó szemmel.
– Mindig is irigyeltem azokat az operatőr-rendezőket, akik gyönyörű dolgokat fényképeztek: 
halakat a tenger alatt, ősrégi romokat, piramisokat, csillagokat – úgy, ahogy ők akarták. De mit 
fényképeztem én? Hisztérikákat, magukat kellető bájgúnárokat, agyatlan izomcsőszöket, állatokat, 
növényeket – úgy, ahogy mások kívánták tőlem. No de ennek véget vetek. Még ez a film, aztán 
más következik. Mit szól hozzá?
– Gratulálok.
– Meg sem kérdezi, micsoda?
Nem kellett soká törni a fejem, hogy rájöjjek a megoldásra.
– Ön a Himalájáról és a lámakolostorokról akar filmet forgatni, igaz?
Kissé kedvetlen lettem az ötlettől. Hogy magyarázzam el neki, hogy az általam eddig látott 
hasonló témájú filmek többségükben bárgyúaknak, és hozzá nem értőknek bizonyultak?
Szergo Mikeladze azonban legnagyobb meglepetésemre nemet intett.
– Nem, Leslie. Engem a rejtélyek izgatnak. Megoldani egy rejtélyt. Az a valami.
– Konkrétan?
Szergo felém hajolt. Úgy sugdosott a fülembe, mintha attól tartott volna, hogy valaki 
kihallgathat bennünket.
– A jeti! Azt akarom elkapni!
Mit tagadjam, meghökkentem tőle. Orrlyukai kitágultak, ami egy kaukázusi orr esetében nem 
semmi.
– A jetit? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Úgy van – bólintott. – A jetit.
– De hiszen a jeti nem létezik! Szergo elmosolyodott.
—Éppen ön mondja ezt? Aki szemtol szemben állt vele? Beszéltem Nyimával és Miss 
Drinkwaterrel is. A jeti létezik.
Nem lett volna értelme ellenkezni vele. Ha egyszer egy grúz a fejébe vesz valamit, nem könnyu 
kiverni belole.
– Hogy képzeli a dolgot?
– Nagyon egyszerűen – mondta Mikeladze. – Befejezzük ezt a baromságot, aztán alakítunk egy 
külön kis stábot. A jeti nyomába eredünk, és elcsípjük. Ön lenne a szakértőm, Leslie.
– Hm. És mit kellene tennem?
– Egyelőre annyit, hogy beszélje rá Padma Gyamcót: engedjen be bennünket a kolostorba. 
Nagyobb a valószínűsége, hogy ott inkább sarokba szoríthatjuk, mint itt a szabadban.
Meghökkentő volt, amit mondott. Mielőtt azonban határozatlan hümmögés kíséretében 
leléphettem volna, Szergo elkapta a könyökömet.
– Tehát?
Haboztam egy kicsit, aztán a vállára vertem.
– A magáé vagyok, Szergo. De előbb fejezze be ezt a forgatást.
– Ennek igazán örülök – dörzsölte össze a tenyerét. – Nagyon örülök.
Mielőtt otthagytam volna, azért még megkérdeztem, hogy történt-e valami Cinquanta professzor 
holttestével.
Mikeladze széttárta a karját.
– Amennyire én tudom, Gillmore bevitette Timpuba Lindával és Beatával. Még valamit, Leslie? 
Lassan mennem kell.
Elköszöntem tőle, és irányt vettem a sátrak között a forgatás helyszíne felé.

17.

Alig tettem húsz lépést, Rafaela Sinclairbe botlottam. Alighanem a sátra előtt üldögélhetett, de 
amikor előbújtam az említett lakóalkalmatosság mögül, már ott állt üresen hagyott széke mellett, 
baseballütőt szorongatva a kezében. Olyan riadalom ült az arcán, mintha egy amerikai nagyváros 
legendásan rossz hírű negyedében lopakodott volna éjnek idején a taxiállomás felé.
– Még egy lépés, és...!
Felemelte az ütőt, készen rá, hogy fejbe kólintson vele.
Villámgyorsan lekaptam a süvegem a fejemről, és igyekeztem barátságosan mosolyogni.
Rafaela azonban nem mosolygott vissza.
– Lawrence vagyok – emlékeztettem. – Leslie L. Lawrence.
Rövid habozás után leeresztette az ütőt.
– Nem emlékszem magára valami jól.
– Pedig egyszer már bemutatkoztam.
– Persze, maga az a pasas a kolostorból. Csak hát akkor kivoltam egy kicsit. Azt hittem, megint 
szívatnak.
– Nem lehetett könnyű napja, az kétségtelen.
A lány visszaült a székére, és egymásra rakta formás lábait. Tehette, hiszen ragyogó volt az idő, 
már semmi sem figyelmeztetett bennünket a lopakodó őszre.
– Hát nem – mondta a lány behunyva a szemét, – Ráadásul ez a hulla is! Nem tudom, ki lehetett 
az az elmebeteg, aki idehozta. Valami jetiről beszélnek a többiek. De lehet, hogy ezzel is csak 
engem akarnak szívatni. Itt mindenki engem szívat.
– Hm. És miért szívatják?
– Mert a rendező, Tom Garnes embere vagyok. Ő hozott be a buliba.
– És ez baj?
– Ezeknek az. Egy másik csajt akartak helyettem, de Mr. Garnes ragaszkodott hozzám. Ne értse 
félre, nincs semmi közöttünk, csak éppen együtt dolgoztunk néhány reklámfilmben. Úgy gondolta, 
én vagyok alkalmas erre a feladatra. És alkalmas is vagyok. Ezek meg idehoztak volna valaki mást. 
Garnes megmondta nekik, hogy vagy én játszom el ezt a szerepet, vagy senki. Erre kénytelenek 
voltak beadni a derekukat. Mr. Garnes sok pénzt tett bele a filmbe. Ha bukunk, a vagyona bánja.
– Eszerint Mr. Garnes is finanszírozza a filmet?
– Nem most mondtam? Hárman dobták össze a zsozsót: Mr. Garnes, Mr. Kirkpatrick és Mr. 
Gillmore.
– És Szergo Mikeladze?
– Az övé az ötletjog. Megvették tőle... bár azt hiszem, nem készpénzzel fizettek érte, hanem Mr. 
Mikeladze részesedik majd a forgalmazás szerinti bevételből. Valahogy így. Az az igazság, hogy 
nem érdekelnek különösebben a pénzügyi izék. Én fix gázsit kapok, és ez a lényeg. De azt meg ne 
kérdezze, mennyit, mert úgysem mondom meg. Különben is titkos, vagy mi. Alá kellett írnom egy 
papírt, hogy befogom a számat.
– Nem próbálom meg kivallatni, ne aggódjék – mosolyogtam barátságosan. – Egy azonban 
biztos: maga éppen ilyen filmbe való.
Rafaela szeme felcsillant.
– Úgy találja? Maga egy jó szemű ember!
– Én is azt hiszem. Sőt ha rajtam múlna, maga lenne a hősnő Miss Travolta helyett.
Kinyújtotta a karját és megsimogatta a kezem.
– Drága szívem. Maga az a típus, aki észreveszi a hamuban a gyémántot, igaz?
– Azt mondják rólam.
– Látja, ezek meg csak szívatnak. Azt hiszi, nem vettem észre, hogy utaznak rám? Különösen 
Travolta és a támogatói. Félnek, hogy lejátszom a vászonról. Tegnapelőtt is azt hittem, hogy Dibdin 
szándékosan csinálja. Hagy fagyoskodni abban a rohadt ködben. Azért még mindig nem vagyok 
tökéletesen meggyőződve róla, hogy nem volt-e egy kis szívatás is a dologban. Ezektől minden 
kitelik. De végül is már mindegy. Hallom, a barátnője besegít a forgatókönyvbe. Írjon nekem még 
valami kis jelenetecskét. Ugye, megteszik? Nem lennék hálátlan érte.
Nem tudom, mi lett volna a beszélgetésünk vége, ha fel nem bukkan a közelünkben a hatalmas 
termetű James Dibdin.
James Dibdin valóban óriási fickó volt. Ezúttal nem öltözte túl magát, csupán jeanst és csíkos 
trikót viselt. Olyan hatalmas bicepszek ugrándoztak a karján, hogy el tudtam képzelni: egy vékony, 
filigrán fickót, mint Jim Countryman, még fel is tudna hajítani a sátrak tetejére.
Lapátnyi markában ezúttal egy csokor mezei virágot tartott. Amikor észrevette, hogy én is ott 
vagyok Miss Rafaela Sinclair mellett, meghökkent, és a háta mögé rejtette a csokrot.
– Jó reggelt, Miss Rafaela – morogta zavartan. – Jó reggelt, Mr. Lawrence.
Mielőtt leléptem volna, azt azért megfigyeltem, hogy meglendül a keze, és a csokrot a lánynak 
nyújtja.
Ekkor léptem le.
De nem mentem messzire.

18.

Gyermekkoromban arra tanítottak, hogy nem illik kihallgatnunk mások beszélgetését. Sajnos, 
arról nem világosítottak fel, hogy mit csináljak akkor, ha lámacsizmában járok a Himalájában, 
beszélgetést hallok egy sátor mögött, el akarok menni onnan, hogy ne halljam, miről társalognak, 
de nem tudok, mivel kénytelen vagyok a csizmáimat igazgatni. A lámacsizmák ugyanis olyanok, 
hogy néha kénytelen megigazgatni Őket az ember, ha egyáltalán járni óhajt bennük. Hát tehetek én 
róla, hogy éppen akkor érkezett el a csizmaigazgatás ideje, amikor Miss Sinclair és Mr. Dibdin a 
sátor mögött beszédbe elegyedtek egymással.
– Jézusom, Miss Sinclair! – nyögte Dibdin. – Hogy maga milyen gyönyörű ma...
– Igazán? – hallottam Rafaela elnyújtott hangját. – Mennyire?
– Hát... nagyon.
– Csak nem nekem hozta a virágot?
– De bizony, önnek, Miss Sinclair.
– Mi lenne, ha Rafaelának szólítana?
– Hát ez nagy megtiszteltetés... Rafaela.
– Köszönöm a csokrot. Nagyon szép. Majd vázába teszem.
– Miss... izé... Rafaela, azért jöttem, hogy megmagyarázzam a tegnapelőtti napot. Nekem eszem 
ágában sem volt... vagy lett volna... szóval szándékosan, ugye, érti?
– Értem.
– Én valóban eltévedtem abban a rohadt ködben. Ott volt valaki a közelben... ahol önnek kellett 
volna állnia... egy másik hölgy... én azt hittem, ön az... erre felkaptam őt, és csak akkor jöttem rá...
– Jól van, James – nyugtatta megenyhült hangon Rafaela Sinclair. – Spongyát rá. Én meg azt 
hittem, hogy azok szívatnak.
– Kik?
– Tudja azt maga jól.
– Én a világért sem tennék ilyet... Rafaela. Én inkább... bármit megtennék... önért. Csak szóljon, 
vagy füttyentsen, és bármit megteszek.
– Bármit?
– Bármit.
Rafaela Sinclair hangosan felnevetett.
– Áruljon el nekem valamit. Tényleg maga intézte el Countrymant?
– Őt nem... Rafaela... de önért...
– Ha maga tette, James, jól tette, elég tenyérbe mászó a fickó, és azokkal tart. Csak hajigálja fel 
máskor is a sátrak tetejére, hajólesik.
– És... önért...?
– Hogy értem mit tehet? Tudja, mit? Nyírja ki Nina Travoltát. Akkor én leszek a főhős. Mást 
hirtelenjében úgysem találnának a szerepére. Ennek a kis Boydnak annyi tehetsége sincs, mint egy 
törött lábú vöröshangyának. Vagy legalább Kari Brennert nyírja ki. Ha kettesben maradunk, 
tapogatni akar, arról nem is beszélve, hogy ő is az Ő emberük.
Véget ért a csizmaigazgatás, és különben is jött valaki, így aztán igyekeztem kámforrá válni.

19.

Furcsa egy hely egy sátortábor, az már szentigaz. Különösen áll ez a Himalájában felvert 
sátortáborokra. Aki lakott már ilyenben, tudja, miről beszélek. A sátortáborokban más fizikai 
törvények uralkodnak, mint teszem azt, a téglaépületek között. Másképpen jár a szél, másképpen 
viszi a hangot. Így aztán, alighogy eltávolodtam Miss Sinclairtól és DibdintŐl, ismét csak 
beszélgetést hallottam.
– Félek – mondta egy női hang, akiben Miss Travolta szopránjára ismertem. – Én nagyon félek.
– Mi a fenétől? – dühöngött mellette Gillmore. – Egyáltalán, mi a fenétől?
– Hát ettől az egésztől. Ami tegnapelőtt történt.
– De hát mi történt tegnapelőtt?
– Találtunk egy hullát, például.
– De a jó istenit neki, Nina, ez nem egy friss hulla. Ez egy pasasnak a hullája, aki harminc évvel 
ezelőtt élt itt. Olyan, mintha múmiát találtunk volna.
– Én a múmiától is félek.
– Hát majd legyőzöd a félelmedet.
– És ha... nem bírom?
Szinte láttam, hogy Gillmore megtorpan, és csípőre teszi a kezét.
Ś– Mi az istent akarsz tőlem, Nina? Mondd meg, mit akarsz tőlem? Hát nem te akartál ide jönni? 
Csaposlány voltál Minnesotában, amikor Kirkpatrick rád bukkant. Ő segített, hogy gogo görl 
legyél. Ott táncoltál egy szál bugyiban egy rúdba kapaszkodva, és boldogan vigyorogtál, ha a 
pasasok néhány dollárt dugtak a lábad közé. Így volt, vagy nem?
– Így, de...
– Kuss, Nina! Nem én tehetek róla, hogy ez a barom Kirkpatrick beléd esett és magával vitt. Jól 
tudod, hogy nekem más jelöltem volt, de ez a barom Kirkpatrick nem adta volna a pénzt, ha nem te 
leszel a főszereplő. Kénytelen voltam beleegyezni, hogy a fene vitte volna el, amikor beadtam a 
derekamat. Pedig azt a Jordán lányt néztem ki. Azt a vöröset. Maga a mennyország a csaj, nekem 
elhiheted.
– És én milyen vagyok? Akkor azt mondtad, hogy én is maga vagyok a mennyország.
– Jó jó, nem is tagadom, hogy első osztályú a műsorod, de a Jordán jobban játszik. Ne hisztizz, 
azért te kaptad a főszerepet, és te sem vagy rossz az ágyban. Csak azt nem értem, hogy most mit 
akarsz? Kimosdattunk a szarból, megkaptad a szerepet, lefeküdtem veled, mit akarsz még?
– Talán nem kellett volna idejönnöm. Félek, Basil.
– Figyelj rám, kislány. Figyelj rám, Nina Travolta.
Figyelj rám, te kis senki! Ha elcseszed nekem a munkát, én megöllek. Egyszerűen kitekerem a 
nyakad. Te nem fogsz itt szórakozni velem! Azt csinálod, amit mondok! Velem nem lehet viccelni. 
Ha pénzről van szó, én sem viccelek senkivel. Csinálod, amit mondok, vagy véged! Azt a 
mumifikálódott pasit pedig felejtsd el. Már Timpuban van, nem kell törődnöd vele.
– És a jeti?
– Miféle jeti?
– Ne tagadd, Basil, hogy egy jeti bujkál a közelünkben. Ő kotorta elő valahonnan a múmiát.
– Hogy mondhatsz ilyen marhaságot, Nina? Van neked egyáltalán elképzelésed róla, hogy 
milyen lények élnek a Himalájában?
– Hát... nincs.
– Na látod? Mert nekem van. Jeti nincs a Himalájában, arra mérget vehetsz. Csak Dibdin van. 
Felveszi a jetiruhát, és akkor ő a jeti.
– De nem Dibdin találta meg a múmiát.
– Hagyd már azt a múmiát, mert eldobom magam.
– Attól félek, én is.
– Én tőled dobom el magam. A nyavalygásodtól. Na, figyelj ide, kislány. Nincs a Himalájában 
jeti, csak medve. Kék medve. Ez egy speciális medve, amely alkalmazkodott az emberekhez, és itt 
él a közelünkben. Ő a jeti. A kék medve.
– Ő kaparta elő az, izé... múmiát?
– Ahogy mondod, cicabogyó. Ő kaparta elő az izé, múmiát.
– És ő hajította fel Jimet a sátor tetejére? Ő vágta szájon?
– Ő, cicabogyó. Csakis ő.
– Basil... még mondanék valamit.
– Csak gyorsan, cicabogyó, mert itt a forgatás ideje.
– Szedd le rólam ezt a Brennert. A fenekemet fogdossa.
– Zavar ez téged, Nina? Őszintén mondd meg, zavar? Azok után, hogy amikor gogo görl voltál, 
másodat is megfogdosták?
– Csakhogy ott gogo görl voltam, itt meg színésznő vagyok.
– Jól van, majd szólok neki. Különben Kari a haverom. A szemem és a fülem. Kell valaki, aki 
figyelje ezt a csűrhét. Még valami?
– Nyugtalan vagyok, Basil.
– Hiszen egész eddig azt pofáztam...
– Úgy vagyok nyugtalan.
– Ne csináld, Nina. Két napja volt, hogy együtt töltöttük az éjszakát.
– Én mégis nyugtalan vagyok. Ha pedig nyugtalan vagyok, nem tudok forgatni. Kell valaki... 
tudod.
– De csak fél óránk maradt...
– Annyi éppen elég.
Basil Gillmore akkorát sóhajtott, hogy megremegett a mellettem emelkedő sátor kötele.
– Akkor gyerünk gyorsan! Szedd a lábad, cicabogyó! Na igyekezz!
Beláttam, hogy nem kellett volna megigazgatnom a csizmámat. De mit csináljak, ha már 
megigazgattam?

20.

Jim Countryman kellemes arcú fiatalember volt, lágy, finom vonásokkal. Megjelenésén még az 
a lehetetlen ruha sem rontott sokat, amelyet ráhúztak. Kissé furcsán lépegetett ugyan benne, s 
minden harmadik lépés után hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, nem veszítette-e el valamijét. 
Merthogy Jim Countryman ruházata ezer darabból állt. Engem leginkább egy Verneregény 
illusztrációjára emlékeztetett. Ezésez kapitány barátjára, ezésez tudósra, aki ismeretlen földrészre 
merészkedik, hogy bebizonyítsa a Királyi Földrajzi Társaságnak az igazát. Az ilyen tudósok 
aggattak magukra két évszázaddal ezelőtt tengernyi cuccot – távcsövet, iránytűt, kulacsot, tücsköt-
bogarat – hogy aztán úgy nézzenek ki tőlük, mint a karácsonyfa. Akárki is öltöztette be Jim 
Countrymant Bannister lord szerepébe, biztos, hogy sok Verne-könyvet olvasott.
Jim Countryman szó nélkül elcsörömpölt volna mellettem, ha rá nem köszönök. Akkor felém 
fordult, és alaposan megnézegetett magának.
– Maga... izé... szerzetes? – kérdezte összehúzva a szemét. – Beszél angolul?
Mondtam neki, hogy ki vagyok, és hogy tegnapelőtt este már megismerkedtünk.
Jim Countryman kelletlen képet vágott.
– Hát persze. Akkor támadott meg valaki. Majdnem kiverte az a barom a szemem. Még mindig 
kék a helye, de szerencsére már lekenték. Nincs valami ötlete, ki tehette? Előbb Dibdinre 
gyanakodtam, de ő nem lehetett. Dibdin nem tenne ilyet velem. És azt hiszem, fel sem tudna 
hajítani a sátor tetejére. Maga is azt hiszi, hogy a jeti volt?
Kaptam Basil Gillmore-tól egy használható tippet, és ezt mindjárt fel is használtam.
– Biztosan nem a jeti volt. A jeti nem létezik. Vagy legalábbis nem úgy ahogy hiszik.
– Igazán? Akkor ki lehetett?
– Talán egy kék medve.
Elmagyaráztam neki, hogy a kék medvék néha megbolondulnak, megtámadják az embereket, 
meg ilyesmi. És szívesen eszik a táborok hulladékát. Ilyenkor, ha valaki megzavarja Őket, pórul 
járhat.
Countryman hallgatta-hallgatta, aztán megrázta a fejét.
– Mondhat, amit akar, nem tetszik ez nekem. És a hullát hogy magyarázza? Ha az a medve 
annyira éhes volt, megette volna. Különben, maga szerint, jó vagyok így?
– Azt hiszem, megfelelő.
– Állítólag ma is megkerget egy jeti. Csak tudnám, hogy mi a fészkes fenéért kellett ilyen korán 
felkelnem? Hé, emberek, tudja valaki egyáltalán, hogy milyen jelenetet veszünk fel?
Eltűnt egy sátor mögött, és én is kerestem volna magamnak egy jó helyet, ahonnan látom a 
forgatást, de jött Miss Simone Boyd, és felborította a tervemet.

21.

Miss Boyd valamivel sötétebb szőke volt, mint Rafaela Sinclair. Haját ezúttal két copfba fonta; 
tarka rakott szoknyájában leginkább egy alpesi fogadó kenyereslányára emlékeztetett. Amikor 
észrevett, kitárta a karját, és rám nevetett.
– Grüss Gott, mein Herr!
Annyira meglepődtem, hogy én is németül köszöntöttem. Akárki akármit mond, elég furcsa 
találkozás volt ez: egy láma és egy alpesi kenyereslány futott össze narancssárga sátrak között – 
akármelyik Keleten játszódó nagyoperett legszebb jelenete lehettünk volna.
– Maga tud németül? – kaptam össze néhány másodpercnyi csodálkozás után magam.
– Büszkén jelenthetem, hogy mindössze tíz szó a szókincsem – tisztelgett tréfásan Miss Boyd.
– Akkor mi ez az izé magán?
Simone Boyd rosszallón nézett rám. – Tőlem kérdi?
– Hát kitől kérdezzem?
Simone megcsóválta a fejét.
– Ne akarja azt mondani, hogy nem tud róla? Különben meg vagyok elégedve Miss 
Drinkwaterrel. Kissé talán túlzásnak tűnik, de ebbe a műfajba minden belefér.
– Mi fér bele? – hökkentem meg.
– Hát Grete. A csalogánytorkú alpesi tündér.
– Az ki?
Miss Boyd megigazgatta magán zöld mellénykéjét, amelynek a csatja óriási erőfeszítéseket tett, 
hogy le ne pattanjon a kebléről.
– Hát én! Na, ne vágjon már ilyen pofát! Hiszen Miss Drinkwaternek köszönhetek mindent.
Társalgásunk kezdett földöntúli dimenziót kapni. Mintha ufókkal próbáltam volna meg szót 
érteni.
– Mit köszönhet neki?
– Hogy én lehetek a csalogánytorkú Grete.
– Neki köszönheti? Nincs itt valami tévedés?
– Hogy lenne, amikor ő írta bele a forgatókönyvbe. Gillmore azonnal ráharapott. Csak éppen 
nem volt kéznél alpesi ruha, így egész éjszaka varrta szegény Michelle. De azért jól sikerült, nem?
Behunytam a szemem. Talán mégsem kellett volna hagynom, hogy Miss Drinkwater 
belekóstoljon a forgatókönyvírásba.
– Hát... egészen jól – nyögtem.
Simone megfogta a kezem, és húzni kezdett maga után.
– Jöjjön, keresek magának egy helyet, ahonnan jól láthatja a forgatást. Állítólag rövidesen 
kezdünk. Addig viszont kicsit elbeszélgethetünk. Maga ismeri a lámákat, ezért meg szeretném 
kérdezni magától...
Alighogy elindultunk a sátortábor mögött húzódó zöld mező felé, hosszúra nőtt, virítósárga hajú, 
vékony nő bukkant elénk. Amint észrevette Simone Boydot, keresztet vetett, majd megragadta a 
karját.
– Istenem, Simone, már azt hittem, képes vagy így kiállni a kamerák elé. Gyerünk, édesem, a 
hajad sincs megigazgatva, mit gondolsz, mit kapok Gillmore-tól, ha észreveszi? Elzavar a 
fittyfenébe, hogy nem végzem jól a munkám. Ki ez a nyárimikulás itt? Jaj, Simone, istenem, csak 
nem akarod összeszűrni a levet egy lámával? James szerint nem jó kikezdeni ezekkel a fickókkal, 
mert olyan praktikáik vannak, amikről a mifajtánk még csak nem is hallott. Láttad azokat a 
szobrokat, amikor bent lötyögtünk a kolostorban? Arra gondolok, amikor egy nő egy pasi ölében 
ül. Ez náluk valami vallásos rítus, vagy mi a fene. James mondta, hogy van a vallásuknak egy olyan 
irányzata, amelyben majdhogynem kötelező.
– És ez baj?
– Az még nem olyan nagy baj, aranyom, egyáltalán nem, de James azt is mondta, hogy ezek a 
fickók a varázserejükkel képesek elérni, hogy akár egy hétig is... szóval, ott ülj egy fickó ölében. 
Étlen-szomjan. Amikor aztán a pasas megunja a rituális ücsörgésedet, te már hulla vagy, szívem. 
Hát csak óvatosan velük. Most pedig, kedves láma úr, akár akarja, akár nem, elviszem magától ezt 
a bájos szüzet. Keressen talán odalent a faluban valakit a rítusaikhoz. Gyere, cicám, mielőtt a fickó 
még meghipnotizálna bennünket.
Miss Boyd szája elé kapta a kezét, de ereje már nem maradt, hogy megmagyarázza a helyzetet. 
Legyintett kettőt, levegő után kapkodott, aztán elhúzta a csíkot.
Levettem a süvegem és meglegyeztem vele az arcom.
Kezdett egyre melegebbé válni az idő.

22.

Ha abban bíztam, hogy legalább a délelőtt hátralevő részében nem ér már újabb meglepetés, 
tévedtem. Méghozzá elég látványosan.
Éppen azon töprengtem, hogy miképpen tudnék legkönnyebben kijutni a sátrak közül, amikor 
furcsa hang szólalt meg mögöttem.
– Hello, Sir! Hello, Sir!
Villámsebesen fordultam hátra. Aztán úgy megdermedtem, mintha az istenek odaragasztották 
volna a csizmám talpát a földhöz.
Közvetlenül mögöttem, két sátor között, egy törpe állt. Olyasféle, mintha Walt Disney 
valamelyik örökbecsű filmjéből lépett volna elő. Cirka egy méter magas lehetett; vörös, szűk, 
sujtásos nadrágot és hasonlóan sujtásos mentét viselt. Mintha egy mélynövésű zsoké lett volna a 
királyi gárda ünnepélyes lófuttatásához öltözve.
Ha ehhez még hozzávesszük hosszú, majd derekáig érő fehér, hullámos szakállát, és nagy, 
felfelé penderülő végű orrát, kétség sem férhetett hozzá, hogy Ő is kisminkelt színész, akárcsak 
Miss Boyd.
– Hello! – mondtam én is mosolyt erőltetve a képemre. – Hogy van, uram?
A kis fickó lépett néhányat előre, majd örömteli mozdulattal kitárta a karját.
– Hello, Sir! Hello, Sir! Udvariasan felé nyújtottam a kezem.
– Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. Önben kit tisztelhetek?
A kis fickó tovább vigyorgott.
– Hello, Sir! Hello, Sir!
Furcsa gyanú kezdett befészkelődni a szívembe. Valami nincs rendben a törpével. Akkor pedig, 
amikor ismét tett egy lépést felém, és újra elkezdte a Hello, Sir!, Hello, Sir! mondogatását, már 
pontosan tudtam, kivel van dolgom.
Elvigyorodtam, és jobban körülnéztem. A szomszédos sátor bejáratánál egy férfi állt a sátor 
ajtófélfájához támaszkodva. Kíváncsian felém nézett, mintha azt figyelte volna, meddig bírom a 
törpével folytatott egyoldalú társalgást.
Felemeltem a kezem, és barátságosan odaintettem neki.
– Maga veszítette el? A fickó is mosolygott.
– Hogy tetszik?
– Megjárja. Csak nem szerepel Ő is a filmjükben?
– Egyelőre még nem írtak neki szerepet. Nem is
biztos, hogy írnak. Magammal hoztam, mert a szívemhez nőtt. Ő a kedvencem. Igaz, Arthur?
Arthur bólogatni kezdett, mintha megértette volna a kérdést.
Mivel az ismeretlen férfi láthatóan nem óhajtotta elhagyni az ajtófélfa környékét, magam 
sétáltam oda hozzá.
– Leslie L. Lawrence vagyok.
A pasas melegen kezet rázott velem.
– Tudom, kicsoda. Tegnapelőtt már találkoztunk. Akárhogy is erőltettem az agyam, nem 
gyulladt fény benne.
– Bizonyára nem emlékszik rám, mert jó néhányan szorongtunk bent a kelléksátorban.
Ekkor már tisztában voltam vele, hogy kicsoda. Nem is tévedtem. Tett néhány gyors lépést 
előre, és a hóna alá kapta a törpét.
– Brenner vagyok. Kari Brenner. Én csinálom itt a csodákat, és ha lehet, még egy kicsit többet 
is. Én vagyok a produkció trükkmestere, pirotechnikusa, szíve-lelke.
– Jó foglalkozás.
Brenner lebiggyesztette a szája szélét.
– Gondolja? Én nem látom valami rózsásnak a munkámat. Főleg itt nem.
– Máshol rózsásabb?
– Naná, hogy az! Egy menő produkcióban, ahol dézsából öntik a pénzt, a pirosok és a trükkösök 
csak úgy lubickolnak a boldogságban. Itt azonban még a gyufaszál sem biztos, hogy meggyullad. 
Nem is beszélve a tegnapelőtti ködgyertyákról.
– Azok legalább meggyulladtak.
– Csak éppen nem akkor, amikor kellett volna. És tudja, miért? Mert lejárt a szavatosságuk. Újra 
meg nincs pénzünk. Ekkora költségvetéssel, amivel mi dolgozunk, tízperces rövidfilmet sem 
lehetne rendesen elkészíteni. De azért nem panaszkodom. Amit tudok, megteszek. Akarja látni?
– Mit? – hökkentem meg.
– A nagy művet. Amiért tulajdonképpen itt vagyok.
– Hm. És mi lenne az?
– Jöjjön, nézze meg.
Mielőtt beléptem volna a sátorba, kívülről is megszemléltem. Ekkor vettem csak észre – ami 
korábban nem tűnt fel –, hogy a sátor maga akkora, hogy öt-hat normál méretű sátor is beleférne. 
Ráadásul olyan csúcsos, hogy akár egy himalájai fenyőt is beállíthattak volna a közepébe.
Előre akartam engedni Brennert, Ő azonban udvariasan félrehúzódott.
– Menjen csak maga. Így nagyobb lesz a meglepetés.
Mosolyogtam, és átléptem a küszöböt. Odabent afrikai sötétség uralkodott, ezért két további 
lépés után megtorpantam.
Kattant valami, majd halvány, vörös fény öntötte el a sátor belsejét.
Éreztem, hogy úgy Összeszorul a szívem, mintha egy gonosz isten a markába kaparintotta volna.
Már maga a belső tér is impozáns volt. Kívülről nem is lehetett megbecsülni a sátor tágasságát; 
itt belül azonban úgy éreztem, mintha egy katedrálisba kerültem volna.
A legimpozánsabb azonban az a hatalmas, hatkarú figura volt, amely betöltötte csaknem az 
egész teret. Nem kellett hindu papnak lennem hozzá, hogy felismerjem benne a táncoló Sivát, azaz 
Siva Natarádzsát.
Pedig ez a Siva másmilyen volt, mint amelyik porig égett, nem is messze ettől a helytől, néhány 
évvel ezelőtt. Ehhez képest az a másik meghaladott, múlt századi technikát képviselt. Amarról 
lesírt, hogy mesteremberek rakták össze fából, keménypapírból, deszkákból, és még ki tudja, miből, 
ezen csupán az látszott, hogy monumentális, gyönyörű és élettel teli.
– Na, mit szól hozzá?
Egyelőre nem szóltam semmit. Aztán azt állapítottam meg magamban, hogy ez az új Siva 
bizony túl tökéletes. Tökéletes és édeskés. Mintha Bambi Őzikepartnerének mintázta volna az 
alkotója. Még a mosolya is szirupos volt: nem éreztem benne szemernyi fenyegetést sem. A 
korábbi Siva sokkal jobban kifejezte Siva isten időnkénti romboló lényét.
– Szép – mondtam, hogy mondjak valamit.
– Akkor figyeljen tovább!
Siva mintha megunta volna a tétlenséget, felénk villantotta a szemét. Vörös sugarak indultak ki 
belőle, és kíváncsian pásztázni kezdtek bennünket.
– Látja?
– Látom.
– Tetszik?
Nem válaszoltam. Kissé vásárinak tűnt az egész.
– És most?
Siva kezei megmozdultak. Nem láttam a sötétben, hogy eddig mi volt bennük, de ebben a 
pillanatban már csak késeket szorongatott. Hat hosszú pengéjű tőrt.
– Nos?
Siva olyan gyorsan kezdte mozgatni a karjait, hogy alig láttam valamit belőlük. Kinyújtottam a 
nyakam, hogy jobban megfigyelhessem, mit csinál a késekkel – arra gondoltam, talán egyik 
kezéből a másikba dobálja őket, mint a vásári késdobálók –, de ebben a pillanatban Brenner a 
nyakamba esett, és a földre rántott.
– Hasra!
Úgy hevertem a padlóra terített szőnyegen, lesunyva a fejem, mint amikor odakint a sziklák 
között rám lőttek. Inkább éreztem, mint láttam, hogy elsuhan valami felettünk, és a sátor oldalának 
csapódik.
– A fenébe is! – hallottam magam mellett Brenner meglepett krákogását. – Hát te meg mit 
csináltál, kincsem?
Siva ekkor már mozdulatlanul, de még mindig sugarakat lövellve ácsorgott a sátor közepén.
Mire felocsúdtam, Brenner mellettem térdelt, és elkeseredetten nyomkodta a távirányítóját.
– A fenébe is! – dühöngött. – Vajon mit szúrtam el? Talán rosszul nyomtam meg?
Letette a távirányítót a földre, és úgy nézegette, mintha furcsa, sosem látott bogár mászott volna 
elé.
– Mi a fenét csináltál, te nyomorult?
Erre lettem volna kíváncsi jómagam is. Siva egyik elhajított kése ott hevert tőlem néhány 
centiméternyire. Felvettem, és megpróbálgattam az élét. Nem volt élesre köszörülve, mégis, ha 
eltalál, alaposan felsérthette volna a bőröm.
– Nézze! Ezt nézze!
Nem volt sok kedvem hozzá, mégis visszatért a tekintetem Sivára. A mosolygó, hetyke bajuszú 
isten vidáman emelgette a lábait. Mivel minden kését elhajította, egészen ártalmatlannak tűnt.
Egyszerre csak éles fények gyulladtak a sátorban. Siva ugyanabban a másodpercben megállt. A 
sugarak kialudtak a szemében; immár inkább szánalomra méltó volt, mint félelmetes.
– Na? – kérdezte Brenner. – Mit szól hozzá? Nem láttam igazi örömöt az arcán.
– Megjárja – mondtam. Brenner lemondóan legyintett.
– Csupa selejtes áruból csináltam. Csak arra jutott pénz, hogy besurranjak a régi filmek 
kellékraktárába, és ellopjak, amit tudok. Az Őrök néhány dollárért hajlandók voltak félrenézni. Hát 
ez jött ki belőle.
– És a távirányító?
– Magam fabrikáltam. Néha még vannak vele gondok. De mire elérkezik a nagy jelenet, 
működni fog.
– Hm. És mi lesz a nagy jelenet? Brenner meghökkent.
– Tőlem kérdi? Úgy tudom, bedolgozik a forgatókönyvbe. Többet kell tudnia róla, mint nekem.
– És a kések? – kérdeztem. – Mi van, ha eltaláltak volna?
– Hát az bizony sajnálatos baleset lett volna – morogta Brenner. – Talán meg is kékült volna 
kicsit a helyük. Eredetileg a pengék becsúsztak a nyélbe.
– Eredetileg?
– Az az igazság, hogy most már nem mindegyik csúszik bele. Megrozsdásodtak, vagy mi. Ezért 
kaptam őket fél áron. Különben sem lett volna szabad elhajigálnia őket. Valami összeakadhatott a 
távirányítóban.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy felszívódjak a napsütésben.

23.

Kikerültem az ajtó mellett szobrozó törpét, aki ezúttal már nem óhajtott megismerkedni velem. 
Csak állt szomorúan, mindenkitől elhagyatva, mint egy rakás szerencsétlenség. Átvergődtem az 
ötletszerűen felvert sátrak sokaságán, és máris kitárult előttem a Himalája egyik legszebb völgye.
El kellett ismernem, akárki is választotta ki a helyszínt, nem választott rosszul. A domboldal, 
amely előttünk húzódott, úgy vonzotta a szemet, mint a mágnes.
Pedig úgy egyébként közönséges domboldal volt, ha nem számítjuk hozzá a hatalmas 
sziklatömböket, amelyek óriási szürke egerekként hevertek a zöld fűben. Kissé feljebb törpefenyők 
sora látszott. Még feljebb, és jóval távolabb, Geldan hatalmas tömbje emelkedett. Másik irányban, 
néhány ezer méterrel távolabb, a falu húzódott.
– Szép, mi? – kérdezte tőlem valaki. Mikeladze volt, néhány szakadozott szélű dobozzal a hóna 
alatt.
– Ideje elfoglalnom az állásomat – mondta. – Velem jön, vagy keres magának egy jobb helyet?
– Mikor kezdődik a forgatás? – kérdeztem az órámra pillantva.
– Rövidesen. Mr. Garnes már a színészeket hajszolja. Ha nem akar velem jönni, menjen kissé 
feljebb, kábé addig a szintig.
Válaszolni akartam, de már nem volt időm rá. Valahonnan, az egér-sziklák közül, felhangzott 
egy megafon bőgő hangja.
– Vége a dalnak, aranyifjúság! Kezdődik a munka. Mindenki menjen a helyére. Van valaki, aki 
nem tudja, mi a dolga? Hajtsátok el innen ezt a hülye jakot, mert elrágja a kábeleket! Kérek 
továbbá néhány gurkhát... de ne ide jöjjenek, hanem kerüljék meg az első számú pontot, és 
maradjanak ott.
Kerestem magamnak egy védett helyet a legközelebbi sziklatömb lábánál, és fejemet hűvös 
oldalához döntve, gondolkodni próbáltam.
Vajon mi az ördögre mehet ki a játék?

24.

Annyira elméláztam, hogy nem is vettem észre, amikor megkezdődött a forgatás. Csak 
nagyjából sejtettem, hogy hol lehet a kamera és Garnes. Mintha az egyik jókora szikla tetején 
fémes csillogást láttam volna. Feltételezhetően ott építették fel a kameraállást.
– Rafaela! Hol vagy, szívem?
– Hol lenne? – felelt a megafonnak egy másik megafon. – Szóljatok, ha indulhat!
– Várjatok még egy kicsit. Szergo, minden rendben? Mikeladze valószínűleg válaszolt, de hogy 
mit, azt
nem hallottam.
– Akkor oké! Ötig számolok! Rafaela, figyelsz? Te csak átmész a színen. Nem csinálsz semmit, 
csak átmész! Közben nézel ide, nézel oda, még szökdécselhetsz is egy kicsit. Gyerünk, Rafaela!
Nem kellett nagyon megerőltetnem a szemem, hogy felfedezzem a lányt. Nem messze tőlem, a 
kövek közül bukkant elő. Amint elindult, akkorát botlott, hogy majd hasra esett. Meg akart állni, de 
ebben a pillanatban már harsant is Garnes hangja.
– Mi a fene ez, Rafaela? Ez neked szökdécselés? Így szökdécselt a brunei szultán harci elefántja, 
amikor kézigránáttal dobták oldalba. Ne botladozz, hanem szökdécselj, és ne állj meg, mert nem 
vesszük fel a kedvedért még egyszer. Gyerünk, szökdécselj!
Rafaela ekkor szökdécselni kezdett. Nem csinálta rosszul, bár nem lehetett könnyű dolga. 
Hosszú, kék köpenyében ugyancsak meg kellett néznie, hogy hova lép. Ráadásul a köpenyének a 
szélére is vigyáznia kellett. – Na, ez már más! – dicsérte meg Garnes. – Csak így tovább, tündérem! 
Most fordulj meg egy kicsit, emeld fel a fejed, mintha néznél valamit. Valamit hallottál is, de nem 
vagy biztos benne, hogy valóban hallottad-e. Felemeled a fejed, s a szemed fölé ernyőzöd a kezed. 
Ne felém nézz, hanem oda, ahova mutattam! Rafaela, ne akard bedumálni, hogy nem jegyezted 
meg a sziklát! Most már jó. Pislogj a sziklára, kezed a szemed fölé, és vágj gyanakvó képet. Ne 
ilyet, mert abból, ahogy nézel inkább arra lehetne következtetni, hogy nincs rendben a 
bélműködésed. Így már jobb... Gyanakodj, hogy a csoda vinne el! Arra kell gondolnod, hogy hátha 
a jeti lopakodik mögötted. Most már rémült képet is vághatsz.
Ebben a pillanatban meghallottam Rafaela Sinclair hangját.
– Nem találom a sziklát, Garnes.
– Most már ne törődj vele. Így éppen jó leszel. Csak aggódj, szívem, aggódj. Dibdin!
– Itt vagyok! – hangzott a sokadik hangszóróból a színész hangja.
– Ott vagy a szikla mögött?
– Itt vagyok.
– Hány lépéssel érsz oda Rafaelához?
Dibdin valószínűleg kilesett a sziklája takarásából.
– Egy perc alatt ott vagyok... illetve ott lennék, ha nem távolodna tőlem. Mondjátok meg neki, 
hogy lassítson, mert nem lesz jeti, aki elkapja.
– Rafaela! Tedd kettesbe magad. Ne siess, mert Dibdin sosem ér utol.
– Nem tudtatok volna egy fiatalabb jetit találni? Különben is, azt hiszem, kificamodott a bokám.
– Remek, Rafaela! Nagyon fáj?
– Ha nem fájna, nem mondanám.
– Ez még jól jöhet majd nekünk. Egyelőre lassíts. Nézz aggódva magad mögé. Így ni! Most 
lassan megfordulsz... nem arra, hanem fordítva, a jobb kezed felé. Istenem, Rafaela, hány jobb 
kezed van? Gyerünk, fordulj! Oké! Most aztán már ne nézz hátra, mert elcseszed az egészet! 
Szépen botladozzál lefelé! Dibdin!
– Induljak?
– Indulj!
– Mikor kapjam el?
– Nem kell elkapnod.
Döbbent csend támadt, majd Dibdin hitetlenkedő hangja hallatszott.
– Nem értettem jól.
– Mondom, hogy nem kell elkapnod.
– Akkor mi a fenét csináljak vele?
– Egyszerűen csak átfutsz a völgyön. Rettenetes pofákat vágsz, és átfutsz.
– Nem fog menni, Mr. Garnes. Ez a völgy testvérek között is legalább másfél mérföld széles. 
Hacsak nem akarnak döglött jetit fényképezni...
– A helyzet a következő, Dibdin... Rafaela megy lefelé, és rossz érzései vannak...
– Az hétszentség! Úgy kiment a bokám, hogy csak na!
– Fogd be a szádat, Rafaela, majd szólok, ha beszélhetsz. Szóval, Dibdin, neked most csak annyi 
a feladatod, hogy Rafaela mögött átfutsz a völgyön... Fuss húsz métert, aztán megállhatsz. A lényeg 
az, hogy lássák Rafaelát, amint rémült képpel hátranézeget, de nem vesz észre, te meg ott 
vicsorogsz mögötte.
– Tegnapelőtt azt mondta, hogy valami szövegem is lesz.
– Majd az is lesz, de nem most. Most csak vicsorogsz. Gyerünk, Dibdin, vicsorogj!
Dibdin jött és vicsorgott. Kétségkívül volt valami jetis a megjelenésében. Egészen olyan volt, 
ahogy a londoni vagy bostoni mozilátogatók a jetit elképzelik.
– Jól van... szaporázd meg egy kicsit, Dibdin. Nem egészségügyi sétát végzel a hegyoldalban, 
hanem el akarod kapni a lányt. Te is kapcsolj rá, Rafaela! Most jó! Nyomás, gyerekek!
Dibdin átfutott a színen. Bár a futása azért hagyott maga mögött némi kívánnivalót. Többször is 
az volt az érzésem, csak óriási erőfeszítéssel tudja megakadályozni, hogy le ne essen a nadrágja.
– Jó! – hallottam mintegy öt perc múlva Garnes hangját. – Felvétel leáll! Egészen használható 
anyag. Hogy van a lábad, Rafaela?
– Szarul. Meg van dagadva.
– Mutasd meg Lindának vagy Beatának, majd tesznek rá valamit. Dibdin? Mit csinálsz?
– Éppen a tüdőmet köpöm ki, főnök.
– Csak gyorsan köpd, és lehetőleg útközben. Vissza kell menned a sziklához.
– Jézusom, de hát az legalább háromszáz méterre van tőlem!
– Na és?
– Felfelé, főnök! Ebben a ritka levegőben!
– Igazítsd meg a gatyád, és nyomás vissza! Simone, készülj, aranyom!
– Itt vagyok.
– Dibdin, a csúcsos szikla felé kerülj, nehogy besétálj a képbe.
– De hát ez kerülő!
– Igyekezz, mert ránk köszönt az éjszaka. Kész vagy, Simone?
– Azt hiszem, igen.
– A ruhád?
– Rendben.
– Nem várjuk meg, amíg Dibdin visszaér a helyére. Dibdin!
– Mi van, főnök?
– Most a kettes számú szikla mögül indulsz. Nem jössz ki a nyílt mezőre, csupán a sziklák 
között mozogsz. Vigyázz, csak akkor kerülj takarásba, ha szólok. Figyelem, felvétel indul! 
Gyerünk, Simone!
Simone Boyd egy gleccser vájta mélyedésből került elő. Ha nem tudtam volna, hogy Bhutánban 
vagyunk, és ha nem lógott volna be a szemem alkotta képernyő jobb felső sarkába Geldan 
kolostorának a tömbje, azt is hihettem volna, hogy az Alpokban forgatunk. Hátha még 
csalogánytorkú Grete énekét is hallottam volna!
Csalogánytorkú Grete énekét azonban senki nem hallotta, mivel nem énekelt. Sőt még a száját 
sem nagyon nyitogatta, ezért aztán meg is kapta a magáét Garnestől.
– Simone kérlek, tátogj, mert neked énekelned kell. Az utószinkronnál megőrülnek, ha úgy 
összezárod a szád, mint gyerekkorodban, ha az anyád spenóttal akart megtömni. Nyitogasd csak, 
csillagom, mint a doktor bácsinál. Mondd szépen, hogy áááá! Grete, a hétszentségit neki, tátogj, 
mert kezdhetjük újra az egészet!
Grete valószínűleg tátogott, mint a partra vetett hal, mert Garnes elégedetten felkuncogott.
– Így már más. Idejön majd az Edelweiss-dal. Mellé egy kis jódli... nagyon frankó lesz. Most 
szép lassan leülsz egy kőre.
– Nem látok sehol követ.
– Akkor letelepszel a földre. A francba, emberek, hát nem megmondtam, hogy legyen ott egy 
kő, amire Simone le tudja tenni a seggét? Hiába pofázok, senki nem hallgat rám. Nyugi, Simone, 
csüccsenj a fűre. Van ott valami púp, vagy micsoda?
– Valami van, de azt gyanítom róla, hogy jakszar.
– Abba ne ülj bele.
– Találtam egy követ. Csak kicsit élesnek látszik.
– Ülj rá nyugodtan, majd Linda és Beata bekenik utána a fenekedet. Ezért a gázsiért, kicsim, a 
borotvapenge élére is ráülhetnél.
– Röhögtetsz, Garnes?
– Csak nyugalom, és ne fészkelődj. Tátogass, mert itt jön a nagy éneked. Feszítsd ki a 
mellecskédet, mintha tetszeni akarnál nekem.
– Akkor inkább behúzom.
– Gondolj arra, akire akarsz. Az sem baj, ha lepattan a mellénykédről egy gomb. És pihegj, 
kincsem, pihegj. Vissza tudsz még emlékezni rá, hogyan pihegtél, amikor életedben először...
– Kuss, Garnes!
– Jól van, én csak segíteni akartam. Szóval, pihegj és omolj el. Légy elomló és kívánatos. Hol a 
kosarad? Emberek, hol a francban van Grete kosara?
– Nekem nem szólt senki, hogy kosaram is lesz – mentegetődzött Simone.
– Jól van, akkor nem lesz kosár. Simone!
– Mi van?
– Úgy be vagy takarózva, mintha egy mesefilmet forgatnánk. Hol a térded?
– A helyén.
– Éppen ez a baj. Ki velük a szoknya alól!
– Le kéne mosnom őket, mert az egyik zöld. Térdreestem a sátrak között.
– Annál jobb, csillagom, annál jobb. Dibdin! A helyeden vagy?
– Itt vagyok, főnök! Most köpöm ki a tüdőmet.
– Fejezd be, mert indulnod kell. Most sem kell egyebet csinálnod, csupán átfutsz a színen. 
Ezúttal kissé lejjebb... Úgy, hogy Simone ne láthasson meg.
– Nem lát meg, ha nem néz rám.
– Ne hülyéskedj, Dibdin. Nyomás!
Dibdin ismét nekivágott a domboldalnak. Szökdécselve, karjait lógázva, mint egy igazi jeti. És 
közben bizonyára rémítő képeket vágott. Ha nem erőltettem volna magam, hogy márpedig ha a 
fene fenét eszik is, végignézem a mai forgatási napot, már rég megfutamodtam volna.
Simone ült és énekelt. Kidomborított keblekkel, felhúzott szoknyával.
– Vége! – hallottam egyszer csak Garnes hangját. – Nem hibátlan, de használható. Dibdin! 
Vissza a helyedre!
– Jézusom, már megint? Legalább pihenjünk egy kicsit.
– Majd pihensz, ha visszamentél a szikládhoz. Most jön a neheze. Elkapod Miss Travoltát és 
becipeled a sziklák mögé.
– Tegnap már becipeltem.
– Becipeled még egyszer. Kissé megváltozott a forgatókönyv.
– Jézusom!
– Szóval, visszamész, és elkapod Ninát. Felveszed a hátadra, és...
– Hát ebből elegem van! – hallottam valahonnan Nina Travolta felháborodott hangját. – Tiszta 
kék és zöld folt vagyok a tegnapitól is.
– Mondtam már, Dibdin, hogy ne nyomorgasd annyira a művésznőt!
– Mit csináljak, Mr. Garnes, ha folyton le akar esni a vállamról. Ha meg odanyúlok neki, le akar 
ugrani. Valahol csak meg kell fognom!
– Az, hogy a válladon vagyok, Dibdin, még nem ok arra, hogy fogdoss!
– Eszem ágában sincs fogdosni magát, Miss Travolta, de hát valahol mégiscsak meg kell 
fognom. Az a helyzet, hogy rohadtul csúszik ez a jetibőr. Nekem is mindegyre le akar esni a 
nadrágom.
– Kit érdekel a nadrágod, Dibdin? Ha fogdosol, a kezedre ütök.
– Jól van, majd megoldom valahogy.
– Hova kell mennem? – érdeklődött Miss Travolta.
– Sehova – sóhajtotta Garnes.– Majd csak Dibdin hátán bukkansz fel.
– Hol van Dibdin?
– Itt vagyok a csúcsos szikla mögött. Integessek?
– El ne kódorogj valahova!
Amíg az átrendeződés tartott, csend honolt a környéken. Magam elé képzeltem a csapatot, amint 
feszülten, munkájára koncentrálva végzi a dolgát.
– Mehet? Néma csend.
– Azt kérdeztem, mehet? Csend.
– Nina? Mi a fene van veled? Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? Csend.
– Dibdin! – próbálkozott újra Garnes. – Hé! Dibdin! Nyögj már bele a mikrofonodba!
Csend.
– A fenébe is, hát mi történt, emberek? Megsüketült a vonal? Mások hallanak? Szóljon már bele 
valaki.
– Én hallom – dörmögte egy ismerős hang.
– Kicsoda maga?
– Brenner.
– Hol van, Brenner?
– Itt, egy szikla mögött. Feljöttem néhány tükörrel.
– Nem látja Dibdint?
– Az előbb bújt be egy szikla mögé.
– Szólna neki, Kari?
– Azonnal lemászom hozzá. Csend.
– Mi van, Kari? – türelmetlenkedett Garnes. – Mi folyik ott?
– Nem találom – mondta egyszer csak Kari Brenner.
– Hogyhogy nem találja? És Nina?
– Őt sem látom.
– Megáll az ész!
– A nyomaik itt vannak. Várjon csak... Dibdin is itt van. A hétszentségit neki!
– Mi van, Kari? – sürgette Garnes. – Mondjon már valamit!
– Baleset történt Dibdinnel.
– Mi történt, Kari?
– Itt fekszik a földön. Azt hiszem... nincs magánál.
– Hát hol van?
– Elájult, vagy mi. Vérzik a feje. Esküszöm, leütötték!
Felemelkedtem, és a sziklák felé figyeltem. Fogalmam sem volt róla, melyik mögött rejtőzhet 
Brenner, és hol fekhet Dibdin. Amíg figyeltem, néhány férfi ugrott ki a gleccser vájta mederből és 
összevissza futkosott, mint a riadt hangyák.
Legszívesebben én is futottam volna, de még idejében visszafogtam magam. Semmi értelme, ha 
beállok közéjük. Egyelőre jobb, ha távolról figyelem az eseményeket. Annyit azért megtettem, 
hogy előhúztam a zsebemből a 38-ast, és a markomba szorítottam.
Ebben a pillanatban harsány visítás csapott ki a hangszóróból. Bár nem könnyű 
megkülönböztetni a visításokat, Rafaela Sinclairre tippeltem.
És valóban ő is volt. Kibukkant egy szikla mögül, és rohanni kezdett lefelé a domboldalon. 
Kitárt karral futott; a szembefúvó szellő elkapta kék köpenye szélét, és úgy lebegtette, mintha 
szárnyai nőttek volna. Miss Sinclair ezekben a percekben hatalmas, világoskék pillangóra 
hasonlított.
Azzal a kis különbséggel, hogy a pillangók általában nem sikítanak.
Ő viszont visított, ahogy a száján kifért. Futott és sikoltozott. Egészen addig, amíg csak meg 
nem botlott valamiben, és el nem hasalt. Nem messze attól a helytől, ahol egyszer már megbotlott 
egy kőben.
– Segíííítség! – visította immár a fűről. – Segíítség, ajeti! Megööööööl a jetíííííí!
Felkaptam a stukkert, hogy ha kell, rálőjek az üldözőjére. Tudtam, hogy előbb-utóbb ki fog 
bukkanni valaki a sziklatömbök közül, és utána ered.
Jól is számítottam. Nem sokkal azután, hogy az első visítás a felhőket hasogatta, valóban 
felbukkant valami a sziklák között. Nem valaki, hanem valami! Egy lapos tárgy, és iszonyú 
sebességgel üldözőbe vette Miss Sinclairt.
Mit tagadjam, eltátottam a számat meghökkenésemben. Kiáltani akartam, figyelmeztetni a lányt, 
de hát hogy hallhatta volna meg ilyen távolságból a szavam?
Valaki azért mégis figyelmeztette. Valószínűleg Brenner volt, bár a nagy zűrzavarban lehet, 
hogy összetévesztettem valakiével a hangját.
– Vigyázz, Rafaela! – hallottam a kiáltást. – Ott van mögötted!
Nem mondta, hogy mi – valószínűleg ő sem tudta. A valami egyre növekvő sebességgel 
robogott Rafaela Sinclair után.
– Mi a szar ez itt? – ordította Garnes. – A maga kütyüje, Kari?
– Vigyázz, Rafaela!
Rafaela felpattant a fűről, futott, Visított, és mindegyre hátratekintgetett. Megpróbált kitérni a 
furcsa szerkezet elől, de valamiért nem sikerült neki. Pedig a valami nem változtatta meg az útját, 
nyílegyenesen repült felé a domboldalon. Elég lett volna Rafaelának csak egyet lépnie oldalra, és 
máris elrobogott volna mellette.
Rafaela azonban nem tette meg ezt az egyetlen lépést. Csak futott nyílegyenesen az Őt üldöző 
fantom előtt, és visított.
Behunytam a szemem. Aztán kinyitottam. Éppen ebben a pillanatban találta el a valami Rafaelát. 
A lány megperdült a tengelye körül, majd felemelkedett a levegőbe. Ott is perdült néhányat, aztán 
mennyekből lehajított bukott angyalként visszazuhant a fűre.
A valami is felröppent, párat bukfencezett, majd ő is a füvön landolt.
Csend volt, döbbent csend.
Felemelkedtem, és futni kezdtem Rafaela Sinclair felé.

25.

Mivel alighanem én voltam a legmesszebb az eseményektől, bármennyire is igyekeztem, mire a 
helyszínre értem, már.jó néhányan ott sürgölődtek Rafaela körül. A lány, ahhoz képest, hogy min 
ment keresztül, és hogy mekkorát esett, nem is volt olyan szörnyű állapotban. Hosszú, kék köpenye 
megvédte a horzsolásoktól, és talán tompított valamit a zuhanás erején is.
Amint odaértem mellé, éppen a sziklák felé mutogatott.
– Ott! Ott... támadott meg bennünket.
– Kicsoda? – kérdeztem. Rafaela rám nézett.
– Egy jeti – mondta remegő szájszéllel. – Egy jeti.
– Dibdin? – kérdezte valaki.
– Dehogy Dibdin! Őrá is rárontott. Éppen... Ninát kereste, amikor nekünk esett.
– Kicsoda?
– Mondom, hogy egy jeti! Nem tudják megérteni? Egy rohadt, kicseszett jeti!
Ekkor már Mr. Garnes is ott szorgoskodott mellettünk. Átkarolta Rafaelát, és megveregette a 
vállát.
– Jól van, kislány, próbálj megnyugodni. Azonnal utánanézünk, mi történt. Menjenek fel 
néhányan a sziklához, és nézzék meg, mi van Dibdinnel. De csak óvatosan. Van valakinél fegyver?
– Nálam egy vasrúd – mondta valaki. – Ezzel még egy bivalyt is letaglózok.
– Majd én előremegyek – ajánlkoztam, előhúzva a köpenyem ujjában rejtegetett 38-ast. – 
Kérem, maradjanak mögöttem.
– Valódi? – kérdezte valaki. – Vagy csak kellék?
Biztosítottam, hogy ennél valódibb már nem is lehetne, és éppen indulni akartam felfelé a 
domboldalon, amikor Rafaela kiszakította magát Garnes ölelő karjaiból, és hozzám tántorgott.
– Magával... megyek.
– Jobban tenné, ha itt maradna.
– Látni akarom... Dibdint.
– Most akkor kellek, vagy nem kellek? – érdeklődött a vasrudas fickó. Alacsony, fekete bőrű 
emberke volt, nagy lapátkezekkel.
– Jöjjön – mondtam. – Fegyverből sosem elég.
– Így gondolom én is. Ha én egyszer fejbe ütöm vele, nem lesz kedve viccelődni.
– Azért csak vigyázzon.
Rafaela a vállamra dőlt, és akkorát sóhajtott, hogy majd leesett a süvegem a fejemről.
– Esküszöm, hogy egy jeti volt. De nem Dibdin. Úristen, mi lehet ez?
Abban bíztam, hogy rövidesen megtudjuk.

26.

A sziklák előterében csend honolt, csupán egy ragadozó madár kerengett felettünk. Szerettem 
volna néhány percre helyet cserélni vele, a madár azonban nem sok hajlandóságot mutatott rá: 
meglebbentette a szárnyait és továbbvitorlázott. Úgy látszik, nem érdekelte különösebben, hogy 
kóborolnak-e jetik a Csomolhari környékén.
Negyedórába tellett, amíg felkapaszkodtunk a sziklához. Immár ott feküdt alig karnyújtásnyira 
tőlünk.
A kis fekete pasas a vasrúddal, Összeráncolta a homlokát, és a szikla felé nézett.
– Maga szerint mi a franc rejtőzhet mögötte? – fordult aztán hozzám.
– Ha tudnám, már rég elárultam volna magának.
– Lehet, hogy egy igazi... jeti?
– Miss Rafaela azt állítja.
– Amit Miss Rafaela állít, az nem feltétlenül fedi a valóságot. Volt, amikor azt állította, hogy 
hónapok óta nem ivott egyetlen kortyot sem, miközben alig állt a lábán.
– Miről karattyolsz, Ferdinand? – kérdezte gyanakodva a lassan magához térő Rafaela. – Mi a 
fészkes fenét karattyolsz te itt Összevissza?
– Csak Mr. Lawrence-szel beszélgetek, művésznő.
Szerencsére elértük a sziklát, így félbeszakadt a társalgás. Akaratlanul is lesunytuk magunkat a 
fűre, és a sziklatömböt méregettük.
Jómagam szívesebben maradtam volna csendben, de a többiek másként gondolták. Ahogy 
lekushadtunk, már nyitogatták is a csőrüket, mint a vadlibák, ha közeledik az este.
– Dibdin! Hol vagy, Dibdin? – kiáltozta mellettem Miss Sinclair. – Válaszolj, Dibdin! Dibdin 
azonban nem válaszolt.
– Hé, fiúk, lányok, mi a kutyaszar van veletek? – hallottuk egy földöntúli hangszóróból Mr. 
Garnes hangját. – Kiderítettetek már valamit?
– Eddig még csak azt, hogy a sárgarépa valóban sárga – morogta Rafaela a mikrofonjába.
– Ne szellemeskedj, Rafaela. Az az érzésem, hogy nem fogtad fel a dolgot teljes valójában. 
Nincs időnk ezzel a micsodával szarakodni. Különben óriási voltál, kicsim.
Rafaela gyanakodva tette csípőre a kezét.
– Mi voltam?
– Óriási, kincsem. Óriásit alakítottál. Végig filmeztünk mindent. Te, kicsim, hogy te mekkora 
flikfiakot csináltál a levegőben! Nem tornásztál te valaha?
– Dögölj meg! – mondta Rafaela, akinek a felháborodástól visszatérni látszott a bátorsága. – 
Akkor hát mi lesz? Megkeressük Dibdint, vagy itt éjszakázunk?
Az én bátorságom azonban még nem tért vissza. Egyelőre még az óvatosság lakott a házában.
A kis pasas, aki feltehetően anyámasszony katonájának tartott bennünket, hirtelen kirobbant 
közülünk, és a sziklához lapulva elkezdte megkerülni a monolitot. Néhány szempillantás, és már el 
is tűnt előlünk.
– Ez kinyírja! – mondta Rafaela nyugodtan. – Akárki is az, Ferdinand kinyírja.
Ami azután következett, másodpercek alatt játszódott le. Először furcsa, trombitálásszerű 
ordítást hallottunk, mintha a szikla mögött egy konkurens cég Tarzan-filmet forgatott volna. A 
sziklatömb megremegett, majd felbukkant mellette egy hatalmas, tetőtől talpig szőrrel borított, 
emberhez hasonlító alak. A napsugarak megbicsaklottak a domboldalt borító fű harsogó zöldjén, 
így nem láthattuk kifogástalanul a körvonalait. Az azonban biztos volt, hogy jókorára nőtt – talán 
két méternél is magasabbra.
– Jézusom! – nyögte Miss Sinclair. – Jézusom!
A fickó ordított egy hatalmasat, megverte a mellkasát, mint a gorillák, ha el akarják űzni a 
kíváncsiskodókat a szomszédságukból. Aztán mielőtt még célzásra emelhettem volna a 
revolveremet, újra visszabújt a szikla mögé.
– Jézusom! – nyögte, ki tudja hányadszorra Rafaela. – Hol van Ferdinand?
Ha Ferdinand nem is, de a vasbotja felbukkant a szemünk előtt. A szikla felől érkezett, mintha 
szellemkéz hajította volna el. Annyi időnk maradt csak, hogy hasra vágjuk magunkat. A vasrúd 
elszállt felettünk, és a zöld fűbe fúródott.
Ismét a szikla felé fordultam, immár célzásra emelve a stukkeromat. Éppen azt latolgattam 
magamban, hogy Ferdinand után ugrom az ismeretlenbe, amikor valaki felkiáltott mögöttem.
– A francba is, emberek! Ezt nézzétek! Önkéntelenül is hátrakaptam a fejem. Egy utánunk 
lopakodó statiszta, felemelt kezében a vasrudat tartva, felénk mutogatott.
– Ezt nézze meg, Mr. Lawrence! Ez nem lehet igaz! Pedig igaz volt. A majd másfél méter 
hosszú vasrúd, amely nem lehetett vékonyabb fél hüvelyknél, csodálatos átalakuláson ment át. 
Vasrúdból kígyóvá változott. És éppen úgy is tekeredett össze, mint a kígyók.
– Te jó isten! – suttogta valaki. – Akárki csinálta...
– Hé! – hallottuk ismét Garnes hangját. – Mi van veletek, édeseim? Úgy tanakodtok, mint anyját 
vesztett szopós malacok. Megvan a fickó? Bízzátok Mr. Lawrence-re a dolgot, és gyertek vissza. 
Hamarosan szükségem lesz rátok.
Elkaptam Rafaela vállát, és lenyomtam a fűre.
– Maradjon itt! Azonnal visszajövök.
– Ne menjen oda, nagyon kérem. Látja, mit csinált ezzel a rohadék rúddal?
Mondott még Valamit, de ezt már nem hallottam.
Beugrottam a sziklatömb mögé.

27.

Előretartottam a stukkert, miközben elszántam magam rá, hogy ha megpillantom, lövök. A lábát 
próbálom majd eltalálni, hogy ne tudjon továbbmenni, de különösebb kár se essék benne.
Szerencsére nem volt szükség lövöldözésre. Csak Dibdint találtam a szikla mögött. Amikor 
felbukkantam a szeme előtt, vidáman felém integetett.
– Hello, Mr. Garnes! Jól sikerült a felvétel? Vidám mosoly ült az arcán, miközben olyan piros 
volt az arca, mint a Vörös-tenger naplementekor. Szája szélén elegáns kis vérpatak csergedezett.
– Miért nem mondta meg nekem, mi? Körbeforogtam, de nem láttam senkit. Közvetlenül a 
sziklatömbünk mögött egy másik sziklatömb emelkedett, a mögött egy harmadik, és így tovább. Ha 
érzéseim nem csalnak, a jeti már messze jár...
– Mit kellett volna megmondanom magának? – kérdeztem anélkül, hogy rá figyeltem volna.
– Hogy két jetivel dolgozunk. Istenemre, meglepett a dolog. Hát akkor, jó éjszakát, Mr. Garnes. 
Megkérhetném, hogy csukja be a sátram ajtaját?
Mint aki jól végezte dolgát, lehajtotta a fejét a fűre, becsukta a szemét, és elaludt.
Dibdin mozdulatlan teste felett rögtönzött haditanácsot tartottunk. Ekkor vettem csak észre, 
hogy közben csatlakozott hozzánk Kari Brenner is. A riadtan téblábolók árnyékában állt csípőre tett 
kézzel, a környéket fürkészve.
– Látott valamit, Kari? – tudakoltam tőle.
– Csak amit maguk is. Dibdin... jól van?
– Nincs életveszélyben, de azért alapos orvosi vizsgálatra lesz szüksége.
– Hé, emberek, kapjuk fel Dibdin művész urat és vigyük le!
Az emberek felkapták, és cipelni kezdték lefelé.
– Látta azt a valamit, ami elütötte Rafaelát? – kérdezte Brenner, amikor már félúton jártunk a 
tábor felé.
– Láttam.
– Maga szerint mi lehetett az?
Töprengtem egy kicsit, aztán arra gondoltam, hogy miért is ne mondanám el neki a 
balsejtelmeimet? Elvégre az ő bőrükre megy a játék. Vagy az övékére is.
– Alighanem egy... fémkeretes hálózsák.
– Uramisten... én is erre gondolok. Azt hiszi...
– Azt – bólintottam. – Egy halott van benne.
– Azt is tudja... kicsoda?
– Nagy valószínűséggel.
– Elárulja, ki?
– Miért ne árulnám el? Egy Ostrowsky nevű professzor. Cirka harminc évvel ezelőtt tűnt el.
– A jeti meg megtalálta, mi? Azért ólálkodik körülöttünk, hogy felhívja a figyelmünket a 
csomagokra. Jézusom, de hát ebből egy egészen épkézláb kis forgatókönyvet lehetne írni! Négy 
pasas meghal, nem találják meg a holttestüket, ez aztán olyannyira nyugtalanítja a 
szerencsétleneket a másvilágon, hogy egyikük jetivé változik, megkeresi földi porhüvelyüket, és 
úgy intézi a dolgokat, hogy megtalálhassák, és tisztességgel eltemethessék őket. Mit szól hozzá?
– Mesélje el a producereknek. Hátha vevők rá.
Ők talán valóban vevők is lettek volna rá. Csakhogy a valóság néha messze túltesz a fantázián. 
Mint ebben az esetben is.

28.

A sátortáborban izgatott zsongás fogadott bennünket. Mint felajzott darazsak futkostak a 
forgatás résztvevői sátorról sátorra. Igaz, hogy a darazsak inkább repdesnek, mint futkároznak – a 
hasonlat mégsem esik távol a valóságtól.
Először Mr. Kirkpatrick bukkant fel előttünk. Kiröppent egy sátorból, hogy egy másikba 
röppenjen be. Közben ránk nézett, és vidáman felénk is intett.
– Csakhogy megvannak! Basil már várja magukat. Menjenek be hozzá, én is azonnal ott leszek.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy megviselték volna az események.
Elköszöntem Brennertől, aki motyogott valamit, hogy mielőtt még bemenne Gillmore-hoz, meg 
akar mosakodni. Éppen azt kutattam, hogy vajon melyik lehet Mr. Gillmore sátra, amikor 
Mikeladze bukkant fel előttem. Majd a földig lógott az orra bánatában. Amint megpillantott, 
felcsillant a szeme.
– Maga az, Leslie? Éppen magát keresem.
– Akkor szerencsével járt. Itt vagyok.
– Láttam magát, illetve láttam, hogy mi történt odafent. Szörnyű. Itt meg eufóriába estek tőle.
– Micsoda?!
– Garnes utasítására filmre vettem az egészet. Megvan a jeti, Leslie!
Én valahogy már közel sem tudtam annyira örülni neki.
– És?
– Mi az, hogy és!? Itt a bizonyíték a havasi ember létére. Ha utána eredünk, olyan 
dokumentumfilmet készíthetünk róla, hogy csodájára jár majd a világ. A maga szakértelme és az én 
képességeim...
– Hogy van Rafaela?
– Jól, csak a lábát fájlalja.
– Dibdin?
– Linda és Beata gyógyítják. Állítólag borzalmas sokk érte. Akárcsak Ferdinandot.
– Nem látta valahol Miss Travoltát?
Úgy elviharzott, hogy még csak el sem köszönt tőlem.
Én pedig egyre jobban sajnáltam azt a Szergo Mikeladzét, akit a Siva utolsó tánca forgatásánál 
ismertem meg. Akkor jóval higgadtabban viselkedett.
Nagy sajnálkozásom közben Jim Countrymanbe botlottam.
A karcsú, jóképű fickó egy baseballütőt forgatott a kezében. Mintha valakit éppen fejbe akarna 
ütni vele.
Amikor észrevett, leeresztette az ütőt, és kíváncsian nézett rám.
– Ön az, Mr. Lawrence? Igazán irigylem magát.
– Engem? Miért? – hökkentem meg.
– Hát, hogy közelről láthatta a fickót:
– Ami azt illeti, elég közelről látta ön is.
– Ez igaz, csak éppen mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, már ütött is. Te jó ég, 
lehet, hogy bekerülünk a lexikonokba? Nem csodálom, hogy Gillmore és Mikeladze annyira fel 
vannak dobva. Mit gondol, mit fizetnek majd érte, ha előjönnek a felvételekkel? Igazán szerencsés 
fickók. Én viszont okos vagyok. Lehet, hogy hamarosan megírom a kalandomat. Találkozásom a 
jetivel. Mit szól hozzá?
Mit szólhattam volna?
Countryman közben jobbra-balra pislogott, majd türelmetlenül az órájára nézett.
– Úristen, hogy miért vagyok én mindig pontos?! Mások meg köpnek az időre.
– Vár valakit?
– Ninát. Megbeszéltük, hogy átveszünk egy jelenetet. Ámbár fogalmam sincs róla, hogy van-e 
értelme. Itt úgyis rosszul mennek a dolgok. Nem magának integetnek?
Nekem integettek. Méghozzá ketten is egyszerre. A sátrakból alkotott utca végében Linda és 
Beata állt mereven, mint két szőlőkaró. És valóban nekem integettek.
Countryman megszorította a karom.
– Legyen óvatos velük. Olyanok, mint a kígyók. Simák és sziszegnek, maga meg elalszik tőle. 
Aztán nincs többé ébredés. Na, viszlát, mielőtt még engem is behálóznának.
Belépett két sátor közé, és már nem is volt sehol. Odaballagtam Lindához és Beatához.

29.

Amint feléjük közeledtem, kénytelen voltam elismerni, hogy Countryman nem választott rossz 
hasonlatot, amikor a kígyókkal rokonította őket. Vastag keretes szemüvegével Linda pápaszemes 
kobrához, míg Beata korallkígyóhoz hasonlított. Linda ruházatát a fehér és szürke színek uralták, 
Beatáét az élénkebbek. De kígyó volt mindkettő a javából!
Megálltam előttük és elegánsan meghajoltam.
– Kellemes délutánt, hölgyeim.
Rá kellett döbbennem, hogy ez a délután a csodák délutánja. Ahogy mosolyogtam, mintha 
kiderült volna az ég. Linda és Beata is mosolyogni kezdett – csupa-csupa fény és derű színezte a 
Csomolhari környékét.
Linda belém karolt, és istenemre mondom, még hozzám is simult egy icipicit.
– Velünk jönne, Mr. Lawrence?
Éreztem, hogy Beata is hozzám simul a másik oldalon.
– Velünk jönne?
Sok minden felötlött az agyamban, még csintalan dolgok is, bár ez utóbbiakat azért nehezen 
tudtam volna elképzelni róluk.
Még mindig csupa mosoly és derű volt a szívem. A nap ezekben a pillanatokban billent a 
horizont felé. Még messze volt tőle, még fenn páváskodott az égen, de már lefelé tartott a pályája a 
Csomolhari otthont adó bércei felé.
– Hova, hölgyeim? – mosolyogtam gálánsan. Vidáman és szelíden mosolyogtak vissza rám.
– Egy kis hullaszemlére, Mr. Lawrence.

30.

A halott ott hevert az egyik kelléksátorban néhány faláda és ismeretlen rendeltetésű bála 
társaságában. Ugyanabban a furcsa, fémkeretes hálózsákban nyugodott, mint a másik három. A 
fémkeret ezúttal a szánkótalp funkcióját töltötte be, míg kissé másképpen igazítva fel lehetett vele 
támasztani a hálózsák fejrészét.
A sátorban rajtunk kívül Mr. Gillmore, Mr. Kirkpatrick és Mr. Countryman tartózkodott. 
Amikor beléptem az ajtón, mindhárom megbiccentette a fejét.
– Sajnálom, Mr. Lawrence – morogta Mr. Gillmore. – Azt szeretném, ha... itt lenne, amikor 
felnyitjuk a zsákot.
– Itt vagyok – mondtam a sátor oldalának dőlve.
Mozgás támadt az ajtónál, majd besétált rajta Linda és Beata. Linda szorosan mellém állt, 
mintha attól tartana, hogy amint meglátom a halott arcát, megpróbálok megpattanni.
Tulajdonképpen nevetnem kellett volna a ki nem mondott feltételezésen. Még hogy én? 
Hullának kell lennie a talpán, akinek a látványától megpróbálnék megpattanni.
Kár volt annyira magabiztosnak lennem: bizony nagy kár.
Húsz másodperc múlva legszívesebben valóban megpattantam volna.

31.

Gillmore nagyvonalúan Mr. Kirkpatrick felé intett.
– Kérlek, Medford, te mint a forgatócsoport hivatalos vezetője...
Kirkpatrick maga elé kapta mindkét tenyerét, és vadul tiltakozni kezdett.
– Semmi esetre sem! Én csak a hivatalos vezető vagyok, a gyakorlati kérdésekért te vagy a 
felelős, Basil. Nekem különben is szívidegességem van, már az is sok neki, amit eddig kibírt.
– Jól van – sóhajtotta Gillmore. – Van itt egy fiatalember, Jim, aki...
– Én nem – mondta határozottan Countryman. – Amióta Tajvanon ledobott a ló, csak nehezen 
kapok levegőt. Ha izgalmi állapotba kerülök, azonnal fulladni kezdek. Úgy érzem, hogy gombóc 
van a torkomban. Ha elém bukkanna egy múmia feje, itt fulladnék meg a karjaitokban. Ezt 
akarjátok?
Természetesen nem akartuk, hogy Mr. Countryman a karunkban fulladjon meg.
Linda és Beata mozdulatlanul álltak a sátor falánál. Ők bizonyára megtették volna a húzózáron a 
megfelelő mozdulatot. Gillmore azonban valamiért nem akarta, hogy ők tegyék meg.
– Mr. Lawrence... Ki is ez a fickó?
– Egy David Ostrowsky nevű professzor. A kutatóállomáson dolgozott, és... állítólag lavina 
sodorta el.
– Állítólag?
– Nem voltam ott.
– Na igen. Megtenné, hogy...
Tiltakozhattam volna, de nem lett volna semmi értelme. Ha én nem nyitom ki, kinyitja más. 
Mielőtt a halottat rejtő hálózsák fölé hajoltam volna, a sátor falánál szobrozó Linda és Beata felé 
néztem. A két hölgy kezében ekkor már fegyver csillogott: egyikük stukkerének a csöve engem, a 
másik a hálózsákot vette célba.
Sóhajtottam, és lerántottam a húzózárat.
Aztán hátraugrottam, és óriásit ordítottam.
Lindának és Beatának kétségkívül helyén volt a szíve. Ha én vagyok a helyükben, alighanem 
szitává lőttem volna a sátrat rémületemben.
Nem a múmiától féltem, hiszen láttam már a másik hármat – ugyan miért rémültem volna meg 
éppen a negyediktől?
Csakhogy ebben a hálózsákban nem múmia feküdt.
Egy röviddel ezelőtt meggyilkolt nő holtteste hevert a kék selyemszövetbe csomagolva.
Nina Travoltáé.

32.

Olyan mélységesen mély volt a csend, hogy talán még atomtengeralattjáróval sem lehetett volna 
leereszkedni a fenekére. Ki tudja, meddig tartott; lehet, hogy csak másodpercekig, de mivel nem 
éreztük az idő múlását, akár órák is elmúlhattak a nagy némaságban. Arra riadtam, hogy Linda 
odalép hozzám, jól megnézi magának Nina Travoltát, aztán felhúzza a cipzárat. Azt hiszem, ennek 
a hersegésére tértünk magunkhoz valamennyien.
– Te jó isten! – suttogta Mr. Gillmore egy faládára roskadva. – Te jó isten! Ez Nina...
Medford Kirkpatrick nem szólt semmit, csak az inge alá nyúlt, és a szívét masszírozgatta. 
Countryman ezzel szemben úgy kapkodta a levegőt, mintha barackmag akadt volna a torkán.
Beata elállta az ajtót – hogyha valamelyikünknek menekülni támadna kedve, ne menekülhessen.
– Rendőrség! – kezdett el csuklani Jim Countryman. – Azonnal hívni kell...
Gillmore rám nézett, miközben néma szemrehányás csillogott a tekintetében. Majd felemelte a 
karját, és felém bökött a mutatóujjával.
– Maga..–. nem ezt... ígérte! Azt mondta... egy múmia van benne! De ez nem... múmia!
Valóban nem az volt.
– Most... mi legyen? – masszírozgatta a szívét Kirkpatrick.
Megráztam magam, és megkíséreltem legyűrni azt az ürességet, amibe éppen belehullani 
készültem. Nem hagyhatom, hogy magával sodorjanak az események.
– Értesítenünk kell Timput! – mondtam határozottan.
– És a... többieknek... mit mondjunk?
– Nem hallgathatjuk el előlük az igazságot. Már csak azért sem, mert jobb, ha ezután vigyáznak 
magukra.
Gillmore leugrott a ládájáról, és ismét felém bökdösött.
– Maga az oka! Egyedül ön tehet róla! Amíg fel nem bukkant a környéken, nem volt semmi 
bajunk. Magát követte ez az átkozott fickó... a jeti, vagy... micsoda! Márpedig ezért valakinek 
felelnie kell!
Még a szája is habzott dühében és rémületében.
Beata kezében injekcióstű csillant. Szürke szemét Mr. Gillmore-ra szegezve lassan felé indult.
– Kérem, Mr. Gillmore...
– Mi a franc ez?
– Egy kis nyugtató.
Gillmore elcsukló hangja a mennyezetet ostromolta.
– Nem keeeell! Neeeem kell! Vigye a francba a hülye nyugtatóját! És menjen maga is...
Beata csak állt, kezében a szurival. – Mr. Gillmore!
– Nem... kell. De miért is... kellene, nem igaz? Én tökéletesen magamnál... vagyok, és már 
ideges... sem vagyok.
A szürke szemekből kiinduló láthatatlan, szürke sugarak csak nem hagytak békét neki.
– Mr. Gillmore...
Mr. Gillmore feje a mellére csuklott.
– Én... nem... Jól van... akkor hát... adja azt a nyugtatót.
Beata odalépett hozzá, és beadta neki. Amikor kész lett, sarkon fordult, és visszahúzódott a sátor 
bejáratához.
– Kér még valaki?
Nem kértünk.
Beata csukaszürke tekintetétől minden bajunk egy csapásra elmúlt.
Talán még a halott Nina Travolta is jobban érezte magát a hálózsákban.

33.

Az éjszakai imateremben ragyogott a holdfény: a kitört üvegű ablakon át lopakodtak be a 
sugarak. Önkéntelenül is elméláztam rajta, hogy micsoda pokoli hideg lesz itt télen, ha a szelek 
zavartalanul süvíthetnek be a lhakangba. Önkéntelenül is visszaszálltak a gondolataim a Bajkál 
nyugati partjára, ahol két álló hónapot töltöttem egy kolostorban. Két szép, téli hónapot. Utána 
három további hónapig dolgozott rajtam a cicikeri sámán, amíg valahogy rendbe rakta fagyott 
lábaimat.
Itt szerencsére egyelőre nem kellett ilyesmitől tart tanom. Most éppen lágy, tavaszias szellő 
lengedezett odakint; inkább a nyár, mint a tél üzenetét hirdetve. A holdsugarak is régmúlt, tavaszi, 
himalájai éjszakákat juttattak az eszembe.
Nem messze tőlem Tara istenasszony szobra hívogatón mosolygott rám. Sőt, még a kezét is 
felemelte, hogy felém intsen. Gyere csak, Blobzang rinpócse, ülj ide a lábamhoz, beszélgessünk 
egy kicsit! Nekem, sajnos, nincs módom gyakori csevegésre, pedig mi, nők, igencsak szeretjük 
csip-csup dolgainkat megbeszélni egymással. Persze, valaha én is udvarhölgyekkel voltam 
körülvéve, kisebb-nagyobb istennőkkel, csakhogy minden elmúlik egyszer: az a világ is a semmibe 
veszett. Most itt állok egyedül, beszélgetőtárs nélkül, ebben a régi lhakangban, ahova még a 
szerzetesek is csak ritkán kukkantanak be. Ha jönnek, akkor is csak azért, hogy vágyódó 
pillantásokat vessenek rám. Gyere, Blobzang rinpócse, meséld el, mi bánt.
Odalépegettem az istennő szobrához, és felnéztem rá. Nem tudom, ki lehetett a szobrász mintája, 
de abban biztos voltam, hogy olyan nő, aki után mindenki utána fordult. Telt keblei magukhoz 
vonzották még a legtartózkodóbb férfitekinteteket is, szelíd, és mégis határozott pillantása a 
mennyország ígéretével biztatott.
Lábához ültem, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Nem néztem rá – anélkül is megnyugtatott a 
közelsége. Mintha valaki egyfolytában az arcomat simogatta volna.
Amíg Tara lábánál ültem, megpróbáltam értelmet lehelni abba a kusza történetbe, amelynek a 
megoldását oly nagyvonalúan rám bízta Padma Gyamco.
Mielőtt még elmélyedtem volna a szétszórt mozaikkockák összerakásában, kihúztam köpenyem 
öbléből néhány füstölőpálcikát, kerestem egy doboz gyufát a szomszédos oltáron heverő áldozati 
tárgyak között, meggyújtottam, és beleszúrtam a pálcikákat a már málladozó, rizslisztből készített 
áldozati süteménybe, tormába. Néhány pillanat múlva kellemes szantálillat töltötte be az imatermet.
Visszaültem az istenasszony lábához, és tovább törtem a fejem. Adva van egy ellopott tarisznya, 
amelyben az ugyancsak eltulajdonított szent grasztát tartották úgy harminc évvel ezelőtt. A 
tolvajlással – okkal ok nélkül – egy Frenak nevű professzor gyanúsítható. Frenak fent dolgozott az 
ENSZ által alapított kutatóállomáson, mintegy másfél mérföldnyire Geldantól és mintegy 
háromnegyed mérfölddel magasabban. Ő ajándékozott egy ezüsttálat Geldannak, amelyre rávésette 
a nevét. Talán azért ajándékozta, hogy lelkifurdalását csillapítsa a szent graszta eltulajdonítása 
miatt. Lehetséges mindez? – tettem fel magamnak a kérdést.
Természetesen lehetséges – volt a válasz rá –ť csak éppen az olyan fickók, akik műkincseket 
lopnak, nemigen szoktak lelkifurdalást érezni a tettük miatt.
Ezután Frenakot és három társát szerencsétlenség érte: eltűntek a Himalája örök hava alatt. 
Jobban mondva, örökre el kellett volna tűnniük, Ők azonban harminc évvel később elkezdtek 
visszaszivárogni az élők közé.
Sóhajtottam, és a jetire gondoltam. A jeti nem létezik. Nem létezik, mert nem létezhet. 
Teljességgel kizárt, hogy olyan nagy termetű élőlények, amekkora a feltételezett havasi ember is, 
képesek voltak úgy átvészelni az év tíz- vagy százezredeket, hogy senkinek soha egyetlen példányt 
sem sikerült elejtenie vagy elfognia belőlük. A jeti éppen olyan legenda, mint a lochnessi szörny.
Igen ám – folytattam a töprengést –, csakhogy a jeti mégiscsak létezik – erről jómagamnak 
többször is sikerült meggyőződnöm. Létezik, méghozzá teljes fizikai valóságában. Nem lehet tulpa, 
nem lehet gonosz szellem. Miért is? Mert nem, és kész. Akkor viszont micsoda? Álruhás ember? 
Akkora ereje, mint a jetiknek nem lehet embernek. Arról nem is beszélve, hogy emberek manapság 
már nemigen szoktak nyers hússal táplálkozni. Kivéve talán az angolokat, vagy tágabb értelemben 
a briteket, csakhogy ők nem himalájai istállókban falják fel nyersen a szárnyasokat, hanem szépen 
feldíszített éttermekben vagy klubokban a véres
marhaszeleteket, amit úgy egyébként beafsteaknek neveznek.
Szóval, a jeti így–úgy, mégiscsak létezik. Ráadásul nem is csak létezik, hanem azzal szórakozik, 
hogy gáláns ajándékokkal halmozza el a környezetében lévő hölgyeket. Azoknak a múmiáival, akik 
a kutatóállomás professzorai voltak, s akiket magával sodort a már említett lavina...
Az sem elhanyagolható tény továbbá, hogy miután felmentem a kutatóállomásra, hogy a régi 
idők után tudakozódjak, visszatértemben valaki megkínált néhány golyóval. Ha nem vagyok 
szerencsés, akár úgy is járhattam volna, mint a lavina áldozatai. Bár a lavina áldozatai annyira 
voltak a lavina áldozatai, mint én lettem volna, ha eltalál a golyó. Az ő életüket is puskagolyók 
oltották ki. Vajon miért? Talán mert Frenak professzortól Wilkins professzor elszerette Ednát?
Akaratlanul is felemeltem a fejem. Tara szánakozón és mégis szeretetteljesen mosolygott rám. 
Mintha azt sugározta volna a pillantása, hogy miért ez a nagy erőlködés, Blobzang rinpócse, az élet 
úgyis véges; inkább azzal törődj, hogy kiszabadulhass a szenvedések láncolatából, a világforgásból. 
Mit érsz vele, ha megtudod, hogy melyik gyarló emberi féreg irtotta ki a másikat. Inkább azon 
igyekezz, hogy kiöld magadból a vágyakat. Érzed a füstölő bódító illatát? Ha élő asszony lennék, 
nem szobor, megízleltetném veled a mennyei boldogságot, amellyel még a nirvána sem ér fel.
Nem tudom, ez utóbbi mondatot valóban az istenasszony sugallta-e – gyanítom, hogy nem –, de 
ha ő tette, alaposan ellentmondott vele a buddhista filozófiának.
Megráztam a fejem, és visszatértem a való világba. Az a feladatom, hogy megtaláljam a grasztát. 
De hol a fenében lehet? Ha Frenak lopta el, valószínűleg már Amerikában vagy Európában rejtőzik 
valahol.
Tettem egy nagy ugrást, és a színészeken kezdtem törni a fejem. Itt forgatnak a Himalájában egy 
meglehetősen ostobácska történetet, semmi közük kutatóállomáshoz, jetihez... De álljunk csak meg 
itt egy pillanatra! Hiszen a táborukban is megjelent a jeti, méghozzá több alkalommal is. És 
ajándékot is hozott. Igaza lehet Bobnak, hogy így akarja megszerezni egynémely nőnemű lény 
jóindulatát?
És Miss Travolta meggyilkolása?
Ez volt az a sokk, amely olyannyira megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle. 
Igyekeztem elrejteni a többiek elől az érzelmeimet, Tara istenasszonynak azonban be kellett 
vallanom, hogy mélyen meg vagyok rendülve. Hiszen a jeti mind ez idáig nem ölt, csupán 
halottakat hozott ajándékba. Olyan lenne, mint egy ártatlan vírus, amely bizonyos körülmények 
között mutálódik, és ezzel gyilkossá is válik? Vajon miért kellett megölnie Miss Travoltát?
Felnéztem az istenasszonyra, aki mintha kétkedőn nézett volna vissza rám.
Hiába mosolyogsz! – vitatkoztam vele. – Miss Travoltát nem lőtték le, nem késelték meg, 
hanem kitörték a nyakát. Ha úgy lőtték volna le, biztos lehetnék benne, hogy nem a jeti tette. Így 
azonban nagy a valószínűsége, hogy ő volt. Tudod, miért? Mert Miss Travolta kicsi, de erős, izmos 
lány volt – valószínűleg nem ijedt meg a saját árnyékától. Az ilyenek pedig nem engedik olyan 
könnyen megöletni magukat. Egyéb külsérelmi nyomot nem láttam rajta, tehát az sem áll, hogy 
előbb leütötték, és csak aztán törték ki a nyakát. Ez pedig azt jelenti, hogy egy rettenetesen erős, 
mondhatni emberfeletti erejű valaki kapta el, és vette el az életét.
Tara csak mosolygott, mintha nem tartaná megfelelőnek a bizonyítékomat.
Jól van – adtam meg magam –, kétségkívül van valami, ami melletted szól. Te nem láttad a 
másik három hálózsákot, én viszont igen. A Miss Travoltát rejtő zsák nem harmincéves, de nem 
ám! Éppen olyan, mint a forgatócsoport tagjainak a hálózsákjai. Nem lennék meglepve, ha a 
raktárból emelte volna el a gyilkos.
Tara istenasszony tekintete hirtelen megváltozott. Már nem biztatott, nem akart rábeszélni 
semmire. Talán figyelmeztette valaki – egy még nálánál is nagyobb hatalom –, hogy jobb, ha 
megszakítja velem a kommunikációt. Talán megharagudtak rám az istenek?
A füstölő parazsa felizzott. Friss fuvallat tört az imaterembe, felszítva a lángját. Egyetlen, rövid 
életű lángocskát, amely azonnal ki is aludt.
Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, hiszen a kolostor udvarain szinte mindig 
mozgott a levegő.
Pedig kellett volna.

34.

Talán el is bóbiskolhattam egy kicsit, mert amikor meghallottam a csörömpölést, nem tudtam, 
hova tegyem. Nem voltam biztos benne, hogy a valóságban is hallottam-e, vagy csak abban a másik 
dimenzióban, amelyet akár álomnak is nevezhetünk. Tara istenasszony arca megmerevedett. 
Szemét a lhakang sötétben fürdő mélyére szegezte, mintha figyelmeztetni akart volna valamire.
A második csörömpölés a lhakang ama éjszakába merült hátulsó fertályából hallatszott, az 
összecsavart imazászlók, faliképek – thankák – nyugdíjba helyezett kancsók, imahengerek és 
homokzsákok közül. Ez utóbbiakban a mandala készítéséhez szükséges homokot tárolták.
Amikor a harmadik csörrenést is meghallottam, már markomban volt a 38-as Smith and Wesson. 
Nem mintha az imatermekben illett volna pisztollyal fenyegetőznöm, ezúttal mégis 
rákényszerültem az önvédelemre. Nem szerettem volna követni Miss Travoltát az örökkévalóságba.
– Van ott valaki? – kérdeztem az istenasszony oldalához húzódva.
Senki nem válaszolt, csupán a szellő sziszegett az ablakkeret réseiben.
A füstölő ismét megajándékozott egy rövid életű lánggal. Ezúttal már biztos voltam benne, hogy 
valaki – talán a túlvilágról – figyelmeztetni akar a fenyegető veszélyre.
– Van ott valaki?
Ismét a halk, szokatlan csörrenés.
Az Ötödik csörrenést én okoztam. Ahogy eltávolodva az istenasszony védelmet nyújtó testétől, a 
sötét sarok felé lépegettem, belebotlottam valamibe. Óvatosan lehajoltam, hogy megnézzem, mi az. 
Szemem sarkából természetesen a sötétséget is figyeltem.
Az akadály, amit ismeretlen kezek tettek az utamba, jókora üvegedény volt. Lehetett vagy 
hetven centi magas és harminc széles. Oldalaiból csőrszerű végződések türemkedtek ki. Egyikük 
felületét vörös por színezte: egy valamikor piros, azóta már szétporladt gumicső maradványa. Úgy 
láttam, hogy az edény egy nagyobb rendszer része lehetett.
Akárcsak a másik. Majdnem ugyanolyan volt, mint az első, ám valahogy mégis más. Leginkább 
egy közel-keleti vízipipára hasonlított.
Ismét megcsörrent valami a sötétség mélyén. Ez már másféle csörrenés volt; mintha fém Ütődött 
volna fémhez. Mintha valaki hangtompítót szerelt volna fegyvere csövére, s vigyázatlanságában 
egymáshoz ütötte őket.
Úgy éreztem, ennek már a fele sem tréfa. Kinyújtottam a karom, és az egyre sűrűbb sötétségbe 
ordítottam.
– Kezeket fel, ember! Jól látom magát! Kezeket fel, mert lövök!
A következő pillanatban felém röppent valami. Mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, nekem 
ugrott, és leküldött a padlóra. Éreztem, hogy keményen végigtapos rajtam – a nyomában felszálló 
jajgatás alighanem a saját hangom volt. A revolver kihullott a kezemből, és Tara istenasszonynak 
vágódott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, feltérdeltem, és a fegyverem után tapogatóztam. Csak akkor 
hagytam abba, amikor megpillantottam a jetit.
Ő volt, kétség sem férhetett hozzá. Ott toporgott a holdsugarak megvilágította négyszög kellős 
közepén, mintha késsel vágták volna ki a körvonalait a holdfényből.
A jeti valóságos óriás volt, talán két méternél is magasabb. Görnyedt tartással állt Tara 
istenasszony mellett, szemét a szemembe fúrva.
Ott térdeltem előtte a földön; bármelyik pillanatban összetaposhatott volna, vagy kitörhette 
volna a nyakam. Ám ő mégsem tette. Felém nyújtotta a karját, és a szememet fürkészte a szeme.
Ekkor elkövettem egy óriási hibát. Ahelyett, hogy távolról próbáltam volna meg szót érteni vele, 
feltápászkodtam, és közelebb léptem hozzá.
Az óriás felordított, és úgy képen vágott, hogy visszazuhantam tőle a padlóra. Megdöngette a 
mellkasát az öklével, majd kivetette magát az ablakon.
Beletellett vagy két percbe, amíg ismét feltápászkodtam. Odakint vakítóan világított a hold, 
ennek ellenére nem láttam sehol. Vagy a holdfény szívta fel, vagy az árnyékok.

35.

Ügyet sem vetve lüktető arcomra, összeszedtem az üvegcserepeket és az épen maradt üvegeket. 
Amikor készen lettem a gyűjtögetéssel, lecsüccsentem Tara istenasszony elé, és nem tudtam hova 
lenni a csodálkozástól. Tizenöt épségben maradt üvegedény állt előttem, és legalább 
ugyanennyinek a maradványai.
Megvakargattam a fejem, és megpróbáltam legalább egyről megállapítani, hogy micsoda. Az az 
edény, amely leginkább a vízipipára emlékeztetett, különösen felkeltette az érdeklődésemet. Hiába 
próbáltam azonban elhitetni magammal, hogy valóban vízipipát tartok a kezemben – még ha fura 
formájút is –, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy az üvegedény akkor volt vízipipa, amikor én 
majomgondozó a bangkoki állatkertben. Akkor viszont mi a fene lehet?
Önként adódott a válasz, hogy a jeti egy hajdani, kábítószert előállító laboratóriumra bukkant. 
Ahogy kezdett meggyökeresedni bennem ez az elképzelés, már előttem is állt a rejtély gyors 
megfejtésének a lehetősége. Ezek szerint a négy kutató – Frenak, Ruiz Costa, Cinquanta és 
Ostrowsky professzorok – hangyaszorgalommal végzett nemes munkájuk mellett kábítószer 
készítéssel foglalkoztak. Berendeztek maguknak a hegyek között egy laboratóriumot – mondjuk 
egy barlangban –, ahol zavartalanul végezhették a heroingyártás felelősségteljes munkáját. Amint 
azaztán lenni szokott, halálukat is a kábítószernek köszönhették, összevesztek a dílerekkel, vagy a 
nagybani szállítókkal, s fizetségképpen golyót kaptak a zöldhasúak helyett. Gyilkosaik eltüntették a 
holttestüket, és ha a jeti nem ássa elő Őket, még most is zavartalanur nyugodnának az égig érő 
csúcsok szomszédságában.
Természetesen tudtam, hogy elméletem ezernyi sebből vérzik, egyelőre mégsem találtam jobbat 
nála.
Mert mi is volt a hibája a feltételezésemnek? Először is az, hogy honnan a fenéből szerezték 
volna az alapanyagot. Nyersanyag híján pedig...
Léptem egyet, azaz átléptem a problémán, és magukat a professzorokat tettem vizsgálat 
tárgyává. Azt még csak el tudtam volna képzelni róluk, hogy napi munkájuk mellé némi 
fizetéskiegészítésképpen kitanulták a kábítószer-készítést, abban azonban egyre inkább 
kételkedtem, hogy a dílerek vagy megrendelők ölték volna meg őket. Ha megölték volna, megették 
volna a tyúkot, amely az aranytojást tojja nekik.
Kezembe vettem néhány üveget, és ismét megnézegettem őket. Bár nem értek a kábítószer-
készítéshez, valószínűtlennek tűnt, hogy az edényeket heroingyártásra használták volna. Valami azt 
súgta a lelkem mélyén, hogy aligha kábítószerről van itt szó. Akkor viszont mi az ördögről?
Addig-addig toporogtam Tara istenasszony előtt, amíg ráléptem valamire. Lehajoltam és 
felemeltem. Kis bőrtáska volt; kopott, szakadt, megviselt. Olyan, mintha harminc évig egy 
elhagyatott barlangban pihent volna.
Mivel egyetlen csattal lehetett bezárni, és a csat megrozsdásodott, kénytelen voltam egyszerűen 
leszakítani a bőrről. Aztán ahelyett, hogy belenyúltam volna, kiborítottam a tartalmát a hajópadlóra.
Hogy miért borítottam ki? Talán azért, mert annak idején tanúja voltam, amikor szegény Lord 
Raispell belenyúlt az ajándékba kapott aktatáskájába, hogy megtapogassa, valóban kettős feneke 
van-e, amint azt az ajándékozó ígérte. Valóban az volt. Erről Lord Raispell nyomban meg is 
győződhetett. Amikor kihúzta a kezét a táskából, kézfején egy mérges pók ült, csupáncsak azért 
egyedül, mert a titkos rekeszben szundikáló korallkígyó már nem fért rá. Szegény, jó Lord Raispellt 
három hónapig ápolták, amíg végre olyan állapotba került, hogy kiengedhették a kórházból. Azóta 
Lord Raispellnek nincs aktatáskája, a pókoktól pedig ki tudna szaladni a világból. A kígyókról már 
nem is beszélve.
Az általam felfedezett táskában szerencsére nem kígyó rejtezett, nem is pók, hanem fogalmam 
sem volt, hogy micsodák. Az a legegyszerűbb, ha azt mondom,
hogy szerszámok Fogók, csipeszek, reszelők és hosszú, csőszerű alkalmatosságok. Némelyikük 
még fényesen csillogott, némelyikük foltos volt az elmúlt időtől, többségüket viszont vastag, barna 
rozsdaréteg fedte.
Meggyújtottam egy füstölőt, odaszúrtam az előzőek mellé a tormába, és hosszasan imádkoztam 
az istenasszony szobra előtt.
Arra kértem, hogy kímélje meg az életemet.

36.

Abban reménykedtem, hogy Miss Drinkwater már felszámolta a mindennapi kirakodóvásárt az 
ágyamon, és ma talán nyugodtan lefekhetek. Szerencsére nem tévedtem nagyot. Éppen néhány 
könyvlapot szedegetett le a takarómról, amikor beléptem az ajtón.
Augusta ezen az estén is megőrizte azt a jó szokását, hogy akkora hálómicsodába öltözött, 
amekkora még egy tengerimalacnak is kicsi lett volna. Amikor megcsikordult az ajtó, 
hátrafordította a fejét, és zavartan rám mosolygott.
– Bocsánat Már kész is vagyok.
Én is kész voltam. A látványától. Aztán arra gondoltam, ha nem lenne mellettem, talán már 
hiányozna is.
– Különben ezer bocsánat.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem.
– Miért kér bocsánatot? – kérdeztem gyanakodva.
– Az a helyzet... – kezdte zavartan –, hogy Nyima írni tanított.
– Naés?
– Tussal és ecsettel.
– És?
– Hát... a maga ágyán gyakoroltunk.
– Óriási megtiszteltetés az ágyamnak.
– Csak éppen történt valami. Én ugyan megpróbáltam elkapni... de nem sikerült.
– Mit akart elkapni?
– Az üveget.
Egyetlen ugrással az ágyamnál termettem. Ott aztán úgy megtorpantam, mintha mellbe vágtak 
volna.
Nemrég még mérsékelten fehér lepedőm fekete volt, mint a korom, takaróm úgyszintén, 
párnámról már nem is beszélve. Mintha egy kéményseprő hentergett volna rajtuk.
Se köpni, se nyelni nem tudtam rémületemben.
– De hát... mi történt? – nyögtem kétségbeesetten. Miss Drinkwater felült az ágyán, és 
együttérzŐn nézett rám.
– Sajnos, egy meggondolatlan mozdulat, és kész.
De nem én vagyok a hibás!
– Hát... ki?
– Aki az üveget készítette. Nyima szerint legalább háromszáz éves. Maga nem is sejti, mennyire 
el volt maradva a formatervezés itt, Keleten, háromszáz évvel ezelőtt. Nem gondoltak rá, hogy egy 
üvegecske milyen könnyen felborulhat. Pedig gondolniuk kellett volna. Felfelé szűkülő formát 
kellett volna tervezniük, jó széles talppal.
– Szóval... felborult az üveg tus... Attól még nem... kellett volna ennyire... ennyire... Szavam 
szakadt a nagy felindulástól. Miss Drinkwater erre csak legyintett.
– Á, csak segíteni akartam magának.
– Segíteni?!
– Gondoltam, hogy kimosom. Mivel a lepedőjére és a párnájára is ráhullott egy-egy cseppecske, 
megpróbáltam együtt kimosni mind a hármat. Hát... talán ezt nem kellett volna. Sajnos az a helyzet, 
hogy összefogták egymást. Nincs elég gyakorlatom az írótussal szennyezett ágyneműk mosásában.
Olyan nyilallások feszegették a halántékomat, mintha nagy sebességű, mágneses vihar 
közeledett volna.
Megtapogattam az ágyneműmet. Nemcsak fekete volt, hanem nedvesen ragadós is.
– Talán szereznie kellene egy új ágyneműt – javasolta Miss Drinkwater.
– Most?!
– Akkor kell ágyneműt szerezni, amikor szükség van rá.
– Csakhogy ez nem szálloda, hanem kolostor! Itt nem állnak a nap minden percében a vendégek 
rendelkezésére!
Miss Drinkwater sértődött pillantást vetett rám, aztán megvonta a vállát.
– Én csak jót akartam. Ha nem, hát nem. A vége majd az lesz, hogy engem hibáztat érte.
Erre már elfogott a pulykaméreg. Főleg, mert úgy ücsörgött az ágya tetején, hogy kint volt 
mindene.
– Nem takarná be végre magát?! – rivaltam rá. Miss Drinkwater ajka megkeményedett.
– Erről nem óhajtok vitát nyitni. Maga nekem levegő. Mármint úgy mint férfi. Nem óhajtok 
alkalmazkodni magához. Ha egy férfi ülne az én helyemen alsónadrágban, rá bezzeg nem rivallna 
rá.
– Maga egyáltalán nem érzi kellemetlennek a helyzetét?
– Egyáltalán nem! Sőt kifejezetten jól érzem magam. Egyetlen szempont lebeg csupán a szemem 
előtt. Kiválóan végezni a munkámat. Legyen szó grasztáról vagy forgatókönyvírásról, egyre megy.
Ismét megtapogattam az ágyneműmet. Ragacsos volt, mintha zselével kenték volna be.
Miss Drinkwater megfújdogálta a körmeit, pedig most nem is festette be őket.
– Hé! Ide figyel?
– Mit akar?
– Elalhat mellettem. Reggel majd kicseréli az ágyneműjét.
– Inkább a deszkán alszom.
– Maga tudja.
Anélkül hogy levetkőztem volna, lehajigáltam az ágyneműt a hajópadlóra, és ráfeküdtem az 
ágyam favázára. Alig feküdtem rajta néhány percig, olyan zsibbadást éreztem a vállamban, hogy 
menten fel kellett ülnöm. Ez természetesen nem kerülte el Miss Drinkwater figyelmét. Aggódva 
nézett rám a belopakodó holdfényben.
– Kellemetlen, mi?
– Ahogy mondja.
– Nem gondolta meg a dolgot?
– Lassan arrafelé haladok. Félrehúzódott, hogy helyet adjon maga mellett. Nem mondanám, 
hogy kellemetlen volt Miss Drinkwater társaságában. Sőt. Bár igyekezett elhúzódni tőlem, nemigen 
sikerült neki. Ahhoz túlságosan is keskeny volt az ágy.
Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb helyen érjek hozzá. Sajnos, ez sem sikerült.
– Jól van? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Mondjuk.
– Azért... az embernek a saját ágyában mégiscsak más, nem igaz?
Arra gondoltam, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Később meg arra, hogy jobban tenném, ha 
mégiscsak visszamásznék a sajátomra. Legfeljebb fekete leszek néhány napig. Jobb álruhát el sem 
tudnék képzelni magamnak.
– Mondhatok valamit? – kérdezte rövid fészkelődés és forgolódás után Miss Drinkwater.
– Mondjon.
– Amikor tegnap éjszaka... vagy este... itt volt, és... azt csináltuk...
– Mit csináltunk? Nem emlékszem semmire.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hát, amikor... elmondtam magának, hogy én még soha... csak a házmester fiával... emlékszik?
– Csak nagyon halványan. Nem szoktam mindenre visszaemlékezni.
– Jó magának. Az az igazság, hogy... én sem hittem volna... hogy ennyire felkavar a dolog... 
Pedig csak... ártatlan játszadozás volt, nem igaz?
– Ahogy mondja.
– Maga csak... megcsókolt.
– Csak.
– Meg kell hogy valljam... azért is, mert nem akarok eltitkolni maga elöl semmit... nem lenne 
méltó hozzám, elvégre maga nekem üveg... illetve, nem egészen, de az azért mégiscsak megalázó, 
hogy a maga férfisovinizmusa miatt hazugságra kényszerüljek...
– Ne kényszerüljön rá. Mit akar mondani?
– Hát... hogy... amikor azt csináltuk, amit a házmester fiával... hát az nagyon jólesett.
Kissé elhúzódtam tőle. Sajnos, jobban nem lehetett. – És az is... amikor...
– Csak őszintén.
– Amikor... hozzám ért.
– Erre sem emlékszem.
– Pedig én... magára kiabáltam. Mert maga... le akarta venni felül... meg alul... és én nem 
engedtem.
– Már emlékszem.
– Az is... jólesett. És ha maga is úgy gondolja... megpróbálhatnánk még egyszer... de csak úgy, 
mint a házmester fiával... nem tovább... Hé! Mit csinál?
– Átköltözöm a saját ágyamba – mondtam határozottan.
– Nem akar... mellettem...?
– Nem.
Mielőtt még meggondolhattam volna a dolgot, kimásztam az ágyából, és visszakapaszkodtam a 
sajátomra.
Már félálomban voltam, de még mindig hallottam, hogy Miss Drinkwater álmatlanul forgolódik 
a takarója alatt.
Fejemre rántottam a köpenyemet, és magam elé képzeltem egy hófehér lótuszvirágot sok-sok 
szirommal. Ölembe vettem a virágot, letéptem az egyik szirmát. Feldobtam a levegőbe, és 
figyeltem, ahogy elfujja a szellő. Letéptem még egyet, felhajítottam – ezt is magával ragadta a szél. 
Az ötödik sziromnál aludhattam el. Mielőtt végképp átléptem volna az ébrenlét és az álom határát, 
megütötte a fülem Miss Drinkwater elégedetlen mormogása.
Bizonyára a házmester fiával álmodott.


A jeti ajándékai


1.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki a vállam veregeti. Biztos voltam benne, hogy a jeti, ezért nem 
is tétováztam. Előkaptam fejem alá gyűrt pulóverem alól a 38-ast, és az állatemberre fogtam. Bár 
fogalmam sem volt róla, hogy ért-e emberi nyelven, ordítottam egy hatalmasat:
– Fel a kezekkel, mert lövök!
– Jól van – mondta valaki tibetiül. – Feltartom, csak ne lövöldözzön.
Villámgyorsan kitisztult a szemem. Meglepődve láttam, hogy nem a jeti szorgoskodik a 
cellámban, hanem egy jóképű, zakóba-mellénybe öltözött fiatalember áll az ágyam végében, s 
lassan felemeli a kezét.
Felültem az ágydeszkákon, de még mindig nem eresztettem le a fegyvert.
– Kicsoda maga?
A jóképű pasas azonban nem rám – fenyegetőjére – nézett, hanem Miss Drinkwaterre, aki 
megpróbált kikászálódni a takarója alól. Előbb kidugta mind a két lábát, sőt még kissé feljebb is, 
aztán amint megpillantotta a látogatónkat, nyomban vissza is rántotta.
A pasas sajnálkozva vette tudomásul Miss Drinkwater visszavonulását, és mélyet sóhajtott.
– Mit kérdezett?
– Hogy kicsoda maga?
A pasas a zsebébe nyúlt, de a szemét még mindig nem fordította felém. Hogy is tehette volna, 
amikor Miss Drinkwater ismét kinyújtotta az egyik lábát a takaró alól. A pasas úgy bámult rá, mint 
a kígyóbűvölő a kosarából kikecmeregni készülő kígyóra.
A jóképű fickó matatott kicsit a zsebében, aztán kihúzott belőle egy zsebtükröt, és felém 
nyújtotta.
– Tessék!
Elvettem és belenéztem. Nem volt varázstükör, nem a délszigetek királynőjét, nem is a rettegett 
boszorkányt, hanem saját magamat láttam benne. De azt is minek? Törődött volt a képem, és olyan 
gyűrött, mint a lepedő nászéjszaka után. Meg tudtam érteni Hófehérke mostoháját, aki erős 
felindulásában földhöz vágta a tükrét.
Megnézegettem a hátulját is, de azon sem volt semmi különös; mindössze egy Los Angeles-i 
tükörlerakat címe virított rajta nagy, zöld betűkkel.
Megvontam a vállam, és még egyszer belenéztem. Ezúttal sem voltam kívánatosabb benne.
– Mit csináljak vele? – tudakoltam.
A keskeny szemű bhutáni férfi reménykedve leste Miss Drinkwatert, vajon ismét kidugja-e a 
másik lábát is.
– Olvassa!
– Már elolvastam. Lehet, hogy ha arra járok, magam is veszek egyet.
A pasas végre óriási erőfeszítéssel elszakította a szemét Miss Drinkwater lábáról, és rám nézett. 
Közel sem volt olyan érdeklődés a tekintetében, mint ezredmásodpercekkel előtte.
– Mit mond? – vonta össze a szemöldökét. Felé nyújtottam a tükröt.
– Fésűje is van hozzá?
A pasas elvette tőlem, és zsebre vágta.
– Nem ezt akartam megmutatni.
Matatott egy kicsit a zsebében, majd előhúzott egy igazolványfélét és elhúzta az orrom előtt.
– Ezt akartam.
Az igazolvány a bhutáni rendőrségé volt, s azt igazolta, hogy Rüpel Szengge hadnagy a bhutáni 
rendőrség tisztje.
– Örvendek, hadnagy – mondtam lerúgva magamról a köpenyemet. A hadnagy Összeráncolta a 
homlokát.
– Miért alszik deszkákon? – kérdezte kíváncsian. – Aszkéta?
– Nincs ágyneműm – mondtam.
Rüpel hadnagy végignézett a falnál száradó matracokon és ágyneműkön, majd értetlenül feléjük 
bökte a mutatóujját.
– És ezek?
— Rájuk borult egy üveg tus.
Rüpel hadnagy a párnámhoz lépett, és megtapogatta a fekete, egyre inkább fénylo foltokat a 
tetején.
– Már megszáradtak – mondta. – Nyugodtan rájuk fekhet. A kisasszony nem óhajtana felkelni?
Miss Drinkwater lenéző mosollyal mustrálta végig. Azután engem is kitüntetett egy még 
lenézőbb mosollyal. Szép lassan újra kidugta a takarója alól az egyik lábát, majd a másikat, 
legvégül saját magát. Rüpel hadnagyban megállt a lélegzet. Úgy bámulta a lányt, ahogy az ókori 
halászok bámulhatták a kagylóból születő Vénuszt.
A hadnagy udvarias kísérletet tett, hogy a fal felé forduljon, de még idejében megállítottam.
– Felesleges. Miss Drinkwatert nem zavarja a jelenléte.
– Nem... zavarja?
– Nem. Miss Drinkwater harcos feminista.
– Ez nem igaz! – tiltakozott a lány.
– Ne lovagoljunk a szavakon. Üvegnek nézi a férfiakat.
– Minek? – értetlenkedett Rüpel.
– Ablaküvegnek.
– Értem – mondta Rüpel. – Sajnálom.
Miss Drinkwater felvette végre a fürdőköpenyét, és ránk sem pillantva, kilibegett a cellából. 
Rüpel megvakarta az állát.
– Ő tehát Miss Drinkwater. Nem lehet könnyű vele.
– Hát nem – sóhajtottam.
Rüpel óvatosan leereszkedett az ágyam szélére.
– Maga Mr. Lawrence, ha nem tévedek.
– Nem téved, hadnagy.
– Azért jöttem, hogy rendet csináljak.
– Az bizony jó lesz – örvendeztem. – Ránk is férne végre egy kis rendcsinálás. Timpuból jött, ha 
nem tévedek?
– Érintőlegesen – mondta.
– Ez... mit jelent?
– Igazából Los Angelesből. Ott éltem idáig. Ott végeztem a rendőrakadémiát.
– Megkérdezhetem, hogy mikor?
– Két hónapja. De óriási gyakorlatom van már, Mr. Lawrence.
– Eeeegen. És miért éppen önt küldték ide?
– Talán épp a tapasztaltságom miatt. A többiek jelentéktelen csempészek után kutatnak. Azt 
mondták... magyarázzak meg önöknek egy-két dolgot.
Magamra vettem a köpenyemet, és várakozva néztem rá.
– Hallgatom, hadnagy.
Rüpel hadnagy megköszörülte a torkát.
– Mr. Gillmore beküldte egyik emberét Timpuba. Ő aztán minden ostobaságot összefecsegett. 
Maguk tipikus amerikaiak; nem úgy nézik a Keletet, ahogy kellene.
Nem tiltakoztam ellene, hogy amerikainak néz, elvégre az is lehettem volna.
– Úgy ismerem az amerikaiakat, mint a tenyeremet – mondta. – Tizenöt évig éltem önök között. 
Egyébként furcsa a kiejtése. Melyik államból való?
– Nagy-Britanniából.
– Ó, eszerint európai? Tökmindegy. Önök elképzelnek valamit, mondjuk a Himalájáról, akár 
létezik ez a valami, akár nem, aztán idejönnek, és ha nem létezik, akkor is megtalálják. Egy 
amerikainak meg kell valósítania az álmait. Ha törik, ha szakad. Nincs kudarc, mert az egyenlő a 
halállal. Ért engem?
– Nagyjából.
– Tehát: idejönnek, és megtalálják az álmaikat. Ha nem létezik, akkor is. Maguknak olyan 
teremtő a fantáziájuk, hogy képesek belőle megalkotni azt, ami soha nem is volt. Ért engem?
– Igyekszem.
– Akkor mire gondoltam?
– A jetire?
Rüpel hadnagy elégedetten becsukta a szemét.
– Okos. Nagyon okos. Maguk azt hiszik, hogy a Himalájában jetik laknak, ezért idejönnek, és 
már látják is Őket. Ért engem?
– Értem.
– De az a jeti, akit maguk látnak, nem valóságos. Csak illúzió. Látják, mert látni akarják. Ért 
engem?
Kissé zavart ez az állandó ért engem?, de igyekeztem jó képet vágni hozzá.
– Eszerint a jeti nem létezik? – kérdeztem.
– Hogyne létezne – biccentett Rüpel hadnagy. – A fantáziájukban.
– Na és a honfitársai? – kérdeztem. – Ők is fantáziálnak?
– Beszéltem velük az éjjel – mondta elégedetten megsimogatva az állát. – Elbeszélgettem velük. 
Megmondtam nekik, hogy vagy őszinték lesznek hozzám, vagy lecsukatom őket. Na, meg is lett az 
eredménye. Bevallották, hogy nem láttak ők semmiféle jetit, kizárólag önök miatt terjesztettek róla 
történeteket. Hogy maguk, turisták, meghallgassák, és fizessenek érte néhány zöldhasút. De engem 
nem lehet átverni. Különben megnéztem a hullákat is.
– És?
– Három oké. Szerencsétlenül jártak. Betemette őket a lavina.
– Nem kukkantott véletlenül a hálózsákjuk alá?
– Csak nem képzeli, hogy éjnek évadján holmi
százéves múmiákkal bíbelődöm?! Különben is, ebben profi vagyok.
– Mármint miben? – érdeklődtem.
– Abban, hogy a halottak arckifejezéséből megállapítsam a haláluk okát.
– Hm. És mit állapított meg az arckifejezésükből?
– Hogy álmukban érte őket a halál. Csak nagyon kevesek képesek erre; ami nagyfokú 
koncentráló- és empatikus képességet igényel.
– Hát ez nagyszerű.
– Sajnos, az a fiatal hölgy...
– Vele mi a helyzet?
– Véletlen baleset.
– Baleset?
– Munkahelyi baleset.
– Ezt hogy érti?
Rüpel hadnagy ravasz képet vágott.
– Mondtam már magának, hogy évfolyamelső voltam, és engem nem lehet átverni?
– Nem mondta, de kitaláltam. Látszik magán.
– Ugye? Szóval... beszéltem a filmkészítőkkel. Öt perc után úgy olvastam bennük, mint a nyitott 
könyvben. És tudja, mit olvastam ki a szemükből? Hogy pontosan tudják, mi történt Miss Izével.
– Travoltának hívták.
– Már emlékszem. De azért köszönöm. Szóval, az a szegény lány éppen forgatott. Olyan helyen, 
ahol nem lett volna szabad.
– Hol? – tátottam el a számat.
Rüpel hadnagy megvonta a vállát.
– Mit tudom én! Talán egy szikla szélén. Ott, amely helyre szigorú munkavédelmi szabályok 
vonatkoztak volna. Csak éppen a forgatócsoport köpött a munkavédelmi szabályok szigorú 
betartására. Tudja, mit válaszoltak, amikor megkérdeztem, hogy ki a munkavédelmi felelős a 
csoportban? Hogy mi az? Ráadásul a szakszervezet sem működik. Szóval, az a szegény lány 
rögzítetlenül állt a szikla szélén, ahova pedig ki kellett volna kötniük. De nem kötötték ki, mert 
köptek a munkavédelemre. Le is esett szegény, és a súlyos belső zúzódásai következtében 
elhalálozott. Ezt is sikerült egyetlen pillantással megállapítanom. Amikor észrevették, megijedtek, 
és kreáltak egy rémtörténetet, Azt hitték a szerencsétlenek, hogy ezt valaki is beveszi Bhutánban. 
Hogy aztán még hitelesebbé tegyék a hazugságaikat, olyasféle hálózsákba csomagolták a testét, 
mint amilyenekbe a múmiák feküdtek. Apropó, megfordultam a kutatóállomáson is. Hallom, ön is 
tudakozódott a korábbi események iránt.
– Csak érdeklődtem egy kicsit.
Rüpel hadnagy rám mosolygott.
– Lekötelezne, ha a jövőben nem tenné. Az ügyet különben megoldottam. Vádat emeltetek Mr. 
Kirkpatrick és Mr. Gillmore ellen. Munkavédelmi feltételek be nem tartása, hanyag munkavégzés, 
vagy valami hasonló jogcímen. Ön például miért tartózkodik itt Geldanban, Mr. Lawrence?
– Meg kell keresnem valamit – mondtam. Rüpel hadnagy rám mosolygott.
– Megkeresnie? Mit?
– Állítólag elloptak innen egy grasztát. Rüpel hadnagy meghökkent.
– Mit?
Elmagyaráztam neki, hogy mi a graszta. Aztán azt is, hogy nincs különösebb értéke.
– Hát igen – sóhajtotta Rüpel a halántékát nyomkodva. – Mindig akadnak gazemberek, akik 
kegytárgyakra hajtanak. Mit tudnék én mesélni magának a Los Angeles-i múltamból...! És mikor 
tűnt el az az izé?
– Harminc éve.
Rüpel hadnagy sajnálkozva a vállamra ütött.
– Magát átverték, barátom. Az az ügy már rég elévült. Különben... én már olvastam magáról, 
Mr. Lawrence. A honlapján.
– Nagy megtiszteltetés számomra.
– Ugye, nem haragszik meg érte, ha azt mondom, hogy az ön ideje... hm... kezd lejárni. Nem 
akarom megbántani, de ezek az ósdi módszerek... 38-as Smith and Wesson, pipa és más... hm... 
nevetséges külsőségek. Most már más világ járja, Mr. Lawrence... Már nem érünk rá 
hosszadalmasan vizsgálgatni egy hullát. Éppen csak rápillantunk, és megmondjuk, miben hunyt el. 
Lerövidült az idő, Mr. Lawrence. Most mi jövünk... az új generáció. Persze azért még önökre is 
szükségünk lesz. A régi tapasztalatokból is lehet tanulni. Legfeljebb azt, hogy mit és hogyan nem 
szabad csinálni. – Felém nyújtotta a kezét. – De azért nincs harag?
– Ugyan már – mosolyogtam. – Miért lenne?
– Járt már őserdőben? – kérdezte aztán még mindig mosolyogva. – Azt olvastam, hogy járt.
– Néhányszor – bólintottam.
– Akkor tudnia kell, hogy minden ragadozónak megvan a maga vadászterülete. És ha más, akár 
ragadozó, akár kíváncsiskodó odatéved, a ragadozó kegyetlenül elbánik vele. Ez az élet rendje. 
Szóval, ez a vidék itt az én vadászterületem. Ugye értjük egymást, Mr. Lawrence?
Amikor elment, kesernyés kölniszag maradt utána. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek?

2.

Mr. Gillmore meghökkent, amikor megpillantott bennünket, majd a sátrak között felénk 
kacsázott. Széles, vörös orra alatt úgy hintázott rövid, zömök bajuszkája, mintha vele 
egyensúlyozott volna.
– Csakhogy látom önt, Mr. Lawrence – tárta szét a karját. – Remélem, nem orrolt meg, amiért 
tegnap önre kiabáltam?
– Egyáltalán nem – mosolyogtam.
– Kérem, bocsásson meg, ha tud. Meg kell értenie, hogy szörnyű idegállapotban voltam, és 
vagyok még most is. Egyszerűen elképzelhetetlen, ami történt. Néha megállok és belecsípek a 
karomba, hogy meggyőződjek róla, nem álmodom-e. Ninát megölték! Hihetetlen! Ez az átkozott 
jeti! Ráadásul hajnalban itt volt egy bhutáni zsaru... valami Reped, vagy micsoda...
– Rüpel. Annyi mint teknősbéka.
– Felőlem az is lehet. Tudja, hogy vagyok ezekkel az itteni nevekkel? Sehogy. Hát ez aztán 
alaposan megfenyegetett! Azt mondta, valami munkavédelmi szabályok súlyos megsértése miatt 
ülni fogok. Érti maga ezt?
– Ne aggódjon miatta– Megfogom magának a gyilkost.
Gillmore megcsóválta a fejét.
– Megpróbálok megnyugodni, de nem megy. Tudja, mire gondolok én?
– Mire?
– Hogy valaki... nem akarja, hogy elkészüljön ez a film. Nem tudom, miért, de nem akarja.
– Mr. Hartwigra céloz? Ismeri a fickót? Gillmore megrázta a fejét.
– Még sosem láttam. Hallottam, hogy megpróbálta megvenni Mikeladzétól az ötletjogot. Ő 
azonban nem adta. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy megesküdött; soha nem fog elkészülni a 
filmem. Ha ő nem készítheti el, más sem fogja.
– Van valaki a forgatócsoportban, aki ismeri vagy látta már Mr. Hartwigot?
Gillmore megrázta a fejét.
– Hallott már Hughesról, a titokzatos milliárdosról? Hát ez a Hartwig is ilyen. Senki nem látta 
még szemtől szembe.
Hiába törtem a fejem, nem ugrott be semmi. Vagy majdnem semmi. A sűrű homály mögül azért 
mégiscsak előbukkant végül valami. Mintha nemrég olvastam volna, hogy egy Hartwig nevű 
műgyűjtő vitt el egy sok százezer dollár értékű egyiptomi szarkofágot a Sotheby's valamelyik 
árverésén. Természetesen nem személyesen licitált a műtárgyra, hanem megbízottja révén.
– Miért akarná Mr. Hartwig megcsinálni a filmet? Gillmore széttárta a karját.
– Ki tudja buggyant milliárdosok helyébe képzelni magát? Márpedig Mr. Hartwig egy buggyant 
milliárdos. Mr. Lawrence... ha valóban ő áll a háttérben... lesz itt még nemulass! Az a fickó egytől 
egyig kinyírat bennünket. Nem lennék meglepve, ha a jetit is Ő küldte volna ránk. Lehet, hogy nem 
is valódi a szörnyeteg. Olyan, mint a mi Sivánk. Már említettem is Brenner-nek, hogy 
gondolkodjék el a dolgon.
– Ki játssza a továbbiakban Miss Travolta szerepét?
– Feltehetően Miss Boyd.
– Képes lesz rá?
Gillmore keserűen felkacagott.
– Persze hogy nem lesz képes! Miért is lenne!? Az a lány szép meg minden, de annyi tehetség 
sem szorult belé, mint egy beszélő papagájba.
– Akkor miért ő játsza?
Mr. Gillmore égnek emelte a tekintetét, ami nagyjából azt jelezhette, hogy életében nem 
találkozott még olyan hülye fickóval, mint amilyen én vagyok.
– Azért – mondta türelmesen –, mert nincs más. Nincs senki más, aki eljátszhatná.
– És Rafaela Sinclair?
– Elment az esze?! Rafaela még a szövegét sem képes a fejében tartani. Pedig mindennap csak 
öt mondatot kellene megtanulnia.
Mr. Gillmore hirtelen elsápadt.
– Miért kérdezi?
– Csak úgy – próbáltam kitérni a válasz elől. Mr. Gillmore azonban nem volt hülye.
– Maga nem csak úgy kérdezte! – mondta szemembe mélyesztve a szemét. – Ugye, nem csak 
úgy kérdezte?
Jelentőségteljesen hallgattam.
Mr. Gillmore ekkor rám bökött a mutatóujjával.
– Maga... akart valamit ezekkel a kérdésekkel. Megmondjam, mit akart? Azt akarta... megtudni, 
hogy kinek állhatott érdekében megölni Ninát. Jézusom, maga azt hiszi, hogy Miss Boyd... hogy 
Simone... Jézusom, magának elment az esze!
Most sem szóltam egyetlen szót sem.
– De hát... hogy ölhette... volna meg? Mit mondott... hogy halt meg... Nina?
– Minden valószínűség szerint kitörték a nyakát.
– Na látja? Simone képtelen lett volna rá. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag sem lett volna 
képes...
– És más?
– Arra gondol, hogy... de hiszen ez ostobaság! Egyszerűen elképzelhetetlen! Dibdin nem az a 
fajta.
– Milyen volt a viszony Dibdin és Simone Boyd között?
Gillmore megvakargatta az állát, Remegett a keze, ahogy vakarta.
– Plátói.
– Valóban?
– Nézze, Mr. Lawrence... Dibdin szerelmes Miss Boydba – ezt mindenki tudja. Mint ahogy 
általában szerelmes a színésznőkbe.
– Feltételezhető, hogy képes lett volna megölni Nina Travoltát, csakhogy főszerephez juttassa 
imádottját?
– Nem lett volna képes!
Olyan határozottan mondta, hogy hinnem kellett volna neki.
Csakhogy én mégsem hittem.

3.

Miss Boyd kék jeansével, fehér blúzával és hátrakötött, simára fésült hajával kápráztatott el. A 
délelőtti napfényben Marilyn Monroe-ra emlékeztetett. Arra gondoltam, ha csak fele annyira lenne 
tehetséges, mint nagynevű elődje, aligha Bhutánban forgatna ostobácska történeteket.
Ahogy kilépett a sátrából, nyújtózott egyet és rámosolygott a környezetére. Nem tréfa: 
mindenkinek jutott a mosolyából – a fűnek, a szomszédos sátraknak, és a fejünk felett futó 
felhőknek egyaránt.
Na és nekem is, természetesen.
Miss Boyd nem lepődött meg, amikor meglátott. Mosolygott, és felém intett.
– A szabadban óhajtja, vagy a sátramban?
– Micsodát? – tettem fel az ostoba kérdést.
– Beszélgetni óhajt velem, nemdebár?
– Inkább a szabadban – mondtam.
– Hála istennek, hogy azt választotta – örvendezett mellém lépve. – Elegem volt a sátramból. 
Nem fogja elhinni, de... jókat sírdogáltam benne az utóbbi időben. Csak öt perc, és máris virágok 
között vagyunk.
Valóban ott voltunk. A domboldal legalján. Amelynek a tetejéhez közel megölték Miss 
Travoltát, és lecsúsztatták a holttestét a táborig. Nem tudtam szabadúlni a gondolattól, hogy Miss 
Boyd nem véletlenül hozott ide.
Hát nem is. Alighogy leültünk a fűben, felmutatott a fél mérföldnyire emelkedő sziklatömbökre.
– Ott ölték meg.
Elfutották a szemét a könnyek. Megpróbáltam kitalálni, valóban sajnálja-e Ninát, vagy csak 
nekem játszik, de hamar letettem róla, hogy rájöjjek az igazságra. Elvégre színésznő – aki akkor 
pityeredik el, amikor csak akar.
– Bocsásson meg – mondta, megtörölgetve a szemét. – Csak... valahogy elérzékenyültem.
– Annyira sajnálja?
Simone Boyd megvonta a vállát.
– Persze, hogy sajnálom. Egészséges, fiatal lány volt. Az egészséges, fiatal lányok pedig nem 
érdemlik meg, hogy meghaljanak.
– Szerette?
Miss Boyd megütődve nézett rám.
– Dehogy szerettem! Hiszen nem is ismertem. Csak sajnálom. Az pedig nem ugyanaz.
– De azért elviselték egymást?
Miss Boyd kinyújtotta a lábát, hátradőlt a füvön, és behunyta a szemét. Néhány másodpercnyi 
hallgatás után kinyitotta, és rám nézett.
– Kedves Mr. Lawrence, kérem, ne kerülgesse a forró kását. Ön azt akarja megtudni tőlem, hogy 
én gyilkoltattam-e meg Ninát, csak azért, hogy a helyére kerülhessek. Merthogy én kaptam meg 
Gillmore-tól a szerepét, ami a konkurencia ismeretében nem is olyan nagy dicsőség. Csak Rafaela 
jöhetett volna szóba, de akkor már inkább a maga barátnője. Hogy is hívják?
– Nem a barátnőm.
– De az lesz. Rá van írva az orrára.
– Az Övére vagy az enyémre?
– Mindkettőjükére. Nos, Mr. Lawrence, készséggel elismerem, hogy én lehetnék az első számú 
gyanúsított. Eltüntettem a főszereplőt, hogy a helyébe léphessek. Ez a feltételezés már elég alapot 
szolgáltat a gyanúra, nem igaz?
– Kétségkívül.
– Hogy tovább menjek: ön bizonyára feltette magában a kérdést, hogy vajon hogyan tudta ez a 
nem túlságosan erős fizikai felépítésű Miss Boyd megölni Ninát? Gondolom, eltöprengett rajta?
– Eszembe jutott, nem is vitás.
– Remélem, rájött a megoldásra?
– Mire gondol?
– James Dibdinre, a jetire. Mindenki tudja, hogy Dibdin szerelmes belém, és ha megkértem 
volna rá, hogy ölje meg Ninát, talán meg is tette volna.
– De maga nem kérte meg rá.
– Nézze, Mr. Lawrence, ha hiszi, ha nem: nem vagyok gyilkostípus. Mit tagadjam, jól jött 
nekem ez a szerep, de annyit azért nem ér, hogy valaki meghaljon miatta. Már csak azért sem, mert 
egyáltalán nem biztos, hogy egy komolyabb filmguru felfigyel majd rá. A filmguruk nemigen 
nézdegélik az ilyen filmeket. De a lehetőség azért fennáll. Szóval, hogy világos legyek: nem öltem 
meg, és nem ölettem meg Miss Travoltát.
– Én is így gondoltam – mondtam. – Van valami Ötlete, hogy ki tehette?
– Hát persze – mondta. – A jeti. Nem a Dibdin alkotta figura, hanem az igazi jeti.
– Maga hisz a létezésében?
– Fene se tudja, hogy miben hiszek. Ha a szememnek, akkor azt mondom, hogy létezik a fickó. 
Márpedig én hinni szoktam neki. És ennek megfelelően, a látszat ellenére rettegek is a 
szörnyetegtől. Hátha én leszek a következő áldozata.
Úgy gondoltam, fordítok egyet a beszélgetés irányán.
– Hallott valamit arról a bizonyos Mr. Hartwigról, aki szintén le akarta forgatni a Siva utolsó 
táncát?
Miss Boyd bólintott.
– Nem csak hallottam, hanem beszéltem is vele.
– Maga... beszélt vele?
– Most mondtam.
– És... miről?
Miss Boyd sóhajtott egyet.
– Nem filmről, ha erre gondolt. Bár volt bizonyos köze a filmhez. Önnek bizonyára fogalma 
sincs róla, hogy rokoni szálak fűznek a megboldogultOliver Hardyhoz. Tudja, ki volt ő?
Hogyne tudtam volna. Aradit század húszas-harmincas éveinek nagy nevettetője, aki Stan 
Laurellel örökre beírta a nevét a filmtörténetbe.
– Hogyne tudnám – bólintottam.
– A dédnagybátyám volt. Volt egy bizonyos tárgy a birtokomban, amit tőle örököltem. 
Akkoriban nagyon meg voltam szorulva, még a szobám bérletét sem tudtam kifizetni, ezért 
feladtam egy hirdetést, hogy eladnám Oliver Hardy keménykalapját. A kalap hiteles, a belsejébe 
varrt márkajelzés hátulján ott látható az aláírása. Nehéz szívvel váltam meg tőle, hiszen mégiscsak 
családi ereklye, és ha örököltem valami kis tehetséget, az bizonyára Oliver bácsiéból csöppent rám. 
Szóval, meghirdettem a kalapot, és a sok jelentkező között ott volt Mr. Hartwig is.
– Hm. Mekkora összeget ajánlott?
– Akkor még nem tudtam. Kocsit küldött értem, amely kifuvarozott a villájához San Diego 
mellé. Ott él a sivatagban.
– Személyesen találkozott vele?
– Igen is, meg nem is.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem meghökkenve. Abban bíztam, hogy Miss Boyd elárulja, észrevette-
e errefelé lopakodni a titokzatos milliárdost.
– Csak a lábát láttam – mondta Miss Boyd. – Abból is csak annyit, amennyi az íróasztal alól 
kilógott. Egy hatalmas teremben fogadott, amelynek a végén monumentális íróasztal állt. Ő 
mögötte ült. Sötétben. Úgy voltak beállítva a lámpák, hogy ne láthassak belőle semmit. 
Kétlépésnyire tőle harsogtak a fények, ő viszont az éjszaka kellős közepén ücsörgött. Hamar 
megegyeztünk. Feltett két-három tájékozódó jellegű kérdést Oliver bácsival és a kalapjával 
kapcsolatban, aztán intett, hogy rendben, és akkora összeget mondott, hogy beleszédültem. Az üzlet 
hamarosan megköttetett. Ennyi, Mr. Lawrence.
– Nem szólítana Leslie-nek?
– Szívesen, Leslie.
– Mindeddig fogalmam sem volt róla, hogy Mr. Hartwig ekkora műgyűjtő. A nevét is alig 
hallottam.
– Azt hiszi, én igen? Mindenesetre, amint hazaértem, felütöttem internet-könyvtáramat, és 
megállapítottam, hogy Mr. Hartwig a negyvenedik a leggazdagabb emberek sorában. Jó néhány 
milliárdocskája van. Harminc éve is elmúlt, hogy utoljára kép jelenhetett meg róla az újságokban. 
Legalább annyira irtózik a nyilvánosságtól, mint Hughes. És valóban műgyűjtő. Elsősorban a 
színészettel és a színészekkel kapcsolatos relikviákat gyűjti. Állítólag csodálatos Monroe-, Presley- 
és James Stewart-gyűjteménye van.
– Van valami ötlete, hogy miért hajtott rá a Siva utolsó táncára?
Simone megrázta a fejét.
– Gőzöm sincs róla. Nem hallottam, hogy bármikor is filmet finanszírozott volna. Nem tudom, 
mi üthetett belé.
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy a jeti és Mr. Hartwig között lennie kell valamilyen 
kapcsolatnak.
Volt is.

4.

Miután elváltam Miss Boydtól, Szergo Mikeladze sátra felé vettem az utam. Mindenképpen 
beszélni szerettem volna vele, hátha kiderített valamit a gyilkossággal vagy a jetivel kapcsolatban. 
Mielőtt azonban megtaláltam volna a sátrát, Mr. Countrymanbe botlottam. Jim Countryman ugrott 
egyet, amikor meglátott, és óvatosan maga elé tartotta a kezét.
– Remélem, nem akar meggyilkolni?
– Egyelőre nem – mondtam. Felé mutattam a tenyerem, hogy nincs benne fegyver.
– Megnyugtatott – sóhajtotta Countryman. Kissé sápadtabb volt a szokottnál, és sötét karikák 
húzódtak a szeme alatt. — Vigye el az ördÖg,:egész éjszaka ébren voltam. Képtelen voltam 
egyetlen percre is lehunyni a szemem. Ha csak megreccsent a sátor oldala, kiugrottam az ágyból, 
mert azt hittem, értem jött a fickó..
– A jetire gondol?
– Csak ő ölhette meg Ninát, nem? Őszintén szólva, korábban Dibdinre is gyanakodtam, de 
teljesen összeomlott a fickó.
– Nocsak.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki őt gyanúsítja. Tudja, miért? Mert szerelmes Miss 
Boydba, és most azt hiszik, így akart neki segíteni. Csakhogy én ismerem Jamest. Még egy legyet 
sem lenne képes megölni, nemhogy egy embert. Tisztelte Ninát, kicsit talán félt is tőle, de soha, 
soha nem emelt volna rá kezet. Ez holtbiztos.
– Mondja, Mr. Countryman, ismeri ön Mr. Hartwigot? A milliárdosra gondolok.
Azt vártam, hogy azt mondja: nem. Őszinte meglepetésemre azonban nem ezt mondta. 
Lehajtotta a fejét, és csak ennyit tudott kinyögni:
– Ó, hát már ezt is tudja? Maga előtt aztán tényleg nincs titok.
Dehogynem volt. Olyannyira, hogy fogalmam sem volt róla, miről beszél.
– Jók a kapcsolataim – dünnyögtem.
– Megbűnhődtem érte – morogta a vállát vonogatva. – Talán az a meggondolatlanságom is 
közrejátszott benne, hogy ide jutottam, ezek közé. Remélem, azért látszik rajtam, hogy sokkal 
többre lennék hivatott?
– Elmondaná azt a dolgot részletesebben is? Jim Countryman széttárta a karját.
– Főiskolás voltam, és nem volt pénzem. Szolgáljon mentségemül, ha lehet. Együtt forgattam 
Gregory Peck-kel. Már ez is nagyképűség, persze, merthogy én csak egy cowboy voltam az üldözői 
közül, Peck pedig az isten. A főhős, egy nyugalmazott tengerészkapitány, aki Nyugatra vetődik. 
Egyszer csak kaptam egy telefont. Maga Mr. Hartwig keresett. A jó isten tudja, honnan szerezte 
meg a telefonszámomat, és hogy miért éppen engem szúrt ki magának. Mindenesetre tett egy 
ajánlatot. Azt mondta, gyűjti a nagy filmek és a nagy színészek relikviáit, és hogy ha ellopom neki 
Gregory Peck csizmáját, kapok érte ötezer dolcsit. Ötezret! Egy egész kis vagyont. Kicsit 
szabadkoztam, aztán ráálltam a dologra.
– Ellopta?
– El.
– Nagy balhé lett belőle, mi? Countryman sóhajtott egy nagyot.
– Hát az lett, nem is vitás. Amilyen rohadt pechem volt, éppen forgatni akartak, s amikor 
szegény Peck nem találta a csizmáját, kitört a balhé. Én pedig szépen lebuktam.
– Hogyhogy éppen magára gyanakodtak?
– Nem gyanakodott senki rám. Csupán az történt, hogy néhány nappal azelőtt belopakodott a 
forgatás helyszínére egy csapat tinédzser, hogy elvigyenek, amit látnak. Nekik is emléktárgyak 
kellettek: parókák, cipők, ruhák, minden. Loptak is rendesen, csakhogy a rendészek elkapták őket, 
és mindent vissza kellett adniuk. Másnap kijött egy pasas, és valami porral szórta be a cuccokat. 
Ennek az a lényege, hogy láthatatlan, s aki hozzányúl, ráragad a kezére néhány porszemecske. Ezt 
aztán egy kis hordozható röntgengép azonnal ki is mutatja. Nekem természetesen fogalmam sem 
volt a dologról; meglovasítottam a csizmát, leadtam a megfelelő helyen, felvettem az ötezret, és 
éppen boldog voltam, amikor bejött két ruhásszekrény a lakókocsimba egy kis dobozkával, és 
szépen megkértek, hogy dugjam bele a kezem. Sorba mentek, kocsiról kocsira, nem csak engem 
tüntettek ki a figyelmükkel. Maguk is meglepődtek, amikor úgy világított a mancsom a dobozban, 
mint ezer szentjánosbogár. Lett nagy ribillió, természetesen azonnal kirúgtak – annak ellenére is, 
hogy a nagy Gregory szólt értem néhány jó szót. A producer és a rendező azonban hajthatatlan volt. 
Ráadásul még etikai bizottság elé is idéztek, és három évre eltiltottak a munkától. így kerültem 
kapcsolatba Hartwiggal.
– Látta valaha is szemtől szembe?
– Még az anyja sem látta. Azt mesélik, hogy amikor megszületett, azonnal hátat fordított a 
körülötte legyeskedőknek, beleértve az anyját is, aki azután csak sötétben merte szoptatni. De félre 
a tréfával: soha nem láttam, és nem is bánom, hogy így történt a dolog– Gondolja, hogy az ő keze 
van a dologban? Eddig még soha nem folyamodott erőszakhoz. Istenem, hallotta, mi lesz velem? 
Miss Boyddal kell lejátszanom a nagy jeleneteimet. Hát ez nem valami biztató.
– Nem tartja tehetségesnek?
– Ez a legkevesebb. Itt a tehetség nem számít. Az a helyzet, hogy Ninával imádtam csókolózni. 
Néha úgy belemelegedtünk, hogy úgy kellett szétrángatni bennünket. Ez a Simone meg úgy csókol, 
mintha nem merné kinyitni a száját a fogszabályozója miatt. Annyi érzés sincs benne, mint egy 
aranyhörcsögben. Ahogy azt az alpesi lányt játszotta... Az osztrákok hülyére röhögik majd magukat 
rajta.
Legyintett és magamra hagyott. Én pedig úgy gondoltam, hogy Szergo helyett inkább Miss 
Rafaela Sinclairt keresem fel.

5.

Alig négy-öt méterre lehettem már csak a sátrától, amikor nekem repült valami. Először azt 
hittem, csupán egy széllökést éreztem, de amikor megpillantottam a turistabakancsot a lábam előtt, 
már tudtam, hogy aligha a szél szórakozik velem. A Rafaela sátrából kihallatszó perpatvar pedig 
végképp meggyőzött róla, hogy semmi köze a szélnek a dologhoz.
– Tűnj innen a fenébe! – hallottam Miss Rafaela Sinclair felháborodott hangját. – Húzz el innen, 
mielőtt még kikaparnám a szemed!
– Jól van, megyek már – morogta a rendező, Mr. Garnes. – Felesleges ekkora hisztit csapnod.
– De amikor megígérted!
– Én csak azt mondtam, hogy lehetőség szerint. Tisztában vagy, bébi, a legalapvetőbb nyelvtani 
kategóriákkal? Tudod egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy lehetőség szerint?
– Ide figyelj, Garnes, menj te a jó büdös francba a nyelvtani kategóriáiddal együtt! Amikor 
lehúztad a bugyimat, nem a nyelvtani kategóriáid húzták le, hanem te. Akkor bezzeg én voltam a 
világ legtehetségesebb csaja.
– Hát tehetségesnek valóban tehetséges voltál. És vagyis.
– Én a színészetről beszélek, te Ökör! Garnes bölcsen hallgatott.
– Szóval, nem?
Garnes nagyot nyögött.
– Nem tudom elintézni, bébi. Említettem nekik, de Gillmore és Kirkpatrick hallani sem akar 
róla.
– A rohadékok!
– Talán mondd meg nekik te.
– Neked mondom, de neked is utoljára. Most pedig tűnés innen, egyedül akarok maradni. Húzz 
el innen, Garnes. És ha ezután felgerjed benned az indulat, hát fordulj Miss Boydhoz.
Garnes kiosont a sátorból. Oldalra fordultam, hogy ne lássa, ki vagyok. Aztán rájöttem, hogy 
foroghatok, ahogy akarok, úgyis rájön, kit rejt a sátor árnyéka, hiszen más nem jár errefelé 
szerzetesi ornátusban.
Garnes azonban nem akart beszélni velem, vagy talán észre sem vett. Úgy suhant el mellettem, 
mint az árnyék.
Lehajoltam, felvettem a bakancsot, és odalépkedtem Miss Sinclair ajtajához. Mivel csak félig 
volt elhúzva a ponyva, bedugtam a fejem a nyíláson.
– Bejöhetek?
Miss Rafaela Sinclair sámliszerű ülőalkalmatosságon kucorgott, és bőgött. Nem nagyon, csak 
éppen annyira, hogy megessen rajta a szívem.
Rám nézett, és elmázolta a könnyeket a képén a szemfestésével együtt.
– Jöjjön.
Bementem. Miss Sinclair helyet mutatott egy másik sámlin.
– Maga mindig ebben az izében jár? – kérdezte, amikor lecsüccsentem.
– Nem mindig.
– Nem idegesíti?
– Ellenkezőleg. Nagyon kényelmes. Azért járok benne.
– Engem idegesítene. Engem most minden idegesít. Még ez a rohadt sátor is idegesít.
– Gondolom, én is idegesítem?
– Maga sem kivétel.
– Talán mert nagy a szárazság. De hamarosan jön majd egy kis lágy eső.
– Lágy eső? Honnan a fenéből veszi ezt? Előhúztam a hátam mögé rejtett lábbelit.
– Alacsonyan repkednek a bakancsok. Erre aztán elmosolyodott.
– Ne marháskodjék! – ütött a kezemre. – Dobja csak le a földre. Volt egy kis nézeteltérésem Mr. 
Garnes-szel.
– Nem akarja, hogy maga játssza az elhunyt Miss Travolta szerepét?
– Akarná ő, de a többiek nem hagyják. Garnes végül is jelentéktelen, szar alak. Pedig hogy 
eljátszanám! És helyettem az a kis ribanc játssza majd el. Ha csak ki nem nyírják.
– Gondolja, hogy... megtörténhet?
Miss Rafaela csücsörített egyet ennivaló szájával.
– Miért ne? Ha Travoltát kinyírták, őt is kinyírhatják.
– Ha maga játszana, magát is.
– Tudja, mit? Vállalnám a kockázatot. A francba is... végül is mit akar tőlem? Megvigasztalni? 
Máskor szívesen hagynám, de most nem vagyok abban a hangulatban.
– Kérdezni szeretnék magától valamit.
– Nosza!
– Volt dolga valaha egy Mr. Hartwig nevű fickóval?
– Arra a fantommilliárdosra gondol?
– Rá.
– Nem fogja elhinni, de volt. Majdnem sittre kerültem miatta. Tudja, ki volt Lucy Winterstorm?
– A táncosnő?
– A világ legnagyobb táncosnője, barátom! A legeslegnagyobb! Akkor éppen Párizsban 
táncoltam, a Moulin Rouge-ban.
– Maga? – képedtem el, – A Moulin Rouge-ban?
– Miért olyan elképzelhetetlen? Igenis ott táncoltam! Igaz, csak hátul, de mégis a színpadon. Ezt 
nemigen tudja itt senki, de nem is lényeges. Szépen indult a pályám... amit ez a szörnyeteg szúrt el.
– Garnes?
– Dehogy Garnes! Akkor még nem is ismertem.
– Mr. Hartwig talán?
– Naná, hogy ő! Megkeresett egy fényes ajánlattal, ami végül is a karrierembe került. Amikor 
később megpróbáltam kieszközölni egy találkozót tőle, a közelébe sem engedtek.
– Mi volt az a fényes ajánlat?
– El kellett lopnom Lucy Winterstorm legyezőjét és tollruháját. Abban táncolt ugyanis az egyik 
jelenetben. Ötezer dolláros ruha volt, strucc és paradicsommadár tollakból. Mr. Hartwig tízezret 
ígért érte.
– Magameg ellopta, mi?
– El én! De lebuktam. A ruhát ugyan átadtam neki, és a pénzt is megkaptam, de ezzel véget is ért 
táncosnői karrierem. Őszintén szólva már nem nagyon bánom, mert úgysem termett volna babér 
nekem azon a pályán. Ha hiszi, ha nem, két évvel ezelőtt nőni kezdett a fenekem. Elmentem az 
orvoshoz, aki azt mondta, hogy ez nálam normális folyamat. Családi örökség, vagy mi. Nem leszek 
hústorony, meg ilyesmi, de rendes kis koffert hordok majd a hátam alatt. Ez pedig kizárja, hogy 
első osztályú táncosnő lehessek. De azért utálom azt arohadékot!
– Hogy bukott le?
– Be volt kamerázva az Öltöző. Apropó, magának mennyi itt a hatalma?
– Gyakorlatilag nulla – mondtam.
– De hiszen maga is ügyködik a forgatókönyvön!
– Csak a munkatársam, Augusta.
– Nem tudnák elintézni valahogy, hogy én kerüljek Travolta helyére? Nem lennék hálátlan érte.
Úgy nézett rám, hogy pontosan értsem belőle, menynyire nem lenne az.
– Sajnos... nem ígérhetek semmit.
– De megpróbálja?
– Szólok Kirkpatricknek.
Bólintott, hátat fordított, én pedig kioldalogtam a sátrából.
Mindketten tudtuk, hogy a játszma már lefutott. Miss Boyd fogja eljátszani Miss Travolta árván 
maradt szerepét.
Hacsak a jeti közbe nem szól.

6.

Mr. Brenner a kelléksátorban tartózkodott, és komor képpel egy kis képernyőt nézegetett. 
Amikor odahajoltam hozzá, a jetit láttam rajta a sziklatömbök között futkosni. Kiugrott két szikla 
közül, futott egy darabig, karjait lógázta, aztán eltűnt egy harmadik sziklatömb mögött.
Brenner széttárta a karját, majd mintha ott sem lennék, tenyerébe temette az arcát.
– Jézusom!
Rövid pihegés után kifújta a levegőt a tüdejéből, és rám nézett. Kissé vörös volt a szeme az 
álmatlanságtól, fejére simuló vörösesszőke haján megcsillantak a napsugarak.
– Mi újság, Mr. Lawrence?
– Én kérdem inkább Öntől.
Kari Brenner maga elé bámult, mintha azt latolgatná, hogy elmondja–e, ami foglalkoztatja. 
Végül úgy döntött, hogy elmondja.
– A jetit nézegettem, Mr. Lawrence. Fél éjszaka azokat a felvételeket bámultam, amiket Szergo 
készített róla. Szerencsére, amikor felbukkant, sem Mr. Gillmore,
sem Mr. Garnes nem veszítette el a lélekjelenlétét. Utasították Szergot, hogy vegye fel a fickót. 
Ezt nézegettem.
– És?
Brenner megvakargatta a képét.
– Először meg voltam győződve róla, hogy élő ember, olyan mint James. Valami nagy marha, 
akit rádumáltak, hogy játssza meg az eszét. Hogy miért, azt most ne feszegessük. Csakhogy... ez a 
pasas feldobta Countrymant egy sátortetejére, és úgy leverte Dibdint, mint majom a fogmosó 
poharat... Aztán meg... arra tippeltem, hogy robottal van dolgunk.
– Egy trükkmester-zseni által előállított robotra gondol?
– Ez megmagyarázná a pokoli erejét. Kívül szőr, belül acélhuzal. És a legfejlettebb elektronika a 
fejében.
– Lehetségesnek tartja ezt?
– Elméletileg természetesen igen. Ha nincsenek ezek a felvételek, még mindig annak tartanám.
– Konkrétan mitől változtatta meg a véleményét?
Brenner a szemére bökött.
– Ettől.
– Úgy érti, a szemétől?
– Pontosan. Megnéztem a felvételeket, és láttam valamit, ami nem tetszik nekem. Nevezetesen a 
figura mozgása. Tegyük fel, hogy elkészít egy figurát. Minden olyan tökéletes rajta, hogy 
megszólalásig hasonlít az eredetihez. Tudja, min bukik meg a csinálmánya? A mozgásán. Ha 
elkezd mozogni, Ön,azonnal észreveszi, hogy nem élőlénnyel van dolga. Mai ismereteinkkel még 
képtelenek vagyunk utánozni az élőlények finom mozdulatait – bármit is teszünk; a robotok 
mozgása darabosnak tűnik. És akkor most, tessék!
– Tessék?
– Azt akarom mondani, hogy megvizsgáltam a felvételen a jeti futását. Előbb szabad szemmel, 
aztán elővettem a műszereimet – itt vannak a lába mellett – és többször is megmértem az 
ugrabugrálását. És tudja, mit állapítottam meg? Hogy a jeti mozgása nem darabos. Még kicsit sem. 
Még icipicit sem. Éppen olyan, mint az élőlényeké. Mi következik tehát ebből? Hogy a jeti élőlény. 
Nem robot. Na, ezt kapja ki!
– Akkor mi a fene?
– Honnan tudjam? Az én tudományom itt véget ér.
– Hát ez bizony nem jó hír.
– Ki tudja? Talán az. Ha robot lenne, és arra programozták volna be, hogy pusztítson el 
bennünket, lehet, hogy nem is tudnánk megállítani. El kellene menekülnünk innen. Ha viszont 
élőlény, más a helyzet. Egy élőlény mindig megállítható.
– Stoptáblára gondol? – kérdeztem rosszmájúan.
– Puskagolyóra gondolok. Különben nem akarja megnézni?
– Mit?
– Forduljon csak hátra!
Hátrafordultam. Az óriási Siva szobor úgy magasodott fölém, mint a Himalája. Hirtelen 
megmozdult a bajusza, és lehajtotta a fejét. Éppen rám nézett, miközben felemelte a lábát. Jó 
magasra, éppen a fejem fölé. Cirka másfél négyzetméter lehetett a talpa; ha rám lép, palacsintává 
lapultam volna tőle.
És Siva rám lépett. Vagy legalábbis akart.
Amikor megmoccant a távirányító Brenner kezében, oldalra ugrottam. Közben beakadt valamibe 
a lábam, és elterültem a sátor közepén. Siva pontosan oda taposott, ahol néhány másodperccel 
azelőtt álltam. Ha a helyemen maradok, halálra tiport volna.
Én is ordítottam, Brenner is ordított, miközben vadul nyomkodta a távirányító gombjait. Sivát 
nemigen izgatta a gombnyomkodás, mert ahelyett, hogy engedelmeskedett volna a trükkmester 
akaratának, egyre felém nyújtogatta az egyik kezét. Szerencsére ezúttal nem volt semmi benne, bár 
a puszta Ökle is éppen elég lett volna ahhoz, hogy átküldjön a másvilágra.
– Vigyázzon! – ordította Brenner. – Vigyázzon!
Anélkül is megpróbáltam vigyázni magamra, hogy külön felszólított volna rá. Villámgyorsan ki 
akartam gurulni a sátorból, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, Siva már közénk tette a lábát.
– Jóságos Úristen! – hallottam Brenner kétségbeesett kiáltását. – Mi történt ezzel a döggel?!
Mivel Siva meggátolt benne, hogy az ajtón keresztül húzzak ki a szabadba, más utat 
választottam. Elkezdtem az ellenkező irányba gurulni, hogy a ponyva alatt léphessek le.
Siva azonban ezúttal is megelőzött. Éreztem, hogy hatalmas erő emel a magasba, és a sátor 
oldalához hajít. Nagyot koppant valami a fejemen – alighanem Siva keze.
– Állj már meg, te nyomorult! – kiáltozott szünet nélkül Brenner. – Te jó isten, hát mi a fenét 
akarsz? Megállítalak és darabokra vagdallak! – Ki tudja, mi történt volna, ha Siva hirtelen be nem 
dobja a törülközőt. Éppen a sátor oldalponyvájáról csorogtam le, jó irányban ahhoz, hogy végre 
halálra taposhasson, amikor elérte a fülemet Brenner megkönnyebbült kiáltása.
– Na végre! Csakhogy hallgatsz a jó szóra, te hülye!
Nagyot nyekkentem a földön, majd azonnal fel is ugrottam. Ekkor kaptam a legmegrendítőbb 
csapást. Akkorát, hogy visszahullottam tőle a padlóra. A hatalmas talp éppen a fejem felett 
sötétedett. Egyetlen pillanat, és végem.
Behunytam a szemem, hogy legalább ne lássam a közeledő végzetet, miközben azért 
megpróbáltam oldalra gurulni. Tudtam, hogy már csak ezredmásodperceim lehetnek hátra, de még 
mindig küzdöttem az elkerülhetetlen ellen. Egészen addig folytattam a kilátástalan harcot, amíg 
valaki a hónom alá nem nyúlt, és fel nem rántott.
– Jézusom... nem esett baja?
Egyetlen pillanat alatt megfordult a világ. Immár a talpamon álltam, és szembebámultam 
Sivával. Akarom mondani, majdnem szembe. Az isten ugyanis jókora magassági fölényben volt 
velem szemben. Úgy nézett le rám, mint egy köztéri lovasszobor.
Őszinte csodálatomra nem láttam rosszindulatot a tekintetében. Inkább mintha örült volna, hogy 
kikeveredtem a talpa alól. Mint a gépkocsivezető, aki megkönnyebbülve nyugtázza, hogy nem 
ütötte el az előtte átszaladó kutyát. Vékony, divatos bajusza elégedetten mocorgott az orra alatt, 
pirosítótól fényes arcán megtörtek a sátorba lopakodó napsugarak. Siva vidám volt és elégedett: 
még a pirosító is elégedetten fénylett a képén. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki meg akart 
volna gyilkolni.
Csak hát a talpa... Siva táncos lába még mindig ott lebegett a levegőben félúton a padló és a 
sátortető között. Ha rám taposott volna, időm sem lett volna búcsúimat rebegni az istenekhez.
– Jézusom! – nyögte Brenner, miután összevissza tapogatott. – Egyben van?
– Remélem – nyögtem én is. – Mi... történt?
– Bedöglött a távirányító – panaszkodott. – Mindig a legjobbkor döglik be. Éppen akkor, amikor 
meg akarom mutatni valakinek a fickót.
– De hát... hogy csinálja?
– Mit tudom én! – dühöngött Brenner. Láttam rajta, hogy legszívesebben a földhöz vágná a 
szerkentyűt. – Szar anyagból van, ennyi az egész.
– Miért nem használ jobbat?
– Mert nincs rá pénz. Azért. Spórolni kell: ez egy ilyen forgatás. Szarból kellene aranyat 
csinálnom. Néha megy, néha nem. Pedig azt hittem, hogy ezúttal sikerült. Mi a fene történt veled, 
hé?!
Siva csak mosolygott rejtelmesen.
– Mi történt volna, ha rám lépett volna? – kérdeztem a monstrumra pislogva.
– Engem biztos, hogy becsuktak volna – legyintett Brenner, megtörölgetve vékony, fekete 
keretes szemüvegét. – Ha csak nem sikerült volna kifognom egy jó Ügyvédet.
Nyeltem egyet, és Sivára néztem. Természetesen ugrásra készen.
– Mire képes ez a szörnyeteg?
– Hogy mire? – csillant fel Brenner szeme. – Legfontosabb funkciója a tánc. Mondhatnám, az a 
dolga. Látja, hogy áll a lába? Ez egy tánclépés. Jókora erő kell hozzá, hogy megmozgassam a 
végtagjait. Ott vannak az akkumulátorok a sarokban. Ha lenne értelme, beszélni is megtanítanám. 
Egyelőre sajnos fontosabb dolgom van, az, hogy feltétlen engedelmességre szoktassam. Néha még 
fittyet hány a parancsaimnak és önálló életet él. Na, lássuk csak, mit is csináltál?
Szorosan Siva mellé állt, és tovább nyomogatta a távirányító gombjait.
Megfordultam, és csendben leléptem.
Útközben azon törtem a fejem, vajon nem Brenner alkotta–e a jetit is?
Hátha engedelmesebb szörnyet is tud készíteni, mint a rakoncátlan Siva.

7.

James Dibdint kint találtam a sátra előtt egy kis széken. Behunyt szemmel, meztelen felsőtesttel 
ücsörgött; a napsugarak elégedetten siklottak végig barna bőrén, s valószínűleg megcsodálták a 
tetoválásait is. Mert azokból aztán volt bőven. Gyanítottam, hogy felsőteste csupán bevezető az 
igazi tetkókiállításhoz. A legféltettebb figurák bizonyára a ruhája alatt rejtőzködnek, s csak avatott 
szemek tekinthetik meg őket.
Alig lehettem néhány lépésnyire tőle, amikor Dibdin felemelte a fejét. Összerezzent, ahogy 
meglátott – nyilván lámaöltözékem hökkentette meg –, aztán máris mosoly költözött az arcára.
– Ön az, Mr. Lawrence? Már azt hittem, a kolostorból valaki.
– Csak nem fél tőlük? – kérdeztem, letelepedve mellé a fűre. – Ideülhetek?
– Hát persze. Csak tessék. Hogy félek-e tőlük? Nem, csak nem kedvelem őket. Fene se tudja, mi 
a szándékuk. Ezeknél a ferde szeműeknél sohasem lehet tudni. Csak néznek rád és mosolyognak, 
miközben lehet, hogy már gondolatban a kést élesítik, amit majd a hátadba szúrnak.
– Ez a magunkfajtájúakkal is megesik.
– Ez igaz, csak a magunkfajtájúnak kiolvasom a szeméből a rossz szándékot.
– Szép tetoválásai vannak.
– Ugye? – büszkélkedett Dibdin. – Én is kedvelem őket.
– Hol jutott hozzájuk?
Dibdin egyetlen pillanatra elkomorult. De csak egyetlen pillanatra.
– Többségükhöz a sitten – mondta minden különösebb zavar nélkül. – Ott csinálják az igaziakat.
– Azt hittem, a szalonokban.
– Fenét. Az igazi, belevaló tetkók a sitten születnek. A szalonokban csak selyemfiúk 
dolgoztatnak. A sitten készült tetkók talán nem olyan művésziek, de van bennük bizonyos nyers 
erő, amely a szalontetkókból hiányzik.
Meglepetten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyi esze van.
– Csak kérdezze meg nyugodtan – mondta. – Nem sértődöm meg érte.
– Mit?
– Hogy miért voltam sitten.
– Miért volt sitten?
– Garázdaság miatt. Háromszor.
– Megvert valakit?
– Csodát. Szétvertem három kocsmát. Ripityára. Berúgtam és megbántottak. Akkor még ittam. 
Nem túl sokat, de éppen eleget ahhoz hogy sértődŐs legyek tőle. Valaki beszólt, én meg 
megsértődtem, és a berendezés bánta.
– Hm. És hogy lett színész? Dibdin elvigyorodott.
– Sehogy. Jeti lettem, félszemű kalóz lettem, meg hóhér lettem, inkvizítor lettem, de sajnos 
színész az nem lettem. De hogy a kérdésére válaszoljak, valaha bunyós voltam. Századosztályú. 
Sajnos üvegből van az állam. Tudja, mi az?
– Nem bírja az állra mért ütéseket.
– Ja. Egyáltalán nem bírom. Amikor rájöttem, és mások is rájöttek, nekem befellegzett. A fene 
se tudja, hogyan keveredtem oda egy filmforgatáshoz. Ott álltam és néztem, amint a pasasok 
díszleteket építenek. Egyszer odajött hozzám egy vezetőféle és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem 
gerendákat cipelni. Erődöt kellett építeniük, mert valami indiánfilmet forgattak. Fogtam egy 
gerendát, és mentem erődöt építeni. Amikor készek lettünk, tartottam a markom. A vezető pasas 
megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert egy ilyen markos fickóra 
mindig szükségük lehet. Így kerültem bele egy filmgyári kompániába. Aztán egyszerre csak 
megindult a karrierem felfelé.
– Ne mondja!
– Én sem gondoltam volna. Éppen újra csak gerendát fuvaroztam a hátamon, amikor három 
pasas ment el mellettem. Nagyfejűek, akik még csak vissza sem köszönnek a gerendacipelőknek. 
Hallom ám, hogy az egyik azt mondja a másiknak: látod, izé, ilyen pasas kellene nekünk a 
verekedéshez. Erre a másik odajött, és megkérdezte, nincs-e kedvem verekedni. Mondtam neki, 
hogy nincs, én nem az a fajta vagyok. Nagyon jól érzem magam itt, gerendával a hátamon. Erre azt 
mondta, hogy ne szarjak be, nem bérgyilkost keres, hanem színészt, méghozzá éppen ehhez a 
filmhez, amihez a gerendát cipelem. Képzelheti, majd hanyatt vágtam magam. Mindjárt meg is 
kérdeztem, hogy kit kellene helyettesítenem, Gregory Pecket vagy Marion Brandot, mire a fickó azt 
mondta, hogy állati jó a humorom, de talán inkább tartsam meg magamnak, vagy ha hazamegyek, 
szórakozzak a házmester kutyájával. Arról van szó, hogy szét kellene vernem néhány társammal 
együtt egy kocsmát. Egy filmbeli kocsmát. Ha vállalom, ennyit meg ennyit kapok. Csupán az a 
kérdés, hogy képes vagyok-e élethűen csinálni. Mondtam neki, hogy ebben nem lesz hiba. Hát így 
kezdődött. Szétvertem a kocsmát, felvettem a pénzt, és mentem vissza gerendát hordani. Egy napig 
hordtam, amikor is jött egy fickó, hogy hallottak már rólam egy másik produkcióban is, és hogy 
kellene oda valaki, aki el tudna játszani egy félszemű kalózt. Szövegem az nem lenne, viszont 
leszúrhatok néhány embert gumikarddal. Hát így történt. Azóta James Dibdin neve fogalommá vált. 
Akárcsak az öné, Mr. Lawrence.
– Maga ismer engem?
– Olvastam magáról, és néhány cikkét át is tanulmányoztam. Különben imádom a rovarokat. 
Amit a sáskákról írt, az egyenesen csodálatos.
Lecsüccsentem volna meglepetésemben, ha már eddig is nem ültem volna.
– Maga... entomológiai cikkeket olvas?
– Néhanapján. Ha nem cipelek gerendát, vagy nem vagyok jeti. Most pedig fordítsa fel a 
kártyáit, Mr. Lawrence!
– Tessék?
– Mondja meg, hogy mit akar tőlem. Valami oka csak van, hogy beszédbe elegyedett velem.
– Hát... van – ismertem be. – Szeretném tudni, ki a jeti, és hogy ki ölte meg Miss Travoltát.
– Azt én is szeretném – mondta Dibdin megsimogatva karfiolfülét. Bár nem említette, biztos 
voltam benne, hogy viharos élete során a birkózással is megpróbálkozott. Ekkor vettem csak észre, 
hogy kissé mélyen ülő szemei vannak és magas, ráncos homloka.
– Maga benn volt a dolgok legközepében.
– Ó, hát engem gyanúsít?
– Eszemben sincs.
– Pedig megtehetné. Ha én lennék az ön helyében, bizony az öreg Dibdint gyanúsítanám.
– Hm. És mi lenne rá az indítóokom?
– Például az, hogy nem kedveltem Miss Travoltát.
– Ha mindenkit megölnénk, akit nem kedvelünk...
– Kedvelem viszont Miss Boydot.
– És?
– Annyira kedvelem, hogy esetleg megölöm Miss Travoltát, csakhogy ő lehessen a főszereplő. 
Ezzel is segítem a karrierjét. Mit szól hozzá?
– Maga félt Miss Travoltától – mondtam neki. Dibdin meghökkent. Most láttam rajta először, 
hogy
váratlanul érte egy kijelentésem.
– Honnan veszi ezt?
– És Rafaelától is fél. Láttam, ahogy rájuk nézett. Dibdin beharapta a szája szélét. Rövid ideig 
hallgatott, aztán a szemembe nézett.
– Lehet, hogy igaza van. Utálom a hisztis nőket. Rafaela esetében inkább... magamtól félek.
– Hogyan?
– Attól félek, hogy egyszer csak kiakadok tőle, és megfojtom. Vasból vannak az idegeim, de 
nem könnyű azt a lányt elviselni.
– Mi a helyzet Miss Travoltával? Dibdin megcsóválta a fejét.
– Tőle nem féltem. Őt tiszteltem. Ő volt az egyedüli színésznő közöttük. A többi dilettáns.
– Miss Boyd?
– Ő is.
– Maga mégis...
– Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. A szerelem pedig mindent legyőz. Komolyan azt hiszi, 
hogy én öltem meg Ninát?
– Megfordult a fejemben.
– Higgye el, rossz úton jár. Csak az idejét vesztegeti velem. Inkább a jetit kapja el.
Magamban igazat adtam neki. Valóban ezt kellene tennem. Ha a jeti hagyná magát.

8.

A sikoltás, amely a közeli sátrak valamelyikéből tört elő, megrengette a világot. Nem túlzás: 
valóban óriási pánikot okozott. A mellettünk csipegető galambcsapat például rémülten felröppent a 
levegőbe, tett egy tiszteletkört a tábor felett, majd elsuhant a kolostor irányába.
A második számú sikoltást fájdalmas jajgatás, zuhanás és hangos férfikáromkodás követte.
A sátortábor megbolydult. Előbb Dibdin pattant fel és vágtatott el mellettem, majd Rüpel 
hadnagy futott felém. Kivont pisztolyt tartott a kezében, és összevissza hadonászott vele.
– Álljanak már meg! Ki a fene tudja, mi történt? Egyre többen futkároztak a sátrak között, és 
egyre többen keresték a sikoltozás gazdáját.
– Rafaela volt! – kiáltotta valaki. – Rafaela, hol vagy, Rafaela!
– Ne bömbölj már, Jose, itt vagyok melletted.
– Simone! – ordította Mr. Garnes. – Ez csak Simone lehetett. Hol a sátra?
Simone azonban nem a saját, hanem a nagy kelléksátorból tántorgott ki. Tett néhány kósza 
lépést felém, aztán Összeesett.
Odaugrottam hozzá, de Dibdin megelőzött. Úgy kapta fel, mint egy tollpelyhet.
– Menjenek innen! – vicsorgott ránk. – Mr. Brenner!
Kinyílt a kelléksátor ajtaja, és Kari Brenner szédelgett ki rajta. Arcára ráfagyott a rémület. Keze-
lába reszketett, mintha csak az imént menekült volna meg egy súlyos szerencsétlenségből.
– Jaj... istenem! – nyögte. – Jaj... istenem!
– Mi a fene történt, Kari? – ordította Mr. Kirkpatrick levegő után kapkodva. – Mi történt, Kari?
Brenner a háta mögé mutatott.
– A távirányító... nem jól működik. Pedig megjaví... tottam.
– Mit akar ezzel mondani?
– Meg akartam... mutatni neki... Sivát...
– Simone-nak?
– Neki.
– És?
– Hát... Siva táncolt, és... hirtelen nem tudom, mi történt.
– Mondja már, mert lelövöm!
– Rálépett. Megzavarodott, és... rálépett. Hiába nyomkodtam a gombot, hogy álljon le.
– Mire lépett rá?
– Simone lábára.
Siva valóban rátaposott Miss Boyd lábára. Olyannyira, hogy rá sem tudott állni. Linda és Beata 
megállapították, hogy valószínűleg csontrepedése és szalagszakadása van.
Számára befejeződött a forgatás.

9.

Mintegy másfél órán át tökéletes zűrzavar uralkodott a Csomolhari lábánál. Gillmore 
halálsápadtan tántorgott sátorról sátorra, Mr. Kirkpatrick pedig feltehetően a haját tépte volna, ha 
lett volna neki. Az a pár szál, ami még a koponyája tetején billegett, aligha volt érdemes a 
kitépésre; az első komolyabb szellő is lefújhatta volna. Mindkettőjük arcán ott ült a kétségbeesés: 
ha nem sikerül leforgatniuk a filmet, amelynek az előkészületeibe beleölték a pénzüket, gyakori 
vendég lesz náluk a végrehajtó.
Legalább húszan tartózkodtak már a nagy kelléksátorban, amikor jómagam is beoldalogtam. 
Néhányan Siva körül kuporogtak – még a lábára is jutott belőlük. Siva úgy magasodott fölénk, mint 
a Himalája. Óvatosan a sátor fala mellé húzódtam, hogy ha a megbízhatatlan isten ismét csak 
rakoncátlankodni kezdene, idejében kimenekülhessek a szabadba.
Maga Gillmore is gyanakodva bámult a monstrumra.
– Itt van valahol, Brenner?
– Itt vagyok, Mr. Gillmore – válaszolta Siva sarka mögül a trükkös.
Gillmore a felhők között mosolygó Sivára bökött.
– Biztos, hogy jó helyen vagyunk?
– Legyenek nyugodtak – igyekezett bizalmat kelteni maga iránt Brenner. – Kezemben a 
távirányító.
– Éppen ettől tartok. Nem adná oda nekem?
Brenner megvonta a vállát, és odanyújtotta a producernek a fekete dobozkát. Gillmore 
megnézegette, majd zsebre vágta. Sivának nemigen tetszhetett a dolog, mert mintha árnyék futott 
volna át a képén.
– Azért gyűltünk Össze – kezdte a szövegét Gillmore, miután a távirányító eltűnt a zsebében –, 
hogy megpróbáljunk kiutat találni abból a szarból, amibe bekerültünk. Valamennyien értesültek 
Simone sajnálatos balesetéről...
– A francba is! – kiáltott közbe Countryman. – Én mindig is mondtam, hogy ezek az 
elektronikus szarságok tökéletesen megbízhatatlanok. Nem lennék meglepve, ha felkapná a lábát, 
és ránk taposna!
Önkéntelenül is felpillantottunk a táncoslábú istenre. Siva mind a hat karjával azt mutatta, hogy 
esze ágában sincs bántani bennünket.
– De hát mi a fene történt? — értetlenkedett Garnes. – Nekem még senki nem mondta el. És hol 
van Miss Boyd?
– Beata ápolja.
– Itt... vagyok.
Az ajtóban Simone állt Beata vállára támaszkodva.
– Hogy van, Miss Boyd?
Simone ránk emelte nedves szemét. Mert még mindig potyogtak belőle a könnyek. Legördültek 
az orra mellett az állára. onnan pedig a földre.
– Öngyilkos leszek! – zokogta széttárva a karját. – Nincs valakinek egy jó éles kése, hogy 
magamba szúrhatnám?
– Csillapodj, Simone! – lépett hozzá Kirkpatrick. – Fáj még a lábad?
– Mit gondolsz? – sziszegte a lány. – Hiszen elrepedt a csontom. Nekem ezzel annyi! És 
mindennek ez az őrült az oka!
Hogy ne kételkedjünk benne, kiről lehet szó, Brennerre mutatott. Brenner elvörösödött, és olyan 
kicsire húzta Össze magát, mint egy egérke.
– Ha ez az őrült nem akarta volna mindenáron megmutatni ezt a nagy barmot, nem történt volna 
semmi. Pedig én óvatos voltam, és szabadkoztam, hogy majd máskor, ráadásul meg is kérdeztem 
tőle, hogy nem lesz-e belőle baj. Ez meg csak vigyorgott, és azzal etetett, hogy Mr. Lawrence-t 
ugyan majdnem eltaposta, de az ilyen csinos nőkre, mint én, vigyáz Siva. Hát nem vigyázott! Pedig 
idekuporodtam a ponyva mellé, hogy minél messzebbre legyek tőle. Ez az őrült megnyomott egy 
gombot a távirányítón, mire Siva táncolni kezdett. Éppen úgy, mint egy medve. Röhögni támadt 
kedvem, hiszen tényleg úgy riszálta magát, mint egy lestrapált vásári mackó. Aztán... – elkomorult 
az arca, és a keblére szorította a kezét – egyszerre csak megvadult. Ugrándozni kezdett, és én hiába 
akartam kimenekülni a szabadba, a lábamra taposott. Most aztán itt vagyok... nyomorékon.
A forgatócsoport tagjai vasvillaszemekkel méregették az egyre kisebbre töpörödő Brennert.
– Mr. Brenner?
– Nem tudom, mi történhetett vele – nyögte vérvörös képpel a trükkmester. – Előtte Mr. 
Lawrence volt nálam, és... őt is... hm... azt nem mondom, hogy megtámadta, mert nincs tudata... 
csak éppen...
– Ezek után maga még képes volt a sátorba invitálni Miss Boydot?
– Hiszen megjavítottam! Esküszöm, megjavítottam! Amint Mr. Lawrence elment, ellenőriztem 
mindent, és rá is jöttem a hibára. Kiégett egy relé, így akadályozva volt az információ áramlása...
– Hagyja a süket dumát! – ordított rá Countryman. – Maga veszélybe sodorta a forgatást a 
könnyelműségével, és ezzel valamennyiünk pénzét! Megérdemelné, hogy kiheréljük.
Miss Boyd szaporán bólogatott. Bizony, bizony, az aki megfosztotta egy ölébe hullott 
főszereptől, megérdemli, hogy elveszítse a micsodáját.
– Istenem, istenem! – bőgte aztán Beata vállára borulva. – Az ölembe hullott egy főszerep. Nem 
akartam, és mégis az ölembe hullott. És akkor tessék! Már ki is hullott belőle!
– Jézusom! – nyögte Gillmore. – Mi lesz most?
– Biztos, hogy nem tudod eljátszani, Simone? – kérdezte Countryman. – Amennyire tudok, 
segítek. Bár futni nem tudok helyetted, az kétségtelen.
– Megöltek! – sírta Miss Boyd. – Meggyilkoltak! Nincs valakinél egy kés?
– Beata, kérem, vezesse el Miss Boydot – kérte a szemüveges őrangyalt Kirkpatrick. – És 
lehetőleg ne engedje, hogy kés kerüljön a keze ügyébe.
Miss Boyd távozott, mi pedig ott maradtunk Siva társaságában.
– Nagy baromságot csinált, Kari – mondta Brenner-nek Gillmore. – Most aztán itt állunk 
megfürödve. Mi a csoda ütött magába?
– Talán csak... dicsekedni akartam vele. Elvégre... én csináltam, néha szüksége van az embernek 
egy kis sikerélményre.
– Miért nem nekem szólt? – dörmögte Garnes. – Reggelig simogattam volna a fejét. Tényleg, mi 
a fene lesz most? Ha jól számolom, egyetlen nőnemű lény maradt csak, aki képes lenne arra, 
hogy...
– Nem! – tiltakozott Kirkpatrick. – Ez lehetetlen!
– Én csak mondtam valamit. Rafaela az egyetlen, aki...
– Nem és nem! Itt van Rafaela?
Szerencsére Rafaela nem volt a sátorban. Talán már Ő maga sem hitte, hogy valaki is őt fogja 
javasolni a Siva-film főszerepére.
– Nincs. Hála istennek. Az a helyzet, emberek, hogy Rafaela színvonalát már az is meghaladja, 
amit eddig csinált.
– Majd feltuningoljuk egy kicsit.
Meglepődve fedeztem fel Mr. Garnes arcán egy leheletfinom kis mosolyt. Úgy tűnt, mintha 
valamit tartogatna a tarsolyában..
– Maga megőrült, Garnes – nyögte Gillmore. – Rafaela tehetségtelen, mint... mint – aztán csak 
legyintett egyet. – Azonkívül hogy gondolja? Rafaela játssza az összes női szerepet? Mint a kabuki 
színházban, vagy a kínai operákban? Ha így megy tovább, emberek, nem találunk forgalmazót, aki 
átvenné a tákolmányunkat. Mr. Garnes megsimogatta az állát.
– Mit szólnátok Renata Bellamyhoz? Gillmore dühösen legyintett.
– Ne ostobáskodj, Tom! Renata Thaiföldön forgat.
– Már befejezte. Éppen tegnapelőtt fejezte be.
– Honnan tudod?
– Beszéltem vele telefonon. Véletlenül tudom a számát.
– És?!
– Hajlandó elvállalni a szerepet.
Mély csend hullott ránk. Mintha azt hallottuk volna, hogy Selma Hayek van úton hozzánk, vagy 
maga a nagy Jennifer Lopez.
– Te... honnan... hogyan? – nyögte Gillmore Garnesre bámulva.
– Mikorra lenne itt? – tudakolta Összehúzva eszkimó-szemét Kirkpatrick. – Minden másodperc 
számít.
– Holnap reggel megfelelő lesz?
– Egy nap alatt ideér Thaiföldről?
– Már itt is van. Ismét döbbent csend.
– Ho...ol?
– Timpuban. A szabadságát tölti.
Gillmore felállt, Garneshez lépett, és cuppanós puszit nyomott a homlokára.
Garnes annyira meglepődött, hogy még védekezni sem tudott. Még a második is váratlanul érte, 
a harmadik elől azonban már ügyesen eltáncolt.
– Ez a hála? – nyögte. – Kezem-lábam kitöröm, hogy sikerüljön, amit elterveztünk, s akkor még 
büntetést is kapok érte?
Gillmore felnevetett, és Örömében többször is a combjára ütött.
Ez volt az, amit nem kellett volna.
A következő pillanatban megmozdult felettünk az ég. Dallamos indiai muzsika hangzott fel – 
valószínűleg templomi zene –, Siva pedig táncolni kezdett mellettünk. Felemelte az egyik lábát, és 
leejtette a földre; felemelte a másikat, és azt is mellé ejtette. Úgy mozogtak a kezei, mint a 
szélmalom lapátjai.
Rémült ordítás és visítás töltötte be a sátrat. Menekült mindenki, amerre látott. Engem azonnal 
levertek a lábamról, megtapostak, de szerencsére ki is sodortak a szabadba. Éppen elterültem 
odakint a füvön, amikor Brenner kétségbeesetten kiáltozni kezdett.
– Ne nyomkodja a távirányítót, Mr. Gillmore! Adja ide gyorsan! Ne dobja el, könyörgök, ne 
dobja el! Jézusom, vigyázzon, mert magára lép!
Éppen vissza akartam rohanni a sátorba, de hirtelen elcsendesedett odabent a kiáltozás. Úgy 
látszott, Siva megelégelte a táncot és megpihent.
Legszívesebben ezt tettem volna én is.
Csakhogy az istenek másképpen döntöttek.

10.

Éppen szedelőzködtem volna, hogy néhány kék folttal gyarapodva visszatérjek Geldanba, 
amikor Mikeladze utánam kiáltott.
– Bejönne hozzám egy pillanatra, Leslie? Láttam valamit az arcán, ami nem tetszett nekem.
– Mi újság, Szergo?
– Jöjjön csak be a sátramba, kérem.
Azt hittem, bizalmasan akar velem beszélni, ezért engedelmeskedtem. Ahogy beléptem hozzá, 
nyomban meg is torpantam. A sátor közepén majd másfél méter magas, furcsa szerkezet állt porral 
vastagon beborítva. Felső része egy Üveghengerből és szakadozott gumicsövekből állt, az alsó 
fémtartályból.
Mikeladze megállt az ajtónál, és széttárta a karját.
– Maga szerint mi ez?
Az első pillanatban döbbenet hullámzott át rajtam, aztán megnyugodtam.
– Fogalmam sincs róla. Hogy került ide?
– Én is szeretném tudni.
– Csak azért kérdezem, mert jómagam is kaptam hasonlót.
Mikeladze tágra meredt szemmel nézett rám.
– Mi a fenét akar ez jelenteni?
– Fogalmam sincs róla.
– Életemben nem pipáltam még ilyet! Forgattam már Afrikában, Óceánia bennszülöttei között, 
az azonban...
Nem fejezhette be, mert Mr. Gillmore dugta be a fejét az ajtón. Mondani akart valamit, de 
hirtelen rám esett a pillantása, majd a szerkezetre a sátor közepén. Eltátotta a száját, és Szergora 
bökött.
– Magának... is?
Negyedóra múlva kiderült, hogy majd valamennyi sátorba hozott hasonló ajándékot az 
ismeretlen Mikulás.
Ideje volt visszatérnem a kolostorba.

11.

Geldanban semmi nem változott, amíg távol jártam. Padma Gyamco még mindig ismeretlen 
helyen tartózkodott, de ha már visszatért volna, sem tudott volna segíteni rajtam. Még akkor sem, 
ha akart volna.
Mire leértem a lhakangba, szürkébe váltott a délután. Az imaterem sarkában sötét foltok ültek: a 
közeledő éjszaka hírnökei. Nem kis meglepetésemre Dera szerzetest láttam odabent buzgón 
imádkozni Mahákála isten szobra előtt.
Gondoltam egyet, és magam is mellé ültem. Dera csukott szemmel imádkozott; talán észre sem 
vette, hogy én is ott vagyok mellette.
Mahákála azonban észrevette. Ahogy lecsüccsentem Dera mellé, lelapult a szerzetes 
füstölőjének a füstje – mintha az isten ezzel jelezte volna, hogy felfigyelt az érkezésemre. 
Felemelkedtem, kihúztam egy füstölőpálcikát a zsebemből, és Dera füstölőjének a parazsánál 
meggyújtottam. Amint izzani kezdett, Dera füstölője is felragyogott. Úgy látszik, Mahákála 
szívesen fogadta az áldozatunkat.
Mahákála, vagy ahogy a tibetiek nevezik, Nagpo-cshenpo hatalmas isten; ha megnyered a 
jóindulatát, nem férhetnek hozzád a Tan ellenségei. Ezt bizonyítja az az elefánt is, amelynek a 
hátán áll. Mahakalának is hat karja van, mint Sivának, s mindegyikben rettenetet keltő tárgyakat 
tart: koponyát, purbut, dárdát és egyéb gyilkolószerszámokat. Testét lenyúzott, vérző emberbőr 
fedi, szájából lángot lövell – az egyszerű halandónak, ha csak megpillantja, citerázni kezd tőle a 
térde. Mahákála ennek ellenére nem gonosz isten. Azokkal kifejezetten jóindulatú, akik a szent 
Tanban hisznek, a Tan ellenségeinek azonban jaj, ha megharagszik rájuk!
Magam is buzgó imába mélyedtem Mahákála előtt. Ezzel együtt egyetlen pillanatra sem 
veszítettem szem elől Derát. Arra gondoltam, ha már Mahákála ide vonzott a lhakangba, 
kihasználom az alkalmat, és váltok néhány szót az idős szerzetessel.
Dera nem sokáig ájtatoskodott. Még be sem fejeztem az imámat, váratlanul felpattant, és az ajtó 
felé igyekezett. Utána vetettem volna magam, de az ajtó előtt elkanyarodott, tett egy kunkort a 
teremben, és az egyik sarokhoz ballagott. Amikor megfordult, szenteltvizet tartalmazó kanna volt a 
kezében, és egy kopott pávatoll. Majdhogynem olyan öreg lehetett, mint Ő maga.
Derát az sem zavarta, hogy nem volt víz a kannában. Belemerítette a kopott tollat, és úgy tett, 
mintha vizet szórna a tíz világtáj felé. Óvatosan a falhoz húzódtam, nehogy megzavarjam a 
szertartását. Amikor kész lett a művelettel, gondosan visszahelyezte a bhumpát a sarokba. Ekkor 
jöttem én.
– Üdvöz légy, Dera szerzetes – hajoltam meg előtte. Dera úgy meghökkent, hogy majd leejtette 
a kezében felejtett pávatollat.
– Üdvözöllek... Mahákála! Óh, nagy isten!
Le akart borulni előttem, de még idejében elkaptam a karját, és nem engedtem.
– Nem Mahákála vagyok, rinpócse.
Dera rám pislogott. Hályogos és könnyes volt a szeme – nem voltam biztos benne, egyáltalán 
látja-e az arcomat.
– Nem? – nyögte. – Akkor ki?
– Blobzang rinpócse.
– Kinek az újjászületését tisztelhetem benned?
– Itt lakom, Geldanban.
Mintha valami megmoccant volna Dera agyában.
– A külföldi... rinpócse?
– Én vagyok.
– Mit akarsz... tőlem?
– Segítenél nekem, rinpócse? Dera ijedten pislogott rám.
– Öreg ember vagyok, rinpócse.
Mielőtt tovább tiltakozhatott volna, előkaptam a zsebemből a jegyzetfüzetemet és egy 
golyóstollat. Gyorsan rárajzoltam a legfelső lapjára egy bhumpát. Olyat, amilyet épp az imént tett 
vissza a sarokba.
– Mi ez, rinpócse? Meg tudod nekem mondani? Dera csodálkozva nézett rám.
– Ez egy bhumpa, rinpócse. Szenteltvíztartó. Hogyhogy nem ismered?
– Bár magam is rinpócse vagyok, azért még sok a tanulnivalóm. És ez?
Rárajzoltam a következő lapra egy Ihunbzedet, azaz olyan adománygyűjtő tálat, amit a 
szerzetesek használnak, ha ennivalót kérnek a kolostor számára.
– Adománygyűjtő tál. Ihunbzed – mondta Dera. – Ezt is ismerned kellene.
– És ez?
– Katvanrcegszum – mondta az öreg. – Három ága azt a három bűnt jelenti, amelyet le kell 
győznöd ahhoz, hogy valaha is beléphess a nirvánába. Ez a három a gyűlölet, a vágy, és az 
elvakultság.
A háromágú szigony után rajzoltam egy lángnyelvet is.
– És ez?
– Dkoncogszum – morogta az öreg. – A három drágakő jele. A három drágakő Buddha, a Tan és 
az Egyház. Itt a lángnyelv közepén találsz három köröcskét... azt is rajzold oda!
Odarajzoltam, majd melléfirkantottam azt az üvegedényt, amelyet Mikeladze sátrában láttam.
Azt hittem, Dera gondolkodik majd rajta, hümmög, hasonlítgatni próbálja, de a szerzetes 
azonnal rávágta a választ.
– Kávéfőző.
Eltátottam a számat.
– Micsoda?
– Az az ember... Frenak rinpócse hozta, Régen, nagyon régen. Azt mondta... ezzel lehet jó kávét 
főzni. Én akkor ittam életemben először kávét. Emlékszem, kiköptem. Frenak rinpócse csak 
nevetett, és cukrot szórt bele. így már jobb lett. Akkor megszerettem a kávét. Te is szereted?
– Én is szeretem – mondtam.
– Cukorral?
– Mit mondott még Frenak rinpócse?
– Mit is mondott? Hogy ez a kávéfőző... nem igazán kávéfőző. Csak ő csinált belőle azt.
– Azt nem mondta, hogyha nem kávéfőző, akkor micsoda?
– Mondott valamit, de már nem emlékszem rá, mit. Te miért imádkoztál Mahákála előtt? Ó... 
Mahákála! Ó, Mahákála!
Leborult, fejét a fapadlóra fektette.
Úgy gondoltam, megtudtam néhány érdekes dolgot, egyelőre jobb, ha megelégszem ennyivel. 
Talán egy másik alkalommal többet is megtudhatok tőle.
Meghajoltam az isten előtt, és távoztam.
Abban reménykedtem, hogy nem találok kirakodóvásárt az ágyamon, hogy Nyima nem tart 
éjszakai tibeti órát, és hogy a jeti sem leselkedik az ablakunk alatt.
Ha mindez összejön, és Miss Drinkwater sem próbálja megzavarni lelkem nyugalmát, ma 
éjszaka végre kialhatom magam.
Mahákála azonban nem akarta, hogy így legyen.

12.

Talán említettem már, hogy Geldan kolostora az esték beköszöntével jótékony félhomályba 
süllyedt. Igaz, hogy újabban már villanyvilágítással büszkélkedhetett: a szomszédos kisvárosból 
kapta az áramot. Ott viszont meglehetősen szűkmarkúan adagolták a kolostornak a fényt. Tíz óráig 
még csak-csak világítottak a villanykörték a folyosókon, tíz után viszont már alig pislákoltak. A 
cellákba még ennyi sem jutott a világosságból. Nem tudom, hogy csinálták, de a mennyezetre 
szerelt poros villanyégők fittyet hánytak a fizika törvényeire: hiába ment beléjük az áram, vaksin 
hunyorogtak, mint hülye Billy a tűzijáték alatt.
Kezemet előrenyújtva botladoztam a sötétségbe fulladt folyosón, a felé a pislákoló pontocska 
felé igyekezve, amely nem lehetett más, csak egy haldokló villanykörte. Úgy gondoltam, ha ezt 
elérem, már nem lehet nagy baj. Befordulok jobbra... aztán balra, újra jobbra, és... megkeresem a 
cellámat.
Befordultam jobbra, aztán balra, és ismét jobbra akartam fordulni, amikor egyszerre csak sötét 
árnyék emelkedett fel mellettem. Azt hittem, a jeti, és éppen nagyot akartam ordítani, amikor valaki 
befogta a számat. Egy vékony, de mégis izmos női tenyér.
– Ne ordítson, kérem!
Ezzel együtt valami a derekamnak nyomódott. Nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy kitaláljam, 
micsoda. Valószínűleg nem főzőkanál nyelet nyomott a bordáim alá az ismeretlen.
– Megígéri, hogy nem ordít?
Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy bólintsak– Ekkor elvette a tenyerét a számról, 
de a stukkert nem vette el a bordáimtól.
– Megkérhetném, hogy sétáljon ki velem az udvarra?
– Mi a fenét akar tőlem? – kérdeztem halkan, miközben akkorára nőtt a fülem, mint az elefánté. 
Megpróbáltam rájönni a hangjából, ki lehet az éjszakai támadóm.
Még javában találgattam, amikor kicsit megbirizgálta az oldalamat a fegyvere csövével. – Na?
– Tessék?
– Kitalálta már, ki vagyok?
– Adjon két percet, és rájövök.
– Ne strapálja magát. Én vagyok az, Linda.
– Mire jó ez a cirkusz, Linda?
– Biztos akartam lenni benne, hogy nem veri fel a kolostort.
– Nem verem fel.
– Köszönöm. Nem szeretném, ha Padma Gyamco apát kérdőre vonna bennünket, amiért 
engedélye nélkül bemerészkedtünk a birodalmába.
– Hol van Beata?
– Ne aggódjék, találkozni fog vele. Kérem, jöjjön velem!
– Hova menjek?
– Csak ide, az egyik udvarba. Beata már várja.
– Nem venné el az oldalamtól a stukkerját?
Mutatta, hogy merre menjek. Nem hiába volt korábban az FBI, a CIA vagy a Moszad embere, 
kitűnően kiismerte magát a belső udvarok labirintusában. Azonkívül úgy látott a sötétben, mint a 
macska. Gyorsan haladtunk, de nem mentünk neki semminek. Ha eltévesztettem az utat, megfogta 
a könyökömet és helyrebillentett.
Néhány percnyi gyalogtúra után kijutottunk egy tágas udvarra. Hogy éppen melyikre, fogalmam 
sem volt róla. Akkor, az első forgatásnál úgy ismertem Geldant, mint a tenyeremet; csakhogy azóta 
három év telt el, ezalatt számos kolostorban megfordultam, s ezek annak rendje és módja szerint 
összekutyulódtak a fejemben.
Az udvar szokatlanul csendes volt: sehol sem láttam sétafikáló, diskuráló szerzeteseket. Ebből 
arra következtettem, hogy a legszélső udvarban lehetünk, közvetlenül a démonfal mögött.
– Vigyázzon, ott a kijárat.
– Hova megyünk, mondja már meg!
– Majd meglátja.
Ebben a percben bukkant fel a hold az égen. Még nem világított erősen, de a sötét árnyak máris 
fejvesztetten menekültek előle. Átugorva a széles kőkerítést, megbújtak a fű között rejtező 
mormotalyukakban.
A szabadba vezető kapu tárva-nyitva állt – lakatnak se híre, se hamva. Talán nem is zárták be a 
szerzetesek, talán Linda és Beata nyitották ki.
Abban bíztam, hogy rövidesen vissza is sétálhatok rajta.

13.

Beata ott várt bennünket a kolostortól a Csomolhari lejtőjéig húzódó zöld mező közepén.
– Jó estét, Beata – üdvözöltem.
– Jó estét, Mr. Lawrence – biccentett.
Ekkor fedeztem csak fel, hogy közvetlenül mellette még áll valaki pokróccal letakarva. Először 
gyereknek hittem, aztán rájöttem, hogy aligha élőlény rejtőzhet a takaró alatt.
Linda mögém állt, és bizonyára intett Beátának, mert Beata egyetlen mozdulattal lerántotta a 
takarót a rejtőzködőről.
Ha nem készülök fel lélekben valami vaskos kis meglepetésre, talán fel is kiáltottam volna. Így 
azonban még idejében megakadt a hang a torkomon.
A mező közepében ugyanolyan ismeretlen rendeltetésű szerkezet állt, amilyet Mikeladze 
sátrában láttam, s amelyet magam is lerajzoltam Dera szerzetesnek.
– Látja, Mr. Lawrence? – kérdezte Beata.
– Látja, Mr. Lawrence? – tudakolta Linda. – Látom– mondtam én.
Linda újra a bordáim közé nyomta a stukkerja csövét. Nem túl kíméletesen, sőt még meg is 
forgatta közöttük.
– Ki vele! Mi a fene ez?
Ez már másfajta hang volt. Nem olyan, amilyet idáig használt. Türelmetlen és ideges. Én pedig 
semmit sem utálok jobban, mintha türelmetlen és ideges nők hangtompítós pisztoly csövével 
birizgálják a bordáimat.
– Mi a fene ez? – visszhangozta Beata.
Sóhajtottam, és széttártam a karom.
– Fogalmam sincs róla.
– Nincs?
– Nincs.
– Nem lepődött meg, amikor megmutattuk magának.
– Már láttam ilyet.
– Hol?
– Például Szergo Mikeladze sátrában. Ott találta a sátra közepén.
Idegesen néztek össze. Úgy látszik, nem tudtak róla, hogy Mikeladzét is meglátogatta a Mikulás.
– Tehát már látott ilyet, de nem tudja, mire való.
– Úgy van.
– Akkor miért rajzolta le az öreg szerzetesnek? Akaratlanul is palástom Öbléhez kaptam. A 
jegyzetfüzet ott lapult a helyén.
Ekkor elkövettem egy nagy hibát. Talán azért, mert yidam-védőszellemem szabadságot vett ki 
magának; elhagyta a lelkem mélyét, így nem volt senki, aki figyelmeztessen a helyes útra. 
Letagadtam, hogy bármit is rajzoltam volna Derának.
– Semmit nem rajzoltam le semmilyen öreg szerzetesnek.
Már akkor rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor kimondtam az utolsó szót. Mi lesz, ha 
megnézik a jegyzetfüzetemet?
Ők azonban nem nézték meg. Linda csak mosolygott, elvette a stukker csövét a derekamról, és a 
másik kezével az orrom alá dugott egy papírt.
– Akkor mi a fene ez?
Majd fenékre ültem meglepetésemben. Egy levelezőlap nagyságú fénykép volt nála; a képen én 
látszottam, amint éppen a furcsa szerkezetet rajzolom le Derának. Valószínűleg infrakamerával 
készülhetett nagy távolságból.
Lassan kezdtem belátni, hogy igazi profikkal van dolgom.
– Helyesbítek – mondtam. – Valóban én rajzoltam le az öregnek. De nem tudom, mire való.
Linda nem kérdezte meg, hogy miért hazudtam. Intett Beátának, majd megbirizgálta a 
bordáimat.
– Álljon mellé!
Kétségem sem volt róla, hogy azt akarja: álljak a készülék mellé. Vajon mi a fenének?
Mire felocsúdtam, már a készülék mellett álltam, alig tíz centiméternyire tőle. Szemben velem 
Linda és Beata, kezükben egy-egy megtermett pisztollyal. Szemüvegük elrejtette a szemüket; úgy 
festettek a csillogó holdfényben, mint frissen érkezett földönkívüliek.
– Hé! Hé! – emeltem fel a kezem. – Mit akarnak csinálni?
– Mr. Lawrence – csóválta meg a fejét Linda. – Csalódtunk önben.
– Bizony, nagyot csalódtunk – tette hozzá Beata.
– Miért... csalódtak? – védekeztem. – Én csak...
– Ön jól tudja, mire való a készülék, de nem mondja el nekünk.
– Elmondom. Frenak professzor kávét főzött benne.
– Ki az a Frenak professzor?
Éppen bele akartam kezdeni a mesedélutánba, de Linda leintett.
– Nem vagyunk kíváncsiak a hazugságaira. Nekünk az a véleményünk, hogy ez olyan valami, 
amivel megzavarhatná a forgatásunkat. Igazam van?
– Nincs – tiltakoztam. – Az az igazság, hogy fogalmam sincs róla...
– Mr. Lawrence. Mi egyszer már figyelmeztettük önt. Emlékszik a varjúra?
– Persze hogy emlékszem, de...
– Úgy látszik, nem tanult belőle. Sajnáljuk, nagyon sajnáljuk. Búcsúzzon el tőle, ha akar.
– Kitől? – kérdeztem dobogó szívvel.
– Például ettől a valamitől. De bármitől elbúcsúzhat. És kérem, ne próbálja előrángatni a 
stukkerét, nincs semmi értelme. Linda!
Beata biccentett, és feljebb emelte a fegyverét.
– Ne! – ordítottam a földre bukva. – Neeeee!
A pisztolyok dörögni kezdtek. Én meg ide-oda gördültem a füvön, hogy elkerüljem a golyókat. 
Tudtam, hogy minimális az esélyem, de akkor is tennem kellett valamit.
A golyók ott verték fel mellettem a füvet. Öklömnyi darabokat szakítottak fel belőle, és a 
képembe vágták. Ordítottam, ahogy a számon kifért, és a figyelmeztetés ellenére is a 38-as után 
kapkodtam. Természetesen nem volt nálam.
A felhangzó csörömpölés azt bizonyította, hogy a furcsa tárgyat sem kímélik. Éppen fel akartam 
ugrani, hogy cikcakkban futva megpróbáljak elinalni előlük, amikor a hirtelen beállott csendben 
meghallottam Linda hangját.
– Ez volt az utolsó figyelmeztetésünk, Mr. Lawrence. Ezután már ön következik.
A hang ott forgott körülöttem, majd beleveszett a holdfénybe.
Akárcsak Linda és Beata.

14.

Miss Drinkwater ezúttal egy szürke csíkos pizsamafelsŐben ücsörgött az ágyán. Alul viszont 
nem volt semmi rajta. Csak ahogy jobban odalestem, ahova úgy egyébként nem lett volna szabad, 
vettem észre, hogy azért valami mégiscsak takarja a rejtegetni valót.
Igazán kíváncsi lettem volna rá, vajon van-e még ennél kisebb nadrágocskája is, de jelen 
helyzetemben óvakodtam kérdéseket feltenni neki. Különben is a mikrokozmosz végtelen: nincs 
olyan kicsi, amelynél ne lenne még kisebb.
Miss Drinkwater végignézett rajtam, és elhúzta a száját.
– Hát maga meg hol járt?
– Sétáltam... a mezőn – nyögtem.
– Úgy néz ki, mint akit megkergettek.
– Boldoggá tenne, ha... leülhetnék az ágyamra.
– Nem ülne inkább a székre?
– Tele van... üveggel.
– A fenébe is! Tudna addig állni egy kicsit, amíg ezt az ujjamat befejezem?
Legyintettem, és lecsúsztattam magamról a palástomat. Aztán kisétáltam a folyosóra, hogy 
kerítsek magamnak legalább egy vödör vizet. Mire megkerestem Nyimát, vizet szereztünk és 
megmosakodtam, éjfélre járt az idő, Nyima is észrevehette, hogy nincs valami rendjén velem, mert 
előbb csak óvatosan nézegetett, aztán halkan meg is jegyezte:
– Csak nem démonnal találkoztál, rinpócse?
– Úgy nézek ki?
– Még úgyabbul. Én nézhettem így ki, amikor Methog férje megkergetett.
– Nocsak. Methognak van férje?
– Több is. Egészen pontosan négy. Bár a mai törvények szerint nem lehetne. Csakhogy arrafelé 
fütyülnek a törvényre, Hmpu meg nemigen avatkozik a dolgokba.
Éppen mosakodtam, így hagytam, hadd beszéljen.
– Az a helyzet, hogy Methognak eredetileg két férje volt. Egy első férje, aztán ennek az öccse. 
Ez így szokásos; Nem hallottál még róla?
– De – mondtam szűkszavúan. – Ez a többférjűség.
– Methog első férje hirtelen meghalt. Lecsúszott egy szakadékba. Mire lementek érte, már halott 
volt. Így aztán Methognak csak egy férje maradt. A halott öccse. Érted, rinpócse?
– Értem.
– Ő meg nem tudta eltartani Methogot. Fiatal is volt még... ezért hozzájárult, hogy Methog 
feleségül menjen az öcs unokatestvéréhez. Érted?
– Értem.
– Csakhogy... annak is volt két testvére. Így Methog-nak ezzel négy férje lett. Egyszer betértem 
hozzájuk – egy kis üzleti ügyem volt velük –, őszintén mondom, nem tudtam melyikük a férje és 
melyikük a másféle rokon. Na, amikor eljött az este, Methog mutatta, hogy feküdjek mellé az 
ágyba, mert csak ott jutna nekem hely. Férfiember ekkor éppen nem volt a környéken, csak 
asszonyok meg gyerekek. Tényleg nem volt máshol hely, rinpócse, így ha nem akartam az utcán 
tölteni az éjszakát, le kellett feküdnöm Methog mellé. Azt tudnod kell, hogy mivel szerzetes 
vagyok, nem érinthetek asszonyt, ezért csak az alvás kedvéért feküdtem oda. Komolyan mondom, 
rinpócse. El is aludtam gyorsan, majd arra ébredtem, hogy ráznak. Négy férfiember állt az ágyam 
felett baltával. Még szerencse, hogy tudok olvasni a szemekből, rinpócse. Nos, én akkor azt 
olvastam ki belőlük, hogy jobb lesz, ha ugrok egy nagyot. Egyenesen ki az ablakon. Hatalmasat 
estem, rinpócse, de legalább az életemet megóvtam. A szomszéd faluig kergettek azok az 
eszeveszettek. Pedig egyfolytában kiáltoztam, hogy ártatlan vagyok! Ők meg csak kergettek. Én 
nézhettem ki akkor így, mint most te, rinpócse.
Fél órába telt, amíg egészen megnyugodtam.
Nyugalmamnak meg is lett a jutalma. Mire visszatértem a cellámba, Miss Drinkwater már fejére 
húzott takarója alatt pihent. Üvegei egytől egyig eltűntek az ágyamról.
Úgy gondoltam, öt perc múlva már alszom is, de a tunhuangi ezer buddhák nem akarták, hogy 
könnyű legyen az éjszakám.
Mint ahogy Miss Drinkwater sem akarta.

15.

Ismét csak a szent lótuszvirág kihuzigált szirmait számláltam, hogy elaludjak, amikor megszólalt 
Miss Drinkwater. Rémületemre olyan friss volt a hangja, mintha délután három lett volna. – 
Alszik?
– Már majdnem – mondtam.
– Szóval még nem. Tudja, mi történt a mai napon?
– Micsoda? – sóhajtottam, belenyugodva a változtathatatlanba. Úgy látszik, ezen az éjszakán is 
társalognom kell vele.
– Színésznő lettem.
– Gratulálok.
– Most gúnyolódik?
– Egyáltalán nem. Valóban gratulálok. És kit alakít, ha szabad kérdeznem?
– Én leszek az a nő... akit elrabol a jeti. Mert ismét elrabol valakit. Nem a főszereplő leszek, de 
azért ez is szerep. Maga szerint... meg tudok majd felelni az elvárásoknak?
– Szerintem meg.
– Szerintem meg nem.
– Miért ilyen kishitű?
– Mert... nincs semmilyen tapasztalatom.
– Milyen tapasztalatra gondol?
– Hát... például... mielőtt a jeti elrabolna, van egy jelenetem Mr. Countrymannel. Érdekes 
jelenet.
– Igazán? És mit kell csinálnia?
– Hát éppen ez az. Csókolóznom kell vele.
– Menni fog.
– Nem fog menni.
– Miért ne menne?
– Mert.;. hiszen tudja. Ezért azt kérdezem magától...
– Nem!
– Hiszen még nem is tudja, mire akarom megkérni.
– Sejtem.
– Csak arra, hogy... gyakoroljuk egy kicsit. Csak technikailag gondolom. Félek, hogy Mr. 
Countryman észreveszi rajtam, és... szóval nem szeretnék leégni.
– Sajnálom, Augusta – mondtam határozottan. – Nem megy.
– És ha... kicsit tovább is mennénk?
– Mennyire tovább?
– Kicsit.
– Konkrétan?
– Hát tudja... amikor utoljára... maga mindenfelé nyúlkált, és... szóval, én nem engedtem, maga 
meg megsértődött. Emlékszik?
Naná, hogy emlékeztem! Lehet azt elfelejteni?
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy most... de igazán csak az ügy érdekében, kissé engedékenyebb is lehetnék.
– Annyira fontos magának, hogy eljátszhassa azt a nyúlfarknyi szerepet?
– Azt hiszem, igen.
– Meg tudná mondani, miért?
– Mert... ez a disszertációm része. Meg akarom mutatni, hogy egy kutató, amilyen én is vagyok, 
bizonyos helyzetekben hogyan viselkedik. Ez egy... szociológiai probléma.
Akárhogy is túráztattam az agyam, nem tudtam felfogni, miért jelentene az amatőr színjátszás 
szociológiai problémát, de nem volt időm hosszasabb fejtörésre, mert Miss Drinkwater folytatta a 
puhításomat.
– Nem gondolta meg?
– Nem.
– És ha... szépen megkérném rá?
Kidugta az egyik lábát a takarója alól. A holdfény éppen rásütött, én meg véletlenül éppen arra 
néztem. El akartam fordulni, de akkor meg arra gondoltam, hogy esetleg megsérteném vele.
Miss Drinkwater kidugta a másik lábát is. Sőt kissé még oldalra is húzta a takaróját.
Ismét csak szemembe tűnt a tenyérnyi, alig ruhadarab. Behunytam volna a szemem, de valami 
nem engedte. Mintha egy gonosz isten füstölőpálcika-véget dugott volna a szemhéjam alá. 
Akárhogy is próbálkoztam, képtelen voltam leereszteni a pilláimat.
Miss Drinkwater várt egy kicsit, aztán amikor nem moccantam, dühösen lerúgta magáról a 
takaróját.
– Jól van. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.
Mielőtt még elgondolkodhattam volna szavai mély értelmén, kicsúszott a takarója alól, és – 
hipp-hopp! – mellettem termett
– Így ni! – mondta hozzám simulva. – Dobjon ki, ha tud.
Önkéntelenül is elhúzódtam tőle. Yidam-védőszellemem ekkor felébredt a lelkem mélyén mély 
szundikálásából. Felriadt, és örömteli hangon kiáltozni kezdett. Nem tudtam, milyen nyelven 
kiáltozik, talán a védőszellemek nyelvén, mindenesetre azt véltem kiérezni a hanghordozásából, 
hogy ne késlekedjek megragadni a kedvező alkalmat.
Miss Drinkwater mindeközben tovább nyomult, és megsimogatta az arcom.
– Ugye, megteszi?
Olyan kedves szeretetreméltósággal kérlelt, hogy igazán udvariatlanság lett volna 
visszautasítanom.
– Figyeljen ide – suttogta. – Tegnap... amikor megcsókolt... az nagyon tetszett nekem. Nem 
lehetne ugyanúgy?
Éppen szemben velem egy kézzel festett thankáról, tekercsképről, Congkapa, a nagy 
vallásreformer nézett le ránk. Ő volt az a kompromisszumot nem ismerő, elv-hű szerzetes, aki a 
lámavallás addig gyakorolt, úgynevezett vörös süveges változatát alaposan megreformálta. A vörös 
süvegesek többnyire varázslók voltak, azonkívül úgy jártak le-fel a nőnemű lények a 
kolostoraikban, mint a kóbor kutyák a piacon. Hogy aztán éjszakánként mik történtek a szerzetesi 
cellák mélyén, arról leginkább a ma már többnyire romokban heverő régi kolostorok épségben 
maradt falai tudnának beszélni. Mindenesetre a keménykezű Congkapa rendet vágott a gazban: 
szigorú regulát alkotott, melynek értelmében tilos a szerzeteseknek nőnemű lényekkel bárminemű 
kapcsolatot is fenntartaniuk.
Nos, Congkapa, ez a szigorú szerzetes, mintha bátorítón rám kacsintott volna a thankáról.
Miss Drinkwater bájos mosolya mellett ez volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy döntöttem, hogy 
nem utasítom el a kérését. Elvégre Bob McKinley azért bízta rám, hogy tanítsam.
Miss Drinkwater kiváló tanítványnak bizonyult. Addig a pontig könnyedén eljutottunk, ahova az 
elmúlt alkalommal. Itt sokáig el is időztünk – jóval tovább, mint szerettem volna. Jó néhány perc 
elmúltával aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy valamelyest tovább is lépjünk.
Nem tudom, említettem-e már, hogy Miss Drinkwater ezúttal szürke csíkos alig pizsamát húzott 
éjszakára– Úgy gondoltam, hogy a hirtelen melegre váltott idő feleslegessé teszi még ezt is.
– Hé! Mit csinál? – kérdezte megszeppenve, amikor kísérletet tettem a csíkos felső 
eltávolítására.
– Maga mondta, hogy kissé... továbbléphetünk.
– No de ilyen... gyorsan?
– Hamarosan reggel lesz.
– Jézusom... én akkor is túl gyorsnak találom. Nem pihenhetnénk egy kicsit? Egyébként nem 
értem, miért.., kellene... kellene... levennem? Látja, már... el is szakadt. Inkább kibújok belőle... 
Most meg mit csinál...?
– Maga mondta, hogy.
– Én már nem is tudom, mit mondtam... Azt hiszem, vissza kellene lépnem a további... 
kíváncsiskodástól. Jaj, Istenem... azért ezt nem mondtam... komolyan... egyáltalán nem mondtam... 
komolyan... Hihihi...
– Mit nevet? – hökkentem meg.
– Csak az... idegességtől van... És csiklandoz is egy kicsit... Nem lehetne, hogy csak úgy, mint 
az előbb...
– Nem.
– Jól van, nem akartam megbántani... csak olyan furcsa... én még soha... nekem még soha... és 
mindjárt leesem az ágyról... Muszáj az alsót is? Nem tudom, miért ragaszkodik hozzá... Vigyázzon, 
kitöri a lábam... jaj, mit csinál, jaj... mit csinál... jaj... ennyire... azért nem akartam... de most már... 
meg ne sértődjön nekem... jaj, meg ne sértődjön!!! Mindent meg szeretnék tanulni... mindent!!!
Hát ha mindent nem is, de azért sokat tanult ezen az éjszakán.

16.

Hajnal felé arra ébredtem, hogy fázik a lábam. Miss Drinkwater úgy becsavarodott a takarómba, 
hogy nekem alig hagyott belőle valamit. Gyengéden kicsavargattam – persze egyedül és kizárólag 
az volt vele a célom, hogy hozzájussak végre a takaróm feléhez.
Igyekeztem nagyon óvatosan mozogni, de mindhiába – így is felébredt. Rémülten nézett rám, 
majd amikor eszébe jutott az éjszaka elmúlt része, elégedetten rám mosolygott.
– Köszönöm – mondta utánozhatatlan bájjal. – Ez még hiányzott a tapasztalataimból. Most már 
nyugodtan eljátszhatom a szerepemet.
Meg akartam fordulni, de olyan szorosan simult hozzám, hogy félresikerült a hadművelet.
– Mondanék valamit – suttogta a fülembe.
– Mondd – morogtam rosszat sejtve.
– Tudod, hogy miből áll egy tudományos értekezés?
Hajnal felé közeledtünk, amikor általában nem szokás tudományos értekezésekről beszélgetni. 
Főleg az ágyban.
– Miből? – kérdeztem.
– Nem is sejted?
– Holnap majd eszembe jut.
– Késő. Én most megmondom neked. Bevezetésből, tárgyalásból és befejezésből.
– Úgy van – mondtam. – Már emlékszem.
– Vegyük úgy, hogy amit te... meg én... izé... az
egy tudományos értekezés volt. Bizonyos gyakorlati elemekkel illusztrálva.
– Jól van, vegyük úgy.
– Úgy gondolom, hogy a szigorú szerkezetnek megfelelően az a rész... amin... hm... túlestünk, az 
volt a bevezetés. Te mit gondolsz?
– Nem is tudom – dünnyögtem.
– Márpedig így van. Ez pedig annyit jelent, hogy a tárgyalás még hátravan. És a befejezés is.
– Nem lehetne... mondjuk, elosztani a három részletet?
– Elosztani? – csodálkozott. – Hogyan?
– Mondjuk, holnap következne a tárgyalás, holnapután a befejezés...
– Szó sem lehet róla! – csapott a takarónk tetejére. – A tudományos értekezéseket egyszerűen le 
kell rohanni!
– Te ezt honnan tudod?
– Olvastam. Ha halogatja az ember... kijön a gyakorlatból, és soha nem készül el vele. Éppen 
ezért azt javaslom, hogy mielőtt még a gyakorlati munka kárára menne a sok habozás... 
következhet a tárgyalás!
És következett.
A vörös hajnal első sugarai a manifal tetején ültek már, amikor befejezést nyert a tudományos 
mű.
Volt bevezetés, tárgyalás és befejezés.
Ez utóbbi kissé később, mint kellett volna.

17.

Közvetlenül reggeli után elváltak az útjaink. Miss Drinkwater lesétált a filmesekhez, hogy 
megtudakolja, mikor folytatódnak a felvételek. Joan és Bob bevették magukat a könyvtárba. 
Jómagam úgy döntöttem, hogy Nyima társaságában meglátogatom a kutatóállomást. Nyima nem 
mutatott különösebb lelkesedést: láttam rajta, szívesebben venné, ha a forgatócsoport körül 
lebzselhetne. Mindazonáltal szorgalmasan cipelte azt a pokrócba csavart edényt, amelyet a jetitől 
kaptam.
Ruth White doktornő örömmel fogadta az érkezésünket. Amikor leültünk vele szemben a 
szobájában, nagyot sóhajtott, és a naptárára nézett.
– Fogalmam sincs róla, hogy fogom kibírni a hátralévő időt. Életemben nem láttam még ilyen 
egészséges társaságot. Néha már azon kapom magam, hogy azt kívánom: bárcsak betegedne meg 
valamelyikük, hogy gyógyíthassam. Apropó... nincs valami baja?
Magam helyett Nyimát ajánlottam. Szegény Nyima majd összecsuklott rémületében, amikor 
közöltem vele, hogy a doktornő meg kívánja vizsgálni. Vad tiltakozásának csak az vetett véget, 
hogy Ruth ünnepélyesen megígérte: nem nyúl hozzá.
Eme kis közjáték után kicsavartam a pokrócból az üvegedényt, és feltettem elé az asztalkára.
A doktornő hátrahőkölt, amikor megpillantotta.
– Mi a fene ez?
– Ezt szeretném megkérdezni magától.
– Tőlem? Miért éppen tőlem?
– Gondoltam, hátha tudja, micsoda. Ruth doktornő megrázta a fejét.
– Még sosem láttam hasonlót. De miért ilyen koszos?
– Mert... lehet vagy harmincéves. Ruth doktornő nem volt ostoba.
– Lehetséges, hogy köze van a négy professzor halálához?
– Lehetséges.
– Nem valami bőbeszédŰ, hallja-e!
– Mondanék én többet is, ha tudnék.
– Hogy került magához?
– Ahogy a mumifikálódott tudósok. Valaki nekünk ajándékozta.
– A jeti?
– Ki más?
Még egyszer megnézegette a furcsa szerkezetet. Olyan alaposan, hogy néha még az orrát is 
odaértette az üveggömbhöz. Végül csalódottan megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs róla, micsoda. Egy biztos: folyadék keringett benne. Látja itt ezt a tartályt? 
Tegyük fel, hogy egy hőforrással melegítették...
– Milyen hőforrásra gondol?
– Talán benzinnel vagy petróleummal tápláltak egy égőt... Elektromos áram akkor még nem volt 
errefelé. Azonnal meg is győződhetünk róla.
Dicsértem az eszem, hogy felhoztam hozzá a készüléket. Magam bizony aligha gondoltam volna 
arra, amire ő. Bár azt még mindig nem tudtam, hogy mi lesz akkor, ha többet is megtudunk róla.
Ruth doktornő kihúzott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és a legalsó üveggömb alá dugta. 
Húzogatta rajta egy kicsit, majd felém mutatta. A zsebkendő szürke lett a portól.
– Látja?
– Piszkos – mondtam.
– Nem az a fontos. Látja a koromszemcséket is? Ahogy jobban megnézegettem a szürke port, 
valóban fekete szemcséket fedeztem fel benne.
– És ez... mit jelent?
– Hogy helyes volt a feltételezésünk. Ez alatt a gömb alatt egy fémtartály helyezkedhetett el, 
amelyet alulról melegítettek. Az üveggömbre ráragadt néhány koromszemcse a lángból.
– Hm. És mi következik mindebből?
– Hogy ezt a szerkezetet használták valamire. Nem csak ideszállították, hogy majd esetleg 
kísérleteket végezzenek vele, hanem használták is.
– Jó lenne tudni, hogy mire.
– Majd Mr. Hewitt megmondja.
Mr. Hewitt azonban nem mondta meg. Sőt Bo Larsson sem tudta megmondani, pedig ő 
nézegette legtovább. Abban viszont mindketten egyetértettek, hogy kémiai vagy biológiai 
laboratórium része lehetett.
– Legalább tíz-tizenöt ekkora készülék volt még abban a laboratóriumban – mondtam az 
összetört, szétlőtt, darabjaira hullott szerkentyűkre gondolva.
– Mennyi? – hökkent meg Hewitt. – Abban az esetben... tekintélyes nagyságú labor működhetett 
itt valahol.
– Gondolja, hogy ebben az épületben? Mr. Hewitt megrázta a fejét.
– Itt biztosan nem. Bár nem ismerem részleteiben az akkori munkát... elképzelhetetlennek 
tartom. De végül is miért érdekli ez magát?
– Azt gondoltam, hogy az önöké, és esetleg... el szeretnék helyezni valamilyen múzeumban.
Bo Larsson, aki mindeddig a készüléket nézegette, megcsóválta a fejét.
– Fogalmam sincs róla, micsoda. De van egy ismerősöm Svédországban, biológus az illető. 
Egyszer meglátogattam a laboratóriumában. Ott láttam hasonló készülékeket.
Kiderült, hogy nincs senki a kutatóállomáson, aki konyítana valamit is a biológiához.
Bo Larsson tovább csóválgatta a fejét.
– El sem tudom képzelni, hogy mi a fenét csinálhattak itt azok, akiké ez az akármi volt. Az 
ismerősöm például csirketápok előállításával foglalkozott. Az volt a dolga, hogy minél 
hatékonyabb csirketápot fejlesszen ki.
– Csirketenyésztés a Himalájában?
Bo Larsson széttárta a karját, majd távozott. Láttam rajta, hogy a rejtély nem hagyja nyugodni. 
Abban reménykedtem, talán sikerül valamit kiokoskodnia.
Nekem sikerült. Felkerestem Ed Norman professzort.

18.

Ahogy a professzor megpillantott, udvarias mosoly ült ki a képére.
– Fáradjon be, Mr...
– Lawrence – segítettem neki.
– Fáradjon be, Mr. Lawrence, és foglaljon helyet. Ezúttal miben lehetek a szolgálatára?
Csak akkor fordult borúsra a képe, amikor Nyima is felbukkant mögöttem a pokrócba csomagolt 
talánnyal.
Intésemre ügyesen kiszabadította a szerkentyűt a burkából. Ed Norman szemét úgy vonzotta a 
furcsa formájú üvegedény, mint a madárét a kígyóé. Egyszerűen nem volt képes elfordítani róla a 
tekintetét.
– Mi az... ördög ez?
– Azért jöttem magához, hogy megtudjam. Norman professzor idegesen pislogott rám.
– Miért éppen hozzám?
– Mert... ez egy régi készülék. Lehetséges, hogy már sehol sem dolgoznak ilyennel. Norman 
savanyúan elmosolyodott.
– Ez az öregség átka. Jó, hogy mamutcsontokat nem hoz. Egyébként fogalmam sincs róla, 
micsoda. Minek kellene lennie?
– Talán egy biológiai laboratórium részének.
– Hol találta?
– Véletlenül jutott hozzám.
– Csak ez az egy?
– Ez az egy – füllentettem.
Norman professzor mintha megkönnyebbült volna.
– Hogyhogy véletlenül?
– Valaki... belebotlott, majd nekem adta. Itt, a Himalája tövében nem túl gyakran talál hasonlót 
az ember. Arra gondoltam, hogy harminc évvel ezelőtt a maguké lehetett.
– Badarság! – legyintett a professzor. – Mi soha nem használtunk ilyet.
– Biztos benne?
– Na hallja! Ha használtunk volna, tudnék róla. Most pedig, ugye megbocsát, Mr. Lawrence...
Intettem Nyimának, hogy csavarja vissza a pokrócba a készüléket.
Norman professzor megköszörülte a torkát.
– Mi a szándéka... vele? – kérdezte mintegy mellékesen, a pokrócra bökve.
– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Lehet, hogy megtartom– Érdekes darab. Elviszem 
Európába, hátha meg tudják mondani, micsoda.
– Arra gondoltam, hogy... itt hagyhatná nekem.
– Önnek? – csodálkoztam. Norman zavart képet vágott.
– Még nem említettem magának, de gyűjtöm a régi laboratóriumi eszközöket. Szép 
gyűjteményem van belőlük odahaza... Ilyen még nincs... és tulajdonképpen tetszik nekem a 
formája. Esetleg... ha úgy gondolja, fizetnék is érte. A régiségpiacon biztos megér néhány dollárt.
Úgy tettem, mintha mérlegelném az ajánlatát.
– Megtisztel, professzor úr, és önnek is ajándékoznám... csak éppen furdal a kíváncsiság, hogy 
mi a fene lehetett?
Norman elvörösödött a méregtől.
– Nem mindegy az magának? A formája a lényeg, nem az, hogy mit kotyvasztottak benne!
– Engem mégis érdekelne. Tudja mit, megkérdezem Harris professzort is. Hátha...
Ekkor váratlan dolog történt. Ed Norman felugrott, és megpróbálta kirántani Nyima kezéből a 
csomagot.
– Adja már ide! A fenébe is, adja már ide! Mi az ördögért akar maga mindent tudni!
Nyima nem adta, így aztán jó kis huzakodás kezdődött. Egyelőre nem avatkoztam bele. Vártam, 
hogy mikor tér magához Norman.
Ez aztán gyorsan be is következett. Néhány sikertelen kísérlet után feladta a harcot. Lehajtotta a 
fejét, és megtörölgette gyöngyöző homlokát.
– Bocsásson meg, kérem – mentegetődzött leroskadva egy székre..–. Rettenetesen fel tud 
bosszantani az emberi... makacsság... Sajnos, nincsenek rendben az idegeim. Jó néhány évet 
töltöttem a Himalájában, illő, hogy lassan szedjem a sátorfámat. Higgye el, Mr. Lawrence, Harris 
professzor sem tud többet nálam. Azonkívül... azt hiszem, kissé többet is ivott a kelleténél.
Ez utóbbit készséggel elhittem neki. Úgy döntöttem, ezúttal eltekintek a Harris professzorral 
folytatandó egyoldalú társalgástól.

19.

Megkértem Nyimát, hogy vigyázzon az udvaron az edényre, jómagam pedig visszasétáltam a 
doktornőhöz. Ruth White a vizsgálószoba egyetlen ágyán ült, és almát evett. Amikor megpillantott, 
elégedetlenül megcsóválta a fejét.
– Mondja, miért hergel maga engem?
– Én hergelem? – hökkentem meg. – Mivel?
A doktornő behajította az almacsutkát a szemétkosárba, és szomorúan felsóhajtott.
– Hát a jelenlétével, kedvesem! Ha csak magára nézek, felforr bennem a vér. Csak egy nadrágot 
látok magam előtt, amit gyorsan le lehet vetni.
– Hát ez nem valami hízelgő rám nézve – húztam el a számat.
– Ha nem lennék olyan, amilyen vagyok, elkapnám, berángatnám az ágyamba, és egy jó hétig ki 
sem ereszteném belőle. Csakhogy, sajnos, én egy régimódi, hülye tyúk vagyok. Nekem érzelmek 
nélkül nem megy. Ahhoz meg túl keveset találkoztunk, hogy beleszeressek magába. Ámbár... lehet, 
hogy úgy sem menne. Maga nem az esetem.
– Miért, milyen az esete?
– Inkább arról beszéljen, mit akar tőlem, ha már a nyomomba szegődött?
– Szeretném használni az internetjét.
– Csak egy vonalunk van. Hewitthez kell fordulnia.
– Önnek is?
– Nekem nem.
– Akkor mi lenne, ha maga használná?
– Tűnjön el, maga gonosz csábító! Vagy várjon csak... inkább én tűnök el. Cirka egy óra múlva 
visszajövök. Addig azt csinál itt amit akar. Na, viszlát. Ő elment, én munkához láttam.
Amikor visszajött, már az ágyán ültem, és azt az almát eszegettem, amit a szekrényében 
találtam.
Közben pedig egyfolytában dicsértem az eszem, amiért az internethez fordultam.

20.

Az internetről nyert értesüléseim szerint Norman és Harris professzorok régtől fogva ismerték 
egymást – egészen pontosan egyetemista koruk óta. Barátságuk pedig minden bizonnyal a 
börtönben született. Merthogy Harris és Norman egyetemi éveik alatt többször is sittre kerültek. 
Nem közönséges bűnözőkként, hanem a természetvédelem, a globalizációellenesség, és ki tudja 
még, minek a megszállottjaiként. Első – néhány napos – elzárásukat egy, a Kereskedelmi 
Világszervezet nápolyi ülése idején tartott tüntetésnek, majd az ezt követő randalírozásnak 
köszönhették. Nem kis erőfeszítések árán sikerült megtalálnom a vallomásukat is. A fiatal Ed 
Norman azt a kijelentést tette a bíróság előtt, hogy csak azért lett egyetemi hallgató, mert majdani 
tudását a világ reakciósai ellen kívánja fordítani. A bíró kérdésére, hogy kit tart annak, felsorolt 
néhány intézményt: ipari üzemeket, kereskedelmi szervezeteket, hírlapokat. Két nappal később 
Harris ugyanezt tette. A bíróság figyelmeztetésben részesítette Őket, és kitiltotta Olaszországból.
Ezután elszabadult a pokol. A két fiatalember mintha megvadult volna. Törtek-zúztak, 
gépkocsikat gyújtottak fel, Molotov-koktélokat hajigáltak, rendőröket dobáltak meg kővel. 
Mindezekért tizennyolc alkalommal csukták be őket. Természetes, hogy felkerültek valamennyi 
biztonsági hivatal listájára, s a legtöbb forró helyre be sem engedték őket. Legutolsó, emlékezetes 
hőstettük egy atomhulladékot szállító vonat elleni támadás volt. Odaláncolták magukat a sínekhez, 
és csak erőszakkal sikerült eltávolítani őket. Mindezeken kívül ellenezték az abortuszt, a klónozott 
növényszaporítást – úgy általában mindent, ami a természet úgynevezett megerőszakolását 
jelentette volna.
Összesen tizennyolc börtönbüntetésüket öt év alatt sikerült összeszedniük. Ezután viszont 
mintha megszűntek volna létezni. Soha többé semmilyen erőszakos cselekmény nem volt a 
terhükre írható. Mindketten elvégezték az egyetemet – környezetvédelem és biológia szakon –, 
majd állást vállaltak. A Himalájába pályázat útján kerültek.
Amikor White doktornő visszatért, már csak az almára koncentráltam.
– Nos? – kérdezte a doktornő. – Széna vagy szalma?
– Megtaláltam, amit kerestem – mondtam.
– Számomra is kereshetne valamit – fintorgott. – Ha már megette az almámat.
– Készséggel – ajánlkoztam. – Mit óhajt tőlem? Mit keressek magának?
A doktornő mélyet sóhajtott.
– Leginkább egy szexpartnerrelenne szükségem. De gyorsan. Most pedig tűnjön el, mert nem 
állok jót magamért!
Eltűntem.
Amíg a kolostor felé lépegettünk, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy őserdei 
liánokközékeveredtem, amelyek a lábam köré fonódtak. Mintha valami azt súgta volna a lelkem 
mélyén, hogy talán nem is egyrétegű az ok, amely a gyilkosságokat kiváltotta. Arról már voltak 
elképzeléseim, hogy a négy professzort miért Ölték meg, de hogy miért kellett meghalnia Nina 
Travoltának, el sem tudtam képzelni. Hacsak...
Intettem Nyimának, hogy szedje a lábát, majd jó tízpercnyi gyaloglás után behúzódtunk egy 
sziklatömb mögé. Nyima aggódva figyelte a mintegy kilométernyire fekvő kutatóállomást, és a 
fejét csóválgatta.
– Vesd le a palástodat, Nyima! – szóltam oda neki.
Nyima nem volt ostoba: pontosan tudta, mit akarok csinálni. Amíg lehúzta magáról, én is 
levetettem az enyémet. Szerencsére, nem messze a sziklától, néhány halálra ítélt, alacsonyra nőtt 
bokor dacolt az időjárással. Levágtam róluk a késemmel néhány hosszabb ágat, és az egyiküket 
Nyimának nyújtottam. Nyima bólintott, és elégedetten felvihogott.
Nekem már közel sem volt ilyen vihogós a kedvem, de azért csak tettem a dolgom. 
Megpróbáltam az ágak segítségével azt a látszatot kelteni, hogy én magam vagyok a köpönyegben. 
Bár a kóró ágai nemigen voltak alkalmasak egy nehéz kaftán elviselésére, egyelőre még nem törtek 
le. Lassan, óvatosan kidugtam a tákolmányt a sziklatömb mögül. Nyima ugyanezt tette a másik 
oldalról.
Bár fogalmam sem volt róla, mit láthatnak odafentről, reménykedtem benne, hogy nem túl sokat. 
Talán csak köpenyeink élénk színét. És a fejfedőinket, amelyeket ugyancsak kidugtunk a szikla 
mögül. Arra gondoltam, hogy aki felülről néz bennünket, azt hiheti: a szikla oldalához dőlve 
pihenünk. Ezen a terepen ritka a levegő, gyakrabban meg kell pihennie a vándornak.
Nem kellett soká várnunk. Alighogy elhelyezkedtünk a szikla mögött, olyasféle zajt hallottunk, 
mintha egy megbuggyant harkály esett volna neki a kőtömbnek. Nyima bólintott, és még kisebbre 
húzta össze magát.
– Lőnek, rinpócse – mondta megszeppenve. – Ezek ránk lőnek, rinpócse!
Ez volt a helyzet fehéren feketén.
Valóban ránk lövöldöztek.
Jó lett volna tudni, hogy kik.

21.

Odalent a domboldalban állt a bál. Alighogy Nyima kíséretében beléptem a sátrak közé, máris 
nekem rontott valaki. Méghozzá háttal. Az egyik sátorból penderült ki, mintha kidobták volna.
Ahogy leperdült rólam, nekiesett a sátor falának, majd onnan a földre hullott.
– Ezt még megkeserülöd! – kiáltotta dühösen. – Fogom a bőröndöm, és már itt sem vagyok! 
Velem ne szórakozzon senki! Maga meg vegye le rólam a csizmáját! Te jószagú úristen, mit 
keresnek ezek a fickók a táborunkban?
Jim Countryman volt a békétlenkedő. Lehajoltam hozzá, és felemeltem. Countryman hördült 
egyet, majd barátságosabb kifejezést varázsolt a képére.
– Köszönöm, szentatyám. Nem mondták még magának, hogy ez itt magánterület? – A képembe 
bámult, majd nyögött egyet. – A fenébe is, maga az? Azt hittem, valamelyik haverja a kolostorból. 
Mi a fenének taposott rám?
– Észre sem vettem – védekeztem. – Valahogy a csizmám alá kerülhetett a keze.
– Ilyen az én sorsom – panaszkodott a hősszerelmes. – Előbb az élet tapos meg, aztán maga. Aki 
szerencsétlen, azt az ág is húzza.
– Magát például most miért húzza?
– Renata Bellamy miatt.
– Az ki?
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, már meg is világosodott az agyam. Ő fogja Nina 
Travoltát helyettesíteni.
– Kapiskálja már?
– Ő lesz a partnere.
– Hát ez az! Éppen ez az!
– Nem tetszik talán a dolog?
– Neki nem tetszik.
– Micsoda?
– Inkább kicsoda. Egészen pontosan én. Végignéztem Jim Countrymanen. Jóképű, izmos
srác volt, nem az a selyemfiú–fajta. Igaz, szokott nyavalyogni éppen eleget, de hát nem ebben a 
környezetben született. Annak, aki megszokta a napi többszöri meleg fürdőt, nem könnyű 
hozzászoknia, hogy legfeljebb egy dézsa áll a rendelkezésére, s abból is előbb ki kell kotornia a 
döglött egereket.
– Mi nem tetszik magán?
– Például, hogy magasabb vagyok nála.
– Azt hittem, hogy a nők azt szeretik, ha a férfiak magasabbak náluk.
– De nem Renata Bellamy. Istenem, miért kellett szegény Ninának meghalnia?
Jó kérdés volt, sajnos egyelőre még nem tudtam válaszolni rá.
– Miért baj az, ha magasabb a kisasszonynál? – tudakoltam tovább.
– Mert utálja, ha kisebbségi érzése van. Rá ne hajoljon senki csókolódzás közben. Ezt mondta. 
így aztán meg kell fogyasztanom magam.
– Megrogyasztani?
– Vagy én rogyok meg, vagy ő áll rá valamire. Tiszta röhej. Azonkívül meghatározta, hogy 
hányszor és mikor kell fogat mosnom.
Ez már Nyimának is sok volt. Félrefordult, miközben rázta a röhögés.
– Nincs itt a papír, amit kaptam tőle – széttéptem dühömben –, de kívülről tudom; ha akarja, 
felmondom. Ekkor és ekkor fogmosás, jöhet az első próba, aztán fogmosás, a második próba, aztán 
így tovább. Esküszöm, dilis a csaj.
– Azt hittem, ismeri.
– Dehogy ismerem! Most látom életemben először.
Remélem, egyúttal utoljára is. De ez még mind semmi. Lenyelte a szövegem felét.
– Lenyelte?
– Á, ezt csak úgy képletesen mondom. Közölte, hogy nem lehet több szövegem, mint neki. A 
maga barátnője most éppen azon dolgozik, hogy annyi legyen az egyik, mint a másik. Esküszöm, 
nem beszámítható!
– Mit fog tenni ezek után?
– Maga mit tenne a helyemben? Fogok egy taxit, és lelépek. Nem hagyok hülyét csinálni 
magamból.
– Errefelé ritka a taxiállomás.
Jim Countryman égnek emelte a karját, és talán azt akarta mondani, hogy megvárja, amíg 
létesítenek egyet a domboldalon, de abban a pillanatban kinyílt annak a sátornak az ajtaja, amelyből 
kihátrált, és felbukkant az ajtónyílásban Mr. Gillmore feje.
– Gyere be, Jim.
– Eszem ágában sincs.
– Kérlek, gyere be. Tárgyaljuk meg a dolgot. Te is engedsz, mi is engedünk. Meglátod, 
megegyezünk.
– Jól van – mondta hirtelen támadt engedékenységgel Countryman. – Nekem nem érdekem, 
hogy leálljon a forgatás, vagy hogy szart csináljatok nélkülem. Száz dollár minden kihúzott szó.
– Huszonöt. Countryman legyintett egyet.
– Lásd, kivel van dolgod. A francba is, de fáj a kezem! Nem tudott volna egy kicsit vigyázni?
Szemrehányó pillantást vetett rám, majd eltűnni készült a sátor mélyén.
Mentem volna tovább, de Countryman hirtelen visszafordult, és a sátrak gyűrűje felé intett.
– Mr. Lawrence... valaki az éjszaka bemászott hozám.
– Látta, hogy ki volt? – húztam Össze a szemem.
– Éppen ez az, hogy nem láttam. Éjszaka aludni szoktam. Bár most, hogy ez az eszeveszett tyúk 
ide keveredett, gyakran lesznek álmatlan éjszakáim. Reggel, ahogy felkeltem... hm... találtam 
valamit a sátram közepén. Lindának és Beatának már meg is mutattam, de talán nem teszem 
rosszul, ha önnek is szólok róla.
– Mit talált? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Azt csak a jó isten tudná megmondani. Tulajdonképpen egy üveggömböt. Először azt hittem, 
földgömb, régen csináltak ilyet, egyszer játszottam is egy filmben, azt hiszem, a Grant kapitány 
gyermekeiben, abban nézegettek ilyen földgömböt. Beleraktak egy lámpát, és ha felkapcsolták, 
világított az összes ország. Először azt hittem, ez is ilyen, de nem, erre nincs felfestve semmi.
– Átlátszó?
– Eredetileg az volt, mára azonban förtelmesen összekoszolódott. Ettől ki is vagyok egy kicsit. 
Csak nem akarnak engem is kinyírni? A rendőr, Rüpel, vagy hogy hívják, biztosított ugyan róla, 
hogy valószínűleg ostoba tréfa áldozata vagyok, vagy valamelyik helyi rajongóm akart 
megajándékozni vele... bár fel nem foghatom, mi az ördögöt csinálhatnék egy ilyen üveggel? Hát 
csak ezt akartam mondani.
Becsukódott mögötte a sátor ajtaja.

22.

Kötelességemnek éreztem, hogy meglátogassam Miss Boydot. Útközben megszabadultam 
Nyimától, ami nem ment nehezen, hiszen ő is szeretett volna megszabadulni tőlem. Észrevettem, 
hogy a jámbor szerzetes, éles eszű kereskedő és elcsapott sofőr egyre nagyobb érdeklődéssel 
viseltetik a filmművészet iránt. Amikor aztán felajánlottam neki, hogy menjen, és keressen 
magának egy jó kis helyet, ahonnan figyelemmel kísérheti a rövidesen megkezdődő forgatást, 
elvigyorodott, és már csak a hátát mutatta felém.
Simone Boyd a sátrában pihent, felpolcolt lábbal, elkeseredett képpel.
– Jöjjön csak, jöjjön! – kiáltott ki a ponyván keresztül, miután én is a ponyván keresztül szóltam 
be hozzá. – Ki tudja nyitni az ajtót?
Addig matattam, amíg kinyitottam.
– Hogy van? – kérdeztem lecsüccsenve mellé.
– Ebesont beforr – sóhajtotta. – Legalábbis remélem. Nézzen csak oda!
Arra néztem, amerre mutatta. Végül észrevettem a sátor falához támasztott helyes kis mankót.
– Brenner ajándéka. Saját kezűleg faragta. Nem akármilyen fickó.
– Nagyon ki van ütve? – kérdeztem kezembe fogva a kezét.
Miss Boyd a vállamra hajtotta a fejét, és sírni kezdett.
– Istenem, hát persze, hogy ki vagyok ütve! Hiszen ez egy óriási buli lett volna. Én kaptam meg 
Travolta szerepét. Én! Érti? Én! Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megtudtam. Tudom... 
nem illik ilyet mondani, de hát nem én öltem meg! Azzal is tisztában vagyok persze, hogy engem is 
veszély fenyegetett.
– Miből gondolja?
– Istenem, hát vannak olyan barmok, akik a művészekre utaznak. Miért Ölték meg John 
Lennont, miért öltek meg néhány rap-sztárt, miért üldözték és fenyegették Bo Dereket? Mert 
valakikben megbuggyant valami, és... mit tudom én! Az életemet is odaadtam volna azért a 
szerepért. Micsoda rohadt szerencséje van ennek a Bellamynak! Álomszerep Thaiföldön, 
álomszerep Bhutánban. Én meg itt rohadok, mert még haza sem tudok menni. Ráadásul már félek 
is. Amíg a szerepálomra gondoltam, nem sikerült felszínre bukkanniuk a félelmeimnek, most 
azonban, hogy lőttek a szerepnek, félek.
Igazán vonzó jelenség volt, ahogy ott panaszkodott a vállamon. Szűk tréningruhában volt, amely 
alól kidomborodtak gömbölyű idomai.
– Ne féljen, de legyen óvatos.
Lekapta a fejét a vállamról, viszont tovább szorongatta a kezem.
– Kérem, Leslie, nem akarna velem aludni? Kicsit megfordult velem a világ. Miss Drinkwater
után ő is?
– Ne értsen félre – hűtötte le arcom pirulását. – Nem arról van szó. Egyelőre túlságosan fáj 
ahhoz a lábam, hogy tornamutatványokra gondoljak. Arról van szó, hogy ha egy éjszakát itt töltene 
velem, talán megnyugodnék. Még mindig előttem van Nina Travolta arca. Miért kellett meghalnia 
annak a lánynak? És tudja, mi a legmegdöbbentőbb? Hogy itt már mindenki elfelejtette. Két napja 
történt, két napja még itt járt közöttünk, de ma már senki nem beszél róla. Mintha nem is lett volna, 
vagy tíz évvel ezelőtt ölték volna meg. Arra gondolok... hogy így védekezünk valamennyien. Ha 
nem gondolunk rá, talán meg sem történt a szörnyűség. Pedig Nina Travoltát megölték. És lehet, 
hogy engem is meg akartak ölni. Leslie kedves, szörnyű kimondanom, de valaki... talán a jeti, 
rendszeresen bejár a sátramba.
– Honnan veszi ezt?
– Láttam az éjszaka.
– A jetit?
– Csak az árnyékát. A sátor falán. Erősen sütött a hold, és egyszer csak felbukkant a sátorfalon.
– Milyen volt?
– Tisztára a King-Kong. Nagy fej, széles váll, hosszú karok.
– Szörnyű lehetett.
– Az is volt. Villámgyorsan bebújtam a takaróm alá. Arra gondoltam, reggel lemegyek a 
gurkhákhoz, és megkérem őket, hogy őrizzék a sátramat. Tudja, a nepáli katonákra gondolok. Le is 
bandukoltam hozzájuk, de amikor öt méterre megközelítettem a táborukat, meggondoltam a dolgot. 
Ott ültek a fickók egy kupacban a tábortüzük körül, és engem figyeltek. Feléjük botladoztam, majd 
többször is elestem, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy felálljon a mellől a rohadt tűz mellől, és 
segítsen rajtam. Csak ültek és figyeltek. Olyan kifejezéstelen volt az arcuk, mintha álarcban 
lennének. Nem mosolygott egyikük sem, csak néztek, és ültek a kicseszett tüzük körül. Én még 
sosem láttam ilyen fickókat. Ezeknek nincsenek érzelmeik?
– Bizonyára vannak, csak nem mutogatják őket.
– Hát jól el tudják rejteni, az biztos! Brenner szerint még ma is a brit hadsereg legfélelmetesebb 
katonái. Igaz ez?
– Igaz.
– Ezek is... katonák?
– Már leszereltek.
– Tudja, ahogy ott álltam, és néztem őket, arra gondoltam, hogy... talán még jobban is félnék, ha 
velük őriztetném magam. Így aztán szó nélkül megfordultam, és visszajöttem a sátramba. Akkor 
már inkább a jeti.
– Ott hagyta abba, hogy felbukkant a havasi ember árnyéka a sátor oldalán, maga meg bebújt a 
paplana alá. Ezzel vége is lett a kalandnak?
Miss Boyd szomorúan megrázta a fejét.
– Bejött hozzám.
– Jézusom! Mikor?
– Amikor a paplan alatt voltam. És... itt hagyott valamit. Nézzen csak be abba a sarokba!
Felálltam, és a szemközti sarokhoz léptem. Nem kellett soká keresgélnem benne, hogy 
megtaláljam a jeti ajándékát.
Ugyanazt a ki tudja, mire használható üveggömböt, amit Jim Countryman alig tíz perccel ezelőtt 
írt le nekem.
Ez is piszkos volt, mintha évtizedek óta nem használták volna.
Lehet, hogy éppen harminc éve?

23.

Gillmore olyan ideges volt, hogy attól tartottam, jelenlétemben üti meg a guta. Még nem láttam 
embert, akinek úgy forogtak volna a szemei, mint az övéi. Ráadásul vérben forogtak. Kénytelen 
voltam feltételezni, hogy szemernyit sem aludt az éjszaka.
Amikor meglátott, felém tárta a karját.
– Jöjjön, ember, és vigasztaljon meg! Sosem volt még nagyobb szükségem egy baráti hangra. 
Éppen Countryman volt nálam. Akar egy whiskyt?
Mire felocsúdtam, már két pohár állt előttünk, színültig töltve.
Gillmore úgy eresztette le a torkán, hogy még csak meg sem mozdult közben a gigája. Jómagam 
már óvatosabban bántam vele: megszagolgattam, megízlelgettem, és csak aztán ittam egy kicsit 
belőle. Ismeretlen márka volt, még sosem ittam ilyet, pedig a felirata szerint Skóciában készítették. 
Gillmore-nak feltűnt, hogy alaposan megnézegetem az üveg címkéjét.
– ízlik?
Valóban ízlett. Kellemes volt, jó aromájú, érzett rajta a tölgyfahordó zamata, amelyben érlelték.
– Nem ismerem ezt a márkát – mondtam.
– Meghiszem azt – bólintott Gillmore. – A rokonaim készítik.
– Rokonai élnek Skóciában?
Gillmore elégedetten simította ketté a bajuszát.
– Az egész pereputtyom ott él. Az egyik nagybátyámnak van egy kis whiskyfőző üzeme. Ezer 
palacknál nem csinál többet évente. Annak is én viszem el a javát. Vannak haverjaim, akik már 
nem is isznak másfélét.
– Jó a haverjainak.
– Van egy felesleges üvegem. Elviszi?
Ezzel aztán a pirospozsgás, ősz bajuszú Gillmore be is lopta magát a szívembe.
– Úristen! Mekkora fába vágtam a fejszémet, amikor elhatároztuk Medforddal, hogy újra 
forgatjuk a Sivát! – csóválta meg a fejét a producer. – Pedig számítanom kellett volna rá, hogy nem 
megy könnyen a dolog. Csupán birizgáló kalandnak fogtam fel a dolgot. Na és, természetesen, egy 
kis bevételi forrásnak. Tudja, hogy az emberek már nem borzonganak semmin? Csináltam jó 
néhány horrort: nekem elhiheti. Régen, ha csak megjelent egy nyúlfogú vámpír a képernyőn, az 
egész mozi összeszarta magát – bocsánat a profán kifejezésért –, de ez az igazság. Ma meg már az 
sem izgat senkit, ha premier plánban trancsíroznak fel egy kis árvát motoros sövényvágó fűrésszel. 
Tudja, mi hergeli fel manapság az embereket? Aminek valóságszaga van. Azért aratnak ezek az 
idióta valóságshowk is. Mert a hiszékeny, aranyos néző azt hiszi, valóban a valóságot, és nem 
megrendezett komédiát lát. Ezért gondoltunk arra – Kirkpatrick és én –, hogy ha még egyszer 
leforgatjuk a filmet, mindenkinek eszébe jut a mögötte meghúzódó, szó szerint véres valóság, és 
tódulni fognak a vérlesők a mozikba.
– Még tódulhatnak.
– Hát persze... csak éppen túl kell a forgatást élnem. Ha cinikus és érzéketlen rohadék lennék, 
még azt is mondanám, hogy tulajdonképpen jól jött nekünk Nina halála. Csak sajnos... mégsem jött 
jól. Tudja, mi vár ránk odahaza? Vizsgálatok tömege. Merthogy itt mégiscsak gyilkosság történt, 
akár megtalálják a tettest, akár nem. Bár, ahogy azt a Rüpel hadnagyot elnézem... Na, mindegy. 
Pokolian sajnálom Ninát, üvölteni tudnék a fájdalomtól. És a félelemtől is, hogy vajon ki 
következik? Mert valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy folytatásos filmet forgatok; a második 
részt, amelyben megismétlődnek az első rész borzalmai. Bár akkor legalább nem rohangált a 
forgatócsoport körül ez a féleszű jeti a még féleszűbb ajándékaival. Ezt nézze meg!
Az asztal alá nyúlt, és előkotort valahonnan egy penészes bőrtokot. Nagyon úgy nézett ki, 
mintha távcső tokja lett volna.
– Látja?
– Hogy került magához? Gillmore széttárta a karját.
– Én is szeretném tudni. Feltehetően ez is a jeti ajándéka. Ma reggel találtam az ágyam mellett. 
Ez pedig azt jelenti, hogy a bestia szüntelenül itt kószál körülöttünk. Bármikor megölhet bárkit.
– Miért nem rendeli ki a tábor őrzésére a gurkhákat?
– Mert nem vállalják. Azért.
– És ha megfizeti őket?
– Akkor sem. Félnek a jetitől, ez az igazság. Látta azokat a fickókat? Ha akarja, nézze meg őket. 
Azt hinné az ember, hogy az ördögtől sem tartanak.
– Hányan vannak?
– Harmincan. Valamennyien egy faluból. Tapasztalt partizán- és terroristavadászok. Számtalan 
rossz embert megöltek már, és számtalan túszt szabadítottak ki. De a jetivel nem kezdenek ki. 
Állítólag odahaza nekik is megvan a maguk jetije. Félnek, hogy az ő jetijük megtudja, és bosszút 
áll a szeretteiken.
– Nepál messze van.
– Szó szerint azt mondtam én is nekik. Tudja, mit válaszoltak? Hogy a jetik nagy távolságból is 
képesek beszélgetni egymással. Ha ennek a jetinek az akarata ellen tesznek valamit, a jeti 
szétkürtöli a hírt, a nepáli jeti megtudja, és betör a falujukba. Elhurcolja az állataikat, talán még a 
kisgyerekeiket is. Ezért éjszaka nem mozdulnak el a tüzük mellől, és ha látják is a jetit, úgy 
tesznek, mintha nem látnák. Hozzájuk tehát nem fordulhatok. Egyet természetesen megtehetnék: 
feladom a harcot, és véget vetek a forgatásnak. Csakhogy nekem akkor végem, Mr. Lawrence. 
Nemcsak, hogy tönkrementem, hanem be is csuknak. Maximum a börtön belsejéről forgathatnék 
filmet. Akkor meg inkább a halál. Ezt mondja különben Medford is. Nem akar belenézni? 
Belenéztem a penészes tokba. Valóban távcső volt benne. Üvegén vastagon ült a por és a penész. 
Attól tartottam, ha kihúzom belőle, darabokra hullik a bőrtok.
– Ez a fickó akar valamit tőlünk. Talán azt, hogy menjünk innen a fenébe.
– Ha ő a tettes.
– Ki más? Már arra is gondoltam; ha nem sikerül leforgatnunk a filmet, összeszedem az 
ajándékait, és régiségboltot nyitok belőlük. Csakhogy ahhoz meg nem elég régiek.
– Én is hozzájárulok valamivel a boltodhoz, Basil. Medford Kirkpatrick állt az ajtóban, vállán 
egy hosszúkás tokkal, amely minden bizonnyal egy lőfegyver tokja volt.
A tok szürke volt a penésztől, akárcsak Kirkpatrick arca az idegességtől.
Nem kellett mondania semmit.
Szavak nélkül is tisztában voltunk mindennel.

24.

A három Morris úgy viharzott át a sátrak közé ékelődő kis terecskén, mint a himalájai szelek. 
Amint megpillantottak, körbefogtak, és Összevissza kiáltoztak, mintha megütötték volna a bhutáni 
lottó főnyereményét.
Ezt különben aligha tehették volna, lévén, hogy Bhutánban közismerten nincs lottó.
– Olyan boldogok vagyunk, Mr. Lawrence! – lelkendezett Vékony Morris, aki pedig a 
legszófukarabb volt valamennyiük között. Még hosszú hajtincseit is a kalapja alá gyűrte nagy 
örömében. – Ön aztán szerencsét hozott nekünk!
– Igazán? – csodálkoztam. – Miben?
– Komolyabb szerepet kaptunk, mint eddig. Miss Drinkwater felismerte a képességeinket. 
Szerinte többre vagyunk hivatva, mint amit ránk bíztak idáig.
– És... mit kell csinálniuk? – kérdeztem gyanakodva.
– Kimentenünk a vízből Miss Bellamyt. Hallotta, hogy hajnalban megérkezett?
– Miféle vízből? – hökkentem meg. – Hiszen itt nincs is víz!
– Van a patakban – mondta Kicsi Morris, furcsa grimaszokat vágva. – Utálom a vizet, de nincs 
más megoldás. Mindhármunknak be kell ugranunk a patakba.
– Melyik patakba?
– Amelyik a falu mellett folyik. Ahol legutoljára forgattunk.
– Oda bizony – bólogatott Kövér Morris is. – Még bizonyos vígjátéki elemeket is beleviszünk a 
mentésbe. Egész éjszaka ezen dolgoztunk.
– Kivéve, amikor a fickót kergettük – tette hozzá Kicsi Morris.
– Miféle fickót? – bámultam le rá.
– A szőröset. A jetit.
– Maguk... a jetit kergették?
– Ja. Kergettük.
– És... miért kergették?
– Mert benézett a sátrunkba. És be is dobott valamit.
– Ja – helyeselt Hosszú Morris. – Bedobott.
– Mit dobott be?
– Egy baltát.
– Baltát? – tátottam el a számat.
– Ja. Egy baltát.
– Magukra támadt vele?
– Azt éppen nem – mondta Kövér Morris megigazgatva a hasán vastag bőrövét. – Csak bedobta. 
A sátor közepére.
– Meddig kergették?
– Fel a hegyoldalon. Ott aztán eltűnt a szőrmókja. Erről jut eszembe, hogy Dibdint is ki kell 
húznunk a vízből.
– Ez is a forgatókönyv része?
– Ez nem. Őt azért kell kihúznunk, mert ha nem húznánk ki, belefulladna. Dibdin nem tud úszni.
Tovább folytattuk volna a csevegést, ha fel nem tűnik a közelünkben a bicegő Miss Boyd. A 
három Morris egyszerre kapta le széles karimájú westernkalapját.
– Jó reggelt, Miss Boyd.
– Jó reggelt, fiúk.
– Hova-hova, Miss Boyd?
Ekkor vettem csak észre, hogy Miss Boyd sárga színű mappákat szorít a hóna alá. Miss Boyd 
szomorúan ránk mosolygott. – Megyek növényeket gyűjteni. Tegnap néhány... nagyon érdekes 
darabot... láttam. Azokat...
Szeme elé kapta a kezét, amitől a mappák lepotyogtak a fűre. A három Morris egymást 
túllicitálva kapkodta fel. Nekem már csak egyetlen egy jutott belőlük. Mire felemelkedtem, Miss 
Boyd már Kövér Morris vállán sírdogált, aki óvatosan a haját simogatta.
– Azért ez még nem a világ vége, Miss Boyd. Az a fontos, hogy nem esett komolyabb baja a 
lábának. Legközelebb majd ön kapja a főszerepet.
Miss Boyd hálás pillantásokat vetett rájuk, majd mindegyiket arcon puszilta.
Rám is rám nézett hívogató tekintettel, de én nem mentem közelebb hozzá.
Attól tartottam, ha közelebb megyek, növényt gyűjteni is elmegyek vele.
Így hát mozdulatlan maradtam, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre szemrehányó 
pillantásait.
Miss Boyd megtörölgette a szemét, és elsántikált.
Úgy látszott, nem óhajtja megtekinteni a forgatást.
Ezen egyébként nem csodálkoztam.

25.

Alighogy a három Morris elviharzott, Mr. Garnes bukkant fel a sátrak között Dibdin 
társaságában. Mr. Garnes egyfolytában mondta a magáét. Dibdin viszont csak bólogatott és 
hallgatott. A rendező cirka tíz másodpercenként túrt szőke, göndör hajába, és tett olyan mozdulatot, 
mintha messzire akarná hajítani a kezében szorongatott forgatókönyvet.
– Ha más mondaná, nem hinném el! – hallottam már messziről a hangját. – Ha más mondaná, 
kiröhögném érte. A kuplerájos madam állása nyugalmas munka az enyémhez képest. Maga látja, 
Dibdin, hogy mi történik velem?
– Látom – dörmögte Dibdin.
– Tegnap odajön hozzám Mr. Kirkpatrick, hogy Tom, az a helyzet, hogy változott a 
forgatókönyv. Jól van, mondom, ha változott, hát változott. Két óra múlva jön Mr. Gillmore, hogy 
sorry, Tom, ismét változott a forgatókönyv. Jól van; mondom, ha változott, hát változott. Ma reggel 
ismét jön Mr. Kirkpatrick, hogy változott a forgatókönyv. Erre földhöz vágtam a papírjaimat, és azt 
mondtam, hogy így nem lehet dolgozni. Tudja, hol forgattunk volna?
– A domboldalban – mondta Dibdin.
– És tudja, hol forgattunk volna a ma hajnali értesülésem szerint?
– Azt nem – mondta Dibdin.
– A sziklák között, jóval feljebb.
– Értem – mondta Dibdin.
– És tudja, hol forgatunk jelen értesüléseim szerint?
– Hol? – kérdezte Dibdin.
– A patakban. Vagy folyóban. Vagy folyamban. Már telepítik is oda a gépeket.
– Folyó... ban? – hökkent meg Dibdin.
– Mit van úgy oda tőle?
Dibdin elsápadva vakargatta meg karfiolfüleit.
– Én nem tudok úszni.
– Majd megtanul – legyintett Garnes. – Van még fél órája. Az a lényeg, hogy csak egyre kell 
vigyáznia.
– Mire? – nyögte Dibdin.
– Hogy mindig maga legyen felül, a víz meg alul. Akkor nem lesz baj. Ha mégis az lenne, a 
Morrisok kihúzzák a partra a holttestét. Felírom, ha akarja, hogy hova kéri a temetését. Mellém is 
lehet. Mert én meg infarktusban dobom fel a talpam, nem is vitás. Ez a Miss Drinkwater tönkretesz 
bennünket. Naponta írja át a forgatókönyvet. És tudja, mi a feneség, Dibdin?
Dibdin annyira megrémült a közeljövőtől, hogy talán meg sem hallotta a kérdést.
– Hogy egyre jobb lesz. Ezt kénytelen vagyok beismerni. Az a lány érti a dolgát.
– Nem lehetne mégiscsak a parton? – dadogta Dibdin.
Garnes meghökkent.
– Mit?
– Hát, hogy én a parton... maradjak. Megteszek mindent, csak a vízbe ne kelljen mennem.
– Beszéljen Miss Drinkwaterrel. Gyerünk, ember, mert nekem még kamerapróbát kell tartanom!
Úgy mentek el, hogy szerencsére nem vettek észre.
Vagy nem akartak észrevenni.

26.

Kora délutánba hajlott az idő, mire megkezdődhetett a forgatás. Szerettem volna beszélni 
Augustával és Brennerrel, de bárhol is kerestem őket, csak a lábnyomukat találtam. Méghozzá szó 
szerint. A majd térdig érő fűben jól látszottak a folyó felé haladók nyomai. Egyedül Nyimát sikerült 
elkapnom, aki egy szikla tövében éppen az igazak álmát aludta. Leültem mellé, hogy megvárjam, 
amíg magától felébred. Dolgom nem volt, akár magam is elszundíthattam volna, ha nem féltem 
volna tőle, hogy átaluszom a forgatást.
Alig üldögélhettem tíz percig a kéklő égre bámulva, amikor hirtelen akkorát ordított valaki 
mellettem, hogy azt hittem, megáll tőle a szívem.
– Jaaaaj! A jetiiiii! Mahákála segíts!
Szerencsére csak Nyima ordítozott. Felriadt álmából, és amikor megpillantott, azt hitte, a jeti 
ücsörög mellette.
– Jaj, de megijesztettél, rinpócse! – nyögte. – Akkor ijedtem meg ennyire utoljára, amikor 
Methog ágyában arra ébredtem, hogy ott állnak a férjei baltával felettem.
Nyima szerencsémre mindennel tisztában volt. Amíg én a színészekkel beszélgetve 
megpróbáltam rájönni, miért ölhették meg Miss Travoltát, ő a forgatási helyszíneken csellengett, és 
mindent az eszébe vésett, amit aztán hajlandó volt megosztani velem.
– Miss Drinkwater egy zseni – mondta rajongó képpel. – Először is, gyorsabban tanul tibetiül, 
mint te.
– Honnan tudod, hogy én milyen gyorsan tanultam? – kérdeztem némiképpen megsértődve.
– Ne haragudj, rinpócse, de még most is ejtesz hibákat. Nem gyakran, de néha ejtesz.
– Na és Miss Drinkwater?
– Ő nem. Amit egyszer megtanul, azt nem felejti el. Egyetlen ilyen embert ismertem életemben, 
rinpócse!
– Hm. És ki volt az?
– Én, rinpócse. Egyetlen nap alatt képes voltam kívülről megtanulni egy vastag könyvet.
– Ezen kívül még miben zseni Miss Drinkwater?
– Úgy megírta a forgatókönyvet, rinpócse, hogy mindenki fenékre esett tőle. Mr. Garnes szerint 
Buddha is forgatókönyvírónak teremtette. Ezért aztán át kellett rendezni a helyszíneket. Láttad 
volna, hogy a három Morris rinpócse milyen boldog volt, hogy kihúzhatják Miss Bellamyt a vízből. 
Mikeladze rimpócse dühöngött ugyan egy kicsit, de végül ő is megbékélt. Már fel is építették az 
állványt a patak mellett. Megnézzük a forgatást, rinpócse?
Aggódva csengett a hangja, mivel attól tartott, hátha kitaláltam valamit, ami miatt nem tekintheti 
meg a nem mindennapi látványosságot.
– Megnézzük, Nyima.
– Rendben van, rinpócse. Olyan helyet keresek neked, hogy még az isteneknek is kedvük telne 
benne.
– Honnan tudod, hogy az istenek kedvelik a filmforgatásokat? Lehet, hogy túl profán nekik. 
Nyima, a felszentelt láma, erre csak legyintett.
– Ne féltsd te, rinpócse, az isteneket. Szeretik Ők a látványosságot... és a szép lányokat is.
– Ezt meg honnan veszed?
Nyima felemelte a kezét, és számolni kezdett az ujjain.
– Először is... itt vannak például az újévi ünnepek, vagy Padmaszambhava mester, a lámahit 
tibeti elterjesztőjének az ünnepe. Ilyenkorkerülnek sorra a csam táncok, amint azt te is tudod. A 
szerzetesek álarcot tesznek a fejükre, és táncruhákba Öltöznek, hogy megjelenítsék a mestert, amint 
a démonokkal harcol. Mi ez, ha nem látványosság? Ami pedig a szép lányokat illeti... ki kell 
mondanom, rinpócse, hogy magának Buddhának, azaz Sziddhárta hercegnek, mielőtt Buddha lett 
volna, jó néhány felesége és ágyasa volt. Vagy nézzük a yab-yumot gyakorló isteneket. 
Mindegyiküknek megvan a női megfelelője, akikkel... hm... bizonyos rituális gyakorlatok 
kíséretében felszabadítják a bennük rejlő szent erőt. Tehát biztos lehetsz benne, rinpócse, az 
isteneknek nem lesz ellenükre a forgatás.
Nyima úgy ismerte a helyszínt, mint a tenyerét. Addig-addig kanyarogtunk a végtelennek tetsző 
mezőn, az elefántnyi sziklák között, amíg végre megtaláltuk a helyünket. Egy, a talajszintből 
kiugró, mintegy tíz-tizenöt méter széles és ugyanilyen hosszú, lapos sziklából álló plató fehéredett 
a zöld hegyoldalon. Valamikor régen, a földtörténeti korok valamelyikében, egy kőlemez úgy 
gondolhatta, jobb helyet keres magának, mint ahol eddig pihent. Talán egy vulkán késztette a 
kalandra, vagy a kőzetlemezeket tologató hatalmas erő–mindenesetre addig izgett-mozgott, amíg 
sikerült megindulnia. Talán egészen a hegy lábáig csúszott volna, ha meg nem fogja valami. Egy 
még nála is hatalmasabb kőlemez léphetett a tyúkszemére. Ennek a kalandos kedvű lemeznek a 
végén jelölte ki a leshelyünket Nyima.
– Meg vagy elégedve, rinpócse?
Még ha akartam volna sem ágálhattam volna a hely kiválasztása ellen. Majdnem közvetlenül 
alattunk látszott a forgatás helyszíne; szemben velünk, öt-hatszáz méternyire a felvevőállvány, azon 
túl egy kis sínpár. Lakókocsik helyett sátrak fogadták magukba a forgatáshoz készülődő 
színészeket.
Nyima benyúlt palástja öblébe, és két darab szárított sajtot húzott elő belőle. Az egyiket nekem 
adta, a másikat rágni kezdte. Kellemesen kesernyés ízű, valószínűleg jaktejből készített sajt volt, 
csontkeményre szárítva. Vigyáznom kellett, ha nem akartam egy óvatlan harapás következtében 
búcsút mondani néhány fogamnak. Nyima nem törődött a fogaival, mert vidáman rágta a sajtot. 
Közben egyre magyarázott, a forgatás helyszínére mutogatva.
– Látod, rinpócse, ott a patak. A jeti a sziklák közül jön... Miss Bellamy a patak partján ül, majd 
megfürdik. Volt egy kis vita, hogy miben fürödjön. Miss Drinkwater először azt írta, hogy 
meztelenül... de aztán mégiscsak a fürdőruha mellett döntöttek. Garnes rinpócse akarta így. Azt 
mondta, hogy akkor a gyerekek nem nézhetik meg, és ez sok pénzveszteséget jelentene. Ott 
leselkedik majd Countryman rinpócse, aki előbb csak nézi, majd vele fürdik... Ekkor jön a jeti. Mr. 
Countryman elmenekül, vagyis elfut a puskájáért, Miss Bellamy beleesik a vízbe, az ár elragadja, 
de a három Morris kimenti, majd üldözni kezdik a jetit. Mr. Countryman meg is sebesíti a 
puskájával. Ezután következik.
Mondta volna tovább, de a tábor felől felhangzott a már ismert hangszóróbeli hang.
– Halló, fiúk, halló, lányok, megkezdjük a mai napot. Mindenki kész van?
A rövid csend arra utalt, hogy a válaszokat hallgatja. – Akkor jó... Aki véletlenül nem lenne még 
a helyén, kérem, csipkedje magát egy kicsit! Hol vagy, Jim?
– Itt vagyok.
– Renata?
– A helyemen.
– Jól van. Renata indul. "O
És az általam még sosem látott, híres-nevezetes Renata Bellamy indult. Kisétált a patak partjára. 
Annak ellenére, hogy hajnalban érkezett Timpuból, nem látszott fáradtság a mozgásán. Ilyen 
messziről nem láthattuk jól az arcát, de biztos voltam benne, hogy boldog mosoly ül rajta. Milyen 
is lehetett volna, amikor a világ legszebb helyén készült pancsikálni.
Renata leért a vízpartra, majd megtorpant. Kezét a csípőjére tette, és a vizet fürkészte.
– Jól van – hallottuk Garnes hangját. – Hajolj a víz fölé, és nézz bele.
– Mi a szart nézzek benne? – kérdezte egy hangszóró.
– Csak nézz bele, édes. A vizet nézd... hogy tiszta-e.
– Annak látszik.
– Jól van, édes. Dugd bele az ujjad.
– Melyiket?
– Válassz egyet a tízből.
– Bedugtam. Hideg.
– Csak egy kicsit kell majd belecsobbannod. Emeld fel a fejed. Úgy... Vigyázz, megy a kocsi!
A kis kocsi megindult a sínen. Mikeladze ült az egyik kameránál, és egészen közelre furikázva a 
lányhoz, az arcát filmezte.
– Jól van. Elég, Szergo.
– Most mit csináljak?
– Megfordulsz, és vágyakozva végigsimítasz magadon. A csípődön, a lábadon, a kebleden. 
Ezzel azt akarod kifejezni, hogy minden porcikád vágyakozik egy kis fürdés után.
– Jól van, vágyakozva simogatom magam.
Miss Bellamy valóban elkezdte simogatni magát. Túl messze voltam ahhoz, hogy melegem 
legyen tőle.
– Jim, oké?
– Oké.
– Renata, most visszamész a sziklához, ahonnan elindultál. Vigyázz, hogy kint legyen a fél 
feneked. Majd mondom, hogy mikor van kint. Az a lényeg, hogy a nézők a felvillanó bőrödet 
lássák, de úgy egyébként ne lássanak belőled semmit. Vedd fel a bikinidet, oké? Jim, indulj!
Countryman is feltűnt a parton. Először oda bámult, ahol korábban Renata Bellamy nyújtogatta 
az ujját a patakba, aztán vágyódó pillantásokat vetett a szikla felé.
– Dibdin! Nyomás!
És jött a jeti is. Elhúzott Countryman mögött úgy, hogy az nem vehette észre. Megállt, öklével 
megveregette a mellkasát, majd ő is eltűnt egy sziklatömb mögött.
– Renata! Jöhetsz!
Feszülten figyeltem a sziklatömböt, hogy kilátszik-e mögüle Renata fél feneke, de nem láttam 
semmi ilyesmit.
– Renata! Befejezted az öltözködést?
A szikla mozdulatlanul lihegett a tűző napfényben.
– Lipinsky, felvetted?
– Minden rendben volt, főnök – dörmögte a segédoperatőr. – Kivillant a bőre, meg minden. 
Aztán visszabújt a szikla mögé.
– Renata! Gyere már!
Renata végre feltűnt a képen, csakhogy nem a szikla mögül bukkant elő, hanem úszva közelítette 
meg a helyszínt. Ott lebegett a patak közepén zsákruhában.
– Renata, mi a jó istent csinálsz? Nem most kell úsznod, hanem öt perc múlva. Jézusom, csak 
nem írtuk át megint a forgatókönyvet? Renata, hallasz egyáltalán? Gyere ki a vízből, édes!
Renata azonban nem hallgatott a jó szóra. Csak csorgott szépen lefelé, majd egyre sebesebben 
távolodni kezdett a forgatás helyszínétől.
– Hé! Renata! Mi a jószagú szentséget csinálsz? Szabadságot vettél ki magadnak, vagy mi? 
Renata!
– Tom! – hallottam egy reszkető kiáltást valahonnan távolból, mert szinte alig jutott el hozzám a 
hang. – Tom, itt valami baj van!
– Ki vagy, jóember?
– Scarletti.
– Hol vagy, Scar?
– Fent egy szikla tetején. Nekem kell értesítenem a Morrisokat.
– Hol a fenében bujkálnak?
– A kanyaron túl.
– Várj egy kicsit! Renata... rosszul vagy, szépségem? Ne csináld ezt velünk, Renata! Gyere ki 
kincsem a vízből!
Renata azonban nem jött ki. Csak lebegett szétterpesztett lábbal, széttárt karokkal, ráadásul 
arccal lefelé.
Előkaptam a revolveremet, és széles szájú, nehezen mozgó csizmáimban rohanni kezdtem a 
patak felé.

27.

Az első, akit megpillantottam, Kövér Morris volt. Ott rogyadozott a patak partján, és csak úgy 
köpködte a szájából a vizet. Ha nem mozgott volna hozzá, és ha nem tudtam volna, kicsoda, akár 
kőből faragott vízköpőnek is hihettem volna. Kalapját elveszítette, hosszú, vállig érő haja 
csapzottan tapadt az arcára. Most tűnt csak fel, hogy bizony Kövér Morris felett is eljártak az évek: 
őszbe csavarodott, festett fürtjeiről lekopott a festék, mint régi képek keretéről az aranyfüst. 
Amikor meglátott, térdre esett, és mintha csodát látna, felém nyújtotta a kezét.
– Jaj, Mr. Lawrence! Istenem, Mr. Lawrence!
Nem a füvön, hanem egy száraz, szürke kőlapon térdelt, s ahogy felém nyújtogatta a kezét, 
lassan kirajzolódtak a kövön térdének nedves körvonalai.
– Mi történt, Kövér?
– Jaj, Mr. Lawrence! Istenem, Mr. Lawrence! Becsukta a szemét, és nyögdécselt, mint egy 
megszigonyozott oroszlánfóka. S hogy a hasonlat még tökéletesebb legyen, megtörölgette hosszú 
bajuszát, amelynek két hegyéről vízcseppek hullottak a kőre.
A patak kanyarulatán túl voltunk, ahonnan már nem láttuk a forgatás helyszínét. Csupán egy 
fickót láttunk
egy élesen égre törő sziklacsúcs tetején, jó másfél mérföldnyire tőlünk, kezét a szeme fölé 
ernyőzve. Alighanem ő volt Scar, akivel Mr. Garnes beszélgetett az imént.
– Hol van?
Kövér Morris feltápászkodott, miközben jó pintnyi vizet köpött ki a fűre.
– A... parton.
– Hol az a part?
– Arra!
Megkerültünk két sziklát, és máris a keresett helyen találtuk magunkat. Néhány méternyire 
tőlünk Kicsi Morris ugrándozott, kétségbeesetten integetve a karjával. Talán Scarnek integetett a 
szikla tetején.
Kicsi Morris mondani akart valamit, de félretoltam. Lefutottam az enyhén lejtős folyóparton. 
Közvetlenül a víz partján zsákruhába öltözött női alak feküdt mozdulatlanul. Vékony Morris éppen 
felette állt, kalapjával legyezve az arcát. A kalap karimájáról vízcseppek hullottak a fekvőre, aki 
nem emelte fel a kezét, hogy védekezzen ellenük, pedig az egyre hűvösebbé váló szélben aligha 
eshetett jól neki a permet.
– Mi történt, Vékony?
Vékony Morris felém tárta a karját. Az őrületet láttam csillogni a szemében.
– Maga az... Mr. Lawrence? Jaj, istenem, hát őt is...
A zsákruhába öltözött lány arcát zöldes hínár borította. El nem tudtam képzelni, hogy szedhette 
magára, hiszen sehol nem látszott hínár a vízben.
Odaléptem Morrishoz és válla felett a lányra néztem.
– Meghalt?
Vékony Morrisnak nem volt ereje, hogy válaszoljon. Csak bólintani tudott. Azt azonban abba 
sem akarta hagyni. Ha nem kapom el a fejét, és nem szorítom magamhoz, talán még ma is ott 
bólogatna a patak partján.
Néhány másodpercnyi szorongatás után eltoltam magamtól, és a lányhoz hajoltam.
Szegény Miss Bellamy. Eljött meghalni Thaiföldről a Himalája tövébe.
Mélyet sóhajtottam, és lesöpörtem az arcáról a békalencsét.
Aztán akkorát kiáltottam, hogy ha lettek volna cápák a patakban, holtbiztos, hogy a partra 
ugrottak volna rémületükben.
A halott lány nem Miss Bellamy volt.
Rafaela Sinclair feküdt a patak partján, Miss Bellamy ruhájában, holtan.

28.

Csak akkor tértem egészen magamhoz, amikor a többiek is odagyűltek körénk. Lehet, hogy már 
percek óta ott beszélgettek körülöttem, én azonban nem érzékeltem a jelenlétüket. Arra sem 
emlékszem, hogy került ismét a kezembe a stukkerom. Arra riadtam, hogy Beata megveregeti a 
vállam.
– Nem akarná eltenni a fegyverét? Engedelmesen a palástom öblébe dugtam. Közben Augusta is 
előkerült valahonnan, és a keblemre vetette magát.
– Te jó isten, Leslie! – zokogta. – Ez egyszerűen... egyszerűen... nem lehet igaz!
Pedig igaz volt. Rafaela Sinclairt megölték. Egyszerűen kitörték a nyakát.
Megráztam a fejem, és Mr. Gillmore-t kerestem a szememmel. A patak partján ült Mr. 
Kirkpatrick társaságában, és a vízre bámult. Olyan képpel, mintha azon töprengene, hogy 
beleáztassa-e a lábát vagy sem.
Magam sem éreztem valami fickósan magam, de azért odaültem mellé.
– Jól van, Mr. Gillmore?
Mr. Gillmore-nak enyhén üveges volt a szeme, ahogy rám nézett.
– Nem vagyok jól. Sőt... kimondottan rosszul vagyok. Olyannyira, hogy mindjárt belehányok a 
vízbe.
Mr. Kirkpatrick nem szólt semmit, de szürke ábrázatán láttam, hogy maga sincs másképpen 
vele.
– Hol van Miss Bellamy? Gillmore széttárta a karját.
– Nem tudom.
– Nincs itt valahol?
– Nincs.
– Honnan tudja?
– Mert már kerestük. Eltűnt.
– Talán a táborban van.
– Ott sincs. Linda most jött vissza.
– Hogy került Miss Sinclairre Miss Bellamy ruhája? Gillmore tehetetlenül rázta meg a fejét.
– Nem tudom.
– Nem látta valaki, hogy átöltözött?
– Miss Sinclairt senki nem látta. Csak már a vízben. Megtörölgettem a homlokomat, és 
megpróbáltam végérvényesen magamhoz térni. Odaballagtam Kicsi Morrishoz, aki szemét 
törölgetve egy fűcsomón ücsörgött.
– Beszélhetnék magával, Kicsi?
– Csak rajta, Mr. Lawrence – mondta kemény hangon, de a szeme tele volt könnyel.
– Hol voltak, amikor megkapták az utasítást, hogy húzzák ki a vízből Miss Bellamyt?
Kicsi Morris a közeli nádasra mutatott.
– Itt. A szélén.
– Hallották Mr. Garnes hangját?
– Hallottuk, Mr. Lawrence.
– Mit gondoltak, amikor meghallották?
Kicsi Morris majomképe furcsa grimaszba torzult.
– Azt hittük, megint elszúrtak valamit. Mert ez a nagy elszúrások forgatása. Azt hittük, Miss 
Bellamy beljebb merészkedett a vízbe, mint ahogy megbeszéltük, és elragadta az ár.
– Ár? – csodálkoztam.
– Úgy értem... a fősodor. Tudja, bár nem túl mély a vize... a közepe táján erős az áramlás. Direkt 
megbeszéltük Miss Bellamyval, hogy hogyan kell viselkednie. Arról volt szó ugyanis, hogy amíg 
Mr. Countryman a jetivel küzd, Miss Bellamy beugrik a vízbe. Az ár elragadja...
– Elragadja?
– Úgy kellett volna tennie, hogy elragadja, de nem lett volna szabad bemerészkednie a patak 
közepébe, nehogy bekerüljön a fősodorba. Az sem veszélyes, csakhogy Miss Bellamy gyenge úszó, 
és...
Legyintett egyet, és elhallgatott.
– Mit csináltak, amikor meglátták?
– Megijedtünk. Mindhárman bevetettük magunkat a vízbe és kihúztuk.
– Mikor vették észre, hogy...
– Csak a parton. Addig azt hittük, megütötte magát vagy elájult az ijedtségtől. Esetleg ivott egy 
kicsit.
– Nem gondolták, hogy megfulladt?
– Az lehetetlen. Ennyi idő alatt nem fulladhat meg. Legfeljebb... szívgörcsöt kaphatott volna. 
Kihúztuk a vízből, és... Vékony vette észre, hogy valami... furcsa dolog történt. Hogy nem Miss 
Bellamy fekszik a parton.
Mr. Gillmore közeledett felénk. Megállt néhány lépésnyire tőlünk, és Kicsi Morrisra nézett.
– Felhoznák a táborba?
Kicsi bólintott, és tölcsért csinált a tenyeréből.
– Vékony, Kövér, gyertek ide!
Megfordultunk, és felballagtunk a sátrakhoz.




Vége az első résznek.