Frank Cockney
RÓKACSAPDA

PANNON KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1990

A fedél
SZABÓ ÁRPÁD
munkája

c Lőrincz L. László, 1990

ISBN 963 795 531 3

Pannon Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató
Irodalmi vezető: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2937.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1990. évben
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Megjelent 11,7 A/5 ív terjedelemben


TARTALOM


Holttest a szeméttelepen
Di Mayo ketrece (I.)
Di Mayo ketrece (II.)
José atya ketrece
A halál haciendája
Pajkos fürdő, meztelen lányokkal
Bungaló, fák, napfény - hullákkal körítve
Fűrész és hegesztőpisztoly
Éjszakai látogatók
Úton Kígyó felé
A Fekete Árnyék
Kígyó


HOLTTEST A SZEMÉTTELEPEN


Ez a nap is éppen úgy kezdődött, mint a többi ebben az évszakban. A szürke, gusztustalan reggel rázuhant a fák ágaira, kedvetlenül lecsorgott róluk s nyúlós, ragadós tócsák képében oszlott szét a gyökereik között. A folyó felől hisztérikus kürthangot hozott a szél; mintha ősidőkből idetévedt állat bömbölt volna kétségbeesett magányában. Összeborzongtam, hátat fordítottam az ablaknak és éppen azon töprengtem, hogy le kéne menni az agresszív őrizetesek celláiba összeverekedni valakivel, amikor pittyegni kezdett az íróasztalomon a telefon.
Kinyújtottam érte a kezem, de a hirtelen feltáruló ajtó és Molly felbukkanó szőke feje megtorpanásra késztettek.
- Főnök, tudja már, hogy Felemeltem a kagylót és belefújtam.
- Maga az, főnök? - kérdezte egy távoli, tónustalan hang, s mintha csattant volna valami a kérdőjel után. Lehet, hogy csak egy autó ajtaja csapódott be, de ezen a reggelen ez is lövésnek hangzott.
- Mi van, Denver?
- Hogy aludt?
Önkéntelenül is a szolgálati heverőmre gyűrt paplanra pislantottam, átizzadt párnámra, a széttört vizespohárra a szőnyegen, s rémülten vettem észre, hogy ismét elönt a veríték és remegni kezd a kezemben a kagyló.
Denver hangja aggodalmasan brummogott a távolból.
- Baj van, főnök? Ezek a pocsék reggelek
Leejtettem a kagylót és a falikúthoz tántorogtam. Mivel a szobában fellelhető egyetlen poharat még az éjszaka során összetörtem, csak úgy, a tenyeremből folyattam a vizet a számba. Hallottam, hogy Molly kétségbeesetten piszmog mögöttem, megérinteni azonban nem mert.
A falikút hideg vasához szorítottam a homlokom, és csendesen imádkoztam, hogy minél előbb múljék el a roham. Ne kezdődjék el az az átkozott zúgás a fejemben; ne halljam a khmer nyelvű kiáltásokat; a sortüzek csattanását, s azt a semmihez nem hasonlítható hangot, amikor a koporsóm tetejét szegezték a fejem felett.
Valami óriásit pattant a fülemben, a kezdődő zúgás a semmibe olvadt.
Molly félénken a vállamra ejtette a kezét.
- Franky
- Nyugalom - fordultam hátra bátortalan mosollyal. - Nincs semmi bajom Minden oké, Molly
Csak egészen diszkréten biccentett a szőnyegen csillogó üvegcserepek felé.
- És ez?
- Véletlenül ráléptem az éjszaka.
- Mutasd a szád, Franky!
Parancsoló volt a hangja, mintha nem is ő lett volna az én beosztottam, hanem fordítva. Hátam mögött a biztonságot nyújtó falikúttal gőgösen felvetettem a fejem.
- Semmi közöd hozzá! Nincs jogod, hogy
- Mutasd a szád, Franky!
Megpróbáltam bemenekülni az íróasztal mögé.
- Látni akarom a szádat, Franky!
Valami ismét megmoccant a fülemben. Távoli, figyelmeztető dobolás kezdődött, mintha a folyón túl ismeretlen indián törzs készülődött volna az őszi bölénytánchoz. Tudtam, hogy rövidesen meghallom a kiáltásokat is; lövések csattannak; göröngyök koppannak a koporsóm fedelén
Engedelmesen kitátottam a számat. Molly rám nézett, aztán tenyerébe temette az arcát.
- Franky, Franky!
Ömlött rólam a veríték. Igaz, még nem kopogtak a göröngyök a koporsómon, de bármelyik pillanatban megkezdődhetett az előadás.
- Miért nem mondtad, Franky?
- Mit?
- Tönkreteszed magad, Franky! Neked újra orvosra van szükséged, pihenésre
Halk kattanás a fülemben, s mintha egy egész oktávval magasabbnak hallottam volna a lány hangját.
- Kérlek, Franky, ha már magadra nem vagy tekintettel, legalább
Elhallgatott és ismét a tenyerébe hajtotta a fejét. Kimásztam az asztal mögül, óvatosan kikerültem, és visszamentem a falikúthoz. Belevicsorogtam a repedt, hólyagos tükörbe, mintha azt a gyűrött képű, barázdált arcú, őszes, kefehajú fickót akartam volna megrémíteni, aki szembevicsorgott velem. Szétfeszítettem az ajkaimat s megvizsgáltam sajgó fogínyemet. Össze volt vagdosva rendesen, mint a régi szép időkben.
Letérdeltem a szőnyegre és elkezdtem felcsipegetni az üvegdarabokat. Nem tudtam megakadályozni, hogy Molly oda ne térdeljen mellém.
- Franky
- Mi van?
- Mikor kezdődött?
- Az éjszaka.
- Miért nem szóltál?
- Magánügy.
- Felemelhetted volna a kagylót.
Mit mondhattam volna neki? Hogy kopjon le, hagyjon magamra? Hogy mindenkinek saját magának kell megküzdenie a lelkét marcangoló démonokkal?
- Hiszen már hiszen már
Felemeltem a kezem, és az üvegdarabokat visszahajítottam a szőnyegre.
- Igen! Igen! Igen! Már két éve, hogy nem történt velem semmi. Ma éjjel azonban ma éjjel
Nem tudtam befejezni a mondatot. Letenyereltem a szőnyegre, s csak homályosan jutott el a tudatomig, hogy égő fájdalom hasít belém. Ködös tekintettel bámultam a szőnyegre csepegő vércseppeket, s Molly szapora ujjait, amint kitépkedik a bőröm alá fúródott szilánkokat.
- Mi történt, Franky?
Behunytam a szemem, de azonnal ki is nyitottam. Nem mertem megkockáztatni, hogy az éjszaka rémképei újra előlopakodjanak vackaikról.
Molly illatos, puha kendővel törölgette végig a homlokomat.
- Itt voltak?
Nyeltem és bólintottam. Igen. Itt voltak. - Ő is?
- Nyu Laj is itt volt - suttogtam engedelmesen.
- Tudod, hogy csak álom volt, Franky.
Puhán cirógatott a hangja, mint a kendő a homlokomat.
Mintha nem is én beszéltem volna vele, hanem valaki más. Mintha valaki elbújt volna bennem. Kíváncsian figyeltem, mire mennek ketten: Molly és az ismeretlen hang.
- Nem volt álom, Molly. Ő valóban itt volt ma éjszaka.
- De hát Nyu Laj halott! Láttad, amikor betették a testét a krematóriumba
- A lelke volt itt a szobában. És Jack is itt járt, Molly! Felsikkantott és a szája elé kapta a kezét.
- Jack Lennox?
- Itt volt az átkozott! Eljött értem, Molly! Rá akartam lőni, de nem találtam a pisztolyomat. Akkor akartam vizet inni de az a rohadék pohár
A hang elhallgatott bennem, s én ismét egyedül maradtam Mollyval.
- Vettél be gyógyszert?
- Narkóra gondolsz? Jól tudod, hogy évek óta
- Bocsánat, Franky. Nem akartam. Aszpirinre gondoltam, és
Behunytam a szemem, pedig minden idegszálam vadul tiltakozott az ellen, hogy megtegyem. És nem is alaptalanul. Abban a pillanatban, ahogy rám szakadt a sötétség, felbukkant az ajtóban Jack Lennox. Most is ugyanazt a ruhát viselte, amit azon az átkozott padláson; homloka közepén ott volt a lyuk, amelyet Harvey pisztolyának a golyója ütött rajta; a lecsorgó vércsík azonban már rászáradt az arcára. Volt ideje két év alatt rászáradnia.
Jack vicsorgott és felém köpött.
- Meg fogsz dögleni, Franky! Az igazság bajnokának hiszed magad, pedig csak egy halom trágya vagy! Annyi eszed sincs, mint egy patkánynak a Tonleszap vizében. Még a patkány is tudja, hogy gyűjtenie kell a sovány napokra Mi a fenéért csináltad, Franky? Milliomosok lehetnénk
Felsóhajtott, s én rémülten láttam, hogy a homlokán vöröslő lyukból megindul a vér. Előbb csak egy-egy csepp, azután már vékony patakocska csörgedezett az orra mellett.
Jack Lennox hangja sírósra váltott.
- Látod, mit csináltál velem, Franky? Ha nem okvetetlenkedsz
Ekkor már az üvegpohár szélét rágtam őrjöngő fájdalmamban, pedig azért kaptam a kezembe, hogy a hideg vízben oldott gyógyszerrel elűzzem az éjszakai látogatókat
- Megölted Nyu Lajt!
Jack Lennox vinnyogott és letörölte az arcáról a vért
- Csak egy kis khmer ringyó volt, Franky! Azért a pénzért, amit tőlem kaptál volna, ezer bomba nőt vehettél volna magadnak! Ezer bomba nőt és tízezer bomba éjszakát!
- Meg akartál ölni, Jack! Hagytad, hogy azok az átkozott gyilkosok elkapjanak és élve koporsóba zárjanak. És nemcsak engem, hanem Josét és Kis Zöld Kígyót is. Gyilkos lettél, Jack! Te nem tudhatod, milyen érzés leszegezett koporsóban feküdni elevenen, s hallgatni, ahogy hullanak rád a göröngyök Légy átkozott ezerszer is, Jack Lennox!
Párnám alá nyúltam, előkaptam a revolveremet és kibiztosítottam.
Amikor valami ellenállhatatlan erő feltépte a szempilláimat, Molly sikoltozva a karomon csüngött és igyekezett kivenni a kezemből az ajtóra irányított revolvert.
- Ne! Jaj, Jézusom, mit csinálsz, Franky?
Leroskadtam a heverőre, s a vértől sikamlós stukkert becsúsztattam a párna alá. Molly a lábamhoz térdelt és zokogott. Óvatosan félretoltam, a falikúthoz léptem, megeresztettem a vizet, benedvesítettem Molly kendőjét, s végigtörölgettem vele az arcom.
Amikor visszafordultam, már csak egészen enyhén remegett a kezem.
A fülemben csend volt, súlyos várakozással teli csend. Molly hóna alá nyúltam, felállítottam, megsimogattam a haját, aztán keményen megmarkoltam szőke sörényét.
- Ha csak egyetlen szót is egyetlen hangot is abból, ami itt történt, akkor
Előbb rémületet láttam a tekintetében, aztán sértettséget és fájdalmat.
- Nem érdemled meg, Franky, hogy törődjek veled. Nem érdemled meg, hogy
Aztán csak legyintett, lehajolt, felszedegette az üvegcserepeket, és kiviharzott az ajtón.
Most jutott csak az eszembe Denver. Kezembe vettem a telefont, s dühösen felszisszentem, amikor a tenyerembe hasított az égő fájdalom.
- Mi újság, főnök? - kérdezte.
Esküdni mertem volna rá, sejti, mi történt ideát. Elég hangos voltam ahhoz, hogy mindent halljon a vonal túlsó végén.
Gyilkos kedvemben voltam, mint a sebzett medve. Gyenge voltam, elesett és szánandó - valakinek törlesztenem kellett érte.
- Mi az, hogy mi újság? - bömböltem a kagylóba. - Én hívtam magát vagy maga engem?
- Mintha megszakadt volna a vonal - mentegetődzött, pedig tudtam, hogy hazudik. Mindent hallott, ami Molly és köztem történt.
Denver nagyot nyelt és személytelen hivatalos hangra váltott.
- Patson hívott, uram. A 17-es.
- Mikor?
- Hajnali négykor.
- Mi történt?
- Egy hullát találtunk, uram.
Áttettem a kagylót a másik tenyerembe, a sebzettet pedig nyalogatni kezdtem.
- Valóban?
- Gondoltam, kimegyek. Úgyis unatkoztam, uram.
Ismertem Denvert, mint a tenyeremet. Tudtam, minden alkalmat megragad, hogy a járőrkocsikban hintáztassa a fenekét. Ha csak tehette, kiszökött az ügyeletről s valamilyen ürüggyel bevágódott egy meseautóba, hogy hajnalig jókora lyukat beszéljen a járőröző őrmester hasába.
- Magának itt kellene lennie a házban, hadnagy - mondtam gonoszul. - Ki engedte meg, hogy hullákra vadásszon?
- Patson hívott, uram.
- Nem tudott valakit odaküldeni?
- Nem, uram. Más már nem volt az épületben. Nem merte hozzátenni, hogy rajtam kívül.
Sóhajtottam. Éreztem, hogy a harci tűz hamvadni kezd a lelkem mélyén. Kihúztam egy papírzsebkendőt a zsebemből és a tenyeremre szorítottam.
- Kissé rosszul aludtam, Denver, az az igazság.
- Előfordul, uram.
- Itt az ősz, Denver.
- Itt, hogy a fene egye meg!
Denver vette a lapot. Tudtam, hogy soha nem tesz említést arról, amit a kagylóból hallott. Inkább leharapja a nyelvét, vagy ami még rosszabb, kirúgatja magát a testületből. Kedveltem Denvert, és ő is engem.
- Szóval, hadnagy?
- Az a helyzet, főnök, hogy Patson négykor telefonált. Valaki bekocogtatott a kocsija ablakán, hogy a szeméttelepen találtak egy hullát.
- Melyik szeméttelepen?
- A 12-es szektorban.
Szerencsére ezúttal nem az éjszaka árnyai, hanem a város óriási, szabályos négyszögekre osztott térképe jelent meg lelki szemeim előtt.
- A Washington Avenue szélén?
- Ott, uram.
- Ki találta?
- Hát azok a fickók, akik itt laknak a telepen. Csövesek, uram. Valamelyikük kikotorta az este.
- Miért csak hajnalban szóltak a járőrnek?
- Még most is részegek. Nyilván az, aki szólt, csak hajnalra került olyan állapotba, hogy ki tudja nyitni a száját.
- Ki van magával?
- Billy O'Hara és McGregor.
Kibámultam az ablakon. Beleborzongtam a gondolatba, hogy közvetlen, fizikai érintkezésbe kerüljek velük.
- Denver?
- Igen?
- Ismeri a mondást: ki mit talál, hazaviheti. A magáé a hulla.
Denver szuszogott, mintha mondani akarna még valamit
- Nem hallottam az igent, hadnagy.
- Igen, uram. Azaz
- Azaz?
- Jó lenne, ha idejönne.
Mintha elektromos áram futott volna végig rajtam. Égő fájdalom hasított a fejembe. Villámgyorsan az asztalon heverő orvosságosdobozhoz kaptam, és csak úgy szárazon begyűrtem egy aszpirint a fogaim közé. Szétrágtam, lenyeltem, aztán megpróbáltam kitalálni, mi lehet Denver bizonytalanságának az oka.
- Mit akar tőlem, hadnagy tulajdonképpen ki a fene az áldozat?
Denver hangja borúsan csengett, mintha a köd rozsdásította volna.
- Egy lány, uram. Fiatal lány. Gondolom.
Volt annyi fantáziám, hogy ne kérdezzem meg, miért csak gondolja.
- Hogyan ölték meg?
- Nehéz erre válaszolni. Most várjuk a dokit. Szerintem megtámadta egy oroszlán.
Összeborzongtam. Mintha az októberi nyirkosság betört volna a szobámba.
Folytatni akartam, de a vonal túlsó végén mocorgás támadt. Mintha valaki bement volna a telefonfülkébe és rámorgott volna a hadnagyra. Denver suttogva válaszolt, majd csattant a fülke ajtaja.
- Főnök
- Mi van?
- Most találták meg az egyik lábát.
Az aszpirin keserű pora marta a torkom. Úgy éreztem, ha nem ihatok azonnal legalább néhány cseppet, megfulladok. A csaphoz ugrottam, és csak úgy, sebzett tenyeremből szürcsöltem a vizet.
- Mondtam, Denver, a hulla a magáé. Isten áldja!
Félúton volt már a kagyló a fülem és az asztal között, amikor Denver kétségbeesetten belesikoltott.
- Hé! Várjon csak, főnök. Még nem mondtam, hogy a lány
- Tudom. Hiányoznak a lábai.
- Nemcsak arról van szó. Ez egy ázsiai lány. Valami tetoválás van a fenekén. Olyan betűkkel, amilyen könyveket maga szokott olvasgatni, uram.
Éreztem, hogy elfogy körülöttem a levegő, s kövér izzadságcseppek gördülnek végig a homlokomon.
- Khmer írás? - kérdeztem rekedten.
- A fene sem tudja. A betűket is megkaparták. Nem akarna mégiscsak idejönni, uram?
Tíz perc múlva úton voltam a szeméttelep felé.


A Washington Avenue mellett elterülő szeméttelep végtelen volt, mint maga a sivatag, amelyre a város épült. A homokhalmok összekeveredtek a szeméthalmokkal, azt a látszatot keltve, mintha a sivatag szemétsivatag lenne; magába olvasztva a kontinens minden piszkát és hulladékát. A járőrkocsi eltörpült a föléje tornyosuló hulladékhegyek mellett.
Denver a motorháztetőn ült, s csak akkor riadt fel esőverte gondolataiból, amikor hangos csattanással bevágtam magam mögött az ajtót.
A kóborkedvű hadnagy hajlott, kaukázusi orrán kósza esőcsepp árválkodott, s csak akkor cseppent le kelletlenül, amikor udvarias mosolyra húzta a száját. A hatalmas termetű Billy O'Hara kimászott a kocsiból és zavart képpel rázogatta a lábát, mivel bokáig belemerült egy tócsába. McGregort nem láttam sehol.
- Örülök, hogy itt van, főnök - vigyorgott Denver, és elégedetten összedörzsölte a tenyerét.
- Én viszont egyáltalán nem örülök - morogtam, magamra rántva az esőkabátomat. - Hol van?
- A domb mögött.
Megkerültem a szemét-Himaláját. Közben, mondanom sem kell, csuromvizesre ázott a lábam, esőkabátom széle mocskos menyasszonyi fátyolként verte a bokám. A gyanús szagokat árasztó pocsolyák tiltakozva böfögtek, mintha ezzel fejeznék ki rosszallásukat. Nem tudtam, mit rosszallanak, de nem is voltam kíváncsi rá.
Egyáltalán, és semmire sem voltam kíváncsi.
A hullát azonban nemigen érdekelte, hogy kíváncsi vagyok-e vagy sem. Ott feküdt, nyitott szemmel a türelmesen szobrozó McGregor mellett, és az eget bámulta.
Megtorpantam az őrmestert körülfogó pocsolya szélén; felpislantottam a szeméthalom vulkánként pipáló tetejére.
Denver halkan, figyelmeztetően pisszegni kezdett a hátam mögött. Ugyanebben a pillanatban én is észrevettem, hogy a szeméthegy háta mögül rongyos, pacallá ázott árnyalakok lopakodnak elő, s tisztes távolságot tartva körülfognak bennünket.
- Kik ezek?
- A csövesek, uram. Ők bukkantak rá a lányra.
Éppen csak felemeltem a fejem, hogy lopva szemügyre vehessem őket. Ezek a csövesek nem olyan csövesek voltak. Aligha kábítószeresek vagy extravagáns fiatalok: sokkal inkább öreg, szánalomra méltó roncsok, a társadalom kitaszítottjai.
Nem törődve vele, hogy figyelnek-e vagy sem, a halott lány fölé hajoltam.
Bár az eltorzult arcról a zuhogó eső lemosta a vért, nem volt könnyű megbecsülnöm az életkorát. Már csak azért sem, mert keleti emberek esetében vigyázni kell az életkorbecsléssel. Húszévesnek nézel valakit, és kiderül, hogy ötven.
Ez a lány azonban aligha lehetett több húsznál. Fekete bogárszeme már megüvegesedett: akadálytalanul gördültek végig rajta az esőcseppek.
McGregor megköszörülte a torkát, és a homlokába húzta a sapkáját.
- A lábai, uram. A lábai
A fiatal lány hulláján nem volt ruha. Egyetlen, szakadt, vékony bugyi takarta azt a néhány négyzetcentiméternyi helyet, amelyet egy ilyen aprócska holmi egyáltalán el tud takarni.
Denver szuszogott és izgatottan mocorgott mögöttem.
- Hol a tetoválás?
- A hátán.
- Hol?
McGregor lehajolt, és egy isten tudja honnan szerzett lécdarabbal megpróbálta megfordítani a holttestet. Rá akartam szólni, hogy hagyja a fenébe, de tiltakozás helyett inkább a zsebembe nyúltam, kihúztam egy papírzsebkendőt és megtörültem vele az orrom.
Mire végeztem, a holttest már a hátát mutatta felém.
- A fenébe is - morogta McGregor bosszúsan. - A fenébe is! Kinyújtotta a lécet, lekotort a hulla hátáról néhány ráragadt falevelet, és egy bőrébe vágódott rozsdás konzervdobozt. Aztán közvetlenül a lány feneke fölé mutatott a léc hegyével.
Annyit állva is meg tudtam állapítani, hogy valóban khmer betűket látok. Mély lélegzetet vettem, térdem elé húztam a gumiköpeny szárát és beletérdeltem a sárba.
A toprongyosok körében izgatott suttogás támadt, mintha most fedezték volna fel, hogy én vagyok a Drakula, s éppen az áldozat vérét kívánom megkóstolni.
Előhúztam egy újabb papírzsebkendőt, ráejtettem a lány hátára, majd lassú, könnyed mozdulatokkal végigsikáltam a bőrét. Megkönnyebbülten láttam, hogy a betűk nem foszlanak a semmibe.
Sóhajtottam, és feláldoztam még egy zsebkendőt. A többiek fölém hajoltak, s pisszenni sem mertek. Talán azt várták, hogy a papírzsebkendő-varázslattal életre keltem a lányt.
A kitartóan szemerkélő eső ráhullt a halott bőrére, tetoválására s a papírzsebkendőmre. Néhány másodperc elég volt hozzá, hogy összeolvassam a betűket. Bár egy mély és viszonylag széles karmolás jó egyharmad részüket eltüntette, nem volt nehéz dolgom. Olvastam már jóval nehezebben kivehető írást is.
- Ismeri, uram? - kérdezte halkan Denver, nagyot cuppanva egy tócsában.
Megráztam a fejem.
- Miért kellene ismernem?
- Hát csak úgy gondoltam. Ön általában ismeri a kambodzsaiakat.
Töröltem még egyet a lány bőrén, aztán elhajítottam a papírzsebkendőt. Merev arccal figyeltem, ahogy McGregor visszafordítja a holttestet.
- Látja a lábát illetve a lába helyét, uram? Mintha leharapták volna.
- Vagy kitépték - morogta O'Hara. - Egyszer láttam már ilyet. Egy pasasnak beszorult a lába két vasúti kocsi közé
Hagytam, hadd mondja a magáét. Felálltam, és csípőre tett kézzel a rongyosokhoz fordultam.
- Ki találta meg a holttestet?
Álltak, néztek, nem válaszoltak.
Leráztam a köpenyemről a vizet és odaballagtam a legelöl bámészkodóhoz. Magas, iszonyúan öreg és barázdált képű néger volt; olyan öreg, hogy talán már a polgárháború idején sem vették be a hadseregbe. Előhúztam egy doboz cigarettát és megkínáltam. Remegő kézzel nyúlt érte; úgy tett, mintha egyetlen szálat akarna az ujjai közé csippenteni, aztán villámgyors mozdulattal elkapta a dobozt, s mielőtt felocsúdhattam volna, eltüntette a rongyai alatt. Kénytelen voltam széles mosollyal díjazni a produkcióját, pedig mi sem állt távolabb tőlem, mint a gondtalan mosolygás.
- Ki találta meg a holttestet?
Az öreg vigyorgott.
- Én.
- Biztos vagy benne?
- Miért ne lennék?
Büszkén hordozta végig a pillantását a többieken. Az olyan ember büszkeségével, aki abban a pillanatban sokkal többet ér, mint mások.
- Hol talált rá?
- Hát ott. Azon a helyen.
- Azon a szent helyen, ahol most van? Az öreg biccentett.
- Azon a szent helyen.
- Hogyan vetted észre?
- Sehogyan. Mentem és káromkodtam. Aztán egyszerre csak ott volt.
- A hasán vagy a hátán feküdt?
- A hátán, mert láttam a szemét. Nem jó szeme van, miszter. Zsebébe nyúlt, s amikor kihúzta belőle a cigarettáját, már égett is. Kíváncsi lettem volna rá, hogyan csinálta.
Tovább akartam faggatni, de a rongyosok közül valaki fojtott hangon odakiáltott neki valamit. Az öreg biccentett, morgott, és a cigarettásdobozt felhajította a levegőbe.
A többiek úgy csaptak rá, mint keselyűk a hullára. Az öreg vigyorogva az arcomba fújta a füstöt.
- Te ki vagy?
- Zsaru. Frank Cockney. És te?
- Timotheus. Tudod hány hullát találtam már itt a telepen?
- Hányat?
- Tizenkettőt. Abból nyolc csecsemő volt. Na?
- Beszéljünk inkább erről - javasoltam. - Hogy érted azt, hogy nem jó szeme van?
- Hát nem jó
Nem tudom, miért erőltettem annyira a dolgot. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy nem jön ki belőle semmi.
- Mit értesz az alatt, hogy nem jó?
Az öreg megcsóválta a fejét és beleharapott a cigaretta szopókájába.
- Bár nem illik halottról ugye, de ennek a lánynak gonosz szeme van, miszter. Ez az izé lány már ölt. Méghozzá nem is keveset. Ezek gyilkos szemek, uram.
Megráztam a fejem, hogy lerepüljenek a hajamról az esőcseppek. Csak az időt múlatom, ha továbbra is ezen az úton toporgok. Az öreg nyilvánvalóan fontoskodni akar, talán még egy csomag cigaretta reményében.
- Láttál erre valamit mostanában? Pontosan értette, mire gondolok.
- Nem. Senki sem látott. Már megkérdeztem őket.
A többiek némán álltak és bennünket figyeltek. Egyetlen szóval sem tiltakoztak.
- Hol a lába?
Denver megfordult és McGregorhoz passzolta a labdát.
- Hol a lába?
Az őrmester egy, még a miénkénél is magasabb szemétkupac felé mutatott a léccel.
- Csak az egyik van meg. Ott.
A magányos letépett lábat nem őrizte senki. Békésen ázott az esőben, mintha kirakati próbababa leszakított lába lett volna. Vagy kiselejtezett, kihajított művégtag.
Ez a láb azonban igazi volt. Olyannyira, hogy mióta ide evett a fene erre a szeméttelepre, ettől kavarodott fel először a gyomrom. Nem mintha a lány egyéb maradéka szívet melengetőbb lett volna, de ez az elhagyott, magányos láb olyannyira az erőszakos elmúlásra emlékeztetett, hogy kivert tőle a veríték.
Mielőtt McGregor szokásához híven megpiszkálhatta volna, föléje hajoltam.
Gondosan manikűrözött, ápolt láb volt, s nagyon el tudtam képzelni, hogy életében a khmer lányhoz tartozott.
Rövid szemlélődés után ott hagytam a lábat és visszamentem a testhez. Amennyire tudtam, centiméterről centiméterre végigvizsgáltam. Bár a bőre telis-tele volt karcolással, könnyedén megállapíthattam, hogy nem ezek okozták a halálát.
A nyakán végighúzódó mély seb azonban töprengésre késztetett. A nyaki ütőér eltépett vége úgy lógott ki a bőre alól, mint elszakadt gumicső.
- Nem kés - mondta Denver halkan. - Nem késsel vágták el a torkát.
- Hanem?
- Úgy néz ki, mintha elharapták volna.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elég volt. Ha a doktor az asztalomra teszi a jelentést, többre megyek vele, mintha magam turkálok az alvadt vérben.
- Hé!
Az öreg néger felemelte a fejét, és magához intett.
- Hé! Cockney! Jöjjön csak ide!
Búcsúpillantást vetettem a hullára, aztán az öreghez botorkáltam.
- Mi újság?
Az öreg megszívta az orrát és a toporgó rongyosok felé mutatott.
- Az ott azt mondja, hogy megtalálta a másik lábát. A gonosz szemű lány másik lábát.
Elmázoltam a homlokomon a vízcseppeket és megpróbáltam kitalálni, melyikük lehet a felfedező. Az öreg vigyorogva pattintott az ujjával.
- Dan! Gyere csak ide!
Egy hosszú, létramagasságú, betegesen sovány fickó kivált a többiek közül és odacsoszogott hozzánk.
- Dan! Mondd csak el a miszternek, mit találtál!
Dan megrázta vékony nyakán ülő apró madárfejét és felvihogott.
- Hát egy lábat. Annak a párját, ni!
- Hol van?
- Jó helyen.
Értetlenül emeltem fel a fejem.
- Mi az, hogy jó helyen?
A létra óvatosan hátrébb lépett.
- Szükségem lenne öt dolcsira.
- Nekem is.
- Oké, nincs harag. Felejtse el, hogy mondtam valamit.
Bár nem szokásom a társadalom kivetettjei ellen erőszakot alkalmazni, megmarkoltam a mellén a rongyos kabátot, és meggondolatlanul magam felé rántottam. Amikor aztán óriási reccsenést hallottam, kétségbeesetten eleresztettem. A létra még akkor is vigyorgott, amikor a karjaimba omlott.
Ami ezután következett, még a hulla látványánál is súlyosabban érintette a lelkem. Az a tömény trágyaszag, húgybűz és fokhagymaillat, amely felém áradt, szempillantás alatt megadásra késztetett. Elővettem a tárcám, kiszedtem belőle öt dollárt és feléje nyújtottam.
- Ha átversz, a hulla mellé fektetlek!
Vigyorgott és eligazgatta magán tépett ruháját.
- Nem akarsz letartóztatni?
- Eszemben sincs - mondtam. - Hol a láb?
- És ha átejtettelek? Akkor sem akarsz lecsukatni?
- Akkor sem.
- Kár - mondta szomorúan és elindult előre. - Pedig jönnek a hideg napok. Mit csinálsz velem, ha mégis átverlek?
Megfogtam a könyökét, pedig, istenemre mondom, nagy lelkierő kellett hozzá.
- Idefigyelj, én
- Hé, főnök, megjött a doki!
Észre sem vettem, hogy amíg a madárfejűvel fecserésztem, megérkezett a doktor. Méghozzá McMillan: csak úgy világított vörös haja a szeméttelep szürkeségében.
Nem tehettem mást, odaballagtam hozzá. McMillan most is hisztériázott, mint minden alkalommal.
- Mondja, Cockney - támadt rám -, van magának lelke? Mi az istenért cibáltat ide hajnalok hajnalán? És egyáltalán Ki vezeti a maguk átkozott nyomozását?
- Denver - mondtam gyorsan.
- Jézusom, hadnagy, hát nem tudott volna megreggelizni, meginni egy kávét, mit tudom én? Mi a fenét csináljak vele?
- Talán vizsgálja meg - mondta tétovázva a hadnagy. McMillan doktor csalódottan a hullára bökött.
- Ezt? Mit vizsgáljak rajta?
Kénytelen voltam Denver segítségére sietni.
- Mi okozhatta a halálát, doki?
McMillan fújt néhányat, s ezzel ki is adta a mérgét. A halott lány fölé hajolt, aztán visszanézett rám.
- Viccel? Hiszen ennek leharapták a lábát. Minden bizonnyal elvérzett.
- Harapták?
- Mit tudom én! De nem vágták, az biztos. Ezek nem késnyomok. Tépték, marcangolták, szakították, az ördög se tudja. A lábak eltűntek?
- Egy van illetve lehet, hogy kettő.
A doktor felállt, és nagyvonalúan a széles, fekete plasztikzsákkal felvonuló emberei felé intett.
- Gyűjtsék össze, amit találnak. Odabent majd összerakom. Kíváncsi valamire, Cockney?
- Mikor halhatott meg?
- Nemrégiben. Alighanem tegnap. Tudja már, kicsoda?
- Fogalmam sincs róla. Az a helyzet
- Főnök! - fordult hozzám udvariasan az egyik hullaszállító, és a dagadozó plasztikzsákra bökött. - Beletettük a lábát is, van még valami?
Villámgyorsan a létratestű felé fordultam. Ott állt a többiek között, türelmesen figyelte, mi történik a lány testének darabjaival.
Odasétáltam hozzá és társai barátságtalan pillantásainak kereszttüzében az orra elé álltam.
- Nos?
Kivette zsebéből az ötdollárost és felém nyújtotta.
- Nincs üzlet. Kevés. Húszon alul nem adom.
- Oké. Okostóni.
Kicsit előbbre léptem, aztán behúztam egyet a jobb szeme alá. Középerőset, hogy meginogjon, de a szeme azért ne ugorjon ki tőle. Megingott, de nem ugrott ki a szeme.
- Lesz üzlet, vagy
Ekkor kapta a másodikat. Pontosan az állcsúcsára. Úgy csuklott össze, mint a letaglózott marha.
Valaki felvinnyogott a közelemben, s tocsogó léptek zaja jelezte, hogy többen is megindulnak felém.
- Vigyázzon, uram!
Előkaptam a stukkeromat és a közeledőkre fogtam. Az öreg néger jött két aszalt képű fehérrel. Egyiküknek, egy fogatlan, sebhelyes fickónak rozsdás kés csillogott a kezében.
- Nyugi, Tim - dörmögte az öreg, 38-asomra pislantott és visszarántotta a késest. Komoran a szemembe nézett, miközben a szájába varázsolt egy égő cigarettát. - Csalódtam önben, uram!
A sebhelyes képű felém köpött és elrakta a kését.
- Szard össze magad, zsaru!
Lehajoltam, elkaptam a létra vállát és cibálni kezdtem a kocsik felé. A járőrkocsi ajtajánál Denver halottfehér képe nézett velem szembe.
- Csak nem akarja berakni a kocsiba?
Bár kedvem lett volna kiszúrni vele és ráparancsolni, hogy vigye el legalább húszmérföldnyire, és ott eressze szabadon, tudtam, hogy a tréfának is van határa. Ráadásul szükségem volt a halott másik lábára.
Leejtettem a bűzölgő madárfejűt egy pocsolya közepébe, aztán az egyik tányérsapkás hullaszállítóra kacsintottam.
- Rakja a kislány mellé!
A tányérsapkás hátrahökkent, miközben belecsúszott egy nyúlós pocsolyába.
- A szentségit De hiszen ez él, uram!
- Éppen azért.
A vörös doktor megveregette a vállam.
- Tudja, hogy imádom a módszereit, Cockney. Én most elmegyek és kipisálom magam a kocsi mögött. Ha van valami, csak szóljon. Ilyenkor reggel hosszú ideig is eltarthat, amíg megkönnyebbülök.
Vigyorgott és elcsúszkált az orvul leereszkedő ködben.
A két tányérsapkás felrántotta a lassan magához térő madárfejűt a földről. Egyikük lehúzta a fekete hullaszállító zsák cipzárját, a másik a lábával szétfeszítette a nyílást, annyira, hogy a lány üveges szeme ismét láthatóvá vált.
- Hé! Hé! Mit akarnak? - hörgött Madárfejű. - A jó Jézusát, hát mit akarnak? Én csak
Nem tudta befejezni, mert a két tányérsapkás egyszerűen beletaposta a zsákba. Cipzár hersent, s a következő pillanatban hánykolódni kezdett a zsák, mintha életre kelt volna a holttest.
- Engedjenek ki! Áááááá! Engedjenek ki! Mindent elmondok! Megmutatom, hol a láb! Esküszöm!
- Nyissák ki a zsákot!
Nem tehetek róla, megsajnáltam Létrát. Én aztán igazán tudom, mit jelent élve koporsóban feküdni. Bár ez a zsákdolog csak gyenge utánzata annak, amit velem csináltak a rohadékok.
Aztán ahelyett, hogy hagytam volna, hadd rántsák szét a villámzárat, magam vettem kezelésbe. A zsák hánykolódott, fickándozott a kezem között, aminek az lett a következménye, hogy a feltáruló résen nem a madárfejű csőlakó, hanem a halott, megcsonkított lány zuhant a lábam elé.
Kinyújtottam a karom, óvatosan odébb piszkáltam, majd kiborítottam a hétrét görnyedt csavargót is.
- Mi az ördög? Hát te hogy kerültél a zsákba?
A colos félőrülten rázogatta a kezét, s gyors ülőfürdőt vett egy pocsolyában. Megmosta az arcát, böfögött, röfögött, aztán reményvesztetten a távolba mutatott.
- Ott!
Előhúztam egy újabb ötdollárost és feléje nyújtottam. Úgy kapta el a kezét, mintha mérgeskígyót szorongattam volna a tenyeremben.
- Kell a fenének Maga aztán kicsinált, hallja-e! A rohadt életben nem fogom elfelejteni! Ott, a domb mögött Odatűztem egy kis zászlót, hogy megtaláljam. A rohadt életbe Menjen és keresse meg magának!
A tányérsapkások gyengéd mozdulattal behelyezték a szomorú maradványt a zsákba. Létra elfordult és hányni kezdett. Előbb akadozva, aztán folyamatosan.
Denver undorodva felhúzta az orrát és sietős léptekkel elkotródott a szeméthalom felé. Intettem McGregornak, hogy maradjon a csavargó mellett, magam pedig O'Hara kíséretében a hadnagy után siettem.
A repedt műanyag csőre kötött kék rongydarab úgy lengett-lobogott a szélben, mintha alpinisták tűzték volna oda abbeli örömükben, hogy végre sikerült megmászniuk a szeméthegyet.
O'Hara volt az a szerencsés, aki elsőnek pillantotta meg a hiányzó lábat.
Feltolta a sapkáját a feje búbjára, miközben szinte rémülten meredt rám.
- Itt van a fenébe is, itt van!
Amikor először pillantottam meg a drótketrecet a lány lábán, még nem gondoltam semmire. Pontosabban talán arra, hogy valami oda nem illő szemét, s véletlenül ragadt rá, mint korábban a rozsdás konzervdoboz a torzó hátára.
O'Hara lehajolt, morgott; megpróbálta levenni a ketrecet. Végül felegyenesedett és hitetlenkedve felhúzta a vállát.
- Nem megy.
- Mi nem megy? - értetlenkedett Denver.
- Ez az izé, itt
Denver is lehajolt, és most már ketten próbálták leráncigálni a drótketrecet a lány lábáról.
Az eső mintha csak megelégelte volna szerencsétlen toporgásunkat, négyes sebességre kapcsolt. Hideg, éles cseppek verték az arcunkat. Éreztem, hogy fagyosra gémberedik ökölbe szorított kezem.
Kitöröltem a szememből az esőcseppeket, aztán már úgyis minden mindegy alapon a latyakba térdeltem.
- Mi a pokol ez? Denver megrázta a fejét.
- Sose láttam még ilyet.
- Talán belelépett - próbálkozott O'Hara. Denver megsemmisítő tekintettel nézett rá.
- Egy láb, mi? Elindult hegynek felfelé, és csak akkor dőlt el, amikor belelépett a drótketrecbe.
- Úgy gondoltam, hogy a lány amikor még egészben volt
- Uramisten - nyögött fel a hadnagy. - Az a szerencsénk, hogy csak két lába van egy embernek. Képzeljék el, ha
- Mi a pokol ez? - ismételtem csak úgy magamnak, de hangosan a kérdést.
Szavaim ott lebegtek a levegőben és ott is maradtak a hulló esőcseppek között.
Éppen felemeltem volna a szerencsétlen maradványt, amikor a doktor szemüveges arca felbukkant a szeméthegy csúcsán túl.
- Találtak valamit?
- Jöjjön ide, doktor.
A doki megcsóválta a fejét s imbolyogva, csúszkálva elindult felénk, mint egy utat tévesztett havasi ember a Himalája bércei között. Végül keservesen fújtatva lefékezett mellettünk, elrúgott az útjából egy szétázott kartondobozt és elégedetten a lábra pillantott.
- Csakhogy megvan minden! Nem is tudják, milyen pokolian idegesítő úgy boncolni valakit, hogy hiányzik a fele Egyszer Te jó ég, ez meg mi a fene?
Elhallgatott, és tátott szájjal a lány lábán lévő ketrecre meredt Ujjam hegyével megbökdöstem a drótból hegesztett tákolmányt. Olyasféle kalitka volt, amilyenben madarakat tartanak, vagy apró rágcsálókat. A halott lány lábfeje nem érte el a kalitka alját, néhány centiméterrel a bokája felett zárta körül a lábszárát a drót. Szabad szemmel is megállapíthattam, hogy nem léphetett bele a ketrecbe; ehhez túlságosan is keskeny volt a nyílása.
Felálltam és megpróbáltam megszabadulni a szemembe folyt víztől.
- Van valami ötlete, Denver?
- Semmi, főnök.
- Billy?
- Semmi.
- Doktor?
- Csak egy. Menjünk a fenébe!
- Ahogy akarja. Mindenesetre, hozza a csomagját!
A doktor szemrehányóan felszisszent, de nem mert tiltakozni. Lehajolt, hóna alá kapta a lábat, és elkezdett csúszkálni vele a szemét-Himaláján lefelé.
Denver megcsóválta a fejét, majd megigazgatta hóna alatt a stukkerját.
- És én még arról ábrándoztam, hogy bemegyek Speedy büféjébe, rendelek egy kávét, egy banános szendvicset
Mielőtt befejezhette volna, otthagytam. Odacsúszkáltam Létrához és szakadt kabátja zsebébe gyömöszöltem az ötdollárost.
- Nem tudja véletlenül, hogyan kerültek ide ezek a darabok?
Elfordította a fejét és annyi fáradságot sem vett, hogy nemet intsen.
- Senki se tudja?
Ennyi erővel akár a szemétdombnak is feltehettem volna a kérdést.
Az eső zuhogott; reménytelen, szürke pára ülte meg a környéket.
Arra gondoltam, hogy a szegény lány, akinek a maradványai már a doktor kocsijában zötykölődtek, aligha örülne ennek az átkozott időnek.


DI MAYO KETRECE (I.)


Megkértem Mollyt, főzzön egy kávét, aztán beültem az asztalom mögé. Szétrágtam két aszpirint, s leöblítettem néhány korty vízzel. Még dél sem volt és már a tizediknél tartottam
Tenyerembe hajtottam a fejem. Szemem elé idéztem a lány hátára tetovált khmer betűket, megittam a kávét, miközben igyekeztem nem tudomást venni Molly szemrehányó tekintetéről.
- Még nem ettél semmit, Franky.
- Ettem két szendvicset.
- Denver azt mondja, nem álltatok meg sehol.
- A jó Jézusát! - csaptam az asztalra. - Ki itt a főnök, Denver vagy én?
- Tönkreteszed magad, Franky.
- Ugyan mivel?
- Hányat vettél már be?
- Bevenni? Mit? - adtam az ártatlant.
Molly megfordult és szó nélkül kiment a szobából.
Sóhajtottam, felemeltem a kagylót, és magamhoz invitáltam Denvert. Behajítottam az üres aszpirines dobozt a szemétkosárba, majd meggondoltam magam, kivettem, apró darabokra téptem, beleraktam a darabokat a hamutartóba és meggyújtottam őket. Éppen akkor lobogtak a legjobban a papírfecnik, amikor Denver beoldalgott a szobába. Óriási szemeket meresztett rám piromániás tevékenységem láttán, de csak a torkát köszörülgette.
- Mi újság, hadnagy? Foglaljon helyet.
Amikor elhamvadt a zsarátnok, a csaphoz mentem és kiöblítettem a hamutálcát.
- Így ni. Szóval? Mi a helyzet?
- Semmi - mondta Denver. - A doki még nem jelentkezett. Különben is alighanem az ön kezében van a kulcs.
- Az enyémben?
Denver mosolyogva hátradőlt a széken és malmozni kezdett az ujjaival.
- Megfejtette?
- Meg.
- És mit jelent? - hajolt előre.
Megdörzsöltem az orrom, mint aki habozik, hogy felfedje-e a titkát.
- A fele hiányzik.
Denver mosolygott.
- Figyeltem magát, főnök.
- És?
- Amikor megnézte a lány fenekén a tetoválást, valami átsuhant az arcán. Jól láttam? Mintha rájött volna valamire.
- Igazán? Akkor figyeljen, Denver. Az ügy a magáé.
- Kösz - mondta savanyúan.
- Nem lesz nehéz dolga. Ugyanis valóban jelent valamit a tetoválás.
- Konkrétan?
- Konkrétan szerencsénk van. Mert, ugyebár, azt is jelenthetné, hogy hirtelenjében nem jut eszembe semmi pornográf felhívás. Mondjon egyet!
Denver egészen enyhén elpirult.
- Katolikus családban nőttem fel, uram.
- Bocsánat. Szóval, az ilyen esetben szokásos biztatás helyett egészen mást jelentenek a khmer betűk.
Denver előrehajolt. - Mit?
- Egy nevet. Egy férfi nevét.
- Köpje már ki, főnök!
Rávigyorogtam, felálltam és járkálni kezdtem a szobában.
- Egy férfi nevét tetováltatta a lány a fenekére, hadnagy. Életében nem kapott még ilyen könnyű ügyet tőlem. Odamegy, elkapja a pasast és kiszed belőle mindent.
Denver hangja reszketett az idegességtől.
- Ki az a pasas, főnök?
Leültem és a szemébe mélyesztettem a szemem.
- Bár a betűk sérültek azért olvashatók. Csak annyi látszott a lány bőrén, hogy Di May Az utolsó betűt lekaparta valaki vagy valami. Ez pedig
- Boris Di Mayo! - tört ki Denverből. - Az elegáns Boris!
- Úgy van - biccentettem. - Nos, örül az ügyének, Denver? A hadnagy megcsóválta a fejét, az ablakhoz sétált, kinézett rajta, s amikor visszafordult felém, annyi kétségbeesés ült az arcán, mint egy ketrecbe zárt gorilláén.
- Ha istent ismer, vegye el tőlem, főnök!
- Ugyan miért?
- Mintha nem tudná, hogy Di Mayo kéthetenként a kormányzónál vacsorázik. Nem szeretnék tengelyt akasztani vele.
Felhúztam a szemöldököm a nagy csodálkozástól, és bátorítóan megveregettem a vállát.
- Miért kellene tengelyt akasztania vele? Egyszerűen odamegy és megkérdezi, nem hiányzik-e valaki a leltárából. Mondjuk egy ázsiai lány. Lehet, hogy már ő is keresi.
- Kétlem - morogta Denver.
Felberregett a telefon. McMillan doki volt a vonalban.
- Maga az, Cockney?
- Mi a helyzet, doki?
- Meg fog lepődni. A lány elvérzett.
- Ezt eddig is sejtettem.
- Csakhogy nem a lábától. Eltépték a nyaki verőerét.
- Tépték?
- Olyasmi. Vagy harapták. Mindenesetre látszik a húsában a fogak nyoma.
- Meg tudná mondani hm minek a fogai?
- Feltehetően egy dinoszauruszé.
- Hülyéskedik, doki?
- Mikor hülyéskedtem én magával, Frank? Akkora a fogak nyoma, mint a hüvelykujjam. És olyan a végük, mint a kés. Ennyi.
- Lehetséges, hogy kutya?
- Hát ha van akkora kutya mint egy elefánt.
- Oroszlán?
- Nézze, Cockney, nekem felmondhatja az egész állathatározót, akkor sem tudok mit mondani. Ezek marha nagy fogak. Ma már csak múzeumokban látni ekkorákat. Ezért tippelek dinoszauruszra.
- És a lábai?
- Valószínű, hogy azokat is a dög harapta le.
- Egyéb?
- Két napja halott. Minden valószínűség szerint az elmúlt éjszakán rakták ki a szeméttelepre. A lány, ivott, fiatal kora ellenére alaposan elhasznált a mája, viszont nem narkózott, ha érdekli. Egyéb semmi.
- És az a rengeteg külsérelmi nyom a testén?
- Karcolások, Frank. Nagy a gyanúm, hogy a halál beállta után keletkeztek.
- Úgy érti, hogy szállítás közben?
- Nem úgy értem. Úgy értem, hogy a dinoszaurusz megtámadta a lányt, elharapta a nyakát, leharapta mindkét lábát, majd játszott vele, mint macska a döglött egérrel. Elismerem, rémálom, de erre gondolok.
- Oké, doktor. Mi a helyzet a ketreccel?
- A csapdával?
- Hogyhogy csapdával?
- Egyik emberem, egy műtős szerint rókacsapdához hasonlít. Állítólag ilyennel fogják a rókát.
- Rókacsapda?
- Rókacsapda? - morgott a fülem mellett Denver. - Rókacsapda?
- Persze aligha lehet csapda. De hogy mi, arról még csak halvány elképzeléseim sincsenek. Mindenesetre az a lány nem lépett bele. Jobban mondva, nem léphetett bele. Úgy hegesztették rá a lábára.
Azt mondta, amit már úgyis tudtam. Abba a ketrecbe valóban nem lehetett belelépni. Hiszen nincs is ajtaja, vagy mi a fene
- Más, doktor?
- Megkapja a jelentésemet, Frank. Apropó, megígérne nekem valamit?
- Ki vele, doktor! Tudja, hogy amit lehet, megteszek magáért.
- Akkor könyörgöm, legalább ma délelőtt ne találjanak már több hullát. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, megreggelizem, veszek egy forró fürdőt, felhívok valakit telefonon
- Úgy lesz, doktor. Ma délelőtt nem lesz több hullája!
- Szaván fogom, Cockney!
Ezzel letette a kagylót.
- Na? - meredt rám idegesen Denver. - Mi az ábra?
- Di Mayo csaját megette egy dinoszaurusz - mondtam elgondolkodva. - Illetve megölte és megcsócsálta. Aztán elvették tőle, de addigra Mondja, Denver, milyen állatnak van akkora foga, mint az ember hüvelykujja?
- Honnan a fenéből tudjam? És a ketrec illetve a rókacsapda?
- Hát igen. Ez az - s kénytelen voltam beismerni, hogy hibádzik valami a feltételezésemben. Azt még csak el tudtam volna képzelni, hogy feltámad egy dinoszaurusz, letépi valakinek a lábát bár a fene egye meg, a dinoszaurusz alighanem növényevő, és esze ágában sincs emberekre vadászni de hogy egy vaspálcikákból összerakott rókacsapdát hegesszen áldozata lábára, abban már erősen kételkedtem.
- El kellene mennie Di Mayóhoz - mondtam alamuszi mosollyal.
Denver csüggedten legyintett.
És majd állhatok vigyázzban előtte.
- Kérdezze ki a táncosnőit. Úgy tudom, vannak köztük ázsiaiak is. Vietnamiak, khmerek
Denver tekintetéből csak úgy sütött a fájdalom.
- Főnök tudja, hogy nem szoktam megijedni, ha keményre fordulnak a dolgok de miért éppen nekem kell ezekkel a lányokkal vacakolnom? Telenyavalyogják a fülem a hülye nyelvükön, én meg közben szétdurranok az idegességtől. Főnök nem segítene?
Elhúztam a számat, kinéztem a nyirkos, vigasztalan délelőttbe, aztán kelletlenül megvontam a vállam.
- Oké, Denver, lássa, kivel van dolga. Magával megyek Di Mayóhoz.
A hadnagy arcán széles mosoly terült szét.
- De maga beszél a csajokkal is!
- Nem lesz az egy kicsit sok?
Denver már meg sem hallotta az utolsó mondatot. Felmarkolta a telefont és kérte a kocsit. Reméltem, nem veszi észre, hogy félrefordulva a számba tömök két aszpirint.
Míg Denver a kocsit hajszolta, felhívtam Di Mayót. A kora reggeli időpont ellenére frissen, kipihenten csengett a hangja. Ahogy bemutatkoztam, tudta, kiről van szó. Pedig csak egyszer futottunk össze valami jelentéktelen ügy kapcsán. Mégsem próbálta megjátszani, hogy nem emlékszik rám.
- Cockney? Persze, hogyne. Igen, jól emlékszem. Csak nincs valami baj? Elkövettem talán valamit?
Könnyű, felhőtlen volt a nevetése, olyan polgáré, aki patyolattisztán áll az Úr és az állam színe előtt.
- Rutindolog, Mr. Di Mayo. Felkereshetném?
- Persze. Miért ne? Délelőttönként úgysem csinálok semmit Jöjjön csak, jöjjön, amikor akar.
Boris Di Mayo mulatója a Második utca és a Franklin Avenue kereszteződésénél épült, azon a helyen, ahol véget ér a biztonságot jelentő "jó környék", és kezdetét veszi a másik. Az El Paradiso maga is e két környék jellegzetes vonásaiból kovácsolódott össze. Az épület szemmel láthatóan magán viselt valamit a múlt század előkelő angolszász stílusából, ugyanakkor a köréje telepített kert és a rikítóra mázolt falak egészen másfajta ízlésvilágról tanúskodtak.
Denver leállította a kocsit a ház előtt, és elismerően futtatta végig a szemét a bejárati ajtó mellé szerelt tablókon.
- Nőmén est ómen. El Paradiso. Mit szól a kollekcióhoz, főnök? A tablóra kirakott lányok alighanem a legkényesebb ízlésnek is megfeleltek volna. Fehérek, feketék, ázsiaiak. Szépek és még szebbek. Ruhában és anélkül. Főleg anélkül.
Sorban belebámultam az ázsiai lányok arcába. Azt kutattam, vajon melyikük lehet a szeméttelepre hajított holttest előzménye. A harsányan kifestett arcok azonban nem árulkodtak.
Biccentettem, mire Denver megnyomta a csengőt. Az ablakok csukott spalettákkal mozdulatlanul áztak az esőben, mégis, egészen biztos voltam benne, hogy valahol, egy kényelmes szobában, kíváncsi szemek merednek egy képernyőre, amelyen mi álldogálunk a zárt kapu előtt.
Alig másfél percnyi várakozás után kulcs csörgött, és maga Di Mayo nyitott ajtót.
- Bocsássanak meg, de ilyenkor még a portásom is alszik. Örülök, hogy látom, Cockney. Üdvözlöm, uram.
Di Mayo magas, karcsú, jóképű férfi volt, éppen csak túl a harmincon. Lágy, kellemes vonásai az 50-es évekbeli filmsztárokra emlékeztettek. Világos, zöldessárga szemében gyermeki érdeklődés csillogott.
- Igazán felajzotta a kíváncsiságomat, Frank - mondta és belém karolt. - Ismerem azt a mókát, hogy rutinügyek. Ha egy zsebtolvajlási buliról lenne szó, nem maga a nagy Frank Cockney fáradt volna hozzám személyesen Erre, erre, uraim.
Néhány pillanat múlva elegáns bútorokkal berendezett fogadószobában ültünk. Kicsit talán csicsásnak tűnt minden, de végül is tudomásul kellett vennünk, hogy nem metodista imaházban vagyunk, hanem az El Paradisóban.
Di Mayo térült-fordult, kiemelt a könyvespolcok közé rejtett aprócska hűtőszekrényből egy üveg pezsgőt, és gyakorlott mozdulattal felbontotta.
- Mielőtt még megpróbálnának meggyőzni róla, hogy szolgálatban nem fogyasztanak alkoholt, nézzék meg a címkét. Tízéves és a legjobb francia pincéből való. Nos?
- Nem próbálom meggyőzni - biccentettem.
- Én nem is akartam - védekezett Denver.
Di Mayo behunyta a szemét, amíg ivott. Látszott rajta, igazi ínyenc. Olyan, aki élvezni tudja az ital minden cseppjét.
Én már közel sem voltam akkora műélvező, leginkább annak örültem, hogy leküldhettem vele még egy aszpirint.
Amikor Di Mayo ismét töltött, Denverre pislantottam. Nem láttam mást az arcán, mint őszinte csodálatot. Azt hiszem, megpróbálta kitalálni, hány dollárt érhet a pezsgő, amit megivott
Di Mayo hátradőlt és a szemembe nézett.
- Nos, Frank? Miről van szó?
Nem kerteltem, egyenesen belevágtam a közepébe.
- Találtunk egy lányt a szeméttelepen.
Csak alig észrevehetően rebbent meg a pillája.
- Egy lányt? - Aha.
- Ez annyit jelent, hogy egy hullát?
- Pontosan.
Előhúzott bársonyzakója felső zsebéből egy habfehér zsebkendőt és megtörölgette vele a homlokát. Csak most vettem észre, hogy szinte tizedmásodpercek alatt kiütött rajta a veríték.
- Ide vezetnek a nyomok hozzám?
- Attól tartok, igen.
- Ki az a lány?
- Erre vagyok kíváncsi magam is.
- Nem tudják?
- Egyelőre nem.
- Láthatnám a fényképét?
- Még nincs képe.
Mintha valamelyest enyhült volna az aggodalom a szemében.
- Akkor miből gondolják, hogy az én mulatómban dolgozik, illetve dolgozott?
- Mr. Di Mayo - hagytam figyelmen kívül a kérdést. - Nem hiányzik valaki a leltárából?
Lehajtotta a fejét, habozott, aztán felemelte a poharát és fenékig itta. Amikor rám nézett, fájdalom ült az arcán.
- De. Hiányzik.
- Kicsoda?
- Nancy Thai. Szép, vagy azt is mondhatnám gyönyörű khmer lány
- Miért Nancy?
- Ez a neve.
- Egy khmer lánynak?
- Nézze, Frank, ő azt akarta, hogy így hívjuk. Amerikai akart lenni. Fogalmam sem volt róla, mi volt a neve azelőtt, de nem is érdekelt. Ha a bevándorlási hivatalt nem izgatta, mi közöm lett volna hozzá nekem? Egyébként szabályos bevándorlási engedéllyel rendelkezett. Honnan veszi, hogy ő hogy őt
- Sehonnan. Ön mondta, hogy hiányzik valaki a bárjából. Mikor tűnt el?
- Négy vagy öt napja.
- Hm. Nem kerestették?
- Egyelőre nem.
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Előfordult már máskor is, hogy egyik-másik lányunk elfáradt. Kiborult, lelépett a térképről. Rövidebb-hosszabb pihenés után aztán rendszerint visszajött hozzám.
- S maga visszafogadta?
- Többnyire. Nem vagyok haragtartó. Elvégre ők hozzák nekem a pénzt. Bármennyire is szép fiú vagyok, aligha lenne akkora sikerem a színpadon, mint nekik.
- Gondolom, volt olyan is, aki nem jött vissza.
- Volt.
- Olyan is, aki örökre eltűnt a szeme elől?
- Olyan is.
- Mit tett ilyenkor?
- Ha hiszi, ha nem, sajnáltam. És ahelyett, hogy bosszúra szomjazva és fogamat csikorgatva üldözésére indultam volna, inkább szereztem helyette egy másikat. Az élet már csak ilyen, Frank. A vonatok jönnek és mennek.
- És ez a bizonyos Nancy?
- Mit akar tudni róla?
- Igazán szép volt?
- Várjon.
Felállt, a háta mögötti könyvespolchoz lépett, és rövid keresgélés után az asztalra tett egy vastag fedelű albumot.
- Ez egy emlékkönyv, uraim. A lányoktól kaptam két évvel ezelőtt, harminchetedik születésnapomra. Várjanak csak Ha minden igaz, benne kell lennie Nancy fényképének. Hol is? Itt van ni! Látják? ő Nancy Thai!
A képről fiatal, ragyogóan sminkelt ázsiai lány nézett ránk. Szorosan záródó magas nyakú ruhája inkább hivatalnoknőre vallott, mint az El Paradiso táncosnőjére.
Di Mayo körmével kifeszítette a képet a helyéről és a kezembe nyomta.
- Erre, gondolom, szükségük lesz. Örömömre szolgálna, ha megtalálnák, ki tette ha ugyan őt ölték meg. Még mindig reménykedem ugyanis
- Ne igen reménykedjék - mondtam kicsit keményebben, mint szerettem volna. - Sajnos, majdnem biztos, hogy erről a lányról van szó.
- Felismerte?
Zsebre vágtam a képet és Di Mayo szemébe néztem.
- Mondja, Boris, milyen viszonyban állt ön ezzel a lánnyal?
Boris Di Mayo megnyalta a szája szélét.
- Említettem, hogy a táncosnőm volt.
- Semmi egyéb?
Felemelte a poharát és belecsorgatta a pezsgő maradékát.
- Muszáj a magánügyeimről is beszámolnom?
- Egyáltalán nem - mosolyogtam. - Ezek csak baráti kérdések, Mr. Di Mayo.
A bártulajdonos kezébe vette a pezsgősüveget, mintha azt mérlegelné, hogy leüssön-e vele.
- Persze, azért jobb lenne, ha válaszolnék rájuk, igaz?
- Attól tartok, úgy van, ahogy mondja. Határozott mozdulattal letette az üveget az asztalra.
- Oké. Rendben van. Nancy Thai a szeretőm volt. Másik hússzal egyetemben. Kielégíti a válaszom, Frank?
- A legteljesebb mértékben. Sőt. Irigylem magát, Boris. Hogy csinálja?
A bártulajdonos megvonta a vállát és cigarettára gyújtott.
- Szakmai ártalom. Vagy előny. Szemlélet kérdése. A lányok meg vannak győződve róla, hogy többre viszik, ha lefekszenek velem. Én pedig nem tudok ellenállni nekik. Ilyen egyszerű az egész.
- Valóban. Roppant egyszerűnek tűnik. Di Mayo szomorúan megcsóválta a fejét.
- Még mindig nem érti! Nemcsak Nancy Thai volt a szeretőm. A többiek is. Méghozzá egyszerre. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem fűztek szorosabb szálak Nancyhoz, mint a többiekhez.
Pontosan értettem, mit akar mondani.
- Tudta, hogy Nancy az ön nevét tetováltatta a fenekére? Mintha bomba robbant volna az asztal alatt. Leroskadt a székére és hápogott, mint a fuldokló kacsa.
- Ha hogy mit feneke?
- Ez a helyzet, Mr. Di Mayo. Ennek alapján találtunk ide
- Az ördögbe is! Pedig megtiltottam!
Néhány másodpercre kiesett a szerepéből. Lángolt a szeme a dühtől, a keze ökölbe szorult. Esküdni mertem volna rá, hogy gondolatban korbácsot szorongat benne.
- Tehát?
Nagyot fújt és ingerülten elnyomta a cigarettáját.
- Ezek a lányok bele vannak dilizve a tetoválásba. Tudja, speciális házi műhelyek dolgoznak az ázsiai negyedekben, bárki néhány dollárért képeskönyvet csináltathat a bőréből. Egy vietnami lányt például ezért kellett kirúgnom.
- Csakugyan?
Néhány másodpercnyi kínos csend után megrebbent a pillája, és mélyet sóhajtott.
- Mr. Cockney, tisztában kell lennie valamivel. Az El Paradiso nem svájci lánynevelő intézet: ide az emberek szórakozni járnak, meztelen húst bámulni, telt melleket, combokat, tomporokat. Én azért vagyok, hogy kiszolgáljam az ízlésüket. Azt azonban hangsúlyozom, hogy nálam minden a törvény előírásai szerint történik. Az én üzletemben nincs kábítószerezés. Ha valakit rajtakapunk, hogy a klotyóban szurkálja magát, vagy füvet szív, feketelistára tesszük és ide többé be nem teheti a lábát. Továbbá az El Paradiso nem nyilvánosház: itt nincsenek szobák, a táncosnőimet még megérinteni sem szabad. Ha benézne egy szombat délután, láthatná, hogy a város előkelő köreiből is gyakran bekukkantanak hozzám. Ennek persze az a feltétele, hogy betartsam a játékszabályokat. Nálam minden patyolattiszta, Frank. Bár itt még a falak is erotikából épültek, nincsenek pornófestékkel bemázolva. Az nem felel meg az én ízlésemnek. A lányok csak meztelenek, de olyasmire nem kaphatók. És ezt tudják a vendégeim is.
- Nem is próbálkoznak?
- Inkább a kóbor idegenek. De azok hamar a kapun kívül találják magukat.
- Maga rendelkezik a lányok szabadidejével is?
- Hová gondol? Azt csinálnak, amit akarnak. Már persze bizonyos keretek között. Érti, mire gondolok?
- Őszintén szólva
- A magánéletben is úgy kell viselkedniük, hogy ne hozzanak szégyent az El Paradisóra.
- Ebbe sok minden belefér.
- Végtére is szabad emberek.
Előrehajoltam és a szemébe mélyesztettem a szemem.
- Van valami ötlete, hogy miért ölhették meg Nancy Thait?
- Honnan lenne?
- Mióta tartott a kapcsolatuk?
- Kábé egy éve.
- Nancy nem volt féltékeny a többiekre?
- Ugyan már! Vagy ha az is volt, nem látszott rajta. Különben is, ez esetben inkább neki kellett volna megölnie engem, nem fordítva.
- Mr. Di Mayo, megnézhetnénk a bárját?
Elnyomta éppen csak meggyújtott cigarettáját, és enyhén megremegett a keze.
- Persze. Természetesen. Ámbár talán még ki sincs takarítva.
- Nem tesz semmit. Csak éppen bekukkantanánk. Tulajdonképpen be is fejeztük, Boris. Köszönjük a felvilágosítást. Sajnos alighanem eleget kell tennie még majd egy kellemetlen kötelességnek
- Azonosítsam a halottat?
- Honnan tudja ilyen jól?
- Két éve történt valami hasonló. Csak akkor egy másik lányt öltek meg.
Önkéntelenül is megtorpantam.
- Ázsiai lány volt?
- Az? Dehogy. Nagydarab, fehér bőrű, vörös hajú
- Mi történt?
- Családi balhé. Az öccse szúrta le.
Felkattintotta a villanyt, s leterelt bennünket egy keskeny, kanyargós csigalépcsőn.
- Ez a bárba vezető hátulsó lépcső. A bejárat ott van, ahol bejöttek.
Tizenöt fokot számláltam lefelé, mígnem vastag, leomló bársonyfüggöny zárta el az utunkat. Di Mayo megmarkolta a függöny sarkát és megrántotta. A nehéz anyag lepkekönnyedséggel siklott el előlünk.
A felragyogó nappali világosság olyasféle bárhelyiséget mutatott, amilyen a világ minden pontján megtalálható, talán még a sarkkörön túl is. Keskeny, kerek dobogó uralta a terem közepét, körülötte székek, asztalok, a bejárattól jobbra bárpult. Nehéz, kellemetlen szag ülte meg a levegőt.
- Keleti füstölőket használunk - mondta Di Mayo, és nem is titkolt büszkeséggel körbemutatott. - Az emberek imádják a keleti jelleget. Azért is alkalmazok ázsiai lányokat.
Körbeforogtam, hogy jobban szemügyre vehessem a látnivalókat. A mennyezetről csüngő lampionokat, a falakra aggatott sárkányképeket, az óriási, sárga, kínai jeleket és a bejáratnál álló hatalmas bronzgongot.
A színpad mellett, a földön álló, hatalmas, szegvasakból hegesztett és rikítóan kékre festett vasketrecet már abban a pillanatban észrevettem, ahogy beléptem Di Mayo mögött az ajtón. Denver nyugtalan, futó pillantása jelezte, hogy neki sem kerülte el a figyelmét.
Csípőre tettem a kezem, bólogattam, elismerően elhúztam a számat: szóval, mindent úgy csináltam, ahogy csinálni kellett.
Di Mayo körülnézett, órájára pislantott és elkapta a könyökömet.
- Lassan takarítaniuk kellene. Idefigyeljen Cockney, rohadtul megszomjaztam még egy pezsgőre. Jöjjenek a bárpulthoz, és ne mondják, hogy szolgálatban vannak. Oké?
Nem mondtunk semmit. Házigazdánkat követve a bárpulthoz sétáltunk, és lecsüccsentünk egy-egy bárszékre. Di Mayo leguggolt a pult alá és előbányászott egy üveg italt.
- Hallja, Cockney, maga aztán tönkretette a napomat! Látja, a fene vigye el, remeg a kezem
Élesen figyeltem minden szavát, de semmi hamisságot nem éreztem bennük. Nagyon ügy nézett ki a dolog, hogy nem sok köze lehet Nancy Thai halálához. Akkor viszont mitől van annyira megijedve? Ki nem mondott kérdésemre Di Mayo azonnal mégis adta a választ.
- Tudják, nem is olyan könnyű elképzelni, hogy valaki, aki tegnap még itt állt az orrom előtt, mosolygott, maga volt az élet mára már senki. Hulla. - Előrehajolt és nagyot nyelve szemembe nézett. - Lelőtték?
- Nem. - Kés?
- Nem tudom - tértem ki a válasz elől. - Most vizsgálják. Nincs valami ötlete, hogy ki tehette? Valami gyanús kapcsolat?
Di Mayo öntött, és csak akkor válaszolt, amikor kiittuk az első pohárral.
- Ha hiszi, ha nem, nincs sok közöm a lányok magánéletéhez. Amíg nem gyűlik meg a bajuk az erkölcsrendészettel, nem érdekel, mit csinálnak.
- Nancy mondott magának valamit?
- Mire gondol?
- Hogy valaki üldözi, molesztálja, kísérgeti.
- Nem emlékszem. Jézusom, nézze csak, hogy remeg a kezem! Nem is sejtettem, hogy ennyire ki tudok borulni.
Denverre pislantottam és biccentettem egyet.
- Mondja, Mr. Di Mayo, mi az a rácsos valami ott a színpad mellett? - kérdezte a hadnagy közömbösen, beleszürcsölve a pezsgőjébe.
Di Mayo riadtan kapta fel a fejét.
- Mi? Ja az ott? Ketrec.
- Ketrec?
- Én csináltattam az egyik műsorszámhoz.
- Nem is tudtam, hogy állatokkal is foglalkozik.
- Állatokkal? Még csak az kéne! Két macska mászkál a konyha körül, ez minden állatunk
- Akkor minek?
- A ketrec? Hát élőképet adunk elő a segítségével.
- Élőképet?
- Talán táncjátéknak is nevezhetném. Erotikus táncjátéknak. Az a rövid tartalma, hogy egy tatár kán bezárat egy szép, ázsiai lányt egy ilyen ketrecbe A lánynak van egy szerelmese, aki kiszabadítja. Ennyi. A lány természetesen igen lengén van öltözve, ahogy a mulató jellege megkívánja. Mondanom sem kell, semmi közünk a közönséges pornólebujok mutatványaihoz
- Értem, Boris. Nancy játszotta a ketrecbe zárt lányt? Meghökkenve meredt rám.
- Nancy? Miért játszotta volna? Soha nem játszotta. Neki más szerep jutott.
Ez egy kicsit megkavarta a dolgokat.
- Részt sem vett ebben az izé táncjátékban?
- Soha. Mondom, hogy más szerepe volt.
- Közelébe sem került a kalitkának? - kérdezte óvatosan Denver.
Di Mayo ravasz róka volt, így aztán szagot kapott. Letette a poharát a pultra és gyanakodva bámult ránk.
- Mi az isten van ezzel a kalitkával? Maguk tudnak valamit. Ki vele! Miről van szó?
Egyszeriben agresszívvá és parancsolóvá vált a hangja. Mint az olyan emberé, aki gyakorta a polgármester vacsoravendége.
- Van valami összefüggés Miss Nancy Thai és a ketrec között?
- Mondtam már, a rohadt életbe, hogy semmi! Mi a fene lenne? Ez nem Nancy száma, és nem is volt az soha! Miről van sző, emberek?
Nem láttam értelmét, hogy tovább titkolózzunk. Megittam a pezsgőmet, aztán szép nyugodtan a karjára ejtettem a kezem.
- Arról van szó, Mr. Di Mayo, hogy Nancy Thai meghalt.
- Ezt már mondta!
- Azt azonban nem mondtam, hogy milyen módon.
- Az Ördögbe is, hogyan hát?
- Nagyon csúnyán, Mr. Di Mayo. Valamilyen állat elharapta a torkát.
Di Mayo majd beesett a háta mögött sorakozó üvegek közé.
- Mi? Állat? Ez nem lehet igaz! Ugye csak viccel, Cockney?
- Bárcsak viccelnék, őszintén szólva hülye vicc lenne. Sajnos, amit mondtam, igaz; valami dög elharapta a lány torkát.
- Kutya?
- Nem tudjuk. Felőlem tigris is lehetett. A doktorunk szerint dinoszaurusz.
- Maguk megbolondultak! Esküszöm
- Lehet, Mr. Di Mayo. De attól még az a lány halott. Elharapták a torkát, majd kihajították a szeméttelepre. Ott találtunk rá. És hogy a dolog még szebb és esztétikusabb legyen, hiányzott mind a két lába. Az a gyanúnk, hogy a lábait is az a valami harapta le, ami elkapta a nyakát. Tud követni?
A kérdés jogos volt. Di Mayo ugyanis a pultnak támaszkodott, szeme a távolba meredt, miközben szakadt róla a víz.
Megvárhattam volna, amíg jobban lesz, vagy legalábbis magához tér, de úgy döntöttem, megadom neki a kegyelemdöfést.
- Ez azonban még nem minden, Mr. Di Mayo.
- Nem minden még
- Az egyik lábán találtunk valamit. Ráhegesztve. Nem kíváncsi rá, mit?
- Én nem ráhe geszt
- Ennek a ketrecnek a kistestvérét, ni! - és a táncparkett oldalánál árválkodó ketrecre mutattam. - Mond ez magának valamit?
Di Mayo feje előrebillent, mintha meghalt volna. Biztos voltam benne, hogy pontosan tudja, miről van szó.
Beletellett vagy tíz percbe, amíg összeszedte magát. Megivott fél üveg pezsgőt, közben verejtékezett, nyöszörgött, levegő után kapkodott, mint a kiütött bokszoló.
Egyszerre aztán magához tért. Kinyitotta a vízcsapot, megmosta az arcát, megtörölgette a zsebkendőjével, majd szenvedő képpel ránk mosolygott.
- Bocsássanak meg, roppantul sajnálom a gyengeségemet, de nem szoktam hozzá az ilyen szörnyűségekhez Jézusom, az a szegény lány! Ki kell pihennem magam. Bocsássanak meg A szemlére természetesen elmegyek. Hívjanak fel. Bocsássanak meg.
Elindult előre, hogy az ajtóhoz vezessen bennünket. Időről időre azért megroggyant a térde.
Denver odakint a kocsi oldalának támaszkodott és elégedetten elhúzta a száját.
- Ezt elkaptuk, főnök. Benne van a madár a kalitkában, hogy stílusos legyek. Kétség nem férhet hozzá, hogy ő nyírta ki a csajt.
- Aztán ráhegesztett a lábára egy kalitkát, és feltetováltatta a fenekére a saját nevét, hogy a rendőrség egyenesen idetaláljon, mi?
- Hát ez valóban furcsa - lohadt le Denver lelkesedése. - Maga mire gondol, főnök?
- A magáé az ügy, Denver - mondtam, minden meggyőződésem ellenére. - A maga helyében mindenesetre figyeltetném a fickót, jobban mondva őriztetném.
- Hogy le ne lépjen?
Sóhajtottam és megveregettem az arcát.
- Nem, Denver. Azért, hogy nehogy őt is meggyilkolják! Van rá tíz dollárom, hogy Di Mayo pontosan tudja, miről van szó. És azért csinálta össze magát, amikor a kalickáról, vagyis a rókacsapdáról beszéltünk. A pasas megértette a figyelmeztetést.
- Figyelmeztetést? - képedt el Denver. - Miféle figyelmeztetést?
Az eső ismét rákezdett. Bevágtuk magunkat a kocsiba. Gondoltam, elmondom Denvernek a gyanúmat, de az ablaktörlő szapora surrogása és a hulló vízcseppek elterelték a gondolataimat
Denver persze nem állított őrséget az El Paradiso elé. Pedig nem ártott volna.


DI MAYO KETRECE (II.)


Hiába váltott a délelőtt a délutánba; a szürke, lapos rovarokhoz hasonlító esőcseppek egyre ott araszoltak az ablaküvegen. Hosszú percekig csendben bámultam őket; megpróbáltam visszatartani magam a cselekvéstől. Amikor aztán már nem bírtam tovább, felcsengettem a nyilvántartó központot és a szobámba kérettem Di Mayo aktáit. Némi rábeszélés után sikerült a központos szavát vennem, hogy semmilyen körülmények között nem árulja el Denvernek a kalózakciómat. Nem szokásom ugyanis más ügyében turkálni.
Sokáig forgattam Di Mayo papírjait, de nem lettem okosabb tőlük. Egyszer, régen, jó évtizeddel ezelőtt volt ugyan valami dolga a rendőrséggel, bizonyos kifizetetlen számlákkal kapcsolatban, ez azonban réges-rég a feledés homályába merült, és nem is lett volna ildomos lefújni róla a port.
Becsuktam a dossziét és magam elé meredtem. Megpróbáltam kitalálni, miért érdekel annyira a halott lány ügye. Csak azért, mert khmer? Vagy azért, mert megmagyarázhatatlan az a kalitka a holttest letépett lábán? Összerázkódtam, a zsebembe nyúltam, előhúztam belőle Nancy Thai képét. Nekitámasztottam az állólámpa szárának és megpróbáltam kitalálni, mire gondolhat. Elégedett, kissé hányaveti mosoly ült az arcán, mint aki el sem tudja képzelni, hogy valaha is bajba kerülhet. A vastagon festett ajkak enyhén szétnyíltak, mintha mondani akarnának valamit.
Megérintettem a haját, s éreztem, hogy elektromossággal telik meg az ujjam begye. Mintha Nyu Laj haját érintettem volna.
Már-már áldozatául estem egy ostoba varázslatnak: éppen arra gondoltam, hogy talán Nyu Laj képét tartom a kezemben, és talán Nyu Laj az, aki a szeméttelepen
Élesen, kíméletlenül felberregett a telefon.
Megkönnyebbülten vágtam zsebre a képet és kaptam kézbe a kagylót.
- Franky? - kérdezte nyugtalanul Molly. - Zavarhatlak?
- Mi az ábra?
- Telefonod van. Megpróbálom bekapcsolni, de légy türelmes, mert távhívás.
Egészen addig bámultam az üvegen mászkáló esőbogarakat, amíg egy recsegő kattanás után valaki bele nem fújt a kagylóba.
- Halló!
Én is belefújtam egyet.
- Franky?
Ismerős volt a hangja, bár még nem tudtam kicsoda. A köztünk lévő mérföldek elvették szavai színét.
- Cockney felügyelő.
- Jó, hogy hallom a hangod, Franky. Van néhány perced a számomra?
Úgy ugrottam fel, hogy a szék zörögve borult fel a hátam mögött.
- Kígyó? Kis Zöld Kígyó?
- Hogy vagy, Franky?
- Kösz. Megvagyok. Mi újság arrafelé? Remélem, meleg szél borzolja a tollkoronád, Kígyó? Itt éppen zuhog. Jól vagy, Dan?
Tulajdonképpen felesleges volt feltennem a kérdést. Már az első szavai után megéreztem, hogy nem stimmel valami Daniel Websterrel, azaz Kis Zöld Kígyóval.
A távolból zúgás és morajlás hallatszott, mintha valahol rádió szólt volna, s csak néhány másodpercnyi szünet után hallottam újra a hangját.
- Van rám öt perced, Franky?
- Persze - biztattam. - Miről van szó, Dan?
- Bajban vagyok, Franky.
Kinyújtottam a lábam, felállítottam az elrúgott széket és rátelepedtem.
- Honnan beszélsz, Dan?
- Egy benzinkúttól. Itt van a rezerváció szélén. Egyedül vagyok, Franky.
- Oké. Akkor beszélj!
Tudtam, hogy komoly lehet a dolog, hiszen Daniel Webster, azaz Kis Zöld Kígyó, a navaho rezervátum vezetője, nem az az ember, aki jelentéktelen apróságok miatt a nyakamba akarja varrni magát.
- Ki vele, Dan! Miről van szó?
Valami csattant, autótülök harsant, aztán ismét csend lett.
- Szóval, Franky az a helyzet, hogy a tollkoronaboltom mellé vettem egy kis mulatót. Azt a kocsmát vettem meg, amit akkor látogattatok meg, amikor a négy fekete koporsó ügyében eljöttél hozzám Joséval. Emlékszel, Franky?
Hogyne emlékeztem volna. Pedig nem volt jó emlékezni rá, már csak Jack Lennox miatt sem.
- Emlékszem, Kígyó.
- Hát én azt a kocsmát megvettem, Franky. Aztán átalakíttattam. Csináltam belőle egy jó kis keleti mulatót.
Mintha egy könyörtelen, erőszakos kéz kapta volna el a torkom. Kigomboltam az ingem nyakát, de így sem jutottam több levegőhöz.
- Keleti mulatót? - ismételtem tompán.
- Vettem egy tucat lampiont, szerződtettem egy kínai szakácsot, felpingáltattam a falra néhány írásjelet; ahogy ilyenkor csinálni kell, Franky.
- A navaho rezervátumban?
Kissé sértő lehetett a hangom, mert Dan izgatottan felcsattant a vonal végén.
- Ugyan, Franky! Te is tudod, hogy nincs itt már semmi navaho, rajtam és néhány szerencsétlen balfácánon kívül. Mit kínáltam volna a turistáknak? Igazi navaho törzsi konyhát? Tudod mit ettek a navahók, mielőtt az őseid el nem kezdték buzerálni őket? Bölényhúst, jávorszarvast, sündisznópörköltet, télen pedig, kemény fagyok idején egeret és pondrókat. Mit gondolsz, mit szólnának a rezervátum látogatói, ha igazi navaho éttermemben egérsaslikra invitálnám őket?
- Oké - mondtam sóhajtva. - Folytasd, Dan!
- Szóval megcsináltam a kocsmámat, Franky, és nem is sikerült rosszul. Forgalmam az van, nem panaszkodhatom.
- Igen?
- Szereztem egy táncosnőt is, Franky. Egy hm thaiföldi lányt.
Bármennyire is igyekeztem, hogy elérjem a falikúton heverő aszpirines dobozt, nem sikerült. A telefonzsinór nem engedett oda.
- Hallgatlak, Kígyó.
- Megölték, Franky.
Fájdalmasan bukott ki belőle a szó, olyan elkeseredéssel, hogy okom volt feltételezni: talán nem is csak a táncosnőjét gyászolja benne.
- Megölték?
- Tegnap éjszaka.
- Hol?
- A mulatóban. Engem meg leütöttek.
- Van valami elképzelésed?
- Te vagy az első, akivel erről beszélek.
- A rendőrség?
- Itt még reggel van, Franky.
- Ha végeztünk, azonnal hívd fel őket! Tiszta vagy, Dan? Kemény volt a hangom, pedig belül remegtem, mint a nyárfalevél. Úgy, ahogy csak a családjáért remeghet az ember: a fiáért vágy a lányáért.
- Tiszta vagyok, Franky És az a legszörnyűbb, hogy nem tudom, miről van szó.
- Azonnal hívd a zsarukat. Hogyan ölték meg?
- Jézusom. Én rosszul vagyok, Franky ez az átkozott benzingőz Várj, kinyitom az ajtót!
Hiába hallgatóztam, nem hallottam ajtócsapódást. Csak a hangját, amikor ismét beleszólt a telefonba.
- Itt vagyok Uramisten Szakad rólam a víz. Mit is kérdeztél?
- Hogyan ölték meg?
- Franky én őszintén szólva nem is tudom. Mintha valaki felakasztották Amíg én ájultán feküdtem, addig őt
Elhallgatott, és mintha fojtott kuncogást hallottam volna. Biztos voltam benne, hogy Dan sír a vonal végén.
- Dan!
- Hallom.
- Muszáj erősnek lenned, Kígyó! Hogyan ölték meg azt a lányt?
- Jaj, Franky, hát én felakasztva találtam. Amikor magamhoz tértem, ott lógott felettem.
- Feletted?
- A szobámban, a lámpára akasztva. És minden vér csupa vér
Valami kattant, mintha megszakadt volna a vonal. Rázogattam, fújtam, hallóztam, mindhiába. Éppen le akartam tenni, amikor váratlanul, élesen és tisztán, mintha a szomszéd szobából beszélne, ismét meghallottam Kígyó hangját.
- Alighanem a nyakát vágták el, Franky. Istenem, vagy inkább elharapták a torkát! Érted, Franky? - már ordított, olyan erővel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a kagylót. - Valami elharapta a torkát! Franky! Nem érted? Meghalt! Szerettem, Franky, szerettem!
Forgott körülöttem a világ: mit nem adtam volna egy pohár hideg vízért. Óriási erővel mégiscsak sikerült kipréselnem magamból a szavakat.
- Nyugodj meg, Dan! Nyugodj meg, Kígyó Most az a legfontosabb
- Semmi sincs fontosabb annál - zokogta Kígyó a távolságon át -, hogy ő nincs többé! Miért, Franky, miért? És a lába
- Mi van a lábával?
- Leharapta valami Franky. Mintha tigris osont volna utánunk a kambodzsai erdőből. Az, amelyet José ölt meg, amikor rátámadt a kisgyerekekre Jaj, Franky, az a tigris eljött és bosszút állt rajtunk rajtam és rajta!
Tudtam, hogy nincs magánál. Minél tovább kérdezgetem, annál biztosabban halad a tökéletes összeomlás felé.
Igyekeztem, hogy nyugodtan és határozottan csengjen a hangom.
- Figyelj rám, Kígyó! Megpróbálom elérni az esti gépet. Ha minden jól megy, holnap reggelre ott vágyók vagy legkésőbb délutánra. Hívd fel a rendőrséget és mondj el nekik mindent! Addig azonban kérlek, Kígyó, szedd össze magad és próbálj válaszolni néhány kérdésemre. Oké?
- Kérdezz Franky.
- Mindkét lábát?
- Csak az egyiket, Franky.
- Megvan az, amelyiket?
- Nem találtam sehol.
- A másikon nincs valami valami furcsa egy ketrec? Szinte egyetlen sikoltás volt a válasza.
- Honnan tudod, Franky? Jézusom Franky! Te te
- Nyugalom, Kígyó. Nyugalom.
- Mi ez Franky? Te honnan?
- Mi volt a lány neve, Kígyó? Kígyó, hallasz engem? Kígyó! Kígyó!
Néma csend volt a válasz. Aztán valahonnan, az irdatlan messzeségből nevetés indult felém, halk, figyelmeztető és mégis lágy nevetés. Ahogy csak ázsiai lányok tudnak nevetni.
Ömlött az arcomról a veríték, remegett a kagyló a kezemben, ahogy a félig suttogva kiejtett szavakat hallgattam.
- A nevem a nevem Nancy Thai. Jó éjt, kedvesem
Türelmetlen bugás jelezte, hogy megszakadt a vonal. Remegő kézzel kotorásztam a noteszom után. Kigomboltam az ingem zsebét, s egy hosszú, örökkévalóságnak tűnő perc után sikerült rátalálnom az El Paradiso számára, amelyet még reggel jegyeztem fel. Vártam, míg kicseng a telefon: egyszer, kétszer, tízszer, tizenötször. Lecsaptam a kagylót és a falikúthoz tántorogtam. Megmostam az arcom és az aszpirinesdobozra meredtem.
- Azért sem! - suttogtam eltökélten. - Azért sem!
Felbukkant az emlékezetemben a végzetes pillanat, amikor fekete koporsóm kézhezvétele után José atyához indultam. Akkor is itt hajítottam a papírkosárba a gyógyszereimet.
Résnyire nyitottam az ajtót, kiordítottam rajta Mollynak, hogy haladéktalanul kerítse elő Denvert: bárhol is csavarogna, azonnal rendelje vissza. Hívja a lakását, a járőrkocsikat, mindazokat a helyeket, ahol Denver elő szokott fordulni. Legvégül megmarkoltam az aszpirinesdobozt, és rituális méltósággal belehajítottam a szemétkosárba.
Feltettem a lábam az asztalra és gondolkodni próbáltam. Adtam Denvernek fél órát, hogy előkerüljön. Ha addig nem bukkan elő, kénytelen leszek egyedül kézbe venni az ügyet.
Denver azonban megkerült. Tíz perccel az után, hogy megkezdődött utána a hajsza. Természetesen egy járőrkocsiban ült, O'Harával, a város ellenkező végén, mint ahol Di Mayo mulatója állt.
A sasorrú hadnagy úgy rontott a szobámba, mintha parancsot kapott volna a letartóztatásomra. Csak akkor torpant meg, amikor megpillantotta az asztal lapján nyugvó lábaimat.
- Főnök, én
- Hol a fenében kószált?
- A Di Mayo-ügyön dolgozom.
- A pályaudvar előtt?
- Tele van ázsiaival. Kirendeltem néhány fiút, hogy vizsgálják át a cuccaikat!
- Ugyan miért?
- Azt a kalitkát szállítaniuk kellett valamiben, nem gondolja? Lekaptam a lábam az asztalról, felugrottam, hátralöktem a székem, s röptében felcsíptem a sapkámat.
- Küldött valakit Di Mayóhoz?
- Én? Nem. Miért, kellett volna?
- Gyerünk, Denver!
- Oké, főnök, csak az embereim a pályaudvar előtt
- Küldje a kocsit a bejárathoz!
- És maga?
- Néhány perc múlva ott vagyok, Denver! Csak zsebre vágom a stukkeromat.
Az El Paradiso most is csendesen ázott az esőben; éppen úgy, mint reggel. Denver feltűrte a kabátját és a csengőhöz futott. A kapu fölé hajló, keskeny, pirosra mázolt eresz, bár nem sokat fogott fel a vigasztalanul hulló esőből azért mégiscsak több volt a semminél.
Denver rátenyerelt a csengőgombra, és még akkor is rajta tartotta a kezét, amikor odalapultam mellé a falhoz. A hadnagy csengetett, miközben aggódva pislantott rám.
- Gondolja, hogy itt kellett volna hagynom valakit? De hiszen maga mondta, hogy nem gyanúsítjuk semmivel!
Morogtam valamit, aztán az ajtóra tapasztottam a fülem. Egészen jól hallottam, hogy a csengő csilingelése felkúszik a csigalépcsőn, át a küszöbön, be Di Mayo fogadószobájába.
Egészen addig próbálkoztunk, amíg a szomszédos ház tűzlépcsője mellett ki nem nyílt egy ablak. Lompos, hajcsavarókat viselő vénasszony dugta ki rajta a fejét.
- Hé! Muszáj ezt csinálniuk, emberek? Még én is hallom ezt a rohadt csengőt.
- Be szeretnénk menni - mondta Denver bölcsen.
- A takarító is be szeretett volna, és ő is legalább olyan makacs volt, mint maguk. De őt is elküldtem.
- Elküldte?
- El hát. Úgysem nyitnak ajtót. Nincs odabent senki. Hé, a jó francba, ember, maga meg mit csinál? Di Mayo úr nem fog örülni!
Megemeltem a lábam és a kilincs alá rúgtam. Az ajtó megremegett, de nem engedett.
- A szentségit, emberek, hát nem értik, hogy nincs odabent senki! A francba is, kicsodák maguk?
Denver letörölte az orrán csepegő esőcseppeket.
- Maffia.
Az ablak villámgyorsan becsukódott, s a hajcsavarókkal dekorált fej a semmibe veszett.
- Gyerünk, Denver! Ugorjon neki maga is!
Szorgalmas munkánk jutalmaként az ötödik-hatodik hatalmas rúgás után beszakadt az ajtó. Kirántottam a stukkeromat és elindultam a csigalépcsőn Di Mayo szobái felé. Meg is tettem vagy két lépcsőfokot, amikor valami visszahúzott a bejárati ajtóhoz. Nem tudom megmagyarázni, micsoda, talán megérzés vagy valami hasonló. Mintha valami azt súgta volna, hogy először a bárba kukkantsunk be.
A furcsa, dohos füstölőszag még most is ott keringett, forgott a levegőben. A bárpult felett kék körte világított, mintha Di Mayo elfelejtette volna lekapcsolni utánunk. A fényáztatta tükörben velünk szemben felbukkanó két marcona alak egyszerre kapta a korong alakú színpad felé a fejét, s egyszerre eresztette le a revolverét.
Denver arca eltorzult a rémülettől, s akkorát szisszent, mint egy álmából ébresztett óriáskígyó.
- Jézusom, főnök! Oda nézzen! A ketrecben!
A bárterem közepére épített kerek, korong alakú színpad mellett a vaspálcikákból összehegesztett ketrec ezúttal nem volt üres, mint órákkal ezelőtt. Lábánál fogva felakasztott ember holtteste himbálózott benne, a nyitva hagyott ajtón át bezúduló légáramlatok irányát követve.
A holttest minden kétséget kizáróan Di Mayóé volt, s minden kétséget kizáróan ugyanaz a valami vagy valaki végzett vele, mint a lánnyal a szeméttelepen.
Di Mayo holttestének is hiányzott az egyik lába. Ezt néhány másodperccel később Denver találta meg a bárpult melletti óriási hűtőszekrénybe rakott pezsgősüvegek között.
Di Mayo leszakított, divatos, szorosan simuló bőrnadrágba bújtatott lábára acélketrecet hegesztett valaki - a porondszínpad melletti ketrec kicsinyített mását.
Más néven a rókacsapdát.


JOSÉ ATYA KETRECE


Nem törődve Molly szemrehányó pillantásával, bevágtattam a szobámba, kirántottam a faliszekrényből az utazótáskámat, belehajítottam néhány inget, alsóneműt, aztán rövid habozás után kivettem a páncélszekrényből kedvencemet, HM-3-as mexikói géppisztolyomat, és az ingek tetejére dobtam.
Felemeltem a fejem, és meg sem igen lepődtem, amikor Molly figyelő tekintetével találkozott a szemem. A lány az ajtófélfának támaszkodva állt, látszólag nyugodtan, csak szája szegletének remegése árulkodott a belsejében dühöngő viharokról.
- Hova, hova, Franky?
Felelet helyett rácsaptam a fedelet az utazótáskára, aztán megfogtam a kezét és behúztam a szobába.
- Ülj le, Molly!
Dacosan nézett velem szembe, mint akinek jogában áll neheztelnie rám.
- Leültem. Oké?
Karosszéke karfájára telepedtem és megsimogattam a haját.
- Szükségem van rád, Molly.
- Nocsak. Nem úgy nézel ki, mint aki le akar feküdni valakivel. Igyekeztem nem venni a lapot.
- Figyelj rám, Molly. Le kell lépnem egy időre. Sokat nem mondhatok, de
- A barátod? Webster?
Annyi tömény ellenszenv vibrált a hangjában, hogy megrettentem tőle. Mindig is sejtettem, hogy Molly nem szívleli Dant, de hogy ennyire utálja, nemigen tudtam elképzelni.
- Igen. Kis Zöld Kígyó!
- Hagyd ezt az ostoba nevet. Ki nem állhatom! Mit akarsz csinálni, Franky?
Bár minden porcikám tiltakozott ellene, fel kellett fednem néhány lapomat a lány előtt.
- Molly gondolom, hallottad Kígyó telefonját?
A lány arcából kifutott a vér. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy óriási hibát követtem el, de már nem volt visszaút.
- Te azt hiszed azt hiszed hogy én én kihallgatom a telefonjaidat?
- Én csak azt gondoltam igazán, Molly, a fenébe is, nyugodj már meg, egyszerűen arról van szó
Molly a karfára fektette a fejét és elpityeredett.
- Azt igenis hallottam, hogy Webster keres. Bár nem mondta a nevét, megismertem a hangját. Aztán azonnal le is tettem a kagylót, Franky.
- Jól van, kislány. Eszemben sem volt, hogy megvádoljalak. Hadd meséljek valamit arról a lányról a szeméttelepen.
- Mindent tudok róla!
Kemény és visszautasító volt a hangja. Mint mindig, ha ázsiai lányokról esett szó köztünk. Bármennyire is a kedvemben akart járni, nem tudta megbocsátani a múltamat. Mintha bizony lett volna benne bármiféle megbocsátanivaló
- De azt nem tudod, hogy Boris Di Mayo lebujában dolgozott.
- Az a lány?
- Nancy Thainak hívták.
- És?
- Most találtuk meg Di Mayót. Egy acélketrecben lógva. A lábát pedig jégbe hűtött pezsgősüvegek között. S erre a mélyhűtött lábra is rászerelt valaki egy kisméretű acélkalitkát, egy rókacsapdát, mint annak a lánynak a lábára
- Jóságos isten!
- Tudod mit akart tőlem Kígyó?
- Honnan tudnám? De sejtem. Megint valami szarba keveredett, s azt várja, hogy te húzd ki belőle S amilyen őrült vagy, te meg is próbálod, Franky!
- Alighanem igazad van - mondtam sóhajtva. - Csakhogy szar és szar között nagy a különbség. Kígyó azért hívott, mert megölték egy ázsiai táncosnőjét.
- Websternek táncosnője?
- Kígyó vett magának egy mulatót - magyaráztam türelmesen. - Ott táncolt a lány. Többet én sem tudok róla. Azonkívül, hogy megölték, levágták az egyik lábát, és rókacsapdát hegesztettek rá. Ehhez mit szólsz, Molly?
Molly csak tátogott; nem jött ki hangatorkán. Aztán kinyújtotta a karját és átkarolta a nyakam.
- Most mi lesz, Franky?
Az ablakon csúszó-mászó esőrovarokra néztem.
- Tudod, hogy hívták azt a lányt, Molly?
- Honnan tudnám? Fogalmam sincs róla.
- Nancy Thainak.
Csak az ablaknak vágódó esőcseppek undorító kopogása hallatszott az üvegen.
Felvettem az utazótáskát, csókot nyomtam a homlokára. Csak a küszöbről fordultam vissza.
- Mától kezdve egy hétig szabadságon vagyok. A főnököt majd felhívom. Denvernek azt üzenem, hogy az övé az ügy, hallgassa ki Di Mayo táncosnőit és ne feledkezzék meg a pályaudvar ázsiai utasainak a csomagjairól.
- És te hova mit mondjak?
- Északra. A pingvinek közé.


Többször is megfigyeltem már, hogy azonnal valami balhéba keveredem, ha átlépem a Rio Grande-t. Pedig igyekeztem a legbarátságosabb buszt kiválasztani magamnak. Megvolt mind a négy kereke, s az ülések között sem szorongtak többen, mint a megengedett utasmennyiség duplája.
Öt dollár és egy barátságosnak szánt mosoly segítségével sikerült ülőhelyet szereznem egy kettes ülés külső székén. Ezt is csak azzal a feltétellel, hogy félig egy termetes, egészséges fokhagymaszagot árasztó félvér asszony ölében ültem, az enyémben pedig egy minden földi bájjal megáldott leánygyermek kuporgott.
Ahogy a busz elindult, a félvér asszony egyszerűen beterelt termetes keblei közé.
- Hová utazol, fiam?
- Sabinasba.
- Minek?
- Hallottam, sok ott a látnivaló.
- Ott? Mióta az eszemet tudom, ott lakom, de soha életemben nem láttam még semmi érdekeset. Te, Maria?
A gyereklány vihogva csúszkálni kezdett az ölemben.
- Néhány évvel ezelőtt néhány őrült felrobbantotta a templomot. Amikor kísértetjárás is volt a parókián.
- Csakugyan?
- Állati balhé volt - mondta a lány elismerően és az ölembe ejtette a kezét. - Kísértetjárás, félig összedőlt a templom, és Conchita úgy maradt.
- Hogy?
A mulatt asszony a hasát csapkodta és félre nem érthető mozdulatokat tett a kezével.
- Így. Így. Conchita a postáskisasszony, és minden ebédszünetben - ismét mutatta a jelet a kezével - szokott az őrmester úrral. Akkor is ez volt a helyzet csak amikor a templom felrobbant, az őrmester megrémült és a végén Conchita úgy maradt.
- Pech - mondtam. Megfogtam a gyereklány kezét és kivettem az ölemből.
- Óriási pech. Az őrmester kénytelen volt elvenni Conchitát, azóta is verik egymást, és egyszer az őrmester a fülem hallatára mondta, hogy ha az a gazember még egyszer felbukkanna a környéken, aki miatt szóval, aki miatt el kellett vennie Conchitát hát a machetéjével vágja le neki a
Felvetette a fejét és harsogva felnevetett. A fél autóbusz vele kuncogott. A gyereklány kihasználta az alkalmat és újra próbálkozott.
- Azóta nincs is papjuk? - adtam a naivat.
- Dehogy nincs. José atya visszatért.
José nevének említésére ismét felcsattant a röhögés. Most már nemcsak a közönség, hanem a vezető is hahotázott.
- Ritka balfácán - törölgette könnyeit a félvér asszony. - Bár pap, és Krisztus szolgája, de óriási balfácán!
- Miért?
- Például, mert szegény.
- Ez még nem kimondottan balfácánság!
A félvér asszony megmarkolta a derekam, és még beljebb rántott a keblei közé.
- Dehogynem az! Ha egy pap szegény, az balfácán. Ez szétosztogatja mindenét. Vagy aranykeresztet vesz rajta.
Olyan áhítattal ejtette ki az aranykereszt szót, hogy benn maradt a tüdejében a levegő. A többiek is elhallgattak, még a gyereklány felfedezőkedvű keze is megnyugodott néhány pillanatra.
- Aranykeresztet?
- Az a mániája. Évekig spórolta a pénzt, hogy aranykeresztje legyen a templomnak.
- A tornyon? - kérdeztem meghökkenve.
- Dehogy. Az oltáron. San Sebastianban rendelte meg. Külön páncélkocsi hozta egy szakasz katonával. Mondta is a parancsnok úr, hogy ő ugyan elhozta ide a keresztet, de szerinte José atya nem lesz hosszú életű. Úgy kinyírják, mint a pinty!
Aztán egyszerre csak csend lett. Furcsa ideges csend. Valamennyien rám meredtek, mintha megváltozott volna rajtam valami. Mintha, mondjuk, a gyereklány lehúzta volna rólam a nadrágot.
Egyedül a lány volt az aki a régi maradt. Újabbnál újabb trükköt dobott be, hogy felhívja magára figyelmemet.
Egészen addig próbálkozott, az egyre barátságtalanabbá váló csendben, amíg egy kajla bajuszú férfi oda nem furakodott hozzánk és ki nem rántotta az ölemből.
- Hagyja ezt a lányt, senor, amíg jól van dolga.
A termetes asszony összezárta a kebleit és kipattintott közülük. Nem maradt más érintkezési felület köztünk, csak a fokhagymaillat. Keresztbe tettem a lábam és megpróbáltam kitalálni, mi történhetett. Elméletileg csak két dolog jöhetett számításba. Vagy attól rettentek meg, hogy elrabolom falujuk büszkeségét, az aranykeresztet, vagy attól, hogy előlük rabolom el.
Egészen addig autóztunk a barátságtalan némaságban, amíg a roncs hatalmas döccenéssel meg nem állt egy vendégmarasztaló gödörben.
Megállásunknak azonban nem a gödör volt az oka. A sofőr felállt, rémülten a szállongó porra meredt és feltolta szalmakalapját a feje búbjára.
- Katonák - mondta, zsebre vágva az indítókulcsot. - Integetnek, hogy szálljon le mindenki!
Felálltam, hogy engedelmeskedjek a felszólításnak, de termetes barátnőm megakadályozott benne. Visszalökött a helyemre, majd keresztülgázolt rajtam. Mire felocsúdtam, egyedül maradtam az autóbuszban.
Óvatosan kikémleltem a porral bemázolt ablakon. Ahogy a vastag rétegen át ki tudtam venni, legalább egy szakasz katona állt a busz körül, géppisztolyaikat az ajtóra szegezve.
Oda, ahol nekem kellett volna leszállnom.
Miután meggyőződtem róla, hogy tökéletes egérfogóban ülök, felcsattantottam a táska tetejét, kivettem a géppisztolyomat, s a lábam alatt bűzölgő rongyszőnyeg alá gyömöszöltem, Előhalásztam a pisztolyomat is és a szomszédos rongyszőnyeg alá dugtam.
Lekászálódtam a földre, hunyorogtam a napfényben, egészen addig, amíg egy elegáns, fekete csizmás, tányérsapkás, lovaglópálcát csattogtató fiatal férfi meg nem állt előttem; természetesen szétterpesztett lábbal.
- Beszélsz spanyolul?
- Rosszul.
- Nem baj. Van útleveled?
- Van.
- Hol?
- A táskámban.
- Vedd elő.
Letettem a táskát a földre, s mintha lassított felvételt készítettünk volna, olyan csigatempóban pattintottam fel a fedelét. Tudtam, hogy az útlevél legeslegalul hever, mégis úgy tettem, mintha megfeledkeztem volna róla. Egyenként szedegettem ki a fehérneműket, hogy mindenki láthassa, mi van a táskában, katonák és civilek egyaránt.
Végre megtaláltam az útlevelet, két ujjam közé csippentettem és feléje nyújtottam.
Elvette, belelapozott, aztán visszaadta
- Fegyvere?
- Nincs.
Pattintott az ujjával, mire két egyenruhás felvágtatott a lépcsőn. Mivel a rárakódott kosztól nem láthattam be az ablakon, csak reménykedhettem benne, hogy nem szedik fel sorban a nedvesre köpködött rongyszőnyegeket.
Néhány percnyi idegölő várakozás után a két katona felbukkant az ajtóban. A tiszt felhúzta a szemöldökét. Az első katona nyögve leugrott a földre, a másik mosolyogva nemet intett.
A tányérsapkás most már barátságosabb képet vágott.
- Bocsásson meg, Mr. Cockney az inzultusért, de majdhogynem hadiállapotban vagyunk.
- Mi a szösz? Csak nem tört ki a forradalom?
- Túszul ejtették a sabinasi papot.
Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Sajnos ezt a tányérsapkás is észrevette.
- Valami baj van?
- Csak ez az átkozott hőség.
- Na, igen. Meg kell szokni. Megtudhatnám, hová készül?
- Rövid turistautat szeretnék tenni az országban - mondtam. - Egyetemi disszertációt írok.
- Csakugyan? - csapta össze a kezét. - Roppant érdekes. Miről?
- Templomokról.
- Hű, a nemjóját! A miénkről is? Nem is sejtettem, hogy a mi vacak, öreg templomunk érdekelhet valakit!
- Hogy a fenébe ne érdekelne - dörmögtem, és összecsattantottam a táskám. - Hiszen José De la Cruz építette.
- Az ki?
- A múlt század nagy építésze. Született 1821-ben Malagában, később kivándorolt Mexikóba, felvette az állampolgárságot, Mexikóvárosban tanult, s több száz templomot épített Mosolygott és megrázta a fejét.
- Szédítő a tudása, senor. Csak hát sajnos ez a túszszedés alighanem beleköpött a levesébe.
- Mi történt mégis?
Igazi aggodalom bujkált a hangomban, nem is kétséges.
- José atyát elkapták. El akarják venni tőle az aranykeresztjét. Az emberek ostobák, senor. Elterjesztették, hogy az a szerencsétlen atya aranykeresztet őriz a parókiáján. Mióta híre ment, minden héten legalább egyszer megpróbálják elrabolni tőle. Eddig még mindig meg tudta védeni magát. Az atya, hm hogy úgy mondjam, elég harcias. Most azonban kifogtak rajta. Egy csapat gazember elkapta, s megpróbálják kiszedni belőle, hova rejtette a kincsét
- Ön szerint tehát nincs is keresztje?
- Persze hogy nincs. Miből lenne?
- Akkor most mi történik?
- Feltehetően halálra kihozzák.
- Uramisten!
- Ha megtörtént, agyonlövetem valamennyit. Szökés közben, támadás közben; kit így, kit úgy. Ha nem így tennék, a bíróság felmentené a disznókat, vagy el sem jutnának odáig; előbb kiszabadítanák őket a társaik.
- José atya tehát menthetetlen?
- Nagyon úgy néz ki a dolog.
- És ha önök megtámadnák a gazembereket?
- Azonnal megölnék. Már csak a presztízs miatt is. Errefelé így szokás.
- Tudja kik a támadók?
- Persze. A szomszéd faluból valók.
Villámsebesen kergették egymást az agyamban a gondolatok.
- Szeretnék segíteni.
- Egy templomszakértő? Ugyan hogyan?
- Voltam katona; a tengerészeinél szolgáltam.
- Azt hiszi az elég? Nem, senor. Jólesik az ajánlata, de nem engedhetem, hogy bántódása essék. Mit szólna az amerikai konzul?
A fejemhez kaptam, mintha szédülnék.
- Vigye el az ördög ezt a hőséget! Nem mehetnénk be a buszba?
- Dehogynem - vigyorgott. - Bár nem tudom, meddig kell várakoznia. Én az ön helyében megvárnám a visszafelé induló járgányt és
Felugrottam a lépcsőn, az ülésemhez vágtattam, felrántottam a rongyszőnyeget és aládugtam a kezem.
Sem a géppisztolyom, sem a pisztolyom nem volt sehol.
Rémülten pillantottam végig az ülések során. A biztonság kedvéért felszedtem még néhány rongyszőnyeget, de a fegyverek ott sem voltak.
Tenyerembe támasztottam a fejem, hogy gondolkozzam, amikor az ajtóban feltűnt a tiszt tányérsapkás feje.
- Hű! Pokoli a hőség idebent is. Miért olyan bánatos, senor? Talán segíthetek?
- Elvesztettem valamit - mondtam komoran.
Leült velem szemben, cigarettát vett elő, megkínált, majd amikor visszautasítottam, sóhajtva rágyújtott.
- Az ember már csak ilyen. Hol ezt veszíti el, hol azt.
- Mennyi? - kérdeztem beletörődve szorult helyzetembe. Előrehajolt és az arcomba fújta a füstöt.
- Óriási pechje van, Cockney, hogy velem találkozott. Mielőtt tiszt lettem volna, a Képzőművészeti Akadémiára jártam. José De la Cruz nevű építész nem létezett. Ilyen nevű ember nincs is.
- De van.
- Kicsoda?
- A nyaralószomszédom. Miamiban. Szóval, mennyi?
- Pechje mellett ugyanakkor óriási szerencséje is van.
- Hogy magával találkoztam, mi?
- Hogy velem találkozott. Más ugyanis már rég kivégeztette volna. Tiltott fegyverviselésért, és amit még akar.
- Ha jól értettem, ön nem akar kivégeztetni.
- Nem.
- Hajlandó vagyok visszavásárolni a fegyvereimet.
- Rossz a kiindulási pontja, Cockney. Gondolom, az ingében van a pénze. Agyonlövethetném a bokrok mögött, s elvehetnem a pénzét. A fegyvereit is elvetettem.
- A tanúkat is kivégeztetné?
- Ezeket? Ugyan minek? Ha rájuk parancsolok, sírig tartják a pofájukat.
Gondterhelten eltaposta a cigarettáját és felém nyújtotta a kezét.
- Armando Leithsack.
- Frank Cockney. Nem igazán spanyolosan hangzik a neve.
- A dédapám bűne, senor Cockney. Bajorországból vándorolt ki Mexikóba. Én viszont már igazi mexikói vagyok és korrupt is, ha a helyzet úgy kívánja.
Várakozva nézett rám. Nem tehettem mást, kinyitottam a táskám, kivettem belőle az igazolványomat és a kezébe nyomtam. Futólag belelapozott aztán visszaadta.
- Szóval zsaru. Valami ilyesmire gondoltam. Mi az isten csodáját akar nálunk csinálni?
Haboztam, aztán úgy döntöttem, hogy részben felfedem előtte utazásom célját.
- José atyához jöttem.
- Jézusom, csak nem a nem létező aranykereszt érdekli magát is?
- José atya a barátom.
- Az ember általában nem géppisztollyal megy a barátaihoz látogatóba.
- Az én helyzetem speciális. Van egy ügyem, amit José segítségével szeretnék elintézni.
- Itt, Mexikóban?
- Odaát, az Államokban.
- Miért nem hagyta odaát a fegyvereit?
- Nem szívesen válok meg tőlük.
- Maga olyan magányos farkasféle?
- Néha.
- Igaz, amit a tengerészeiről mondott?
- Részben. Nem ijedek meg az árnyékomtól. Hallgatott egy sort, rágyújtott, aztán közel hajolt hozzám.
- Ide figyeljen. Teszek magának egy ajánlatot. Visszakapja a fegyvereit és szabad utat biztosítok José atyához. Na?
Megvakartam a fülem tövét és megpróbáltam kinézni a reménytelenül koszos ablakon.
- Jól hangzik. Mit kell tennem érte?
- Szabadítsa ki a barátját, ha tudja.
- Úgy érti, hogy egyedül?
- Úgy értem.
Megpróbáltam rátapintani a dolog lényegére, de nem ment. Képtelen voltam megérteni, miért játszik velem.
- Maguk nem segítenek?
- Nem. De nem is akadályozzuk.
- Szabad tudnom, miért?
A mennyezet felé fújta a füstöt, aztán gonosz grimaszba torzult szép arca.
- Nem nehéz megérteni. Annak a szemét bandának a vezetője ugyanis, amely a maga José barátját apró darabokra akarja vagdosni a sógorom, Juan Baez.
Ellátottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Még nyögni is elfelejtettem meglepetésemben.
- Baez, az a szemét csirkefogó! Évek óta szórakozik velem. Nem léptetnek elő, mert nem tudom elkapni. Azaz nem akarom elkapni.
- A felesége miatt?
- Naná, hogy azért! Marguerita kikaparná a szemem, és otthagyna a gyerekekkel együtt, ha kezet emelnék a drágalátos bátyuskájára. Ó, hogy gyűlölöm azt a rohadékot! Kapja el, Cockney, az isten is megáldja!
Jó kis terv volt, szó se róla. Kaparjam ki neki a gesztenyét, míg ő a kaktuszok hűvöséből lesi, hogy életben maradok-e. Másrészről viszont úgysincs más lehetőségem. Ha a katonák nem tartóztatták volna fel a buszt, akkor is egyedül kellett volna José segítségére sietnem.
- Hol vannak a fegyvereim?
- A sofőrülés alatt.
Indultam volna értük, de megfogta a karom.
- Juan Baeznek nem szabad életben maradnia. Érti?
Barna, művészettörténeti tanulmányokon csiszolt szemét a szemembe fúrta. Nem kellett sok bámulás hozzá, hogy megértsem; vagy Baez, vagy én. És José. Ha Baez élve marad, mi leszünk halottak.
- Az atya?
- A templomban vagy a parókián. Déli tizenkét óráig adtak neki haladékot a rohadékok. Akkor elkezdik kínozni.
Órámra pillantottam. Háromnegyed tizenegy volt.
- Hogy jutok a parókiához?
- Nem lesz könnyű dolga. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik csirkefogó, talán éppen szeretett sógorom, fenn ül a toronyban és távcsővel figyel bennünket. Röhög rajtam a szemétláda, mert tudja, hogy nem tehetek ellene semmit.
- Csak a felesége miatt?
Szomorúan megingatta a fejét.
- Nem egészen. Ha megölném az egész mocskos Baez família a nyomomba eredne. Vagy el kellene futnom a világ végére, vagy előbb-utóbb elkapnának. És nemcsak engem. Elkapnák Margueritát, a gyerekeket azt pedig nem akarom. Vagy futni hagyom, vagy megkérek valakit, hogy ölje meg helyettem.
Világos volt minden, mint a nap.
- Mit is mondott, hányan vannak?
- Öt és tíz között. De inkább kevesebben. Baez túlságosan kapzsi ahhoz, hogy túl sok haverjával osztozzon a kereszten. Persze, öten azért biztosan vannak. Törtem a fejem, aztán úgy gondoltam, rájöttem a megoldásra.
- Oké - mondtam, és elrejtettem a kis géppisztolyt az ingem alatt. - Végezzenek ki!
- Carramba! - hőkölt hátra. - Hát nem vállalja? Gondoljon a barátjára!
- Éppen arra gondolok - mosolyogtam. - Végezzenek ki bátran! Odakint ugyancsak meglepődött a tömeg, amikor feltartott kézzel lemásztam a földre.
Leithsack hadnagy komor képpel huppant le mögöttem, és nem mulasztotta el, hogy belém ne rúgjon egyet.
- Rohadék! - harsogta és a katonák felé intett. - Elrejtette a fegyverét
A kövér, félvér asszony hirtelen jött könnycseppet maszatolt szét a szeme sarkában.
- Téged most agyonlőnek, fiam. Kár érted, isten bizony kár. Leithsack hadnagy magához intett három katonát, félrevonta őket és a fülükbe suttogott valamit. A többiek körülálltak, rám fogták a géppisztolyukat.
Leithsack otthagyta a kivégzőosztagot, csípőre tette a kezét, s végignézett a kíváncsian tolakodó utasokon.
- Senores, az a helyzet, hogy sikerült elkapnunk egy kábítószer-, és fegyverkereskedőt. Bevallotta, hogy José atyát indult kirabolni. Na már most, vagy visszakísértetem San Leonba, vagy a helyszínen lövetem agyon. Kísérgetésre nincs időnk ezért a kivégzés mellett döntöttem. Van valakinek kifogása ellene?
A gyereklány hirtelen mozdulattal feltartotta a kezét. Leithsack komoran összevonta a szemöldökét
- Halljam, Maria!
- Hát tetszik nekem ez a pasas. Nem lehetne mielőtt csak egy rövidke időre
Szavait harsány kacagás szakította félbe. Mindenki röhögött, a másik vállát csapkodta, fél lábon ugrált, csak Maria állt pironkodva egy kaktusz alatt, lassan könnybe lábadó szemekkel.
Leithsack hadnagy letörölte a mosolyt a képéről és széttárta a karját.
- Sajnos, nem megy, Maria. Nincs időnk.
A lány egy kaktusz alá huppant, kinyújtotta a lábát, és dühösen a földhöz csapta a tenyerét.
- Madonna! Hogy ennyire ne legyen szerencséje valakinek! Ha megtetszik nekem valaki, holtbiztos, hogy kivégzik. Ez már a harmadik ebben az évben. Pedig olyan szép kék a szeme!
Ha nem a saját kivégzésemen lettem volna, talán még el is érzékenyülök. Sosem gondoltam volna, hogy Mollyn kívül másnak is tetszhet a szemem.
Leithsack a közeli bokrok felé mutatott a pisztolya csövével.
- Gyerünk!
Addig gyalogoltunk az egyre meredekebben lejtő partoldalban, amíg el nem vesztünk a többiek szeme elől.
Amikor úgy éreztem, hogy már eléggé eltakarnak a magasra nőtt bokrok, kaktuszok és ágas-bogas, óriás pozsgások, megálltam.
Leithsack felemelte a fejét; megpróbálta felfedezni a kaktuszok között a templomtornyot.
- Állj!
A katonák megálltak és csattogtatni kezdték a géppisztolyaikat.
- Oda! Másszon csak le oda!
Sóhajtottam, és engedelmesen lecsúszkáltam a kerek, másfél méter átmérőjű tisztás közepére. Leithsack megtorpant, mintha azt mérlegelné, hogy utánam jöjjön-e, aztán megfordult és valamit mondott a katonáinak.
Ezt a pillanatot használtam fel a menekülésre. Beugrottam a kaktuszok közé, s vigyázva, nehogy felszúrjam magam a tüskéikre, cikcakkban rohanni kezdtem a domboldalon.
Sajnos, nem valami könnyű embernél magasabb kaktuszok és tüskékkel gazdagon megtűzdelt, gonosz cserjék között tájékozódni. Előbb előre futottam, nyílegyenesen távolodva tőlük, s csak akkor torpantam meg, amikor egy tágas, homokkal borított tisztás szélére értem. Tudtam, ha elhagyom a kaktuszok menedéket nyújtó társaságát, végem.
Pánikszerűen jobbra fordultam, majd ismét jobbra. Eközben alaposan eltévesztettem az irányt, mert nem vettem észre, hogy addig-addig forgolódom, amíg éppen a felém induló katonáknak a karjába futok.
Rémült kiáltás hagyta el az ajkam, amikor egy óriási gyertyatartókaktusz árnyékából kibukkanva éppen szemben találtam magam velük, Reflexszerűen megpenderültem, hogy visszarepüljek az oltalmat nyújtó kaktuszok mögé, de elkéstem. A géppisztolyok felugattak, én pedig több lövéstől találva térdre rogytam. Megpróbáltam ugyan belekapaszkodni a kaktusz tövises szárába, de ezen a napon semmi sem akart sikerülni. Még ez sem. A kaktusz lerázott magáról, s én begurultam egy kiszáradt, kavicsokkal bélelt vízmosásba.
Mozdulatlanná dermedve vártam, hogy Leithsack odaérjen hozzám és megadja a kegyelemlövést.
Nem mertem kinyitni a szemem, de éreztem, hogy karcsú alakja eltakarja előlem a napot. Lövés dörrent, aztán elcsendesült minden.
Csak a gyereklány bőgött egyre hangosabban a partoldal tetején.
Megvártam, amíg Leithsack elhúzza a csíkot, csak akkor mertem felemelni a fejem. Óvatosan körbepislogtam, hogy jó helyre gurultam-e, s amikor sikerült meggyőződnöm róla, hogy jobb helyet nem is választhattam volna magamnak, szorgalmas laposkúszásba kezdtem.
Egészen addig kúsztam, egyre növekvő energiával, amíg a kaktuszok árnyéka egészen betakart. Bár a gyereklány sírása a szívemet csavargatta, nem mehettem vissza megvigasztalni.
Leültem egy gyertyatartókaktusz alá és terepszemlét tartottam. Kihúztam a tenyeremből néhány kóbor tüskét, kiszedtem a hajamból egy maréknyi bogáncsot és egy jókora pókot, amely már neki is látott a hálószövésnek a fejemen. Kénytelen voltam kilakoltatni, és éppen nyalogatni kezdtem volna sebesült térdemet, amikor felbukkant a partoldal tetején valaki. Bár az alakját nem láttam a kaktuszoktól, jól hallottam korholó hangját, amint valakinek, talán egy gyereknek magyarázott valamit.
Néhány ugrással a partoldal tetején termettem. A kaktuszok, egy vályogféle kerítés és egy magas épület hátulsó traktusa eltakarták előlem a templomtornyot.
Az út, amely a faluba vezetett, az orrom előtt kanyarodott el. Ha tovább megyek rajta, mint az a szamarát vezető férfi, akinek a hangját meghallottam a kaktuszok között, kijutok egy sík, homokkal borított tisztásra, s csak ezen átlopakodva osonhatok be a faluba.
A szamarat vezető férfi, mintha csak megérezte volna, hogy valaki van a háta mögött, megfordult. Géppisztolyom láttán rémülten felkiáltott, és rávágott a szamara hátára.
Őszintén szólva, füstbe mehetett volna pillanatok alatt kiötlött tervem, ha a szamár megtagadta volna a természetét. Szerencsére ez a szamár nem tagadta meg. Ahogy rémült gazdája végigvágott rajta ostorával, sértődötten a homokba süllyesztette mind a négy patáját, és esze ágában sem volt továbbmenni.
A szerencsétlen, széles sombrerót viselő férfi káromkodott néhányat, aztán sóhajtott és engedelmesen az ég felé tartotta a kezét.
Odasétáltam hozzá, miután még egyszer meggyőződtem róla, hogy a templom tornyáról nem láthat ide senki.
- Buenos dias, senor - mondtam illedelmesen. A férfi megemelte a sombreróját.
- Buenos dias, senor. Mi ez itt a kezedben?
- Ez egy géppisztoly - mondtam nyugodtan. - Szükségem van a ruhádra és a szamaradra!
Akkorára tágult a szeme, mint a kaktusz virága.
- Neked? Az én ruhámra?
Parancsom valóban több volt, mint humoros. Azokra a rongyos, szakadt göncökre, amik a testét borították, még egy jóérzésű rongyszedőnek sem lett volna szüksége.
- Vannak hülye milliomosok, akik imádnak más levetett cuccába öltözni - mondtam mosolyogva.
- Si. Te egy ilyen hülye milliomos vagy?
- Hülyének hülye, nem is vitás. Mi van a szamár hátán?
- Cserépedények. Szalmába csomagolva. Azok is kellenek?
- Sőt a szamár is. Egyelőre megkapod helyettük a ruhámat és
- Mi az hogy egyelőre?
- Később visszacseréljük.
Csípőre tette a kezét és ravasz mosoly villant az arcán.
- Azt már nem! Te lehet hogy hülye vagy és milliomos, de én egyik sem. Vagy végérvényesen cserélünk, vagy sehogy.
Levetettem a ruhám és intettem, hogy ő is vesse le az övét. Ami ezután következett, őszintén meglepett. Bár életem során láttam már monokinis lányokat kibújni a monokinijükből, még az is tovább tartott, mint emberem vetkőzése. Egyszerűen csak széttárta a karját, és az a néhány rongy, ami takarta, szempillantás alatt lehullott róla. Mint a születő lepkéről a hernyóbőr.
Nem mondhatnám, hogy nagy örömöt okozott az öltözködés. Amikor az első ruhadarab rám került, arra gondoltam, hogy letépem magamról és elmenekülök. Csak kínozzák Josét, ahogy akarják! Emberem az öltözködésben sem volt lassú. Mire kész lettem, mintha önmagamat láttam volna a szamár mellett álldogálni.
- Hogy hívják? - kérdeztem krákogva és szédelegve a ruhából kiáramló szagoktól.
- Fernandeznek.
- Nem téged, a szamarat.
- Ő a Fernandez.
Ráemeltem a fegyvert és igyekeztem komor képet vágni.
- Figyelj rám, Fernandez gazdája! Megfordulsz és ezen az úton elindulsz visszafelé. Néhány száz méternyire katonákkal találkozol. Megkeresed a hadnagyot és elmondod neki, hogy elvettem a szamaradat. Világos?
- Si.
- Nyomás, mert lövök!
Megvonta a vállát és futásnak eredt. Egészen addig néztem utána, amíg bele nem veszett a kaktuszok árnyékába.
Ekkor Fernandezhez léptem és gyengéden megpaskoltam a fenekét. - Gyerünk, Fernandez!
A szamár ordított egyet, aztán elindult.
Fogalmam sem volt, mivel hódítottam meg a szívét.
Az enyém csak akkor kalimpált egy icipicit gyorsabban a kelleténél, amikor az út elfordult, és néhány száz méternyi távolságban felbukkant az orrom előtt a templomtorony. Megigazgattam Fernandez hátán a géppisztolyt, aztán, mint aki meg van győződve róla, hogy ezen a napon is rendben forog a Föld a tengelyén, bevonultam a kapun át a faluba.
A sombrero szalmaszálairól kövér és büdös verejtékcseppek hullottak a szemembe, mégsem mertem megkockáztatni, hogy levegyem.
A főteret már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Ott a parókia ott a kis tér, a parókia mellett, ott repültünk a levegőbe valamennyien, amikor Lennox ki akart készíteni bennünket. Ott a posta, a valaha vidáman adakozó postáskisasszonnyal, Conchitával
Amikor a parókia kerítése mellé értem, megállítottam a szamarat. Levettem a hátáról a géppisztolyt és rongyaim alá dugtam. Fernandezt odakötöttem egy fához, magam pedig megpróbáltam kitalálni, hol lehet José.
Nem kellett soká töprengenem. Olyan sebesen nyílott ki a parókia ajtaja, hogy alig volt időm a földhöz vágni magam. Valaki kisercintett a homokra, aztán egy dühös hang szállt el felettem.
- Jesus! Hol a francban vagy, Jesus?
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem kérdeztem meg, mi a cserépszállító neve. Lehet, hogy őt hívják Jesusnak?
- Berúgott a disznó - mondta egy rekedtes hang. - Túl egyenesen jár. Figyeltem a toronyból. Úgy jött, mintha karót nyelt volna. Azokkal a csámpás lábaival. Jesus csak akkor jár egyenesen, ha be van rúgva.
Vigye el az ördög - korholtam magam -, igazán megfigyelhettem volna a cserépárus járását.
- Biztos okádik valahol - mondta az első hang mogorván. - Nemsokára itt lesz az ideje, hogy megszabaduljunk tőle.
- Te Juan - mondta a rekedt habozva. - Az a patkány sógorod alighanem megcsinálta az üzletét.
- Mit csinált? - hökkent meg a másik, s olyasféle fémes csengést hallatott, mintha fegyvercsövet ütött volna egy kődarabhoz. - Hogyhogy üzletet csinált? Milyen üzletet?
- Elkapott valami pénzes, amerikai fickót és kinyírta.
- Carramba! Mit beszélsz?
- Én csak azt mondom, amit láttam, Juan. Megállították a buszt, kiszállították az utasokat, egy amerikai fickót pedig kivégeztek.
- Kivégeztek?
- Jól láttam, Juan. Egészen jól láttam. Elvették tőle a táskáját és belelőtték a vízmosásba.
Juan felnevetett. Vidám, dörmögő nevetéssel.
- És még azt mondják, hogy annak a görénynek nincs elég esze! Több van, mint nekem.
- Több?
- Ez csak olyan mondás, te idióta! Nálam nem lehet több esze senkinek! Ha végeztünk a pappal, meglátod.
- Kinyírjuk a sógorodat is, Juan? - rikkantott örömmel a rekedt hangú. - Ót is kinyírjuk?
- A francba nyírjuk, dehogyis - tiltakozott Juan és ismét nekivágta puskája csövét a kőnek. - Mit szólna Marguerita? Elveszem tőle a pénzt, amit a kivégzett gringótól mart el. Az aranykereszthez hozzátesszük a dollárt
- És ha a pap nem beszél?
- Beszélni fog.
- És ha mégsem?
- Ismersz, Carreza. Nálam nincs mégsem. Mennyi időnk van még?
- Tíz perc.
- Készüljetek fel, Carreza. Első menetben levágjuk a tökét. Egy papnak ügy sincs szüksége rá. Aztán a jó francba, hol lehet Jesus? Meghagytam neki, hogy pálinka nélkül ne merjen visszajönni. Indulj, Carreza!
Ajtó csapódott, vége szakadt a beszélgetésnek. A szűnni nem akaró halk fütyörészés és a puskacső csengése azt mutatta, hogy Juan Baez idegesen járkál, fegyverét a terasz kőpárkányához verdesve.
Visszakúsztam a szamárhoz, kibújtattam a fejét a kötőfékből, és megveregettem a fenekét. A szamár hálásan nézett rám, s mintha megértette volna, mit kérek tőle, beletúrta négy patáját a homokba. Kényeztetésképpen még meghuzigáltam a fülét, aztán kezemben a kötőfékkel elhelyezkedtem a kerítés mellett.
Vártam néhány pillanatig, majd óvatosan kidugtam a fejem egy korhadt faoszlop mögül. Juan Baez, Armando Leithsack hadnagy sógora, háttal felém, a terasz mellvédjének támaszkodva egy letört ágdarabbal a fogát piszkálta.
Nem volt túlságosan nehéz dolgom. Nyakamba akasztottam a géppisztolyt, s óvatosan a terasz felé futottam. Az elégedett képpel emésztő Baez csak akkor döbbent rá, hogy nincs egyedül, amikor egy erőteljes rúgással leküldtem a puskáját a homokra.
Villámsebesen fordult meg, felemelt kézzel, amit azonnal le is eresztett, ahogy megpillantotta a trágyaszagú sombrerómat.
- Jesus, te rohadék, a gutaütést hozod az emberre! Hol a
Beszéd közben jött rá, hogy mégsem stimmel valami. A sombrero alól kivillanó kék szemek aligha lehetnek Jesus szemei.
Arrafelé kapkodott, ahova a puskáját támasztotta, de mit ad isten, a fegyver már nem volt ott.
- Maga kicsoda, senor maga
Nagyjából ez volt az utolsó kerek mondat, amit életében kimondott.
Jókora ütést mértem puska után tapogatódzó kezére, megpenderítettem, s amikor a hátát mutatta felém, nyakába vetettem a kötőféket.
Ahogy a kötél megszorult a nyakán, elveszítettem minden kapcsolatomat a világgal. Nem a parókiát láttam már magam előtt, hanem a bólogató pálmafákat, a Tonleszap zavaros hullámait, a vért a füvön; géppisztolysorozatok kelepelő hangját hallottam, a jajkiáltásokat, aztán a kalapácsütéseket, ahogy rám szegezték a koporsó fedelét, s a göröngyök tompa puffanását koporsóm tetején. Felüvöltöttem, magamba fojtott néma üvöltéssel. Annyit éreztem csak, hogy a kezeim között élő emberi test vonaglik: talán egy azok közül, akik élve eltemettek.
Amikor magamhoz tértem, Juan Baez már nem mozdult. Nyakába vízszintes csíkot vágott a kötőfék. Duzzadt, sárga, lepedékes nyelve kilógott a szájából; feketés, dohányrágta fogaival fenyegetőn a világra vicsorgott.
Elkaptam a derekát, mintha táncba akarnám vinni, s leültettem a terasz mellvédje mögé. Levettem a nyakáról a kötőféket, s a kegyelet halvány jeleként elzavartam egy gyorsan eszmélő legyet a szeméről. Le akartam fogni a szemhéját is, de nem volt rá időm. A parókia folyosóján döngeni kezdett a padló: valaki kifelé igyekezett az épületből. Ahhoz már túl késő volt, hogy visszavonuljak, így közvetlenül az ajtó melletti falhoz lapultam.
Az ajtó kivágódott, s alighanem az a fickó lépett ki a teraszra, akit a néhai Juan Baez Carrezának nevezett. Ásított, káromkodott, megvakarta fehér ingétől alig takart szőrös mellét, s csak akkor hökkent meg s eresztette le a kezét, amikor megpillantotta Juan Baezt a falnál.
- Juan - morogta rekedten és tett egy lépést előre. - Juan, mi a franc van veled? Rosszul vagy? Itt az idő, hogy levágjuk a pap tökét. Juan
Csak ekkor jutott eszébe, hogy a háta mögött is lehet valaki. Meg akart fordulni, de elkésett vele. Nyugodt, határozott mozdulattal a nyakába illesztettem a kötőféket, és a térdemmel gerincen rúgtam. Térdre esett; megpróbálta felém fordítani a fejét.
- Kegyelmezzen, senor - sírta és igyekezett meglazítani a nyakára hurkolódott kötelet. - Vigye a papot, a keresztet
Tovább is mondta, de én már nem hallottam, mit. Dobolás kezdődött a fülemben: távoli vihar hangja. Ismét felhangzottak az éjszakai sikolyok; orromban éreztem a vér szagát, göröngyök koppantak a koporsóm fedelén. Őrjöngve próbáltam megszabadulni: lent az örök sötétségben, másfél méternyire a föld alatt egy kötélvég akadt a kezembe; belekapaszkodtam, és húztam, feszítettem, mintha segítségével ki tudnék jutni a napfényre
Amikor a dobolás és a sorozatok hangja elhalkult, s ismét a teraszon voltam, Carreza már nem élt.
Felemeltem, és odahúztam Juan Baez mellé.
Ekkor vettem észre a terasz alatt vakaródzó szamarat, és a szamár mellett a kisfiút.
Megtöröltem a homlokom, és a hátam mögé rejtettem a kötőféket.
- Eredj innen - mondtam az ajtó felé pislantva - és vidd a szamarat is!
- Te ki vagy?
- Mondom, hogy menj! A kisfiú leült egy kőre.
- Én itthon vagyok. Te ki vagy?
Csak ez hiányzott, semmi más. Egy gyereket csak nem fojthatok meg. Ha viszont fellármázza a csirkefogókat, José életébe kerülhet.
- Cockney - mondtam. - Frank Cockneynek hívnak.
A kisfiú minden félelem nélkül a mellvédhez támasztott hullákra mutatott.
- A másikat is te ölted meg?
- A másikat?
- Láttam, amikor az egyiket megölted. A kötőfékkel. Lila volt az arcod, és a fogadat csikorgattad. Féltem tőled. Ugye, csak a rossz embereket ölöd meg?
- Igen - mondtam. - Csak a rossz embereket ölöm meg. De most eredj innen! És ne szólj senkinek, hogy itt láttál.
A kisfiú azonban nem mozdult.
- Ezek gonosz emberek - mondta. - Mindenki fél tőlük a faluban. És a katonák sem segítenek. Azért, mert a hadnagy Juan Baez sógora.
- Látom, te mindent tudsz.
- Örülök, hogy megölted őket. Le akarták vágni José atya tökét. Én szeretem az atyát. És segíteni szeretnék, hogy megölhesd őket.
- Eredj innét!
- Engem csak ne félts. Ott voltam akkor is, amikor Fernandez Roit a katonák kivégezték. És nem is sírtam. Tudod ki van a toronyban? Gomez, a fakezű. Tudod hány embert ölt meg Gomez? Sokat. Akarod, hogy lehívjam Gomezt? Én lehívom és te megölöd. A kötőfékkel, mert annak nincs hangja. Akarod?
Órámra pillantottam. Az idő, amit Josénak adtak, jó tíz perce lejárt. Pillanatokon belül keresni kezdik Baezt Miért is ne?
- Tudod hányan vannak?
- Hatan - mondta a kisfiú. - Kettőt megöltél, egy a toronyban van, három pedig a házban. Ha megtudják, hogy megölted őket, elvágják José atya torkát. Ez a szabály. Szemet szemért. Lehívom neked azt az embert a toronyból.
- Si - mondtam rekedten és megrándult kezemben a kötőfék. - Hívjad.
A kisfiú eliramodott. Annyi időm maradt csak, hogy megtöröljem az arcom, máris felhangzott a kerítés mellől a kiáltása.
- Hé! Hé! Juan Baez azt üzeni, hogy azonnal gyere le! Megvan a kereszt!
A folyosón ismét léptek dübörögtek, kivágódott a betámasztott ajtó, s a borostás, langaléta fickó esett ki a teraszra.
- Mi az isten ez? Ne higgy neki, Pedro! Hol van, Juan Krisztusom, drága Jézusom kegyelmezzen, senor!
Amikor kész voltam vele, leültettem a másik kettő mellé. Éreztem, hogy fekete karikák ugrándoznak a szemem előtt. Legszívesebben áthajoltam volna a korláton, hogy lehányjak a kertben sorvadozó, ápolatlan kaktuszok közé.
Még magamhoz térni sem volt időm, amikor a kisfiú kíséretében újabb, bőrzekét és lobogó, fehér nadrágot viselő férfi ugrott a teraszra. Észre sem vette a halottakat, az ajtónak rontott és éppen eltűnt volna a folyosón, amikor megragadtam a vállát és megpenderítettem.
Óriási, kerek, barna szeme volt; szinte elvesztem a pupillájában. A legkülönösebb azonban az volt, hogy észre sem vett. Ellökött magától, már amennyire a nyakába hajlított kötőfék engedte, és némi tequilaszaggal együtt a nyálát is az arcomba fröcskölte.
- Hagyj, te marha! Hol a kereszt?
Nem tehetek róla, de képtelen voltam meghúzni a kötőféket. Ehelyett összeszorítottam a fogam és ököllel halántékon vágtam.
Úgy rogyott össze, mint a letaglózott állat a vágóhídon.
Le akartam hajolni hozzá, de valaki elsodort. A kisfiú rémülten felkiáltott, a szamár ordított, s éppen ebben a pillanatban szólalt meg valahol a kerítéseken túl egy kakas hangja. Tökéletes és bábeli volt a zűrzavar.
- Carramba! - hallottam támadóm hangját, de furcsa módon mintha igen messziről jött volna. - Carramba! Meghalsz, csirkefogó!
Csak ímmel-ámmal védekeztem. Ahogy a levegő kiszorult a tüdőmből, pokoli közömbösség szállt rám. Nem tudom miért, de egyszerre csak nem akartam élni. Mintha valaki azt sugdosta volna a fülembe, hogy hamarosan újra találkozom Nyu Lajjal, talán percek múlva; hogy Nyu Laj nem lesz vak, nem lesz halott, élő lesz és fiatal, mint ott a Tonleszap partján.
Lehunyt szemmel eresztettem el a férfi karját. Aztán ahelyett, hogy Kambodzsába kerültem volna, visszajutottam a parókia földjére. Mintha jeges légáramlat oszlatta volna el előlem a ködöt. Közömbös szemlélőként láttam magam, amint ott fekszem a földön, mellettem egy ájult és egy halott férfi; a halott félig rajtam, a keze a nyakamon, de már nincs erő benne, hogy tovább szorongassa.
A kisfiú letérdelt mellém, a vállam rázogatta és könyörögve ismételgette:
- Kelj fel, senor, Cockney! Nagyon szépen kérlek, kelj fel! Gomez megöli José atyát!
Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, már tökéletesen magamnál voltam, bár nemigen értettem, mi történt.
Megfogtam a halott oldalából kiálló kést, megpróbáltam kihúzni, de félúton meggondoltam magam. Végigsimogattam a nyelet, nehogy ujjlenyomat maradjon rajta, aztán belekapaszkodtam az ajtófélfába és függőlegesbe tornáztam magam.
- Menj innen!
- Gomez megöli José atyát. Megráztam a fejem és a kisfiúra néztem.
- Te voltál?
Most láttam először rémületet a tekintetében.
- Nem akartam, senor. Csak amikor rád esett és ki akart ugrani a szemed, segíteni próbáltam. Kihúztam a kést az övéből és felém fordult és beleszaladt.
Tudat alatt éreztem, hogy nem cseng valami őszintén a hangja, de nem volt időm ellenőrizni, igazat beszél-e. Átugrottam a küszöböt, bevágódtam a folyosóba, be José szobájába, ahol annak idején porrá lőtte Szűz Mária szobrát.
A kisfiú mögöttem vágtatott és a rongyaimat rángatta.
- Nem ott! Nem ott! Gyere vissza!
Sokadik ordítására tértem csak magamhoz. Nekidőltem a falnak és köhögni kezdtem. Előbb lassan, aztán egyre gyorsuló ütemben. Később már megtestesült köhögés volt az egész testem: szép lassan lecsúsztam a padlóra és összegörnyedtem, mint sebzett állat a vackán.
A kisfiú megállt felettem; erős kis ökleivel ütötte-vágta a fejem.
- Gyerünk, senor Cockney, gyerünk! Megöli José atyát!
- José nincs nincs nincs
- Fenn van a toronyban. Nem itt, hanem a toronyban őrzik! Nem is tudnám megmondani, mi vitt előre. Botladozva, köhécselve, levegő után kapkodva átfutottam az udvaron, s csak ott vettem észre az udvar végében, hogy elveszítettem valahol a géppisztolyom. A kötőfék is eltűnt, csak azt a kést szorongattam a kezemben, amit pedig eszem ágában sem volt kihúzni a halott férfi oldalából.
Amikor elkezdtem felkúszni a templom lépcsőjén, a kisfiú megelőzött. Mint ügyes kis majom mászott a létrán felfelé, s csak türelmetlen szemvillanásai jelezték, hogy nincs megelégedve velem.
A csapóajtó nyitva volt felettünk. A kisfiú intett, hogy lapuljak a lépcsőre. Bedugta a fejét a nyíláson, körülnézett, aztán hirtelen sírósra váltott a hangja.
- Senor, jaj, senor, elvitték a szamaramat!
Valaki felhorkant a padláson, a padló megdörrent felettem: homokkal kevert fűrészpor hullott a szemembe. A kisfiú lesunyta a fejét és felém kacsintott.
Ebben a pillanatban szőrös, vastag kéz rántotta fel a lépcsőről, s mielőtt felocsúdhattam volna, eltüntette előlem. Csak nyafogó, elkeseredett hangját hallottam a fejem felett.
- Megtalálták a keresztet, és elvették a szamaramat!
Az ismeretlen férfi felordított, mintha kést szúrtak volna a véknyába.
- Hol vannak? Hol vannak az átkozottak?
- Elmentek Santa Cecilia felé!
- Ááááá! Megálljatok, mocskos disznók! Megálljatok! Megálljatok! Megölöm őket! Mindenkit megölök!
- Kihajolt a templomablakon, és ordított, mintha megőrült volna. - Baez! Állj meg, Baez! Úgyis elkaplak, te rohadt!
Akkor sem vette volna észre, hogy ott vagyok mögötte, ha olyan zajt csapok, mint egy elefántcsorda. A bánat szinte az eszét vette. Amikor felém fordította az arcát, a kapzsiság könnyei végigcsorogtak fekete szakállán, s józan eszével együtt a látását is elvették.
Ahelyett, hogy velem foglalkozott volna, ismét kihajolt az ablakon és a nem létező Baez után rázta az öklét.
Kinyújtottam a karom, és a derekához illesztettem a kés hegyét. Azt akartam mondani, hogy tartsa fel a kezét, és eszébe ne jusson megmozdulni, amikor a kisfiú összeszorított szájjal odaugrott mellém. Mielőtt megakadályozhattam volna, átkulcsolta a síró-jajgató férfi mindkét lábát és hatalmas nyögés kíséretében megemelte.
A szakállas, fekete, sivító hangú madárként kiröppent az ablakon.
Nekitámaszkodtam a falnak és körülnéztem.
Szemben velem a harangkötélre akasztva láda nagyságú, lécekből összetákolt kalitka lógott, benne a fekete csuhás José atyával.
Megkocogtattam az egyik lécet, s amikor José felnézett rám, elvigyorodtam.
José szeme rémülten kikerekedett és imára kulcsolta a kezét.
- Ne vígy minket a kísértésbe Cockney? Akkor már inkább ezek a derék férfiak, akik csak a tökömet akarták!
A kisfiú értetlenül meredt rá.
- Hiszen ő jó ember, atya! Láttad volna, amikor a kötéllel megfojtotta azokat a disznókat. Én csak segítettem neki Mitől félsz, atya Mit akar tőled ez az ember?
José atya kinyújtotta a kezét a deszkák között és megsimogatta a kisfiú fejét.
- Semmi különöset, kisfiam. Csak a lelkem üdvösségét!


A HALÁL HACIENDÁJA


José atya szobájában kuporogtunk, egy falócán a kisfiúval, amíg José szenteltvízzel behintette a halottakat. Sem a kisfiúnak, sem nekem nem volt kedvünk végignézni a szertartást. A kisfiú lehorgasztotta a fejét s meztelen lábujjait vizsgálgatta, mintha azt ellenőrizné, nem veszítette-e el valamelyiket a nagy lótás-futásban.
Amikor rám emelte a tekintetét, nem láttam megbánást vagy félelmet a szemében.
- Annak az embernek én szúrtam kést az oldalába - mondta.
- Tudom.
- Nem szidsz meg érte?
- De megszidlak.
- Ha nem szúrom meg, te meghalsz. Ezt tudod?
- Tudom.
- Mégis megszidsz?
- Mégis megszidlak.
Megmozgatta a nagyujját és megpróbálta elrendezni magában a dolgokat.
- De akkor te meghaltál volna.
- Egyszer mindenkinek meg kell halnia.
- Nekem is?
Megvontam a vállam. Ugyan, mit válaszolhat egy felnőtt erre a kérdésre.
- És azt a másik embert is én fojtottam meg! Ebben nem voltam biztos, csak sejtettem.
- Te rátetted a kötőféket, de nem húztad meg. Én megtettem helyetted.
Kiakasztottam a géppisztolyt a nyakamból, megpróbáltam kipiszkálni a fülembe száradt homokot. A kisfiú felállt és az ajtó felé hallgatódzott.
- És ha elmondanám José atyának?
- Mit?
- Hát, hogy embereket öltem! Meggyónok neki.
- Gyóntál már valaha?
- Még nem.
A homok végre kijött a fülemből és lehullott az asztalra. José bejött, lerakta a szenteltvízszórót egy fapadra, majd leült mellém, a kisfiúval szemben.
- Akarsz még valamit, kisfiam?
A fiú felém fordította a fejét, de én nem néztem rá. Egyszerűen nem volt bátorságom szembenézni vele.
- Semmit.
- Akkor eredj.
A kisfiú felállt és lehajtott fejjel kisétált az épületből. José végigporolt rongyos, foltokkal és pecsétekkel bontott reverendáján, majd csüggedten legyintett.
- Ennek már úgyis mindegy. A legjobbkor jöttél, Franky. Nem bírom tovább! Kész vagyok!
Összehúztam a szemöldökömet, mint aki nem jól hall.
- Mit nem bírsz?
- Az életet, Franky. Azt hittem, azok után, hogy leszámoltunk Lennoxszal, könnyebb lesz. Hát nem lett könnyebb! Torkig vagyok mindennel! Torkig vagyok Mexikóval, a meleggel, a legyekkel, ezekkel az emberekkel és az a legszörnyűbb, hogy az Istennel is torkig vagyok! Azt prédikálom nekik, hogy az Isten mindent lát, pedig meg vagyok győződve róla, hogy Sabinast még soha nem méltatta egyetlen pillantásra sem. Vagy ha valaha is, véletlenül, idetévedt a tekintete, hát gyorsan el is kapta rólunk. Franky én már nem hiszek Istenben!
Lehajtottam a fejem az asztalra. Halkan koppant a homlokom a deszkán. Fáradt voltam, halálosan fáradt.
- El akarok menni innen, Franky!
- Elmegyünk, José. Azért jöttem, hogy elvigyelek. Először csillant érdeklődés a tekintetében.
- Csak nem történt valami?
- Segítségre van szükségem, José.
- Segítségre? Pont én segítsek neked? Frank Cockney felügyelőnek?
- Kígyó bajban van, José.
Röviden elmondtam neki a történetet, ami miatt idejöttem Sabinasba.
Szó nélkül végighallgatott, aztán ugyanolyan hallgatagon előhúzott egy utazótáskát festetlen szekrényéből, belehajigált néhány fehérneműt, majd becsukta az ajtót.
- Menj odébb, Franky!
Felálltam és a falhoz húzódtam. José atya letérdelt, s széles pengéjű késével felfeszítette a padló egy darabját.
- Már attól tartottam, megtalálják a csirkefogók Úgy látszik igaza volt Ignaciónak, aki szerint a legszembetűnőbb helyek bizonyulnak a legjobb rejtekhelynek. Nézz csak ide, Franky!
Legnagyobb megdöbbenésemre majd félméteres aranykeresztet emelt ki a deszkák alól.
Megtöröltem a homlokom, és elképedve meredtem a csillogó-villogó aranytárgyra.
- Jézusom, hát létezik? Esküdni mertem volna rá, megetetted őket.
- Létezik, Franky! Abból csináltattam, ami a Lennox-ügyből rám maradt. Templomot szerettem volna építtetni Díszesebbet és nagyobbat, mint ez itt.
Zöldes, finom port szórt a keresztre és óvatosan szétkente az aranyon.
- Miért nem építettél?
Felemelkedett és a deszkadarabokat visszarugdalta a helyükre. A keresztet az asztalra rakta, az orrom elé.
- Elfáradtam, Franky. Ennyi az egész. És kételkedni kezdtem. Magamban is és Istenben is. Néha, amikor éjszaka felriadok, tudod mit látok magam előtt? Az Isten dolgozószobáját, amint ott ül faragott íróasztala mögött, leltárkönyvvel a kezében, s egy hatalmas, fekete lúdtollal kihúzza belőle Sabinas nevét. Ez a vidék az, amit megpróbál örökre elfelejteni. Mintha meg sem teremtette volna. Vagy átadja az ördögnek hitbizományba.
- Mi történt, José?
José a keresztre meredt, aztán felvonta a vállát.
- Amikor visszajöttem, azután, rendbe hozattam a parókiát. Gondoltam, építtetek ide egy új templomot, vasárnapi iskolát szervezek, tanítom a gyerekeket. Hamarosan rá kellett aztán jönnöm, hogy itt már más istent imádnak, Franky, nem az enyémet, és nem a tiédet.
- Éspedig?
- Marihuánaistent. Kokainistent. Heroinistent. Nézz ki az ablakon, Franky! Itt minden kábítószerből van. A házak teteje, az emberek kalapja, a gyerekek rongyos kabátja, a kerítés; még a szamárszar is narkóból van. A templom üres, Franky. Vagy ha valaki be is téved csak azért jön, hogy gyilkosságot gyónjon meg, és elvárja tőlem a feloldozást. Csakhogy annak is megvan a kvótája, Franky. Tíz imádságnál nem lehet több, mert megnézhetem magam. És én is megkapom érte a járandóságomat. Ez a reverenda is kábítószerből van, sőt lehet, hogy a pad is, amin ülsz.
- Mit csinál a hatóság?
- Leveszi a sápot. A kábítószer már nem magánügy, Franky; közüggyé lett. Mondhatnám, állami üggyé. Ide építsek új templomot? Kinek? Néhány öregasszonynak? Pedig valóban akartam. Aranykeresztet akartam az oltárra. Aztán meggondoltam magam.
Kinéztem az ablakon, végig a nyomorúságos utcákon, az egyre nagyobb számban a templom felé lopakodó szakadt ruhájú falusiakon.
- A kábítószer jól fizet, José. Ezek pedig nagyon nem úgy néznek ki, mint akik tejben-vajban dúskálnak.
- Egyelőre még rejtőzik a pénz. Aztán egyszerre csak hivalkodni kezd. És majd épít magának cifra templomot, de ezt én már nem várom meg, Franky. Rohad itt minden, mint a halott ember testében. A narkó már így is itt van mindenütt: nem érzed a szagát? Bűzük, mint a kénkő.
Felemelte a keresztet, behajította a táskájába, töprengett egy kicsit, aztán a kereszt alól kihúzott egy éppen akkora mexikói géppisztolyt, mint az enyém.
- Mi az ábra, Franky? Indulhatunk?
Válaszolni akartam, de kitárult az ajtó. Leithsack hadnagy lépett be rajta elégedett, fénylő tekintettel.
- Jézusom, csakhogy egyben találom, Cockney, és önt is, atyám! Már azt hittem valami bajuk történt. Nem hallottunk lövéseket.
Lehuppant a padra, lehajította sapkáját, és komor tekintettel a szemembe bámult.
- Magával aztán nem szeretnék ujjat húzni, Cockney! Egyetlen kötéllel így elbánni a fickókkal! Jézusom, hogy tudta megtenni! Mindenesetre köszönettel tartozom magának - mondta csillapítva lelkesedését, amikor felfedezte, hogy nem repesek a boldogságtól, amiért kinyírhattam Baezt és társait. - A törvény végül is győzelmet aratott
Felállt és megveregette José vállát.
- Sajnálom, atyám, ami történt. Valóban el akar menni? Most, hogy a barátja megölte őket új napok virradnak Sabinasra.
- Ebben nem is kételkedem - morogta az atya.
- Láttam a ketrecét - mondta, már az ajtó felé tartva a hadnagy. - Bizarr ötlet. Újabban tele van a világ ketreccel. A múltkoriban annak az ázsiai lánynak a lábán Fuj! Tele van a világ ronda dologgal, atya. Talán jobban is teszi, hogy elmegy innen. Nem való ez a világ papnak. Még katonának se nagyon
Ugyancsak meglepődött, amikor megragadtam a karját és visszarántottam.
- Mit beszél?
Rémülten pislogott a kezemre, mintha azt lesné, nem bukkan-e fel benne egy kötőfék.
- Hogyhogy mit beszélek? Csak az atyát.
- Milyen ázsiai lány?
- Semmilyen azaz ja, hogy arról van szó? Csak úgy mondtam. Volt itt egy ügy nemrégiben
- Ide figyeljen, hadnagy. Akár le is róhatja az irántam érzett háláját. Rám hallgatna néhány pillanatig?
Amikor befejeztem a rókacsapdába lépett hullák történetét, Leithsack halkan füttyentett.
- A jó istenit neki! Ez aztán a meglepetés. Persze hogy segítek! Várjon, megkérem a rádióst, lépjen kapcsolatba
Azt már nem volt ideje közölni velünk, hogy kivel, mert nagy sebbel-lobbal kirontott az ajtón. Gyorsan kitöröltem az agyamból minden mást, ami nem tartozott a ketrecügyhöz: kábítószert, kötőféket, szamarat és gyilkosságokat.
José komoran hallgatott. Csak akkor fordult el az ablaktól, amikor jó húszpercnyi várakozás után Leithsack visszatért.
- Figyeljenek ide! Azt hiszem, sikerült kiderítenem valamit várjanak.
Papírt kotort elő a zsebéből és sapkáját a feje búbjára tolva leült a padkára.
- Elég gyorsan megkapta az információkat - biccentettem elismerően.
- Van rádióm. Hja, Mr. Cockney, aki Mexikóba látogat, annak meg kell szoknia, hogy fél lábbal a középkorban élünk, féllel a huszonegyedik században. Szóval, ami magát érdekli: a dolog három hónappal ezelőtt történt, a külváros egyik szeméttelepén halott ázsiai lányra bukkantak.
- A halál oka?
- Valami roncsolás. Ismeretlen tárggyal elvágták a nyaki ütőerét. Itt a papíron ugyan az áll, hogy elharapták de ez marhaság, nem igaz?
- Hm.
- Továbbá: az áldozatnak hiányzott az egyik lába. Ezt később megtalálták, nem messze a holttesttől; a boka táján egy acélketreccel. Akárhogy is igyekeztek, nem tudták megfejteni, hogy került rá, hiszen nem léphetett bele életében sem, holtában pedig még kevésbé: a kalitkán ugyanis nem volt lyuk, ahova befért volna a lába. Maradt a lehetőség, hogy a lány halála után hegesztették rá. Mert a papírjaim szerint a lábát úgy tépték ki a testéből. Nos, mit szól hozzá? Az ügyet vizsgálták egy darabig, pontosan két hónapig, aztán pontot tettek a végére. Isten csodája, hogy emlékeztem még rá. Ez a lábára hegesztett kalitka valahogy megragadta a fantáziámat. Az én fantáziámat is megragadta valami. Méghozzá olyan erővel, hogy elsápadtam tőle.
- Hadnagy, megtenne nekem egy óriási szívességet?
- Ami csak a birtokomban áll - mondta. - Miről lenne szó?
- Tartóztasson le, José atyával együtt. Aztán jelentse a mexikóvárosi központnak, hogy elkapta a ketreces gyilkosság két tettesét. Frank Cockneyt és José atyát.


Éjfél óta egyfolytában José nyert. Biztos voltam benne, hogy csal, csak még nem sikerült rájönnöm, hogyan. Leithsack hadnagy csendes mosollyal nyugtázta a veszteségét, a lányos képű őrmester azonban addig-addig duzzogott magában, amíg egy újabb kör után, amit ugyancsak José nyert, a kecskelábú asztalra vágta a kártyáit, és könnyekkel a szemében, remegő ujjal a papra mutatott.
- Én igazán nem akarok vádaskodni, de az atya nem játszik tisztességesen.
José kiitta a tequilát a poharából és megtörölgette a száját reverendája szélében.
- Azt mondod, hogy csalok, fiam?
Az őrmester bólintani akart, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
- Meg akarod tudni, hogyan csinálom? Akkor gyere közelebb! Az őrmester áthajolt az asztalon. Leithsack hadnagy vigyorgott és az asztal közepére ejtette a paklit.
- Figyelj ide, fiam - mondta José az asztalra könyökölve. - Jó széles a reverendám ujja mit gondolsz, mi van benne?
- Ászok! - vágta rá diadalmasan az őrmester. José atya szánakozva megingatta a fejét.
- Nem, fiam. Nem ászok. Revolver! - ezzel kirázott egy szép, fényesen csillogó 38-ast az asztalra, és a csövét az őrmester fülébe dugta. - Ha valamit állítasz, azt bizonyítani is kell; erre már Józsue is felhívta a figyelmet néhány próféciájában. Egyébként figyelj ide, fiam! Nemcsak a jó pap tanul holtáig, hanem a jó őrmester is!
Legjobb úton voltak afelé, hogy José atya képzett hamiskártyást faragjon az őrmesterből, amikor felbukkant egy katona a láthatáron és feszes vigyázzban átnyújtott egy papírszeletet Leithsack hadnagynak. A hadnagy elvette, beleolvasott, aztán szélesen elmosolyodott.
- Igaza volt, Cockney. A halak kezdenek ráharapni a csalétekre. Ma reggel megjelent egy mexikóvárosi bíróságon két személy, hogy letegye önért és José atyáért az óvadékot.
- Hm. Mennyire taksáltak bennünket?
- Fejenként százezerre. Amerikai dollárra, persze.
- Ki volt az a két személy?
Leithsack hadnagy összegyűrte és a zsebébe rejtette a papírt.
- Egy férfi és egy nő. Kissé meg fog lepődni, ha kimondom a nevüket.
- Ki vele, hadnagy, ne kíméljen!
A hadnagy megvakarta az orrát és elmosolyodott.
- A férfit Di Mayónak, a nőt Nancy Thainak hívják.


Arra ébredtem, hogy Leithsack hadnagy rázza a vállam.
- Ébredjen, Cockney! El kell tűnniük, amilyen gyorsan lehet. Felültem a kemény faágyon. José már az ablaknál állt és kibámult a hajnali szürkületbe.
- Mi történt, hadnagy úr?
- A rádiós mást sem csinál, csak a magával kapcsolatos üzeneteket veszi. Én nem tudom ki áll ezek mögött a gyilkosságok mögött, de meg tudja mozgatni a dolgokat. Főnökeim rám parancsoltak, hogy azonnal szállítsam magukat a Santa Tereza-i repülőtérre.
Leithsack leült mellém és a karomra tette a kezét.
- Figyeljen ide, Cockney. Hálával tartozom magának, nem is sejti, mekkorával. Éppen ezért, azt tanácsolom, egyelőre tartsa magát távol Mexikótól. Hogy az Államokban hogyan mászik ki a bajból, az a maga dolga. De ha mostanában visszajön, aligha tudom megakadályozni, hogy el ne kapják. - Felállt és az órájára pillantott. - Igyekezzenek, Frank! Egy óra múlva meg kell kezdenem maguk után a hajtóvadászatot.


Lágy, kellemes eső verte a fejünket; testünk elmerült a vendégmarasztaló sárban.
Nem messzire tőlünk rakéta robbant az égre, valaki felnevetett, egy bokor ágai meglebbentek, két árnyék emelkedett fel orrunk előtt, majd az esőverte semmibe olvadt.
- Nagy errefelé a forgalom - dörmögte José és megpróbált kiemelkedni a tócsából -, pofátlanság lenne, ha Leithsack mégiscsak elkapna bennünket
Ismét árnyak bukkantak fel, a közelünkben. Egy magas, sombrerós férfi árnya halkan elkáromkodta magát, és csípőre téve árnyékkezét, belebőgött az esőbe.
- Octavio! Hol vagy, Octavio?
José kacsintott, felemelkedett és csuklyáját a képére húzva odavonszolta magát a bokor elé.
- Te vagy az, Octavio?
- Si.
- Az ördögbe is, micsoda maskara van rajtad?
- Ez jutott.
- Gyerünk hé! Ez a fickó kicsoda?
- Haver.
A másik megtorpant és tiltakozva emelte fel a kezét.
- Erről nem volt szó! Azt mondták, egyedül jössz.
- Mondom, hogy haver.
Á férfi megcsóválta a fejét és megpróbált szemügyre venni. A széles karimájú kalap eltakarta az arcom; sokat nem láthatott belőlem. A ruha azonban stimmelt. Parasztabb voltam a legvalódibb mexikói parasztnál.
A cingár pasas megvonta a vállát.
- Én nem bánom, de nem biztos, hogy a főnöknek is tetszeni fog. - Ki a főnök?
- Mi közöd hozzá? Az a te bajod, Octavio, hogy mindig többet akarsz tudni, mint amennyit mások hajlandók az orrodra kötni. Nálad van a pénz?
- Persze.
- És a haverod?
- Neki is van.
- Azt remélem tudod, hogy a tíz lepedő csak rád vonatkozik. A barátodnak tizenötöt kell fizetnie.
- Van nála annyi.
- Oké.
- Gyertek szorosan a nyomomban.
Elindultunk a bokrok között. Ekkor már tökéletesen irányt tévesztettünk, fogalmunk sem volt róla, merre van a határ. Néhány percnyi monoton cuppogás után José megtorpant.
- Messze vagyunk még?
- Nyugalom, Octavio. Pár lépés és a célnál vagyunk. Ebben a pillanatban halvány fény villant a sötétségben. Rövid időre, mintha cigarettára gyújtott volna valaki.
A sombrerós felkuncogott.
- Készíthetitek a pénzt. Itt vagyunk a haciendán. Juan! Gyere csak!
Villámgyorsan megperdült és ránk emelte a pisztolyát.
- Kezeket fel, nyomorultak! Azt hiszitek, át tudtok ver Egyszerre kapta a két lórúgást. José balról ütött, én jobbról.
Ugyanabban a szempillantásban elkaptam a karját és megtekertem; José a nyakszirtjére vágott, hogy benn szorult a nyögés a torkában. Közben az eső szűnni kezdett s a gyorsvonati sebességgel száguldó felhőfoszlányok közül ki-kibukkant a hold. A hegyek felől kellemes szellő borzolta a hajam; szinte éreztem, ahogy a vízcseppek felemelkednek a bőrömről és párává változnak.
- Lopez! Merre vagy, Lopez?
A halk, fojtott kiáltás egy közeli bokor mögül jött. Felkaptam Lopez csúcsos tetejű, posztósombreróját, a fejembe csaptam és felemelkedtem.
- Itt vagyok, Juan!
Juan azonban a gyanakvóbb fajtából való volt.
Nem elégedett meg a félreismerhetetlenül ronda fejfedő látványával, megtorpant a bokor mellett, és mintha megcsillant volna valami a kezében.
- Te vagy az, Lopez? - kérdezte gyanakodva. - Te vagy az? Mivel sejtettem, hogy a hangom elárulna, hallgattam, mint ijedt béka a mocsárban.
- Egy lépést se közelebb! Vedd le a kalapod, Lopez!
Felemeltem a kezem, hogy a kalap felé nyúljak, de arra, hogy levegyem, már nem volt szükség. A hitetlenkedő Juan megemelkedett és halk morgás kíséretében bezuhant a bokor ágai közé.
Megvártam, míg José atya holdfényre bukkan, aztán az előttünk magasodó hacienda fekete tömbjére mutattam.
- Arra van Mexikó. Ha megfordulunk
José megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem biztos. Itt a folyó medrét követi a határ, és elég kacskaringós. Biztosra kell mennünk, Franky!
Nem tetszett a dolog, pokolian nem tetszett. Addig rendben van, hogy embercsempészek fészkébe botlottunk, de mi van akkor, ha éppen bennünket nem lesznek hajlandók átvinni a határon?
Megigazítottam a hátamon a géppisztolyt, s mivel valóban nem volt más lehetőségünk, elindultunk a hacienda épülete felé.
A hold éppen akkor bukkant ki a felhők mögül, amikor tíz-tizenöt méternyire megközelítettük a tanyát.
A falak fehérre sápadtak a jótékonyan ragyogó holdfény sugaraiban. Bár sokkal jobban szerettem volna, ha továbbra is zuhog az eső, esőisten úgy látszik megelégelte az ingyenmunkát.
A kerítés mintegy másfél méter magas lehetett. Csúszós az esővíztől s olyan sima, mint egy jéghegy oldala.
Azt latolgattam éppen, hogy José hátára kapaszkodva vajon át tudnám-e vetni magam rajta, amikor az atya megszorította a karom.
- Nyitva a kapu, Franky!
Valóban nyitva volt. Mintha egyenesen bennünket várt volna.
Néhány röpke percig úgy kerengtünk körülötte, mint róka a tyúkól körül, de nem észleltünk semmi gyanúsat. Nem moccant ember a kapu környékén.
Intettem Josénak, hogy menjen előre. Én a kapunál maradtam és türelmesen várakoztam. Újabb percek múltak el, de nem jött mögöttünk senki.
Hagytam Josét, hadd menjen az ablakhoz, magam pedig elindultam a kerítés mellett. Néhány lépés után bádogtetejű szerelőcsarnokra bukkantam; ócska lerobbant kocsikkal, kopott gumiabroncsokkal, kibelezett traktorokkal körülvéve.
Furcsa, szúrós szag ütötte meg az orrom, mintha valahol szemetet égettek volna.
Tettem még néhány óvatos lépést előre, ekkor pillantottam meg a szerelőcsarnok mögött várakozó kamionokat. Három volt belőlük; lepányvázva és alighanem le is pecsételve. Türelmes, sorsukra várakozó őslényekre emlékeztettek az egyre erősebben ragyogó holdfényben.
A kamionok mögött alacsony, ismeretlen rendeltetésű épületek sora húzódott: lehettek szerszámoskamrák, de garázsok is.
Mellemhez szorítottam a géppisztolyt, lesunytam a fejem s átfutottam az udvaron. Ha az ablakból kibámult volna valaki, bizonyára észrevesz, de szerencsére nem lebbentek meg a függönyök.
José felemelte a fegyverét és kérdőn nézett rám.
Csak a fejemmel intettem, hogy irány befelé! José biccentett, aztán megfogta a kilincset és lenyomta. Az ajtó zárva volt.
José elrejtette géppisztolyát a reverendája alá, aztán megköszörülte a torkát, s köhögött, mintha a mélyről fakadó köhögés torzította volna el a hangját.
- Hé! Engedj be!
- Te vagy az, Lopez?
- Én hát!
Ekkor éreztem meg a nyakamhoz szoruló pisztolycsövet Kiáltani akartam, de valaki elkapta a torkom és a földre rántott. Kalapom lehullott a fejemről, valaki felkapta, és az arcomba nyomta. Aztán hatalmas ütést éreztem a gyomorszájamon.
- José José
Pofonok csattantak, keményen az arcomba tapostak, aztán újabb ütések és rúgások érték a testem.
Elvesztettem az eszméletem.
Amikor ismét sikerült kinyitnom a szemem, falhoz támasztva ültem, s velem szemben egy benzinlámpa fénye forgott pokoli sebességgel. Jó néhány másodpercbe tellett, mire a fény megállapodott az orrom előtt.
A lámpa széles, durván faragott asztal közepén állt. Körülötte marcona, bajuszos férfiak ültek, és egy láthatatlan arcú, fekete fejkendős nő. Meg akartam számolni őket, de a lámpa ismét forogni kezdett.
José felnyögött mellettem, és kinyitotta a szemét.
- Ezt megettük Franky!
Lenéztem a földre. Géppisztolyom ott hevert talán kétméternyi távolságra tőlem. Mintha csúfondárosan arra biztatott volna, hogy vessem előre magam és kapjam a kezembe.
Az asztalion ülő nagy bajuszú, ősz hajú férfi elégedetten konstatálta, hogy visszatértünk a valóságba. Hátralökte a székét, felemelkedett, aztán a széket odaállította közvetlenül elénk. Felemelte a lámpát és kíváncsian az arcunkba világított.
- Kik vagytok?
- Rohadt szimatolók - mondta az a pasas, akiben Juanra ismertem. - Engedd meg, Pedro, hogy kivágjam a májukat!
- Kuss! Kik vagytok?
Összeszedtem minden erőmet, és megszólaltam.
- Amerikaiak. Át kell jutnunk a határon. Minél előbb. A bajuszos elgondolkodva megvakarta az orrát.
- Csakugyan? Megtudhatnám, miért?
- Magánügy.
Megsimogatta a bajuszát és mosolygott. Valahogy nem volt szimpatikus a mosolya.
- Mi lenne, ha értesíteném a rendőrséget?
José felém villantotta a szemét. Megértettem, hogy ingoványos talajra tévedtem. Mégis, ha van valahol átjáró, akkor ezen az ingoványon át vezet!
- A rendőrség nem érdekes - mondtam. - Bár nem kedvelem a celláitokat.
- Igazán?
- Igazán.
- Te amerikai vagy?
- Nem úgy nézek ki?
- És a barátod?
- Ő is.
A fekete kendős lány, anélkül, hogy felemelte volna a fejét, éles hangon közbekiáltott.
- Nem igaz! Ő José atya.
José elsápadt, valószínűleg én is, a bajuszos viszont elkomorodott.
- Ki a fene?
- Sabinas papja.
Az ősz hajú megtépkedte a bajusza végét.
- Mi a fészkes fenét kerestek erre, halljam!
Mielőtt megszólalhattam volna, a fekete kendős nő ismét közbevágott.
- Megölték Juan Baezt!
Az elképedés halk moraja hullámzott végig a termen. A bajuszos kíváncsian előrehajolt.
- Tényleg megöltétek?
Egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Nem tudtam, melyik mondatommal írom alá halálos ítéletünket. Bizonytalanul bólintottam. A bajuszos összedörzsölgette a tenyerét.
- Juan Baez tehát nincs többé. Kitűnő. Miért öltétek meg?
- Armando Leithsack megbízásából.
A bajuszos meglepetten füttyentett.
- No nézd csak, a kis Armando! Nem gondoltam volna, hogy megjön az esze. Csak azt nem értem, miért hagyott életben benneteket.
- Üzletet kötöttünk.
- Hogy oda ne rohanjak! A kis Armando és az üzlet. Persze most át akartok jutni az Államokba. Mit szóltok hozzá, fiúk?
- Tudják, hogy hol a hacienda - mondta Lopez savanyú képpel, a fejét tapogatva. - Eljárhat a szájuk.
- Azt sem tudom, merre vagyunk - biztosítottam gyorsan a bajuszost.
- Van pénzetek?
- Inkább csak csekk - mondtam az igazságnak megfelelően. - De kellő biztosítékkal szolgálhatok
- A franccal szolgálhatsz - legyintett a bajuszos és felkelt, hogy otthagyjon bennünket. - Csak nem képzeled, hogy besétálok a csapdádba? Biztos, hogy nem rejtettetek el odakint valami kis készpénzt? Esetleg tárgyalási alapot képezhetne összenéztem Joséval. Elvégre hazudhatnám, hogy a bokrok között eldugtunk valamit, s hátha keresés közben tőrbe tudnám csalni őket, de mielőtt még "vallomást" tehettem volna, Juan az asztalra hajította a csekk-könyvemet.
- Ez volt nála. A papnál semmi. Csak valami marha nagy kereszt. Réz, vagy mi a nyavalya. Más lenne az ábra, ha aranyból lenne - hangosan röhögött, majd felszisszent, ahogy megmozdította a fejét. - Ezért még számolunk, te rohadék!
A bajuszos megvonta a vállát és a csendben üldögélők felé intett.
- Nem éri meg a kockázatot. Vigyétek őket a többiek közé Odaugrottak hozzánk és talpra állítottak.
Egyikük macheteszerű, de vékonyabb pengéjű kést rántott elő a ruhája alól, s mielőtt még igazából megrémülhettem volna, elvágta a lábamon a kötelet.
- Gyerünk! Ha menekülni próbáltok, szétloccsantom a fejeteket.
A hold vakítóan ragyogott az égen; felhőnek, esőnek nem volt se híre, se nyoma.
Lopez megbirizgálta pisztolya csövével az oldalamat, és az egyik alacsony, garázsszerű épület felé mutatott.
- Gyerünk, befelé!
A sombrerós könnyű érintésére megindultak az ajtót helyettesítő vaslemezek, feltárva előttünk a bejárati nyílást.
- Befelé!
Bár nemigen akaródzott fejest ugranom a sötétbe, már nem volt más választásom. Ismét megütötte az orrom a furcsa szag, mintha bitumenkeverő dolgozott volna a közelünkben.
A Lopezt követő fickók egyike belódította Josét a résen, aztán én következtem.
Mire felocsúdtam, már benn is voltam a sötétségben.
Az ajtó hangos csattanással a helyére kúszott.
Egyelőre nem mertem megmoccanni. Vártam, hogy hozzászokjon a szemem a sötétséghez. Erre azonban akár ítéletnapig is várhattam volna. Annyit sikerült csak kivennem, hogy a meglehetősen hosszú terem padozatán mintha eldöntött zsákok hevertek volna keresztül-kasul.
José nyugtalanul mocorgott mellettem, aztán egyszerre csak megmerevedett. Megragadta a karom és felszisszent.
- Uramisten, Franky! Ezek ezek
Szerencsére nem mondta ki, amit gondolt, így aztán mély lélegzetet, és vele együtt kellő bátorságot véve, átmásztam az első sorban alvókon, addig tapogatva a falat, amíg meg nem találtam a villanykapcsolót.
- Gyerünk, Franky! Jézusom, hát mire vársz?
José hörgő suttogása cselekvésre késztetett. Bár merevek voltak az ujjaim, mintha fából faragták volna őket, elfordítottam a régimódi kapcsoló forgantyúját.
A két, egyenként talán negyvenwattos körtéből kiáramló fény végigsuhant a fekvő, vicsorgó, sárga képű embereken, asszonyokon és gyerekeken. Összerántott testeken, magasba húzott lábakon, görcsösen levegőbe meredő karokon, összeszorított öklökön s a bűzölgő, sárgás hányadékrakáson a testek között.
José üveges szemekkel a falhoz támaszkodott, megtörölgette a homlokát, és rekedten morogta:
- Ezek halottak. Valamennyien halottak. Ez maga a pokol, Franky!
Ez volt az a pillanat, amikor minden normális idegrendszerű férfi felüvölt, a bádogajtóhoz rohan, verni kezdi, s addig veri feneketlen kétségbeesésében, amíg véres, hamburgerré mángorolt ököllel össze nem esik a halottak szomszédságában. Bár őszintén szólva, megkísértett a vágy, hogy magam is így tegyek, a fülemben kezdődő halk dobolás megakadályozott benne. Önkéntelenül is a zsebem felé nyúltam, hogy számba gyömöszöljek néhány aszpirint, de türelmetlen kezem megállt a levegőben.
Amikor Joséhoz indultam, szemétbe hajítottam az aszpirinjeimet.
Igyekeztem nem nézni a hullákra, de a falat kivéve, bárhová is tévedt a tekintetem, mindenütt halott nőket, férfiakat és gyerekeket láttam.
Valamennyien tiszta ruhában, kalapban - ezek többségükben a holttestek mellett hevertek a betonpadlón -, a nők tarka kendőt, a gyerekek szandált és frissen mosott ruhácskát viseltek.
José lecsusszant a földre és keresztet vetett.
- Végünk van, Franky. Mint ezeknek.
Egyelőre nem tudtam gondolkodni. Érzéketlen volt az agyam, mint a betonpadló. A dobolás hol felerősödött, hol elhalkult a halántékomon. Tudtam, hogy amíg el nem dől, melyik irányt választja, tehetetlen vagyok.
A dobszó, szerencsére, mintegy öt perc múlva megfelelő irányt vett. Egyre távolodott, majd hirtelen el is hallgatott. Biztos lehettem benne, hogy ezen a napon már nem hallom a távoli sortüzeket, a sírást, kiáltozást, a szegekre vágódó kalapácsok monoton, agyat rengető zuhanását, és a göröngyök kopogását koporsóm fedelén.
Mivel mindketten behunyt szemmel ültünk a falnál, egyikünk sem vette észre, hogy a fekete kendős asszony mikor bukkant fel a teremben. Amikor felnéztem, a dobolás múltával, már ott állt velünk szemben és bennünket figyelt.
Nem volt erőm, hogy felálljak. Feléje nyújtottam a kezem, de nem fogadta el. Állt mozdulatlanul, lehajtott fejjel, csak a szeme világított a kendő keskeny résén át.
- Mit akarsz tőlünk?
Az én hangom volt, de mintha nem én mondtam volna a szavakat.
- Amikor az öledbe ültem, nagyon megkívántalak. Azt hittem, Armando Leithsack megölt. Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy élsz.
Legszívesebben felordítottam volna az örömtől. A gyereklány volt az autóbuszból.
- Mit keresel te itt?
- Pedro Morales asszonya vagyok.
José, aki mit sem tudott az autóbuszban lejátszódott eseményekről, riadtan kapkodta a fejét egyikünkről a másikunkra.
- Te ismersz engem?
- Persze hogy ismerlek José atya!
Felemelte a fejét; kioldott fejkendőjét hátracsúsztatta a nyakában.
- Maria! Mit keresel te itt?
Ugyanazt kérdezte, amit én.
Maria leguggolt velünk szemben és megfogta a térdem.
- Kellesz nekem. Ha az enyém leszel, kiviszlek innen.
- És José?
- Őt nem tudom megmenteni. Az sem biztos, hogy téged meg tudlak. De megpróbállak. Kellesz nekem.
- Miért?
- Mert kék a szemed. Talán azért.
- Ezekkel mi történt?
- Morales megmérgezte őket.
- Miért?
- Mert nem tudja átvinni őket a határon. Az amerikaiak megszigorították az ellenőrzést. Megüzenték Moralesnek, ha még egyszer megpróbál embereket átvinni, elkapják az öccsét. Pedro öccse odaát él Sebastian Cityben.
- Ezért kellett megölni őket?
- Kifizették Pedrónak a pénzt. Sok-sok dollárt.
- Ezek a szegény emberek? - kérdezte hitetlenkedve a lassan magához térő José. - Sok-sok dollárt?
- Nem ők fizették ki. Mindnek van rokona az Államokban, akik átutalták a pénzt Moralesnek. Morales Pedro át is vitte volna őket, ha az amerikaiak meg nem fenyegetik.
- Nem is tudtam, hogy az embercsempészek ilyen ijedősek - morogta José.
Maria felvonta a vállát.
- Én nem értek ezekhez a dolgokhoz. De Pedro megijedt. És a pénzt sem akarta visszaadni. Ezért megölte őket.
- Hogyan?
- Mérget kevert a vacsorájukba. Akkor haltak meg, amikor ti jöttetek. Manuel gitáron játszott, hogy ne halljunk semmit.
- Hova teszitek a holttesteket? Azt hiszitek, nem fogják keresni őket?
- Ó Morales nem buta. Most épít egy házat a haciendán. Már kiásták az alapot, ezek az emberek az alapba kerülnek és bitument öntenek rájuk. Aztán köveket betont. Senki nem fogja megtalálni őket. Senki, senki, senki!
José is arra gondolt, amire én. Csakhogy én meg akartam tartam magamnak, José viszont kimondta. Kegyetlenül és egyenesen, mintha nem is pap lett volna, s nem a vigasztalás lett volna a kötelessége, hanem a könyörtelen igazmondás.
- És téged sem, Maria. Remélem, ezt tudod.
A lány szünet nélkül engem bámult; égő, ragadozó szemekkel.
- Tudom. Morales engem sem hagy életben. Fiatal vagyok és azt hiszi, elmondom Armandónak.
- Leithsacknak?
- Armando a szeretőm. Néha. Amikor szükségem van rá.
- Hogy tudtál bejutni hozzánk?
- Juan beengedett. Odakint áll a géppisztolyoddal. Azt mondta, hogy szóval beengedett. Úgyis meg fogok halni. De előtte téged szeretnélek. Ha megteszed, kiviszlek innen.
- Itt?
- A halottak nem látnak semmit. José atya majd félrefordul. Igaz, atyám?
Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Valószínűtlen, kegyetlen, hihetetlen álmot. José legyintett és szemét a szemembe fúrta.
- Csináld csak, Franky. Majd félrefordulok. És jó utat! Felemelkedtem. Kinyújtottam a kezem, aztán amikor Maria felém hajolt, hatalmas pofont kentem le neki. Amikor hátrahanyatlott, elkaptam, szájára szorítottam a tenyerem, és az alélt testet leeresztettem a betonpadlóra.
José mellé térdelt, végigfuttatta a kezét a lány testén; benyúlt a ruhája alá, s még az olyan helyekre is befurakodott, ahol egy papnak semmi keresnivalója.
Néhány másodpercnyi lázas tapogatás után csüggedten megrázta a fejét.
- Nincs.
Én is benyúltam a lány ruhája alá, megtapogattam a nyakát, apró kemény mellei közét, az ágyékát, a fenekét - sehol sem találtam semmit.
- Igazat mondott - suttogta José atya. - Nincs kulcsa. Valamelyik rohadék engedhette be. Gyerünk, Franky!
Egyszerre mozdultunk az ajtó felé, és egyszerre késtünk el. Ha nem a lánynak esünk neki, hanem az ajtónak, talán mehettünk volna valamire. Most azonban már semmire.
Juan, vagy akárhogy is hívták, ott állt az ajtóban, kezében a géppisztolyommal.
- Vissza a falhoz, fickók! Kulcsoljátok a kezeteket a tarkótokra. Háromig számolok. Egy kettő
Engedelmesen leültünk a falnál és kezünket a tarkónkra kulcsoltuk.
A sombrerós férfi letérdelt Maria mellé, s éppen felemelte a kezét, hogy visszapofozza az életbe, amikor a lány magához tért. Ellökte a segítőkész sombreróst és sóhajtva felült.
- Sajnálom, senor - suttogta, lenyalta a vékony vércsíkot a szája széléről -, ezt nem kellett volna
A géppisztolyos ránk vakkantott.
- Felállni!
Nem mondom, éreztem már jobban is magam. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy perceken belül mi is a többi holttest között fekszünk majd, arra várva, hogy behányjanak bennünket egy készülő ház alapjába.
- Meg fogják találni a holttesteket - mondtam, pedig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. - A katonaság megtalálja, titeket pedig
- Oda. A halottakhoz!
José megveregette a vállam. Bátorítóan rám kacsintott és előretolt.
- Ne szarj be, Franky! Pap vagyok, odaát lesz protekciód!
- Leülni!
Leültünk két sor halott közé. Vigyáznom kellett, nehogy ráüljek egy nyitott szemmel rám vicsorgó kisfiú görcsbe merevedett kezére. Nagyjából akkora volt, mint az, aki segített elintézni a Baez-bandát.
- Menj a halottakhoz, Maria! Vegyél fel két tányért!
A lány habozott, aztán belépkedett a hullák közé, felemelt két bádogtányért, amelyekben bent volt még a vacsora maradéka, s odahozta hozzánk.
- Kanalat is, Maria. Az ilyen urak nem szeretnek kézzel enni.
Maria kanalakat is hozott. Kezembe nyomta az egyiket, a másikat José ölébe ejtette.
Rápillantottam a nikkelkanálra. Gazdájának már nem volt ideje lenyalni róla a kását, bár, őszintén szólva, nem ez volt a legnagyobb bajom a kényszerű vacsorával.
A sombrerós egészen közel jött hozzánk, és elhelyezett egy jól kivitelezett rúgást az oldalamon.
- Gyerünk! Egyél, disznó! És te is! Ha nem zabáltok, leütlek benneteket és beletömöm a szátokba. A fulladás jobban fáj, mint a méreg!
Maria idegesen toporgott, majd aggódva a géppisztolyosra pillantott.
- Nem lesz ebből baj, Juan? Morales ideges lesz, ha a parancsa nélkül
- Fogd be a szád! Téged vágott pofán, vagy engem?
- Éppen azért
- Kuss! Zabáljatok, disznók, vagy szétloccsantom az agyatokat! Egy kettő
José felemelte a kanalát, én pedig összehúztam magam, hogy mindent egyetlen lapra téve arcába vágjam a tányért, amikor odakint megzörgették a vasajtót.
- Juan! Hol a pokolban vagy? Morales azt mondja, ha Mariát buzerálod, elmetszi a torkod. Hol vagy, Juan?
Önkéntes rabtartónk felhördült, aztán nem törődve tovább velünk, az ajtó felé vágtatott.
- Hé! Csak a fickókat ellenőriztem Mariával. Gyere, győződj meg róla!
Hátára csapta a géppisztolyt, megragadta Maria kezét és az ajtó felé rángatta.
Mire felocsúdtunk, már eltűntek a sötétségben.
Kulcs zörrent, s a léptek elhaltak a távolban.
José zihálva a halott kisfiúra dőlt, én pedig teljes erővel a falhoz vágtam a mérgezett étellel teli tányért.
Csend vett körül bennünket, a halál csendje.
Egészen addig, amíg valaki halkan kopogtatni nem kezdett az ajtón.
Félretoltam Josét, hogy ne kelljen a halottakon lépkednem, s fülemet a vasajtóra szorítva kiszóltam a kulcslyukon.
- Ki az?
Halkan, idegenes kiejtéssel jött a válasz.
- Nancy Thai.


PAJKOS FÜRDŐ, MEZTELEN LÁNYOKKAL


José tágra nyílt szemmel mászott hozzám és az ajtóra meredt.
- Ez kicsoda?
Nem volt idő hosszas magyarázkodásra. Főleg, mivel az ismeretlen-ismerős tovább suttogott.
- Van odabent magán kívül más is?
- Csak a társam, José atya. És vagy százötven halott.
- Azt hiszem, nem jól értettem
- Nem érdekes. Ki tudja nyitni az ajtót?
- Várjon.
Halkan megcsörrent valami, aztán suttogásfoszlányok jutottak el a fülemig.
- Két José oké, Tim.
Valami moccant a zárban, csikorgott, aztán egészen világosan és jól hallhatóan többször is elfordult a zár nyelve.
Bénultan bámultunk a nyíláson belopakodó ázsiai lányra. De csak addig, amíg meg nem pillantotta a halottakat.
- Jézusom! Kik ezek?
- Hosszú történet - néztem az ajtónyílásra. Hányan vannak?
- Csak ketten. Én és Mr.
Ki sem kellett mondania a nevét. Az ajtó még szélesebbre tárult, s előreszegezett géppisztollyal belépett rajta Di Mayo.
Di Mayo, akit két nappal ezelőtt holtan láttam a bárjában egy ketrecben lógva.
Akinek hiányzott az egyik lába; akinek elvágták vagy elharapták a torkát; akinek szegvasból hegesztett kalitkát, rókacsapdát erősítettek levágott lábszárára.
Di Mayo közömbös pillantást vetett a halottakra, aztán a kezembe nyomta a géppisztolyomat, Josénak pedig odaadta a táskáját.
Néhány méterre az ajtótól belebotlottam a gyereklány és a sombrerós félig lefejezett holttestébe. Szemem a Di Mayo oldalán fityegő, szürke tokba bújtatott dzsungelkésre tévedt és mindent megértettem.
A levegőben egyre erősebben terjengett a frissen fövő bitumen szaga.
Elfordítottam a fejem és igyekeztem nem gondolni semmire.


A nap már magasan lángolt az égen, amikor leszálltunk egy futballpályányi zöld területen, valahol Miami Beach közelében. Di Mayo kiugrott a helikopterből és csípőre tette a kezét.
- Ez itt a rezidenciám és egyúttal a csónakkikötőm is, Mr. Cockney. Ha nincs ellenére, megmutatnám a szobájukat. Néhány óra múlva önökért jövök. Remélem, jól fogják érezni magukat.
Di Mayo csónakklubja sportos neve ellenére inkább erődnek tűnt, mint sporttelepnek. Csónakot nem láttunk egyet sem; magas kerítést, tetején dróttal, lőrésekkel díszített kiszögellést, bástyafokot és nehéz vaskaput azonban annál többet. Kérdésem lett volna bőven Di Mayóhoz, de mivel nem szokásom életem megmentőit feleslegesen zaklatni, elhatároztam, megvárom, amíg maga rukkol elő a dolgaival.
A másik, amin elgondolkoztam, a sokféle alakban felbukkanó Nancy Thai volt. A helikopter felszállásának pillanatától alvást színlelt, így nem is tudtam szót váltani vele. Akár egy sorozatban készített, felfújható gumibaba is lehetett volna.
A házacska, amelyben szállást kaptunk, a tengerre nézett. Földszintes bungaló volt, vastag, hangszigetelt falakkal, s az egész első falat helyettesítő üvegablakkal. Ha elhúztam az üveg elől a függönyt, szinte a lábamnál hullámzott a Mexikói-öböl vize.
José táskájába nyúlt, kihúzta az aranykeresztet, és lerakta az asztalra.
- Csak azt tudnám, hogy ez miért nem kell senkinek. Mindenki megtalálja, aztán undorral félrelöki Kihalt a hit, barátom, az emberiségből
Mivel gyanítottam, hogy Di Mayo aligha lehet szűkmarkú, innivaló után néztem. Bár nem ismertem a fickót igazából, annak ellenére sem, hogy a hullája nem volt valami szívderítő látvány a ketrecében, több száz mérföld és negyvennyolc óra távlatából sem, nem volt okom csalódni benne. A hűtőszekrény tele volt, mindazzal, amit két fáradt vándor, kivégzésének többszöri elhalasztása után csak megkívánhat.
Kivettem egy üveg whiskyt, készítettem két italt, aztán a poharat a kezemben tartva, sűrű kortyolgatás közben, megpróbáltam felderíteni a szobában elhelyezett poloskákat. José közben egyfolytában lefetyelt, s olyan sűrűn spékelte semmitmondó szavait bibliai idézetekkel, hogyha valaki lehallgatott bennünket, vagy a frász kerülgette, vagy a vágy, hogy csapot-papot hagyva, beiratkozzék valamelyik közeli vasárnapi iskolába.
Poloskát egyelőre nem találtam, ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem is telepítettek a szobába. Mindenesetre a majdnem teli üveggel kivonultunk a partra a pálmafák alá. A nap egyre melegebben tűzött; a tenger elégedett kutyaként mormogott a lábunknál. Mivel volt elég időnk, lerúgtam magamról tépett-koszos mexikói ruhámat, s bevetettem magam a hullámok közé. Pár pillanat múlva José is ott lubickolt mellettem.
Elégedetten hátamra fordultam, s mivel nem láttam sem helikoptert, sem sárkányrepülőt, s a pálmafák tetején sem leskelődött senki, megkockáztattam az első komoly mondatot.
- Nos? Hogy vagy, José?
José kifröcskölte a vizet a szájából, hátrasimította a haját, és elégedetten felnyögött.
- Mintha újjászülettem volna. Van valami ötleted, Franky?
- Egyelőre nem sok.
- Ki ez a pasas?
- Di Mayo.
- De hiszen
- Azt akarod mondani, hogy Di Mayo meghalt?
- Te láttad, nem én.
- Márpedig holtbiztos, hogy meghalt.
- Ez esetben?
- Kiderül, José. Vagy feltámadt, ami klasszikus olvasmányaimra visszaemlékezve néhanapján elő szokott fordulni, vagy ez egy másik Di Mayo.
- Meg kellett volna kérdezned tőle.
- Ami késik, nem múlik. Egy azonban biztos; Di Mayo úrnak szüksége van ránk, különben nem szabadított volna ki bennünket a halál torkából.
- Egyáltalán hogy került oda? Honnan tudta meg, hogy azok a rohadékok elkaptak bennünket?
- Azt hiszem, rövidesen eljön az ideje, hogy feltegyünk neki néhány kérdést. És annak az enni való Nancy Thainak is.
Egyelőre azonban nem az idő, hanem maga Nancy Thai jött el, méghozzá nem is egyedül, hanem egy hasonlóan ennivaló barátnője társaságában. Éppen lebuktam volna, hogy mint a régi szép időkben, a Tonleszap vizében, alulról támadjak Joséra, amikor éles kiáltást hallottam a part felől.
- Hé! Fiúk! Minden hely foglalt, vagy maradt még pár karcsapásnyi víz odabent?
Két lány állt a parton: Nancy Thai és egy másik. A tenger felől fúvó, kellemesen langyos szél előbb pufókra dagasztotta a ruhájukat, azután hirtelen lebbenéssel a testükhöz szorította. Álltak, karcsúan, vidáman és napbarnítottan a parton, mint két istennő.
José nagyot nyelt, majd krákogva kiköpte a vizet.
- A pokolba is, a végén még megfulladok. Te, Franky mit akarnak ezek?
- Még az is előfordulhat, hogy csak fürdeni.
- Jó, jó, de tudod, hogy én
- A haboktól nem látják a reverendádat.
Felemeltem a karom és jeleztem, hogy jöhetnek. A két lány visszaintett, sebesen, mint a Mexikói-öbölben szinte mindennapos vendégként beköszönő tájfun, és ledobálták magukról a ruhát. José fájdalmasan felnyögött, amikor észrevette, hogy felül már nincs rajtuk semmi. Alul is csak egy icipici zsebkendő.
- Franky, én
- Ki akarsz menni?
- Azt nem, de
A két lány összenevetett. Aztán az, amelyiket Nancy Thainak néztem, feltartotta ujját a levegőbe, mintha mérlegelne valamit, amit az időjárástól tesz függővé; gyors mozdulattal kibújt a zsebkendőből, és hangos kiáltással vetette magát a hullámok közé. A másik, mintha meghökkent volna Nancy merészségén, habozott egy ideig, aztán ímmel-ámmal ő is kilépett a zsebkendőből. Tétovázva dugta be ujját a vízbe, szeme fölé ernyőzte a tenyerét, és felénk kémlelt, miközben vékony, aranyos csík csillant meg a derekán. Megcsóválta a fejét, kicsit toporgott, aztán jókora fejessel eltűnt a habokban.
José lebukott, mint egy rémült fóka, s amikor végre feljött a tenger színére, fújtatott a rémülettől.
- Te, Franky, ezek felénk tartanak! És nincs rajtam semmi
A lányok csilingelő kacagással úsztak hozzánk. Óvatosan taposták a vizet, hogy csak a fejük látszott ki a hullámok közül. Ahogy megpillantottam mandulavágású szemüket, pirosra festett, keskeny lepkeajkukat, a dél-kínai tengeren töltött elvarázsolt napok jutottak az eszembe.
Az a lány, akit Nancy Thainak hittem, néhány karcsapásra megközelített bennünket, ügyet sem vetve rá, hogy apró mellei ki-kibukkannak a vízből.
- Hogy vannak, fiúk? - kérdezte erős akcentussal és ránk mosolygott. - Hogy tetszik a tenger?
- Ragyogó - mondtam. - Csak nem Mr. Di Mayo küldte utánunk? Ritkán lát az ember a Mexikói-öbölben vízitündéreket.
Erre a másik is felnevetett, csengő és valahogy mégiscsak tartózkodó nevetéssel.
- Vízitündér? Hallod, Liang, vízitündérnek nevez bennünket. Lemerültem, felbukkantam, aztán a lányra mosolyogtam.
- Maga Liang? Azt hittem, Nancy. Megjegyzem, a Liang sokkal szebb név és jobban is illik magához.
A lány nevetett. Csengettyű csilingel így buddhista templomok homlokzatán, ha fújja a szél.
- Nancy? Miért éppen Nancy?
- Mintha Mexikóban azt mondta volna, hogy így hívják magát. Nancy Thainak. És Di Mayo is így hívta.
A másik még mindig nevetett, de már bizonytalanul.
- Nancy? Közönséges név, és kicsoda az a hogy is mondta csak Di Mayo?
José eltátotta a száját. Én is eltátottam volna, ha nem félek, hogy megtelik vízzel.
- Tréfálnak, hölgyeim?
Ekkor komorodtak el először. Tulajdonképpen nem is volt ez igazi elkomorodás, csak mintha füstvékony felhőfátyol suhant volna el a nap előtt.
- Miért tréfálnánk? Maga tréfál. Maga olyan becsapós ember, mi? És a barátja miért nem szól egy szót sem? Nem látott még lányt nem nagyon felöltözve?
Nevetett, a vízre ütött, és mint egy delfin, kiröppent a hullámok közül. Olyan magasra, hogy a világ legjobb vízilabdakapusa is elsárgult volna az irigységtől.
Bár csak másodpercek töredékéig tartott a látvány, úgy éreztem, amíg élek, nem felejtem el. Tökéletes volt a teste, mint a görög márványszobroké. Csak éppen barna, és nem olyan tartózkodóan hűvös.
A lány felém nyújtotta a kezét, és teljesen egyértelmű, hívogató mosollyal nézett rám. Egyszerűen nem volt erőm visszautasítani.
Fogta a kezem, de távol tartotta magát tőlem. Bár egy-egy hullám megpróbálta egymáshoz sodorni testünket, a lábának gyakorlott, gyors mozdulataival felkavart örvények elválasztottak bennünket egymástól.
- Te ki vagy?
- Hiszen tudod.
- Honnan tudnám?
- Frank Cockney.
- És a barátod?
Megpróbáltam gondolkodni, őszintén szólva nem ment. A körülmények nemigen kedveztek a gondolkodásnak. Most már éles, figyelő tekintettel tanulmányoztam a vonásait. S ekkor jöttem rá, hogy valójában meg sem figyeltem Nancy Thait a helikopteren. Annyira élt bennem a neve, hogy meg voltam róla győződve: azt a lányt látom, akit a szeméttelepen találtunk.
Megborzongtam és megpróbáltam közelebb húzódni hozzá. Kicsit ellenkezett, de aztán odaengedett magához.
- A barátomat Josénak hívják. Nem tudtad?
- Honnan tudtam volna? Filmszínészek vagytok, hogy mindenkinek ismernie kellene benneteket?
Kezdtem érezni, hogy nem stimmel valami. Pedig a víz most is átlátszóan tiszta volt, az ég kék, a lágy szellő bátorítóan fújdogált, mégis, mintha hűvös légáramlatok gyülekeztek volna a pálmák koronái között.
- Tehát Liang vagy, és nem Nancy Thai. Nem is hallottad még ezt a nevet?
- Miért kellett volna hallanom? A barátotok?
- Hm. És Di Mayo?
A lány kissé türelmetlenül összeharapta a száját.
- Miért mondod nekem ismeretlen emberek nevét?
Mintha csak a hullámoknak engedelmeskedne, hozzám simult a teste.
- Hasonlítasz valakire - mondtam mosolyogva. Félrehajtotta a fejét és kacéran nézett a szemembe.
- Arra a bizonyos Nancyre? - Aha.
- Közel áll hozzád?
- Mondjuk.
Ismét hozzám simult, ezúttal kissé hosszabb ideig.
- Hogy jöttetek be a kerítésen? - kérdezte. - Nem féltél, hogy felsebzi a csingilingidet a szögesdrót?
Kuncogott és mintha icipicit el is pirult volna. Összehúztam a szemem és a parti bungalósor felé néztem.
- Kié ez a part?
- Hát az apámé! És persze az enyém is!
Annyi öntudat vibrált a hangjában, hogy nem volt okom kételkedni benne.
- Ki az apád?
- Kao Li-szan. De csak Henry Kaónak hívják. Honnan az ördögből jöttetek, hogy még ezt sem tudod? Egyáltalán, ki vagy te?
Duzzogva tette fel a kérdést, de hogy a duzzogása nem volt komoly, a testemen éreztem. Hozzám lendült és úgy is maradt. Átkarolta a derekamat, minek következtében szaporábban kellett rugdosnom a vizet, ha nem akartam elmerülni.
- Ültetvényes - mondtam könnyedén. - Éjszaka érkeztem Mexikóból, a barátommal együtt. Valaki idehozott bennünket a bungalókhoz.
- Az a bizonyos Di Mayo?
- Ő.
- Nem mondta, miért?
- Azt mondta, ez a part az övé.
A lány felnevetett, karját a nyakam köré fonta.
- Téged aztán becsaptak, darling. Tudod, hogy átkozottul kék a szemed? Ami pedig a partot illeti, itt minden az apámé. A part, a fák, az épületek. Még a tenger is. A kapu nyitva volt?
- Úgy emlékszem, igen.
- Furcsa. Talán az őrséggel történt valami. Hol telepedtetek le?
- Egy bungalóban - s a part felé mutattam volna, de a liánként rám fonódó karok megakadályoztak benne. - Volt ott egy fridzsider, tele whiskyvel
- Semmi baj, darling. Úgyis vendégek számára vannak fenntartva a bungalók. Én vagyok Kao Li-szan egyetlen lánya ő a barátnőm mostantól az én vendégeim vagytok Ha már az ég ideküldött benneteket.
Megpróbáltam megfordulni, hogy megnézzem, mit csinál José, de nem ment. Liang hozzám simult és rám tapadt, mint a kúszónövény a fára.
- Ne rugdoss hallod? Sose csináltad még vízben? Ó, te kis buta mexikói ültetvényes! Ne úgy így ni! Te kis mexikói ültetvenyes.
A nap mozogni, forogni kezdett az égen: átsuhant a fák között, rászállt a bungalók tetejére, kerékként forgott, majd nehézkesen visszakaptatott az égre.
Arra riadtam, hogy José rémülten ordít fel a hátam mögött.
- Áááááá! Franky! Segítség!
Cseppnyi öröm sem volt a hangjában, inkább halálfélelem és rémület. Hátra akartam fordulni, de a lány nem engedett.
- Egy perc egyetlen másod perc még jaj
- Ááááá! - José hörgött, buborékolt, csapkodott, mintha cápa támadt volna rá. - Segítség Franky!
Liang a fülembe sikoltozott és még erősebben kapaszkodott belém. Lejjebb csúsztatta a lábát a derekamon; megpróbálta összeszorítani a térdem. Éreztem, olyan szorosan tapad rám, mint tengeri csiga a korallfalra. Megkíséreltem lefejteni a karját a nyakamról: mintha polippal küzdöttem volna.
Néhány pillanatig még hallottam José kétségbeesett kiáltásait, aztán lesüllyedtem a tenger alá.
Ahogy elmerültem a vízben, minden figyelmemmel a lány felé fordultam. Mintha a tenger gonosz istennője úszott volna felém. Szája enyhén kinyílt, fogai közül apró gyöngybuborékok szálltak a magasba. Mosolygott, de ez a mosoly már nem sok jót ígért. Hagyta, hadd érjen le a lábam a homokig, aztán újult erővel vetette rám magát.
Ebben a pillanatban éreztem először, hogy komolyra fordult a játék. A lány hosszú, fekete haja ellebbent az arcom előtt, őmaga a hátam mögé került, s gyakorlott birkózóhoz méltó szakértelemmel járomba fogta a fejem. Egyre lejjebb csúsztatta alkarját a torkomon, majd amikor úgy érezte, hogy elérte a megfelelő pontot, elkezdte befelé nyomni a gégémet.
Fekete gömbhalak úsztak ki a semmiből, hogy az orrom előtt riadt csapattá verődjenek.
A nap lezuhant az égről a tengerbe, s nem messze a gömbhalak ugrándozó csoportja darabokra robbant.
Nyeltem a vizet, csapkodtam összevissza, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ha így folytatom, ez lesz életem utolsó fürdése.
Leeresztettem a karom a csípőm mellé, majd mindkét könyökömet hátra taszítottam. Éreztem, hogy lazul a szorítás a nyakamon, s hatalmas tömegű légbuborék fog közre.
Bukfenceztem, mint jókedvű gyerek a strandon, és igyekeztem hasba rúgni. S bár a víz felfogta rúgásom lendületét, ami elérte, elég volt ahhoz, hogy újabb légbuborékok sokaságát préselje ki a száján.
A nő vicsorgott, megfordult, és sorsomra hagyott. A tüdőmben maradt levegőmaradékkal villámsebesen a felszín felé tartottam, hogy ha még idejében elérem, utánpótláshoz jussak, de közvetlenül a vízszint alatt valaki kegyetlenül a fejemre taposott.
Maradék levegőmet is elveszítve, ismét lesüllyedtem. Bár ösztönszerűen felfelé igyekeztem volna, erőt vettem magamon és lemerültem egészen a homokig. A gömbhalak serege óriásira duzzadt a szemem előtt. Tudtam, ha másodperceken belül nem jutok levegőhöz, szétpattan a tüdőm.
Ami ezután következett, arra csak homályosan emlékszem. Óriási erővel, és csak hozzá mérhető kétségbeeséssel dobtam fel magam a víz színére. Tüdőm megtelt ugyan levegővel, de valahogy nem éreztem a világot könnyebbnek tőle. Minden tagom fájt, mintha kerékbe törtek volna.
Az újabb hatalmas rúgás már nem is okozott fájdalmat. Elkaptam a fejemen taposó lábat, lerántottam magam mellé; Liang kinyújtott körmei az arcom felé kaptak, de még idejében kikerültem őket.
Most én kaptam el a nyakát. Rugdalt, kiálló részeim után kapkodott, de egy-egy erőteljesebb szorítással sikerült eltérítenem a szándékától. Éppen azon voltam, hogy felvonszoljam a felszínre, amikor mégiscsak kénytelen voltam elereszteni.
A hallgatag, szégyenlős barátnő úszott szembe velem, kezében óriási fűrészhátú, tekintélyes nagyságú késsel. Barna, kisportolt testén csak a derekára kötött, aranyfényben játszó öv csillogott.
Vigyen el az ördög - gondoltam dühösen. - Rá kellett volna jönnöm, mi csillog a derekán. S arra is, hogy miért viselkedik olyan tartózkodóan.
Nem tehettem mást, Liangot - ha ugyan ez volt a neve - kellett felhasználnom pajzsul. Mivel a víz elvette ütéseim erejét, nyaki ütőerére nyomtam a kezem, és amennyire bírtam, összeszorítottam. Ettől aztán egyre szaporább rángások futottak végig a testén, majd néhány rúgás után szépen elcsendesedett.
Ebben a pillanatban fogtak körül a vörös foltok. Mintha piros algák zúdultak volna rám. A fejem fölé pillantottam: néhány lábnyira felettem lebegett José élettelen teste, melyből újabb és újabb vérfelhők indultak a tenger mélye felé.
A lány a késsel nehezebb dió volt, mint Liang.
Már ahogy a tőrt tartotta, látszott rajta, gyakorlott késelő. A víz az ő mozgását is lelassította, s ez bizonyára zavarta is, mert megpróbált felcsalni a felszínre.
Bár ismét levegőhiány kínzott, eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Ehelyett kissé felemelkedtem, elkaptam José lábát és nagyot löktem rajta. Természetesen a part felé. Aztán még egyet és még egyet.
Ellenfelem gyorsan rájött, miben mesterkedem, mert felmerült, hogy levegőhöz jusson. Ugyanezt tettem én is. José testének túlsó oldalán bukkantam fel, éppen csak annyira, hogy a lány ne vegyen észre.
Amikor visszatért hozzám, már kétségbeesetten kapálóztam. Azt játszottam, hogy a lány a kezeim között magához tér és megpróbál lefogni. Mivel a José testéből kicsorgó vér egyre sűrűbb felhőket rajzolt körénk, sietnie kellett, ha végezni akart velem.
Éreztem a mozdulataiból kilövellő fenyegetést, és ugyanakkor a diadalt is, amikor szembenézett velem. S bár a halál küszöbén álltam, el kellett ismernem, pokoli szépség és vonzás áradt minden porcikájából.
Gyönyörű volt és félelmetes, mint a fehér cápák.
És ugyanolyan gyorsan és vakmerőén támadott is. Amikor meggyőződött róla, hogy társa térdem köré kulcsolja a lábát, s bármennyire is kapálózom, leránt a mélybe, rám vetette magát. Előretartotta a kést, mint a fűrészhal a fegyverét, és megpróbált felnyársalni vele.
Kifújtam a maradék levegőm felét, megszabadultam Liangtól és odalöktem elé.
A kés belefúródott a testébe; újabb vörös felhőket lövellve a vízbe.
Pillanatokkal később már a hátán ültem és megpróbáltam kitörni a nyakát. A baj csak az volt, hogy fekete gömbhalak ismét gyülekezni kezdtek a szemem előtt. Oldalamban és a szívem táján tűrhetetlen szúrás kezdődött, mintha belém bökte volna a kést, nem Liangba.
Ismét megpróbáltam a felszínre evickélni, de elkapta a lábam és nem engedett. Annyi erőm maradt csak, hogy megvárjam, amíg kirántja a kést Liang testéből és felém szúr vele. Ekkor elkaptam a könyökét, iszonyú erőfeszítéssel kifordítottam, s a kezében tartott késsel saját teste felé döftem.
Annyit láttam csak, hogy a szúrás a nyakát éri; a vörös-fekete vérhullámok mindent beborítanak.
Összeszorítottam a számat és felbuktam a felszínre.
A pálmák ringtak, bólogattak, lehajoltak, mintha ki akarnának húzni a vízből. Egyikük elkapta a karom, és hallottam, hogy emberi hangon szólal meg.
- Ennek kutya baja, csak telement vízzel.
- Fordítsátok meg!
Megfordítottak. Éreztem, hogy úgy folyik ki belőlem valami, mint a lyukas vödörből.
- Dobjatok rá egy pokrócot. A másik?
- A karján sebesült meg.
- Hé, vigyázzatok fiúk, cápák! Úgy látszik, idecsődítette őket a vérszag. Ez meg ki az ördög?
- Di Mayo.
Hosszas eszmecsere kezdődött, amelynek csak a tónusát hallgattam, az értelme nem jutott el a tudatomig. Csak akkor tértem egészen magamhoz, amikor a forró homok égetni kezdte a hátam.
Felültem és kinyitottam a szemem. Első pillantásom a tengerre esett.
A rohadt, gyönyörű, ragadozó tengerre.
Megpróbáltam felállni. Zúgott a fejem, mint a méhkas. Szemem előtt karikák ugrándoztak - a gömbhalrajok szerencsére a tengerbe vesztek -, de még így is azonnal észrevettem Josét, akit éppen Di Mayo itatott egy zöld hasú kulacsból.
Nem tehetek róla, de elborult az agyam. Talán a tegnapi, mérgezett hullák látványa bukkant fel tudatom mélyén, mindenesetre hangos üvöltéssel Di Mayo mellett termettem és kivertem a kulacsot a kezéből.
Az izmos, barna képű férfi előrebukott, és berepült a pálmafa mellett nőtt jókora páfrány mögé.
José rám nézett, biccentett, bekötözött vállára szorította a karját.
- Gratulálok, Franky. Szép mozdulat volt. Mi a fenéért csináltad?
Bemásztam a bokrok közé és kibányásztam Di Mayót a páfrány alól.
Ahelyett, hogy haragudott volna, elismerően nézett végig rajtam.
- Maga aztán kemény legény, Cockney. Öt liter vizet pumpáltak ki magából. Más, normális fickó napokig az ágyat nyomná, maga ehelyett szétveri a pofámat. Mi a problémája?
Kinyújtottam a kezem és a hullámok között sebesen mozgó fekete háromszögekre mutattam.
- Azok cápák?
- Nem is az édesanyám zsebkendője! Mit gondol? Két deci vértől már megbolondulnak. Napokig nem lesz tanácsos bemerészkedni a vízbe.
Elvettem Josétól a kulacsot és addig ittam belőle a kesernyés levet, amíg egyetlen csepp is maradt benne.
- Mi történt Mr. Di Mayo?
- Ezt talán nekem kellene megkérdeznem. A barátját hiába kérdezgetem. Csak mosolyog és magára mutogat. Maga a szóvivő, vagy mi a fene?
Egyszerre csak természetfeletti nyugalom szállt rám. Mintha nem is én lettem volna az, akit fél órával ezelőtt megpróbáltak a tengerbe ölni.
Tettem néhány lépést előre a legközelebbi homokbuckáról és felemeltem egy rózsaszínű zsebkendőnyi bugyit és meglengettem a fejem felett.
- Látja ezt?
Di Mayo otthagyva Josét, odabaktatott hozzám.
- Jó ég, ember, mi az ördögöt jelentsen ez? Csak nem öltözködnek fürdéshez női fehérneműbe?
Hirtelen témát változtattam. Most már újra zsaru voltam, nem tengerből kimentett cápaeledel.
- Miért nem mondta, hogy cápák vannak errefelé? Úgy nézett rám, mintha bolond lennék.
- Miért mondtam volna? Hiszen ez itt a Mexikói-öböl, Mr. Cockney. Ahhoz pedig úgy hozzátartoznak a cápák, mint fához a levél.
Hátat fordítottam a tengernek és szemügyre vettem a partot.
- Ez itt kié?
- A birtok? Mintha említettem volna, hogy az enyém.
- Aha. És mi a helyzet Lianggal?
Egészen finoman hátralépett és aggódva a szemembe nézett. Mintha azt latolgatta volna, nem ment-e az agyamra a cápákkal való kergetőzés.
- Ki az a Liang?
- És Kao Li-szan?
- Nézze, Mr. Cockney, azt hiszem pihennie kellene. Egyszer velem is előfordult, hogy kiestem a vitorlásomból, aztán ott kapálództam a vízben, a hajó pedig egyre távolodott tőlem. Mondhatom
- Stop! - emeltem fel a kezem. - Teljesen normális vagyok.
- Ezt nem is vitatja senki. Csak
- Tudom, mit beszélek. Tehát: válaszolna a kérdéseimre?
- Persze. Amire csak akar. Hiszen, többek között, azért is hoztam ide, hogy elbeszélgethessünk. Nem mennénk vissza a barátjához?
Visszamentünk. José a pálmafa törzséhez támasztotta a fejét, és csukott szemmel, mozdulatlanul ült.
Di Mayo gyengéden megveregette sértetlen vállát, mire José kinyitotta a szemét.
- Pillanatokon belül itt a doktor. Nancy már elment érte.
- Kicsoda?
- Hát a titkárnőm. Akit már volt szerencséjük megismerni. Nancy Thai.
José lehunyta a szemét és mosolygott.
Vártunk vagy negyedórát, Nancy azonban nem tért vissza. Di Mayo izgatottan az órájára pislantott, aztán felállt, kirázta a homokot strandpapucsából, begyűrte tarka ingét bermudasortjába, és Joséra nézett.
- Ha rám támaszkodik, el tudna jönni a bungalókig?
José tovább mosolygott, majd felpattant, mint a gumilabda. Kicsit elsápadt ugyan, ahogy a karja előrelendült, de alighanem csak én vettem észre.
- Minden oké, Mr. Di Mayo.
- Akkor jöjjenek velem. Kíváncsi lennék, hol késik Nancy
Nem tudom miért, de valami taszított a bungalóktól. Mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy nem szabad bemennem az épületbe. Talán attól tartottam, mégiscsak poloskák vannak elrejtve odabent.
- Szeretnénk itt maradni - mondtam és visszanyomtam Josét a pálmafához. - Azt hiszem, a barátomnak elsősorban friss levegőre van szüksége.
Di Mayo kelletlen képet vágott.
- Ahogy akarják. Természetesen. A doktor itt is megtalál bennünket. Hogy van a válla?
- Nem hiszem, hogy mély lenne a seb.
- Szerencséjére, csak alig érte a foga. Óriási mázlija van, barátom. Merőben szokatlan egy cápától, hogy megelégszik ennyivel. Mintha csak figyelmeztetni akarta volna magát, hogy többé ne merészkedjék a vízbe.
- Legközelebb jobban megnézem, hol strandolok - mosolygott fanyarul José.
- Ki húzott ki bennünket a vízből? - kérdeztem mintegy mellékesen.
- A szomszédaim. Néhány kölyök. Kedves, de zajos fickók.
- Mit mondtak, hogy találtak ránk?
- Hát erről nemigen volt szó. Ha kíváncsi, átmehet hozzájuk. Azt hiszem, először a cápákat vették észre. Aztán magukat, amint a cápák elől menekültek.
- Másvalakit nem találtak a vízben?
Di Mayo fehér lett, mint a fal. A buckák felé meredt, ahol a női ruhadarabok hevertek.
- Jézusom! Csak nem azt akarják mondani? Úristen, Cockney, mondja, hogy nem! Azt hittem, a víz dobta ki!
- Ezért nem csodálkozott, amikor megpillantotta őket?
- Uramisten, Cockney, miért csodálkoztam volna? Minden reggel kijön a kertészem a partra és összegyűjti a hulladékot. Fadarabokat, hordót, egyszer már egy hullát is találtunk. Golyóval a fejében. Azt hittem, ruhadarabokat is
- Nem egyedül fürödtünk a tengerben, Di Mayo.
Elképedt értetlenség ült ki a képére.
- Nem?
Szép lassan, le nem véve a szemem az arcáról, elmeséltem neki, hogy a lányok felbukkantak a parton, levetették a ruháikat és beúsztak hozzánk.
Di Mayo ajka lefittyedt, szeme tágra meredt a csodálkozástól.
- Azt hazudtak, hogy ez az izé birtok az övék? Mit is mondott a lány, mi a neve?
- Liang.
- A másiké?
- Azt nem tudom.
- Ázsiai lányok voltak?
- Minden kétséget kizáróan.
Di Mayo megcsóválta a fejét, kinyújtott karral a bungalókra mutatott.
- Látja azt a hegyet a távolban? Ott van a birtokom déli határa; ott a fenyőfánál, egyébként mamutfenyő. Itt minden az enyém, Mr. Cockney. Öt éve vettem, erről nagyon könnyen és egyszerűen meggyőződhet, ha akar. Továbbá, nem ismerek semmiféle kínai lányt, akit Liangnak hívnának, és az apját sem. Hogy is
- Kao Li-szan.
- Soha nem hallottam még róla. Jézusom, azt akarja mondani, hogy a lányok a lányok a vízben maradtak, amikor jöttek a cápák?
Behunytam a szemem, aztán ismét kinyitottam.
- Oké. Tehát nincsenek kínai szomszédai. Van valami elképzelése, hogyan közelíthették meg a strandját?
- Akárhogyan. Északon például hiányos a kerítés. Ha valaki nagyon akar, bejuthat rajta. Bár ki van írva, hogy privát terület
- Értem, Mr. Di Mayo.
- Azt hiszem, a lányok csak meg akarták játszani magukat. Esetleg
Hümmögött és elhallgatott.
- Arra gondol, hogy ki akartak kezdeni velünk?
- Nézze, Cockney, maga a zsaru, nem én, magának jobban kell ismernie az ilyen és hozzájuk hasonló nőcskék módszereit. Ebben az államban telis-tele vannak velük a strandok. Nyilván a partoldal tetejéről szúrták ki magukat. Ha nem jönnek a cápák, maguk meghívták volna őket vacsorára, amelynek a végén önök könnyebbek lettek volna néhány száz dollárral. Szerencsétlen hülyék! Mit gondol, bejelentsük az ügyet a rendőrségnek?
Végiggondoltam amit mondott. Nagyon is lehetséges, hogy így történt a dolog. Azaz, lehetséges lett volna, ha
- Ezek a lányok meg akartak ölni bennünket.
Di Mayo felkapta az egyik lábát, mintha parázsra lépett volna.
- Mit beszél?
Ékesszólóan ecsetelni kezdtem mindazt, ami az elmúlt órában történt velünk. Azt a részt azonban, amikor az állítólagos Liang beavatott a vízi csábítás művészetébe, elhallgattam előle.
Di Mayo szuszogott, dörmögött, hitetlenkedő képet vágott, aztán amikor befejeztem, lehanyatlott a homokra.
- Bocsásson meg, de nem képzelődik ön, Mr. Cockney? Válasz helyett odaintettem Josét. Az atya mozgásán nyoma sem látszott az elmúlt óra rémületének.
- Mutasd a karod, José Hogy került rád a kötés?
- Nancy blúza - dörmögte Di Mayo. - Erről jut eszembe, hol az ördögben lehet? Már rég ide kellett volna érnie a dokival!
Levettem a jobb sorsra érdemes blúzdarabot José karjáról. Kellemesen mély, vágott seb látszott a vállán.
- Látja?
Di Mayo összehúzta a szemét, és az alig vérző sebre bámult.
- Szerencsére nem ért sem eret, sem ideget - mondta nyugodtan. - Kétségkívül kés nyoma nem cápa fogáé.
- A cápákat José vére csalta körénk. Később.
- Eszerint önöket el akarták kapni. Nagyon sajnálom, Mr. Cockney. Erre gondolnom kellett volna.
Felvettem a nadrágom a homokról és magamra húztam.
- Azt hiszem, Mr. Di Mayo, elérkezett a vallomások ideje.
- Én is azt hiszem. De talán ne maradjunk itt a parton. Aggódva végigfutott a szemem a távoli hegyeken, a birtokot záró mamutfenyőn, a pálmafákon és az emeletes páfrányokon.
Di Mayo szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy valamennyien kiváló célpontok vagyunk a part homokszőnyegén.
José ekkor szólalt meg először úgy, hogy senki nem kérdezte.
- Fél, Mr. Di Mayo?
A barna képű, kisportolt férfi habozás nélkül bólintott.
- Persze hogy félek. Éppen ezért lettem volna hajlandó letenni magukért a százezer dollár kauciót, s ezért mentettem meg magukat a halálhaciendáról. Rettenetesen és pokolian félek És tudják mi az érdekes? Fogalmam sincs róla, miért akarnak eltenni láb alól Jöjjenek kérem, be a bungalóba.
 José felhúzta a nadrágát és elindultunk a bungalók felé.
A nap mintha megállt volna a fejünk felett. Égő sugarai parázsként perzselték a bőröm, José a tenyerét a sebére tapasztotta. Vékony vércseppek peregtek az ujjai közül a homokra.
Felnéztem én is a fákra, a páfrányokkal borított hegyoldalra, s vártam, hogy megcsillanjon köztük valami: egy puskacső, egy távcső lencséje; valami, ami közeledő veszélyre figyelmeztetett volna. Szemem sarkából láttam, hogy José is nyugtalanul forgatja a fejét.
Di Mayo megtorpant és csípőre tette a kezét.
- Egyszerűen nem értem Nancyt! Fél órája már, hogy elfutott. Három perc a telefon a dokinak
Széttárta a karját és elindult a bungaló felé.
Éreztem, hogy láthatatlan szellemkéz taszít hátra, mintha arra kényszerítene, hogy ne menjek utána.
A szellő, amelyet Nyu Laj leheletének is hihettem, megcirógatta a hajam, a mellem, aztán gyors, erős lendülettel felkapott a talajról egy marék homokot és a szemembe vágta.
Még akkor is a homokot köpködtem, amikor Joséval a nyomomban Di Mayo után eredtem.
Di Mayo megkerülte a bungaló elé ültetett virágágyásokat, a délcegen ég felé törő kaktuszokat, s közvetlenül a bejárat előtt megfordult, hogy lássa, követjük-e. Amikor konstatálta, hogy ott vagyunk a sarkában, egyszerűen átlépte a terasz korlátját és belépett a szobába.
Meg sem lepődtem, amikor néhány másodperc múlva felém csapott kétségbeesett, szinte eszelős üvöltése.
José balról, én jobbról kerültem meg a kaktuszokat. Ugrálás közben beleakadt a lábam egy ottfelejtett talicskába, felszisszentem, de nem sokat törődve a lábszáramba nyilalló fájdalommal, futottam tovább.
A terasz párkánya alatt lehasaltam és mozdulatlanná dermedve vártam, hogy José megérkezzék.
Az atya néhány pillanat múlva lihegve mellém vágódott, vérpermettel szórva be az arcom.
- Mi történt Franky?
Sokért nem adtam volna, ha tudom. Még többért, ha kezem ügyében van a géppisztolyom.
Óvatosan kidugtam a fejem a perem mögül, de nem láttam semmit. Csak hallottam.
Di Mayo hörgő, kétségbeesett hangját.
- Cockney Jézusom Cockney jöjjön már ide!
Most az egyszer nem siettem, hogy eleget tegyek a kérésének. Sőt még José fejét is lenyomtam. Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy felhangozzanak fejünk felett a sorozatok.
Amikor végre feltápászkodtunk, Di Mayo már a teraszon bolyongott és kétségbeesetten csapkodta a korlátot.
- Cockney! Az isten verje meg magát, hol van?
- Mi újság, Mr. Di Mayo?
Megperdült, rám meredt, tenyerébe temette az arcát.
- Nem bírom! Nem bírom nézni!
Néhány lépéssel átszeltem a teraszt és belestem a nyitva hagyott ajtón. Aztán kis híja volt, hogy magam is nem kezdtem el ordítani, mint Di Mayo.
A bungalóban ugyanis, amelyben ott hevertek csomagjaink és a géppisztolyom is, a mennyezetre akasztva az a két lány lógott, akik megpróbáltak megölni bennünket. Bármerre néztem, merő vér volt minden: a bútorok, a táskám, a fal, sőt még a mennyezet is.
Liang nyitott szemmel, szemrehányóan nézett rám.
- Miért hagytál, Cockney? - vádoltak a szemek. - Rendes ember nem hagyja meggyilkolni a szeretőjét!
Aztán elhallgatott a vádló hang. Hiszen éppen ő akart megölni engem.
Liang torkát feltépte valami. Mintha eszeveszett őrjöngő tigris vágta volna bele a karmát.
A másik lány nyakában még ott volt a kés, amelyet én szúrtam bele.
A lába azonban hiányzott. Azaz, tulajdonképpen megvolt, csak nem a testén. Oda volt támasztva a fotelhoz a géppisztolyom mellé.
Liang hiányzó lábát nem láttam sehol.
Láttam viszont a rókacsapdát. Liang, és az ismeretlen lány lábán is ott volt a két vasszerkezet, gondos munkával ráhegesztve.
Di Mayo kirohant a szobából, át a teraszon, és hasra vetette magát a homokon.
Reszkető kézzel a zsebembe nyúltam, de hiába.
Nem volt benne aszpirin.


BUNGALÓK, FÁK, NAPFÉNY, HULLÁKKAL KÖRÍTVE


A legnagyobb meglepetést azonban Nancy Thai okozta.
Di Mayót próbáltuk éppen életre pofozni, amikor a lány megérkezett a várva várt doktorral. A doki pofaszakállt viselt, teknőckeretes pápaszemet, egyszóval úgy nézett ki, mintha évszázadot tévesztett volna.
Amikor meglátta a vérfürdőt, leejtette a táskáját és igyekezett felszívódni a kaktuszok között.
Nancy Thai azonban utána vetette magát, elkapta a vállát, halk szavakkal igyekezett a lelkére beszélni. A doktor riadt nyúlként hagyta magát irányítani, de semmiképpen nem akart visszamenni a bungalóba.
Végül is José helyett először Di Mayót vette kezelésbe. A jókötésű, izmos fickó kétszer is felállt, de megcsuklottak az izületei, mint a rosszul összerakott roboté, s rongycsomóként puffant a homokra. Csak akkor tért végleg magához, amikor Nancy életre simogatta.
Míg Di Mayo visszaevickélt az öntudatba, én a lányt figyeltem. Merev, keleti arcán nem látszottak érzelmek. Ahogy azonban Di Mayo fejét az ölébe vette, úgy tűnt, több van köztük főnök-titkárnői viszonynál.
José sebe szerencsére nem volt veszélyes. Kapott a vállára egy kötést és néhány bátorító szót.
Murdock doktor akkor készült ki véglegesen és tökéletesen, amikor Nancy Thai felfedezte Liang letépett lábát a fürdőszobában.
A lába a kádban állt, a kád oldalához támasztva, miközben folyt rá a langyos víz. A szerencsétlen doktor az ajtófélfának támaszkodott, leeresztette a táskáját a földre, és vad csuklásba fogott. Nem is tudta abbahagyni, amíg velünk volt. Amikor elment, még hosszú percekig hallottuk a kaktuszok között kétségbeesett, öklendező csuklását.
Kitereltem őket a teraszra, és rájuk parancsoltam, vigyenek le néhány kerti széket a pálmák árnyékába.
Amikor utánuk mentem, José szokásához híven csukott szemmel fogadott, Nancy Thai mintha nem is érintette volna a fonott ülőkét: szinte lebegni látszott a levegőben; Di Mayo összekulcsolta a kezét, s előre-hátra hajlongott, mint a vak sorsjegyárusok.
- Nem kellene értesítenünk a rendőrséget? - nyögött fel lépteim zajára kétségbeesetten.
- A doktor úgyis megteszi, nem?
- A doktor hallgatni fog.
- Értem, Mr. Di Mayo. Mit is mondott, mi a keresztneve?
- Timotheus. Tim.
- Meg sem kell kérdeznem, hogy rokona-e önnek Boris Di Mayo
- A testvérem volt.
- Ikertestvére?
- Nem. Dehogy. Két évvel volt fiatalabb nálam.
- Pokolian hasonlítanak egymásra.
- Igen - s arcára erőltetett egy halvány, rosszul sikerült mosolyt. - Az iskolában ki is használtuk. Néha levizsgáztunk egymás helyett Én pokoli rossz matematikus voltam, míg Boris
- Mit tud a testvéréről?
- Jézusom, hát mit kellene tudnom? Azt hiszem, elég sokat, bár nem tudom, mennyi az a sok.
- Milyen volt a viszony önök között?
- A lehető legjobb, Mr. Cockney. Amikor értesültem róla, hogy hogy arról a szörnyűségről, azt hittem, megtébolyodok
- Honnan értesült róla? Az újságokból?
- Nem, dehogy! A rendőrség felhívott Valami
- Denver?
- Igen. Denver hadnagy. Ismeri?
- Van szerencsém.
- Érdekli miket kérdezett tőlem a hadnagy?
- Egyelőre nem. Szóval, jó viszony volt önök között. Gyakran találkoztak?
- Ha az Államokban voltunk, nem túl gyakran. Külföldön viszont hónapokat töltöttünk együtt.
- Jól ismerte Boris Di Mayo üzleti ügyeit? Értetlenül húzta össze a szemöldökét.
- Csak nem képzeli, hogy ezért? Boris nem játszott kétes játékokat. Nem foglalkozott prostitúcióval, sem kábítószerrel, sem szerencsejátékkal, kivéve néhány félkarú banditát. Boris tisztességes volt a maga módján.
- A maga módján?
- Nézze, Mr. Cockney, a szórakoztatóiparban nem angyalok gyülekeznek. Ennek az iparágnak megvannak a maga sajátos törvényei, amelyek nem minden esetben esnek egybe a hivatalos törvényekkel. Nem tudom, érti-e, mire gondolok?
- Tökéletesen - biztosítottam. - Nem óhajtom az öccse gazdasági és egyéb ügyeit firtatni; nem az én dolgom, ha ez megnyugtatja. Csupán tájékozódni próbálok.
- Persze, persze - morogta békülékenyen. - Egyáltalán nem úgy gondoltam.
- Nem tudja, miért foglalkoztatott a testvére előszeretettel ázsiai lányokat?
- Őszintén szólva nemigen tudok válaszolni rá. Hacsak azért nem, mert ma ez a divat. Ahogy Boristól hallottam, vége a nagy seggű, nagy csöcsű, csupa hús lányok uralmának. A közönség igazi nőket, izmos növendék párducokat akar látni a pénzéért.
- Szépen fejezi ki magát, Mr. Di Mayo. Ahhoz képest, legalábbis, hogy nem ért a szórakoztatóiparhoz.
- Ó, ezek az öcsém szavai. Ha találkoztunk, ilyesmikről beszélgettünk. Anélkül persze, hogy beavatott volna az üzletmenetébe. Gyakorlati kérdésekről nemigen esett szó köztünk.
- Ne haragudjék, Mr. Di Mayo
- Nem szólítana Timnek?
- Örömmel, Tim. Szóval milyen volt az öccse magánélete?
Di Mayo felvonta a vállát.
- Ami azt illeti, meglehetősen zűrös. Mind ez ideig három feleséget fogyasztott el.
- Elég szép teljesítmény.
- Ahogy vesszük.
- És a szeretők?
- Nem kötötte az orromra. Jobban mondva, ez nem volt téma köztünk. Gondolhatja, hogy a szórakoztatóiparban könnyen megy a dolog. Nem csinálnak nagy dolgot egy kettyintésből.
- Tudja, hogy az öccsének volt egy szeretője, egy ázsiai lány? Feltehetően khmer.
- Nem tudtam. Bár egyáltalán nem lepődöm meg rajta. Meg kellene lepődnöm?
- Nem hiszem. Hacsak azért nem, mert ezt a lányt is úgy találtuk mint ezeket itt - és a bungaló felé mutattam.
- Uramisten!
- Ott volt az ő lábán is a rókacsapda.
- Rókacsapda?
- Valaki annak nevezte el a vaskalitkát. Egy szemétdombon bukkantunk rá.
- Erről tudok. Csak azt nem tudtam, hogy bensőséges kapcsolat volt közte és az öcsém között.
- Mi az ön foglalkozása, Tim? Kissé váratlanul érte a kérdésem.
- A foglalkozásom? Mélytengeri kutató vagyok, Mr. Cockney azaz Frank.
Most viszont rajtam volt az ámuldozás sora.
- Jézusom, az micsoda? Kincskereső?
- Bizonyos értelemben az is.
- Jó lenne, ha nem beszélne rejtvényekben.
- Eszem ágában sincs. Szakképzett búvár vagyok, merülésvezető, tengeralattjáró-vezető és még sok egyéb. Azonkívül, saját kutatóparkom van. Speciális tengeralattjáróim, kutatóhajóim, kiképzett legénységem.
Körbe-körbe kalandozott a tekintetem, de nem láttam a parton még egy árva halászladikot sem, nemhogy tengeralattjárót. - Itt?
- Dehogy itt! Van egy speciális bázisom. Ide csak jachtokkal szoktunk kikötni. Jelenleg a tengeren van valamennyi.
- És, ha szabad kérdeznem, mit kutat?
- Félreértett, Frank. Igaz ugyan, hogy bizonyos értelemben kutató vagyok, de csak szigorúan amatőr szinten. Én a technikát szolgáltatom a mélytengeri expedíciókhoz. Ha valamelyik egyetem vagy kutatóintézet elhatározza, hogy le akar szállni a tenger mélyére, általában engem keresnek fel. Tőlem kölcsönzik a szükséges berendezéseket.
- Úgymint?
- Amire szükségük van. Kutatóhajót, speciális merülésű tengeralattjárót, esetenként legénységet is.
- Hm. Jól meg lehet ebből élni?
- Nem panaszkodhatom, Frank.
Úgy éreztem magam, mintha társasjátékot játszanék.
- Általában mit kutatnak?
- Mindenfélét. A régészek elsüllyedt hajókat, városokat; a földrengéssel foglalkozók jelzőberendezéseket telepítenek az óceán mélyére; a geológusok mintákat vesznek; az ichthyológusok a halak vonulását vizsgálják
José megmoccant és kinyitotta a szemét.
- Van speciális területe?
- Speciális területem? Úgy érti, hogy melyik tudományág?
- Földrajzi értelemben gondoltam.
- Ó, igen. Bizonyos határok között dolgozom, legalábbis egyelőre. Nincs felszerelésem például jég alatti kutatáshoz, ha erre gondol.
- Inkább a trópusokon dolgozik?
- Leginkább persze.
- Ázsiához közel?
- Hát valóban többnyire a kínai tengeren, a Sárga-tengeren Mit akar végül is ezzel?
- Semmit - mosolyodott el José. - Csak nem szeretném, ha azt hinnék, hogy alszom.
- Kutatott a vietnami partok közelében is?
- Természetesen, többször is. Volt is egy-két apróbb kalandunk Egyszer például a vietnami parti őrség
Villámgyorsan a lány felé fordultam.
- Önt hogy hívják?
A lány rám nézett: cseppnyi meglepetés sem látszott az arcán.
- Nancy Thainak.
- Mi az igazi neve?
- Nancy Thai.
- Úgy értem, otthon hogy hívták?
- Nekem ez az otthonom. Az Egyesült Államok. A vietnami háború után kerültem Amerikába. Apám amerikai, anyám vietnami. Nincs más nevem.
Félrefordította a fejét. Jól megnéztem a profilját. Szép volt és hűvös, mint egy csillogó gyöngyszem.
- Tudják, hogy hívták azt a lányt, akit a szeméttelepen találtunk feltrancsírozva, s aki az ön öccsének a szeretője volt?
Di Mayo elsápadt, fintorgott és megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs róla.
- Nancy Thainak.
Bejelentésem kisebb bombarobbanásként hatott.
José annyira meglepődött váratlan reakciójuktól, hogy védekezőn a sebére szorította tenyerét. Di Mayo felugrott, felém hajolt, és úgy is maradt. A lány viszont ijedten felszisszent, felrántotta a lábát, és a karosszék mélyére húzódott, mintha attól félne, hogy rátámad valaki.
- De hiszen Nancy Thai én vagyok!
- Úgy látszik, többen is vannak. Ezt nem olvasták az újságokban?
- Erről nem volt bennük egy szó sem!
Dicsértem magamban Denver eszét, hogy visszatartotta a legértékesebbnek tűnő információkat.
- Azonkívül - folytatta könyörtelenül -, van azaz volt egy harmadik Nancy Thai is.
- Hóöl?
- Mexikóvárosban. Néhány hónappal ezelőtt gyilkolták meg.
- Jézusom, miért?
- Ki tudja. - Nekiis? Szomorúan bólintottam.
- Igen. Neki is, Miss Thai. Neki is ott volt a lábán a rókacsapda. A mi Nancynk ekkor már közel sem volt olyan flegma gyöngyszem, mint percekkel ezelőtt.
Reszketett a lába, mandulavágású szeme izgatottan ugrált egyikünkről a másikunkra. Szomorúan, atyaian rámosolyogtam.
- Nos, Miss Thai? Nincs valami mondanivalója?
- Mi lenne? Jézusom, tényleg, mi lenne?
- Ismerte az édesanyját?
- Nem. Illetve nem is tudom.
- Hogyhogy nem tudja?
- Az az igazság, hogy nemigen emlékszem rá. Nagyon kicsi voltam, amikor eltűnt.
- Eltűnt?
- Előlem mindenképpen. Volt, aztán egyszerre csak nem volt többé.
- Ön kambodzsai?
- Nem, thaiföldi. Valószínűleg azért is kaptam Thai nevet
- Hogy került Amerikába?
- Hát az anyám prostituált volt, Mr. Cockney. Egy bangkoki kuplerájban dolgozott. Aztán összeakadt az apámmal, akit lelőttek Vietnamban.
- Lelőtték?
- A gépét, de őt kimentették valahogy. Bangkokba került, szanatóriumba, ott ismerkedett meg az anyámmal. Aztán megszülettem én. Arra emlékszem csak, hogy az apám sokat játszott velem. Majd egyszer csak összepakolta a holminkat, kézen fogott, és én felszálltam vele Amerika felé. Azóta itt élek.
- Gyakran találkozik az édesapjával?
- Amikor leszálltunk, akkor láttam utoljára. Mosolygott, vett egy tábla csokoládét, a kezembe adta, barackot nyomott a fejemre és elment. Aztán egyenruhás nők jöttek és magukkal vittek, ők hívtak úgy, hogy Nancy Thai. Talán az apám mondta nekik, hogy ez legyen a nevem.
- Tud róla valamit?
- Az apámról? Semmit. Amikor kisebb voltam, még néha szerettem volna látni de már nem érdekes. Ő a maga módján sokat tett értem. Elhozott Bangkokból, ahol bizonyára én is egy nyilvánosházban végeztem volna.
- Elég kurtán-furcsán megszabadult magától.
Megvonta a vállát, mint aki már sokat gondolkodott a dolgon.
- Szemlélet kérdése. Nézze csak, Mr. Cockney, tulajdonképpen ki voltam én neki? Egy bangkoki kurva gyereke Talán nem is ő volt az apám, ki tudja? Bizonyára volt itthon családja Mégsem tehette meg, hogy hazaállítson velem. Éppen eleget tett így is értem.
- Értem, Miss Thai. Ön tehát Mr. Di Mayo titkárnője?
- Csodálkozik? Ahogy kinőttem az árvaházból, elnyertem a színes bőrűek számára meghirdetett ösztöndíjat, elvégeztem a titkárnőképzőt, nem felejtettem el egészen thaiul, sőt még khmerül is megtanultam, és egy kicsit vietül. Mr. Di Mayo jó hasznomat veszi az expedícióin.
- Azt sem tudja, hogy vannak-e odahaza illetve Bangkokban testvérei?
- Nem.
- Nem sejti, hogy azokat a lányokat akiket megöltek, miért hívták Nancy Thainak? Illetve ők miért hívták magukat Nancy Thainak?
- Higgye el, számomra is teljességgel érthetetlen az egész.
- Nem is ismerte őket?
- Mielőtt ön nem beszélt róluk, nem is tudtam, hogy léteznek. Mondja, Mr. Cockney, életveszélyben vagyok?
Nem tudtam, mit mondjak neki. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy valóban abban van-e. Sok minden szólt mellette, de ellene is. Például az, hogy akik a két lányt elkapták, őt is elkaphatták volna, míg a doktor után császkált.
Kénytelen voltam visszafordulni Di Mayóhoz.
- Mondja, Tim, vannak önnek ázsiai kapcsolatai? Gyorsan és energikusan rázta meg a fejét.
- Nincsenek.
- De hiszen gyakorta megfordul arrafelé.
- Csak a tengeren, Frank. Nem túl gyakran partra is szállunk; élelmiszert veszünk fel és vizet. Ennyi az egész.
- Nem kötött üzletet valaha ázsiaiakkal?
- Nem én.
- És az öccse?
- Tudtommal ő sem. Azonkívül, persze, hogy ázsiai lányokat alkalmaz táncosnőnek.
Úgy gondoltam, az út végére értem. Hiába erőlködöm, nem jutok rajta sehová.
- Oké - adtam meg magam. - Menjünk egy lépéssel tovább. Hogyan bukkantak a nyomomra és egyáltalán honnan tudták, hogy létezem?
Di Mayo halványan elmosolyodott.
- Denver hadnagytól.
- Mi a fene? Ezt nem értem.
- Pedig egyszerű. Amikor meghallottam a hírt hogy az öcsémet megölték, az volt az első gondolatom, hogy beszélek azzal a rendőrtiszttel, aki a nyomozást vezeti. Bejelentkeztem Denver hadnagynál. Ó azt mondta, hogy valami tévedés van a dologban. Nem ő vezeti a nyomozást, hanem ön.
Mármint Frank Cockney felügyelő.
- Hm. Ez Denver régi szokása.
- Erre felhívtam önt, de egy bájos női hang közölte velem, hogy bizonytalan időre eltávozott, és ha bejelentést akarok tenni, Denver hadnagynál tegyem meg, aki a nyomozást vezeti. Ekkor kezdtem kissé ideges lenni. Felhívtam a kormányzót, akivel egyszer a dél-kínai tengeren de ez talán nem is fontos végül a kormányzó kiderítette, hogy a nyomozást önnek kéne vezetni ha nem lenne szabadságon. Szóval, pokoli volt a zűrzavar. Aztán rájöttem valamire. Denver tartja a hátát az újságíróknak, az államügyésznek, maga pedig dolgozik. Éppen arra gondoltam, hogy békén hagyom amikor egy barátom, aki Mexikóban él, és van bizonyos kapcsolata a rendőrséggel, elmesélt egy érdekes történetet. Hogy gyilkosság vádjával letartóztattak egy amerikai rendőrtisztet és egy katolikus papot. Arra, hogy mit követtek el, nem tudott válaszolni. Pokoli szerencsémre az illető emlékezett az ön nevére, Cockney. Képzelheti, hogy halántékon csapott a hír. És abban a szent pillanatban kombinálni kezdtem. Maga szagot kapott. Méghozzá Mexikóból fújta a szél errefelé a szagot. Maga otthagyta Denver hadnagyot nyomozgatni, kivett valami kis szabadságot, és az öcsém gyilkosainak a nyomába eredt. Csakhogy Mexikóban csapdába sétált. Aztán tudja, mit tudtam még meg? Hogy egy lány meggyilkolásával vádolják, és hogy az a lány ázsiai. Érti már, miért villanyozódtam fel? Meggyilkolják az öcsémet, a mulatójában dolgozó ázsiai lánnyal együtt, maga eltűnik a porondról, feltűnik Mexikóban, ahol ugyancsak ázsiai lány meggyilkolásával gyanúsítják. El akarom kapni, Cockney, azt, aki megölte az öcsémet! Van pénzein elég, hogy megfizessem, bármibe is kerül! Arra gondoltam, hogy maga bajban van; valaki csapdába csalta. Nem haboztam, helikopterre ültem, átrepültem Mexikóvárosba, hogy letegyem magáért az óvadékot. Legnagyobb meglepetésemre azonban maga nem volt ott. Közölték velem, hogy még Sabinasban van, s egyáltalán nem biztos, hogy óvadék ellenében szabadon engedik. Ezután lementünk Nancyval Sabinasba de ismét csak hűlt helyét találtuk. Aztán valaki köpött. Egy fickó, hogy merre látták, és hogy alighanem egy bizonyos haciendán van, amit embercsempészek használnak menedékül. Egyébként, ha tudni akarja, a fél mexikói hadsereg maga és a barátja után nyomoz. Állítólag egy szamár kötőfékével megfojtott egy egész rablóbandát mint a Bibliában.
- Abban alighanem szamárállkapocsról van szó.
- Lehet. Szóval maga után eredtünk, és felderítettük a haciendát. Nem volt nehéz rájönnünk, hol őrzik magukat.
Minden szépen összevágott. Csak egyvalamit nem voltam képes felfogni. Di Mayo, aki majdhogynem belehalt a meggyilkolt lányok látványába, hogy vághatta el odalent, a határ túlsó oldalán, őreink nyakát.
Ráadásul azét a szerencsétlen Mariáét is.
- Maga ölte meg az őreinket?
Súlyos, nehéz csend támadt. Di Mayo lehorgasztotta a fejét, én pedig abban a szempillantásban megértettem mindent. Nancy Thai mozdulatlan, rezzenéstelen tekintettel nézett a semmibe, mintha fogalma sem lenne róla, miről folyik a szó.
- Maga tette?
A lány nem nézett rám, úgy biccentett.
- Én. Csodálkozik?
- Bizonyos mértékig igen.
- Van elég törlesztenivalóm a világgal szemben. Azok pedig gazemberek voltak. Gyilkosok. Nem érdemelnek könyörületet.
Furcsán és hamisan csengett a hangja, bár nem tudtam volna megmondani, miért érzem így. José fűszálat vett a szájába és elgondolkozva rágicsálta.
Felettünk a kéklő égen bárányfelhő billegett: mintha felénk lengette volna a farkát.
- És most?
- Mi az, hogy most? - kérdezte Di Mayo értetlenül. Kénytelen voltam részletesebben elmagyarázni, mire gondolok.
- Nézze, Tim, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Tegyük fel, hogy ön téved. Tegyük fel, hogy egészen más ügyből kifolyólag utaztam Mexikóba, mint ön gondolja.
- Más ügyből? - képedt el. - Ez lehetetlen!
- Mondom: tegyük fel. S ha már ennyire belejöttünk a feltételezésekbe, azt is feltehetjük, hogy amiért odautaztam, nem járt sikerrel. Elfogtak, rám akartak kenni egy-két gyilkosságot - Mexikóban hébe-hóba előfordul ilyesmi. Nagyon kedvesek voltak, hogy le akarták tenni értem az óvadékot, az pedig kifejezetten jólesett, hogy megszabadítottak a halálhaciendáról: mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy csónakban evezünk.
- Nem?
- Nem. A nyomozást, az ön öccse meggyilkolásának ügyében ugyanis Denver hadnagy vezeti, amiről egyébként önnek is módjában volt meggyőződni.
- Akkor mi az ördögöt keresett Mexikóban?
- Nem gondolja, hogy ezt a kérdést nem kellene feltennie egy rendőrtisztnek?
- Maga blöfföl, Cockney!
- Miért olyan biztos benne, hogy én nyomozok a rókacsapdás lányok után?
- Mert tudok magáról egyet s mást, Cockney!
- Csakugyan?
- Vannak ismerőseim erre-arra. Ha összejövünk, elbeszélgetünk erről-arról. Egyikük a minap Jack Lennox nevét emlegette.
Éreztem, hogy a fejembe szalad a vér, s José szájában is megállt a fűszál.
- Egyáltalán nem akarok régi emlékeket ébreszteni önben, csak érzékeltetem, hogy tudom, kicsoda. És azt is, hogy egy ilyen ügyet, mint a rókacsapdába lépett lányok esete, semmi pénzért ki nem engedne a kezéből.
- Ugyan miért ne?
- Mondjuk úgy, hogy kegyeletből. Magának volt egykoron valakije, Cockney, akinek az emléke szent maga előtt. Azt gondolom, hogy az ő emlékére való tekintettel, nem hagyná ki az alkalmat, hogy elkapja a khmer és thai lányok gyilkosát. Nos, jól kombinálok?
Jól kombinált. Valóban így állt a helyzet. Mondani azonban kevesebbet mondtam.
- Tegyük fel.
- Jó, tegyük fel. Tehát mégiscsak egy csónakban evezünk
- Hm.
- Akkor mondjuk úgy, hogy egy darabon egy úton kell mennünk. Ön is el akarj a kapni a gyilkosokat, én is. Értse meg, ahogy ön tartozik valaki emlékének, hát én is tartozom az öcsémnek! Nem maradhat büntetlenül hogy hogy állati módon lemészárolták!
- Oké - adtam meg magam. - Teszek egy vallomást. Tényleg ezen az ügyön dolgozom. Valóban emiatt mentem Mexikóba - azt persze bölcsen elhallgattam, hogy amikor oda indultam, fogalmam sem volt róla, hogy korábban Mexikóvárosban is találtak egy rókacsapdába lépett lányt. - Akkor most mi van?
- Szeretnék segíteni önnek.
- Már azzal is nagyon sokat segített, hogy kihozott bennünket a hullák közül.
Elgondolkodtatott az ajánlata. Végül is miért ne? Ami viszont az indokait illeti, volt egy kis bizonytalanság bennem. A lelkem mélyén azt súgta valami, hogy aligha csak a testvére iránti szeretet és emlékezés készteti rá, hogy mellém álljon.
- Maga fél, Tim.
- Úgy van, Frank, félek.
- Miért?
- Azért, mert érzem, hogy engem is ki akarnak nyírni. Mint a testvéremet.
- Csakhogy maga nem csinált semmit.
- Ő sem csinált semmit! Ebben biztos vagyok.
- Ha nem tévedek, ön az ön és az öccse közti azonosságokra gondol.
- Így is lehet mondani.
- Konkrétan, hogy az öccse is megfordult már jó néhányszor Délkelet-Ázsia közelében.
- Így van.
- Ezenkívül neki is egy thai barátnője volt, akit Nancy Thainak hívtak.
- Hát ez az!
- Önnek is van egy titkárnője, aki ugyancsak Nancy Thai.
- Ő az igazi Nancy Thai!
- Persze. Csakhogy az a lány, akinek a holttestét Mexikóvárosban megtalálták ugyancsak Nancy Thai volt. Sőt van egy másik ügyem is, ahol szintén felbukkant egy halott Nancy Thai. Szóval, ön, Mr. Di Mayo, és minden bizonnyal Miss Thai is attól tartanak, hogy az ismeretlen gyilkos önökre is le fog sújtani. S nekem az lenne a dolgom, hogy elkapjam, mielőtt még valóban lesújtana. Igazam vari, Mr. Di Mayo?
- Igaza, Frank.
Délutánra megszállták a kertet a zsaruk. José és én egy másik, első szállásunktól meglehetősen távol eső bungalóban vertünk tanyát.
A kaktuszok mögül kilesve megfigyelhettük, ahogy ott nyüzsögtek a parton, adóvevőiket markolászták, gumicsónakjukkal beeveztek a tengerbe, majd elszállították a halottakat.
Új bungalónk is a tengerre nyílt, s bár a hullámok most is hívogattak, valahogy nem volt kedvünk belevetni magunkat a habokba. José sebe égett; mindegyre a kötését szorongatta.
Di Mayo csüggedten ült a kanapén, szemmel láthatóan még mindig a plasztikzsákba zárt holttestek látványának a hatása alatt állt.
Feltettem a lábam a szoba közepén álló kis asztalkára, és csak úgy foghegyről vetettem oda neki.
- Még ma éjszaka el kell tűnnünk innen, Tim.
- Ma éjjel? Hova?
- Egy barátunkhoz.
- Le akarnak lépni?
Kénytelen voltam határozottabb hangot használni.
- Figyeljen rám, Di Mayo! Kötöttünk egy alkut. A főnök azonban én vagyok, világos?
- Világos, de
- Magyarázattal is szolgálok, ne nyugtalankodjék. Van egy barátom, akire szükségem van.
- Úgy érti, hogy vele könnyebb lesz kiderítenie az igazságot?
- Még az is előfordulhat.
- Megtudhatnám, hogy kicsoda?
- Természetesen. Egy indián főnök. Navaho. Kis Zöld Kígyónak hívják.
Di Mayo mosolygott és letette a poharát.
- Jó a humorérzéke, Frank. Ahhoz képest, hogy
- Nincs szó humorról, Tim. Valóban navaho főnök, és valóban Kis Zöld Kígyónak hívják.
- És mit akarnak kezdeni vele? - kérdezte zavartan. - Nyomolvasónak akarják alkalmazni?
- Nem éppen - mondta José a karját tapogatva.
- Kis Zöld Kígyó a barátunk - mondtam.
- Együtt voltunk Kambodzsában - sziszegte José.
- Ő is azok között volt, akiket élve eltemettek.
- Kis Zöld Kígyó imádta az ázsiai lányokat - mondta José.
- És vendéglőt nyitott.
- Egyszer csak megjelent nála egy lány, hogy szívesen táncolna a bárjában - mondta José.
- Kígyó alkalmazta a lányt.
- Aztán beleszeretett - mondta José -, és el akarta venni feleségül.
- Csakhogy azt a lányt meggyilkolták, mielőtt még elvehette volna.
- Elvágták vagy elharapták a torkát, és felakasztották a holttestét. Az egyik Iába pedig szőrén-szálán eltűnt. Mintha egy óriási állat harapta volna le.
- Úristen! - nyöszörgőit Di Mayo. - Úristen!
- Tudja, Mr. Di Mayo, mi volt ennek a halott, meggyilkolt lánynak a neve?
- Nem - rázta a fejét Di Mayo. - Nem. Nem. Nem.
- De bizony, Tim - bólintottam, és megveregettem a vállát. - A lányt Nancy Thainak hívták. Ezért kell a navaho rezervátumban felkeresnünk Kis Zöld Kígyót. Velünk tart, Tim?
Timotheus Di Mayo hátradőlt a székében és üveges tekintettel a semmibe meredt. Még biccenteni sem volt ereje.


FŰRÉSZ ÉS HEGESZTŐPISZTOLY


Mielőtt elindultunk volna Kígyóhoz, egy-két apróságot még el kellett intéznem.
José dzsungelkése segítségével szétszereltem a telefont. Megpróbáltam megállapítani, hogy nem rejtettek-e bele poloskát. Bár a lehallgatót nem sikerült felfedeznem, nem nyugodott meg tőle a lelkem.
Gondoltam egy merészet, letettem a telefont, és átvonultam az atyával a halott lányok bungalójába.
Korábbi szálláshelyünk vigasztalan és mégis annyira megszokott képet mutatott. A vérfoltok a szőnyegen, a krétarajzok a földön még annak a számára is egyértelművé tették volna a lezajlott eseményeket, aki fikarcnyit sem ért a rendőrségi dolgokhoz.
Először Masont, a főnököt hívtam.
Nem érződött meglepetés a hangján, amikor beleszóltam a kagylóba.
- Frank? - kérdezte nyugodtan. - Honnan beszélsz?
- Elfelejtettem a házszámot.
- Tudod, mit csinálsz?
- Azt hiszem.
- Én nem vagyok meggyőződve róla. A kormányzó azt akarja, hogy vegyem el az igazolványodat.
- Nehéz lesz. Nincs is nálam.
- Méltányolom a humorodat, Franky. Miről van szó?
- Üzletet ajánlok, Mason.
- Éspedig?
- Néhány napig tartsd a hátad.
- Hm. Mit kínálsz érte cserébe?
- Negyvennyolc órán belül kezedbe adom a rókacsapda-bandát.
- Nyomon vagy?
- Azt hiszem.
- És ha tévedsz?
- A játékban ez is benne van. Akkor kirúghatsz.
- Tudod, hogy diplomáciai jegyzék készül miattad?
- Megtiszteltetésnek veszem.
- Te igen. De a polgármester nem. A kormányzó dühöng, az államtitkár dühöng, a
- Én is dühöngök, Mason, ha tudni akarod.
- Nem akarom tudni. Szóval, mit akarsz tőlem még, Frank? Rendben van, néhány napig békén hagylak. Oké?
Elégedetten nyomtam le a gombot. Az első menetet megnyertem.


A következő áldozat Denver volt. Ő is ugyanazt kérdezte, mint Mason.
- Hol van, főnök?
- Gödörben - mondtam az igazságnak megfelelően. - Segítene, Denver?
Olyan közel hajolt a kagylóhoz, hogy majd lenyelte. De még így is alig hallottam izgatott suttogását.
- Óriási ribillió volt maga miatt, főnök.
- Ne mondja.
- Itt járt valaki a mexikóiaktól. Állítólag kiirtott egy egész falut. Valami szamárkötőfékről beszélnek.
- Maga elhitte, Denver? - kérdeztem szemrehányóan. Denver fontolgatta a választ, aztán nagy sokára felém suttogta.
- Nézze főnök, ha nem ismerném magát, nem hinném egyetlen szavukat sem, de mivel ismerem
- Helyes, hadnagy - vágtam ketté Niagarának induló szózuhatagát. - Akkor figyeljen ide! Lenne néhány kérdésem
- Jézusom, de hát maga de hát én
- Papírt, ceruzát elő! írja!
- Jó-jó, de hogyan fogom értesíteni az eredményről?
Összeszorítottam az öklöm és részletesen elmagyaráztam neki, mit kell tennie.
Denver szuszogott. Szinte láttam, amint felkörmöli a tennivalókat egy papírra.
- Más?
- Vegye fel a kapcsolatot Charlie Fonggal. Tegye fel neki a következő kérdéseket
Aztán lassan, szótagolva diktálni kezdtem. Csak amikor befejeztem, akkor kérdeztem meg tőle, hogy mire jutott a rókacsapdába lépett lányok ügyében.
Nem mondhatnám, hogy feldobta a kérdésem. Ha lehet, még halkabban és diszkrétebben suttogott, mint eddig.
- Hát, az az igazság, hogy semmire. Di Mayo tiszta; már abban az értelemben, hogy biztosan nem ölte meg a lányt
- Beszélt Nancy Thai kolléganőivel?
- Nem tudnak semmit. Érdekes, főnök, hogy ezek a lányok nemigen barátkoznak egymással. Csak a színpadon mosolyognak egymásra, az utcán elfordítják a fejüket, ha találkoznak. Jó, mi?
- Marhajó. Mit tudott meg Nancy Thairól?
- A jó életbe, főnök, csak most kezdek kombinálni!
- Ne tegye, hadnagy! - szóltam rá idejében. - Mire jött rá?
- Maga valami árvaházat akar feltúratni velem?
- Na és?
- Ez a Nancy Thai árvaházban nőtt fel érti már?
Nem volt váratlan, amit mondott; lelkem mélyén számítottam is rá, mégis meglepett, hogy ilyen hamar bebizonyosodott, amire gyanakodtam.
- Melyik árvaházról van szó?
- Valami Santa Terézia, vagy hasonló. New Orleans mellett
- Ragyogó. Mondja tovább! Tehát?
- Ott nőtt fel Nancy Thai. Aztán táncosnőképzőt végzett
- Anyja?
- Egy khmer kurva.
- Apja?
- Valami amerikai. A társnők szerint Nancy egyszer kicsit többet ivott a kelleténél és mondott róla néhány kedves szót. Hogy szép, magas ember volt, sokat játszott vele Phnom Penh-ben, aztán egyszer kézen fogta, felszálltak egy repülőre, és meg sem álltak Amerikáig. A repülőtéren, ahol leszálltak
-vett neki egy tábla csokoládét, a kezébe adta, nyomott egy barackot a fejére, s a kis Nancy nem látta többé az apját.
Süket csend támadt a vonal végén, csak a távolság zúgása hallatszott.
- Ott van még, Denver?
- Itt. Esküszöm Honnan a fenéből tudja, hiszen a kihallgatást négyszemközt
- Oké, Denver, ne szívja mellre a dolgot. Mindent elmagyarázok, de nem most. Minden világos, hadnagy?
Mielőtt még válaszolhatott volna, letettem a kagylót.


A következő telefon nem messzire csenghetett Di Mayo bungalóitól. Amikor a jól ismert, reszelős hang beleszólt a kagylóba, egyszerre megkönnyebbültem.
- Itt Jamasita.
- Frank Cockney.
Meghatott az öreg japán hangjából áradó melegség.
- Franky úr. Örülök, hogy hallom a hangod. Örülök, hogy eszedbe jutott csekélységem. Mivel szolgálhatok, Franky-szan?
- Valakire szükségem lenne, öreg.
Nem tűnt el az öröm a hangjából, de már az üzlet is belopakodott a szavai mögé.
- Hányadik kategóriából?
- Szigorúan az elsőből.
- Férfi vagy nő?
- Nő.
- Az első kategóriából? Nem lesz olcsó, még a rendőrségnek sem.
- Nem számít.
- Oké, Franky-szan. A leszállítás módja?
- Váratlan meglepetés.
- Hányadik osztályú váratlansággal?
- A legelsővel.
- Hm. Jól értelek, Franky-szan?
Megnyugtattam, hogy jól. Jamasita aztán megkérdezte.
- Hol?
Megadtam az útvonalat. Jamasita kellemes hétvégét kívánt, aztán mondott még valamit japánul, amit nem jól értettem, és letette a kagylót.
A csomagolással nem volt sok dolgunk. Rendbe raktuk a fegyvereinket, s vártuk, hogy felbukkanjon Di Mayo. Amíg várakoztunk, elővettünk a hűtőből néhány üveg sört és eltöprengtünk az élet dolgairól.
José megtörölgette stukkerja csövét, aztán eligazgatta magán a reverendáját.
- Nos, Franky?
- Ülünk a ködben - mondtam.
Belefújt a csőbe, majd a lyukon keresztül rám nézett.
- Ahogy mondani szokták, a nyomok Délkelet-Ázsiába vezetnek.
- Nem is vitás. Szerinted mi ez a Nancy Thai? Fedőnév?
- Jó ideje ezen töprengek én is. Valami azt súgja, hogy nem.
- Hát akkor? El tudod képzelni, hogy a véletlen műve lenne? Megölnek ugyanazon a módon, egészen biztosan ugyanazok a személyek, három ázsiai lányt, ráadásul mindháromnak ugyanaz a neve. És még ha akácvirág, vagy valami hasonló lenne De Nancy Thai! Ez nem lehet véletlen.
- Nem, nem lehet.
- Akkor miért?
- Erre kell rájönnünk, Franky. Meg a ketrecre a lábukon
- Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a ketrec jelent valamit. És a gyilkosság módja, a levágott láb
- Hallottál valami ilyesmit, odaát, Franky?
- Nem én.
- Én sem. Egyelőre nem tudok mit kezdeni vele El sem tudom képzelni
- És Di Mayo?
- Melyik?
- Mindkettő. Mindegyikük alkalmazásában állt egy-egy Nancy Thai ez sem lehet véletlen.
- Nemigen.
- Konklúzió?
- Kevés az információnk, José.
- Ezért aztán beugratjuk őket. Mit gondolsz, sikerülni fog?
- Adja Isten!
José felállt és keresztet vetett.
- Ámen.
Aztán pucolta tovább a stukkerját.


Amikor Di Mayo és Nancy Thai megérkeztek, már frissek voltunk és fürge agyúak. Ez utóbbiban kétségkívül szerep jutott az elfogyasztott fél üveg whiskynek is. Di Mayo és Nancy Thai már közel sem volt olyan jókedvű, mint mi. Talán nem ittak kellő mennyiségű Scotch-ot.
Di Mayo kelletlen képet vágott, amikor megemeltük a csomagjainkat.
- Komolyan gondolja azt a rezervátumot, Frank?
- A legkomolyabban. Szeretnék megismerkedni még egy Nancy Thai-jal.
Felvettem az üveget, és jót szoptam belőle.
Di Mayo aggódva az üvegre nézett, aztán a levegőbe szimatolt.
- Mondják, fiúk, nem ittak egy kicsit sokat?
- Attól függ, mi a sok.
Bár láthatóan nem tetszett neki intenzív italfogyasztásom, nem erőltette tovább a dolgot. Kinyitotta a bungaló ajtaját, intett egy kinn ácsorgó fickónak, hogy vigye ki a kocsihoz a csomagjainkat. Természetesen ismét megragadtam az alkalmat, hogy meghúzzam az üveget.
Beültünk a kocsi hátuljába, és éppen nekiláttam volna, hogy szundizzak egy jót, amikor Di Mayo hátrafordult.
- Mondja, Frank, nincs ellene kifogása, ha néhány barátom is velünk tart?
Megütközve és enyhén részegen bámultam rá.
- Ugyan, Tim Erről nem volt szó. Ha meg kell védenie magát, itt vagyok én!
Nancy Thainak lágy mosoly futott végig az arcán. Annyi lebecsüléssel keveredve, hogy ha józan vagyok, örökre megsértődhettem volna érte.
Tim Di Mayo nevetett és megveregette a vállam.
- Félreértett, Franky. A navaho rezervátum mellett terül el a Utah-i nemzeti park. Ned és Jonathan évtizede a murénákat tanulmányozzák. Valaki írt a minap egy cikket, hogy a nemzeti park bizonyos vízikígyói és a tengeri murénák között megmagyarázhatatlan hasonlóságok találhatók. Ned és Jonathan hetek óta rágják a fülem, hogy vigyem fel őket oda. Amíg mi meglátogatjuk a maga indiánfőnök barátját, ők körülnéznek a nemzeti parkban. Van valami kifogása ellene, Franky?
- Így már semmi - mondtam megnyugodva. - Azt hittem, a testőrei.
- Ugyan, mit képzel! Miért lennének testőreim?
Az autó robogott, én pedig tovább bóbiskoltam. Egészen addig, amíg a kocsi zökkenve meg nem állt.
- Hé! Mi ez?
- Itt vesszük fel Nedet és Jonathan! - mondta Di Mayo mosolyogva.
Felemelkedtem, kortyoltam egy jót az üvegből, melyet José zsebéből bányásztam elő, aztán megállt a kezemben az üveg. Amerre a szemem ellátott, hajók, jachtok, ismeretlen formájú és rendeltetésű vízi járművek tömege csillogott-villogott a napfényben. A partra telepített csónakházak, dokkok és szerelőcsarnokok üvegteteje vakítóan verte vissza a nap sugarait.
Di Mayo leeresztette az ablaküveget és büszkén a végtelenbe mutatott.
- Ez a birodalmam másik fele, Franky. Lát valamit egyáltalán?
Leejtettem magam mellé az üveget és ködös tekintettel kibámultam az ablakon.
- Naná, hogy látok. Jó kis kikötője van. Hol vannak a tengeralattjárók? A víz alatt?
Legyintett és válaszra sem méltatott. Befordultunk egy árnyas, kaktuszokkal és agávékkal szegélyezett parkolóba, néhány poros tetejű kocsi mellé.
Ekkor már nemigen voltam magamnál. Csuklottam, röfögtem, de semmi pénzért abba nem hagytam volna a piálást.
Di Mayo egyre idegesebben tekintgetett hátra. Mintha attól félt volna, hogy egy óvatlan pillanatban a nyakába hányok.
- Jézusom, Cockney, maga mindig ezt csinálja? Elborult szemmel ragadtam meg a vállát.
- Ide figyeljen, Di Mayo! Öt éven át egyetlen cseppet sem ittam. Árva, megveszekedett, rohadt cseppet sem. Ma azonban betelt a pohár. Előbb a tengerbe akartak gyilkolni, majd az a két lány köpök az absztinenciára! Holnap a magáé vagyok, de ma hagyjon békén!
Húztam még egyet az üvegből, egyszerre legalább három decit, s amikor már csak néhány csepp lötyögött az alján, visszadugdostam José zsebébe. José bocsánatkérőn rávigyorgott Di Mayóra, és tehetetlenül széttárta a karját.
Di Mayo összehúzta a szemöldökét, a mellettünk emelkedő csupa üveg, csupa beton irodaházra nézett, aztán megvakarta az állat.
- Frank, fel tudna állni?
Horkantottam kettőt és ráborultam José vállára.
Di Mayo undorodva megrázta a fejét és intett a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót. Mielőtt azonban az kiszállhatott volna, félig csukott szemmel kinyújtottam a karom, lekaptam róla a sapkáját és a fejembe vágtam.
- Én vagyok a fő tengeralattjáró-pilóta - csuklottam. - Leszállunk a murénák közé! Egy-kettő indulás félkezű-féllábú, nyakavágott hullák előnyben! Csak tessék-tessék: előre, hölgyeim, uraim!
A sofőr vigyorgott, vissza akarta venni a sapkáját, de Di Mayo idegesen intett, hogy hagyja. A vöröses, szeplős képű, lófogú fickó tovább vihogott és becsapta az ajtót.
Nem hallottam, mit beszélnek odakint, de el tudtam képzelni. José megmagyarázta nekik, hogy nem vihetnek magukkal, hiszen fennáll a veszély, hogy összerondítok mindent.
Amikor eltűntek a balfenéken, lekaptam a fejemről lófogú pilótánk sapkáját és az ülés tetejébe tettem. Hadd higgyék csak, hogy ott vagyok a helyemen.
Elővettem a zsebemből egy aprócska whiskysüveget és a tartalmát szétfröcsköltem az ülésen.
Óvatosan megnyomkodtam a kocsiajtókat; valamennyi zárva volt. Négykézlábra ereszkedtem, átpréseltem magam a két elülső ülés mögött, hogy az első ajtókat is kipróbáljam. Az eredmény ugyanaz volt.
Néhány másodperc kemény munkájával sikerült használhatóvá tennem a bal oldali ajtót. Bár biztonsági zárral volt megerősítve, nem hiába dolgoztam két évig Mario Morettivel, a betörők rémével. Ezt a zárat Moretti egy görbe hajcsattal öt másodperc alatt kinyitotta volna. Nekem három perc kellett.
Amikor úgy éreztem, hogy az ajtó már nem jelent akadályt, óvatosan kitártam és kicsúsztam a kocsiból.
Másodpercek múlva a kaktuszok árnyékában hevertem.
Kilihegtem magam, aztán széles, nagy ívben megkerültem a kocsit. A sapka az első ülés peremén trónolt, azt a látszatot keltve, hogy alatta szundikálók magam is.
A kikötő és a dokkok környékén vidáman zajlott az élet. Bár már megszabadultam mexikói ruhámtól, elegáns, alig gyűrött galambszürke öltönyöm is enyhe feltűnést kelthetett volna a dokkok világában.
Amerre a szemem ellátott, raktárak, ismeretlen rendeltetésű épületek, daruk hosszú sora húzódott. Reménytelennek tűnt, hogy észrevétlenül átcsússzak közöttük. Hacsak
A hacsakot az az elektromos daruval egybeépített targoncát vezető férfi jelentette, aki nem messzire tőlem bálákat rakodott egy vasúti rámpán. Óvatosan az irodaházra pislantottam, átkúsztam néhány kaktusz alatt, s fejemet lehajtva a rámpához futottam. A pasas fütyörészett s csak akkor vett észre, amikor felléptem a targonca szélére.
Pocakos, kövérkés férfi volt, szája sarkában kialudt szivarvég hintázott. Ahogy felléptem a targoncára, villámsebesen benyomott egy gombot, s a bála, amit egy vasúti kocsiból a földre akart rakni, megállt a levegőben.
Nem volt barátságtalan, csak tudálékos.
- Hé - dörmögte áttolva a szivarvéget szája egyik sarkából a másikba -, nem tud olvasni, miszter?
- Mit kellene elolvasnom? - kérdeztem és mosolyogva megálltam vele szemben. - Ki vele, Bob!
A szivarvég sebesen visszavándorolt korábbi helyére.
- Bob? Mi az, hogy Bob?
- Te Bob Sherman vagy, ne is tagadd!
- Az meg ki a rosseb?
- Ejnye, Bob, azt hiszed, hagylak, hogy lelépj azzal az ötven dolcsival?
"Bob" összeráncolta a szemöldökét és megpróbált rájönni, miről van szó.
- Maga összetéveszt valakivel, miszter - mondta végül. Előreléptem és hunyorogva az arcába bámultam.
- Nem te vagy Bob Sherman? - aztán, ahogy kellő távolságba értem, már ütöttem is. "Bob" leszállt a targoncáról a vagon alá. Utánamentem, feltettem a vagon platójára, s hogy nyugodtabban alhasson, ráhelyeztem két bálát.
Persze csak azután, hogy zöld kezeslábasát levettem róla és magamra húztam.


Első utam a dokkokhoz vezetett. Megszemléltem a jachtokat, a kisebb-nagyobb szállítóhajókat, a gömbtetejű kutatóhajókat, bár sok időt nem tölthettem egy-egy helyen. Attól tartottam, feltűnik valakinek a sokáig egy helyben ácsorgó, emelődaruval felszerelt rakodótargonca.
Legnagyobb sebességre állítottam a járgányt és átzötyögtem vele a raktárak közé. Meg kell hagyni, Di Mayónak volt mit aprítania a tejbe. A nemrégiben tatarozott raktárak falai csillogtak-villogtak a fényben, a gazdagság csalhatatlan színeit sugározva. Tanácstalanul cikáztam ide-oda, amíg fel nem fedeztem két, lezárt ládákkal bajkolódó fickót egy félig nyitott raktárkapu előtt.
Elegánsan odakanyarodtam a targoncával a ládákhoz, és amikor felnéztek rám, homlokomhoz pöccentettem a tenyerem.
- Üdv, fiúk. Merre vannak a mélytengeri depók?
- Mi az, hogy mélytengeri depó?
- Ahol azokat a vacakokat őrzik, amiket akkor használnak, ha leszállnak a francba. Át kell vinnem valami szajrét, búvárharangot, vagy mit
- Talán a hatos - mondta a beszédesebb pasas. - Arra, előre. Befordul ott, a sarkon
Meg sem vártam, amíg befejezi. Lenyomtam a gyorsító kart, átdöcögtem egy magas falakkal határolt sikátoron, átkecmeregtem egy ismeretlen rendeltetésű, tankcsapdának is beillő árkon, befordultam a sarkon s egy hullámos, vaslemez ajtóval zárt raktárépület előtt behúztam a féket.
Ha valaki megkérdezte volna tőlem, mit akarok a raktárban, aligha tudtam volna rá pontos választ adni. Mindenesetre, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy dugjam be az orrom a mélytengeri cuccok közé.
Az orrbedugásnak azonban egyelőre volt némi akadálya. Többek között maga a vasajtó, amelyet hiába próbáltam odébbtolni, nem engedelmeskedett. Megtehettem volna, hogy némi műszaki segédlettel jobb belátásra bírom, ehhez azonban több idő és kellemesebb terep kellett volna. Hiába állítottam úgy a targoncát, hogy lehetőleg eltakarjon a váratlanul felbukkanó, hívatlan járókelők elől, úgy ítéltem meg, hogy túl nagy lenne a kockázat. Már így is belelógott fél lábam a forró levesbe; félő volt, ha nem vigyázok, nyakig belécsúszok.
Visszamásztam a targoncára, lenyomtam az indítókart és vidám dülöngélés közepette ismét végighajtottam a sikátoron. Csak akkor állítottam le a járgányt, amikor a raktár hátulsó oldalánál megpillantottam egy embermagasságban végződő tűzlépcsőt.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire lehet örülni egy rozsdás, bizonytalan kinézetű tűzlépcsőnek. Aláirányítottam a targoncát, megállítottam, aztán minden különösebb nehézség nélkül elmarkoltam a legalsó lépcsőfokot. Mosoly suhant át az arcomon, mert arra gondoltam, mennyire meglepődne Tim Di Mayo, ha látná, az elfogyasztott whiskymennyiség ellenére is milyen szépen kivitelezett haskelepeket csinálok.
Néhány gyors mozdulattal felverekedtem magam a raktárépület lapos tetejére. Szerencsére a tető mellvédje elég magas volt ahhoz, hogy elrejtsen a kíváncsi tekintetek elől.
Igyekeztem gondosan az eszembe vésni mindent. A tűzlépcsőt, a tetőn szétszórt betontuskókat és egy ki tudja honnan idekerült, kopott, kerti padot.
A nyolcemeletes irodaház, amelynek a kapujában eltűntek a többiek, vakító fénnyel verte vissza a napsugarakat. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mivel tölti az idejét José, de nem volt időm töprengeni rajta. Összehúztam magam és elindultam a lejárati lépcsőt rejtő ajtó felé.
Ezzel az ajtóval már szerencsém volt. Alig hogy hozzáértettem az ujjam, máris kitárult. S ráadásul még csak nem is nyikorgott.
Búcsúpillantást vetettem a tetőre, kinyújtottam a karom, megérintettem a falat, és tapogatózva, egyik lábamat óvatosan a másik után rakva elindultam lefelé.
Az ötödik lépcsőfokra léptem éppen, amikor meghallottam a hangokat. Először magas, fájdalommal teli női kiáltást, aztán röfögésszerű nyerítést, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy állat vagy ember adja ki magából. Mindenesetre megálltam, megtöröltem a homlokom, és előhúztam ruhám alól a géppisztolyomat.
Tíz-tizenöt fok megtétele után véget ért a lépcső, s széles, végtelennek tűnő, az egész raktárcsarnokot körbefutó galériára jutottam. Fent, a hatalmas terem magasában egyetlen, püspöklila fényt szóró, reflektor nagyságú villanykörte égett.
Lábam alatt üveg csikordult, ahogy vigyázatlanul ráléptem. Rémülten kaptam utána, de mielőtt elmarkolhattam volna, tovagurult. Nekiütődött egy másiknak, aztán a galéria oldalfalának.
Odalent a láthatatlan mélységben csend támadt. Enyhe szellő húzódott el a fejem felett, mintha kinyitottak volna valahol egy ajtót. Amennyire csak tudtam, a galéria oldalfalához préseltem magam: megpróbáltam beleolvadni a félhomályba.
Odalent ismét nyöszörgött valaki, majd hirtelen elhallgatott. Mintha elkapták volna a torkát.
Éppen felemelkedtem, hogy áthajoljak a korláton, és óvatosan lekémleljek a mélységbe, amikor valahol a hátam mögött halk zörej támadt.
Megfordultam és arrafelé irányítottam a fegyverem csövét.
A következő pillanatban megszólalt egy hang odalent.
- Hé! Találtál valamit?
Hátrakaptam a fejem meglepetésemben és alaposan bele is vertem az oldalfalba. A férfi kínaiul beszélt!
Ekkor pillantottam meg a patkányt. Szép, kövér jószág volt, sima szőrrel, kackiás, előremeredő bajusszal. Néhány centiméterre a lábamtól bukkant fel, s egyáltalán nem látszott rémültnek, hogy a társaságomban találta magát.
Szimatolt, aztán kivillantotta a fogát. Mintha párbajra hívott volna.
Ránéztem, s óvatosan a számra tettem a kezem. A patkány, mintha megértette volna, mit akarok tőle, bólintott és elhallgatott. Belerágott az oldalfal lambériájába, kiköpte a fogyaszthatatlan műanyagot, aztán lekushadt a földre. Fejét a közeledő léptek irányába fordította.
Amikor az alig másfél méternyi mozgó tömeg felbukkant az orrom előtt, még azt hittem, hogy ember. A következő pillanatok azonban meggyőztek róla, hogy tévedtem. Nem tudtam, ki az, aki óvatos léptekkel elbicegett mellettem, de ezer dollárt adtam volna egy ellenében, hogy nincs több köze az emberi fajhoz, mint az ugyancsak megszeppenve lapuló patkánynak.
A jelenség, vagy lény, emberi ruhát hordott; bár a ruha végtagok számára kialakított részei nem oda estek, ahova az illető végtagjai. Mintha pokrócba göngyöltek volna egy vízilovat.
A jelenés megállt néhány méternyire tőlem és beleszimatolt a levegőbe. Az orra egészen emberi orr volt, bár mintha hiányzott volna a vége. Fejének azonban csak a fele volt meg, a másikat mintha éles szamurájkarddal vágták volna le; vagy mintha évszázadok hosszú során át, zuhogó hegyi patak csiszolta volna laposra a koponyáját.
- Hé! - hallottam újra a kiáltást. - Találtál valamit?
Ebben a pillanatban a kockás pokróc elejéből kiemelkedett valami. Halk zümmögéssel fúrta magát a levegőbe s csak akkor állapodott meg, amikor már vagy egyméternyire kiállt a szövetből. A fej recsegve körbeforgott - esküdni mertem volna rá, hogy végtelennek tűnő pillanatokig a tarkóját mutatta felém.
A következő másodpercben a valami vége izzani kezdett, majd kékes lángcsóva csapott ki belőle. A sziszegő, erős láng belekapott a sötétségbe s egyre nagyobb darabokat hasított ki belőle. Tudtam, másodpercek kérdése, hogy felfedezzen.
Normális körülmények között nem riadok vissza egy szívet-lelket melengető verekedéstől, a láng azonban óvatosságra késztetett. Nagyon úgy nézett ki, mintha hegesztőpisztoly lángja lett volna. A patkány még mindig ott ólálkodott a közelemben, és ő is a lángra bámult. Elgondolkozva, mintha ő is olyasmiken töprengett volna, mint én. Gondolatban bocsánatot kértem tőle és villámsebesen megragadtam a farkát.
A patkány megmerevedett a váratlan támadástól, aztán felvisított félelmetes, szinte már-már csecsemő hangjára emlékeztető visítással. Hátrahajtotta a gerincét és megpróbált a kezembe harapni.
Legszívesebben én is felordítottam volna, de még idejében meggondoltam magam. Lesunytam a fejem, megpörgettem és elhajítottam. A közvetlenül ezután felharsanó kínai kiáltás jelezte, hogy jó helyre.
A furcsa, hegesztőpisztoly-kezű lény megtántorodott, hörgött, kiáltozott, aztán már csak a patkány sikítását hallottam. A hegesztőpisztoly lángja felvillant s égett hús bűze töltötte be a környéket.
- Hé! Mi történt, Wu? - hallottam odalentről egy riadt hangot. A lény a mellvédhez ment, áthajolt rajta s rekedt, elfúló hangon felkiáltott.
- Patkány. Az arcomnak ugrott.
Léptek koppantak-csosszantak, a hegesztőpisztoly fénye kialudt. Csak akkor mertem megmoccanni, amikor dühös lépcsőnyikorgás jelezte, hogy a hegesztőpisztoly-kezű lefelé tart.
Lábujjhegyre álltam és lekukucskáltam a földszintre. Aztán ellátottam a számat, s hitetlenkedve megdörzsöltem a szemem, hogy nem álmodom-e.
Az égett patkányból áradó bűzfelhők azonban minden szónál ékesebben bizonyították, hogy nem.
Már az egymásra halmozott, több méter hosszú hegesztett szögvasakból készített kalitkák látványa is a döbbenet erejével hatott rám. Azoknak a kalitkáknak a nagytestvérei voltak, amelyeket a lányok lábára erősítettek. Nem próbáltam megszámolni őket, de lehetett vagy tíz-tizenöt; szép sorban egymásra rakva.
Bár volt bizonyos elképzelésem róla, mire használhatják, nem értem rá eltöprengeni a látottakon. Annál inkább nem, mert ami a ketrecek mellett történt, ugyancsak lekötötte a figyelmemet.
A terem közepén kerek, ahhoz a dobogóhoz hasonlatos emelvény állt, amelyet Boris Di Mayo bárjában csodáltam meg.
A szörnylényeket azonban, akik körülfogták a dobogót, még sohasem láttam. Sőt még hozzájuk hasonlót sem.
Mintha leprásokat ábrázoló, középkori festményekről másztak volna le a földre.
Ahogy remegő szájszéllel bámultam őket, egyre inkább megerősödött bennem az érzés, hogy mégiscsak emberek. Ráadásul, szavaik után ítélve, kínaiak.
Hatan voltak: hat, félig-gép-félig-ember lény. S közöttük, az emelvény tetején ott kuporgott, szinte valamennyi ruhájától megfosztva Nancy Thai.


A mennyezeten világító lila fényforrás, bármennyire is igyekezett, csak félhomályt tudott teremteni odalent. Vagy nem volt más lámpa a teremben, vagy nem akarták meggyújtani.
A hat, bicegő lény körülfogta a lányt és csikorogva-nyikorogva záporoztak rá a kérdések.
- Mi a neved? Mi a neved? Mi a neved?
A szép, büszke és előkelő Nancy Thai ott kuporgott az emelvény közepén, megfosztva elegáns ruháitól. Csak egy aprócska melltartó és egy bugyi takarta testét.
A lány letérdelt és könyörögve a szörnyek felé nyújtotta a karját.
- Kérem szépen én nem Nem értem! Nem tudok kínaiul! Ekkor egyikük angolra fordította a szót.
- Ott voltál?
Nancy még mindig kinyújtott karral megrázta a fejét.
- Nem! Nem! Nem! Nem voltam ott! A többi lány volt ott! Ők, én nem!
Az egyik lény előrelépett és teleszkópszerű karját hozzáértette a lány nyakához.
- Hazudsz! Te ott voltál. Emlékszem rád! Nancy Thai vagy!
- Valamennyien azok vagyunk. Az ő nevük is Nancy Thai!
- Meghalsz. Kalitkával a lábadon. Tudod miért?
A lány rémülten bólintott, majd eszeveszetten rázni kezdte a fejét.
- Nem! Nem! Engedjetek el esküszöm, elmondok mindent. Mindent!
- Nem kell elmondanod. Mi mindent tudunk Mi nem vallomást akarunk, hanem büntetni. Csang!
Ebben a pillanatban dübörgő zaj támadt közvetlenül alattam. Mivel a galéria eltakarta előlem a zajforrást, nem láthattam semmit. Egészen addig, amíg lassú óvatos mozgással ki nem kúszott a galéria alól egy lánckígyó. A terem mennyezete alatt mászott lassú, araszoló mozgással előre, hátán hatalmas, több kilós vashorgot cipelve. Ahogy kiért a galéria alól, harsány csörgésbe váltott át s egészen addig kúszott, amíg a horog közvetlenül a lány feje fölé nem ért.
- Elég, Csang.
A horog megállapodott.
- Lejjebb!
A horog lejjebb csúszott. Másfél méterrel a kuporgó Nancy Thai felett megtorpant és lágyan hullámzott, mintha valóban élő kígyó része lett volna.
Szerettem volna látni, ki adja a parancsokat, de a sarok, ahol a hang gazdája rejtőzött, teljes sötétségbe burkolódzott. Mintha magas, a lényektől erőteljesen eltérő árnyékot láttam volna a homályban, de lehet, hogy csak a szemem káprázott.
Nancy Thai sikoltozva a leereszkedő horogra meresztette a szemét.
- Nem! Nem! Miért? Bármit megteszek, amit csak kívántok, bármit! Vezekelek érte, ameddig csak akarjátok!
A sötét alak megmoccant a sarokban.
- Sajnálom, Nancy Thai. Bár te is megérdemled a halált mi nem téged akarunk büntetni. Mi őt akarjuk! Azt akarjuk, hogy amikor meglátja a tested, szűköljön, és a földön kússzon kínjában. Azt akarjuk, hogy féljen, rettegjen, mielőtt kiokádja a lelkét. Ehhez kell a te halálod, Nancy Thai. Csak báb voltál a kezében, de amit tettél, azért halált érdemelsz. Sajnálom. Csang, tedd a dolgod!
Hogy a kis, már előre elkészített ketrec mikor került elő, nem vettem észre. Annyit láttam csak, hogy Nancy sikoltozik, feldobja magát a levegőbe; néhányan rávetik magukat, s amikorra eltakarodtak mellőle, a lány a földön hevert, alighanem ájultán. Egyetlen pokrócba burkolt lény térdelt csak mellette, s a ketrecet a lány lábához illesztette.
Latolgattam magamban, hogy mikor lépjek közbe. Legszívesebben a galériáról vetettem volna közéjük magam. Az ugrás azonban nem ígérkezett veszélytelennek. Ha ügyetlenül zuhanok a betonaljzatra, szerencsés esetben csak a lábam töröm.
Egyelőre megbabonázva bámultam, mi történik odalent. A térdelő, pokrócba burkolt lény ráerősítette Nancy Thai lábára a kalitkát, aztán megfordult és a fekete sarok felé nézett.
- Vu!
A pódiumot körbefogók közül kilépett az, amelyik néhány perccel ezelőtt megsütötte a patkányt, s ő is a ketrec mellé térdelt.
- Gyerünk, Vu!
A teleszkópszerű kéz kifutott a ruhanyílásból. Hegesztőpisztoly lángja villant; mire felocsúdtam, már be is fejezték a munkát. A rókacsapda ott volt a lány lábán.
Bizonyos esetekben nem szoktam gondolkodni. Vagy az ösztöneire bízza magát az ember, vagy békésebb foglalkozást választ magának. Ebben a pillanatban minden idegszálam azt súgta, hogy támadjak, különben megölik a foglyukat.
Felugrottam, kibiztosítottam a géppisztolyt és a mellvéd párkányára könyököltem.
- Fel a kezekkel!
Azt akartam még kiáltani, hogy fegyvereket eldobni, de nem láttam lőfegyvert egyikük kezében sem.
Egyszerre kapták fel a fejüket és néztek felém. Leginkább a sarokban rejtőzködő alak izgatott, ő viszont abban a szempillantásban felszívódott, ahogy megjelentem a mellvéd tetején.
- Liu!
Úgy hangzott, mintha azt kiáltotta volna, hogy rajta!
Habozás nélkül tüzeltem.
A sorozat körülöttük és felettük kattogott: nem mertem lejjebb venni az irányzékot, nehogy Nancy Thait is megöljem.
- Liu!
A lény a lány fölé haj olt és felemelte a fejét. Orrlyukai kitágultak, mintha élete legörömtelibb munkáját végezné.
Ráfonódott az ujjam a ravaszra. Aztán mégsem mertem lőni.
A férfi - mert valahogy éreztem, hogy férfinak kell lennie - ruhaujjából ezúttal nem hegesztőkészülék, hanem egy fűrészhez hasonló valami bukkant elő. A lámpa lila fénye megcsillant az acélfogakon. A következő képsorokra csak homályosan emlékszem.
Mintha leporellókönyv képei peregtek volna a szemem előtt.
A fűrészkezű férfi a lány fölé magasodott. Láttam, ahogy dolgozni kezd a fűrész. Vér öntötte el a pódiumot; a ketrec csattanva a betonpadlóra zuhant; láncok csörögtek a fejem felett; a horog felemelkedett, nem messze tőlem újabb patkány futott rémülten tova.
Amikor magamhoz tértem, már csend volt odalent. A füst nélküli lőpor szaga még ott keringett körülöttem, néhány másodperc múlva azonban a semmibe foszlott. Hallottam, hogy becsapódik az ajtó, s mintha autó indult volna a raktár elől.
Belekapaszkodtam a mellvédbe és lenéztem. Nancy Thai meztelen holtteste a horgon hintázott, fejjel lefelé, mintegy háromméternyire a betonpadló fölött.
A lába, amelyre a vaskalitkát hegesztették, nem messze tőle, a földön hevert.
Lehajtottam a fejem a mellvédre és igyekeztem legyűrni szédülésemet.
A patkány két hátulsó lábára állt és bajuszát mozgatva részvevő képpel figyelte igyekezetemet.


ÉJSZAKAI LÁTOGATÓK


Nem lett volna értelme lemászni a lányhoz. Segíteni már úgysem tudtam rajta. A patkány rám nézett; megigazgatta a bajuszát, és nemet intett: ő csak tudja, mit érdemes, és mit nem. Bizonyára látott már hullát eleget.
Átbukdácsoltam a tankelhárító árkon, végigrobogtam a sikátoron, s a dokkok közelében leállítottam a targoncát. Körülnéztem, de nem láttam az emberemet sehol. Gyorsan lehúztam magamról a zöld overallt, rádobtam a daru horgára, még egyszer ellenőriztem, hogy nem figyelt-e fel valaki rám, aztán bevetettem magam a kaktuszok közé.
Néhány másodperc múlva a kocsiban ültem. Fejembe nyomtam a sapkát és gondolkodni próbáltam. Még akkor is az agyamat erőltettem, amikor megkocogtatták az ablakot.
Feltoltam a sapkát a fejem búbjára: José volt a kopogtató.
- Hogy vagy, Franky?
- Azért jöttél, hogy megkérdezd?
- Úgy gondoltam, a csaj visszaszökött hozzád.
- Milyen csaj?
- Mintha gáz lenne, Franky. A csaj, ez a Nancy Thai eltűnt. Egyik pillanatban még megvolt, a másikban pedig már felszívódott.
- Hol tűnt el?
- Odabent az épületben.
- Di Mayo?
- Keresi. Rohangál összevissza, és keresi.
- Végig velük voltál, José?
- Á, nem. Nem is tudom miért vittek magukkal. Talán hogy le ne hányj. Igaz is, uramatyám, de büdös van idebent. Szétlocsoltad a piát?
Mivel gyanítottam, hogy a többiek még jó darabig nem kerülnek elő, néhány szóval elmondtam neki a történteket.
- Jóságos isten! Azt mondod, hogy Nancy Thait kinyírták fűrésszel? Az meg mi az ördög?
- Protézis.
- Mi?
- Az az érzésem, hogy azoknak a fickóknak hiányzik a kezük. Protézist építettek a helyükre, amelyekhez hegesztőpisztolyt és fűrészt lehet csatlakoztatni
- És mi szolgáltatja az energiaforrást? Fogaik csattogása?
- Felőlem akár kisebb gázpalackot vagy akkumulátort is viselhetnek a pokrócaik alatt.
- Mondd, Franky, nem olvastál az utóbbi időben túl sok sci-fi történetet?
Mielőtt még kellőképpen felháborodhattam volna, felbukkant a láthatáron Di Mayo. Ha nem tudom mi a baja, akkor is észre kellett volna vennem, hogy magánkívül van. Remegett keze-lába, arca sápadt volt, mint temető felett a holdvilág, hideg, téli éjszakán.
Félrelökte Josét, kinyitotta az ajtót, bedugta a karját, s úgy megrázott, hogy a sapka koppanva a szőnyegre hullott.
- Nem jött vissza Nancy?
Ártatlanul bámultam a képébe, mint az újszülött pandamackó.
- Nancy? Ide? Miért jött volna?
Előredőlt és a karosszériához nyomta a homlokát.
- Nancy eltűnt, Frank.
- Mikor?
- Félórával ezelőtt.
- Lehet, hogy csak
- Nem lehet. Megtalálták az egyik cipőjét a női mosdóban.
- Hátha csak rosszul lett.
- Ötvenen keresik. És nincs sehol.
- Lehet, hogy hm kiment a telepről?
- Teljességgel lehetetlen, Frank. A felügyelők tudta nélkül senki sem jöhet be, és senki sem hagyhatja el az üzem területét.
- És az üzemen belüli mozgás?
- Azt nem ellenőrizzük. Nyögtem, és a fejemhez kaptam.
- Rosszul van?
- Ellenkezőleg - mondtam. - Javulok. Jót tett az alvás. Most mi legyen?
- Meg kell keresnünk Nancyt. Nélküle
Nem mondta meg, mi lenne nélküle. Persze anélkül is sejtettem, hogy megmondta volna.
- Nem mehetünk tovább, Frank. Amíg Nancy nincs meg Adhattam volna néhány tippet, hol keresse, de nem tettem. Sejtettem, hogy rövidesen úgyis rábukkannak.
Kinyitottam a hátulsó ajtókat is, hogy kiszállhasson a whiskygőz nagyja, aztán feltettem a lábam az első ülés támlájára.
- Nos, Timothy?
- Szálljon ki, Frank. Ma már nem megyünk tovább. Amíg Nancy
Rémült kiáltás szakította félbe a szavait. Magas, riadt női hang kiáltozott az irodaház egyik emeleti ablakából. Di Mayo hátrafordult, becsapta az ajtót, és elrohant a betoncsoda bejárata felé.
José belekotort göndör hajába és aggódva rám pislantott.
- Alighanem megtalálták.
Leporoltam a sofőrsapkát, aztán kikászálódtam a kocsiból. Di Mayo ebben a pillanatban száguldott be az ajtón. Biztos voltam benne, hogy a bejárati telefonnál nem megy tovább.
Félrehúzódva vártam, mikor tántorog ki mesekastélyából. Vártam-vártam, de nem tántorgott. Helyette egy magas, karcsú, szőke lány röppent le a lépcsőn, és egyenesen a kocsink felé száguldott.
Előbb kétségbeesett igyekezettel az ajtókat kezdte rángatni, majd, amikor rájött, hogy semmire sem megy velük, az ablaknak esett. Összeszorított ököllel püfölte, ahogy bírta.
Gondoltam, ideje lesz felvilágosítanom, hogy lakatlan a ház. Odasétáltam hozzá és a vállára tettem a kezem.
- Jézusom! Mit akar? Én Cockneyt kére
- Ne keresse. Legalábbis odabent ne.
- Maga az? Bocsásson meg, de M Di Mayo
A kocsi oldalának dőlt és lihegett. Nem mintha különösebben kedvelném a kimerültségtől és rémülettől lihegő nőket, de azért jól megfigyeltem. Szőke volt, ráadásul az a mézszőke, amit nem igazán kedvelek. Arca szép volt, kissé talán szabályosabb is a kelleténél; az az arc, amit a szakértők durcás babaarcnak hívnak. Szeme kék volt.
Azt gondoltam, dekára meg tudnám mondani, mennyi esze van.
- Uramisten! - nyögte és lassan magához tért. - Mr. Di Mayo szerint nagy baj van.
- Baj? - kérdezte José. - Mi a baj?
- Valami szörnyűség történt! Mr. Di Mayo azt üzeni, hogy azonnal azonnal jöjjenek az irodájába.
Mentünk. Elvonultunk a portásfülke előtt, amelyből két sápadt képű fiatalember bámult szembe velünk.
Talán már tudták, miről van szó.
Di Mayo magába roskadva hevert egy fotelben, mellette nagydarab, nagy fenekű, fekete, copf ős asszony állt, s megpróbált belédiktálni egy pohár vizet.
- Kérem, Mr. Di Mayo, kérem!
Jöttünkre Di Mayo megpróbálta függőleges helyzetbe tornázni magát.
- Franky én én Istenem, hallotta mi történt?
- Miss Thai felszívódott - mondtam nyugodtan.
- Meghalt.
Remegett a hangja, másodpercek hiányoztak csak, hogy zokogásban törjön ki.
- Honnan tudja? - kérdeztem gyorsan. Fejével az asztalán álló telefoncsokor felé intett.
- Maggie kérem.
A szőke, babaarcú lány felém nyújtotta a kezét.
- Maggie Smith. Már hallottam önről, Mr. Cockney.
- Valóban?
- Maggie kérem mondjon el mindent. Aztán látni akarom
Maggie Smith felém fordult. Sápadt babaarca már nyugodt volt, csak a hangjában vibrált a félelem.
- Mr. Cockney az a helyzet, hogy Miss Thait feltehetően meggyilkolták.
- Feltehetően?
- Azaz biztosan. Csak még nem láttuk.
- Hol?
Kapkodva megadta annak a raktárnak a helyét, ahol félórája látogatóban jártam.
- Ki fedezte fel a gyilkosságot?
- Szállítómunkások.
- Mikor történt?
- Percekkel ezelőtt. Valaki idetelefonált, hogy
A telefon ismét felberregett. Maggie elindult volna, hogy felvegye, de a fekete copfos megelőzte. Felkapta a kagylót, a füléhez tartotta, bólogatott, aztán letette.
- Az a helyzet, Mr. Di Mayo, hogy valami targoncást leütöttek.
Di Mayo felemelkedett és a lányra meredt. - Kik?
- Nem tudják. Henderson, a telepvezető üzent, hogy idegenek vannak az üzem területén. Leütötték a targoncást, ellopták a targoncáját, majd visszahozták, horgán a ruhájával.
Di Mayo kétségbeesetten kapkodta a fejét.
- Mit beszélnek itt összevissza? Felemeltem a mutatóujjam és csendet kértem.
- Mr. Di Mayo, azaz Timothy, mennyire biztonságos a telepe? Mennyi az esélye annak, hogy idegenek be tudjanak lopózni a területére?
Értetlenül tárta szét a karját.
- Gyakorlatilag semmi.
Bólintottam és nem kérdeztem tovább. Úgy éreztem, ismét közelebb jutottam a megoldáshoz.


Di Mayo végül is nem akarta megtekinteni Nancy Thai holttestét.
Késő délután kiszállt a rendőrség s végigkutatta a raktárépületet. Hogy mennyi nyomot találtak, nem tudhattam, de nem is érdekelt. Mielőtt még bármire is rájöhetnének, pontot teszek a mondat végére.
Éppen akkor másztam ki a vendégszoba kádjából, amikor José bekopogott hozzám.
- Nos, Franky?
- José esküszöl, hogy nem voltam részeg délután?
- Hát, hacsak a teától nem rúghat be valaki.
- Akkor mégiscsak valóság, amit láttam. Azokra gondolok, akik Nancy Thait megölték. A kezükre, José.
- Hogy hegesztőpisztoly és fűrész van a kezük helyén?
- Hogy jöhettek be ide egyáltalán? José atya megrázta a fejét.
- Kétféleképpen. Egy: berepültek.
- Gondolod, hogy
- Nem gondolok semmit. De ha feltételezzük, hogy hegesztőpisztoly és elektromos fűrész nőtt a kezük helyén, akkor azt is feltételezhetjük, hogy szárnyaik vannak és hipp-hopp! - átszálltak a kerítés felett.
- Mi lenne a másik megoldás? José mosolygott.
- Olyan fantasztikus, hogy igazából el sem tudom képzelni.
- Micsoda, José?
- Valaki beengedte őket.


Akárhogy is, de ki kellett jutnom a városba. Mégpedig pontosan kilenckor. Arra nem is gondolhattam, hogy kimásszam a kerítésen. Elképzelhető, hogy a rendőrség figyeli a telepet; nem szerettem volna a karjaikba futni.
Arra gondoltam, leballagok az udvarra és megpróbálok a szabad ég alatt kitalálni valamit, amikor belefutottam Maggie Smith-be. A portásfülke mellett állt, és a dokkok egyre lanyhuló forgalmát figyelte. Amikor észrevette, hogy lefelé ballagok a lépcsőn, összerázkódott és nagyot nyelt; mintha én öltem volna meg Nancy Thait.
Udvariasan üdvözöltem, mire halványan elmosolyodott.
- Örülök, hogy látom, Mr. Cockney. Mr. Di Mayo közölte velem, hogy a mai éjszakát itt töltik a vendégszobákban.
- Holnap korán indulunk.
- Beszélni szeretnék önnel, Mr. Cockney.
- Itt?
- Szívesen bevinném valahová.
- Di Mayo nem tiltotta meg.
- Miért tiltotta volna?
Hatalmas, fekete kocsija volt; akár egy szakasz rendőrt is szállíthattunk volna benne.
A kapusfülke előtt megálltunk, de csak egy pillanatra, míg egy fekete képű óriás kidugta a fejét az ablakon, és intett, hogy indulhatunk.
Óvatosan szemügyre vettem Maggie Smith profilját. Kedves babaarca volt, amilyennek az első pillanatban is láttam, ha azonban közelről és hosszasabban rajta felejtette valaki a szemét, észrevehette, hogy kék babaszeme pillanatról pillanatra változtatja szülét. Néha mélykék volt, mint a tenger, néha pedig szürkés, mint az acél.
Megvártam, amíg kikanyarodunk a városra vezető útra, akkor aztán szép nyugodtan a kormányra tettem a kezem.
- Maga kicsoda, Maggie? bekanyarodott az út szélére s behúzódott egy eukaliptuszfa egyre hosszabbra növő árnyékába.
- Maggie Smith. Kinek nézett?
- Di Mayo titkárnője?
- Az Nancy Thai volt. Én az üzemigazgatója vagyok.
Nem vághattam túl értelmes képet, mert mintha vidám szikrák csillantak volna a szemében.
- Csodálkozik? Gondolom, amikor először megpillantott, azt hitte, hogy egy butácska liba vagyok talán Di Mayo gépírónője. Ezt gondolta?
- Mit tagadjam.
- Sajnos, ilyen a külsőm. Ezen nem változtathatott még a Harvard sem.
- Maga a Harvardra járt?
- Közgazdász és munkaszervező vagyok. Továbbá több könyvem jelent meg az algakutatásról.
- Jó isten! Bocsásson meg.
- Semmi baj, Mr. Cockney. Ön zsaru?
- Olyasféle.
- Privát hekus?
- Olyasféle.
- Jó, nem kérdezem többé. Miért játszotta meg a részeget?
- Játszottam?
- Nézze, Mr. Cockney, nekem az a dolgom, hogy mindenre figyeljek. Amikor maga odajött a kocsihoz csak úgy dőlt a pia az üléséből. A maga szája azonban alig volt alkoholszagú. Lehet, hogy szegény Timothyt meg tudja etetni az ilyen olcsó trükkökkel, engem nem! Ki vele, mit akar tőle!
- El akarom kapni Nancy Thai gyilkosát!
- Valamennyi Nancy Thaiét?
- Ahogy mondja. Tud valamiben segíteni?
- Attól tartok, nem. De nem szeretném, ha Timothynak baja történne. Ért engem?
- Nocsak - mondtam. - Nocsak.
Elpirult, de nem is olyan nagyon.
- Félreértett - mondta. - Nem vagyok Tim Di Mayo szeretője.
- Felőlem lehet - nyugtattam meg. - Nem ítélem el érte.
- Fütyülök rá, hogy elítél-e vagy sem. Egyszerűen attól félek, hogy munka nélkül maradok.
- Egy közgazdász, munkaszervező és algakutató?
- Di Mayo annyi lehetőséget biztosít nekem, amennyit senki más nem fog soha. Most írom a könyvem a sárga-tengeri algákról.
- Aha. Ezek szerint Di Mayo magával szokta vinni a kutatóútjaikra?
- Eddig még nem volt rá alkalma. De a jövőben bizonyára megteszi.
- Hogy került magukhoz Nancy Thai?
- Ó, az még énelőttem történt
- Maga mit tartott róla?
Mintha vörös hullám suhant volna végig az arcán.
- Szerintem megfelelt a feladatának.
- Kapcsolata Di Mayóval?
- Nem tartozik rám.
- Értem - mondtam. - Nem indulnánk?
A "Di Stefano" bisztró előtt megállíttattam vele a kocsit.
- Várna egy-két percet, Maggie?
Váratlanul érte a kérésem. Laposat pislantott, de engedelmeskedett.
- Nélkülem akar inni egyet?
- A csapos felesége a barátnőm. Megszeretném csípni a fenekét!
- Nem várhat holnapig?
- Egy fenékcsípés sosem várhat. És nem szokott soká tartani. Kimásztam a kocsiból, be a bisztróba. Még ki sem nyitottam egészen az ajtót, amikor Di Stefano már felém száguldott, és megpróbált lenyomni egy asztalhoz.
- Foglaljon helyet, seäor Cockney! Mivel szolgálhatok? Körülnéztem és a füléhez hajoltam.
- Holnap kap valamit tőlem. Van sonkás pizzája?
- Persze. Hogyne lenne. Akár egyet?
- Vigye ki annak a hölgynek a fekete kocsiban. Mondja meg neki, hogy tovább tart a csipkedés, mint számítottam volna. Hol a hátulsó kijárat, Steve?
Már jócskán esteledett, amikor megállítottam egy taxit.
Hátradőltem az ülésen, és visszavitettem magam Di Mayo kutatóbázisához.
A baj ott kezdődött, hogy fennakadtam a portán. A fekete képű óriás elkapta a karom, amikor megpróbáltam beosonni a kapun, s beszorított egy kiszögellésbe.
- Maga kicsoda, kiskomám?
Úgy fordultam, hogy lehetőleg ne találja meg a géppisztolyomat.
- Mr. Di Mayo vendége vagyok.
- Tudja ezt igazolni?
- Miss Maggie Smith vitt ki a kocsiján.
A fekete fickó elgondolkozott, aztán felvonta a vállát, elkapta a fülem és elégedetten csavargatni kezdte.
- Most, ahogy mondod, rémlik valami. Abban a kocsiban azonban sajna, csak Miss Maggie ült. Te nem. De ha benn ültél, hol van most Miss Maggie?
- Sürgős elintéznivalója támadt - mondtam. - Telefonált a nagymamája Alabamából.
- Vicces - mondta a pasas. Vigyorgott és ismét csavart egyet a fülemen. - Itt nagy dolgok történtek ma, kiskomám. Attól tartok, hogy fel kell hívnom a rendőrséget Sajnálom.
Felemelte az öklét és lecsapott vele. A fejem búbja volt a cél, de csak a falat találta telibe. Az utolsó szempillantásban ugyanis minden erőmet összekotorva az ágyéka felé rúgtam. Én szerencsére eltaláltam a célt.
Emberem összegörnyedt és bőgött, mint egy marha. Hogy elhallgattassam, a változatosság kedvéért most a tarkójára csaptam egyet. Szomorú, mondhatnám lírai tekintettel nézett rám, aztán elnyúlt az íróasztala alatt.
Jó éjszakát kívántam neki, és továbbmentem.
José szobájából nem szűrődött ki fény, így nem is erőltettem az éjszakai beszélgetést. Jobb, ha kipiheni magát, hiszen holnap, holnapután szüksége lesz minden frissességére.
Ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy számítom.


Álmomban messze jártam Di Mayo kutatóbázisától; méghozzá nem délen, ahol álmomban kóborolni szoktam, hanem északon. Megdöbbentő módon mezítláb sétafikáltam a havas tájon; éreztem, hogy pokolian fáj a lábam, de valamilyen rejtélyes oknál fogva kénytelen voltam továbbra is mezítláb járkálni. A fagy kitátotta a torkát és belém mart. Már-már hangosan felkiáltottam a fájdalomtól, amikor ragyogó csillag támadt az erdő felett, az ég peremén, mintha szupernóva született volna.
Villámgyorsan eltakartam a szemem a tenyeremmel. Egy vakító csillagsugár azonban így is megtalálta az utat hozzám. Hiába szorítottam össze az ujjaimat, a lángoló fény áthatolt a réseken, s a sugár szúrásai parázsként égették a bőröm.
Amikor pedig a lábamba is újra belehasított a fájdalom, kiáltottam egyet és - felébredtem.
Az ébredés azonban, úgy látszik, nem volt tökéletes. Lábamat továbbra is égő fáj dalom járta át, s a vakító égi tünemény is ott világított a szemem előtt.
Elkeseredett erővel fel akartam dobni magam a levegőbe, de valami megakadályozott benne. Hideg fém érintette a nyakam, és visszanyomta a fejem a párnára.
- Maradjon veszteg, Cockney!
A suttogva kiejtett szavak teljesen felébresztettek. Nyögtem egy óriásit, aztán visszazuhantam az ágyra.
Éreztem, hogy fejem búbjától a sarkam hegyéig verejtékben ázom, amely abban a pillanatban ütött ki rajtam, ahogy megpillantottam a szobámban sürgölődő szörnyetegeket.
Amikor a fölém hajló, kockás takaróba burkolt árnyék elvette a fémkezét a torkomról, ismét megpróbáltam felemelkedni. Éppen csak annyira, hogy lássam, mi történik körülöttem.
Négyen vagy öten állták körül az ágyam: a félhomályban nehezen tudtam csak megkülönböztetni őket. Mintha nem is lett volna lábuk, s a levegőben lebegtek volna takaróik szárnyán!
Azt a szörnyet azonban azonnal azonosítottam, amelyik leszorította a lábam az ágyra, s azt is, aki fűrészkezét éppen oda helyezte, ahol a lábam a törzsemmel találkozik.
A fejem magasságában álló vaskezű észrevette rettegésemet, mert kuncogva elnevette magát.
- Csak egy mozdulat, Cockney és Figyelje csak!
A fickó keze a lábamnál gyors és rettenetes változáson ment át. A körfűrész zümmögni kezdett; szinte éreztem, ahogy az ide-oda rángó fogak néhány milliméterre a bőrömtől kavarják a levegőt. Ordítani akartam, de a fickó a fejemnél a számra tette vaskarját.
- Csendesen, Cockney, csendesen!
A fűrész zümmögése abbamaradt. De csak azért, hogy másik borzalomnak adja át a helyét.
A pasas, aki eddig a fejemnél állt, most hátrahajolt, és hátrább is libbent néhány centiméternyire. Mire felocsúdtam, felém nyújtotta a karját, azaz a forrasztópákáját, amely a karja helyén nőtt ki a ruhakivágásból. Mosolygott, bár nem tudtam volna megmondani, miből jöttem rá, hogy mosolyog. Hiszen nem is láthattam az arcát a ráhúzott kendőtől.
A pákából kicsapódó fénysugarat azonban láttam. Láttam, amint felém kúszik, s néhány centiméternyire az arcomtól megállapodik a levegőben. Tudtam, egyetlen mozdulat és kiég a szemem.
Az ismeretlen szörnyeteg kuncogott, majd lekapcsolta a fényt.
- Tudja kik vagyunk, Cockney? Válaszolni nem volt erőm, bólintani is alig.
A fűrészkezű, a lábamnál, felemelte a karját, és szobám sötét sarka felé intett.
- Hallgasd meg őt, Cockney!
Felkönyököltem, és a sarok felé fordultam. Bár szemem nem tudott áthatolni a sötétségen, a karcsú, magas árnyékból arra következtettem, hogy ugyanaz a valaki áll velem szemben, akit a raktárteremben már volt alkalmam megfigyelni.
Rekedten, torzítva hangzott gunyoros suttogása.
- Az éjszaka kísérletei vagyunk, Cockney. A bosszú angyalai. Láttál már hozzánk hasonló angyalokat?
Nem kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy nemet intsek. Az árnyék hangja mintha megremegett volna.
- Megölhetnénk, Cockney - suttogta rekedten. - A kezünkben vagy. Láttad a lányokat, Cockney?
Kezdett elmúlni az első pillanatok rémülete. Nem azért persze, mintha nem taszított volna többé a szörnyek, és a kezük helyén lévő gyilkolásra nagyon is alkalmas szerszámok látványa, hanem mert eszembe ötlött valami. Egyelőre nem tehettem mást, bólintottam.
- Csak egyetlen mozdulat és nem vagy többé! Egyetlen aprócska mozdulat, és kiég a szemed. Pár másodperc, és acélkalitka kerül a levágott lábadra.
Úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy véget vessek az egyoldalú társalgásnak.
- Az enyémre aligha.
- Miért ne?
- Mert nekem semmi közöm azokhoz a ketrecekhez a raktárteremben.
Valamelyik szörnylény felnyögött, az árnyék a sarokban lehorgasztotta a fejét.
- Tudod, mit jelentenek a ketrecek?
- Sejtem.
- Akkor azt is sejtened kell, kik vagyunk.
- Azt is sejtem. Tudod is?
Ereztem, hogy a papír felé közelítem azt a képzeletbeli tollat, amellyel a saját halálos ítéletemet írnám alá.
- Nem - mondtam -, nem tudom.
- Mi nem akadályozzuk a munkád, Cockney. Ha feladod, amit elterveztél mindenre magyarázatot kapsz.
- Szeretném hallani.
- Az a Nancy Thai, aki Mexikóban halt meg, nem tartozik rád. Majd a mexikóiak kinyomozzák, ha akarják. A többinek pedig meglesz a magyarázata. Egy hónapon belül olyan bizonyítékokhoz jutsz amelyek segítségével beszüntetheted a nyomozást. Nos?
- Elgondolkoztató a dolog.
- Egyetlen kikötésünk van. Valakit ki kell szolgáltatnod. Valakit, akivel elszámolnivalónk van.
- Ki az?
Megfordult a tengelye körül, mintha gonosz nevetését akarta volna elleplezni.
- Kígyó. Kis Zöld Kígyó. A navahók törzsfőnöke. Vagy más néven Daniel Webster. Ő kell nekünk.
- Miért?
- Mert halálra ítéltük, Cockney.
- Miért?
- A ketrecek miatt. Ő is ott volt, amikor az történt. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyon.
- Lehetetlen. Kígyó nem tenne olyat. Ismerem, mint a tenyeremet.
A magas árnyék tenyerébe fektette az arcát és rosszindulatúan kuncogott.
- Ismered? Hiszen az ember még saját magát sem ismeri. Emlékszel, Cockney? Elmesélek egy történetet, amely öt férfiról szól. Az ENSZ megbízásából utaztak Kambodzsába, hogy segítsenek a Lon Nol bukása utáni ország újjászervezésében. Kemény, hittel teli, bátor fiúk voltak. Öt egészségesnek látszó, sárga banán. Csakhogy egyikük már férges volt, amikor Kambodzsába jött. Már Amerikában érintkezésbe került a kábítószer-maffiával. Kambodzsába érkezése után azonnal kapcsolatba lépett az ópiumhercegekkel. Amikor pedig Pol Pot vörös khmerjei ragadták magukhoz a hatalmat, ez az ember felajánlotta nekik a szolgálatait. A Vörös Khmer elfogadta az ajánlkozást. Bár szívből gyűlöltek minden külföldit és értelmiségit, a kábítószerből befolyt pénzre nagy szükségük volt.
Ezen vásároltak volna fegyvereket, hogy meghódíthassák Kambodzsát és a későbbiekben egész Délkelet-Ázsiát. Lelkifurdalásaik nem voltak, hiszen torz ideológiájuknak megfelelően, még jót is tettek volna a világgal, ha a kábítószereket rászabadítják a dekadens Nyugatra, így aztán Pol Pot szövetségesévé fogadta az ötödik férfit Amikor ők, öten megérkeztek a Tonleszap vizéhez és kiépítették azt a védelmi rendszert, amit a hatóságok kértek tőlük, ez a férfi mindent jelentett a vörös khmereknek. Váratlanul lepték meg a falut, és ki is végeztek mindenkit. Néhány ember kivételével
Éreztem, hogy a halántékomban dobolás támad: mintha göröngyök hulltak volna egy koporsófedélre.
A hang könyörtelenül tovább folytatta.
- A vörös khmerek elfogták a férfiakat és úgy döntöttek, hogy kedvenc szokásuknak megfelelően élve eltemetik őket. A koporsó nem jelentett problémát, hiszen a városkában koporsóüzem működött.
A dobolás egyre erősödött a koponyámon.
- Elég! Kígyót nem hagyom! Neeem!
A hang kopogott, mint esőcseppek a pálmalevélből készített tetőn.
- Elkapták őket koporsóba zárták és eltemették. Aztán megöltek mindenkit. Az öregeket a gyerekeket Két öregasszony tudott csak elrejtőzni előlük, ők ásták ki a koporsókat Te tudod, ki volt az áruló, Cockney! Jack Lennox!
- Jack Lennox halott! - ordítottam. - Halott, halott, halott! Mit akartok Kígyótól? Kígyó velem volt az utolsó pillanatig, őt is eltemették Mit akartok tőle?
- Kígyó, azaz Dan Webster is elárulta a múltját. Pénzt akart az indiánjainak, Cockney. Pénzt mindenáron. És visszaélt a múltjával. Kígyónak meg kell halnia, ahogy valamennyi Nancy Thai is meghalt. Tudod, mit követtek el ők?
- Nem pontosan
- Ne is tudd meg soha! Mi csak egyet kérünk tőled.
Nem tudtam, elhallgatott-e, vagy csak az én hallószervem mondta fel a szolgálatot. Nem hallottam már egyebet, csak a géppisztolysorozatok dörgését a Tonleszap partján, a sikoltozást, a göröngyök kopogását a koporsóm fedelén Ordítottam, ahogy a számon kifért és a géppisztolyomért kaptam.
A következő pillanatok összemosódnak az emlékezetemben: mintha álom és ébrenlét határán lettem volna. Arra emlékszem csak, hogy az árnyék felém kiáltott, valami olyasmit, hogy nem forog az életem veszélyben, nekik csak Kígyó kell; ez azonban nem tartott vissza attól, hogy a kezembe ne kaparintsam a szőnyeg alá rejtett géppisztolyomat. Legurultam az ágyról, ordítottam, habzott a szám, s amikor a mellettem álló lény hegesztőpisztolykarja megcsillant az arcom előtt, beleharaptam. Éreztem, ahogy végigcsúszik a fogam a fémen; szemem előtt felvillant a hegesztőláng fénye; orromba perzselt szőr szaga csapott. Összeszorított ököllel ütöttem őket, ahol értem. Tudat alatt érzékeltem, hogy felberreg a lábamnál a fűrész, kétségbeesetten rugdostam a levegőt és üvöltöttem, üvöltöttem, üvöltöttem
Egészen addig, amíg fel nem tépték az ajtót és be nem robbant rajta előre tartott géppisztolyával José.
- Franky! Mi van veled, Franky? Leroskadtam az ágyra. José felkattintotta a villanyt.
- Nem vagy rendben, Franky?
Felhúztam a térdem és letöröltem az arcomról a verítéket. Aztán a félig nyitott ajtóra néztem.
- Itt voltak, José. - Kik?
- Ők. Fűrészkezű, Hegesztőpisztoly-kezű és a Sötét Árnyék. José félrehajtotta a fejét.
- Mit akartak?
- Hogy vonuljak vissza. És hagyjuk békén Kígyót.
- Hagyjuk békén?
- Hagyjuk a sorsára. Le akarnak számolni Kígyóval. José kezében megremegett a géppisztoly.
- Miért?
- Mert Kígyó elkövetett ellenük valamit.
- Biztos, hogy itt voltak, Franky?
Ingerülten feldobtam magam az ágyon. Hiába kerestem azonban bármit is, ami bizonyította volna, hogy nem álmodtam, ami velem történt, egyelőre nem találtam semmit. Csak a szőnyeg hevert összevissza gyűrögetve, de azt összegyűrhettem magam is.
José nem feszegette tovább a dolgot. Annál is inkább, mert léptek dübörögtek a folyosón.
José kidugta a fejét az ajtón, aztán nyomban vissza is rántotta.
- Valami egyenruhás, biztonsági emberek
A következő pillanatban csizmás lábak kezdték rugdosni az ajtót.
- Kifelé, emberek! Kinyitni az ajtót Fegyvereket eldobálni, kezeket tarkóra, egyenként kifelé! És semmi móka!
Mivel természetesen nem moccantunk, a felszólítások megismétlődtek. S amikor erre sem reagáltunk, valaki belelőtt egy rövid sorozatot az ajtóba.
José természetesen visszalőtt. Erre fejvesztett lábdobogás támadt odakint. Ekkor gondoltam rá először komolyabban, hogy talán békésebben kellett volna szót értenem a fekete portással.
Intettem Josénak, hogy lépjünk le. Ha bevesszük magunkat a raktárak közé, könnyebben kihúzzuk az éjszakát, amíg Di Mayo meg nem érkezik.
Odalent, a lépcsőforduló táján hirtelen csend támadt, majd női kiáltás hasított a folyosó csendjébe.
- Hé! Ne lőjenek! Én vagyok, Maggie Smith Elküldtem őket! Maggie végigringatódzott a folyosón, és csak akkor szólalt meg újra, amikor belépett a szobámba.
- Jézusom, hát mit csinálnak maguk? Úristen, hiszen szilánkokká lőtték az ajtót!
- Ők! - mondta José vádlón és a folyosó felé mutatott. - Mi csak visszalőttünk.
Maggie arcán mintha mosoly futott volna át.
- Di Mayo szigorúan meghagyta az őrségnek, hogy nézzenek minden gyanúsan csellengő körmére. Hiszen itt kegyetlen gyilkosság történt, uraim. És önt, Mr. Cockney, nem ismerte a portás.
- Nem mutatott be neki.
- Azt hittem, együtt térünk vissza. Hm a késő éjszaka ellenére lenne egy-két szavam önhöz. Úgy érzi, hogy nyitva tudja tartani a szemét?
A szememet illető kérdésről mindjárt eszembe jutott a hegesztőpisztoly-kezű, gonosz törpe, és megborzongtam. Maggie Smith elbiggyesztette a száját.
- Nem nagy hajlandóságot mutat a velem való éjszakai társalgásra.
- Lyukas az ajtó - emlékeztettem.
José megköszörülte a torkát. Bejelentette, hogy visszavonul. Tisztelgett a géppisztolyával és lelépett.
Maggie rám sem nézett, megkereste a hűtőszekrényt, kivett egy whiskyt, töltött magának és telerakta jégkockával.
- Nem akar nekem valamit mondani? Magam is whisky után néztem.
- Bármit mondanék, nem hozhatnám helyre, amit elkövettem maga ellen.
Ivott a whiskyjéből, és a pohár felett elgondolkozva nézett rám.
- Ez igaz. Miért lépett le tőlem?
- Megijedtem.
- Mitől?
- Magától. Maga az a típus, akinek egyszerűen nem tudok ellenállni. Vegye úgy, hogy megfutamodtam. Nem szeretem a nagy érzelmeket: Jobb, ha nem tesszük meg azt a pár lépést, ami után már nem lehet visszafordulni.
Jóindulatú, butuskaszínű szemét a szemembe mélyesztette.
- Hülyének néz, Mr. Cockney?
- Ugyan már. Az igazat mondom. Tudja nem szeretném megégetni magam. Apropó Nem ismer véletlenül egy pasast, akinek hegesztőpisztoly van a keze helyén?
Úgy nézett rám, mintha részeg lennék.
- Hogy mi van a keze helyén?
- Valamint egy másikat, akinek fűrész?
- Fű rész? Honnan veszi ezeket az ostobaságokat?
- Csak eszembe jutott egy mese - mondtam. - A királyfiról vagy a királylányról, akiket elüldöztek hazulról s vándorútjuk során hét csodálatos társra tettek szert. Fanyűvőre, Hegymozgatóra, Tengerivóra, Gyorsfutóra
- Nincs magának láza?
- Nem tudom. Lehet.
- Akkor vegyen be valamit ellene. Valami hatásosat. Odamentem hozzá, megfogtam a csuklóját, és mélyen a szemébe néztem.
- Nem tudna valami hatásosat heveny hőemelkedés ellen?
Felállt, kiszakította a csuklóját a szorításomból és kényesen elhúzta a száját.
- Elegem volt magából, Cockney. Még zsarunak sem elég okos.
Kirobogott az ajtón, és becsapta maga után: csak úgy porzottak a deszkadarabok a folyosó kövén.
Én pedig, hogy megmutassam, mennyire okos zsaru vagyok, elővettem a jegyzettömbömet és elkezdtem rajzolni az arcát, kiemelve azokat a jellegzetességeket, amelyekre James Holl, a fényképész tanított. Amikor elkészítettem, kedvem lett volna egy gombostűvel megszurkálni a szemét - nem mintha hittem volna a vudu varázsban, de soha nem lehet tudni, minek mi a haszna.
Nézegettem még egy kicsit, javítottam itt-ott rajta, aztán a párnám alá tettem.
Nem izgatott különösebben, hogy olyan lyukas az ajtóm, mintha gyékényből fonták volna.
Biztos voltam benne, hogy Hegesztőpisztoly-kezű, Fűrészkezű és Fekete Árnyék nem térnek már vissza ezen az éjszakán.


ÚTON KÍGYÓ FELÉ


Di Mayo kétségbeesett képpel rohangált a folyosókon; hol ordítozott, istennel és a rendőrséggel fenyegetőzött, hol pedig méla apátiába süllyedt. Átlagban hárompercenként váltogatta a hangulatait.
Ráadásul egy kétségbeesett periódusának mélypontján ismét megérkezett a rendőrség, hogy kérdéseket tegyen fel neki.
José és én a szobánkban gubbasztottunk indulásra készen. Di Mayo beduzzogott az ajtón, levágta magát egy karosszékbe, és lihegve a homlokát törölgette.
- Újra itt voltak.
- Mit akartak?
- Ugyanazokat kérdezgették, mint tegnap. Jelent ez valamit?
- Nem sokat - mondtam. - Csak próbálkoznak. Nem lenne jobb, Mr. Di Mayo, ha mégiscsak ránk bízná ezt a dolgot? A barátom és én elmegyünk a navaho rezervátumba, megpróbálunk rájönni valamire
- Engem pedig azalatt kinyírnak. Maguknak itt kell maradniuk mellettem!
- Tudja jól, hogy ez lehetetlen!
- Akkor magukkal megyek. Ahogy megállapodtunk. Valami azt súgja, hogy a maguk Kígyó barátjánál történni fog valami történnie kell valaminek!
Megfogtuk a csomagjainkat, és leszállítottuk az udvarra. A barátságos, vörös képű vezető vigyorogva üdvözölt bennünket: a fején trónoló sofőrsapka mintha ismerős lett volna valahonnan.
Ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját, megütötte az orrom a tegnap szétlocsolt whisky kellemes illata.
José fintorogva dobta csomagját a lába mellé.
- Muszáj volt ennyire?
Az irodaház kapujában felbukkant Di Mayo és a kék szemű Maggie Smith. A ragyogó reggelre való tekintettel búzavirágszínben játszott a szeme.
Alighogy Maggie és Di Mayo megjelentek a kapuban, halványzöld Mercedes lopakodott mögénk.
Beljebb löktem a csomagom, és kimásztam a friss levegőre. A Mercedes ajtaja kinyílt: magas, napbarnított, szőke férfi bukkant elő belőle. Kezet rázott Di Mayóval, kurta biccentéssel üdvözölte Maggie-t.
Di Mayo karon fogta és odaterelte hozzánk.
- Ez itt Ned Burton. A barátom és néha az alkalmazottam. A szőke elmosolyodott.
- Túloz, Tim.
- Miben? - vigyorogtam. - Abban, hogy a barátja?
A fickó nem vette a lapot. Kék volt a szeme, mint Maggie-é, de az övé nem változtatta a tónusát. Hideg maradt, mint a tengerszemek vize.
- Ő Mr. Cockney. Rendőr. Jonathan, jöjjön elő, Jonathan!
A Mercedes megrándult és előbújt belőle Jonathan. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy a murénakutatók szerte a világon mind hozzájuk hasonló izompacsirták-e?
Jonathan szemüveges volt, ezzel szemben akkora tenyerekkel rendelkezett, mint egy sütőlapát. Arra gondoltam, hogy ez a fickó, ha kell, puszta kézzel megfogja a fókát, esetleg még a cetet is.
A Maggie kezében látható utazótáska minden magyarázatnál ékesebben bizonyította, hogy a lány átvette a halott Nancy Thai szerepét Di Mayo mellett.
Di Mayo kinyitotta a kocsi ajtaját, aztán visszahökkent.
- Uramisten! Ezt nem lehet kibírni!
A whiskyszaggal keveredve olyan gyanús, kellemetlen illatfelhők gomolyogtak vele szemben, hogy elsápadt tőlük.
- Jézusom, fiúk, mi az ördög ez?
Ezen a napon Josénak kellett elvinnie a balhét. Aggodalmasan Miss Smithre nézett, aztán óvatosan Di Mayo felé hajolt.
- Az a probléma, Mr. Di Mayo, hogy alighanem gyomorrontásom van. Régi kellemetlenség ez nálam. Nem zár rendesen a gégefedőm. Tudja mi az?
- Mi? - kérdezte laposat pislantva Di Mayo.
- Hát a gyomor tartalmának a gázai megtalálják az utat felfelé. Di Mayo megtántorodott, és rövid ideig azt hittem, hogy az ő gyomrának a tartalma is megtalálja az utat felfelé.
- Jézusom, fiúk, ez nem megy! Nem ültethetem be Miss Smithet ilyen bűzbe.
A sofőr hátrafordult és vigyorgott. Mivel átlátszó műanyag fal választott el bennünket tőle, ő nem érzett semmit. Di Mayo kirángatta a cuccát, és elindult a porta felé.
- Szálljon ki, Maggie. Másik kocsival megyünk. Remélem, az urak nem sértődnek meg érte.
Egyáltalán nem sértődtünk meg. Olyannyira, hogy nem is próbáltuk megelőzni őket, amikor a kapun kiérve hátrahagytak bennünket. Úgy látszik, attól tartottak, hogy a kocsinkból kiáramló illatfelhők menet közben telibe kapják a Mercedest.
Amikor a nagydarab, fekete óriás mogorván behajtotta mögöttünk a kaput, Joséhoz fordultam.
- Mivel csináltad?
José vigyorgott és fehér színű, meggymag nagyságú galacsint kotort elő a zsebéből.
- Mexikói gyártmány. A gyerekektől koboztam el. Kicsit szét kell taposni és kész. Amikor Sabinasba kerültem, az átkozott kölykei széttapostak néhányat a mise alatt. Azt hittem, a macskák szarták tele a templomomat.
Végigfutottunk a keskeny tengerparti ütőn, rátértünk a városba vezetőre, s amikor elértük a megfelelő utcát, intettem Josénak, hogy kezdheti. José kacsintott, hátravágta magát az ülésen, úgy forgatva a szemét, hogy csak a fehérje látszott belőle.
Elkáromkodtam magam, és ütni-verni kezdtem a sofőr háta mögötti műanyag lapot. A pasas a visszapillantóban hátranézett, s amikor Joséra ugrott a tekintete, villámgyorsan lenyomta a féket. Nem lehetett nagy tapasztalata a dolgokban, mert megnyomott valami gombot, mire az elválasztó fal elcsúszott az orrunk elől.
- Mi a fene történt vele?
- Elájult. Kanyarodjon a fa alá, és vigyázzon rá. Hozok egy pohár vizet.
Kiugrottam a kocsiból, és beszáguldottam Di Stefano pizzériájába.


Di Stefano leejtett egy pizzát a röhögéstől, amikor megpillantott. Mivel nem volt sok időm, sőt alapjában véve igen kevés, nem viszonoztam a röhögését.
Di Stefanót azonban nem izgatta a sietségem. A vállamra vert, és könnyeit törölgette köténye szélével.
- Jól átverte azt a buggyant csajt. Szóval mi az ábra, Franky?
Kihúztam a zsebemből féltve őrzött kis rajzomat, és a kezébe nyomtam.
- El kéne küldeni, Steve.
Di Stefano elvette, megnézte, aztán megcsóválta a fejét.
- A franc se érti a művészeket, Franky. Ahelyett, hogy normális, dundi cicusokat festenének, olyan csajokat kennek fel a vászonra, hogy az emberbe belefagy a vakrémület. Ki ez? Valami Picasso?
- Frank Cockney.
Di Stefano köhögött és félrenézett.
- Akkor nem is olyan rossz. Mintha hasonlítana valakire. Ki ne mondja! Úgyis kitalálom
Mielőtt végleg távoztam volna, igyekeztem a lelkébe vésni, hova várom a választ, aztán kivágtattam a kocsihoz. Amikor visszanéztem, még mindig a pultnál állt, és a képet bámulta.
Bevágtam az ajtót, intettem vöröskének, hogy mehetünk. A sofőr gyanakodva üres kezemre nézett és megszívta az orrát.
- Mintha vízért ment volna be.
- Kösz. Már megittam.
Míg odabent voltam, José "magához tért" és letekerte az ablakot. A sofőr megvonta a vállát, a gázba taposott, és megpróbálta utolérni a többieket. Kábé negyedórányi lidérces rohanás után meg is pillantottuk őket, amint egy lekanyarodó sáv szélénél álltak: Miss Smith távcsövet tartott a kezében, és csak akkor eresztette le, amikor egészen közel értünk hozzájuk.
A két "tudományos munkatárs" Di Mayo kíséretében odaballagott hozzánk, és érdeklődve bebámult az ablakon.
- Hol a fészkes fenében voltak, Franky? - kérdezte Di Mayo a homlokát törölgetve. - A frászt hozzák az emberre
A java azonban csak ezután következett. Alighogy befejeztem a magyaráznivalókat, s újra elindultunk, ismét meg kellett állnunk. Méghozzá nem is akármilyen körülmények között.
Nem is tudnám pontosan visszaidézni, hogyan történt a dolog. Arra emlékszem csak, hogy egy aprócska robogó lőtt ki előttünk a beforduló sávról, s pontosan a kocsink elé kanyarodott. Mondanom sem kell, hogy jóval féktávolságon belül. José a karomba kapaszkodva felkiáltott. A nyitott ablakon keresztül újabb bűzfelhők áradtak az utat kísérő kukoricatáblák felé.
A robogó hatalmas, baljóslatú csattanással a karosszériának vágódott. Előbb egy kisebb, majd egy nagyobb piros folt szállt el a szélvédő előtt. A kisebbik pörögve lefékezett az országút közepén, a nagyobbik berohant a kukorica közé.
Vörös vezetőnk káromkodásokkal fűszerezett halálordítás kíséretében rálépett a fékre: a kocsi megperdült, s néhány foszforeszkáló, műanyag útjelzőt a levegőbe küldve megállapodott a leállósáv kellős közepén.
Mindhárman egyszerre téptük fel az ajtót. Szemem sarkából láttam, hogy felparázslanak az előttünk haladó kocsik féklámpái, aztán mély lélegzetet véve az út közepén fekvő piros csomag felé futottam.
Tíz méterre járhattam tőle, amikor megtorpantam. A csomag formája rádöbbentett, hogy aligha kell szaladnom.
Szerencsére csak egy műanyag hátizsák feküdt előttem a betonon.
José és a vörös hajú lihegve odabotladoztak mellém.
- A jó anyját, uram! - lihegte a vörös. - Maga látta, hogy nem tehettem semmiről. Úgy jött, mint a meteor!
A következő másodpercekben már úton voltunk a mellettünk húzódó kukoricatábla közepe felé.
Először a motort találtuk meg. Pontosabban azt, ami megmaradt belőle. Vörös sofőrünk elsápadva kapaszkodott a karomba, amikor az összevissza görbült roncsokra esett a tekintete.
- Maga a tanúm rá, Mr. Cockney, hogy nem tudtam kivédeni a balhét. Én nem vagyok hibás. Ez az őrült
José a fejét csóválgatta.
- Mintha elefánt taposta volna meg. Mit gondolsz, Franky, egy kukoricásban fel lehet adni az utolsó kenetet?
Sofőrünk összegörnyedt, és a gyomrához kapott. Mielőtt megakadályozhattam volna, hangos öklendezések közepette eltűnt a sűrűben.
Néhány másodperc múlva a többiek is beértek bennünket.
Di Mayo leplezetlen dühvel támadt ránk.
- Mi az úristen van már megint, Cockney? Ha így folytatjuk, kihalnak a navahók, mire a rezervátumba érünk!
- Segítség! Segít ség!
Maggie Smith tért először magához. A Ned Burton nevű murénakutató kezébe nyomta a távcsövét, és beugrott a kukoricásba. Futott, ahogy a lába bírta. Néhány méter távolságból követtem, így aztán szinte egyszerre pillantottuk meg a hátán fekvő, piros anorákot viselő alakot, aki ezekben a pillanatokban próbált felemelkedni a földről.
- Maradjon nyugton, és ne mocorogjon! - förmedt rá Maggie, amitől a szerencsétlen áldozat azonnal jéggé dermedt. Ha én lettem volna, aki a kukoricában fekszik, talán szörnyet is haltam volna Maggie hangjától. Annyi együttérzés sem volt benne, mint egy teknősbékában.
A lány, mert fiatal lány volt az áldozat, visszahanyatlott, csak mandulavágású szeme forgott riadtan, ahogy odagyűltünk köré. Minden bizonnyal Délkelet-Ázsiából vagy Japánból jött Amerikába, a mellette heverő jókora elefántormány optikájú fényképezőgép legalábbis erről árulkodott.
José sóhajtott és letérdelt mellé a göröngyökre.
- Jól van, kisasszony?
- Köszönöm az érdeklődését, uram, nagyon jól. Csak egy kicsit rossz az idő, nem gondolja?
José a kukoricás felett ragyogó ibolyakék égre nézett, a lángoló napra, aztán biccentett.
- De. Hogy érzi magát?
- Köszönöm a kérdését, jól. Nem kelhetnék fel, misztel?
José óvatosan a lány válla alá csúsztatta a karját és felültette.
A vékony, madárcsontú lány úgy emelkedett fel, mintha nem is hatna rá a nehézkedési erő.
- Maga aztán jó nagyot esett, kisasszony - háborgott Di Mayo csípőre tett kézzel. - Hogyan jutott eszébe
A kislány édesdeden mosolygott, mint egy ázsiai Hófehérke.
- A, misztel, én megszoktam az eséseket.
- Megszokta? Gyakran csinálja ezt a motorjával?
- Nem, misztel, dehogy! Ejtőernyős vagyok. Odahaza, Japánban. Zutty! Ha nem nyílik ernyő, zutty, bele a rizsföldbe!
Mire felocsúdtunk, már a talpán állt. Megnyomkodta a derekát és mosolygott, egyre csak mosolygott. Aztán szemrevételezett bennünket, és hajlongott jobbra-balra; mintha a japán nagykövet fogadásán ő lett volna a főgésa.
- Nagyon örülök Igazán örülök, hogy megismerkedtünk. Jaj, de nagyon örülök!
Mi azért nem örültünk olyan nagyon. Sejtettük, hogy a lánnyal történt baleset hosszabb kitérőre kényszerít bennünket.
A lány azonban felvillantott előttünk egy másik lehetőséget is. Csinált néhány testkörzést, és mosolyogva rázogatta a fejét.
- Nincs baj. Semmi baj. Semmi baj. - Végül összetette a kezét, és olyan mélyre hajolt, hogy majd a göröngyöket érintette a homlokával. - Igazán nagyon, de nagyon sajnálom, hogy bosszúságot okoztam önöknek. Kérem szépen, én most tovább megyek Kérem szépen az urakat és a hölgyet, ne foglalkozzanak tovább velem
Elindult volna az országút felé, de megtántorodott. José hozzá ugrott és átkarolta a vállát.
- Sürgősen kórházba kell szállítanunk, kisasszony. Hogy hívják, kérem?
- Sokónak, de higgye el
Di Mayo a fejéhez kapott, és elkínzott képpel nézett rám.
- Hogy csinálták?
- Kivágódott elénk az útra.
- Most mi legyen?
Ezen töprengtem én is. Mielőtt azonban kiötölhettem volna valamit, kiértünk az útra. José leültette a lányt az országút szélére. Soko esdekelve nyújtotta felénk a kezét.
- Kérem szépen én nem akarok kórházba menni. Kórház mellett van hullaház. Én nem akarok. Nekem sürgős továbbmenni. Nekem semmi bajom. Érzem, ha baj lenne. Én jártam Katami kolostor, nálunk odahaza, aki járt, pontosan meg tudja mondani, van-e neki baj vagy nincs. Én most gyorsan csináltam önvizsgálat: nekem semmi baj, csak ijedség és beleütöttem magam kukoricaföldbe. De baj nincs. Kérem szépen, én nem akarok kórház. Nekem sürgős dolgom van tovább!
Felindultságával egyenes arányban növekedett nyelvtani hibáinak a száma.
- És a motorja? - kérdezte a praktikus Di Mayo.
- Ó, az semmi csak kicsi baj. Volt ötszáz dollár, használtan vettem, és Honda.
Di Mayo sóhajtva a csekkfüzete után nyúlt.
- Mivel sietünk, kisasszony, hajlandó vagyok megtéríteni a kárát. Ha esetleg később kiderülne, hogy mégis orvosi kezelésre szorul
- Nem, nem, nem!
- Mi nem?
- Nem kell pénz. Nekem motor biztosítva volt. Csak el kell jutnom, sürgősen barátomhoz, aki vár engem.
- Hol várja?
- Ó, messze. Sping Cityben.
- Jézusom - mondta José atya. - Az éppen ott van a navaho rezervátum mellett.
- A fenébe is - dühöngött Di Mayo. - Akkor mondják meg neki, hogy pattanjon be a maguk kocsijába. Ha akarja elvisszük, de ha ragaszkodik egy Hondához, útközben veszünk neki egyet
A lány felcsillanó szemmel bólogatott, egészen addig, amíg elő nem mászott a kukoricából a vörös hajú. Soko meghökkent. Rémület csillant a szemében.
- Ő volt! Láttam üvegen keresztül! Ő volt, aki nekem jött!
A vörös hajú megtörölgette izzadó homlokát, aztán fásult tekintettel a lányra nézett.
- Hülye tyúk! Miért kellett úgy rohannod, mintha égne a seggedben a kanóc?
A lány segélyt kérőn José atyára nézett.
- Nem értem jól, misztel szavait.
José szemrehányóan a vörösre pislantott, aki legyintett, és berogyott a volán mögé.
Megfogtam Soko karját, és besegítettem a kocsiba.
Alig indultunk el, amikor a lány a vállamra nehezedett és diszkréten a fülembe suttogta.
- Én elájulok kérem
- Mi a baj?
- A maga társa nagyon büdös.
Aztán letette a fejét az ülés támlájára, és békésen elaludt.


Este tíz óra tájban Di Mayo megállást vezényelt. Bekanyarodtunk egy motel parkolójába, szobákat foglaltunk, aztán sietve nyugovóra tértünk. Mindenki szótlan volt és mogorva. Hiába vártam, hogy Di Mayo meghívjon egy vacsorára, vagy egy kiadós kis beszélgetésre, egyikhez sem fűlött a foga. Nem egészen tudományos munkatársi ridegséggel utasította a murénakutatókat, hogy tartsák nyitva a szemüket. Aztán futólag jó éjszakát kívánt, és eltűnt a szobája mélyén.
José lerakta a cuccát, és tüstént átvitorlázott hozzám.
- Nos, Franky, mi az ábra?
- Fel kell hívnom Denvert.
Felemeltem a kagylót és Denver számát tárcsáztam.
- Franky?
Nem Denver volt, hanem Molly. Annyi aggodalommal a hangjában, mintha földrengés fenyegette volna a várost, és benne a rendőrség épületét.
- Én.
- Hol vagy, Franky?
- Egy motelban - mondtam az igazságnak megfelelően.
- Egyedül?
Bár a kérdés közel sem volt szolgálati jellegű, mégis válaszolnom illett rá.
- Nem, Molly.
Talán folytatta volna, ám Denver nem bírta cérnával. Kirántotta a lány kezéből a kagylót, belefújt, aztán belebömbölt.
- Maga az, főnök?
- Nyert, Denver.
- Nagy dolgok történnek errefelé, főnök - újságolta lelkesen.
- Újabb gyilkosság?
- Szerencsére nem. El fog ájulni, ha elmondom, mi mindenre jöttem rá.
- Ne legyen kíméletes, Denver.
- Jól hall? - Jól.
- Egyedül van a szobában?
- Nem.
- Ki a másik?
- Nyugodtan beszélhet.
- Biztos?
- Holtbiztos.
- Főnök?
- Mi a fene van magával?
- Biztos, hogy nincs gáz?
Éreztem, hogy lassan, de biztosan kapaszkodik felfelé a vérnyomásom, mint kakas a létrán.
- Milyen gáz lenne?
- Nem kapták el magát?
- Nem. Miért kaptak volna el?
- Senki nem kényszeríti, hogy azt mondja nekem, amit mond? Mert volt már rá példa. Tudja, hogy van ez. Teszem azt, maga ott ül valahol egy széken, két fickó áll magával szemben; vagy teszem azt, egy csinos, ázsiai lány; kést szorít a torkához, és maga azt mondja, amit ő súg magának. Honnan tudhatnám én azt, főnök, hogy nem így van-e?
Sóhajtottam és kotorászni kezdtem nem létező aszpirinjeim után. Addig kotorásztam, amíg valaki kopogtatni nem kezdett az ajtón. Láttam, hogy José arrafelé indul, így aztán ügyet sem vetettem rá. Ehelyett belefújtam a kagylóba és megpróbáltam magamhoz térni.
- Ott hagytuk abba, hogy
- Ott, főnök, hogy teszem azt, egy ázsiai lány, egy olyan, amelyet a szeméttelepen találtunk, kést szorít a nyakához, és
Ebben a pillanatban jeges borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy a nyakam jobb oldalát megbökdösi valami. Hideg, éles, hegyes fémtárgy nyomódott a bőrömnek.
Megszorítottam a kagylót és villámgyorsan hátrakaptam a fejem.
Egy ázsiai lány állt mögöttem, kését a nyakamnak szegezve.
Denver még ordítozott egy darabig, de csak fátyolosan hallottam a hangját. Másodpercekbe tellett, amíg rájöttem, hogy a lány a kukoricásból kimentett Soko.
A lány meghajolt, és elvette a nyakamtól a kést.
- Bocsánat, misztel, a háborgatástól. Nem tudom felnyitni a konzervemet. Ha nem veszed zaklatásnak
Patakzó verejtékkel a homlokomon megígértem, hogy amint lehet, elintézem a konzervjeit, közben José atyát kerestem a szememmel. A lány elértette néma kérdésemet, mert az ajtó felé mutatott.
- Jött két úr, másik kocsiból és hívták. Akkor jössz konzervet nyitni?
Denver hadnagyot szerencsére nem csüggeteg fajtából teremtették. Nem moccant egy tapodtat sem a vonal mellől.
- Mi történt, főnök?
- Bej ott az ajtón egy ázsiai lány és a nyakamnak szegezte a kését. Ahogy maga mondta, Denver.
A hadnagy kirobbanó röhögése néhány száz mérfölddel odébb alighanem megrengette a szobát.
- Hát e-jó, marhajó! Tudja, mit imádok magában annyira, főnök? A humorérzékét. Maga még akkor is viccelne, ha a koporsóban feküdne és Bocsánat, megfeledkeztem róla. Csak tudja ez a tréfája, azzal az ázsiai lánnyal! Most már holtbiztos vagyok, hogy nincs semmi gáz. Hol kezdjem, főnök?
- Talán az elején - javasoltam.
- Hát szóval felvettem a kapcsolatot Fonggal. Üdvözlik a hongkongi fiúk.
- Köszönöm.
- Fong érdekes dolgokat mesélt, főnök. Elsősorban Di Mayóval kapcsolatban.
- Melyikkel?
- Mindegyikkel, de számunkra azt hiszem az idősebb, Timothy az érdekes. Tudja kicsoda a fickó?
- Na, ki?
- Tudós. Kutató vagy mi a fene. Tengeri hajóállomása van, kutatóhajókból. Sejtette volna?
- Néhány óra hosszat lófráltam a bázisán.
- Ez hogy lehet, főnök? - csattant fel csalódottan. - Fong szerint
- Mondja tovább!
- Szóval, a fickó azzal foglalkozik, hogy bizonyos társaságok rendelkezésére bocsátja a technikáját. Akik valamit ki akarnak kotorni a tenger alól.
- Kikotorni?
- Ezt csak úgy mondtam. Foglalkozik például kábelfektetéssel, régészettel, szeizmológiával. Tudja mi az, főnök?
- Majd megnézem a szótárban.
- Földrengéskutatás - vágta ki büszkén. - Én már megnéztem. Szóval, a pasas évente gyakorlatilag fél évet tölt a délkelet-ázsiai partok közelében. Valahol a vietnami vizek szélén állítja fel a bázisát és ott dolgozik.
- Hírszerzői tevékenységre gondol, Denver?
- Mire?
- Arra, hogy Di Mayo a CIA embere? - ordítottam egyre dühösebben.
- Biztos lehet benne, hogy nem. Fong szerint semmi ilyesmiről nincs szó.
- Akkor miről van?
- Ezt egészen pontosan Fong sem tudja. Gondolhatja, hogy bármi történik arrafelé, nem verik dobra. Fong szerint Di Mayo embereket csempész be Vietnamból és Kambodzsából az Egyesült Államokba.
Közel sem lepődtem meg annyira, amennyire meg kellett volna lepődnöm.
- Fong azt mondja, hogy Vietnamból és Kambodzsából tömegesen menekülnek az emberek. Azok a szerencsétlen flótások az éhhalál elől futnak. Beülnek valami vacak mózeskosárba, és irány a nyílt tenger. Aztán vagy belefulladnak, vagy valaki összeszedi őket és elviszi valahová. Hongkongba, Tajvanra vagy az Egyesült Államokba. Fong szerint, bár bizonyítéka nincs rá, a két Di Mayo testvér is ezt csinálja.
- Azok szegény emberek, Denver.
Bár Denver hadnagy nem tartozott a Nobel-díjra váró zsenik közé, mégis, gyakran fél mondatból is megértette, mire gondolok.
- Fong is ezt mondta. Hogy valami nem stimmel Di Mayo körül. Vietnami embercsempészetből ugyanis nemigen lehet megélni. Fong szerint is szerencsétlen, éhhalál küszöbén álló parasztok a menekülők. Legfeljebb a gyerekeiket lehetne elvenni tőlük, és eladni a fetekepiacon, de nem hiszi, hogy erről lenne szó.
- Hát akkor miről?
- Mondtam már, hogy Fong sem tudja. Annyit tud csak, hogy azt beszélik erre-arra: a Di Mayóknak közük van az embercsempészethez.
- Mi a helyzet a ketrecekkel?
- A rókacsapdákkal? Nem tudok zöld ágra vergődni velük, főnök. Egyszerűen nem tudom elképzelni
- Akkor figyeljen. Van egy ötletem.
- Csupa fül vagyok, főnök.
- Tudja, Denver, hogyan dolgoznak azok a munkások a tenger alatt, akik kábeleket fektetnek? Vagy azok a kutatók, akik a víz alatt megfigyeléseket végeznek cápaveszélyes helyeken?
- Fogalmam sincs róla - mondta a hadnagy lakonikusan.
- Akkor elmondom. Készítenek egy hatalmas vasketrecet szegvasakból; ebben tartózkodnak a megfigyelők, esetleg a munkások is.
- Egy ketrecben? Hogy a fenében tudnak így dolgozni?
- Kinyúlnak a rácsok között. Vagy manipulátorral.
- Mivel?
- Műkéz. A kéz meghosszabítása.
- Ja, vagy úgy. A ketrec tehát a cápák ellen kell. Jézusom, főnök, maga azt akarja mondani?
- A halott lányok lábára hegesztett ketrecnek és a cápavédelmi ketrecnek feltétlenül köze van egymáshoz! Mit gondol, mit láttam Di Mayo egyik raktárában, padlótól a mennyezetig feltornyozva?
- Ketreceket? - kérdezte a hadnagy rekedten.
- Ketreceket.
- Kicsiket is?
- Nem, csak nagyokat.
- Akkor nem értem.
- Most nincs időm elmagyarázni. Ezt is csak azért mondtam el, hogy szükség esetén tudjon róla.
- Mi az a szükség esetén? - kérdezte aggodalommal a hangjában Denver. - Mi az?
- Semmi - nyugtattam meg. - Mi a helyzet a Nancy Thai-okkal?
- Ez a másik gondom, főnök. Képzelje, sikerült megtalálnom őket!
Azt hittem, rosszul hallok.
- Őket?
- Illetve nem őket, hanem a nevelőotthont, ahol valamennyien felnevelkedtek.
- Gyerünk, Denver!
- Szeretetház a Sziklás-hegység mellett, ahol elsősorban a vietnami háború árváival: színes és félvér gyerekekkel foglalkoztak.
- Foglalkoztak?
- Ma már nemigen van belőlük. Elmúlt az idő, főnök. A gyerekek felnőttek és elhagyták az árvaházat. Amikor odamentem, nem fogadtak valami szívesen. Volt ott egy ronda némber
- Sürget az idő, hadnagy.
- Szóval az a helyzet, hogy igyekeznek titokban tartani, amit csak lehet. Ahogy viszont megtudták, hogy egy gyilkosságsorozatról van szó, amelynek az áldozatai korábbi neveltjeik, sokkal barátságosabbak lettek. Megmondaná, ki volt az informátora, főnök? Aki beszélt magának egy nevelőintézetről.
- Az egyik Nancy Thai.
- Jézusom! És?
- Már halott.
- Úgy?
- Ahogy a többieket.
Szóval ott hagytam abba, hogy van egy nevelőotthon A gyerekek apja minden esetben amerikai katona, aki a vietnami háborúban harcolt. Tudja, főnök, hogy áldásos tevékenységünk nyomán nyakra-főre születtek odaát a félvér gyerekek? És persze, nemcsak vietnamiak, hanem khmerek és thaiok is. Ezek egy része később az Egyesült Államokba került. Tudja hogyan?
- Mondja!
- Amikor végleg elhagyták Saigont vagy Bangkokot, a távozó apák sok gyereket magukkal hoztak az Államokba. De csak a pályaudvarig vagy a repülőtérig. Amikor hallottam a történetüket, elszorult a szívem, főnök.
Ami azt illeti, szívszorongatásnak én is elmesélhettem volna a halott Nancy Thai históriáját, de inkább hallgattam.
- Sok katona az anya határozott kérésére hozta át a gyereket. Akkortájt a bevándorlási hivatal szemet hunyt a dolog felett. A győzelem volt a fő: egy-két ázsiai származású kisgyerek nem rendítette meg az Államok biztonságát. A szerencsétlen anyák abban a hitben váltak el gyermekeiktől, hogy az ő életük már sokkal jobb lesz, álmaik országában, az Egyesült Államokban. Sok, jóérzésű apa aztán eleget is tett a kérésnek. A jóérzés azonban többnyire csak a repülőtérig tartott De hát lehet-e ezen csodálkozni, főnök?
- Nem tudom, Denver. Én már semmin sem csodálkozom.
- Mit tehettek volna a családos katonák? Gondolja, örült volna anyuci Connecticutban, és a gyerekek, ha apu beállít egy holdfényes estén két vágottszemű kis kölyökkel, hogy hoztam két öcsikét, szeressétek egymást! Az egyedüli, amit tehetett, hogy leadta a gyerekeket egy árvaházban. Mégpedig oda, ahol voltam. Azt az árvaházat erre a célra hozták létre.
- Jó munkát végzett, hadnagy. Mit tudott még meg?
- A lényeget, főnök. Például azt, hogy az apától a repülőtéren megkérdezték, milyen nemzetiségű az anya. Érti?
- Értem. De mire volt ez jó?
- A névadás miatt.
Egyszerre csak megzörrent valami a fejemben. Mintha egy vasajtót húztak volna el, amely eddig elzárta előlem a nappali fényt.
- Mondja már, Denver!
- Ahogy az a sárkánykirálynő elrebegte, képtelenek lettek volna megjegyezni a gyerekek nevét, így aztán arra az elhatározásra jutottak, hogy kiválasztanak vagy inkább kitalálnak néhány típusnevet s azokat adják a lányoknak.
- Hogy a fenébe?
- Én is ezt kérdeztem. De menjünk csak sorjában. - Denver szavain egyre inkább eluralkodott a büszkeség. Erezte, hogy jó munkát végzett, s ki is akarta szürcsölni a siker italát egészen az utolsó cseppig. - Tehát, ha a mama thaiföldi volt vagy khmer, akkor a gyerek kapott egy amerikai keresztnevet. Lány esetében leggyakrabban a Nancyt. A másik neve pedig egyszerűen Thai maradt.
- Hm. Kábé hány Nancy Thai nevelkedett a intézetben?
- Kábé ötven. De ez egyáltalán nem okozott zavart. Részben mert nem egyidősek voltak, tehát nem egy osztályba jártak, másrészt pedig gondosan szétszórták őket. És tudja miért csinálták mindezt?
- Miért?
- Hogyha valamelyik apában később feltámad a lelkifurdalás, hát ezen az alapon könnyebben megtalálhassa a gyerekét. Csak ötven Nancy Thai között kell körülnéznie. De ugyanennyi Susy Viet is volt, és mások.
- Vezettek valami nyilvántartást a lányokról?
- Úgy érti, hogy amikor eltávoztak az intézetből? Természetesen. Már akiről lehetett, persze. Voltak, akik búcsú nélkül távoztak - azaz egyszerűen megszöktek. Természetesen a többieknek is csak az első címét jegyezhették fel. Ez pedig alig több a semminél.
- Mi van még?
- Valami, aminek talán hasznát vehetjük. A fősárkány megfigyelt valami egészen különös dolgot, amiről saját bevallása szerint neveléstudományi vagy pszichológiai cikket akart írni, aztán mégsem írta meg. Szerintem nem volt elég esze hozzá. Arról van szó, hogy megfigyelte: azok a lányok, akiknek azonos volt a nevük, úgy vonzódtak egymáshoz, mintha vérrokonok lettek volna. Érti, főnök? Együtt játszottak, súgtak-búgtak, megosztották egymással kis titkaikat és ha verekedni kellett, hát egymás oldalán verekedtek. Előfordult például, hogy egy khmer kislánynak Thai nevet adtak, és a gyerek ettől fogva a Thaiokkal tartott, még saját honfitársai ellenében is. Ez aztán ismét beültetett egy hangyát a fülembe. Hogy is van ez? A Nancy Thaiok összetartottak? Gondolja, hogy ezért nem változtatták meg később sem a nevüket, főnök?
Felriadtam gondolataimból. Nem egészen értettem, mit jelent az az ezért, de nem törődtem vele. Volt gondom-bajom éppen elég.
- Ott van még, főnök?
- Egyéb?
- Tulajdonképpen semmi. Fong azt mondja, nem tud kiokoskodni semmit abból, amit talált, de továbbra is nyitva tartja a szemét. Van valami megbízása számomra, főnök?
- Egyelőre nincs. Mi a helyzet a rajzzal?
- Maga csinálta, főnök?
- Nem mindegy az magának, hogy én csináltam, Tintoretto, vagy a sarki szemetes?
- Nem tudom, főnök. Hogy maga hogyan rajzol, azt tudom, a sarki szemetesről, már ha az öreg Benre gondol, el tudom képzelni, a digót viszont nem ismerem. Ismernem kéne?
- Egyáltalán nem. Tehát?
- Ez aztán a cifra eset, főnök. Az a kép egy halott csajt ábrázol. Ha a rajz hiteles.
- Betáplálták a gépbe?
- Rick beetette. Azt mondta, tévedés kizárva. És valami olyasmit, hogy karakteres vagy micsoda. Maga tudja mi az?
- Sejtem.
- Szóval az a karakteres kép egy halott csajt ábrázol főnök.
- Konkrétan kit?
- Lidia Di Mayót. Most aztán meglepődött, mi? Persze, szólnom kellett volna, hogy üljön le, vagy kapaszkodjék meg Miért hallgat, főnök? Csak nem esett baja?
Azonkívül, hogy hideg veríték folyt az arcomról, és hogy a szívem úgy vert, mint egy megbolondult légkalapács, egészen jól éreztem magam. Mindazonáltal megfogadtam Denver későn jött tanácsát, és leroskadtam a pamlag végére.
- Mit szarakodik, hadnagy? - ordítottam rá. - Gyerünk tovább!
- Hiszen mondom, főnök. Képzelje, én is majd hanyatt estem a meglepetéstől, amikor kiderült ki a csaj illetve ki volt. Rick csak csodálkozott, hogy sápadoztam. Persze, ez nem érdekli magát
- Momentán nemigen.
- Kezdetben azt hittem, hogy a csaj, azaz Lidia Di Mayo, a Di Mayo fivérek nővére azaz, testvére.
- És nem az?
- Nem. Az unokatestvérük.
- Pontosabban?
- Egészen pontosan nem tudom. Feltehetően a Di Mayo fiúk apja testvérének a lánya. De az is lehet
- Tovább, Denver!
- Most jön a másik hideg zuhany, főnök. A csaj legutoljára újságíró volt, Los Angelesben. A Los Angeles Times munkatársa.
- Mivel foglalkozott? Kábítószerrel?
- Algákkal.
Halvány, egészen távoli lüktetés támadt a halántékom táján. A fülem zúgni kezdett, mintha a falakon túl megindítottak volna egy villanymotort.
- Részletesebben?
- Van a lapnak egy rovata, amely a tengeri élővilággal foglalkozik. Teknősökkel, delfinekkel, cápákkal és egyéb nyalánkságokkal. Ennek volt a rovatvezetője.
- Gondolom, sokat utazott?
- Rengeteget. Ha csak tehette, a tengeren bóklászott. Ezért aztán két házassága is tönkrement. A lényeg mindenesetre az, hogy öt évvel ezelőtt eltűnt.
- Hol?
- Ez az, amit senki nem tud. Az újságnál dolgozó kollégái szerint Délkelet-Ázsiában. Valahol a vietnami partok közelében.
- Eltűnésének körülményei?
- Egyszer csak felszívódott. Ahogy máskor is szokta. Csak most végleg. Annál az újságnál nem olyan a hangulat, főnök, hogy a munkatársak megosztanák egymással gondjukat-bajukat. Eltűnnek, visszajönnek, cikkeket írnak, felveszik érte a pénzt; vannak aztán olyanok, akik soha nem térnek vissza. Ezek közé tartozott Lidia Di Mayo is. Eltűnése után fél évig még vártak az állásával, aztán betöltették valaki mással.
- Jelentették az eltűnését? - kérdeztem teljesen feleslegesen.
- Hogyne. Ma is ott szerepel az Interpol listáján.
Ekkor hirtelen eszembe ötlött valami. Aminek korábban is az eszembe kellett volna jutnia.
- Tudott Lidia Di Mayo valamilyen keleti nyelven?
- Hogyne. Jól beszélt kínaiul és khmerül.
Lassan összeállt bennem a kép. Bár még sok darab hiányzott belőle, mintha kezdett volna kiemelkedni egy alak a háttérből.
- A Di Mayo fivérek és Lidia Di Mayo ismerték egymást? Denver néhány másodpercig hallgatott, aztán szinte láttam, ahogy bizonytalanul megrázza a fejét.
- Ezt nem tudom, főnök. Szerintem ismerniük kellett.
- Miért?
- Mert mert nem tudom. Elvégre rokonok voltak!
- Maga minden unokatestvérét ismeri, Denver?
- Nekem nincs egy sem, főnök!
Olyan büszkén mondta, mintha kitüntetésre jogosító ok lett volna az unokatestvér-hiány.
- Megérkezett a küldemény?
- Meg. Maga honnan tud róla?
- Jamasita felhívott. Van még valami, főnök?
- Egyelőre semmi. Lehet, hogy néhány napon belül személyesen is viszontlátjuk egymást, Mollyt üdvözlöm.
Gyorsan le akartam tenni a kagylót, nehogy Molly szót kapjon, de Denver megakadályozott benne. - Főnök
- Mi van?
- Tényleg jól van? És nincs rám szüksége? Ha akarja azonnal indulok.
- Kösz, Denver - mondtam. - Majd csak elboldogulok magam is. Mindenesetre sokat segített az információival.
Nem is sejtette, milyen sokat. Éppen akkor tettem le a kagylót, amikor José visszatért. Ledobta magát a pamlagra, aztán kivette a zsebéből a pisztolyát.
- Valami komoly?
- Csak kártyázni akartak. Azt mondtam, nem tudok.
- Tudtommal a hazugság bűn.
- A kártyázás nem az?
Belenyúlt a táskájába, kihúzott egy üveg whiskyt és az asztalra tette.
- Mi a helyzet, Franky?
- Sínen vagyunk. Sok mindent látok, sok mindent még nem.
- Tehát?
- Beszéljük meg.
Röviden elmondtam neki, mit végzett Denver. José bólogatott és csak akkor szólalt meg, amikor befejeztem a szöveget.
- Következtetés?
- Hallgasd meg, mire gondolok. Oké?
- Hosszú az éjszaka.
Ittunk egyet, aztán elkezdtem.
- Először is, itt van ez a két Di Mayo. Egyikük a tengeren kutat, másikuk lányokat táncoltat a bárjában. Mit gondolsz, José, mennyit hozhat egy ilyen bár?
- Fogalmam sincs róla. Én csak a templomokhoz értek. Azok egy huncut fillért sem.
- A bár sem jövedelmezhet milliókat. Ahhoz képest viszont Boris Di Mayo jól volt eleresztve.
- Nem lehetne utánaturkálni a vagyonának?
- Amennyire lehet megtesszük. Aztán itt van a testvére. Szerinted ebből a tengeri hajókölcsönzésből jól meg lehet élni?
- Bizonyára.
- Csakhogy alaposan megnézted Di Mayo birtokát? Itt nemcsak a megélésről van szó, hanem a jólélésről. Di Mayo milliomos! Kérdés, honnan szerezte a pénzét?
José elgondolkozva forgatta poharát az ujjai között.
- Nézd, Franky, annyi minden van a tengeren, de legfőképpen a tenger alatt, amiből meg lehet gazdagodni.
- Például micsoda? Mert hogy a hajókölcsönzés nem tesz milliomossá, az biztos.
- Lássuk csak Tenger alatti régészet. Amforák, szobrok, tenger alatti városok, Atlantisz, aranygályák
- Tegyük fel, hogy tíz alkalommal azt csinálta, amit hittek róla. A tizenegyediken azonban valami mást. Minden tizenegyedik alkalommal valami mást csinált.
- A Nancy Thaiok segítségével?
Ez volt a másik, egyelőre megoldhatatlan probléma. José kérdése azonban egyszerre csak megindított bennem valamit. A Nancy Thaiokkal? Miért is ne?
- Tegyük fel - folytattam a töprengést -, hogy a Di Mayo testvéreknek szükségük volt néhány ázsiai lányra. Akiknek nem voltak rokonaik, jól beszéltek bizonyos nyelveket, és nem volt pénzük. Denver szerint az azonos nevű lányok összetartottak. Talán nem veszítették szem elől egymást azután sem, hogy kikerültek a nevelőotthonból. Amikor egyikük ráharapott valamire, és hívta a többit, azok közül néhányan kapva kaptak az alkalmon.
- Eddig rendben is lenne a dolog! Eszerint létezik egy nagy titok, amelyben jelentős szerepet játszanak a Nancy Thaiok. De mi ez a titok, Franky?
Bár még mindig dobolt a fülem a Denverrel folytatott beszélgetéstől, megpróbáltam kisütni valamit.
- Talán kábítószer? - segített José.
- Lehet. Csakhogy akkor már gyanúba kerültek volna a Di Mayók. Márpedig soha, senki nem említette a nevüket kábítószerrel kapcsolatban.
- Talán túlságosan ügyesek vagy óvatosak.
Megráztam a fejem és a whiskyre meredtem.
- Valami azt súgja, José, hogy egészen másról van szó.
- Miről, Franky? Embercsempészetről?
- Egyszer beszéltünk már róla, hogy azok a szerencsétlenek szegények. És különben is a Bevándorlási Hivatal már nem engedékeny. Alig néhány száz a bevándorlási kvóta azóta mióta - Ebben a szempillantásban megjelent előttem a mexikói éjszaka, José, amint a hacienda felé lopakodunk, Maria, a gyereklány a hacienda a hacienda
Arra riadtam fel, hogy José a vállam rázza.
- Rosszul vagy, Franky?
Sápadt lehettem, mint egy kísértet, mert alig leplezett riadalmat láttam az arcán.
Szó nélkül felemeltem a poharam, nagyot húztam belőle, aztán José atya barátságos, barna szemébe néztem.
- José én azt hiszem értek mindent. Irgalmas Isten! Azt hiszem mindent megértettem. José!


A FEKETE ÁRNYÉK


José távozása után engedélyeztem magamnak még egy utolsó whiskyt. Bár néhány aszpirin határozottan jobban esett volna, ellenálltam a kísértésnek, hogy éjnek évadján orvosság után császkáljak. Éppen le akartam feküdni, amikor eszembe jutott Soko. Ha minden igaz, még mindig arra vár, hogy kinyissam a konzervjeit.
Könyékig merültem a táskámban bujkáló konzervnyitó után kutatva, amikor megkopogtatták az ajtót. Mivel úgy éreztem, hogy közeledünk a végkifejlet felé, kezembe vettem a stukkeromat.
Az ajtón azonban nem a murénakutatók, nem is Di Mayo, hanem Maggie Smith osont be. Méregzöld, földet simogató estélyi köpeny volt rajta, némiképpen Katalin cárnő koronázási palástjára emlékeztetve. A leheletvékonyán sminkelt, szabályos babaarc azonban alaposan elütött a markáns arcú Katalinétól.
Bejött a szobámba, megszemlélte a hámló tapétát, a kopott szőnyegeket, és elmosolyodott.
- Lakályos - mondta. - Nincs egy cigarettája?
- Leszoktam róla.
- Mindenről leszokott? Valaki azt mondta nekem, hogy maga dilis. Igaz ez?
- Szemlélet kérdése. Abba a filozófiai kérdéscsoportba tartozik, hogy ki van a ketrecen belül? A majom vagy a látogató?
A ketrec szó hallatára mintha kissé megrebbent volna a szempillája.
- Kinyomozott már valamit?
- Azon igyekszem.
- Hm. Nem lenne kedve kérdőre vonni engem?
- Ezt hogy érti?
Felállt és ledobta magáról a köpenyét. Ami rajta maradt szóra sem volt érdemes. Lerúgta a papucsát és belemászott az ágyamba.
- Egyszer visszautasítottalak - búgta. - Megbántam. Lehetne pótolni valamit?
Kinyújtotta a kezét, és megfogta a csuklóm.
- Mindent bevallok, csak gyere.
Mit tehettem volna? Mentem.


Később újra kinyújtotta a kezét, és tapogatózni kezdett a sötétben.
- Mi a baj?
- Pokolian jólesne egy cigaretta. Tudod, szeretem halmozni az élvezeteket.
Megpróbáltam átmászni rajta.
- Ha csendben maradsz, szerzek egyet.
Elkapta a nyakam és visszarántott maga mellé.
- Hogyisne. Egyelőre nem engedlek. Egyelőre.
Az ezután következő fél órában nem is volt szüksége cigarettára. Később viszont nekem lett volna; ha nem is cigarettára, de legalább aszpirinre.
Sóhajtva felkönyökölt, közelről az arcomba nézett, és mélyet sóhajtott.
- Tudod ki vagyok én, Franky? Van róla bizonyos elképzelésem.
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Én a fekete özvegy vagyok. Felfalom, aki szeretkezett velem. Felfaljalak, Franky?
- Miért tennéd?
- Miért ne tenném? Te belekeveredtél valamibe, amihez semmi közöd. Én mindent megtettem érted. Megpróbáltalak megmenteni; hosszú lenne elmondani, hogyan. Egyetlen módja a menekülésednek, ha összepakolsz és lelépsz.
- Pontosan hogyan?
- Fogod a cuccod és kilépsz az ablakon. A testőrök alszanak.
- Ó, hát nem murénakutatók?
- Ne mókázz, Franky, erre már nincs idő. Megmentem az életed, hogy megtarthassalak magamnak. Túl jó voltál ahhoz, hogy az enyészetnek engedjelek. Nem tudom érted-e mire gondolok?
- Nem egészen.
- Elmagyarázom. Tudod hogy vannak olyan halak, amelyeknek a mája olyan mérget tartalmaz, hogy a kuráre elbújhat mellette?
- Hallottam ilyesmiről.
Egyszerre csak a vakrémület hullámzott át rajtam. Jézusom, csak nem járok Joséval együtt sehova sem vezető tévúton? Felállítottunk egy tetszetős elméletet, és a végén kiderül, hogy semmi köze a valósághoz. Csak nem ezekre az átkozott halakra vadászik Di Mayo?
- Nos, szerettél, Franky, és nagyon jól szerettél. Én felkínálom neked a szabadságot. Kilépsz az ablakon, később leadsz egy jelentést, hogy miért szüntetted be a nyomozást a rókacsapdába lépett lányok ügyében
- És Kígyó?
- Kígyónak nem lesz baja. Nancy Thait pedig már úgysem keltheted életre.
- Melyiket?
- Egyiket sem.
- Aha. És ha nem teszem?
- Beszéltem neked arról a halról, Franky. Itt fekszel mellettem, hallgatom szíved zakatolását, talán egy kicsit szerelmes is vagyok beléd, imádom a szagodat, az izmaidat; ez persze nem akadályoz meg benne, hogy a kezemmel, amelyik a hasadon matat érzed, Franky? Lejjebb ne csúsztassam ide a combodhoz imádlak, Franky, kár hogy nincs időnk Szóval, a kezem középső ujján van egy gyűrű, talán érzed is a nyomását, egy szép, barna fejes pecsétgyűrű. Láttad a kezemen, Franky?
- Láttam - mondtam rosszat sejtve.
- Tudod hogy hívják azt a követ Délkelet-Ázsiában?
- Tigrisszemnek.
- Ó, persze, hiszen te a khmer kultúra kiváló ismerője vagy; ebben azt hiszem hasonlítunk egymásra. Csakhogy van valami, ami elválaszt bennünket. Tudod mi az?
- A törvény - mondtam lassan, és nem mertem megmoccanni.
- Úgy bizony - mondta, megállás nélkül a combomat és az ágyékomat simogatva. - A törvény. Én már kívül állok rajta, hiszen bizonyos értelemben halott vagyok. Akárcsak te. Te is otthagytál valamit abban a koporsóban, amiben eltemettek. Valamit, amit soha többé nem kaphatsz vissza. Az emberbe vetett hitedet. És ha ez így van, akkor mi a törvény? Csak arra jó, hogy futni engedje a bűnösöket. Egyetértesz velem?
- Nem.
- Kár, Franky, nagy kár. Itt az ujjamon a tigrisszemes gyűrű. Egyetlen aprócska mozdulat, és a kő félrecsúszik; kivágódik egy picinyke kés, amelynek a pengéjét ezzel a csúnya méreggel kenték be. Csak egyetlen aprócska mozdulat, és halott vagy, Franky. Egy perc múlva beáll a klinikai halál, két perc múlva bomlani kezd az agyad.
Nem hiszem, hogy ezekben a pillanatokban létezett nálam mozdulatlanabb objektum a világmindenségben.
- Mit akarsz tőlem?
- Tűnj el.
- Kígyó
- Hagyd már a haverodat! Kígyónak nem lesz baja.
- És Di Mayo?
- Mit törölsz vele?
- Oké. Eltűnök.
- Esküszöl?
- Esküszöm, Maggie.
- Hol a stukkerod?
- Az ágy alatt.
- Vedd fel, Franky. De kérlek, ne mocorogj.
Eszem ágában sem volt mocorogni. Felvettem a fegyvert és a kezébe nyomtam.
- Készülj, Franky. Öt percet adok. Ne feledd, megesküdtél. A te fajtád sokat ad a tisztességre!
Kimásztam az ágyból, és hátra sem fordulva öltözködni kezdtem. Egy darabig érdeklődve figyelt; attól féltem, nem akarja követni a példámat. Végül mégiscsak felkászálódott. Rám fogta a revolvert, miközben őszinte bánat ült a szemében.
- Hidd el, Frank, jót akarok neked.
Lenyúltam a cipőmért és megpróbáltam a lábamra ráncigálni.
- Sosem hallottam, hogy a méreg jót tett volna bárkinek is.
Eleresztettem a cipőfűzőm, elkaptam a szőnyeg végét, s a szőnyeget egyszerűen kirántottam a lába alól. Olyan kecsesen repült a levegőben, hogy ha Leonardo da Vinci látta volna, biztosan más úton próbálta volna megoldani a repülés rejtélyét.
Mire magához tért, már az ölemben volt a feje. Szép pár voltunk így együtt; a barázdált arcú, karcsú, magas fickó, és a szép szőke, babaarcú lány, aki szerelmesen a markáns fickó ölében nyugtatja a fejét. A felületes szemlélőt talán megzavarhatta volna, hogy a szőnyeg félig összecsavarodva feküdt a szomszéd sarokban, és egy whiskysüveg is árválkodott az ágy lába mellett, engem azonban nemigen zavartak az ilyen apróságok.
Főleg hogy a stukkerom a kezemben, a tigrisszemes gyűrű pedig az ujjamon volt.
Maggie felemelte a fejét, aztán erejét veszítve visszaejtette az ölembe.
- Dögölj meg - mondta lágyan. - Megígérted, hogy eltakarodsz.
- Valóban? - kérdeztem elgondolkozva. - Kinek is ígértem meg?
- Nekem, te szemétláda!
- Úgy emlékszem, hogy Maggie Smithnek, nem?
- És?
- Te nem vagy Maggie Smith, darling. Dühösen felült, és megtapogatta az oldalát.
- Nem? Akkor ki vagyok?
Édesdeden mosolyogtam, mintha az utolsó, helyes válasz előtt állnék a Los Angeles-i tinédzserrádió népszerű kvíz műsorában.
- Lidia Di Mayo - mondtam elégedetten. - A Los Angeles Times egykori újságírónője. Egyébként algaszakértő. Aki jó öt évvel ezelőtt felszívódott Délkelet-Ázsiában.
Felállt, leporolta a köpenyét, és lebiggyesztett ajakkal végigmustrált.
- Ó, hát te tudod? Nem néztem volna ki belőled. Mosolyogtam. A könyörtelen győztesek mosolyával.
- Én mindent tudok, darling, ami ezzel az üggyel kapcsolatos. Azazhogy majdnem mindent.
Felvette a földről az üveget, megrázta, s amikor látta, hogy kotyog valami az alján, elégedetten a szájához emelte.
- Szart sem tudsz, Franky. És nem is tudod meg soha! Aztán a fejem felé hajította az üveget. Éppen csak el tudtam hajolni előle.


Ami ezután következett, nem jószántamból tettem. Fel akartam deríteni ezt a rohadt ügyet, és féltettem Kígyót. Úgy gondoltam, vannak bizonyos célok, amelyek megkövetelik a keményebb eszközöket.
Elkaptam a fejem az üveg elől.
- Ez volt az utolsó dobásod - mondtam fenyegetőn. - A legeslegutolsó.
Nem láttam félelmet a szemében. Csak a búzavirágszín változott ismét acélszürkére. Elővettem legundorítóbb és általam legvérfagyasztóbbnak tartott mosolyomat.
- Ugyan már, darling!
Ezzel villámgyorsan előrelendült a kezem. Az, amelyikben az ágyról felkapott párnát tartottam. Kíméletlenül az arcába vágtam, aztán előrenyújtott lábammal elhúztam a bokáját. Hanyatt zuhant az ágyra, de még esés közben sem tett le arról, hogy megpróbáljon belém rúgni.
Válaszul elkaptam a felém lendülő lábszárát, felrántottam, s amikor engedelmesen visszadőlt az ágyra, kíméletlenül a gyomrába térdeltem.
Hatvanig számoltam: szép lassan, hogy legyen ideje hozzászokni a halálfélelemhez. A hatvanegyediknél levettem a párnát az arcáról.
Szép, máskor búzavirág-, acélszürke, olykor pedig kobaltkék szemei vörösben játszottak. Szólni egyelőre nem tudott; köhögött, levegőért kapkodott, megpróbált letaszítani magáról.
- Szállj le a térdem fáj Nagyon
Felelet helyett visszatettem a párnát az arcára, és újra kezdtem a számolást. Negyven felé közeledtem, amikor eszeveszett erővel csapott le rám a dobverés. Jönnek, jönnek, jönnek! - üzenték a dobok. - Jönnek a vörös khmerek Jönnek, ölnek, ölnek! Fekete karikák robbantak szét a szemem előtt; testemet a rothadó avarba temetve kúsztam előre a vízmű felé, amelyet bármi áron meg kell mentenem Nem engedhetem, hogy felrobbantsák! Száz kilométeres körzetben minden víz mérgezett, s ha a vízmű felrobban, a gyerekek szomján halnak
Ekkor támadt rám a fickó. Terepszínű sisakban volt; a sisakja elején hatalmas vörös csillag ragyogott. Rám vetette magát: hörgött, fogát csikorgatta, igyekezett széles dzsungelvágó késével elmetszeni a torkom. Én is ordítottam, ahogy a torkomon kifért; előbb Josét, majd Kígyót hívtam. Aztán óriási szerencsémre a fickó alighanem gödörbe léphetett, mert megtántorodott. Felrántottam a lábam, és a gyomrába rúgtam. Fájdalmasan felvisított - mint a kővel talált vízipatkányok a Tonleszap partján -, aztán elejtette a kését. Elkaptam a torkát és szorítottam, szorítottam, miközben nem csitult ajkamon az ordítás A fákat géppisztolysorozatok szaggatták, én pedig éreztem, hogy képtelen vagyok elereszteni a nyakát. Talán egy perce is elmúlt már, hogy ernyedten, kifordult szemekkel lógott a karjaim között, mégsem tudtam abbahagyni a fojtogatást.
Arra riadtam fel, hogy elhallgatnak a sorozatok. Nem hallottam többé a sírást, a sorozatok levél-, és ágszaggató recsegését a lombok között, haldokló ellenfelem vicsorgását, sem a koporsómra hulló göröngyök kopogását. Ismét a motelszobában voltam, Maggie Smith testén térdelve, s úgy szorítottam a nyakát, hogy lila lett tőle a feje, mint egy óriási, gömbölyű, babamosolyú padlizsán.
Rémülten a falnak hajítottam a párnát; éreztem, hogy arcom verejtékben úszik; rázott a hideg, mintha kitört volna rajtam a malária.
Öld meg! - suttogta egy hang, amelyben mintha Jack Lennoxére ismertem volna. - Mire vársz, Cockney, öld meg! Ha engem megöltél, őt is öld meg! Ugye tudod, hogy engem te öltél meg? Ha nem hozod el hozzám a rohadt koporsódat, még ma is élnék.
Maggie mozdulatlanul feküdt; feje lelógott az ágyról. Nehezen, kapkodva szedte a levegőt, de az volt a fő, hogy szedte valahogy.
A csaphoz ugrottam, bevágtam a víz alá egy törülközőt, kirántottam, és a homlokára szorítottam.
Néhány perc kellett hozzá, mire kinyitotta a szemét. Pár pillanatig nem tudta hol van, aztán amikor rájött, félelem helyett megvetés költözött a tekintetébe.
- Ölj meg, Cockney, mire vársz? őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire kemény lesz. Azt hittem beszélni fog, mint a vízfolyás. Gyűlölettel teli arckifejezése azonban semmi jóval sem kecsegtetett.
Nem volt vesztegetni való időm. Gyors, határozott mozdulattal a késemért nyúltam, csíkokra szabdaltam a lepedőt. Szemem sarkából láttam, hogy a gyűlölet és a megvetés lassan a félelemnek adja át a helyét. Mielőtt még megpróbálkozhatott volna valamilyen olcsó kis trükkel, összekötöttem a bokáját az egyik lepedőcsíkkal.
- Mit akarsz, Cockney Ha azt hiszed? Te rohadt állat!
A kezét már nehezebben adta. Begörbített körmökkel az arcomnak esett, szerencsére éppen csak elérte.
Hátrakaptam a fejem, és szorosra kötöttem a csomót. Nem törődtem vele hogy vágja-e a csuklóját, vagy sem.
Teste alá nyúltam, és hasra fektettem. Késem hegyével átszúrtam a tompora tájékán a haragoszöld köpenyt, aztán egyszerűen letéptem róla.
Vigyorogtam, lesepertem róla a köpenymaradványokat, és hátára fordítottam. Láttam, hogy megpróbál az arcomba köpni, de nem sikerült neki.
Kinyújtottam a kezem, rátettem a tenyerem a bőrére, oda, ahol nem is olyan régen az ő keze kalandozott az én testemén.
- Van az ujjamon egy gyűrű - mondtam lágyan. - Úgy hívják a kövét, hogy tigrisszem. El a délkelet-ázsiai tengerek mélyén egy halfajta, amelynek a mérge
- Dögölj meg, Franky!
- Csak egyetlen picinyke nyomás a gyűrű oldalán, a kő félrecsúszik és a penge belevág a bőrödbe, Lidia. Vagy jobban szereted, ha Maggie Smithnek szólítalak? Ahogy óhajtod, darling. Tehát ha a penge beléd oltja a mérget, egy perc múlva beáll a klinikai halál, két perc múlva bomlani kezd az agyad, három perc múlva
Lecsuklott a feje a mellére.
- Elég - suttogta. - Elég, elég, elég!
Elvettem a kezem a combjáról, és leültem mellé az ágy szélére.
- Mi az ábra, Maggie?
- Beszélek.
- Komolyan?
- Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz meghalni. Végül is mit akarsz tőlem?
- Én kérdezek, és te válaszolsz, oké?
Sóhajtott, behunyta a szemét és fájdalmas képpel suttogta.
- Oké. Vesztettem. Eljött a pillanat amire tudat alatt mindig is készültem. Vesztettem, Franky.
- Még nem biztos, Lidia - mondtam, és elvettem a pisztolyom a keze ügyéből. Elvágtam a kötelékeit, felültettem. - Még semmi sem biztos. Nagyon szeretném, ha beszélnél.
- Kérdezz!
- Kezdjük a legelején. Tehát Lidia Di Mayo vagy.
- Honnan tudtad meg?
- Ne feledd, zsaru vagyok.
- Pedig azt hittem, felégettem minden nyomot magam mögött.
- Lerajzoltalak, Lidia, és elküldtem a képed a nyilvántartónak. Rokona vagy a Di Mayo fivéreknek?
- Az unokatestvérük.
- Ők tudják? Illetve tudták?
- Nem, Húsz évvel ezelőtt találkoztunk utoljára egy kerti ünnepélyen. Mindhárman középiskolába jártunk. Később megszakadt köztünk a kapcsolat. Aztán egyszer valaki felhívta a figyelmet a Di Mayók gyanús ügyeire. Ekkor döbbentem rá, hogy az unokatestvéreim. Persze, ez szemernyit sem érdekelt. Újságíró voltam nem izgattak a személyes kapcsolatok. Talán még az anyámat is meghurcoltam volna egy zaftos kis sztori kedvéért.
- Mit nevezel gyanús ügyeknek?
- Természetesen a Di Mayók expedícióit. Valaki megsúgta, a látszat ugyan azt mutatja, hogy Timothy Di Mayo mélytengeri kutatásokhoz szükséges felszerelés kölcsönzésével foglalkozik, a valóságban azonban mással. Embercsempészettel.
- Erre magam is gondoltam, csakhogy nem értem a dolgot. A vietnamiak, khmerek és laosziak szegények. Mivel tudták kifizetni Di Mayót?
Lidia megcsóválta a fejét.
- A Di Mayók nem szegényeket csempésztek, hanem gazdagokat. Hoákat. Tudod kik azok?
- Természetesen. A Vietnamban élő kínaiak.
- Az amerikai hadsereg távozása után a Vietnamban maradt hoákra rossz napok köszöntöttek. A kommunista kormány őket tette felelőssé az ország gazdasági bajaiért, ráadásul ahogy kiéleződött a helyzet Kínával, a hoák lettek a bűnbakok mindenért. Államosították őket, elkobozták a vagyonukat, sokukat börtönbe vagy lágerba zárták Egy részük azonban elrejtette a vagyonát. Valutát, aranyat, elefántcsontot, régiséget. Ming-kori porcelánokat, régi selymeket, szobrokat. Ezekre vadászott a két Di Mayo.
- Hihetetlennek tűnik
- A dolog természetesen nem úgy kezdődött, hogy a Di Mayók beutaztak Vietnamba és az utcasarkokon hirdették a hoáknak a nagy lehetőséget. Pontosan nem tudom, ki adta a tippet a hoák kimentésére. Talán valamelyikük rokona kereste meg Timothyt, akiről tudta, hogy gyakran megfordul a vietnami partok közelében. Sok pénzt ajánlott neki, ha becsempészi testvérét az Államokba Ahova egyre kevesebb ázsiait engednek be. A Vietnam-sokk elmúlt, Franky, a háború a múlté, a Bevándorlási Hivatal szigorú kvótát állapított meg. A hoák közül csak kevesen kerülhetnek Amerikába, még akkor is, ha sikerül elhagyniuk Vietnamot, így kezdődhetett az üzlet.
Nagyjából sejtettem, mi következik ezek után. Hiszen nem is olyan régen rájöttem, mi van az események mélyén. A mexikói hacienda, a gyereklány és a halottak segítettek hozzá a nagy felismeréshez.
- A két Di Mayo elhatározta, rááll a hoákra. Elrejtett vagyonuk fejében bejuttatják őket az Államokba. Ne feledd, a hoák nagyon gazdagok. Egyetlen család akár ötvenezer dollárt is fizethetett Di Mayóéknak az üzletért. A felbecsülhetetlen értékű műkincsekről nem is beszélve. Tudod, mi az értéke egy Ming-kori vázának? Pénzben ki sem fejezhető. Ezek az emberek viszont menekülni akartak Vietnamból. Mindenáron. Még azon az áron is, hogy vagyonuk egy részét rá kell áldozniuk a menekülésre.
- Gondolom, a többit magukkal vitték.
- Én biztosan tudom, Franky!
- Hogy került kapcsolatba a két Di Mayo a hoákkal?
- Úgy gondolom, kialakítottak Vietnamban egy földalatti szervezetet.
- A Nancy Thaiokból?
- Bravó, Mr. Cockney. Sosem hittem volna, hogy egy zsaru ennyire okos legyen. Nem voltál véletlenül azelőtt
- Ebből elég! Mit tudsz a Nancy Thaiokról?
- Ez is legendás nyomozásom eredményei közé tartozik. Bár nem beszéltem erről Di Mayóval, úgy gondolom, hogy Boris agyában fogamzott meg a gondolat. Boris Di Mayo ugyanis előszeretettel foglalkoztatott ázsiai táncosnőket a bárjában. Minden valószínűség szerint Nancy Thai, azaz egy Nancy Thai, véletlenül került be hozzá. Di Mayo szokás szerint lefeküdt vele, s kikérdezgette, honnan jött, kik a szülei - ahogy ilyenkor szokás.
- Nem is sejtettem, hogy ez a szokás - mondtam. - Adandó alkalommal én is kikérdezgetlek.
- Nem lesz több adandó alkalom - mondta keményen. - Soha, soha. De folytatom. Nancy Thai elmondta Di Mayónak, hogyan került Amerikába, hol nevelkedett; beszélt a furcsa intézeti névadásról, s arról - ez igen fontos, Frank! -, hogy a thai lányok valamennyien jól beszéltek vietül is. Megtanulták vietnami társaiktól. És még valamit. Az intézetben tudatosan törekedtek rá, hogy a lányok ne felejtsék el az anyanyelvüket, thai és viet nyelvű tanárokat alkalmaztak
- Ugyan miért?
- Titkos forrásokból támogatták az akciót, Frank. Nyilván valakik, valahol arra gondoltak, hogy a vietnami kommunizmus bukása után ezeket a lányokat jól felhasználhatják az újabb amerikai behatolás előkészítésére. Egyszóval, a Nancy Thaiok jól beszélték a vietnami nyelvet is. Boris Di Mayo felismerte a bennük rejlő óriási lehetőséget. Nem tudom világos-e, amit mondok, Frank? A Di Mayók már korábban is megkezdték volna a hoák külföldre csempészését, csakhogy nem volt könnyű dolog kapcsolatba kerülni velük. Nem olyan egyszerű egy amerikainak bekerülni Vietnamba, még turistaként sem. És ha be is kerül aligha építhet ki kapcsolatot vietnamiakkal. Vietnami nem keresheti fel a szállodájában, külföldi nem látogathat el egy vietnami lakásába, utcán nemigen mutatkozhat vele anélkül, hogy percek múltán kérdőre ne vonják. A kapcsolat építéséhez ázsiaiakra volt szükség, akik beszélték a nyelvet, nem feltűnők, ugyanakkor nem vietnami állampolgárok. Ha bajba kerülnek, kimenthetők az országból. S a thai lányoknál jobbat nem is találhattak volna a Di Mayók.
- Miért éppen lányok kellettek nekik?
- Elvileg férfiak is szóba jöhettek volna, de nem volt rájuk szükség. A lányok állást vállaltak erre-arra, Di Mayo hívó szavára azonban bármikor készek voltak egy vietnami bevetésre. Akár hivatalosan, akár illegálisan bejutottak az országba, s felvették a kapcsolatot a hoákkal. Megszervezték az akciót, aztán egy ködös éjszakán elindultak a csónakok Di Mayóék kutatóhajói felé. S a menekülők batyui között ott rejtőzött a készpénz, az arany, az elefántcsont és a műkincsek, amikkel új életet akartak kezdeni Amerikában.
- Hogy kerül a ügybe Kígyó?
- Az a helyzet, Frank Jaj, itt vannak, Franky! Segíts segíts!
Ostoba voltam, hogy korábban nem fordultam hátra.
Akkor kellett volna, amikor megpillantottam a félelem előszikráját a szemében. A rettenetes erejű ütés, amely a tarkómat érte, leküldött a földre. Múló öntudatom még az agyamba véste, hogy felgyullad felettem egy forrasztópisztoly lángja, a kék sugár megperzseli a hajam, s úgy tűnt, mintha zümmögő méhek húztak volna el a fülem mellett.
Arra riadtam, hogy éles fogak harapnak a lábujjamba. Nem tudom meddig fekhettem a padlón; néhány percnél tovább semmi esetre sem. A berendezés lángokban állt, nehéz füst ülte meg a szobát. Az égő ágy lángjai a lábamat nyalogatták. Nem is emlékszem rá, hogy pattantam fel, ragadtam meg a revolveremet, rohantam az ajtó felé. Ott aztán megfordultam, s miután a táskámat kidobtam a folyosóra, visszatántorogtam az ágyon fekvő Maggie-ért.
Maggie-nek azonban csak fej nélküli teste hevert az ágyon. Az ágynemű darabjai vértengerben áztak, amelyet lassan beterített a nyúlós, rossz szagú füst.
Térdre estem a vértócsában, s lázas igyekezettel értelmetlen szavakat mormolva megpróbáltam megkeresni a lány fejét. Fellebbentettem a vértől síkos paplant, a nagypárnát, még az ágy alá is benéztem, de nem találtam sehol.
Valahol sziréna szólt, rohanó lábak dobogása hangzott, Di Mayo üvöltését hallottam, egy vékony, karcsú alak röppent el előttem, japánul kiáltozott valamit, aztán éreztem, hogy José átkarolja a vállam és kivonszol a szobából.
A folyosó padlóján térdeltem, és fuldokló köhögés rázott, amikor Di Mayo fölém hajolt.
- Mi történt, Cockney? Mi történt?
- Me göl ték - köhögtem. - Megöl ték.
- Kik?
- A Fűrészkezű. Lefűrészelte a fejét.
- Irgalmas Isten!
Amikor kiköhögtem magam, gonoszul felnéztem rá.
- Azt remélem tudja, hogy maga is így végzi?
Vicsorgott, mint a sarokba szorított farkas.
- Majd meglátjuk, Cockney! Szemet szemért, fogat fogért! Elpusztítom őket előbb, mint ők elkaphatnának engem.
Szavait mintegy aláhúzva felbukkant az árnyékból a két "murénakutató" is, egy-egy géppisztollyal a kezében.
- Álljon csak a falhoz, Cockney!
Engedelmesen odaálltam, jobban mondva odarogyadoztam.
Ned Burton keze szakavatottan végigsiklott rajtam: kíváncsi lettem volna rá, a murénákat is ilyen alapos igyekezettel taperolja-e.
- Csak a stukkerja, főnök!
- Vegye el! Gyerünk, Cockney!
Felvettem a táskámat a padlóról, és követni próbáltam. Lábam mindegyre megbicsaklott; a másik murénakutatónak kellett a hónom alá nyúlnia, hogy talpon maradhassak, így is előbb a vállára, majd a mellkasára borultam; fejem a nyakába csuklóit, mintha szerelmet akarnék vallani neki.
Undorodva felhúzta az orrát és eltolt magától.
- Hé! Viselkedjék rendesen, Cockney! Hallja, Mr. Di Mayo? Itt vannak a tűzoltók.
- Gyerünk! A hátulsó lépcső felé!
Megragadta a könyököm és előre lökdösött. Én pedig hálát adtam magamban Premcsandnak, a bangkoki zsebtolvajnak, aki néhány dollárért, valamint merő szimpátiából beavatott a zsebtolvajlás rejtelmeibe. Amíg ugyanis a murénakutató mellén pihentem, kibányásztam hóna alatti tokjából a revolverét, és a kabátom ujjába rejtettem.
Igaz, hogy ő is elvette az enyémet; így legalább kvittek voltunk.
Stukkert cseréltünk.


Már az udvarban álltunk, a parkoló mellett, utat adva a szirénázó tűzoltókocsiknak, amikor Di Mayo idegesen felkiáltott.
- Hol a japán tyúk? Azonnal kerítsék elő!
Elégedetten láttam, hogy szobám ablakából fenyegető lángnyelvek csapnak a levegőbe, aztán egy sisakos fej bukkant elő a füstből, leordított valamit a parkolóban topogó társainak.
Di Mayo tenyerébe temette az arcát, aztán dühösen a földbe rúgott.
- Ennyi idő alatt már meg is ölhette volna!
A velünk maradt murénakutató a kocsihoz lökdösött. Kinyitotta az ajtót és betaszított.
- Jobb lesz, ha befogod a pofád - mondta, és géppisztolya csövével megkocogtatta az ablakot. - Ne kelljen huzatot cserélni, mint korábban!
Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy megértsem, miért kellett áthúzatni az üléseket korábban.
- A csomagom?
- Arra már nem lesz szüksége, Cockney - mondta kedvesen. - Ebben a ruhában sétál át a másvilágra. Hova tegyük a csajt, Mr. Di Mayo?
Hangos szirénaharsogás közepette újabb és újabb tűzoltókocsik érkeztek a motelhez.
Di Mayo kikapta égő cigarettáját a szájából, és széles mozdulattal a földhöz csapta.
- Gyerünk!
Ebben a szempillantásban bukkant fel a hátulsó lépcsőnél a másik murénakutató és Soko. A lány visítozott, előbb az ajtókeretbe, majd a lépcsőfeljáró kapaszkodójába markolt.
- Nem! Nem! Nem megyek sehova! Nem megyek magával Itt akarok maradni!
A murénakutató lágy mozdulattal a lány hajába markolt és előre rántotta. Soko felemelkedett a levegőbe, majd térdre esve a kocsi mellett landolt. Maszatos képén könnycseppek gördültek végig, ahogy összekulcsolt kézzel Di Mayóhoz fordult.
- Kérem, misztel Kérem szépen. Itt szeretnék maradni
- Eddig azt hittem, a navaho rezervátum mellett van dolga.
- Nagyon nagy tisztelettel kérem, misztel, szíveskedjék engem itt hagyni. Én mentem a folyosón, csak konzervnyitót akartam, és akkor jött velem szemben a folyosón az az ember akinek fűrész volt a keze és a nyakamhoz tette a fűrészt, és azt mondta, ha veled megyek, levágja a fejem. Én nem akarok veled menni. Mindjárt itt a rendőrség és én elmondom
- A rohadt életbe, Jonathan, ne szarakodjék annyit! Jonathan felrántotta a lányt, kinyitotta a másik kocsi ajtaját, és betaszította José mellé.
- Ha megmoccansz, szitává lőlek!
Soko ugyanabban a pácban ült, mint én. Mivel Jonathan bevágta az ajtót, nem hallottam tovább a zokogását.
- Maga, Jonathan, hátraül a japán nő és José atya mellé Majd meglátjuk, mit csinálunk velük. Cockney velem marad. Gyerünk, mozgás, mielőtt a zsaruk felfedeznének bennünket!
Előreült a vörös hajú mellé, és elégedetten a kormányra csapott.
- Gyerünk ahhoz a szaros indiánhoz!
A kerekek felsivítottak, ahogy a vörös gázt adott.
Éppen akkor fordultunk ki a parkolóból, amikor a villogó rendőrautók feltűntek az országút kanyarulatában.


Di Mayo megfordult, rám vigyorgott és megveregette a karom.
- Ezt megúsztuk, Cockney. Szegény Maggie Igaz is mit hazudozott magának rólam, mi?
- Csak az igazságot mondta - dünnyögtem mogorván.
- Az igazságot? Jó vicc! Honnan az ördögből tudhatta volna, mi az igazság?
- Az ön unokatestvére volt, Di Mayo.
Di Mayo rám meresztette a szemét, aztán felkacagott. Egyáltalán nem tűnt hamisnak vagy mesterkéltnek a nevetése.
- Magának elment az esze a rémülettől, Cockney. Maggie Smith az unokatestvérem? Honnan veszi ezt az ostobaságot?
- Tőle.
- Az a nő megbuggyant, ha ezt mondta.
- Mond az a név magának valamit, hogy Lidia Di Mayo?
- Hoogyan? Lidia? Hogy a szentségbe?
- Ő Lidia Di Mayo volt. Az unokatestvére.
Di Mayo elfehéredett: attól tartottam, rosszul lesz.
- Lidia? Úristen!
- Lidia Di Mayo újságíró lett, Timothy. Furcsa módon őt is Délkelet-Ázsia érdekelte, mint önt és a testvérét. Algákra és más tengeri herkentyűkre specializálta magát.
- Lidia!
- Említette, hogy utoljára valami kerti bulin találkoztak.
- Még odaát, Connecticutban. Te jó szagú ég, hogy akadt rám ennyi idő után?
- Ezt magának jobban kellene tudnia. Lidia meglehetősen sokat csellengett arrafelé, amerre ön és az öccse, nyilván feltűnt neki valami. Aztán elkezdett maguk után szaglászni. És egy fikarcnyit sem érdekelte, hogy maguk unokatestvérek. Lidia Di Mayo szagot kapott, és elhatározta: rokoni kapcsolatok ide vagy oda, lebuktatja magukat.
- Ó, a rohadék!
- Nagyobb tisztelettel beszélhetne a halottakról, Timothy!
- Hát ha így volt, ahogy maga mondja, úgy kellett neki.
- Egyáltalán, hogy került önhöz?
- Jelentkezett. Felvettem. Szükségem volt valakire, aki rendben tartja az ügyeimet Mire jött rá Maggie, azaz Lidia?
- Rájött, hogy mivel foglalkozik maga és a testvére. Hogy hoákat csempésznek az Államokba, busás fizetség fejében. Ebből van a maga vagyona, Di Mayo. Az elefántcsontból és a Ming-kori vázákból!
- Na és? - csattant fel idegesen. - Én csak segítek nekik, hogy ott hagyhassák Vietnamot. Természetesen megfizettetem velük a költségeimet. Ez így fair, nem gondolja?
Tudatában voltam, hogy Di Mayo magában már halálra ítélt. És ki is fog nyírni, ha nem vigyázok. Nincs tehát értelme elhallgatni előtte, amit tudok.
- Csakhogy a maga hoái soha nem érkeztek meg az Államokba, Tim. Amikor kapcsolatba kerültem ezzel a rohadt üggyel, az izgatott leginkább, miért csonkítják meg a lányokat, és miért szegeznek ketrecet a lábukra. Ez így első hallásra rendben lévőnek is látszik, hiszen mindenkit izgatott volna a válasz. Csakhogy nekem hosszú rendőrségi tapasztalat áll a hátam mögött. És pontosan tudom, mi motiválja az ilyen csonkításos gyilkosságokat: vagy nemi aberráció, vagy bosszú. Először tehát az első lehetőséget vettem figyelembe. Kiderült, hogy az áldozatokat nem erőszakolták meg; semmi olyan nyomot nem találtunk, amely szexuális eltévelyedésre utalt volna. És a ketrec a levágott lábon! Tudtam, hogy jelentenie kell valamit. Valami olyat, amely múltban végbement szörnyű eseményekre utal. Jó, tudom, kissé ködös, amit mondok, de nekem is ködös volt. Egyben azonban biztos voltam: Nancy Thai elkövetett valamit, aminek következtében valakik, talán maguk a gyilkosok elveszítették a végtagjukat vagy végtagjaikat, s az elvesztés körülményei valamilyen módon összefonódnak egy vasból hegesztett kalitkával vagy ketreccel. Elkezdtem hát keresni, és meg is találtam. Tudja hol?
- Na, hol?
- Az öccse mulatójában.
- Ez lehetetlen!
- Mikor volt utoljára az öccse bárjában, Mr. Di Mayo?
- Soha.
- Nos, ott is található egy, a maga kalitkái közül.
- A francba is, az a hülye!
- Nincs értelme, Tim. A halottak nem védekezhetnek. Boris ellopott egyet a maga féltve őrzött kalitkái közül, a bárjába vitette, s ott a kalitka segítségével előadtak egy számot, amelynek azonban semmi köze nem volt a maguk közös kis bulijához.
Ahhoz viszont elég volt, hogy engem megkeverjen. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy a gyilkosságoknak azzal a ketreccel kell összefüggésben állniuk. Csak amikor Borist is meggyilkolták kezdtem revideálni az álláspontomat. Hátha ez a ketrec csak arra jó, hogy elvonja a figyelmet valakiről. Ekkor gondoltam arra, hogy mivel jó és friss szemre van szükségem, elmegyek a barátomért Mexikóba. De mielőtt még ecsetelni kezdeném Mexikói kalandjainkat, szíves engedelmével, visszatérnék a hoákra. Játszott velük valaha is tisztességesen, Timothy?
Di Mayo hallgatott, megrezzent a válla, s amikor visszafordult felém, jeges volt az arca, mintha márvánnyá dermedt volna.
- Nem volt rá módom.
- Miért nem?
- Akár hiszi, akár nem, tisztességesnek szántam az üzletet. Valaki felhívta a figyelmemet, mekkora lehetőség rejlik a hoákkal való foglalatosságban. Azok a szerencsétlen hülyék mindenüket odaadják, csakhogy az Államokba kerüljenek. Tudja, Cockney, mi az a minden?
- Sejtem.
- Nem sejt maga semmit! Ha megerőlteti magát és az Ezeregyéjszaka kincseit idézi maga elé, az is csak olcsó, utcai kollekció ahhoz képest, amit a hoáktól be lehet gyűjteni És én nem akartam kihagyni a nagy lehetőséget! Dollármilliókról van szó, Cockney, sok-sok millióról!
- Csakhogy, mielőtt beindult volna az üzlete, belerondított valaki! Alig hogy megszervezte a Nancy Thaiokból kialakított hálózatát, a Bevándorlási Hivatal felébredt a Vietnam elvesztése felett érzett engedékeny gyászából, és radikálisan korlátozta a befogadható vietnamiak számát. Veszélyeztetve ezzel a maga mesésnek látszó üzletét.
- Pontosan ügy történt, ahogy mondja.
- Maga viszont nem akart lemondani a pénzről.
- Nem én!
- Ezért aztán tovább folytatta a szervezést. Mintha mi sem történt volna. A Nancy Thaiok felhajtották a lelépni kívánó hoákat, beszedték a menekülés árát, és biztosították őket, hogy nyugodtan a hajóra hozhatják legbecsesebb értéktárgyaikat; ön garanciát vállal értük.
- Nem hallgatódzott maga valahol, Cockney?
- Tudja hogyan jöttem rá erre a szörnyűségre, Di Mayo? Egészen véletlenül találkoztam valakivel, aki a maga árnyéka is lehetne. Úgy hívják hogy Pedro Morales.
- Nem ismerem.
- Dehogynem. Ő volt annak a haciendának a tulajdonosa, ahonnan kimentett bennünket.
- Jó ég!
- Pedro Morales ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint ön. Megígérte sok-sok menekülőnek, hogy átjuttatja a határon, amikor aztán befuccsolt a dolog, egyszerűen megölte őket. Sokáig nem tudtam elképzelni, mi szárad a maga lelkén, Timothy Di Mayo. Aztán rájöttem. Megszervezték a hoák menekülését, felvették őket a maga "kutatóhajójára", majd egyszerűen megölték és a tengerbe hajították őket. Így volt?
- Nagyjából ez a lényege.
Száraz, érzelemmentes volt a hangja, mint aki rég túl van már minden sajnálaton.
- Hányat öltek meg?
- Nancy Thai volt a könyvelő. Az én Nancy Thai-om. Ő vezette az adatokat.
- Miss Maggie?
- Azt hittem semmiről sem tud. Én semmit nem mondtam el neki.
- Hogyan végeztek velük?
- Nézze nem volt más lehetőségem. Amerika nem fogadta be őket, Tajvan is csak korlátozottan, ráadásul nem is igen akartak Tajvanra menni. Tennem kellett velük valamit.
- Hogy csinálta?
Elgondolkodott, majd megvonta a vállát.
- Nancyé volt az ötlet. Felvettük őket a fedélzetre, ahol megőrzésre átadták a cuccaikat. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy vietnami vizeken vagyunk, bármelyik pillanatban felbukkanhat egy vietnami naszád, és kérdőre vonhat bennünket. Többnyire volt papírunk a vietnami hatóságoktól, hiszen tengeri kutatás ürügyén jó előre megkértük. Ezen a téren valóban nem akartam kockázatot vállalni. Még csak az hiányzott volna, hogy egy naszád a fenékre küldjön bennünket.
- A papírjaik tehát rendben voltak
- Természetesen. Mindazonáltal felhívtam utasaink figyelmét ha vietnami hajó bukkanna fel a környéken, megfelelő óvintézkedésekre lesz szükségünk.
- És a hajó rendszerint felbukkant.
- Fel.
- A maga hajója, mi?
- Ez is a terv része volt. A hajó felbukkant, én pedig elrendeltem a szükségállapotot.
- Ez mit jelentett?
- Nem sejti?
- De sejtem. Ön azonban biztosan tudja.
- Nem szívesen beszélek erről, Cockney. Nem vagyok született gyilkos. De ezekre az emberekre senkinek sem volt szüksége. Sem Amerikának, sem Vietnamnak, de még Kínának sem. Úgyis túlnépesedett a világ, Cockney. Mi szükség van a felesleges emberekre, akik ráadásul ki tudja honnan szerezték a gazdagságukat? Lehet, hogy gonosz emberek voltak; kizsákmányolok, rablók, gyilkosok.
- És maga hivatott arra, hogy ítéljen az ügyükben?
- Én csak a lelkiismeretemet próbálom megnyugtatni.
- Ahogy látom, közel sem teljes sikerrel.
- Azt hiszem, halálomig érzek majd egy kis lelkifurdalást. De ki fogom bírni. Az emberiség jelentős része állandó lelkifurdalással él.
- Ott hagyta abba, hogy feltűnt a vietnami cirkáló.
- Ekkor életbe lépett a rendkívüli állapot. Mivel a tengerben annyi a cápa arrafelé, hogy egymást verik az uszonyaikkal leeresztettem néhány ketrecet, amelyben akkor dolgoznak a szerelők, vagy operatőrök, ha cápaveszély fenyeget.
- Azokra a ketrecekre gondol, amelyek a raktárában vannak egymásra tornyozva?
- Természetesen. Már amikor a fedélzetre vettem a hoákat elmagyaráztam, hogy veszély esetén mi a teendő. Mindenki kap egy légzőkészüléket, uszonyt, levegőtartályt a hátára - természetesen a gyerekek is -, beszállnak egy ketrecbe, s én leeresztem őket a tenger alá. Amikor az őrhajó távozik, felhúzom a ketreceket, így elkerülhetik a lebukást. Jó ötletnek tűnik, nem?
- És azok a szerencsétlen hoák bevették?
- Miért ne vették volna be? Persze előbb le kellett győznöm a félelmüket. Sokan közülük még úszni sem tudtak. Őket a többiek tartották.
- Kicsit vártunk aztán elhúztuk a ketrec egyik oldalát. Egy felülről irányítható szerkezet segítségével.
- A hoák pedig kisodródtak a ketrecből
- Többségükben igen.
- És felfalták őket a cápák. Később azokat is, akik a vasakba kapaszkodtak. A cápák értük mentek. Maguk pedig bizonyos idő múlva felvontatták a ketreceket és számba vették a halottak értéktárgyait.
Hallgatott, a mellettünk futó fényeket bámulva.
- Soha nem bukkantak fel emberek a hajó mellett?
- Általában éjszaka dolgoztunk. Persze volt amikor kiáltásokat hallottunk, de nem sokáig. Igen sok arrafelé a cápa.
Az lett volna a természetes, ha rosszullét környékez, kiver a víz, vagy ismét hallom a dobolást a halántékomon. Egyelőre azonban nem éreztem semmit. Magam is meglepődtem, hogy milyen tárgyilagos higgadtsággal regisztrálom az eseményeket. Mintha csak egy forgatandó film szövegkönyvéről beszélgetnénk.
- Miért kellett ez az egész? Nem lett volna egyszerűbb a tengerbe lökdösniük őket?
Megvonta a vállát és keserűen elmosolyodott.
- Tudom, hogy nem hisz nekem, és ehhez meg is van minden joga, de nem akartam hogy tudják, mi vár rájuk. Könnyebb gyanútlanul meghalni. Azonkívül, nem akartam azt sem, hogy híre terjedjen a dolognak.
- Híre terjedjen?
- Nézze, Cockney, senki sem dolgozik százszázalékos biztonsággal; még az Isten sem. Számolnom kellett vele, hogy valaki, valamikor megúszhatja. Valaki nem kell a cápáknak vagy Buddha a tenyerére veszi és kisegíti a partra. Ha híre menne, hogy közönséges gyilkos vagyok vége az üzletnek, ráadásul a vietnamiak elkapnának, és engem hajítanának a cápák közé. Ezért balesetet kellett imitálnom. Azok ott lent, végül is nem tudhatták mi történt velük. Azt is hihették, hogy az újra meg újra rájuk rohanó cápák támadásától nyílott ki a ketrec. Érti már? Ha valaki meg is ússza, legyen meggyőződve róla, hogy véletlen baleset történt. Az pedig bőven akad arrafelé. Mit gondol, a csónakokon menekülő szerencsétlen, éhező parasztok hány százaléka jut révbe? Jó ha tíz. A többieket ugyancsak megeszik a cápák, vagy éhségükben egymást zabálják fel. Arrafelé nem újság az ilyesmi. Egyszóval, nem akartam rontani az üzletemet. Hadd higgyék csak, hogy az én üzemem viszonylag biztonságosan működik.
- Azért mégiscsak beleköpött valaki a levesébe - mondtam elégedetten.
- Az a bizonyos hibaszázalék, amiről beszéltem. Senki sem tökéletes, Cockney. Talán mégsem ezt a módszert kellett volna alkalmaznom. Ki tudja? Mindenesetre néhányan megmenekültek a cápák fogaitól.
- Megcsonkítva, megnyomorítva
- Nézze, Cockney, ha most azt hiszi, hogy elérzékenyülök vagy bűntudattól hajtva feladom magam az első rendőrőrszobán, téved. Úgy fogom fel a dolgot mint üzemi balesetet. Mi várt volna ezekre az emberekre, ha Vietnamban maradnak? Lassú, kínkeserves éhhalál. Ezóta már boldogok odaát: hiszen ők maguk állítják, hogy a haláluk után bekerülnek valami paradicsomba, amely különben hasonlít a miénkre. Mit számít ebben a nagy vállalkozásban, hogy akadtak néhányan, akik valahogy megúszták bár őszintén szólva érthetetlen, hogyan sikerült nekik. Mindenesetre a cápák azért alapos munkát végeztek. Megráztam a fejem, és rosszindulatúan rámosolyogtam.
- Maga elkeni a dolgot, Di Mayo. Nem akar arra gondolni, amire gondolnia kellene!
Csak ekkor vettem észre, hogy borsónyi izzadságcseppek ragyognak a homlokán és gördülnek le az orra mellett az állára.
- Mire, az ég szerelmére?
- Arra, hogy akik megmenekültek a cápák fogaitól, bosszút esküdtek maga ellen.
- Ki ijed meg néhány nyomorék, vietnami hoától?
- Ezek az emberek - folytattam zavartalanul - elveszítették fél lábukat, fél karjukat, fél arcukat, és mégis élnek. Rájöttek, hogy a ketrec nem véletlenül nyílott ki. És nem felejtenek, Di Mayo! Ezek éppen olyan sorsot szánnak magának, mint amilyet maga szánt nekik.
- Csak próbálják meg! Hamar kiderül, melyikünk az erősebb.
Az izzadságcseppek, látszólagos magabiztossága ellenére is megszaporodtak a homlokán.
- Nagyon jól tudja, Timothy, hogy ezek az emberek nincsenek egyedül. Valaki felkarolta őket. Valaki megszervezte őket, hogy öljék meg önt és a Nancy Thaiokat. Öljenek meg mindenkit, aki felelős azért, ami a vietnami vizeken történt.
- Kicsoda?
- A Fekete Árnyék.
- Az ki?
Állati félelem ült a szemében. Nem törődtem vele, hogy immár ömlik az izzadság a homlokáról, részletesen elmeséltem neki Nancy Thai - az ő alkalmazásában álló Nancy Thai - halálát. Hogy valaki, egy fekete árnyék, irányította a háttérből az akciót.
- Gondolja hogy Maggie-t azaz Lídiát is az ő utasítására ölték meg?
- Nem tudom. De egyben biztos vagyok: nem lesz könnyű dolga Fűrészkezűvel és Hegesztőpisztoly-kezűvel és a háttérben ott áll a Fekete Árnyék!
Di Mayo a levegőbe bámult, és nem szólt többé. Gondolatai a Fekete Árnyék körül jártak.
Hátradőltem az ülésen, lehunytam a szemem és számbavettem, kikre számíthatok az elkövetkező órák során.
A Fekete Árnyék, sajnos, nem volt közöttük.


KÍGYÓ


Hasas, fekete felhők húztak el a navaho rezervátum felett. A szél feltámadt és végigsüvített a gyéren lakott pusztán. A felhők közül kikandikáló halványlila csíkok a közeledő hajnalt hirdették. Bármennyire is igyekeztem, hogy jobb kedvre derüljek tőlük, nem akart sikerülni. A navaho rezervátumban fúvó hideg szél mindig elvette az életkedvemet.
Kígyó kétszintes faháza a falu szélén állt; kissé elkülönülve a többi háztól. Földszintjén, a tollkorona-kereskedés kirakatában halvány villanykörte pislákolt, mintha vásárlásra akarta volna csábítani az arra tévedő, kelletlen, éjszakai részegeket.
Di Mayo letekerte az ablakot, és kibámult a nedves reménytelenségbe.
- Melyik a háza?
Mutattam hogy melyik. Timothy megtörölgette a homlokát kockás zsebkendőjével, aztán a sötétségben ázó házak sorára mutatott.
- Lakik ezekben valaki?
Úgy gondoltam, ideje megkezdem a lélektani hadviselést
- Általában igen.
Di Mayo előrántotta a pisztolyát, és az oldalamba nyomta.
- Ha hintába tett, Cockney, saját kezemmel pumpálom tele ólommal.
- Hogy érti azt, hogy hintába tettem?
- Maga azt ígérte, hogy találkozhatom az őrült haverjával, Kis Zöld Kígyóval.
Felemeltem az ujjam és megálljt intettem.
- Először is, én nem ígértem semmit. Ezt verje ki a fejéből. Én csak annyit mondtam, hogy Kígyóhoz jövök, mert szüksége van rám. Megölték a barátnőjét és alkalmazottját: Nancy Thait. Erre maga rám akaszkodott, hogy ez esetben beszáll a buliba. Én többször is figyelmeztettem
- Fogja be a száját! Tudja maga jól, hogy miért jöttem ide.
- Természetesen - biccentettem. - Le akar számolni velük. A nyomorékokkal, és a Fekete Árnyékkal. Ezért ragadt rám, mint a kutyára a bogáncs.
Elégedetten elvigyorodott és eltüntette a pisztolyát.
- Örülök, hogy rájött, nagyokos. Remélem nem hitte, hogy a két szép szeméért lettem volna hajlandó letenni az óvadékot Mexikóban. Amikor megtalálták Nancy Thait a szeméttelepen, aztán megölték Borist, tudtam hogy megindult ellenünk a keresztes hadjárat. Lelkem mélyén mindig is sejtettem, hogy egyszer be kell következnie. Ennek is az a hülye Boris az oka!
- Az öccse?
- Igen, igen. Ő Boris, az öcsém. Az övé volt az az idióta ötlet a ketreccel, és a könnyűbúvár-öltözékekkel. Mindig is imádta a színjátékokat. Gyerekkorunk legszebb éveit azzal töltötte, hogy egy fáskamrában színjátszókört szervezett a többi, hozzá hasonló tökkelütöttnek. Ha több esze lett volna, rendezőnek kellett volna lennie Ezért vette azt a rohadt bárt is! Imádta, hogy parancsolgathatott a tyúkoknak, hogy megrendezhette szánalmas kis jeleneteiket. Ő a nagy művész! Aztán, amikor összehoztuk azt a kis bulit rám szállt, mint légy a mézre. Addig szívta a vérem, amíg bele nem mentem ebbe az ostoba játékba. Akkor kellett volna az asztalra csapnom és ráordítanom, hogy nem! Meg kellett volna mérgeznem az egész pereputtyot, ahelyett, hogy búvárosdit játszadoztam velük. Most aztán itt az eredmény! Ráfizetett a marhaságaira. És ha nem vigyázok, én is ráfizethetek. De vigyázni fogok Megígérem magának Cockney, hogy nagyon fogok vigyázni. Nem szeretném ha túlélne. - Nagyot nyelt, aztán dühösen az ülésre vágott. - Ha nincs ez a szarakodás a hoákkal, nem maradt volna szemtanú sem! Amikor értesültem róla, hogy Nancy Thai és az öcsém meghalt, mit tagadjam, elkapott a pánik. Tudtam, hogy akárki szervezi is az akciót, én leszek az igazi zsákmánya. Világossá vált előttem, hogy a hadművelet elsősorban ellenem irányul. Engem akarnak elkapni hogy úgy végezzem, mint az az idióta öcsém. Nem tehettem mást, igyekeztem védeni magam, és figyeltem magát, Cockney. Tudtam, hogy előbb-utóbb a gyilkosok nyomára bukkan. Ismerem magát: nem is hiszi mennyire. Jelent az valamit magának, hogy Jack Lennox üzlettársa voltam? Jó néhány közös buliban vettünk részt az öregfiúval. Sokat hallottam magáról, hogy olyan mint a bulldog: inkább beledöglik, de el nem engedi azt, akinek egyszer elkapta a nadrágszárát. Tudtam, hogy előbb-utóbb szimatot kap valahonnan. Előbb mint én. Ezért arra gondoltam, ha magát figyeltetem, a gyilkosok nyomára bukkanok, és mielőtt maga lakat alá tehetné őket, lecsapok rájuk mellesleg magára is, ha szükséges. Közben, természetesen ügyeltem arra is, nehogy valami baj történjék velem. Bár ismétlem, a lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy engem nem csak úgy mellesleg akarnak eltenni láb alól. Engem meg akarnak büntetni. Mintha csak az öcsém rendezné: monstre jelenetet készítenek elő, amelyben az én szerény személyem játszana a főszerepet. Ott haldokolnék lefűrészelt lábbal a színpad közepén. Bűn és bűnhődés. Csak egy beteg elme találhat ki ilyet
- Ebben egyetértünk.
- Tudom, hogy az öcsémre céloz, Cockney. Boris nem volt őrült, csak volt érzéke a színházhoz, ennyi az egész De ott hagytam abba, hogy magára tapadtunk és vártuk mi történik. Maga szépen elutazott Mexikóba, a maga José barátjához, ahogyan az már lenni szokott, ha segítségre van szüksége. Olyanok maguk mint az ikrek. Hármasikrek, ha az agyalágyult indián barátját is ideszámítjuk. Csakhogy Mexikóban csapdába sétált. José barátja belekeveredett valamibe, amiből meg kellett próbálnia kihúzni. Közben maga is egyre mélyebbre süllyedt a szarban. Azok az idióták azt hitték, maga ölte meg a mexikóvárosi Nancyt. Ott voltam karnyújtásnyira magától, s bár kedvem lett volna a sorsára hagyni, nem tehettem. Maga volt az egyetlen reményem, hogy elkaphassam ezeket a rohadékokat. Meg kellett tennem, akárhogy is hogy a nyomukra vezessen.
- Nancyről tudott?
- Kígyó Nancyjáról? Nem én. A lányok nyilvántartása Boris dolga volt. Ő szerezte, ő szervezte be őket, és ő is - elhallgatott és nyelt egyet.
- Úgy gondolja, hogy ő is likvidálta őket, ha valami oknál fogva feleslegessé váltak?
- Így is lehet mondani. Őszintén szólva nem voltam tisztában Boris ügyeivel. Nem tudom, hogy keveredhetett egy Nancy Thai a maga Kígyó barátjához. És azt sem, hogy Mexikóba hogyan.
- Igaz is, már meg akartam kérdezni, hogy ki volt az a lány Mexikóvárosban?
- Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy néhanapján egy-egy Nancy Thai hosszabb szabadságra ment. Boris persze nem merte elmondani nekem Félt hogy véget vetek a rendezéseinek. Mindkét Nancy Thai ilyen időleges szökevény lehetett. Ezek az átkozott nyomorékok elkapták és kikészítették őket.
- Még mindig nem egészen értem, miért ragadt rám? - kérdeztem álnokul, pedig dehogyisnem értettem. Csak időt akartam adni valakinek a felkészülésre. Rám nézett, és mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Nem érti? Dehogyisnem érti, Cockney! Abban a pillanatban, ahogy azok megtudták, hogy maga találkozott velem, magát is halálra ítélték. Hiszen ők legalább annyira gyűlölik a zsarukat, mint engem vagy majdnem annyira. Tudják, hogy maga letartóztatná és a törvény elé hurcolná őket. Aztán következne a kitoloncolás: haza Vietnamba. Ebből pedig nem kérnek a mi embereink Tudtam, hogy magát is el akarják kapni: lehetőleg velem együtt. Erre pedig mi a legalkalmasabb terep? A maga Kígyó barátjának a háza itt, a navaho rezervátumban. Ezért kellett idejönnöm magával, Cockney. Hogy megejthessük a végső, nagy leszámolást.
Kinyitotta a kocsit, kiszállt és intett, hogy szálljak ki én is. Míg kikászálódtam, a többiek is sorra kimásztak a másik kocsiból.
José figyelmesen az arcomba nézett, de ezúttal nem reagáltam rá. Értésére akartam adni, hogy egészen öntevékenyen kell cselekednie.
A Jonathan nevű murénakutató géppisztolyát az orra elé tartva indult a legközelebbi ház felé. Di Mayo beledugta a szaglószervét a levegőbe, és nyugtalanul felszipogott.
- Tényleg úgy néz ki, mintha a madárkák kirepültek volna a fészekből. Nem tudja miért?
- Gyakran megteszik - mondtam nyugtalanságot erőltetve magamra. - Alighanem most van a Nagy Medvetánc ideje. A navahók elutaznak a Sziklás Hegységbe
- Azt akarja mondani, hogy a maga Kígyó barátja is elhúzta a csíkot? Cockney, én élve nyúzatom meg ha
- Nem kell izgulnia, Timothy. Kígyó csak minden második évben megy el az indiánjaival. Ezen az őszön Nagy Fehér Bagoly vezeti a medvetáncot.
Szavaim alatt dulakodás támadt a másik kocsi körül. Ned, a vágottképű "murénakutató" megpróbálta kicibálni Sokót a kocsiból, a japán lány azonban nem akart kiszállni. Elmarkolta az ülés támláját, és visított, ahogy a torkán kifért.
Di Mayo felszisszent, dühösen a gorilla felé rázta az öklét.
- Csináljon már valamit vele, ember! Fellármázza a környéket!
Ned bambán a lányra meredt, aki kihasználva a pillanatnyi tanácstalanságot, kiugrott az ajtón, kicsúszott a megtermett fickó hóna alatt, és Di Mayo lábához vetette magát.
- Nagyon szépen kérem, misztel, engedjen el engem. Várnak a barátaim, nagyon várnak Én nem akarok itt maradni. Szépen kérlek - Elkapta Di Mayo lábát és tépte-cibálta. Di Mayo dühösen feléje rúgott, miközben ingerülten a gorillára ordított.
- Hallgattassa el, csináljon már vele valamit, az ördög vigye el magát!
A lány vádlón a murénakutatóra mutatott.
- Elvette a hátizsákomat! Mondja neki, hogy adja azonnal vissza!
Látszott rajta, fogalma sincs róla milyen helyzetbe került. Alighanem odáig terjedt csak a fantáziája, hogy rájött, azok akik felvették a kocsijukba, el akarják rabolni a hátizsákját.
- Mi van abban a rohadt hátizsákban, Ned?
- Bugyik.
- Akkor adja vissza neki!
- De hiszen
- Adja vissza. Legalább befogja a száját. Nincs szükségem rá, hogy ez a hisztériás kertitörpe idecsődítse a medvetáncból visszamaradt indiánokat. Ned megvonta a vállát, benyúlt a kocsiba, és a lány markába nyomta a piros, vasvázas hátizsákot. Soko az angyali ártatlanság örömével, könnyes, de megkönnyebbült szipogással csatolta hátára a századeleji ejtőernyőre emlékeztető alkotmányt.
- Köszönöm, misztel. Ha itt végeztünk, elmehetek?
- Persze - mondta Di Mayo. - Csak előbb még el kell intéznünk egy-két dolgot.
Soko megtörölgette az orrát és a kocsi oldalának dőlt. Most, hogy visszakapta a hátizsákját, tökéletesen visszanyerte a lelki nyugalmát is.
Néhány feszültséggel teli, hosszú perc után Jonathan bukkant fel a kocsi túlsó végénél.
- Tiszta a terep - mondta géppisztolya csövével a sötét házak felé intve. - Lakatlan valamennyi. Egy öregember aludt csak az egyik udvaron hálózsákban. Egy kicsit hosszabb lesz az álma, ugyanis
- Fogd be a szád!
Jonathan befogta. Di Mayo Kígyó háza felé kémlelt, aztán oldalamba nyomta pisztolya csövét.
- Gyerünk, Cockney! Maga megy előre, José barátja követi. Aztán csak semmi ostobaság! Maga profi, tudja mit akarok mondani.
- Tisztában vagyok vele.
- Ned, nézd meg, nincs-e nála fegyver.
Mit tagadjam, kivert a víz. Ha megtalálja nálam a murénakutató stukkerjét
Ned már indult volna, de Soko jajgatása szerencsére megállította.
- Minek stukker, minek fegyver? Jaj, én nem akarok! Én nem akarok kirabolni senkit: sem falvat, sem embert. Én haza akarok menni!
Ned hozzáugrott és rátapasztotta a tenyerét a szájára.
- Ha jajgatsz, megfojtalak!
- Jó ötlet - mondta Di Mayo. - Láss hozzá, Ned.
A gorilla a nyakánál fogva felemelte a lányt, a kocsi oldalához nyomta és megszorította a torkát. Soko szeme kidülledt, s mint a vásári játékbabáknak, egyetlen pillanat alatt kiugrott a nyelve a szájából.
Dühösen felordítottam, és kockáztatva hogy Jonathan lekaszál egy sorozattal, megragadtam Di Mayo vállát.
José ezalatt igyekezett kiszabadítani Sokót a murénakutató karmai közül.
- Hagyja békén azt a lányt - ordítottam -, vagy elrontom a szaros kis játékát.
Di Mayo megijedt. Idegesen körülnézett és dühösen felhorkant.
- Hagyják a fenébe! Majd a másik kettővel együtt Gyerünk!
Jonathan eleresztette a lányt. A törékeny kis test lepkeként hullott a homokra. Mozdulatlanul hevert néhány pillanatig, aztán megrándult a karja, és máris a hátizsákja után tapogatódzott.
- El akarják lopni a hátizsá
José gyengéden feltámogatta, és megsimogatta a haját.
- Nincs semmi baj, Soko.
A lány vádlón a murénakutatóra mutatott.
- Az ő a nyakam
- Többé nem fogja bántani. Megígérte.
Felsegítette a lányra a hátizsákot, és elindult utánam Kígyó háza felé.


Felléptem a tornácra és megpróbáltam kinyitni az ajtót. Alighogy megmozdítottam, az emeleti folyosó láthatatlan mélyén felcsilingelt egy csengő.
- Befelé! - türelmetlenkedett Di Mayo. - Gyerünk, atya! José belépett az ajtón és tölcsért csinált a tenyeréből.
- Kígyó! Itt vagy, Kígyó?
Alighogy elhalt a visszhang, máris megérkezett a hitetlenkedő válasz.
- José? Jézusom, José?
- Én vagyok, Dan. Minden rendben?
- Egyedül vagy?
- Én is itt vagyok, Kígyó - mondtam. - Lejössz, vagy menjünk fel?
- Várjatok, lejövök!
Léptek koppantak az előszobából az emeletre vezető falépcsőn, azután villany gyulladt, s feltűnt a szoba végében Kígyó sápadt arca.
- Jó hogy itt vagytok, fiúk. Nagyon vártalak már, Franky!
Hátranéztem. Nem láttam mögöttem senkit.
- Hogy vagy, Kígyó?
Bágyadtán mosolygott és megvonta a vállát.
- Megvagyok. És te?
- Megkaptam az üzeneted, Kígyó. Elmentem Joséért, és
- Nem jönnétek fel az emeletre? Iszunk valamit és elbeszélgetünk.
Hátrafordult és gyorsan eltűnt a szemünk elől. Mielőtt megmoccanhattam volna, Di Mayo mögöttem termett a stukkerjával.
- Csak nyugalom, Cockney - sziszegte. - Ha azt akarja, hogy ép bőrrel megússzák a dolgot, azt teszi, amit mondok.
Bár megvolt a véleményem ígéreteinek megbízhatóságáról, várakozva néztem rá.
- Éspedig?
- Felmennek, isznak és beszélgetnek. Figyelmeztetem, ha csak egyetlen hanggal vagy gesztussal is elárulja, hogy mi az ábra, meghúzzuk a ravaszt. Na, induljanak!
Soko lecsúsztatta hátizsákját a hátáról, és riadtan a Di Mayo kezében csillogó pisztolyra pislogott.
- Kérem szépen, én szeretnék nagyon szeretnék elmenni. Egyszer, otthon, Tokióban apám tisztította a fegyverét és véletlenül elsült én bepisiltem, és
Jonathan és Ned hangtalanul felröhögtek. Di Mayo nem vigyorgott. Vasvillaszemekkel a lányra nézett, és jelentőségteljesen elhúzta nyitott tenyerét a torka előtt.
- Kuss!
Soko szaporán pislogva a hátizsákjára ült. Szeméből folyni kezdtek a könnyek.
Elindultunk felfelé a lépcsőn. Ahogy az utolsó lépcsőfokra tettem a lábam, Kígyóba ütköztem. Ott állt a feljáró előtt és merev, mozdulatlan tekintettel nézett rám.
- Franky
- Tessék, Kígyó.
- Gyertek be!
Mutatta, hogy melyik szobát gondolja. Mintha távirányítású báb mozgott volna az orrom előtt. Biztos voltam benne, hogy nem hallott semmit abból, ami feljövetele után odalent történt. José aggódva a vállára tette a kezét.
- Biztos, hogy jól vagy, Kígyó?
- Remekül, José. Remekül - mondta monoton hangon - Gyertek csak be gyertek.
Olyan érzésem támadt, mint az erdőben eltévedt kisfiúban támadhatott, amikor a boszorkány megpróbálta becsalni a kunyhójába.
- Elvitték Nancy Thait? - kérdeztem óvatosan.
- Kicsodát? Ja, Nancy Thait? Elvitték-e? Igen, igen. Elvitték, Franky.
José jelentőségteljesen rám nézett és biccentett. Napnál is világosabb volt, hogy történt valami Kígyóval, valami rettenetes.
Ekkor felrobbant a fejemben egy gránát.
Aztán felkattogtak a jól ismert géppisztolysorozatok. Sziszegve szaggatták a fák leveleit; belemartak az ágaikba; öklömnyi darabokat téptek ki a bokrok között megbúvó sziklákból. Hallottam a vörös khmerek csatakiáltását, szemem előtt ott égtek a levelek mögül kibukkanó vörös csillagok, árnyak suhantak a közelemben, s egy csillogó késpenge sziszegve elhúzott az arcom előtt.
Felordítottam, és a zsebemhez kaptam: előrántottam a gorilla ellopott pisztolyát. Hallottam ugyan a hátam mögött José figyelmeztető kiáltását, de ügyet sem vetettem rá. Ösztönösen a legutolsó ajtó felé vágtattam. Amikor odaértem, lendületes rúgást helyeztem el a kilincs alá, ahogy a régi szép tengerészgyalogos időkben tanultam.
Éppen abban a pillanatban hallgatott el agyamban a sorozatok hangja, amikor hatalmas csattanással beszakadt az ajtó.
Őszintén szólva, nem tudom mire számítottam. Talán arra, hogy Fűrészkezűt vagy Forrasztópisztoly-kezűt találom a szobában, talán a Fekete Árnyékot; bár ez utóbbi ugyancsak meglepett volna. Arra azonban, ami odabent várt rám, nem gondoltam. A mennyezetről, a csillár kampójáról, éppen onnan, ahol valamikor Kígyó lógott - a Négy fekete koporsó történetének idején - most egy csinos, ázsiai lány teste csüngött alá, lassan hintázva a beszűrődő légáramlatban. Szeme megrebbent, ahogy észrevett, halk nyögés szakadt ki a szájából, fogai közül kövér piros folyadékcsepp hullott a padlóra.
José felszisszent mögöttem, csak Kígyó állt hangtalanul, homályos szemekkel, mintha fel sem fogná, mi történik a szobában.
Én sem fogtam fel egészen. Csak egyet tudtam, de azt halálos biztonsággal.
Hogy perceken belül ismét gyilkolni fogok.
Gyorsan és könyörtelenül.


José megállt a lány mellett, és elszörnyedt arccal bámult Kis Zöld Kígyóra.
- Ki ez, Kígyó?
Dan Webster, a navahók főnöke, mintha megpróbálna felébredni nyomasztó álmából, erőlködve a lányra pillantott.
- Kicsoda?
- Ez a lány, itt, Kígyó!
Kígyó szemügyre vette a lányt, mintha most látná először.
- Ő? Ő Nancy Thai.
- Azt telefonáltad, hogy meghalt.
- Meghalt? - kérdezte kábán. - Meghalt? Nancy nem halt meg, Franky.
- Azt mondtad, hogy megölték - erősködtem. Lassan, bágyadtan mosolyogva megingatta a fejét.
- Nancy nem halt meg, Franky. Én sosem mondtam ilyet. Úristen, jó hogy itt vagytok, fiúk, igazán jó. Legalább segítetek nekem
- Miben? - kérdezte gyanakodva José.
Kígyó a szoba sarkában álló szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, majd a hátát mutatva felénk, matatni kezdett a belsejében. Amikor felegyenesedett és visszafordult, egy vaspálcikákból hegesztett rókacsapda volt a kezében.
- Segítetek ezt rátenni a lábára. Aztán Aztán - Aztán?
- Aztán együtt öljük meg, fiúk!
José odaugrott hozzá, és megpróbálta kivenni a csapdát a kezéből.
- Oké, Kígyó, rendben lesz minden, de add ezt ide, légy szíves.
- Nem!
- Ne bomolj, Kígyó! Szépen leülünk, iszunk egy whiskyt aztán megbeszéljük a dolgot. Adj egy kést, kérlek.
- Kést, kést minek a kés? - motyogta Kígyó értetlenül.
- Le akarom vágni a lányt.
Kígyó elrántotta a kezét, és villogó szemekkel Joséra nézett.
- Nem! Azt nem szabad! A lánynak meg kell halnia!
- Miért, Kígyó?
- Mert a bűnösöknek meg kell halniuk. Most kell megölnöm őt, fiúk. Amikor ti megjöttök.
- Miért, Kígyó? - erősködött José. - Megparancsolta valaki? Kígyó erősen koncentrált.
- Megparancsolt? Megparancsolta Meg kell ölnöm, fiúk.
- És ha megölted? - kérdeztem.
- Akkor akkor folytatnom kell.
- Folytatni, mit?
- Az ölest ha megöltem akkor akkor figyeljetek csak, fiúk.
Ismét a szekrényhez lépett, és beletúrt. Aztán olyan gyorsan fordult vissza, hogy a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Mielőtt védekezhettem volna, kinyújtotta a karját; kitépte a kezemből a pisztolyt. Kivette a tárat, és a golyókat egyenként a szarvasvadászatot ábrázoló színes indián szőnyegre hullatta.
- Nem szabad, Franky. Mire való ez?
Aztán visszafordult a szekrényhez, s amikor ismét felénk nézett, már rövid nyelű, akkumulátoros meghajtású körfűrész volt a kezében.
- Ezzel, fiúk! Rátesszük a ketrecet a lábára és én levágom a lábát aztán
- Miért, Kígyó? - kérdezte José, úgy helyezkedve, hogy kikerüljön Webster karjának hatósugarából. - Miért kell megölnöd?
- Mert rossz ember. Nagyon rossz. Rossz lány. Ott volt, amikor megették őket a cápák. Amikor Di Mayo amikor - motyogásba fulladt a hangja. Mélyet, fájdalmasat sóhajtott, aztán elindította a fűrészt.
A lány, szótlanul, csepegő, piros vérrel a fogai között mindenbe beletörődve figyelte minden mozdulatát. Amikor a zümmögő fűrész egészen közel került a lábához, megadóan becsukta a szemét.
Mivel már nem volt fegyverem, sem egy kemény tárgy a közelemben, amellyel fejbe üthettem volna, továbbá attól is féltem, hogy a felbukkanó murénakutatók lepuffantják odakintről, az ajtónyílás felé hajoltam, hogy a széttört ajtót felkapva fejbe vágjam vele. Kígyó alighanem félreértette a mozdulatomat: azt hitte, menekülni akarok. Kinyújtotta hosszú karját, menekülésem útjába lökve a sebesen forgó fűrészlapot.
- Nem szabad, Franky. Nem szabad. Gyere onnan!
Csak akkor voltam hajlandó megmozdulni, amikor a körfűrész már ott forgott a nyakamtól néhány centiméternyire. José széttárta a karját, és figyelmeztetőn felemelte a mutatóujját. Óvatosan közelebb araszoltam hozzá, távolabb az ajtónyílástól.
- Ha megöltem meg kell ölnöm Cockneyt, José atyát fűrésszel a nyakukat nem sajnálni nem szabad sajnálni rossz emberek nem barátok
- Emlékezz csak rá, Kígyó - próbáltam megtörni a varázslatot -, hogy együtt voltunk Kambodzsában. Emlékszel a Tonleszap vizére? Emlékszel Nyu Lajra? Emlékszel a koporsóinkra, amikor élve eltemettek bennünket?
- Nyu Laj koporsó Tonleszap meg kell ölnöm őket nem barátok meg kell ölnöm fűrésszel a nyakukat így parancsoljuk mi, a cápa torkából kihúzattak
Aztán a tőle megszokott gyorsasággal a lány lábának irányította a fűrészt. Bár csak kicsit sértette fel a bőrét, a szétfröccsenő vércseppek beszórták a falat, ruhánkat és az arcunkat is. Kígyó ordított, José is ordított, és én is ordítottam. Talán még a falak is ordítottak, csak a lány hallgatott a kötélen.
Kígyó többször is megpróbálta levágni a fejünket. Szerencsére darabosan mozgott; gyors volt, de nem céltudatos. José átvetette magát két karosszéken és lebukott a földre, én pedig bármennyire is életveszélyben éreztem magam, megpróbáltam közte és az ajtó között maradni.
- Menjen onnan a fenébe! - harsant egy ideges kiáltás az ajtó felől. - Menjen onnan, ember, mert maga is belekerül a szórásba!
Természetesen eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Igyekeztem elkerülni a körfűrész fogait, miközben attól féltem, hogy Ned vagy Jonathan, vagy maga Di Mayo mégiscsak meghúzza a ravaszt.
Pisztolyom ott heveit néhány centiméternyire tőlem a földön, de még ha fel is kaphattam volna, mi hasznát vettem volna neki golyó nélkül?
- Tűnjön már el onnan, maga idióta!
Mit tehettem, felkaptam egy kisebb könyvszekrényt a fal mellől, és Kígyóhoz vágtam.
A fűrész belekapaszkodott a deszkába, aztán nem láttam többé semmit, mert fűrészporral telt meg a szemem. José felkiáltott, én pedig félig vakon, félig süketen Kígyóra vetettem magam. Elhelyeztem néhány jókora ökölcsapást a halántékán, s csak akkor hagytam abba, amikor a fűrész a lábamra esett.
Szerencsére a körlap már nem forgott.
Amikorra sikerült kitörölgetnem a fűrészport a szememből, Di Mayo emberei már bent álltak a szobában. Soko és hátizsákja Ned gorilla karján lógott: a lány kimeredt szemekkel, lila ajakkal nézte a véres falakat, a fűrészport, az indián szőnyeget, s csak akkor sikoltott fel nyüszítő sírással, amikor a felakasztott lányra esett a tekintete.
- Nem! Nem szabad! Ilyet nem szabad!
Ned belökte az egyik sarokba, mint egy rongycsomót. Vigyorogva a fejére dobta a hátizsákját.
- Takarózz be, kisanyám, ha nem tetszik valami.
Di Mayo csípőre tette a kezét és szemügyre vette a nyitott szemmel hintázó lányt.
- Te vajon melyik vagy?
A lány behunyta a szemét és megrándult az ajka, mintha válaszolni akarna.
- Buuu - bööö ööö
Di Mayo megcsóválta a fejét.
- Ez kész. De nem is fontos, kicsoda. Valamelyik Nancy Thai. Majd ne feledkezz meg róla, Jonathan.
A gorilla sokat sejtetőn biccentett.
Di Mayo ekkor Kígyót vette szemügyre.
- Bedilizett?
José megcsóválta a fejét.
- Alighanem elkábították. Vagy hipnotizálták.
- Szerintem mindig is buggyant volt - vihogta Ned gorilla. - Aki manapság indián főnököt játszik, az nem normális.
Di Mayo a levegőbe bámult, és dühösen megrázta a fejét.
- Nem hittem volna, hogy tévedek - mondta rám pislantva. - De maga is tévedett, Cockney. Nincsenek itt, akikre számított.
Megperdült a tengelye körül; s a vérfoltos falakra és a hasonlóan vérmocskos ablaküvegre meresztve a szemét, hisztérikus fejhangon üvöltözni kezdett.
Akkor meg hol vannak? Hol vannak, Cockney? Hol vagytok, ti szemetek? Gyertek elő, hadd nézzek a szemetek közé!
Forgott-pörgött maga körül, mint egy keringő dervis, de nem moccant semmi a közelünkben.
- Gyertek elő, mocskos disznók! - üvöltött tovább egészen bepörögve. - Gyáva férgek, gyertek, ha itt vagytok! - aztán elhallgatott, és fásultan legyintett. - Nincsenek. Persze hogy nincsenek. Hiszen Ned végigkutatta a házakat: egy rohadt autó sincs a környéken. Átvertek mindannyiunkat Nincs többé szükségem magára, Cockney. És José atyára, a társára sincs. Rossz csaléteknek bizonyultak. Ezek az állatok most bizonyára Chicagóban ülnek, rajtunk röhögnek, és talán éppen egy másik Nancy Thai lábát fűrészelik és hegesztik rá ezt a rohadék rókacsapdát. Átvertek minket, Cockney Mindegy. Szemtanúnak semmiképpen sem szabad maradni. Maguktól mindenképpen meg kell szabadulnom: ahhoz túl sokat tudnak, hogy életben maradhassanak. Gyerünk fiúk, tegyünk pontot a mondat végére! Hallgattassátok el őket örökre!
Már csak a csodában reménykedhettem. Úgy látszik valóban rosszul számítottam, valóban nem voltam megfelelő csalétek; pedig biztos voltam benne, hogy az vagyok. Esküdni mertem volna rá, hogy a segítségemmel akarják Kígyóhoz csalogatni Di Mayót. Valamelyikük pontosan tudta, hogy Kígyó a barátom, és hogy bármikor a segítségére sietek, ha Kígyó hozzám fordul. Ráadásul azt hazudtak nekem, hogy Kígyó is bűnös. Hogy meg ne gondoljam valahogy magam, feltétlenül idejöjjek Di Mayóval. De neki itt kell lennie. Sőt itt is van. Jézusom, hát mire vársz?
Di Mayo felemelte a stukkerját, Ned és Jonathan a géppisztolyát. Én pedig feléje fordultam és felordítottam.
- Lőj már, gyerünk!
A sorozat azonban nem kaszált beléjük. Sem Di Mayóéké belénk.
Hatalmas csattanással bevágódott valami az ablakon: magával sodorva az ablaktáblákat. Az üvegtáblák megindultak felénk, és hangos csörömpöléssel törtek szét a falon. Éles, vakító fénysugár töltötte be a szobát, s valamiféle hang, amilyet még sohasem hallottam. Talán nem is igazi hang volt ez, hanem hanghullámok sokasága, amelyek belénk ütköztek, s fájdalmas rezgéseket keltettek a zsigereinkben. Éreztem, hogy vakon és erőtlenül térdelek a padlón, kezemet a fülemre szorítva, pedig nem is voltam biztos benne, hogy valójában hallom-e a hangokat, vagy csak úgy érzem, hogy hallom őket.
Éreztem, hogy hempergés közben egy-egy jajgató és ugyancsak hempergő testbe ütközöm, aztán a fájdalom görcsétől összerántva máris gurultam tovább.
Lassan kihunyó öntudatom mélyén felpislákolt egy parázs: talán azt a hang-fény gránátot hajították közénk, amelyet terroristák elleni kommandók használnak. Aztán egy, az eddigieknél is erősebb görcs megoldott mindent. Kígyó szobáját beborította az éjszaka.


Amikor kinyitottam a szemem, a falnál ültem, a többiek mellett, a szőnyegen.
Bár közel sem éreztem magam valami daliásan, s félelem is szorongatott, mégis elégedettség töltött el, amikor Di Mayóra, és a két "murénakutatóra" pillantottam. Ha a halálfélelem térképet tud rajzolni az emberi arcra, hát akkor az övékén ott volt az egész világ kiterítve. Még a legkisebb, elhagyott szigetecske sem hiányzott róluk.
Ők pedig ott álltak velünk szemben. Fűrészkezű, Hegesztőpisztoly-kezű, és még négyen.
Alacsonyak voltak, öregek, fáradt, barázdált arcúak. Összebújtak, mint a riadt madarak, és ezzel a riadtsággal a szemükben szemléltek bennünket, mint a rabságba esett, kegyetlen ragadozókat szokás. Felemeltem a fejem és mosolyogni próbáltam.
- Halló!
Legnagyobb meglepetésemre az egyik öregasszony visszamosolygott és fekete műanyag kezével üdvözletet intett.
- Halló!
- Beszélnek angolul?
Fűrészkezű hirtelen beindította a fűrészt. Hagyta, hadd zümmögjön néhány másodpercig, aztán leállította.
- Én beszélek - mondta az öregasszony összeráncolt homlokkal nézve a lassan forgó fűrészlapot. - Tolmács voltam a saigoni követségen.
- Kérdezze meg tőlük, hogy miért csinálják ezt velünk?
- Ők is tudnak angolul. Beszéljenek ők maguk.
Mintha haragot éreztem volna a szavaiban. S ez a harag nem ellenünk irányult.
- Mi a franc ez itt? - sziszegte Di Mayo a homlokát tapogatva. - Jézusom, ti idióták! Nem mondtam, hogy vigyázzatok?
A gorillák a földre sütötték a szemüket. Di Mayo megpróbálta kihúzni a kezét a bilincseiből, de nem akart sikerülni neki.
- Nem beszélne velük, Cockney?
- Én? Mi az ördögöt mondhatnék nekik?
- Hogy van egy üzleti ajánlatom. Felejtsük el, ami történt, és én telerakom a tarisznyájukat pénzzel. Tízezer tarisznyánként. Na?
- Mondja meg nekik maga!
- Ugyan már, Cockney, ne szórakozzon! Itt már a maga bőrére is folyik a játék. Ha jól látom, magát se patyolatágyba fektették. Gyerünk, zsarukám, mosolyogjon és tegye meg az ajánlatunkat!
Mielőtt bármit is tehettem volna, Hegesztőpisztoly-kezű, aki valamiféle szóvivőnek tűnt közöttük, megrázta a fejét.
- Nekünk nem kell pénz! Nekünk van pénzünk Nekünk halál kell!
- Arról is lehet beszélni - biccentett Di Mayo.
- A ti halálotok!
Di Mayo köhögött és újra megrángatta a karját. Természetesen most sem tudta kihúzni a kezét a bilincsből.
- Figyeljetek ide! Esküszöm, amire csak akarjátok, hogy baleset volt. Egyszerű, rohadt, üzemi baleset. Valahogy elcsúszott a ketrec oldala
- Mindent tudunk - mondta Fűrészkezű. - A Nancy Thaiok haláluk előtt mindent bevallottak
- Akkor az öcsém csinálta, az a gazember! Én nem tudok semmiről. Én tisztességes üzletet akartam kötni veletek. Nekem nem kell senki pénze csak amit becsületes úton megkeresek. Engem is becsapott az öcsém. Értsétek meg, magam is ugyanolyan áldozat vagyok, mint ti!
- A lányok mindent elmondtak - bólogatott Hegesztőpisztolykezű. - Gonosz ember vagy, Di Mayo!
- Nem!
Tartottam számat, és a menekülés útját latolgattam. Bár korábban úgy éreztem, minden eshetőségre bebiztosítottam magam, kénytelen voltam belátni, hogy alighanem végzetesen tévedtem. Előre nem látható hiba csúszott a számításomba.
A kínaiak leültek a földre, egymással szemben, jókora kört alkotva a szoba közepén. Valamelyikük, alighanem a műkezű öregasszony, bronz, oroszlánt ábrázoló füstölőt húzott elő ruhája alól s a kör közepére tette, papírpénzt szedett ki a zsebéből, egy egész marokra valót, s a füstölő tetejét levéve a bronzoroszlán belsejébe helyezte.
- Mi a franc ez, Cockney? - dünnyögte rekedten, rosszat sejtve Di Mayo.
Összenéztem Joséval. Az atya alig észrevehetően biccentett.
- Áldozat.
- Micsoda?
- Halotti áldozat. Áldozat az ősök szellemének.
Gyufa lobbant, s a következő pillanatban a papírpénzcsomó lobogó lángra kapott.
Di Mayo felém fordult, és meg sem próbálta leplezni a szemében reszkető állati félelmet.
- Ezek meg fognak ölni minket, Cockney.
- Minden jel arra mutat.
- És maga hajlandó belenyugodni?
- Nem tudom mit tehetnék? - mondtam az igazságnak megfelelően. - Amint látja, ugyanabban a helyzetben vagyok, mint maga. Bár nem szívesen hasonlítom magam önhöz, ez esetben mégiscsak kénytelen vagyok ezt tenni.
- De hát ez lehetetlen! Ez a világ legszörnyűbb vicce, hogy ezek a nyomorékok csináljanak ki bennünket!
- Próbáljon rágondolni, mit érezhették ők odalent, amikor elcsúszott a ketrec fala, s már semmi sem védte meg őket a cápáktól.
- Dehogy akarok rágondolni! ígérjen nekik pénzt! Amennyit csak akarnak Hé! Figyeljetek ide! Mennyi pénz kell? Annyit kaptok, hogy reggelente ezer dollárt égethettek életetek végéig az őseiteknek. Ezer dollárt! Reggelente! Na?
A pénz füstje kellemetlenül marta a torkom; könnyeket csalt a szemembe. Di Mayo teljesen megvadult tőle: üvöltött, hánykolódott, feldobálta magát a levegőbe. A két gorilla valamivel nyugodtabban viselkedett, bár az ő tekintetük is rémülten ugrált rabtartóink és az égő, áldozati pénzcsomó között.
Amikor kissé eloszlott a füst, Fűrészkezűével találkozott a tekintetem.
- Minket miért nyírtok ki?
Fűrészkezű helyett az öregasszony válaszolt.
- Én nem akartam. Ők akarták. Nekem elég lett volna ha ezek bűnhődnek. De azt mondják sokat tudsz. Rendőr vagy és el akarsz kapni bennünket. Igaz?
- Ez a kötelességem.
- Ezt mondták ők is. Hogy téged nem lehet megállítani. Miért?
- Tudod mit jelent az, hogy a társadalomban nincs helye az önbíráskodásnak?
Biccentett és mosolyogni próbált.
- Hogyne tudnám. Hiszen mondtam, hogy az amerikai követségen dolgoztam. De ezek az emberek nem akarják bíróság elé vinni az ügyet. És alighanem én sem. Mi tudjuk, hogy ez mit jelent Amerikában. Ezt az embert akár fel is menthetik. S akkor ők azok akiket a cápák azok, talán soha nem nyugszanak meg. Érted, ugye?
- Értem.
- Meg kell őket ölnünk. És titeket is. Bármennyire nem szeretnénk. És bocsáss meg, hogy hazudtunk a barátoddal, az indiánnal kapcsolatban. De azt akartuk, hogy ide gyere. Sokat küzdöttünk ezért a pillanatért. Di May ót már régen elkaphattuk volna, de mi azt akartuk, hogy lássa tudja, mi vár rá. Mint mi a víz alatt. Amikor egyszerre csak elcsúszott a rács és jöttek a cápák. És gyerekek is voltak velünk, Mr. Cockney Azt akartuk, hogy Di Mayo pontosan tudja, hogyan fog meghalni. Be akartuk mutatni a halála előtt halálunk előtt az áldozatot. Hogy fogadjanak bennünket kegyesen az őseink.
- Ti is meg akartok halni?
- Ó, igen. Egyszerre halunk veletek. A mi szeretteink már odaát vannak és várnak ránk Nekünk már nincs itt keresnivalónk. Csak azt akartuk, hogy Di Mayo előttünk menjen!
- Nem! Nem! Rohadt, sárga disznók! Átkozott majmok! Dögöljetek meg valamennyien! Az a szerencsétek, hogy átvertetek, különben élve nyúzatnálak meg benneteket. Fűrészkezű, Hegesztőpisztoly-kezű Hahaha, röhögnöm kell. Mint egy szar mesében. Átkozott, nyomorult férfiak vagytok. Hol a főnökötök? Hol az a szemét Fekete Árnyék?
Az öregasszony csendesen, szótlanul mosolygott, így magam voltam kénytelen megadni a választ.
- Fekete Árnyék halott, Di Mayo.
- Micsoda? Maga honnan tudja? A végén még kiderül, hogy maga is közéjük tartozik, átkozott gazember.
- Akarja tudni, ki volt a Fekete Árnyék?
- Köpje már ki!
- Maggie Smith, vagy más néven Lidia Di Mayo. Az ön unokatestvére!
- Ne beszéljen ostobaságokat, Cockney!
- Pedig ez az igazság. Lidia Di Mayo volt az, aki megszervezte őket. Úgy érezte, segítenie kell nekik, hogy bosszút állhassanak magán. Véletlenül találkozhatott velük Vietnamban, s amikor elmesélték neki a történetüket, Lidia elhatározta, velük tart. Lelépett az újságjától, beépült magához, s ettől a pillanattól kezdve csak a bosszúval törődött. Ő főzte ki azt a tervet is, hogy itt, Kígyónál ejtsék meg a nagy leszámolást.
- De hiszen Maggie-t megölték! Ők ölték meg!
Ez kétségkívül igaz volt. Várakozva néztem rájuk a még mindig lassan gomolygó füst mellett. Mindannyian hallgattak, lehajtott fejjel, végül az öregasszony emelte rám a tekintetét.
- Szerettük Lídiát, nagyon szerettük. Ő adott értelmet az életünknek. De meggondolta magát. Nem akarta, hogy téged is megöljünk és a barátodat sem. Azt mondta, elég. Elég volt a halálból. Öljük meg Di Mayót, és adjuk fel magunkat a rendőrségen. Mi ezt nem akarjuk, így aztán titeket is el kell pusztítanunk.
- Féltitek a rohadt életeteket, mi? - dühöngött Di Mayo. - Pedig mit ér az egész, ha nincs kezetek, lábatok Eh! Szemét nyomorékok, meglátjátok
- Mi nem félünk a haláltól - mondta az öregasszony keményen. - Igenis meg akarunk halni. Azt akarjuk, ahogy a pénz hamuja az égbe száll, úgy szálljanak oda a mi hamvaink is. Ha a rendőrség letartóztat bennünket, börtönben végezzük, s még ősi imát sem mondhat értünk senki, nem áldozhat a lelkünkért papírpénzt. Nekünk magunknak kell meghoznunk önmagunkért a füstáldozatot. Ezért kellett meghalnia Maggie-nek. Pedig szerettük, nagyon szerettük. Csakhogy a halál, a jó halál fontosabb a szeretetnél. Az ősökhöz szóló fohász pedig még ennél is fontosabb. Öld meg a lányt, Csang!
Ami ezután következett, nehéz lenne szavakkal elmondani. Olyan sebesen zajlott le minden, hogy még kiáltás sem szakadt fel belőlünk.
Fűrészkezű fűrésze felzümmögött, s a következő pillanatban a lány feje lehullott a szőnyegre. Vércseppek pora szórt be bennünket, mintha valaki bepermetezte volna a testünket. Di Mayo és a gorillák üvöltöttek, José a miatyánkot mondta, a kis japán lány a hátizsákjára hajtotta a fejét.
- A lábát!
Nancy Thai lába is lehullott a szőnyegre.
- A kalitkát!
Mélyeket lélegeztem, de csak a füstöt sikerült bepréselnem a tüdőmbe. Di Mayo sírt, a "murénakutatók" fuldokolva öklendeztek.
- Látod, Di Mayo?
Láng villant, s a cápaketrecet jelképező kalitka rákerült a levágott lábra.
- Te következel, Di Mayo - mondta Fűrészkezű, és szomorúan Timothyra mosolygott. - Gondolj a kék tengerre! A nap ragyogóan süt, te ott állsz a korlátnál, a távolba futó hullámokat nézed; nem gondolsz arra, hogy néhány méternyire alattad megnyílnak a poklok kapui.
Meglepett, hogy milyen szépen, szabatosan beszél angolul. Lehet, hogy előre betanulta a szövegét?
- Minden bűnért bűnhődni kell, Di Mayo. Így van ez rendjén. Akasszátok fel!
Néhányan odaléptek hozzá, felrántották a földről és a hánykolódó, kapálódzó férfit felakasztották a lány helyére.
- Nézz körül, Di Mayo - mondta Hegesztőpisztoly-kezű. - Milyen szép a világ! Odakint a tengeren hullámok futnak
Felbúgott a körfűrész. Behunytam a szemem. Csak a meleg cseppek, amelyek az arcomba vágódtak, jelezték, hogy megtörtént, aminek meg kellett történnie. Di Mayo sikoltott, s ezt a sikoltást, amíg élek, nem felejtem el.
Ahogy a két murénakutatóét sem.
Olyan sebesen játszódtak le az események, meg sem próbáltam menekülni. Különben is az ő dolga lenne, hogy megmentsen
Tovább nem gondolkodhattam, mert Fűrészkezű fölém magasodott.
- Titeket nem húzunk fel a kötélre, Cockney úr. És sajnálom. Meglátod, néhány perc múlva hálás leszel nekünk, hogy átsegítettünk az ősök hajlékába. Odaát még jó barátok is lehetünk.
Felemelte a fűrészt. Nem tehettem mást, behunytam a szemem. Be kellett látnom, hogy vesztettem. Alaposan elszámítottam magam.
José hozzám dőlt, és vállával megdörzsölte a vállam.
- Viszlát, Franky. Ha előbb érnél, várj rám az első keresztútnál. Utolsó erőmmel megpróbáltam kitépni a kezem a bilincsből, de nem ment. Rángattam még egy kicsit, a becsület kedvéért, aztán feladtam.
Búcsúzó tekintetem végigfutott a hoákon, a halottakon, végül Sokón állapodott meg. A kis japán lány mosolygott, aztán mozgatni kezdte a kezét. Olyan sebesen, mint egy rajzfilmfigura.
Nem volt időm eltöprengeni rajta, hogyan szabadult meg a bilincsétől, csak a kezét figyeltem. Villámgyorsan maga elé rántotta a hátizsákját, amelyről egyetlen mozdulatára lehullott a műanyag bontás; nem maradt más a kezében, csak a keret. Ez a keret aztán másodpercek tört része alatt furcsa formát öltött: mintha ívelt tárú géppisztollyá alakult volna át.
Azt, hogy valóban megtörtént, amit látni véltem, csak néhány szempillantással később fogtam fel, amikor a hátizsákketrecből kicsapó sorozat letépte Fűrészkezű protéziséről a fűrészlapot.
A hoák meg sem kíséreltek védekezni. Álltak bénán, mozdulatlanul a halottak mellett.
A lány törékeny testéhez nem illő erővel felrántott a földről, felrántotta Josét is, aztán az ajtó felé intett.
- Nyomás! Tűnjenek el gyorsan! Az indián az enyém.
Már a parkolóban voltunk, amikor felhangzottak a robbanások. Megfordultunk és a házra bámultunk. A kerti úton ebben a pillanatban tűnt fel a lány, az ájultán fekvő Kígyót húzva a hajánál fogva.
- A fenébe is! Sose gondoltam volna, hogy egy navaho főnök ilyen nehéz!
Narancssárga lángok csaptak ki az ablakokon. Megbilincselt kezemmel el akartam kapni a lány géppisztolyát, de elrántotta előlem.
- Mi a fenét akar?
- Meg kell akadályoznom - ziháltam. - Azok az emberek
- Hagyja nyugodtan meghalni őket. Hiszen csak azt akarják.
- Előbb is közbeléphetett volna - fújtattam dühösen.
Rám nézett keskeny, mandulavágású szemével, aztán megvonta a vállát.
- Jamasita arra adott parancsot, hogy magára és a barátjára vigyázzak. Maga állítólag ezt kérte tőle, arról nem volt szó, hogy Di Mayót is óvnom kell. A feladatot teljesítettem. Mit akar még?
Kígyó nagyot nyögött, felemelte a fejét, és lángoló háza felé nézett.
- A fenébe is túl korán hajnalodik. Nicsak, te is itt vagy, José? Igazán megnézhetnénk a nagy medvetáncot
José bólintott, megrázta a kezén a bilincset, kiemelte a kocsiból a táskáját, előhúzta az aranykeresztet és a lobogó lángok felé emelte.
- Nyugodjatok békében! - aztán felém fordult, és a keresztre bökött. - Én ezt nem értem, Franky. Itt hordok magammal több százezer dolcsit és nem kell a kutyának sem Úgy látszik az a sorsa, hogy nálam maradjon örökre.
Akkor még nem is sejtette, hogy mekkora kalamajka támad még az aranykeresztjéből. De ez már egy másik történet.