LESLIE L. LAWRENCE
OMOSIMAMA SÍPJA
A MÁTTEO RICCI GYILKOSSÁGOK
PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991
A fedél BOROS ZOLTÁN ÉS SZIKSZAI GÁBOR
munkája
 LőrinczL. László, 1991
Akik azt mondják áfának: Te vagy az én atyám! a kőnek pedig: Te szültél engem! Bizony háttal fordulnak felém és nem arccal, de nyomorúságuk idején azt mondják majd: Kelj fel és szabadíts meg minket!
Jeremiás 2:12.
Csendélet a Sankt BenedikH missziósházban
néhány hullával, borneói hajító-szekercével és zulu lándzsával
Ha nem fogok szagot az utolsó pillanatban és nem vetem le magam a kockakőre, a borotvaélesre köszörült zulu harci dárda úgy átfúrja a koponyámat, mint azt a kókuszhéjból készített maszkot, amit végül is helyettem talált telibe. A kdkuszmaszk szemrehányó recsegések közepette lehelte ki a lelkét, s kis híján ezt tettem én is a kegyetlenül hideg és kegyetlenül kemény kőpadlón.
A falban rezgő zulu dárdának s a rám hulló kókuszdaraboknak végül is sikerült felizzítaniuk a lelkem mélyén szunnyadó harci tüzet, amelyet rövid időre csak az imént befejeződött éjféli ájtatosság altatott el. Békés derűvel a szívemben ballagtam éppen a nagy kiállítótermen át a cellám felé, amikor megéreztem, hogy felém repül valami. Délkelet-Ázsia dzsungeleiben csiszolódott reflexeimnek köszönhetően sikerült kikerülnöm a dárdát, s most ott hevertem a kövön éledező harci tűzzel a szívemben.
Mivel nem lehettem biztos benne, hogy az, aki felém küldte a szeretetcsomagot, nem rejteget-e még valami mást is a tarsolyában, kénytelen voltam továbbra is a kövön heverészni, miközben megpróbáltam átlátni a körülöttem gomolygó sötétségen. Hiába méregettem azonban a szemem, nem sikerült felfedeznem senkit a közelemben.
Csend ülte meg a kiállítótermet  olyan csend, amilyen csak missziós rendházak kiállítótermeiben szokott összesűrűsödni, röviddel éjfél után. S ott is csak azért, mert azok, akik odabent tartózkodnak, visszafojtják a lélegzetüket.
Hát én visszafojtottam, nem is vitás. Ez azonban egyáltalán nem akadályozott meg benne, hogy előbb az egyik, majd a másik lábamat magam alá húzva büszke selyemhernyóhoz illő, araszoló mozgással el ne induljak a szemközti fal felé. Nem azért, mintha ott nagyobb biztonságban éreztem volna magam, hanem mert emlékezetem szerint éppen azzal a hellyel szemben, ahol feküdtem, függtek a Gideon testvér által Borneóról idehordott harci balták.
Tisztában voltam azzal is, bárki is próbált meg lyukat fúrni a koponyámba, nem elégszik meg az első sikertelen próbálkozással.
Ezért aztán összeszedve minden bátorságomat, félig felemelkedtem, s hangos zihálás és fogcsikorgatás közepette letéptem a falról azt a hatalmas, teknőcpáncélból készített pajzsot, amelyet már nem is tudom melyik testvér hozott egy félreeső óceániai szigetről. Éppen csak sikerült a benzineshordóként döngő páncél mögé kapnom a fejem, máris jött a második dárda. Előbb szélvészként süvítve csíkokra szelte maga előtt a levegőt, majd fület tépő csikorgással lecsúszott a páncél acélkemény felületéről.
Behúztam a nyakam, s a közvetlenül felettem függő balták felé tapogatóztam. Éreztem ugyan, hogy a páncélról levágódó dárda megsebzi a karom, de most nem törődhettem ilyen apróságokkal. Lekaptam a baltát, vastag, hűvös nyele köré fontam az ujjam, másik kezemmel pedig magam elé rántottam a teknőcpajzsot. S bár lehet, hogy a páncélt készítő, ismeretlen, óceániai törzs főnöke talált volna némi kivetnivalót a stílusomon, fütyültem az esztétikára. Felugrottam, s vérfagyasztó nága csatakiáltással az ajkamon bevetettem magam a sötétségbe. Közben jobbra-balra kaszáltam a baltával, mint a részeg vikingek.
Mivel a lelkemben uralkodó békével együtt az időérzékemet is elveszítettem, képtelen voltam visszaemlékezni rá, meddig tarthatott ez az egyoldalú, eszeveszett ütközet. Homlokomról ömlött a verejték, karomból a vér - ellenségnek azonban nem leltem se hírét, se nyomát. Talán reggelig is elhadakoztam volna vigasztalan magányomban, ha egyszer csak fel nem robban a szemem előtt valami. Ettől aztán megtorpantam, arcom elé kaptam a pajzsot, s addig álltam félvakon, hörögve és lihegve a kiállítóterem közepén, amíg rá nem jöttem, hogy a robbanást a csillár felgyulladása okozta a fejem
felett.
Óvatosan elhúztam a pajzsot az orrom elől. Pár lépésnyire tőlem, a terem nyitott ajtajában, néhány fekete ruhás alak állt, rám meresztve a szemét. A legelöl rémüldözőben páter Fernandezre, a missziós rendház főnökére ismertem. Hajói láttam, fejével együtt a kezét is buzgón felém nyújtogatta, a benne csillogó ezüstkereszttel együtt.
 Távozz tőlem, Sátán! Távozz tőlem, Sátán!
Megtörölgettem az orrom, és aprólékosan szemügyre vettem őket. Páter Fernandez leeresztette a kezét, de még mindig benne szorongatta az ezüstkeresztjét, miközben bocsánatkérő pillantásokat vetett a mellette állókra. Mintha kutyapiszkot fedezett volna fel ebéd közben a cipőmön.
Mögötte magas, aranykeretes szemüveget viselő, vékony férfi állt. Nem tudtam kicsoda  még soha nem futottam vele össze az
épületben. A pufók, szeplős szerzetest ismertem, s mintha a mellette vigyorgó kínait is láttam volna már valamelyik étkezésünk alkalmával.
Fernandez páter mosolyt erőltetett az arcára, eltüntette csuhája alatt az ezüstkeresztjét, s előrenyújtott karjával bizonytalanul felém mutatott.
 Engedje meg eeee... hogy bemutassam... ez az úr... illetve testvérünk...
Ideje volt, hogy a tettek mezejére lépjek. Mivel éreztem már annyi erőt magamban, hogy megszólaljak, meghajoltam, és a bor-neói baltával a kezemben illedelmesen elvigyorodtam.
 Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.
Nem mondhatnám, hogy bombaként hatott a bejelentésem. Még a szemük sem rebbent meg tőle. Úgy látszik, ilyen nevű szentet nem ismertek.
Az aranykeretes szemüvegű tetőtől talpig végigmustrált, aztán elegánsan hátracsúsztatta csuhája ujját és sürgetően felém intett.
 A fegyverét, testvérem!
Fernandez páter személye garanciát jelentett, hogy lefegyverezhetem magam, ezért biccentettem, és engedelmesen a markába nyomtam a baltát. A páter elvette és az orra elé emelte. Mozdulata közben módomban volt megcsodálni vékony, szinte hófehér, kék erekkel sűrűn behálózott kezét. Sóhajtottam, s mivel úgy gondoltam, hogy balta nélkül mit sem ér a teknőcpajzs, szép csendesen leeresztettem a lábam mellé a kőre.
Az aranykeretes szemüvegű páter elvette az orra elől a baltát, aztán elégedetten biccentett.
 Tud vele bánni?
 Mivel? - kérdeztem ostobán.
 Hát a baltával. Tudja, egyáltalán mit tartott a kezében? Most tértem csak igazából magamhoz. Meglazítottam az ingem
nyakát, és megvontam a vállam.
 Mintha Petersen testvér azt mesélte volna, hogy borneói balta. Az aranykeretes páter biccentett.
 Ahogy mondja. Borneói hajító-szekerce. A dajakok egyik kedvenc fegyvere. Tudja, hogy használják?
Mivel soha nem jártam még Borneón, és alighanem élő dajakot sem láttam életemben, nemigen kérkedhettem a szakértelmemmel.
 Gondolom, elhajítják.
Meglepetten láttam, hogy az aranykeretes szemüvegű páter elmosolyodik, méghozzá olyasféle, enyhén vérszomjas mosollyal, amely egyáltalán nem illett egy szelíd missziós atyához. Amikor pedig a balta vad forgásba kezdett a kezében, rémültem felkiáltottam. Másodpercek kérdése volt csak, hogy a veszélyes fegyver kirepüljön enervált, tyúkizmú kezéből, s kettévágja valamelyikünket, mint a fatuskót.
Öröm volt nézni, ahogy szétrebbentünk. Mivel Fernandez atya állt legközelebb hozzám, elmarkoltam a csuhája végét s berántottam a teknőcpáncél mögé.
Sosem hittem volna, hogy még egy missziós rendházban is szabadon garázdálkodhatnak az őrültek.
A borneói hajító-szekerce ott forgott-keringett felettünk néhány centiméternyire. Mivel Fernandez páter mindegyre a fejét emelgette, kénytelen voltam erélyesen lenyomni a kőpadlóhoz.
 Távozz tőlem, Sátán! - suttogta a fülembe keresztje után tapo-gatódzva. - Mi a csoda ez, Mr. Lawrence?
 Majd megtudjuk - sziszegtem. - Ha megússzuk élve...
A szekerce ott keringett néhány másodpercig a fejünk felett, aztán eltűnt a nagy semmiben. Amikor óvatosan kidugtam a fejem a páncél mögül, az aranykeretes szemüvegű páter karját összefonva a mellén, a terem közepén állt, s elégedett mosollyal az arcán a szemközti fal felé pislogott.
 Látják? - mutatott leplezetlen büszkeséggel egy tarkamintás szalmapajzsrá. - Látják?
Eközben a többiek is előmerészkedtek, részben a bejárat mellett álló fabálványok, részben néhány óriási agyagedény mögül. Megragadtam Fernandez páter karját és felsegítettem. Az atya mély, bizonytalan sóhajok kíséretében tápászkodott fel, s úgy dörzsöl-gette a szemét, mintha álmodnék.
Pedig nem álmodott. A balta, amelyet az aranykeretes szemüvegű, enervált, tyúkizmú páter hajított el, ott rezgett a gyékénypajzs kellős közepében.
Elismerően csóváltam meg a fejem.
 Gratulálok, atyám. Ragyogó dobás volt. Hol tanulta? A páter összedörzsölte a tenyerét.
 Borneón. Húsz évet töltöttem azon az ezerszer áldott és elátkozott szigeten... Bár ilyet aligha szabadna mondanom... Mindenesetre megtanultam, hogyan kell használni a hajító szekeréét. Élt ott egy néprajzkutató, bizonyos Barry Mountjoy, ő volt a mesterem. Még a bennszülötteken is túltett... akárcsak a kisfia. Ha őket látta volna...! Különben Ruggieri atya vagyok.
 Örvendek, atyám.
 És maga? Bocsásson meg, de... neirj hallottam jól a nevét. Magát hogy hívják... barátom?
 Lawrence vagyok - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
Fernandez atya bávatagon körülnézett, aztán akkorát nyelt, hogy mennydörgésnek hallottuk a csendben.
 Áááá... azt hiszem, bizonyos magyarázattal tartozom Mr. Lawrence itt-tartózkodását illetően - motyogta bizonytalanul. - Az a helyzet, hogy... bizonyára megértik... de maga a canterbury-i érsek... kérte, és ugyebár...
Jobbnak láttam átvenni tőle a szót. Ha ráhagyom a dolgot, még inkább gyanúba keverem magam. Úgy kihajítanak Sankt Bene-diktből, hogy a lábam sem éri a földet. Ezt pedig minden körülmények között el szerettem volna kerülni.
Alig észrevehetően félretoltam az atyát. Fernandez legyintett és engedett a csendes erőszaknak.
 A nevemet már tudják - mondtam udvariasan feléjük biccentve. - Az érsek úr személyes közbenjárására fogadott Fernandez páter.
Az aranykeretes szemüvegű felvonta a szemöldökét.
 Csak nem akar belépni a testvérek közé?
Mintha egészen enyhe gúnyt éreztem volna a hangjában. Óvatosan és tisztelettudóan nemet intettem.
 Önök bizonyára nem hallottak még rólam... A londoni egyetem tanára vagyok... Most éppen a Liao-dinasztia sziklafelirataival foglalkozom...
 Jóságos isten! - vágott közbe Fernandez atya. - Maga megsebesült! De hát mi történt itt, az istenért?!
Mintha csak most ébredt volna rá, hogy nem viccből hadakoztam a baltával a terem közepén.
 Valaki céltáblának nézett - mondtam, s mintegy véletlenül az aranykeretes szemüvegű papra pillantottam. - Valaki, aki kitűnően ért a hajítófegyverekhez.
Fernandez atya akkorát horkantott, mint egy álmából ébredt vaddisznó.
 Ezt hogy érti, Mr. Lawrence?
 Rém egyszerű a dolog - tártam szét a karom, aztán fájdalmas képpel felszisszentem, amikor égni kezdett a sebhelyem, mintha parazsat ejtettek volna rá. - Az éjféli ájtatosság után le akartam rövidíteni a cellámhoz vezető utat... mivel nem volt kedvem végigbotorkálni a kerengőn. Gondoltam, átvágok a kiállítótermen. Pechemre ... mert valaki saslikot akart készíteni belőlem ezzel a dárdával.
Megfordultam és a falba ékelődött zulu fegyverre mutattam. A páterok csak most vették észre, hogy az elmúlt fél óra eseményei némiképpen átrendezték a kiállítótermet.
 Jézusom! - nyögte Fernandez atya keresztet vetve. - Jézusom! Ez csak véletlen lehetett!
Megtapogattam a karom és savanyúan elmosolyodtam.
 Természetesen véletlen is lehetett. Ámbár annak a valószínűsége, hogy egy zulu hajítódárda magától elinduljon, pontosan a fejem felé, s csak az mentse meg az életemet, hogy megérzem, amint felém közeledik...
 Mit csinált? - kérdezte a szőke, szemüveges meghokkenve. -Megérezte?
 Meg.
 Nem látta?
 Hogy láttam volna? Hiszen sötét volt idebent.
 Miért nem gyújtott villanyt?
 Mert azt hittem, néhány lépéssel átszelhetem a termet.
 Nem félt, hogy nekiütközik valaminek?
 A terem közepén nincsenek tárgyak. Csak a falnál és a falakon.
 Hm. Szóval megérezte, hogy dárda repül maga felé. Mondana erről valami közelebbit?
Mivel elmúlt már éjfél, azonkívül Radzs Kumar Szinghről sem beszéltem volna szívesen, igyekeztem elsiklani a kérdés felett.
 Sok évet töltöttem Délkelet-Ázsiában és kialakult bennem valami msgérzésféle... amit aligha tudnék megmagyarázni. Bizonyos esetekben az ösztönöm figyelmeztet rá, hogy vigyázzak, mert veszély fenyeget.
 Ez történt most is?
 Pontosan.
 Hm. És mit csinált?
 Földhöz vágtam magam. A dárda elzúgott a fejem felett. Belevágódott egy kókuszmaszkba.
12                  - Ezután?
 Leszedtem ezt a páncélt a falról... majd a baltát. Ekkor jött a második lándzsa...
Fernandez páter feljajdult és két tenyere közé szorította a fejét.
  Második lándzsa? Azt mondja, második lándzsa? Panaszosán szállt a hangja, mintha bizony én lettem volna az oka,
hogy kétszer egymás után is fel akartak nyársalni.
 Éppen csak el tudtam rejtőzni a páncél mögé. A lándzsa végigszaladt a pajzsomon, Ő ahogy lepattant róla, felsértette a karom.
 Most... hol van?
  Valahol a földön. Ha akarják, megkeresem.
Semmiféle szándékukat nem adták ugyan, hogy kíváncsiak lennének a fegyverre, én mégiscsak odaballagtam a falhoz. Felemeltem a lándzsát és feléjük lengettem.
Fernandez páter önkéntelenül is olyanféle mozdulatokat tett, mintha el akarna rejtőzni a teknocpáncél mögé. Aztán szégyenlősen körülnézett és nagyot nyelt.
 Nem... mérgezett?
Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak. Mostanra azonban feleslegessé vált a töprengés. Ha mérgezett lett volna, már nem beszélgetnék velük.
 Jézusom! - nyögte sokadszorra Fernandez. - Én nem akarom elhinni... Ez szinte... lehetetlen!
Pontosan értettem, mit akar mondani. Ha ugyanis elfogadjuk a feltételezést, hogy a lándzsák nem maguktól röppentek felém, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy olyasvalaki rejtőzik a rendház falai között, aki valamiért még gyilkolni is képes.
No de miért éppen engem?
A rövid hallgatás, ami közénk ereszkedett, valamennyiünknek alkalmat szolgáltatott bizonyos tanulságok levonására.
Az aranykeretes szemüvegű páter komoran összehúzta a szemét és mereven rám nézett.
  Egészen biztos abban, amit mond, Mr. Lawrence?
A Liao, azaz a kitaj-dinasztía még ezután tanulmányozandó sziklafelírataira gondoltam, aztán mélyet sóhajtottam.
 Ki tudja? Talán másképpen is történhettek a dolgok. Fernandez atya elképedve meredt rám.
 Másképpen?
 Talán... eltévedtem a sötétben és nekimentem a baltának... Az az igazság, hogy villanyt kellett volna gyújtanom.
 És a lándzsa... a falban?
 Talán... megfogtam, hadonásztam vele... Ki tudja? Őszintén szólva megzavarodtam.
A szemüveges páter barátságos mosollyal megveregette a vál-lam.
 Másokkal is előfordult már, Mr. Lawrence, hogy összevissza bolyongtak a sötétben. Egy apokrif evangélium szerint Szent Pál...
Soha nem tudhattam meg, miért bolyongott Szent Pál összevisz-sza a sötétben, mert Fernandez atya ujjai közé csippentette Rug-gieri csuhája ujját és megrántotta.
 No de Ruggieri atya...
Az aranykeretes páter mosolygott és összeütötte a tenyerét.
 Azt hiszem, az éjszakai óra inkább meditációra alkalmas, semmint találgatásokra. A sötétség nyomasztja az elmét, s teret ad a gonosznak. Nemdebár?
Hogy ki mit értett ki Ruggieri atya zavarosnak tűnő mondataiból, nem tudom.
Én mindenesetre annyit, hogy menjünk végre a fenébe.
Biccentettem, mint aki mindenben igazat ad neki, mosolyogtam, s a páterok nyomában szépen beoldalogtam a cellámba.
Nem voltam meggyőződve róla, hogy nyugodt éjszaka elé nézek.
Hosszú ideig azt hittem, tévedek. Kitisztítottam a vágást a karomon, és vártam. Nagy várakozásom közben alighanem el is nyomhatott a buzgóság, mert hirtelen arra ébredtem, hogy egy apró egérke kaparászik az ajtómon. Bágyadt hangjából legalábbis erre következtettem.
Szégyenlős mosoly kíséretében kihúztam párnám alól 38-as Smith and Wessonomat, kölcsönkapott csuhám ujjába rejtettem, s az ajtóhoz sétáltam vele. Olyan óvatosan húztam el a reteszt, mintha nem is Németország legnevesebb rendházában, hanem egy kétes hírű, New York-i szálloda földszinti szobáinak egyikében leltem volna szállásra.
Páter Ruggieri feltűnően dudorodó csuhaujjamra pislantott, aztán alig észrevehetően elmosolyodott.
 Ügy látom, ön nem bízik eléggé az Igében - mondta, miközben besétált a cellámba. - Pedig nekünk ez a leghatásosabb fegyverünk.
Nem csorbul ki az éle, mint a hajító szekeréének és nem téveszt célt, mint a golyó. Mi erről a véleménye?
Leültem és intettem, hogy foglaljon helyet az ágyam melletti asztalkánál. Mielőtt válaszoltam volna, kiráztam a stukkert a csuha-ujjamból és visszacsúsztattam a párnám alá. Felemeltem a melegvizes köcsögöt, bekapcsoltam a gyorsforralöt és készítettem egy jó erős teát. Ruggieri atya elgondolkozva bámulta a forró víz gyöngyöző cseppjeit, s mintha nem is várt volna választ a kérdésére.
Beöntöttem az eszenciát a forró vízbe, aztán megvontam a vál-lam.
 Őszintén szólva nem is tudom. Nem szívesen válók meg a fegyveremtől.
 Ön hívő ember, Mr. Lawrence?
 Azt hiszem, igen.
 De nem keresztény? Jó orra volt, kétségtelen.
Megkevertem a teát és ittam néhány kortyot, miközben kelletlen kifejezést erőltettem a képemre. Legalább lássa, hogy ingoványos terepre tévedtünk.
 Nem - mondtam végül határozottan. - A létező vallások közül a buddhizmus áll hozzám a legközelebb.
Biccentett és ő is belekortyolt a teájába.
 Most bizonyára arra gondol, hogy... nem szabadna ilyeneket kérdeznem magától. Igaz?
Sóhajtott, majd eltüntette a barátságos mosolyt az arcáról. Olyan gyorsan és ügyesen, mint tapasztalt bűvész a nyulat a cilinderében.
 Nos, rendben van, Mr. Lawrence. Paolo Ruggieri vagyok. Mond ez a név valamit önnek?
 Nem szeretném megsérteni, atya, de...
 Nem tesz semmit. Egyébként nyugodtan abbahagyhatja az atyázást.
 Bocsánat, azt hittem, hogy ön... izé... pap.
 Az is vagyok, csak látom, nehezen áll rá a szája.
 Mégiscsak az atyánál maradnék, ha megengedi.
 Ahogy óhajtja. Különben a Vatikánban teljesítek szolgálatot. Önkéntelenül is arra a néhány pillanatra gondoltam, amikor
vérszomjas mosollyal a szája szegletében, ott forgatta a hajító-szekercét felettünk. El nem tudtam képzelni, mire használhatnak a Vatikánban egy hozzá hasonló férfiút. Csak nem ő vagdossa fel a pápa pincéjében a téli tüzelőt?
 Mélyen megdöbbentett ez a ma éjszakai dolog, Mr. Lawrence.
 Csodálkozni fog, de engem is.
 Hm. Az elmúlt órát odalent töltöttem a kiállítóteremben.
 Ha javasolnom szabad, inkább napvilágnál tegye. Nappali fényben sokkal szebbek a kiállított tárgyak.
Előrehajolt a csészék felett és igyekezett a szemembe nézni. Csodálkozva láttam, hogy az enyhén vérszomjas kifejezés ismét visszaköltözik a szája szegletébe.
 Mr. Lawrence. Megállapítottam, hogy ön ellen az éjszaka... valóban merényletet követtek el!
Olcsó dolog lett volna arra hivatkoznom, hogy jó másfél órával ezelőtt éppen ő volt az, aki ha hallgatólagosan is, de kétségbe vonta megtámadtatásomat.
 Nem kérdezte még meg, mit csinálok a Vatikánban.
 Gondolom, imádkozik.
Sóhajtott, cuppogott, aztán kelletlenül megköszörülte a torkát.
 Az a helyzet, Mr. Lawrence... hogy... a Szentatya mellett bizonyos bizalmas feladatok ellátása a dolgom. Nem tudom, érti-e, mire gondolok?
 Azt hiszem, igen.
 Nos... Mr. Lawrence... az utóbbi időben... olyasféle jelenetek játszódtak le egyik-másik kolostorunkban... ami, hogy úgy mondjam, felkeltette a Szentatya érdeklődését. Méghozzá negatív értelemben.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, miről beszél. Gondolatban leltárt készítettem viselt dolgaimról, de semmi olyat nem találtam benne, amivel felkelthettem volna a Vatikán haragját.
 Mr. Lawrence... nem szeretném feleslegesen húzni az időt... rövidesen hajnalodik, és részt kell vennem a reggeli ájtatosságon. Nos, hol volt ön az elmúlt év márciusában?
Egyszerre csak fény gyúlt az agyamban. Hohó, hát erről van szó?!
 San Lazaro kolostorában - mondtam nyugodtan.
 Megtudhatnám, mit keresett ott?
 Az az érzésem, hogy ön legalább olyan jól tudja, mint én!
 Ebben alighanem téved. Tehát?
Nem volt értelme, hogy tagadjak. De miért is tagadtam volna?
 Kutatómunkát végeztem - mondtam engedelmesen.
 Aha. És mit kutatott?
     - Amit itt. Elsősorban a kitaj-dinasztia emlékeit. Pacskolatokat. Csodálkozva láttam, hogy leveszi a szemüvegét és megdőrzsöli. Mintha csak időt akart volna nyerni vele.
 Mi... ket? - kérdezte végül, miután visszatette a szemüvegét az orrára.
 Azt akarja mondani, nem tudja, mi az a kitaj pacskolat?
Egészen enyhén kivörösödött az arca, s segélykérőn nézett rám.
 Rendben van. Hallgasson ide. Tudja, kik azok akitajok?
 Gondolom, a kínaiak.
 Óriási tévedés. A kitajok nomád törzsszövetsége a X. század második felében hódította meg Kínát. Az a gyanúnk, hogy mongol nyelven beszéltek s bizonyos tekintetben ők a mai mongolok ősei. Elkergették a kínai császári házat, s maguk alapítottak dinasztiát, amelyet Liao-nak neveztek. Világos?
 Eddig igen, de...
 A kitajok írása a mai napig megfejtetlen. Bár szép számban maradtak ránk sziklafeliratok, nem tudjuk elolvasni őket.
 Miért nem?
 Mert nem ismerjük a jeleik jelentését. -Jelek?
 A kitajok kínai írásjelekből készítettek maguknak sajátos írást. Nos, ezeknek a kitaj jeleknek a megfejtésén buzgólkodom egy idő óta. S van is rá bizonyos esélyem, hogy végül sikerrel járok.
 És... mi az a pacskolat?
 Hogy is magyarázzam? Tegyük fel, hogy egy kitaj vésnök feliratot készített. Mondjuk, egy elhunyt előkelő sírfeliratát. Lecsiszolt egy követ és belevésté a kitajok sajátos jeleit. Ezer évvel később nekem jut a megtiszteltetés, hogy vizsgálat tárgyává tegyem a feliratot. Haza nem vihetem, mert pokolian nehéz. Ilyenkor készít a kutató pacskolatot.
Hm.
 Fekete, koromból kevert festékkel bekeni a felirat felszínét, gondosan vigyázva rá, hogy a vésés okozta vágatokba ne csorogjon be a festék. Amikor a kő már fekete, mint az ördög popsija - bocsánat atyám! -, ráterít a kőre egy fehér papírlapot. Megnyomkodja, majd elveszi a helyéről. A papíron ott marad a betűk negatív lenyomata. A papír feketére színeződött, a jelek viszont megmaradtak fehéren. Érti már?
 Hát. .. részben. Csak azt nem értem, hogy manapság, amikor az infravörös fényképezés...
 A pacskolatokat nem most készítik, atyám, hanem száz vagy kétszáz évvel ezelőtt csinálták őket. Szerencsére akkor is akadtak olyanok, akiket érdekelt Ázsia múltja, s ha megfejteni nem is tudták a kitaj feliratokat, legalább pacskolatokat készítettek róluk az utókor számára. Ügy hallottam, van néhány belőlük San Lazaróban... azért is utaztam oda.
Ruggieri elgondolkozva a csészéjébe bámult. Mintha megfejtetlen kitaj feliratokat keresett volna a tea alján.
Sikerrel járt?
 Egyetlenegyet találtam csak. Egy kitaj herceg sírfeliratát. Ruggieri páter a szájába vette a nagyujját és eléggé el nem ítélhető módon rágni kezdte a körmét.
 Figyeljen rám, Mr. Lawrence. Röviddel azután, hogy ön befejezte a kutatásait San Lázáréban, felbukkant ott egy kínai páter, aki ahhoz a kínai egyházhoz tartozik, amelyik a Vatikánnal áll szoros kapcsolatban.
Biccentettem. Pontosan tudtam, hogy Kínában két katolikus egyház is létezik: az egyik a Vatikánnak rendeli alá magát, a másik a kínai pártnak és államnak, s már régen megszakította kapcsolatait a Szentszékkel.
És?
 Ez az atya, Liu páter, felmutatta a pekingi püspök megbízólevelét és bejelentette abbeli szándékát, hogy kutatásokat óhajt folytatni San Lazaro irattárában.
Egyszerre csak érdekelni kezdett a dolog. Mintha egy titokzatos erő arra figyelmeztetett volna, jó lesz nyitva tartanom a szemem és a fülem. A kancsóért nyúltam és öntöttem mindkettőnknek egy újabb csészével.
 Mit kutatott?
 Az engedély szerint egy kínai származású, Németországban letelepedett páter levelezése érdekelte. A valóságban azonban az izgatta, hogy... ön mit keresett ott, Mr. Lawrence!
Éreztem, hogy megszorul a tüdőmben a levegő. Lekoppantot-tam a csészét az asztalra és hitetlenkedve meredtem rá.
 Amit én? Lehetetlen. Hiszen senki nem tudhatta...
 Liu páter zsebében megtalálták azokat a cédulákat, amelyekkel ön könyveket kért a könyvtárból, és azt az izét...
 Pacskolatot. -Úgy van.
 Legalább megkérdezték tőle, mi az ördögért gyűjti a céduláimat?
Ruggieri megrázta a fejét.
 Elkéstek vele.
 Hogyhogy elkéstek?
 Liu pátert meggyilkolták, Mr. Lawrence.
 Meg... gyilkol... ták? Hogyan?
Ruggieri felállt, az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt és kibámult a hajnali szürkületbe.
 Széthasították a fejét egy borneói szekeréével. Kérem, adna még egy csésze teát?
Mintha alvajáró lettem volna, léptem a köcsöghöz és töltöttem ki az italt. Közben iszonyatos sebességgel forogtak a kerekek a fejemben. Mi az ördögbe keveredtem már megint?
Leültem az ágyam végébe és igyekeztem erőt venni magamon.
 Kissé megrázott a dolog - mondtam az igazságnak megfelelően.-Ámbár...
Ámbár?
 Lehet, hogy mindez a véletlen műve. Liu páter... valahogy kíváncsi lett rá, mivel foglalkozom, talán hallott valaha valamit a ki-tajokról...
 Az az ember nem volt soha Liu páter.
 Hogyhogy?
 Felvettem a kapcsolatot Pekinggel. Ilyen nevű pátert nem ismernek, és nem is adtak ki neki megbízólevelet. Az ismeretlen kínai levele hamisítvány volt. Tudja, mit jelent mindez?
Természetesen tudtam. Hogy akárki is volt ez a Liu, nem véletlenül tapadt a nyomomra.
Tehetetlenül széttártam a karom és éppen folytattam volna kétségeim kifejtését, de Ruggieri belém fojtotta a szót.
 Hol volt múlt év decemberében?
 Schwechatban. A Sankt Emerich rendházban.
 Miért?
 Természetesen a kitaj pacskolatok miatt. Ott is van belőlük néhány. Egy osztrák páter hagyatékából kerültek Sankt Eme-richbe.
 Eredmény? -Tessék?
 Ügy értem, ért el valami eredményt?
 Hát, ha arra gondol, hogy sikerült-e megfejtenem az ottani kitaj feliratokat, sajnos nemmel kell válaszolnom. Nem sikerült. Néhány jel jelentésére ismét rájöttem ugyan... de ez minden.
 Más nem érdekelte Sankt Emerichben?
 Nem.
 Biztos benne? -Holtbiztos.
 Könyveket csak olvasott?
Természetesen.  Hogy pihentessem magam,  kivettem a könyvtárból néhányat. -Miket?
 Csak úgy találomra. Ahogy vissza tudok rá emlékezni, régi misszionáriusok leírásait olvasgattam.
 Értem, Mr. Lawrence. Nos, akkor jól figyeljen rám! Röviddel az ön távozása után megjelent egy koreai testvér, bizonyos Pak...
 Nem!
 De bizony, Mr. Lawrence, de bizony. Egy spanyol rendház levelével, amelyről mondanom sem kell, hogy később kiderült: hamisítvány. Valami átlátszó ürüggyel érkezett Schwechatba... hajói emlékszem, egy koreai páter végrendeletét kereste.
 Ha most azt fogja mondani, hogy őt is meggyilkolták... Ruggieri atya szomorúan lebiggyesztette az alsó ajkát.
 Legszívesebben nem mondanék semmit. Legszívesebben számra sem venném azt az undorító szót, hogy gyilkosság. De mégis meg kell tennem.
Megölték?
 Sajnos, igen. -És?
 Nem találja ki?
 Megtalálták a zsebében azokat a cédulákat, amelyekkel kikértem a könyvtárból bizonyos könyveket?
 Bravó, Mr. Lawrence!
 Úristen! És... meg is nézegette azokat a könyveket?
 Alighanem csak akarta. Ideje már nemigen volt rá. Ugyanis...
 Hogy ölték meg?
 Borneói hajító-szekercével, Mr. Lawrence. Kettéhasították a
fejét.
Ruggieri páter olyan részvevő képpel nézett rám, mintha közeli rokonaim lettek volna a meggyilkoltak. -Nos?
 Mi ez a nos?                                                        
 Kíváncsi lennék a kommentárjára.
Arra speciel én is kíváncsi lettem volna. Mert mi az ördögöt fűzhettem volna az elmondottakhoz, azon kívül, hogy fogalmam sincs róla, mire megy ki a játék?
Rövid hallgatás után Ruggieri belátta, ha arra vár, hogy érdekes dolgokat tudjon meg tőlem, alighanem el fogja mulasztani a reggeli ájtatosságot. Gyorsan az órájára pillantott, és töltött magának még egy fél csésze teát.              .
 A Szentszéket természetesen mélységesen megrendítették a gyilkosságok. Márcsak a brutalitásuk miatt is. Azonkívül missziós rendházakban nem szokás gyilkolni. Nem is tudom, mikor fordult elő ilyesmi utoljára. Az illetékes bíboros úr engem bízott meg, hogy amennyire szerény képességeim engedik... próbáljak meg fényt deríteni az ügyre. Természetesen legnagyobb titoktartás mellett. Kinek lenne jó, ha elterjedne, hogy már nemcsak az utcasarkokon, hanem a rendházakban is erőszak tombol. Remélem, egyetért velünk?
 Természetesen.
  Ezért is bátorkodtam értésére adni a kiállítóteremben, hogy talán bölcsebb lenne balesetként feltüntetni a történteket. Köszönöm, hogy akceptálta a kívánságomat.
Hszem ágában sem volt bevallani, hogy egyáltalán nem az egyház 11   híre miatt vontam vissza állításaimat, hanem mert féltem tőle, ha sokat okoskodom, kiteszik a szűröm a missziósházból. Márpedig .nindenképpen meg akartam vizsgálni a kitaj pacskolataikat.
Mr. Lawrence... Feltehetnék önnek néhány kérdést?
Tegye csak fel őket bátran.
Köszönöm. Változatlanul kitart abbeli állítása mellett, hogy nem ismerte a San Lazaróban felbukkant Liu atyát?
Semmiféle Liu atyát nem ismerek, sem Kínában, sem másutt. Nőt, egyetlen kínai katolikus papot sem ismerek. És koreait sem.
  Biztos benne?
Amennyire az ember ilyen dolgokban csak biztos lehet. Különben éppen az előbb mondotta, hogy Liu atya nem is létezik. A megbízólevele hamisítvány, a koreai atya esetében ugyanez a helyzet...
Nem is tudja elképzelni, mit akarhattak öntől?
  Fogalmam sincs róla.
Koncentráljon erősen a kitajokra. Nincs valami apróság velük kapcsolatban, ami érdekes lehet valaki vagy valakik számára?
Vettem néhány mély lélegzetet, majd, hogy megnyugtassam magam, lassan kifújtam a levegőt a tüdőmből.
  Kedves atyám... izé j .. Mr. Ruggieri, mi a csoda közük lehetne .1 lassan ezer éve kihalt kitajoknak a mai világhoz? Utódaik nem maradtak  hacsak a mongolokat nem számítjuk annak. Kincseket in-in hagytak hátra  sem rejtett barlangokban, sem kurgánok mé-I yen. Nincsenek titkos irataik... illetve, minden emlékük az, hiszen nem tudjuk megfejteni őket. De még ha meg is fejtenénk, ezek nem térképek, amelynek nyomán rá lehetne bukkanni a kalózok vagy Monté Christo kincsére. A kitaj írás megfejtésének csak tudományos jelentősége van, ezt pedig, mint a társadalomtudományok eredményeit általában, nehéz pénzre transzformálni. Hogy még egyszer világosan fejezzem ki magam: el nem tudom képzelni, mi az ördögért izgulhatna bárki is a kitajok miatt,
Ruggieri páternek szép, szelíd, világoskék szeme volt, mint középkori szentképeken az angyaloknak. Ez a barátságos kék szem azonban most villant, mint a késpenge. Biztos voltam benne, hogy bár a homlokomra néz, egészen az agyamig lát vele. Sőt, bele is turkál a legközepébe.
 Eszerint holtponton vagyunk?
 Alighanem.
Felállt és ismét az ablakhoz sétált. Kinézett az udvarra, ahol mar egyre szaporábban kopogtak a hajnali ájtatosságra igyekvő testvérek léptei.
 Meddig szándékozik Sankt Benediktben maradni, Mr. Law-rence?
 Eredetileg két hétig szerettem volna. Persze nem tudom, hogy ezek után...
 Ne is gondoljon rá, hogy megváltoztassa a szándékát? Legalábbis miattam ne. Eszem ágában sincs akadályozni a munkáját. Ellenkezőleg. Értesítem a Szentszéket, hogyha bármire is szüksége lenne, utasítsa Fernandez atyát...
Arra riadtam fel, hogy becsattan mögötte az ajtó. Megráztam a fejem, s mielőtt eldöntöttem volna, hogy magam is lemegyek-e a reggeli ájtatosságra, vagy inkább megpróbálok aludni, olyasmit tettem, ami egy missziós rendházban merőben szokatlan a barátságosan fogadott idegentől.
Az ajtóhoz léptem és rátoltam az erős vasreteszt.
Sötét, szürke volt a hajnal és az maradt a délelőtt is. Az ájtatosságra végül is nem mentem el  inkább a cellámban maradtam és megpróbáltam kiötölni valami értelmeset. Hiába erőltettem azonban az agyam, nem tudtam kipréselni belőle semmit. San Lazaró-ban és Schwechatban is kizárólag a kitaj pacskolatokkal foglalkoztam - semmi mással. Amit Ruggieri páternek mondtam, fedte a valóságot. A kitajok kihaltak, nincs miért gyilkolni miattuk.
Akkor meg mi a fenéért? Talán azokért a könyvekért, amiket olvasgattam. De hát mi az ördögöt olvasgattam egyáltalán?
Elővettem egy papírlapot és megpróbáltam felirkálni rá a számtalán könyv legalább egy részének a cúnét, amit a rendházakban átlapoztam. Tízpercnyi fejtörés után feladtam a kilátástalan küzdelmet.
Rosszkedvűen fejeztem be a reggelimet, amit ezúttal, szokásommal ellentétben, a cellámban fogyasztottam el. Ahogy végeztem vele, meg sem várva a szerzetes testvért, aki Fernandez páter utasítására felszolgálta az ételt, fogtam a tálcát és lesétáltam vele a konyhába. Váltottam néhány szót a kondérok körül serénykedő páterekkel, majd felmásztam a hátulsó csigalépcsőn az emeletre, s óvatosan belopakodtam a kiállítóterembe. Némi biztonságot adott, hogy csuhám ujjába rejtve ezúttal ott lapult 38-as Smith and Wes-sonom.
Beléptem az ajtón, a villanyt azonban most sem kapcsoltam fel. A reggeli, barátságtalan szürkület mint kiáradt, piszkos vizű folyó hömpölygőit be a hatalmas ablakokon. A sötétítőfüggönyöket elhúzta valaki  talán azok a páterek, akik hajnalban kitakarították a termet.
Közvetlenül az ajtó mellett nekitámaszkodtam a falnak és szemrevételeztem a terepet. Bár, ha világosan látni akartam volna mindent, fel kellett volna gyújtanom a villanyt. Mégis ódzkodtam tőle, hogy megtegyem.
Nem akartam ugyanis elijeszteni azt a fekete csuhás alakot, aki jöttömre lebukott az afrikai bálványok közé, s most ott kuksolt mögöttük visszafojtott lélegzettel.
Köhögtem, krákogtam, addig-addig forgolódtam, amíg csak tenyerembe nem csúszott a stukkerom. Akkor aztán ellöktem magam a faltól s lassú, nyugodt léptekkel oda sétáltam, ahol az a kó-kuszmaszk lógott, amelyet helyettem talált telibe a zulu harci dárda.
Akárki is vette kezelésbe az összetört álarcot, nem végzett rossz munkát. Olyan ügyesen illesztette össze a darabjait, hogy alig lehetett felfedezni rajta az éjszakai rombolás nyomát.
Megböktem a nagyujjammal, majd megfordultam, és a zulu lándzsákat vettem szemügyre. Olyan ártatlanul függtek a falon, mintha eszük ágában sem lett volna néhány órával ezelőtt az életemre törni. Hiába meresztgettem rájuk a szemem: egyikük vashegyén sem láttam gyanús vérfoltokat.
A teknőcpáncélról azonban nem lehetett eltüntetni a csúnya árkot, amelyet a lándzsa hegye vágott bele. A nyomokból ítélve megkísérelték ugyan elegyengetni a forradásokat, de a kemény páncél ellenállt minden jó szándéknak.
Az ablakhoz léptem, kinéztem a szürke, kellemetlen reggelbe, aztán mintha csak véletlenül tenném, leakasztottam az egyik zulu lándzsát. S bár már hosszú évek óta nem volt hasonló hajítóeszköz a kezemben, bíztam benne, lesz annyi erőm és ügyességem, hogy tisztességesen elhajítsam.
Volt is. A lándzsa megfelelő szögben hagyta el a kezem, s éles, sikító sírás közepette belevágódott a legkövérebb fabálvány oldalába. Számításaim szerint csak néhány centiméternyire annak a fekete csuhás alaknak a fejétől, aki a szobor mögött rejtőzködött. A bálvány megremegett, sértődötten nyikorgóit, de a lábán maradt. Odaléptem hozzá, s megpróbáltam kirántani belőle a lándzsát.
A sötét folt a bálvány mögött megmozdult, mintha ki akarna repülni a reggeli szürkületbe. Hogy megakadályozzam benne, ahelyett, hogy kijjebb húztam volna a bálványból a lándzsát, jókorát taszítottam rajta. A pogány istenszobor rám vicsorgott, aztán jó másfél mázsás súlyával rádőlt a mögötte mocorgó feketeségre.
Valaki felüvöltött, valami felém repült, egy cipőtalp telibe találta az arcom úgy, hogy kihullott a csuhám ujjából a revolver.
Hátratántorodtam és alighanem fájdalmas kiáltásokat hallathattam én is, mert a kiáltások összefonódtak a levegőben s egymást kergették a kiállított tárgyak között. Az afrikai istenek csillogó szemmel figyelték a ritkán látott jelenetet, s mintha régi-régi idők véres ünnepségeire emlékeztek volna szelíd szeretettel.
Amikor másodszor is képen talált a cipőtalp, elhatároztam, taktikát változtatok. Elkaptam a lándzsa felfelé ágaskodó nyelét, kirántottam az istenszobor testéből, s amikor a fekete csuha harmadszor is felém röppent, kíméletlenül rácsaptam vele.
Valaki felordított, valakinek megtört a vidám szárnyalása s a fekete test lehullott mellém a földre. Biztonság kedvéért még egyszer ráhúztam a lándzsával, aztán éppen nekiláttam volna, hogy cipőm orrával megdolgozzam a bordáit, amikor vakító ragyogással felgyulladtak a villanyok.
Mintha csak megismétlődött volna az éjszakai jelenet. Az ajtóban ismét ott állt Fernandez páter, néhány csuhát viselő alaktól körülvéve. Természetesen most is kiemelkedett közülük Paolo Rug-gieri öles termete.
 Jézus Mária, Mr. Lawrence! - hallottam Fernandez atya kétségbeesett kiáltását. - Mit csinált már megint?
Lepillantottam a padlóra. A lábamnál heverő szerzetes megpróbálta magához kotorni a kőre hullott pisztolyomat. Gyorsan a kezére léptem, felvettem a stukkert, és becsúsztattam a csuhám uj-jába.
Sóhajtottam, megtörölgettem a homlokom, s csodálkozva széttártam a karom.
 Ügy látszik, nincs szerencsém ezzel a kiállítóteremmel. Gondoltam, sétálok egyet, megnézem, nem tettem-e kárt éjszaka az egzotikus tárgyakban, s akkor tessék - nem ismét nekimegyek valaminek?!
A rémülten toporgó Fernandez atya szeme végül is megakadt a lábamnál heverő lándzsán.
 Jézusom, hát megint az a fránya zulu lándzsa?! Miért nem gyújt villanyt, Mr. Lawrence? Ha nem tud tájékozódni a sötétben...
Ekkor vette csak észre, hogy mocorog is a lábamnál valami. El-tátotta a száját, belemarkolt nyakán csüngő ezüstláncába s rémülten felhördült.
 Ez... kicsoda? Uramisten, csak nem ölt meg valakit? Ven testvér! Hogy kerül ide? Mi történt magával?
A Ven testvérnek nevezett kínai szerzetes szemrehányóan rám pislantott.
 Ez az ember megtámadott. Takarítottam, amikor odajött hozzám, és se szó, se beszéd... fel akart szúrni arra a lándzsára!
 Ön... takarított? De hiszen... önnek nem kell takarítania! A kínai selyemkendőt húzott elő csuhája zsebéből, hogy megtörölgesse vele vérző orrát.
 Megkértem Werner testvért... hadd takarítsak ki helyette. Nehezen viselem a tétlenséget, atyám! Werner testvér beleegyezett és... tessék, itt van a vödör és a felmosórongy. Sajnos... ez az illető itt felborította.
Fernandez páter maga volt az élő szemrehányás.
 Mr. Lawrence, nem is tudom, mit mondjak? Ha egyszer nehezen tud tájékozódni... miért nem gyújtja fel a villanyt? - hirtelen felhúzta az orrát és gyanakodva az orrát törölgető kínaira nézett. -Ön sötétben takarított, Ven testvér?
A kínai zavartan elvigyorodott.
 Éppen villanyt akartam gyújtani, amikor.
Fernandez páter nem volt kíváncsi a többire. Ismét felém fordult, immár bosszús kifejezéssel az arcán.
 Mr. Lawrence... szeretném megkérni rá, hogy a következő időkben... inkább a kerengőn át közlekedjék. S ha ez valamilyen oknál fogva mégsem lenne lehetséges, akkor, kérem, feltétlenül
gyújtson világosságot a kiállítdteremben. Bár a kiállított tárgyak be vannak biztosítva, nem vagyok meggyőződve róla, hajlandó lesz-e fizetni a biztosító, ha megtudja...
A mondat végét már lenyelte. Udvarias ember lévén nem akart megsérteni.
Felemeltem a lándzsát, visszaakasztottam a falra és éppen azon voltam, hogy helyére emeljem a bálványt is, amikor észrevettem, hogy a kínai páter ugyancsak szaporán a szemben lévő ajtó felé igyekszik. Éppen el akartam ereszteni a pogány istent, hogy elkaphassam a csuhája szélét, de Ruggieri atya megelőzött.
 Testvérem! - hallottam erős, parancsoló hangját. - Állj csak meg, testvérem!
A kínai kelletlenül megállt.
 Mintha még nem láttalak volna itt, testvérem. Folytatta volna, de Fernandez atya közbevágott.
 Ven atya néhány napja van csak közöttünk. Azon a napon érkezett, amelyen Mr. Lawrence... A pekingi testvérek küldték... szerencsétlen, hitvalló testvéreink, hogy a mi Urunk Istenünk segítse őket! Ven atya az egykori jezsuita missziók hozzánk került anyagát tanulmányozza. Igazán, Ven atya... valóban felesleges, hogy ön takarítson, amikor...
Morgott még valamit, lemondóan legyintett, és abbahagyta.
Ruggieri páter csuhája széles ujjába rejtette mindkét kezét s elmerült mosollyal bámulta az iruló-piruló pekingi testvért. Ven atya toporgott még egy darabig, aztán elindult az ajtó felé.
Ezúttal senki sem tartóztatta fel.
A délelőtt hátralevő részét, majd a délutánt is a könyvtárban töltöttem. Kiteregettem magam elé a kitaj pacskolatokat, de mindegyre elkalandoztak a gondolataim. Akkor hagytam csak abba az erőlködést, amikor már kezdtek összefolyni előttem a bonyolult írásjelek. Sóhajtva gondoltam rá, hogy annak idején a kitaj kancellária tudósai másféle írást is választhattak volna maguknak  jóval egyszerűbbet és megfejthetőbbet. Igaz, viszont ebben az esetben a kutya sem szorgoskodna az értelmezésükön.
Mivel az esti ájtatosságig és a vacsoráig volt még bőven időm, elhatároztam, kisétálok a parkba.
A Sankt Benedikt kolostorát körülölelő, ki tudja, hány hektáros, hatalmas park a koraőszi hold halvány sugaraiban fürdőtt. Amerre
a szemem ellátott, hatalmas cédrusok, sűrű bokrokkal benőtt domboldalak, büszke, hallgatag fenyők uralták a terepet. Mintha világhírű botanikus kertbe tévedtem volna.
Ami azt illeti, nem is jártam messze az igazságtól. Ősi szokása a Benedek-rendi szerzeteseknek, hogy azok az atyák, akik rövidebb-hosszabb ideig idegenben teljesítenek missziós szolgálatot, hazatértükkor egy, a távoli vidékről származó facsemetét ajándékoznak a missziósház főnökének. így történhetett meg a csoda, hogy Sankt-Benedikt parkjában egymás mellett hullatta vattáját a kanadai nyár és a közönséges európai nyárfa  egymás mellett állt díszőrséget ki tudja hányfajta tűlevelű fenyő, és borókaféle.
Nekidőltem egy fának, számba vettem néhány leszakított tű-levelet és szórakozottan megrágcsáltam. ínyemen elömlött a levélben rejtőző gyantás folyadék keserű íze  lelki szemeim előtt távoli fenyvesek képe bukkant fel, havas tisztásokkal, s a rajtuk átvágtató hideg, északi széllel.
Csodálkozva tapasztaltam, hogy hirtelen, minden sejtemet elöntő honvágy támad bennem Észak iránt. Behunytam a szemem, hogy magam elé idézhessem a jávorszarvasok négyszögletes pofáját  a taj-gai moha zöldellő foltjait  a süvöltő hóförgeteget, s Ene jóságos arcát A számban keseredő tűlevél mintha Észak baráti, de mégis fagyos üzenetét hozta volna. Hogy visszavárnak a füstmarta sátrak, a tompán kongó sámándobok, s a lófejű húr-on játszó öreg énekesek.
Talán tovább is álmodoztam volna, eszembe idézve Észak varázsát, ha meg nem reccsen valami a közelemben. Mielőtt még visz-szavonulhattam volna egy tekintélyes vastagságú fatörzs mögé, fekete csuha villant az orrom előtt. Gyors, könnyed mozdulattal kezembe csúsztattam a pisztolyomat.
A közeledő árnyék meg sem próbált elrejtőzni. Krákogott, majd lehajolt egy tobozért. Felemelte, aztán hirtelen mozdulattal mesz-szire hajította. Csak amikor a toboz lekoppant egy csapat, kék bogyókkal telitűzdelt borókabokor mögött, vette magának a fáradságot, hogy odasétáljon hozzám.
 Laudétur.
 Jó estét.
 Már mindenfelé kerestem. Fernandez atya árulta el, hogy esténként ki szokott sétálni a fák közé. Ritkán látni ilyen szépen gondozott parkot. Különben mivel töltötte a délutánját, Mr. Lawrence?
 Megpróbáltam rájönni, mi lehetett az az olvasmányom, San La-zaróban, vagy éppen Schwechatban, amely felkeltette valakinek a figyelmét. Ám, ha keresztre feszítenének, sem tudnám megmondani ...
 Nono, Mr. Lawrence!
 Bocsásson meg a profán hasonlatért, páter, csak kicstíszott a számon. Ide is csak azért sétáltam ki, hátha a tűlevél keserű íze, az északi fák, és a hűvös holdfény eszembe juttatnak valamit.
 Na és, mire jutott velük?
 Hallgatnak.
Ruggieri atya megcsóválta a fejét, letépett néhány tűlevelet és megszaglászta őket.
 Hát ez nem sok. Mindenesetre míg maga leveleket rágcsált, nem pihentem én sem. Megpróbáltam utánanézni Ven testvérnek.
Érdeklődve kaptam fel a fejem. Ruggieri áhítatos képpel még mindig a tűleveleket szaglászta.
 Rájött valamire?
 Ven atya megbízólevele valódinak látszik.
 Látszik?
Ruggieri eldobta a tűleveleket, amitől nyomban bosszús kifejezés költözött az arcára.
 Képtelen vagyok felvenni a kapcsolatot a pekingi püspökkel. Illegalitásba vonult ugyanis.
 Mit csinált?
 Eltűnt, mint a kámfor. Egy megbízható informátorunk szerint, akivel csak néhány perccel ezelőtt folytattam telefonbeszélgetést, a püspök néhány héttel ezelőtt lemerült. Állítólag a hatóságok le akarták tartóztatni.
 Remélem, megkérdezte az informátorától, ismeri-e Ven
atyát?
 Természetesen megkérdeztem. -És?
Ruggieri a holdra nézett és mélyet sóhajtott.
 Sokkal okosabb nem lettem tőle. Informátorom ismer ugyan egy Ven Kao nevű papot... illetve ismert...
Múlt időben?
 Minden bizonnyal. Ven Kao atyát ugyanis... agyonlőtték. Éjszaka, legnagyobb titokban földelték el. Néhány diák lopta el a hatóságoktól a holttestet, s a püspök, mielőtt illegalitásba vonult volna, még eltemette.
 Ez az atya... illetve fickó is Ven Kao?
 Ven Kao.
 Most már csak az a kérdés, mit akar tőlem a kínai páter?   Ruggieri elgondolkozva nézett rám, aztán megvonta a vállát.
 Ne töltse el különösebb nyugtalansággal a szívét, de azt hiszem.. . meg akarja ölni önt, Mr. Lawrence!
Ahogy felértem az emeletre, elhatároztam, új életet kezdek. Eszem ágában sem lesz keresztülvergődni a kiállítótermen, inkább a kerengőn lopakodók végig. Kockáztatva vele, hogy összefutok Fernandez atyával.
Magamnak is szégyelltem bevallani, de egyszerűen menekültem a kövérkés, jóságos tekintetű rendházfőnök elől. Fernandez atya harminc évig élt egy poros kis afrikai falucskában, valahol a Niger folyó partján, s most, hogy véglegesen visszatért Németországba, szükségét érezte megosztani távoli trópusokon szerzett tapasztalatait az emberiséggel. S mivel valamennyi missziós testvér már kívülről fújta Fernandez atya minden meséjét, a jóságos rendházfőnök kénytelen volt vendégei számára nyitogatni bölcsessége tárházának kapuit.
Kiléptem a kerengőre s óvatosan, oszloptól oszlopig dolgoztam magam előre. Homlokomon gyöngyözött a veríték, mintha nágák-kal és tigrisekkel teli dzsungelben tévelyegtem volna.
Aztán egyszerre csak megtörtént a tragédia. A legutolsó oszlop mögül fekete árnyék toppant elém.
 Halló, Mr. Lawrence! Maga az?
Természetesen Fernandez atya volt. Kerek, kövér képe vidáman ragyogott a holdfényben. Láthatóan elégedett volt, hogy ezen az estén is sikerült a csapdájába ejtenie valakit.
Ezúttal azonban nem álltam kötélnek. Mivel egészen az orromig húztam le a csuklyámat, nem láthatta az arcom. Holnap akár le is tagadhatom, hogy velem találkozott.
Fernandez atya szeretettel tárta felém a karját. Bármennyire is fájt a szívem, vissza kellett utasítanom a barátságát. Nem lett volna lelkierőm végighallgatni az afrikai falu mindennapjainak aprólékos leírását.
Fordultam egyet az oszlopom körül, aztán lehorgasztott fejjel, sietős léptekkel elindultam arrafelé, ahonnan jöttem. Lépteim halkan csosszantak a kövezeten.
Fernandez atya csak akkor jött rá, hogy átverték, amikor már a kijárati ajtó szomszédságában voltam.
 Mr. Lawrence! - hallottam a hátam mögül kétségbeesett kiáltását. - Mr. Lawrence, maga az? De hát hová siet? Tegnapelőtt nem fejeztem be, hogyan húzta ki az öregasszony a kecske lábából a tövist.. . Várjon már, az istenért!
Bár a szívemet hasogatták kétségbeesett szavai, nem álltam meg. Éppen ellenkezőleg: lerobogtam a lépcsőn, s átsiettem a keskeny
folyosón, hogy majd a hátulsó bejáraton át mégiscsak a kiállító-terembe fussak be.
 Hol van, Mr. Lawrence? Az a maga baja, hogy nem tud tájékozódni! Egyenesen a templomnak tart! Jóságos ég, hát miért nem hall ez? Biztos a fülére húzta a csuklyáját!
Fernandez atya ekkor egyszerűen az üldözésemre indult. Akármerre mentem, követett, mint az árnyék. És megállás nélkül kiáltozott. Biztos voltam benne, perceken belül felveri a rendházat.
Tulajdonképpen meg kellett volna állnom, hiszen Fernandez atya maga biztosította a kiutat számomra: nyugodtan hivatkozhattam volna arra, hogy valóban nem hallottam a csuklyától a kiáltásait.
Én azonban ismeretlen kényszertől vezérelve menekültem tovább. Nem kívántam semmi mást, mint elmerülni cellám csendjében, s visszaemlékezni mind a háromszáz-egynéhány könyvre, amelyeket San Lazaro rendházában lapoztam végig.
Biztos voltam ugyanis benne, hogy közöttük van a rejtély kulcsa.
Néhány véget érni nem akaró percig folyt még az üldözőverseny. Én menekültem, Fernandez páter pedig ott loholt a nyomomban.
Egyetlen, óriási gyertya lobogott már csak az oltáron, amikor berobbantam a templomba. Riadt tekintetem a sekrestye ajtaját kereste. Éppen felfedeztem, amikor alig karnyújtásnyira tőlem megmoccant valami. Hátraugrottam volna, de elkéstem vele. Az utolsó padsorból kiemelkedett egy fekete csuhás szerzetes és elmarkolta a Karom.
Jöjjön!
 Kicsoda maga? Engedje el a kezem... atyám!
Ekkor a csuklyás férfi felém fordult. Legnagyobb megdöbbenésemre mintha nem is lett volna arca: csupán nagy, pirosas orra meredt előre a csuklya alól.
 Jöjjön! Ha meg akarja tudni, miért... törnek az életére, jöjjön!
Fernandez atya ebben a szempillantásban érte el az ajtót. Hallottam, hogy megcsikordul a kilincs, s a következő pillanatban felharsant kétségbeesett kiáltása.
 Mr. Lawrence! Itt van? Válaszoljon, kérem!
A csuhás megrántotta a kezem. Most éreztem csak, hogy bár kemény és határozott minden mozdulata, mégsem erőszakos. -Hová?
 A gyóritatószékbe!
Hagytam, hadd vezessen. Mire felocsúdtam, már a gyóntató-székberi találtam magam. Az oltáron lobogó gyertya halvány fénye alig-alig tudott átlopakodni a sűrű rácsozaton.
Csodák csodájára Fernandez atya abbahagyta a kiáltozást. Megállt a leghátulsó padsor mögött, végigtekintett a terepen, aztán megfordult. Halk, dohogó morgásából arra következtettem, azt hiszi, rossz nyomon jár.
Amikor végleg elhaltak a csosszanások, felemelkedtem és udvariasan a kettőnket elválasztó rács felé biccentettem.
 Köszönöm, hogy megmentett. Tudja atyám... túlságosan fáradt vagyok és...
Ostobának és enyhén agyalágyultnak éreztem magam. Lelépek a jóakaratú Fernandez atya elől, s ráadásul egyik beosztottja előtt teszek megjegyzéseket rá. Én, a vendég, akit szíve minden melegével fogadott.
 Ricci. -Tessék?
 Matteo Ricci gyilkol!
Tompa, de feszült volt a hangja. Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy komolyan beszél.
 Bocsásson meg, atyám, de nem értettem jól mit mondott.
 San Lazaróban és Schwechatban is megöltek valakit. Matteo Ricci tette! És a Sátán!
Végigfutott rajtam a hideg. A gyertya lángja utolsót lobbant és kialudt. Hideg, dermesztő fuvallat futott végig a templomon.
 San Lazaróban? - nyögtem hitetlenül. - Ez azt jelenti, hogy ön... Ön az, Ruggieri atya?
 Egész életemben a Sátán ellen harcoltam - mondta a tompa hang. - De nem tudtam legyőzni. Őt nem győzheti le senki...! Talán csak ön. De vigyázzon, a Sátán pokolian erős! És a halálköve! Gondoljon a halál kövére!
Kezdett világossá válni előttem, hogy őrülttel van dolgom. Továbbá az is, hogyha a rendházban akarok maradni a kitaj pacskola-tok társaságában, jó képet kell vágnom a dologhoz. Azt azonban még mindig nem értettem, honnan tudhatja egy őrült, mi történt San Lazaro rendházában. Hacsak ki nem hallgatta, amikor Ruggie-rivel erről beszéltünk.
 Kicsoda maga?
Nem válaszolt, sőt, még izgatott mocorgása is abbamaradt.
 Válaszoljon, kérem! Kicsoda maga?
Hasztalan szólongattam, nem felelt. Amikor aztán rájöttem,
miért, már késő volt. Kiugrottam ugyan a gyóntatószékből, de már csak hűlt helyét találtam a faépítmény másik oldalán.
Összerázkódtam, amikor hangos dörrenéssel bevágta a szél a templom ajtaját.
Mintha koporsó teteje csukódott volna le.
Mivel a gyertya kialudt, időbe került, amíg kitapogatóztam a teremből. Végigbotladoztam a sötétségbe borult kerengőn  fütyülve rá, hogy belefutok-e Fernandez páter ölelő karjaiba. Szerencsére a páter nem volt már a láthatáron  bizonyára cellája mélyén olvasgatta kedvenc imádságait.
Ruggieri atya is alighanem éppen imádkozott, amikor bekopogtattam hozzá. Kedvetlen és morózus volt a hangja - legalábbis ilyennek hallottam az ajtón át.
Ki az?
 Lawrence. Leslie L. Lawrence.
 Történt valami?
 Beszélni szeretnék önnel.
 Várna néhány percig? Jöjjön vissza... mondjuk öt perc múlva. Elballagtam a folyosó kanyarulatáig. Kinéztem az ablakon.
A sötét fenyők derékig ködfolyóban álltak. Az éjszaka hűvöse megborzongatta a bőröm, valahol a folyosó vége felé becsapódott egy ajtó.
Mikor úgy gondoltam, letelt az öt perc, visszasétáltam Ruggieri atya cellájához. Alighogy a deszkához koppantottam az ujjam, Ruggieri már nyitotta is az ajtót. Összehúzott szemmel aggódva pillantott rám, mintha attól tartana, rossz hírt hozok a késő esti órán.
 Bejöhetek?
 Ó hogyne... természetesen. Fáradjon be, Mr. Lawrence. Ruggieri atya puritánul berendezett cellájában nem volt semmi
említésre méltó, hacsak nem számítjuk annak az ágya fölött függő, fényesre lakkozott embernagyságú keresztet, rajta mesterien faragott Krisztussal. Ruggieri követte a pillantásomat, aztán zavartan elmosolyodott.
 Téved, Mr. Lawrence, nem az enyém. Nem szoktam ekkora keresztekkel járni. Egyik testvérünk hozta... alighanem Afrikából.
Most, hogy jobban odafigyeltem rá, nyilvánvalóvá vált: a kereszten függő Krisztus néger. Bőrszíne világos volt ugyan, vastag ajkai és göndör gyapjas haja azonban afrikai eredetről árulkodtak. Ruggieri páter kinyújtotta a kezét és szeretettel megsimogatta a kereszten szenvedő Istenfiút.
 Látja, Mr. Lawrence, ez a legcsodálatosabb a kereszténységben. Hogy mindenki magához idomítja. Az afrikainak afrikai a Krisztusa, a kínainak kínai, és így tovább.
 Ez nem valami újfajta eretnekség? - kérdeztem álnokul. Levette a szemüvegét és megtörölgette csuhája szélében.
 őszintén szólva nem is tudom. Az igazság az, hogy nem ismerjük Krisztus igazi arcát. Hacsak a torinói leplet nem fogadjuk el perdöntő bizonyítéknak. De ön, bizonyára nem azért keresett fel, hogy a Megváltóról beszélgessen velem.
 Valóban nem, atyám... bár... az is megérne néhány mondatot.
 Hallgatom, Mr. Lawrence. Előrehajoltam és a szemébe néztem.
 Ruggieri atya. Ismer ön itt, a rendházban egy jókora, piros orrú, reszelős hangú testvért?
Ruggieri beharapta a felső ajkát, aztán biccentett.
 Minden bizonnyal Brown atyáról van szó. -Angol?
 Amerikai.
 Valami probléma van ezzel az izé... Brown atyával? Ruggieri szenvedő képet vágott és hallgatott. Végül megrántotta
a vállát, mint aki elszánta magát valamire.
 Mr. Lawrence, igazság szerint nem lenne szabad válaszolnom önnek, de én mégis megteszem. Abban a reményben, hogy ön is segít nekem. Igen, Brown atyáról van szó. Brown atyáról, akivel vannak bizonyos problémák... illetve voltak.
 Hogyhogy voltak?
 Brown atyát a rend kizárta tagjai sorából. Jó órával ezelőtt közölte vele a tartományi főnök határozatát Fernandez atya.
 Micsoda?!
Ügy ugrottam fel Ruggieri könnyű súlyú székéről, hogy a bambusztákolmány zörögve borult fel mögöttem.
 Miért van annyira meglepve? - képedt el Ruggieri. - Ismerte?
 Fél órával ezelőtt beszéltem vele a gyóntatószékben.
 Brownnal? - kérdezte hitetlenkedve.
 A piros orrú páterral. Aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
 Talán utoljára meg akarta nézni a templomot. Hiszen több hónapot töltött el a rendház falai között. De mi a csodát mesélt önnek, ami ennyire felzaklatta?
 Például a Sátánt emlegette.
 Ezen nem csodálkozom - biccentett Ruggieri. - Hiszen éppen emiatt zárták ki. No és az alkohol miatt. Brown atya ugyanis... ördögűző és gyakorló alkoholista.
 Brown páter pontosan tudja, mi történt San Lazaróban és Schwechatban!
 Ez lehetetlen! Honnan tudhatná?
 Talán kihallgatott bennünket. -Hm.
 Figyeljen rám, atyám! Brown páter nemcsak a Sátánt emlegette, bár, szerinte az ő keze van a történtekben.
 Ebben speciel igaza lehet. Minden gyilkosság mögött ott lapul az ördög. A Sátán vezeti a gyilkosok kezét. Mást nem említett Brown atya?
 De. Említett - biccentettem. - Azt mondta: Matteo Ricci gyilkol. És a Sátán. Apropó, ki az a Matteo Ricci?
Igazság szerint nagy szemeket kellett volna meresztenie, de egyáltalán nem meresztett semmilyet. Ehelyett levette a szemüvegét, amit rövid beszélgetésünk alatt cirka háromszor tisztított már meg, és most negyedszerre is törölgetni kezdte.
 Köszönöm, Mr. Lawrence, hogy elmondta, amit Browntól hallott... Kérem, hagyjon most magamra. Imádkozni szeretnék. Reggel majd folytatjuk a társalgást és... ha szükséges, Brownt is kihallgatom.
Mi mást tehettem volna, megfordultam és elhagytam az atya celláját.
Halálosan biztos voltam benne  Ruggieri pontosan tudja, mit jelentenek a sátánista volt szerzetes szavai.
Természetesen ébren töltöttem a fél éjszakát. Megpróbáltam valami értelmet kicsiholni Brown atya zaklatott mondataiból. Jóval éjfél után aztán be kellett látnom, hogy akár ítéletnapig is törhetem a fejem  úgysem fogok rájönni, mibe tenyereltem. Ha itt lenne a közelemben Róbert McKinley, csak gúnyosan vigyorogna. Az ő, korántsem irodalmi kifejezésével élve, úgy vonzóm a balhét, mint jóvérű kutya a bolhát.
Sóhajtottam és arra gondoltam, holnap majd elkapom Ven atyát.
Addig nyomom a fejét a felmosóvödrébe, amíg el nem buborékolja, miről van szó... Kétségkívül veszélyes ügybe keveredtem, hiszen nem szokás semmiért zulu harci dárdával falhoz szegezni valakit!
Idáig jutottam, amikor megkocogtatták az ajtómat. Úgy ugrottam fel, mintha rugó lökött volna ki az ágyból. Nem tudtam másra gondolni  Ruggieri atya is végiggondolta a dolgokat és arra a megállapításra jutott, hogy feltárja előttem az igazságot.
Az-óvatosság-sosem-árt alapon azért az ajtónyllásra szegeztem a pisztolyomat.
Rémült arcú, ismeretlen szerzetes nézett szembe a 38-as csövével.
 Mr. Lawrence - nyögte elhaló hangon, miközben remegő kezével megtörölgette a homlokát. - Fernandez atya kéreti, hogy szíveskedjék ...- aztán úgy elcsuklott a hangja, mintha a torkára ment volna egy nagy kanál lekvár.
 Valami baj van?
 Fernandez atya kéreti... szegény Ruggieri atya...
Mintha puskából lőttek volna ki, ugrottam ki a folyosóra. Nem messze az ajtómtól két páter álldogált riadt arccal. Amikor megpillantottak, szó nélkül mutatták, merre menjek.
Néhány pillanat múlva fent voltam a kerengőn. Kihajoltam a mellvéd mögül, s lepillantottam a két emelet mélységben fekvő, kövezett udvarra.
Odalent a csillagfénytől éppen csak megvilágított mélységben fekete, hosszúkás test feküdt hasonlóan fekete testektői körülvéve. Csakhogy míg ez utóbbiak időről időre helyet változtattak, a kövön fekvő mozdulatlan maradt.
Elfojtottam magamban egy, a helyhez egyáltalán nem illő szitkot, s anélkül hogy bármire is gondoltam volna, lerobogtam a lépcsőn az udvarra.
Ruggieri atya a hátán feküdt, kicsavarodott végtagjai s a feje mellett egyre növekvő vértócsa mutatta, hogy a kerengőről zuhant le a kőre. Szétlökdöstem a rémülten tébláboló szerzeteseket s leguggoltam a páter mellé.
Nem kellett nagy szakértelem hozzá, hogy belássam, Ruggieri atya fél lábbal már odaát van. És nincs földi hatalom, amely megakadályozhatná abbeli szándékában, hogy a másik lábát is áthúzza az első után.
Amikor fölé hajoltam és kezembe vettem a kezét, megremegett. Lassan, mintha mázsás ólomsúlyok húznák lefelé a szemhéját, megpróbálta kinyitni a szemét. Megdöbbenve vettem észre, hogy
darabokra törött szemüvegének szilánkjai sündisznótüskékként merednek ki szemgolyójából.
Mr. Lawrence...?
Az emeleti kerengő nevéhez méltóan keringeni kezdett a fejem felett: iszonyú erővel próbáltam legyűrni szédülésemet. Mosolyt erőltettem az arcomra, de azt hiszem, életemben nem produkáltam még szánalmasabb grimaszt.
 Ne mozduljon, páter! Azonnal telefonálunk orvosért. Sóhajtott és eleresztette a kezem. A szerzetesek halk imába
kezdtek. Ruggieri ismét megremegett, de már nem volt ereje hozzá, hogy kinyissa a szemét. Szája sarkából vérpatak indult, s a friss, élénkpiros cseppek legördültek fekete csuhájára.
 Mr... Lawrence...
 Hallgatom, atya.
 Sok... mondanivalóm lenne..., de maga... okos...
A következő pillanatok a vakrémület jegyében teltek el. Ruggieri atya ugyanis mindenki számára váratlanul felült, méghozzá olyan erővel, hogy egyszerűen eltaszított magától. Üvegszilánkokkal tűzdelt szemgolyói kiguvadtak  mintha magát a vicsorgó Sátánt pillantotta volna meg a kerengőn. Kinyújtott karjával talán egyenesen a túlvilágba mutatott. Ahogy kínlódva lökte ki magából a szavakat, a töredékes hangfoszlányok velem együtt meghenger-gőztek a páter egyre csordogáló vérében.
 Ne... engedd, hogy... kiszabaduljon a Sátán a halál kövéből... Kérlek, ne engedd Matteo Ricci testvér!
Felnyögött, aztán megmerevedő testtel visszazuhant a kőre. Ruggieri atya kiszenvedett.
Közvetlenül a reggeli után Fernandez atya magához kéretett. Két páter volt a társaságában, akiket nem ismertem. Mivel mindketten hosszasan és kíváncsian legeltették rajtam a szemüket, kénytelen voltam feltételezni, hogy nem idevalósiak.
Fernandez atyának láthatóan nem volt ínyére az előttünk álló beszélgetés. Két kezét összefonta a pocakján, s olyasféle mozdulatokat tett, amelyekből nehéz lett volna megállapítani, imádkozik-e vagy maimozik.
Sóhajtott, felemelte a fejét, s nagy, dióbarna szemével jóságosán nézett rám.
 Mr. Lawrence... hm... bocsásson meg, hogy idekérettem,
de... bizonyos körülmények arra késztetnek... Hm... nem ülne le? Leültem. Bár ülve is az inkvizíció bírósága előtt éreztem magam.
 Engedje meg, hogy bemutassam Orsolini és Carle atyákat. Biccentettem. Biccentettek ők is.
 Nos, az a helyzet... Mr. Lawrence... hogy bizonyos helyen... eee... Tulajdonképpen mennyi idő szükséges még ahhoz, hogy befejezze a kutatásait? Úgy értem itt, nálunk, a rendházban?
Világos volt minden, mint a nap. Valahol, a felhők ismeretlen magasságában, talán éppen a Vatikánban, úgy látják, én hoztam rájuk a bajt. Következésképpen, amilyen gyorsan csak lehet, meg akarnak szabadulni tőlem. Ez esetben viszont két dolgot tehetek. Vagy erőltetem az ittlétemet, kockáztatva vele, hogy előbb-utóbb úgyis kirúgnak  vagy magamtól, emelt fővel távozom.
 Lényegében véve befejeztem a munkámat - mondtam szándékosan elégedett hangon.
Egyszerre derült fel a képük és egyszerre sóhajtottak fel. Megkönnyebbülve, mintha egy mennyei hírnök éppen most közölte volna velük, hogy a poklok hatalma megtört, s a Sátán holtan fekszik az anyaszentegyház vascsizmái alatt.
 És... sikerrel járt? - kérdezte az alacsony, szemüveges, kefe-hajú páter  ha jól emlékszem, ő hallgatott Orsolini névre.
 Bizonyos értelemben igen - bólintottam. - Bár egy ismeretlen írás megfejtése, főleg, ha kínai írásjelekből készítették, nem könnyű feladat.
 És... mi a véleménye... Ruggieri atya haláláról? Mivel a kocka már el volt vetve, nem sokáig haboztam.
 Kedveltem Ruggieri atyát... és nagyon megrázott az elmúlása. Furcsa, hogy ilyen... ostoba véletleneken múlik az életünk. Bizonyára kihajolt a kerengő mellvédjén, megszédült és... lezuhant a kőre. Szörnyű baleset!
j   Fernandez atya lehajtotta a fejét, a másik kettő azonban kemény, írezzenéstelen pillantással nézett a szemembe.
 Köszönöm a részvétet, Mr. Lawrence - mondta kimérten Orsolini. - Magunk is úgy véljük, hogy... Ruggieri atya fatális baleset áldozata lett. Ügy gondoljuk, nem is szükséges bevonni a világi szerveket az ügybe..., természetesen, ha ön nem ragaszkodik hozzá.
 Ugyan, miért ragaszkodnék? Hiszen önök szerint is baleset volt.
Pedig mind a hárman tudtuk, hogy Ruggieri atya bármennyire is kihajolt a mellvéd fölé, csak akkor eshetett volna le a kerengőről, ha
közben szárnyai nőttek volna, s vadul verdesett volna velük a Sankt Behedikt-i éjszakában. Vagy ha egyszerűen lelökte valaki.
Távozni akartam, de a két szerzetes megelőzött. Egyszerre indultak az ajtó felé, mintha csak azt akarták volna, hogy maradjak egyedül Fernandez atyával. Mivel valóban el szerettem volna köszönni a kedves és barátságos atyától, nem esett nehezemre teljesíteni ki nem mondott kívánságukat.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Fernandez atya arca csodálatos változáson ment át. Eltűnt róla az enyhén együgyű, zavart kifejezés, s ravasz csillogás bukkant fel a szemében.
Felállt, hozzám lépett és megveregette a karom.
 Köszönöm, Mr. Lawrence.
 Mit?
 Hogy azt mondta, amit vártak magától.
Akaratlanul is elnevettem magam. Pedig igazán nem volt kedvem kacarászni azok után, ami az éjszaka történt velünk.
 Mi újság Brown atyával?
 Lelépett a színpadról. Gondolom, Ruggieri közölte önnel, hogy kizárták a szerzetből. Üresen találtuk a celláját. Továbbá Ven atya is meglépett. Orsolini és Carle atyák szerint... soha nem is volt a pekingi testvérek küldötte.
 Hát akkor ki a fene?
 Csak a jó ég tudja. Őszintén szólva, össze vagyok zavarodva, Mr. Lawrence. De odafent... akarom mondani a Vatikánban is. Azok a szörnyűséges dolgok San Lazaróban, Schwechatban és most itt is! Mintha a Sátán játszadozna velünk.
Bár eszem ágában sem volt beavatkozni a Vatikán és a Sátán párviadalába, kötelességemnek éreztem, hogy közöljem velük, amit tudok.
 Figyeljen ide, atyám - mondtam habozva. - Néhány óra múlva felszedem a sátorfámat és eltűnök a rendházából. Én voltam legközelebb Ruggierihez... amikor kilehelte a lelkét. Ruggieri atya mondott valamit, ami... talán fontos lehet. Talán elmondta nekem a gyilkosa nevét.
Halálos sápadtság öntötte el Fernandez atya arcát. Meglepetésemre egyáltalán nem tiltakozott a gyilkos szó ellen.
 Milyen nevet... mondott?
 Azt mondta: Matteo Ricci! Minden okom megvan rá, hogy őt gyanúsítsam Ruggieri atya meggyilkolásával. Bármire megesküszöm, amire csak akarja, hogy ezt a nevet suttogta Ruggieri. ő volt a gyilkosa! Mióta lakik Sankt Benediktben ez a Ricci?
Fernandez atya visszacsoszogott az asztalához, rákönyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Amikor néhány másodpercnyi hallgatás után elvette a tenyerét, mérhetetlen szomorúság ült a tekintetében.
 Maga megbolondult, Mr. Lawrence! Bár... nem tudom, mit mondott Ruggieri atya... bárcsak ott lehettem volna magam is, hogy könnyíthettem volna a szenvedésein, egészen biztos, hogy Matteo Ricci testvérnek nincs semmi köze Ruggieri atya halálához. Higgyen nekem!
 Igazán? - néztem rá gúnyosan. - Engedje meg, atyám, hogy felhívjam a figyelmét: a bűnügyi nyomozás nagyon is világi dolog. Azok, akik bűntények tetteseit próbálják megtalálni, nem ismerik azt a szót, hogy hit. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ön. Ők legfeljebb az igazságban hisznek.
Fernandez atya felugrott és joviális jellemétől szokatlan módon az asztalra csapott.
 Lárifári! Igazság, nem igazság! Most nem erről van szó! Matteo Ricci nem lehetett Ruggieri atya gyilkosa!
 Csakugyan? És miért nem?
 Mert Matteo Ricci atya több száz éve halott. Egészen pontosan 1610-ben hunyta le a szemét... Az ördögbe is, ne akarja bemesélni nekem, hogy Matteo atya visszajött a túlvilágról, megölni Ruggieri pátert, aki ráadásul nem is rendtestvére... Most meg mi az ördögért vág ilyen képet? Egye fene, a maga kedvéért megszegem az elveimet. Inna velem egy pohárka vörösbort?
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy pókok sokasága dolgozik körülöttem, akiknek egyetlen célja, minél sűrűbb hálót fonni körém. Éreztem, talán ezek az utolsó pillanatok, amikór még széttéphetem a hálót.
Megittam a vörösbort, aztán úgy döntöttem, nem avatkozom a páterek dolgába. Mióta a kereszténység csak megszületett, történtek homályos dolgok a kolostorok falain belül, amelyeket nem jó bolygatni. Miért éppen én legyek az az idióta, aki nem fér a bőrében?
Fernandez atya fény felé tartotta börospoharát, s kedvtelve nézegette a nemes ital rubinszíhét.
 Tudja, min töröm a fejem?
 Min? - kérdeztem kedvetlenül, hiszen éppen azon töprengtem, hogy végleg abba kellene hagynom a kutatásaimat. Legalábbis, ami a rendházakban lévő kitaj pacskolatokat illeti. Mind ez ideig azt hittem, a missziós házak a világ legbékésebb épületei  nekem viszont a hamburgi kikötőben sem forgott volna nagyobb veszélyben az életem, mint éppen bennük.
 Azon, hogy miképpen került maga kapcsolatba Matteo Ricci-vel?
 Én? - hökkentem meg. - Sehogy. Brown és Ruggieri atyáktól hallottam először a nevét. Ne vegye műveletlenségnek, de nemigen ismerem a szerzetesrendek történetét.
 Nem olvasott valamit San Lazaróban a Kínában működő jezsuitákról?
 Nem.
 Várjon csak... és általában Kínával kapcsolatban?
 Persze hogy olvastam! Sőt... szinte csak azt olvastam, hiszen a kitaj pacskolatokhoz háttérinformációkra volt szükségem.
 Az meg mi a csoda?
 Korrajz, kutatások története, s a többi. Egyszer meghívom egy egyetemi előadásomra.
 Ragyogó ötlet. Meg ne feledkezzék róla! És mi mindent olvasott Kínáról?
 Jézusom, hát legalább kétszáz könyvet!
 Nem volt közöttük véletlenül egy olyan, hogy... Della Entrata della Compagnia di Giesú e Christianitá nella Cina?, dizaz a Jézus testvérek munkásságának kezdetei Kínában?
 Holtbiztos, hogy nem volt! Hiszen nem is tudok jól olaszul.
 Latinra is lefordították.
 Úgy sem olvastam.
 Hm. Akkor közelítsük meg más oldalról a kérdést. Nem... Egyszerre csak elegem lett az egészből. Úgy éreztem magam,
mint a pohár, amelybe addig öntik a vizet, amíg ki néni csordul a szélén.
 Fernandez páter - mondtam szelíden és felálltam. - Vessünk véget a beszélgetésnek. Köszönöm a borát, visszaadta az emberiségbe vetett hitemet. Hagyjuk a holtakat nyugodni. Fel nem foghatom, miért érdekli önt, hogy nem találkoztam-e olvasmányaim között Matteo Ricci atyával. Fel nem foghatom...
Fernandez atya szelíd tekintettel nézett rám, megcsóválta a fejét, és újfent teleöntötte a poharamat borral, fegészen a karimájáig.
 Kedves Mr. Lawrence - mondta nyájas hangon, belenyalt a poharába, majd kenetteljesen összekulcsolta a kezét a pocakján. -Lehet, hogy valóban nem értek a világi dolgokhoz, a nyomozáshoz mégkevésbé. Egyről azonban meg vagyok győződve, s ezt több évtizedes missziós gyakorlatom mondatja velem. Maga beletenyereit valamibe San Lazaróban, persze véletlenül, amiről valakik azt hiszik, hogy tudatosan csinálta. Aztán Schwechatba ment, majd idejött. Azok pedig árnyékként követték, s egyre inkább meggyőződtek róla, hogy maga dolgozik valamin!
 Naná, hogy dolgozom! A kitaj pacskolatokon!
 Csakhogy ők ezt nem hiszik el önnek. Úgy meg fogják ölni, mint a szerencsétlen, kóbor macskát az utcagyerekek. Hát ezért próbálom megfejteni az ön nagy titkát, fiam. Ezért próbálok rájönni, mi volt az a könyv, ami miatt a nyakába szakadt a szerencsétlenség.
Mi... ért?
 Hogy legalább tudja, miért fogják meggyilkolni. Mert hogy meg fogják, arra mérget vehet.
Ittam még egy pohárka bort, s amíg a nemes ital lefelé szánkázott a nyelőcsövemben, rájöttem, jobb, ha hallgatok rá.
 Bocsásson meg, atyám. Azt hiszem, igaza van. De akárhogy is töröm a fejem... nem tudok visszaemlékezni rá, találkoztam-e San Lazaróban Matteo Ricci nevével.
 Szűkítsük csak le az intervallumokat. Koncentráljon a XVI. századra. Olvasott-e valamit a XVI. századdal kapcsolatban?
 Azt hiszem... igen. Sőt, biztosan. Egyetlen könyv volt, ami ezzel a korral foglalkozott.
 Micsoda?
 Egy kínai könyv.
 Maga tud kínaiul?
 Természetesen, atya.
 Hm. És mi volt az a könyv?
 Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne. És a kitajokhoz sincs semmi köze. Az ragadta meg a figyelmemet, hogy a buddhizmus és a konfucianizmus ellentéteit feszegeti, amelyek nemegyszer tragédiába torkolltak.
 Önt persze a buddhizmus miatt érdekelte a dolog?
 Természetesen. Korábban írtam néhány tanulmányt a buddhizmus helyzetéről Kínában.
Fernandez atya megsimogatta pufók arcát. Szeme a semmibe meredt. Mintha Konfucius képe bukkant volna fel az orra előtt a levegőben.
 Meséljen valamit arról a könyvről!
 Mit meséljek? Élt egyszer egy férfi, bizonyos Li Csi, Kanton császári helytartója, aki...
 Kicsoda?!
Elszorult a szívem a rémülettől. Fernandez atya olyan képet vágott, mintha máris ott lapulnának a gyilkosok a hátam mögött.
Felugrottam és a stukkerom után tapogatóztam. Szerencsére mielőtt még elérhettem volna, Fernandez atya felnyögött és elkapta a borosüveg nyakát. Ahelyett azonban, hogy hozzám vágta volna, mint a legenda szerint Luther az ördöghöz a tintatartóját, remegő kézzel töltött két pohárkával.
 Mondja még egyszer!
 De hát mit, az istenért?
 Ki volt az a kantoni... helytartó?
 Bizonyos Li Csi.
 Kivégezték!
 Maga honnan tudja?
 Elégedjék meg annyival, hogy tudom.
 Akkor azt mondja meg, nekem mi közöm mindehhez?
 Nem is sejti, mennyi. Tudja, miért végezték ki Li Csit?
 Hogyne tudnám. Áttért a buddhizmusra. Sőt, nemcsak áttért, hanem agitált is mellette. A császár erre börtönbe csukatta, és 1602-ben kivégeztette. De még mindig nem értem, mi köze Li Csi-nek az engem fenyegető veszélyhez?
 Hallgasson rám, Mr. Lawrence. Elmondok egy rövid történetet, talán felkelti az érdeklődését.
1552-ben az itáliai Maceratában született egy gyermek, akit szülei jogi pályára szántak. Alap- és középfokú iskoláinak befejezése után a római egyetemre küldték, melyet el is végzett. 1571-ben belépett a Jézus társaság, azaz, a jezsuiták tagjai sorába. Lelkiatyja, bizonyos Christopher Flavius vezetése alatt matematikában, csillagtanban és kozmológiában szerzett jártasságot. 1557-ben azzal a kéréssel fordult rendje vezetőihez, hogy küldjék a Távol-Keletre misszionáriusnak. A rend vezetése meghányta-vetette a dolgot, s mivel az ifjú törekvőnek és céltudatosnak találtatott, engedélyt kapott rá, hogy elutazhassák álmai földjére. így került hősünk 1578-ban Portugál India fővárosába, Goába.
 Hogy hívták?
 Várjon néhány percig. A mi tehetséges, ifjú emberünk oly szorgalommal végezte térítő tevékenységét a különben meglehetősen nehezen téríthető indiaiak között, hogy a Jézus társaság Itáliában székelő vezetőinek is elnyerte a megelégedését. Egyik korábbi tanára, bizonyos Alexandra Valignani ekkor levélben arra biztatta: hagyja ott Indiát és próbáljon meg beférkőzni Kínába.
 Nem lehetett könnyű feladat.
 Nem bizony. Bár... Kínában már korábban is voltak katolikus missziók. Xavéri Szent Ferencről csak hallott?
 Valami keveset, kétségkívül.
 Nos, erről csak annyit, hogy, mint mondottam, már évszázadokkal korábban is léteztek misszióink Kínában. Bár az igazsághoz tartozik, hogy jelentős eredményeket nem értek el. Túlságosan is a császárok jóindulatától függtek. Egyetlen ecsetvonással meg lehetett szüntetni őket.
Szemrehányón nézett rám, mintha bizony én lettem volna a felelős a Xavéri Szent Ferenc utáni missziók sanyarú sorsáért.
 De térjünk csak vissza a mi tehetséges ifjúnkhoz! Miután a Jézus társaság beleegyezett, hogy áttegye működési székhelyét Kínába, megfelelő helyszínt kellett választania, ahonnan könnyedén átlendülhet a határon. Persze csak jelképesen értem a lendülést. Mindenesetre, 1582-ben már az ugyancsak portugál fennhatóság alatt álló Macaón találjuk. Közben a háttérben folytak a tárgyalások a jezsuita rend és a császárság között. A tárgyalások végül is eredményre vezettek, hiszen hősünk és egy másik szerzetes, név szerint Michele de Ruggieri...
Ruggieri?
 Ruggieri atya névrokona. A két szerzetes még ugyanebben az évben átlépte a kínai határt és Kanton tartomány adminisztratív központjában, Csao King-ben telepedett le. Itt kezdték meg misz-sziós tevékenységüket - bár ez tulajdonképpen tilos volt számukra.
 Tilos? Hiszen az előbb azt mondta, atyám, hogy engedélyt kaptak rá a császártól.
 Csakhogy ez az engedély meglehetősen homályos volt. Szabad volt oktatniuk, latinra tanítani a gyerekeket, tudományos tevékenységet végezhettek - ugyanakkor megtiltották számukra, hogy hittérítő-tevékenységet fejtsenek ki. Szerencséjükre Kanton császári helytartója, bizonyos Li Csi, nemcsak toleranciával, hanem pártfogólag szemlélte tevékenységüket. Annál is inkább, mivel Li
Csi titokban maga sem a konfucianizmus, hanem a buddhizmus hívé volt. Itt történt aztán valami, Li Csi udvarában, ami talán az ön számára is fontos lehet,
 Ugyan mi?
 Li Csi egyre gyakrabban kérette magához az atyákat. A kan-toni helytartót ugyanis felettébb izgatta az a távoli világ, amelynek létezéséről csak a jezsuita atyáktól szerzett tudomást. Tudja milyen kicsi volt a világ a XVI. századi Kína művelt emberei számára?
 El tudom képzelni.
 Nem voltak tisztában országuk nagyságával, nem ismerték a határait  csak sejtették, hogy itt-ott a végtelen tenger mossa a partjait. Talán csak a határőrző garnizonok katonai parancsnokainak volt szélesebb a látómezejük. Képzelheti, milyen szomjas szívvel szívta magába Li Csi mindazt, amit a szerzetesek a távoli országokról meséltek neki. Színes elbeszéléseik nyomán az eretnek helytartóban felébredt a vágy, hogy megtekintse az egész világot. Mindazt, amit a jezsuiták szavai elé varázsoltak. Tud követni?
Attól tartok...
 Mivel ez természetesen nem volt lehetséges... Li Csi megkérte a fiatalabb jezsuitát, készítsen számára térképet. Rajzolja le mindazokat az országokat, amelyekről beszélt. Rajzolja le Európát, Indiát - az egész ismert világot.
 Nem lehetett könnyű feladat.
 A jezsuiták számára nincsenek nehéz feladatok. Higgye el, nem a demagóg beszél belőlem, de a Jézus társaság fiai könnyedén legyőzik a nehézségeket. A jól rajzoló szerzetes, természetesen nem volt abban a helyzetben, hogy fejből térképet rajzoljon Li Csi-nek, hanem hozatott Goából egy úgynevezett világtérképet, amely az akkor ismert világot ábrázolta, s ezt másolta le a helytartó számára. Tudja, mit jelentett mindez?
 őszintén szólva...
 Óriási a tudománytörténeti jelentősége, Mr. Lawrence. Ez volt ugyanis az első európai térkép, amely eljutott Kínába, de még ennél is fontosabb volt, hogy a kínaiak ekkor nyertek először bepillantást a nagyvilágba. Hiszen eddig azt hitték, hogy csak ők léteznek -Csüng Kuo, azaz a világ közepe - és a szomszédaik. Először nyílt rá a szemük a világra!
Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam osztani a lelkesedését. A kínaiak előtt megnyíló hatalmas távlatok helyett mindegyre a szerencsétlen Ruggieri atya holtteste jelent meg lelki szemeim előtt, a szája sarkában csörgedező vérpatakkal.
Fernandez atyát azonban nem lehetett lelőni. Előrehajolt  orra majdnem az orromat érintette. így magyarázott egyre lelkesebben.
 Li Csit csodálattal töltötte el a megszerzett világtérkép és... azonnal jelentést írt róla a császárnak.
 Elárulta a jezsuitákat?
 Ó, egyáltalán nem. Ellenkezőleg. Li Csi tudott róla, hogy a szerzetesek, bár jól érzik magukat Kantonban, Pekingbe vágynak  a császári tilalom azonban mind ez ideig megakadályozta őket abban, hogy átlépjék a tiltott város kapuit. Li Csi arra gondolt, ha a császár tudomást szerez a térképről és megtekinti, magához hívja a szerzeteseket.
 Merész húzás. 
 De ezúttal mégis bejött. Van Li, a császár 1601-ben értesítette a jezsuitákat, hogy szívesen látja őket a fővárosban. Térképrajzolónk meg is érkezett, s kilenc évet töltött Pekingben Van Li jóindulatát és vendégszeretetét élvezve. A baj csak az volt, hogy hittérítésre nemigen maradt ideje. A vetés azonban így is meghozta a termését. A térképrajzoló jezsuita olyan népszerűségre tett szert, hogy hívás nélkül is áradtak hozzá az emberek. 1608 körül a pekingi keresztények száma már kétezerre volt tehető. Ott is halt meg, a császár jóindulatától és szeretetétől övezve, 1610-ben, Pekingben.
Előrehajoltam és feltettem a világ legfeleslegesebb kérdését.
 Hogy hívták ezt a jezsuitát, atyám? A térképrajzolót. Mi volt a neve?
Fernandez atya felállt, összekulcsolta a kezét s az ablakon besütő napfény nyalábjaiba lépett. A késő őszi sugarak glóriaként fonták körül a fejét
 Ricci - mondta rövid szünet után. - A térképrajzoló jezsuita neve: Matteo RiccL
Hosszú, percekig tartó súlyos csend ereszkedett ránk. Fernandez atya mozdulatlanul állt a fényben, fürdött benne, mint porban a galambok. Én pedig addig erőltettem az agyam, amíg rá nem jöttem, hogy a pók befejezte a hálószövést. Bent voltam ugyanis a leg-közepében.
Végül Fernandez atya unta meg előbb a csendet, mert megráz-kódott s furcsa, kaszáló mozdulatot tett a kariával.
 Most már tud mindent. Tudja, ki volt Matteo Ricci. Tudja, mi a szerepe a térképének.
Akaratlanul is hangos kacagásban törtem ki.
 Hallja, atyám, az azért már mégiscsak sok! Méghogy mindent! Még az is sok egy kicsit, hogy valamit. Képtelen vagyok rájönni, mi lehet a kapcsolat köztem és Matteo Ricci atya között. Ha egyáltalán létezik ilyen.
Ezúttal azonban nem mondtam igazat. Amíg Fernandez atya szavai csendesen csobogtak, mint kristálypatak vize, megpróbáltam rájönni, mi köthet össze Matteo Riccivel. Aztán rájöttem. A könyv. Méghozzá az a könyv, amit San Lazaróban olvastam. Abban kellett lennie valaminek, ami...
Kissé talán el is sápadhatott az arcom, mert Fernandez atya aggódva pillantott rám.
Megvakartam az orrom hegyét és tovább túráztattam az agyam.
Eszerint valakiknek feltűnt, hogy olyan könyvet olvasok, amelyik kapcsolatban van Li Csivel és !V atteo testvérrel. Valószínűleg ismerték a nevem, ezért feltételezték, hogy már megint beleütöttem az orrom valamibe. Egyelőre békén hagytak... bár megölték Liu atyát, aki ott ólálkodott a közelemben. Aztán követtek Schwe-chatba, majd ide...
Lépések dübörögtek a folyosón, harsány kiáltások bújtak be a kulcslyukon, majd valaki kopogás nélkül feltépte az ajtót s egy betörő, fekete csuhás alak vetette magát térdre Fernandez atya lábai előtt.
 Atyám, ó, atyám...! Miatyánk, ki vagy a mennyekben... ezt a szörnyűséget. A Sátán... csak ő tehette!
Éreztem, hogy gombóccá csomósodik a torkomban a rémület. Fernandez atya merev derékkal felállt és megpróbálta felemelni a még mindig térdelő szerzetest.
 Ray atya? Kérem, térjen magához és próbálja meg tisztességesen elmondani, mi történt?
A gyerekképű, vékony, vörös hajú atya arcán könnyek patakzottak végig. Ajka remegett, ahogy megkísérelte megzabolázni a lelkében eluralkodott pánikot.
 Én... találtam meg... a kiállítóteremben... a... nagy, tek-nőcpajzs mögött.
Fernandez atya megmarkolta a vállát és megrázta, mint Krisztus a vargát.
 Ray atya! Isten nevében parancsolom, térjen magához! Kit talált a teknőcpajzs mögött?
 Ven... atyát.
 Hát nem lépett le? Megverte magát, vagy mi a szösz?
 Ven atya... meghalt.
Fernandeznek leesett az álla.
 Meghalt? Ez lehetetlen! Hogyan?
 Széthasították a fejét... Borzalmas volt, atyám. Amikor felfedeztem...
 Biztos benne, hogy jól látta?
 A testvérek elvitték a holttestét. Engem küldtek, hogy...
 Mivel... ölték meg? - kérdezte Fernandez sápadtan.
 A borneói hajító-szekercével. Levette a falról és... megölte.
 Megölte? Kicsoda?
 Hát Brown atya! Az eszelős és eretnek Brown atya. Megszállta a Sátán, és először Ven atyát ölte meg, majd saját magát.
Fernandez atya remegő kézzel töltött egy pohár bort és egyetlen hajtással leöntötte a torkán. Ezúttal elfelejtett megkínálni.
 Honnan veszi, hogy Brown atya...
 Felakasztotta magát - sírta a kis szerzetes. - Leemelt egy pajzsot és a szegére akasztotta magát az övével.
ő... hol van?
 Őt is elvitték a testvérek.
 Most... menjen, fráter. Majd... én is jövök. Addig igyekezzék megnyugtatni a többieket.
Ismét inni akart, de remegő kezéből kiesett és darabokra törött a pohár.
A vörösbor végigömlött a drága, kézzel csomózott keleti szőnyegen.
A kiállítóteremben semmi nem emlékeztetett az elmúlt éjszakai órák során lejátszódott tragédiára, hacsak az nem, hogy a misszionárius atyák egy része a terem sarkában suttogott, ahelyett, hogy a reggeli ájtatosságon imádkozott volna.
Korgó gyomorral láttam a nyomkereséshez. Néhány percnyi kutatás után rájöttem, a bőség zavarában szenvedek: annyi nyomot, amennyit itt találtam, legfeljebb egy nagy iramú labdarúgómérkőzés után regisztrálhat a játéktér szomorú állapota felett ke-sergő pályagondnok. A riadt képű testvérek ugyanis gondoskodtak róla, hogy még véletlenül se maradjon meg semmiféle árulkodó jel az éjszakáról. Úgy összetapostak mindent, mintha az özönvíz elől menekültek volna Noé bárkája felé.
A holttesteket nem óhajtottam megtekinteni. Majd a hivatalos emberek megtekintik - ha egyáltalán sor kerül effélére. Tisztában
voltam ugyanis vele  á világi hatóságok nemigen törik magukat azért, hogy beavatkozhassanak a rendházak magánügyeibe. Nem szoktak nagy ügyet csinálni abból, ha egy atya megbolondul, megöl valakit, majd véget vet az életének.
Sóhajtottam és úgy döntöttem, visszatérek Fernandez atya szobájába, hogy feltegyek még néhány kérdést Matteo Riccivel kapcsolatban.
Fernandez atya irodájában azonban nem találtam Fernandez atyát. Találtam viszont egy mindeddig ismeretlen pátert, aki éppen szorgoskodva körmölt valamit, amikor beléptem az ajtón.
Nem szóltam egyetlen szót sem, csak várakozva megálltam az ismerős íróasztallal szemben.
A páter néhány másodperc múlva letette a tollat és angyali mosollyal a szemembe nézett.
 Parancsol, testvérem?
Én is mosolyogtam, ha lehet, még angyalibb szelídséggel, aztán előhúztam a stukkeromat, áthajoltam az asztal felett, és megbirizgáltam a csövével az orrát.
 Fernandez atyát keresem, testvérem.
Az ismeretlen atya arcáról elröppent ugyan a mosoly, de nem látszott rajta, hogy különösebben megrettenne a 38-as Smith and Wesson látványától.
 Fernandez atya Rómába utazott - mondta és eltolta az orrától a stukker csövét.
 Helyes - bólintottam. - Ki helyettesíti? Talán ön, atyám?
A szerzetes testvér már ismét mosolygott. Megrázta a fejét és imára kulcsolta a kezét.
 Nem én, testvérem. Engem csak azzal bíztak meg, hogy...
 Akkor ki a fene? - ordítottam rá türelmemet veszítve.
 Én - mondta egy lágy, barátságos hang a hátam mögül. - Én, Leslie.
Villámsebesen fordultam hátra, aztán megcsóváltam a fejem, leeresztettem a stukkeromat és a zsebembe dugtam. Leültem egy karosszékbe és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy nem álmodom.
A bejárati ajtófélfának támaszkodva, fekete csuhában ugyanis Santarcangeli, másképpen Szentarkangyal atya állt, akivel együtt oldottuk meg néhány évvel ezelőtt burmai Nágaföldön a harikrisna gyilkosságok rejtélyét.
A vak medve és a halott szerzetes trükkjei
Ősi, tunguz bölcsesség szerint, ne hagyd otthon a fegyveredet, ha olyan helyre igyekszel, ahol feltehetően medvék is járnak. Vagy ha nem tudsz gyorsabban futni, mint a medvék. Bár mindig is kedveltem a népi bölcsességeket és igyekeztem követni a tanácsaikat, ezúttal valahogy megfeledkeztem róluk. Sajnos, meg is lett az eredménye.
Ezen a reggelen Mérges Öregapót szerettem volna szemügyre venni. Őszintén szólva nem is annyira a gejzír érdekelt  inkább azok a kultikus tárgyak, amelyeket a környék lakói - tunguzok, dahurok, nanajok - helyeznek áldozat gyanánt a hőforrás szélére. Arra gondoltam, talán találok közöttük valami figyelemre méltót  egy szent könyv lapjait, vagy egy tönkrement sámándobot.
Mivel Öregapó éppen tízperces szünetét tartotta, hogy aztán morogva és puffogva, igazi mérges öregemberhez illően a levegőbe lövellje forró vizét, leguggoltam és a víz által kivájt kőteknőbe dugtam az ujjam. Kellemesen meleg volt  ha lett volna lelkierőm, akár meg is fürödhettem volna benne.
Amikor kellőképpen kigyönyörködtem magam a tiszta víz vakító tükrében, felemeltem a fejem. Aztán arra gondoltam, igazuk lehet azoknak, akik azt hajtogatják  a kíváncsiság többnyire bajba sodorja az embert. A gejzír medencéjének túlsó partjáról, mintegy ötven méter távolságból ugyanis hatalmas, majd elefántnyi medve nézett velem farkasszemet.
Néhány pillanatig alig kaptam levegőt a rémülettől. Ösztönösen a zsebem felé tapogatóztam, de csak vadásztőröm akadt a kezembe. Sóhajtottam és gyorsan el is kaptam tőle a kezem. Nagyjából akkora eséllyel vehetnem fel vele a küzdelmet, mintha fogpiszká-lóval hadakoznék.
A medve tökéletesen biztos volt a dolgában. Nem tudom, ki mondta meg neki, de látszott rajta, hogy tudja  sokkal gyorsabb és kitartóbb futó, mint én. Neki meg sem kottyan a féllábszárig érő hó.
Óvatosan, nehogy biztatásnak vegye a dolgot, körbepillantottam. A tábor hárommérföldnyi távolságban: gyakorlatilag nulla az esélyem, hogy elérjem.
A medve mintha csak a lelkembe látott volna, szapora bóloga-tásba fogott. Felém nyújtotta a mancsát, kieresztve vadászkés nagyságú karmait. Aztán, csak úgy a barátság kedvéért, bőgött egyet.
Az igazán izgalmas vadásztörténetekben iyenkor szokott megtörténni a csoda. Például felbukkan a semmiből egy arra tévedő trapper és egyetlen lövéssel leteríti a fenevadat. Az én történetem azonban aligha lehetett igazán izgalmas, mert esze ágában sem volt senkinek a segítségemre sietni.
A medve mintha csak megelégelte volna a szemlélődést, két há-tulsó lábára állt, majd akkorát ordított, amelyhez képest első üdvkiáltása halk és diszkrét hortyogásnak tűnt.
Nem tudom miért, de Ene meséje jutott az eszembe. Arról a sámánról, akit megtámadott a medve. A sámánnak csak az utolsó pillanatban sikerült felpattannia a dobjára, hogy elrepüljön vele a közeledő ellenség elől. Sajnálatra méltó módon azonban kizárólag a lelkét sikerült elmenekítenie  testét kénytelen-kelletlen ott kellett hagynia a hóban. Mire aztán a lélek visszatért a másik világból, hiába kereste a porhüvelyét, nem volt sehol.
Ene szerint a sámán azonban nem jött zavarba. Addig-addig ügyeskedett, amíg furfangos módon sikerült kicsalnia a medve lelkét a testéből, és a helyére telepednie. Sámánunk lelke azóta egy medvében él, s ha emberekkel találkozik, kedvesen viselkedik velük.
Bár tetőtől talpig szemügyre vettem az elefántnyi fickót, nagy volt a gyanúm, hogy az én medvémben nem sámánok jóindulatú lelke tanyázik, hanem igazi, tősgyökeres medvelélek. Ahogy felém méregette számtalan körmét és fogát, nyomát sem láttam rajta kedvességnek.
Mivel nem volt más megoldás, elhatároztam, ráolvasok. Igaz ugyan, hogy csak egy tigrisráolvasást ismertem, azt is nanajul, ráadásul vadászatok előtt szokták alkalmazni, mégis arra gondoltam, megpróbálkozom vele. Legfeljebb azután kísérlem meg a menekülést, ahogy csődöt mondott a csodafegyverem.
Óvatosan térdre ereszkedtem a gejzír szélén, és két karomat az állat felé nyújtottam.
 Eiemafa! Ulandifulivau, mumbiva lak-lak bauno!, amiany-nyit jelent, hogy Ó, öreg, adj nekünk jó vadászatot, hajtsda vadakat fegyvereinkelé!
A medve azonban nem vette a lapot. Talán nem tudott nanajul, talán...
Ekkor hirtelen megdermedtem. Mit is mondott tegnap éjszaka Ene? Hogy errefelé ritka a medve, s ha fel is bukkan, messziről téved ide. Ezek szerint...
Csak abban bízhattam, hogy támadóm nem ismeri a terepet. Továbbá, hogy talán kibírok vizes ruhában is hárommérföldnyi gyaloglást.
Órámra lestem. Részben hogy megnézzem a csatjára szerelt hőmérőn hány fok van - huszonhét volt nulla alatt - továbbá, hogy kétségbeesett pillantást vessek a másodpercmutatóra. Ha jól számolom, két percem maradt a kitörésig. Fadzja mama! Engedd, hogy megmeneküljek!
A medve ismét felordított. Visszaereszkedett az első lábaira és mintha rajtpisztoly dördült volna a füle mellett, vágtatni kezdett felém. Mélyet sóhajtottam és bevetettem magam a vízbe.
Elismerem, kockázatos dolog -27 fokban ruhástul fürdőcs-kézni egy forró vizet köpködő gejzírben, mégsem volt más választásom. Egyetlen esélyem Mérges Öregapó. Ha nem segít rajtam, végem.
Jó tíz métert cammogtam befelé, aztán megálltam. Óvakodtam közelebb menni a gejzír torkához.
A medve szemmel láthatóan meghökkent, amikor belecsobbantam a vízbe, bár, úgy tűnt, nemigen kedvetleníti el a dolog. Sőt, mintha még élvezte is volna a vadászatot. Talán túlságosan is unalmasnak tűnt számára az esetem. Még az agyvelő sem ízlik annyira, ha nem kell megdolgozni érte.
Körbefutotta a gejzírt - csak úgy a sport kedvéért - aztán éppen ott állapodott meg, ahol másodpercekkel korábban guggoltam. Lehajtotta a fejét, megszaglászta a nyomomat, majd elégedetten felmordult. Borotvakölnim illata úgy látszik, nem vette el az étvágyát.
A medve óvatosan bedugta a talpát a vízbe. Amit tapasztalt, az elégedett örömmel töltötte el, bár bundája vastagságát tekintve alighanem jeges vízbe is bejött volna értem.
Aggódva az órámra pillantottam. A medve közben mintha megtorpant volna. Jézusom, mi lesz akkor, ha mégiscsak visszaretten a lubickolástól?
Végső kétségbeesésemben leguggoltam, hogy kő vagy kavics után tapogatózzam. Szerencsére azonnal találtam is egy féltéglányi bazaltdarabot. Bár éppenséggel ellentmondani látszott a józan
észnek, amit csináltam, meglendítettem a követ és a medvéhez vágtam.
Őszintén be kell vallanom, nem tettem nagy kárt benne. Mintha az Empire State Building oldalához hajítottam volna egy rohadt narancsot. Azzal a különbséggel persze, hogy az Empire State Buildingnek esze ágában sem lett volna megsértődnie érte, s horgas karmait felém méregetve belecsobbanni Mérges Öregember vizébe.
Elszorult a torkom a rémülettől, amint megtapasztaltam, milyen ügyesen mozog a vízben. Mintha hosszú hónapokig gyakorolta volna. Mire feleszméltem, már csak néhány karnyújtásnyira volt tőlem.
Még húsz másodperc! - lihegtem, s úgy hajtottam magam előtt a vizet, mint megvadult gőzhajókerék. - Még tizenöt másodperc! Add Fadzja mama, hogy ne kapjon el!
Nem tudom, Fadzja mama, a tunguz tűz-istenasszony végül is mellém állt-e: a medve mindenesetre megtántorodott. Talán egy gömbölyű kőre lépett, amely kigurult a talpa alól. 
Add, Fadzja mama, hogyne késsen! Add,Fadzjamama,hogyne késsen! - hallottam saját, rémült hangom összekeveredve a medve dühödt ordításával.
A fickó üvöltött, és megfeszítette az izmait. Nem kellett nagy ész hozzá hogy rájöjjön  így sem, úgy sem menekülhetek előle...
Most, Fadzja mama, most! Kérlek, Fadzja mama, most!
Halk morajló hörgés csapott fel a talpunk alól  mintha tonnás gőzgépek indultak volna meg a mélyben. A víztükör alatt enyhén megremegett a talaj: éreztem, hogy egy gömbölyű kő a bokámhoz vágódik.
A medve ordítása abbamaradt. Idegesen a vízre meredt, mintha attól félt volna, hogy rövidesen egy másik medve bukkan felszínre a habok alól a könnyű zsákmányért. Hogy visszanyerje elveszített magabiztosságát, hatalmasat csapott a vízre.
Ebben a szempillantásban megindult alattunk a föld.
Segíts, Fadzja mama, hogy elérjem a partot! Segíts, hogy addig ne történjék semmi, amíg...
Szegény Fadzja mamának adtam éppen elég munkát ezen a dél-előttön. Nem tudtam ugyan, mi dolga lehet az istenek világában ilyenkor télidőn, hiszen a tűz ünnepe csak tavasszal érkezik el, mindenesetre Fadzja mama unatkozhatott a tunguz Olimposzon, mert ezúttal is teljesítette a kérésemet.
Éppen csak kikapaszkodtam a medence szélén, amikor hangos fütyülés, zakatolás és fortyogás közepette, megkezdte munkáját
Mérges Öregapó. Előbb néhány fenyegető gőzfelhőt lövellt a magasba, majd emberderék vastagságban forró vizet.
Támadóm valóban nem erről a vidékről származhatott, hiszen láthatóan fogalma sem volt róla, mi az a gejzír. Bár némi meghökkenés azért látszott a pofáján, nem szívta nagyon mellre a dolgot.
A forró vízsugár közben elérte a csúcspontot, majd megfordult és lehullott a medve hátára.
Ami ezután következett, szorult helyzetem ellenére is csodálattal töltött el. A sokmázsás szörnyeteg megállás nélkül ordított, miközben immár a forró vízre támadt. Kimeresztette a karmait s belecsapott vele a sugár közepébe. Fájdalmas, minden eddiginél erősebb ordítása azonban azt is jelezte, hogy ezúttal balul ütött ki a dolog.
Mintha a természet vak erői csaptak volna össze mellettem. A medvének esze ágában sem volt meghátrálni. Időről időre a forró sugárra vetette magát és harapta, ütötte, ahol érte.
Úgy gondoltam, ideje véget vetni a mulatságnak. Már csak rövid idő hiányzott hozzá, hogy Mérges Öregapó beszüntesse tevékenységét. Ha abbahagyja a forró víz okádását, a medve minden bizonnyal visszavonulásnak veszi. Aztán pedig én következem.
A medve mozdulatai szemmel láthatóan lassúbbá váltak. Ordítása is megváltozott: mintha a fájdalom sikolyai keveredtek volna dühös hörgései közé.
Bár nehezen viselem el az állatok szenvedését, ezúttal mégsem neki szurkoltam. Amikor az utolsó vízcsepp is visszahullott a levegőből, Mérges Öregapó megnyugodott. Tíz percre beszüntette a vízokádást, hogy erőt gyűjtsön következő mutatványához.
Ahogy a morgás és pöfögés elhallgatott, elhallgatott a medve is. Abban reménykedtem, hátha megelégelte a dolgot. Hátha úgy döntött, mégsem pályázik az agyvelőmre.
Az óriási állat felágaskodott és felém nézett. Elégedetten láttam, hogy tenyérnyi helyeken hiányzik a bunda az oldaláról. A főtt rákra emlékeztető színű hús kellemetlen szaga ezekben a pillanatokban csapta meg az orrom.
A fenevad rám bámult  ezúttal azonban mintha szokatlan tétovaságot láttam volna a szemében. Mintha azon töprengett volna, érdemes-e olyan fickó után igyekeznie, aki ennyire nem akarja átengedni az agyvelejét.
Csak amikor már futásnak eredtem, vettem észre, hogy engem is elkapott a forró víz. Kezem, lábam égett, arcom tüzelt, mintha túl közel merészkedtem volna a tábortűzhöz.
Visszanéztem a gejzírre. A medve éppen ebben a szempillantásban próbált kikapaszkodni a medencéből. Furcsa módon azonban nem ott, ahol kimenekültem belőle, hanem ott, ahol bementem.
Néhány percnyi loholás után megértettem, hogy egyáltalán nincs még lefutva a mérkőzés. Sőt, a neheze alighanem hátravan. Bár az állat szemmel láthatóan alaposan leforrázta magát, rövidesen visz-szanyeri harci kedvét. S most már nemcsak az agyvelő utáni vágy, hanem a bosszú rugói is mozgatják.
Futottam, kapkodtam a levegőt, közben időről időre hátrapillantottam. Legutolsó hátranézésemkor a hatalmas fickó a hóban hempergőzött, mint a vásott gyerekek, s ismét fenyegetőn és fájdalmasan felordított.
Mivel ellenfelem közöttem és a táborhely között hempergőzött, fel sem merült bennem a gondolat, hogy visszatérjek a többiekhez. Tudtam, hogy kétmérföldnyire északra ritkás nyírfaerdő húzódik, s ha szerencsém van, felkapaszkodhatom egy vastagabb fára. Csak futólag ismertem a vidéknek azt a részét, mivel Ene kifejezetten megtiltotta, hogy arra csatangoljak.
ő nem mondta, miért, én pedig nem kérdeztem. Még nem felejtettem el azt a kalandomat, amikor Lhásza környékén nem jelzett katonai területre tévedtem, s csak akkor döbbentem rá, hogy alighanem rossz helyen járok, amikor fütyörészni kezdtek fejem körül a golyók.
Persze, más oka is lehetett annak, hogy Ene eltiltott a nyírfaligettől. Talán valamiféle kegyhely bújhat meg a belsejében, amit csak a beavatottaknak szabad látniuk.
A medve négy lábára állt és fejét lehajtva, orrát a hóra fektetve elkezdte követni a nyomomat.
Én pedig fütyülve Ene tiltására, összeszedve minden maradék erőmet, futásnak eredtem a nyírfaliget felé.
Bárhogyan is szedtem azonban a lábam, a medve egyre inkább megközelített. Dühös morgása és lihegése egyre közelebbről hallatszott. Átugrottam egy, ki tudja honnan utamba keveredett fatönköt, és riadtan ugráló szívvel menekültem tovább.
A medve fájdalmas, elkeseredett üvöltése nemsokára újólag visszatekintésre késztetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a hatalmas állat a földön feküdt, s minden fájdalmát és dühét bele-trombitálta a zuhanásától felvert hófelhőbe.
A gonosz óriás ugyanis belebotlott az útjában álló vastag, em-berderéknyi fatörzsbe és formálisan hasra esett.
Lihegtem és igyekeztem nem kiköpni a tüdőmet. Szívem szabadulni akaró madárként ugrándozott a mellkasomban, légcsövem parázsként égette a jéghideg levegő. A kegyetlen fagy ellenére is verejtékben fürödtem, amely azonban abban a pillanatban, ahogy megálltam, kezdett ráfagyni a bőrömre.
A medve feltápászkodott és tétova, bizonytalan mozdulatokkal a havat szagolgatta. Szemmel láthatóan a nyomomat kereste.
Úgy éreztem, minden sajnálatom ellenére is pokoli öröm tölti be a lelkem. Hiszen az óriás, aki az életemre tör nem lát. Vagy időlegesen, vagy véglegesen megvakította a szemébe lövellő forró víz.
Felüvöltöttem az örömtől.
Ha csak valami váratlan, kellemetlen meglepetés nem ér, megmenekültem.
Oldalamhoz szorítottam a kezem és kilihegtem magam. Azt gondoltam, megengedhetek magamnak ezek után annyi luxust, hogy amíg az állat a nyomomat kutatja, pihenjek.
Kitűnő szaglása lehetett, mert néhány másodperc múlva megtalálta.
Ekkor azonban már jóval lassabban és óvatosabban mozgott, mint korábban. Mivel nem látott, nem tudhatta, nincsenek-e az útjában további fatörzsek.
Mély lélegzetet véve, elkezdtem visszafelé szaladni. Tízméteres futás után elkanyarodtam balra, tettem egy jókora kört, majd jobbra kanyarodtam el. Aztán mozdulatlanná dermedtem, visszafojtottam a lélegzetem, s csendben imádkoztam Fadzja mamához, ne lebbentse az egészen könnyű, alig fújdogáló szelecske a medve felé a szagom.
Fadzja mama ezúttal, sokadszor is, meghallgatta a kérésemet. A medve elfordult tőlem és megindult a hóba rajzolt bal oldali körön. Én pedig újult erővel futni kezdtem a nyírfaliget irányába.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélytől menekültem meg, amikor megpillantottam az első fákat. Ahogy aztán közelebb értem hozzájuk, rájöttem, egyáltalán nem menekültem
meg semmitől. A liget legvastagabb fája is olyan vékony volt, hogy mancsa egyetlen csapásával könnyedén eltörhette volna.
Ami azonban igazán meglepett, azok a furcsa formájú, lábakon álló építmények voltak, amelyekből hirtelenjében vagy tízet sikerült megszámolnom.
Villámsebesen döntenem kellett. Ruhám acélkeményre fagyott a testemen, nyelvem száraz szivacsként töltötte ki a számat. Leha-i joltam és belegyömöszöltem egy marék havat.
A medve mintha csak megérezte volna, hogy képtelen vagyok a menekülésre, rövid pihenőt tartott. Lehuppant a hátuljára, s mint fáradt, mindenbe beletörődő öregember, bámult a fagytól keményre mart világba. Ha van nálam fegyver, közel mehettem volna hozzá, és elpusztíthattam volna.    Talán ő is éppen arra gondolt, amire én. Hogy az immár láthatatlan, gonosz ellenség megölheti, ezért összeszedve minden maradék erejét, ismét megindult a nyomomon.
Úgy éreztem, vége mindennek. Nehézkesen feltápászkodtam a hóról, s a legközelebb álló nyírfa törzsébe kapaszkodtam. A fiatal, sudár fácska meggörbült a súlyom alatt. Tudtam, magától is eltörik, ha megpróbálok felmászni rá, nem is kell hozzá a medve ereje. Ekkor figyeltem fel újra azokra a furcsa építményekre, amelyek Ott feketedtek a fácskák között, rendetlen összevisszaságban. Mintha partra vonszolt viking hajók lettek volna.
Ösztöneimnek engedve elkezdtem vonszolni magam a legközelebbi fatákolmány felé. Szerencsére nem volt messze, néhány gyors és határozott lépéssel elérhettem volna. Csakhogy hol voltam én már attól, hogy gyors és határozott lépéseket tegyek!
A medve közben felbődült mögöttem. Immár semmi fenyegetőt nem éreztem az ordításában. Inkább olyasféle jelzésnek vettem, mint amikor a kürtös visszavonulót fúj a vesztett csata után.
Mivel mindezek ellenére nem volt tétovázni való időm, megragadtam annak a furcsa faépítménynek a lábát, amelynek a tövébe érkeztem, s felpillantottam a deszkából összetákolt szerkezetre. Bár fogalmam sem volt róla, milyen célt szolgálhat, az oszlopos szentek lakhelyei jutottak róla az eszembe. Egész jól el lehetne éldegélni egy ilyen építmény tetején - eltekintve persze attól a csekélységtől, hogy a negyvenfokos hidegekben percek alatt csonttá fagyhat a próbálkozó, még akkor is, ha a hit tüze hevíti.
Csak akkor vettem észre, hogy három lába van az építménynek, amikor, mint korábban, a nyírfácska törzsét, átkaroltam az egyik tartóoszlopot. Meglepett, hogy az oszlopnak nincs kérge  olyan finomra és simára volt gyalulva, mint a sátrak tartóoszlopai.
Nem tudom miért, de úgy gondoltam, ha felkapaszkodom egy ilyen faépítmény tetejére, nagyobb biztonságban leszek, mint a földön. Tudat alatt persze biztos voltam benne, hogy a medve mancsának egyetlen csapásával földre döntheti a tákolmányt, mégis felfelé igyekeztem. Átkaroltam a sima oszlopot és mászni kezdtem az emelvényre fektetett ládaszerű ácsolat felé.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor már odafent voltam, mintegy kétméternyire a hó felett. Végignyúltam az ácsolat melletti peremen, remegő kézzel előhúztam a vadászkésem és vártam. Vártam, hogy meghalljam a medve nyögését az építmény alatt.
Egyelőre azonban nem hallottam semmit. Kinyitottam a szemem és felnéztem az égre. Amíg a medve elől menekültem, megeredt a hó  egyre nagyobb pelyhekben hullva az ólomszürke égből.
Ekkor gondoltam rá először, hogy bármiféle célt is szolgáljanak az állványra helyezett, durván ácsolt faládák, bele kellene másznom valamelyikbe. A medve csak a nyomomat követi, arról fogalma sem lehet, hogy a feje felett trónolok. Ha összejárom a háromlábú ácsolatok környékét...
A következő pillanat a cselekvésé volt. Nem tudom, honnan vettem hozzá az erőt, de nagyot nyögve levetettem magam a kétméteres magasságból, s elkezdtem vonszolni magam a fák és az építmények között. A medve, ha látott volna, bizonyára azt hitte volna, megzavarodtam a félelemtől.
Szinte kívülállóként láttam magam, amint elkeseredetten tán-torgok a fák között, látszólag céltalanul, hol közelebb, hol pedig távolabbra kerülve a pihenő s időről időre bánatosan felordító állattól.
Amikor úgy-ahogy visszanyertem az öntudatom, már ismét egy építmény tetején kuksoltam a durván ácsolt faláda mellett. Hogy ugyanoda kerültem-e vissza, ahonnan elindultam, vagy egy másik építményt másztam-e meg, fogalmam sem volt róla.
Óvatosan, nehogy meghallja mocorgásomat, megpróbáltam leemelni a deszkaláda tetejét. Hiába kísérleteztem azonban, nem engedett. Mivel nem mertem egészen felegyenesedni, tapogatózva végighúztam a tenyerem a deszkákon. Előbb csak egy szeg hideg fejét érintette az ujjam, majd még háromét egymás mellett.
Bár a hideg kegyetlenül marta a kezem, megpróbáltam vadászkésemmel felfeszíteni a tetőt. Magam lepődtem meg a legjobban, amikor engedtek a deszkák. Első, erőteljesebb mozdulatomra kihullottak a szegek a már korhadásnak indult falapokból, s egyikük éppen a tenyerembe esett.
A szeg, amelyet kirántottam a régi, ki tudja hány éves, korhadozó deszkából, csillogóan fényes volt. Éppen olyan fényes, mintha tegnap este, vagy ma reggel verték volna bele.
A medve közben elvánszorgott az állvány mellett, egymást ösz-szevjssza keresztező nyomaimat követve. Látszott a mozgásán, hogy már neki sincsen ínyére az egész. Legszívesebben visszavonult volna, ha tudott volna hova.
Nem tehetek róla, de szívből megsajnáltam a hatalmas állatot. Talán már nem is azért keresett látható kétségbeeséssel, hogy megöljön, hanem mert azt hitte, én vettem el a látását, és én is tudom visszaadni neki. Talán könyörögni akart, vagy cserét ajánlani, hogy mit ad érte, ha ismét látóvá teszem.
Mozdulatlanul tartottam a tenyeremen a fényes szeget, és nem gondoltam semmire. Agyam elkezdett zsibbadni  biztos voltam benne, hogy néhány perc mtílva végérvényesen vége mindennek. Éppen olyan csontkeménnyé fagyok, mint a ruha rajtam.
Ekkor jöttem rá, hogy nem is a medve immár a legnagyobb ellenségem. Őt legyőztem, de a fagyot vajon le tudom-e győzni?
Ismét hagytam, hogy az ösztöneim vegyék át az uralmat felettem. Leemeltem a tetőt, óvatosan a peremre állítottam, a deszkaláda oldalához támasztva. Aztán áthajoltam a peremen f s bekukkantottam a láda belsejébe.
Két hosszúkás, fekete csomagon akadt meg odabent a szemem. Egyikük embernagyságú volt, a másik jóval rövidebb. A hosszabb, rénszarvasbőrbe csomagolt valami alaposan át volt kötözve, ugyancsak rénszarvasbőrből vágott szíjcsíkokkal. A láda sarkában lyukas vaslábas állt, megfeketedett zsiradékszerű anyaggal az alján. Nem is kellett felemelnem ahhoz, hogy megérezzem a rénszarvaszsír semmihez nem hasonh tható illatát. Közvetlenül a lábas mellett négyszögletes, csomagolatlan kocka hevert. Felemeltem és a fény felé tartottam. Vágatlan dohánylevelekből összepréselt tömb volt, talán már több évet is eltölthetett a láda mélyén, a rénszarvaszsírt tartalmazó lábaskával együtt.
Mivel nem volt mit kezdenem velük, a kisebb csomaghoz hajoltam. Néhány gyors mozdulattal szétgöngyöltem és elégedetten láttam, hogy elég jó állapotban lévő medvebőr bundát tartok a kezemben.
A többire csak töredékesen emlékszem. Mire kitisztult előttem a világ, a láda belsejében kuporogtam megszabadulva jéggé fagyott alsóruháimtól, csizmámtól és kabátomtól. Tetőtől talpig beborított az ismeretlen rossz-szagú bunda.
Tudtam, hogy meg kellene vizsgálnom a másik csomagot is, de már nem volt hozzá erőm. Feltételeztem, hogy alsóruhák lehetnek
benne, netalán csizma is. Azt is tudtam azonban, bármit is találnék, egyelőre nem sok hasznát venném.
Az ismeretlen bunda rövid idő alatt átvette testem maradék hőjét és melegíteni kezdett. Annyi időm maradt csak, hogy kihajoljak a deszkaházból, visszahúzzam a tetejét, ráhajtsam a fejem a hosszabb csomagra, s azonnal ájult álomba zuhantam.
Mielőtt még egészen elmerültem volna a fáradtság és kimerültség tengerében, fülembe csapott a medve távoli, panaszos üvöltése,,
Aztán már nem emlékeztem semmire.
Amikor kinyitottam a szemem, világosság szűrődött be a korhadt láda rései között. Pár másodpercbe került, amíg visszaemlékeztem rá, hol vagyok. A bunda kellemesen melegített, egyáltalán nem akaródzott kimászni alóla.
Gyomrom korgása azonban hamarosan jobb belátásra bírt. Mivel fogalmam sem volt róla, mennyi időt töltöttem ájult álomba merülve, s arról sem, hogy állok a medvével, ki kellett néznem a külső világba.
Kinyújtottam a karom és óvatosan felemeltem a tetőt. Amikor jeges szél és nagy adag hó vágott a képembe, megértettem, alighanem egy kezdődő hóvihar kellős közepében ülök.
Áthajoltam a fa mellvéden, és amennyire csak lehetett, megpróbáltam feltérképezni a terepet. A medvét nem láttam sehol, de a környező világból is csak keveset. A szél vadul hordta a havat  hatalmas felhőket gyártott belőle, majd egyiket a másik után a képembe vágta.
Visszamásztam a láda belsejébe és gyors haditanácsot tartottam magammal. A medve eltakarodott: ha én lettem volna a helyében, ezt tettem volna én is. A zuhogó hó és a feltámadó szél eltüntették nyomaimmal együtt a szagomat is  joggal hihette, hogy felszívódtam a nagy semmiben.
Éreztem, hogy a mindeddig melegítő bunda minden igyekezete ellenére fázni kezdek  a vihar heve kicsalogatta a meleg utolsó molekuláit is a fatákolmányból, s finom porhavat lökött be helyette a réseken.
Fehérneműim, amelyeket elalvásom előtt gondosan magam alá hajtogattam, megszáradtak. Magamra rángattam őket, akárcsak megszikkadt nemezcsizmámat. Hegymászódzsekim még mindig
nedves volt, de nem törődtem vele. Magamra húztam, majd tetejére terítettem az idegen subát.
Éppen elhagytam volna életmentő búvóhelyemet, amikor „ván-kosomra  esett a pillantásom. Bár igazából nem kedvelem más levetett fehérneműit, talán nem lenne ostobaság magammal vinnem őket. Hátha ismét meg kell mártóznom a gejzír vizében.
Ekkor már nem volt kétségem afelől, milyen célt szolgálnak a három lábra épített fatákolmányok. Tunguz, dahur, vagy orocs vadászok halmozták fel benne tartalék készleteiket  há nehéz köi .1-mények közé kerülnének, mint például én, legyen egy biztos menedékük, ahol száraz ruhához és élelemhez jutnak. Kicsit soknak találtam ugyan a fadepók számát, de nem ismertem a tunguz vadászok gondolkodásmódját. Biztosan nekik van igazuk, ha ennyit építettek belőlük.
Kihúztam az övemből a késem, s elvágtam a rénszarvasbőr szalagokat. Bizonyára megbocsátják nekem a tunguzok, ha kifosztom egyik raktárukat. Beledugtam a kezem a feltáruló résbe s igyekeztem kitapogatni, mi van odabent. Fehérnemű-e, vagy élelmiszer.
Tapogatóztam egy kicsit a csomag belsejében, aztán egyszerre csak megdermedtem a rémülettől.
Előbb egy jéghideg, merev emberi orra bukkantak kutató ujjaim, aztán ugyanolyan hideg, előreálló fogakra, majd egy szakállal keretezett arcra.
Ha egyáltalán képes lettem volna határozottabb reakcióra, valószínűleg felüvöltök az iszonyattól. így azonban csak a levegőt kapkodtam, miközben visszahúztam a kezem és egyetlen, gyors vágással felhasítottam „párnám  oldalát.
Amikor a csomag tartalma napvilágra került, már elmúlt a rémületem. Hideg, nyugodt fejjel konstatáltam, hogy hosszú párnámban, amelyen az éjszakát töltöttem, nem fehérnemű rejtőzik, hanem egy szakállas, halott ember.
Vonásai után ítélve európai.
Mivel a medve már nem volt sehol, és a fagyhalált is megúsztam, nem tudott halálra ijeszteni még egy halott látványa sem. Most értettem csak meg, miért tiltott Ene a nyírfaliget meglátogatásától. Hiszen ez itt a halottak ligete! A tunguzok és orocsok ősi temetkezőhelye.
Lelógattam a lábam az építmény oldaláról, s adtam magamnak néhány másodpercet, hogy megszemléljem a környéket. A három
lábon nyugvó ládákban eszerint nem élelmiszer-tartalékok, hanem halottak nyugszanak.
Lógattam a lábam és egyszerre csak olyan érzésem támadt, hogy nincs valami rendben körülöttem.
Vettem néhány mély lélegzetet, aztán visszamásztam a ládába. A halott ember fagyba dermedt arca mintha csodálkozva nézett volna rám. Mintha azt kérdezte volna, mit keresel itt, testvér, ahol a madár sem jár?
Fogtam a késem, és nem törődve az újult erővel támadó hideg-gelf megszabadítottam a maradék szarvasbőrtől. Tarka, terepszínű katonaruha volt rajta, olyasmi, amit minden „military shop -ban tucatszámra lehet vásárolni.
Melle tájékán azonban feltépte valami a ruháját, s a vér, amely kiömlött a sebből, gleccserként vörösödött még a lábain is.
Szemléltem néhány pillanatig, aztán gyorsan rádobáltam a szarvasbőrdarabökat. Kimásztam a tákolmányból, rátettem a tetőt, s két szeggel és a vadásztőrömmel visszaerősítettem a helyére.
Lemásztam a sima, de már korhadozó oszlopon, rápillantottam az iránytűmre, s elindultam arrafelé, amerre a tábort sejtettem.
Tudtam, hogy nyomra bukkantam. Veszélyesebb ellenfél nyomára, mint a medve.
Olyan ellenfélére, akit nem lehet egykönnyen megvakítani.
Félúton járhattam már, amikor a szél süvítésén keresztül figyelmeztető kiáltás csapott a fülembe.
 Hejhééé! Heeeej!
Megálltam, felemeltem a karom és visszaordítottam, ahogy a torkomon kifért.
 Hejhéééé! Heeej!
Egészen addig lengettem a karom, amíg a hófüggöny mögül elő nem bukkant a motoros szán.
 Hejhééé! Heeej!
Valaki leugrott a szánról, hozzám rohant és átkarolta a vállam.
 Mr. Lawrence! Az ördögbe is... Már azt hittük, csak a csontjaira bukkanunk! Hol a pokolban járt?
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak. Hang azonban nemigen jött ki rajta. Mintha megfagyott volna körülöttem a világ.
Már a harmadik forró, liszttel, lekvárral és faggyúval ízesített teát ittam, amikor ki tudtam nyögni az első értelmes mondatokat. Szentarkangyal a földön térdelt  megpróbált életet csiholni az éppen kialudni készülő kályhába. Meier a papírjait rakosgatta mint rendesen. Elliot a fényképezőgépébe tolt egy újabb tekercset, miközben halkan kattant kezében a kioldózár.
Santarcangeli többször is jelentőségteljesen a szemembe nézett, s egyszer mintha figyelmeztetően az ajkára tette volna az ujját.
 Ahogy besötétedett, és nem volt sehol, azonnal maga után akartunk menni - morogta Elliot becsukva gépe fedelét - csak hát, hova az ördögbe mehettünk volna? Óriási szerencséje, hogy megúszta. Hol találkozott a medvével?
 Mérges Öregapónál.
 Hm. Hogy úszta meg a dolgot?
 Felmásztam egy fára.
 Komolyan mondja? És nem ment maga után? Azt hallottam, a medve jó famászó.
 Az a koala - morogta Meier -, és csak eukaliptuszfára mászik. Elliot megrázta a fejét és beletúrt vörös hajába.
 Az a maga baja, Meier, hogy mindig hülyéskedik. Soha nem értettem, hogyan lehet egy olyan komoly szakmát, mint a magáé, röhögve csinálni?
Meier kuncogott és felrántotta a vállát.
 Sosem hallotta még, hogy az elmegyógyászok mindig vigyorognak? Ez afféle szakmai ártalom. Ami engem illet, egyszer utánoztam egy röhögő betegemet, aztán úgy maradtam. Most meg már hiába harcolok ellene.
A kályhában felvillant a láng. Santarcangeli elégedetten bámult a művére.
 Hát ez meglenne. Márcsak az a kérdés...
Mintha géppisztolysorozatot kapott volna a sátor. Pedig csak lerántotta valaki odakint a cipzárt. Mielőtt még lenyelhettem volna a tea utolsó cseppjeit, felbukkant a nyílásban Barry Mountjoy felháborodott, vörös képe. Izgatottan rángatódzott a bajusza, mintha csiklandozták volna a rátelepedett hópelyhek.
 Hol van a fickó?
Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, kicsoda a fickó, akit keres. Természetesen én voltam.
Mountjoy fújtatott, megkerülte a tüzet, a mellette matató Sant-arcangelivel együtt, aztán csípőre tett kézzel megállt előttem.
 A fenébe is, ember, ezt meg hogy képzeli? Az egész tábor öszszecsinálta magát maga miatt. Mintha megfeledkezett volna valamiről, mi? Letettem a csészém és én is felálltam.
 Sajnálom - mondtam. - Nagyon sajnálom.
 Ez a minimum. De ezzel még nincs elintézve a dolog. Mintha megtiltottam volna, hogy elmászkáljanak a táborból.
 Csak a gejzírhez sétáltam ki.
 Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, senkit sem érdekel, hova sétafikált. Világosan megmondtam, amíg én vagyok az expedíció vezetője, nincs magánkezdeményezés! Magának különben is az a dolga, hogy a tunguzokkal teremtsen kapcsolatot, nem a medvékkel. Ezt jó lesz, ha megjegyzi magának. A medvék parapszichológiái képességei senkit sem érdekelnek. Világos?
 Teljesen - mondtam. - És sajnálom.
Fújt egy nagyot, aztán leeresztett. Mint a kilyukadt gumiabroncs.
 Mi az ördög történt magával?
 Meg akart kóstolni egy medve.
 A fenébe is, ember, hol hagyta a puskáját?
Nem volt időm válaszolni, mert a nyíláson át újabb látogatók érkeztek. Előbb a szabadszájú Dagmar Jacob, majd a magas, karcsú Daphne McKenzie bújt be a sátorba.
Dagmar megállt előttem, kifeszítette a mellét, majd cuppanós csókot nyomott a homlokomra.
 Itt van a mi elveszett emberünk! Daphne a tanúm, hogy megmondtam, ha maga kinyiffan, belehalok a bánatba. Megmondtam, vagy nem mondtam meg, Daphne?
 Természetesen megmondtad, Dagmar - mosolygott a magas, szőke lány, és mintha csak barátságból tenné, megfogta a csuklóm. - Hogy van, Mr. Lawrence?
 Most már jól - mondtam az igazságnak megfelelően és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy a pulzusomat számlálja.
Mountjoy megropogtatta a derekát, órájára pillantott, és felénk fordult.                                                                      
 Megkérhetném önökét, hogy félóra múlva sétáljanak át a nagysátorba? Miután elveszett bárányunk is megkerült, semmi akadálya, hogy munkához lássunk. Az öregasszony beleegyezett a vizsgálatba. Addig azonban nem volt hajlandó kinyitni a száját, amíg Mr. Lawrence, hogy úgy mondjam, magánútját végezte a gejzírek és a medvék között. Most, hogy újra itt üdvözölhetjük szerető, baráti körünkben, nincs akadálya a vizsgálatnak. Egyetért, Mr. Lawrence?
Egyetértettem.
Miután meggyőződtek róla, hogy valóban nem harapta le a fejemet a medve, felszedelőzködtek és ki-ki a sátrába ment. Elliot piszmogott még egy darabig a gépével  színszűrőit és objektíyjeit vizs-gálgatta, aztán belebújt az anorákjába, hogy odakint is szemrevételezze a fényviszonyokat. Meier már korábban elhagyta a sátrat  Derek Selwynhez igyekezett, hogy megbeszéljék a teendőket.
Santarcangeli mélyet sóhajtott, amikor Elliot mögött behúzódott a cipzár, s elégedetlenül megrázta a fejét.
 Ha tudtam volna, hogy ilyen pokoli hideg van errefelé...
 Nem jött volna ide, mi?
 Azt nem mondtam. Csak visszaemlékszem Nágaföldre, a békés, tigrisordítással és mérgezett nyilakkal teli estékre...
 Figyeljen ide. Azt hiszem, találtam valamit. Szentarkangyal elsápadt és idegesen megvakarta az orrát.
 Meg sem merem kérdezni, hogy mit.
 Egy halottat. Jókora deszkaládában.
Igyekeztem röviden összefoglalni a történteket. Hogy a medve elől menekülve felmásztam a háromlábra, s hogy az elhunytat használva párnául töltöttem el az egész éjszakát.
Szentarkangyal komoran hallgatott, aztán összevonta a szemöldökét.
 Észrevett valamit a halotton?
 Európai. -A halál oka?
 Puskagolyó.
 Milyen golyó?
 Hogyhogy milyen golyó? Nem végeztem boncolást. Nem volt asszisztensem. A medve nem vállalkozott rá.
Sóhajtott és behunyta a szemét.
 Magához aztán nem akármekkora türelem kell.
 A gyakorlása viszont nem akármilyen erény. Legalábbis így mondják.
 Papi ruhában volt?
 A halott? Dehogyis. Olyasféle tarkabarka kezeslábasban, mint a katonai gyakorlóruha.
 Mit tudott még megállapítani?
 A ládában? Egyedül csak azt, ha nem tűnök el minél előbb, megfagyok.
 Lábnyomokat látott?
 A sajátomén és a medvéén kívül nem. Bár nekem a medvéé is tökéletesen elég volt.
Vártam, hogy mondjon valamit, de egyelőre még gondolkodott. Mivel hosszú ideig nem szólt semmit, felhúztam az anorákomat és kifelélgyekeztem a sátorból.
Csak akkor szólalt meg, amikor már a húzózáron volt a kezem.
 Hova megy?
 Mountjoyhoz.
 Van még néhány percünk.
Sóhajtottam, visszaültem az ágyam szélére, aztán zsebre vágtam a kezem.
 Hallgatom, atya.
 Ne nevezzen atyának.
 Hallgatom, Enrico.
Nyelt néhányat, köszörülgette a torkát, végül kényszeredetten megszólalt.
 Azt az utasítást kaptam, hogy csak akkor közölhetek önnel... hm... bizonyos dolgokat, ha elérkezett az ideje.
 Úgy gondolja, hogy most elérkezett? Tanácstalan képet vágott és széttárta a karját.
 Ez az, amit én sem tudok.
Vakargatta még egy kicsit hajlott, kaukázusi orrát, aztán nagy nehezen megszólalt.
 Sankt Benedikt óta... olvasott valamit Matteo Ricciről?
 Egyetlen sort sem - mondtam az igazságnak megfelelően. -Ahogy visszatértem Londonba, megkaptam az önök és a Humboldt-társaság megtisztelő ajánlatát. Fel kellett készülnöm az expedícióra.
 Fernandez atya elmondta, hogyan halt meg Li Csi, kantoni helytartó?                          
 Azt mondta, kivégezték.
 Öngyilkos lett a börtönben.
 Mit változtat éz a lényegen?
 Talán semmit. Mindenesetre Matteo Riccinek nem sikerült kiszabadítania. Pedig mindent megtett érte.
 Maga ezt honnan tudja?
 Ricci leveleiből. Legalább száz, rendtársaihoz írott levele maradt fenn. Nem egyben megemlékezik Li Csiről, akit különben nagyon nagyra tartott. Tudja, miért került Li Csi börtönbe?
 Mert buddhista volt. A császár meg konfuciánus. De mintha már máshol is történt volna valami hasonló. Egyszer valaki mesélt nekem egy bizonyos Szent Bertalan éjszakájáról...
Santarcangeli arcát élénk pír öntötte el, amit akár a háta mögött lobogó lángoknak is tulajdoníthattam.
 Igaza van, ez is elég indok lehetett volna. Csakhogy Matteo Ricci szerint Li Csi nemcsak ezért került börtönbe.
 Kíváncsivá tesz, atya.
 Li Csi nemcsak egyszerűen buddhista volt, hanem a vörössüveges szekta híve. Állítólag titokban több utazást tett Tibetben.
 Na és?
 Megtanulta a fekete mágiát.    Kis híja volt, hogy fel ne nevessek. Aztán mégsem nevettem fel. Mintha visszatartott volna valami tőle.
 Figyeljen ide, Enrico - mondtam komolyan. - Nem tartja furcsának, hogy úgy beszélünk ezekről a dolgokról, mintha tegnap történtek volna? Pedig Matteo Ricci 1610-ben meghalt. Három és fél évszázaddal ezelőtt. Sőt, majdnem néggyel.
Szentarkangyal komoran rám nézett, aztán leroskadt a szemben lévő ágyra.
 Azt hiszem... Matteo Ricci nem halt meg.
 Micsoda?!
Szentarkangyal nyelt egyet s a bejárat felé fordította az arcát. A sátor meglebbent, mintha valaki hallgatózna odakint. Talán nem is földi ember, hanem egy testetlen árnyék.
A páter előrehajolt  a lobogó lángok árnyékot vetettek szép metszésű, kaukázusi arcára.
 Ismer engem, Leslie. Nem vagyok misztikus hajlamú, soha nem hittem semmiféle természetfelettiben, de most... kénytelen vagyok feltételezni, hogy létezhetnek bizonyos dolgok, amelyeket talán még a Szentírás összeállítói sem vettek figyelembe.
 Mire gondol?
 Talán nemcsak az Ember Fia képes feltámadni, hanem más is. Vagy egyáltalán meg sem hal. A Szentírás szerint az ősatyák némelyike kilencszáz évig is elélt.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Enrico Santarcangeli, a Vatikán különleges ügynöke hisz a visszajáró halottakban, bolygó zsidókban...
Santarcangeli mintha megértette volna, mire gondolok, halványan elmosolyodott.
 Ne tartson bolondnak. De mióta idejöttünk, mintha megváltozott volna valami. Nem tudom... nagyon nehéz erről beszélni. Furcsa... de az első napon még nem érzékeltem semmit. Aztán tegnap...
Egyszerre csak meglegyintett valami. Mint már annyiszor, amikor ismeretlen, mérhetetlen, és jószerével érzékelhetetlen erővel kerültem szembe. Legszívesebben Radzs Kumar Szinghez fordultam volna segítségért, bár fogalmam sem volt róla, hogy felhők fölé költözött hajdani tanítómesterem hatásköre kiterjed-e a tajga vidékére is.
Szentarkangyal arcán borús kifejezés ült s talán kicsit idegen is. Persze lehet, hogy csak azért láttam annak, mert az elmúlt három évben nem találkoztunk.
 Hogy érti azt, hogy az első napon?
 Amikor idejöttünk. Furcsa volt a hó. Hogy minden fehér. Még örültem is neki, mint amikor először pillantottam meg Tirolban a havas bérceket. Aztán... valahogy más lett minden.
Volt valami a hangjában, ami egyre kevésbé tetszett nekem.
 Más?
 Éjszaka felébredtem és arra gondoltam, hogy... ne tartson bolondnak... de nem szabad megkeresnem a barlangot.
Tátva maradt a szám a meglepetéstől.
 Barlangot? Milyen barlangot?
 Azt hiszi, tudom? Ha tudnám, megmondanám. És hangot is hallottam.
 Jóságos ég, kiét?
 Azt hiszem, a sajátomét. Bár... mind ez ideig nem vettem még észre, hogy álmomban beszélnék. Most pedig határozottan emlékeztem rá, hogy kiáltottam és... amint felébredtem, vagyis... az ébredésem pillanatában, hallottam a saját hangomat.
 Azt mondta, hogy... nem szabad megkeresnie a barlangot?
 Valami ilyesmit.
 Rossz álom volt - próbáltam megnyugtatni. - Velem is előfordult már.
 Attól tartok, nem volt álom. Vagyis... nem egészen álom.
 Hát akkor mi?
 Nehéz... erre válaszolnom. Mindenesetre... már az is furcsa, ahogyan beszéltem.
 Miért, hogy beszélt? -Olaszul.
 Na és? Maga olasz, nem?
 Csakhogy az az olasz nyelv, amin beszéltem, nem az az olasz volt, ami az én nyelvem. Nem tudom, érti-e?
 Nem.
 Jó, akkor megmagyarázom.
Döbbenten éreztem, hogy kétségbeesés vibrál a hangjában.
 Jó lett volna, ha már akkor egy sátorban alszunk, hátha maga is
hallotta volna. Egyszóval, Leslie, az az olasz nyelv... már nem létezik. A barlangot ma már egész másként mondják. És én azt az olaszt soha nem ismertem!
 A fenébe is, ember! - veszítettem el a türelmemet. - Miféle olasz nyelvre gondol? Szicíliai, nápolyi, svájci olasz?
 Egyik sem - rázta meg a fejét szomorúan -, az a nyelv középkori olasz volt. Talán a XVI. századból.
Megtörölgettem a homlokom és igyekeztem nyugodt maradni.
 És mire gondol... kinek a hangját hallotta? Illetve ki az ördög beszélt magából álmában?
 Nem az ördög - mondta sóhajtva. - Hanem egy testvérem. Egy jezsuita testvér. Matteo Ricci.
Órámra pillantottam. Volt még néhány percünk, mielőtt át kellett volna mennünk a nagysátorba. Igyekeztem megfeledkezni a titokzatos barlangról, Santarcangeli éjszakai hallucinációjáról, mindenről, kivéve Matteo Riccit. Kénytelen voltam tovább kérdezősködni, hiszen a látszat ellenére még mindig nagyon keveset tudtam róla.
 Figyeljen ide, atya! - tettem a kezem a térdére. - Beszélne még valamit Ricciről?
 Természetesen. Hiszen még amúgy sem fejeztem be, amit mondani akartam. Ott hagytam abba, hogy Ricci megtanulta a fekete mágiát.
  Úgy gondolja, hogy... elhagyta a hitét és mágus lett? Szinte sértődötten csattant fel a hangja.
 Matteo atya nem hagyta el a hitét. Csak... bizonyos nehézségei támadtak.
  Nehézségei?
 Hát... írt egy levelet valakinek. A neve mellékes, úgysem mondana önnek semmit. Ebben azt írja, hogy aki a tűzzel játszik, előfordulhat, hogy leég a háza. És hogy egyszer Hollandiában járva felfigyelt rá  némely botor emberek a többiek megbotránkozására vihar idején felmennek a legveszélyeztetettebb gátszakaszokra és mutatványokat végeznek rajtuk pár garasért. Gyakorta előfordul aztán, hogy a hullámok elragadják őket. Azt írja, hogy néha ezekhez hasonlónak érzi magát, Matteo atya megtanulta a mágiát, de félt is tőle...
 Akkor mi a fenéért tanulta meg?
 Hogy... saját fegyverükkel győzhesse le a hitetleneket. Matteo testvér arról álmodott, hogy működése nyomán egész Kína megtér Krisztushoz. Otthagyja szakállas bölcseit és kereszténnyé válik. Matteo atya úgy gondolta, hogy... csak így győzedelmeskedhet.
 Eszerint Li Csi után Matteo Ricci is elment Tibetbe s valahol, valamelyik vörössapkás kolostorban megtanulta a mágia tudományát?
 Mégpedig a Marpa-iskolában.
 Honnan tud maga Marpáról?
 Tudok. De mit néz így rám?
Hátradőltem és behunytam a szemem. Talán túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítok egyébként jelentéktelen dolgoknak. Valószínűleg arról lehet szó, hogy Santarcangeli atyának, aki a megboldogult Ruggierivel együtt a rendházakban elkövetett gyilkosságokkal foglalkozott, egyszerűen rögeszméjévé vált a három és félszáz éve halott szerzetes alakja. Európában talán meg sem látszott volna rajta  aszokatlan világ, ahideg, és a kétségkívül misztikus légkör azonban, amely minden igyekezetünk ellenére körüllengte expedíciónkat, tovább erősítette a rögeszméjét. Daphne bizonyára meg tudja mondani ennek az akárminek a latin nevét, ami eluralkodni látszott Szentarkangyalon. Gyakorta előfordul, hogy a gyilkost üldöző rendőrtisztnek vagy nyomozónak, olyannyira rögeszméjévé válik az ismeretlen gyilkos, hogy ha egyedül marad, beszélget vele  fenyegeti, hogy hamarosan el fogja kapni, aztán, amikor elkapja, szinte sajnálja a fickót  mintha énjének egy darabja tűnne el vele a börtön mélyén.
Amíg gondolkodtam, Santarcangeli az arcomon nyugtatta a szemét. Hangja szelíd volt, amikor megszólalt.
 Bolondnak néz, Leslie?
Túlságosan is gyors volt, ahogy kicsúszott a számon a válasz.
 Egyáltalán nem. Elég régóta ismerjük egymást ahhoz, Enrico, hogy ne nézzem annak... Ugyanis...
Ebben a szempillantásban, nem messze a sátrunktól, a szél zúgá-sát is túlharsogva felüvöltött a megsebzett medve.
Egyetlen ugrással a sátor hátulsó falánál termettem, lekaptam a falról a vadászpuskám, golyót löktem a csőbe, s óvatosan lehúztam a cipzarat a sátorbejáraton. A fejemet, ha lehet, még óvatosabban
dugtam ki a nyíláson. Nagyon nem szerettem volna játékosan ösz-szefejelni hívatlan látogatónkkal.
A vihar, mintha csak erre várt volna, újult erővel indult rohamra. Ahogy kidugtam a fejem, máris az arcomba vágott egy zsáknyi havat. Mire megszabadulhattam volna tőle, jött a következő adag. Félig vakon és süketen próbáltam meg felrántani a hátam mögött a húzózárat.
Mivel az időről időre felém vágódó hófalon kívül nemigen láttam-mást, előrenyújtottam a puskám csövét és megpróbáltam tájékozódni. Nem messze tőlem narancssárga fény villant  alighanem Dagmar Jákob sátrának az oldalfala.
Hónom alá szorítottam a puskát és elindultam előre. Néhány lépés után minden óvatosságom ellenére belefutottam Barry Mountjoy hátába. Mountjoy dühösen előremeresztette a bajuszát, jeléül, hogy nem feledkezett meg tegnapi ballépésemről. Szemei szikrát szórtak  bizonyára azt hitte, ezt a medvét is én csalogattam ide.
 Látta?
 Nem... csak... hallottam.
 A maga... medvéje?
 Nem... mutatkozott be!
 Figyelmeztetni kell a... többieket. Ha valaki véletlenül... Éppen azon voltam, hogy a füléhez hajoljak és megpróbáljam
elmagyarázni neki mi a tervem, amikor a medve ismét felordított.
Mintha közvetlenül a hátunk mögül jött volna a hang. Egyszerre perdültünk meg és emeltük fel a fegyverünket. Mountjoy bajusza még harciasabban meredt előre. Bár tudtam róla, hogy neves néprajzkutató, és nemegyszer forgott életveszélyben az Amazonas indiánjai között, nem tételeztem volna fel róla ennyi személyes bátorságot. Pedig az ő kezében is csak egy jobb sorsra érdemes Bajkál puska feketédért, akárcsak az enyémben.
Ahogy a hatalmas, fekete alak felbukkant a látómezőnkben, egyszerre tüzeltünk. A vihar elvitte fegyvereink hangját a medve üvöltésével együtt. Mountjoy elejtette a puskáját és belém kapaszkodott. Megcsúsztam ugyan én is, mégis sikerült valahogy a talpamon maradnom.
Expedíciónk vezetője hálásan a vállamra vert és felemelte a fegyverét. Megvető pillantást vetett rá, aztán a sátrak felé mutogatott vele.
Ebben a szempillantásban lövés dördült valahol. Ennek a hangját bezzeg nem fújta el a szél! Olyannyira nem, hogy a golyó sivítását is jól hallottam. Nem utolsósorban azért, mert a fülem mellett fütyült el.
Egyszerre vetettük magunkat a hóra. A szél, mintha megelégedett volna vele, hogy ledőltünk a lábunkról, kissé alábbhagyott. A rövid időre beállott félcsendben, fülembe csapott a sátrak közül felszálló hangzavar.
 Ellinora! Ellinora! - hallottam egy ideges férfihangot. -Azonnal menjen a sátrába!
 Nekem csak ne parancsolgasson! - kiáltotta a lány ingerülten. - Inkább tűnjön az utamból!
 Mervyn! Vedd el tőle a puskát, kérlek! Ellinora, hát nem érti? Ez nem a vursli... Ez egy hatalmas medve...
 Vigyázzon az utamból!
Mountjoy felemelkedett és tölcsért csinált a tenyeréből.
 Hahó! Hahó! Tüzelést abbahagyni! A medve.
Máris jött a válasz. Egy süvítő-fütyülő golyó formájában. A kefebajuszú expedíciófőnök levágódott mellém és dühösen a hóra csapott.
 A rohadt életbe, ezek bennünket lőnek!
Mintha csak igazolni akarná szavait, újabb golyó húzott el a fejünk felett.
 Jobb lenne, ha nem ordítana - javasoltam nyugtalanul. - Már magam is megfigyeltem, milyen könnyen össze lehet téveszteni a hangját egy medvéével.
Mountjoy vasvillaszemeket meresztett rám, aztán óvatosan feltérdelt. Előredugta a nyakát, mintha megpróbálná átdugni a körülöttünk hullámzó hófalon. Amikor belátta, hogy nincs reménye a sikerre, visszafordult. Vigyorogni akart, de lehervadt a vigyor az arcáról. A fülemhez hajolt és beleordított. Mivel ismét megerősödött a vihar, rekedt suttogásnak hallottam a hangját.
 Látja a... medvét?
 Nem... -Én... látom!
Hiába méregettem a szemem, csak a hó hullott az orrom előtt.
 Hol?
 A háta... mögött.
Lassan, megfontoltan fordultam hátra, de még így sem tudtam elkerülni, hogy oldalba ne taszítsam puskám csövével. Mountjoy azonban ezúttal nem bánta. Minden különösebb rémület nélkül, szinte kíváncsian bámulta a mögöttünk ácsorgó hatalmas állatot.
Ahogy megpillantottam merev, ostoba tekintetét, megköny-nyebbültem. Mountjoy ráfogta a fegyverét s éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor lenyomtam a Bajkál csövét.
Meg... bolondult? -Ne... lőjön. Nem...lát...
 Törölje ki a havat... a szeméből!
 A medve... nem lát. Vak. -Hülyés.kedik?
 Majd... elmondom. Maradjon... veszteg!
Mountjoy nem lőtt ugyan, de egyre gyanakvóbb pillantásokat vetett rám. Megpróbálta eldönteni, csak szimplán hülye vagyok-e, vagy meg is buggyantam a rémülettől.
A medve egyelőre nem csinált semmit. Szinte lesírt az arcáról a kétségbeesés. A vihar elsodort minden szagot s most, a szeme után az orrának sem vehette semmi hasznát.
Mountjoy úgy látszik, felfogott valamit abból, amit mondtam, mert még lejjebb eresztette a Bajkál csövét.
A szél ismét csökkentette az erejét. Olyannyira, hogy hirtelen meghallottam a medve sírását. A hatalmas állat lehorgasztotta a fejét és nyüszített, mint a gazdáját veszített kutya.
Nem tehetekróla, de ismét megsajnáltam. Felemeltem a fegyvert és elhatároztam, a szemébe lövök vele. Ha szerencsém van, egyetlen golyó is elég, hogy megszabadítsam a szenvedéseitől.
Mountjoy szavak nélkül is megértette, mi játszódik le bennem. Ahogy felkészültem a lövésre, felkészült ő is. S akárcsak én, ő is az állat fejét vette célba.
A behemót medve mintha csak megérezte volna, mi vár rá, hatalmasat ordított és hátulső két lábára állt. Úgy magasodott fölénk, mint a vihar istene.
Ami azután történt, másodpercek törtrésze alatt játszódott le. A medve visszaereszkedett a hóra, lehajtotta a fejét, felkapott valamit és formálisan felénk hajította. A hosszúkás, nehéz csomag mindkettőnket levert a lábunkról. Puska dörrent, s Mountjoy egészen illetlen módon káromkodni kezdett.
 A jóistenit az anyjának! Nem... találtam el?
 Engem... vagy a medvét?
Most már nyugodtan elménckedhettem, mert a medve úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mountjoy tántorogva felállt és gyanakodva pislogott körbekörbe. Én is felálltam, bár nem pislogtam semerre sem.
Nem tudom miért, de biztos voltam benne  örökre eltakarodott a közelünkből.
Mintha láthatatlan karmester intette volna le a viharzenekart, egyetlen perc alatt véget ért az orkánszimfónia. A szél elszáguldott észak felé, magával ragadva a hulló hópelyheket. Egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy nem messze a sátraktól álldogálunk, egymás mellett, fegyverrel a kézben, s az esti szürkületbe bámulunk.
A medvének még a nyomát is betemette a visszavonuló vihar.
Éppen a hosszúkás csomag fölé hajoltam, amikor mint a madarak a frissen ásott kertre, lecsaptak ránk a többiek. Dagmar Jákob futott legelöl, mögötte Ellinora. Dagmamak nem volt semmi a kezében, Ellinorának annál inkább. Úgy szorongatta a Bajkált, mintha fültövön akarna csapni vele valakit.
Néhány pillanat múlva mindannyian ott tolongtak körülöttünk.
 Nem sebesültek meg? - hallottam Ellinora Dunbar aggódó hangját. - Többször is megpróbáltam lelőni.
 Bennünket - biccentett szarkasztikus mosollyal Mountjoy. -Ha nem olyan jók a reflexeink...
 Mi a fene történt egyáltalán? - tette csípőre a kezét Mervyn Talisker. - Ellinora azt mondja, medve. Én ugyan nem hallottam semmit!
 Pedig medve volt - erősködött a lány. - így csak medve tud ordítani. Igaz, Mr. Lawrence?
 Igaz. Valóban medve volt
 A maga... medvéje? - kérdezte meghökkent képpel Elliot -Eljött... izé... maga után?
 Minden valószínűség szerint csakugyan az én medvém volt. Ekkor vették csak észre a lábunknál heverő fekete, rénszarvasbőr csomagot.
Elliot előkapta a fényképezőgépét és hátrált vele néhány lépést.
 Mosolyogjanak, ha megkérhetném magukat. Expedíciónk első kézzelfogható eredménye... illetve mit is beszélek, kézzel ugyan nem fogható, de mégiscsak eredmény. A rettenthetetlen vadászok elriasztották a táborunkra támadó fenevadat. Akarják, hogy csináljak faliújságot? Egyik oldalán Mr. Mountjoy, a másikon az ön képe, Mr. Lawrence, Rolf barátunk pedig majd közéjük rajzol egy medvét. Mit szólnak hozzá?
Dagmar Jákob lehajolt megérintve mutatóujjával a csomagot.
 Ez meg mi a csoda?
Leeresztettem a puskám s megpiszkáltam a csövével a rénszarvasbőrt.
 Ajándékcsomag - mondtam. - Hozták.
 Hozták? - vágott hitetlenkedő képet Talisker. - Ki hozta?
 A medve.
Talisker bizonytalanul elvigyorodott.
Maga... tréfálkozik, Mr. Lawrence? Hé, Mr. Mountjoy! Mondjon már valamit ön is! A vörös orrú néprajzkutató előremeresztette a bajuszát.
 Mit mondjak? Holtbiztos, hogy így történt, mert hozzánk is vágta...
Kicsoda?
 Kicsoda, kicsoda! Hát a medve, természetesen.
Ahogy végignéztem rajtuk, úgy láttam, egyáltalán nem tartják olyan természetesnek a dolgot. Lehajoltam és a rénszarvasbőrre mutattam.
 Látják ezeket a horzsolásokat?
Mivel nem jött válasz, tovább magyaráztam.
 A medve fogainak és a karmának a nyoma. Hárommérföldnyi távolságból húzta ide.
Dagmar csípőre tette a kezét és gyanakodva bámult rám.
 Maga ezt honnan tudja?
 Az esti gyülekezőn akartam elmondani mindent. Nemcsak medvekalandom volt ugyanis. Betévedtem egy tunguz temetőbe. Arrafelé...
Mervyn Talisker érdeklődve lépett közelebb a csomaghoz.
 Azt mondja, hogy ez egy... izé.... tunguz hulla? Mr. Lawrence, ugye megmérhetem a koponyáját?
 Nem fogja érdekelni - mondtam némiképpen elbizonytalanodva a csomagolás láttán. - Bármennyire is furcsának tűnik, de... egy európai ember van benne.
Rolf Bauer, csapatunk benjaminja, akinek már több figyelmet keltő dolgozata jelent meg az északi népek sámánhitével kapcsolatban, elfintorította az orrát és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
 Eléggé hihetetlennek tűnik... Hol találta a halottat?
 Egy nyírfaerdőben.
 Háromlábú állványokon?
 Honnan tudja?
 Ember, hát ez a szakmám! A tunguzok, nanajok, orocsok bizonyos csoportjai temetkeznek így. Mások a nyírfák közé, függőágyhoz hasonló saroglyákat feszítenek ki, s arra teszik az elhunytakat. Hogy mászott bele a ládába?
 Jó vicc! Felfeszítettem a tetejét. Akar csodát látni?
 Csodát? Mi az?
Szó nélkül a zsebembe nyúltam és a markába ejtettem azt a szeget, amit nem vertem vissza a faláda tetejébe. Rolf ránézett, és hangosan felszisszent a meglepetéstől.
 Azt akarja bemagyarázni, hogy ezzel volt leszegelve a halottat rejtő láda teteje?
 Ezzel.
 Lehetetlen. Ez egy egészen új szeg. Márpedig... azt a temetőt évek óta nem használják.
Ezúttal viszont rajtam volt a csodálkozás sora.
 Honnan veszi ezt?
 Megkérdeztem a faluban.
 Elmondták?
 Mr. Lawrence, tudom, hogyan kell kérdezni! Találkoztam egy kisfiúval  megkérdeztem tőle, él-e a nagypapája. Azt mondta, nem. Megkérdeztem, hova temették. Megmutatta az irányt. Aztán megkérdeztem, van-e barátja. Azt mondta, van. Megkérdeztem, él-e a barátja nagypapája. Azt mondta, él. Megkérdeztem, ha ő meghal, őt is oda temetik-e? Erre viszont ő kérdezett valamit.
Mit?
 Hogy van-e rágógumim. Volt. Erre azt felelte, ha a barátjának meghal a nagypapája, nem oda temetik, mert oda már nem temetnek senkit. Őt máshová temetik. Meg is mutatta az irányt. Márpedig az az irány, amerre maga mutogatott, Mr. Lawrence, a régi temetőt jelzi. Ezek szerint ez a szeg nem származhat ottani koporsóból, mert oda már jó tíz éve nem helyeztek ki senkit.
 Mégis onnan származik - mondtam. - És a holttest is.
 Ezek szerint...
 Valaki kivitte a ládában nyugvó tunguz halottat és mást csomagolt a helyére. Egy terepszín ruhába öltözött, európai embert.
 Remélem, nem valami járványban pusztult el - mondta Daphne McKenzie nyugtalanul. - Mr. Lawrence, azonnal el kellett volna mondania, ahogy visszaérkezett. Ne nevessen, kérem, ez nem játék. A lépfene például az emberre is ráragadhat.
 Ne nyugtalankodjék - mondtam letörölve a kesernyés mosolyt az arcomról. - Nem járványban hunyt el a halottunk... Bár... azért azt nem tudom, nincs-e okunk mégiscsak némi nyugtalanságra.
 Miért? Mit látott rajta? Kiütés- vagy kelésnyomokat az arcán?
 Az az ember nem járványban halt meg, efelől nyugodtan al-hatnak. Nem volt lépfenéje, sem bubópestise.
Hát akkor mi?
 Meggyilkolták - mondtam sóhajtva. - Hamarosan meggyőződhetnek róla. Valaki szíven lőtte egy vadászpuskával.
Nem szeretnék romantikus színben feltűnni, de úgy éreztük, a halál angyala terítette sötét szárnyát a táborunk fölé. Szerencsére legalább bagoly nem röpködött a környéken, hogy ránk huhogha-tott volna.
Valamennyi arc Mountjoy felé fordult. Expedíciónk vezetője felrántotta bozontos szemöldökét, megugráltatva tüskés bajuszát az orra alatt.
 Honnan veszi ezt a marhaságot? -Láttam.
A temetőben?
 A temetőben.
Mountjoy megvakarta a bajuszát, aztán bólintott.
 Rendben van. A puding próbája a megevés. Vigyük a csomagot a...
Harsány sikoltás vágott a szavaiba. Rémületemben felkaptam a puskám, mivel azt hittem, a medve tért vissza. Pedig csak Ellinora Dunbar kezdett hisztériázni a fülem mellett.
 Mi a fenét beszélnek itt összevissza? - támadt Mountjoyra, miközben úgy ragyogtak szép, búzavirág szemei, mint a kék ég, amelyet vizsgálni szokott. - Mi van ebben a zsákban?
Mountjoy sóhajtott, aztán felém bökött.
 Mr. Lawrence szerint egy halott.
Ellinora most már felém szdkráztatta a szemeit.
 Maga...? Mindig csak maga! Magával több a bajunk, mint egy hurrikánnal. Előbb eltűnik és mindenki engem nyaggat, hogy milyen lesz az idő  maga után lehet-e menni, hogy megmentsük. Amikor pedig végre visszaérkezik, idecsal egy rohadt medvét és egy halottat. Vegyék tudomásul, én nem lakom egy táborban egy hullával! Panaszt teszek a Humboldt alapítványnál. Arról nem volt szó, hogy őrültek is lesznek az expedícióban, akik azzal szórakoznak, hogy elhagyott temetőkben hullákra vadásznak. Én már az első percekben láttam, hogy ez a pasas nem normális. Nézzék a szemét! Most is vigyorog, mint a fakutya!
Dagmar Jákob megpróbálta megnyugtatni Miss Dunbart, de a vékony, fekete lány kirántotta a karját a kezéből.
 Hagyjál, Jákob! Engem azért szerződtettek, hogy a tunguzok időjóslásávaí kapcsolatban végezzek vizsgálatokat, nem azért, hogy bediüzzek e miatt az őrült hullaszáUító miatt. Ha be merik hozni ezt az... izét a táborba, szedem a cuccom és hazamegyek!
Mountjoy ingerülten a hóna alá rántotta a puskáját és magához intette Daphnét.
 Miss McKenzie! Legyen szíves nyomjon bele egy nyugtató injekciót Miss Dumbar első osztályú, kerek fenekébe.
Miss Dunbar, enyhén hisztériába hajló meteorológusnőnk azt hitte, rosszul hall. Elsápadt és ökölbe szorított kézzel Mountjoy elé ugrott.
 Mit merészel? Különben is kicsoda maga, hogy a fenekemet minősítse?
Mountjoy ezúttal nem ugráltatta a bajuszát, és a szemöldökét sem rántotta fel. Ehelyett a lányra nézett és csendes, nagyon csendes hangon csak ennyit mondott.
 Miss Dunbar... ha nem jól hallotta volna, ebben a csomagban egy halott férfi fekszik. Már csak emiatt is lejjebb csavarhatná a hangerőt. Azonkívül meglehet, hogy aki most a rénszarvaszsák belsejében pihen, ugyancsak irtózott a halottaktól és csak a munkáját akarta végezni. Nem tudom, érti-e, mire célzok?
 Nem. De nem is érdekel.
 Ebben az esetben viszont jegyezze meg: ezen a hajón én vagyok a kapitány. Isten után az első. S aki nem engedelmeskedik az utasításaimnak, bedobatom a cápák közé. Világos?
Miss Dunbarnak úgy lángolt a képe, mint a Santárcangeli által táplált sátortűz. Ha festő lettem volna, mindent megtettem volna, hogy lefesthessem. Hollófekete haja, valószínűtlenül kék szemei, s a tűzpiros arc, egészen élénk színekkel dolgozó festő ecsetjére kívánkozott.
Mountjoy elégedetten dörmögött valamit, aztán vállára vetette a fegyverét. Lehajolt a csomag fölé, megragadta a rénszarvasszijak egyikét s várakozóan hátranézett.
Előbb Mervyn Talisker, majd én ugrottam a csomaghoz. Meier és Elliot bármennyire is igyekeztek, nem fértek hozzá. Elliot legyintett, aztán csinált néhány felvételt rólunk. Rolf Bauer elgondolkodva a látóhatárt szemlélte, mintha az eltűnt medvét keresné.
Mountjoy a nagysátor felé irányított bennünket, ahol igazság szerint már régen tanácskoznunk kellett volna. A medve megjelenése azonban alaposan felborította a menetrendet.
Mire a sátorhoz értünk, már ott toporogtak a többiek is. Lynn Bergen előrenyújtott nyakkal figyelte a közeledésünkét, mint riadt túzok a lopakodó vadászokat. Vastag, sokdioptriás szemüvegét fagyott hó- és jégréteg takarta  csak a Jóisten a megmondhatója, mijével látott egyáltalán.
UUi Sterna sátor oldalához dőlt és a pipájából kiáradő bodor füst jelezte  nemigen hagyja magát kihozni a sodrából.
Fabio D Amato szolgálatkészen lerántotta a cipzárat, hogy akadálytalanul beléphessünk a sátorba.
Mivel a nagysátrat elsősorban tanácskozásra, esetleg közös vizsgálatok elvégzésére szántuk, nem volt benne ágy. Egyetlen összecsukható, tábori heverő árválkodott csak az egyik sarokban  arra az esetre, ha valakit vizsgálatok közben mégiscsak elnyomna a buzgóság.
Fabio utasítás nélkül is kirántotta a heverőt a sarokból, mi pedig szép könnyedén ráemeltük a medve hozta csomagot.
Mountjoy szuszogott, de nem mondott semmit. Hallgatását biztatásnak vettem, ezért előhúztam a késem és a csomag fölé hajoltam.
 Álljon csak meg, Lawrence! Megálltam és kíváncsian felnéztem rá.
Mountjoy felemelte a fejét, végighordozva rajtunk szúrós tekintetét.
 Szeretném, ha, hm... idefigyelnének. Bennünket azért küldtek ide, hogy megpróbáljuk meghatározni a sámántevékenység külső és belső megnyilvánulásait. Bár nem vagyunk katonák, és nem tettünk esküt, hogy mindenáron végrehajtjuk, amit kitűztünk magunk elé, a tudományos tisztesség mégis azt kívánja, hogy becsülettel helytálljunk. Nem tudom, tisztában vannak-e valameny-nyien az elmúlt másfél nap eseményeivel... Ne ijedjenek meg, nem kívánok lelki fröccsöt tartani. Azt azonban tudniuk kell, hogy Mr. Lawrence megszegett bizonyos szabályokat.
Közbe akartam vágni, de Mountjoy leintett.
 Majd a végén, Mr. Lawrence. Szóval, Mr. Lawrence eltávozott a táborból anélkül, hogy bárkinek is említést tett volna róla.
Ez nem egészen volt így, de nem mószerolhattam be Szentarkangyalt, vagy Elliotot. Az ördög vigye el, milehet Santarcange-livel? Ha kiemeltük a terepszínruhás holttestet és eldöntöttük, mi legyen vele, vissza kell mennem hozzá.
 Mr. Lawrence fegyvert sem vitt magával, így amikor megtámadta a medve, kénytelen volt bemenekülni egy tunguz temetőbe. A részleteket most ne firtassuk, de állítólag talált egy izét... sírt, vagy mifenét, benne egy európai férfival, akit csak nemrég öltek meg. így van, Mr. Lawrence?
így.
 Mr. Lawrence medvéje követte a nyomait és... elképesztő, de
így van... magával hozta az izét... halottat, vagy mifenét. így most itt kell lennie ebben a csomagban. Igaz, Mr. Lawrence?
  Minden bizonnyal.
Mountjoy megvakargatta a bajuszát, aztán körbejártatta a tekintetét.
  Szeretném kikérni a véleményüket... vagy inkább szavazásra teszem fel a kérdést.
 Milyen kérdést? - vágott közbe gyanakodva Dunbar kisasz-szony.
  Ha Mr. Lawrence elvágja a rénszarvasszíjakat... talán találunk valakit a zsákban. Esetleg egy halottat. Mondjuk, egy tunguz halottat. Ebben az esetben nincs semmi baj. Visszalopjuk a hullát a helyére, és ha a tunguzok kérdeznek valamit, úgy viselkedünk, mint a három majom: nem láttunk, nem hallottunk semmit, és tartjuk a szánkat. Világos?
 Mint a nap - morogta D Amato. - És mi van akkor, ha valóban egy... európai van a zsákban?
 Igen... ez a probléma - mondta mogorván Mountjoy. - Elvégre bennünket nem ezért küldtek ide, hogy nyomozást folytassunk ismeretlen halottak és ismeretlen gyilkosok után. Bennünket azért fizetnek, hogy a sámánokkal törődjünk. Ha viszont felnyitjuk a zsákot és egy európait találunk benne... nem tudom, lesz-e erkölcsi alapunk úgy tenni, mintha nem lenne benne senki.
Miután elhallgatott, mély csend ülte meg a sátrat. Valamennyien megpróbálták megemészteni a hallottakat.
Rolf Bauer volt az első, aki magához tért. Felemelte az ujját, mint az egyetemen, ha véleményt akart nyilvánítani valamilyen kérdésben.
 Parancsoljon, Herr Bauer.
 Hajói értettem, Mr. Mountjoy, ön választási lehetőséget kínál nekünk. Arról kellene döntenünk, hogy egyáltalán belekukkantsunk-e a zsákba. Ha nem kukkantunk bele, nem érhet bennünket meglepetés. Nem láttunk semmit, nem hallottunk semmit. Ráadásul Mr. Lawrencet is hülyének nézhetjük.
 Ezt nem mondtam.
 Ez már az én következtetésem. Nyugodtan végezhetjük a munkánkat, mintha mi sem történt volna. Naponta százezrek fordítják félre a fejüket, ha valami kellemetlent látnak. Miért ne fordítsuk félre mi is, nem igaz?
 Folytassa. És szóljon, ha befejezte.
 Ha viszont felbontjuk a zsákot, és találunk benne valakit, már késő visszakozni. Állást kell foglalnunk akárhogyan is. Be kell jelentenünk a hatóságoknak, vállalva a kockázatot, hogy az ide-sereglő kínaiaktól megrémült tunguz sámánoknak bottal üthetjük a nyomát. Ez esetben kétévnyi előkészítő munkánk veszne kárba. Befejeztem.
Mountjoy sorbari végigjártatta rajtunk a szemét, de mindenki kitért a pillantása elől. Ki a csizmáját vizsgálgatta nagy igyekezettel, ki a körmét piszkálgatta volna, ha nem lett volna a kezén kesztyű.
Mountjoy hallgatott, várt vagy fél percig, aztán megtörte a csendet.
 Kérem, szavazzunk. Mr. Lawrence, mint érdekelt, és én, mint az expedíció vezetője nem veszek részt a szavazásban. Hiányzik
valaki?
 Santarcangeli - mondtam. - Alighanem belázasodott. A sátrunkban maradt.
 Kérem, Miss McKenzie, ha elintéztük ezt a dolgot, nézzen
utána.
 Santarcangeli? - ámult el Daphne. - Hiszen egy órával ezelőtt még kutya baja sem volt.
A többiek közül senki nem törődött Santarcangeli egészségi állapotával. Mindannyian a tábori ágyon nyugvó csomaggal voltak elfoglalva.
 Kérem a válaszukat, kollégák - mondta reszelős hangon Mountjoy. - Egyre melegebb lesz idebent és... ki tudja, mi van a rénszarvasbőrben. Tehát. .. kérdem önöket, felnyissuk-e a csomagot vagy sem?
Elsőnek Rolf Bauer keze emelkedett magasba.
 Szerintem igen. Arra gondolok... hátha egy kolléga van benne. Talán egy másik néprajzkutató. Itt dolgozott s valami csirkefogó megölte. Talán... ha visszavisszük a zsákot a temetőbe, másokat is meg fog ölni. Én mellette vagyok.
Elliot kezében felvillant a vaku. Körbelőtte a sátrat, aztán rá-kattantotta az objektívre a védőt.
 Én is amondó vagyok, hogy nyissuk ki. Le akarom fényképezni a fickót. Gyerekkoromban úgyis mindig bűnügyi riporter szerettem volna lenni.
Ellinora Dunbar Elliot elé ugrott és majd kiverte a kezéből a
fényképezőgépet.         
 Maguk valamennyien megőrültek! Mi közünk ehhez az egészhez? Mr. Lawrence nem normális, vagy ha az is, ki tudja, mit forgat a fejében? Azt javaslom, koncentráljunk a munkánkra. Nem azért küldtek ide bennünket, hogy temetőkben turkáljunk. Ellenzem. És nemcsak ellenzem, hanem bejelentést is teszek az alapítvány kuratóriumánál. Én dolgozni jöttem ide, s az önök nevét ismerve azt hittem, csupa elsőosztályú szakemberrel dolgozom majd együtt. Tévedtem, uraim.
 Mr. Meier?
Ó A kis púpos pszichiáter felvonta ferde vállát.
 Tartózkodom. Döntsön a többség.
 Miss Jákob?
Dagmar, aki láthatóan már az első napon kiszúrt magának, kelletlen képet vágott.
 Ellenzem. Azt hiszem, nem tenne jót...
Néhány pillanat alatt sok minden megfordult a fejemben. Többek között az is, hogy az ilyesféle szavazgatás csak megosztja a társaságot. Ha egyszer már magamra vállaltam a dolgot, nincs mit kockáztatnom.
 Miss McKenzie?
Daphne behunyt szemmel állt fel. Igyekezett nem nézni senkire. Minden bizonnyaj csak a kérdésre koncentrált és megpróbálta függetleníteni magát a jelenlévőktől.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy cselekedjek. Villámsebesen kihúztam a késem az övemből, a csomaghoz ugrottam és a rén-szarvasszíj alá feszítettem a pengét. Szemem sarkából láttam, hogy Miss Dunbar megfordul és a kijárat felé igyekszik.
A rénszarvasszíjak elszakadt hegedűhúrhoz hasonló pengessél hulltak a lábunk mellé a földre.
Amikor előbukkant a halott arca, nemcsak én hőköltem hátra, hanem valamennyien.
Mountjoy felháborodását feledve eltátotta a száját és hitetlenkedve meredt a feketére aszott fejre  valaki felsikoltott  Miss Dunbar pedig odakintről felrántotta a sátor villámzárát.
Mountjoy előremeresztette a bajuszát.
 Mr. Lawrence... mi a fene ez? Tud rá adni valami magyarázatot?
Gondolatban mindannyian megismételték a kérdést. Úgy meredtek rám, mintha én rejtettem volna az emberi testet a csomagba.
Pedig éppen olyan ártatlan voltam, mint ők. Hiszen az a férfi, akit a temetőben felfedeztem, valóban európai volt, tarkabarka terepruhában, lövésnyommal a szíve tájékán.
Ez a szerencsétlen azonban, aki a zsákban feküdt, bár minden valószínűség szerint ugyancsak az európai rasszhoz tartozott, nem tegnap került a zsákba, de még csak nem is tegnapelőtt. Továbbá aligha lőfegyver okozta a halálát.
Ráadásul a ruhája sem volt terepszíhű gyakorlóruha. Fekete,
foszladozó csuhája, kapucnija arról árulkodott, hogy valaha isten falként szolgája lehetett. Koponyájára száradt bőre, gyér haja, s épségben maradt végtagjai hajdani mumifikálás emlékét őrizték.
Az expedíció tudós tagjai elképedve meredtek egymásra. A halott pedig csak feküdt a zsákjában mozdulatlanul, s ha nem volna kegyeletsértő, azt mondanám, elégedett képpel.
Talisker előhúzott egy tolómérceszerű valamit a zsebéből és a halott fölé hajolt.
 Mi az istent.., csinál? - hallottam Mountjoy megszeppent hangját. - Nem hagyná békén, ember?
Talisker azonban, úgy tűnt, nem is hallotta, mit mondanak neki. Felemelte a tolómércét, hogy a múmia fejére illessze. Aztán sóhajtott és lemondóan legyintett.
 Nem érdekes. Nincs mit mérni rajta. Tízezret az egyhez, hogy valahonnan a svájci hegyek közül származik. Ami pedig a korát illeti... hát, nem vagyok múmiaszakértő, de lehet vagy háromszáz
éves! A halott férfi mintha helyeslőén bólogatott volna.
Szentarkangyal az ágyán ült, amikor beléptem a sátorba. Futólag rám pillantott, aztán a lassan kihunyó tűzbe meredt.
Komolyan megijedtem. Régóta ismertem Enrico Santarcangelit, de még soha nem láttam ilyennek. Nágaföldön a legnagyobb veszély idején is megőrizte ruganyosságát és élénk elméjét. Most pedig úgy festett, mint egy roskatag, beteg öregember.
 Hogy van, atya?
Felemeltem lehullott pokrócát és az ölébe csúsztattam.
 Rosszul érzi magát, Szentarkangyal?
Válasz nélkül hagyta a kérdésemet. Felállt és a sátor hátulsó traktusában elhelyezett bőröndjeihez szédelgett. Letérdelt, felnyitotta egyikük fedelét, kotorászott benne egy darabig, aztán amikor felém fordult, már egy gyűrött papírlap volt a kezében.
Visszaroskadt az ágyára, miközben felém nyújtotta a papírt.
Látja?
Régi, repedezett, szakadt szélű, pergamenszerű papírlapot tartottam az ujjaim között. Látszott rajta, nem mostanában készítették. A legfurcsább azonban a szaga volt. Kesernyés, mégsem kellemetlen illat csapott az orromba  használaton kívül helyezett,
gyógyfüvekkel bélelt szekrényekben lógó, ósdi ruhák szagára emlékeztetett.
 Mi ez?
Santarcangeli bágyadtán tárta szét a karját.
 Nézzen csak bele!
Ismét a szemem elé emeltem a lapot, s megpróbáltam kibetűzni a kacifántos kalligráfiával rajzolt sorokat. Hamar rájöttem, hogy öt névből álló névsort tartok a kezemben.
 Olvassa... hangosan.
A tűz felé tartottam a papírt, aztán lassan silabizálni kezdtem.
 Ubaldo Locatelli, Giorgio Ferreol, Andrea Allio, Paolo Fa-jardo, Bruno Romano.. .Kik voltak ezek, atya?
 Rossz érzéseim vannak, Leslie.
Éreztem, hogy hideg fuvallat fut végig a sátron. Mintha ismét kezdett volna feltámadni odakint a vihar. A lángok meglebbentek s egészen kicsire húzták össze magukat.
 Láza van, atya?
 Egyáltalán nincs lázam. Valami más történt velem.
 Micsoda?
Felállt s kifordított tenyérrel elhárította magától a kérdést.
 Szeretnék komolyan beszélni önnel, Leslie. Bizonyos jelek arra intenek, hogy elmondjam mindannak egy részét... ami miatt itt vagyunk. Kész végighallgatni?
Járkálni kezdett a tűz körül, le nem véve szemét a lángok játékáról. Mintha hipnotizálták volna a líbegő-lobogó sárga nyelvek.
Amikor megszólalt, ismét ismeretlennek, távolinak tűnt a hangja.
 Említettem már, hogy Matteo Ricci atya, az 1500-as évek végén összebarátkozott Li Csi kantoni helytartóval és világtérképet készített számára. Viszonzásul Li Csi felfedte előtte a fekete mágia bizonyos, általa ismert titkait, továbbá arra biztatta Riccit, utazzon Tibetbe, s ismerkedjék meg a vörös sapkás szerzetesek tudományával. Matteo Ricci és Li Csi barátsága nagyjából tíz évig tartott, bár lehet, hogy egy kissé tovább. Ricci atya szorgalmas levelező volt  számtalan levelet küldött volt rendtársainak és hivatali főnökeinek. Sajnos, leveleinek csak töredék része maradt ránk. Amit tudtunk, ezekből tudjuk. Tudjuk például, hogy kezdetben csak ketten képviselték a jezsuita rendet Kantonban: Matteo Ricci és Michele de Ruggieri. A császár ugyanis megtiltotta, hogy megnöveljék a kolónia létszámát. Matteo testvér ennek ellenére az évszázad utolsó évtizedének közepén - 1595 körül - azzal a kéréssel fordult egy bizonyos, otthoni, magas rangú méltósághoz, eszkö83:
zölje ki számára öt férfi mihamarabbi kiküldését, hogy segítségükkel legyőzhesse a Sátánt, és megmenthessen légionyi emberi lelket a sátán rabságától. Ön szerint mit jelenthet mindez?
 Fogalmam sincs róla - mondtam őszintén. - Azaz... Matteo atyának alighanem mindenki ellensége volt, legalábbis vallásfilozófiai értelemben, aki nem volt keresztény. Talán így érthette a sátán rabságát.
Santarcangeli megrázta a fejét.
 Aligha. Matteo atya pontosan megkülönböztette a pogányo-kat  azaz a konfucianizmus, a tao vagy a buddhizmus híveit. Nem is tartotta őket ellenségnek  legfeljebb tétovaságban és homályban tévelygőknek. Mint a bárányt, amely elszakadt a nyájtól és keservesen béget, hogy a jó pásztor rátaláljon és visszavezesse társai közé. Matteo atya egészen pontosan a Sátán uralmáról beszél a levelében. S mivel konkrétan öt atyáról van szó... arra kell gondolnunk, jól tudta, kiket kér Kantonba. Az a levele sajnos nem maradt ránk, amelyet a Szentszékhez intézett. Csupán csak ez a följegyzés egy títiokmányokat kiállító hivatalhoz. Velencei hajók vitték ugyanis a szerzeteseket egy darabon, talán egészen a Krím félszigetig. Hogy miért éppen arra utaztak, ki tudja? Csak annyit sejtünk, hogy 1596 nyarán az öt testvér megérkezett Kantonba.
 Van Li császár engedélyével?
  Látja, ez kérdéses. Az azonban egészen biztos, hogy Li Csi engedélyével. Matteo atya és Li Csi barátsága ekkor már olyan szoros volt, hogy Li Csi talán a császár elől is eltitkolta a szerzetesek Kantonba érkezését.
Bár elesett állapotára való tekintettel nem akartam vitába bonyolódni vele, ez esetben mégiscsak meg kellett tennem.
 Bocsásson meg, atya, de ebben nemigen hiszek. A szerzetesek érkezése óriási port verhetett fel. Képzeljen el egy XVI. századvégi kínai kisvárost, ahol felbukkan öt fekete csuhás, európai férfi. Fogadok, hogy a legnagyobb titoktartás ellenére is néhány nap múlva a császár fülébe jutott volna a dolog.
 Igaza van, Leslie. Persze, csak abban az esetben, ha a szerzetesek Kantonban maradtak volna.
 Hát nem maradtak ott?
Meglepetten csengett a hangom, és erre meg is volt minden okom.
 Ügy látszik, nem. A testvérek, ahogy megérkeztek, már mentek is tovább. És alighanem Matteo Ricci atya is velük tartott.
 Úgy érti, hogy... Tibetbe indultak?
Santarcangeli megállt előttem, rám nézett, aztán lassan megingatta a fejét.
 Sokáig azt hittem én is... Most már azonban kételkedem benne.
 Hát akkor hova?
Santarcangeli a sátor ajtajához lépett, lehúzta a cipzárat és kimutatott a csillagfényes, fagyos éjszakába.
 Ide. Mandzsúriába.
Nem vághattam valami értelmes képet, mert sajnálkozva felkuncogott.
 Figyeljen rám és meg fog érteni mindent. Meg kell értenie mindent! Arra az esetre, ha... történne velem valami.
 Ugyan, atya, hagyja már ezeket a hülyeségeket! Megállt előttem, mellemnek bökve a mutatóujját.
 Ne ellenkezzék. Pontosan tudom, mit teszek. Inkább próbáljon meg koncentrálni, bármennyire is nehezére esik.
Elhallgattam és koncentráltam. Talán meg is sértődtem egy kicsit.
 Hogy mindent megérthessen, vissza kell térnünk a halál kövéhez. Amit az elhunyt Brown atya említett önnek. Bizonyára feltette magában a kérdést, hogy mi lehet az. Ne is próbálja tagadni!
 Eszem ágában sincs. Persze hogy feltettem.
 És mire jutott?
 Semmire.
 Akkor figyeljen ide. Matteo atya többször is írt a titokzatos kőről  sajnos éppen azok a levelei nem maradtak ránk, amelyekben kifejti róla alkotott véleményét. így aztán csak részletekből tudjuk összeállítani a vélhető egészet. Nos, Matteo atya egyik levelében arról tesz említést, hogy vannak bizonyos kövek, illetve olvasók, vagy rózsafüzérek, amelyek szerencsétlenséget hoznak a tulajdonosukra. Történt egyszer, hogy valaki valamilyen törvénytelen tettet követett el elöljárója ellen. Az elöljáró értesült róla s a hűtlen alattvalót arra ítélte, hogy egy éven át köteles a nyakában tartani azt az olvasót, amelyet ő küldött neki. Az olvasó szemeit a halál kövéből csiszolták. Ricci szerint a vétkes néhány hónap múlva ágynak esett és meghalt. Mi a véleménye róla?
 Nézze, atya, nem akarom elkeserítem, de a folklórkutatók
pontosan tudják, mi a valóságértéke az ilyesfajta történeteknek. Nekem is van egy ilyen kövem, otthon, Londonban.
Elsápadt a rémülettől. Futólag úgy tűnt, mintha nem is ő, hanem egy ismeretlen férfi arca meredne rám.
Aha... Iái köve?
 Nem éppen, bár bizonyos tekintetben nagy a hasonlóság közöttük. Ezt a követ Turkesztánból hoztam magammal és úgy hívják, kígyókő.
Kígyókő? Miért...?
 Mert a turkesztáni hiedelem szerint, a kígyók ismerik a világ Összes nyelvét  ez a kő pedig a kígyók fejében található. Ha megöl egy bizonyos kígyót és kiveszi a fejéből a követ, nagy kincs birtokábajut. Csak a szájába kell tennie és máris beszéli a világ összes nyelvét.
Ingerülten legyintett és a tűz felé fordult. Mintha a lángokból
próbált volna erőt meríteni.
 Ne tréfáljon, Lawrence! A dolog sokkal komolyabb annál, mint ahogy gondolja. Egy másik levélből ugyanis kitűnik, hogy nem egyetlen ilyen lánc volt ismert, hanem sokkal több. Sőt, ékszerekbe is rejtették a halál kövét.                                                           
Hogyhogy?                                                                       
 Ha valaki el akarta tenni láb alól gazdag riválisát, nem kellett egyebet tennie, mint megvásárolni egy ékszerészt. Lehetőleg azt, aki a rivális ékszereit készíti. Az ékszerész belerejtette a halál kövének egy darabkáját az ékszer belsejébe, s a megajándékozott akár már kérhette is az utolsó kenetet. Bár ez csak keresztény kínaiak esetében volt lehetséges.
 Bármennyire is igyekszem, nem látom az összefüggéseket,! Enrico. Kelet tele van titokkal. Meg lennék lepve, ha Matteo Ric-j cinek csak a halál köve tűnt volna fel. Hiszen a tibeti szerzetesek állítólag legyőzik a gravitációt, lelkűket más testébe tudják rejteni.. J
 Matteo atyát csak a halál köve érdekelte.
Sóhajtottam és behúztam a nyakam. Nem vonhattam le más kö vetkeztetést az elmondottakból, mint hogy Matteo atya feltehetőé: monomániás volt. Megragadta egy reálisnak tűnő legenda és ner tudott többé szabadulni tőle.
Santarcangeli habozott, aztán összeráncolta a szemöldökét.
 Nem kérdezte még meg, ki volt az öt szerzejes.
 Valóban nem kérdeztem - mondtam sóhajtva. - Miért, ki volt  Mintha futó mosoly suhant volna át az arcán.
 Most kapaszkodjék meg! Az öt közül csak kettő volt jezsuii Nem tudom, miért kellett volna megkapaszkodnom. Santarca
geli észrevehette az arcomon ülő értetlenséget, mert dühösen toppantott.
 Eh, a fene vigye el, így van ez, ha valaki híján van az egyházi műveltségnek! Tudja, mi kell ahhoz, hogy a jezsuiták a Benedekrendiekhez forduljanak segítségért?
Mi?
 Nagy baj. Majdnem akkora, mint a világvége. Márpedig a testvérek közül három bencés volt. És tudja, miért?
 Halvány fogalmam sincs róla.
 Mert a Benedek-rendiek értettek a kövekhez, az ékszerekhez meg különösképpen. Ubaldo Locatelli és Georgio Ferreol mielőtt a szerzetbe léptek volna, gyémántcsiszolóként dolgoztak Monté Cassino környékén. Később a Monté Cassino-i rendház szerzetesei lettek. Innen adta őket kölcsön a jezsuitáknak a Monté Cassino-i apát. A harmadik Benedek-rendi szerzetest Andrea Alliónak hívták. Tudja, ő ki volt?
Szó nélkül széttártam a karom.
 Alkimista, akárcsak a jezsuita Paolo Fajardo. Most már érti?
 őszintén szólva, még mindig sötétben tapogatódzom, mint a vakmajom.
 A harmadik csoportot Bruno Romano alkotta, egyedül. Ő neves ördögűző hírében állt s nagymestere volt a titkos tudományoknak. Egyedül Calabriában több száz megszállottból űzte ki az ördögöt.
 Eddig azt hittem, az egyház tűzzel-vassal harcolt az alkimisták és ördögűzők ellen.
 Nagyon téved, Mr. Lawrence! A szerzetes testvérek között sok neves alkimistát talál. Ne feledje, az alkimisták abban az időben gyógyszerészek is voltak. Az egyház nem ítélte el egyértelműen az alkímiát. Még az aranycsinálást sem. Természetesen más a helyzet Faustus doktor esetében, aki eladta a lelkét az ördögnek. Ami pedig az ördögűzőket illeti, rájuk ugyancsak szükség volt. Annyi volt a megszállott, hogy el lehetett volna velük rekeszteni a Tiberist. Az ördögűzők tulajdonképpen csak Krisztust utánozták, hiszen az Ember Fia is kiűzte az ördögöt a megszállottakból.
Még egyszer alaposan végiggondoltam a dolgot. Matteo Ricci felfedezte, hogy egy olyan jelenséggel áll szemben, amelynek csak félelmetes hatását ismerte, működési mechanizmusát nem. Fel kellett tételeznem, hogy Matteo Ricci nem volt ostoba és főleg hiszékeny ember, éppen ezért nyilvánvalóan többször is meggyőződött a kő rontó erejéről, mielőtt segítséget kért volna Európából. Eszerint valóban kell léteznie valamiféle kőnek, amely halált hoz a
tulajdonosára. Tudtam, hogy bizonyos kövekhez fűződnek bizonyos legendák, ezek alapján azonban aligha fordult volna Matteo Ricci a pápai adminisztrációhoz.
Egyre inkább tisztelni kezdtem Matteo testvért. Ha én éltem volna három és fél száz évvel ezelőtt, én sem csinálhattam volna egyebet.
Szentarkangyal feszülten figyelte az arcom.
 Mi történt még?
 Őszintén szólva nem sok. A szerzetesek megérkeztek Kantonba, s ez az utolsó, amit tudunk róluk.
 Hogyhogy? - riadtam meg.
 Hallgatnak a források. Mintha nyomuk veszett volna. És attól tartok, hogy nyomuk is veszett.
 Mire alapozza a feltételezését?
 Egy ugyancsak töredékes levélre. Ebben Matteo atya, halála előtt két évvel újfent azzal a kéréssel fordult a Monté Cassino-i főapáthoz, hogy ismételje meg jó cselekedetét és küldjön néhány szerzetest Kantonba Kőszakértőket és alkimistákat.
És? Küldött?
 Aligha. Bár... pontos adataink nincsenek róla. A Monté Cassino-i apátság közben spanyol uralom alá került, s a spanyolokat sokkal inkább izgatta Amerika, mintsem Kína. A szerzetesrendekkel is elég baj volt, főleg a jezsuitákkal: Loyola Ignác halála után nem volt egyértelmű a szerepük. Úgy gondolom, Matteo Ricci nem kapta meg a kért segítséget. Ekkor alighanem maga végzett egy utolsó kétségbeesett kísérletet.
 Arra gondol, hogy.
Arra, Leslie. Matteo atya önmagán próbálta ki a kő rontó erejét.
 Feltehetően bele is pusztult a kísérletébe.
 Ez is azok közé a kérdések közé tartozik, amikre egyelőre nincs válasz. Továbbá arra sem, hova tűnt a térképe.
 Milyen térképről beszél? Amelyet Li Csinek készített? Vagy a Van Li császár számára rajzolt változatról?
Szentarkangyal nemet intett. Megnyomkodta a szemét, mintha a fejében tomboló fájdalomtól akarna megszabadulni.
 Nem, Leslie. Ön még nem tudja, hogy nemcsak Ricci atya készített térképet a helytartónak, hanem Li Csi is megajándékozta
eggyel a jezsuitát. Egy térképpel, amely valamilyen okból roppant fontos volt Matteo testvér számára.
Valami felvillant az agyam mélyén. Egy távoli fény: mintha lámpást láttam volna felcsillanni az alagtítban.
 Úgy érti, Li Csi azzal kedveskedett Matteo Riccinek, hogy... de hisz ez lehetetlen!
 Miért lenne az? Li Csi bizonyára észrevette, milyen szenvedélyesen érdeklődik Matteo atya a varázskő iránt. S hálából, amiért megajándékozta a világtérképpel, ő is viszonozta valami hasonlóval.
 Arra gondol... lerajzolta Matteo atyának, hol található a varázskőbánya?
 Lehet, hogy európai értelemben nem is volt igazi térkép, csak valamiféle vázlat. Egy hegyvonulat, egy folyó, néhány domb rajza, s valahol közöttük egy fekete pont. Ott, ahol a gyilkos kövek rejtőznek.
 Honnan tudhatott a kőbányáról - ha egyáltalán erről van szó -LiCsi?
 Ne feledje, Li Csi igen magas méltóságot töltött be.
 Atya, maga azt érezteti velem, hogy a halál köve itt található valahol Mandzsúriában. Li Csi viszont Kantonban volt helytartó. Tudja, hány ezer kilométer ide Kanton?
 Természetesen tudom - biccentett Santarcangeli. - Ugyanakkor azt is tudom - ezt egyébként egyik sinolőgus testvérünk derítette ki -, hogy Li Csi, mielőtt Kantonba került volna, másutt volt helytartó. Kitalálja hol?
Én is kinéztem a csillagfényes éjszakába, aztán mélyet sóhajtottam.
 Nem kell sokat találgatnom, atya. Holtbiztos hogy itt, Mandzsúriában.
Santarcangeli odasétált hozzám. Elkapta a sátor húzózárjának a végét és elgondolkozva le-fel húzogatta rajta a cipzárfejet.
 Most bizonyára azt kérdezi magában, mi az ördögért érdekelte Matteo Riccit annyira a halál köve, ahelyett hogy inkább az emberi lelkekkel törődött volna. Csak azért kért segítséget Európából, hogy néhány kődarabot megvizsgáltathasson?
 Igaza van. Pontosan ezt kérdezem magamtól.
Santarcangeli kezében megállt a cipzárfej, és eltűnődve kinézett a jeges világba.
 Ahhoz, hogy ezt megértse, bele kellene képzelnie magát a középkori ember gondolkodásmódjába.
 Maga megtette?
 Egyfolytában ezen töröm magam.
 Na és - érdeklődtem -, sikerül?
 Részben. De ha érdekli a dolog, hallgasson meg. A középkor embere szenvedélyesen vonzódott a kövekhez, s nemcsak azért, mert bizonyos kövek gazdagságot jelentettek, hanem mert ekkor kezdte megismerni a környező világot. S a környezete is nagy részben kövekből állt.
. -Hm.
 Csak... két követ említenék. Az egyik megmagyarázza, miért kért Matteo testvér alkimistákat Monté Cassinóból. Remélem, hallott már a bölcsek kövéről?
 Tréfálkozik, atya?
 Akkor tudja, hogy a középkor alkimistáinak legfőbb vágya a bölcsek kövének előállítása volt. Ne kérdezze, mi ez a csodakő. Sokan és sokféleképpen értelmezték a lapisphilosophorumot. Az alkimisták döntő többségének véleménye szerint csakis mesterséges úton lehet előállítani, s akinek a birtokába jut, emberfeletti hatalomra tesz szert.
 Aranyat lehet készíteni vele.
 Köznapi értelemben igen. A lényege azonban nem ez. A bölcsek kövével a nemtelen anyagot nemessé lehet transzformálni, tehát minden egyszerű, kidobott vacakból értéket lehet előállítani. Nemcsak aranyat, hanem drágaköveket is. A középkorban a drágaköveknek misztikus jelentőséget tulajdonítottak  a csillagok ajándékának tartották őket. Ugyanakkor a bölcsek köve arra is jó, hogy megszerezze az emberiség számára az örök élet italát, az eli-xírt.
Nevetnem kellett volna, de nem volt kedvem hozzá. Inkább megpróbáltam beleképzelni magam a középkori ember gondolkodásmódjába, ahogy kérte.
 Mostani fogalmaink szerint, Mr. Lawrence, a bölcsek köve valamiféle Jolly Joker, amely mindenre jó. Gazdaggá tehet bennünket és elrettentheti a halál rémét tőlünk. Ezért támogatták hatalmas pénzekkel az uralkodók és apátok az alkimistákat. Bár az eszük talán nem hitt a hókuszpókuszban, a leikük szomjasán kívánta az örök életet.
 Azt akarja mondani, hogy Matteo Ricci, a képzett matematikus és feltehetően igen okos ember, hitt a bölcsek kövében?
 Hogy hitt-e, azt természetesen nem tudhatom. Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy a középkorban vagyunk. Egy azonban biztos. Rátalált egy eleddig ismeretlen kőre, amely... mindenkire halált hoz, akinek csak a birtokába kerül.
 Ez lenne a bölcsek köve? Én inkább az ostobaság kövének nevezném. Ostoba az, aki ragaszkodik hozzá.                                 
 Matteo atya másként gondolkodott. Hátha valóban rátalált a bölcsek kövére. Csakhogy...
 Csakhogy?
 Azt hitte, az emberek rosszul használják. Nem ismerik a természetét.
 Ezért hoz bajt a tulajdonosára?
 Mi másért? A középkor embere szerint mindennek, még a lelketlen tárgyaknak is kettős lényegük van. Egy jó és egy gonosz. Sokszor csak tőlünk függ, melyik bontakozik ki. Mindent lehet rosszul is és jól is használni. Matteo testvér bizonyára arra gondolt, hogy a világ legnagyobb kincsét tartja a kezében, csak nem tud mit kezdeni vele. Nem ismeri fel a lényegét. Ezért kellettek neki sürgősen alkimisták. Ha ők rájönnének, hogyan lehet a pozitív oldalt felszabadítani - boldog aranykor virradna az emberiségre. Nem lenne többé szegénység és halál. Elérkezne a Paradicsom. Valószínűnek tartom, hogy a testvérek be sem léptek Kanton falai mögé. Megkapták Matteo atya térképét és álruhát öltve tüstént elindultak Mandzsúria felé.
 Matteo Ricci?
 Vagy velük tartott, Vagy sem. Az azonban bizonyos, hogy Li Csi hűséges emberei elkísérték őket. Ettől a pillanattól kezdve nyomuk veszett. Soha, semmilyen forrás nem beszél róluk. Azaz... csak közvetve. Az a tény ugyanis, hogy két évvel később Matteo Ricci újabb embereket kért, bizonyítja, történt velük valami.
 Meghaltak?
 Egészen biztos, hogy nem tértek vissza többé Európába. Mint ahogy Matteo atya sem.
 Mit tud még Ricciről?
 Pekingben töltötte élete utolsó évtizedét. A császár közelében.
 Nem tett közben... nagyobb kirándulásokat?
 Ki tudja? Egy biztos: 1610-ben Pekingben hunyt el.
 A sírja?
 Azt hiszem, egy ideig még ott volt. Mára eltűnt. Beépítették a temetőt.
Hirtelen megragadta a kezem. Olyan erővel, hogy fölszisszentem.
 Fáradt vagyok, Leslie, nagyon fáradt... És félek. Nem szabadna ilyet mondanom... de félek. Mintha... valaki itt állna mellettem és... figyelne. És én... nem tudom eldönteni, rosszat akar-e, vagy jót... Nem tudom, Leslie. Mondja meg... de őszintén... lehet, hogy bolond vagyok? Kezdem elveszíteni a józan eszem?
Most én fogtam meg az ő kezét. És a szemébe néztem: nagyon-nagyon komolyan.
 Ne féljen, Enrico. Azt hiszem, egyelőre nincs semmi oka rá. Bár... nem árt óvatosnak lennünk. Ez itt Észak: a sámánok földje. És én tudom, hogyha megszólalnak a sámándobok... gyakran üzenetet hoznak. Elmúlt idők üzenetét. Vigyáznunk kell hát egymásra.
Aztán olyannyira meg is fogadtam a saját tanácsomat, hogy amikor valami kaparászni kezdett odakint a hűzózáron, előhúztam fűrészhátú dzsungelkésemet, és a lassan feltáruló bejárat felé tartottam a hegyét.
Ezúttal szerencsére nem a megvakított medve érkezett múmiával a szájában, hanem Dagmar Jákob. Amikor észrevette kezemben a kést, megvetően lebiggyesztette a száját.
 Magára is rájött az idegroham? Hol a mi kis bete-güünk? Ezt az utolsó mondatot éppen olyan undorítóan gügyögve
mondta, mint az orvosok bárhol a világon.
Santarcangeli tiltakozni próbált a vizsgálat ellen, de Dagmar jól irányzott mozdulattal rátapasztotta a tenyerét a szájára.
 Pofa be! Ezt nyalogassa. Dugja ide a mancsát! Santarcangeli összegömbölyödött a rémülettől.
Dagmar elkapta a csuklóját, meggyömöszölgette, bólintott valamit, aztán lerántotta a szerencsétlen páter szeme alját, olyannyira, hogy majd kiestek a szemgolyói.
 Nézzen csak rám!                                                   v
 Hiszen... azt csinálom. Máshova... nem is tudnék. -Iszik?
 Én? Dehogy! - rémült meg még jobban Santarcangeli. - Hiszen pap vagyok.
 Ismerek papokat, akik vedelnek, mint a gödény. Mutassa a máját!
Tapintatosan elfordultam. Santarcangeli bágyadtán tiltakozott, majd elhallgatott. Dagmar dörmögött, aztán vállát vonogatva odalépett a tűzhöz.
 Meg fog maradni. Kutyaszart égetnek, hogy ilyen büdös? Azért jöttem, hogy átkergessem magukat Mountjoyhoz. - Szentarkangyal felé fordult, és még egyszer tüzetesen szemügyre vette. -Érdekes. Rolf Bauert Daphne ápolja. Maga is félrebeszélt?
 Nem - mondtam gyorsan, mielőtt Santarcangeli válaszolhatott volna. - Rolf félrebeszélt?
 Daphne attól tart, hogy valami járvány van kitörőben köztünk. De ha csak egy emberen mutatkozik, az még nem járvány, nem igaz? Mit kérdezett? Ja, hogy Bauer félrebeszélt-e? Talisker futott át hozzánk. Rolf hirtelen lett rosszul, ha ezt az állapotot egyáltalán rosszullétnek lehet nevezni, és összehalandzsázott minden marhaságot.
 Mit? - kérdeztem rekedten.
Dagmar kidomborította tekintélyes mellét és kinyújtózott, mint a pihenő macska.
 Összehordott minden csacskaságot. Hogy... valami követ keresett ... és helyetfe a halált találta meg. Érdekes lélektani szituáció... Talán valaha geológus szeretett volna lenni, a tudatalattijában erre vágyódott, de a szülei néprajz szakra erőltették. Magának nincsenek elfojtott vágyai, Leslie? Igazán szívesen megszabadítanám tőlük. Egyébként, ha unatkozik, csak füttyentsen. Tudja, hogy odavagyok magáért.
Kacsintott és kibújt a sátorból. Kővé dermedve bámultam utána.
A tanácskozó tábor zsibongó méhkashoz hasonlított, amikor beléptem. A kutatók kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva tárgyalták az eseményeket. A rénszarvasbőrbe kötött, hosszúkás csomag az ajtó mellett hevert tisztes távolságban tőlük.
Ahogy átbújtam a bejáraton, minden szem rám meredt. Mintha egyedül csak rám várakoztak volna.
Barry Mountjöy alacsony, összecsukható asztalka mellett ülve szorgalmasan körmölt valamit. Jöttömre felemelte a fejét és barátságtalan mozdulattal összekotorta a papírjait.
 Csakhogy megérkezett. Amint látom, nem erénye a pontosság.
 Beteg a szobatársam, Santarcangeli atya.
 Tudok róla. Kérem, foglaljanak helyet... idegesít, ha álldogálnak.
Ki-ki keresett magának egy kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságot. Megfigyeltem, hogy a hosszúkás csomag közelébe nem akart ülni senki. Inkább a távolabbi ládák tetejére telepedtek.
Én is feltornáztam magam egy ládára, s csak amikor már kényelmesen elhelyezkedtem, vettem észre, hogy éppen Dagmar mellé kerültem. A jó karosszériájú lány csintalanul felhúzta az orrát. Mutatta, hogy akár közelebb is húzódhatom hozzá, nem veszi rossz néven.
Mountjoy megköszörülte a torkát, rácsavarta a kupakot a tollára és futó pillantást vetett ránk.
 Na igen. Ezek szerint itt vagyunk valamennyien. Kivéve Bauert és a papot. Mi van Santarcangelivel?
 Semmi különös - mondtam nem egészen őszintén. - Alighanem leesett a vérnyomása.
 Jó neki - sóhajtotta Mountjoy. - Az enyém viszont felment. Méghozzá egészen a sátortetőre. Hol a fenébe is kezdjem?
 Talán az elején - morogta valaki félhangosan a hátam mögött.
 Hát akkor az elején kezdem. Azt hiszem, valamennyien ismernek, már csak azért is, mert Pekingben bemutatkoztam. Feltételezem, azóta megemésztették, hogy a Humboldt alapítvány engem nevezett ki az expedíció vezetőjéül.
 Bravó! - ütötte össze valaki halkan a tenyerét.
 Számomra közel sem ekkora öröm - dörmögte a tüskés baju-szú néprajzkutató. - Olyannyira nem, hogy el sem akartam vállalni. Bár ez már a múlté. Amikor viszont mégiscsak elvállaltam, megígértem Heisenberg professzornak, hogy rendben fognak menni a dolgok. Nem verekszünk össze a kínaiakkal, nem mászkálunk stratégiai fontosságú területeken, messze elkerüljük a Lop Nor-i rakétakilövő bázist. Olyan ember vagyok, aki nagyon kényes arra, hogy betartsa az ígéretét. Nem tudom, értik-e, miről van szó?
Bizonyára mindenki tökéletesen értette, mert pisszenés sem hallatszott.
 Akkor minden rendben. Lassan el is kezdhetnénk a munkát, ha nem jöttek volna közbe bizonyos, előre nem várt események, amelyek megzavarták a terveinket. Úgy hiszem, mindenki tudja, mi történt. Mr. Lawrence... engedély nélkül elkóborolt és veszélybe került. Egy medve meg idehozta nekünk ezt a csomagocskát...
Lynn Bergen, norvég etnográfus, nemzetközi hírű bálvány-szakértő felemelte a karját.
 Kérdezhetek valamit?
 Csak tessék, Mr. Bergen.
 Honnan tudják, hogy a medve hozta a csomagot? Mountjoy meghúzogatta a bajuszát, aztán harciasán előrelökte
az állat.           4
 Onnan, hogy én is ott voltam.
 A világért sem kételkednék a megfigyelésében - védekezett Bergen. - Csak éppen... abban az iszonyú viharban...
 Egészen pontosan láttam, hogy a medve hajította felénk. Érzékcsalódásról szó sem lehetett!
 Úgy van - siettem Mountjoy segítségére. - Én is világosan láttam.
 Csak azt, hogy a medve hajította - morogta Bergen. - De hogy hozta is? Úgy értem, a temetőből?
Értettem, mire gondol. Valóban az volt a helyzet, hogy senki nem látta, tényleg a medve hozta-e a csomagot a temetőből.
 Na és? - tette csípőre a kezét Mountjoy. - Hozta, nem hozta, kit érdekel? Itt a csomag és kész. Természetesen semmiféle magyarázatát nem tudom adni, miért hozott a medve ajándékba nekünk egy ismeretlen halottat. Maga tudja, Lawrence?
 Azt hiszem, igen.
Ismét felém fordult minden fej. Még Dagmar is szájtátva bámult rám. Mountjoy felvonta a szemöldökét.
 Akkor ossza meg velünk a tudását, Mr. Lawrence. Ne hagyjon kétségek között hányódni. Remélem, nem azzal jön, hogy idomított medve és a pekingi állatkertből szökött ide. Vagy igen?
 Aligha. Szerintem ez egy... egészen normális medve volt mindaddig, amíg meg nem vakítottam... amit őszintén sajnálok. Csak hát odakint, a tajgán, a dzsungel törvénye uralkodik. Vagy ő, vagy én. Ha nem sikerül csőbe húznom, már nem lenne, aki bölcs tanácsokkal látná el önöket a tunguzokkal való kapcsolatteremtés területén.
 Édes Jézusom! - hallottam Ellinora Dunbar kétségbeesett hangját. - Életemben nem hall ttam még ilyen visszataszítóan nagyképű fickót. Ha ott vagyok a gejzírnél, teljes szívemből a medvének szurkoltam volna.
Vigyorogtam és folytattam.
 Azt hiszem, a medve, amikor elveszítette a látását, nem tudta, mi történt vele.
 Istenem - sóhajtotta Miss Dunbar. - Ezt felírom magamnak az emlékkönyvembe. Hallja, Mulrose? Egy új Szókratész születésének szem- és fültanúja!
 Egészen komolyan mondom. Az állat megzavarodott, és nyilvánvalóan keresni kezdte az okát, miért nem lát. Nem vagyok medve, de el tudom képzelni, hogy nem vonhatott le más következtetést, mint hogy én vagyok szerencsétlenségének okozója. Ezért aztán követte a nyomom... talán azért, hogy megöljön, de elsősorban alighanem azért, hogy visszakövetelje tőlem a látását. Szerencsémre csak akkor talált rá a párnámul szolgáló csomagra, amikor én már nem voltam ott.
 Egy szót sem értek az egészből - mondta valaki, hangjáról ítélve Derek Selwyn, a parapszichológus - hogy került a medvéhez ez a csomag?
  Itt sajnos, csak a képzeletemre vagyok utalva. A vak medve a nyomomat veszítette, őszintén szólva meg is tettem mindent, hogy így legyen, s csak másnap, távozásom után bukkant arra a faépítményre, amelyben az éjszakát töltöttem. Felmászott rá, és... az ott fekvő csomagon megtalálta a szagnyomomat. Azt gondolhatta, én veszítettem el. Talán az is megfordult az agyában: ha ő visszaadja nekem, ami az enyém, én is visszaadom neki, ami az övé. Nevezetesen a látását. Szájába kapta a csomagot és..:
 Szemenszedett marhaság - csóválta meg a fejét Ellinora Dun-bar. -. Hiszen ez a csomag nem az a csomag, amelyen maga feküdt... ha ugyan...
  Kételkedik a szavaimban?
 Eszem ágában sincs, Mr. Lawrence, ön valóban megélhette ezt a történetet... a képzeletében!
Mountjoy pöfékelt és kifújta a füstöt.
  Szép, szép, de a halott fickó a csomagban, és a medve is valóság. Legalább öten-hatan láttuk.
 Folytathatom? - mosolyogtam rájuk. - A következő az elképzelésem. A medve megragadta a csomagot, belsejében a halott emberrel, és cipelni kezdte a táborunk felé. Elérkezett arra a helyre, . ahol összevissza kevergettem a lábnyomaimat, bizonytalanná vált, letette a csomagot és többé nem is talált rá.
 Jézusom! - ájuldozott Miss Dunbar. - Jézusom!
 Azután valahogy visszaköválygott a temetőbe. Felmászott egy másik sírra, kivett belőle egy másik csomagot, és immár ezízeí indult a táborunk felé. Nyilvánvalóan azt hitte: csomag-csomag. Bármelyikért visszacserélheti a látását. Végül is ezzel sikerült elver-gődnie a táborunkig.
Mountjoy szájába vette a pipáját és elmerülten szopogatta a végét. Csak akkor szólalt meg, amikor elhaltak a gúnyos bekiabálások.
 Kérem... kérem. Ne feledjék, hogy mégiscsaK van valaki abban a csomagban. És... valóban európai. Talán adjuk át a szót Mr. Hyamsnak? Megvizsgálta, Frances?
Hyams megsimogatta derékig érő, bozontos, szőke szakáilát.
  Épp az imént fejeztem be. Tökéletesen igaza van Mr. Talis-kernek. A bőrök között nyugvó férfi európai, ezt egyébként ruhái is bizonyítják, és feltehetően Európa közepéről származik... talán baszk. Mindenesetre antropológiailag Európa őslakosságának méreteihez áll közel.
  Mikor halt meg?
 Ebben is Mr. Taliskernek van igaza. Több száz éve. És... mu-mifikálták.
  Meg tudta állapítani, miben hunyt el?
 Nem. Itt nem is lehet. Ehhez bonyolult klinikai vizsgálatokra lenne szükség.
  Milyen következtetést vont le mindebből? Hyams megsimogatta a szakáilát.
 Semmilyet. Találtunk egy múmiát és kész. Szerintem vissza kellene vinnünk, mert baj lehet belőle. Ha a tunguzok felfedezik nálunk... keresztet vethetünk a jóindulatukra.
Mountjoy intett, hogy leülhet, s most már egyedül hozzám intézte a szavait.
  Ez hát a rejtély megfejtése, Mr. Lawrence. Ön annyira kiborult a medvével folytatott küzdelemben, ami végül is nem csoda, hogy... bizonyos értelemben vizionált. Felmenekült a temetkezési ládába - már majdnem azt mondtam, hogy sírba - s másnap reggel a rémülettől és a vérében maximumra emelkedő adrenalinszinttől eltelve gyilkosság áldozatának vélte a múmiát. Nem cserélt el a vak medve semmiféle csomagot. Ezt hozta maga után, amelyen a maga szaga volt. A lövésnyomok, azaz a gyilkosságra utaló jel, csak az ön képzeletében létezik, Mr. Lawrence.
Gondolkodtam, aztán megadóan biccentettem.
  Meglehet. Valóban meg voltam rémülve. Most, ahogy jobban végiggondolom a dolgot... Elnézést kérek, JMr. Mountjoy, hogy megzavartam a munkát.
Mountjoy láthatóan megkönnyebbülve felsóhajtott.
  Ezzel akkor rendben is lennénk. Mit javasolnak, mit csináljunk vele?
 Rejtsük el. Ássuk a hó alá. Alkalomadtán majd visszavisszük. Mountjoy megszortyogtatta a pipáját, aztán komor képpel a
csomagra bámult.
 Nem tudom... okos ötlet-e. Ne feledjék, rövidesen megérkeznek a kínai kollégák.
A végén mégiscsak ebben maradtunk.
Nem sejtettük, hogy még a hó sem védhet meg bennünket a halott szerzetestől.
Hogy kiszellőztessem a fejem, elhatároztam, teszek egy rövid sétát a tábor környékén.
Alig léptem azonban néhányat a szikrázó holdfényben, valaki kivált az egyik sátor árnyékából és felém közeledett.
Derek Selwyn volt, a parapszichológia kutatója. Magas, kocka fejű férfi, hatalmas, legalább negyvenkilences elefántlábakkal. Jó elvonatkoztató készség kellett hozzá, ha el akartam képzelni, amint a hatalmas, lapátkezű férfi törékeny túlvilági szellemekkel társalog. Mivel ideérkezésünk óta szinte még nem is váltottam szót vele, érdeklődve figyeltem a közeledését.
 Mr. Lawrence, beszélhetnék önnel?
Kezet nyújtott, és két sütőlapátja közé temette a tenyerem. Önkéntelenül is arra gondoltam, nem lenne egészséges dolog, ha egyszer a nyakam kerülne a kezei közé.
 Természetesen, Mr. Selwyn. Bejönne a sátramba? Igaz, hogy Santarcangeli atya nincs a legjobb állapotban...
 Tudja mit? Jöjjön be ön a miénkbe. James Mulroséval lakom együtt. Legalább addig sem vitatkozunk. Ugorjon be egy teára, kérem!
Bizonytalan ijedelmet éreztem a hangjában, mintha attól tartott
volna, hogy visszautasítom.
James Mulrose mágiaszakértő, éppen abban a pillanatban emelte le a teáskannát a kályháról, amikor bekukkantottam a sátornyíláson. Ahogy észrevett, felcsillant a szeme és széles mozdulatokkal befelé invitált.
 Jöjjön csak, jöjjön! Már azt hittem, elrabolták a lányok.
 Kellek is én azoknak!? Ellinora Dunbar őszintén utál, s a többieknél sem vagyok kifejezetten nyerő.
Mulrose kitöltötte a teát és a kezébe vett egy kerek, fületlen, mandzsúriai csészét.                                 Ó
 Hát akkor éppen aktuális, hogy kipróbáljuk ezt a varázsszert. Pekingben vettem a bazárban. Zsensen kivonattal kezelték. Állítólag jót tesz a férfiasságnak, és növeli a vonzóerőt. Apropó, Mr.
Lawrence... tudja, miért nem foglalkozik önnel a mi szépséges doktornőnk?
Megkóstoltam a teát. Nem volt rossz, de a furcsa, zsenseníz kifejezetten rontott az aromáján.
 Kíváncsivá tesz.
 Inkább a múmiák érdeklik. Hideg borzongás futott végig rajtam.
 Ezt hogy érti?
 Bezárkózott a maga csomagjával a nagysátorba, kibontotta, és nézegette.
 Dagmar azt mondta, hogy... Daphne McKenzie Rolf Bauert ápolja.
Hirtelen magamon éreztem Selwyn átható, különös tekintetét. Most tudatosult csak bennem, hogy a szőke, hatalmas para-pszichológusnak szúrós, fekete szemei vannak, mint a középkor mágusainak.
 Bauer nem szorul ápolásra. Miss McKenzie megnézte, adott neki valamit, és elment múmianézőbe. Talisker vigyáz Bauerra. Mr. Lawrence, én ott voltam, amikor Miss McKenzie kijött a vizsgálat után a sátorból, ő nem láthatott engem, mert a sátor árnyékában álltam... én viszont jól láttam őt.
 És?
 Nem volt szép látvány. -Daphne?
 Mr. Lawrence... Miss McKenzie láthatóan meg volt rémülve. Mondhatnám, nagyon ijedtnek látszott. Mintha vizsgálat közben.. . feléledt volna a múmia a kezei között.
 Csak nem gondolja komolyan?
 Eszem ágában sincs. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy... talán több figyelmet kellene szentelnie a dolognak.
 A dolog alatt a múmiát érti?
 Azt hiszem, igen. Bár... nem is tudom.
Fogalmam sem volt róla, mi kelthette fel Daphne ijedtségét, nté-gis mintha hideg szellemkéz simított volna végig az arcomon.
 Az volt az érzésem, hogy Miss McKenzie... menekül.
 Menekül? Ki elől?
Mulrose öntött a zsensenes teából  Derek Selwyn sóhajtott és keresztbe rakta a lábait.
 Látja, ez jó kérdés. Mielőtt megpróbálnék választ keresni f á... szentelne nekem még néhány perc figyelmet?
 Természetesen, Mr. Selwyn.
Sejtettem, most jutottunk el oda, ami miatt végül is behívott a sátrába.
 Amint tudja, Mr. Lawrence, parapszichológiával foglalkozom, sőt kissé még tágítva a kört, általában paranormális jelenségek vizsgálatával. Minden olyannal, aminek a magyarázata nem fér belejelenlegi fizikai világképünkbe. Többek között ezért is vagyok itt. A sámánok állítólag sok olyan ismerettel, talán képességgel is rendelkeznek, amelyeket mai tudásunkkal nemigen tudunk értelmezni, így van?
 Erről önnek kell meggyőződnie - mondtam óvatosan.
 Húsz éve foglalkozom paranormális jelenségek vizsgálatával, ennek ellenére... egyáltalán nem lettem hivő. Mivel fizikus is vagyok ... igyekszem minden esetben tudományos magyarázatát adni a rejtélyeknek, már persze ha sikerül. Természetes, hogy vizsgálataim közben nagyon sok szélhámossal, csalóval, sarlatánnal találkoztam, akárcsak naiv, babonás, vagy éppen lelkibeteg, instabil egyéniséggel. Érti, mire célzok?
 Bocsásson meg, de nem egészen.                  Udvarias túlzás volt, amit mondtam. Egyetlen kukkot sem értettem ugyanis a gagyogásából.
 Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy bizonyos dolgokban én sem hiszek... bár szeretnék hinni. De egyelőre nincs rá alapom, hogy higgyek. Ilyen például az asztráltest. Illetve ennek a problémaköre. Tudja, mi az?
 Természetesen. Egyes hiedelmek szerint az embernek kétféle lelke van: az egyik szellemi, a másik félig szellemi, félig anyaghoz kötődő szubsztancia. A lélek az, amely éjszaka kiszáll belőlünk és vándorútra kél. Az asztráltest, vagy a másik lélek ilyenkor őrzi a testet.
 Látom, foglalkozott tibeti mágiával.
 Kedvenc kutatási területem.
Mulrose teája fölé hajtotta a fejét és mosolygott. . - Rövid leszek, Mr. Lawrence. Én mint kutató, csak abban hiszek, amit érzékelni tudok. Akár az érzékeimmel, akár a műszereimmel .:. - Zsebébe nyúlt, előhúzott egy furcsa, iránytűféle szerkezetet és az ölembe ejtette. - Tessék. Tudja, mi ez?
Óvatosan a kezembe vettem. Mintha egy manométert tartottam volna a tenyeremen. A kerek, vastag üveglapot súlyos, vörös fából készített keret fogta közre, az üveg alatt fekete mutató csillogott, egy félkörívű skála nulla pontján állva.
 Fogalmam sincs róla. Mintha nyomásmérő lenne.
 Mr. Lawrence, ez egy olyan speciális műszer, amely az asztráltestek, az egyszerűség kedvéért, a kísértetek jelenlétének a kimutatására szolgál. Egy híres médiumtól kaptam ajándékba. Ha egy asztráltest bukkan fel a közelében... általában halottak körül szokott előfordulni, mert hiszen az asztráltestek tulajdonsága, hogy a test felbomlásáig a halott körül téblábolnak... nos, ha egy ilyen kísértetnek is felfogható asztráltestre bukkanunk, a műszer sípol és kileng a mutatója.
Mit tagadjam, kissé másképpen néztem a manométerszerű szerkentyűre. Egyelőre, szerencsére, nem érzékelte az asztráltestemet. Mutatója lecövekelt a nullán és láthatóan nem is próbált elmoccanni róla.
Nem akartam megbántani Selwynt, ezért nagyon óvatosnak kellett lennem.
 Sikerült már valaha kimutatnia asztráltest jelenlétét?
 Soha. Mind ez idáig meg is voltam győződve róla, hogy csalás az egész. Különben is nehéz elképzelni, hogy egy szellemi szubsztancia egyszerű mechanikai műszerrel kimutatható legyen.
 Mind ez idáig? - kérdeztem gyanakodva.
Lehajtotta a fejét, fújtatott, tanácstalanul a szemembe nézett, aztán elvette tőlem a műszert.
 Mr. Lawrence, ne nézzen bolondnak, de... történt ma valami, amit meg szeretnék beszélni önnel. Tudom, ön fogékony olyasmik iránt is, amit mások kiröhögnének... Amikor... ott álltam a sátor mellett, amelyben a múmia volt... és amelyből Daphne kirohant... Ez a vacak ott lapult a zsebemben. Aztán egyszerre csak azt éreztem, hogy már... nem a zsebemben van, hanem a kezemben.
 Nem tesz semmit - mondtam megnyugtatóan. - Gyakran vagyok én is így a stukkerommal.
 Ez a micsoda azonban... csipogni kezdett.
 Csipogni?  kérdeztemelhűlve.
 Úgy készítették, hogy ha a mutató elmozdul, s túlhalad egy bizonyos értéket, a műszer csipogjon. Képzelheti, majdnem elhajítottam a rémülettől. A mutató kilengett, jelezve, hogy egy eddig általam is marhaságnak tartott asztráltest, vagy kísértet, vagy nevezze akárminek, halad el a közelemben. Ha nem lenne túl gyerekes a hasonlát, azt is mondhatnám, hogy égnek állt a hajam a rémülettől.
 Hm. Azután?
 Ahogy Daphne McKenzie elfutott, a mutató a nulla felé lengett, majd ráállt, s azóta is ott van. Daphnéval együtt az a valami is eltűnt.
Mivel nem akartam megsérteni, igyekeztem megőrizni a komolyságomat.
Ön... milyen következtetést szűrt le a történtekből, Mr.
Selwyn?
 Éppen emiatt kérem a segítségét, Mr. Lawrence. Ön mit szűrne le a helyemben? Igyekszem hű maradni a tudományos kutatás elveihez, ugyanakkor nyitott is szeretnék maradni a megmagyaráÓ zatlan jelenségek iránt.
Felálltam és megpróbáltam bátorítóan rámosoíyogni.
 Én az ön helyében nem foglalkoznék tovább a dologgal. Persze, ha még egyszer elkezdene csipogni a műszere... Apropó, a kínai kollégák között bizonyára lesz valaki, aki ért a digitális technikához.
Motyogtam még valamit, aztán kibújtam a sátorból. Mit tagadjam, jólesett az éjszaka hűvöse. Elgondolkodva lépegettem a sátram felé, asztráltesteken és megmagyarázhatatlan paranormális jelenségeken töprengve, amikor váratlanul újabb árnyék bukkant
elém.
Ha digitális kísértetjelző lett volna a zsebemben, bizonyára csipogni kezdett volna a rémülettől. A fekete árnyék kezében ugyanis hosszú csövű vadászpuska feketedett, s amikor megtorpantam, éppen rám emelte.
 Maga az, Lawrence?
Szemem sarkából láttam, hogy egy másik sátor árnyékából ugyanilyen fekete, és ugyancsak puskás árnyék lopakodik elő.
 Én vagyok - mondtam némiképpen megnyugodva. - Mi az ördögöt jelentsen ez a készültség?
Mindketten szorosan az orrom elé álltak. Ekkor vettem csak észre, hogy amit a kezükben szorongatnak, nem puska, hanem lapát.
Frances Hyams és Uli Stern voltak a lapátosok.
 Jézusom! - nyögtem megkönnyebbülve. - A frászt hozzák az emberre! Mit keresnek éjnek évadján a hóban? Kincset ásnak?
Uli Stern szájában felizzott elmaradhatatlan pipája.
 Mountjoy bízott meg bennünket, hogy tegyük hó alá a fickót.
Fickót?
 A maga múmiáját. Alkalomadtán visszacsempészheti a temetőbe.
 Elásták?
 Hogy a fenébe ástuk volna el? Hiszen éppen ez a problémánk, Mr. Lawrence. Az ön sátránál is voltunk, de csak Santarcangeli atya fekszik odabent. Már mindenütt kerestük, Mr. Lawrence.
 Nélkülem nem tudják eltemetni?
Uli Stern szívott egyet a pipáján és elégedetlenül kifújta a füstöt.
 Jó lenne, ha abbahagyná a viccelődést. Hogy temessük el a fickót, ha nincs sehol? Ha maga dugta el, hát szóljon Mountjoynak.
 De nekem... eszem ágában sem volt eldugni! - tört ki belőlem a tiltakozás.
 Akkor meglépett - mondta nyugodtan a sámánkutató, és kiverte a pipáját. - Vagy valaki ellopta, vagy megunta a várakozást és szépen hazament. Hé, Mr. Lawrence! Hova fut? Ezt meg mi lelte?
Rohantam, ahogy a lábam bírta, Daphne McKenzie sátra felé.
Mivel egy sátorponyván nemigen lehet kopogni, le akartam húzni a villámzárat. Kezem azonban valakinek a kezébe ütközött. Rémülten kaptam vissza a sajátomat, s csak akkor váltam még rémültebbé, amikor valamelyest lecsúszott a zár, s egy puska csöve kandikált ki a nyíláson.
 Hé! Csak nyugalom - mondtam óvatosan oldata lépve. -Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.
Daphne barátságos hangja helyett azonban Ellinora Dunbar károgott rám.
 Maradjon is odakint. Ha nem takarodik, kilyukasztom a bőrét!
 No, de kedves kolléganő - tiltakoztam. - Csupán baráti látogatásra jöttem.
 Maga csak látogassa a medvéket! És az eszeveszett múmiáit. Na: fel is út, le is út!
Szomorúan vettem tudomásul, hogy szép szóval aligha nyerek bebocsátást a tündérlányok paradicsomába.
Sóhajtottam, morogtam, aztán elmarkoltam a puskacsövet és tulajdonosával együtt kirántottam a szabadba. A húzózár dühösen sercegve pattant szét  Miss Ellinora Dunbar elterült a havon, mint egy terepszíhű béka. 
 Jó estét - mondtam. - Beenged?
Felém rúgott és megpróbálta megkaparintani elejtett fegyverét. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy elpöcköljem az orra elől.
 Ezt még megbánja! - sziszegte sírástól fuldokolva. - Ezt még keservesen meg fogja bánni! Maga disznó!
Felemeltem a puskát és a hónom alá csaptam. Nem törődve a káromlásokkal, amiket utánam eregetett, bebújtam a sátorba. Miss Daphne McKenzie az ágyán feküdt, nyakig betakarózva
behunyt szemmel. Esküdni mertem volna rá, csak akkor hunyta be, amikor felbukkantam a bejárati nyílásban.
Mivel szerettem volna tudni, hányadán állunk, leültem az ágya végébe és a takarója alá csúsztattam a tenyerem. Erre aztán felült: méghozzá olyan sebesen, hogy alig tudtam kirántani a kezem.
 Hé! Kicsoda maga...? Mi a fenét akar tőlem?
Mereven a szemébe néztem. Tág, csillogó pupillái voltak  szeme alatt és az ajka szegletében is mintha merev, bábumosoly trónolt
volna.
 Maga nem a vőlegényem! - nyögte durcásan és felém rázta az
öklét. - Menjen innen! Visszahanyatlott a párnájára, s gyöngyöző homlokkal álomba
merült.
A nyílás meglebbent  valaki le-fel húzogatta rajta a villámzárat, majd megreccsent mögöttem Ellinora keserű hangja.
 Elcseszte a bejáratomat! Adjon egy kést! Megfordultam. Miss Dunbar a húzózárral a kezében úgy állt az
ajtónál, hogy róla lehetett volna megmintázni a felháborodás íszobrát
Lecsatoltam övemről a vadásztőrömet és elindultam vele az ajtó felé. Kivettem a kezéből a leugrott fejet, hogy megpróbáljam rávarázsolni a zár részre. Akárhogy is igyekeztem azonban, a csűszó-fej mindegyre leugrott a zárról.
Miss Dunbar dühösen felszisszent. Kikapta a kezemből a kést, s mielőtt felocsúdhattam volna, már rá is dolgozta a fejet a zárra.
 Nem elég, hogy erőszakos, még kétbalkezes is! - dühöngött tenyerembe csapva a tőrt. - Most boldog?
 Miért lennék az?
 Hogy idebent van!
 Semmi különösebb boldogságot nem érzek.
 Ettől akartam megóvni - mondta talán egy fokkal kevésbé harciasán. Hátára csúsztatta a kapucniját, s oldalra rázta két copfba fogott fekete haját. - Mit akar tőle?
 Valami történt odakint... az izé... múmiával.
Tovább nem mertem folytatni, mert tudtam, hogy allergiás a szerencsétlen csomagra. Ezúttal azonban nem fortyant fel, még csak nem is hisztizett. Mintha ott sem lennék, lerúgta a csizmáját, leült az ágyára és a tűz felé nyújtotta a lábát.
Mi történt?
Eltűnt.
Egészen kicsit hökkent csak meg. Vagy ha jobban, hát kitűnően
palástolta.                                                                   
 Ennek örülök. Valakinek több esze van, mint magának.
 Nem én hoztam ide!
Ellinora Dunbar rám nézett, aztán se szó, se beszéd, letolta a nadrágját. Nem maradt rajta más, csak egy apró, csipkés bugyi. Ráadásul még annak is elhúzta a csipkéjét.
Bár nem volt túlságosan meleg idebent, szédülés kerülgetett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan hat Selwyn és Mulrose zsensenes, férfias vonzerőt növelő teája.
Miss Dunbarnek azonban eszébe sem jutott parázna gondolatokat forgatni az agyában. Fellebbentette a bugyi csipkés szélét, aztán combja hajlatára mutatott.
Látja?
Hosszú, vörös, horzsolásnak tűnő csík húzódott a bőrén.
Mielőtt megmukkanhattam volna, felrántotta a nadrágját, le-gyűrtelemberdzsekje ujját és felém mutatta a felső karján vörösödő csíkot.
 Látja ezt is?
Ekkor tudtam csak megszólalni. Bár ekkor sem igen válogattam a kifejezésekben.
 A jó istenit neki, mi ez?!
Hátranyúlt, s valahonnan az ágya és a sátor oldalfala közül előrántott egy darab drótkötelet.
 Ennek a nyoma. -És... ki...?
Miss Dunbar felemelte a fejét és a békésen szuszogó Daphne felé intett.
 Nem találta még ki?
Éreztem, hogy lassan megfordul körülöttem a sátor. A csillagok leszállnak az égről, beköszönnek, és barátságos sziporkázás közepette kezet ráznak velünk.
Ő...Daph...ne?
 Maga mondta.
 De hát... hogyan?
Bénultan figyeltem, ahogy Daphnéhoz lép, felemeli a karját s felcsúsztatja rajta azt a könnyű, selyempalástot, amelyet a lány éjszakai köntösnek használt. Nem kellett nagyon méregetni a szemem, hogy észrevegyem a Daphne karján árulkodó vörös pontokat.
 Szentséges ég! Mikor történt?
 Tegnapelőtt éjjel.
 Miért nem szólt, az istenért?
 Mert nem szeretném veszélyeztetni az expedíciónk sikerét.
Feltetlenül szükségünk van orvosra. Daphne kiváló baktenolőgus, járványszakértő, ugyanakkor neurobiológus is.
 No de,kábítószeres!
 Ettől még ragyogóan el tudja látni a munkáját. Persze, ha van mit magába lőnie.
 Hogy... történt?
  Azt hiszem... le akar szokni, vagy ilyesmi. Talán úgy gondolta, ez az expedíció a legjobb alkalom, hogy... abbahagyja. Nem tudom. Persze az is lehet  egyszerűen csak beosztotta a tartalékát és alábecsülte az igényeit. Már tegnapelőtt este láttam rajta, valami nem stimmel nála. Nyugtalan volt, ideges. Aztán... mintha megváltozott volna. Szétestek a vonásai. Pillanatok alatt megöregedett. Mintha maga is múmiává változott volna. Ha más mondja, én sem hiszem el.
Láttam rajta, borzalmasan megrázta a dolog. Egyszerre csak sajnálni kezdtem, hiszen minden agresszivitása ellenére is védtelennek tűnt.
 Valahogy még elaludt... aztán az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy egy... démon ül a mellemen és ezzel a kábeldarabbal fojtogat. Ne haragudjon,.de meg sem kísérlem leírni. Ahogy belenéztem a szemébe, holtbiztos voltam benne, hogy megfojt. Nem volt azokban a szemekben szemernyi könyörület sem.
Önkéntelenül az alvó lányra pillantottam. Kicsit fáradtnak tűnt az arca, de nem volt rajta semmi démoni.
Ellinora elértette a pillantásomat, mert felvonta a vállát.  . - Belőtte magát. Ahogy visszatért a nagy sátorból, magába eresztett egy adaggal. Azt hitte, nem veszem észre.
  Hogy menekült meg végül is tőle?
 Rémületemben lecsaptam. Visszaraktam az ágyára, és... egész éjszaka virrasztottam. Nem tudtam, elmondjam-e Mount-joynak a történteket. De ki az ördög is figyelt volna rám, hiszen mindenki magáért aggódott!
 És... reggel?
 Daphne felkelt, mintha mi sem történt volna. Fáradt volt, de semmire nem emlékezett. Én pedig, elhiheti, nem is nagyon igyekeztem, hogy emlékezzék.
Nyugtalan pillantást vetettem az alvó Daphnére, aztán mélyet sóhajtottam.
 El kell költözni tőle! -Nem!
 Miért nem?
 Mert nem akarom. Ha minden kiderül, hazarendelnek bennünket. Én az életemet tettem a tudományomra. Inkább fojtogasson, csak hadd dolgozhassam. Menjen innen, Lawrence! És nagyon kérem... ne hozzom rám bajt! Mielőtt kimásztam volna a sátrából, visszafordultam.
 Ellinora... válaszolna őszintén egy kérdésemre? -Ki vele!
 Mi a baja magának a múmiákkal? Lehetetlen nem észrevenn ..
 Hogy rettegek tőlük?
 Inkább azt mondanám, gyűlöli őket.
A lány a sátor oldalfalának támaszkodott, miközben Daphne McKenzie békésen kisimult arcán nyugtatta a szemét.
 Ha már észrevette... Mond magának valamit az, hogy Lord Badham expedíciója?
Erőltettem az agyam, aztán nemet intettem.
 Az égvilágon semmit.
 Nem érdekli az egyiptológia?            
 Érdekelni természetesen érdekel, de nem az én tudományom.
 Öt évvel ezelőtt tagja voltam Lord Badham expedíciójának Alsó-Egyiptomban. Egy Nehetferé nevű fáraót ástunk. És... nekem is le kellett mennem a sírkamrába, mert nem volt elég munkás ... Aztán... beszakadt valami járat és én... ott maradtam abban a rohadt sötét sírkamrában nyolc múmiával. Csak... három nap múlva ástak ki. Azóta ha múmiát látok... - megrándult az arca és felém nyújtotta a kezét - Jó éjszakát... Mr. Lawrence! Mikor jönnek a kínaiak?
 Minden pillanatban megérkezhetnek. Már itt kellene lenniük. Ellinora a sátor jeges falához támasztotta a homlokát.
 Szeretnék már... dolgozni. Még egyszer, jó éjszakát... Megvártam, amíg felcsúszik a húzózár, aztán folytattam éjszakai
gyalogtúrámat.
Szerencsére vakító volt a holdfény, így nem kellett attól tartanom, hogy eltévedek a sötétben. Megkerestem a nagysátrat, lehúztam a cipzárját, és belestem a belsejébe. A holdfény befurakodott mellettem, ezüstfénnyel öntve le a ládákat, Mountjoy asztalát, tábori székét, s a sok-sok becsomagolt, egyelőre rejtélyesnek tűnő tárgyat.                                                                    ,
Éppen fordultam volna vissza, amikor valaki megveregette a vállam.
 Nem találja?
Villámsebesen pördültem hátra, készen rá, hogy megindítsak
egy középerős balegyenest.
 Nem. Maguk is őutána vágyakoznak?
 Hát, hogy vágyakozunk, az talán túlzás - mondta a felbukkanó Mountjoy, harciasán előremeresztve a bajuszát. - Egyáltalán nincs rendben azonban, ha valaki csak úgy ukmukfukk eltűnik a táborunkból!
Hyams és Stern megértőén bólogatott. Uli szájában most is ott füstölgött elmaradhatatlan pipája.
 Mr. Stern és Mr. Hyams be akarták jegelni... az izé... múmiát, de nem találták a nagysátorban. Azóta végigjártuk a sátrakat... de senki nem tud róla. Ön sem, Mr. Lawrence?
 Én sem.
 Lehetségesnek tartja, hogy a medve visszavitte?
Annyira komikusnak tűnt a dolog, hogy nem is válaszoltam. Mountjoy végigpillantott az összevissza taposott havon, a holdfényben fürdő táboron, aztán megvonta a vállát.
 Mintha valaki mindegyre azon igyekezne, hogy eltérítsen bennünket a munkánktól. Azt javaslom, hagyjuk a fenébe Mr. Lawrence múmiáját... Ha elment, hát elment. Egyetértenek velem?
Mit tehettünk mást, egyetértettünk.
Hyams és Stern fogták a lapátjukat és elhúzták a csíkot. Én is utánuk akartam menni, de Mountjoy megfogta a könyököm.
 Mr. Lawrence. Csak egy pillanatra. Megköszörülte a torkát és a ragyogóan fénylő hóra nézett.
 Jó volna hinnem... hogy ez a cirkusz a múmiával, nem valami ostoba tréfa.
Komolyabb volt a hangom, mint szerettem volna.
 Bármennyire is meglepő amit mondok, Mr. Mountjoy, én éppen az ellenkezőjét szeretném. Azt, ha mindaz, ami eddig történt... valóban csak ostoba tréfa lenne. Attól tartok azonban, hogy... nem az. Akkor pedig Isten irgalmazzon nekünk!
Santarcangeli álmatlanul forgolódott, amikor beléptem a sátorba. Az olajlámpa halvány fénye sárgára festette az arcát. Mintha egy nyúzott képű kínai bámult volna rám.
 Jól van, atya?
 A körülményekhez képest.
 Kér valamit?
 Egy erős tea kifejezetten jót tenne.
Öntöttem az előre elkészített italból neki is, magamnak is egy-egy csészével.
 Itt volt... Mountjoy és valami múmiát keresett rajtam. Azt mondta, elkóborolt valami múmia. Gondolom, csak tréfa volt. Kicsit meghökkentem, mert azt hittem, ismét magával történt valami.
 Gondolja, hogy engem becéz Mountjoy múmiának?
 Nála soha nem lehet tudni. Ebben speciel igaza volt.
 Emlékszik rá, atya, mit mondott nekem, ki volt az az öt szerzetes, aki Matteo Ricci hívására északra ment, megkeresni a halál kövének lelőhelyét?
Csodálkozva meredt rám, és lassan, gyanakodva megsimogatta borostás állat.                                                
 Erről.... én beszéltem magának?
 Különben honnan tudnám? Öt nevet említett.
 Hát... bizonyára. Öt szerzetes utazott ide Európából, hogy megvizsgálják azt a bizonyos követ. Ubaldo Locatelli, Giorgio Ferreol, Paolo Fajardo, Bruno Romano...
 És? Az ötödik?
 Andrea... Allio. Érdekes... milyen nehezen jutott az eszembe.
 Nos, atyám, jobb, ha tőlem tudja meg: a medve, amely úgy látszik, belém szeretett... ajándékot hozott a táborunkba. Egy több száz éve halott, feltehetően európai férfi múmiáját. Öltözéke után ítélve szerzetes lehetett az illető. A ruhája persze csak részben maradt meg, ennek ellenére világosan felismerhető a sötétbarna vagy fekete csuha...
És ki... az a férfi?
Rémülten láttam, hogy elereszti a teáscsészéjét és ismét vissza-hanyatlik az ágyára.
 Figyeljen rám, atya - ráztam meg a karját. - Rosszul érzi magát? Enrico, ébredjen! Ébredjen, atya!
Santarcangeli azonban nem ébredt fel. Komor mosollyal az ajkán, átsuhant az álmok világába.
Ideje volt nekem is nyugovóra térnem. Mivel a kínaiak nem voltak sehol, senki nem tartott igényt a segítségemre. Ha a helikopterek megérkeznek, a rotorok zajára úgyis felébredek.
i                                                                             109
Éppen levetettem volna a csizmámat, amikor feltűnt lelki szemeim előtt Rolf Bauer. Érdekes, eddig szinte eszembe sem jutott, hogy beszéljek vele.
Visszahúztam félig levetett csizmámat, magamra vettem a lem-berdzsekemet, s kikukkantottam a holdfényre. A narancsszínű sátrak óriási labdákként hevertek a hóban  mintha hanyag, szüleik után iramodó óriásbébik felejtették volna itt őket. Valamennyi sátorponyva üszkös fagombához hasonlóan foszforeszkált, ezért képtelen voltam kívülről megállapítani, melyikükben ég lámpa, s melyikükben tértek már nyugovóra. Fejembe vágtam a fülessapkám s a talpam alá kerülő hó tiltakozó hersegésétől kísérve átbaktattam Rolf Bauerhez. Mivel a haragosan duzzadó ponyván nem szűrődött át fény, a húzózárhoz hajoltam, hátha tekintélyes nagyságú fogai között bekukkanthatok a sátor belsejébe.
Ahogy a ponyvához hajoltam, halk beszélgetés moraja ütötte meg a fülem. Bár közel sem voltam biztos benne, jó szívvel fogadják-e közeledésemet, megkopogtattam az ajtókeretet.
Rövid csend támadt odabent, majd meghallottam Elliot senkiéhez nem hasonlítható kappanhangját.
 Valaki kaparászik odakint, uraim. Nézzem meg ki, vagy sző nélkül lőjek oda egyet?
 Hé! - mondtam egyre hangosabban kopogva. - Jó lenne, ha kidugnák a fejüket!
 Ne tévesszen meg senkit - rikkantotta Elliot. - Ez egy beszélő medve. Istenuccse, odalövök!
Valaki erőltetetten felnevetett, a húzózárhoz csoszogott és lerántotta egészen a hóig. Benjámin Meier kinézett rám, aztán felém kacsintott.
 Váratlan látogató, uraim. Nem is tudom, nem kellett volna-e Elliotnak mégiscsak lőnie.
Aztán, mielőtt még megsértődhettem volna, belém karolt és betuszkolt a sátorba.
 Egy nyeletet a fagyról érkezettnek!
Mielőtt felocsúdhattam volna, már a kezemben is volt egy pohár, s a kellemes whiskyülat azt az illúziót keltette bennem, hogy ünnepelnek valamit.
  Névnap? Születésnap? - kérdeztem bölcsen, rövid pillantást vetve a feltornyozott párnák között fekvő Bauerre.
 Elkezdjük a munkát, Lawrence - mondta Mervyn Talisker rám emelve csészéjét. - Megjönnek a kínaiak, aztán nekieshetünk a maga sámánjainak. Biztos benne, hogy beszélni fognak?
Belekóstoltam a whiskybe. Kellemes, ízletes aromájú, igazi skót italcsoda volt.
  Hogy érti azt, hogy beszélni?
 Elmondják, amit tudnak?
 A sámánok nem fognak elmondani semmit. De elbeszélgetnek magával, ha kívánja. Ha ügyesen teszi fel a kérdéseit, sok mindent megtudhat tőlük.
Talisker megvonta a vállát, lehajolt, felemelt egy majdnem teljesen üres üveget a földről, testvériesen szétosztotta a belészorult cseppeket, aztán lekoppantotta csészéjét a kályhához közel álló kis asztalkára.
 Ha nem hozzám jött, Mr. Lawrence, engeűelmével tennék egypár perces sétát. A sátrukba kísérem az urakat.
Rolf mosolygott  enyhén révült mosollyal éppen úgy, mint Szentarkangyal.
Elliot, Meier és Talisker egymás után bújtak ki a nyíláson. Éppen le akartam telepedni Rolf ágya szélére, amikor Talisker visszadugta a fejét.
 Öné ez a csizma, Mr. Lawrence?
 Miféle csizma?
 Jöjjön és nézze meg! Amikor bejöttünk, még nem volt itt. Sóhajtottam és utánuk másztam. Amikor kiléptem a hóra, úgy
fogtak közre, hogy megijedtem tőlük. Önkéntelenül is a pisztolyom után kaptam, de Talisker lefogta a karom.
 Pszt! Jöjjön néhány lépéssel távolabbra. Odébbsétáltunk vagy tíilépésnyire. Talisker megtorpant és a
sátruk felé pislantott.
 Mit akar tőle?
 Beszélni vele. -Miről?
 Hogyhogy miről? Mindenről. Hallottam, hogy beteg, ezért arra gondoltam, meglátogatom. Ráadásul Santarcangeli is gyengélkedik s... az a gyanúm, hogy ugyanabban betegedtek meg.
Nyoma sem volt már rajtuk annak a meghittségnek, amely Rolf Bauer sátrában csak úgy sütött róluk. Komorak voltak és elkeseredettek.
Talisker felrángatta a kesztyűjét, aztán megrázta a fejét. A füles-sapkájának bekötetlen fülrésze úgy csapkodott a koponyája körül, mint a támadásra készülő ragadozó madár szárnya.
 Ide figyeljen, Lawrence... Én nem vagyok babonás, annak ellenére, hogy lenne okom rá... hiszen a lélekvándorlás lehetőségévei és feltételezett jelenségeivel is foglalkozom. Mégis... néha az az érzésem, hogy maga hozta ránk a bajt.
 Miből gondolja?
 Abból, hogy azóta történnek velünk ezek az agybajos dolgok, mióta betévedt abba az elátkozott temetőbe. Mi az ördögnek kellett bemászkálnia?
 Nem tudtam, hogy temető.
 Tudja mit szoktak csinálni azzal a matrózzal, aki bajt hoz a hajóra?
 Bedobják a tengerbe - mondtam.
 Na látja. A következtetéseket vonja le maga.
Talisker hátratolta a sapkáját a tarkójára, aztán még mindig elégedetlenül csóválgatva a fejét a szemembe nézett.
 Mr. Lawrence, ne vegye sértésnek, amit mondtam. De... valamennyien meg vagyunk zavarodva egy kissé. Ha látta volna, mit művelt Rolf!
Éreztem, hogy jéghideg vaskézszorítja össze a nyakam s addig szorongatja, míg elfogy előlem a levegő.
 Mit művelt? - kérdeztem száraz torokkal.
 Nem sokkal azelőtt fejezte be a mutatványát... mielőtt maga bejött volna a sátorba. Éppen az ijedségre ittunk egyet.
 Mit művelt? - ismételtem meg előre reszketve a választól.
 Hát... késsel támadt Elliotra.
Elliotra pillantottam. A fényképész felrántotta a szemöldökét és igent intett.
 így van, Mr. Lawrence. Kezébe kapott egy halefot és nekem esett vele. Ha Mr. Talisker nem veri ki a markából... Mégiscsak Miss Mckenzie-nek lesz igaza: járvány van köztünk kitörőben. Amely... hogy is mondjam csak, identitászavarokat okoz.
 Identitászavarokat?
 Nos, amikor Rolf Mr. Elliotra támadt... azt kiáltozta, hogy... adjuk vissza a heroinját, amit elvettünk tőle!
 Heroinját?
 Aha.
Megfordult velem a világ. Daphne McKenzie mellett most már Rolfról is kiderül, hogy kábítószeres?
Talisker, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megrázta a fejét.
 Nem, Mr. Lawrence, Rolf Bauer nem él narkóval. Erre mérget vehet.
 Miért olyan biztos benne?
 Éveken keresztül végeztem antropológiai vizsgálatokat kábítószeresek között. Kezelőintézetekben, utógondozókban, menedékhelyeken. Eközben olyan érzékem alakult ki, mint a disznónak, amely halálos biztonsággal kittírja a föld alatt rejtőzködő szarvasgombát. Száz kilométerről, szél ellenében felismerem a kábszere-seket. Márpedig ez a fickó nem az. Azonkívül megnéztem a karját. Egyetlen szúrás sincsen rajta.
 Akkor meg mit akart a kábítószerrel?
 Éppen ez a kérdés. A másik pedig az, hogy... kicsoda ő valőj-jában.
 Hogyhogy kicsoda?
 Mr. Lawrence, bármennyire is hihetetlen, de azokban a szörnyű percekben, amikor késsel támadt Mr. Elliotra... azt kiáltozta, hogy a retiküljéből lopták ki a heroinját. És hogy nélküle nem tud dolgozni. Ha nincs belőve... nem tudja a baktériumokat megkülönböztetni egymástól.
 Baktériumokat? - esett le az állam.
 Jól hallotta. Ezt kiáltozta. Aztán Elliotnak ugrott a késsel.
 Mi köze Rolf Baueraak a baktériumokhoz?
 Ennyi erővel akár azt is kérdezhetné, mikor hordta utoljára Rolf Bauer retikülben a heroinját.
 Ez egyszerűen ostobaság!
 Ha látta volna a kést a kezében, nem nevezné annak! Ekkor egyszerre csak eszembe jutott valami, s még az a maradék
derű is lefagyott tőle az arcomról, ami a whisky varázsolta örömből eddig rajtmaradt.
 Azt nem mondta... kicsoda?
Elliot és Meier félrefordították a fejüket, mintha hallani sem akarták volna, mit mond Talisker. Az antropológus és lélekvándorlás-kutató sóhajtott, megrántotta a vállát, aztán egészen udvariatlanul nagyot szívott az orrán.
 De. Megmondta. Legalábbis azt, kinek képzeli magát. -És... kinek?
Talisker vigyorgott, de az isten mentsen meg bárkit az ilyen vi-gyortól.
 Azt kiáltozta... miközben a késsel hadonászott, hogy ő... Daphne McKenzie! Mit szól hozzá?
Nem szóltam semmit. Legszívesebben a zsebembe nyúltam volna - s ha netán van -, kirántottam volna 38-as Smith and Wessono-mat, s az egész tárat belelőttem volna ebbe a csalogatóan kétszínű, holdfénnyel bemázolt, könyörtelen mandzsúriai éjszakába.
A kis Rolf Bauer még mindig enyhén hülye, üdvözült mosollyal az ajkán feküdt a párnái között. Mellé ültem, de ugrásra készen. Nem tudhattam, nem rejteget-e kést a takarója alatt.
 Hogy van, Rolf?
 Köszönöm. Tűrhetően. Csak... pokolian fáj a fejem. Mi van a
medvéjével?
 Elment.
Felkönyökölt és szemembe mélyesztette a szemét. Biztos benne, hogy... medve volt?
Nyoma sem volt az arcán annak a könnyed, fiatalos bájnak, amely néhány napja még jellemezte. Huszonnégy óra alatt megtört öregember lett belőle.
 Mi más lett volna?
 Hátrahanyatlott és a levegőbe meredt.
 Tudja, hogy az eget is áttöri annak a világfának a csűcsa, amely a föld közepén nő?
 Tudom - mondtam meglepetten.
 Ott áll a nagy fa a föld közepén  az omija muoni. Ezen a fán élnek a még meg nem született gyerekek lelkei  az omiják... Idd kerülnek azoknak a lelkei is, akikre szüksége van Omosi mama nak. A sámánok lelkei például. Omosi mama magához hívja őket ha elérkezett az órájuk. Ezt is tudta?
 Tudtam - biccentettem.
 Akkor azt is tudnia kell, hogy a sámánok lelke néha medvévé! változik, ha figyelmeztetni akar valakit Omosi mama. A medve  üzenetet hoz. Akárcsak a sámándobok. Omosi mama üzenetétj
Kissé zavaros volt, amit mondott, de értettem a lényegét.        
 Azt mondja, a medve üzenetet hozott?
 A medvében halott sámán lelke lakott. És... Omosi mama
parancsáthozta.
 Rolf! Maga tudja, mit parancsolt Omosi mama? Behunyta a szemét és biccentett.
 Azt mondta... azt üzente... takarodjunk innen. Menjünk inmert meghalunk! Valamennyien. Ez... elátkozott helyi
nen.........ÚoÚÚ
Meghaltak azok az emberek is. Mind a hatan.
 Hatan? Nem öten?
 Hatan. A hatodik maga volt a... varázsló. Ő a barátja voli Omosi mamának és a sámánoknak. Azt akarta, hogy a titok maradjon titok. És Omosi mama is azt akarja. Aki megpróbálja meg  fejteni a titkot, meghal. Megégeti a belső tűz. Fekélyek lepik elfl
testét és élve élrothad. Omosi mama elküldte a medvét, hogy figyelmeztessen: úgy jártok, mint ő! És mint ők, valamennyien. Meghaltak, hogy ti üdvözüljetek. Menjetek innen, menjetek, menjetek! Ezt parancsolja Omosi mama!
Fogalmam sem volt róla, ki beszél belőle. Nem forgatta a szemeit, nem vicsorgott, nem is próbált rám támadni. Éppen ellenkezőleg: szelíd volt, ha kissé hangosabb is a szokottnál.
Odakint hersegett a hó  Talisker közeledett a sátor felé.
Rolf felriadt, rám nézett, aztán barátságosan elmosolyodott.
 Maga is itt van Mr, Lawrence? Mostanában egészen hülye ál-} maim vannak... Gyomorrontásom van, vagy mi a fene.
Előrehajoltam és megfogtam a karját.
 Figyeljen rám, Rolf. Tudja, kicsoda Omosi mama?
 Rémlik. Valami tunguz istenanya. Bár... őszintén szólva nemigen foglalkoztam tunguz mitológiával. Miért érdekli?
Mielőtt válaszolhattam volna, Talisker krákogott be a sátorba. Láthatóan felderült a képe, amikor meglátta a csillogó szemekkel figyelő Bauert.
 Jobban van a betegünk? Már attól tartottam, hívatnunk kell Miss McKenzie-t, hogy nyomjon a fenekébe egy adag antibiotikumot.
Látszólag lehajtotta a fejét, de azért jól láttam, hogy feszülten figyel  észrevesz-e valami változást Rolfon Daphne McKenzie nevének hallatán.
Rolf szeme meg sem rebbent. Megtörölgette a homlokát, aztán mélyet sóhajtott.
 Fene vigye el, éhes vagyok.
Úgy látszott, kiszállt belőle a démon.
Visszasétáltam a sátramhoz, miközben egyre azon tűnődtem, nincs-e valami köze a holdnak mindahhoz, ami az elmúlt napokban történt velünk. Bár egyáltalán nem tartom magam holdszakértőnek, és a holddal való mágikus játszadozásokon mindig csak nevettem, lehetetlen volt nem észrevennem, hogy amióta csak itt vagyunk Mandzsúriában, érzem a hatását. Most is, ahogy ott álltam a sátrak között és felnéztem az égre, szinte égették a bőröm az éles sugarak.
Megrázkódtam és bebújtam á sátramba. Szerencsére Santarcan-geli atya a falnak fordulva aludt, megkímélve magát attól az élvezettől, hogy sebtében feltett kérdéseimre válaszolhasson. Lerúgtam a csizmám, felvettem a hálóruhám, belemásztam a hálózsákomba és aludni próbáltam.
Ezt az éjszakát azonban nem alvásra szánták az istenek. Fejem alá tettem a karom s a sátor mennyezetére függesztettem a szemem. A hold mintha felült volna a tetőre s onnan kukucskált volna befelé. Nem tudom, miért, de a fiatal Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán jutott az eszembe. Az a holdas, furcsa éjszaka, amikor Temüdzsin atyjával, Jiszügej bátorral, Dej Szecsen, egy onggirat származású harcos sátrában töltötte az éjszakát. Temüdzsin sem tudott aludni, felnézett a jurta mennyezetére, s egyszerre csak azt vette észre, hogy vakító világosság támad odakint, majd a jurta füst-eresztő-nyílásán át egy sólyommadár repül be a sátorba, karmai között a nappal és a holddal. Másnap reggel, amikor Temüdzsin felébredt, elmesélte álmát szállásadójának, aki a furcsa vízióval a sámánokhoz sietett. A sámánok összeültek, s rövid tanácskozás után kinyilatkoztatták a jóslatot: a jurtába berepülő sólyom, amely karmai között hozta a napot és a holdat, azt jelenti, hogy ebben a jurtában olyasvalaki tartózkodik, aki egyszer az egész világot birtokolni fogja.
Én azonban hiába méregettem a mennyezetre a szemem, nem láttam, hogy bármilyen madár is megpróbálta volna lerángatni a gonoszul világító holdat az égről és becibálni hozzám. Márcsak azért is nehezen tehette volna, mivel a mongol jurtával ellentétben a mi modern sátrainknak nem volt füsteresztő nyílása.
Lehunytam a szemem és mégiscsak megpróbáltam aludni.
Arra ébredtem, hogy valaki szorgalmasan rázogatja a vállam. Ahogy kinyitottam a szemem, Talisker nyugtalan pillantásával találkozott a tekintetem.
 Hé! Ébredjen, Lawrence! Itt vannak a kínaiak!
Alaposan elaludhattam, ha nem ébredtem fel a helikopter rotorjainak a morajára. De mi az ördög ez? Mintha még mindig járnának a motorok?!
Talisker a sátor bejárata felé mutatott.
 Kitört a vihar. Alig tudtak leszállni a fickók. Majdnem odakenték magukat a földhöz.
Villámsebesen ruhát cseréltem. Néhány pillanattal később menetkészen álltam Talisker mellett.
 Hol vannak?
 A nagysátorban. Jöjjön, mert alighanem szükség lesz magára.
Ahogy kiléptem a sátorból, azonnal bele is kapaszkodtam a merevítőkötélbe. A rám támadó szélroham majdnem levert a lábamról. Talisker a hónom alá nyúlt és egyenesbe hozott.
 Ébredjen fel, ember! Csak nem akar műkorcsolya-figurákat produkálni korcsolya nélkül?!
Ötpercnyi kemény munka után sikerült végre eljutnunk a nagysátorig. Odabent megneszelhették, mert egy kesztyűs, határozott kéz lerántotta előttünk a villámzárat.
Előreengedtem Taliskert, aztán grimaszt vágva a dühöngő hó-förgetegnek lehajoltam, és bemásztam a sátorba. Arcomat mosolyra igazítottam, hogy szeretetteljes üdvözlő vigyort küldjék Rincsindordzsi professzor felé.
Amikor megláttam a sátorban ülőket, lehervádt a mosoly az arcomról.
Bár egyelőre nem volt okom feltételezni semmi rosszat, mintha ismét a már jól ismert vaskéz szorongatta volna meg a Szívem.
Rincsindordzsi és a többiek helyett ugyanis három ismeretlen kínai fiatalember nézett velem farkasszemet.
Mountjoy megkönnyebbülve felsóhajtott, amikor meglátott, és atyaian felém tárta a karját.
 Jöjjön már, Lawrence, az ördög vigye el magát! Meg tudná mondani, kik ezek a fickók? Egyetlen kukkot sem tudnak angolul. Szóljon már hozzájuk valamilyen nyelven!
Pár másodperc múlva ért ittlétem során a ki tudja már hányadik megrázó meglepetés. Kiderült ugyanis, hogy a kínaiak kínaiul sem tudnak.
Már a harmadik, barátságos kérdést eresztettem feléjük, de még mindig nem válaszoltak. Egymásra néztek, aztán végül egyikük, egy magas, kopasz fiatalember, abbahagyta a szótlan mosolygást, s valami olyan kegyetlenül rossz kínaisággal válaszolt a kérdésemre, hogy azt sem tudtam, hova legyek a megrökönyödéstől.
 Mr... Law... len... sze? Biztosan... ön... az?
 Az vagyok - mondtam. - Law... len... sze.
A kopasz villámsebesen áttért egy másik nyelvre. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ismerős a nyelv dallama, a ritmusa, s mintha
117      j
lassan, fokozatosan egyes szavakat is meg tudtam volna különböztetni egymástól.
 Vihar... nehéz... nem tudtak... ők. Villámcsapásként ért a felismerés: a kopasz fickó valamilyen elképesztően furcsa mongol nyelvet beszél.
Mivel a Kínában használatos mongol nyelvek közül csak a csa-hart ismertem jobban, ezen próbáltam szólni hozzá.
 Érted, amit mondok?
A kopasz elvigyorodott és szapora bólogatásba fogott.
 Értem.
Aztán gyorsan mondott valamit, amit viszont én nem értettem.
 Milyen nyelven beszélsz?
 Dahurul.
Sóhajtottam és megpróbáltam felidézni magamban mindazt, amit a dahurról tudtam. Ez a nyelv messze esik a mongol nyelvektől, hogy a Belső-Mongol Autonóm Tartományban és Mandzsúriában nem is tartják annak.
 Lassan beszélek - mondtam, és igyekeztem úgy ejteni a szavakat, ahogy a szabályok szerint egy dahurtól el lehetett volna várni. Kik vagytok? A kopasz, kék prémes kabátba öltözött férfi magára mutatott.
 Én Mouhin vagyok. Ő - s egy alacsonyabb, kerek képű fiatalemberre bökött. - Terebis, ő pedig - s egy vékony, néhány szál szakállat lengető állú fickóra mosolygott - Csoló.
 Ez a nevük - mondtam Mountjoy felé fordulva. - Muohin, Terebis, Csoló. És dahurok.
 Örvendek - biccentett Mountjoy. - Azt eszik vagy isszák?
 A dahur egy mongol nyelv -mondtam. -A Mandzsúriában élő mongolok beszélik. Messze esik ugyan a többi mongol nyelvtől, de majd belejövök - ígértem.
Mountjoy megvakarta az állat, aztán intett, hogy foglaljunk helyet a ládák tetején. Maga a tábori székére ereszkedett.
 Kérdezze már meg, ha nem esik nehezére, mi a fenét akarnak tőlünk? Ja, és azt, hogy egyáltalán hogy kerültek ide? Mi a maga barátját, Rincsindordzsit vártuk, Paj Fan-csungot...
 Nyugalom - intettem -, mindenre sor kerül. - A három feszülten figyelő fiatalemberhez fordultam, aztán megkíséreltem a lehetetlent. Megpróbáltam folyamatosan dahurul beszélni. - Muohin... Érted, amit mondok?
Mosoly futott át az arcán, de fegyelmezte magát és biccentett.
 Értem.
 Helyes. Kiket kerestek ti egyáltalán?
 Önt... Law... len... sze.
 Ismered Rincsindordzsi professzort, Paj Fan-csungot, a Nemzetiségi Főiskoláról...
 Ismerem.
 Meg tudnád mondani, hol vannak?
A fiatalember a szemembe nézett. Meleg, szinte fájdalmas volt a tekintete.             
 Börtönben.
Azt hittem, alig létező dahur tudásommal van baj.
 Hol? - ismételtem meg a kérdést.
 Börtönben - mondta komoran. - Becsukták.
 És... Paj Fan-csung? -őt is.
Éreztem, hogy baj történt, méghozzá nagy baj. Valami jóvátehetetlen. Bár jó ideje sejtettem már, hogy Kínán rövidesen rettentő szélvihar száguld végig, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik.
 Mi történt?
Ekkor a ritkásszakállú mongol szólalt meg, mély, reszelős hangon.
 Forradalom. Kulturális forradalom. A professzorok börtönben ülnek. Sokat megöltek. Sokat megvertek. Mint a francia forradalomban. Csak Pekingben nincs... - mondott egy szót, amit nem értettem. - Csak néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy alighanem a gillotint említette mongol fonetikával ejtve. - Sokan meghaltak. Mi is meghaltunk volna. Rincsindordzsitól tudom, hogy ti... sámánokkal akartok beszélni. Mi mindannyian sámánszakértők vagyunk. Ő - és Mouhinra mutatott - sámándalokat gyűjtött. Amerikában kiadták a könyvét. Én a szertartásokat írtam meg... ő... Hajlárban tanított a főiskolán. Pekingbe hívtak bennünket, most pedig menekülnünk kellett. Ma Pin tud helikoptert vezetni. Eljöttünk, hogy segítsünk nektek.
Azt hittem, mindent értek. Nem úgy Mountjoy. Kiverte a pipáját a tenyerébe, és lágy mosollyal felnézett rám.
 Ha úgy gondolja, Mr. Lawrence, néhány szóval talán velem is közölje, miről folyik a csevej.
 Amitől féltünk, beteljesedett. Kitört valami, amit, hajói értem, kulturális forradalomnak neveznek. Az egyetemi professzorokat letartóztatták  úgy tűnik, totális a zűrzavar, őket hármukat... illetve kell lennie valahol még egy negyediknek is, Pekingbe rendelték. Különben valamennyien sámánszakértők, s alighanem részt vettek volna az expedíciónkban. Ahogy kitört a zűrzavar, megléptéka helikopterrel. A kérdés az, hogy mit csináljunk velük? És hogy mit csináljunk önmagunkkal.
 Le kell fújni az expedíciót!
Az éles, ismerős, parancsoló hang az ajtó felől vágott felénk. Mountjoy meglepetten, felrántott szemöldökkel fordult hátra. Az ajtóban Szentarkangyal atya állt. Mountjoy nagyot nyelt és biccentett.
 Örülök, hogy meggyógyult, atya. De hogy mit csináljunk, majd én döntöm el. Kérdezze meg tőlük, Lawrence, hol a negyedik társuk?
 Hol van Ma Pin? - tettem fel a kérdést.
 A helikopternél.
Nem a kínai helikopter siót használta, hanem egy olyan kifejezést, amely a lassan repülő szöcskét jelenti mongolul.
 Hol az izé... lassan repülő szöcske?
 A havon.
Mountjoy sóhajtott és összetette a kezét, mintha imádkozna.
 Mi az, hogy a havon? Hiszen innentől egészen Pekingig más
sincs, csak hó.
Ha tudta volna, mi jön ezután, aligha kockáztatta volna meg merész állítását. A következő pillanatban ugyanis félrelebbent a bejárati ponyva, s egy ismeretlen, kínai képű férfi lopakodott be rajta. Meghajolt, vigyorgott és állva maradt az ajtó mellett.
 Ó Ma Pin - mondta Muohin a belépőre mutatva. - Nagy tudós. Neki is sámán volt á nagypapája. És orvos.
Villámsebesen váltott néhány szót a frissen érkezettel. Olyan fürgén peregtek a szavaik, hogy még azt sem tudtam megállapítani, milyen nyelven beszélnek.
Végül Muohin felemelte a fejét, és szomorúan Mountjoyra nézett.
 Nem sikerült felélesztenie.
 Kit... feléleszteni? Valaki megsebesült?
 Meghalt - mondta Ma Pin immár felém fordulva.
 Meghalt? Kicsoda?
 Az ember.
 Milyen ember?
 Aki lent állt a hóban.
 Úgy érted, hogy a helikopterről észrevettetek valakit, aki lent
állt alattatok a hómezőn?
 Lent állt. Nem integetett.
 Akkor hogy vettétek észre?
 Műszerrel. Műszer jelezte, hogy ember áll odalent. Hogy mozdulatlan. Megfagyott... vagy fagyni fog...
Gyorsan elmondtam Mountjoynak, hogy valakit felszedtek a helikopterrel, de már nem tudták megmenteni az életét. Mountjoy összerezzent és Ma Pinre förmedt.
 Hol az az ember? Hozzák be azonnal! Santarcangeli atya! Ugorjon át Miss Daphnéért. Mondja meg neki, hogy...
Ma Pin eközben kibújt a sátorból, majd szinte azonnal vissza is jött. Megállt az ajtóban, majd a vállán nyugvó fekete testet szép finom mozdulattal lecsúsztatta a lábaink elé.
Amikor rápillantottam, egyszerűen megállt bennem az ütő. Mintha víz alá süllyedtem volna. Még a fülem is bedugult néhány másodpercre.
Mountjoy, úgy látszott, jobban megőrzi a lélekjelenlétét. Éppen csak elköhintette magát, majd kifújta az orrát nagy, piros kockás zsebkendőjébe.
Santarcangeli atya keresztet vetett és a fekvő férfi fölé hajolt. Egyedül ő volt kíváncsi az arcvonásaira, hiszen még nem volt alkalma szemrevételezni.
Sem Mountjoy, sem én nem mutattunk hajlandóságot, hogy még egyszer megnézzük magunknak. Az elmúlt huszonnégy órában úgyis többször láttuk, mint szerettük volna.
Az eltűnt múmia hevert ugyanis az orrunk előtt. A múma, amelyet a kedves, vak medve hozott ajándékba.
S amelytől úgy látszik, nem egykönnyen fogunk véglegesen megszabadulni.
Omosi mama sípja
Amikor a mongol csoport Santarcangeli kíséretében kivonult, hogy felállítsák sátraikat, Mountjoy megköszörülte a torkát. Sőt ezúttal jóval tovább köszörülgette, mint szokta. Ebből is látszott, nemigen tudja, mit kellene tennie.
Udvariasan hallgattam, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Elmélyült koncentrációmat csak néha-néha zavarta meg egy-egy bekukkantó, zavart tekintet. Az expedíció tagjai az éjszakai óra ellenére is sorban a nagysátorhoz járultak, hogy megpróbálják megtudakolni, mi történt.
Első pillantásuk természetesen a bejárat mellett fekvő, barátságos múmiára esett. Eltatották a szájukat, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően reagált a nem éppen szívderítő látványra.
 A francba is - morogta Talisker. - Visszajött a fickó.
 Vagy az ikertestvére - bólintott Selwyn.
Egyedül Ellinora Dunbar nem tett megjegyzést a vizitbe érkezettek közül. Iszonyattól kimeredt, gyűlölködő tekintettel bámulta a fekete csuhás halottat.
Mivel Santarcangeli elhúzta a csíkot, ketten maradtunk Mount-joyjal. A piros orrú néprajzkutató előremeresztette a bajuszát, és felém bökött az állával.
 Adjon valami bölcs tanácsot, az ördögbe is! Maga itt a szakértő, vagy nem? Maga ismeri Kínát, mint a tenyerét. Hát akkor tessék: olvasson ki belőle valamit!    .
Céltalan lett volna vitatkozni vele. Elmondani, hogy Kínát még a kínaiak sem ismerik igazán. Hogy élhet valaki évtizedekig a Nagy Fal mögött: legalább annyi titokkal találja magát szembe búcsú-záskor, mint amikor odaérkezett.
 Úgy tűnik, nincs visszaút - mondtam.
 Hogyhogy?!
 Úgy értem, Pekingbe. És talán jobb is, ha nem mozgunk feleslegesen.
 Megmondaná, hogy mi ez az izé... amiről a fickó beszélt? Kulturális forradalom, vagy mi a szösz?
 Mao Ce-tung utolsó próbálkozása, hogy átmentse a jövőnek a kőkorszaki szemléletű pártapparátus uralmát. De végül is a kínai politika nem a mi dolgunk. Inkább a következményeivel kell szembenéznünk.
 Ez... mit jelenthet?
 Azt hiszem, annyit, hogy... gyakorlatilag kitört a forradalom. Forradalomban pedig... hogy finoman fejezzem ki magam, csökken az élet-, és vagyonbiztonság.
 Azt akarja gyengéden a tudomásomra hozni, hogy veszélyben
forgunk?
 Remélem, nem. Biztosat persze nem mernék állítani. Már csak azért sem, mert... amennyire ismerem a Kínában lejátszódó folyamatokat, a régi, bolsevik gárda éppen a Nyugat-ellenes érzelmekre építi a politikáját. Emellett még értelmiségellenes is. Márpedig mi, akárhogy is nézzük, Nyugatról jöttünk, és többnyire az értelmiséget
képviseljük.
 Többnyire? Hm. Ebben lehet valami. Idegesen felpattant és járkálni kezdett.
 Mit gondol, az itteni hivatalos szervek kellemetlenkedni fognak? Esetleg... letartóztatnak bennünket?
 Ha szerencsénk van, nem. Legalább annyira meg vannak zavarodva, mint mi. Ügy gondolom, egy-két hónapig még feltétlenül eltart a zűrzavar a fővárosban. Talán ott nagyobb veszélynek tennénk ki magunkat, mint itt.
 Eszerint maradjunk?
 Ha engem kérdez, igen.
 És ha... erre téved egy csapat katona, és a maga által említett idegengyűlölettől vezérelve falhoz állítanak bennünket?
 Ez kockázati tényező, kétségkívül.
 Maga mit csinálna a helyemben?
 Tenném a dolgom. Mintha mi sem történt volna. Eneés a sámánok hajlandók alávetni magukat a vizsgálatoknak. Talán még jó is, hogy a helyi hatalom meggyengült, legalább nem félnek tőlük.
 Ne próbáljunk meg rádió útján érintkezésbe lépni valakivel?
 Kivel?
 Talán a... pekingi Akadémiával.
 Csak felhívnánk magunkra a figyelmet. Hátha senki nem tud rólunk az új emberek közül. A régiek meg hallgatnak. Már csak a
saját érdekükben is.
 És a kínaiak? Akarom mondani, a mongolok vagy micsodák?
 Egy csónakban evezünk. Vagy eltűnnek, vagy velünk dolgoznak, ők legalább akkora bajban vannak, mint mi.
És ez?
Merev mutatóujjal a múmiára mutatott.
Na igen. Ez volt az a pont, ahol már én is kifogytam az ötletekből.
 Jó volna hinni, hogy a medve vonszolta el.
 Talált valaki medvenyomokat a tábor körül?
 Nem. A régieket is betemette a hó.
 Emberi lábnyomokat?
 Azokat sem.
 Az övei sem?
 Az övét sem.
 Tehát nem a saját lábán ment el.
Olyan komoly képpel beszéltünk a halott gyalogtúrájáról, mintha nem is lett volna benne semmi meglepő,
 Azonkívül, hogy viselkedjünk a gejzírkutatókkal? Holnap kellett volna átmennünk hozzájuk. Persze, a megváltozott körülményekre való tekintettel...
 Majd meglátjuk. Egyelőre... nem ártana őrséget állítani éjszakára.
Hová?
 Akárhová. Valaki mászkáljon egész éjszaka, és ha valamit lát, kiabáljon.
 Gondolja, hogy van értelme?
Megvontam a vállam. Titokban arra gondoltam, elkérem Selwyntől az asztráltestmérőjét, s a mindenkori őrszem zsebébe nyomom. Talán ezzel meg lehet majd állapítani, nem ólálkodnak-e kísértetek a táborunk körül.
Mountjoy letette a pipáját egy láda szélére, kezet nyújtott, miközben a halott szerzetesre pillantott.
 Szeretném hinni, Mr. Lawrence, hogy az éjszaka hátralévő részében már nyugton marad a fickó.
Csak gondolatban mertem hozzátenni:
 Én is.
Mountjoy másnap reggel ismét összehívta a népgyűlést a nagysátorba. Mivel pontosan tudtam, mit akar mondani, és mi lesz a gyűlés várható kimenetele, úgy gondoltam, a szócséplés helyett inkább felkeresem Énét. Annál is inkább, mert szerettem volna tudni, nem változott-e meg valami itt is a városi események nyomán.
A nap vakító fénnyel ragyogott az égen. A sátor bejárata mellé akasztott hőmérő - 31°-ot mutatott.
Előkotortam a raktársátorból a síléceimet, és éppen fel akartam kapcsolni őket, amikor árnyék vetődött rám. Miss Ellinora Dunbar figyelemreméltó alakja fogta el előlem a napsugarakat.
Mivel fogalmam sem volt róla, ma reggel éppen milyen viszonyban vagyunk, félénken elvigyorodtam és üdvözlésre emeltem az egyik sílécet.
 Jó reggelt!
Ellinora bágyadt mosolyt erőltetett az arcára.
 Jó reggelt. Hm... megy valahova?
 Úgy gondoltam, csúszkálok egyet.
 Magával tarthatnék?
Puff neki! Erre aztán nem számítottam.
 Arra gondoltam, becsusszanok a faluba. Van egy kis elintéznivalóm.
 Ha vár öt percig, szívesen elkísérem.
Még sóhajtani se mertem. A szemébe nézni pedig végképp nem. Hátha észreveszi, hogy ezúttal nem rajongok túlságosan a kíséretéért.
Ellinora egyetlen másodperccel sem lépte túl az öt percet. Narancssárga síruhában, fején fehér, elegáns kis kucsmával, copfjait a füle mögé szorítva, odasiklott mellém és szomorkásán rám mosolygott.
 Indulhatunk?
Elindultunk. A nap közben kétségbeesett kísérleteket tett, hogy felhágjon az égi létrán. Egyelőre azonban még csak az első fokokon sikerült felkapaszkodnia. El is vörösödött a méregtől s úgy gondolta, jobb, ha alacsonyan marad.
 Hogy van a sátortársa? Elkomorodott és beharapta az alsó ajkát.
 Végigaludta az éjszakát. Még aludt, amikor eljöttem.
 Nem volt vele semmi kellemetlensége?
 Miután maga elment... nem.
Megfordítottam a sílécemet úgy, hogy merőlegesen álljon az eddigi nyomokra. A lány összehúzta a szemöldökét, és meghökkenve bámult rám.
 Hova akar menni?
 A faluba.
 De hát... a falu nem arra van!
 Kisebb kerülővel mennék. Velem tart?
Lassan, de biztosan riadalom költözött enyhén vágoft, fekete szemébe.
 Csak nem akar... bemenni a temetőbe? Az izék... múmiák.. közé?
 Még visszafordulhat.
 Jézusom, de hát miért? Hiszen az az átkozott fickó a nagysátorban van. Mit akar egyáltalán?
 A gejzírt szeretném megnézni:
 És ha jön a medve?
 A medve vak. Ha él még egyáltalán.
Sóhajtott és nemszeretem képpel ő is irányt változtatott. Elindultunk a medvevakító gejzír felé.
A hideg mintha a reggel beköszöntével még tovább erősödött volna. Megpróbáltam megnézni órámra szerelt hőmérőmet, de rövid próbálkozás után feladtam fagyott ruhaujjammal folytatott küzdelmemet. A számból kiáramló pára sűrűségéből arra következtettem, hogy jóval Ú 35° alatt lehet a hőmérséklet.
Aggódva a horizontra pillantottam. A nap mellett néhány perccel ezelőtt felbukkant egy koromfekete folt, s viharos sebességgel növekedni látszott.
Ellinora megfordult és aggódva rám pillantott.
Érzi?      - Mit?
 Esik a légnyomás.
Azt ugyan nem éreztem, a fekete folt azonban annál jobban nyugtalanított. Pillanatok alatt akkorára hízott, mint egy sátor. -Látja?
 Jézusom! Húzzuk el a csíkot!
 Maga szerint roszat jelent?
 Mi az, hogy rosszat jelent?! A sebességéből ítélve akkora hóvihar közeledik, hogy...
Nem volt ideje befejezni a mondatot. Olyan fenyegetően súlyos csend ereszkedett ugyanis ránk, amilyet csak a Himalájában éltem meg, a hágók tetején, közvetlenül a téli viharok kitörése előtt.
Szinte fájt a természetet körülölelő, halotti némaság. Elhallgattak a levegőben repdeső, s a gejzírekben időről időre meleg fürdőt vevő madarak, elhalt a reggeli szél zúgása, s még a fagytól kíhzott
föld ropogása is abbamaradt. Mintha félelembe dermedt volna körülöttünk a világ.       
Két rossz kpzött választhattam. Az egyik, hogy visszafordulunk és megpróbáljuk elérni a tunguz falut, a másik, hogy Mérges Öreg-  s apóhoz húzódunk. Arra, hogy visszatérjünk a táborba, gondolni i sem mertem.                                                                             I
Felemeltem a botom, és Mérges Öregapó felé mutattam.           s
Előre!
Ellinora megrázta a fejét, megfordult, és ha el nem kapom a karját, elindult volna visszafelé.
 Hova megy?
 A táborba.
 Gondolja, hogy sikerül?
 Nem érdekel. Én abba a rohadt temetőbe be nem teszem a lábam!                                                                                        
A csend kezdett felengedni körülöttünk. A fekete sátor közben j felhőkarcolónyira növekedett,                                                   j
 De hiszen nem oda megyünk.
 Hát hova?                                                                .       ,
 Mérges Öregapóhoz. Ha nem tart soká a vihar, a meleg víz mellett kihúzhatjuk.
 Építsünk inkább jégkunyhót!
Hol?
 Hol, hol? Hát itt!
 Maga tud? -Ennem.
 Én sem. Na gyerünk, előre!                                            - Felemelte a fejét, s én döbbenten láttam, hogy könnyek csillognak a szemében. Gyanítottam, hogy nem a hidegtől.
 Esküszöm, hogy be nem teszem a lábam abba a rohadt temetőbe! Esküszöm, esküszöm, esküszöm.
Becslésem szerint néhány száz méterre lehettünk már csak Már-ges Öregapótól, amikor a fekete felhő befedte az egész eget. lvicg mindigtermészetellenes némaságbaburkolódzottavilág-Ahalálos veszély ellenére is, amely fenyegetett bennünket, lenyűgözve bámultam a természet fenséges játékát.
 Uramisten - suttogta a lány. - Hurrikán! Nézze, ott, a távolban!
Egyszerre pillantottuk meg a levegőben forgó hatalmas tölcsér! Mintha a világot tartó oszlopok egyike lett volna a tunguz mitold
giából.
 Sosem hallottam, hogy északon is előfordul tornádó-jelenség
 Itt az élő példa. Ha még lesz módunk elmondani bárkinek is..
Ügy csapott ránk a szél, mint kondorkeselyű az áldozatára.
Ugyanazt érezhettem mint az Özban Dorothy, amikor felszippantotta a hurrikán. Körülöttem nem kavarogtak ugyan házdarabok, háztartási eszközök és kerékpárok, meg kellett elégednem jég-és hótömbökkel, mégsem éreztem semmivel sem jobban magam. Ordítottam, anélkül, hogy tudtam volna, mit. Minden bizonnyal Ellinorát kerestem, de ennyi erővel akár az 55. utca felé vezető irányítótáblákat is kereshettem volna.
Egyszerre csak összekuszálódott a lábam, és felemelkedtem a levegőbe. Minden mindegy alapon kitártam a karom, hogy átadjam magam az utolsó, mámorító repülésnek, amikor a szél megforgatott, majd eleresztett.
Óriási csobbanással hullottam bele Mérges Öregapó medencéjének a vizébe.
Mivel két nap alatt már másodszor landoltam a gejzírben, akár tapasztalt gejzírlakónak is mondhattam volna magam. Kapálóztam, úszást mímeltem, egészen addig, amíg víztől elnehezült ruhám húzni nem kezdett lefelé.
Megpróbáltam lerugdosni a csizmáimat, de nem ment könnyen. Mintha a meleg víz ragasztót is tartalmazott volna. Minél jobban rugdostam, annál jobban a lábam szárához tapadtak.
Éreztem, pokoli erő húz lefelé, s bármit is teszek ellene, nem tudom megakadályozni, hogy le ne rántson a mélybe. Orrom és szám megtelt a langyos, kénes Ízű gejzírvízzel, aztán egyszerre elfeketedett előttem minden.
Azt mondják, a fuldokló előtt lepereg egész addigi élete. Nem tudom, ki hogy van vele, persze csak a fuldoklókra gondolok, én semmi ehhez hasonlót nem tapasztaltam. Az egyetlen gondolat, ami felmerült bennem az volt, hogy milyen hülye voltam, amikor azt hittem, elérhetem a gejzír fenekét, s onnan majd felrúghatom magam a felszínre. Mert hiszen abban a világban, ahol medvék múmiákat cipelnek a foguk között és Santarcangeli barátom néha Matteo Riccinek képzeli magát, minden lehetséges.
Még az is, hogy egy másfél méter mély gejzírnek nem találom a fenekét.
Sűrű, buborékokkal teli lé kavargott az orrom előtt, bizonyára telítve oldott oxigénnel. Nekem azonban sajnálatraméltó módon nem volt kopoltyúm, hogy kezdhettem volna vele valamit.
Nagyjából ezek voltak utolsó földi gondolataim mielőtt beadtam
volna a kulcsot.
A következő - ez már alighanem a mennyországban történt - az lehetett, hogy ki a fene ez a vénségesen vén, fekete kapucnis fickó, aki fölém hajol és fogatlan mosolyt küld felém.
Megpróbáltam visszamosolyogni, de nemigen akart sikerülni. Arcom merev volt, mintha megfagyott volna. Az öreg ráhelyezte a kezét a homlokomra. Éreztem, megmozdul a fejemben valami -mintha jéggé fagyott gondolataim kezdtek volna ébredezni.
Anélkül, hogy megmozdultam volna, végigpillantottam a mennyei világon. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a mennyek I kárpitja jégből van, akárcsak annak a hatalmas, végtelenbe vesző 1 helyiségnek a falai, amelyben feküdtem. A csontjaimba hatoló hi-   deg arról árulkodott, hogy nemcsak a falak és a menny ezet készült a Teremtő utasítására kékesen szikrázó jégből, hanem a padló is. Ahogy megmozdítottam a fejem, s a nyakam jókorát reccsent, rémülten állapítottam meg, hogy alighanem magam is jéggé változtam.
Amíg vadabbnál vadabb gondolatok kergették egymást a fejemben, az öreg szapora nyögések közepette feltápászkodott, és úgy magasodott fölém, mint Gulliver a törpék fölé. Behúztam recsegő nyakam, attól tartva, hogy elmúlik a jóságos mosoly az arcáról, és rám tapos.
A barátságos, kedves mosoly azonban nem tűnt a semmibe. Az öreg felkuncogott, szája elé kapta a kezét, mintha nagyon jól szórakozna azon, hogy sikerült belefulladnom a gejzírbe. Nekem már közel sem tűnt ennyire vidámnak a dolog, főleg mert ahogy eltávolodott tőlem, a hőmérséklet ismét csökkenni kezdett körülöttem. Nem gondolhattam másra, mint hogy a buddhista hideg poklok valamelyikébe kerültem. Eszerint a túlvilágon elfogadtak buddhistának, és ha nem tévedek, rövidesen látogatót kapok. Méghozzá Sindzsét, a poklok urát, akinek alighanem lesz némi mondanivalója
számomra.
A fogatlan mosolyú szerzetesnek öltözött apó tovább mosoly-, gott, s akkor sem hagyta abba, amikor egy másik, hasonlóan öreg, s hasonlóan európai, szerzetesi csuhába burkolódzott férfi bukkant fel mellette. Nem láttam, honnan jött: nyilvánvalóan a levegőből materializálódott elém másodpercek töredékei alatt.
 Túléli? - hallottam egy tétova, reszelős hangot, s meglepődve láttam, hogy az újonnan érkezettnek mozog a szája.
A másik az ajkára tette az ujját, és figyelmeztetően a jövevényre nézett. Az azonban csak legyintett és lekuporodott mellém.
Megpróbáltam felkönyökölni, de egyelőre még nem akart sikerülni. A pokróc vagy vékony bőr, amit alám terítettek, kicsúszott alólam, s én visszazuhantam a jégre.
 Mit tegyünk, Andrea testvér? - kérdezte egy reszelős hang, amelyben az első szerzetesére ismertem. - Mit tegyünk, Andrea?
A kérdés többszörösen is szíven ütött. Először azért, mert nem tunguzul, hanem olaszul szólt, másodszor pedig azért, mert megértettem. Ez az olasz nyelv jobban hasonlít a latinhoz, mint Sant-arcangeli éneklő hadarása. Pedig... esküdni mertem volna rá, hogy a szerzetesnek öltözött istenek keleti vonásokat viselnek az arcukon  enyhén mandulavágású szemük, erős, kiugró arccsontjuk pusztai vérről árulkodott.
 Mit tegyünk, Andrea?
 El kell tüntetnünk - mondta a kérdezett, és mélyet sóhajtott. -Itt nem maradhat!                                                  Ó
 Hova tegyük, Andrea?
 Vissza a vízbe!
 De hiszen megfullad.
 Mégsem tehetünk mást.
Egyszerre csak riadót dobolt valami a halántékomon. Hogy is van ez? Nem dobhatnak vízbe, mert megfulladok? De hát hogy fulladhat meg valaki, aki már megfulladt?
 Magánál van? -Csákiéiig.                   
 Vissza fog emlékezni mindenre.
 Ezt nem szabad megengednünk. Matteo atya megróna érte.
 Mit tegyünk, Ubaldo testvér?
A kérdés után támadt hosszú csend elég volt ahhoz, hogy majdnem tökéletesen magamhoz térjek. Kezdtem felfogni, hogy valami csoda folytán nem fulladtam bele a gejzírbe, hanem elkerültem valahová, ahol...
Tovább nem tudtam, és nem is akartam folytatni. Amit látni véltem magam előtt, semmivel sem volt talányosabb és hihetetlenebb, mintha valóban a hideg pokolban ébredtem volna.
 Vissza kell engednünk.
 És ha... ezek után ránk találnak?
 Miért találnának ránk?
 Meg kellene kérdeznünk Matteo testvért.
 Most nem ér rá.
Mindketten szapora borogatásba fogtak. Természetesnek vették, hogy a háromszáz éve halott Matteo Ricci nem ér rá foglalkozni velem.
 Vissza kell küldeni.
 Na, és, ha... meghal?
 Bruno testvér majd megitatja.
 És ha emlékezni fog?
 Andrea testvér! Intézd el, hogy ne emlékezzék semmire!
Egyszerre egészen magamhoz tértem. Hohó, ezt már nem engedem ! Bárhol is vagyok, és bármi is történt velem, nem engedhetem, hogy megfosszanak az emlékeimtől. Segíts, Radzs Kumar Szingh!
Ezután megkíséreltem hajdani mesterem utasításait követni. Mintha a fölöttem magasodó, ki tudja, milyen vastag jégpáncél mögül hallottam volna mindig kissé zsörtölődő, érdes hangját.
 Az a legfontosabb, Leslie száhib, hogy elhitesd velük, nem is gyanítod, mit akarnak tenni veled. Tégy úgy, mintha teljesen védtelen lennél. Maradjon az arcod mozdulatlan, mint aki nem is sejti, mire készülnek. Belül azonban koncentrálj erősen arra, hogy nem akarsz semmit elfelejteni! Gondolj Vhamiksálaporcelánüzletére...
Hirtelen felbukkant előttem Radzs Kumar Szingh felejthetetlen mosolya, amely elképedt arcomra ragyogott.
 Mi van ezen olyan hihetetlen? Képzeld magad elé Vhamiksála boltját. A polcokat a pult mögött. Nos, elképzelted?
 El - biccentettem.
 Most arra gondolj, hogy a polcokon sorakoznak az emlékeid. Elképzelted?
 Nevetséges ugyan, de... el.
 Kérlek, nézd meg, mi van Vhamiksála üzletének a bejáratánál!
 Mi lenne? Ajtó.
 És az ajtó előtt? -Vasrács.
 így van, Leslie száhib. És milyen célt szolgál a vasrács?
 Jó vicc. Milyet szolgálna?! Vhamiksála leereszti, ha bezárta a boltot.
 Arra válaszolj, miért?
 Hogy... el ne lopják, ami a polcokon van. Ha megpróbálna betörni valaki...
 Helyes, Leslie száhib. Most a gondolataid, az emlékeid vannak a polcokon. Mit kell tenned, ha azt akarod, hogy ne lopják el tőled?
 Le kell,.. eresztenem... a vasrácsot...
 Helyes, Leslie száhib! Ereszd le gyorsan! Nem megy? Figyelj ... megtanítalak.
Erre gondoltam, amikor a szerzetesek suttogása abbamaradt. Még egyszer, búcsúzóul, végigfuttattam rajtuk a szemem. Öregek, ráncosak, sápadtak voltak, mint két aszott, napon felejtett citrom. Keskeny, vágott szemük bölcsen tekintett a jég alatti világra. A széles, fekete csuha úgy eltakarta a vonásaikat, hogy csak apró fejük leheletfinom körvonalait láthattam.
Egyikük letérdelt mellém, megfogta a csuklóm, és a szemembe nézett.
 El kell felejtened mindent - suttogta olaszul, amely inkább a latinhoz volt hasonlatos. - Felejts el, kérlek, mindent.
Segíts, Radzs Kumar Szingh, hogy becsaphassam őket! Kérlek, segíts! - rimánkodtam hajdani mesteremhez, de rémülten tapasztaltam, hogy nincs segítség. Forróság futott végig rajtam, mintha felkelt volna a trópusi nap. Ennek megfelelő világosságot is láttam, persze csak csukott pilláimon át. Hogy valójában mikor is hunytam le a szemem, később sem tudtam rá visszaemlékezni. Annyi maradt csak az emlékezetemben, hogy a csuhás atya szemembe mélyesz-tette a szemét, s a pupilláiból kitörő zöld sugarak megbénították az akaratomat.
 Vhamiksála, kérlek, húzd le a rácsot... húzd le a rácsot! - kérleltem a Karacsi-road-i bolt hajdani tulajdonosát, aztán már nem emlékeztem semmire. Mintha ringó csónakon ültem volna, amely átringatódzott velem az örökkévalóságba.
 Húzd le a rácsot! Húzd le a rácsot! - kérleltem változatlan hevességgel Vhamiksálát, miközben éreztem, hogy örökkévalóság felé ringatódzó csónakom alighanem léket kapott, mert egy erőteljes lökés hatására felröppentem a levegőbe, s rázuhantam a hideg, parti fövényre.
 Húzd le a rácsot! Húzd le a rácsot!
 Mi a csodát húzzak le magáról? Még jó, hogy a nadrágját nem velem akarja lehúzatni? A fenébe is, térjen már magához, mert elbőgöm magam!
Mivel ilyen kedves invitálásnak nem lehet ellenállni, kinyitottam a szemem.
Ezúttal már nem a titokzatos jégvilág kéken csillogó mennyezete nézett velem farkasszemet, hanem Ellinora Dunbar. Valami elképesztően ronda, szürke háttérbe süllyedve térdelt mellettem, és éppen egy jókora marék havat vágott a képembe.
 Te jó isten! Hogy lehet ennyire anyámasszony katonája valaki? Teremtő Krisztusom, én azonnal megfagyok!
 Hol vagyok...?
  A gejzír partján, kedvesem. De csak azért ott, mert kihalásztam magát. Úgy ringatódzott a meleg vízben, mint Mózes a kosárkájában. Brrrr... én megfagyok!
Elégedetten felmordultam és a könyökömre tornásztam magam.
 Tehát sikerült Vhamiksálának lehúznia a rácsot!
Ellinora döbbenten bámult rám, s még az a maroknyi hó is megállt a kezében, amelyet ismét a képembe akart vágni, hogy szétdörzsölje rajta.
 Ki húzta le a rácsot?
 Álmodtam valamit.
 Fejezze be, ha jót akar. Fel tud állni?
Magam is meglepődtem, milyen könnyedén sikerült. Igaz, még szédültem egy icipicit, de már meg tudtam maradni a talpamon.
Óvatosan felemeltem a fejem, és felnéztem az égre. Odafent ólomszürke volt minden, mintha a hideg is szürke ruhát öltött volna. Éreztem, ismét megdermed az arcom, mintha álarcot húzott volna rá a fagy.
Ekkor mertem csak Ellinorára pillantani. A lány korábban ugyanúgy csuromvizes lehetett, mint én, mostanra azonban keményre fagyott, mint a csont. Úgy vacogott kopogósra keményedért ruháiban, mint északi népmesékben a szerencsétlen kis jégcsapok a gonosz hókirálynő előtt.
 Maga is... beleesett?
Naná! Mit gondol., .mitől lettem vizes? Mit gondol...
meg...fagyunk?
Ezt a kérdést már én is többször feltettem magamnak, s valahányszor feltettem, nyomban válaszoltam is rá: természetesen meg. Ú30° alatt nincs sok esélyünk a túlélésre.
Ellinora sápadtan rám mosolygott, és leverte a jeget a varkocsáról.
 Csökken a... hőmérsékletem.
Tisztában voltam vele, ha életben akarunk maradni, nem sokáig tétovázhatunk. Megkell kísérelnünk, amit egyszer már megtettem, s ami akkor sikerrel járt. És ha egyszer sikerült, miért ne sikerülhetne még egyszer?
 Gyerünk! - ragadtam meg a könyökét.  Gyerünk!
 Várjon - mondta és megtorpant. - Csak... valamit... brrr... szeretnék mondani.
 Ki vele, de... gyorsan!
 Csak annyit, hogy... ha akarja... én meg a múmia mellé is befekszem, csak... meleg legyen.
Rámosolyogtam, aztán rángattam tovább.
Nem sejtette szegénykém, hogy éppen ezt a sorsot szánom neki.
Az a tény, hogy élve sikerült elérnünk a temetőt, megsokszorozta az erőmet. Némileg hűtötte ugyan a lelkesedésemet, hogy már kinyújtott kezemet sem láttam a hatalmas, csészealjnyi hópelyhektől.
Ellinora átkarolta egy deszkákból összerakott láda legvaskosabb tartóoszlopát, és úgy is maradt mozdulatlanul. Tudtam, ha néhány perc múlva nem kerül melegre, megfagy.
Akárcsak én.
Mivel a tartóoszlopot simára gyalulták és televerték rozsdás szeggel a vadállatok ellen, nem volt könnyű félig megfagyva felkúszni a ládáig. Ennek ellenére már odafent voltam, amikor eszembe ötlött  nincs nálam a késem, amellyel le tudnám feszíteni róla a tetőt. Nem törődve vele, hogy esetleg leesik a nadrágom, lekaptam a nadrágszíjamat, és a csatjával kezdtem lazítgatni.
Néhány percnyi sikeres küzdelem után két csomagot is találtam odabent. Minden erőmet összeszedve megemeltem a legközelebbit, felálltam a deszkaláda melletti peremre, megragadtam a szarvasbőr csomagolóanyag végét, s a benne rejtőző holttestet egyszerűen lecsúsztattam a hóra. Arra azért vigyáztam, hogy az állvány másik oldalán puffanjon le, ne ott, ahol Miss Ellinora éppen megfagyni készül.
A másik bulla már nehezebben ment, de végül azt is elintéztem. Végighasaltam a peremen, és a lány felé nyújtottam a kezem.
 Halló! Ébresztő! Jöjjön fel, kicsim!
Miss Ellinora angyali mosollyal rázta meg a fejét.
 Olyan jó itt... Hagyjon aludni! Már nem is... fázom!  Adja ide a kezét, a jó istenit neki!
Nem emlékszem, hogy végül felnyújtotta-e, arra sem, hogyan volt erőm felrántani a peremre. Arra emlékszem csak, hogy dermedt ujjakkal vetkőztetni kezdtem.
 így ni, most szépen levetkőzik... Eressze el a kabátomat!
 Nem akarok... nem... akarok!
Amikor lehúztam róla a lemberdzsekjét, elkapott a remegés. Ezúttal azonban nem azért, amiért gondolni lehetne. Éreztem, hogy lassan, de biztosan jéggé dermedek. Szívverésem előbb lelassult, majd mindén átmenet nélkül nekilódult, mint a végső hajrába kezdő hosszútávfutó.
 Anadrágját!
 Nem akarom... Steve. Most... nem... akarom. Nincs... kedvem.
Leültettem a bőrök tetejére, lehúztam a csizmáját, a nadrágját, s már csak fehérnemű maradt rajta. Csak úgy, a biztonság kedvéért hozzáértettem az ujjam a bugyijához. Csuromvizes volt.
Sóhajtottam, kikapcsoltam a melltartóját, és ráhajítottam a ruhahalom tetejére.
 Azt... ne! Undok vagy... Steve. Neked mindig csak azon... jár az... eszed. Jó, nem... bánom... csak gyorsan, mert... aludni
szeretnék. S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, szuszogni kezdett
a karjaimban.
Villámsebesen levetkőztem én is. Ruháinkat, a már lassan megszokottáváló módon beraktam az egyik rénszarvasbőr alá, rátettem a bőrre Miss Dunbart, a másik bőr széleit pedig begyűrtem a felhalmozott ruhák közé. Amikor kész volt a kezdetleges hálózsák, dideregve és a fagyhaláltól rémüldözve bebújtam a lány mellé.
Még az sem tudott jó kedvre hangolni, hogy Miss Dunbar elégedetten felmordult és hozzám fészkelte magát.
 Steve... - morogta, s játékosan a hasamba bökte jéghideg térdét. - Szeretlek... te... csirkefogó!
Éppen este tízet mutatott az órám, amikor Miss Dunbar mocorogni kezdett. Várakozásommal ellentétben kellemesen meleg volt a rénszarvasbőrök alatt. Miss Dunbar cuppantott néhányat, aztán mintha lelassult volna lélegzésének üteme. Arra gondoltam, talán tisztességesebb volna, ha felöltöznék, és azt hazudnám, csak őt tettem a takaró alá, de egyszerűen nem volt lelkierőm hozzá. Elég volt a nagyujjamat kidugnom a levegőre, hogy lebeszéljem magam a felelőtlen kalandokról.
Kint már erősen sötétedett, s mintha néhány kósza fénysugarat láttam volna bevetődni a deszkaház rései között. Hiába hallgatóz-tam, nem hallottam a szél süvítését.
Éppen azon törtem a fejem, hogy mégiscsak el kellene kezdenem az öltözködést, amikor Ellinora riadt hangja elterelte a gondolataimat a ruháimról.
Steve?
Kezdett elegem lenni az ismeretlen Steve-ből. Annál is inkább, mert a kérdéssel egy időben Ellinora keze kutatóútra indult a rénszarvasbőr alatt. Hiába igyekeztem elfordulni, nem tudtam megakadályozni, hogy mértéket ne vegyen rólam.
 Jézusom! - hallottam rekedt suttogását. - Te... maga... ön... nem Steve!
 Talált - mondtam. - A hajó elsüllyedt. Nem Steve vagyok.
 Úristen! Dave?
 Mielőtt végigmondaná a Los Angeles-i telefonkönyvet, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.
Megdermedt, mintha ismét a gejzír partján találta volna magát, vizes ruhában.
 Izé... Én hogy kerültem...? Engedjen... ki akarok szállni az... ágyból. De hiszen ez... nem is ágy! Hol az ördögben vagyok egyáltalán?
Megmondhattam volna kerek perec, hogy egy tunguz temetőben, két kilakoltatott tunguz hulla sírjában, de mégsem mondtam meg. Tartottam tőle, nem maradna következmények nélkül a bejelentésem.
 Legalább... engedje meg, hogy megfor.. .dúljak.
 Forduljon. Megfordult.
 Jaj... - mondta aztán némi szünet után. - Inkább mégiscsak visszafordulnék...
Mivel a forgolódás a hely szűkössége miatt nem volt egyszerű művelet, sóhajtottam és hagytam, hadd hengeredjék át a másik oldalára. Óvatosan ide-oda rakta a kezét, majd amikor rájött, hogy minden kritikus hely eltakarásához legalább négy kézre lenne szüksége, feladta a kilátástalan küzdelmet.
 Mi lenne... ha... kimászna az ágyamból?
 Már magam is gondoltam rá. Eddig azonban nem vitt rá a lélek.
Vigye... rá.
 Meztelen vagyok én is - figyelmeztettem.
 Vettem... észre. Mi lenne, ha... maga fordítana nekem hátat?
 Adjon még öt percet, aztán végleg kimászom. Csak akkor kiapad a melegforrása is. Különben hogy aludt?
 Köszönöm... jól. Hála istennek... nem emlékszem semmire. Bocsásson meg... nagyon be voltam... csípve? Tudom, hogy... hülyén hangzik, és... mindenki ezt szokta mondani... de nem szoktam... mindenkivel azonnal ágyba... bújni. Vegye innen a
kezét!
 Nem volt szándékos.
 Nem... érdekel. Van még elég hely... másutt is.
 Hol másutt?
 Például az ágyon kívül. Legalább... azt mondja meg, a maga sátrában... vagyunk? Hol van a szoba...társa... Santarcaiigeli?
 Elvitte egy medve - mondtam szárazon és némiképpen a jövőtől rettegve, mert beláttam, nemigen halogathatom tovább a felkelést.
 És... a holmim?
 Ha az ennivaló kis bugyikájára, és a hasonlóan ennivalóan
kis...
 Nem kell... hogy részletezze a... ruhatáramat. Hol van?
 Ha jól sejtem, a fenekem alatt.
 Kérem szépen... adja oda.
 Megkapja, ne féljen. Csak előbb meg kell győződnöm róla,
megszáradt-e?
 Én igazán... nem akarom kritizálni, de... iszonyúan büdös az ágya. Gyakrabban... kellene mosatnia az ágyneműjét. Jézusom, hiszen... magának nincs is ágyneműje! Már megbocsásson... de itt olyan szagok vannak mintha... egy hulla feküdt volna előttünk az ágyában. Ne vegye... sértésnek.
 Nem veszem - mondtam nyugodtan. - Olyannyira, hogy igazat kell adnom magának. Valóban büdös van. És valóban hulla feküdt itt előttünk. Csak egyben téved.
 Igazán... miben?
 Nem egy, hanem kettő.
 Kösz... de úgy kell... nekem. Én vagyok a hibás, és magát... bántom. Undorító alak vagyok... Hülye, dilis cafka.
 Állítsa le magát és húzódjon a falhoz. Megpróbálom megkeresni a fehérneműjét.
Elégedetten tapasztaltam, hogy amíg ájult álmunkat aludtuk, majd mindenünk megszáradt. Felsőruháink ugyan gőzben úsztak, de a nedvesség jelentős része elpárolgott a víztaszító műanyagból.
 Itt van. Tessék. Egy... kettő.
 Nem mászna ki... az ágyból, amíg felhúzom?
 Nem.
 Akkor... én. Engedjen.
Fellebbentette a takarót, majd azon nyomban vissza is lebben-tette.
  Hiszen itt... olyan hideg van... mint a Himalája tetején. Miért... nem fűt be... a kályhába?
Sóhajtottam, aztán a lényegre tértem.
 Figyeljen ide, Ellinora. Tényleg nem emlékszik semmire?
 Még... arra sem, mikor... elkezdtünk inni. Érdekes... nem is vagyok másnapos, csak fáj a lábam.
 Nem ivott egyetlen kortyot sem.
 Nem? Akkor... Jézusom, mitől...
 Emlékszik rá, hogy elindultunk a falu felé? Sítalpon. Összeszorított öklével megütögette a homlokát.
  Rémlik valami... tényleg... mentünk, és... vihar volt... maga eltűnt. - Villámsebesen felült és nagyot visított. - Jézus Mária, hol vagyunk?
  Csak nyugalom - csitítottam. - És szépen kérem, ne sikítson.
  Maga... megerőszakolt. Leütött és... megerőszakolt! Ezért még fizetni fog!
  Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Attól féltem, ha ráordítok, elbőgi magát.
 Figyeljen ide - fogtam türelmes magyarázatba. - Emlékszik rá, hogy kitört a vihar, igaz?
  Igaz... de.
  Megengedné végre, hogy végigmondjak egy mondatot?
  Hogyne... csak tessék.
 Jött a vihar. Maga szerint tomádójelenség, szerintem egy rohadt, mocskos vihar. Amikor a fejünk fölé ért az a szaros tölcsér...
  Hogy... beszél előttem? Én... tisztességes nő vagyok... még ha a látszat momentán... ellenem is szól.
i Jó. Jelző visszavonva. Jött a vihar, és amíg maga...
  Köszönöm. Már mindenre emlékszem... Láttam magát, amint beleesik a vízbe... Jézusom... hová hurcolt engem? Hová, hová, hovááááá???
Megértettem, hogy pillanatokon belül kitör rajta a hisztéria. Hogy megelőzzem, villámgyorsan kimondtam a végzetes szót.
 Temetőbe.
 Temetőbe? - kérdezte rövid, gyanúsan nyugodt hallgatás után. - Temetőbe?
 Az a helyzet, hogy...
 Azt akarja mondani, hogy mi most egy temetőben vagyunk?
 Egy tunguz temetőben.
 És ez az izé... itt... egy sír?
 Olyasféle.
 Netalántán kripta vagy koporsó?
 Mondjuk úgy, hogy fakripta. Három lábon áll... két méterre a hó szíae felett. Mielőtt bemásztunk két halottat lakoltattam ki belőle.
 És ez az izé. ..itt... ezabőr,ami... azonamúmián... illetve...
 Az, de nyugodjék meg... Ellinora.
Ellinora felült, remegő kézzel felhúzta a bugyiját, felcsatolta a melltartóját, aztán anélkül, hogy ügyet vetett volna a farkasordító hidegre, vagy megpróbálta volna felvenni a felsőruháit... csak úgy, fehérneműben, megkísérelt ajtót találni a faládán.
 Kérem szépen én... haza szeretnék menni. Haza, haza... hazamegyek. Egyetlen pillanatig sem maradok itt. Egyetlen pillanatig sem. Engedjen, kérem szépen, nekem ellenőriznem kell a műszereket ... Mínusz harminc fok alatt gyakrabban kell ellenőriznem... Engedjen, kérem.
Megpróbáltam lekeverni neki egyet, de beleütöttem a kezem a faláda oldalába és fájdalmasan felkiáltottam.
Ellinora kihasználva a helyzet adta lehetőséget, felnyomta a láda tetejét. Mielőtt elkaphattam volna a lábát, kilépett a faemelvény
szélére.
Kidugtam a fejem a ládából, aztán máris húztam vissza, de még így sem tudtam megakadályozni, hogy a visszatérő lány magával ne
sodorjon. Mire feleszméltem, ismét a takaró alatt feküdtünk  egymáshoz
bújva, mint a jó testvérek.
Ellinora már nem törődött vele, hogy mije ér hozzám. Óriásira tágult, kék szemeiben bizonyára a rémület csillogott, bár nem láttam jól a gyér holdfényben. Mivel fickándozás közben lesodortuk a tetőt, a dermesztő hideg pörölycsapásként zuhant a fejünkre.
 Leslie... Mr. Lawrence.
 Nyugodjék meg, Ellinora.
 Nyugodt vagyok. Egészen nyugodt. Biztos lehet benne, hogy nem fogok sikoltozni és hisztériázni. Csak egy kis hányingerem van ettől a... bőrtől. Ha mégis elhánynám magam... ne vegye rossz
néven.
 Jó lenne, ha visszatartaná valahogy.
 Igyekszem. De nem ezt akartam mondani... Mr. Lawrence... én... alighanem meg fogok tébolyodni. Vagy már meg is tébolyod-tam. Kimentem, oda... ennek az akárminek a szélére.
 Nem kellett volna kimennie.
 Most már én is... tudom. És... lenéztem. Tudja mit... láttam? Kit... láttam?
Szomorúan igent intettem.
 Figyelmeztettem rá, Ellinora, hogy... két halottat ráztam ki a zsákból, hogy...
Kétségbeesetten a gyomrához kapott. Én pedig rémülten félrefordultam, nehogy valami jóvátehetetlen történjék.
Szerencsére nem történt semmi. Csuklott egyet, aztán vádlón az oldalamba bökte az ujját.
 De azt nem mondta... kik! Jézus Krisztusom, miért nem mondta, kik?
Nem értettem a dolgot. Bár elismerem, nem szép látvány két, összeaszott tunguz, s felkészíteni sem volt rá elég időm, mégis, mintha valami irracionális lett volna a rémületében.
Bátorítóan rámosolyogtam, és megsimogattam a haját.
 Nyugodjék meg, Ellinora. Tudom, rettenetes látvány, de... gondoljon úgy rájuk, mint régészeti leletekre.
 Ó, Istenem, hogy mondhat ilyet! Hogy lehet ennyire, de eny-nyire érzéketlen valaki!
Hirtelen eszembe jutott a beomlott halotti kamra a fáraók földjén, és elhallgattam. Gondoltam, várok egy kicsit, hátha megnyugszik. Néhány percnyi gyanús csend után Ellinora felült, és a sötétbe meresztette a szemét.
 Én nem merek... felkelni.
 Nem kell félnie, Miss Dunbar. A halál elkerülhetetlen és...
 Hagyja a fenébe a filozófiát! Én még élni akarok egy kicsit. Legalább addig, amíg annak a szemét Dave-nek nem törlesztettem. Mit gondol, ki ölte meg őket?
Tragikus helyzetünk ellenére is elmosolyodtam.
 Senki, Ellinora. Errefelé nem szokás megölni senkit. Állításomnak némiképpen ellentmondott ugyan az egyszer már
felfedezett, szakállas férfi holtteste, mentségemül szolgáljon azonban, hogy az elmúlt napok eseményei miatt kezdtem megfeledkezni róla.
A lány elhúzódott tőlem, aztán nem törődve a hideggel, kiugrott a takaró alól.
 Maga megbolondult! Tudja egyáltalán miket beszél? Még hogy nem ölték meg őket? Egyszer egy nyári gyakorlaton, még hallgató koromban, a Los Angeles-i kerületi kapitányság meteorológusa voltam.
 Ne mondja! Miért kell a rendőrségnek meteorológus?
 Sosem hallott még róla, hogy bizonyos fronthatások alatt
megnövekszik az erőszakos bűncselekmények száma? De mi a fenét magyarázok én itt magának? Másszon ki és nézze meg a saját szemével! Édes Jézusom, én mindjárt elbőgöm magam!
Nem volt mese, teljesen becsavarodott. Sóhajtottam, felrángattam magamra a ruháimat, aztán anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettem volna rá, kiléptem az emelvény peremére.
A két holttest csendes nyugalomba burkolózva feküdt a ragyogó holdfényben. Mindkettőjük szeme nyitva volt és az égre meredt.
Belekapaszkodtam a fakoporsó oldalába, és kis híja volt, hogy nem kezdtem rendőrért kiabálni.
A hálózsákból kirázott hullák ugyanis nem tunguz férfiak holttestei voltak, hanem Fabio D Amato és James Mulrose professzoroké.
Nekinyomtam a homlokom a fakriptának, miközben megpróbáltam fenntartani magam, hogy le ne szédüljek melléjük.
Ellinora csendesen szipogott odabent. Egyelőre eszem ágában sem volt a szeme elé kerülni. Mély sóhajok kíséretében megpróbáltam lemászni a tartóoszlopok valamelyikén. Ezúttal azonban nem voltak kegyesek hozzám a tunguz istenek. Már az első próbálkozásomkor belém fúródott egy rozsdás szeg, s mivel nem akartam megkockáztatni, hogy a vadállatok féken tartására bevert vastüskék ronggyá marcangolják a tenyerem, egyszerűen leugrottam a
hóra.
Szemfájdítóan világos, északi éjszaka volt. A hold éppen a fejünk felett tanyázott, bőkezűen szórva ránk a sugarait.
A két holttest egymás mellett feküdt a földön. Mindkettőnek szétnyílt a homloka, éppen a legközepén. A kibuggyant agyvelőcsíkok láttán rám tört a rosszullét. Lehajoltam, felkaptam egy marék havat, és megdörzsöltem vele az arcom.
Úgy döntöttem, meg sem próbálok gondolkodni. Majd ha biztonságba és meleg helyre érek. Akkor majd felteszem magamnak a szükséges kérdéseket.
Tölcsért csináltam a kezemből, és felkiáltottam az állványra.
 Hello! Hall engem, Ellinora?
 Mi... van? Mit... akar?
 Nem bánnám, ha lejönne!
 Nem! Nem akarom... látni őket!
Kénytelen voltam a két holttest mellé lépni és nem törődve a kötelező kegyelettel, rájuk rugdalni néhány lapátnyi havat.
 Most már lejöhet. Nem fog látni semmit.
A lány felbukkant a perem szélén. Óvatosan lehajolt, hogy lecsússzon a gerendán, de ő is visszarettent a szegektói.
 Ugorjon!
Nem kellett sokat biztatni. Széttárta a karját: könnyű, izmos madárként a levegőbe emelkedett s lehuppant mellém a hóra.
 Hol... vannak?
 Jó helyen. Ne törődjék velük. Inkább induljunk, mert megfagyunk!
Búcsúpillantást vetettem a temetőre. Ellinora léptei megrecs-csentek mögöttem a fagyos havon, majd hirtelen elhallgatott a recsegés.
Hátrafordultam, aztán elképedt arccal felemeltem mindkét kezem.
Ellinora ugyanis a földön ült, egy megtermett fekete árnyék előtt, aki kesztyűs tenyerét a lány szájára tapasztotta.
A másik árnyék közvetlenül előttem állt, s csillogó csövű puskát szegezett a mellkasomnak.
Megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, nem a temető tunguz halottai támadtak fel, hogy kérdőre vonjanak, amiért megzavartuk fagyos nyugalmukat.
Mindazonáltal nem kellett volna megkönnyebbülten felsóhajtanom.
 Ezeket elkaptuk, Moriarty! - mondta egy elégedett hang, a szája elé kötött kendőn keresztül. - Mit szólsz hozzá?
 Óriási vagy, Weld! Örülni fog a főnök.
A másik morgott, amit akár kuncogásnak is vehettem, aztán hatalmas lendülettel vállon vágott a puskatussal.
Úgy éreztem, leszakad a karom. Óriási erő lökött a hóra, s a vál-lamban áramló fájdalomtól még az oldalamat ért rúgásokat sem éreztem.
 Ezt tudod miért kapod? Ezt Starrért, ezt Brakesért, ezt Nola-nért...
Fogalmam sem volt kik lehetnek az említettek  a rúgások azonban pontosan ültek a vesém táján és a bordáimon.
 Lőjem fejbe a fickót, Moriarty?
Legnagyobb megdöbbenésemre ugyanazt a hisztériát éreztem a hangjában, amit nem sokkal előbb Ellinoráéban. Rémülten lapultam a hóra, mert tapasztalatból tudtam, hogy a hisztériás, ttíl-pörgetett fickók kezében gyorsan eldurran a fegyver.
 Várj egy kicsit, Weld.
A bundás férfi felrántotta a földről Ellinorát.
 Ez egy csaj, Weld!
 Na és? A gyilkos az gyilkos. Mindkettőnek szétloccsantom az agyát. Ahogy annak a két fickónak szétloccsantották. Mi a neved, görény? Legalább tudjam, kit segítettem át a másvilágra?!
 Ha abbahagyja a rugdosást, megmondom.
Óriási erőfeszítésembe került, hogy megszólaljak. Minden kiejtett hang után éles szúrást éreztem a bordáim táján.
Ellinora felsikoltott és körmeivel a Moriartynak nevezett fickó arcának esett.
 Hagyjon... hallja, maga állat! Takarodjon az utamból... mert kikaparom a szemét!
Moriarty meglepetten hátrahőkölt. Olyannyira, hogy el is eresztette a lányt. Ellinora néhány ugrással mellettem termett, és megpróbált felsegíteni a hóról.
 Csak óvatosan - nyögtem. - Ez a féleszű... összetörte a bordáimat!
A puskás férfi kezében vad táncot járt a puskacső, mint boszorkányokéban a seprűnyél a boszorkánybálon.
 Ki a fene... maga?
Sziszegve Ellinorára támaszkodtam. A férfi hátralépett, de még mindig a mellemre irányította a fegyver csövét.
 Bemu.. .tatkozzam?
 Jól tenné.
 Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. ő pedig Ellinora Dunbar.
 Honnan a fenéből?
 A néprajzi expedíció tagjai vagyunk. Bizonyára... még nem hallottak rólunk.
A puskás végre méltóztatott leereszteni a fegyverét.
 Dehogynem, a fenébe is! Hiszen... éppen magukhoz igyekeztünk. Hogy lerövidítsük az utat, átvágtunk a temetőn. Már percek óta figyeljük magukat.
 Önök kicsodák?
 Gejzírkutatók. És a segítségüket... szeretnénk kérni.
 A segítségünket? Valami baj van talán?
Most a másik szólalt meg. Mély volt a hangja és ugyancsak kétségbeesett.
 A halál angyala röpköd körülöttünk. Mr. izé... Lawrence. Egy hét alatt. .. öt emberünket gyilkolták meg. És... fogalmunk sincs róla, miért.
Éreztem, hogy enyhe, szürke köd borul az agyamra. Vállam po-kolian sajgott, bordáim nemkülönben. Csak az vigasztalt, hogy Ellinora átkarolt és szeretetteljesen támogatott.
A két fickó, még mindig óvatosan, odalépkedett mellénk. Félénkek voltak, mint az őzikék  csak kartávolságon ttílig voltak hajlandók megközelíteni bennünket.
 Tudják valamivel bizonyítani, hogy igazat mondanak? Valamelyest visszatért belém a bátorság. Megtapogattam a vállam, és keservesen felszisszentem.
 Momentán nincs nálam a vezetői engedélyem. Miért, mit gondol, kik lehetünk itt ebben az elátkozott temetőben? Robin Hood és bandája?
 Na igen. - dörmögte Moriarty tétovázva. - Kétségtelen. És az a két... férfi?
Nem sokat láttam az arcából: dér és hó fedte, mintha Télapónak maszkírozta volna magát.
 A halottakra gondol? Ma reggel még a munkatársaink voltak.
 Hogyan... történt?
 Fogalmam sincs róla, Mr. Moriarty. De van egy rossz hírem az ön számára.
 Csakugyan? Mi az?
 Amennyiben segítségért folyamodnak hozzánk, holtbiztos, hogy rossz lóra tesznek. Amint látja, bennünket is öldökölnek. És... sajnos mi sem tudjuk, miért.
Ez, persze, csak részben volt igaz.
Egymás nyomában lépkedve küzdöttük magunkat előre. E kényszerű libasor azonban nem akadályozott meg abban, hogy szót váltsunk egymással. Röviden elmondtam nekik mindazt, amit nyugodtan elmondhattam. Hogy a sámánokat jöttünk tanulmányozni Mandzsúriába. Egyelőre nem beszéltem a táborban lejátszódott titokzatos jelenségekről, a medvéről és a múmiáról sem. Ellinora egész úton hallgatott. Láttam rajta, kegyetlenül megviselte D  Amato és Mulrose halála.
 Mikor érkeztek Mandzsúriába? - kérdeztem a magasabb fickót, Moriartyt, akinek az arcából, akárcsak a másikéból, még mindig nem láttam semmit. - Még a tél beállta előtt?
 Röviddel. Előtte a Bajkálnál voltunk. Majd a Kukunorhoz vonultunk. December elején jöttünk ide.
 Hm. Tehát két hónapja. És... ne nevessen ki érte, mit csinál egy gejzírkutató?
Móriarty felnevetett, ha ugyan azt a bugyborékoló röfögést, ami az arca elé kötött sál alól kiszivárgott, nevetésnek lehet nevezni.
 Hallod, Weld? Ennyi erővel én is megkérdezhetném tőle, mi az ördögöt kutat a sámánkutató. Mr. Lawrence, a gejzírkutató a gejzírt kutatja.
 Ki... gondolta volna? Erre a másik is felkuncogott
 Amint látom... azért maguk is időről időre megfurödnek valamelyikben.
Gyanakodva kaptam fel a fejem.
 Honnan tudja?
 A nyomokból. Röviddel... maguk és a forgószél után érkeztünk Omosi mama sípjának a partjára. Apropó. Már akartam is kérdezni, mit kerestek benne?
 Belefújt a szél.
 Csoda, hogy nem fulladtak bele.
Hirtelen megtorpantam. Olyannyira, hogy meg is csúsztam, és ha Móriarty el nem kap, talán végig is vágódtam volna a havon.
 Mi az, hogy Omosi mama sípja?
 Hogyhogy mi az? Hiszen maga esett bele, nem én!
 Én Mérges Öregapóba estem bele!
Móriarty megvonta a vállát, és csodálkozva nézett rám.
 Márpedig én Omosi mama sípjának a partján találtam meg a nyomaikat. Mondtam is Weldnek: nem lennék meglepve, ha a fickók már odalentről bámulnánakbennünket.
Odalentról?
 A gejzír medencéjének az aljáról.
 Azt akarja mondani, hogy nem Mérges Öregapóba fújt bele a szél, hanem... egy másik gejzírbe?
 Én nem akarok semmit mondani. A kettő mindössze ötszáz
méterre van egymástól. Csakhogy... óriási különbség van közöttük.
 Micsoda?
 Mérges Öregapó ártalmatlan fickó Omosi mama sípjához képest. Igaz, az öregúr is kiköp néhány száz liter forró vizet, azonban egészen pontosan meghatározható periódusokban.
 Ezt én is tudom. A tunguzok mesélték. De erről a másikról, Omosi mama sípjáról nem beszéltek. Egyetlen szót sem.
 Azt elhiszem. Nekünk is volt egy tunguzunk. Ő meg sem merte közelíteni.
 Volt egy tunguzuk?
 Az első gyilkosság után lelépett. Ma sem vagyok biztos benne, nem ő és a haverjai irtanak-e bennünket. Egy éjszaka eltűnt a fickó. De erről majd a táborukban... részletesen is beszélek.
 Mit ért az alatt, hogy nem merte megközelíteni ezt az izé... Omosi mama sípját?                                           v
 Amikor megtudta, hogy ehhez a gejzírhez készülünk, bedobta a törülközőt. Azt mondta, megölhetjük, de akkor sem jön velünk.
 Szó szerint azt mondta, hogy megölhetik?
 Őszintén szólva nem nekem mondta. De hogy nem jött velünk, az tuti.
 Milyen mély a gejzír?
 Helyenként úgy tűnik, mintha nem is lenne feneke. A vízköpő része viszont majd másfél méter széles. Életveszély a közelében dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen büdös. Örülhet, hogy ép bőrrel megúszta a vele való találkozást.
 Ha én azt tudtam volna! Gondolom, részletesen megvizsgálták?
 Éppen hogy nem. Az a helyzet, hogy őt hagytuk utoljára. Tudtuk, kevés az időnk.
Ezt hogy érti?
 Már indulásunk előtt világos volt, hogy Kínában készülődik valami. Forradalom, vagy mifene. Nem kenyerem a politika, így aztán nem is nagyon érdekelt a dolognak ez a része. Az azonban igen, hogy ha kitör a balhé, veszélybe kerülünk. Volt szerencsém néhány idevágó útleírást olvasni, még a század első évtizedeiből. Mit mondjak, nem leányálom Kínában egy forradalom!
 Eszerint Omosi mama sípját utoljára hagyták?
 Ahogy mondja. Mivel teljességgel kiismerhetetlen, ráadásul veszélyes, ráadásul téli időben állandó jelleggel gőzbe burkolódzik - alighanem emiatt tévesztett utat ön is - úgy döntöttünk, a többit vesszük előre. De hogy egy korábbi kérdésére válaszoljak, a gejzírkutató figyelme sok mindenre kiterjedhet. Vizsgálhatja a gejzírek élővilágát, kémiáját, s a többi. Minket azonban elsősorban a geotermikus energia érdekel. Arra kaptunk megbízást, vizsgáljuk meg, nyerhető-e valamiféle energia a gejzírekből. Lehet-e velük fűteni, esetleg fel lehet-e használni őket elektromos áram fejlesztésére.
 No és, fel lehet?
 Erről még korai lenne beszélni. Mi mindenesetre feltárjuk a gejzírek jellemzőit. Az okosok majd eldöntik, érdemes-e egyáltalán idetelepíteni valamit.
Ahogy beszélt, több sanda gondolat is megfordult a fejemben. Az egyik az, hogy talán a tunguzok akarnak elűzni bennünket a környékről. Akár gyilkosságok árán is. Talán meg sem tudják különböztetni a két expedíciót egymástól. Azt hiszik, akármit is csinálunk, csak bajt hozunk rájuk. Megszentségtelenítjük a gejzírjeiket, idecsaljuk a kínaiakat, hogy építsenek gyanús üzemeket a szent hőforrások fölé. A tunguz vadászoknak nem kell a villamos áram, fütyülnek a geotermikus energiára, nekik a szent gejzírek kellenek, éppen ügy, mint a nepáli serpáknak a hegyek. A kérdés csak az, hogy hajlandók-e mindezért ártatlan embereket legyilkolni?
Tíz évvel ezelőtt még gondolkodás nélkül nemmel válaszoltam volna. Azóta azonban nagyot fordult a világ. A fiatal, türelmetlen nemzedék kezében könnyebben eldördül a fegyver, mint apáikéban.
 Azt mondja, a maguk tunguza nem merte megközelíteni
Omosi mama sípját?
 Úgy van. Nem merte. Csak a sámánjaik mehetnek oda.
 De maguk odamentek?
 Csak néhány mérést végeztünk. Ekkor állapítottuk meg, hogy szokatlanul mély. Sőt néhol le sem értünk a fenekére. Ráadásul alig fértünk a vízhez a sok kacattól. A tunguz sámonok telepakolták minden ócskasággal annak a szerencsétlen gejzírnek a környékét! Mintha évszázados szeméttelepén jártunk volna.
 Én ebből semmit nem vettem észre!
 Mert belepte a hó. Ha korábban jár arra, meglepődött volna, mennyi mindent ott hagytak a fickók. Például szarvasagancsokat. Különösen az északi oldalán. Az volt a szerencséjük, hogy délről közelítették meg, mert ha a vihar rálökdösi magukat az agancsokra... Brrrr! Még rágondolni is rossz!
Hosszú csend követte a beszélgetésünket, csak a fagyott hó her-segett a talpunk alatt. A hőmérséklet, ha lehet, még tovább süllyedt, a fagy csípte az arcunkat, és a szánk elé kötött kendő ellenére is úgy éreztük, mintha ezernyi apró tű szurkálná a tüdőnket. A hold
egyelőre el nem mozdult volna a fejünk fölül  árgus szemmel figyelte minden mozdulatunkat. Moriarty hirtelen megtorpant.
 Hallják? A gejzír! Ügy látszik, most készül kitörni!
Mintha vonat húzott volna el a távolban, s a tréfás kedvű mozdonyvezető megrántotta volna a gőzsíp karját  éles, sivító hang vágott a levegőbe.
Moriarty komor képpel bámult a messzeségbe.
 Először gőzt lövell, aztán forró vizet. A kiáramló gőz sivítva tör elő a kürtőből, ez okozza a füttyszerű zajt... Ezt hallgassák!
Az éles fütty szempillantás alatt lágy orgonaszóba ment át. A mély és a magas hangok gyorsan váltogatták egymást: mintha a fagyos hidegben könnyen öltözött orgonista ült volna a hangszerénél s igyekezett volna mihamarabb befejezni előadását.
 A kürtő szája úgy viselkedik, mint a fúvós hangszerek sípja... bár őszintén szólva nem sokat konyítok a zenéhez. Figyeljék csak!
Hirtelen lágy, kellemes, szinte már-már éterinek hangzó sípszó váltotta fel az orgonamuzsikát. Olyan kellemes volt, hogy kedvem lett volna a dermesztő hideg ellenére is leülni a hóra, és akár órákon át hallgatni.
 Omosi mama sípja!
A hang amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is enyészett. Amikor pedig újra megszólalt, azt hittem, álmodom. Mintha régi, gregorián dallamok törtek volna fel a kürtőből.
Weld összedörzsölte a tenyerét és oldalba bökött.
 Na? Mit szól hozzá?
Mielőtt válaszolhattam volna, zúgó-morajló hangok kavalkádja töltötte be a levegőt. Fortyogott, hörgött, buborékolt körülöttünk minden, mintha óriási állatok fuldokoltak volna a gejzír vizében.
 Most jön a forró víz - morogta Moriarty megtörölgetve a homlokát.
 Meddig tart a kitörés?
 Nincs meghatározott ideje. A leghosszabb kitörési periódus eddig négy perc volt. Tovább nem mértük.
 Milyen messze lehetünk tőle?
 Pár percnyi távolságra csupán. Csak nem akarja megnézni?
 Eszem ágában sincs.
Weld hirtelen megragadta a karom.
 A pára. Látja? Erre hajtja a szél!
Nem tudtam ugyan, milyen szélről beszél, hiszen szerencsére szellő sem rebbent a fagyos éjszakában, azt azonban magam is ész-revettem  hogy óriási, ház nagyságú ködfoltok csapnak felénk a
semmiből, körülfognak bennünket, s beburkolnak, mintha a tél óriási, fehér farkasbundát terített volna ránk. Mire felocsúdtam, már nem láttam a többieket.
 Ellinora! Hol van, Ellinora?
Évtizedeknek tűnő másodpercek után végre meghallottam a lány megkönnyebbült hangját.
 Leslie? Ó, a fenébe is... már azt hittem, eltűnt. Hol van?
 Itt a ködben. Nem messze magától.
 Nyújtsa ki a karját!
Engedelmeskedtem, de nem értem el. Tettem jobbra is és balra is néhány tánclépést  többször megfordultam a tengelyem körül, minek következtében már nemcsak a távolság-, hanem az irányérzékemet is elveszítettem.
Ellinora!
Megálltam és hallgatóztam. Mintha a vastag és egyre nedvesebben csepegő pára nem eresztette volna át magán a hanghullámokat.
 Ellinora!
Magas, bundás árnyék bukkant fel az orrom előtt. Előbb rám fogta a vadászpuskáját, aztán leeresztette.
 Maga az? Hol van Weld?
 Hol a lány?
 A pokolba is, az előbb még itt voltak!
Ebben a pillanatban ismét megszólalt a gejzír. Ezúttal olyan hangon, amilyet még nem hallottam tőle. Fenyegető, ijesztő siví-tással áradt ki a gőz a kürtőből, mintha meg akarta volna rémíteni a hívatlan látogatókat. Mintha azt kérdezte volna: Miért zavarjátok Omosi mama nyugalmát?
Aztán ismét égbe szökött a gregorián dallam. Némán álltam, alig kaptam levegőt a pillanat nagyszerűségétől. Mintha maga az ős-természet játszott volna hálaéneket a Teremtő tiszteletére.
 Hova a fenébe mehettek? Hé, Weld! Kisasszony! Merre vannak?
Válasz természetesen nem érkezett. Moriarty csőre töltötte a fegyverét, aztán a csövét a sűrű, vastag ködbe dugta.
 Arra induljon! Vigyázzon, bele ne másszon a gejzírbe! Ha az agancsok közé keveredik, forduljon vissza!
 Nem lenne jobb együtt maradni?
 Meg kell találnom őket! Meg kell találnom Weldet!
Öt hosszú percig összevissza tébláboltam a havon. Kiáltoztam, de senki nem válaszolt rá. A gejzír közben kétszer is abbahagyta a gregorián dalt, és fuldokolva bugyborékolta ki magából a forró vizet. Akkor torpantam csak meg, amikor érezhetően melegebbre váltott körülöttem a levegő.
Amikor megpillantottam egy, a hó alól félig kiálló rénszarvasagancsot, visszavonulót fújtam. Ha tovább megyek, belecsúszok a gejzír medencéjébe. Kénes, bűzös szagok kaparták a torkom állandó köhögésre ingerelve.
 Leslie! Leslie!              ,
Megkönnyebbült sóhajjal fordultam meg. Mintha a hátam mögül jött volna a hang. Néhány percnyi tapogatódzás után kinyújtott kezem végre kezet ért.
 Jézusom! - nyögte Miss Dunbar. - Jézusom! Mi történt velünk? Mintha lehullott volna a hold az égről. Én még életemben...
 Köd. Azt hiszem, a gejzír csinálja. A kirobbanó forró gőz ösz-szetalálkozik a hideg levegővel. Különben maga a meteorológus!
 Ezzel együtt még soha nem tapasztaltam ilyen furcsán sűrű ködöt. Érzi? Nyúlós... mintha ragasztóval keverték volna össze. Hol vannak a többiek? Halló, uraim! Merre vannak?
Ebben a pillanatban felüvöltött valaki a páratenger közepén!
 Segítség, John! Segít...
Hörgésbe fulladt a segélykiáltása. Mint akinek rongyot nyomtak le a torkán.
Dermedten figyeltem, ahogy Moriarty kibukkan a ködből. -Hol van Weld?
 Nem ő... kiáltott?
 Jézusom... Hívjuk együtt! Gyerünk, Lawrence!
Ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért. Csak akkor hagytuk abba, amikor kétségbeesett toporgásunk közben Moriarty belebotlott egy havon fekvő, hosszúkás, fekete testbe.
 Uramisten! Jézus Krisztusom! Nézzék csak... Ez nem lehet igaz!
Pedig igaz volt. A havon Mr. Weld, a gejzírkutató hevert holtan.
A következő néhány másodpercben csak arra koncentráltam, hogy megpróbáljam visszatartani Ellinorát a fejvesztett meneküléstől. Legszívesebben megsimogattam volna, de egyetlen négyzetcentiméternyi szabad felületet sem találtam rajta. Nem tagadom, néhány pillanat erejéig, a tragédia ellenére is, visszakívántam azokat az irigylésre méltó órákat, amiket ott töltöttünk gyanús sza-gú alkahni hálózsákunkban, egymás közvetlen közelében. Bezzeg
akkor nem okozott volna gondot a fedetlen négyzetcentiméterek keresgélése.
  Mi... történt, Leslie?
Felelet helyett leültettem a hóra, majd Moriarty felé fordultam. A gejzírkutató nehezen szedte a levegőt. Lehajolt, mintha hányni akarna, közben elrántotta vastag, kockás kendőjét az arca elől. Ekkor láttam csak, hogy hosszú, lefelé konyuló rozmárbajusz díszíti a képét.
 Mr. Moriarty...!
 Mit... akar? Az istenért... mit akar? Lekapta a puskát a válláról és rám fogta.
 Ne jöjjön közelebb! Ha csak egyetlen lépést is tesz felém, belelövök magába!
Mivel beláttam, hogy egyelőre jobb, ha békén hagyom, inkább a halott fölé görnyedtem.
Weld nem volt szép halott, ha halottak esetében egyáltalán szépségről lehet beszélni. Homlokcsontja szétnyílt, s a természetellenes résből agyvelővel kevert vércsíkok szivárogtak a hóra.
 Figyeljen ide, Moriarty! Van kése? -Van.
 Adja ide!
Rám nézett, letört két-három jégcsapot a bajuszáról, aztán remegő kézzel a lemberdzsekjéhez nyúlt és kihúzott alóla egy hosszú, fűrészhátú kommandóstőrt.
 Kitűnő. Álljon a menet élére. Miss Dunbar jön középen. Én fedezem a visszavonulást. Ha valakit megpillantana, amint gyanúsan viselkedik... lőjön bele.
ÉS...Ő?
 Itt kell hagynunk. Örülhetünk, ha élve elérjük a tábort. Induljon már, az ördög vigye el magát!
Egymás nyomában lépkedve belemerültünk a párába.
Meglepett az a síri csend, amely a tábor közelében fogadott bennünket. Látszólag békés álmát aludta a sátorváros, én azonban mintha csalókának éreztem volna a nyugalmát. Persze lehet hogy csak azért, mert az utóbbi időben minden nyugalom csalókának bizonyult körülöttem.
Sajnos nem is tévedtem. Alighogy felsírt a talpunk alatt a fagyos hó, itt is, ott is világosság gyulladt körülöttünk.
A legelső, aki kipattant a sátrából, maga Mountjoy volt, expedíciónk rettenthetetlen vezetője. Vadászpuskájával a kezében egy ingerült Old Shatterhandra emlékeztetett. Csak akkor engedte le a fegyverét, amikor felismerhetővé váltunk a holdfényben.
Szinte csalódottan eresztette le a Bajkált. Mintha szívesebben pörkölt volna a nyakunk közé. Ennek megfelelően csalódottan is csengett a hangja.
 Maguk azok?
 Miért? Kit várt?
 Azt hittem, a faluban maradnak... Hogy kit vártam? Ha odaát lennénk, a tengeren túl, most feltétlenül azt válaszolnám, hogy a rendőrséget.
 Csak nincs valami... baj?
Harsány cipzárhersegés jelezte, hogy mások is részt akarnak venni az eszmecserén.                    ?
 Baj? Attól függ, mit nevez bajnak. Mert ha a gyilkosságot annak nevezi, akkor az van. Nagy baj.
Nem tagadom, kissé megfordult előttem a világ. Azt azonban így is jól láttam, hogy előbb Talisker, majd Meier, s Ulli Stern az elmaradhatatlan pipájával is felzárkózik a főnök mellé.
Ő... kicsoda?
 Engedje meg, hogy bemutassam Mr. John Moriartyt, a gejzfr-kutatóktól.
 Ó, hát maga az? Hol van Mr. Weld? Moriarty meglepetten hátralépett.
Honnan az ördögből... tudja... ki vagyok én... és hogy Weld... is...? Mountjoy leeresztette a puskáját.
 Nyugodjék meg, Mr. Moriarty. Amíg ön és a társa ki tudja hol kóboroltak, a többiek átjöttek hozzánk. Mr. Rodriguez, Mr. Dallas és Mr. Savolainen.
 És... Brigitta Holz? Holz kisasszony hol maradt? Mountjoy lehorgasztotta a fejét, és zavart dörmögés közepette
félrerúgott egy lába előtt heverő jégdarabot.
 Attól tartok, Mr. Moriarty, rossz hírrel kell szolgálnom. Kollégái ugyanis... azért kerekedtek fel és jöttek át hozzánk, röviddel az önök távozása után, mert... hm... Miss Holz végzetes szerencsétlenség áldozata lett. Elindult megmérni valami iszaptónak vagy
minek a hőmérsékletét... Nem lenne jobb, ha a kollégái mondanák el, mi történt...? ők sokkal hitelesebben...
 Most akarom tud.. .ni!
 Hát jó. Miss Holz nem tért vissza a tótól. Utána mentek, de már csak a holttestét találták meg.
Meg...ölték?
 Meg. -Ho...gyan?
Mountjoy nagyot nyelt, segélykérőn rám pillantott, aztán végül
mégiscsak kibökte.
 Baltával, Mr. Moriarty. Nem akarom részletezni a dolgot, de... a homloka közepébe vágtak vele. Bizony, bizony, Mr. Mo-riarty, bárhogy is szépítsük a dolgot, Miss Holzot meggyilkolták.
 Akárcsak Mr. D Amatot és Mr. Mulrose-t - mondtam fakó, közönyös hangon.
Mountjoy rémülten felkapta a fejét és előremeresztette a bajuszát.
 Mit beszél? Hiszen lementek a faluba. Nem találkoztak velük?
De.
 Hát akkor? - kérdezte megkönnyebbülve. - Mi a hézag? Mély lélegzetet vettem és letörölgettem a verejtéket a homlokomról.
 Csak annyi, főnök, hogy őket is meggyilkolták. Mégpedig úgy... ahogy az ismeretlen Miss Holzot. Baltával.
Pokolian fáradt és törődött voltam. Ezért aztán nem is igen ellenkeztem, amikor Santarcangeli átkarolt és a sátrunk felé támogatott. Kellemesen meleg volt odabent  az olajkályha ontotta a hőt. Amennyire lehetett, hátrahúzódtam, nehogy rosszul legyek a hirtelen hőmérséklet-változástól. Tudtam, legalább fél napra lesz szükségem, amíg kiolvad a jég megfagyott csontjaimból.
Amikor már képes voltam világosan szemlélni a világot, legelőször Santarcangelit vettem szemügyre. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy tudathasadása lenne.
 Mesélje el, atya... mi történt, amíg odavoltam? - kértem, miközben végignyúltam az ágyon. Éreztem, hogy bár a végtagjaim nyugalomra vágynak, agysejtjeim vadul dolgoznak. Hiába is próbáltam volna meg aludni, úgysem sikerült volna.
 Sok meséinivalóm nincs. Már erős este volt, amikor megjöttek a gejzírkutatók. Kivoltak, akárcsak maga.
 Hm. És milyen következtetést szűrt le a történtekből?
 Mit kellett volna leszűrnöm? Valaki nagyon nem akarja, hogy a gejzírek között mászkáljanak.
 És ön hogy van, atya?
 Hogy lennék? Jól.
 Nem érezte azóta furcsán magát? -Mióta?                               
 Mióta elmentem a táborból.
 Mi az, hogy furcsán?
 Hát... amikor beteg volt, emlegetett bizonyos dolgokat. Mat-teo Riccire sem emlékezik?
 Már hogyne emlékeznék. De hogy jön ide Ricci atya? Minden igyekezetem ellenére is kezdtem elveszítem a türelmemet.
 Legutoljára ugyanis Matteo Riccinek képzelte magát! Stantarcangeli felkacagott  hátravetette magát az ágyán széles
jókedvében.
 Még, hogy én, Matteo Riccinek! Hát maga aztán tényleg begolyózott! Meg kellene vizsgáltatnia magát Miss Daphnéval!
Megpróbáltam elkapni a pillantását. Rövid időre sikerült csak, akkor sem volt benne sok köszönet. Pupillája óriásira tágult, mintha el akarta volna nyelni az egész szemét.
„Ha elkaptad a fickó tekintetét, Leslie száhib - hallottam Radzs Kumar Szingh hangját - félig már tiéd a győzelem. Koncentráld az erőd valami hegyes tárgyba, mondjuk egy szegbe vagy egy tűbe. A tű még talán jobb is, mint a szeg. Gondold azt, hogy minden erőd ebbe az egyetlen, vékony tűbe sűrűsödik össze. Gondold, hogy ez a tű most ott van a szemedben. Megtetted? Helyes. Most következik a második, a nehezebbik lépés. Mereszd a szemed áldozatod szemébe, és csak a pupillájára figyelj. Semmi más ne érdekeljen, csak a pupillája! Várd meg, amíg hatalmasra tágul ... Előbb akkorára, mint egy kabátgomb, aztán golflabda lesz belőle, majd levesestányér, aztán akkora rézkorong, mint a gongok a templomok bejáratánál, végül már benne forog a végtelen. Érzed, Leslie száhib? Most jól figyeld meg e kozmikus korongot! Valahol a közepében ott kell vibrálnia egy apró, piros pontocskának. Látod? Helyes. Most ismét gondolj a tűre, de úgy, hogy a korongot és a piros pontot ne veszítsd szem elől. Megvan mind a kettő? Jó. Akkor koncentrálj arra, hogy a tűnek be kell hatolnia a piros pontocska közepébe. Hogy miért? Mert a tű hegyén
át minden erőd és akaratod átáramlik a másikba. Azt teszi, amit kívánsz tőle... Csak egyre kérlek, Leslie száhib. Sose élj vissza a hatalmaddal! 
Olyannyira nem éltem vissza, hogy mind ez ideig nem is igen alkalmaztam Radzs Kumar Szingh módszerét. Most azonban, úgy gondoltam, elérkezett a pillanat, hogy bevessem a láthatatlan ellenség ellen.
Megvártam, amíg akaratom tűvé alakul át, Santarcangeli pupillája pedig forgó világkoronggá, közepén a piros ponttal. Akkor aztán habozás és kímélet nélkül belfúrtam a tű hegyét a skarlát pöttybe.
Santarcangeli arcára ráfagyott a lárvaszerű mosoly. Csak akkor vettem el a pillantásom róla, amikor a pulzusa jelezte, hogy a hatalmamba került.
 Mit akarnak tőlünk? Kérdezze meg, atya, mit akarnaktőiimk? Santarcangeli megragadta a csuklóm. Olyan erővel, hogy fájdalmasan felkiáltottam.
 El kell mennünk innen, Lawrence!
Megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de nem ment. Mintha acélbilincs fonta volna körül a karom.     
 El kell mennünk! Gyorsan el kell mennünk! Ha itt maradunk, meghalunk. Nem szabad itt maradnunk!
 És Ricci titka? A halál köve?
 El kell mennünk! - ismételte makacs igyekezettel. - Nem érti, hogy meghalunk? Omosi mama megtiltotta. És ők hatan. A hat bölcs. A hat fáradt vándor. Az élet hat őre. Megtiltották!
lük... Ők?
 Azt akarják, hogy menjünk vissza, ahonnan jöttünk. így őrizhetjük meg a békét. Csak így!
 És ha nem megyünk?
 Meghaltok! Valamennyien meghaltok!
Már nem Santarcangeli beszélt belőle, hanem valaki más.
 Mit kell tennünk?
 Menjetek a hazátokba! És felejtsétek el... Matteo Riccit, és a halál kövét. Örökre felejtsétek el a jég, és a gejzírek országát. Soha ne beszéljetek senkinek Omosi mama sípjáról!
Annyi fenyegetés volt a hangjában, hogy megdöbbentem tőle. Ennek ellenére feltettem volna még néhány kérdést, de Santarcangeli makacsul összezárta az ajkát és nem beszélt többé.
Hajnalban arra riadtam fel, hogy Santarcangeli atya behúzza maga mögött a villámzárat. Kívülről jött, kicsit riadt volt a tekintete és enyhén remegett a teáskanna a kezében.
 Hogy van? - kérdezte nagyot nyelve, miközben az olajkályha tetejére tette a kannát. - Mountjoy beszélni szeretne önnel.
Kiugrottam a takaró alól és elkezdtem felkapkodni magamra a ruhám.
 Történt valami?
Santarcangeli megvakarta a füle tövét.
 Hát... Mountjoy azt üzeni, nem állít többé őrséget, úgysincs semmi értelme.                                                        
 Hogyhogy nincs?
 Azt mondja, eltűnt a múmia. Lelépett az éjszaka. A mongolok fel akartak szállni helikopterrel, hogy utánanézzenek, de nem tudtak.
 Rossz az idő? - kérdeztem gyanakodva.
 Á, nem. A szél elállt, csak hideg van.
 Hát akkor?
 Valaki kieresztette az éjszaka az összes benzinjüket.
A nagysátorban vágni lehetett a füstöt. Éppen csak bedugtam a fejem, máris húztam vissza. UUi Stern ugyan utánam kiáltott valamit, de ügyet sem vetettem rá. Az az egyetlen pillantás, amit a sátor belsejére vetettem, meggyőzött róla, hogy Santarcangeli nem beszélt a levegőbe: a múmia valóban eltűnt.
Szívtam néhány mély slukkot a hűvös levegőből, aztán nem tudván ellenállni a kísértésnek, körüljártam a tábort. Hiába játszottam azonban nyomkeresőt, árva nyomot sem találtam. A szél úgy szétkente őket, mint lámainas a vendégek kumiszos kupáján a koszt.
Úgy gondoltam, mielőtt meglátogatnám Mountjoyt, bekukkantok Rolf Bauerhez.
A kis, szőke német az ágyán feküdt, s éppen Talisker figyelmeztető magyarázatait hallgatta, amikor bebújtam a sátorba. Talisker felemelte a fejét, üdvözletet intett, és gyengéden hanyatt lökte Rol-fot.
 Pihenjen már egy kicsit, ember! Magának az a baja, hogy akkor is tornáztatja az agyát, amikor nem kellene!
Bauer barátságosan rám mosolygott.
 Ó, a nagy szakértő... A sámánok barátja. Hogy van, fősámán?
 Tűrhetően.
 Eszerint bajban vagyunk?
Talisker mintha figyelmeztetően krákogott volna mögöttem, de nem láttam értelmét, hogy eltagadjam Rolf elől a valóságot. Holtbiztos voltam benne, betegsége nem fizikai eredetű.
 Úgy is lehet mondani.
 Hallottam, két nap alatt kétszer is zűrbe keveredett. Mintha a viharok éppen magára vadászná.. .nak.
 Ha babonás lennék, én is ezt mondanám.
 Talisker azt is mondja, hogy kínaiak jöttek.
 Mongolok. Csak éppen nemigen lehet érteni a nyelvüket.
 Mit csinál...nak?
 Ha jól láttam, a helikopterük körül szorgoskodnak.
Azt azért nem említettem, hogy az éjszaka lába kélt a múmiának, és a helikopter benzinjét is kieresztette valaki. Ha nem éppen maga a múmia.
Azt is... hallottam... hogy történt valami szörnyűség... D Amato és Mulrose doktor...
 Igen, Rolf. Sajnos, tragédia történt, ők...
 Megölték őket?
 Attól tartok, igen.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy kiborítaná a gyilkosság híre. Éppen ellenkezőleg. Mintha megnyugodtak volna különben zilált vonásai.
Tudtam.
Mit tudott?
 Hogy megölik őket.
 Úgy érti... előre tudta ?
 Azt, hogy Mr. D Amato és Mr. Mulrose meghaltak, és odaát-ról, a gejzíresektől is egy férfi, Mr. Mountjoytól hallottam. Végeredményben nem az a fontos, hogy ki halt meg. Illetve a sorrend nem fontos.
 Ezt hogy érti?
 Mr. Lawrence. Mindannyian meg fogunk halni. Méghozzá igen rövid időn belül. Ők nem tudnak megvédeni bennünket.
 Kik azok az ők?
 A hat fáradt vándor.
Talisker döbbent képpel meredt a fiatal német rózsás arcára.
 Azok kicsodák?
 Nem tudom. Almomban megjelennek és én... beszélek velük.
 Fehér emberek?
 Nem tudom. Nem látom az... arcukat.
 Miért nem?
 Mert.. .kapucni takarja. Tudja... olyan, mint a szerzeteseké.
 Idejönnek a sátrába?
 Nem, dehogy! Hova gondol?!
 Ön megy hozzájuk?
 Én sem... Mintha moziban látnám őket. Egy hatalmas palotában laknak... Mintha mesefilmet néznék. Mindegyikük egy-egy trónszékfélén ül és... körülöttük kristályból vannak a falak. A fény visszaverődik a kristályokról. Nagyon szép.
 Értem, Rolf. És... miért ők a fáradt vándorok?
 Nem tudom. Nem tudok rá visszaemlékezni, mikor mondták. Csak... egyszerűen tudom, hogy ők azok. Ők a hat fáradt vándor.
 Azt üzenték, hogy meg fogunk halni?
 Igen. Azt mondták, valamennyien... Mindannyian el fogunk pusztulni.
 ők ölnek meg bennünket?
 Ezt nem... tudom. Nem mondták. De én biztos vagyok benne, hogy nem,
 Miből gondolja?
 Mert ők jók. ők a jóságos, hat öreg.
 Jézusom, még egy név?
 Mit mond?
 Semmit. Csak hangosan gondolkodtam.
 Azt mondták, menjünk vissza.
 Hova vissza?
 Ahonnan jöttünk. Haza. Különben meghalunk.
 Azt nem üzenték meg véletlenül, mivel? A helikopterben nincs üzemanyag, Pekingben kitört a forradalom, a határ több mint ezer kilométerre van innen, nincsenek járható utak, azonkívül pokoli fagy van és dühöngenek a hóviharok.
 Mr. Lawrence, akkor is el kell mennünk innen!
 Figyeljen ide, Rolf. Emlékszik rá, amikor Hamburgban találkoztunk? Emlékszik, mit mondott nekem?
Mi...it?
 Ha előre tudná, hogy otthagyja a fogát Mandzsúriában, akkor is vállalkozna az expedícióra. Emlékszik?
 Emlékszem.
 Akkor hadd kérdezzem meg, mi történt magával?
Rám nézett, miközben nagy, kékeszöld szeme könnyel telt meg.
 Félek, Mr. Lawrence. Félek...
Felálltam és kifelé indultam. Talisker az ajtóig kísért, ott megfogta a karom.
 Nagyon kérem, ne bántsa. És ne gondoljon róla rosszat. Ez a Rolf Bauer nem az a Rolf Bauer, akivel Hamburgban beszélt.
 Hát akkor ki?
 Most még nem tudom. De meg fogom tudni, abban biztos lehet!
A mongolok a dermesztő hideg ellenére is a helikopter körül toporogtak. Öreg, szovjet modell volt  feltehetően a hadsereg selejtezte ki, úgy került a kutatóintézet birtokába. A gépet erős benzinszag és olvadt tócsák fogták körül. A négy mongol olyan képpel szomorkodott a masina mellett, mintha temetésen állnának a sírhalom lábánál.
 Legyetek üdvözölve - mondtam udvariasan meghajolva. -Hallottam, mi történt veletek.
Mouhin - akinek a neve egyébként hitvány lányt jelent - biccentett.
 Gonosz éjszaka volt. Rossz szellemek ólálkodnak körülöttünk. Mintha erőlködnie kellett volna, hogy mondatokká rakja össze a
dahur-mongol szavakat.
 Valaki kieresztette a benzint. És... a pipás ember... Mountjoy figyelmeztetett  a halott ismét elveszett. Valaki el akar pusztítani bennünket.
A másik három szaporán bólogatott.
 Pedig... az éjszaka elhatároztuk, elrepülünk.,
 El akartatok menni?
 Haza. Harbinba. Nem tudjuk, mi van a családunkkal. Talán már ott is pusztítanak a vörösgárdisták. Oda kell mennünk. De most... nem tudunk. Harbin kétezer kilométer. Maradnunk kell.
 Bizony - bólintott helyeslőén az alacsony, kerek képű Terebis. - Maradnunk kell.
 Van fegyveretek?
 Csak vadászpuskák.
Mosolyogtam, búcsút intettem nekik, megfordultam, és sietve távoztam a közelükből. El nem tudtam képzelni, valójában kicsodák.
Haboztam egy kicsit, hova menjek előbb, aztán úgy döntöttem, meglátogatom Derek Selwynt. Mióta előadást tartott az asztráltest érzékelőjéről, nem találkoztam vele.
Még ágyban találtam a derék parapszichológust. Üdvözöltem, letelepedtem a sátor oldalához tolt faládára, miközben a másik, üres ágyra esett a tekintetem.
 Hogy van, Derek?
 Viccel?                                                      
 Semmi kedvem hozzá. Most jövök a mongoloktól. Ők sincsenek vicces kedvükben.
 Igazán?
 Valaki kieresztette az éjszaka a benzinjüket. Felkönyökölt és az üres ágyra mutatott,
 Tudja mit álmodtam? Hogy visszatért. Éppen úgy, mint ön. Lerántotta a cipzárat, és kezében egy üveg whiskyvel visszatért. Lehet, hogy valóban vissza fog jönni?
Ügy éreztem magam, mintha bűnrészes lennék James Mulrose halálában. Pedig Isten látja a lelkem, olyan ártatlan voltam, mint a ma született bárány.
Derek Selwyn nem vette le rólam a tekintetét. Fekete szeme némán könyörgött, hogy mondjak már valamit.
Köhögtem és nagy-nagy szomorúsággal a lelkemben megráztam a fejem.
 Nagyon sajnálom, Derek... de ő valóban meghalt. És D Ama-to is.
 Nem lehet, hogy tévedett?
 Kizárt dolog. Sajnos.
 Hogy ölték... meg?
 Baltával.
Sóhajtott és hitetlenkedve megrázogatta a fejét.
 Még most is képtelen vagyok elhinni. Lehetetlen, hogy pár órával ezelőtt még itt fütyörészett, nadrágszíja csatjával vacakolt, most pedig... nincs sehol. Legalább azt tudnám, miért kellett meghalnia. Maga tudja?
 Nem tudom, Derek.
 Hol talált rájuk?
 A régi temetőben.
 Úgy érti, hogy... sírban?
 Nem sírok azok, hanem három lábon álló faládák. Régi tunguz
temetkezési szokás. Miss Dunbarral együtt bemásztunk a vihar elől egy ládába... s ott találtam őket.
 Uramisten! Akkor... nem sokkal azelőtt ölhették meg... hogy maguk odaérkeztek.
 Nem sokkal. A szegek fején nem volt rozsda.
 A micsodán?
Elmagyaráztam neki, hogy a fakripta tetejét szegekkel rögzítik, s hogy korábban friss szegeket találtam abban a deszkatetőben, amelyet lefeszítettem egy láda tetejéről. Ezúttal, bár nem voltak újak a szegek, mégis felfedezhetők voltak rajtuk az újbóli felhasználás nyomai.
Néhány kurta szóval azt is elmondtam, hogy ráztam ki rénszarvasbőr zsákjaikból őket, anélkül, hogy tudatában lettem volna, kicsodák. A Miss Dunbarral töltött enyhén pikáns délutánról természetesen egyetlen szót sem ejtettem.
A barátja... volt?
Derek Selwyn nemet intett.
 Mielőtt megérkeztem volna Pekingbe, nem is igen hallottam róla. Egyszer a kezembe került ugyan valamilyen könyve, amit a mágiáról írt, de őszintén megmondom, szemétkosárba dobtam. Nem kedvelem a mágiát.
 Azzal együtt, hogy ön parapszichológus?
 Kedves Mr. Lawrence, a parapszichológia és a mágia fényévnyi távolságra vannak egymástól. De hogy a kérdésére válaszoljak, nagyon megkedveltem. Jó ember volt... a légynek sem tudott volna ártani.
 Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést?
 Hogyne, az ördögbe is, csak tessék! Ha csak egy kicsit is közelebb kerülünk ezáltal ahhoz, hogy elkapjuk azt a szemetet, aki megölte, hajlandó vagyok mindenre. Kérdezzen.
 Hol volt ön, amikor tegnap reggel elhagytam a tábort, hogy a faluba menjek?
 Itt a sátorban. Ha jól emlékszem, éppen mosakodtam.
 Mr. Mulrose?
 Ő is itt volt. Krumplit pucolt. Ő volt a soros.
 Látott is engem, vagy csak a hangomat hallotta?
 Csak James látta önt. Felállt, kinézett a nyíláson, és azt mondta, ön és Miss Dunbar elsiklottak valamerre.
 Aztán mit csinált?
 Folytatta a krumplipucolást. Valamit dúdolgatott és tovább hámozta a krumplit.
Meddig?    
 Még vagy fél órát. Éppen, amikor kész lett, jött hozzánk D Amato professzor. Problémája volt egy sámánszöveggel. Nem értettem pontosan, mert nem is nagyon figyeltem, márpedig D Amato angolságát anélkül nem könnyű megérteni. James amellett, hogy a mágia megszállott híve volt, a filológiát is kedvelte. Képes volt órákig magyarázgatni egy sámánszöveg egyetlen sorának mágikus értelmét.
Ezután?
 James befejezte a munkát, átvitte a vödröt Meierhez és Elliot-hoz, akik a főzéssel voltak megbízva, aztán... visszajött.
 Mondott valamit?
 Semmit. Csak... olyan furcsán csillogott a szeme.
 Hogyhogy furcsán?
 Tudja, amikor érdekes problémára bukkant, be szokott gőzölni. Kitágultak az orrlikai, mint a csataménnek, a szeme pedig csillogott. Csak annyit mondott, hogy elmennek D Amatóval csúszkálni.
 így mondta, hogy csúszkálni?
 így. Fogta a síléceit, és lelépett. Azt mondta, ebédre visszajön.
 Ön nem akart velük menni?
 Én? Mi a fenét kerestem volna ott? Tudtam jól, csak azért mennek el, mert szeretnének egyedül maradni. Nézze, Lawrence, én valóban kedveltem James Mulrose-t, de a tudományához nem volt semmi közöm.
Pontosan értettem, miről van szó. Mulrose és D Amato nyilvánvalóan tudományos kérdésekről akartak vitatkozni, s hogy ne zavarja őket senki, elindultak csúszkálni egyet.
Aminek az lett a vége, hogy átcsúszkáltak a másvilágra.
 Ön nem is járt kint mindaddig, amíg Mr. Mulrose vissza nem tért a síléceiért?
 Egyszer. Vécén voltam.
 Találkozott valakivel?
 Nem emlékszem. De várjon csak... Elliotot láttam és MeierL -Hol?
 A sátruk előtt. Éppen vizet öntöttek egy kondérba. Említettem már, hogy ők készítették az ebédet... És Mountjoyt is. Ha jól emlékszem ... Miss Jákobbal beszélgetett.
 A mongolokat nem látta?
 Nem én! Be volt húzva a sátruk cipzárja. Valószínűleg még aludtak. Akárcsak a többiek.
 Hm. Mit csinált ezután?
 Visszatértem a sátramba. Aztán jött Mulrose és elment D Ama-tóval. Én pedig kora délutánig ki sem mozdultam.
 Ne értsen félre, de hadd kérdezzem meg, mivel foglalkozott?
 Mivel lehet itt foglalkozni? Olvasgattam. Hoztam magammal néhány szakkönyvet, amelyeket évről évre tologatok, hogy majd egyszer, ha időm engedi, elolvasom őket. Itt volt a nagy pillanat. Nekiálltam és olvasgattam.
Meddig?
 Amíg meg nem éheztem. Akkor aztán átsétáltam Elliothoz és Meierhez, hogy megtömjem a gyomrom, őszintén szólva, majdhogynem veszekedés támadt a dologból.
 Veszekedés?
 Az az igazság, hogy Meier és Elliot... nekem támadtak. Bizonyos értelemben... jogosan.
 Ezt nem értem.
 Elkéstem az ebédről. -Na és?
 Az volt a helyzet, hogy... így is én voltam az első. -A többiek?
 Nem mentek. Ügy gondoltam... senki sincs a sátrában.
 Hol a fenében...?
 Valahol kint. A havon. Persze ekkor már lehetetlen volt megállapítani, mert ránk csapott a vihar. Fogtam magam, és bemenekültem a barlangomba. Aztán kiálltam az ajtó elé és néztem, ahogy az a tintafekete felhő felbukkan, szétterül felettünk és szakadni kezd a hó. Láttam a távolban egy tölcsérszerű képződményt is... Aztán... éppen, amikor a vihar közepe fölénk ért, vissza akartam fordulni a bejárattól, hogy tovább olvassak, amíg a vihar rám nem dönti a sátrat... Mert úgy rázta, hogy félő volt, rám szakad... Mondom, vissza akartam fordulni, amikor megláttam... bár lehet, hogy csak a szemem káprázott.
Előrehajoltam és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
 Kit látott, Mr. Selwyn?
 Hát... nem is tudom, érdemes-e elmondanom. Olyan hihetetlen és ostoba...
 Kérem, Mr. Selwyn, mondja, amit látott. Majd én eldöntőm, hogy ostobaság-e.
Esze ágában sem volt megkérdezni, milyen jogon faggatódzom és parancsolgatok neki, pedig megtehette volna.
 Amikor a felhő fölénk ért, felbukkant a... sátrak között egy alak... mintha egyenesen a viharból szállt volna alá.
 Miféle alak?
 Egy... szerzetes. Európai szerzetes. Azt kell mondjam,,, hogy talán az ön múmiája, Mr. Lawrence. Amelyik az éjszaka eltűnt.
 Egyedül volt?
 Ha jól láttam, egyedül.
 És... mit csinált?
 Átvonult a sátrak között. Mintha egyenesen az ön sátra felé tartott volna.
 Látta az arcát is?
 Azt... nem. Eltakarta a csuklya. A kezét azonban igen.
 Mi volt benne?
Selwyn rám emelte a tekintetét. Ritkán láttam még emberi szemben ilyen tömény kétségbeesést.
 Egy balta... Mr. Lawrence. Egy furcsa alakú, vékony fejű balta. És hajói láttam... bár nem vagyok biztos benne... mintha véres lett volna a foka.
Jó darabig nem szóltunk egymáshoz. Selwyn a levegőbe meredt, én pedig a sátor oldalfalára bámultam.
 Megvan még az asztráltest-érzékelője? - kérdeztem hirtelen.
 Tessék? Természetesen.
 Kölcsönadná?
 Persze. Mr. Lawrence. Bár, úgy tudtam, ön nem hisz a szellemekben.
Megvakartam a fejem búbját, és bólintottam.
 Eddig én is úgy tudtam.
Kezembe fogtam a furcsa, sárgarézből készített műszert, és intettem Selwynnek, húzza fel a csizmáját. Kiballagtunk a hóra. Megkértem a parapszichológust, mutassa meg a helyet, ahol látni vélte a baltás pátert.
Letérdeltem és alaposan szemügyre vettem a környéket. Ahogy a töméntelen mennyiségű lábnyomra néztem, azonnal világossá vált előttem, nyomolvasással nem megyek semmire. Még kutyanyomokat is találtam, pedig Peking óta nem is láttam kutyát.
Selwyn fölém tornyosult és vádlón a hóra mutatott.
 Itt volt a fickó! Itt állt, és... felemelte a baltát!
 Felemelte?
 Vagy csak... előre tartotta. Itt állt és...
Mielőtt befejezhette volna, markába nyomtam a műszert.
 Maga jobban ért hozzá! Gyerünk!
 Mit csináljak?                   
 Kapcsolja be!
 Megbolondult! Miért? Csak nem hiszi...?
 Kapcsolja be, ha mondom!
Selwyn elsápadt ugyan, de engedelmeskedett. Aztán majd kiejtette a kezéből a szerkentyűt.
A műszer előbb lassan, majd egyre gyorsuló, rémült csipogással veszélyt jelzett.
Hogy asztráltestek, azaz kísértetek ólálkodnak a közelünkben.
 Mr. Lawrence!
Möuntjoy állt vagy tízméternyire tőlem, és felém integetett.
 Bejönne a nagysátorba?
A parapszichológus éjfekete szeme még mindig rémült fényben égett.
 Ez igaz... lenne?
 Maga ismeri a műszerét, nem én.
A nagysátorban Möuntjoy, három ismeretlen gejzirkutató és Moriarty üldögélt. Möuntjoy mutatta, hogy foglaljak helyet egy ládán.
 Ő Mr. Lawrence. úgy is mondhatnám, hogy mecénásaink megbízottja. Moriarty professzort már ismeri. Az urak sorbán: Dallas professzor, Rodriguez professzor, Savolainen professzor. Amint már bizonyára tudja, gejzírkutatók.
 Mr. Moriartytól hallottam egy s mást.
 Akkor bizonyára azt is tudja, mi történt odaát. Kollégáink kénytelenek voltak otthagyni csapot-papot... Kíváncsi lennék a véleményére, Mr. Lawrence. Annál is inkább, mivel az utóbbi időben önnel is furcsa dolgok történtek, hogy finoman fejezzem ki magam. Alighanem arról van szó, hogy valakiknek nem tetszik a jelenlétünk és... azt akarják, takarodjunk el a környékről. Amit talán meg is tennénk, ha lehetne. De nemigen lehet. Az akut veszélyre való tekintettel hozzájárultam, hogy gejzírkutató kollégáink nálunk húzhassák meg magukat, amíg nem nyílik alkalom az országból való távozásra. Egyetért?
 Egyetértek. De mi legyen a holttestekkel?
 Elliot és Meier elhozzák Mr. Weldet. Egy óra múlva elmegyünk Mulrose-ért és D Amatóért. Örülnék, ha velünk tartana. Legalábbis, ha érez magában annyi erőt.
 Magukkal megyek. De mi lesz  hitán?
Möuntjoy megvakarta a bajuszát, és előremeresztette az állat.
  Még nem tudom. El nem menekülhetünk, hiszen a menekülés egyenlő a halállal. Egyetlen lehetőségünk maradt csak: dolgozni tovább!
 Úgy érti, dolgozni mindhalálig?
 Erről inkább a parapszichológusokat kérdezze. Ők minden bizonnyal azt mondanák: még azon is túl!
Éppen Daphne sátra felé vettem volna az utam, amikor felcsendült mögöttem Dagmar Jacob szirénhangja.
 Nem jön be, jóember?
Látni nem láttam, csak a hangját hallottam, vidám vízcsóbogás-től kísérve.
  Mi újság, Dagmar?
  Mosakszom. De azért bejöhet. Nem vagyok szégyenlős. Óvatosan dugtam be a fejem a nyíláson. Kíváncsi lettem volna rá,
honnan tudta, hogy éppen én íopakodom a sátra mellett. Amikor megkérdeztem, felrántotta a sátor villámzárját, és széles mozdulattal kilöttyintette mellettem a lavór vizet a hóra.
 Még hogy honnan tudom, jóember? Ha meghallom a lépteit, felállnak a szőrök a karomon. Magának nincs hasonló problémája?
 Örülök, hogy megőrizte a humorát - mondtam, és rátelepedtem egy óriási, fabőrönd tetejére. - Tudja jól, hogy égek a vágytól...
 Mindenesetre jól leplezi. Ne feledje: szívem és sátram ajtaja nyitva áll maga előtt. Nem zavarja, ha nadrágot cserélek?
Hümmögtem valamit, előszedtem a pipám, teletömtem és meggyújtottam a dohányt. Bár fogalmam sem volt róla, pipaeleganciám felveheti-e a versenyt Mountjoyéval, igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy igazi, angolszász, pipaszakértővel van dolga.
Sikerült is három-négy olyan formás karikát feleresztenem a sátor teteje felé, hogy elakadt a hangja a csodálattól.
 Ej.. .ha! Ez aztán valami! Hol tanulta?
  Őstehetség vagyok - mondtam szerényen.
 Gondolja, hogy a pipafüst elűzi a kísérteteket?
 Hallottarn ilyenről.
 Szeretnék komolyan beszélni magával, Leslie.
 Itt vagyok és hallgatom.
 Az a helyzet, hogy be vagyok szarva. Méghozzá úgy, ahogy
már régen voltam. Legutoljára akkor, amikor elkapott egy szatír a Central Park mellett.
 Kínos lehetett.
 A szatírral valahogy még csak megbékültem volna, hiszen nem akart mást, csak... Különben kellemes kölnije volt, és nem is volt visszataszító a fickó, annak ellenére, hogy túlságosan rövidnek tartottam az ismerkedésre fordított időt... No, szóval a pasassal már valahogy kijöttem volna, amikor megjött a rendőrség.
 Beszálltak ők is a buliba?
 Bárcsak beszálltak volna! A hadnagyuk olyan szép fiú volt, mint egy skandináv isten. Úgy összepofozta a fickót, hogy na. Aztán azt mondta, tűnjek el, mert én következem. Szerinte az a tizenhét éves lány, aki egyedül mászkál éjnek idején a Central Parkban, megérdemli, hogy felpofozzák.
 Hm. Ebben lehet valami. Szóval, ki vele, mitől fél?
 Maga nem félne, ha egyszerre csak felbukkanna az ágya alatt egy fickó, mondjuk a maga múmiája, és a homlokához szorítana egy baltát?
Úgy megrémültem, hogy majd kiesett a pipa a számból. Csak átlagon felüli reflexeimnek volt köszönhető, hogy sikerült elkapnom még a levegőben.
 Micsoda?
 Csodálkozik? Itt ültem az ágyamon, és gondolkodtam. Az olyasfajta szépfiúkról mint maga, és arról, hogy megvert engem az Isten, amiért hagytam magam rábeszélni erre a kéjutazásra. Kint dühöngött a vihar, mintha maga a pokol látogatott volna fel hozzánk röpke másfél órára. Szóval, néztem az infernót, amikor egyszerre csak... észrevettem, hogy áll valaki odakint a sátrak között a vihar közepén. Mintha egyenesen a tintafelhők közül ereszkedett volna alá.
Nagyot nyögtem meglepetésemben. Hiszen alig néhány perce ugyanezeket a szavakat hallottam Derek Selwyntől! -Ki volt... az?
 Ha nem félnék tőle, hogy elküld a fenébe, azt mondanám, a maga múmiája. így azonban csak azt merem állítani, hogy egy... pap. Egy kámzsás, európai szerzetes. Állt a vihar közepén, kezében hosszú nyelű, kis fejű baltával.
 Borneói hajítófejszével?
 Miattam akár az is lehetett. Az azonban holtbiztos, hogy nem olyan volt, mint amilyenekkel Ohióban a farmerek a tüzelőt hasogatják.
 Megfigyelte az arcát?
I
 Azt hiszi, volt rá időm? Vagy merszem? Egyik sem volt, kedves Leslie.
 Akkor mit csinált?
 Visítottam. -Visított?
 Mint akit nyúznak. Szerencsére akkora volt a robaj odakint, hogy azt hittem, nem hallja meg.
 Csak azt hitte?
 Persze hogy meghallotta. Ha nem hallotta volna meg, nem jött volna be hozzám, nem igaz?
 Úgy érti, észrevette magát és berontott a Sátrába?
 így csak egy élő ember viselkedne. Ő azonban aligha az. Jött egy széllökés, és már nem volt sehol. Csak a sötétség és a hóförge-teg.
 Mit tett erre?
 Nevetni fog. Imádkoztam. Előkapartam agyam mélyéről néhány, félig elfelejtett imádságot, és felmondtam, mint jó kislány a leckét. Éppen ott tartottam, hogy „Jó Istenem, engedd, hogy csak szépet és jót adjak Neked , amikor elkapta a lábam.
Elkapta a... lábát?
 Kinyúltegykézazágyamalól,érti,emberés elkapta a lábam. Egy jéghideg kéz. A másik jéghideg kéz pedig egy... baltát mutatott felém. Ebből aztán megértettem, jobb ha kussolok. A fickó rátette a baltát a homlokomra.
 Jézusom!
 Akkor mit mondjak én? És... olaszul beszélt hozzám.
 Mit mondott?
 Honnan a fenéből tudjam? Egyetlen szót sem értek digőul.
 Azonkívül, hogy... magára fogta a baltáját, mit csinált még?
 Nem elég ez magának? Mert nekem az volt! De igaza van. A pasas... kifelé kémlelt és nevetett.
Hova kifelé?
 A sátramból kifelé. Mondtam, hogy nem húztam be egészen a cipzárat. Meg is nézte magának, mintha még soha nem látott volna ilyet.
 Még most sem látta az arcát?
 Nem, hála Istennek! Rálökött az ágyra, s ha nem lett volna pap, azt hittem volna, hogy... de hiszen tudja.
 Jézusom... mit csinált még?
 Nagyon komolyan és... hosszasan beszélt hozzám - Nyomta a szöveget. Olaszul. Én meg bólogattam, mint aki érti. Ekkor a pasas a kijárat felé fordult, és eltűnt. Csak a szagát hagyta emlékbe. .- A szagát?
 Büdös volt, mint a klozet. Bocsásson meg a hasonlatért. Dohos volt a pasas, na.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel a lelkem fenekéig a dolog.
 Azt mondja, semmit nem értett abból, amit beszélt...?
 A szavaiból semmit. Mégis...
 Mi az, hogy mégis? - csaptam le rá. - Történt talán valami...?
 Semmi az égvilágon. Legalábbis konkrétan semmi. Hogy is magyarázzam...? Azonkívül persze, hogy a homlokomhoz értette a balta élét. Ez azt hiszem, sok mindent megmagyaráz. Mi a fene lenne ez, ha nem fenyegetés? Hogy... Uramisten, még kimondani is borzasztó...
 Ne is mondja ki. Inkább arra lennék kíváncsi, mi az, amit mégis megértett a fickó szavaiból?
Azt hiszem, most láttam életemben először Dagmar Jákob igazi arcát. Komoly volt és elgondolkozó.
 Tudja, bár valóban nem értettem, mit mond... valahogy mégis felfogtam az üzenet értelmét. Mint amikor az ember egy áriát hall: i Nem érti ugyan a nyelvet, amin éneklik, de azt megérti, hogy mi van a szavak mögött. Igen, ez a fontos: a mögöttes értelem.
 Aha. És mi volt a fickó szavai mögött?
Dagmar megtörölte szeplős, kövérkés arcát a zsebkendőjével, aztán megvonta a vállát.
 Fenyegetés, Leslie. Hogy menjünk innen a fenébe. Méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet. És ha jót akarunk, hátra sení nézünk. Mert különben...
 Különben?
  Meghalunk. Valamennyien.
Ezt a reggelt, úgy látszik, a mosakodás helyi szellemének szentelték az istenek. Ahogy ugyanis megközelítettem Daphne McKenzie és Ellinora Dunbar sátrát, félrelebbent az ajtót takaró ponyva, és jókora vödör gőzölgő víz fröcskölt felém. Szerencsémre még idejében félre tudtam ugrani előle.
 Hé! Nem hagynák abba kis időre a tüzelést?
Daphne kidugta a nyíláson szép, szabályos arcát, és hívogatóan felém intett.
 Jöjjön csak, jöjjön! Felöltöztél, Ellinöra? Vendég érkezett.
Fogalma sem lehetett róla, hogy Ellinora szempontjából tökéletesen mindegy, van-e rajta valami, vagy sem. Ha ruhátlanul pillantom meg, sem ez lett volna az első alkalom.
Alighanem Ellinora is erre gondolhatott, amikor bebújtam a sátorba, mert mintha piros hullámok futottak volna át az arcán.
 Hogy vannak, hölgyeim?
Válasz nélkül is láttam, hogy jól. Ahogy egymás mellett álltak, szíven ütött a kontraszt, amely megkülönböztette őket egymástól. Daphne McKenzie magas volt, karcsú, és ragyogóan szőke. Az a típus, aki lenge öltözékben szokott megjelenni tizenhat éven aluli, hímnemű emberi lények álmaiban. Ellinora Dunbar jó egy fejjel volt alacsonyabb nála, bogárfekete és szívós, mint a macska. Ha választanom kellett volna közülük, alighanem tövig rágtam volna a körmöm tanácstalanságomban.
 Kihez jött, Mr. Lawrence? - kérdezte Daphne miközben helyet mutatott egy ládán. - Ez a vendég karosszéke. Hozzám, vagy Ellinorához?
Mindkettőjükhöz. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy vannak.
Ellinora láthatóan kerülte a tekintetemet. Ügy látszik, nem tudta még megemészteni a közös hálózsákot.
 Köszönöm, jól - morogta halkan.
 Nem fázott meg? -Nem.
 Hála istennek. És ön, Daphne?
 Én is rendbejöttem, amint látja. Nem is tudom, mi volt a bajom. Hallom, micsoda zűrbe kerültek Ellinorával.
Igen...
 Szeretnék egyszer én is magával menni.
Meglepetten Ellinorára pillantottam. A lány lesütötte a szemét. Egyetlen pillanatig arra gondoltam, talán Ellinora elkotyogott Daphnénak valamit, s a lány most tréfálkozik velem. Az orvosnő hangjában azonban annyi tréfa sem volt, mint egy kisnövésű szúnyog. Ekkor gondoltam rá először, hogy soha nem hallottam Daphnét viccelődni. Mindig kedves volt hozzám, segítőkész, de nevetni nem tudott. Mintha nem is ebben a világban élt volna.
Daphne McKenzien nem látszott még a kábítószer rombolásának a nyoma, de nem tudtam megállni, hogy el ne képzeljem, mi lesz belőle mondjuk két év múlva.
,                                         171
 Hova, Daphne?
 A régi tunguz temetőbe.
 Nem vidám hely.
 Szívesen megnézném a halottakat.
 Attól tartok, lehetetlen. A tunguzok nem vennék jó néven. Azt hiszem... rosszakat álmodna tőle.
Furcsa, kedvetlen fintorba rándult az arca.
 Én már így is rosszakat álmodorn.
 Igazán?
 Nevetséges, de... igen.
 És... miről álmodik? Hátha meg tudom fejteni.
 Mióta csak idejöttünk, nyugtalanok az éjszakáim. Egészen pontosan, mióta az a hihetetlen dolog történt a medvével és a múmiával. És hogy eltűnt. Hát én azóta... gyakran látom a fickót.
 Úgy érti, hogy álmában?
 Csakis. Ha csak... egyetlen pillanatra is lehunyom a szemem, előjön. Megáll mellettem és... beszél.
Beszél? -Igen.
 Mit mond?
 Nem értem, mert... olaszul szól hozzám. Felém fordul, mintha... egyenesen hozzám beszélne.
 Látja az arcát is?
 Nem... azaz, csak ritkán. Ilyenkor... a maga múmiájának a fejét látom. És... szavak nélkül is megértem, amit mond.
 Nem tart véletlenül hosszú nyelű baltát a kezében?
 Jézusom! Honnan tudja?
 Talán mert meg szokott jelenni előttem is. Egyébként, alighanem mindenkinek ugyanazt mondja, aki előtt csak felbukkan. Hogy takarodjunk innen, mert valamennyien meg fogunk halni. Igaz?
Mintha csak válasz érkezett volna a túlvilágról a kérdésemre: ahogy kiléptem az ajtón, szakadni kezdett a hó.
Amikor bedugtam a fejem a gejzírkutatók frissiben felvert sátrába, meglepetésemre, Mountjoyt is ott találtam. Expedíciónk vezetőjének felderült az arca, s széles mozdulattal befelé invitált.
 Jöjjön csak, jöjjön, Mr. Lawrence! Éppen arra gondoltam, hogy akár a hó alól is, de előkerítem. Hol az ördögben kóborolt?
 Meglátogattam Miss McKenziet és Miss Jákobot. Mountjoy lehajolt, és az egyik láda mellől felvett egy üveg bontatlan whiskyt.
 Éppen a legjobbkor érkezett. Gondoltam, csendben és feltűnés nélkül megünnepeljük a kollégák szerencsés megmenekülését.
Villámgyorsan előkerült néhány bádogbögre. Kitöltöttük az italt, kortyoltunk belőle, aztán kellemesen elzsibbadva a lobogó lángokra bámultunk.
 Úgy tudom, eredetileg tízen voltak - fordultam rövid szünet után a széles orrú, fekete Dallashoz.
 Pontosan. És alighanem az utolsó szálig ki is nyírtak volna bennünket, ha el nem pucolunk.
 Fogalmuk sincs róla, ki tehette? Dallas szomorúan megrázta a fejét.
 Mi gejzírkutatók vagyunk, Mr. Lawrence, és nem nyomozók. Amikor ideérkeztünk... azt hittük, ez a világ legbékésebb pontja. Afféle boldogság-sziget. Csend és tiszta levegő, néha-néha egy-egy kíváncsi rénszarvas, sarki róka, hófajdok és a sok-sok gejzír. Fejünk búbjáig boldogságban lubickoltunk. Aztán előbb a Pekingben nyakunkba akasztott tunguzunk lépett le, majd az a néhány kínai is, aki velünk maradt. Valami rádióadást fogtak Harbinból.
 Kitört a kulturális forradalom.
 A fickók nyilván otthon akartak lenni. Őszintén szólva meg is értem őket, minket azonban faképnél hagytak... sőt... az élelmiszerkészletünk egy részét is magukkal vitték.
 És a tunguz?
 ő nem sokat lopott. Nyilván nem ment messzire.
 Elmondaná, hogy kezdődtek a gyilkosságok?
Dallas társaira pillantott, de miután senki sem óhajtotta átvenni tőle a beszéd fonalát, megvakarta az orrát, és folytatta.
 Először Sam Starr halt meg. Kiment megmérni egy iszaptó hőmérsékletét. Felfedeztünk ugyanis egy jópofa iszaptavat. Álló délután vártunk rá, s amikor az este beálltakor sem jött vissza, érte mentünk.
 Nem volt vihar?
 Éppen készülődött. Szerencsére még a kitörése előtt visszatértünk a táborba. Starr holttestével.
 Hol találtak rá?
 Félig az iszapba csúszva. Először azt hittük, szerencsétlenül járt. Az iszapgázoktól megszédült és belefulladt. Persze, ellentmondani látszott a feltételezésünknek, hogy a feje a parton nyugodott. És az egyik keze.
 Hogy... ölték meg?
 Mint Mr. Weldet és mint... önök közül is két kollégát, Mr. Lawrence. Baltát vágtak a homlokába.
Éreztem, hogy hideg fut végig rajtam  mintha a tél hűvöse betört volna a sátorba, hogy megleckéztessen bennünket, zugivókat.
 Ki volt a következő?
Dallas folytatta volna, de a horgas orrú Rodriguez közbevágott.
 Ezzel még nincs vége, Mr. Lawrence. Sam ugyanis nem halt
meg... azonnal.
 Azt mondja, élt még, amikor... megtalálták?!
 Sajnos már nem. De bizonyos jelek arra mutatnak, hogy... nem sokkal ugyan, de túlélte a baltás támadást.
 Mire alapozza a feltételezését, Professzor?
 Sam Starr megpróbálta lerajzolni a támadóját. Legalábbis nem tudom másként értékelni azt a kezdetleges, remegő kézzel, haldoklás közben iszapba karcolt figurát, amelyet hátrahagyott.
Az én kezem is citerázott, aligha kevésbé, mint a szerencsétlen Sam Starré, amikor iszapba karcolta élete utolsó üzenetét.
 Meg szabad kérdeznem, mit ábrázolt az a rajz, Mr. Rodriguez?
 Természetesen, Mr. Lawrence. Egy... szerzetest. Kámzsában, kapucniban, derekán a jellegzetes övvel. És... a kezében hosszú nyelű, kis fejű baltát tartott.
Felemeltem bádogpoharam, és az utolsó cseppig kiittam belőle a
whiskyt. Pokolian jólesett.
 Engedje meg, ne ecseteljem részletesen, mit éreztünk - folytatta Rodriguez. - Ne feledje, mi gejzírkutatók vagyunk, nem kipróbált kriminalisták. Miss Holz rosszul lett, és azonnal vissza akart utazni Pekingbe.
 Hova tették a holttestet?
 Hó alá temettük. És gondolkodni próbáltunk. Megpróbáltunk rájönni, miért ölhették meg.
 Kiötöltek valamit?
 Másra nem gondolhattunk, mint hogy vagy a kínaiak, vagy a tunguzok végeztek vele. A kínaiakról nem tudom feltételezni, miért  talán hatott rájuk a vörösgárdista őrület, bár, őszintén szólva, nem találtuk valószínűnek, hogy a közelünkben bujkáljanak és öldössenek bennünket. Elvégre a kollégáink. Aztán a meglógott tunguzra gyanakodtunk. Talán felbujtott valakiket, hogy nyírjanak ki, amiért szent gejzírjeik körül ólálkodunk. Végül ezt is elvetettük. Hiszen értelmes fiatalember volt: egyetemi hallgató.
 Hm. És mit szóltak a rajzhoz?
 Nem tudtunk mit kezdeni vele. Arra gondoltunk, Starr talán haláltusájában vizionált, és azt karcolta ujjával az iszapba.
 Mr. Mountjoy beszélt önöknek a nálunk történtekről?
 Mindent elmeséltem - mondta Mountjoy mogorván. - Van talán valami kifogása ellene?
 Ez természetesen más megvilágításba helyezi Starr rajzát -vette át a szót sietve Dallas. - Bár... fogalmunk sincs róla, ki lehet
t ez a titokzatos szerzetes. Brakes mellett, mindenesetre, semmi ilyet nem találtunk.
 Ő volt a második áldozat? -Igen.
 Az iszaptónál?
 A sátrában. Éjszaka. Valaki belopódzott hozzá, és baltát vágott a homlokába.
 A harmadik?
 Jack Nolan. Majd... Holz kisasszony.
 Valamennyiüket... baltával?
 ...Nolan eltűnt.. .csak vérnyomok maradtak utána. És Holz kisasszony... de erről már tudnak.
 Azt hiszem, közös csónakban evezünk - mondta rövid hallgatás után Mountjoy. - Nekünk is megvan a magunk szerzetese. Talán ugyanaz a szerzetes. Esetleg egy múmia.
 Maga tényleg azt hiszi, hogy egy feltámadt múmia öldös bennünket?
 Miért ne? Láttam már ilyet a moziban.
Mintha Mountjoy megváltozott volna, mióta összejött a gejzír-kutatókkal. Amikor reggel tárgyaltam vele, még sokkal maga-biztosabbnak és határozottabbnak tetszett.
 Mik a további szándékaik, uraim? - tettem fel az utolsó és nem is túlságosan udvarias kérdést.
Moriarty megrántotta a vállát.
 Ha megengedik, szeretnénk kifújni magunkat. ígérjük, nem
fogjuk zavarni önöket. Számunkra már az is felettébb megnyugtató, hogy mégiscsak többen vagyunk itt, mint a mi táborunkban. Nem szeretnék tolakodó lenni, de én is megkérdezném, hogy a megváltozott viszonyokra való tekintettel önöknek mi a szándékuk? Én csak hümmögtem, Mountjoy viszont ingerülten az asztalra
ütött.
 Mr. Lawrence szerint kutyaszorítóban vagyunk. Ha megpróbálnánk kimenekülni az országból, az életünket kockáztatnánk. Igencsak kétséges, elérnénk-e a határt. Viszont itt sem maradhatunk a végtelenségig.
 Mi lelépünk - mondta határozottan Rodriguez. - Nem vagyok politikus alkat, de ismereteim szerint a kínai felfordulások évtizedekig szoktak tartani.
 Elképzelhetetlen, hogy megbízóik lépéseket tesznek önökért?
 Az Alapítvány? Mr. Lawrence, a rádióadások szerint Pekingben már a külföldi nagyköveteket bántalmazza a felheccelt tömeg.
Mountjoy hallgatott, aztán igen határozottan ismét az asztalra csapott.
 Azt hiszem, csatlakozni fogunk önökhöz. Még várunk néhány napig, aztán megkísérlünk kibújni a zsákból. Egyszerűen nem tehetünk mást.
Hallgattam, mert egyszerre két dolog is foglalkoztatott. Az egyik, hogy vajon miért változtatta meg Mountjoy olyan sebesen az álláspontját, a másik, hogy alighanem ezt akarja a titokzatos múmia-szerzetes is. Hogy minél gyorsabban takarodjunk el a környékről.
Persze az az igazság, foglalkoztatott egy harmadik kérdés is.
Nevezetesen, hogy mi köze mindahhoz a sok szörnyűséghez, ami az elmúlt napok során történt velünk, a háromszáz éve halott Mat-teoRiccinek.
És a hat ráncos képű öregembernek a kristálypalotában?
Szürkülni kezdett az ég alja, pedig még csak kora délutánra járt az idő. Meglátogattam Elliotékat, hogy élelmet vételezzek, aztán csajkámmal a kezemben visszaigyekeztem a sátram felé. Mivel Santarcangeli porciója is a kezemben volt, óvatosan lépkedtem a jeges havon, nehogy időnek előtte kitálaljak.
Már majdnem elértem a sátrunkat, amikor Miss Dunbar bukkant
fel az orrom előtt. Arcát kapucnija alá rejtette, csak szivárványszúiű kezeslábasáról ismertem rá.
  Ismét esik a légnyomás - mondta olyan áhítattal, mintha szerelmet vallana. - Mountjoy mondta, hogy kimennek a holttestekért.
 Az a szándékunk.
 Legyenek óvatosak. Alighanem ismét vihar készül.
Láttam, mondani szeretne még valamit. Álltam néhány másodpercig, kezemben a hűlő ebéddel, hátha rászánja magát a dologra, de mivel nem szánta rá, elindultam a sátram felé.
Ezen a napon azonban nem akarták az istenek, hogy Santarcangeli melegen kapja meg az estebédjét. Alig léptem néhányat, ismét csak Mountjoyba botlottam. A fékehányt buckákat kerülgetve, vidáman eregette a  füstöt a pipájából, mint egy elégedett gőzmozdony.
 Azonnal indulunk. Úgy gondoltam, néhányan ellátogatunk a gejzírkutatók táborába a cuccaikért, Elliot és Meier pedig begyűjtik Weld holttestét.
 Tüstént itt vagyok - biztosítottam, és irányt vettem a sátram felé. - Csak néhány perc és...
 Hé! Jöjjön csak vissza! Lawrence!
Kelletlenül visszaoldalogtam. Mintha csak éreztem volna, hogy tartogat a számomra valamit.
 Maga nem jön.
 Hogyhogy nem megyek? - hökkentem meg.
 Itt marad a táborban. Átveszi a parancsnokságot.
 Ezt nem mondhatja komolyan!
 Nagyon is komolyan mondom.
 Maga megőrült, Mountjoy! Nagyon jól tudja, hogy... Ahelyett hogy megsértődött volna, szelíden a szemembe nézett.
 Figyeljen ide, Lawrence, és próbálja meg alaposan végiggondolni a dolgot. Elliot és Meier Weldért mennek  a gejzírkutatók, valamint Bergen, Hyams, Selwyn és Ulli Stern a vezetésem alatt a gejzíresek táborába. Csak a nők maradnak itt, a gyengélkedők, és a maga mongoljai. Beláthatja, nem hagyhatom őket egyedül.
 Akkor hagyjon itt mást.
 Ne akadályozza a munkát, kérem. Azt képzeli, Ulli Stern, vagy a kis Bauer meg tudja védeni a nőket, ha történne valami?
 Én megtudnám?
. Mindenesetre többet tehet értük, mint bárki más. Nem tetszett igazán a dolog, de nem sokat tehettem ellene. Részben mert ő volt a vezető, részben mert ráadásul igaza is volt.
 Miss Dunbar szerint ismét vihar közeledik.
 Elvisszük a motoros szánokat.
Szinte gyengéden tette a karomra a kezét.
 Soha nem akartam vezető lenni... utálom a parancsolgatást -morogta kurtán-furcsán, megpödörte deres bajuszát, és elkacsázott a sátra felé.
Én pedig elkeseredve konstatáltam, hogy Santarcangeli ebédje végérvényesen kihűlt.
Éppen sötétedni kezdett, amikor az egyik motoros szán elpöfögött a sátram mellett. Két reflektorcsóvája fényes utcát vágott az ismét meginduló hóesésbe. A szánkó kormányánál Elliot ült, és igyekezett ügyesen kikerülgetni az útjába akadó buckákat.
Santarcangeli megkavargatta az ebédet a kályhán, aztán üveges szemekkel a sátor falára bámult.
 Valami baj van? - kérdeztem, miután attól tartottam, odaragad a szeme a nemezfalhoz. - Bocsásson meg, atya, hogy a szavába vágok...                                                        .
 Hallgasson, az istenért - könyörgött imára kulcsolva a kezét. -Mintha... hangot hallottam volna.
 Most ment el az egyik motoros szán a sátor előtt.
 Nem olyan hangot, ember. Mintha valaki beszélt volna hozzám.
 És... mit mondott? - kérdeztem gyanakodva.
 Nem tudom. Nem értettem.
 Azon a régi, olasz nyelven...?
 Á, csak morgott valamit. Mintha egy kutyától el akarta volna venni az ebédjét.
Ismét a sátor fala felé fordult, és figyelmesen szemlélni kezdte a beázások rajzolta nedvességfoltokat.
Harsány, idegtépő kürtszó törte meg a csendet. Elhúztam a cip-zárat, és kimásztam a sátor elé. A két motoros szán éppen ebben a pillanatban fékezett a sátrak közti keskeny utcácskában.
Mountjoy felemelt kézzel magához intett.
 Megbékélt a helyzetével, Mr. Lawrence?
 Egyáltalán nem.
 Pedig jobban tenné, ha megbékülne. Úgy számítom, éjfél felé visszatérünk.
 Ha visszatérnek...
Mountjoy meghökkent.
 Ezt hogy érti?
 Fél órán belül kitör a vihar. Azonkívül Santarcangeli hangokat hallott.
 Egyáltalán nem meglepő. Én is gyakran kapom azon magam, hogy saját magammal vitatkozom. Lehet, hogy maga már megszokta a fejbe csapott holttesteket, én még nem. Es minden bizonynyal nem is fogom soha. Az pedig, hogy ilyen nyugodtan cseveré-szek önnel, és nem kapok kézbe egy baltát, hogy homlokon üssek vele valakit, csak előkelő neveltetésemnek és természetfeletti önuralmamnak köszönhető.
 Gratulálok - mondtam. - Nagyon jól csinálja.
 Pedig ordítani volna kedvem. Nagyon kérem, Mr. Lawrence, tegyen meg mindent, hogy ne szabaduljon el a pokol.
 És ha megjelenik a szerzetes a baltával?
 Kapja el. Kérdezze meg tőle, mi járatban van.
 Megteszek minden tőlem telhetőt.
 Köszönöm. Mindenáron át kell hoznunk a gejzíres kollégák holmiját, mielőtt a vihar vagy a medvék szétcincálnák. A halottakról nem is beszélve.
Végigpillantottam a szánok tetején fagyoskodókon, aztán megvontam a vállam.
 Csak azt nem értem, mit akar a halottaktól. Ha menekülnünk kell, aligha vihetjük magunkkal őket.
 Majd maga ráveszi a tunguzokat, hogy csináljanak nekik olyan csinos kis faládákat és háromlábakat. Ha vége lesz a forradalomnak, valaki értük jön. Kész van, Hymes?
A mogorva képű etnográfus meglengette deres szakáiiát, és fel-bőgette a motort.
 Kéz és lábtörést!
A motoros szánok elmerültek a hóesésben.
Mivel egyelőre nem volt semmi dolgom, visszabotorkáltam a sátorba. Santarcangeli éppen mosogatott. Elmerülten vakargatta csajkáink alját, mint akinek csak a teste mosogat, a lelke messze jár.
Óvakodtam újólag előhozakodni a hanggal. Nyugtalan mozdulatai úgyis arról árulkodtak, hogy nincs minden rendben vele.
Éppen azon töprengtem, át kéne látogatnom Rolf Bauerhoz,
amikor megrezzent a sátor bejárata és Talisker lopakodott be az ajtón.
  Nem zavarok?
  Dehogy zavar. Azt hittem, ön is a többiekkel ment.
  Csak akartam - morogta, és a zsebébe nyúlt. Előhúzta antropológiai méréseihez használt tolómércéjét, és játszadozni kezdett vele, mint arabok az olvasójukkal. - Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy Mountjoy szerette volna, én bele is egyeztem, aztán mégis visszaléptem.
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem.
 Visszalépett?
 Vissza. Nem akartam velük menni.
Mivel sejtettem, hogy látogatása szorosan összefügg azzal, miért nem ment a többiekkel, úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot. Ha akarja, úgyis kipakol.
Talisker pedig akarta. Sőt alighanem mást sem akart.
  Beszélhetnék magukkal komolyan?
 Foglaljon helyet, Mr. Talisker.
Talisker rácsüccsent a vendégeknek szánt ládára.
 Bizonyára nem látszik rajtam, de... nagyon megrázott D  Ama-to és Mulrose halála. Tudják, egyszer még fiatal koromban részt vettem egy sítúrán... Svájcban. Kilenc társamat ölte meg a lavina. Akkor éreztem utoljára ilyet.
 Megértem, Mervyn.
 De nem erről akarok beszélni. Csak érzékeltetni szerettem volna, mit érzek. Nagyon nyomorult lelkiállapotban vagyok, Mr. Lawrence. Az a helyzet, hogy én láttam a szerzetest. Azt a fickót, akit idehozott a medve... aztán lelépett.
Látta?
 Nem volt vízió, vagy ilyesmi, ha erre gondol. Láttam őt a saját két szememmel. Mondhatnám azt is, hogy feltámadt. És... itt mászkált a sátrak között.
  Mikor?
 Tegnap. Amikor a vihar kitört. Amilyen pillanatokon belül ismét ki fog törni.
 Elmondaná részletesebben?...
 A sátor ajtajában álltam, Mr. Lawrence. Bauer az ágyán feküdt, és... valami hangot hallott éppen.
Santarcangeli felkapta a fejét, és mereven Taliskerre bámult.
 A hó zuhogott - folytatta Talisker -, aztán megjöttek az első széllökések. Mivel Bauer... gyengének érezte magát, egyedül másztam ki a sátorból, ellenőrizni a köteleket. Nem akartam, hogy
elvigye a fejünk felől a szél. Amikor kiléptem a fagyba, éppen akkor száguldott át egy sötét felhő felettünk. Olyan alacsonyan, hogy a hasa a sátortetőket súrolta. Ő meg egyszerűen csak kilépett belőle.
 Ügy érti, hogy a szerzetes a felhőből?
 Az egyik percben még nem volt sehol, a másikban pedig már itt állt a sátor előtt. Baltával a kezében.
 Biztos benne?
 A baltában? Persze hogy biztos vagyok. Hosszú nyelű, kis fejű balta volt. Borneón láttam hasonlót. Vaddisznóra vadásznak vele. Megfigyeltem egyszer egy borneóit, aki ötven méter távolságból halálos biztonsággal terítette le az állatot. De ez most nem tartozik ide. Szóval a szerzetes megjelent.
 Mit csinált?
 Ő vagy én?
 Mindketten.
 Ő csak állt, mintha azon tanakodna, kit üssön agyon. Aztán elindult Mountjoy sátra felé. Én viszont... berobbantam a sátorba, fogtam a vadászpuskát, és... ráfogtam. Ráordítottam, hogy kezeket fel, meg hogy álljon meg - pontosan már nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy a vihar dühöngése közepette is meghallotta a hangom.
 Ezt honnan veszi?
 Megtorpant, és felém fordult.
 Látta az arcát?
 Sajnos nem. Elrejtette a kapucni. Azt viszont láttam, hogy amikor felfedezte a puskát a kezemben, meghökkent.
 Felkiáltott talán?
 Azt nem hallottam. Csak meghökkent. Mint aki észreveszi a fegyvert, és pontosan tudja, mi az.
 Ezt nem egészen értem...
 Ez a fickó, akárki is legyen, tudja, mi a vadászpuska. Hogy lőni lehet vele. Ha viszont a fene tudja, hány száz éves kísértet, honnan ismer fel egy modern puskát? Az ő idejében még csak ócska, taplós-kovás flinták voltak, ha azok is voltak egyáltalán.
 Ebben lehet valami..
 A fickó futásnak eredt. Én meg rálőttem. -Rá... lőtt?!
 Rápörköltem. Arra persze vigyáztam, nehogy telibe kapjam. Egy-két sörétet nem sajnáltam volna tőle, de kinyírni nem akartam. Ha egyáltalán ki lehet nyírni egy kísértetet.
 Ezután mi történt?
 Elmenekült. Úgy láttam, belekapaszkodott egy lelógó felhőnyalábba, és visszamászott a felhők közé. Lehet persze, hogy csak én láttam így. Az a helyzet, hogy éppen ránk szakadt a hóförgeteg, mintha agyon akart volna nyomni bennünket. Mire felocsúdtam, felszívódott. Mérgemben még egyszer belelőttem a nagy semmibe. Aztán odafutottam, ahol a fickó állt. Vérnyom nem maradt utána. Találtam viszont valamit... ami... de inkább megmutatom.
Lerakta a ládára a mérőkészülékét, és a zsebébe nyúlt. Kotorászott néhány pillanatig, majd kerek, tyúktojásszerű valamit fogott az ujjai közé.
Tessék.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, de nem érintettem meg a zsákmányt. Szürke volt, gömbölyű, ráadásul lyukas. Mintha tunguz amulett lett volna, s leszakadt volna viselője nyakából.
Mi ez?
 Ezt kérdezem én is. Ott találtam, ahol a szerzetes állt.
Megfogtam és a kezembe vettem. Finoman csiszolt, vöröses színű kő volt. Legnagyobb meglepetésemre elmosódott, kínai írásjelet véltem felfedezni rajta, minden bizonnyal a szerencse jelét.
 Biztos benne, hogy ő veszítette el? Talisker megfontoltan bólintott.
 Erre már magam is gondoltam. Hogy tudniillik, hátha valaki más hagyta el. Csakhogy a hó tetején feküdt, a szaporán hulló pely-hek még nem tudták befedni. Arról nem is beszélve, hogy éppen egy lábnyom közepén találtam, és nem volt benyomódva a hóba! Nem vagyok Sólyomszem vagy a Nyomkereső, de ez nem bizonyíthat mást, mint hogy előbb rálépett a hóra, aztán ejtette csak rá ezt az izét. Apropó, lehetnek egy kísértetnek lábnyomai?
Elgondolkozva nézegettem az apró követ, amely egyre inkább azt a benyomást keltette bennem, hogy nem amulett. Inkább egy rózsafüzér leszakadt szeme!
Amikor visszanyújtottam neki, Talisker elhárító mozdulatot tett.
 Tartsa csak meg, Mr. Lawrence! Mi a fenét kezdenék vele? Lenne viszont egy javaslatom.
 Éspedig?
Sóhajtott és szégyenlősen a szemembe nézett.
 Biztosíthatom, hogy mint antropológus, nem hiszek a természetfelettiben. Híve vagyok ugyan a lélekvándorlásnak... annak
azonban semmi köze a kísértetekhez. Mégis... mi lenne, ha tennénk vele egy próbát? Bármennyire is törtem a fejem, nem értettem, mire céloz.
 Ügy gondolom - nyögte egyre nagyobb zavarba jőve -,... talán az atya is megbocsát, de... végül is... mi kár származna belőle, nem igaz?
 Miből?
 Arra gondoltam, Mr. Lawrence, hogy amint hallottam, önnél van Derek Selwyn asztráltestmérője.
 Na és?
 Derek szerint ez a szerkentyű kimutatja a kísérteteket... már persze ha vannak. Mi lenne, ha megpróbálkoznánk vele?
 Úgy érti, hogy mérjük meg a követ?
 Csak tartsa fölé a műszert. Talán kimutat valamit.
Normális körülmények között nevetnem kellett volna az egészen. No de hol voltak itt normális körülmények? A szél ránk csapott, és vadul rázta a sátrat, mintha a felhők között nyargaló, múmia-szerzetes tiltakozott volna a vizsgálat ellen.
Szó nélkül felálltam, és ahhoz a ládához mentem, ahova Selwyn műszerét rejtettem. Felnyitottam a tetejét, kiemeltem a konyharuhából, amelybe betekertem.
Talisker sóhajtott és megcsóválta a fejét.
 Attól tartok, őrültek vagyunk. De hát a halottaink nem őrült fantáziánk termékei!
Santarcangeli felnyögött, és zavartan ránk mosolygott.
 Azt hiszem, most tiltakoznom kellene, vagy legalábbis kivonulni a sátorból. Ez ugyanis istentelenség!
 Amennyiben?
 Amennyiben... nem is tudom. Az ilyesféle praktikák nem férnek össze a hittel.
 Nincs itt szó semmiféle hitről - mondtam, és leraktam a követ a földre. - Vegye úgy, hogy kísérletezünk. Természettudósok vagyunk, akik kíváncsiak valamire.
 Nem is tudtam, hogy a kísértetek hajszolása természettudomány.
Az asztráltestműszer ekkor már ott pihent a tenyeremen. Talisker szomorúan bámult rá, mintha őt okolná társainak haláláért.
 Nos, Mr. Lawrence? Tudja, hogy kell csinálni?
 Derek megmutatta. Meg kell fordítani ezt a kis kerekecskét itt, aztán... kész. Ha a mutató kileng, gyanús a dolog, ha viszont megszólal a digitális csipogó, azt jelzi, hogy nyakunkon vannak a lelkek. Kész a próbára?
Kész.
 Én is kész vagyok - morogta Santarcangeli hátat fordítva. Felemeltem a műszert, az amulett fölé tartottam, és megforgattam a kerekecskét.
Feszült várakozásunk ellenére sem történt semmi. A rézkeretbe fogott skála mutatója megrebbent ugyan, de mozdulatlan maradt.
Megütögettem a műszer oldalát, nem ragadt-e be a mutató. Nem ragadt. Ismét kilengett egy icipicit, majd megnyugodott.
 Ezzel készek is lennénk - mondtam sóhajtva. - Visszafordulhat, atya. Nem kell meggyónnia.
A vihar rácsapott a táborra. A szél egyszerre sivított, fütyült és morgott, mintha szélisten különböző korú, rakoncátlan gyermekei akarták volna kitölteni rajtunk a haragjukat. A sátor megemelkedett, s csak a jól rögzített zsinóroknak volt köszönhető, hogy nem szállt fel a felhők közé.
Talisker az ajtónál termett, és kidugta az orrát a viharba.
 Jézusom! Vissza sem találok a sátramba. Na, én megmondtam...
Santarcangeli rémült kiáltása azonban kettévágta a mondatát.
 Santa Mária! Nézzék csak! Nézzék a műszert!
Talisker olyan hirtelen fordult meg, hogy letaszított egy bádogbögrét a ládáról. A bögre felháborodott csörrenéssel nekiütődött a kályhának, és begurult a bőröndjeim közé.
A cizellált, sárgaréz mutató megmozdult, majd heves ugrándo-zás kíséretében felkúszott egészen a skála utolsó rovátkáját képező vörös vonalig.
Talisker felnyögött és kigombolta zekéje legfelső gombját  Santarcangeli keresztet vetett:
 Minden jótét lélek dicséri az Urat!
A digitális érzékelő ideges, hisztérikus hangon felcsipogott. A gömbölyű kő pedig, mintha megelégelte volna a közeli hangorgiát, megmoccant, és lassan legurult a ládáról. Kimeredt szemmel bámultam, ahogy lehuppan a földre, s a bádogbögre oldalának ütődik.
Egyszerre ugrottunk Taliskerrel a bejárathoz. Az antropológus kidugta tolómércéjét a nyíláson, mintha csak megfenyegette volna vele az egyelőre még láthatatlan szerzetest, hogy azon nyomban, ahogy előkerül, megméri a koponyáját.
Ekkor már tintafekete volt odakint a világ. A felhők magasában fekete, azaz gonosz sámánok harcoltak fehér sámánokkal. A hó szakadt, s a bikává változott varázslók üvöltöttek határtalan haragjukban.
 Uramisten! - suttogta mögöttem Santarcangeli. - Én még sohasem láttam ilyet!
Alighogy kimondta, meghasadt odafent az ég kárpitja. Széles hasadék támadt a fekete szövetben, s a felhők fölül, talán egyenesen a buddhista, Tusita mennyországból valószínűtlen, sárgás fény hullott a táborra. A leszálló hópelyhek vidáman táncoltak a fényben.
Mindhárman egyszerre pillantottuk meg a fekete kámzsás árnyat, amely az egyik szemközti sátor mögül bukkant elő. Akkor is csupán egyetlen pillanatra.
A komor, kapucnis figura megtorpant, mintha észrevette volna, hogy figyeljük. Kezében megcsillant valami  minden bizonnyal a borneói hajítószekerce.
Santercangeli a fény feléfordította az arcát, és imára kulcsolta a kezét. A lehulló fénysugarak valószínűtlen színékben fürdették a sátrakat, s bármennyire nem kedvelem az erőltetett hasonlatokat, mintha biblikus jelenet szemtanúja lettem volna. Nemesveretű bibliai illusztrációkon ábrázolják régi mesterek hasonló fényben fürödve Mózes Kánaán felé vonuló, fáradt népét.
 A fenébe is, ez Bauerhez megy! - suttogta Talisker eleresztve a lebegő ajtót. - Van fegyvere?
 A vadászpuskám. -Adja ide!
 Várjon, magával megyek!
Talisker alig észrevehetően az atya felé biccentett.
 Talán éppen ezt akarja... Ha épségben eljutok a sátrunkig, visszahozom. Figyelmeztetnem kell Rolfot.
Fogta a puskám, kilépett vele a sátorból, és bevetette magát a hóesésbe.
Ebben a szempillantásban zárult be odafent a fény útja. Reménytelen feketeségbe süllyedt a tábor.
Annak ellenére, hogy ki tudja, kinek a lelke költözött időnként bele, igen jól ismertem Santarcangeli atyát, ezért tudtam, mit beszélek, amikor határozott mozdulattal megfogtam a karját.
 Atya, szükségem van a fegyverére! Santarcangeli mosolygott és megcsóválta a fejét.
 Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Honnan veszi, Law-rence, hogy ilyesfajta gyilkos szerszámot tartogatok magamnál?
 Mert ismerem.                   ,
 Nagyon jól tudja, a kínai hatóságok megtiltották, hogy a vadászpuskákon kívül más fegyverrel is rendelkezzünk.
 Én nem a kínai hatóság vagyok. Nos? Szentarkangyal kedvetlenül elhúzta a száját.
 Mire kell?
 Hátha szembetalálom magam a kollégájával.
 Utána akar menni?
 Figyelmeztetnem kell a hölgyeket. Gyerünk, atya, ide azzal, amit a vámolásnál a reverendája alá rejtett!
Santarcangeli felmordult, tett egy villámgyors mozdulatot, s a következő pillanatban a markomban éreztem egy jókora, 45-ös Magnumot.
 Egészen véletlenül maradt nálam. Csak a vámolás után vettem észre.
 Magam is így gondoltam. Van még valamije, amivel meg tudja védeni magát?
 A hitem, Leslie.
 Azon kívül?
Lehajolt és kibányászott az ágy alól egy jókora, hegyes végű feszítővasat. -A hit mellé.
 A kettő együtt talán elég lesz.
Arra gondolni sem mertem, mi lesz, ha újra hangokat hall. S a hangok esetleg olyasmit mondanak, ami nem tetszik majd nekem.
Összehúztam magamon a kezeslábast, és bevetettem magam a hóesésbe. A viharos erejű szél megpróbált megállítani: lábam köré csavarodott, majd a mellemnek feszült. Minden erőmre és elszántságomra szükségem volt, hogy megtegyem azt az ötven métert, amely Ellinora és Daphne sátrától elválasztott.
Hosszas és kemény küzdelem árán azért mégiscsak sikerült. Ráadásul nem is fordíthattam minden figyelmemet az alattomosan támadó szélre  időről időre megfordultam, és gyanakodva belebámultam a hóesésbe.
Nem szerettem volna, ha későn veszem észre a felém repülő ha-jítószekercét.
Éppen azon töprengtem, hogy meg kellene próbálnom a fülemen szedni a levegőt, amikor végre elértem a sátrat. Mivel láttam, hogy belülről lelakatolták a húzózár végét, erélyesen megütöget-tem a ponyvát.
 Halló! Odabent vannak?
 Ki az? - szűrődött felém halkan Ellinora ijedt hangja.
 Lawrence.
Lakatkulcs csörrent, majd leszaladt a cipzár. Nem strapáltam magam, hogy leverjem a lábamról a havat.
Ellinora már hálóruhában volt  erre kapott fel egy bolyhos, kék fürdőköpenyfélét. Látszott rajta, nem túlságosan örvend az érkezésemnek.
Daphne behunyt szemmel az ágyán feküdt. Ellinora aggódva pillantott rá, s mintha megrándult volna a szája széle.
 Valami baj van?
A lány arcán ideges árnyék futott át.
 Nincs jól.
 Látomásai vannak?
 Ahogy maga elment, elkezdett fájni a feje. Lehet, hogy attól. Bár... az utóbbi időben nem tapasztaltam, hogy beadott volna magának valamit. Aztán... egyszerre csak sírni kezdett, hogy ki kell mennie. Mondtam, vele megyek. Ez akkor volt... amikor éppen kiderült egy kissé. Kilépett az ajtón és felkiáltott.
Mit?
 Hogy jaj, vagy valami hasonlót. Azt mondta, látta a szerzetest. Eszerint ismét vizionált.
Jó lett volna meghagynom ebben a tudatban, de nem vitt rá a lélek. Annál is inkább el kellett mondanom neki az igazat, mivel most fedezte csak fel a stukkert a kezemben.
 Jézusom! Mi ez?
 Egy 45-ös Magnum.
 Hogy került magához?
 - Az anyaszentegyház ajándéka. Arra kell kérnem, Ellinora, hogy toljanak egy ládát az ajtó elé, és... lehetőleg ne feküdjenek közel a sátor falához.
 Történt... valami?
 Ellinora... legyen erős... Valóban felbukkant a szerzetes, a baltájával együtt.
 Sejtettem. Sejtettem, hogy Daphne ezúttal nem álmodott! Daphne arra sem ébredt fel, hogy odébb húzzuk az ágyát. Finom,
könnyű kis mosoly játszott a szája szélén  bizonyára gyerekkorába álmodta vissza magát. Amikor még nem kellett baltás kísértetektől tartania.
  Most... hova megy?
 Figyelmeztetem Dagmart, aztán vissza Santarcangelihez.
 Mindenki... elment?
 Csak Bauer és Talisker maradt itt. Na és a mongolok.
 Nekik is szól?
 Megpróbálok. Bár a vihar egyre erősödik. Ha valami baj történne, fusson át hozzám. Oké?
 Menjen csak. Van fegyverem és... nem is vagyok nagyon gyáva... Csak a múmiákat nem kedvelem.
Bár nagyon szívesen maradtam volna vele, nem tehettem. Felhúztam a kesztyűm, zsebre vágtam a stukkert, és kiléptem a
hóra. Mintha lágy, de mégis fenyegető gregorián dallamot dúdolt volztia a fülembe a szél.
Dagmar is lelakatolta a bejáratot, s amíg a zárral piszmogott, megpróbáltam leverni a csizmámról a havat. Röviddel később rájöttem, hogy sziszifuszi munkát végzek: ennyi erővel akár lyukas vödörrel merhettem volna egy gyors sodrású patak vizét.
Dagmar fekete-fehér csíkos tréningruhában állt az ajtóban  némiképpen egy formás, az ideálisnál éppen csak leheletnyivel teltebb zebrára emlékeztetve.
 Jézusom, ember, maga az? Ha tudtam volna, leharapom a lakatot a cipzárról örömömben. Mégiscsak meggondolta magát?
 Mivel kapcsolatban?
 Hát hogy eljött hozzám egy éjszakára. Direkt a maga kedvéért vettem fel ezt a bikavadítót.
 Nem szeretném erőnek erejével lehűteni a lelkesedését, Dagmar, de az az érzésem, hogy... mégiscsak meg kell tennem.
 Nem kellek magának?
 Nem arról van szó. Itt kóborol a szerzetes a baltájával. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.
 Jézusom! Most aztán tényleg jól megijesztett. És puskám sincs.
 Hova tette?
 Odaadtam Elliotnak. Az övé befagyott, vagy mi a csuda.
 Semmiféle fegyvere nincs?
 Csak a mosolyom. Gondolja, hogy ez elég?
 Alig hiszem. A szerzetes nem az a fajta, aki meghatódik a női mosolyoktól.
 És maga?
 Én már inkább. Ámbár most aligha van itt az alkalom...
 Az alkalom mindig itt van.
 Hogy van Santarcangeli?
 Viszonylag jól. Van egy feszítővas a keze ügyében, azonkívül, ha nincs éppen elfoglalva a vízióival, nem is olyan veszélytelen.
Talisker?
 Elvitte a puskámat.
 A két lány is meg tudja védeni magát... eszerint, egyedül én vagyok védtelen. Megkérhetném, hogy védjen meg?
 Dagmar, én igazán nagyon szívesen, de...
 Csak addig, amíg a többiek megjönnek... Bár nem valami vigasztaló az a tudat, hogy esetleg hoznak magukkal egy kocsiderék holttestet. Köztük egy szerencsétlen kislányét... Maradjon velem, Leslie! Egészen egyszerűen, félek.
Őszintén szólva nem voltam tisztában, hányadán is állok vele. Néha úgy láttam, erős, mint a kőszikla, s talán még magával az ördöggel is szembeszállna, máskor pedig mintha azt vettem volna észre, hogy smirglimodora mögött védtelen, sérülékeny lélek rejtőzik.
Kinyújtottam a karom, és megfogtam a kezét.
 Oké, Dagmar. Maradok egy kicsit.
 Nem zavarja, ha... közben lefekszem?
 Miért zavarna?
Nem volt egészen igaza, de mi mást mondhattam volna.
Dagmar biccentett, mosolygott, aztán félárbocra eresztette a lámpát. A kellemes félhomály mintha meghozta volna a hideget is. Az olajkályha kellemesen duruzsolt, mégis éreztem, hogy a tél hidege belopódzik a sátorba.
Dagmar félrefordult, és lehúzta magáról a tréningruhát. Mintha diadalmas kis mosoly játszott volna a szája szegletében.
Őszintén be kell vallanom, leesett áz állam. Soha nem voltam még strandon vele, így nem is volt módom megismerkedni a formáival. Most azonban, ahogy testére feszülő fekete, szoros pizsamájában felém hajolt, meglepetten tapasztaltam: tévhitemmel ellentétben, nemhogy felesleges kilók nincsenek rajta, hanem még milligrammok sem. Esküdni mertem volna rá, ott rejtőzik valahol egy jókora súlyzó az ágya alatt.
Mosolygott és lebiggyesztette az ajkát.
 Nézi a tehenet? Nos, hogy tetszik?
Csak egészen icipici kacérság volt a hangjában. Fellebbentette a takaróját, aztán alábújt.
 Bocsásson meg... sportol valamit?
 Meg fog lepődni. Egy női bobcsapat kapitánya vagyok. Különben nem fázik?
 Kezdek.
 Tudja mit? Felszabadítom magát az ígérete alól. Menjen nyugodtan vissza a sátrába. Én majd elleszek valahogy egyedül is.
 És ha... megtámadja a szerzetes?
 Ejtsen majd néhány könnyet értem.
 Nem hagyhatom egyedül.
 Akkor viszont megfagy.
 Van más választásom?
Feje alá tette a karját, mint aki valamilyen kölcsönösen elfogadható megoldáson töri a fejét.
 Ha nem idegenkedne annyira tőlem, volna egy javaslatom.
 Egyáltalán nem idegenkedem, és hallgatom a javaslatát.
 Arra gondoltam, hogy... természetesen csak azért, mert méltányolom az áldozatkészségét, és nem venném a lelkemre, ha jégszoborrá válna miattam, továbbá abban a biztos tudatban, hogy nem vagyok az esete... nos, akár ide is fekhetne mellém.
 Úgy gondolja, ruhában?
 Megbolondult? Csupa víz lenne minden, ha olvadni kezd a kezeslábasa. Akkor inkább maradjon odakint!
 Jó-jó, éppen csak megkérdeztem. Mi lenne, ha elfogadnám a javaslatát?
 Egészen ésszerűnek hangzott, nem?
Olyannyira ésszerűnek hangzott, hogy meglehetősen gyorsan megszabadultam a szerelésemtől. Rátettem a lakatot a cipzár végére, és becsattantottam. Aztán felhajtottam a vastag takaró végét, és becsusszantam Dagmar mellé az ágyba.
Nem hiszem, hogy bármelyik közismerten híres fészeképítő madár ügyesebben készítette volna el a lakását, mint Dagmar az ágyát. Meleg volt odabent, mint egy igazi, tollal bélelt fészekben.
Dagmar megmoccant mellettem és gyanakodva végighúzta a kezét  z oldalamon.
 Mi az ördög ez itt magán?
 Mi lenne? Jégeralsó.
 Uramisten! Mintha a nagypapámmal feküdnék egy ágyban... Hogy jutott eszébe... ?
 Csak nem képzeli, hogy úszónadrágban járkálok - 40° alatt?
 Ne sértődjön meg, jó? Csak hagyjon, hogy egy kicsit kiröhöghessem magam.
A meleg kezdett egyre kellemesebb lenni. A kályha röffent egyet, aztán elhallgatott. Az olajmécses is pislantott, és még lejjebb eresztette a fényét.
Néhány pillanat erejéig eszembe jutott ugyan az az éjszaka, amit Ellinorával töltöttem egy hálózsákban, s valami egészen apró, kesernyés ízt éreztem a számban, de azonnal el is múlott az egész. Főleg, hogy Dagmar ismét végigcirógatta az oldalam.
 Idefigyeljen, Leslie. Mi lenne, ha levetné ezt az izét?
 Zavarja?
 Komikus.
 Egyetlen feltétellel.
 Mi lenne az? - kérdezte sóhajtva.
 Hogyha maga is leveti a magáét.
 Zavarja?
 Egyre inkább.
Sóhajtott és úgy tett, mintha elgondolkozna a dolgon. Végül felvonta a vállát, és beleegyezően bólintott.
 Végül is barátok vagyunk, nem igaz? Márpedig az a barátság egyik félreismerhetetlen kritériuma, hogy a barátok kiküszöbölik, ha valami zavaró tényező bukkan fel közöttük.
 Szentigaz, hogy így van - helyeseltem.
 Akkor... küszöböljük ki.
Ami a rajtam lévő akadályt illeti, nem volt vele probléma. Néhány másodperc alatt kiküszöböltem, és a 45-ös alá gyűrtem a padlón. Aztán a fekete pizsama következett. S bár az említett ruhadarab olyannyira rásimult, mint hüllőre a bőre, végül mégiscsak sikerült megszabadítanom tőle.
 Jézusom! - suttogta, és elégedetten hozzám simult. - Maga aztán érti a dolgát Tudtam, kihez kell fordulnom. Nincs valami kívánsága még?
 Csak egyetlenegy. Icipici - mondtam komolyan. -Ki vele!
 Őszintén szólva kissé nyugtalan vagyok. Soha nem feküdtem még egy ágyban egy bobcsapat kapitányával. Mindig is érdekelt az élsportolók testi felépítése... Van egy barátom, aki szerint a mellkasi méret igen fontos... mert... szóval... a mellméret...
 Mi a fene vagy te... úriszabó ezekkel a hülye... méretekkel? Na... hogy tetszik a... dolog? Mert nekem... nagyon tetszik, és... ha már a... méreteknél tartunk, azt hiszem, éppen... megfelelőek ... Jézusom, de soká tartott, amíg becsaltalak az ágyamba ...! Nem bánnám, hajó darabig ki sem másznál belőle... te csirkefogó!
A lámpa felháborodottan felmordult és kialudt.
Amikor felébredtem, nem tudtam eldönteni, már reggeledik-e, vagy még javában tart az éjszaka. Bármennyire erőltettem is a fülem, nem hallottam a motoros szánok moraját.
 Mi... újság? - hallottam Dagmar suttogását. - Csak nem akarsz kimászni a jégkorszakba?
 Meg kell néznem, rendben van-e minden.
 Az nem érdekel, hogy idebent... a takaró alatt, rendben van-e... minden?
 Dehogynem érdekel.
 Azért... igazán körülnézhetnél. Nekem az az érzésem... hogy nincs rendben. Nemrégen még rendben... volt... most azonban már nagyon is nincs.
 Mire gondolsz?
Megfogta a kezem és egyértelműen a tudtomra adta, szerinte mi nincs rendben a medvebőr alatt.
Mivel említettem már, hogy nem szeretem a félmunkát, kénytelen voltam igazat adni neki. S bár mintha valamelyes világosság szűrődött volna be az ajtónál, nem habozhattam.
Nekiálltunk, és rendbe tettük a rendbe tevésre váró dolgokat.
Rövid, kellemesen friss álom után arra riadtam, hogy valaki kaparászik odakint az ajtón. Óvatosan kinyújtottam a kezem, befogtam az éppen ébredező Dagmar száját, s mutattam, hogy bújjon az ágy alá. Dagmar elsápadt és határozottan nemet intett.
Visszafojtott lélegzettel vártam, mi történik. Akárki is volt oda-kint, jól ismerte a húzózár természetrajzát, mert éppen azt a helyet kereste, ahonnan kívülről is lepiszkálhatná a cipzárfejet. Amikor felfedezte, hogy lelakatolták, dühösen felszisszent.
 Daggy! Daggy! Én vagyok...!
Dagmar szoborrá merevedett mellettem. Hogy én mit csináltam, nem emlékszem, de az biztos, hogy nagyon is kellemetlenül éreztem magam. A hang gazdájában ugyanis expedíciónk nagyérdemű vezetőjére, Mountjoy professzorra ismertem.
Dagmar felült az ágyon, felkapta a pizsamáját, és kikászálódott a „jégkorszakba . 
 Maga az, Mountjoy?
Eszerint ő is megismerte a hangot nemcsak én.
Mountjoy néhány pillanatig csendben maradj. Esküdni mertem volna rá, töri valamin a fejét. Letettem a stukkeromat, és villámsebesen felkapkodtam magamra én is a ruhám. Már a csizmámnál tartottam, amikor Dagmar kinyitotta a lakatot. Közben többször is hátranézett, hogy rendben vagyok-e már.
 Maga az, Mountjoy? - kérdezte még egyszer, s csak akkor húzta szét a zárat, amikor Mountjoy reszelős, Összetéveszthetetlen, zsörtölődő hangja eloszlatta a kétségeit.
 Én vagyok, a jó istenit, ki más lenne? Megtenné, hogy beenged, mielőtt megdöglök?
Intettem, hogy nyugodtan beengedheti. Felemeltem a Magnu-mot, és a bejáratra irányoztam.
Abban a pillanatban, ahogy a villámzár lefutott a ponyván, fekete, bundába öltözött test bukott be az ajtón. Orral előre, hogy alig győztem elkapni.
 Segítsenek, a pokolba is, segítsenek!
Ráhajítottam a stukkert az ágyra, és mellé fektettem a szédelgő Mountjoyt.
Mountjoy, expedíciónk pipás, zsörtölődő vezetőjének az arca vérben úszott volna, ha nem fagyott volna a képére és a szemöldökére a vér. A bajuszán lógó vörös vérjégcsapok bizarrul mulatságossá varázsolták a fejét. Mintha a riói karneválra készülődött volna.
A legmegdöbbentőbb azonban a homloka volt. Azon is az a függőleges, egyenes vágás, amely kettészelte a bőrt, s amely a koponyáját is kettészelte volna, ha néhány centiméterrel mélyebbre sikeredik.
Mountjoy felkönyökölt, zihált, aztán harciasán előremeresztette a bajuszát.
 Elkapott... a rohadék! Egészen a táborig... üldözött. Én nem hiszek a... kísértetekben... de az a fickó a kámzsában... gyorsabban fut, mint... a motoros szán. Hiába próbáltam... elmenekül      előle.
ni
 A többiek...? Hol vannak a többiek? - hallottam Dagmar rémült nyöszörgését.
 Elliotot és Meiert... megölte. És engem is megölt volna... ha nincs szerencsém.
Hátrahanyatlott és elájult.
Mountjoy ájulása szerencsére nem bizonyult tartósnak. Némi hideg vizes arctörölgetés után hajlandó volt kinyitni a szemét. Néhány pillanatig kábán bámult a levegőbe, aztán egy csapásra visz-szaemlékezett mindenre.
Rám nézett, de nem láttam aggodalmat a szemében. Inkább haragot, mintha bizony én lettem volna az, aki fejbe verte a baltával.
 Súlyos?
 Nem látszik annak. Ha jól látom, nem ért csontot. Hogy történt?
 Felborultunk. Mind a hárman leestünk a  szánról.
  Hárman? Hogy került maga Elliot szánjára? Hiszen a többiekkel kellett volna mennie!
 Túl sokan kucorogtunk a másik szánon, nem haladtunk rendesen. Ügy döntöttem, átülök hozzájuk. Úgyis szerettem volna már megnézni a régi temetőt.
  Eljutottak odáig?
 Minden baj nélkül. Már láttuk a háromlábakat, amikor felborultunk.
Mitől?
 Ha én azt tudnám! Elliot ült a kormánynál. Egyszerre csak éreztem, hogy a levegőbe emelkedem, és már repültem is. Éppen akkor zuhantam a hóra, amikor a fickó felbukkant a közelünkben.
 A közelükben?
  Ember, hát az orrunk előtt! Abban a rohadt, szürke ködben nem is láttunk messzire. Ott volt a pofa, és... lesújtott a baltával... Én nem vagyok anyámasszony katonája, de... el sem tudom mondani ... mit éreztem. Ügy vágott rájuk a baltával... mintha két fatönkre ütött volna. A hátamon feküdtem, és kénytelen voltam végignézni, hogyan öli meg őket. Mindegyikükre csak egyet ütött... de pontosan... a...
 Homlokukra?
Behunyta a szemét, és szótlanul bólintott. Lassan, méltóságteljes nyugalommal kezdett forogni körülöttem a sátor. Dagmar a gyomrához kapott, és a kályha mellé guggolt.
  Én meg csak... feküdtem... és arra gondoltam, most én következem. Inkább kíváncsi voltam... mint ijedt. A félelem csak később... tört rám. Tudtam, imádkoznom kellene, de nem jutott eszembe semmi, arról nem is beszélve, hogy nevetségesnek tűnt az imádság, amikor éppen egy szerzetes készült meggyilkolni.
 Ezután?
 Nem tudok másra gondolni, mint hogy megpihent. Talán azért, hogy kiélvezze, amit tett. A hosszú nyelű baltára támaszkodott és... elégedetten nézte őkeí.
  Látta az arcát?
  Láttam.
  Ki volt?
 A múmiája. Akit a medve idehozott.
 Biztos benne?
 Abban, hogy az a múmia volt-e... természetesen nem, hiszen ezek mind egyformák. De hogy nem élő ember... az holtbiztos.
 Nem lehetséges, hogy álarcban volt? Mondjuk gumi álarcban?
 Ilyen ronda... álarc nincs!
 Végül is hogy úszta meg?
 A fickó a halottakat bámulta... nekem pedig hirtelen visszatért ... az erőm. Ne is kérdezze, hogyan... úgysem tudok rá válaszolni. Felugrottam, visszabillentettem a szánt... indítóztam és elindultam valamerre. Ha hiszi, ha nem, ott loholt a nyomomban... Majdnem belefordultam a gejzírbe... tudja, amelyik fütyül.
 Omosi mama sípjába.
  Ahányszor csak hátranéztem, mindegyre ott futott mögöttem. Néha már-már elérte a szán... hátulját. Ilyenkor beletapostam a gázba... bár tudtam, ha felborulok, végem.
 Volt fegyvere?
 Hogyne. A szánon. A vadászpuskám.
 Miért nem lőtt vele?
 Azt hittem, nincs értelme. Aki negyvenmérföldes sebességgel fut azon a rohadt havon, nem lehet élő ember. Aki... pedig nem élő, arra hiába is lövöldözöm.
 Még mindig nem tudom, mikor vágta homlokon.
 Amikor helyrebillentettem a felborult szánt, akkor. Átnyúlt felette, és a homlokomba vágott a baltával. Azt hittem, végem. Éreztem az ütést, a vér a szemembe folyt, mindezek ellenére menekülni kezdtem. Időről időre letöröltem a vért, és igyekeztem nem gondolni rá, mi lesz velem. Később már nem zavart, mert ráfagyott a sebre.
 Van elsősegélyládája, Dagmar?
A lány olyan hirtelen pattant fel a kályha mellől, hogy szinte megijedtem.
 Van, van, van! Majd én bekötözöm.
 Hol a szán?
 Itt a sátor előtt. Hogyhogy nem hallották meg a motorzajt?
Mintha icipici szemrehányás lett volna a hangjában. Mintha megsejtett volna valamit, ami köztem és Dagmar között történt.
Mountjoy behunyta a szemét, és átadta magát a lánynak. Dagmar felpattintotta a segélyládika fedelét. Megnyugodva láttam, hogy csak egészen kicsit remeg a keze.
Lehúztam a félig már leeresztett cipzárt, és kiléptem a sötétségbe. A szél tüstént egy kemény egyenessel fogadott.
Néhány erőteljes lépés után sikerült felfedeznem a magányosan árválkodó motoros szánt. Még mindig egészen enyhe égett olajszag terjengett körülötte. A szél havat vágott a motorháztetőre, s a hó-pelyhek szemrehányó sercegéssel olvadtak párává a forró fémen.
Mivel nem vizsgálódhattam soká a jeges szélben, megelégedtem annyival, hogy megkerestem Mountjoy puskáját, és szemrevételeztem a vérnyomokat. Hümmögtem, visszamásztam a sátorba, és gondosan behúztam a húzózárat. Mountjoy láthatóan újjászületve üldögélt szerelmi fészkünk tetején, elegáns kis turbánnal a fején.
 Hogy érzi magát?
 Amikor bejöttem... jobban voltam. Most mintha kicsit szédülnék.
 Dőljön le az ágyra! Itt a puska, Dagmar. Remélem, tudja, mit
csináljon vele? Mintha könnyet láttam volna megcsillanni a lány szemében.
 Gondolja, hogy fogja a golyó?
Keményen meg kellett küzdenem a széllel, amíg elértem Ellinora és Daphne szállását. Ahogy a sátor felé verekedtem magam, mintha vékony, világos sávot láttam volna felbukkanni a horizont környékén.
Elkaptam a sátor oldalát, és erőteljesen megkopogtattam a tartólécet.
 Ébren vannak, hölgyeim?
 Ki az? - hallottam rövid szünet után Ellinora álmos hangját.
 Lawrence. -Történt... valami?
 Semmi különös. Mountjoy visszajött. Maguknál minden rendben?
g -Biztos... Ellinora?
 A körülményekhez képest, igen.
 Kijönne egy pillanatra?
Előhúztam a stukkert, és dacolva a szél erőszakos lökéseivel, megpróbáltam a lábamon maradni.
Néhány centiméternyire leszaladt a villámzár, és Ellinora dugta ki a nyíláson a fejét.
 Itt vagyok.
 Biztos, hogy nincs baj?
 Biztos. Kivéve, hogy megint rájött valami és... a nyakam körül kotorászott.
 Jézusom!
 Behúztam neki egyet  most alszik, mint a tej. Holnap szólok Mountjoynak, hogy nem vagyok hajlandó továbbra is egy sátorban lakni vele.
 Már korábban is meg kellett volna tennie. Addig húzza ki valahogy. Hamarosan itt a reggel. Nagyon kérem, senkinek ne nyissa ki a sátrat... Megígéri?
 Mi történt, Leslie?
 Próbáljon meg pihenni. De legyen nagyon óvatos!
Búcsút intettem, és elhúztam a csíkot. Volt még dolgom elég ezen az éjszakán.
Bauer sátra volt a következő. Belekapaszkodtam a tartózsinórjába, és megveregettem az oldalát.
 Hé! Ébredjenek!
 Maga az, Mervyn?
 Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.
Leszaladt a villámzár, és Rolf Bauer nézett farkasszemet velem.
 Azt hittem, Mr. Talisker.
 Nincs itt? Hol a fenében van?
 Fogalmam sincs róla. Elment. -Mikor?
 Éjszaka. Felvette a puskáját, és kiment. Én csak néhány pillanatra ébredtem fel. Láttam, amint kimászik a sátorból. Valami gáz van?
 Semmi komoly. Próbáljon meg aludni, Rolf.
 Kösz. Megpróbálok. Elindultam a saját sátram felé.
Néhány lépés után égővörös vértőcsákat pillantottam meg a havon. Az utóbbi órákban csökkent a havazás ereje, inkább már csak a lehullott havat sodorta egyik helyről a másikra a szél.
Előkaptam a 45-ös magnumot és futásnak eredtem. A szél belém kapott, és kis híján a hóhoz csapott. Mintha nem akarta volna, hogy találkozzam Santarcangelivel.
Pedig találkoztam vele.
Szentarkangyal atya a sátor közepén térdelt: az ágyán Talisker feküdt, kezében égő gyertyával. A másik gyertya lángja néhány centiméterrel Santarcangeli előtt lobogott a földön.
Leeresztettem a stukkert, és a sátor oldalának dőltem. Szentarkangyal halkan, morogva imádkozott. Mivel Taliskernek már úgyis minden mindegy volt, megvártam, amíg befejezi.
Santarcangeli keresztet vetett, aztán felállt, és rám emelte a tekintetét.
  - Mi történt, atya?
 Megöltem.
 Maga?
 Minden... bizonnyal. -Hol? -Valahol... kint.
 Honnan veszi hogy maga volt? , - Emlékszem... rá.
 Mire emlékszik?
 Taliskerre. Kihívott.
 A sátorból? Miért?
 Nem tudom. Beteg vagyok. Vissza kell mennem Rómába. Üresen, érzelemmentesen kongott a hangja. Mintha sajnálatot
sem érzett volna Talisker miatt.
 Honnan veszi, hogy maga ölte meg?
 Nálam volt a... balta.
 Hol?
 A kezemben.
 Mikor?
 Amikor felébredtem. Talisker hívott... erre emlékszem. Aztán egyszerre csak kint voltam, és nálam volt a balta... Talisker pedig a földön feküdt... holtan. Ki más lehetett... volna? Vissza kell mennem Rómába és megkérni a Szentatyát, vizsgáltasson ki.
Megpróbáltam kitalálni valamit. Biztos voltam benne, hogy mára már csak egyetlen lehetőségünk maradt: olyan gyorsan eltűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Ha itt maradunk, megölnek valamennyiünket.
Idáig jutottam, amikor valaki megkaparta odakint a sátor oldalát.
Fogtam a stukkert és a bejáratra tartottam.
Befelé!
Meg sem lepődtem túlságosan, amikor szép sorban beoldalogtak a nyíláson a mongolok.
Természetesen mindegyikük vadászpuskát tartott a kezében.
Mivel soha életemben nem láttam még kétségbeesett dahur-mongolokat - sőt vidámakat is ritkán - most alaposan megfigyelhettem volna őket, ha lett volna hozzá kedvem. Csakhogy a ránk szegezetj vadászfegyverek valahogy nem bizonyultak kedvcsinálónak.
Az igazsághoz tartozik, hogy ők is meghökkentek, amikor felfedezték a halottat Szentarkangyal ágyán. Mintha lejjebb is eresztették volna tőle a fegyvercsöveket.
Mint mindig, most is a kopasz Muohin volt a szóvivőjük.
 Law-len-sze... mi elmegyünk.
Talán a történtek, és Talisker halála az eddigieknél is fogékonyabbá tették az érzékszerveimet  mindenesetre, soha olyan világosan nem éreztem, mint ebben a pillanatban, hogy Muohin any-nyira mongol amennyire én.
 Történt valami?
Muohin futólag a homlokához érintette a kezét jeléül annak, hogy amit mondani akar, valamiképpen összefügg az emberi koponyával.
 Éjszaka... megölték Ma Pint.
Santarcangeli szapora imába kezdett  talán a hosszú hajú Ma Pin .lelki üdvéért.
Szemem sem rebbent a hírtől. Úgy látszik, kezdtem immúnissá válni a gyilkosságok iránt.
Hogyan?
Muohin fegyvere csövével Taliskerre mutatott.
 Mint őt.
Baltával?                            
A mongol szomorúan bólintott.
 Elvágták a homlokát.
 Láttátok, ki?
 Terebis látta.
Az alacsony, kerek képű fickó felé fordultam. -Láttad?
 Láttam. -Ki volt?
 Gonosz szellem.
 Hogy nézett ki?
 Seon volt.
Nem igen értettem, miről van szó, hiszen a tunguzok hívják általában seonask a szellemeket.      ,
 Miféle seon?
Terebis megvonta a vállát és segélyt kérőn Muohinra pillantott, aki láthatóan legjobban beszélte állítólagos anyanyelvüket.
 Ismered a fekete emberek... történetét?
 Miféle fekete emberekét?
 Akik később seomá váltak. -Később?
 Haláluk után.
 Sosem hallottam róluk.
 Azt mondják, valaha, nagyon-nagyon régen, élt hat varázsló, akik messze földről jöttek erre a vidékre.
Pekingből?
 Még messzebbről. A tengeren túlról. Nagyon nagy varázslók voltak. A kövek varázslói.
 Kövek varázslói?
 A kövek urai voltak. Kövekkel meg tudták ölni az embereket. De nem úgy, hogy megkövezték volna őket. Egyszerűen megparancsolták a köveknek, hogy öljék meg ezt és ezt, és a kövek megtették, amit kívántak tőlük. Igen, ők a kövek igazi urai voltak. Valaha, még náluk is régebben élt egy férfi... egy távoli vidéken uralkodó hatalmas kán, aki kőbe zárta a szellemeket.
 Nem tudod, hogy hívták?
 De tudom. Siremünnek.
Meghökkentem. Történeti kutatásaimból tudtam, hogy Ázsia nesztoriánus keresztényei a bibliai Salamon király nevét torzították Siremünre.
 Siremün kán kőbe zárta a gonosz seonokat, és lepecsételte őket, hogy ki ne szabadulhassanak börtönükből. Az emberek azonban... lassan megtanulták, hogyan kell feltörni a pecsétet. És
Siremün kán sem élt már, hogy megakadályozhatta volna a gaztettüket.
 Sok gaztettet követtek el az emberek a kövekkel?
 Ó, nagyon is sokat. Akik megtanulták, hogyan szabadítsák ki a szellemeket, óriási hatalomhoz jutottak. Köveket küldtek ismerőseiknek, akiket el akartak veszíteni, s felfeszítették a rajtuk lévő pecsétet. A megajándékozottak örültek a szép köveknek és nem sejtették, hogy a halált kapják ajándékul. Ekkor jött Kínába a hat fekete ember.
 A... bőrük volt fekete?
 Nem tudom, Erről nem szól a történet. Én mégis inkább azt hiszem, hogy a ruhájuk. Bár az öregségtől a bőr is megfeketedik.
 Mit csináltak Kínában?
 Megpróbálták megtalálni azt a helyet, ahol a gonosz kövek pihennek. Mert Siremün kán nem mindegyik kőbe zárt szellemet, csak... egyfélébe. És jól elrejtette őket. De a gonosz emberek megtalálták. A hat fekete ember azért jött Kínába, hogy ismét ráüsse a pecsétet a kövekre. Hogy őrizze a bányát, ahonnan a gyilkos köveket lopják. Ők a hat bányaőr. A hat fekete seon.
 Siremün kán követei lettek volna?
 Talán valóban Siremün kán küldötte őket a túlvilágról, hogy őrizzék a köveit. És ők őrzik is. Mindenkit megölnek, aki hozzájuk akar férni.
 Nem jó emberek?
 ők sem nem jók, sem nem rosszak. Egyszerűen csak őrök. Ezt már korábban el akartuk mondani nektek, de nem akartuk, hogy megijedjetek. Mindenkit elpusztítanak, aki a bánya környékén jár.
 Eszerint errefelé van a titokzatos bánya? Ahol Siremün kán kövei nyugszanak?
Muoítin komoran bólintott.
 Nem tudom a helyét, de minden bizonnyal, őknem tudhatják, ti mit akartok. Azt sem tudhatják, mi mit akarunk, ők csak egyet tudnak: mindenkinek el kell takarodnia a bánya közeléből. Ez Siremün kán parancsa. Aki nem megy el, meghal. Mint ahogy már meg is haltak... például ez az ember is.
 Meg tudnád mondani, miért baltával ölnek?
 A harci balta Siremün kán kedvenc fegyvere volt. Talán ezért.
 A ti társatokat, Ma Pint miért ölték meg?
 Mert közel járunk a kövekhez. Ők nem mérlegelnek, ők ölnek. Ha itt maradtok, valamennyiőtöket meg fognak ölni.
Egyelőre válasz nélkül hagytam a dolgot. Inkább az érdekelt volna, mit láttak még.
 Hol ölték meg Ma Pint?
 A helikopter mellett. Egyedül Ma Pin tudta vezetni. Bár nem volt üzemanyagunk... meg akarta nézni, alkalmas-e még a repülésre. A helikoptert nem szabad sokáig hidegben hagyni. Ott ölték meg. A gépnél.
 Terebis látta, amikor megölték?
 Azt nem. Csak Ma Pint. És a fekete embert, amint baltával a kezében elment.
Hova?
 A viharba, ők a szelek szárnyán utaznak. Egyenesen belesétált
a viharba és eltűnt. -Mi a szándékotok?
 Elmegyünk. -Hova?
 Harbinba. Megvárjuk, mi történik. Minket nem érdekelnék a kövek. Mi a sámánokkal foglalkozunk.
Büszkén mondta, de én biztos voltam benne, hazudik, mint a vízfolyás. Ahogy rájöttem, hogy nem mongolok, abban is biztos voltam, a sámánizmushoz sincs sok közük.
 Nem éritek el élve Harbint. Élelmetek nincs, üzemanyagotok nincs, gyalog pedig...
 Lesz élelmünk.
 Honnan szereztek?
 Elvesszük tőletek! Maradj veszteg, mert lövünk!
Nem volt okom feltételezni, hogy blöfföl. Egyáltalán nem úgy állt a kezükben a puska, mint a gyufaszál.
 Mi hárman a kínai hadseregben szolgáltunk - mondta komoran Muohin. - És tudjuk kezelni a fegyvereket. Nem szeretnénk megölni benneteket, hiszen nem vagytok az ellenségeink... Mégis. .. ha ellenálltok, meg kell tennünk. Már összeszedtük az élelmet. Nektek is maradt annyi... hogy... egy-két napig kihúzzátok. Aztán...
 Aztán?
 Menjetek be a faluba. A tunguzok segítenek. És menjetek haza minél előbb. Itt nincs keresnivalótok.
A szél vadul bőgött odakint, mintha fel akarná borítani a sátrat. Mégis Muohin halk, lelkifurdalással terhes szavai mintha még a zivatart is túlharsogták volna.
 Sajnálom. Nagyon sajnálom, ami történt. Mi csak a motoros szánt akartuk.
Éreztem, hogy jeges kéz szorongatja meg a szívem.
 Mit sajnálsz?
 Lépj hátrébb, és mondd neki is, hogy maradjon nyugodtan. Baleset történt.
Legszívesebben rávetettem volna magam, hogy kiszorítsam belőle a szuszt, de tudtam, ez lenne életem utolsó mozdulata.
 Milyen... baleset?
 Csak a szánra volt... szükségünk. Úgy akartunk elmenni, hogy... ne tudjatok róla. Elvittük volna az élelmet, a benzint és a szánt... de nem tudtuk, mert nem voltak a szánokban az indítókulcsok. Meg kellett várnunk, míg használjátok őket. Amikor az éjszaka elindultak... mi utánuk mentünk.
Most vált csak világossá előttem, hogy megtámadták a másik motoros szánt. Amelyen Bergen, Hyams, Selwyn, Stern és a gejzír-kutatók szorongtak.
 Mi történt velük? - suttogtam kétségbeesetten.
Muohin a másik kettőre nézett. Terebis és Csoló lehajtották a fejüket, mintha nem tudnák elviselni a tekintetemet.
 Nem akarták odaadni a szánt. El akartak menekülni előlünk.
 Megöltétek őket, gazemberek!
 Nem öltük meg. Menekültek és... belezuhantak egy jégszakadékba. Szerencsére a szán nem zuhant velük.
 Megöltétek őket! Meg kellett volna próbálnotok kimenteni... Muohin szomorúan megrázta a fejét.
 Annak a szakadéknak nincsen feneke. Belenéztünk, de nincsen feneke. Azért jöttünk, hogy ezt elmondjuk nektek. Nem mi öltük meg pket. De megtettük volna, ha nem adják oda a szánt. Katonák vagyunk.
 Ugyan, kinek a katonái? Kínaiak?       Muohin szomorúan mosolygott.
 Te ezt nem értheted. Te azt hiszed, mongolok állnak előtted. Nem volt értelme tovább játszani az ostobát.
 Tudom, hogy nem vagytok azok. De kínaiak sem vagytok, és tunguzok sem.
 Igazad van. Te tudós ember vagy, Lawrence. Tudnod kell, milyen érzés az, ha valakinek nincs már sem anyanyelve, sem hazája, pedig valaha minden, amíg a szemed csak ellát, az övé volt. Dicső őseinknek mára már az emléke is elenyészett a semmiben.
Hirtelen fény villant az agyam mélyén - de csak egyetlen pillanatra. Sokkal fontosabb dolgom is akadt, mint dicső ősökön törni a fejem.
Muohin váratlanul meghajolt. A másik kettő követte a példáját. Fegyverük csövét azonban még hajlongás közben sem vették el rólunk.
 Bocsánatot szeretnénk kérni tőletek, Lawrence. Az élőktől és a halottaktól egyaránt. Majd a Holtak Ura el fogja bírálni a vétkeinket. Mi most elmegyünk..-. De el kell mennetek nektek is. Ha maradtok... meghaltok!
A szél hatalmas erővel csapta be mögöttük a sátor ponyváját.
Bőrömön éreztem a halál jeges leheletét.
Ene
i
Alighanem ez az éjszaka volt életem leghosszabb éjszakája. Már réggel nyolc felé járt, de még mindig nem akart megvirradni. A fekete, lógó hastí felhők változatlanul ott gubbasztottak a sátrak fölött  eszük ágában sem volt elkotródni onnan.
Amikor röviddel fél kilenc után mégiscsak világosság támadt, megpróbáltam felderíteni a terepet.
Először a helikoptert jártam körül. Sajnos nem bukkantam árulkodó lábnyomokra: a megállás nélkül fúvó szél másodpercek alatt eltüntette még a saját nyomaimat is. Kinyitottam a gép ajtaját, felkapaszkodtam a fülkébe. Nem tudtam, mit keresek, s nem is találtam semmit. Kivéve egy olajos rongyot, amelybe valaki a kezét tö-rölgette s nagyvonalúan a vezető ülésére hajította.
Mountjoy motoros szánját félig betemette a hó. Rövid kapirgálás után így is felfedeztem a fejsebéből származó vérnyomokat. Igazi vér volt, semmi kétség sem férhetett hozzá.
Rolf Bauer vidám fütyörészéssel fogadott. Csak akkor haltak el a csintalan madárhangok az ajkán, amikor megpillantotta komor ábrázatomat. Nem láttam értelmét, hogy kíméletes legyek hozzá. Már csak azért sem, mert biztos voltam benne, ha sokat vacakolunk, ugyanúgy járunk, mint Talisker és a többiek.
 Hogy van, Rolf?
 Köszönöm, semmi különös.
 Már nem hall hangokat?
 Honnan veszi ezt a marhaságot? Soha nem is hallottam! Történt valami, hogy így lóg az orra?
Biccentettem és éppen nekikezdtem volna a mondandómnak, amikor az arcára fagyott mosollyal a szomszédos, üres ágy felé intett.
 Talisker? Mervyn?
 Mit gondol? -Meg... halt?
 Igen. -Hol... van?
 Santarcangeli talált rá a sátrunk előtt. -Őt is...?
 őt is, Rolf. Baltát vágták a homlokába.
A kis néprajzkutató a puskája felé tapogatódzott. Felemelte és a hóna alá vette, mint drága, szeretett holmiját a nyugdíjasházba vonuló néniké.
 Ez annyit jelent... hogy bennünket is... kinyírnak?
 Ez a szándékuk. -Kiknek?
 Talán Matteo Riccinek. És társainak. A mongolok szerint hat öregember őrzi a gonosz köveket, és minden áron megakadályozzák, hogy bárki is hozzájuk férkőzhessen.
 De hát... mi közünk nekünk ezekhez a kövekhez?
 Első látásra semmi. Kiderült azonban, hogy mégiscsak nagyon sok.
 Ez... hogy lehet?
 Vannak köztünk olyanok... akiket nem a sámánok érdekelnek, hanem a kövek.
 Hihetetlen.
 Pedig így van. Valakik alighanem beférkőztek közénk, azzal a szándékkal, hogy megkeressék a köveket. A kövek őrzői megtudták, először el akartak ijeszteni, majd amikor nem ment, halálra ítéltek bennünket. És végre is hajtják az ítéletet.
 De miért... az ártatlanokat is...?
 Erre nem tudok válaszolni. Talán maguk sem tudják, ki a bűnös és ki az ártatlan. Talán már nem is érdekli őket. Megölnek mindannyiunkat, és kész.
Ekkor Rolf váratlanul felnevetett. Ismét könnyed, felszabadult volt a nevetése  olyan, amilyet utoljára még Hamburgban hallottam tőle.
 Hát, tudja, ha más mondaná, azt hinném, az illető agyára ment a mandzsúriai tél...! Mint egy elképzelhetetlenül primitív horrorfilmben. Röhögni lenne kedvem, aztán okádni, végül sírva fakadni. És belül úgy remegek, hogy majd kiszakad a gyomrom. Azt sem tudom megmondani, Lawrence, hogy félek-e, vagy csak undorodom az egésztől. Jézus-istenem, egészen kiszáradt a szám! Ha arra gondolok, hogy talán nemsokára széthasított fejjel, keményre fagyva fekszem a havon, amíg csak arra nem jön egy kóbor medve, hogy kiharapja jéggé fagyott agyvelőmet...
 Talán van rá mód, hogy megtísszuk.
 Hogyan?
 Beköltözünk a tunguzokhoz.
 És ha éppen ők akarnak kinyírni bennünket?
 Valószínűtlen.
 Soha nem volt még olyan a világtörténelemben, hogy a valószínűtlenből szomorú valóság lett?
 Volt. De akkor is meg kell játszanunk ezt a lehetőséget. Készüljön, Rolf! Hamarosan indulnunk kell.
Keserű nevetése egészen Mountjoy sátráig kísért.
Mountjoy a földön térdelt és egy lavór vízben mosogatta a homlokát. A víz vörös volt, mintha egyenesen a Vörös-tengerből merte volna.
Expedíciónk agresszív bajuszú vezetője felpillantott, törülközőt tekert a homlokára és lerogyott az ágya szélére. Szeméből kialudt a szüntelenül égő harcias tűz.
Ráadásul a hangja is tompán kongott, mintha gumikalapáccsal fahordóra vágtak volna.
 Mr. Lawrence... örülök, hogy meglátogatott. Odaadná, kérem, a pipámat?
Mivel éppen mellettem volt egy faládán, felvettem, s amikor észrevettem, hogy gazdája lélekben talán nincs is a sátorban, kinyitottam a dohányzacskóm és megtömtem a pipafejet.
 Tessék.
Olyannyira nem volt magánál, hogy meg sem köszönte. A gyufát már maga gyújtotta meg, bár annyira remegett a keze, hogy attól féltem, a pipafejet is lángra lobbantja.
 Mr. Lawrence - kezdte az első alig-szippantás után -, tartozom önnek egy vallomással.
 Parancsoljon.
 Mr. Lawrence... én alapjában véve gyáva féreg vagyok. Rám emelte a szemét, mintha meg akart volna győződni róla,
milyen hatást tett rám a bejelentése.
 Azt hiszem, túloz, Mr. Mountjoy.
 Gyáva fickó vagyok. Furcsa, nem? Pszichikai megfigyeléseket végzek transz állapotban lévő varázslókon, amikor tulajdonképpen félek tőlük és. .  legszívesebben elszaladnék a közelükből.
 Az az erős, aki legyőzi a félelmét.
Szépen hangzott a szentencia, csak éppen hamisan. A jelen helyzetben különösképpen. Mountjoy grimaszt vágott és odébb lökte a lavór véres vizet.
 Frászt. Mindig is jobban szerettem volna valami mást csinálni. Most azonban ki vagyok borulva. Eddig igyekeztem tartani magam és... legyőzni a félelmemet, ez a baltacsapás azonban kiölt belőlem minden méltóságot. Köpök arra, hogy bárki mit gondol rólam  köpök arra, hogy végre tudjuk-e hajtani, amire vállalkoztunk  és arra is köpök, hogy engem neveztek ki ennek az őrültségnek a vezetőjévé. Élni akarok és eltűnni innen!
 Valamennyien ezt akarjuk.
 Csak nem az én vezetésem alatt! Tőlem ne is várjanak parancsokat. Bemegyek magukkal a tunguzokhoz, várok néhány napot, aztán akár egyedül is nekivágok az útnak. Akar az expedíció vezetője lenni?
 Szeretném felhívni a figyelmét, hogy az expedíció gyakorlatilag már nem létezik.
 Annál jobb. Tegyen, amit akar. Ha élve megúszom, visszavonulok a farmomra, magamra zárom az ajtót, és ha valaki valaha még a sámánokra vagy Mandzsúriára emlékeztet, figyelmeztetés nélkül golyót repítek a fejébe.
Tényleg ki volt borulva. Méghozzá nem is akárhogyan. Levette a turbánt a fejéről, és megszemlélte a rákenődött vér-pacsnikat.
 Akar még valamit? Szóljon, ha szüksége lenne rám. Ha megengedi, eszem egy kis konzervet.
 Ha a mongolok hagytak magának... 
Elmondtam neki, hogy vendégeink leléptek az egyik motoros szánnal és az ennivalóval. Mountjoyt láthatóan ez sem rázta meg.
 Akkor evés helyett pipázom.
Mentem volna már, de eszembe jutott valami és az ajtóból visz-szafordultam.
 Mondja csak, Mr. Mountjoy... Ugye ön ismeri az expedíció tagjainak a személyi anyagát?
 Persze hogy ismerem.
  Eszerint Rolf Bauerét is. Vissza tud rá emlékezni, hogy Rolf gyerekkorában kapcsolatba került-e valamilyen módon a katolikus egyházzal? Vagy... nem is tudom, hogy kérdezzem... volt-e a családjában pap?
Mountjoy összehúzta a szemöldökét.
 Hogy gyerekkorában mit csinált, arról fogalmam sincs. Azt azonban biztosan tudom, hogy a középiskola elvégzése után papi szemináriumba járt.
Éreztem, hogy valamiféle nyomra bukkantam. Talán az elsőre azóta, hogy Mandzsúriába érkeztem. -És?                  .
  Semmi és. Két évig járt, aztán megunta és átiratkozott a bölcsészeti fakultásra. Ott lett néprajzkutató. Miért kérdi?
 Mert néha olyan paposán beszél - hazudtam. - Van valami kifogása ellene, hogy elmenjek a tunguzokhoz és beszámoljak róla, mi minden történt velünk?
 Engem kérdez? Én már nem vagyok itt senki és semmi. Azt tesz, amit akar.
Megtapogatta a fejét és végigdőlt az ágyán.
A két lány éppen teázott, amikor bebújtam a sátornyíláson. Elli-nora levert volt, s mintha remegett volna a keze, ahogy a teáscsészéért nyúlt. Daphne ezzel szemben kipihentnek látszott, csak a szeme alatt húzódó sötét karikák tanúskodtak korábbi nyugtalan éjszakákról.
Daphne biccentett és felém nyújtott egy teli csészét.
 Honnan tudták, hogy jövök? Megérzés?
Tudja, Mr. Lawrence, én mormon vidékről származom. Utahból. Járt már arra?
 Megfordultam néhányszor.
 Nos, arrafelé az a szokás, hogy minden alkalommal, ha étkezéshez vagy teáhdz készülünk, kiteszünk egy üres tányért a váratlan vendégek számára.
 Szép szokás.
 Alighanem még a régi, pionír időkből maradt ránk. Amikor még gyakoriak voltak a váratlanul betoppanó vendégek.
Elvettem a csészét és belekortyoltam a teába. Kellemes aromája volt  mintha virágméz ízét éreztem volna benne.
 Utahi tea - mondta elégedetten Daphne. - Van arrafelé egy vadvirág... Különben meg tudná mondani, mi lesz velünk?
Kissé váratlanul ért a váltás. Éppen magam elé képzeltem a szín-pompás utahi vadvirágokat, s a közöttük repkedő tarka lepkéket.
Megittam a teát és letettem a csészém az asztalt helyettesítő ládára.
 Gondolom, mindketten tisztában vannak az elmúlt éjszaka eseményeivel?
Daphne két tenyere közé szorította a csészéjét, mintha attól tartott volna, hogy örökre kihűl, mint az emberi tetem a hósivatagban.
 Nem egészen.
 Meier és Elliot meghalt... akárcsak a gejzírkutatók. Bergen, Hyams, Selwyn és Ulli Stern szakadékba zuhantak. Mountjoynak csak csodával határos módon sikerült megmenekülnie. Ja, és hogy meg ne feledkezzem róla: egy mongol, Ma Pin is jobblétre szende-rült.
Ki... ölte meg őket?
 Meiert és Elliotot ugyanaz, aki megsebezte Mountjoyt. A szerzetes-múmia. Mountjoy látta is, sőt a fickó üldözőbe vette vezetőnket, aki maga sem érti, hogy tudott elmenekülni előle.
 És a másik szán utasait?
 A mongolok. Ők ugyan tagadják, de... végül is mindegy, hogy véletlenül zuhantak-e bele egy feneketlen hasadékba, vagy belelökték őket.
 Hol vannak a... mongolok?
 Leléptek.
Több halott... nincs?
 Nem elég ennyi magának?
 Nem úgy... értettem. Csak megpróbálom kiszámítani, hányan
maradtunk.
 Nem kell hozzá mind a tíz ujja. Rajtunk kívül már csak Mountjoy, Santarcangeli atya, Rolf Bauer, és Dagmar Jákob élnek.
 Hol van... Dagmar?
 A sátrában. Elbarikádozta magát.
Ellinora kezében megreccsent a csésze, aztán halk, fájdalmas pendülés kíséretében jobblétre szenderült. A menekülő ital végigfutva a ládán, az ölembe csöpögött.
Ellinora rémülten felugrott és törlőruha után kapott.
 Bocsánat, Mr. Lawrence.
Halottsápadt volt az arca, s az ő ujjai is remegtek, ahogy a törlőruhát markolászták.
Arra gondoltam, egy kezdő ideggyógyász örökre megalapozhatná tudományos karrierjét, ha tüzetesen végigvizsgálhatna bennünket.
Amíg Ellinora a ládát törölgette, Daphne folytatta a kérdezős-ködést.                                                          .
 Mr. Mountjoy mit szól... mindehhez?
 Mr. Mountjoy nincs abban az állapotban, hogy jelentősen befolyásolja az eseményeket. Mr. Mountjoy ki van borulva.
Istenem, istenem!
Olyan elragadó módon tördelte az ujjait, mint izgalmasabb leányregényekben a menyasszony, amikor értesül róla, hogy vőlegényét, nem sokkal az esküvő előtt beutalták a kijózanítóba.
 Mi lesz velünk, Mr. Lawrence?
 Azt hiszem... ilyen körülmények között véget kell vetnünk az expedíciónak.
Ellinora szapora bólogatásba fogott és látványos mozdulattal a láda oldalához vágta a törlőruhát.
 Már akkor meg kellett volna tennünk, amikor az az átkozott medve megjelent és a szájában hozta a maga... Bocsásson meg, nem akartam megbántani, de beláthatja, hogy akkor kezdődtek a bajok.
 Belátom. Csak nehogy a kínai kulturális forradalmat is a medve nyakába varija.
Daphne szomorúan megcsóválta a fejét.
 Pedig... olyan fontos lett volna, hogy megcsináljam, amit elterveztem. Disszertációt készültem írni. Most aztán nézhetek új téma után.
 De hát az életünk mégiscsak fontosabb, mint egy disszertáció! Az életnél nincs semmi fontosabb.
Daphne szelíden rám mosolygott  az volt az érzésem, néhány pillanatra elfelejtette, hol is van egyáltalán.
 Dehogyis nincs - mondta melegséggel teli hangon. - A lelki üdvösségünk, Mr. Lawrence.
Elhűlve meredtem rá.
Már nem is tudom, kinek az elhagyott sílécét csatoltam a lábamra s éppen a falu felé indultam volna, amikor kibukkant valaki a sátrak mögül és felém igyekezett. Mivel néhány percre kibújt a nap a felhők mögül, a hóról visszaverődő éles fénye késként hasogatta a szemem.
Furcsa deja vit-t éreztem. Nem sokkal ezelőtt ugyanígy bukkant ki a sátrak mögül Ellinora Dunbar, hogy a faluba kísérjen. Ki gondolta volna akkor, hogy a tunguz település helyett a régi temetőben közös „hálózsákban  landolunk?
Ezúttal azonban nem Ellinora volt az, aki felbukkant az orrom előtt, hanem Dagmar. Fekete, szorosan testéhez simuló műanyag ruhája hasonló fazonú pizsamájára emlékeztetett.
Gyakorlott, laza mozdulattal tett egy fordulatot körülöttem, s hátára igazította lecsúszott vadászpuskáját. -Halló.
 Halló.
Megállt, és csípőre tette a kezét.
 Mintha nem örülnél igazán nekem.
 Miből gondolod? Hiszen alig látszik az arcomból valami.
 Hova indultál?
 A faluba. Három napja próbálok eljutni Énéhez, mégsem sikerül. Talán most.
 Veled mehetek?
Igazából nem is tudtam, örüljek-e neki. Igaz, kettesben nem olyan unalmas az út, ugyanakkor nem tudhattam, hol van nagyobb biztonságban. Mellettem-e, vagy a sátrában.
 Talán mégiscsak jobb lenne, ha maradnál. A többiek nyugtalankodnak, ha felfedezik, hogy eltűntél.
 Szóltam Santarcangelinek, hogy elkísérlek. Hallgatásomat beleegyezésnek vehette, mert felzárkózott mellém.
 Nagyon nagy bajban vagyunk?
 Mit tagadjam, abban.
 Lehet, hogy... még komolyabbra fordul a dolog?
 Úgy érted, megölnek-e bennünket? Az is előfordulhat.
 Köszönöm, hogy vigasztalsz. Látod a havat?
 Mást se látok, csak azt.
 Azt is látod, milyen?
 Fehér. Fehérebb már nem is lehetne.
 Tudod, miről ábrándoztam, amikor még... romantikus kislány voltam? Mindig arra vágytam, hogy Északon hunyjam le a szemem. Hatalmas, patyolatfehér hósivatagot képzeltem magam elé, ahol... azzal a férfival sízek, akit szeretek...
 És? - kérdeztem gyanakodva.
 Már akkor is tragikus szerelmekben gondolkodtam. Talán őseim melankolikus skandináv lelke munkált bennem. Szóval, gyerekkoromban két lövést hallottam. Aztán valami mellbe ütött és elterültem a szűz havon. Utolsó, homályosodó pillantásommal még megsimogattam a gyönyörű, hófehér világot, kezem kedvesem hűlő kezébe tettem...
 Hohó! Álljon meg a menet! Arról nem volt idáig szó, hogy a kedvesed is kihűl!
 Mit gondolsz, egyedül megyek át a túlvilágra? Ennek nem lenne semmi értelme. Vagy párosán hal az ember, vagy sehogy.
Megállt, keresztbe fordította előttem a lécét, hogy nekem is meg kellett állnom.
 Leslie, én... csak azt szeretném mondani, hogy igazán... megkedveltelek... és...
Fegyver dörrent az utunkat szegélyező hóbuckák mögött s két golyó fütyült el a fülünk mellett.
Rávetettem magam Dagmarra és lerántottam a hóra. Fagyos ajka csak néhány milliméterre volt az enyémtől, mégsem éreztem vágyat, hogy megcsókoljam.
Inkább arra, hogy ássak magamnak egy jő mély lukat és eltűnjek benne a hő alatt.
A másik két lövés is csak néhány centiméternyire verte fel mellettünk a havat.
Arra ocsúdtam, hogy Dagmar sírdogál a fülembe.
 Jaj, Istenem. Édes, jó Istenem!
Villámsebesen megtapogattam, de nem éreztem rajta sérülés nyomát.
 Megsebesültél?
 Nem tudom... nem fáj semmim. Mi történt, Leslie?
 Pokolba a skandináv génjeiddel! Ha szépen megkérhetlek, legközelebb ne meséld hangosan az álmaidat.
 Jaj Istenem, mit tegyünk?
 Hol a puskád? -Itt... valahol.
 Ha szólok... lőj a levegőbe.
 Mit csináljak?
 Tedd, amit mondok. Először keresd meg. Megvan?
 Jaj... meg.
Levettem a vállamról a fegyverem és lövésre kész állapotba hoztam. Bár tudtam, hogy kockázatos, amire vállalkozom, mégiscsak meg kellett tennem. Elvégre nem f ekhetünk órák hosszat a hóban.
 Most!
Dagmar puskája akkorát durrant a fülem mellett, hogy majd belesüketültem. Felemelkedtem, és én is kilőttem mindkét csövet. Visszazuhantam a hóra és vártam a viszontlövéseket. A válasz azonban elmaradt. Másfél percnyi lapulás után feltápászkodtam és  intettem Dagmarnak, hogy követheti a példám. Akárki is volt a merénylő, már messze jár.
 Jézusom, mi volt ez?
 Alighanem mi vagyunk soron.
De hát... miért akarnak megölni bennünket? Miért nem hagyják, hogy elmenjünk a fenébe?
 Ahhoz túlságosan is sokat tudunk.
 Mit... kellene tudnunk? Hiszen még élő sámánnal sem találkoztunk...? Mi az, ami ennyit ér nekik? Kérjek, Leslie, mi az?
 Hallottál valaha a halál kövéről?
 Miről?
 A halál kövéről - ismételtem türelmesen.
 Az meg mi a fene? Valami tunguz legenda?
 Figyelj rám, Dagmar. Belekeveredtünk valamibe. Kegyetlen harc folyik körülöttünk, és mi... itt állunk a senki földjén, két tűz között. Mindkét oldalról azt akarják, hogy elpusztuljunk. A halott ember ugyanis nem beszél.
 Dehát én... nekem semmi közöm ehhez az egészhez! Én haza akarok menni... Nekem fogalmam sincs, mi folyik itt. És... ki a felelős ezért? Igen... kérem, mondd meg, ki a felelős érte. Követelem, tudni akarom! Tudni akarom, ki a felelős mindezért! A halottakért, s a szörnyűségekért, amiket kiálltunk. Talán te? Ha nem, akkor kicsoda? Nem mondod meg?
Átkaroltam és megnyugtatón megveregettem a vállát.
 Megmondom, ha akarod, kislány. Bár az a gyanúm, nem sokra mégy vele.
 Akkor is követelem, hogy mondd meg! Ki vele! Ki az? Visszaakasztottam a puskám a hátamra. Kutatva végigfuttattam
a szemem a kellemetlen, vakító fénnyel szikrázó hómezőn, s mélyet sóhajtottam.
 Hát, ha tudni akarod, tudd! Egy több száz éve halott jezsuita szerzetes... bizonyos Matteo Ricci.
A menetrendszerűen feltámadó reggeli szél mintha  helyeslőn sziszegett volna a fülembe.
Süket csend honolt a faluban  mintha kihalt volna belőle minden élet. Csak egy hatalmas, loncsos kutya vágtatott felénk, fenyegető fögvicsorgatással. Dagmar óvatosan mögém húzódott, én pedig vadászpuskám csövével próbáltam meg jobb belátásra bírni.
Egészen addig tartott a viaskodásunk, amíg az egyik, rönkökből ácsolt faház ajtajában fel nem bukkant egy szutykos kisgyerek.
Maszatos képén látszott, nem szokta elsietni a reggeli mosakodást. Hasított fenekű nadrágjából ki-kivillant meztelen bőre.
 Uramisten! - suttogta Dagmar, amikor a kutya végre eltakarodott a terepről. - Hiszen ennek a kisgyereknek kint van mindene!
 Errefelé ez a téli népviselet - mondtam. - A kicsik egész nap egyedül vannak és ha rájuk jön... hát a nadrágjukba csinálnának. Egy ilyen apró legényke még nem tudna időben megszabadulni a gönceitől. így meg ha kell valami, hát csak széthúzza a nadrágja hátulját.
 És közben megfagy.
 Látszik, hogy eddig csak trópusokon dolgoztál. Borneón bizonyára nem ilyen a gyereknadrág.
 Borneón semmilyen nadrágjuk sincs a gyerekeknek. Csak egy kis kötényke és kész.
 Mintha olvastam volna Mountjoy valamelyik cikkében a bor-neói népviseletről.
 Nem tudom. Amennyire visszaemlékszem, Mountjoy nemigen foglalkozott Borneón népviseleti kutatásokkal.
Mivel a kisfiú még mindig az ajtóban állt, megpróbáltam szóba elegyedni vele.
 Ismered Énét?
A gyerek csodálkozva, félelem nélkül nézett rám.
 Itthon van az apád?
Gyönyörű, fekete, vágott bogárszeme volt, de az ajka továbbra is néma maradt. 1    - Hol vannak az emberek a faluból?
A kisfiú válasz helyett a szájába vette hüvelykujját és elmerülten szopogatni kezdte, mint aki mélyen elgondolkodott valamin.
Sóhajtva felemelkedtem és indultam volna tovább, amikor megszólalt mögöttem egy karácsonyfacsengőhöz hasonlóan vékony, csilingelő gyerekhang.
 Ismerem Énét.
Meglepődve fordultam hátra. Aztán megértettem mindent. A kisfiúnak nyilván idő kellett hozzá, hogy feldolgozza magában azt a hatást, amit az arcunk tett rá. Rövid ideig el sem tudta képzelni, hogy a számára visszataszítóan csúnya, nagy orrú emberek a saját anyanyelvén szóljanak hozzá.
 Derék dolog. Most hol van?
 A sátrában.
 Odavezetnél?
 Nem szabad. Kikapok, ha odamegyek. Gyerekeknek tilos odamenni.
 Akkor legalább azt mutasd meg, merre van. Felemelte kis kezét és apró ujjával a falu vége felé bökött.
 Arra. Ahonnan a véres ember jött.
Egyszerre ráfagyott a barátságos mosoly az arcomra.
 Milyen ember?
A kisfiú leeresztette az ujját és elgondolkozva megvakargatta nadrágjából kivillanó kerek popsiját.
 A véres képű ember. Éppen olyan volt, mint amikor Csulu-bumbit összemarcangolta a medve.
 Olyan ember volt, mint én?
 Éppen olyan csúnya. -Mikor jött?
 Most. Napkelte után. Amikor anyám megszoptatta a húgom. Jött és kiáltozott. De nem értettem, mit.
 Volt szőr az arcán?
 Volt. És vér. És nagyon kiáltozott.
Megragadtam Dagmar karját és magam után vonszoltam. Olyan erővel, hogy a lány majdnem felbukott a léceiben.
 Jézusom, mit csinálsz? Hova megyünk?
 Tudsz imádkozni?
 Tudok... de... Mit akart ez a kisfiú? Mit mondott, Leslie? Istenem, én nem megyek tovább! Amíg meg nem mondod, miért... és mit jelent az, hogy tudok-e imádkozni. Miért kellene imádkoznom?
 Hogy legyen irgalmas hozzánk a tunguzok istenanyja, Omosi mama!
Először azt hittem, a sátrában találom Énét. A sátor azonban üres volt. Ahogy megállapítottam, hogy nincs benne senki, már fordultam is vissza. És egyáltalán nemcsak azért, mert semmi keresnivalóm egy üres sátorban, hanem azért is, mert semmilyen földrész semmilyen sámánja nem kedveli, ha távollétében turkálnak a holmijai között.
A falu faházai csendben gunnyasztottak a reggeli fagyban. A gerendafalak Szibériára emlékeztettek, az udvarokon álló, csú-csos tetejű, rénszarvasbőrből és vastag nemezlapokból épített sátrak azonban mandzsu földről árulkodtak.
Intettem Dagmarnak, hogy vegye le a sűéceit s magam is lecsatoltam az enyémet. Tudtam, Énének nincs kutyája, így nem kell
váratlan támadástól tartanunk. Nekitámasztottuk a léceket a faház oldalának, s hangos csoszogás és zörgés közepette levertük a havat a csizmáinkról.
Mivel az ajtó résnyire nyitva állt, éppen csak megtaszítottam, hogy nyikorogjon.
Ene! Ene!
Lépés csosszant, ritkás szakállú idősebb férfi mandulavágású szemei kandikáltak ki a nyíláson.
 Mit akarsz?                                            .
 Énét keresem.,
 Ki vagy?
 Lawrence. Mondd meg Énének, hogy Lawrence keresi. Természetesen tudtam, hogy minden szavam behallatszik az ajtón, s ha Ene akar, úgyis válaszol rá.
Éne szerencsére akarta. Alighogy eltűntek a szemek a nyílásban, már meg is hallottam reszelős, barátságtalan mormogását.
 Law-len-sze... mindig csak Law-len-sze! Mit akarsz tőlem már megint? Elhoztad a pipát, amit ígértél?
 Itt van a zsebemben.
 Akkor gyere, de gyorsan!
 Van velem valaki. -Ki?
Egy barátom.
 Rendben van. Jöjjön ő is.
Intettem Dagmarnak, hogy szorosan mögöttem jöjjön. Odasúgtam neki, ha nem feltétlenül szükséges, ne lépjen a küszöbre. A küszöb alatt ugyanis szellem lakik, s nem muszáj magunkra haragítanunk.
Beléptem az ajtón, aztán hunyorogva megálltam.
Legalább öt puskacső nézett velem farkasszemet.
Dagmar diszkréten elsikkantotta magát. Hirtelenjében nem is tudtam volna megmondani, ki rémült meg jobban a másiktól: a öt puskás Dagmartól, vagy fordítva.
A puskások idősebb, széltől és fagytól cserzett arcú férfiak és nők voltak  egy kivétellel valamennyien kínai fazonú posztóruhában. Csak Ene és egy másik öregasszony viselt mongol szabású rénszarvasbőr köpenyt.
Ene rámhunyorgott a sámliszerűen alacsony székről, ahol gubbasztott és reményvesztetten legyintett.
 Ez tényleg ő. Law-len-sze. Olyan, mint a kerge szarvas. Elmegy, de mindig visszajön.
Mivel tudtam, hogy Ene érdes modora mögött nagy-nagy szeretet lakik, eszem ágában sem volt megsértődni.
Az öt puskacső öt gazdája feszült figyelemmel tanulmányozta Dagmar arcát. A lány egyre idegesebben nézett vissza rájuk, miközben megrángatta a kabátom ujját.
 Hé! Mit csináljak?
 Egyelőre maradj veszteg.
 Nem kellene legalább köszönnünk?
 Mondtam, hogy maradj békén... Itt mások a szokások, mint Tiffany éttermében.
Ene krákogott és beköpött a szoba láthatatlan sarkába. -A feleséged?
 Nem.
 Szerencséd van. Csúnya. Akkora mellei vannak, mint a női seonoknak. Szül majd tíz-tizenkét gyereket, és lelógnak a szarvas hátáról a hóra. Akit én ajánlottam, nem kellett. Csak azt tudnám, mit eszel rajta?
Ismét valamennyi szem Dagmarra meredt. A lány idegesen ösz-szerántotta magán a dzsekijét, mintha megérezte volna, hogy vet-kőztetik.
 Mi a fene ez...? Űgy érzem magam, mintha azt latolgatnák, beférek-e az üstjükbe. Remélem, nem kannibálok.
 Azt mondják, nagyok a melleid.
 Pukkadjanak meg!
Könnyedén cseverésztünk, pedig belül majd szétpattantam az izgalomtól.
A fegyveres tunguzok mintha adott jelre tették volna, leguggoltak a fal mellé. Ene biccentett és helyet mutatott két faszéken, amelyek alacsonyak voltak ugyan, de mégiscsak kényelmesebbek, mint a kétes tisztaságú padló.
Valaki felnyögött a másik szobában. Önkéntelenül is felkaptam a fejem. Ene azonban nem adta jelét, hogy meghallotta volna. Ehelyett a szemközti falra meredt, mintha megpróbálna átlátni rajta.
 Megjöttek a viharok... - motyogta halkan. - Megjöttek a viharok.
A falnál kucorgó, egymás közt suttogó tunguzok elhallgattak. Lélegzet-visszafpjtva figyelték az öregasszonyt. Ene végre rám emelte apró szemét, és előrehajolt.
 Tudod, mi a világ, Law-len-sze? Mosolyogtam és biccentettem.
 Négyszögletű vastál. Ezen élünk valamennyien. Nemcsak Ene, hanem a többi tunguz is elégedetten bólintott.
 így igaz, Law-len-sze. Azt is tudod, hol születnek a szelek?
 Természetesen, Ene. Hiszen te tanítottál rá. A szelek a vastál négy sarkáról indulnak és a tál közepén találkoznak. Persze nem a tálon, hanem fent az ég csúcsán.
 Arra gondolok, hogy talán itt lehet a világ közepe, Mandzsúriában. Mit szólsz hozzá?
 Nagyon is lehetséges - helyeseltem. - Akkor viszont itt kell lennie az alvilág bejáratának is. Mert közvetlenül az alatt, ahol a négy szél találkozik, bújik meg a lejárat. Mikor jártál utoljára odalent, Ene?
Az öregasszony rémülten a szája elé kapta az ujját.
 Pszt! Erről nem szabad beszélni! Tudod jól, hogy az alvilágnak több nyílása is van. Ott, ahol a két nagy folyó beletorkollik a tengerbe, amelyet örök jég fed. Láttad azt a vidéket, Law-len-sze?
Tudtam, hogy a két nagy folyó az Ob és a Jenyiszej, s hogy a tunguz hiedelem szerint valóban ott az alvilág egyik lejárata. A halottak lelke, ha kiszáll az élettelenné vált testből, ide siet, hogy megkezdje leereszkedését a másik világba, ahol majd döntenek további sorsát illetően.
 Láttam, Ene - biccentettem.
 Láttad a halottak lelkeit is?
 őket nem.
 Persze, mert te nem is láthatod őket - bólogatott büszkén. - De én láttam valamennyit. Arra jártam madár képében és láttam, amint leereszkednek az alvilágba.
 Mikor történt ez?
 Nem fontos. Talán tegnap, talán ma, talán holnap. Az idő nem számít. Láttam olyan lelkeket is, amelyek abból a táborból kerültek oda, ahol te és a barátaid laktok, Law-len-sze.
 Üzentek valamit? - kérdeztem komoran.
 Nem értettem a szavukat a fájdalomtól, amely betöltötte a hangjukat.
 Nem mondanád el néhány szóban nekem is, miről folyik a cse-vej? - sziszegte a fülembe idegesen Dagmar.
 Momentán a halottak leikeiről. És a hideg szelekről.
 Legalább már nem rólam.
 A hideg az égből jön - mondta sóhajtva Ene. - Tudod, miért?
Tudtam, de nem akartam mindent tudni. Hadd erezzen egy kis büszkeséget.
 Nem tudom.
 Mert... lyukas az ég. Kilyukadt valahogy, és azon át áramlik a hideg lefelé a földre. Omosi mama megpróbálta bestoppolni, de nem sikerült neki. Felf eslett a varrás. Ekkor fogott néhány csillagot, hogy inkább bedugja a lukat... de a csillagok nem passzoltak bele. Mellettük bejön a hideg. Ha a csillagokat látod... hideg van.
Ene a csillagok alatt a Fiastyúkot értette. Egyébként a mondának igaza van  ezen az égövön télen látható csak a Fiastyúk. És ha látható, holtbiztos, hogy pokoli hideg van.
 Köszönöm, Ene. Köszönöm, hogy ismét megtanítottál valamire.
A sámánasszony hirtelen előrehajolt és olyan erővel ragadta meg a karom, hogy önkéntelenül is hátrahökkentem.
 De nem mindenki kerül le az alvilágba! Van, akinek a lelke megretten az ítélettől és visszatér a testébe. Hallod a hangot?
A másik szobában ismét felnyögött valaki.
 Ki az?
 Menj be, és nézd meg.
Felálltam, s amikor éreztem, hogy Dagmar is fel akar tápász-kodni, térdére tettem a kezem. -Te maradj!
 Mi a fenét akar ez...
 Maradj!
Átmentem a másik szobába. Bár a reggeli fény elég takarékosan szivárgott be a kétes tisztaságú ablakon, azonnal felfedeztem a földre terített medvebőrön heverő testet. És azonnal fel is ismertem, kicsoda.
A takarók alatt nyögdécselő férfi Ulli Stern volt, akit tegnap óta halottnak hittünk.
Ulli éppen abban a pillanatban nyitotta ki a Szemét, ahogy letelepedtem a medvebőr szélére. Aztán akkorát nyögött, hogy szinte felemelkedtem tőle a levegőbe.
 Jézusom! Rosszul van?
Ulli Stern arcán boldog mosoly futott át.
 Persze, hogy rosszul vagyok, hogy a fenébe ne lennék! Összevissza zúztam magam azokon a rohadt jégtuskókon. Ráadásul ezek
is megitattak valamivel, amitől egyfolytában hányás kerülget. Büdös volt és sós. Nem tudja, mi lehetett?
 Talán nyers szarvasvér. Ulli nagyot csuklott.
 Én mindjárt meghalok.
Homlokára tettem a kezem. Nem éreztem, hogy lázas lenne.
 Komolyan kérdem, hogy érzi magát?
 A vén banya összetapogatott. A bokámra mutogatott, amitől őszintén megrémültem. Azt hittem, eltört, mert pokolian fájt. Aztán akkorát rántott rajta, hogy majd összecsináltam magam. Rátett valami borogatást... és most már nem is érzek fájdalmat. Először is, ki ez a vénasszony?
Ene.
 A maga sámánja? Uramisten, ez a boszorkány?
 Miért? Mit gondolt? Hogy a tunguz sámánok olyanok, mint Marilyn Monroe?
 Azt nem, de hogy ennyire...!
Kerülgettük a forró kását, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis neki kell látnunk, még ha meg is égeti a szánkat.
 Figyeljen ide - mondtam elszántan. - Örülök, hogy nem esett baja. A többiek?
Ulli Stern arca elkomorodott. Két keserű ránc ült ki a szája sarkára.
 Eltűntek. Valószínűleg... meghaltak.
 Beszéltem a mongolokkal. Azt mondták, ők tették. Ulli Stern keze ökölbe szorult a takarón.
 Ide figyeljen, Leslie, én nem vagyok vérszomjas ember, de most ízekre tudnám szaggatni őket. Ha maga látta volna... amint... amint...
Lehajtotta a fejét és zokogni kezdett. Hagytam, hadd törjön ki rajta a fájdalom. Néhány pillanatig szipogott, majd megtörölgette az öklével a szemét.
 Bocsásson meg, azt hiszem, egy kissé kikészültem. Olyannyira, hogy... néha már nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Hol vannak a fickók?
 A mongolokra gondol? Leléptek. Ezért kellett nekik a szán. Elvitték az élelmiszerünket és az üzemanyagot is. Hátrahagyták viszont a helikopterüket.
 Pokolian jó cserét csináltunk. Mire kíváncsi?
 Talán kezdje ott, hogy Mountjoy átszállt a másik szánra.
 Hát... valóban átszállt. Teljesen hülyék voltunk ugyanis, hogy
az egyik szánra csak ketten ültek, a másikra viszont nyolcan, még ha az a szán nagyobb is. Még cserencse, hogy Talisker nem jött velünk.
 Nem tudom, igazából az-e?
 Ezt... hogy érti?
 Taliskert megölték.
 Úristen! A mongolok?
 Nem tudom. Nem hiszem. Baltát vágtak a homlokába. Látott náluk baltát?
 Nem.
 Lőfegyvert?
 Azt igen.
 Ott hagyta abba, hogy Mountjoy átszállt.
 Igen. Átszállt. Aztán... tovább mentek. Mi pedig a gejzírkutatók tábora felé kanyarodtunk. Óriási volt a köd... zuhogott a hó, fújt a szél... volt ott minden, amit csak el tud képzelni. Akkor egyszer csak kibújtak a fickók a köd mögül... és kiáltozni kezdtek. Én pedig felborultam.
Miért?
 Mert... nem is tudom. Mintha szántszándékkal raktak volna jégtuskókat a szakadék elé.
 Milyen szakadékról beszél?
 Azt hiszi, én tudom? A fickókat figyeltem... és... igen... most már emlékszem.... Lőttek. Lőttek a fegyverükből.
 Magukra?
 Azt nem tudom. Azt sem tudom, hogy eltaláltak-e valakit. Annyit éreztem csak, hogy a levegőbe emelkedem és... a következő pillanatban ott találtam magam egy jégtuskó mögött. A többiek... nem voltak sehol.
 A motoros szán?
 Nem messze állt tőlem. Nem volt rajta senki.
 Azután?
 Jöttek a mongolok és elhajtottak rajta. Előbb persze kerestek bennünket, de nem találtak senkit. Engem sem.
 Van valami elképzelése róla, hova tűnhettek a többiek?
 Belezuhantak a szakadékba. Talán több száz méter mély is lehet. Úgy gondolom, megperdültem egy jégtuskón, s mindenki belefordult a hasadékba, csak én nem, mert a kormányba kapaszkodtam.
 Meddig maradt a jégtömb mögött?
 Ott lapultam egy ideig. És csendben imádkoztam, nehogy rám találjanak, mert bizonyára megöltek volna. Puskám valószínűleg
I
lehullott a mélybe. Reszkettem és megpróbáltam megkeresni a többieket. De csak a szakadékot találtam meg.
 Ezután rögtön elindult a falu felé?
Ulli Stern megtörÖlgette verejtékező homlokát és bágyadtán elmosolyodott.
 Alighog  a banditák eltűntek a szánnal, s ott maradtam egyedül ... mások bukkantak fel.
 Kik?
 Fekete árnyak. Hat fekete csuhás szerzetes. Kutattak egy darabig a nyomok körül. Szerencsére ismét kitört a vihar, így nem találtak rám. De azt hallottam, hogy... beszélnek.
 Milyen nyelven? - kérdeztem rekedten.
 Olaszul. Holtbiztos, hogy olaszul.
 Maga tud olaszul?
 Nem, de tanultam latint. És sokat meg is értettem belőle. -Például mit?
 Hogy itt sincs, megott sincs. Biztos vagyok benne, hogy engem kerestek.
 Látta az arcukat?
 Sajnos, nem. Eltakarta a kapucni. De mintha nagyon csalódottak lettek volna, amiért nem találtak rám. Vártam egy kicsit, s amikor eltűntek, nyakamba vettem a hómezőt. És tudja, mi a legviccesebb? Ott találtam a hátamon a puskám.
Lőtt is vele?
 Nem én. Miért kérdi?
 Mert valaki rám pörkölt. Éppen a falu felé csúszkáltam Dag-marral, amikor valaki megpróbált kicsinálni.
 Holtbiztos, hogy nem én voltam! Hiszen nem is lettem volna képes rá. Fogalmam sincs róla, hogy értem el a falut. Akkor tértem csak magamhoz, amikor a számba öntötték azt a szörnyűséget. Hogy is hívják az öregasszonyt?
 Ene.
 őszintén szólva másmilyennek képzeltem.
Felálltam és szemügyre vettem a szoba sarkába állított, fából és nemezből készült bálványt. Tudtam, az a dolga, hogy őrizze a beteg nyugalmát, és tartsa távol a gonosz szellemeket.
A bálvány keskeny, ravasz szemeivel sunyin nézett rám, mintha azt latolgatta volna magában, képes vagyok-e kitalálni a nagy titkot, amelyet ő tud ugyan, de semmiképpen sem akar megosztani velem.
Nevezetesen, hogy miért éppen Ulli Stern menekült meg a szerencsétlenségből, továbbá, hogy miért nem találtak rá a szerzetesek?
Ene és a másik öt mozdulatlanul ült a falnál Dagmart figyelve. A lány megszeppenve álldogált a szoba közepén, mint egy nézőitől kifütyült, rossz mozgású manöken. Barátságosan a vállára vertem és mutattam, hogy guggoljon ő is a falhoz. Dagmar s iajtva engedelmeskedett.
Ene szemében barátságtalan szikrák gyulladtak. Egyelőre el nem tudtam képzelni, mi válthatta ki a nemtetszését. Talán Dagmar mellei, amelyeket nagynak talált?
Hogy javítsak valamit a nyomott hangulaton, előhalásztam a zsebemből egy óriási, habkőből faragott pipafejet és Ene felé nyújtottam.
 Itt a pipád, Ene!
A sámánasszony arca rövid időre felderült. Elvette a pipafejet és rövidlátó szemei elé emelte. Leguggoltam mellé, hogy megmagyarázzam a ráfaragott mitológiai képek értelmét, de Ene eltolta a kezem és ruhája alá rejtette a zsákmányt.
 Köszönöm, Law-len-sze. Szívesen énekeltem volna neked, és megmutattam volna, mit tud egy sámán... de most nem lehet. A gonoszok nem engedik.
 Gonoszok?
Ene biccentett és egy lófogú, citromfejű kis öregemberre mutatott.
 Örgöne bent volt a járási központban. Alig tudott visszajönni. Az emberek kint tolonganak az utcán, piros könyvecskéket lengetnek és... énekelnek belőlük. Amikor meglátták, megfogták és bekísérték egy házba. így volt?
 így - biccentett helyeslőn a citromfejű tunguz.
 Ott aztán megverték és azt mondták neki, hogy vége a régi világnak, amikor a tunguzok mindenféle badarságokban hittek. Most nincs más isten, csak Mao elnök, és az ő szavait kell tisztelnünk, amik a vörös könyvecskékben vannak. Megparancsolták, hogy törjük össze a bálványainkat, öljük meg a sámánjainkat, mert ha kijönnek a faluba - márpedig hamarosan kijönnek - nem akarnak ilyet találni. Aztán lehúzták Örgöne cipőjét és bottal ütötték a talpát. Mert bevallotta, hogy ő is sámán.
A citromfejű szomorúan bólintott.
Éri is szomorú voltam, végtelenül szomorú. És nem csak azért, mert jól felkészített expedíciónk hullaházzá változott, hanem mert sajnáltam ezeket a szerencsétlen, kőkorszakból alig kilépett embereket.
 Mit akartok tenni, Ene?
A sámánasszony széttárta a karját.
 Mit tehetnénk? Itt kell hagynunk a falut és be kell mennünk az erdőbe. Az erdő nagy, sehol sincs vége. Az erdő a tunguzok barátja. Ismerjük az erdők isteneit, áldozatot mutatunk be nekik  ők majd segítenek, hogy ne vesszünk éhen. A szelek istene, SzamboaAdoni megkíméli sátrainkat, nem dönti ránk a fákat. Omosi mama is velünk marad, vigyáz a népére. Te talán tudod, Law-len-sze, hogy azelőtt, nagyon régen, sőt még a régnél is régebben, a tunguzok népe az erdőben élt. Szabad volt, és csak Omosi mamának mutatott be áldozatot. Jöttek a hunok és mongolok, jöttek a topák: mondd, Law-len-sze, hol vannak már? Eltűntek a ködben, de a tunguzok még mindig itt élnek, ezen a földön. Majd a piros könyvesek is elmennek, s mi akkor majd visszatérünk, és a tajga ismét a tunguzoké lesz.                    Ó                          ,
Mintha könnyek csillogtak volna Ene szemében.
 Mi mit tegyünk, Ene?
 Azonnal be kell jönnötök a faluba. A piros könyves emberek gyűlölik a messzi országból érkezetteket. Azt mondják, ti hoztatok rájuk minden bajt. Ha megfognak, megölnek benneteket.
 Bejövünk a faluba.
 A sátrakat hagyjátok a helyükön. A halottakat is. Megtalálják majd őket és azt hiszik, valamennyien elpusztultatok. Hiszen nem tudják pontosan, hányan voltatok. A rádiót is hagyjátok a sátorban. Nekünk nem kell. Ha én üzenni akarok, a fejemmel üzenek.
 Azután mi lesz velünk, Ene?
 Bejöttök velünk az erdőbe. -És azután?
 Nincs azután! Csak az erdő van. Ott élhettek velünk, amíg csak akartok. Te lehetsz az utódom, Law-len-sze. Megtanítalak mindenre, amit tudok. Készítek neked sátrat, létrát, dobot, sámánruhát és... beavatlak a titkokba. Jó lesz?
Mosolyogva köszöntem meg a jóindulatát, de belül már közel sem mosolyogtam annyira. Dagmar, aki eddig csak egyikünkről a másikunkra kapkodta a pillantását, ismét megszólalt
r Miről beszélték?
 Most éppen a jövőnkről.
 Ettől féltem. Látsz benne valami reménysugarat?
 Attól függ. Ene mindenesetre felvázolt egy biztató jövőképet.
 Mi lenne az?
 Kapunk tőle például egy sátrat.
 Kapunk?Y  
 Te meg én. Egy igazi tunguz sátrat. Beköltözünk és élünk az erdő közepén, mint Jancsi és Juliska. Ene megígérte, hogy halála után én lehetek a sámánjuk.
 Biztató perspektíva. És milyen szerep jut nekem?
 Szülsz tizenkét gyereket. Különben te öröklöd Ene kaftánját. Vigyázz rá: igazi műemlék!
Dagmar arca megrándult és elkövetkezett a veszedelmes pillanat, amikor könnyek jelentek meg a szemében.
 Mondd meg nekik.. .hogy köpök az erdőre! Utálom a fákat és... egyáltalán nem akarok sátorban élni. Mennyi... időről lenne
szó?
 Tíz év, húsz év, talán több. Ki tudja? Attól függ, hogyan alakulnak Pekingben a politikai viszonyok.
 Uramisten!
Hétrét görnyedt és a tenyerébe temette az arcát. Ene és az öt puskás kíváncsian, minden különösebb szánalom nélkül szemlélte a lányt.
 Mi a baja? - kérdezte végül a sámánasszony, miközben nagy nyögések közepette f eltápászkodott. - Nem akar egy sátorban lakni veled?
 Fél az erdőtől.
Ene bólintott és megveregette Dagmar vállát.
 Mondd meg neki, hogy először valamennyien így vagyunk vele. Főleg éjszaka. Aztán megszokjuk. Végül már élni sem tudunk nélküle. Ő is meg fogja szokni. Még mindig jobb félelemben élni az erdőn, mint félelem nélkül, holtan feküdni a tajgán.
Azért is szerettem Énét, mert tele volt a tarisznyája ilyen, és ehhez hasonló aranyigazságokkal.
A délután a lázas költözés jegyében telt el. Arról szó sem lehetett, hogy magunkkal hozzuk élénk színű sátrainkat, mivel egy légi felderítés azon nyomban felfedezett volna bennünket. A szél is megállás nélkül fújt  öt perc alatt magával ragadta volna a sátor tetejére álcázásként felpúpozott havat.
Amint beköltöztem a sátramba, rám törtek a régi emlékek. Néhány évvel ezelőtt burját földön laktam már hasonló körülmények között, habár akkor a mongol jurta jóval kényelmesebbnek tűnt, mint mostani rénszarvasbőr sátraink. Aki akart, faházba is költözhetett  én mégis a sátrat választottam.
Santarcangeli jobban érezte magát, mint eddig bármikor Mandzsúriában. Látható elégedettséggel költözött el tőlem, s amikor tudtára adtam, jól vigyázzon a sátrára, mert lehet, hogy évtizedekig ez lesz a lakóhelye, minden különösebb meghökkenés nélkül vonta fel a vállát.
 Mindig is missziós atya szerettem volna lenni. Csak a hideg zavar egy kicsit. Mennyi idő alatt lehet megszokni?
 Ki tudja? Egyszer találkoztam egy kilencvenéves tunguzzal, és feltettem neki ugyanezt a kérdést. Azt válaszolta, neki még nem sikerült. Jöjjek tíz év múlva, és kérdezzem meg újra.
 Hahaha! Nem tud megijeszteni. Na, kapja el a kályha végét és emeljen egyet rajta!                               
Mountjoy inkább egy faházat választott sátor helyett. Vele nemigen sikerült zöld ágra vergődnöm. Bármit is mondtam neki, csak a vállát vonogatta és közölte  azt csinálunk, amit akarunk, ő azonban nekivág az útnak. Mutassuk meg, merre van a szovjet határ és hagyjuk békén. Rövid ideig megpróbáltam a lelkére beszélni, aztán feladtam.
Mivel már rég nem láttam Daphnét, elhatároztam, meglátogatom. Tekintettel arra, hogy ő is faházba költözött, elegánsan átléptem alacsony kerítésén és bekopogtattam az ablakán.
 Halló, Daphne, itthon van?
Nem válaszolt senki, ezért óvatosan beoldalogtam a házba. A nagy szoba üres volt, a kis szobába vezető ajtó csukva. Nem gondolhattam másra, mint hogy Daphne átrándult valakihez, talán El-linorához. Terültem-fordultam, barátságosan megveregettem a sarokban hagyott bálvány hátát, s mielőtt elhagytam volna a terepet, két ujjammal benyomtam a kis szobába vezető ajtót.
Magam lepődtem meg a legjobban, amikor halk nyikorgás kíséretében sarkig tárult.
A következő pillanatban azt hittem, a mennyországba kerültem. A kisszoba közepén ugyanis Daphne McKenzie állt, egyetlen darab bolyhos semmibe öltözve, jókora bádoglavór közepén. Ha más áll a lavórban, talán azonnal becsaptam volna az ajtót, mivel azonban Daphne állt benne, nem maradt elég erő a karomban.
Az emberiség művészettörténete telis-tele van pajzán képekkel, amelyek fürdőző széplányokat és az őket leső vén kecskéket ábrázolják. Ezek alighanem legpajzánabbika villant elém, amikor megpillantottad Daphnét a szoba közepén.
Daphne McKenzie nem sikoltott, mint el lehetett volna várni tőle, hanem kétségbeesett mozdulatokkal megpróbálta eltakargatni
magát. Az ő szerencsétlenségére, és az én szerencsémre azonban nemigen akart sikerülni neki a bonyolult művelet.
Elámulva s levegő után kapkodva bámultam a csodát, egészen addig, amíg le nem hajolt, s a képembe nem vágta a törülközőjét.
Elsötétült előttem a világ. Megreccsent mellettem a padló, valami hatalmasat csattant a hátam mögött, valami hátba taszított. Daphne rémülten felkiáltott, én pedig a revolverem után kapkodtam. Mire letéptem a törülközőt a fejemről, a padló recsegése abbamaradt, a sötétség viszont egyáltalán nem oszlott el a szemem elől. Beletellett néhány másodpercbe, amíg rájöttem, hogy becsapódott mögöttem a nagyszobába átvezető ajtó. Éppen nekiálltam volna, hogy könyörgőre fogjam a dolgot, amikor a sötét sarkok valamelyikéből meghallottam Daphne rémült nyöszörgését. ,
Még itt van?
 Itt.
 Tűnjön el!
 Éppen azon igyekszem. Mért kellett hozzám vágni a törülközőjét?
 Mert bámult.
 Mi a fenét csináltam volna?
 Ki engedte meg magának, hogy bejöjjön?
 Kopogtam és kiabáltam. Azt hittem, nincs idebent senki.
 Hogy jött be egyáltalán?
 Az ajtón.
 De hát én bezártam,.. Hogy lehet ezeket az átkozott zárakat használni...?
Most értettem csak meg, hogy Daphne alighanem mellé csukta az ajtaját. A házi kommunákban kovácsolt kínai zárak nyitásához és csukásához ugyanis nem kis ügyesség és tapasztalat kell.
 Mellézárta az ajtót.
 Akkor is... kiabálnia kellett volna.
 Mit van úgy oda? Láttam már magához hasonlót, bár valóban csak hasonlóságról beszélhetünk. Maga... kifejezetten egyedi jelenség, Daphne.
 Hallgasson. És takarodjon kifelé!
Bár átkozottul zavart a sötétség, megpróbáltam engedelmeskedni a parancsának. Újabb tapogatódzások után aztán kénytelen voltam megállapítani, hogy egyhamar nem jutunk ki az édes fogságból.                                                               
 Maga csapta be az ajtót?
 Dehogy én!
 Akkor a huzat. Kiszakadt a zár, leesett a kilincs, ámen.
 Most... mi lesz?
 Megpróbáljuk kitörni az ajtószárnyat. Bár házigazdáink lehet, hogy barátságtalan gesztusnak veszik. Hol rejtőzködik, kislány?
 Itt a sarokban. -Hol?
 Ne mozduljon, mert kés van nálam!
 Micsoda?        -Kés.
 Mit akar vele?
 Ha közeledik... végzek magammal.
Azt hittem, rosszul hallok. Ennyire fékeismertem volna Daph-nét?
 Ide figyeljen, kislány - mondtam megnyugtatón és az ajtónak támaszkodtam. - Jó lenne, ha belenyugodna, hogy nem akarom megerőszakolni. Ne vegye rossz néven, hogy örömmel legeltettem magán a szemem, elvégre van min legeltetni. Semmi többre nem gondoltam, higgye el.
 Hallgasson, nagyon kérem, hallgasson...
 Most viszont ki kell innen keverednünk. Tudja, milyen tökéletesen hangszigetelt egy rönkház? Reggelig kiabálhatnánk, sem nyitná ránk senki az ajtót. Vagy velem óhajtja tölteni az éjszakát?
 Nem! Nem! Szó sem lehet róla!
Olyan kétségbeesetten és fájdalmasan sírt a hangja, hogy egyre inkább megrémültem tőle. Lehetetlen, hogy ennyire féljen tőlem. Vagy ha igen, miért?
 Csavarja maga köré a törülközőt! -Ki... esi.
 Ide figyeljen, megesküszöm, hogy nem nyúlok magához. Jöj- , jön ide és segítsen!
 Adja ide a kabátját!
Sóhajtva engedelmeskedtem. Levetettem és behajítottam a sarokba.
 Az alsónadrágomat nem kéri?
 Tartsa meg magának. -Most hol van?
Itt.
 Helyes. Én mindenesetre megpróbálom kifordítani az ajtót a sarkából. Kapja el, ha maga felé zuhanna.
Nekifohászkodtam a vastag fatákolmánynak és megemeltem. A többi már ment magától. Az ajtó megremegett és befelé dőlt. Daphne szerencsére nem ugrott el, hanem igyekezett egyenesben tartani.
Ahogy az ajtó kiszakadt a sarkából, a szabadon maradt réseken át nappali fény tört be a szobába. Daphne McKenzie-ről a nagy erőlködésben lecsúszott a törülköző, de még a lemberdzsekem is, amelyet hanyagul éppen csak a vállára terített. Mit nem adott volna érte egy jó nevű szobrász, ha olyan modellre akad, mint Daphne! Ahogy teljesen mezítelenül, két karját előrenyújtva tartotta az ajtót, róla lehetett volna megmintázni a női Héraklész még soha el nem készült szobrát.
Ahogy az ajtó egészen kiszakadt a sarkából, letámasztottam a padlóra és Daphnéhez léptem. A testéből sugárzó méltóságteljes erő, és a vonzó, vad szépség annyira megrészegftett, hogy átkaroltam és megcsókoltam a nyakát.
 Hódolat a szépség előtt! - mondtam patetikusan és meg is simogattam. Ráadásul nem is a legártatlanabb helyen.
Daphne éles, késégbeesett rikkantást hallatott, eleresztette az ajtót, amely szerencsére nem dőlt tovább, csak függve maradt az alsó vasalásán. Mire felocsúdtam, már a szemközti sarokban ku-corgott a lemberdzsekem alatt. Lábait maga alá húzva igyekezett eltűnni a szemem elől.
 Menjen innen! - suttogta rekedten. - Azonnal menjen innen! Legnagyobb megdöbbenésemre megváltozott a hangja. Mintha
mélyebbről szólt volna, mint eddig, s furcsa fájdalom remegett benne.
 Bocsánatot szeretnék kérni - mentegetőztem. - Azt hiszem... az én idegeimmel sincs minden rendben.
 Maga... megérintett. Erre nincs bocsánat.
 Hogyhogy megérintettem? Az csak egy egyszerű, közönséges simogatás volt.,. mondhatnám, baráti. Ha kisebb lenne, barackot nyomtam volna a fejére.
 Ezt... nem lett volna szabad megtennie.
 Mondtam, hogy bocsánatot kérek.
Jeges fuvallat húzott be az ajtó mellett és lassan, de biztosan kezdte megtölteni a szobát.
 Kedves Miss McKenzie - próbálkoztam utoljára. - Vegye az egészet gyerekes csínynek. Őszintén megbántam. Ha magának ilyen a felfogása az életről...
 Ez nem felfogás. -Hátmi? 
 Azt maga úgysem értheti. Most nagyon kérem, menjen el. És... arra is megkérem, nagyon szépen, hogy igyekezzék a jövőben távol tartani magát tőlem.
 Majd visszajövök a dzsekimért - sóhajtottam és kifelé takarodtam a szobából. - Persze, sokkal jobban erezném magam, ha megbocsátana. Vagy legalábbis megpróbálná elfelejteni, ami történt. Daphne lehajtotta a fejét.
 Nem az enyém a megbocsátás joga. -Hát kié?
 Most menjen.
Kisomfordáltam a szobából, miközben azon gondolkodtam, hogy minimum két dolgot nem értek a történtekből. Az egyik: mit követtem el, amiért ekkora botrányt csapott, a másik: mi az ördögért érzek tudat alatti kényszert, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Éppen a kerítésen léptem át, amikor váratlanul, mint Sákjamuni buddhára a fügefa alatt, rám tört a megvilágosodás.
Úgy éreztem, ismét fontos lépést tettem a Matteo Ricci-rejtély megoldása felé.
Dagmar mindenesetre sokkal barátságosabban fogadott, mint Daphne. Igaz, ő nem lavórban ácsorgott, hanem az ágyán ült és éppen az olajkályha gyújtólángjával piszmogott.
Amikor meglátott, felugrott, hozzám futott és megcsókolt.
 Jó, hogy jössz! Ügy érzem magam, mint a víziló a medencében, amelynek megdöglött a párja.
 Rám célzói?
 Pokolian egyedül vagyok. Ennél már az is jobb, ha éjszakánként baltával kergetnek. Apropó, nem akarsz beköltözni hozzám?
 Nem tenne jót az expedíció tekintélyének.
 Jézusom, hol van itt már expedíció?! Csak nem attól félsz, hogy szájára vesz a világ?
 Majd még gondolkodom a dolgon.
 De este azért bejössz? Mit akarsz csinálni egész délután?
 Van egy kis megbeszélnivalóm Énével. -Mi?
 Érdekel a tunguz sámánizmus.
 Csak ennyi? Tehát... feladtad?
 Mit kellett volna feladnom?
 Hogy megtudd, ki öl és miért?
Igyekeztem szemrehányást felfedezni a hangjában, de nem sikerült. Megfogtam a kezét és magamhoz húztam.
23,1
 Figyelj ide, Dagmar. Most olyasmit mondok... amit másnak talán soha nem mondanék el. Úgy érzem, tehetetlen vagyok. Az én világom a tudomány  a jó melegen fűtött könyvtárak, a nehezen olvasható írások, nem az a tömény iszonyat, amivel le vagyunk öntve. Mit tehetek én itt egyedül? Jószerével még fegyverünk sincs. Persze ezerszer feltettem már én is magamnak a kérdést, hogy kik a szerzetesek, feléledt múmiák-e, vagy Mao-imádók álruhában...? Sokfelé megfordultam már, és szinte mindenütt történtek velem olyan dolgok, amiknek nem jöttem rá a magyarázatára. Hazamentem és hagytam őket békében. Azt hiszem, éppen az a világ lényege, hogy tele van ismeretlennel. Ha nem így lenne, talán már élni sem lehetne benne. Nem igaz?
Dagmar hozzám hajolt és szájon csókolt.
 Azt szeretem benned, hogy a racionalizmusod tökéletesen megfér a lelkedben bujkáló irracionalitással. Ettől aztán, azt hiszem, semmi nem fenyegeti lelked békéjét. így van?
 Igyekszem, hogy ne fenyegesse.
 Este bejössz?
 Természetesen. Mosolyogtam és búcsút intettem. Valóban kezdett helyreállni a lelkem békéje.
Rolf Bauer átszellemült arccal élvezte a meleget, amely a nyitott tűzhelyből áradt felé. Rolf nem engedte behozni az olajkályhát a sátrába. Azt mondta, úgy akar élni, mint a tunguzok.
Bár nagyon is kedvelem a nedves erdei fa kellemes füstjét, ez azért már mégiscsak túl sok volt a jóból. Rolf boldogan trónolt a füstölő közepén és lassan, de biztosan kezdett olyan szaga lenni, mint a húsvéti sonkának.
Hosszú, sátorlakó életem során nemegyszer próbáltam már megfejteni a sátorban születő füst lelkivilágát, de soha nem sikerült közel férkőznöm hozzá. Soha nem értettem meg ugyanis, hogy miért jobb egy füsthalmaznak, ha a vendég szemébe száll, mintha a fizika alapvető törvényeinek engedelmeskedve a sátorban keletkező huzattal együtt kiszállna a füsteresztő nyíláson.
A füst azonban láthatóan kedvét lelte abban, hogy a fizikai törvények ellenére tegyen. Talán azért, hogy fizikai világképünk átgondolására késztessen bennünket
Mondanom sem kell, hogy Rolf sátrában sem az aerodinamikai
törvények érvényesültek, hanem az ellenkezője. A füstfelhők kígyókká vékonyodtak, kitértek a huzat szívóhatása elől s a nyílt tüzet megkerülve belevágódtak a szemembe.
Amikor mégiscsak sikerült valahogy kikergetnem őket, Rolfra pillantottam. Megdöbbenve láttam, hogy a kis németnek ismét az a bizonytalan tompaság ül a szemében, ami olyan döbbenetet okozott nekem pár nappal ezelőtt.
 Jól van, Rolf?
 Persze - mondta bágyadtán. - Hogy lennék?
 Nem bántja... hogy dolgavégezetlenül kell hazamennünk? Merev, kifejezéstelen tekintettel bámult a gomolygó füstre.
 Hova?
 Mondom, haza.
 Nem. Nem bánt.
Kissé nehéz volt elképzelni, hogy komolyan gondolja. Hiszen évek óta, amióta csak megismertem, rágta a fülem, hogy. vigyem el egy sámánkutató expedícióra. Most pedig, hogy végre itt van, nem érdekli semmi.
 Látomásai... voltak?
 Ugyan, hagyjon fel már ezzel az izével, Lawrence - mondta monoton hangon. - Nem volt látomásom. Semmim sem volt.
 Akkor mi van magával?                                                
 Semmi. Jól vagyok. Az expedíciónak vége. Hazamegyek.
 Kérdezhetek valamit?
 Hogyne. Csak kérdezzen.
 Járt valaha papi szemináriumba?
Azt vártam, hogy felkapja a fejét és meglepetten néz rám. Rolf azonban nem kapta fel a fejét, és meglepetés sem érződött a hangján.
 Jártam. -Mikor?
 Mielőtt egyetemre mentem volna.
 Miért hagyta abba?
 Mert... összevesztem Istennel. -Ezt... hogy érti?
 Egyszer csak az a gondolatom támadt, hátha nincs is. És kértem, bizonyítsa be, hogy van. De ő nem tudta. Vagy nem akarta. Erre én azt mondtam magamban: amíg nincs rá bizonyítékom, inkább az emberrel foglalkozom. így lettem néprajzkutató.
Lehorgasztotta a fejét és a lángokba bámult.
 Mikor indulunk?
 Hová siet?
 Valami azt súgja, hogy mennünk kell. Ha Ene azt mondja, hogy menjünk, akkor... mennünk kell.
Járt itt Ene?
 Nem járt. Csak... Santarcangeli atya. -Mit mondott?
 Hogy... ő is menni akar. Ez gonosz hely. Azt mondta, el kell mennünk, mert nem Istennek tetsző cselekedet, hogy itt vagyunk.
Lassú, szegletes mozdulatokkal néhány faágat vetett a tűzre. Mivel a füstfelhők ismét csak felém közeledtek, kiosontam a szabadba. Éreztem, hogy a játszma lassan a végéhez közeledik.
Santarcangeli is alaposan megváltozott azóta, mióta utoljára láttam. Pokrócába burkolózva gubbasztott az ágyán, mint egy óriási, beteg madár. Az olajkályha éppen csak pislákolt, s a hideg bekúszott az ajtó alatt a sátorba.
 Hogy van, atya?
Santarcangeli szeme is éppen olyan bágyadt fényben csillogott, mint Rolf Baueré. Mintha csak időről időre kölcsön adták volna egymásnak.
Jól.
 Min gondolkodik? -Várok.
 Mire?
 Hogy elinduljunk. -Hová?
 Akárhová, csak el innen! Itt volt Ene és azt mondta, nemsokára indulunk.
 Nem akar itt maradni?
 Hiszen nincs itt semmi keresnivalónk! Mit keresnénk itt?
 Például, amiért jöttünk.
 Amiért... jöttünk? Amiért...
Szemmel láthatóan nem volt magánál. Természetesen tudtam, hogy miért. És most már az is kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy ki ellen kellene harcolnom. De vajon képes leszek-e rá?
Ene és a másik öt éppen az udvarban szorgoskodott, amikor feltűntem a kerítés mellett. Most volt csak érkezésem igazából szemügyre venni őket. Három férfi volt, kettő nő. Nagyjából hasonló korúak lehettek mint Ene, s anélkül, hogy elmondták volna, látszott rajtuk: sámánok. Ene észrevehette, hogy rájuk csodálkozom, mert letette a hosszú falécet, amit a kezében tartott, és nyögve felegyenesedett.
 Te vagy az, Law-len-sze? Hogy tetszenek a sátrak? Sajnos a legjobbakat már összecsomagultuk.
 Nem tesz semmit. Megfelelnek. Mit csinálsz, Ene?
Az öt piszkos kaftánú, mogorva képű sámán úgy fogta körbe az öregasszonyt, mintha féltenék tőlem.
Ene észrevette kíváncsi tekintetemet, s most azt latolgatta magában, mit mondjon el nekem. Meghúzogatta egyik varkocsát, végül határozott mozdulattal az ötök egyikére bökött.
 Ők a... barátaim.
 Tudom, Ene.
 És te is az vagy.
 Remélem.
 ők más vidékről valók, Law-len-sze. El kellett jönniük onnan. Megölték volna őket. Jöttek a kínaiak, és azt mondták, hogy aki ezután a sámánistenekhez imádkozik, börtönbe csukják, és ott is fog megrothadni. Ezért aztán idefutottak hozzám. Én menedéket adtam nekik.
 Magam is biztosan így tettem volna.
 Tudom, Law-len-sze. Tegnap, mielőtt idejöttél volna, elutaztam oda. És megpróbáltam kitudni, mi a baj.
Kitudtad?
 Ha meg akarod hallgatni a történetet, gyere be a sátorba. Óriási erőfeszítésembe került, hogy megértsem minden szavát.
Évek óta nem beszéltem már tunguzul s az a pár hetes gyakorlat, amit elutazásunk előtt Londonban folytattam, nemigen bizonyult elégségesnek. Kétségbeesve tapasztaltam  egyes szavak anélkül vesznek a semmibe, hogy felfognám az értelmüket. Ráadásul Ene hiányos fogsora sem javított a kiejtésén.
Ene helyet mutatott a félhomályos sátor mélyén. Felkapott egy drótból készített kaparót és felélesztette vele a szundikáló tüzet. Valamelyest melegebb lett ugyan, de a füstkígyók is azonnal megtalálták az utat a szememhez.
Az öt tunguz a bejárathoz közel foglalt helyet, én pedig a vendéget megillető tiszteleti helyen, a bejárattal majdnem szemben, a sátor mélyén. Mellettem jobbról is, balról is rénszarvasbőrrel bevont, fából készített bálványok álltak némán várakozva. Két hatalmas, madár formájú lény kitartóan és nem kifejezett jóindulattal méregette rám a szemét.
Néhány percnyi, lassan kellemetlenné váló csend után Ene felkapta a fejét. A tűz közelében meglágyultak és meg is fiatalodtak a vonásai. Arca kikerekedett, mintha néhány évtizedet visszalépett volna az időben.
 Jól jegyezd meg, amit mondok, Law-len-sze. Nagyon figyelj! Te meg fogod érteni, amit a túlvilág üzen a földi embereknek.
 Azon leszek, hogy megértsem - fogadkoztam némileg elbizonytalanodva.
 Helyes. Amikor.... megérkeztetek a tajgára, tudtam, hogy ez alkalommal nem jártok szerencsével.
 Honnan tudtad?
.    - Találkoztam egy medvével. Medvével is meg nem is.
  Ezt hogy értsem?
 A te fogalmaid szerint, Law-len-sze, nem volt élő medve.
 Úgy gondolod, hogy sámán lakott benne? Fekete sámán?
 Olyan medve volt, amely felett.. .nem tartották meg a bírósági tárgyalást. Tudod, hogy a tunguzoknak tilos elejteniük a medvét?
Tudom.
 És mi mégis megöljük.
 Ezt is tudom.
 Kell a húsa, a zsírja és a bundája. De ha megöltük, ki kell engesztelnünk érte. Bírósági tárgyalást kell tartanunk és elítélnünk azt, aki megölte.
Bólintottam és néhány pillanatra visszaálmodtam magam a Harbintól északra húzódó tajgára, ahol három évvel ezelőtt magam is résztvetterh egy hasonló bírósági tárgyaláson. Akkor egy orocs férfi, bizonyos Togon volt a vádlott, mivel elejtette a ragadozót. Óriási medve volt, akkora körmökkel, amekkorákat sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
A tárgyalásra szabad téren, holdfénynél került sor, legalább mínusz húszfokos hidegben, a sátraktól távol. A vádló a falu sámánja volt, a bíró a községi elöjáró, a kínai hadsereg nemrég leszerelt altisztje. A medve felravatalozva feküdt egy lábatlan saroglyán.
Mivel a hőmérséklet percről percre süllyedt, szó sem lehetett róla, hogy hosszadalmas bírósági eljárást élvezzünk végig. A tárgyalásnak azonban így is meg kellett adni a módját.
Elsőnek a vádló szólalt meg. A medve teteme mellé állt, s az állat
nevében vádat emelt Togon ellen. Egyes szám első személyben elmondta eddigi életét  hogy mint kis bocs játszott anyjával az erdőn, bogyókat és erdei gyümölcsöket eszegetett, néha kisebb emlősöket, de anyja tanításának engedelmeskedve soha nem vetemedett arra, hogy megízlelje az ember agyvelőt. Amikor nagyobb lett, messziről látta, és jól meg is figyelte az embereket. Látta, hogy törékenyek, és hogy csak két lábuk van  gyerekjáték lett volna utolérni és megölni őket. De ő nem tette! Hallgatott anyja utasítására és óvakodott a kétlábú teremtményekre támadni.
Ahogy telt-múlt az idő, találkozott egy nőstény medvével és gyerekeik születtek. A nősténynek és a kicsiknek is megtiltotta, hogy emberre vadásszanak. Az ember okos, tisztelni kell. Az ember gonosz, mert csapdát állít, és ha megdörren kezében fekete botja, piros vérvirágok borítják a tajga jegét. Nemegyszer látta is, amint egy-egy közeli ismerősét megfosztotta életétől a fekete bot. Mindig igyekezett eltakarodni az ember títjából, ám ezúttal nem sikerült. Az ember akkor lepte meg, amikor kicsinyeivel játszott. Mire felocsúdott, már késő volt. A dörgő bot végzett vele. Most íme, itt fekszik kiterítve, nincs, aki kicsinyeit táplálja, tanítsa, megkeresse számukra a vadméhek odvát És mindezt Togon tette, az a férfi, aki itt áll előttetek. Ti emberek vagyok  ítéljetek felette!
Ekkor a forgatókönyv szerint Togon lépett előre. Védekezésében előadta, hogy azért kellett lelőnie a medvét, mert szüksége volt a húsára, a zsírjára és a bundájára. Letérdelve követte meg az állatot, bocsásson meg neki  csak a kényszer vitte rá a bűnös cselekedetre. Bármilyen penitenciát hajlandó magára vállalni, csak hogy mentesülhessen a bűn nyomasztó súlya alól.
A bíróság, amely a falu tekintélyesebb embereiből állt, „súlyos büntetést  szabott ki rá. Eszerint Togon köteles az állat belső részeiből bizonyos darabokat felajánlani az erdő isteneinek, akik majd elintézik, hogy az elejtett medve lelke új testet nyerhessen magának.
Természetesen az is előfordult, nem is egyszer, hogy a vadászok nem bajlódtak a hagyományos bírósági tárgyalással, egyszerűen levágták az állat körmeit, a talpát, esetleg lekanyarítottak a sonkájából egy darabot, a többit a havon hagyták a farkasok prédájául. Ilyenkor aztán megesett, hogy a sértett és hoppon maradt medve-lélek bosszúra szomjasán a tajga rettegett kísértetévé vált.
Ene szerint egy ilyen, bírósági tárgyalás nélkül elejtett medve jelent meg a faluban, feltehetőleg ugyanaz, amely nálunk.
 Ahogy idecammogott hozzánk, azonnal felismertem, kivel van
dolgom. Megpróbáltam beszélni a fejével, de nem sikerült. Kiköpte egyik fogát és eltűnt a hóesésben.
Felém tartotta a tenyerét. Hatalmas, sárgásszürke medvefog nyugodott rajta.
 Tudod, mit jelent ez? Nemet intettem.
 Fogat fogért. Az a medve valamiért haragszik rátok.
 Honnan tudod, hogy ránk? Hátha valaki másra?
 Ki másra haragudna? Ti vagytok erre idegenek. És felétek köpte a fogát. Éppen abba az irányba, amerre a táborotok áll. Nem mondtam neked évekkel ezelőtt, mit jelent az, ha egy szellemmedve feléd köpi a fogát?
 Megfeledkeztél róla, Ene.
 Vagy nem is akartam elmondani. Nem szerettelek volna megijeszteni. Azt jelenti, hogy... ha nem takarodtok el a környékről... meg fogtok halni!
Ene láthatóan meg volt elégedve magával, mert szeretetteljes mosollyal szemlélte a medvefogat. Végül gyors mozdulattal eltüntette a ruhája alatt.
 Tegnap éjszaka ellátogattam a másik világba. Azért, hogy megmentselek benneteket.
 Omosi mamával akartál találkozni?
 Omosi mamával nem találkozhat halandó. Még sámán sem.
 Hogy jutottál oda, Ene?
 Természetesen a dobomon, de erről ne kérdezz! Először felmentem a fára.
Tudtam, hogy a sámánfa létraszerűen kiképzett, magas, fából ácsolt szerkezet, amelyre akkor kapaszkodik a sámán, ha fel akar kerülni a felső világba a szellemek közé. Ha az alsó világba utazik, elég a dobja.
 Aztán lejöttem a fáról. Megtudtam, hogy a halottak birodalmába kell utaznom.
Miért?
 Miért, miért? Hát hogy megmentselek benneteket! A haláltól. Mert odalent valakik elhatározták, titeket is leszólítanak a halottak közé.
 Kik?
Ene hirtelen a fejéhez kapott, mint akinek szúrja a halántékát valami. Oldalra dőlt, aztán előre. Ijedten felkiáltottam, de mielőtt hozzáérhettem volna, a sámánasszony kiegyenesedett.
 Látod, mekkora az erejük? - kérdezte panaszosán. - Még most is bántanak. Miattad, Law-len-sze! Mert melléd álltam. Mert megpróbálom megmenteni az életed.
 De hát... miért akarna megölni bárki is? És miért ölték meg a társaimat?
Ene felemelte a fejét és fenyegetően nézett rám.
 Mire tanítottalak, Law-len-sze? Hogy a titkok kapuját nem szabad átlépned!
 Miféle kapuról beszélsz? Nem emlékszem, hogy bármikor is ilyesmire tanítottál volna.
 Eszerint már elfelejtetted? Én nem. Hogy vannak kapuk, amelyeken halandó soha nem léphet át!
 Én... ilyen kapu előtt állok?
 Igen. Te ilyen kapu előtt állsz... Lementem az alvilágba, Law-len-sze. Két madarat vittem magammal, buccsut és koorit, hogy segítsenek a hosszú úton. Meg kellett tudnom, kik azok, akik nem akarják, hogy átlépd a titkok kapuját.
 Megtudtad?
 Először sötét, fekete erdőbe jutottam. Hat fekete róka futott szembe velem, hat fekete varjú károgott a legszélső fán. A varjak azt károgták: halál, halál! A rókák azt ugatták: halál, halál! Hatan voltak, Law-len-sze!
 Megkérdezted tőlük, mit akarnak tőlem?
 Azt mondták, menjek tovább. Én tovább mentem. Elértem a két, magától összezáródó hegyhez. Hat fekete óriás ült a szoros előtt  kezükben hat fekete baltával. Amikor megláttak, felugrottak és felém hajították a baltáikat. Egyikük el is találta a lábam. Idenézz!
Kinyújtotta a lábát, felhúzta rénszarvasbőrből varrott nadrágja szárát és felém mutatta azt a hosszú, frissnek tűnő sebet, amely a bőrén éktelenkedett.
 Ők is azt kiáltozták: halál, halál! Ekkor úgy éreztem, mintha feneketlen tóban süllyednék lefelé. Mintha Omosi mama sípjába estem volna bele. Hullottam lefelé a végtelen vízben, majd egy kristálypalotában találtam magam. Mit gondolsz, kik hajoltak fölém?
 Nem tudom, Ene - hazudtam.
 Hat fekete ember. Fekete ruhában. A hangjuk olyan félelmetes volt, hogy beleremegtem. Még buccsu és koori, a két szellemmadár is reszketett mellettem. Szerencse, hogy a dobom nem vették el, különben nem lettem volna képes visszatérni hozzád. Mondtam, hogy rettenetes volt a hangjuk? Olyan nyelven beszéltek, amit nem értettem. Pedig ha dona, a nyelvek lelke belém bújik, minden nyelven értek. De most dona sem segített. Aztán egyikük fölém hajolt, és akkor már biztos voltam benne, hogy a halottak birodalmába jutottam. Halott ember koponyája rejtőzött a csuklyája alatt, Law-len-sze! És akkor egyszerre csak megértettem, mit beszél. Azt mondta, szeretnék, ha a követük lennék. Szeretnék, ha... elmondanám, mit akarnak.
 Kinek?
 Neked, Law-len-sze!
 Úgy érted, engem említettek? -Téged.
 Nagy megtiszteltetés számomra, hogy név szerint nyilvántartanak a halottak birodalmában.
 Azt üzenik, hallgasd meg a szavam. Hallgasd meg és gondolkozz el rajta! Aztán cselekedj belátásod szerint.
  Hallgatlak, Ene!
 Azt üzenik a fekete emberejk: ezen a világon mindennek oka van. A titoknak is oka van. És a titkot ok nélkül nem lehet felfedni.
 A gyilkosságoknak is oka van, Ene.
 Én erről nem tudok semmit. De hallgasd tovább! Ők azt akarják, hogy a titok maradjon örökké titok. A titok, ha megfejtik, nagyon sok ember halálát okozza. Ők a titok őrei. Ők nem gondolkodnak, csak...
...ölnek?
 őrzik a titkot. És hull a könnyük.
 Csak ennyit üzentek?
 Még azt is hozzátették, hogy menj haza és... ne gyere vissza soha! A kristálypalota és a jég örökre megőrzi a titkát.
Rövid hallgatás ereszkedett ránk. Törtem a fejem, hogy mit kérdezzek, s bár sok kérdésem lett volna, végül úgy döntöttem, egyetlen kérdést teszek csak fel, mielőtt eltávozom.
 Ene... hallottad valaha azt a nevet, hogy Matteo Ricci ? Ene felemelkedett és az ajtóra mutatott.
 Eredj! És gondolkozz el azon, amit hallottál tőlem, s ami tulajdonképpen az alvilág üzenete.
Biccentettem és kimentem a sátorból.
Sötét, csillagtalan éjszaka volt. Hó egyelőre még nem esett, de ahogy mondani szokás, már lógott a lába. Mielőtt behúztam volna a sátor ajtaját, megpróbáltam beszédbe elegyedni a tunguz kisfiúkkal, akik tisztes távolságból lesték, mit csinálok. Feltettem nekik néhány kérdést, de nem válaszoltak. Bámultak egy darabig, aztán megfordultak és hazafutottak.
Begyújtottam az olajkályhát, megvártam, míg úgy ahogy bemelegszik a sátram és gondolkodni próbáltam.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy valóban itt állok a titkok kapujában. Ene nem tévedett, amikor azt állította, a kezemben a döntés joga. És abban sem, hogy valóban az életemmel játszom. Azok a hatalmak, amelyek nem akarják, hogy feltárjam a titkok kapuját, inkább megölnek, mintsem végignézzék, ahogy betörök a kristálypalotába.
Két lehetőségem maradt - latolgattam magamban -, vagy végigcsinálom, amibe belekezdtem - ez esetben lehetséges, hogy én is jéggé dermedve vészelem át az elkövetkező évszázadokat -, vagy megfutamodom. Életemben először feladom. Azok, akik ide küldtek, meg fogják érteni. Odaát, Európában nem ilyesmire számítottunk. Azt hittük, élő emberek lesznek az ellenfeleink, nem több száz éve halott szerzetesek árnyai. Hogyan harcolhatnék egyedül ellenük?
Gondolatban még egyszer végigfutottam mindazokon, akik élve maradtak. Santarcangeli beteg és Roíf Bauer is az. Erre sajnos, számítanom kellett volna. Fel kellett volna készülnöm rá, hogy a túlsó oldalon állók ilyesfajta fegyvereket is bevetnek. És ha nem vigyázok...
Amikor befejeztem a töprengést, este tízre járt az idő. A szél megerősödött, s a védőkerítés ellenére, amely körbefogta a sátram, a meleg utolsó cseppjei is kiröppentek a fogvacogtató éjszakába. Az olajkályha furcsa, előbb kékes, majd fehéren izzó lánggal égett, mintha természetfeletti hatalmak táplálnák a tüzet.
Leterítettem egy szarvasbőrt az ágyam mellé, rátelepedtem és igyekeztem erősen koncentrálni. Megpróbáltam megidézni azokat, akik valaha segítséget ígértek nekem. Biztos voltam benne, hogy aligha volt valaha is nagyobb szükségem segítségre, mint az elkövetkező napok, vagy talán órák során.
Bármennyire is erőltettem az agyam, egyedül Radzs Kumar Szingh jelent meg az emlékezetemben. Olyan világosan láttam magam előtt turbános, khakiszíhű katonaruhába öltözött alakját, hogy
szinte felkiáltottam örömömben. Radzs Kumar a levegőben lebegett  közvetlenül a kályha mögött, s biztatóan nézett rám mindig szomorú, enyhén ferde vágású, fekete szemével. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de a hangja már nem jutott el a fülemig. Radzs Kumar Szingh álomképe lebbent egyet a levegőben és mindörökre elenyészett.
Sóhajtottam  előkerestem a varázsporos zacskót, amellyel Biks-ha, a kasmíri varázsló ajándékozott meg, arra az esetre, ha el kellene hárítanom magamtól a rontást. Mert hogy rövidesen rám szabadul az alvilág, abban nem volt okom kételkedni.
A barna, bivalybőrből készült varázsszeres zacskó akár a dohányzacskóm is lehetett volna. Tartalma és illata azonban jelentősen különbözött a dohányzacskóétól. Biksha varázsszerei keserű, enyhén áporodott szagukkal hívták fel magukra a figyelmet.
Mielőtt hozzáláttam volna a rontás elhárításának varázslatához, fel kellett tennem magamban a kérdést: hiszek-e egyáltalán az egészben. A válasz egyértelműnek ígérkezett: nem. Akkor viszont miért csinálom? Erre már nem volt olyan egyszerű a felelet. Alighanem azért, mert ki akartam elégíteni a lelkem mélyén megbúvó ősembert. Aki magányosan vacog neolit barlangja mélyén, s meg van győződve róla, hogy egyedül nem képes elviselni a lét könyör-telenségét  felsőbb hatalmak segítsége nélkül halálra van ítélve.
S mivel Ene szerint alighanem halálra vagyok ítélve magam is, logikusnak látszott, hogy én is felsőbb hatalmaknál keressek menedéket. Akár Biksha varázsszerei segítségével is.
Miután sikerült néminemű magyarázatot találnom rá, miért csinálom azt, amiben végül is nemigen hittem, még mindig hátra volt egy nem kevésbé komoly akadály. Nevezetesen az, hogy le kellett nyelnem a varázspor felét. Márpedig, aki ismeri a kasmíri mágus porának az összetételét, alaposan eltöpreng, mielőtt megpróbálná leereszteni a Biksha-koktélt a torkán.
Egyáltalán nem volt szándékomban megidézni Bikshát, de mit tesz Isten, minden igyekezetem ellenére magától is megjelent. Hosszú, loncsos szakálla elhúzott a kályha felett, s még piszkos, tehéntrágyától sárga lába sem akadt bele az ágyamba. Biksha illemtudón lebegett a levegőben, mint akinek esze ágában sincs terhemre lenni.
Néhány szempillantásnyi késéssel megjelent egy hatalmas fa-mozsár is a kezében, a nem kevésbé tekintélyes nagyságú mozsár-törővel. A mozsártörő felemelkedett s máris hallani véltem a darabokra törő gyanús anyagok csikorgó hangját.
 Namaszté, Biksha.
 Namaszté, Lawrence száhib.
Összetettük a tenyerünket és szertartásosan meghajoltunk egymással szemben. Biksha tudta, hogy este elutazom a faluból, ezért mintha szomorúság csillant volna a szemében.
 Elmész, Leslie száhib?
 Elmegyek, Biksha.
Biksha biccentett és a mozsárrá mutatott.
 Útravalót készítek neked.
Őszintén szólva ettől tartottam. Mindazonáltal érdeklődve kukkantottam a mozsárba. Szerencsére nem láttam mást benne, mint szürke, cementre emlékeztető port.
A következő pillanatban sajnos elkövettem azt a hibát, amelytől pedig magam szoktam óvni a Keleten járatlan ifjoncokat. Nevezetesen attól, hogy bárhol is megkérdezzék, ez vagy az az étel, amit eléjük tesznek, miből készült.
Biksha felkapta a fejét és boldog öröm öntötte el az arcát.
 Hát téged érdekel, Leslie száhib? Akkor elmondom, figyelj. Mesteremtől, Rádzsánandtól tanultam. A legfontosabb, hogy szerezz három, közepesen fejlett, ecetben megáztatott, csilivel kezelt majomherét. Általában ez szokott a legnagyobb probléma lenni, mivel a majmok, ki tudja miért, ragaszkodnak a heréjükhöz. Talán valamelyik gonosz isten tüzelte fel őket az emberek ellen. Talán Hanuman, a majomkirály, bár róla azt tartják, hogy az emberek barátja. Szóval, a majomhere megszerzése nem könnyű feladat, de még mindig gyerekjáték az orrszarvú szarvából készült porhoz képest. Nincs annyi rúpiád, amivel meg tudnál fizetni egy unciát. De én kikísérleteztem egy kellemes és főleg hasznos pótanyagot. Éppen annyira hatásos, mint a másik és jóval olcsóbb.
 És mi lenne az? - kérdeztem enyhén belesápadva a nagy lehetőségbe, hogy talán rövidesen leküldhetek egy nyeletet a gyanús porból.
Biksha közel hajolt hozzám, miután lopva többször is körülnézett. Teljesen érthető volt a reakciója: nem szerette volna, ha illetéktelenek kiszagolják nagy felfedezését.
 Kobrafog - suttogta a fülembe. - Tökéletesen pótolja az orr-szarvú-port. Magam is kipróbáltam. Garantált a hatása. Akárcsak a földigiliszta kivonatáé.
Ez volt az a pillanat, amikor megkértem Bikshát, ne ismertesse tovább a rontáselhárító por összetételét. Hátha valaha ellenség kezébe kerülök, s kínzásaik hatására kénytelen leszek bevallani a nagy titkot.
Biksha bólintott és mint egy gondterhelt, Nobel-díjas gyógyszerkészítő, törögette tovább a lassan porrá váló alkatrészeket.
Most itt ültem Biksha porával szemben a rénszarvasbőrön és azon töprengtem, nevessem-e ki magam, vagy nyeljek-e le egy pohárkával.
Amikor az időközben éppen szétfoszlani készülő Biksha határozott biccentések közepette arra biztatott, hogy igenis vegyem csak be a varázsszert, döntöttem. Megkerestem bádogpoharamat, teletöltöttem vízzel, aztán beleráztam a rontás elleni por felét.
A többi már csak elszántság kérdése volt. Kávéskanalammal megkevergettem a szürke italt, hogy össze ne csomósodjék, aztán szememet behunyva néhány hatalmas korttyal leeresztettem az
egészet. Odakint erőteljes reccsenés hallatszott. Talán egy félig korhadt
falapot tört ki a kerítésből a szél.
Biksha varázsszerétől függetlenül is, egészen pontosan tudtam, mi a teendő. Bár még korántsem voltam egészen tisztában ellenfeleim gondolkodásmódjával, sok mindent gyanítottam. Például azt is, hogy miért beteg Santarcangeli és Rolf Bauer. S hogy miért éppen ők betegek.
Volt idő, amikor még egyáltalán nem hittem a varázslatban. Aztán egyszer, Amdo környékén, Gelpa, a vörös sapkás szerzetes bemutatta a kényszerítés-varázslatát. Azóta kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy néha bizony ismeretlen erők munkálkodnak körülöttünk.
Éppen abban a kolostorban tartózkodtam, ahol Gelpa is lakott, amikor panaszra jött a kolostori elöljárósághoz egy pásztor, hogy egy másik faluban lakó férfi ellopta a lovait. Mivel a lovak bőrében nem volt bélyeg, nem lett volna egyszerű bizonyítani a tulajdonjogot. A kolostor vezetősége rövid megbeszélés után hasonló eredményrejutott. Hacsak a tolvaj magától be nem ismeri a bűnösségét, nem lehet eljárást indítani ellene.
A csalódott pásztor ekkor Gelpához fordult. Gelpa láma nem örvendett túlzott népszerűségnek a kolostori elöljáróság körében, hiszen a lámaizmus sárga süveges irányzata helyett a vörös süveges híve volt, s mint ilyen, félelmetes varázsló hírében állt. A pásztor végső szorultságában talán még az ördög segítségét is elfogadta volna, csak hogy visszakaphassa állatait.
Gelpa, későbbi elmondása szerint kétfelé osztotta a lelkét. Egyik a testében maradt, a másik pedig ott ólálkodott a tolvaj körül. A mit sem sejtő tolvaj éppen délutáni álmát aludta, amikor vállalkozó kedvű lelke a lelkek rendes közlekedési útján - a pásztor orrán át - eltávozott a testéből, hogy sétát tegyen a környéken. Gelpa fél lelke nem volt rest s elfoglalta helyét az üresen hagyott testben. Mire a tolvaj lelke visszatért, óriási csalódással vette tudomásul, hogy le is út - fel is út: a testben már lakik valaki!
Gelpa fél lelke ekkor akcióba kezdett. Amikor a tolvaj felébredt, aligha sejtette, hogy álmában micsoda átalakuláson ment át. Mindazonáltal iszonyú lelkifurdalást érzett s elhatározta, visszahajtja tulajdonosukhoz az ellopott állatokat. Gelpa fél lelkének azonban még ez sem volt elég: arra késztette a tolvajt, hogy visszafelé útjában akassza fel magát.
Hogy aztán Gelpa fél lelkének hogyan sikerült kimenekülnie a halott tolvaj testéből, arról Gelpa nem beszélt. A történet hitelességét mindenesetre bárki ellenőrizhette. A tolvaj valóban visszavitte az ellopott állatokat és valóban felakasztotta magát... Mang-galam, azaz béke veletek!
Egyszerre csak éreztem, hogy megemelkedem. Hullámzani kezdett körülöttem és alattam a levegő: mintha elszakadtam volna a földtől. Ekkor már lótuszülésben, kezemet a térdeimen nyugtatva, klasszikus meditációs stílusban ültem a szarvasbőrön.
Ahogy aztán újabb és újabb méterekkel emelkedtem feljebb, eltűnt alólam a sátor. Valahol a föld és az ég között lebegtem már  mintha folyók kék csíkja és fehér sapkás hegyek suhantak volna el alattam.
Sajnos, nem tartott soká az út. Váratlanul ismét abban a kristálypalotában találtam magam, ahol nem is olyan régen fizikai valóságomban is megfordultam. A szerzetesek is ott álltak velem szemben, mind a hatan.
Most azonban rajtunk kívül valaki más is volt a teremben. Bár a falakat borító kristályokon megtörő ragyogás elvakított, nem volt nehéz felfedeznem azt a hatalmas, embernél is magasabb alakot, aki a terem közepén függött. Igen, nem tévedés, nyakára hurkolt kötél tartotta a jégpalota mennyezetén.
Nem mondhatnám, hogy meghökkentem. Mintha már vártam volna, hogy felbukkanjon. Az sem lepett meg különösképpen, hogy felismertem az akasztott óriásban saját magamat.
A hat fekete ruhás szerzetes figyelme megoszlott közöttem és mennyezeten függő hasonmásom között. Összesúgtak, aztán egyikük valahonnan a kristálypalota rejtett sarkából foltos, gyűrött, kétes tisztaságú zsákot hozott elő.
Nem súgta meg senki, mégis azonnal tudtam, hogy nem lehet más, mint a betegségek zsákja. Ebbe gyűjtötték össze a seonok az embereket kínzó nyavalyákat, s ha megnyitják a zsák száját, a betegségek démonai kirajzanak belőle.
Az egyik szerzetes megragadta a mennyezeten függő figura lábát és megforgatta. Aztán lassú, kiszámított mozdulattal egészen a csuklójáig a bábu anyagába süllyesztette a kézét. Vér nem folyt, tehát bármiből is készítették a másomat, nem emberi húsból és vérből gyúrták össze.
A következő szempillantásban jókora lyuk tátongott hasonmásom hátán  akkora, hogy akár egy kövérebb macska is beleférhetett volna. S hogy ezzel a macska-hasonlattal nem jártam messze az igazságtól, a következő másodpercek bizonyították.
A varázslatot végző szerzetes meglazította a zsák száját, majd belekapott, mint a kígyóbűvölő a kobrákat rejtő tarisznyába. Csakhogy, amikor visszarántotta a kezét, nem kígyó tekergőzött benne, hanem egy soha nem látott, hagy hasú, emberhez hasonló figurácska.                                       
Bár a kristálypalota laza füstgomolyként imbolygott előttem, alaposan szemrevételeztem a kis fickót. Feje és pocakja csaknem egyforma nagy volt  orra hosszú, mintha nem is emberi orr, hanem madárcsőr lett volna.
A szerzetes megmarkolta a nyakát, aztán mint a nyulat levágás előtt, felemelte a levegőbe. A kis fickó vinnyogott, nyafogott, de igazából azért nem is nagyon akart megszabadulni. Inkább mintha attól tartott volna, hogy a páter, aki kihúzta a zsákból, vigyázatlanul vissza találja ejteni.
Természetesen tisztában voltain vele, mit látok. A kis, nagy hasú, hosszú orrú fickó betegségdémon, amelyet a szerzetes behelyez a hasonmásomba  tehát belém. Tudtam, hogy a hasonmás össze van kötve velem. Bizonyára testem valamely darabját nyomták az anyagába - néhány hajszálamat, vagy levágott körmömet.
Akaratlanul is eszembe jutottak azok az antropológiai vizsgálatok, amelyet az Amdo környéki tibetiek körében végeztünk. Eszembe ötlött, milyen bizalmatlanok voltak a jámbor pásztorok, amikor vizsgálati célból hajmintákat kértünk tőlük. Legkülönfélébb ürügyekkel tértek ki a kérés teljesítése elől, hiszen nem tudhatták, nincs-e tisztességtelen szándékunk a hajukkal. A szerzetes felemelte a kis fickót és megpróbálta belehelyezni a
hasonmásom hátán lévő lyukba. Ha sikerül, végem. Úgy járok, mint Santarcangeli.
A betegségdémon vigyorgott, és úgy látszott, nincs ellenére, hogy belém bújjon. Már-már éppen bedugta volna a fejét a lyukba, amikor valami zavar támadt a dolgok menetében.
Hajói láttam, a kristálypalota tetején, ott, ahova a hasonmásomat tartó kötél végét erősítették, megjelent két hatalmas, kiterjesztett szárnyú madár. A szerzetesek felkapták a fejüket és megdermedtek a rémülettől. A két madár ugyanis buccsu és koori voltak, a sámánok szellemmadarai. Nem is tudtam hirtelenjében, hogy a segítségemre akarnak-e sietni, vagy ellenem fordulnak, de amikor egyikük - azt hiszem, koori- csőrében megpillantottam a bőrzacskót, amelyben Biksha varázsporát őriztem, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
A többi már úgy ment, mint a karikacsapás. Koori szárnyának egyetlen suhintásával kiütötte a szerzetes kezéből a kis fickót, aki azonban nem a földre zuhant, hanem vissza a zsákba. Harsány, kellemetlen bőgés rázkódtatta meg a jégpalota falait. A zsákba zárt betegségdémonok üvöltöttek félelmükben és csalódottságukban.
A sámánmadár villámsebesen megkerülte a hasonmást, majd a csőrében tartott bőrzacskót ügyes mozdulattal a lyukba hajította.
Alighanem ez volt az utolsó kép, amire még tisztán vissza tudtam emlékezni. Ami ezután történt, csak töredékesen maradt meg az emlékezetemben. Láttam, hogy a hátamba vájt lyuk összeforr, magába zárva a bőrzacskót Biksha varázsporával. Éreztem, hogy megtaszít valaki  rémülten felkiáltottam és zuhanni kezdtem a semmiben. Néhány szempillantás erejéig feltűntek alattam a korábbi hegyek, folyók és zöld mezők, majd ködbe veszett minden. Lebegve-forogva száguldottam a végtelenben.
Amikor kinyitottam a szemem, a földön feküdtem, a kályha mellett. Úgy éreztem magam, mintha a százéves háborúból tértem volna vissza: jó harminc év elmúltával - kizárólag vesztes csatákkal a hátam mögött. Ennek ellenére mégsem tehettem meg, hogy ne teljesítsem Dagmarnak tett ígéretem. Már csak azért sem, mert a hasonló ígéreteket minden körülmények között teljesíteni szoktam.
Dagmar á késő éjszakai óra ellenére sem feküdt még  a sátor közepén doromboló olajkályha mellett kuporgott, rénszarvasagancsókból és bőrökből összetákolt karosszékén. Mivel kellemesen langyos volt körülötte a levegő, nem tartotta szükségesnek, hogy sok ruhát tartson magán. Ahogy megpillantottam, hálát rebegtem a seonoknak, amiért hallgattam a lelkem mélyén duzzogó lelkiismeretre. Belépésemkor elmosolyodott és felállt. Az aprócska szék azonban nem akart megválni tőle. Dagmar durcás képpel hátranyúlt és lelökte a földre.
 A fenébe is... most nézz ide! Mintha ttílméretes lennék. Azt hittem, egy ilyen expedíció csupa móka, játék, kacagás és kergetőzés: legjobb alkalom, hogy egy hízásra hajlamos nőszemély leadjon magáról néhány kilót. S ehelyett tessék! Előbb gyilkolnak meg, mint lefogyhatnék. Apropó, mi a véleményed a molett nőkről?
 Nem is tudom - mondtam tűnődve. - Azt hiszem, minden egyes molett hölgy egyedi elbírálást igényel.
 Eszerint én is? -Nem is vitás.
 És mi akadályoz meg benne? -Miben?
 Hát abban, hogy elbírálj!
 Úgy érted, hogy... most?
 Pontosan úgy értem - mondta rekedten. - Itt, és most. Megvakartam a fejem búbját és gondterhelt képpel a kályhára
bámultam.
 Nem fog menni. -Miért?
 Mert nincs nálam az infravörös szemüvegem.
 Az meg minek? Hiszen világos van idebent.
 Ennek ellenére nem látok át a ruhádon.
Most ő vágott gondterhelt képet. Motyogott, töprengett, aztán nagy sokára a homlokára csapott.
 Megvan! És ha... levetném?
 Ez merőben új helyzetet teremtene. Ez esetben nem lenne akadálya az esztétikai vizsgálatnak.
Megrántotta a vállát, majd oldalra fordulva vetkőzni kezdett.
Szó ami szó, vetkőzése nem hasonlított a gyakorlott sztriptíz-táncosnők rafinált eleganciájához, inkább a ravasz, zsákmányra éhes nagymacskák lassú elégedettsége érződött a mozdulatain. A tigrisé, aki már ínyén érzi a jövendő zsákmány húsának az ízét. Expedíciós társam lehúzta az ingét és a földre pottyantotta.
 Folytassam?
 Ha tökéletes vizsgálatot akarsz.
 Mást sem kívánok jobban. Hol szeretnéd? Az ágyon?
Villámgyorsan lerántotta magáról azt is, ami alul vplt rajta, és a takarója alá bújt.
 Felőlem akár kezdheted is.
Mivel egy igazi esztétikai vizsgálatnál csak akadályt jelenthet a nehézkes, utcai öltözék, én is megszabadultam tőle. Dagmar elégedetten felmordult, amikor elhelyezkedtem mellette.
 Jujj, de hideg vagy!
 Ez egy hidegvérű vizsgálat lesz - figyelmeztettem. - Tehát... Felnyögött és enyhén tiltakozva igyekezett eltolni magától.
 No de uram! En csak... bizonyos esztétikai... vizsgálatokról... jaj! Ott, az nem... esztétika... az ott...
 Rendben van - mondtam csalódottan - ha nem megfelelő a módszerem, akár abba is hagyhatom.
 Még csak... az kéne... amikor már... Jézusom...! Mit nem adnék az ilyen esztétikai vizsgálato... kért... Akár naponta is... megvizsgálhatod... hogy megfelelek-e a szigorú... normáknak... Megfelelek?
 Várj egy kicsit - mondtam -, hogy másféle pozícióból is... megvizsgálhassalak.
 Ahogy csak akarsz - sóhajtotta. - Olyan pozícióból és annyiszor, ahányszor csak... akarsz.
Arra ébredtem, hogy kihűlt az olajkályha. Dagmar békésen szuszogott mellettem  elpilledve az esztétikai vizsgálatoktól. Kidugtam a lábam a takaró alól. A mandzsúriai tél hidege úgy harapott belém, mint postásba a mérges kutya.
Felkaptam a nadrágom, kimásztam az ágyból és begyújtottam az olajkályhát. Éppen azon töprengtem, hogy vissza kellene térnem a sátramba, amikor Dagmar kinyitotta a szemét.
 Jézusom, ki az?
 A vizsgabiztos - mondtam. - Hogy vagy?
 Kösz - vacogta. - Kihűltem.
 Akárcsak a kályha.
 Mit csináltál vele?
 Bemelegítettem.
 Engem... nem tudnál... esetleg...
 Úgy gondolod...?
 Idejössz egy percre, és mar mehetsz is.
 Hát jó - adtam meg magam. - Egy percről talán lehet szó. Egyébként szakképzett bemelegítő vagyok.
 Vettem észre. Bújj csak ide mellém.
Mivel a kályha még csak most kezdett duruzsolni, magam sem tudtam volna bölcsebb tanácsot adni magamnak. Bebújtam az ágyba, ami valóban kezdett kihűlni, mint a hitvesi ágyak tízévi házasság után.
 Ha esetleg meggyőződnél róla, hogy mennyire kihűltem... Ér...zed?
  Nem is annyira hideg.
 Lehet... hogy csak az aggodalomtól van, mert... attól féltem, hogy elmész... anélkül...
Nem mentem el anélkül.
Kegyetlenül hideg volt a reggel: az éjszaka tomboló szél valamelyest meghunyászkodott ugyan, ám esze ágában sem volt végleg nyugovóra térni. A nap időről időre kibukkant a felhők mögül, de akkor is csak azért, hogy elgyönyörködjék a csillogó jégfelületekről visszatükröződő képmásában. Öt-tíz percenként megeredt a hó, s fittyet hányva a vöröses fényben búslakodó napra, a mandzsúriai tél betakarta fehér leplével a sátrainkat.
Feltettem egy kis bádoglavór havat az olajkályhára, megolvasztottam és megmostam az arcom. Borotválkozáshoz már nem volt erőm, így aztán bármennyire is gyűlölöm az elhanyagolt külsőt, úgy határoztam, borostásan látok a nagy leszámoláshoz.
Merthogy ezen a napon kerül sor a végső összecsapásra köztem és ellenfeleim között, abban nem volt okom kételkedni.
Falunk a tunguz falvak téli reggeleinek megszokott képét mutatta. A házak mögött meghúzódó karámok felől a háziasított, télire cserénybe terelt szarvasok ugató bőgése hallatszott. Némileg megkésve egy kakas is csatlakozott a reggeli hangversenyhez.
A megszokásnak engedve átléptem Ene kerítésén és öklömmel megütögettem a faház ajtaját. Meglepetésemre nem Ene nyitott ajtót, hanem Ulli Stern. A sámánkutató szájában vígan füstölgött a pipája, mintha nem is tegnap húzták volna ki a halál jeges torkából. Még nagyobb meglepetésemre kellemes kávéillat gomolygott mögötte a levegőben, mintha az éjszaka leple alatt vonzó bécsi kávézóvá alakította volna át Ene szerény faházát.
 Jó, hogy jön - mondta Ulli kiverve a pipáját a küszöbön. - Éppen magáért akartam menni. Kér egy kávét?
Nyugtalanul rápillantottam a lepotyogott hamura, aztán amikor az utolsó morzsa is kihullott a pipából, felmarkoltam egy marék havat és lesikáltam vele a küszöböt.
 Hé, Lawrence, valami félreértés lesz a dologban. Nem takarítani hívtam, hanem kávézni.
 Nem esne jól a kávé, ha megorrolnának ránk a szellemek. Nem tudja, hogy a küszöb alatt szellem lakik?
 Dehogynem. Csakhogy most nem lát bennünket senki!
 A szellem akkor is ott lakik.
Ulli elkomorodva megcsóválta a fejét, aztán megveregette a vál-, lam.
 Nem baj. Azért csak jöjjön be. Rossz éjszakája volt?
 Nem különösképpen. Hogy jutott kávéhoz?
 Santarcangelitől szereztem. Nincs valami jó bőrben a barátja.
 Rosszul van?
 Éppen ellenkezőleg. Vidám, csak... pokolian gyenge. Akárcsak Bauer.
 Hogyhogy gyenge?                                                            {
 Menjen át hozzá és kérdezze meg tőle. Nekem azt mondta, hogy alig áll a lábán, de... kiszállt belőle a lélek!
 Micsoda?!   Stern felvonta a vállát.
 Azt mondom, amit ő mondott. Hogy valami nagy-nagy nyomás alól szabadult. Ami azt illeti, attól szabadultam én is. Az éjszaka mintha elfújták volna a fájdalmaimat. Holtbiztos, hogy nincs eltörve semmim. Tegnap egész este dolgoztak rajtam a sámánok. Néha már az volt az érzésem, hogy darabokra szednek, aztán ismét összeraknak. Ha csillagász lennék, végigüvölteném a világot a boldogságtól. Amíg a csontjaimat egyengették, szemrevételezhettem a világ valamennyi galaktikáját. Ráadásul egyszerre.
Levette a kávéfőzőt az olajkályháról, és testvériesen kettéosztotta a tartalmát.
 Mi a teendő, Mr. Lawrence?
 Igazán jól van?
 Miért hazudnék?
 Kibírna egy hosszabb gyalogtúrát?
 Azt hiszem, igen. Csak nem ma akar elindulni? Mondott valamit Ene?
 Ma reggel még nem beszéltem vele. Nem tudja, a sátrában van?
Ulli szomorúan nemet intett.
 Ene elment, Mr. Lawrence.
Nem lepődtem meg. Sejtettem, hogy valahogy így alakulnak majd a dolgok.
 Nem mondta, hová?
 Hajnal volt, amikor bejött a szobámba. Ene nagyon gyengén beszéli a kínait. Annyit tudtam csak kivenni a szavaiból, hogy... elmennek, mert valakivel találkozni akarnak.
 Valamennyien ejmentek?
 Nem láttam pontosan. Amikor elsuhantak az ajtó előtt, zuhogni kezdett a hó. Mintha valami azt súgta volna, nézzek utánuk. Tudja, mint amikor az ember kikíséri a vendégeit és utánuk bámul, ők meg csak mentek, libasorban, sítalpon, egymás után, puskával a vállukon. Aztán lassan eltűntek a hófüggöny mögött. Arra gondoltam, frappáns befejezése lehetne egy jól végződő kalandfilmnek. Nem gondolja?
Akaratom ellenére is keserűen elmosolyodtam.
 Kétségkívül békés, és mindenkit megnyugtató happy end lenne. Csakhogy mérget mernék venni rá: a mi filmünk nem így fog befejeződni.
    - Hátho...gyan?
 Ahogy a kalandfilmek általában szoktak. Sok vérrel, és nagy-nagy meglepetésekkel.
Ulli Stern számára már akkor megkezdődtek a meglepetések, amikor előszedtem a zsebemből Selwyn asztráltestmérőjét és a kávéscsészéje mellé tettem.
Ráismer?
Stern homlokán árnyék futott végig. Aztán megteltek a szemei könnyel.
 Derek...
Magam is rosszul éreztem magam, de néhány erőteljes nyelés után rendbejöttem.
 Figyeljen ide, Ulli. Emlékszik rá, mit mondott róla Derek?
 Hogy a pokolba ne emlékeznék?
Elővettem a másik zsebemből a követ, amely a szellem-szerzetes zsebéből pottyanhatott ki, és leraktam az asztal másik oldalára.
 Ez pedig a csodakő. Talán a halál köve.
 Mit akar vele?
Felemeltem az asztráltestmérőt és Ulli felé nyújtottam.
 Nos?
Mi az a nos?
 Most figyeljen!
Hirtelen mozdulattal a kő vagy olvasószem fölé tartottam a szerkentyűt.
A műszer mintha megbolondult volna. Ezúttal azt a néhány szempillantást sem várta ki, mint amikor utoljára kísérleteztem vele. A mutató felröppent a skála csúcsa felé, a digitális szerkezetbe rejtett jelzőkészülék pedig hisztériás csipogásba fogott.
Ulli Stern úgy megdöbbent, hogy szó szerint tárva maradt a szája.
 Jézusom, Lawrence, mit jelent ez? Komolyan azt gondolja, hogy valakinek az asztrálteste bujkál a kőben?
Hátradőltem a széken és elmélyülten az olvasószemre bámultam.
 Azt hiszem, maga a halál lakik benne. Ért valamit a műszerekhez?
 Az égvilágon semmit. Mindig is gyenge voltam fizikából. Elővettem a zsebkésem és lepattintottam vele a műszer hátlapját.
Bár nem vártam sokat, mégis csalódást okozott, amit láttam. Néhány kerék egy vékonyka tengelyen  nyomtatott áramkörök  számlap  valamint egy aprócska hangszóró szorongott az éppen rozsdásodni készülő dobozban.
 Maga szerint mi ez?
 Szerintem bármi lehet. Még asztráltest-érzékelő is. Hosszasan Ullira néztem, akinek egyre jobban kezdett elborulni
a tekintete.
 Úristen! Maga arra gondol... hogy...
 Csak nyugalom - tettem a számra az ujjam. - Maradjon csendben!
 De hiszen ez... képtelenség! - hápogta a sámánszakértő. - Ha így van... halálra vagyunk ítélve!
 Nem olyan biztos - mondtam. - Ha okosan viselkedünk, megúszhatjuk.
 Ezt is? - kérdezte Stern és remegő ujjal a kísértet-szerzetes olvasójának ártatlanul gubbasztó szemére mutatott. - Ezt is?
 Talánaztis. Most azonban munkára fel! Látogatóba megyünk.. -Látogatóba? Hová?
Eltettem a követ és a kísértetmérőt is. Kikémleltem az ajtón, s csak akkor válaszoltam, amikor meggyőződtem róla, hogy nincs odakint senki.
 Előbb Santarcangelihez, aztán Matteo Ricci atya kristálypalotájába!
253,
Abban mindenesetre tévedtem, hogy nincs odakint senki. Ahogy átléptünk ugyanis a kerítésen, egy tunguz legény került az utunkba. Jókora deszkadarabot cipelt a hátán s csak akkor támasztotta le a végét, amikor felismert bennünket.
 Jó reggelt! -Jó reggelt!
A fiatal férfi kutatva rám nézett, aztán a deszka végével megkotorta a havat.
 Hallottad az éjszaka a repülőgépet?
 Nem én.
Valóban nem hallottam. Ahogy Dagmartól hazatértem, azonnal elaludtam.
 Itt járt a falu felett. És reflektorozott. Ha le tudott volna szállni, bizonyára le is száll. Szerencsére magas a hó. így csak ledobott valamit.
Kihúzott a zsebéből egy kis vörös könyvecskét és felém mutatta.
 Mao elnök irta. Kínaiul és tunguzul is kinyomtatták. Hamarosan le fognak szállni. Jó lenne, ha akkor már nem lennétek itt. Nekünk is, és nektek is jobb lenne.
 Nemsokára elmegyünk - ígértem. - Talán még ma. A legény elkeseredetten megcsóválta a fejét.
 Mi nem félünk tőletek. Tudjuk, hogy mindent könyvekbe írtok, amit az öregeink elmondanak nektek, nehogy belevesszen a semmibe. De most nehéz idők jönnek.
Felemelte a deszkát és sóhajtva továbbment.
Mountjoy faháza nyitott ajtóval árválkodott a csikorgó reggelben. Csak a forma kedvéért kiáltottam néhányat, hallóztam, de Mountjoy nem bukkant elő. Előbukkant viszont egy fiúcska, alig valamivel nagyobb, mint akivel előző nap barátságot kötöttem.
 A bajuszos ember elment - mondta. - Még fenn volt a hold, amikor elment.
 Honnan tudod ilyen jól?
t    - Köszöntem neki, de nem köszönt vissza.
 Mit kerestél éjszaka az utcán?
 Ki kellett mennem a szarvasokhoz. Néha összeverekszenek. Ilyenkor kimegyek egy bottal és szétválasztom őket.
i - Merre ment a bajuszos ember?
 Arra - s a falu vége felé mutatott. - Hátizsák volt a hátán, kezében puska. Síléccel ment. És nem nézett vissza...
Pontosan tudtam, mit akar mondani vele. Tunguz szokás szerint, ha valaki nem néz vissza, azt jelenti, soha többé nem is akar visszatérni.
Ismét megfogyatkoztunk egy fővel.
Santarcangeli és Rolf Bauer elgondolkozva ültek egymás mellett, amikor bebújtunk a sátorba. Santarcangeli arca furcsán nyugodt volt, mintha valóban kiszállt volna belőle a gonosz lélek.
Én mégis elsősorban Rolf Bauerre voltam kíváncsi. A kis németnek még a vidám, piros kis foltocskák is visszatértek a képére. Meg sem kellett tőlük kérdeznem, hogy vannak: a vak is láthatta, hogy újjászülettek mind a ketten.
Rolf szája a füléig szaladt, ahogy meglátott.
 Lawrence! Istenem, de boldog vagyok, hogy Mandzsúriában lehetek!
 Miért? Eddig hol volt? - kérdezte rosszmájúan Ulli.
 Nem is tudom. Mintha nem is én lettem volna itt. A betegség kikészíti az embert. így van, atyám?
 Tökéletesen - biccentett az atya, majd olyan sürgetően kezdett kacsingatni rám, hogy nem tehettem mást, motyogtam valamit, aztán kisétáltam a sátor elé. Santarcangeli fittyet hányva az illemnek, szinte a sarkamra lépve követett. Amikor megállapodtam, úgy támadt rám, mintha elloptam volna az aranyóráját.
 Jézusom, mondjon már valamit, Leslie, hogy állunk?
 Viszonylag jól.
 Ez mit jelent?
 Ötvenszázaléknyi esélyünk van az életben maradásra.
 És ez... magának jó hír?
 Jobb, mint ha kevesebb lenne.
 Nem érdekel az idióta humora. Inkább azt mondja meg, mi volt velem?
Felemeltem a fejem és a szemébe néztem.
 Hülyének tartana, ha azt mondanám, hogy elrabolták a lelkét?
 Annak. Mi volt a bajom?
 Maradjunk annyiban, hogy pszichés zavarai voltak. Akárcsak Rolfnak.
A horgas orrú atya többször is kétségbeesetten a homlokára ütött.
 A fenébe is, nem emlékszem semmire! Mintha kihullott volna néhány nap az emlékezetemből. Addig világos minden, hogy megérkeztünk Pekingből, ott azonban mintha elszakadt volna a film. Képtelen vagyok megérteni, miért éppen én kaptam ezt a furcsa amnéziát, miért nem maga.
 Valóban tudni szeretné? Mert azok, akik azt akarták, hogy ne hajthassuk végre a küldetésünket... papokra vadásztak.
 Maga megbolondult! Mi az, hogy vadásztak?
 Nincs sok időnk, sőt semennyi, de, azért figyeljen ide. Valakik megszagolták, hogy a Vatikán beszállt a Ricci-ügybe. Arra gondoltak, hogy a Szentszék megbízottjai csak papok lehetnek..., vagy olyanok, akiknek valami köze van az egyházhoz.
 De hát... honnan tudhatták...?
 Ezek az emberek... ügy olvasnak a maga agyában, mint a nyitott könyvben. Pontosan tudják, hogy maga pap. Éppen ezért kikapcsolták a játékból. Megbénították az agyát. Betegséget küldtek magára, vagy nevezze ügy, ahogy akarja. Nem akartak mást, mint hogy takarodjunk el a környékről.
De hát... kik ezek?
 Tételezzük fel, hogy a maga hajdani kollégái. Metteo Ricci és szerzetestársai nem haltak meg, hanem túlélték az évszázadokat. S mivel valamiféle küldetéstudatuk van...
 Miféle küldetéstudatuk? Mi egyéb küldetéstudata lehet egy papnak, mint Isten törvényeinek a megtartatása és terjesztése?
 Ezt talán velük kellene megvitatnia. Hátha van még valami, ami számukra legalább ennyire fontos.
 Ugyan mi?
 Például az emberiség oltalma. Hogy a halál köve ne szabadulhasson ki jól megérdemelt helyéről, se a szellemek, akiket Siremün kán zárt a kövekbe.
 Maga megbolondult, Lawrence! Mi a fenét fecseg itt összevissza?
 Valóban, sokat fecsegek. Matteo Riccinek nyilván nem volt nehéz belátni a maga leikébe és felfedezni benne a kollégát, azaz a Vatikán megbízottját. Meg is tette, majd kikapcsolta magát a játékból.
 No de Rolf Bauer? Amint hallottam, ő is...
 Ez volt Matteo Ricci egyik tévedése. Mivel Bauer néhány évig papi szemináriumra járt, nyilván azt hitte, ő is a Vatikán embere.
 Most mit akar tenni?
 Meg akarom oldani a rejtélyt. És meg is fogom... Ha minden bejön, amit elterveztem.
 És ha... rosszul tervez? Könnyedén rámosolyogtam.
 Akkor az Isten legyen hozzánk irgalmas, Santarcangeli atya.
Santarcangeli és Bauer bágyadtán tiltakoztak ugyan, amikor tudomásukra hoztam, hogy itt kell maradniuk a nőkkel, de végül is beadták a derekukat.
UUi Stern meggyújtotta a pipáját és a gomolygó füstfelhőbe bur-kolódzott. Csak akkor volt hajlandó kinyitni a száját, amikor első, kifejezetten jól sikerült füstkarikái felröppentek a sátor mennyezete felé.
 Bocsássanak meg, hogy illetlenül a szavukba vágok, de nem egészen világos számomra, miért, és főleg hol akarjuk megöletni magunkat? Ami azt illeti, nem akarok örökké élni, már úgyis meg-legyintett a halál szele, mégis, nyugodtabban sétálnék át a másvilágra, ha megtudhatnám, miért kellett befejeznem földi vándor-utamat. He?
Santarcangelire pillantottam. Az atya behunyta a szemét, amit akár beleegyezésnek is vehettem.
 Jól van - sóhajtottam - figyeljen ide, Mr. Stern...
 A fenébe is! - hökkent meg Ulli. - Csakugyan nagy lehet a baj, ha egyik pillanatról a másikra Ulliból Mr. Stern lettem.
 Figyeljen ide, Ulli. Mivel sietnünk kell, egyelőre elégedjék meg annyival, hogy... belekeveredtünk valamibe, amiről csak találgatni lehet, micsoda.
 Én speciel már akkor gyanítottam, hogy valami nincs rendjén körülöttünk, amikor a medve iderángatta azt a csuhást. És azt is sejtettem, hogy bármennyire is szakmabeli, magának vaj van a fején. Jól sejtettem?
 Bizonyos értelemben igen. Tudnia kell, hogy néhány évvel ezelőtt európai misszióskolostorokban különös gyilkosságsorozat kezdődött, amelynek a szálai ide, Kínába vezetnek.
 Ide? Mandzsúria földjére?
 Most már tudjuk, hogy igen. S bármennyire is hihetetlennek találja  a gyilkosságok oka több száz évvel ezelőttre nyúlik vissza. Matteo Ricci jezsuita szerzetes idejére.
 Ön hogy került a játékba?
 Nagyon egyszerűen. Úgy kezdődött, hogy akik gyilkolnak, engem is célba vettek.
 Hiszen maga nem is jezsuita!
 De kutatásaim révén kapcsolatban állok Mandzsúriával. Valakik azt hitték, Matteo Ricci után nyomozok. Vagy még pontosabban fogalmazva, a halál köve után.
 Ezek után úgy döntött, beszáll a ringbe?
 Eszem ágában sem volt! Bár nehéz megállni...
 Főleg magának! Olvastam önről egy s mást az újságokban.
 Csupa túlzás, Ulli. A fele sem igaz.
 Hogy szállt be mégis a buliba?
 A Vatikán megdolgozott Vannak erre a célra alkalmazott emberei, akik bár papoknak álcázzák magukat, leikük egy nyugdíjas, brooklyni őrmester smirglisima lelkének pontos lenyomata.
Santarcangeli felháborodottan a homlokához kapott.
 Ez aztán már mégiscsak sok, hallja?! Ulli Stern szomorúan bólintott.
 Szóval, Santarcangeli atya szervezte be. Eszerint ez az egész expedíció csak spanyolfal? Hogy még közönségesebb legyek: mi vagyunk az ágyútöltelék, akik csak azért kellettünk a Vatikánnak, hogy lemészárolt tetemeink felett egy őrmesterlelkű katolikus pap örömtáncot járjon az elfogott bűnözők bilincseit csörgetve?
 Látja, mit csinált? - támadt rám dühösen Santarcangeli. -A végén még bekerül az újságokba, hogy a Vatikán ártatlan életek feláldozásával detektívesdit játszik.
 Ha lesz, aki nyilatkozzék az újságíróknak - mondta egy nyamvadt füstkarika után Stern. - De még nem kaptam választ a kérdésemre.
 Az expedíciót komolyra terveztük, Ulli. És ha nem jön közbe a kulturális forradalom, már dolgozhatnánk is. A sámánok készen álltak a fogadásunkra.
 Maga intézte el?
 Én.
 Hogy tudott a bizalmukba férkőzni?
 Nem akarok dicsekedni vele, de van tapasztalatom e téren. Évekig dolgoztam Szibéria sámánjai között. Azonkívül... bizonyos eszméket is belecsepegtettem a szívükbe.
 Miféle eszméket?
 Elmondtam nekik, hogy ők tunguzok... egy kihalóban lévő nép képviselői, akiknek gazdag folklórja a világ egyetemes kultúr-kincsének a része. Ene, és a többiek az utolsó sámánok. Ha ők meghalnak, velük pusztul a tudásuk is. Örökre semmibe vesznek a sámándalok, rítusok, öltözékek és hagyományok. Ha meg akarják mentem őket a jövőnek, meg kell ismertetniük velünk. Mi megmentjük őket az örök élet számára. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ezt mondtam nekik. Ők megértették és beleegyeztek. Erre jött a kulturális forradalom. Az expedíció tehát valóság volt, az persze már más kérdés, hogy amíg maguk dolgoztak volna... Santarcangeli és én megpróbáltunk volna választ találni a gyilkosságokra.
 Még mindig nem értem, miből jöttek rá, hogy azok a bizonyos szálak éppen Mandzsúriába vezetnek.
 Sajnálom, Mr. Stern, vagy Ulli, erre most nem adhatok kimerítő magyarázatot. Meg kell elégednie annyival, hogy úgy látjuk, a halálesetek Matteo Ricci nevéhez fűződnek. Jó okunk van ugyanis feltételezni, hogy Ricci öt társával együtt éppen ezen a területen tűnt el.
 Mikor?
 Majd háromszáz évvel ezelőtt.
 Eszerint ők... a vándorló múmiák?
 Ez is egy lehetséges megoldás.
 Még csak azt árulja el, hogy... magukon, kettőjükön kívül...
 Senki - hazudtam gyorsan.
 Lehetséges, hogy az expedícióba beférkőztek olyanok is, akik... az ellenfélhez tartoznak?
 Elméletileg igen.
 Egyáltalán, tudják maguk, ki az ellenfél, vagy csak fantomokat kergetnek?
 Inkább az utóbbi.
 Jól nézünk ki! Mountjoy sem sejt semmit?
 Olyannyira nem, hogy le is lépett. Azóta már vagy megették a medvék, vagy megfagyott, vagy a szovjet határőrökkel vodkázik odaát.
 Hm. Azt állítja tehát, hogy a Mandzsúriában eltemetett, vagy éppen élő, sok száz éves szerzetesek néha-néha átrándulnak Európába gyilkolni egy kicsit? Nem merész ez a feltételezése?
 Egyáltalán nem állítottam, hogy ők gyilkolnak - tiltakoztam.
 Hát akkor ki?
 Erre is vannak bizonyos elképzeléseim. Ne kívánja, hogy részletesen ismertessem őket. Valami azt súgja, el kellene már indulnunk.
 A kristálypalotába? -Oda.
Ulli megvakarta a koponyáját és lapos pillantást küldött felém.
 Mr. Lawrence... lehetséges, hogy ez a kristálypalota kizárólag az ön fantáziájában él?
 Egyszer már megfordultam ott.
 Ne mondja! Álmában?
 Álmomban is.
UUi sóhajtott, kiverte a pipáját a tenyerébe és felállt.
 Felőlem akár mehetünk is. Bár nem írtam végrendeletet, őszintén szólva nincs is mi felett rendelkeznem, mégis szeretnék egy romantikus temetést magamnak.
 Ne ostobáskodjék - torkoltam le. - Ne gondoljon a halálra!
 Nem is szívesen gondolok, de nem hiszem, hogy az én gondolataim változtatnának a dolgok rendjén. Mindenesetre, ha Mr. Lawrence társaságában ér a vég, mondjuk egy halálfejes jezsuita elharapja a torkom, tegyenek be egy tunguz szarkofágba. Olyanba, amilyenről Mr. Lawrence mesélt.
 Meglesz - készségeskedett Bauer. - Én magam fogok gondoskodni róla.
 Köszönöm a kedvességét, Rolf. Jó érzés, hogy az ember legalább a honfitársaira számíthat. Indulhatunk, Lawrence?
 Induljunk.
UUi zsebre vágta a pipáját és színpadiasán széttárta a karját.
 Ha hiszik, ha nem, John Wayne-nek érzem magam. Mögöttem egy szép lány mosolya, előttem a végső leszámolás. Csakhogy John Wayne biztos lehetett benne: ha vége a forgatásnak, betérhet egy közeli bisztróba és leengedhet egy kellemesen jeges whiskyt a torkán. Ami a mi esetünkben, hogy úgy mondjam, nem több puszta illúziónál. Igaz, Mr. Lawrence?
Nem akartam hamis ábrándokba ringatni, ezért komoran bólintottam.
L Azt hiszem, helyesen látja a dolgokat, Ulli.
A sámánkutató búcsúzóul felemelte két ujját a győzelem V-jelét mutatva a hátramaradó kettőnek.
 Áve Imperátor! A halálba menők köszöntének! Megfordult és kifelé igyekezett. A nagy igyekezetben azonban
megbotlott a küszöbben és hatalmasat esett. Akkorát, hogy megmozdult a fejünk felett a sátor.
Santarcangeli és Bauer ugrottak volna, hogy felsegítsék, de Ulli csak legyintett és szédelegve a talpára állt.
 Ilyen az én formám. Egyszer próbálok meg patetikus lenni halálom előtt, akkor sem sikerül. Különben mi a francnak gáncsoltak el a szellemek, hiszen most rá sem hamuztam a küszöbre?
Santarcangeli vigyorgott és alig észrevehetően felém kacsintott. Tudta, mi a dolga.
A kristálypalotában
Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy feltűnés nélkül sikerül lelépnünk, de alig hagytuk magunk mögött az utolsó házakat, máris utánunk kiáltott valaki. Legnagyobb meglepetésemre Daphne McKenzie volt a kiáltozó.
Intettem Ullinak, hogy álljunk meg, s a sfbotomra támaszkodtam. Daphne lábán nem volt síléc, ezért csak nehézkesen mozgott a féllábszárig érő hóban. Hogy megkíméljem a felesleges erőfeszítéstől, odasiklottam hozzá.
 Mi újság, Daphne?
 Beszélni szeretnék magával.
 Nem lehetne később? Éppen indulófélben vagyunk.
 A dolog nem tűr halasztást - lihegte és a szájából kitóduló párafelhők mögé rejtette az arcát. - Csak néhány mondatot...
 Hát akkor mondja.
 Mr. Lawrence, én azt szeretném, ha... nem gondolná komolyan, amit tegnap mondtam.
Más körülmények között talán jólesett volna egy kicsit gonoszkodni vele, most azonban sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas a csipkelődésre.
 Nyugodjék meg, Daphne - mondtam kesztyűjére téve kesztyűs kezem. - Ha valakinek mentegetőznivalója van, én vagyok az. Ha visszatértem, sort is kerítek rá.
 Éppen hogy ezt nem akarom! - tiltakozott a lány. - Csak szeretném, ha tudná, hogy... nem haragszom.
 Akkor szent a béke. Adjon egy puszit, és kész!
 Nem! -Mi nem?
 Én nem... csókolok meg senkit.
 Nem is csókról van szó, csak pusziról.
 Azt sem!
Elvettem a kezem a kezéről és könyörögve megpróbáltam ösz-szekulcsolni, ami vastag kesztyűim miatt nemigen akart sikerülni.
 Mondja, Daphne, mit akar tőlem?
 Csak azt... hogy ne haragudjék rám. Maga nagyon, de nagyon szimpatikus nekem. És ha... nem lennék... menyasszony...
Megcsuklott a hangja, megfordult, és futni kezdett a falu felé.
Csak UUi sürgető hangjára tértem vissza a valóságba. Vajon tudja-e Daphne, hogy egészen pontosan megértettem a vallomását?
Tízpercnyi néma csúszkálás után ismét csak kiáltás harsant mögöttünk. Ulli hátrafordult és megcsóválta a fejét.
 Mint a bumeráng. Nem lehet lerázni.
Ezúttal azonban tévedett. Nem Daphne tért vissza, hanem Dag-mar loholt mögöttünk. Feje fölé emelte a puskáját és integetett, mint sikeres vadászok a tajgán.
 Hé! Várjanak meg!
 Gyerünk, lépjünk le, UUi!
 Csak nem akarja itthagyni?
 Miért ne? Tegyen úgy, mintha nem hallanánk a hangját. Úgyis ellenszél van.
Ebben a pillanatban két dolog is történt egyszerre: szétrepedt Olle anyó féltve őrzött dunnája és szakadni kezdett belőle a hó  közvetlenül ezután lövés dörrent, s nem messze tőlünk verte fel a havat a golyó.
 Álljanak meg, maguk disznók!
Megtehettük volna, hogy eltűnünk a hóesésben, de nem akartam kockáztatni, hogy a találomra szélnek eresztett golyók kilyukasszák a bőrünket.
 Álljunk meg!
Ulli fékezett és csodálkozva nézett rám. Láthatóan mit sem értett a történtekből.
Mit tagadjam, én sem. Főleg, amikor felbukkant az orrunk előtt Dagmar. Ahogy meglátott bennünket, remegő szájszéllel rám ordított.
 Keresztüllőlek, te csirkefogó! Ezt ígérted az éjszaka? Azt mondtad, vigyázol, hogy ne essék bajom...
Elejtette a puskáját és zokogva a hóra borult.
Egyszerre ugrottunk hozzá. Ugrás közben rémülten tapasztaltam, hogy Dagmarnak ígéretem ellenére is baja esett, csak még azt nem tudtam, mekkora. Arcán véres karmolás látszott, nyakának azon a részén, amely kilátszott a lemberdzsekje alól, vastag, piros
csík éktelenkedett. Még akkor is rázta a zokogás, amikor felemeltem a hóról.
 Mi történt, Dagmar?
A lány tovább sírt és a vállamra hajtotta a fejét.
 Nekem jött a rohadék... -Kicsoda?
 A... csuhás.
 A szerzetes??
 A te... múmiád!
 Hol? Az utcán?
 Bejött a házba.
 Beeresztetted?
 Szétvágta az ajtót, vagy a zárat, mit tudom én... -Mivel?
Baltával.
 Láttad az arcát?                                                         ,
 Persze hogy láttam. Ocsmány múmiaképe volt.
 Mivel sebezte meg a nyakad?
 Az nem ő volt! Az nem... ő... volt! Az nem... ő...
 Nyugalom, Daggy - próbáltam csillapítani, miközben éreztem, hogy a pokoli hideg ellenére verejték folyik végig a hátamon. -Menjünk sorjában. Tehát a múmia megtámadott.
 Fogta azt a rohadt fejszét és... szét akarta loccsantani az agyam.
 Uramisten - suttogta Ulli. - Uramisten!
 Ebben a pillanatban... felbukkant Rolf és Santarcangeli atya. Szerencsére fel voltak fegyverkezve, és... Rolf rálőtt a csuhásra.
 Eltalálta?
 Honnan tudjam? Mindenesetre elmenekült. Talán nem fogja a golyó. Santarcangeli és Bauer a nyomába eredtek. Ja, és EUionora.
 Ő is?
 Valamit kiáltozott, hogy nem akar egyedül maradni. Engem meg sem kérdeztek a nyomorultak, hogy mit akarok.
 A tunguzok?
 Hajtják a rénszarvasaikat. Azt hiszem, már egészen üres a falu. Értsd meg, nem tudok beszélni velük! Jött valami fickó, egy kis piros könyvet mutogatott és azt, hogy repülőgép dobta le az égből. Aztán elkezdték hajtani a szarvasokat. Nem te mondtad, hogy elrejtőznek az erdőben a vörösgárdisták elől?
 Hol van Daphne?
Dagmar villogó szemekkel, elkeseredett képpel a nyakára mutatott.
 Itt. Itt a nyomorult!
Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam.
 Mi történt, Dagmar?
A lány minden átmenet nélkül ismét zokogni kezdett.
  Képzeld magad a... helyembe. Először jön az az állat és ki akar... nyírni a baltával. Szerencsére... megzavarták, és még élek. Amikör... Rolf Bauer és az atya meg Ellinora elmentek, ájulás kerülgetett. Mire úgy-ahogy magamhoz tértem... bár még mindig remegett a Sábám... rájöttem, hogy a tunguzok is leléptek. Erre átmentem... hozzád. A te sátrad is üres volt... Ezután... visszamentem a sátramhoz és bebújtam... de ott találtam Daphnét. Mosolygott. Elmondtam neki, hogy mi történt és... ledőltem az ágyamra. Ő fölém hajolt és vigasztalt... de egyszerre csak lángolni kezdett a szeme, mintha parázs lett volna benne. Én még soha nem láttam ilyen lángot! Mintha az ördög menyasszonya lett volna. Valahonnan előkapott egy darab kötelet... és... a nyakamra hurkolta. Jézusom, most jövök csak rá, hogy nem is kötél volt, hanem rózsafüzér ...! És nem gyöngyök voltak ráfűzve, hanem kövek. Barna, kerek kövek. Ezzel próbált megfojtani. Rugdalóztam, kiáltoztam, csillagokat láttam, amikor nem is tudom, hogyan... sikerült lerúgnom magamról. Ekkor megkarmolt. Látszik az arcomon?
 Kicsit - biccentettem.
  Pedig fáj... Felmarkoltam egy kést és utánavetettem magam. Aztán, amikor eltűnt a házak között... felcsatoltam a silécem. Láttam, hogy valaki nem sokkal, azelőtt indult el Santarcangeli házából... Reméltem, hogy te vagy az... Jézusom... mi történt velünk, Leslie?
Ekkor már egészen pontosan tudtam.
És azt is, hogy felesleges elmondanom neki.
A hó zuhogott, a látótávolság centiméterekre csökkent. Afelhők szürke magasában mintha repülőgép berregett volna. Kíváncsian felkaptam a fejem, és egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha kis, vörös Mao-könyvecskék potyognak a nyakunkba.
Ulli Stern a zsebébe nyúlt, régimódi, kék kockás zsebkendőt húzott elő, és megtörölgette vele Dagmar arcát. A karmolás szerencsére nem volt mély  inkább csak a bőrfelületen szántottak végig Daphne körmei.
 Hova megyünk, Leslie?
I
 Matteo Ricci kristálypalotájába.
 Megbolondultál? Az micsoda?
 Erre most nincs időnk, Dagmar. Később mindent megmagyarázok.
A lány bólintott, úgy tett, mintha beleegyezne mindenbe, közben azonban elhajította a síbotját és felkapta a puskáját a hóról. Mire felocsúdtam, már a mellemnek irányult a csöve.
 Kezeket fel!
 Nem megy - mondtam. - Fogom a botjaimat.
 Akkor ne mozdulj! És maga se, Stern professzor! Ulli értetlenül megcsóválta a fejét, de engedelmeskedett. Dagmar kitörölt egy könnycseppet a szeméből, aztán megvonta
a vállát.
 Rendben van, tudomásul kell vennem, hogy őrültek közé jutottam. Maga is őrült, Ulli?
Ulli hátratolta a fülessapkát a fején és gondterhelt képet vágott.
 Látja, ezen még soha nem gondolkoztam. Pedig nagyon is lehetséges, hogy gondolkoznom kellett volna.
Dagmar kezében megremegett a fegyver.
..- Figyelj ide, Dagmar - támadtam rá gyorsan. - Ha nem cselekszünk idejében, kinyírnak valamennyiünket. Téged is, és bennünket is. Meg kell előznünk őket.
Kiket?
 Egyelőre csak sötétben tapogatódzom.
 A múmiát?
 Minden bizonnyal őt is.
 Nem fejtenéd ki egy kissé bővebben?
Úgy gondoltam, elég a játszadozásból. Vagy kitépem a fegyvert a kezéből, vagy...
 A halál kövéről van szó - tettem egy utolsó, kétségbeesett kísérletet.
 Valóban?
 Esküszöm. Tudom, hol a halál köve. Dagmar komoran nézett rám.
 Ugy érted... a halál köve miatt történt minden szörnyűség?
 Ebben egészen biztos vagyok.
 És abban is, hogy... tudod, hol található?
 Abban is. És még valamiben.
 Miben?
 Hogy rajtam kívül soha nem fogja megtalálni senki. Ha én itthagyom a fogam, a halál köve mindörökre semmibe vész.
 Miért vagy olyan biztos ebben?
 Mert ismerem az őrizőket. Rövidesen megsemmisítenek minden nyomot.
 Hogyan?
 Honnan tudhatnám? Bizonyára megvannak az eszközeik hozzá. Talán ez volt Matteo Ricci végakarata. Hogy soha ne szabadulhasson a védtelen emberiségre a halál köve.
Ulli visszatolta a sapkát a homlokába, és aggódva pillantott egyikünkről a másikunkra.
 Mindig volt bizonyos érzékem a rejtvényfejtéshez, ez azonban meghaladja a képességeimet. Hova megyünk végül is?
Megnyugodva láttam, hogy Dagmar leereszti a fegyverét.
 Omosi mama sípjához! - adtam ki a parancsot.
Jó félórányi, megfeszített sífutás után végre elértük a gejzír körzetét. A hóesés egyre sűrűbb lett körülöttünk, mintha az égi hatalmak meg akarnák akadályozni, hogy megközelítsük a szent vízforrást. Egészen halk, bugyogó hang hallatszott csak, mintha a gejzír erőt gyűjtene a következő kitöréshez.
 Meg tudná mutatni azt a hasadékot, ahova a többiek... Ulli megrázkódott és bizonytalanul a hóesésbe mutatott.
 Alighanem arra. Bár... akkor nem esett ennyire. Odamegyünk?                                                        .              . i
 Egyelőre várunk. Azt hiszem...
 Nem kell várnia, Mr. Lawrence!
Villámsebesen fordultam hátra, eldobtam síbotjaimat és a fegyverem után kaptam.
A három mongol állt mögöttünk: Muohin, Csoló és Terebis. Mindegyikük kezében miniatűr UZI géppisztoly, amely aprócska mérete ellenére is nehéztüzérségnek tűnt a mi öreg, Bajkál vadászpuskáinkhoz képest.
 Nem bennünket várt, igaz?
Levettem a puskám a hátamról és lehajítottam a hóra.
Muohin felemelte a fegyvereinket és hangulatos kis gúlát épített belőlük. Ulli közben orrát vakargatva a másik kettőre meredt.
 Maguk... tudnak angolul?
Csoló, akinek csak néhány, hosszúra nőtt szőrszál lengedezett az álla végén, szomorkásán elmosolyodott.
 Olyannyira, hogy nekem, sajnos, ez az anyanyelvem.
 Nem is tudtam, hogy Kína északi részét angolok lakják.
 Nagy-Britanniában élek, mint Mr. Lawrence. És... bármenynyire is furcsa, ugyanabba az iskolába jártunk. Akkor még nagyon fiatal voltam  nem hiszem, hogy Mr. Lawrence emlékezne rám.
Bárhogyan is kutattam az emlékeimben, valóban nem bukkant fel közöttük.
 Nem emlékszem. Mongolokra egyáltalán nem emlékszem.
 Csakhogy én nem vagyok mongol!
 Hát kicsoda?
 Csoló!
A szakállas megrázkódott és elröppent a vidám, szinte tréfásnak ható mosoly az arcáról. Hátralépett, átengedve a terepet Muohin-nak.
A kopasz férfi, akinek fülessapkája alól is kikandikált borotvált fejbőre, a gejzír felé intett.
 Felvertünk egy sátrat Omosi mama sípja mellett. Jöjjenek, kérem! Apropó, Mr. Lawrence! Kérem a pisztolyát!
 A pisztolyomat? Hiszen jól tudják, hogy Kínába tilos...
 Mr. Lawrence. Nealázza meg se saját magát, se engem a felesleges hazudozással. Tudom, hogy egyetlen lépést sem tesz stukker nélkül.
 Rosszul tudja. Hm... véletlenül azonban valóban van nálam egy revolver, de nem az enyém, hanem...
 Adja ide, kérem.
Mit tehettem volna? Nem repestem a boldogságtól, de a kezébe nyomtam Santarcangeli fegyverét. Már csak azért is, mert a géppisztolyok szemtelen módon éppen rám irányultak.
 Köszönöm. Jöjjenek, kérem, sietünk.
Nem kellett sokáig erőlködnünk, bár a szél éppen a szemünkbe fújt. Ötpercnyi sífutás után megpillantottuk a narancssárga sátrat.
Közvetlen a közelében  alig néhány méternyire a bejáratától, hullámzott a szent gejzír: Omosi mama sípjának a vize.
Az ismeretlen nemzetiségű férfiak előreengedtek bennünket.
Sokszor ültem már sátorban Keleten, nem is mindig felhőtlen boldogsággal a lelkem közepén, ez az üldögélés azonban valamennyi eddigin túltett. Holtbiztos voltam benne ugyanis, hogy az életünkről fogunk tárgyalni.
Terebis, az alacsony, kerek képű fickó vizet tett az olajkályhára,
zöld téglateát húzott elő a sátor mélyéről, levágott belőle egy szeletet, és a zubogó vízbe hajította.
 Őszintén sajnálom, hogy ilyen rossz szakács, mint én, készíti az önök utolsó teáját.
 Mi az, hogy az utolsó?!
Muohin szánakozva nézett Dagmar szemébe.
 Attól tartok, kisasszony... meg kell ölnünk önöket.
Dagmar felsikoltott és az ajtó felé vetette magát. Csoló kinyújtotta a lábát s amikor a lány belebotlott, elkapta a karját és hátracsavarta.
Nem szeretnék fájdalmat okozni önnek, kisasszony, ezért megkérem, a jövőben tartózkodjék a meggondolatlan cselekedetektől.
 Mi az, hogy tartózkodjak? Megfenyeget, hogy életem utolsó teáját innám, ha egyáltalán lemenne a torkomon, s még csak ne is próbáljak menekülni? Maga megbolondult! Remélem, Kínában is van rendőrség, amely elveszi az ilyesféle alakok kedvét a tréfálkozástól!
Muohin szomorúan megcsóválta a fejét.
 Mostanában felettébb nehéz megmondani, kisasszony, mi van Kínában és mi nincs. Sőt az sem egészen biztos, hogy létezik-e még Kína. De ez nem tartozik ide. Mindenesetre, mi szeretnénk megkímélni az életüket.
Tudtam, hogy elérkezünk ehhez a ponthoz. És azt is, hogy szemrebbenés nélkül hazudni fognak. Továbbá ajánlatot tesznek, hogy az életünkért cserébe...
 Teszek önnek egy ajánlatot, Mr. Lawrence.
Űgy határoztam, végigjátszom a játékot. Márcsak azért is, hogy időt nyerjek. Ha Santarcangeli idejében érkezik...
 Milyen ajánlatot?                                                 
 Cserébe a halál kövéért... meghagyom az életüket.
Úgy tettem, mintha komolyan gondolkodnék, pedig nem volt min. Jól tudtam, hogy ezt a megállapodást amúgy sem tarthatnák be. Mindenáron meg kell ölniük bennünket.
Persze, csak ha hagyjuk magunkat.
Egyelőre azonban elgondolkozó képet vágtam és izgatottan pattogtattam a körmeimet. A három vágott szemű fickó szelíden nézett rám, de biztos voltam benne, belül majd szétpattannak az izgalomtól.
A csend hosszúra nyúlt  hiába húztam azonban az időt, tudtam, egyszer minden szünetnek vége szakad, és ki kell rukkolnom valamivel. Szerencsére Ulli a segítségemre sietett.
 Maguk nem mongolok?
Muohin a néprajzkutatóra pillantott. Enyhe megkönnyebbülést láttam a szemében  mintha őt magát is zavarta volna a süket csend.
 Nem, Mr. Stern.
 Hát akkor kicsodák? Angliában élő kínaiak?
Terebis Muohinra nézett, aki beleegyezően lehunyta a szemét.
 Mielőtt válaszolnék rá, Mr. Stern - szólt tökéletes angolsággal Terebis -, el kell mondanom, hogy nem vagyunk vérszomjasak és... majdnem akkora fájdalmat okozna nekünk az önök halála... mint a sajátunké.
 Ó, szegénykém - prüszkölt dühös vadmacskaként Dagmar. -Hogy sajnálom érte! Tudja mit? Cseréljünk.
 Jó humora van, Miss Jákob - hajolt meg udvariasan Terebis. -Csak azért mondtam, mert mindhárman így is érzünk.
 Hol tanultak angolul?
 Úgy érti, milyen iskolában? Mindhárman egyetemet végeztünk Cambridge-ben.
Ulli Sternnek leesett az álla a meglepetéstől.
 Önök... Cambridge-ben jártak egyetemre?
 Miért csodálkozik? - sziszegte Dagmar. - Cambridge már annyi diplomás gyilkost nevelt, hogy egy egész bűnügyi nyilvántartót meg lehetne tölteni velük.
 De hát végül is... kicsodák önök?
Muohin az ajtóhoz sétált és kibámult a hóesésbe. Amikor visszafordult, komor volt az arca  már-már ünnepélyes.
 A mi népünk valaha hatalmas volt, Mr. Stern. Talán akkora, mint az öné, Mr. Lawrence.
 A britekre gondol?
 Ó, egyáltalán nem. Mi egészen pontosan tudjuk, hogy ön kicsoda, Lawrence. Évekig jártunk a sarkában, mint az árnyék. Sejtettük, hogy előbb-utóbb nyomra fog vezetni bennünket. Tudjuk, hogy ön nem angol, hanem a hunok utóda. Magyar. Jól tudom?
. Jól. Ámbár, ami a hun-magyar rokonságot illeti, ebben az ön helyében nem lennék annyira biztos.
 Ó, hát fontos ez? Az illúzió a legfontosabb. Az illúzió hegyeket mozgat. Ha azt hisszük, hogy ezek és ezek voltak az őseink, előbb-utóbb valósággá válik a hitünk. A történelem illúziók láncolata. Vagy talán más a véleménye?
 Nem tudom. Még nem gondolkoztam rajta. Lehet, hogy bizonyos értelemben igaza van.
 Nos, akkor beszéljük az én őseimről. Nem akarok hosszadalmas lenni, hiszen sürget az idő. De joguk van megtudni, kik vagyunk., mielőtt... nos, igen. A XVII. század elején hatalmas, nomád birodalom született ezen a területen, ahol pillanatnyilag tartózkodunk.
 A mandzsuk birodalma - biccentettem.
 Ügy van. A mandzsuk, akárcsak a hunok, vagy később a mongolok, állattartók voltak, lovasnomádok  éppen úgy, mint Dzsin-gisz kán vagy Attila népe. 1644-ben leghatalmasabb törzsfőjük, Nurhacsi vezetése alatt elfoglalták Kínát s megalapították a Cindinasztiát. Ettől az évtől kezdve mi, mandzsuk ültünk Kína trónján. Miénk volt ez a hatalmas, világrésznyi ország: mi uralkodtunk, a kínaiak pedig engedelmeskedtek. 267 évig voltunk Kína urai, míg az 191 l-es forradalom meg nem buktatta a mandzsu császári házat.
 Önök tehát mandzsuk?
 Azok vagyunk, Mr. Lawrence.
Most kezdtem csak érteni, mire megy ki a játék.
 Csakhogy van itt egy kis probléma, Mr. Muohin.
 Micsoda?
Összeszűkült a szeme. Valószínűleg tudta, mit fogok mondani. Tudta, és igyekezett elnyomni a feltörő haragot a szívében.
 Az, hogy a mandzsuk már kihaltak, Mr.... akárki. Nevezzem továbbra is Muohinnak?
 Nevezzen.
 Rendben. Tehát: mandzsuk nincsenek. Mint ahogy hunok sincsenek már. Önök elfoglalták ugyan Kínát, Nurhacsiból 1664-ben császár lett, de ezzel alá is írta a mandzsuk halálos ítéletét. Maguk felolvadtak a kínaiakban, Mr. Muohin. Olyannyira, hogy a mandzsu nyelv sem létezik többé. Az önök uralkodóházát ugyan mandzsu dinasztiának hívja a történelem, de igazi mandzsu már nem él. Kínaivá váltak valamennyien. Mandzsunak lenni ma már valóban történeti illúzió.
Nem!
Inkább kétségbeesetten mint fenyegetően tört ki belőle a kiáltás.
 Nincs igaza! - rikácsolta és úgy hadonászott, hogy még a sapkája is leesett a fejéről. - Egyáltalán nincs igaza! Mi igenis... ismét megteremtjük a nagy mandzsu birodalmat. Ez az ország a mi hazánk! Visszaállítjuk a mandzsu uralkodóházat, iskolákat építünk, ahol mandzsu nyelven tanulnak majd a gyerekek. Két generáció múlva mindenki mandzsuul beszél...
 Ehhez azért a kínaiaknak is lesz néhány szavuk. Nem akarok rossz jósnak bizonyulni, de aligha örülnek majd az önök kezdeményezéseinek.
Muohin ajka undorodva lefittyedt.
 Bahh! A kíaaiak... Kényszerítjük őket, hogy azt tegyék, amit mi diktálunk nekik. Kényszeríteni fogjuk őket!
 Ugyan mivel?
 A halál kövével! Amelynek a lelőhelyét ön fogja megmutatni nekünk, Mr. Lawrence!
Nem tudtam, Dagmar mennyit értett az egészből, UUi azonban azonnal felfogta, miről van szó. Megcsóválta a fejét és szánakozva bámult a három férfira.
 Azt hiszem... önök óriási tévedés áldozatai. Ezen a földön már a valóságosan létező népek számára sincs elég hely, nemhogy azoknak, akik örökre eltűntek a történelem süllyesztőjében.
Ekkor váratlan dolog történt. Csoló felüvöltött, átrepült felettem, s kirántott késével Ullira vetette magát.
 Megölöm! - tajtékozta habzó szájjal. - Megölöm! Mandzsúria nem illúzió! Mandzsúria valóság!
Szerencsére túlságosan is kicsi volt a hely ahhoz, hogy használni tudja a kését. Muohin a kezére ütött, én pedig kinyújtottam a mu-tatóujjam és barátságosan a szemébe nyomtam.
Nem akartam megvakítani, ezért csak mértékkel bökdöstem a szemgolyóját. Egészen addig küzdöttem vele, amíg Terebis az oldalamba nem lökte géppisztolya csövét.
 Megsebesült? - kérdeztem aggódva a karját tapogató Ullit.
 Azt hiszem... megúsztam. Bár ez a csirkefogó majdnem elvágta a torkom. De hát mit mondtam neki, amitől ennyire bepöc-cent? Hogy Mandzsúria illúzió?
Muohin talpra segítette az elerőtlenedett Csolót és fenyegetően Ullira mordult.
 Ezt többé nem akarom hallani, különben én ölöm meg! Lawrence!
 Hallgatom.
 Vége a játéknak. Nekünk a halál kövére van szükségünk, önöknek az életükre. A kő titkát az életükért!
Bizonyára nem hitték volna el, ha tudomásukra hozom a meztelen igazságot: fogalmam sincs róla, hol rejtőzködnek a kövek.
 Gondolkodnom kell a dolgon.
 Eleget gondolkodott. De mivel nem vagyunk vérbeli gyilkosok.. . adok önnek még egy percet. Egyetlen percet, szempillantással se többet.
Dagmar rémülten nézett rám. Mintha arra biztatott volna, hogy mondjam meg nekik, amit akarnak, vagy ha nem, hát mondjak bármit, csak próbáljam valahogy megmenteni az életünket.
Megköszörültem a torkom és úgy tettem, mintha erőteljesen törném a fejem. Morogtam, hümmögtem, végül megvakartam az orrom hegyét és elkeseredetten megráztam a fejem.
 Nem tehetem.
 Miért nem?
 Mert... attól tartok, ha felfedném a kő titkát, végzetes bajt zúdítanék az emberiségre.
Muohin meghökkent, aztán harsányan felnevetett.
 Ugyan már, Lawrence! Hiszen az emberiség úgyis akkora bajban van, hogy hat tevével is nehéz lenne kirántani belőle. Értse meg, szükségünk van a kőre!
 Sajnálom - ráztam meg a fejem. - Nem engedi a lelkiismeretem.
Terebis elvette géppisztolya csövét az oldalamtól, és őszinte szomorúsággal az arcán az ajtó felé intett.
 Akkor nincs más megoldás, mint... Dagmar rémülten felsikoltott.
 Megölnek... bennünket?
 Kénytelenek vagyunk, kisasszony. De ha rá tudná beszélni Mr. Lawrence-t, hogy ossza meg velünk a titkát...
Dagmar felém fordult, de nem szólt semmit. Nem így Ulli Stern. A néprajzkutató rám villantotta a szemét, aztán dühösen megrázta az orrom előtt a mutatóujját.
 Ne mondjon nekik egyetlen szót sem! Csak addig van biztonságban az életünk, amíg...
Csoló felemelte a géppisztolyát, és mielőtt megakadályozhattam volna, fejbecsapta vele Stern professzort.
 Dögölj meg! - suttogta németül Stern, és végigvágódott a padlót helyettesítő ponyván.
Muohin hangos, felháborodott kiáltással ki akarta tépni a fegyvert társa kezéből, de kerek képű nem hagyta magát. Sőt addig-addig huzakodott a kopasz vezérrel, amíg úgy gondoltam, talán nem veszik rossz néven, ha én is beszállok a küzdelembe.
Mordultam egyet, aztán széles, jobb csapottal a földre küldtem
I
Csolót. A következő, ugyancsak klasszikus rajzolatú ütéssel Tere-bist akartam mellé fektetni, de sajnos egy puskatus megelőzött. Néhány csillagot láttam felrobbanni a sátor közepén, aztán szépen elnyújtóztam Csoló mellett.
Mikor magamhoz tértem, viharvert képet mutatott a sátor. Csoló a földön ült az arcát tapogatva, Dagmar fölém hajolt, és egy vizes kendővel a tarkómat nyomogatta.
Jobban vagy?
 Kösz. Mi történt?
 Csak egy kis kocsmai verekedés. Szedd össze magad. Indulnunk kell.
Hová?
 A kivégzésünkre. Azt mondták, elegük van belőlünk, amit őszintén szólva nem is csodálok. Nem akarod mégiscsak elmondani nekik, hol található az az átkozott kőbánya?
 Nem.
 Te tudod. Ámbár... azt hiszem, a helyedben én nem tartanám magamban a titkot.
Muohin felemelte a géppisztolyát és rám mordult.
Mr. Lawrence... itt az utolsó alkalom, hogy megtegye, amire kértük. Értse meg, szükségünk van a kőre!
 Természetesen megértem önöket - biccentettem -, de önök is próbáljanak megérteni engem. Morális szempontból elfogadhatatlannak tartom, hogy...
 Azt elfogadhatónak tartja, hogy maga miatt két ártatlan ember is átkerüljön a másvilágra? Kérem, mondják meg neki...
Sok sikerrel nem járt a felhívása. Ulli, akinek vékony vércsík szivárgott a füle tájékáról, megvetően Muohin lába mellé köpött, Dagmar pedig mintha csak szégyenlené a dolgot, mélyen lehor-gasztotta a fejét.
Bár nem mondhatnám, hogy könnyű volt a szívem, mint a pillangó szárnya, jól tudtam, még nem mondta ki senki az utolsó szót. Hiszen, ha jól számítom, csupán az első felvonás vége felé járunk.
De mi lesz, ha váratlanul véget ér az előadás, mielőtt még a következő felvonásokra sor kerülhetne?
Megráztam a fejem.
Erre nem is akartam gondolni.
Kitereltek bennünket a sátor elé. A szél az arcunkba vágta a havat. Odafent, a felhők magasában mintha ismét felhangzott volna a repülőgépmoraj.
Muohin idegesen felkapta a fejét  láthatóan nem tetszett neki a motor hangja.
 Ez a végső szavuk?
Válaszolni akartam, de szempillantás alatt teletömte a számat hóval a szél. A három mandzsu körbefogott bennünket és mutatták, hogy induljunk el a gejzír felé.
Míg szorgalmasan a havat tapostam, még egyszer végiggondoltam mindent. Mi van akkor, ha hiba csúszott a számításomba. Ha a három fickó mégiscsak lemészárol bennünket?
Nyugtalanul rájuk pillantottam, de a hóeséstől nem láttam az arcukat. Lehajtott fejjel vonszolták magukat, mintha súlyos gondolataik terhe alatt görnyedeznének. Csak a géppisztolycsövek meredtek fenyegetőn ránk.
A gejzír horkant egyet, majd csuklott, mintha emésztene a kedvére való reggeli után. A fejünk felett vágtató hópamacsok megtorpantak, és ahelyett hogy ránk szálltak volna, olvadozni kezdtek a levegőben. Éles, fütyülő hang vágott közénk, messzire kergetve a pajkos hópihéket.
A következő pillanatban elborított bennünket a gőz. A sivítás egyre élesedett: felkaptam a kezem és a fülemre szorítottam. Ulli és Dagmar is követték a példám, csak a három férfi állt nyugodtan a házigazda büszkeségével mosolyogva.
 Omosi mama sípja! - kiáltott felém Terebis a láthatatlan gejzír felé mutatva. - A mi Omosi mamánk sípja!
Tisztában voltam vele, hogy lényegében véve igazat beszél: Omosi mama eredetileg mandzsu istenség volt, s a mandzsu mitológiából került át a tunguzokhoz.
A sípszó ekkor már olyan éles, kellemetlen sivítássá erősödött, hogy fogvatartóink is kénytelenek voltak fülükre tapasztani a tenyerüket. A hópelyhek elfogytak a levegőből, helyüket vastag, ragadós pára foglalta el.
A sivítás néhány másodperc múlva öblös, harsogó kürtszóvá ér-cesedett. Mintha régi, mandzsu hősök lelkei fújták volna a harci trombitát a páratakaró mögött.
Aztán minden átmenet nélkül zuhogni kezdett a forró víz. Egyetlen cseppet sem láttunk belőle  a lehulló víztömeg hangja azonban mindent elárult. Az égbe törő forróvíz-sugarak megostromolták a felhőket, majd erejüket veszítve visszahullottak a gejzír medencéjébe.
A száguldó víztömeg kellemetlen, kénes bűzhullámokat kergetett felénk. Vigyázatlan léptem nyomán szürkés szarvaskoponya fordult ki a hó alól.
Ismét felharsant a sípszó. Sivított néhány másodpercig, majd sértődötten elhallgatott.
Néma csend ülte meg a hőforrás partját. Látni persze még mindig nem láttunk semmit  a váratlanul meggyengült szél már nem tudta elfújni a vastag ködtakarót.
Terebis odalépkedett hozzám és fejével a gejzír felé intett.
 Ugye, gyönyörű? Nos, Mr. Lawrence... bizonyos értelémben örömhírt kell közölnöm önnel.
  Amennyiben?
  Méltányoltuk, hogy ön... illetve önök, a mi régi hitvilágunk iránt érdeklődnek... és bármennyire is az ellenkező oldalon állunk ebben a küzdelemben... úgy érezzük, méltánytalan lenne, ha közönséges ellenségként bánnánk önökkel, nem igaz?
 De még mennyire hogy az!
 Az a helyzet, hogy egyszerűen csak... meg akartuk ölni önöket. Lekaszálni egy géppisztolysorozattal. Aztán rájöttünk, ez nem lenne méltó hozzánk. Mégsem bánhatunk úgy egy, lényegében a mi múltunkat kutató expedíció tagjaival, mint közönséges bűnözőkkel.
 Jó, hogy belátja. Ez esetben nincs más hátra, mint elengedni bennünket.
 Ezen is gondolkodtunk. De sajnos, nem tehetjük. Szükségünk van a halál kövére. Ezért... arra az elhatározásra jutottunk, hogy Omosi mamára bízzuk a döntést.
Rosszat sejtve bámultam a ködre, majd a ködről Terebisre.
 Omosi mamára? Hogy érti ezt?
 Jöjjön. Mutatok valamit!
Megfogta a karom, és a gejzír medencéjének a szélére vezetett. Közvetlenül a lábam előtt gőzölgő víz hullámzott: ahogy a víztükör fölé tartottam a kezem, kesztyűs tenyeremen át is éreztem a forrás melegét.
A meleg vízből felszálló pára közben elvékonyodott, egyre nagyobb felületet mutatva a medencéből. A víz iszapszínű volt, mintha a szürke, láthatatlan égbolt tükröződött volna benne.
Muohin kinyújtotta a karját és a vékonyodó gőzfelhőre mutatott.
 Látják?
 Hihetetlen gyorsan esik a víz hőmérséklete - mondtam.
 Ne feledje, 40 °C van, nulla alatt. De nem erre céloztam. Látja azt a valamit a medence közepén?
Néhány pillanat erejéig nem tudtam felfedezni mást, mint gőz-felhőket és néhány, öngyilkos szándékkal vízbe hulló hópelyhet. Majd egyszerre csak egy vidám szél-legény elsöpörte szárnyával az utolsó gőzgomolyagokat is a szemünk elől. Megdöbbenve vettem észre, hogy Omosi mama sípjának a közepén fából vagy vascsövekből készített emelvény áll, olyasféle, amilyet építőmunkások használnak lerobbant házak vakolásakor.
Ulli Stern sóhajtott, Dagmar pedig csendesen szipogni kezdett mellettem.
A csővázon ugyanis egy fehérre forrázott csontváz feküdt, olyan tiszta állapotban, hogy a legkényesebb magániskola biológiai szertárának is díszére válhatott volna.
Dagmar tenyerébe temette az arcát.
 Jézus Istenem, én nem bírom nézni! Mit akarnak velünk ezek a szörnyetegek?
Ulli Stern, motyogott, elővette a pipáját és csak egészen enyhén remegő hangon kérdezte meg Muohint, hogy rágyújthat-e. A mandzsu bólintott, s maga is mintha kissé megszeppent képpel nézte volna a csontvázat.                          
Ulli kezében füstölögni kezdett a pipa.
Ez... micsoda?
Muohin megvonta a vállát.
 Áldozat Omosi mamának.
 Maguk... csinálták?
 Mi.
 Az állványt... is?
 Természetesen, Mr. Stern. Bár nem volt könnyű. Omosi mama sípja ugyanis meglehetősen szeszélyes periódusokban szólal meg. Nemigen lehet kiszámítani a kitörések idejét. Vigyáznunk kellett, nehogy meglepjen bennünket a forró víz. Látják, mi lesz az emberből, ha telibe találja a gőz- és a vízkitörés?
De hát... miért?
 Arra gondoltunk, talán... itt lehetne a jövendő nagy mandzsu birodalom vallási központja. Ehhez viszont hagyományt kell teremtenünk. Mit szólnának egy olyasféle hagyományhoz, hogy a birodalom megalapítói itt hajtották végre első áldozatukat Omosi mama előtt?
 Ki volt a... szerencsétlen?
 Rá gondol? - és a csontvázra mutatott. - Nos, miért titkolózzam? Ma Pin.
 Akit... megölt a szerzetes?
 Nem a szerzetes ölte meg, hanem mi.
 Maguk? Miért?
 Mert... Ma Pin visszarettent a feladattól. Túlságosan is fehér emberré vált. Ma Pin San Franciscóban nőtt fél és... bár velünk tartott, soha nem tudott felnőni hozzánk  nem tudta elfogadni az elveinket. Túlságosan is megfertőzte Amerika. Ügy gondoltuk, nem használhatjuk többé.
Dagmar vádlón Muohin felé bökte az ujját.
 Maguk... megölték a barátjukat? Muohin szomorúan megingatta a fejét.
Nekünk... nincsenek barátaink, kisasszony. Nekünk csak harcostársaink vannak. És ha valaki érdemtelenné válik rá, hogy tovább harcolhasson velünk, meg kell szabadulnunk tőle.
 Ez... egész egyszerűen ocsmányság.
 Csak a kívülálló számára az. Különben... éppen Ma Pin kérte, ha úgyis meg kell halnia, szeretne áldozat lenne Omosi mama oltárán.
 Mit... csináltak vele?
 Roppant egyszerű, Miss Jákob. Elkészítettük az állványt, hozzákötöztük, a többi már a gejzír, illetve Omosi mama dolga volt. A kitörő, forró gőzfelhők beborították a testét, és igen rövid idő alatt átsegítették Omosi mama birodalmába. Ezután a forró víz következett, amely... megszabadította a húsától. Néhány perc alatt vázzá válik az ember, kisasszony, Omosi mama sípjának a vizében.
 Ezzel azt akarja mondani, hogy... mi is? Hogy valameny-nyien...?
Muohin bólintott.
 Kitalálta, kisasszony. Mindhármójukat felkötjük az állványra és... átadjuk a testüket Omosi mamának. Ha csak... Mr. Lawrence meg nem gondolja magát.
A mondat ott lebegett a levegőben. Akárcsak az Omosi mama sípjából kiszálló párafelhők.
 Nos, Mr. Lawrence?
Ulli Stern kezében remegett a pipa, de nem próbált meggyőzni róla, hogy jobb lenne, ha beadnám a derekam. Bizonyára sejtette, nekem is lehet még valami a tarsolyomban. Inkább Dagmar iránt aggódtam: ha a halálfélelem elveszi az eszét, olyat cselekedhet, ami kizökkenti a dolgokat a pályájukról.
Dagmar azonban hősiesen viselkedett. Ahelyett, hogy könyörögni kezdett volna, áruljam el a halál kövének a rejtekhelyét, dühtől vörös képpel rám ripakodott.
 Meg ne mondd nekik, hallod!? Megtiltom, hogy megmondd! Már semmin sem csodálkoztam. Mindenesetre, felvontam a vállam és a mandzsukra mosolyogtam.
 Látják? Tehetetlen vagyok. Társaim sem akarják a dolgot. Muohin szeme összeszűkült. Szürke színt öltött az arca, amiben
nemcsak a vigasztalanul egérszínű környezet volt a ludas.
 Mr. Lawrence... nem tudok szabadulni egy furcsa gondolattól.
 Csakugyan? Hátha segíthetek.
 . -- Attól - folytatta zavartalanul -, hogy ön és a társai azt hiszik, tréfálkozunk.
 Biztosíthatom, semmi ilyenre nem gondoltunk. Eszünkbe sem jutott  Csupán arról van szó, hogy nem hagyjuk zsarolni magunkat.
 Továbbá, azt hiszem, Mr. Lawrence, ön nem ismer még bennünket. Volt valaha kezében a Kivégzések és Kínzások Könyve?
Sokat hallottam már a híres-hírhedt műről, amely a császári hóhérok kézikönyveként szolgált - a könyvet magát azonban még nem olvastam.
 Mindeddig még nem volt szerencsém találkozni vele.
 Nos, a maga módján zseniális alkotás. Leírja például, hány darabot lehet levágni valakinek a testéről úgy, hogy az illető ne haljon bele. A könyv szerint éppen háromszázat. És... tudja meg, Mr. Lawrence, volt valaki Kien-lung császár udvarában, aki megdöntötte ezt a hihetetlen rekordot.
 Egyszer minden rekordot megdöntenek.
 Csakhogy ezt a rekordot az én dédapám döntötte meg! Pontosan két darabbal. Háromszázkettőt vágott le valakiről, úgy, hogy csak azután lépett át a másik világba.
 Remélem, ükapja nem mulasztotta el kérvényezni felvételét a Guinness Rekordok Könyvébe?
 Ha nem tudnám, hogy a halálfélelem kutyája ugat önből, Mr.
Lawrence, komolyan felbőszítene a viselkedése. Csak azt szerettem volna tudomására hozni, hogy régi hóhércsaládból származom. Manapság azt mondanák: genetikailag meghatározott vagyok az emberölésre. Ha a császárság érdeke úgy kívánja, megölök nőt, gyermeket és aggastyánt is. Ez számomra munka, Lawrence, nem az érzelmek kifejezője. Magát is és a másik kettőt is meg fogom ölni, bár tudom, hogy személy szerint nem vétettek ellenem semmit. Sőt bizonyos értelemben még szimpatikus is a viselkedésük. Ennek ellenére el kell pusztulniuk.
 Akkor soha nem fogják megtalálni a halál kövét.
 Ne ringassa magát felesleges illúziókba: más is ismeri a kövek rejtekhelyét, nemcsak ön. Önt vettük előre, mert azt hittük, ön a legkönnyebb eset. Be kell látnom, tévedtünk. Tehát, megmutatja a kövek rejtekhelyét vagy sem?
 Már mondtam...
 Ez az utolsó szava?
 Nézze, Mr. akárki.
Muohin megfordult és intett a másik kettőnek.
 Kezdjetek hozzá. Felesleges minden további szó!
Ami engem illet, közel sem voltam nyugodt, bár igyekeztem megőrizni hidegvéremet. Lelkiismeretem tiszta volt, hiszen megpróbáltam felkészülni minden eshetőségre. Hogy aztán valójában hogy ütnek ki majd a dolgok, annak csak Omosi mama a megmondhatója.
Terebis letérdelt a hóra, és szorgalmas, dolgát elrejteni készülő kutya módjára kaparni kezdett. Dagmar megszorította a kezem és bátörítón a szemembe nézett, pedig alighanem neki lett volna nagyobb bátorításra szüksége. Ulli remegő ujjakkal tömködte a pipáját - látszott az arcán, meg van győződve róla, ez élete utolsó öröme.
Terebis még kotorászott egy kicsit, aztán hosszú, fémhorogban végződő farudat emelt ki a hó alól. Többször is egy jégtuskóhoz ütögette, hogy hulljon le a fanyélre tapadt hó.
 Kezdhetem?
 Kezdd!
Terebis kérdésében ott vibrált egyfajta bizonytalanság, ami alighanem arra utalt, hogy a kerek képű mandzsu szerette volna, ha Muohin még egyszer megpróbálkozik a meggyúrásunkkal. Látszott rajta, ő nem annyira kedveli a gyilkolásnak ezt a fajtáját, mint a társa.
Terebis kelletlenül kinyújtotta a farudat és belemerítette a vízfélületet uraló párába. Halk csikorgás hallatszott, majd néhány szempillantás múlva felbukkant az orrunk előtt egy gumicsónak.
Terebis letérdelt a medence szélére, s addig ügyeskedett, amíg a csónak partot nem ért.
 Ugorjának be!
Mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy vízre szálljunk, a gejzír elégedetlenül böfögni kezdett. Terebis idegesen hátrébb lépett, de Muohin megnyugtatta.
 Omosi mama csak tréfálkozik. Semmi ok az aggodalomra. Terebis többször is aggódva a gomolygó ködre pillantott, amely
közben mintha megvastagodott volna. A korábban tisztán kivehető állvány eltűnt a szemünk elől, Ma Pin csontvázával együtt.
 Befelé a csónakba!
A gumicsónak jókora, valószínűleg egy katonai raktárból kiselejtezett vízi jármű volt. Udvariasan előre akartam engedni Dag-mart, de Csoló megragadta Ulli könyökét és a part felé lökte.
 Először a professzor!
Nem tudom, mivel érdemelte ki Ulli a kegyet, hogy először léphessen Omosi mama sípjának a vizére. A köpcös kis néprajzkutató megrázkódott, aztán füstölgő pipájával a kezében beugrott a ladikba. Terebis kezében megfeszült a csáklya, ahogy megpróbálta csillapítani a csónak himbálódzását.
 Miss Jákob!
Dagmar Ulli mellé csüccsent. Azt hittem, én következem, de tévedtem. Csoló, majd Terebis is beugrott a csónakba, Terebis el-tászította a járművet a parttól, s a következő pillanatban eltűntek a párafüggöny mögött.                                            ,
Egyedül maradtam Muohinnal.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy előre megkoreogra-fált színjáték szereplője vagyok. Hiszen a jókora csónakba még könnyedén befértünk volna mindketten.
A kopasz mandzsu mellemnek szegezte az UZI csövét és barátságosan rám mosolygott. Legalább annyi báj volt a mosolyában, mint a tigrisében, amikor a karmai közé került kisnyulat a barátságáról biztosítja.
 Egyedül maradtunk, Mr. Lawrence - adta meg a kedélyes beszélgetés alaphangját a mandzsu.
 Egyedül - biccentettem. - Kivéve a jeget és a havat. S felettünk a komor eget.
 Ez az! - mondta vidáman. - Imádom a költészetet. Maga is? Ki a kedvenc költője?
 Ázsiaira gondol? Talán Li Taj-po.
 Li Taj-po? „Szivárványokról álmodom a hóban s hazámból várok délibábokat.  Csodálatos költő! Jó ízlésre vall, hogy ő a kedvence, Mr. Lawrence. Bármennyire is furcsa, magam is vonzódom Li Taj-póhoz, pedig kínai volt. Talán azért, mert bennem is cserge-dezik némi kínai vér. Mr. Lawrence, remélem, sejti, hogy nem véletlenül tartottam vissza?
  Biztos vagyok benne.
 Helyes. Akarok adni önnek még egy utolsó, legeslegutolsó esélyt.
 Nagyon kedves öntől.
 Ne a kedvességemet dicsérje, hanem ragadja meg az alkalmat. Terebis és Csoló pár perc múlva visszatérnek. Akkor már tehetetlen vagyok. Nem másíthatok meg egy közös döntést.
 Hm. És mit ajánl?
 Mr. Lawrence, én jól ismerem önt. Jobban, mint gondolja. Volt alkalmam huzamosabb időn át szemmel tartani. Néha már úgy éreztem, olvasok a gondolataiban.
 Most például mit olvas ki belőle?
 Őszinte legyek? Hogy ön saját elveinek a rabja. Csak azért akar meghalni, hogy ne szenvedjenek csorbát az elvei. Maga játékos alkat: most a rendíthetetlen lovagot játssza. Magára kényszerített egy szerepet, amelytől szívesen megszabadulna, ha lehetővé tennék a körülmények.
 Ha jól értem, ön éppen ezt a lehetőséget kínálja fel nekem. Hogy megszabadulhassak a szerepemtől és eltűnhessek a balfenéken.
 Bravó, Lawrence! Tudtam, hogy meg fogjuk érteni egymást.
 Ön szerint mit kellene tennem?
 Nagyon egyszerű a dolog. A lányra és a professzorra ne legyen gondja. Körülbelül tíz percük lehet még hátra.
A többiek?
 Vagy a farkasok és a medvék, vagy az éhség és fagy végez velük. Nem kell félnie: nem fogja megtudni soha senki, mi történt az expedíciójával. Én majd gondoskodom róla, hogy bizonyítást nyerjen: a vörösgárdisták kezéhez tapad a vérük. A világ készséggel elhiszi majd, mert... szeretnék ugyan rossz jósnak bizonyulni, de ennek az expedíciónak a szomorú sorsa csak gyermekmese azokhoz a szörnyűségekhez képest, amiket ezek a fickók, a kis vörös könyveikkel még el fognak követni. Tehát, Mr. Lawrence?
 Ha jól értettem, változatlan a feltétele. El kell árulnom a halál kövének rejtekhelyét.
 Úgy van.
 És ha nem?
 Omosi mama sípja lesz a sírja!
Úgy tettem, mintha mégiscsak elgondolkodnék az ajánlatán.
 Feltételezi rólam, hogy hiszek magának? Ahogy elárulom a titkot, maguk a helyszínen kinyírnak.
Most láttam először őszinte lelkesedést csillogni a szemében.
 Nem fogjuk megölni, mert ön kell nekünk, Mr. Lawrence. Ha kikiáltjuk a független Mandzsúriát... szükségünk lesz olyan jó hírű, közmegbecsülésnek örvendő férfiakra, akik el tudják fogadtatni a közvéleménnyel. Mi önre gondoltunk  elvégre az ön ősei és az én őseim ugyanazokon a pusztákon legeltették a nyájaikat, még ha nem is egyazon időben. Talán genetikailag rokonok is vagyunk. Ön lehetne, Mr. Lawrence, a független, szabad Mandzsúria első ENSZ-nagykövete.
 Azt hittem, a köztársasági elnök posztját ajánlja fel -mondtam szerényen.
Annyira megittasult saját szavaitól, hogy észre sem vette a gúnyt a hangomban.
 Lárifári! Köztársaság?! Mandzsúria soha nem lesz köztársaság! Császárság volt és az is marad!
 És ki lesz a császár? Ön?
 Természetesen. Állítólag... császári vér csörgedezik az ereimben. Egyik ősanyám császári ágyas volt. Jogom van a trónra! Tehát?
 Sajnálom, Mr. Muohin... bár igazán szívesen lennék ENSZ--nagykövet, mégsem tehetem. Olyanfajta kispolgár vagyok, aki nem tud megszabadulni mozgását gúzsba kötő elveitől. Még a halála árán sem.
Dühösen legyintett és elfordult tőlem. A géppisztoly csöve azonban változatlanul a mellemnek irányult.
 Sejtettem, hogy ez lesz a vége. Maga csökönyös bolond! Miért akar meghalni? Sosem értettem a magafajtákat... Hallja? Jönnek a csónakkal!
 Sajnálom.
 A fenébe... én is. Kár magáért, Lawrence. Tanácsolom, szívjon el egy utolsó pipát. Később már nem lesz rá alkalma.
 Köszönöm - mondtam. - De nincs itt a pipám.
 Hát hol van? Tudom, hogy nehéz helyzetekben rá szokott gyújtani.
Remélem, nem vette észre, hogy akaratlanul is elfehéredtem. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell terelnem a figyelmét a pipáról!
Éppen mondani akartam valamit, amikor odalépett hozzám és villámgyorsan a nadrágzsebembe nyúlt. Természetesen megtalálta benne a pipát.
 Miért mondta, hogy nincs itt, amikor itt van? Miért hazudott?
 Egyáltalán nem hazudtam - védekeztem. - Csak nincs kedvem pipázni.
 De hát ez nehéz helyzet, nem igaz?
 Igen, de óriási különbség van nehéz helyzet és az esedékes kivégzésem között. Elégedjen meg annyival, hogy nincs kedvem rágyújtani.
Talán tovább is folytattuk volna az egyre kellemetlenebbé váló diskurzust, ha a csónak ki nem bukkan a köd mögül.
A gumiladik alján kuporgó két férfi várakozva nézett Muohinra, aki szomorúan megingatta a fejét.
 Ezt előre is megmondhattam volna - dühöngött Csoló a csónakra mutatva. - Befelé!
Mielőtt elindultam volna, kinyújtottam a karom.
 Adja vissza a pipám!
 Miért? Hiszen magának már úgysem lesz szüksége rá. Vagy... meggondolta a dolgot?
 Szeretnék pipával a számban meghalni!
Muohin elkomorodott, mintha ismét feléledt volna a gyanú a lelkében. Gondosan szemügyre vette a pipát és már-már a feje felé nyúlt, hogy alaposabban megvizsgálja, amikor a gejzír hatalmasat büffent. A csónak megbillent, s Csolónak bele kellett kapaszkodnia a peremébe.
 Gyerünk már, az isten szerelmére!
Muohin habozott egy másodpercig, aztán a kezembe nyomta a pipát.
 Indulás! Sok szerencsét, Lawrence! -Maga nem jön?
 Ami ezután következik, ahhoz rám nincs szükség. Majd... egyszer, találkozunk, odaát. Igyekezni fogok, hogy megbékítsem. Együtt pipázunk a bárányfelhőkön. Viszlát!
Terebis ellökte a parttól a csónakot s a gejzír keltette vízpárába merülve elindultam utolsó utamra a kivégzőállvány felé.
I
Alighogy semmibe süllyedt a gejzír medencéjének a partja, mintha szétfoszlott volna körülöttünk a világ. Ha nem meredtek volna rám az UZI géppisztolyok, azt is hihettem volna, hogy éppen úton vagyok Charon ladikján az alvilág felé. Nehéz, rossz szagú pára ülte meg a levegőt  minden lélegzetvétellel újabb és újabb gázfelhők jutottak a tüdőnkbe. Terebis a zsebébe nyúlt s olyasféle gázálarcot húzott elő belőle, amilyet a kínaiak hordanak a Góbi sivatag felől fúvó szél vagy influenzajárvány idején. Átadott egyet Csolónak is, engem azonban kihagyott az adakozásból.
És én?
Terebis felkötötte a maszkot, aztán rám mordult.
 Ma...á...ak... Mi...ek? Ú...iseg...öglik.
Ezután már nem is szóltak hozzám. Igyekeztem aprókat lélegezni, hogy legalább tüdőm mélyebben fekvő sarkait megóvjam a gáztól.
Igen rövid idő alatt elértük az állványt. Először Ma Pin fehérlő csontjait pillantottam meg, aztán Dagmart, majd Ulli Sternt. Stera szájából úgy állt ki a pipa, mint vadkanéból az agyar. Csak éppen a vadkan agyara normális körülmények között nem szokott füstölögni.
Á...eg...jött?
Éppen úgy beszélt, mint Terebis, csak éppen az oka volt más. Mivel kezeit az állványhoz bilincselték, fogaival kellett tartania a pipáját.
Dagmar felnyögött és rám pillantott. Annyiféle érzelem hullámzott a nézésében, hogy egy hosszabb regényt is megtölthetnék vele, ha megpróbálnám részletezni.
 Má...on...el!
Felemelkedtem a csónakban és rátettem a lábam az állványra. Mivel mindkét UZI csöve a hátamnak irányult, nem folyamodhattam semmiféle trükkhöz.
 Uj...ai...eaa...rját!
Kinyújtottam. Rémülten éreztem, hogy acélbilincs csattan a csuklómon.
Terebis és Csoló elégedetten szemlélte a művét, egészen addig, amíg halk sípolás nem adta a tudtukra, hogy a gejzír ébredezik.
 Na...isz...át!
 Dögöljetek meg! - kiáltotta harsányan a jólelkű Stern profesz-szor, amiből - mint később kiderült, tévesen - arra következtettem, hogy kedvenc pipája már a hullámok között bukdácsol.
Terebis evezni kezdett a tenyerével s néhány erőteljes csapás után kicsúszott a látómezőnkből. Mielőtt végleg eltűnt volna, felállt és búcsút intett. Aztán lassan, méltóságteljesen beleolvadt a ködbe.
A halálraítéltek egyedül maradtak.
Ahogy a gumicsónak eltűnt a szemünk elől, Stern professzor kétségbeesetten rám kiáltott.
 Van egy kés a nadrágszáramban! Sikerült elrejtenem előlük.
  És?
 Valahogy... meg kellene szabadítani magunkat.
 Nálam is van kés... - suttogta Dagmar és még valami mást is mondott volna, de éles köhögési roham szakította félbe a mondandóját. - Istenem... megfulla.. .dok!
Mintha pimasz legyek lettünk volna egy óriás asztalán, aki rovarirtó spray-vel próbál jobb belátásra bírni bennünket, kénhidrogénfelhőbe törtek ránk. Heveny záptojásszag öntötte el a levegőt, s fenyegetően buborékolni kezdett a víz, mintha a Loch Ness-i szörny ébredezett volna odalent.
 Istenem... istenem... - hallottam Dagmar rémült kiáltását. -Segíts, Leslie, különben elpusztulunk!
A következő pillanatban megnyílt alattunk a gejzír. További szagorgiától kísérve meleg pára, s langyos vízhullámok csapódtak az arcunkba. Szempillantás alatt csuromvizesek lettünk mindhárman.
 Jézusom! Segítség! Segíts...
Hangos, trombitálásszerű böfögés kíséretében újabb víz- és gőzfelhőket lövellt ránk a hőforrás. Ezek a vízoszlopok azonban már érezhetően melegebbek voltak, mint a korábbiak. Még két-három próbálkozás, és lemossa csontjainkról a húst a forróság.
A gejzír egyre erősödő sípolását még úgy-ahogy át tudták törni Dagmar segélykiáltásai és Ulli harsogó káromkodása, néhány pillanat múlva azonban már nem hallottam és nem láttam semmit. Alulról a térdemig csaptak az egyre forróbb hullámok  fejemre meleg víz és gőz záporozott  az állvány remegett, mintha Omosi mama magához akarná szippantani.
Már a lét és nemlét határán tétovázva, csüggedten tűrtem a rám hulló forró cseppeket, amikor végre felbukkant az orrom előtt a várva várt békaember. Rám meresztette óriási békaszemeit, majd
megpróbált felkapaszkodni mellém az állványra. Ott azonban megcsúszott és nagy csobbanással visszaesett a hullámok közé.
Omosi mama sípja hirtelen elhallgatott, s a hullámzás is abbamaradt, mintha a gejzír megelégelte volna az ostoba játékot.
 Jöjjön már, az ördög vigye el! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Jöjjön, mert hamarosan itt a második kitörés!
A békaember, ahogy észrevette, hogy Omosi mama sípja egyelőre beszüntette a tevékenységét, letépte a sapkát a fejéről és a tarkójára csúsztatta.
 Rohadtul síkos az állvány - panaszkodott a sapka alól kibukkanó Santarcangeli atya. - Nem tudna felhúzni?
 Kapaszkodjék a lábamba! Hol a pokolban voltak ennyi ideig?
 Rossz úszó vagyok. Akárcsak Rolf.
 Úristen! Másszon már fel!
Ezúttal szerencsével járt. Elkapta a lábam és nem törődve kétségbeesett sziszegésemmel, feltornázta magát mellém. Kiköpött egy jókora adag vizet, majd elkeseredetten megcsóválta a fejét.
 Megfölünk, mint a rák. Ember, magának bilincs van a kezén! Hogy a pokolba szabadítsam ki? Maga azt mondta...
 Nyúljon a nadrágom zsebébe. Vegye elő a pipám.
 Megbolondult? Most akar rágyújtani?
 Vegye már elő! Csavarja le a fejét!
Santarcangeli most már tétovázás nélkül engedelmeskedett. A gejzír ugyanis hatalmasat büffent a talpunk alatt.
Mire eltakarodott a ködpára az orrom elől, Santarcangeli kezében ott csillogott a pipa végéből kiálló nyitószerkezet. Éreztem, hogy bátortalanul megfogja a csuklómat és maga felé húzza.
 Ne a kezemet piszkálja, inkább nézze meg a bilincset! -Lá...tom.                  
 Helyes. Lyukat is lát rajta?
 Kettőt is. Azokon bújtatták át a kezét.
 Ember, én kulcslyukra gondoltam.
A gejzír halkan, figyelmeztetően büfögött.
 Mi lesz már?
 Valamit látok... ámbár... ez lenne az, ez a kicsike? A gejzír büfögésével szinkronban Dagmar is felsikoltott.
 Jézusom, hát mit szarakodik már annyit?! Nem tud kinyitni egy átkozott bilincset?
Santarcangeli sértődötten kapta fel a fejét.
 Képzelje, nem tudok! Eddig ugyanis többnyire csak sekrestyeajtók nyitogatásával és csukogatásávai voltam elfoglalva. Meg a perselyekével. Egyszer persze előfordult még Bolognában... nem,
nem Bolognában, hanem Viareggióban... a fenébe is, mégiscsak Bolognában lehetett  abban az évben, amikor elrabolták Paolo Negrit...
 Atya - mondtam nyugalmat erőltetve magamra. - Ha egyszer kiszabadulok innen, első dolgom lesz megfojtani magát. Ha csak addig rá nem jön: hol nem tudta kinyitni azt az átkozott sekrestye-ajtót: Bolognában-e vagy Viareggióban!?
Dagmar sikoltozott, Ulli káromkodott, a gejzír böfögve fenye-getődzött - egyedül Santarcangeli volt a nyugalom élő szobra. Csuklóm fölé hajolva élmerülten vizsgálgatta a bilincseket.
 Aha... itt egy lyuk. Sőt nem is lyuk, csak lyukacska. Maga azt akarja, hogy ebbe dugjam bele ennek az izének a végét? Na, ne bo-moljon! Hiszen legalább kétszer olyan vastag!
 Atya... az egy teleszkópos nyitószerkezet. Ha meghúzza a végét-- Mi az, hogy teleszkóp? Csak nem csillagvizsgálóval akarja kinyittatni a bilincsét?
Óriási szerencséje volt, hogy nem akadt szabad kezem, amivel leüthettem volna.
 Atya - mondtam lassacskán beletörődve a változtathatatlan-ba. -Azaz érzésem, hogy ön nem az a kimondott James Bond.
 Ne mondja? Miért?
 Mert James Bond már régen megszabadított volna ezektől a rohadt bilincsektől. És talán még meg is menekülhettünk volna.
 Miért? Mit csinált volna a maga nagyokos James Bondja? A gejzír hatalmasat rikoltott. Mintha jelt adott volna a meleg
víznek, hogy indulhat, és fehérre festheti a csontjainkat.
 Megszabadított volna a bilincseimtől. De mit kezdjek valakivel, aki azt hiszi, hogy a teleszkóp csillagvizsgáló?!
 Hát nem az?
 Menjen a fenébe! Tűnjön el innen, atya! Legalább maga maradjon meg... és vigye magával Bauert is. Takarodjanak!
Santarcangeli feje előbukkant a pára mögül és csodálkozva nézett a szemembe.
 Maga nem jön?
Szólni akartam, de elakadt a szavam. Santarcangeli mögött ugyanis felbukkant Dagmar, majd pipájával a szájában Ulli Stern.
 Tényleg... maga itt akar maradni?
Elrántottam a karom az állványtól. Legnagyobb megdöbbenésemre, semmi nem akadályozott meg benne, hogy szemem elé ne emeljem a kezem.
Úgy eltűntek a csuklómról a bilincsek, mintha Omosi mama fújta volna le róla. Santarcangeli vigyorgott mint pék kutyája a pirosra sült kiflire.
Dagmar odamászott hozzám és megszorongatta a nyakam.
 Jól vagy?                                      .
 Oké - biccentettem. - És te?
 Idáig minden rendben. Csak pokolian megrémültem. Most mitévők legyünk?
Nem sokat kellett töprengenem a válaszon. A gejzír sípolása egyre erőteljesebb lett s elkezdtek a nyakunkba hullani az első for-róvíz-cseppek.
 Be a vízbe! Ugorjon mindenki!
Stern ugrott, nyögött és jókora vízsügarat bocsátott ki a pipájából.
 A fenébe is... - nyögte. - Sosem hittem volna, hogy megúsz-szuk. Nem tudtak volna előbb jönni?
Santarcangeli megrázta a fejét, mert egy ránk csapó hullám éppen képen találta. Prüszkölve köpködte a vizet, miközben Ulli karjába kapaszkodott.
 Hé! Menjen innen! - kiáltotta ijedten a professzor, és úgy ösz-szeszorította a fogát, hogy még az egyre erősödő zajban is meg-halottam a pipaszár reccsenését. - Nem tudok jól úszni, és...
Megmozdult alattunk a világ. Erőteljes meleg hullámok törtek mellettünk a felszínre, s éreztem, hogy a szívóhatás nyomán születő örvények forgatni kezdenek bennünket.
 Kifelé! A partra! - vezényelt Santarcangeli nagyot rúgva az uszonyával, minek következtében telement a szám vízzel, és ki tudja honnan előkerült iszappal. Annyi erőm maradt csak, hogy elkapjam az uszonyát és visszarántsam.
 Megőrült? Azt akarja, hogy magába engedjenek egy sorozatot?
 Itt meg fogunk főni! Merrefelé van a másik part?
 Akármerre is, csak menjünk már valamerre! - könyörgött Dagmar. - Talán kapaszkodjunk vissza az állványra.
A fejünkre hulló forró cseppek mintha az ellenkezőjéről igye-  keztek volna meggyőzni bennünket.
Úgy forogtunk egymásba kapaszkodva a gejzír háborgó vizében, mintha furcsa vízibalett résztvevői lettünk volna. Most már Rolf is
letépte a fejéről a békamaszkot és egyre kétségbeesettebben tekingetett a fölénk boruló ködre.
 Valahol ott kell lennie a partnak! Talán csak pár méternyire lehetünk tőle!
Ettől tartottam én is. Az állványt ugyanis, amelyre felerősítenek bennünket, kapálódzás közben sikerült olyannyira elveszítenünk a szemünk elől, hogy vele együtt tájékozódási képességünk is a semmibe merült.
Közvetlen közelünkben, talán csak néhány centiméternyire a fülem mellett, géppisztolysorozat csattant. A golyók azonban nem verték fel a vizet: mintha berepültek volna a ködbe és ott maradtak volna mozdulatlanul a levegőben.
A sorozat nyomán felcsapó kétségbeesett kiáltozás mindent megmagyarázott. Nagy, fekete test bukkant ki a párából és egyenesen felénk zuhant. Dagmar felsikoltott, Ulli Stern lebukott a víz alá, s amikor felbukkant, már a kezében volt a mandzsuk elől rejtegetett tőre.
 Itt a késem! Én szúrjak, vagy maga szúr vele?
Biztonság kedvéért a tenyerembe szorítottam. A fekete test ott lebegett néhány méternyire tőlem szürke párába burkolózva. Föléje hajoltam: ekkor csattant el a második sorozat.
A lövések zaját újabb kiáltás, újabb csobbanás és újabb fekete test felbukkanása követte. Eközben úgy éreztem, mintha parázson járnék. Bár a gejzír sípolása nem erősödött tovább, ömleni kezdett a forró víz a medencébe.
Három-négy erőteljes karcsapással az első test mellé úsztam és mivel az arcán feküdt, megfordítottam.
 Ki... ez? - kérdezte Dagmar szájára szorítva a tenyerét. - Istenem, ki ez?
Én már a tarkójáról megismertem. Nem is csoda, hiszen még a sátorban szemembe ötlött az a kerek, fekete anyajegy, amely egészen a bal füle tövéig húzódott.
Omosi mama sípjának vizében Terebis pihent, hátracsukló fejjel. A sorozat, amely elölről érte, kis híján letépte a fejét a nyakáról. Kerek, bumfordi koponyája időről időre eltűnt a felverődő, egyre forróbb hullámok alatt.
 A fenébe is - nyöszörgött Stern és kiköpött egy adag vizet a szájából. - Ezt megölték! Összekaptak talán?
Válasz helyett a másik testet vettem szemügyre. Ő a mellébe kapta a sorozatot  elegáns, kék lemberdzsekjébe mély, véres lyukakat vájtak a golyók. Az a néhány vékony, hosszú szőrszál, amely
valaha büszkén lengedezett az állán, most szomorúan, csapzottan lebegett a habok között.
 Csoló - suttogta Dagmar. - Csoló!
 Ki lőtte le őket... ? A harmadik?
Ebben a szempillantásban megindult alattunk a víz, és ránk szakadt az ég. Most értettem csak, mit érezhették Pompei lakói, amikor a tűzhányó mozgolódni kezdett a szomszédságukban. Dagmar éleset sikoltott, és el akarta kapni a kezem. A kegyetlen gőzölgő víztömeg azonban elszakított bennünket egymástól  előbb a medence széléhez csapott, majd visszalökött az állvány közelébe. Tudtam, iszonyú erők játszadoznak velünk, s ha nem térünk ki az útjukból, hamburgert csinálnak belőlünk.
 Ki akarok menni a vízből! - zokogta Dagmar. - Az előbb már a parton álltam, de .. visszarántott a hullám. Ki akarok menni! Nem akarok megfulladni!
Hogy ezután mi történt, arra csak töredékesen tudok visszaemlékezni. Dagmar elmerült mellettem, bármennyire is megpróbálta magát a felszínen tartani. Akkora erő rántotta le, amekkorának nemhogy ő, de talán még egy elefántcsorda sem tudott volna ellenállni.
Megkíséreltem lemerülni én is a víz alá, de kétségbeesetten tapasztaltam, hogy nekem nem akar sikerülni. Újabb és újabb, immár langyos hullámok igyekeztek alulról felfelé, s visszalöktek a víz felszínére. Fejemre forró, perzselő cseppek permeteztek.
Tulajdonképpen elégedettség tölthetett volna el, hogy végre megértettem valamit Omosi mama sípjának mechanizmusától, mégsem tudtam őszintén örülni a felfedezésemnek. Ha előbb tudom, hogy a forró víz csak felülről támad - alighanem valamiféle mellékkürtőbóí kirobbanó vízcseppek alakjában -, másként tervezem el a tennivalókat. Arra azonban nem számíthattam, hogy az alulról felfelé igyekvő langyos áramlás megakadályozza mélybe merülésemet.
Eddig jutottam, amikor hátulról valaki a nyakamba akaszkodott. Nem szólt egyetlen szót sem, csak átkarolt és megpróbált maga alá gyűrni. Elkeseredetten rúgtam egyet rajta, ám csak annyit értem el vele, hogy odébb rebbent néhány méterre, majd a nyomomba eredt.
Amikor másodszor is átkarolta a nyakam, már tudtam, hogy nem kell igazából tartanom tőle. A nyakán árulkodó anyajegy és a vizet vörösre festő vér mindent megmagyarázott. Terebis hullája úszott utánam makacs igyekezettel.
Amikor harmadszor közelített meg, feladtam a küzdelmet. Beláttam, az lesz a legjobb, ha együtt próbálunk meg lemerülni. A vízzel teli hulla még segíthet is, ha nagyon akar.
Bármennyire meresztgettem is a szemem, nem láttam a többieket. Hiába kiáltoztam: nem válaszolt senki. Omosi mama sípja mintha halotti dalt játszott volna felettem.
A gejzír sivított és bőgött, Terebis szorosan markolta a nyakam, védve az immár zuhanyként ömlő forró víztől. A vízpára beborított, a kénhidrogén kiszorította a tüdőmből a levegőt.
Elhatároztam, teszek még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet. Mély lélegzetet vettem a záptojásbűzből, és Terebissel a nyakamban elindultam lefelé. Két-három méter mélységben járhattam már, amikor az orvul felfelé törő hullámok a talpam alá nyoma-kodtak és elkezdtek lökdösni.
Nem volt mit tennem, engednem kellett az erőszaknak. Ismét a felszínre buktam és feladtam a játszmát. Beláttam, akárhogy is próbálkozom, nem tudok alámerülni. Ráadásul erőm is egyre fogyott, nem utolsósorban a lerázhatatlan Terebis miatt. A kénhidrogén marta a torkom és hányinger is kerülgetett.
Éppen arra gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálok a partra evickélni, amikor történt valami a lábam alatt, ami halvány reménnyel s egyszersmind rémülettel töltött el. A felfelé torlódó víztömeg megfordult és immár lefelé igyekezett. Mintha valaki, talán egy víziszörny, hatalmas súlyt akasztott volna a vállamra, iszonyatos sebességgel elindultam a gejzír feneke felé.
Ha egyáltalán volt feneke.
Mivel egyszer már tettem hasonló utat, reménykedtem benne, talán most is sikerrel járok. A víz néhány méter mélyen ragyogóan tiszta volt  mintha apró élőlényeket láttam volna lebegni a szemem előtt.
Bár még egyáltalán nem múlt el semmiféle veszély, elégedetten tapasztaltam, nemcsak Terebistől szabadultam meg, hanem a forró víztől is.
Egészen addig örültem a lefelé száguldásnak, amíg fogyni nem kezdett a tüdőmből a levegő. Úristen, mi van akkor, ha nem találom meg, amit keresek?
De megtaláltam. Elsőként egy kiugró sziklapadot pillantottam meg  becslésem szerint tíz-tizenöt méterrel a víz szintje alatt. S
amikor a sziklapadon heverő, elhagyott búvárszemüvegre esett a tekintetem, tudtam, jó helyen járok.
Egészen addig örültem a felfedezésemnek, amíg meg nem érkezett Terebis és a nyakamba nem borult.
Tettem néhány karcsapást lefelé, s amikor észrevettem a kövek közé rejtett bejáratot, egyenesen arrafelé vettem az utam. A levegő vészesen fogyott a tüdőmben  legfeljebb fél percig bírtam volna még a víz alatt. Nekitámasztottam a talpam a sziklaperemnek és erőteljesen a barlangszáj felé rúgtam magam.
Arra gondolni sem mertem, hogy esetleg rossz bejáraton kopogtatok. Tudtam, hogy már késő: ha akarnék, sem juthatnék fel élve a felszínre. Vagy helyes volt az elképzelésem, vagy sem. Rövidesen ki kell derülnie.
Kiterjesztettem a karom, megpróbáltam megállapítani a víz
áramlásának irányát. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem
kell különösképpen erőlködnöm: az áramló víz magától besodor a
bejáratba. Behúztam a nyakam, s átadtam magam a nálamnál jóval 
Óhatalmasabb erők játékának.
A barlang bejárata olyan keskeny volt, hogy egyszerre a hasamat és a hátamat is súrolta a szikla. Rémülten tettem fel magamnak a kérdést, mi lesz, ha annyira összeszűkül, hogy beszorulok. Mivel minden levegő kifogyott a tüdőmből, tudtam, nem kell sokáig várnom a bizonyosságra.
A következő pillanatban úgy éreztem magam, mint a nyílvessző, amelyet kirepítenek az íjból. Óriási erő ragadott meg, s előre rántott a feneketlen sötétségbe. Fuldokolva, buborékokat eregetve, halálfélelemtől félholtan suhantam előre, miközben éreztem, hogy most már valóban csak másodpercek vannak hátra az életemből.
Alighanem a sejtjeimben felhalmozott oxigénmennyiség maradék morzsáit is elfogyasztottam már, amikor mint az ágyúból kilőtt golyó, kirepültem a fényre.
Ha hirtelen megkérdezte volna tőlem valaki, tudom-e, hol vagyok, habozás nélkül a másvilágra tippelek.
Nem volt meleg a túlvilágon, bár a mennyországi képzetekhez általában a meleg kapcsolódik. A paradicsomkertben is meztelenül járnak az emberek, esetleg helyre kis tunikákba öltözve, s trópusi gyümölcsöket eszegetnek a jámbor egyházi dalok éneklésének szüneteiben.
Ez a hely azonban, ahova jutottam, nem hasonlított ahhoz a mennyországhoz, amit mindig is elképzeltem magamnak. Nem voltak madarak, trópusi fák, sőt még az angyalok kórusa is hiányzott. Ezzel szemben hideg volt, mint egy eszkimó jégkunyhó belsejében.
Feltérdeltem egy jégpadon, amelyre a gejzír taszított s első pillantásom a boldogan vacogó Stera professzorra esett.
 Na végre! Csakhogy megjött. Tudja, hogy aggódtunk maga miatt...?
 A többiek?
  Santarcangeli atya Dagmart ápolja. Vissza akart úszni, hogy megkeresse a holttestét. Csak tudnám, mi az ördöggel sikerült eny  nyire megbabonáznia!?
 Hol vannak...?
Stern a világos barlang láthatatlan, belső része felé mutatott.
 Valahol arra. Rolf talált egy kényelmes szobát. Állítólag még a nap is besüt. Ha úgy érzi, rendbe jött, odavezetem.
 Mit.... mondott? Besüt a nap?
 Á, ezt csak olyan képletesen mondtam. Ámbár... meglehet, hogy rövidesen valóban be fog sütni.
 Egy... barlangba?
 Jó kérdés. Csakhogy ez nem barlang.
 Hanem micsoda?
 Még jobb kérdés. Nem tudok másra gondolni, mint hogy egy szakadék fenekén vagyunk.
 Akkor... mi ez itt a fejünk felett?
  Minden bizonnyal jég. Már én is gondolkodtam a dolgon, annak ellenére, hogy nem sok időm maradt a töprengésre. Előbb a maga mandzsu barátját kellett visszatuszkolnom a vízbe, aztán jött maga...
 A kristálypalota! - kiáltottam fel elhűlve, és nem tudtam levenni a szemem a kék éghez hasonlóan ragyogó mennyezetről.
Ulli fogai közé kapta a pipáját, és elismerően pillantott a felettünk, körülbelül tíz-tizenöt méter magasságban húzódó jéglapokra.
 Bizonyos értelemben a természet csodája.
 Soha nem hittem volna, hogy létezhet ilyesmi.
 Itt van rá a bizonyíték. Bár... talán nem is akkora csoda. A geológusok valószínűleg nem egy hasonlót ismernek. Véleményem szerint egy jéghásadék fenekén ülünk. Olyasmi, mint a Grand Canyon, csak jóval kisebb. Azonkívül a Grand Canyonnak nincs teteje, és ha lenne, sem jégből lenne.
 A többi stimmel - mondtam, mélyeket lélegezve a jegesen hideg, de csodálatosan friss levegőből.
 Ahogy mondja. Úgy képzelem a dolgot, hogy talán még évmilliókkal ezelőtt kialakult egy hatalmas jéghasadék, amelyre irdatlan jégtömbök zuhantak. Valahol félúton megakadtak, s most ők alkotják a hasadék tetejét. Nem lehet valami vastag a mennyezet, hiszen átengedi a napsugarakat.
 A kristálypalota! - tört ki belőlem ismét a kiáltás. - Én már egyszer megfordultam itt!
Stern professzor zsebre dugta a kezét, majd gondterhelten meg-szortyogtatta a pipáját.
 Nincs véletlenül gyufája?
 Nincs.
 Kár. Az enyém elázott. Szóval, indulunk vagy itt fagyunk meg? v  Magam is éreztem, hogy talán ez az utolsó pillanat, amikor még a saját lábunkon távozhatunk. Ruhám kezdett megdermedni és alattomos igyekezettel rám fagyni. Bőröm megkeményedett, hogy    , J akár sámándobot is készíthettek volna belőle.
 Gondolja, hogy...
Nem fejezhettem be, mert egy megtermett jégtömb mögül Sant-arcangeli zilált, pirosban játszó képe bukkant elő.
 Csakhogy megérkezett. Isten hozta. Eszerint le kell mondanom a halotti misét?
 Egyelőre ne siesse el a dolgot.
Meglepetve tapasztaltam, hogy Santarcangelinek száraz a ruhája, mintha nem is együtt fürödtünk volna a gejzír vizében. Az atya tetőtől talpig végigmért, aztán megcsóválta a fejét.
 Jöjjön! Bevezetem a szoláriumba.
A terem, amelyben álldogáltunk, akkora volt, hogy nyugodt szívvel elrejthették volna benne a Szent Péter-bazilikát - talán csak a tornyából kellett volna lefaragni egy kicsit. Ami pedig a benne uralkodó fényhatásokat illeti, a híres templom összes, színes ablakával együtt, elbújhatott volna mögötte.
Talán csak az a furcsa, tocsogó hang nem illett a föld alatti csoda hangulatához, amelyet a bejáratot ostromló hullámok okoztak. A gejzír meleg vizéből felszálló párafelhők rátelepedtek a mennyezet átlátszó jegére, azonnal rá is fagytak, s hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt, tekintélyes jégcsapokat hizlaltak rajta.
Santarcangeli nyugtalanul toporgott mellettem. Előbb a felszálló jégpamacsokra bámult, majd erélyesen megragadta a karom és a bejárattal ellentétes oldalon várakozó barlangszáj felé húzott.
 Jöjjön már, ember, nincs idő tétovázásra. Majd a másik teremben kigyönyörködheti magát.
Engedelmesen lépkedtem utána, s egyszerre csak bizsergető gyanú fészkelte magát a lelkembe. Megtorpantam s bár pokoli reszketés tört rám a hidegtől, elmarkoltam dzsekije hajtókáját.
 Hohó, atya, álljon csak meg!
 Mi van?
 Mintha maga túlságosan is jól ismerné ezt a föld alatti világot. Santarcangelinek kivörösödött mindkét füle lányos zavarában.
 Persze hogy ismerem... illetve, amíg maga fuldoklott, bemásztam a másik terembe a barlang száján át... és...
Atya!
Szentarkangyal dühösen toppantott.
 A fenébe is, hát miért olyan kíváncsi? Nem tudna öt percig megmaradni úgy a fenekén, hogy ne tegyen fel ostoba és kellemetlen kérdéseket?!
Szóval?
 Jó - adta meg magát. - Tudtam róla, hogy itt a barlang, és azt is tudtam, hogy... négy teremből áll.
 Négy teremből? És.. , mindegyik ekkora?
 Ez a legkisebb.
 Ha nem sértődik meg, megkérdezem: honnan tudta? Talán márjártisidelent?
 Nem. Nem jártam.             ,
 Akkor honnan?
 Az a helyzet, hogy... egy bizonyos levélben megtaláltam egy jégbarlang rajzát. Olyan barlangét... amely tulajdonképpen hatalmas jéghasadék, és a mennyezete is jégből van. Emiatt aztán... világosság van odalent.
 Bizonyos levélben?
 Egy bizonyos levélben.
 Megkérdezhetném, ki írta a levelet és kinek?
 Feltétlenül tudni akarja?
 Feltétlenül. Bár... alighanem magam is válaszolhatnék a kérdésemre,
 Akkor válaszoljon!
 Ahogy akarja. Azt kérdeztem, ki írta a levelet. Nos, a válaszom: Matteo Ricci. Igazam van?
 Igaza - biccentett. - Azt a levelet valóban ő írta. Matteo Ricci.
Ulli Stern türelmetlenül toporgott mögöttünk  láthatóan nem érdekelte, ki volt Matteo Ricci páter.
 Igyekezzünk, mert megfagyok. Nem volt időm megszárítani magam.
Santarcangeli kinyújtotta a karját és a barlangszáj felé invitált.
 Tessék. Menjen előre.
 Úgy viselkedik, mint a házigazda.
 Bizonyos értelemben az is vagyok - mondta rejtélyes mosollyal az ajkán.
Bár a barlangbejárat nem volt alacsony, azért jócskán meg kellett hajolnom, ha át akartam férni rajta. A jégterem kékesen szikrázó fényei után pokolinak tűnt a sötétség, amely körülvett. Santarcangeli sürgetően az oldalamba bokszolt.
 Menjen már! Igyekezzék!
Tettem néhány lépést előre, aztán amikor megpillantottam a barlang túlsó szájának világító körvonalait, megszaporáztam a lépteimet.
 Vigyázzon - hallottam magam mögött Santarcangeli figyelmeztető kiáltását. - Ne lepődjék meg, ha...
A következő pillanatban arcom elé szorítottam a tenyerem. A fényözön, amely közrefogott, azt az érzést keltette bennem, hogy lángtengerbe léptem.
 Csak nyugalom - morogta a fülembe Stern. - Most már elveheti a kezét.
Lassan, óvatosan engedelmeskedtem. így is hosszú másodpercekre volt szükségem ahhoz, hogy hozzászokjon a szemem a fény-zuhataghoz. A mennyezetről és a tükörsima jégfelületekről visszaverődő napsugarak elkápráztattak, megszédítettek.
 Kisütött a nap - morogta hunyorogva Santarcangeli. - Laude-tur...
Meglepődve kaptam fel a fejem. Santarcangeli hangja elfulladt, mintha elkapta volna valaki a nyakát.
 Jézusom... Odanézzenek!
Kinyújtott karjával a hatalmas terem oldalát borító tükörsima jégfelületre mutatott. Arca olyan áhítatot fejezett ki, amilyet a damaszkuszi úton végigsiető, immár Paulusé óta nemigen látott a világ.
A mutatott irányba néztem, aztán én is felkiáltottam. Ulli Stern szájából hangos koppanással hullott ki a pipa.
A tükörsima jégtábla lángolni látszott a napsugarak gyújtotta
fényben. A lángolás közepén, hatalmas, szakállas, szép arcú férfi állt, egyenesen ránk emelve a tekintetét. Nézése nem volt fenyegető, vagy felháborodott, amiért megzavartuk évszázados nyugalmát  nem tükröződött benne más, mint mérhetetlen fájdalom.
Ulli Stern lehajolt a pipájáért, aztán letérdelt, és úgy is maradt térden állva. Ekkor vettem csak észre, hogy a szakállas férfi tulajdonképpen nem is ránk tekint, hanem fel, a jégből készült boltozatra  sőt talán még azon is túl, végtelen magasságokba.
 Jézus Krisztus! - suttogta mellettem Ulli Stern. - Amikor... maga előtt bejöttünk ide, még nem volt itt. Esküszöm, hogy még nem volt...
 Ne esküdözzék feleslegesen! - emelte fel a hangját Santarcangeli. - Valószínűleg csak nem vettük észre. Emlékezzék vissza, akkor nem sütött a nap. Ugyanolyan félhomály volt, mint a másik teremben.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy folyik rólam a víz. Ruhámon olvadni kezdett a jég, mintha gőzkamrába léptem volna.
 Üvegházhatás -  morogta mellettem az atya. - A napsugarak ráesnek a jégmennyezetre, amely aligha lehet vastagabb fél méternél.
Lemberdzsekemhez kaptám, lehúztam a cipzárját, aztán lehán-tottam magamról. Úgy gőzölgött, mintha még mindig Omosi mama sípjának a vizében fürdőcskéztem volna.
Ulli és Santarcangeli tekintete mindegyre visszatért a hatalmas, jégbe épített Krisztus-szoborhoz.
 Gyönyörű - morogta az atya. - El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen is létezhet... Phű, de meleg van... Mintha a trópusokon lennénk. Emlékszik még Nágaföldre, Lawrence?
Bár sejtettem, hogy profán dolgot cselekszem, kibújtam a ruháimból és szépen egymás mellé teregettem őket a jégre. Ekkor már olyan meleg volt idebent, hogy a jégmennyezeten áttörő napsugarak kellemetlenül perzselték a bőröm. Ulli és Santarcangeli heves gőzfelhőket eregettek ki magukból s időről időre eltűntek a bárányfelhők mögött.
A forróság lassan kezdett elviselhetetlenné válni  a jégfalakon azonban nem látszott, hogy olvadni akarnának. Még csak gyanús cseppek sem ütöttek ki rajtuk.
 Érti maga ezt? - suttogta a fülembe Ulli. - Ezt is az a ki-tudja-mikor-élt jezsuita csinálja?
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
 Nézzen csak fel! Mit lát?
 Mit látnék? Kék jeget és a rajta áttörő fényeket.
 Tegye csak a gyufáját a napra!
Ulli engedelmesen a zsebébe nyúlt és kihúzta belőle alaposan elázott gyufaskatulyáját.
 Dobálja ki a gyufákat! Kidobálta.
Ami ezután következett, nemcsak őt és engem, hanem Sant-arcangelit is meghökkentette. A gyufaszálak megrándultak, mintha élet költözött volna beléjük. Aztán ellobbantak: egyik a másik után. Mielőtt azonban valamennyi kigyulladhatott volna, Ulli fürgén összesöpörte őket és visszarejtette a dobozba.
 Mi a fene... ez? Varázslat?
 Aligha. Vagy ha az, hát a természet varázslata. A jégmennyezet úgy viselkedik felettünk, mint egy óriási nagyítólencse. Összegyűjti a napsugarakat és koncentrálva ránk szórja.
 Úgy érti, hogy a barlang talapzata a fókuszpontban van?
 Pontosan. Ha erősebb odafent a napfény... akár ki is gyulladhatnánk, mint a fáklya. Figyeljék csak!
Egyszeriben elkomorult a világ. A napsugarak úgy eltűntek, mintha egy varázsló parancsolta volna vissza őket a vackukra.
Egyetlen pillanat alatt átkerültünk a déli féltekéről az északira. Eltompult a jégfelületek kék ragyogása, s a hatalmas Krisztusábrázolás a semmibe veszett.
 Mi történt? - hökkent meg Ulli. - Valami baj van?
 Egyszerűen csak felhő szállt a nap elé. Ha ismét kiderül... Mintha kívánságomnak engedelmeskedne, az erőszakos felhő
odébb takarodott. A fénysugarak ismét csillogni kezdtek felettünk, s a hatalmas Krisztus diadalittasan ragyogott a jégfalon.
 Azt akarják bemagyarázni nekem, hogy mindezt primitív, tunguz vadászok csinálták...?
Válaszolni akartam, de egy félig felöltözött ismerős alak bukkant elő a legközelebbi hatalmas, asztal formájú jégtuskó mögül és a nyakamba vetette magát.
Dagmarvolt.
Ulli tapintatosan félrefordította a fejét, Santarcangeli pedig bizonyára azon töprengett, megrójon-e a helyhez méltatlan, profán ölelkezés miatt. Szerencsére nem jutott szóhoz, mert a Dagmar után kullogó Rolf Bauer felrikkantott, s egy kerek, furcsa tárgyat emelt a magasba.
 Nézzék csak, mit találtam!
Nem kellett varázslónak lennem ahhoz, hogy messziről megállapítsam, mit tart a kezében. Jókora sámándob volt  amilyenen Ene és kartársai szállnak át a másik világba, ha azt a feladatot kapják, hogy hozzák vissza valakinek az elkóborolt lelkét.
 Sámándob.
 Ezt magam is tudom. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy került ide.
Elvettem tőle a zsákmányát. Közönséges, de mégis szépen kivitelezett dob volt. Külső felületén a világfát ábrázolta az alkotó, ágain a lélek madarakkal, az omijákkal A fa törzséhez sűrű fogú létra támaszkodott, amelye,n éppen egy sámán kapaszkodott fel a fára.
Korábbi tanulmányaimból tudtam, hogy a tunguzok hite szerint a világ közepén egy hatalmas fa áll, az omija muoni, amelynek a közepe táján kezdődik az égi világ, a boa. A fák ágain élnek a még meg nem született kisgyerekek lelkei: az omiják. Ha egy kisgyerek megszületik, az omija beköltözik a gyerek testébe, ha viszont a kicsi elhalálozik, mielőtt elemé egyéves korát, az omija visszatér a fára és új születésre vár.
 Nemrégiben készíthették - mondtam és megfordítottam. A dob fogantyújáról néhány szál vörös fonál lógott le, melyeket egy gömbölyű, barnás színű, komor gyöngyféle fogott össze.
Csak ahogy közelebb hajoltam hozzá, vettem észre, hogy nem gyöngy, hanem kő. A halál köve.
 Akar csodát látni? - kérdeztem Rolfot és gyengéden eltoltam magamtól a belém kapaszkodó Dagmart.
 Csodát?
Letettem a dobot a jégre. Lapjával lefelé fordítottam, úgy, hogy a fogantyúja álljon felfelé. Zsebembe nyúltam, s bár fogalmam sem volt róla, nem ártott-e Selwyn kísértetjelző műszerének a többszöri, intenzív fürdő, előhúztam és a kő fölé tartottam.
Néhány pillanatig nem történt semmi. A műszer bénán hevert a dob tetején, a kő mellett, mintha nem is tudná hirtelenjében felfogni, mit akarnak tőle. A következő másodpercben azonban megtörtént a csoda: Selwyn szerkentyűje megremegett, majdhogynem felvetette magát a levegőbe. A tűhegyes mutató vad táncba kezdett,
s olyan gyorsan érte el a skála pirossal jelzett kritikus pontját, hogy alig tudtam követni a szememmel.
A digitális kijelző éles sípolására valamennyien összerezzentünk.
 A fenébe is - suttogta Ulli és gyanakodva nézett körbekörbe. - Alighanem itt vannak körülöttünk!
Santarcangeli a műszerre bökött és a fülemhez hajolt.
Tudja, mi ez?
Bólintottam.
Tudom.
A ragyogás ismét betöltötte a föld alatti termet. A felhők, úgy látszik, végérvényesen elúsztak a környékről, szabadon hagyva a sugárzó napot. Többször is meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy alkalmazkodni tudjon az erős fényhatáshoz.
Éppen meg akartam kérdezni Rolfot, hogy egészen pontosan hol találta a dobot, amikor halk, lágy muzsika szólalt meg körülöttünk. Mintha maguk a jégfalak, a szerteszét heverő jégtuskók és a jégmennyezet szolgáltatták volna a zenét.
 Szintetizátor - suttogta Rolf megdörzsölve a szemét. - Csípjen meg, nem álmodom-e?
Nem álmodott. Valóban szintetizátor szólt, mint egy csendes, londoni lokálban. Csak éppen a barna sör hiányzott a muzsika mellé.
 Mozart - morogta Santarcangeli keresztet vetve. - Egy Mozart-menüett.
Dagmar összeborzongott és az oldalamhoz simult.
 Úristen! Nem tudok megszabadulni attól a nem túl vigasztaló érzéstől, hogy az alvilágban vagyunk.
Ulli is elégedetlenül csóválgatta a fejét, ám biztos voltam benne, nem a különben kifogástalanul játszott Mozart-darab váltotta ki a rosszallását.
 Mr. Lawrence... kérdezni szeretnék valamit.
 Parancsoljon.
 Ugye, ön gyakran jár Ázsiában?
 Meglehetősen gyakran.
 Előfordult már valaha is, hogy... Mozart-menüettel találkozott egy isten háta mögötti helyen? Mondjuk Mandzsúriában, egy jéghasadék fenekén?
 Jó kérdés. Mióta SchWeitzer meghalt, nem hiszek az ilyesfajta meglepetésekben.
A menüett mintha gúnyolódni akart volna velünk, tovább cser-gedezett. Szépen, elegánsan, ahogy egy menüetthez illik. Bármennyire is a föld alatt voltunk, a jégbarlang fenekén, a kellemes, andalító zene tavaszt varázsolt a leikünkbe.
 Nem lenne jobb... eltűnni innen? - kérdezte az ennek ellenére megszeppent Dagmar.
 Omosi mama sípján át?
Olyannyira nevetségesnek tűnt a feltételezés, hogy Dagmar nem is erőltette tovább a dolgot. Megelégedett azzal, hogy tapodtat sem mozdult a közelemből.
 Gyerünk - vettem át a parancsnokságot. - Azt mondja, a következő barlang még ennél is hatalmasabb?
 A térkép szerint mintegy másfélszerese - biccentett Santarcangeli. - De előbb.., még a folyosó jön.
 Miféle folyosó?
Az atya megvakarta a feje búbját, majd szépen metszett kaukázusi orra hegyét. Legvégül félénken Dagmarra pislantott.
 Abban a bizonyps levélben az áll... hogy a halottak folyosója.
 A... micsoda? - kérdezte gyanakodva Stern.
 Én is csak annyit tudok, amennyi a levélben áll. A holtak folyosója.
 Semmi egyéb?
 Ricci éppen csak megemlíti, hogy a második és a harmadik termet köti össze.
És?
 Nincs tovább.
 Nem ad semmi magyarázatot?
 Nem.
A jégmennyezet felett ismét felragyogott a nap. A Mozartmenüett viszont elhallgatott. Nem tudtam, van-e összefüggés a kettő között, de most nem is volt időm töprengeni rajta. Sokkal inkább izgatott a holtak folyosója.
 Nem említette Ricci, hogy ebben a folyosóban... vigyáznunk kellene valamire?
 Mondtam már, hogy nem.
 Helyes. Akkor talán tartsunk fegyverszámlálást. Kinek van fegyvere?
 Az én késem magánál van, ha csak el nem veszítette - mondta Ulli.
 Nálam is van egy kés - húzott elő Dagmar a nadrágja szárából egy fűrészhátú kommandóskést. - Na és ön, atya?
 Mr. Lawrence-nek adtam a revolverem - morogta Santarcangeli. - A puskám a gejzír szélén maradt. Azóta már lehet, hogy a vak medve lövöldözik vele.
 Atya - mondtam gyanakodva. - Én ismerem magát, mint a tenyeremet. Hihetetlennek tűnik, hogy ne tartogasson valami meglepetést a számunkra.
 Márpedig nem tartogatok. Egyébként tilos is. Én mint egyházi
személy...
Két gyors lépéssel mellette termettem, s mielőtt megmoccanhatott volna, kirántottam a belső zsebéből egy közepes méretű katonai Berettát.
 Hát ez mi?
Szentarkangyalnak óriásira kerekedett a szeme.
 Jé, hát itt van? Esküdni mertem volna rá, hogy Velencében hagytam. Nem is értem, hogy feledkezhettem meg róla!
 Maga megy előre, atya?
 Miért éppen én?
 Mert magának van lőfegyvere.
 Tudja, mit? Magának adom. Nekem úgyis tilos...
 Azonkívül maga olvasta azt a bizonyos levelet.
 Na és? Már mondtam, hogy nem volt benne semmi érdekes.
 Atya... ha megölik, úgy marad meg az emlékezetemben, mint az évszázad legvakmerőbb papja. Vagy ha elkapják a nadrágja szárát a kísértetek.
 Ettől tartok én is. Kísértetek ellen mit kezdjek a Berettával?
Természetesen megvolt rá az okom, amiért nem akartam előremenni. Nem szerettem volna ugyanis, ha valaki elzárja előlünk a visszautat.
Szentarkangyal sóhajtott és övébe tűzte a Berettát.
  Hát jó. Ha lövéseket hallanak, imádkozzanak értem. Az ilyesmi mindig jól jöhet. Na, viszlát.
Meglengette a kezét és belesüllyedt a hívögatóan tátogó barlangtorokba. Ismét megszólalt körülöttünk a Mozart-menüett.
Santarcangeli néhány perc múlva már vissza is érkezett. Kissé sápadtabb volt, mint amikor elindult: lehetséges azonban, hogy csak a váltakozó fényhatások varázsolták vérszegénnyé az arcát.
Szó nélkül gyűltünk köréje. Santarcangeli lihegett és felém nyújtotta a fegyvert.
 Egyelőre nem lesz rá szükségünk. Azok ott már... Reménytelenül legyintett és abbahagyta.
Nagyjából sejtettem, mi vár ránk a folyosóban. Lopva Dagmarra pillantottam. A lány szája enyhén kinyílt s mintha kissé kapkodva szedte volna a levegőt.
 Vigyázzanak, odabent legalább akkora a hideg, mint a szabadban t morogta Santarcangeli kezébe véve kedvenc olvasóját. -Ha megengedik, egy pillanatra...
Elmormolt egy rövid imát, aztán elindult a barlangszáj felé.
 Jobb ha én megyek előre. Kérem, gondoljanak arra, hogy ez az élet csak futó látogatás a Siralom Völgyében, az igazi élet odaát kezdődik. Nem azok a boldogok, akik e világban küzdenek a gonosz ellen, hanem azok, akik már megtalálták az örök békét és nyugalmat.
Dagmar feljajdult és a fülére szorította a tenyerét.
 Hagyja ezt, atya, mert frászt kapok. Nekem nagyon jó ebben a völgyben is!
Santarcangeli megvonta a vállát, majd besétált a barlangba. Utánasétáltunk mi is.
Néhány lépést tettem csak előre, máris megütött a mandzsúriai tél dermesztő hidege. Mintha egy mágus ismét a felszínre varázsolt volna bennünket. Arcunkat szempillantás alatt megkeményítette a fagy, s ha nem sikerül megszárítanunk ruháinkat a szomszédos szoláriumban, aligha úszhattuk volna meg élve a jeges kalandot.
 Uramisten - suttogta Rolf. - Mint a proszektúrán. Egyszer el kellett mennem azonosítani egy baleset áldozatát...
 Nem hagyná ezt abba? - jajdult fel Dagmar. - Inkább gondoljon valami másra.
Megtorpantam és felpillantottam a mennyezetre. Itt is jég alkotta a tetőt, de mintha mély, függőleges vágatok húzódtak volna a vastag kéregben.
Santarcangeli is felpillantott, aztán rám nézett.
 Gondolja, hogy... emberek csinálták?
 Még az is előfordulhat.
 Leslie, én...
 Mi van?
 Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Én... ilyesmire egyáltalán nem vagyok felkészítve.
 Milyesmire? - kérdeztem értetlenül. - Azt hiszi, én naponta járok jégbarlangokat felfedezni?
 Nem arra gondoltam. Hanem ha... egyszer csak megjelennek előttem.
 Hm. Akkor mit szándékozik tenni?
 Hát ez az... hogy fogalmam sincs róla. Maga elhiszi, hogy itt a jég alatt kialakulhatott valamiféle mikroklíma, amelynek következtében ők... nem haltak meg? Még mindig élnek? Ricci és a többiek?
 Hát.. .nehezen tudom elképzelni. Persze, az ősember is nehezen tudta volna elképzelni a televíziót.
 És ha mégis?
 Majd... beszélünk velük.
 Persze, az még taszítóbb lenne, ha... nem élnek, hanem csak... izé...
 Élőhalottak?
 Szándékosan nem akartam kimondani ezt a szót. Mert erre valóban nem vagyok felkészülve. Mint papnak, nem is lenne szabad hinnem bennük. Ha csak Krisztus nem tett csodát.
 Majd meglátjuk.
Santarcangeli lesunyta a fejét és Dagmarra pislantott.
 Ne lepődjék meg, Miss Dagmar, ha olyasmit lát, ami... merőben szokatlan... Mint például, ott, ni!
A mennyezetről több méter vastag, kékes sugár hullott a barlangátjáró oldalfalára. Ha lett volna időm, elgondolkodhattam volna azon a találékonyságon, amellyel a mennyezetet kialakították. Olyasfajta jéglencséket építettek be a jégtömbökbe, amelyek attól függően, hogy a napfény milyen szögben esik rájuk, változtatják a barlangra irányuló sugarak irányát és minden bizonnyal az erejét is.
Természetesen mindennek megvolt a maga oka. Történeti tanulmányaimból tudtam, hogy az az idő, amikor Ricci és társai Ki  nában tevékenykedtek, a gyémántcsiszolás és az optikai lencsék készítésének virágkora volt Európában. Bár a források nem szóltak róla, miért ne lehetett volna valamelyik jezsuita szerzetes képzett optikus?
Szentarkangyal is hasonlóra gondolhatott, mert elismerőn megcsóválta a fejét:
 Akárki is csinálta, értette a dolgát.
A barlang enyhe ívben elfordult. Óvatosan, a jégfalhoz lapulva bukkantam ki a kanyar mögül.
Aztán megtorpantam, és f igyelmeztető kiáltással visszatartottam a többieket.
A folyosó jobb oldali fala mellett magas termetű, jellegzetes, tunguz sámánköpenybe öltözött férfi állt, felénk irányított égő tekintettel.
Felemelt kezében sámándobot tartott, mintha ránk akarna sújtani vele.
Az óriás termetű férfi csak első pillantásra tűnt élőnek. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy halott, s csak az a jégkocka tartja állva, amelybe belefagyasztották. Nyitott, üveges szemén szikrát vetettek a kék sugarak.
 Uramisten! - suttogta a fülembe Dagmar. - Mint a rovarok a borostyánkőben!
Magam sem találhattam volna jobb hasonlatot. A férfi valóban olyannak tűnt, mintha beleragadt volna a jégbe, s megpróbált volna utolsó erejével és a dobja segítségével kimenekülni belőle. Mintha végső, elkeseredett küzdelmét őrizték volna a jégkristályok.
 Hogy... készíthették? - suttogta mellettem Rolf. - Még sosem láttam hasonlót.
 Észak népei kedvelik ezt a technikát - mondtam, pedig eszemben sem volt fitogtatni a tudásomat. - Képzelj ék csak el, hogy egy bőrből varrt, hatalmas tömlőt megtöltenek vízzel, ebbe kon-zerválóanyagot kevernek, s belesüllyesztik a holttestet. Miután a lé megfagyott, egyszerűen csak levagdossák a bőrt a jégtömbről. Meleg vízzel még alakíthatják is.
Santarcangeli gyanakodva bámult a képembe.
 Úgy beszél, mintha maga is csinálta volna már.
 Olvastam egy régi levélben.
Bár tudtam, hogy igyekeznünk kell, már csak a hideg miatt is, tüzetesen szemügyre vettem a hatalmas termetű férfit.
A tunguz sámán egyáltalán nem látszott halottnak. Talán meg sem lepődtem volna, ha megmozdul, letördeli magáról a jégdarabokat, és megfázza a dobját. Vagy rápattan és elröppen vele a másik világba.
 Ő... kicsoda? - kérdezte némiképpen megszeppenve Dagmar, bár szerencsére, közel sem volt annyira ijedt, amennyire vártam volna. - Sámán?
  Egykori sámán. Ilyesfajta ruhát már nemigen látni errefelé. Látja a korallgyöngyöket? Az az ezüst veretes övcsat holtbiztos hogy tibeti eredetű!
A halott férfi minden kétséget kizáróan a tunguz népcsoporthoz tartozott, bár kissé előreugró orra iráni vagy török beütésről tanúskodott. Harmincas éveinek vége felé ragadhatta el a halál. Lehet, hogy az elmúlt évszázad vége felé, lehet, hogy korábban. Az egyedüli fogódzópont a sámándob ábrája lehetett volna, ennek vizsgálatára azonban sem időnk, sem lehetőségünk nem volt.
Óvatosan végigpillantottam a folyosón. A hatalmas termetű fickó mögött jégtömbök hosszú sora húzódott: hirtelenjében több mint ötven, halottat rejtő jégkoporsót sikerült megszámlálnom.
A legimpozánsabb látvány kétségkívül a magas férfi kockája volt. Úgy gondoltam, a halott legalább tíz centiméterrel meghaladja a két métert, ami valóságos csoda a különben alacsony termetű tunguzok között. Valószínűleg éppen emiatt lett sámán, hiszen szívesen avatnak varázslóvá olyat, aki külső megjelenésében is különbözik a közönséges halandóktól. A néphit szerint a sámánnak több csontja van, mint másnak - leggyakrabban eggyel több az ujja. Minden bizonnyal a természetellenes magasságot is a kiválasztottság jeleként értékelték.
Ezek... mind sámánok? - kérdezte megilletődött hangon Dagmar, amikor elhaladtunk a halottakat rejtő jégkockák között.
 Valószínűleg, bár lehetséges, hogy egyszerű előkelők is kerültek ide. Jól vagy, Dagmar?
 Ezektől... nem félek. Mintha múzeumban sétálnék, múmiák között. Sajnálom őket, de... nem félek tőlük.
Santarcangeli rám pillantott. Mintha üzent volna valamit a tekintete. Sajnos nem értettem, mit.
 Az a helyzet - kezdte az atya kényszeredetten -, hogy... most...
Dagmar velőtrázón felsikoltott. A legközelebbi jégkockából ugyanis Derek Selwyn mosolygott ránk.
Egyenesen rám irányozta a tekintetét, mintha kérdőre akarna vonni, miért nem adtam vissza kísértetkereső műszerét.
Vagy ha már magamnál tartottam, miért nem használom gyakrabban?
  -Uramisten! Bocsássanak meg... - suttogta Dagmar megtörölgetve verejtékező homlokát. - Csak... olyan... váratlanul ért.
Mit tagadjam, engem is. Bár őszintén szólva azért számítottam
valami hasonlóra. Arra viszont semmiképpea sem, hogy szinte az
I
egész expedíciónk ott áll majd előttünk jéggé fagyva, a gejzírkutatókkal együtt. Bergen, Hyams, Selwyn, Moriarty, Savolainan, Dallas, Rodriguez... Bizony, nem sokon múlott, hogy mi is nem egy hasonió jégkocka belsejéből bámuljuk a fehéren csillogó föld alatti világot!
 Jézusom! - rázkódott össze Dagmar. - Kik tehették? ők? Mintha csak választ akarna adni a kérdésére, ismét felcsendült a
zene. Csakhogy már nem Mozart szólt a szintetizátoron, hanem egy számomra ismeretlen egyházi ének.                        Ó
 Igen régi zsoltár - suttogta Santarcangeli, kezébe szorítva az olvasóját. - Hát akkor... rövidesen elérjük a harmadik termet. Isten nevében előre!
A szenvtelenül ránk tekintő, jégbe fagyott halottak sorfala között osontunk tovább. Valamennyiünk fejében baljós gondolatok kergették egymást, csupán Rolf ütött a vállamra, mielőtt kibújtam volna a barlangból.
 Választott magának helyet? Hátha megkérdezik majd, melyik sarokba állítsák a kockáját.
Ördög tudja, miért, nem tudtam igazából értékemi a humorát.
Intettem, hogy maradjanak mögöttem, és összeszedve minden bátorságómat, bedugtam a fejem a következő terem kékesen sugárzó fényözönébe.
Egyetlen pillantással is megállapíthattam, hogy ez az üreg a leghatalmasabb valamennyi eddig látott között. A nap ragyogását visszaverő tükörsima falak diadalmas tűzben tündököltek, mintha égő fáklyák vibráltak volna a jégen.
Ha filmrendező lettem volna és történelmi filmet forgatok, keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet Nabukodonozor király híres tróntermének felépítésére, mint a jégbarlang harmadik termét. A lélegzetelállító magasságban húzódó boltozat, az emberderék vastagságú, földig érő jégoszlopok, istenek keze munkájáról árulkodtak.
Vagy annak a hat, fekete csuhába burkolódzott férfinak a kezéről, akik éppen velünk szemben, az utolsó terembe vezető átjáró előtt ültek, egymás mellett, sorban, kényelmes, fából készült karosszékeken. Mindegyik szék méter magas jégkockán állt, így, ha szemügyre akartuk venni őket, fel kellett nézni rájuk, mint a szobrokra.
 Ezek ...ők?- suttogta mögöttem elakadó lélegzettel Dagmar. -Ők?
 A hatfekete férfi- morogta Rolf Bauer. - Őket láttam álmomban.
Nem volt nehéz megállapítanom, melyikük Matteo Ricci. Az ő karosszéke valamivel magasabb jégkockán állt mint a többieké. Hosszú orrú, fekete posztópapucsának vége kilátszott a lábára boruló csuha alól.
Legfőképpen az zavart, hogy nem láthattam az arcukat. Bárhogy is forgattam a fejem, nem sikerült bepillantanom a kapucnijuk alá.
A zene elhallgatott. Feszült, hideg csend ülte meg a termet, pedig meleg volt idebent, a hőmérséklet megközelíthette a húsz fokot.
 Nem kéne köszönnünk? - bökött meg Dagmar.
Éppen meg akartam hajolni, hogy engedelmeskedjem neki, amikor a középen ülő szerzetes megszólalt.
Színtelen, tompa volt a hangja  azt sem tudtam megállapítani, férfié-e vagy nőé, fiatalé-e vagy öregé.
 Üdvözlöm önöket a jég alatt - mondta és fáradtan felemelte a kezét. - Kérem, foglaljanak helyet a jégtuskókon.
Ekkor fedeztük csak fel, az övékénél jóval alacsonyabb, sámliszerű jégtuskókat a barlang fala mellett.
Intettem Santarcangelinek, hogy csüccsenjen mellém. Bár körvonalaiban értettem a furcsa, XVII. századi olasz nyelvet, biztos voltam benne, időről időre segítségre lesz szükségem.
 Üdvözlöm önöket - mondta még egyszer Matteo Ricci, mintha bizonytalan lett volna benne, hogy előszörre megértettük-e a szavát. - Én.. .Matteo Ricci páter vagyok.
A fekete csuhás szerzetesek sorban felálltak és bemutatkoztak.
 Ubaldo Locatelli, Giorgio Ferreol, Andrea Allio, Paolo Fa-jardo, Bruno Romano.
Furcsán, nehézkesen képződtek ajkukon a szavak. Nem tudtam, azért-e, mert idelent a jégbarlang fenekén, a semmibe múlt évszázadok alatt elszoktak az emberi beszédtől. Paolo Fajardo és Giorgio Ferreol hangja azon kívül női hangra emlékeztetett. Rekedt, öreges, de mégiscsak asszonyi hangra.
Santarcangeli keresztet vetett.
 Laudetur Jesus Christus.
 In aeternum... Ámen.
 Mi a helyzet? - hajoltam hozzá. - Ön szerint kik ezek?
 Nem tudok másra gondolni, mint hogy valóban Matteo Ricci és szerzetestársai.
 Tolmácsolna nekem?
 Megpróbálom.
Dagmar és UUi megkövültén bámulták a csuhásokat. Egyedül Rolf Bauer szája sarkában játszott hitetlenkedő mosoly.
 Mondja meg nekik, atya, hogy mi egy expedíció tagjai vagyunk, és...
 Nyugalom, hadd szedjem össze magam.
Sóhajtott és nekikezdett a beszédnek. Bár gyanítottam, hogy bőven használ a XVTI. századi olaszban ismeretlen szavakat is, a szerzetesek lehajtott fejjel, méltóságteljesen hallgatták, mintha mindent értenének.
 Remélem, felfogták, kik vagyunk - morogta megrendültén az atya. - Maga szerint veszélyben forog az életünk?
 Minden porcikám azt súgja, hogy igen. Mintha nem fogadtak volna bennünket igazán szívélyesen a kartársai.
 Ezt meg honnan veszi?
Mielőtt válaszolhattam volna, Matteo Ricci ismét felemelte a karját.
 Signore Lawrence... Santarcangeli oldalba bökött.
 Magával akar beszélni.
Udvariasan felálltam és megköszörültem a torkom.
 Én vagyok Lawrence.
 Tudom. Azt is hogy beszélsz... olaszul.
 Csak gyengén. Ez az ember itt Santarcangeli atya, majd segít, ő is jezsuita.
 Ha akarod, beszélhetünk kínaiul is. Elsajátítottam. Te jól beszéled ezt a nyelvet, ugye?
 Beszélem.
A szerzetes ekkor kínaira fordította a szót.
Miért jöttetek ide?
Kínába?
 Mandzsúria földjére. Miért?
 Mert érdekelnek bennünket a sámánok. Annak a hitvilágnak a papjai... amelyet ti nem kedveltek. Legalábbis azt hiszem.
 Ezt honnan veszed?
 Az egyik vallás nem kedveli a másikat.
 Ostobaság! De te hazudsz, Lawrence! Nem ezért jöttetek. -Mintha ingerültség bujkált volna a hangjában. - Az ember ostoba és gőgös. Azt hiszi, senki nem láthat bele a gondolataiba. Azt hiszi, olyanok a gondolatai, mint a Csen Men utcában a kirakat: ha lehúzzák a redőnyét, senki nem léphet az áruk közé.
 Honnan a fenéből ismeri ez a Csen Ment? - sziszegte Bauer. -Nem hiszem, hogy már a XVII. század elején is létezett volna.
 Mi már akkor tudtuk, mi a szándékotok, Lawrence, amikor még el sem indultatok. A mi számunkra nincs lehetetlen. Úgy olvasunk a gondolataidban, mint a nyitott könyvben. Te nem azért jöttél, hogy a sámánokkal beszélgess és... a társad, aki jezsuitának vallja magát, ő sem azért jött.
 Hát akkor miért?
Hallgatott néhány másodpercig, majd, bólogatva megszólalt.
 Hogy megszerezzétek a halálkövét. Amelyet én, Matteo Ricci, elrejtettem az emberek elől. És ott is marad, a rejtekhelyén, a világ végezetéig!
Nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy kiérezzem a hangjából a nyílt fenyegetést.
 Te... valóban Matteo Ricci vagy?
 Az vagyok. - Mintha kicsit tétovázott volna, amit annak tulajdonítottam, hogy neki sem anyanyelve a kínai, s ugyancsak össze kellett szednie magát, ha bonyolultabb filozófiai kérdésekbe akart bocsátkozni.
Pedig megtette. Méghozzá választékos, szép stílusban.
 Azt kérded tőlem, Matteo Ricci vagyok-e. De hát mit tudsz te az emberről, Lawrence? Kicsoda az ember valójában? Az a sárból gyúrt, betegséggel, fájdalommal, irigységgel, gőggel, ezernyi rossz tulajdonsággal megnyomorított, jobb sorsra érdemes tákolmány-e, ami vagy, ami vagyunk, vagy a lélek, amely Isten lelkének egy darabja. Amikor az ember megteremtetett, fájdalomra és esendő-ségre teremtetett. Mi hát a fontosabb, a test vagy a lélek?
 Ez azt jelenti, hogy csak a lelked Matteo Ricci lelke...? A tested...
 Mondom, hogy a test nem fontos. A test akárkié lehet. A test halandó, a lélek halhatatlan.
Mintha kezdtem volna megérteni valamit.
 Jó - adtam meg magam. - Nincs értelme a további tagadásnak. Valóban az volt a célom, hogy... megkeressem a halál kövét.
 Biztos voltam benne. -Miért?
 Már mondtam, hogy olvasok a gondolataidban.
 Nem is tudtam, hogy a jezsuiták erre is képesek.
I
 Ők nem, de a halhatatlan lélek igen. Miért kell neked a halál köve?   
Igyekeztem olyan világosan kifejezni magam, ahogy csak tőlem és kínai nyelvtudásomtól tellett.
 Nekem nem a halál köve kell. Nekem azok kellenek... akik gyilkolnak érte. Nem tudom, értesültél-e róla, hogy odafent, a világban, embereket ölnek a halál kövéért. Nekem az a dolgom, hogy megakadályozzam a további gyilkosságokat.
Ricci Santarcangelire mutatott. -Neki is? -Neki is.
 Tudod, mi a halál köve?
Nem volt értelme, hogy letagadjam.
 Tudom.
 És... nem akarod felhasználni a magad számára?
 Nem.
 Miért nem? Aki.., tudja, hol a halál köve, mérhetetlen gazdagságra tesz szert. Gazdagabb lesz, mintha gyémántbányát talált volna.
 Ezt is tudom. De én tudós vagyok, nem kufár. Matteo Ricci biccentett.
 Jól van. Hiszek neked. Ismered a halál kövének történetét? Haboztam, amit akár tagadásnak is vehetett.
 Annak idején... Kantonban hallottam először róla. Volt egy barátom, Li Csinek hívták. Ő volt a császári kormányzó. Készítettem neki egy térképet, s ő hálából megmutatta nekem, hol található a halál köve.
 Miért?
 Mert... nyomta a lelkét a tudás. Ezekkel a kövekkel soksok embert pusztítottak már el. Olvasót faragtak belőlük, s aki a nyakába akasztotta... megbetegedett és meghalt. Li Csi is csináltatott ilyen olvasókat. Azok is meghaltak tőle, akik faragták, és azok is akik kapták. Nők, férfiak, gyerekek: mind-mind. Li Csi, amikor halni készült, elmondta nekem a titkot, amit akkor már egyedül csak ő ismert. Hogy őrizzem mindhalálig és vigyázzak rá. Ne engedjek senkit hozzáférni, csak azokat... akik jóra használják.
 Jóra? A halál kövét?
Nem tudom, miért mondta Li Csi. Éppen ezért kértem tudós testvéreket, hogy vizsgálják meg és... mondják meg, mitévő legyek. Én csak egyszerű hittérítő voltam, Isten szolgálatára szegődtem, nem kutatni a világ titkait. Leveleket írtam hát haza és... elküldtem egy térképet is.
 Nagy könnyelműség volt, páter.
A szerzetes felkuncogott a kapucni alatt.
 Csakhogy... megváltoztattam a helyszíneket és a lelőhelyek jeleit. Ha valaki meg is találja a térképet, még nem találta meg a halál kövét. És nem is fogja.
 De van igazi térkép is? Olyan, amelynek a segítségével el lehet jutni a halál kövének a lelőhelyéhez?
Rövid habozás után biccentett.
Van.
Hol?
 Idelent, a jég világában. És itt is marad örökre. Azt akarom, hogy itt maradjon. Amikor értesültünk róla, hogy idejöttök, sejtettem: jöveteletek összefüggésben van a halál kövével. Tudtam, hogy vannak közöttetek olyanok, akiket nem a sámánok tudása vonz, hanem a halál köve. Akik már eddig is gyilkoltak a kőért, és ezután is gyilkolni fognak. De nem tudtam, kik azok. Meg kellett tudnom. Sokáig azt hittem, te vagy az, Lawrence. Megpróbáltam belelátni az agyadba, de te elzártad előlem. Hol tanultad?
 Indiában.
 Kitől?
 Volt egy gurum. Egy mesterem. Radzs Kumar Szingh-nek hívták, ő tanított meg arra, hogy ne engedjek a gondolataimban turkálni.
 Jó guru lehetett. De a többiek lelkét meg kellett zavarnom. Tévedtem, Lawrence.
Fájdalmasan kongott a hangja, mint akinek nehezére esik bevallania a kudarcát.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, pontosan értettem, miről beszél. Hogy rosszul mérte fel a dolgot. Olyanokat gyanúsított, akik ártatlanok.
 Azt hittem... az Egyháznak is szüksége van a halál kövére. Tudom, hogy Isten szolgálata néha tévútra fut. Azt hittem... Isten csalfa szolgái azok, akik meg akarják kaparintani a követ.
Santarcangeli, aki egyetlen szót sem értett a diskurzusból, meg-bökdöste az oldalam.
 Miről van szó?
 Most éppen azt magyarázza, miért önre gyanakodott. Azt hitte, azok, akik meg akarják szerezni a halottak kövét, egyházi személyek. Olyanok, akik elárulták az egyházat, csak azért, hogy megkaparinthassák a követ.
 Ne haragudjon, ezt nem értem.
I
 Pedig világos. Matteo Ricci és társai pontosan tudták, ki kicsoda közülünk.
 Honnan a fenéből?
 Olvastak a gondolataikból. Azt hiszi, maga és Rolf véletlenül betegedtek meg? Barátaink betegítették meg önöket, mert azt hitték, önök az ellenségeik. Tudták például, hogy maga pap.
 A gondolataimból?
 Persze. Mintha mondtam volna már, úgy olvasnak a gondolataikban, mint a nyitott könyvben,
 És a magáéban?                                                    
 Nehezebben. Van ellene orvosságom.
 És Rolf? Ő aztán nem pap!
 De szemináriumba jártam - mosolygott Bauer. - Onnan nyer-geltem át a néprajzra. Ha valóban képesek a gondolatolvasásra, kiolvashatták belőle, hogy valaha papnak készültem.
 Ezért voltunk folyton betegek! - hördült fel Santarcangeli. -Hogyan csinálhatták?
 Ezerféleképpen. Talán kérdezze meg tőlük. Hátha van valami jó, túlvilági receptjük. Különben minden közönséges indiai jógi megcsinálja. Olyan víziókat bocsát önre, hogy a hetedik mennyországban képzeli magát.
Santarcangeli hitetlenkedő fejrázás közben elhallgatott.
 Önök... gyilkoltak is - fordultam ismét Riccihez. - Melyikük volt, aki... megölte a társainkat? Melyikük gyilkolt a baltával? Ki az a szerzetes, aki...
Matteo Ricci mintha ingerülten rázta volna meg a kapucniját.
 Mi nem gyilkolunk! Mi nem öltünk, és nem is ölünk meg senkit. Megvannak a módszereink, ha el akarunk riasztani valakit a környékről. Azt akartuk, hogy menjetek el... de nem akartunk megölni senkit. Azt akartuk, hogy azok, akik megbetegedtek, elrettentsék a többieket. De a gyilkosokat nem lehetett elrettentem. Ők nem hisznek sem istenben, sem Omosi mamában.
 Mit mond? - feszengett mellettem Dagmar. - Istenem, hát nyissa már ki a száját! Kicsodák ezek a fickók?
Mintha Ricci megértette volna a kérdését, biccentett és kissé felemelkedett.
 Mivel... a halál szárnya itt suhog felettünk, Lawrence, el kell mesélnem nektek a jezsuiták történetét. Matteo Ricci atya, és az Európából Kínába szólított öt testvér Mandzsúriába jöttek, hogy megkeressék a halál kövét. Nem volt nehéz rálelniük... hiszen mindenki tudta, hol található. De azt is tudták, hogy veszélyes az a hely. Akkoriban errefelé szarvasokon jártak az emberek és a szarvasokból is éltek. Csakhogy néha a szarvasok is megbetegedtek és elpusztultak. Akárcsak az őket kísérő emberek, ha arra tévedtek, amerre a halál köve rejtőzik. Ricci és szerzetestársai megvizsgálták a betegeket, a halottakat, és megvizsgálták a halál kövét is. Azt mondták az embereknek, hogy Siremün kán szellemeket zárt a kőbe, azok okozzák a halált. De Matteo Ricci pontosan tudta, nem ez az igazság. Matteo testvér nem hitt a szellemekben. Azt hitte, a Sátán műve a halál köve. Olyan, mint a paradicsomkertben az alma. Éva evett belőle és... az ember bűnbe esett Ricci azt hitte... a halál köve a paradicsomkert almája. A tudás almája. A halál almája. Matteo atya térképet készített a halál kövének lelőhelyéről és azt akarta... hogy jöjjenek ide tudós papok, akik majd megmondják, hogyan lehet legkönnyebben harcolni az ördög ellen. Abban reménykedett, hogy talán éppen saját fegyverét lehetne a gonosz ellen fordítani. De... nem jöttek többé tudósok Európából. Matteo atya és a többiek pedig megöregedtek. Tudták, hamarosan meghalnak. Mert a halál törvénye mindenkire vonatkozik. Papra és nem papra egyaránt.
Matteo atya és az öt férfi akkor felkeresték a fiatal sámánokat. Kiválasztottak hatot, és mindegyikük maga mellé vett egyet-egyet. Azt mondták nekik: ők távoli világokból jött, fehér sámánok s megtanítják őket mindarra, amit csak tudnak. Az öregek tanácsa összeült és úgy döntött, hogy mivel a fehér sámánok hatalmasak, embereket gyógyítanak, gyógyszereket készítenek és jószívűek, rájuk bízzák a fiatal sámánokat.
Az atyák okítani kezdték őket. Egyik tanítványuk nő volt  fiatal sámánasszony. Az atyákat azonban ez nem hökkentette meg. Őt is megtanították mindarra, amit csak tudtak. Tőlük származik az a sámán nemzedék.. .amelynek utódai még mindig élnek a tunguz törzsek között.
Az atyák átadták a fiatal sámánoknak mérhetetlen tudásukat. Megtanították őket a nyelvükre, melyet a sámánok tökéletesen elsajátítottak. Ez lett a szent nyelv, amelyen beszélniük kellett. Másnak nem volt szabad megtanítaniuk  csak a kiválasztottak érthették a titkos beszédet. így öröklődött apáról fiúra Matteo Ricci és társainak a tudománya. Ezért mondtam neked, hogy Matteo Ricci él, és a többiek is élnek. Minden sámán ismeri az ősatyját, és tudja a szent nyelvet. Ez a testvér itt... - s egy csuhásra mutatott - Bruno Romano atya szellemi leszármazottja. Benne él Bruno Romano atya lelke az idők végezetéig. Megőriztük a nyelvüket, a ruháikat, a szokásaikat, betartjuk a figyelmeztetéseiket. Úgy élünk, ahogy megparancsolták nekünk. Ezért aztán ők is örökké élnek bennünk.
Bennem... Matteo Ricci atya. ő, aki hangszert készített Omosi mama sípjából... csak már nem mindig szól. Néha azonban csodálatosan zenél. Nem úgy... mint itt a barlang. Amit idebent hallotok, csak egy kínai magnetofon. Azt akartam, ne féljetek. Tanácskoznunk kell. Ti jó, és bölcs emberek vagytok... most pedig olyan világ köszönt ránk, hogy nagy szükségünk lesz a jóságotokra és bölcsességetekre.
Lehajtottam a fejem és gondolataimba merültem. Pontosan az történt, amire gyanakodtam.
A szerzetes a harmadik terembe vezető átjáróbarlang felé mutatott.
 Ott nyugszanak varázslóőseink... akik valamennyien a nagy, fehér sámán, Matteo Ricci atya tanítványai voltak. Apáink, nagyapáink, dédapáink és ükapáink. Az emberek azt hiszik, a szellemek rabolták el a testüket a sámántemetőből, pedig mi tettük, hogy megőrizzük őket az örökkévalóságnak.
Ulli Stera felállt, kivette szájából a pipáját, és mélységes tisztelettel az arcán a kapucnis szerzetesre nézett.
 Ki vagy te... ismeretlen sámán?
A kapucnis felnevetett, reszelős, öreges nevetéssel.
 Hiszen ismertek. Már találkoztunk. Csak nem tudtátok, hogy bennem él tovább Matteo Ricci testvér lelke.
Nehézkesen, nyögve felállt, és megemelte a kapucniját. Rajtam kívül, aki tudtam, mi fog következni, mindannyian hátrahőköltek. Ulli Stern torkából rekedten tört fel a kiáltás:
 Ene!
Az öregasszony mosolyra húzta fogatlan száját és keresztet vetett a levegőbe.
 Én vagyok. És ők... a többi öt.
Egymás után bukkantak elő a kapucnik alól, az öreg, ráncos, mandzsu arcok. Sámánok, akikben tovább élt Ubaldo Locatelli, Giorgio Ferreol, Andrea Allio, Paolo Fajardo és Bruno Romano szerzetesek lelke.
Sírni lett volna kedvem a meghatottságtól.
Egyelőre azonban nem volt idő elérzékenyülésre. Tudtam, hogy azok, akik meg akarják szerezni a halál kövét, itt vannak a közelünkben és talán csak percek kérdése, hogy ránk támadjanak.
A hat szerzetes-sámán visszaült a helyére és várakozva nézett rám.
Odaléptem Ene jégkockájához és meghajoltam az öregasszony előtt.
 Mi a barátaid vagyunk, Ene. Azt szeretnénk, hogy a halál köve... maradjon a börtönében. Mi csak a gyilkost akarjuk, hogy ne ölhessen többé.
 Ő a tiétek lehet - biccentett az öregasszony.
 Tudod kicsoda?
Ene talányosán felhúzta a vállát.
 Talán igen, talán nem. Megkérdeztem a szellemeket. Ők azt mondták...
 Van másik bejárata is a barlangnak?
 A jéghasadékon át. Lépcsőket is vágtunk a jégbe. A lépcsőkre rátettük a tiltó jelet: tunguz nem meri megközelíteni.
Tisztában voltam vele, hogy aki a halál kövét akarja, fütyülni fog Ene tiltó jelére.
 Van fegyveretek?
Ene lehajolt és felvette a kockáról a dobját.
 Csak ez.
Megnyugtatott volna az önbizalma, ha nem tudom, hogy ellenfeleink valószínűleg állig fel vannak fegyverkezve. Sámándobbal UZI géppisztolyok ellen harcolni legalább olyan reménytelen feladat, mint a lengyel lovasságé volt a világháborúban a Tigrisek ellen.
 Bújjatok el.
Ene büszkén felemelte a fejét.
 Mi nem bújunk el senki elől. Az igazság a mi oldalunkon áll. Kicsit patetikusan hangzott a szava, mintha a Zsenminzsipaóból
idézett volna.
 Nálatok van a térkép?
 Nálam.
 Talán jobb lenne ha odaadnád. Talán nálam nagyobb biztonságban lenne.
Ene határozottan nemet intett.
 Nem. Megígértem Ricci atyának, hogy soha nem válók meg tőle.
 Értem. Ezek szerint...
 Ezek szerint tartsák fel a kezüket, méghozzá jó magasra! - vágott a szavaimba egy határozott hang, a negyedik terem bejárata felől.
Az alagút előtt Muohin állt, ránk szegezett géppisztollyal. Válláról vér csepegett a jégre  szép, kerek foltokat rajzolva rá. Mit tehettünk volna? Engedelmeskedtünk a parancsának.
Muohin végighordozta rajtunk a tekintetét, végül Hnén állapodott meg.
 Nálad van a térkép?
 Nálam. -Add ide!
Ene szótlanul megrázta a fejét.
Muohin ráfogta a géppisztolyát és fenyegetően felhúzta az ínyét.
 Megöllek.
 Megteheted. De a térkép akkor sem lesz a tiéd.
Muohin az ajkába harapott és a jégfalhoz támaszkodott. Homlokán kövér verejtékcseppek ütöttek ki. Látszott rajta óriási erővel küzd a rosszullét ellen.
Ene a szemébe nézett, aztán kérlelve nyújtotta felé a kezét.
 Gyere ide. Meggyógyítalak.
 Nem! A térképet akarom. Maga ne mozogjon, mert, mert... beleeresztek egy sorozatot.
A fenyegetés Ullinak szólt, aki leeresztette az egyik kezét és a zsebébe nyúlt a pipájáért.
 Gyere ide... fiam.
A fiatal mandzsu egyetlen pillanatra behunyta a szemét. Arcán halálos, szinte már nem is emberi fáradtság ömlött el. Csodáltam a lelkierejét, amiért még ebből a mélységből is vissza tudta tornászni magát az öntudatba.
 Értsd meg... szükségem van a térképre! Mandzsúria csak akkor.. . lehet független... ha kezünkben van a... hatalom. A hatalmat pedig... a kő jelenti. A halál köve. A térképet... akarom!
A vércseppek egyre szaporábban koppantak a jégen. Ideje volt, hogy én is beavatkozzam a beszélgetésbe.
 Figyeljen ide, Muohin - próbáltam jobb belátásra bírni. - Tegye le a fegyverét, különben elpusztul. Egy halott ember mihez kezdhet a térképpel?
Rám nézett és elvigyorodott. Vigyorgása azonban a csapdába esett farkas vicsorgására emlékeztetett.
 Nem fogok meghalni. Nem halhatok meg. Nekem küldetésem van és... végre kell hajtanom!
 Elvérzik.
 Maga... ne beszéljen bele. A térképet... akarom! Ene mozdulatlanná dermedve figyelte a fiatalembert. Muohin megrezzent, aztán rekedt kiáltással célba vette a sámánasszonyt.
 Velem... ne próbálkozz... vénasszony! Volt, aki megtanítson rá... hogyan kell védekezni... a rontás ellen. Rajtam nem fog a... varázslatod.
Ene behúzta a nyakát. Biztos voltam benne, hogy megpróbálta hatalmába keríteni Muohin lelkét, de végül is vakvágányra siklott a próbálkozása.
 Tudja, hogy meghaltak a társai? Muohin biccentett.
 Tudom. Valaki megölte őket. Ha megszereztem a térképet... megkeresem a gyilkosát és... megölöm.
 Tudja ki az?
Muohin hangja megcsuklott.
 Egy szerzetes volt... Hosszú nyelű balta volt a vállán és... amikor odaért hozzánk... levette a válláról. A mi kezünkben géppisztoly volt, de... nem lőttünk. Azt hittük... gonosz szellem, az ellen pedig mit ér a... fegyver? Ő a gyilkos... ő ölte meg a társaikat... Ő az, aki a te ellenséged is... Éne.
 Ki az?
Muohin felemelte a kezét és vádlón rám mutatott.
 ő. Leslie L. Lawrence.
Megvallom, erre nem számítottam. Annak ellenére, hogy géppisztoly csillogott a kezében, s olyanféle lelkiállapotban volt, amikor a géppisztolyok néha gazdájuk akarata ellenére is kattogni kezdenek, felnevettem.
 Na ne mondja! Mintha nem éppen maguk kötöttek volna fel bennünket az Omosi mama sípjába telepített állványukra!
 Ez... igaz. De megszabadul... hatott. Ahogy meg is szabadult.
 De hát a többiek is ott voltak velem!
 Végig látták magát?
Dagmar, UUi és Rolf rám néztek. Alighanem azt forgatták a fejükben, hogy valóban, hosszú percek múltak el elválásunk óta, addig a pillanatig, amíg itt a föld alatt ismét összetalálkoztunk.
 Ez egyszerűen... nevetséges.
Csakhogy Énének, a másik ötnek, és társaimnak egyáltalán nem tűnt annyira nevetségesnek a dolog.
Muohin háta egyre lejjebb csúszott a jégfalon, szemében azonban ravasz fény csillogott.
Egyszerre csak megértettem a taktikáját. Megpróbálja elhitetni
Énével és a többiekkel, hogy én vagyok az, aki meg akarja szerezni a térképet.
 Lawrence a maguk igazi ellensége. Én... sokat tudok róla. Nem véletlen, hogy... Európában, éppen azokban a kolostorokban ölték meg az embereinket... ahol ő is megfordult. Valaki megfizette Lawrence-t... hogy szerezze meg a térképet. Nem tagadom, társaink... ott voltak a nyomában, de ő kikészítette őket. Aztán expedíciót szervezett és...
 Maga megbolondult - mondtam határozottan. - Hol vettem volna csuhát, baltát? Talán Omosi mama ajándékozott meg velük?
 Ne merje... szájára venni az istenasszony nevét! Az a balta különben sem volt... balta. A szerzetes ránk fogta, és... lőtt vele. Én még idejében a hóra vetettem magam, de... Csoló és Terebis meghaltak. Terebis a tóba zuhant. Egyszer megfogadta... ha megölik ... holtában is követi a gyilkosát. O olyan volt, aki betartja a... szavát. Biztos vagyok benne... itt van valahol, és... figyeli magát, Lawrence. Szinte látom lelki szemeimmel, hogy a gejzír vizében a maga nyakába kapaszkodik, és... lejön ide, a jégbarlang fenekére...
Dagmar felsikoltott, és óvatosan hátralépett. Most már ő is vádlón nyújtotta felém a kezét.
 Éppen maga... maga mondta, hogy... Terebis a nyakába akaszkodott és... együtt... együtt...
Szép kis csávába kerültem.
Muohin, furcsa módon, azonnal meggyógyult. Kitisztult a hangja, csak a vére csordogált apró cseppekben a jégre. Esküdni mertem volna rá, hogy éppen csak súrolta a golyó - ha éppen nem ő sebezte meg saját magát.
A kopasz mandzsu hangja úgy duruzsolt, mint a farkasé, amikor rá akarja beszélni a kecskegidákat, nyissák meg előtte lakásuk elreteszelt ajtaját.
 Figyelj ide, Ene. A mandzsuk és a tunguzok valaha egyetlen nép voltak. Testvérek. Együtt uralták ezeket a hatalmas hómező-ket... aztán útjaik szétváltak ugyan, de a vérük egy maradt. Mi mandzsuk azt akarjuk, hogy ismét hatalmas legyen a mandzsuk és tunguzok országa. Ha megtaláljuk a halál kövét, élet köve lesz belőle. De ha Lawrence kezébe kerül... a halál köve ölni fog. Ezért
arra kérlek... add nekem! Együtt visszük el azokhoz, akik tudni fogják, mit kezdjenek vele.
Ene a másik ötre nézett, akik lassan egymás után biccentettek.
Ene összefonta karját a mellén és beleegyezőn bólintott.
 Hiszek neked!
 Ne! Ene, ne!
A sámánasszony száján keményen csattant a szó.
 Elhallgass! Jobban hiszek a testvéreimnek, mint neked. Lehetséges, Lawrence, hogy... te vagy az, aki bajt hozol a világra? Hogyan magyarázod, hogy meg tudtál szabadulni Omosi mama sípjából?
 - Ő a cinkosa - mutatott Santarcangelire Muohin. - Azt hazud-ta, hogy pap, Matteo atya követője. Vajon mit szólna ehhez a hazugsághoz a Jóságos Atya, A Fehér Sámán, Matteo Ricci?! Ene szomorúan megcsóválta a fejét és szánakozva nézett rám.
 Hazudtál nekem, Lawrence. Hazudtál. De ő felnyitotta a szemem. - Ruhaujjába nyúlt, és egy foszladozó papírtekercset húzott elő belőle. -Itt a térkép. Csak jóra szabad használni. Mi már öregek
 vagyunk és... nincsenek utódaink. Már nem akar senki... sámán lenni. Iskolába akarnak menni Hajlárba. Vagy... Pekingbe. Ha lehunyjuk a szemünket... senki nem tudja többé a titkot. Legyen a tiéd, fiam.
Muohin mindenről megfeledkezve Ene jégkockájához ugrott, felragadta a sámánasszony lába mellől a tekercset, kigöngyölte, belepillantott és boldogan felrikkantott.
 Köszönöm... köszönöm... Ostobák! Szerencsétlen hülyék! -vigyorgott, miközben géppisztolya csöve köztünk és a sámánok között ingadozott. - Meg kellett tennem... pedig istenemre mondom, nem szívesen csapok be együgyűeket. Olyanok vagytok, mint a gyermekek. És maga, Lawrence? Sajnálom magát, ember. Látja, a nép egyszerű gyermekeit könnyű megtéveszteni.
 Aljas csirkefogó!
Muohin elmosolyodott és zsebébe rejtette a tekercset.
 Ugyan miért? Mert minden eszközt felhasználok? Valaki tényleg megölte a társaimat... s attól félek, azóta is a lejáratot keresi. Merő véletlen, hogy én már akkor rábukkantam, amikor felborult a motoros szán, és elnyelte a szakadék az expedícióját. Sajnos... meg kell ölnöm önöket. Búcsúzzanak el egymástól. Nincs szükségem tanúkra. Jelenleg olyanok a politikai viszonyok, hogy alighanem évekre el kell felejtenünk Nagy Mandzsúriát. Nem szeretném, ha közben bárkinek is eljárna a szája. Sajnálom. Végeznem kell önökkel!
 Velünk is? - kérdezte tompán Ene.
 Sajnálom.
 Hiszen... éppen az imént mondtad, hogy a mandzsuk és a tunguzok testvérek.
Muohin kajánul felnevetett.
 Sosem hallottad még, hogy valaki megölte a testvérét?
 Te... becsaptál minket. Add vissza a térképet!
 Miért adnám? Hiszen magad mondtad, hogy nincsenek tanítványaitok. Kinek őrzitek a föld mélyének titkát? A nem létező Omosi mamának?
 Nem hiszel benne?
 Én csak a fegyverekben hiszek. És az erőszakban. Majd ha felépítettük Nagy Mandzsúriát... szobrot állíttatok nektek.
 Eszerint nem Lawrence volt a... gyilkos szerzetes? Muohin megvonta a vállát.
 Felőlem akár ő is lehetett. Ki tudja? Igaz is, Lawrence, mielőtt átküldőm valamennyiüket a másvilágra, áruljamár el.. .maga volt? Talán nekik is könnyebb lesz meghalniuk - s a figyelő sámánokra mutatott -, ha nem hányódnak kétségek között. Szóval, maga volt?
 Nem - mondtam. - Nem én voltam. -Hát ki?
 Én!
Muohin villámsebesen a bejárat felé fordította fegyvere csövét, de elkésett vele. Kékes láng csapott ki az alagút bejáratánál felbukkanó fekete csuhás szerzetes kezében tartott balta nyeléből, s a halkan kattogó sorozat valósággal kettészelte Muohint. A mandzsu felordított, a levegőbe kapaszkodott, majd a testébe vágódó golyóktól görcsbe rándulva a jégre zuhant.
A szerzetes körülnézett, s anélkül, hogy felemelte volna a kapucniját, a vérében fetrengő Muohinhoz ballagott. Lehajolt, de a „balta  nyelét egyetlen pillanatra sem fordította el rólunk. Amikor megtalálta a tekercset a halott mandzsu zsebében, elégedetten felmordult.
 Végre. Tíz év kemény munkája érett be ezzel az aktussal... Lawrence.
 Kicsoda maga?
Felnevetett, majd elkáromkodta magát.
  Ördög és pokol, hát nem ismer meg?
Hátára lökte a kapucniját és előremeresztette tüskés bajuszát.
 Nem ismer meg Lawrence? Nem ismeri meg az expedíció vezetőjét?                                   
Mountjoy volt a szerzetes.
 Tulajdonképpen sírnom kellene az örömtől - mondta tárgyilagosan. - De... nem érzek semmit, csak pokoli ürességet. Az öröm majd csak később jön... Néhányat alighanem aludnom kell rá, míg felfogom, hogy beteljesedett, amiről tíz éve álmodozom.
Rolf Bauer halántékára szorítva az öklét, felnyögött.
 Uramisten, hát mi történik itt?
Mountjoy mosolygott és barátságosan hátba verte.
 Meglepődött, mi? Hogy az öreg Mountjoy váratlanul előkerült. Azt hitték, a ruszkiknál vedelem a vodkát? Eszem ágában sem volt. Meg kellett várnom, amíg ezek az eszelős mandzsuk kikaparják nekem a gesztenyét.
 Kicsoda... maga? - suttogta UUi. - Hiszen mi már... találkoztunk nem is egy konferencián. Maga tudós, több akadémia tagja...
 Én ugyan nem - rázta meg a fejét Mountjoy.
 Hát... ki? Ne mondja, hogy... maszk van magán, vagy ilyesmi, mert úgysem hiszem el!
 Jól is teszi. Semmiféle maszk nincs rajtam. Csak nagyon hasonlítok Barry Mountjoy professzorra. Ő ugyanis... az apám.
 Uramisten! - nyögött fel Stern. - Hiszen... Mountjoynak nincs is fia. Illetve volt, csak... nyolc évvel ezelőtt egy autóbalesetben...
Mountjoy mosolygott, és még egyszer rápillantott a térképre.
 Csodálatosan szép nap ez a mai, ezért... elárulok magának egy titkot. Akkor, abban az autóbalesetben nem én haltam meg, hanem az apám. Barry Mountjoy. És mivel igazán szerencsésnek érzem magam... azt is elárulom, hogy én öltem meg. Csak azt tudnám, mi a fenéért csodálkoznak?
Mountjoy vidáman jártatta rajtunk a szemét  igyekezett learatni minden babért. Mit sem törődött vele, hogy kétes értékű az elismerés, ami felé sugárzott.
 Maga megölte Barry Mountjoyt? - kérdezte hitetlenkedve Ulli. - Mountjoy professzort?
 Méghozzá ügyesen. S miután ketten éltünk csak, anyám kisgyerek koromban meghalt, senki sem gyanakodott rám.
 Gyűlölte talán az édesapját? „Mountjoy  csodálkozva nézett ránk.
 Miért gyűlöltem volna?
 Hiszen megölte!
 Önök szerint feltétlenül gyűlölnünk kell azt akit megölünk? Önöket sem gyűlölöm, mégis meg fogom ölni!
 Hihetetlen - rázta meg a fejét Stern. - Maga be akar csapni bennünket. Hiszen jól ismertem az apját!
 Az én voltam, Stern professzor. Ha jól emlékszem, röviddel apám halála után ismerkedtünk meg. Ön, persze, azt hitte, én haltam meg, egészen pontosan, Mountjoy professzor fia. Annak idején tele voltak vele az újságok.
 No de... miért ölte meg?
 Mi másért, mint a halál kövéért!
 Ezt nem értem.
 Figyeljen ide, Stern... Legszívesebben most azonnal lepuf-fantanám magukat... nem is értem, miért hordok össze hetethavat. De ha már elkezdtem, végigmondom... Nem volt semmi bajom az apámmal. Anyám halála után visszavonultan éltünk  én iskolába jártam, apám a kutatásaival foglalkozott. A kelet-szibériai sámánizmus érdekelte. Mindig elmesélte, ha valami különlegesre bukkant. Lassan-lassan én is a sámánok ismerője lettem, s néhány év alatt többet tudtam meg róluk, mint apám nem egy kollégája. Egyszer aztán... azt vettem észre, hogy apám elgondolkodóbb mint valaha:... mintha furcsa titokra bukkant volna. Nem egyszer rajtakaptam, hogy hosszú ideig maga elé bámul, s amikor rászóltam, ijedten összerezzent. Nem erőltettem a dolgot, pedig még soha nem fordult elő, hogy magában tartott volna valamit. Néhány heti töprengés után aztán - emlékszem, szombat este volt és a kandallónál olvasgattunk - elmesélte, mi bántja. Kutatásai során egy Matteo Ricci-levélre bukkant, s mivel a levélben néhány furcsa szó esett a sámánokról, elkezdte összehordani a fellelhető Ricci-leveleket. Egyikükben furcsa térképet talált: Észak-Mandzsúriát, azaz azt a területet ábrázolta, amely mindig is apám érdeklődésének középpontjában állt. Hegyek, völgyek, erdők voltak a rajzon, jó néhány pont kereszttel jelölve. Nem, ez még önmagában nem keltette volna fel apám figyelmét. Az viszont annál inkább, hogy Ricci a térkép hátulján értesítette egyházi elöljáróit: annak érdekében, hogy minél hatásosabb térítő munkát végezhessen Mandzsúria népei között ... el kellene sajátítania a sámántudományokat. Hogy aztán az egyházi elöljáróság végül is áldását adta-e Ricci terveire, nem tudjuk, az idevágó dokumentumok nem maradtak fenn, az azonban bizonyítható, hogy a jezsuita valóban megismerkedett a titkos tudományokkal.
 Azt akarja mondani, hogy Ricci maga is a sámánizmus hívévé vált?
Mountjoy megvonta a vállát.
 Fogalmam sincs róla. De nem is érdekel. A jezsuitákról mindig is az volt a vélemény, hogy fogékonyak a helyi kultúrák iránt. Persze, csak azért, hogy segítségükkel megnyerhessék maguknak az Istentől eltávolodott, vagy még közel sem került lelkeket. Azt hiszem, a jezsuiták csak a dolgukat tették, mint ahogy azt teszem én is.
 Azt, hogy megöl bennünket? - kérdezte enyhén remegő hangon, de mégis gúnyosan Rolf.
 Csak igen ritkán adódik az ember életében, hogy megvalósul, ami után egy évtizeden át vágyakozott, és fenékig ürítheti a siker poharát. Ott hagytam abba, hogy apám lassan, a Ricci-dokumen-tumokat vizsgálgatva rájött: a szerzetes felfedezett valamit Mandzsúriában, aminek óriási jelentősége lehet még a mi, elfajzott és hitetlen világunkban is. Apám nem volt ostoba ember: rövid töprengés után megértette, mit tart a kezében.
Mit tartott?
 A mérhetetlen gazdagság és hatalom kulcsát, Mr. Lawrence. Csak hát apám élhetetlen, szerencsétlen fickó volt. Többet ért neki egy Ricci-levél, amely a sámándobok rajzolatait tárgyalta, mint a gazdagság.
 Vannak ilyen emberek, Mr. Mountjoy, még ha csodálkozik is
rajta.
 Nem tud megsérteni, Lawrence, sőt büszke vagyok rá, hogy én a másik kategóriába tartozom. Szóval, az volt a teteje mindennek, amikor apám, hosszas nyomozás és kutakodás után szert tett egy szemre, abból az olvasóból, amelyet Ricci Kantonban kapott Li Csitől, s amelyet elküldött Európába. Tudja hol talált rá? A hamburgi Néprajzi Intézet pincéjében.
 Úristen! Hiszen ott dolgozom én is! - nyögött fel Rolf Bauer. Mountjoy barátságosan rámosolygott.
 Ahogy mondja, Herr Bauer. Éppen az ön szobája alatt van az a pinceraktár, ahol az ilyesfajta, régi kacatokat őrzik.
 A kísértetpince!       . Mountjoy bólintott.
 Az bizony. Nem tűnt fel önnek, hogy tíz év alatt legalább nyolc kutató halt meg azok közül, akik a pincében dolgoztak.
 Maga ezt honnan tudja?
 Utánanéztem. Persze csak apám halála után. Előtte még volt ugyanis egy kis dolgom. Meg kellett tanulnom belebújni a bőrébe. Szerencsére úgy hasonlítottam rá, mint egyik tojás a másikra. Aprólékosan fel kellett térképeznem a múltját, tisztába kellett jönnöm a kapcsolataival, tudnom kellett, kik voltak a barátai, kik az ellenségei, bár őszintén szólva ilyet nemigen találtam, továbbá meg kellett tanulnom a manírjait, utánozni apró szokásait, fejtartását, hanglejtéseit, s a többi. Egy évem volt erre és én derekasan ki is használtam az időt. Töredelmesen bevallom, néha már magam is azt hittem, hogy az apám vagyok. Tudatom egyszerűen kettérepedt: attól féltem, egyszer majd elveszítem a kontrollt a két tudatdarab felett. Szerencsére nem történt meg a tragédia.
Maga... ördög!
Mountjoy megcsóválta a fejét.
 Ugyan már, Mr. Stern, ne legyen gyerek. Tudnia kell, hogy af természetben nincs angyal meg ördög: kizárólag egymás ellen ható erők léteznek. Ellentétes tendenciák. Egyik sem értékesebb, vagy értéktelenebb a másiknál  az, hogy miképpen ítéli meg őket, kifejezetten emberi, azaz, emberek által felállított normák kérdése. De mi van akkor, ha ezek a normák - úgymint: a tisztesség, a szülői szeretet, a becsület - a természet számára értékelhetetlenek, sőt elfogadhatatlanok?
 Eszerint ön nem ismeri el a társadalom létét biztosító törvények szükségességét?
 A fenébe is, kit érdekelnek ilyen ostobaságok?! Itt állunk a jég alatt, sok ezer kilométerre az önök által normálisnak elfogadott társadalmaktól, és hülyeségeken vitatkozunk. Engedjék meg, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Amikor tisztába jöttem vele, mit tart a kezében szerencsétlen balfácán, élhetetlen apám, s amikor kidolgoztam a kincs megszerzésének a módját, munkához láttam. Beleolvastam az öregem magánlevelezésébe, sőt némelyik levélre már én válaszoltam, anélkül, hogy megmutattam volna neki. Pokoli gyönyörrel és elégedettséggel töltött el, hogy még legközelebbi ismerősei sem tudták felfedezni: nem ő rejtőzik a levélíró személye mögött. Aztán... egyszer csak elérkezett a nagy pillanat. Miután megtanultam, hogy kell megöregítenem magam - bajuszt növesztettem apám nagy ámulatára, amelyet ugyanúgy vágattam mint ő  megtanultam őszesre festeni a hajam, de gondolom, a részletek úgysem érdeklik önöket -, rövidesen apámabb lettem az apámnál.
Ügy emlékszem arra a reggelre, mintha ma történt volna. Apám éppen az egyetemre készült - természetesen pontosan tudtam előadásának címét és tárgyát -, amikor... megöltem.
 Ho... gyan? - nyögte Rolf.
 Elvágtam a torkát a kenyérszeletelő késsel. Persze nem a házban, hanem az udvaron. A sövényünk mögött. Tudtam, hogy a
szomszédok közül senki nem láthat meg bennünket - már korábban kiválasztottam a helyet, élesre köszörültem a kést, gumikesztyűt húztam - aztán Isten neki... elmetszettem a nyakát.
 Uramisten!
 Nem estem pánikba... ahogy ilyenkor szokás. Sőt ideggörcsöt sem kaptam, de még örömöt sem éreztem a jól végzett munka felett. Fél éve dolgoztam a terven: csak arra vigyáztam, hogy másodpercnyi pontossággal hajtsam végre.
 Maga ördög!
 Ezt már mondta, Rolf. Amennyiben persze az ördög a precíz, aprólékosan kidolgozott, szép munka híve, akkor lehetséges, hogy az vagyok. Valószínű azonban, hogy maga az ördög tiltakozna leghevesebben az összehasonlítás ellen. Hiszen én csak egy lelkes, bár tehetséges amatőr vagyok... Szóval, miután megöltem az öregemet, beledugtam egy nejlonzsákba, majd a kocsiba és elindultunk utolsó utamra. Apámon természetesen ekkor már az én ruhám feszült, miután simára borotváltam a képét... csak a bajuszát hagytam meg  hiszen ismerőseink gyakran ékelődtek rajta, hogy még a bajuszunk is leheletnyire egyforma. Mindezek után kikocsiztunk ahhoz az iparvágányhoz, ahol a balesetnek meg kellett történnie. És meg is történt.
 Hajói emlékszem... vonat gázolta el önöket - motyogta üveges szemekkel Stern.
 Kitűnően emlékszik, professzor. A fénysorompó természetesen nem működött. Kiégett benne egy biztosíték. Ha lenne időnk, elmagyaráznám, hogy csináltam... Aztán ráállítottam a kocsit a sínekre, s vártam, hogy jöjjön a vonat. Ez az egyetlen mozzanat volt tervem gyengéje. Ha azalatt a húsz másodperc alatt jött volna valaki, amíg a mozdony kibukkant a sorompót megelőző kanyar mögül, kellemetlen helyzetbe kerülhettem volna. De nem véletlenül választottam ezt az elhagyatott helyet. Bármennyire is igyekezett megállni a masiniszta, nem sikerült neki. Ha látták volna mi történt apám féltve őrzött Buickjával, repesett volna a szívük az örömtől. Mint ahogy az enyém is repesett a bokorban, ahol meglapultam. Ahogy a mozdony rémülten sípolva elhúzta a csíkot, meghemper-gőztem apám miszlikké szeletelt maradványaiban, s „elájultam  a sínek mentén. Mire a kórházban magamhoz tértem, már a saját apám voltam.
Igazából azonban akkor lettem azzá, amikor apám, azaz immár saját kollégáim meglátogattak. Éppen „félrebeszéltem . Megtartottam nekik azt az órát a sámándobokról, amit apámnak kellett volna megtartania ha baleset nem éri. Apám kollégái csodálkozva
hallgatták, aztán biccentettek. Soha senkiben nem fordult meg a kétség, hogy talán nem is az vagyok, akinek mondom magam.
Még a fiam temetését is végigjátszottam. Erősen tartottam magam, de látszott rajtam: iszonyú viharok dúlnak a lelkemben. Természetesen ezek után is gyakran felkerestem a „barátaimat ... majd lassan kezdtem eltávolodni tőlük. S bár nem egyszer hallottam elismerően suttogni őket: Mountjoy mintha az utóbbi időben megfiatalodott volna, biztos fiatal szeretőt tart  nem sok ügyet vetettem a suttogásukra. Ehelyett cikkeket majd könyvet írtam a szibériai sámánizmusról. Közben egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg a nagy célról: hogy a halál kövének segítségével én legyek a világ leggazdagabb és leghatalmasabb embere. Apropó, tudja ön Mr. Lawrence, micsoda tulajdonképpen a halál köve?
 Tudom.
 Akkor viszont igazat kell adnia nekem, hogy őérte semmi áldozat nem drága.
 Felfogás kérdése. De ha nem tévedek, Mr. Mountjoy... mégiscsak érte önt egy óriási... hogy úgy mondjam, végtelenül kellemetlen meglepetés apja halála után. Vagy tévednék?
Mountjoy arcán árnyék futott végig.
 Ön mindent tud, Lawrence. Komoly ellenfél volt, s mivel Omosi mama sípja lesz a sírja, megígérem, ha erre járok, minden egyes alkalommal beöntök magának egy pohárka whiskyt a gejzírbe. Meg van velem elégedve?
 Érdemeimen felül megtisztel, Mountjoy.
 Legyen nyugodt, megérdemli. Ön sok mindenre rájött. Arra is, micsoda csapás ért, amikor rájöttem, hogy a térkép, amelynek segítségével megtalálni véltem a halál kövét... használhatatlan. Mat-teo Ricci ugyanis óvatos volt. Amikor megértette, hogy magát a kőbe zárt ördögöt találta meg, óvakodott bárkinek is elárulni a titkot. Ezért a térkép nem a lelőhelyet ábrázolja, hanem azokat a pontokat, ahol jezsuita kollégáival táborozott. Csupán ezeknek a bejelöléseknek a nyomán pedig sajnos felettébb kétséges, hogy rá lehet-e bukkanni a lelőhelyre.
 Gondolom, szörnyű csalódást érzett.
 Képzelheti. Annál is inkább, mivel állandó pénzzavarban szenvedtem. Ne értsen féke, nem uralkodtak el rajtam káros szenvedélyek - ezt, mivel a saját apám voltam, nem is engedhettem meg magamnak - de egyre több szabadságra volt szükségem a kutatásaimhoz. Jól jövedelmező munkákról mondtam le csak azért, hogy levéltárakban ücsöröghessek ezt az átkozott térképet keresve. Nem írtam meg azokat a könyveket, melyekre apám leszerződött ugyanabból az okból. Lassan, de biztosan haladtam a csőd felé. Közben pedig tudtam, hogy kell lennie valahol egy levélnek... vagy talán egyetlen kis, jószerével mellékes utalásnak, amelynek nyomán rá lehetne bukkanni a kövekre. Ügy éreztem magam, mint az alkimista, aki versenyt fut az idővel: ha nem bukkan rá rövid időn belül az örök élet italára, vége. Ebben a feszült, kegyetlen időben robbant a bomba: valaki más is kotorászik a Ricci-örökség után, nemcsak mi. -Mi?
 Akkor már volt egy társam is, Lawrence, hiszen az ember nem élhet magányosan. Bár apám, anyám halála után nem épített ki állandó kapcsolatot, én megtettem. Társam nagyjából ugyanazokat az elveket vallotta mint én, így igen jól megértettük egymást. Örömre is volt okom tehát és bánatra is. Ez utóbbira a már említett bomba miatt. Rájöttünk, hogy más valaki is keresi a Ricci-doku-mentumokat, azaz, a halál kövét.
Én?
 Bármennyire is sajnálom elvenni öntől az aranyérmes helyet, Mr. Lawrence, nem ön volt az első, aki felhívta magára a figyelmemet, hanem... néhány kínai. Döbbenten vettük észre, kiválasztottam és én, hogy az elmúlt két év során egyre másra bukkannak fel gyanús kínai szerzetesek Európa kolostoraiban és a Ricci-doku-mentumok után szaglásznak. Először azt hittem, valami másról van sző, aztán meggyőződtem, hogy nem. A kínaiak a halál kövét keresik.
 Mitől lett olyan biztos benne?
 A nyomokról, Lawrence. Először is utánanéztem a fickóknak. Mondanom sem kell, hogy kiépítettem egy kis ügynökhálózatot -úristen, mennyi pénzt vitt el ez is! -, akik szorgalmasan körmölték a jelentéseiket. Felderítették, hogy a szerzetesek, állításukkal ellentétben, nem a pekingi üldözött, katolikus egyház papjai, hanem mások. Már csak az volt a nagy kérdés, hogy kik?
Aztán egyszer csak választ kaptam erre is. Valaki felfedezte, hogy a fickók egy titkos társaság tagjai, valami olyasmi a nevük, hogy Mandzsu Felszabadítást Mozgalom. Elég komikusán hangzik, de hát ők alapították, nem én. Furcsa anakronizmus: mintha titkos szövetség alakulna a régi egyiptomi birodalom visszaállítására. Úgy látszik, sosem fogynak ki a világból az álmodozók. Még a leghatásosabb vegyszerekkel sem lehet kiirtani őket. Sajnos, nem becsülhettem le a tevékenységüket. Annál is inkább, mivel helyzeti előnyben voltak velem szemben. Kínában ugyanis hozzájuthattak olyan, Matteo Riccihez kapcsolódó dokumentumokhoz, amelyekről a nyugati világ még csak nem is tud. Képzelheti, hogy megrémültem, amikor felrémlett előttem a szörnyű vízió: mire a helyszínre érek, már ott találok egy több nyelvű táblát, az idegeneknek tilos a bemenet felirattal. És én az apámat öltem meg azért, hogy én tehessem ezt a táblát mások orra elé!
Követni kezdtem a fickókat, mint az árnyék. Nem volt könnyű dolgom, hiszen sokan voltak, és egyszerre több helyen is kutattak. Ekkor...
  ... felbukkantam én.
 Úgy van, Mr. Lawrence. Felbukkant ön. És ez éppen elég ok volt arra, hogy felülvizsgáljam egész eddigi tevékenységünket. Rájöttem ugyanis, hogy taktikát kell változtatnunk. Ketten már nem tudunk ezerfelé figyelni. Azt gondoltam, összeeresztem a két ellenfelet.
 Maga honnan ismert engem?
 Az apám ismerte Mr. Lawrence. Lehet, hogy ön már nem emlékszik rá, de néhanapján egy-egy konferencián össze-összefutot-tak. Apám tisztelte önt, de azt mondogatta, ha kevesebbet törődne az öklével, és a revolverével, sokkal többre vihetne a tudományos pályán.
 Ebben alighanem igaza volt az édesapjának.
 Azonkívül olvastam néhány újságcikket önről... például a nágaföldi kalandjáról, amikor leleplezte azt a professzornőt... na, hogy is hívják, nem jut az eszembe, de nem is fontos. A fontos az, hogy megfordult a fejemben: maga aligha a kitaj feliratok miatt túrja fel fél Európa kolostori könyvtárait. Hiszen ott lihegnek a nyomában a mandzsuk. Azonkívül bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a Vatikán is beletenyereit a pudingomba. Eszerint már három banda keresi a halál kövét: Én, a mandzsuk és ön, aki feltehetően Őszentsége megbízottja. Ekkor zseniális ötletem támadt.
 Hogy megöl. Mountjoy felnevetett.
 Ellenkezőleg. Hogy úgy vigyázok önre, mint a hímes tojásra. Mert ha valaki előkerítheti Ricci térképét, akkor csak maga lehet az. Ha a mandzsuk nem találták Kínában, akkor nincs is ott. Akkor itt van Európában. Itt pedig ön van előnyben velük szemben. Maga zseniális fickó, előbb-utóbb csak rátalál. Addig pedig arra kell törekednem, hogy szabad kezet biztosítsak önnek. Ezért... társam és én, nekikezdtünk az ön körül legyeskedő mandzsuk irtásának. És nehogy azt higgye, Lawrence, felesleges volt! Ha mi nem vigyázunk magára, nagyon is lehetséges, hogy ön már nincs az élők sorában.
Nehéz eligazodni a keleti emberek gondolkodásmódján. Elképzelhető, hogy bizonyos idő után megszabadultak volna öntől. Mi viszont ott voltunk a nyomában, mint az árnyék és... megöltük azt, aki veszélyeztette munkája sikerét. Biztosak voltunk benne, hogy előbb-utóbb megtalálja, amit keres és akkor jövünk mi. Mint a rablómadár, amely kiragadja a vadállat mancsából az áldozatát
 Szép a hasonlata.
 És találó. Persze, előfordult, hogy másokat is meg kellett ölnöm.. . de ezeknek egyéb oka volt. Ott volt például Ruggieri atya. Ruggieri mestere volt a baltahajításnak, hiszen sok évet töltött Borneón... az apámmal együtt. Ruggieri tudta, hogy Európában csak az apám képes ilyen biztonsággal használni a hajítóbaltát. Előfordulhatott volna, hogy gyanakodni kezd... beszélni akar az apámmal, s rájön valamire. Hogy miért kellett a borneói baltát használnom? Azért, mert olyan fegyverre volt szükségem, amellyel tisztes távolból is megölhetem ellenfeleimet, anélkül, hogy be kelljen csempésznem a rendházak területére. Nem érti? Általában papnak öltözve követtem önt, ajánlólevelekről természetesen jó előre gondoskodtam, ennek ellenére nem léphettem úgy át egyik rendház küszöbét sem, hogy ott dagadozik a zsebemben egy 38-as Smith and Wesson. Ha egyszer elkapnak, végem. Feladhatom a tervem. Ezért az volt az elvem, hogy soha nem viszek magammal fegyvert: csak azzal gyilkolok, amit a rendházban találok. Márpedig tudtam, hogy minden rendházban található egy aprócska néprajzi kiállítás, azokból a tárgyakból, amiket a missziós atyák a világ különböző tájairól hordtak Össze. S mivel a missziósok kedvelt célja volt Borneo - egyszer könyvet kellene írni róla, hogy miért  én mindenesetre önt javasolnám, kár hogy nem lesz alkalma rá - szóval, tudtam, hogy szinte mindegyik rendházban előfordulnak ha-jítószekercék. így követtem önt, és takarítottam el mindenkit az útból, aki maga körül őgyelgett.
Egyszer aztán meghallottam a várva várt hírt: nemzetközi expedíció indul a sámánok földjére, Mandzsúriába. Amikor azt is meg-neszeltem, amit egyébként titkolni igyekeztek, hogy a Vatikán finanszírozza az ügyet, biztos voltam benne: elérkezett a nagy pillanat. Vagy megtalálta a térképet, vagy a helyszínen kívánja megtalálni. Természetesen tisztában voltam vele: önt és Santarcangeli atyát érte a megtiszteltetés, hogy nyomozzanak a halál köve után. Míg a többiek a sámánokat vizslatják, maguk a kő után erednek.
Azt is tudtam, hogy ön, Lawrence, többször is megfordult már ezen a területen, s jó terepismerettel rendelkezik. Nem volt más hátra: csatlakoznom kellett az expedícióhoz.                        Ó
Képzelheti, mekkora lelki viharokat kavart bennem a kétség, amikor arra gondoltam, mi lesz, ha nem vesznek fel az expedíció tagjainak sorába. Vagy a társamat nem veszik fel. Jelentkeztem, s mit tagadjam, citerázott a térdem, míg a válaszra vártam. Képzelheti aztán kitörő örömömet, amikor nemcsak hogy felvettek, hanem egyenesen engem neveztek ki az expedíció vezetőjévé. Ráadásul társam ellen sem emelt kifogást senki.
Ami ezután következett, egyszerű volt, mint a pofon. Csak önt kellett figyelnem és elhárítanom a veszélyeket, melyek fenyegették. Én voltam az árnyéka... vagy a társam. Közben szorgalmasan irtottam a kollégákat, hiszen nem akartam, hogy közülük bárki is visszatérhessen Európába.
Tulajdonképpen két dolog izgatott igazán. A mandzsuk és a gejzírkutatók. Fel nem foghattam, mi történt a gejzírkutatók táborában, hiszen egy-két kivétellel nem én öltem meg őket! Megvallom, még most is bizonytalan vagyok. Nem gondolhatok másra, mint arra, hogy a mandzsuk egy másik csoportja igyekezett elkergetni őket a környékről. A gyilkosságok módja is erre utal.
Én ugyanis csak baltával öltem. Azt akartam, hogy mindenki azt higgye: földöntúli hatalmak keze van a dologban. Tapasztalatból tudom, még a legracionálisabb elme is megbénul, ha az irracionálissal találja szemben magát. Ettől kezdve mindenki a halott szerzetessel törődött, velem senki. Elkönyvelték magukban, hogy az „öreg , bogaras Mountjoy lelkében egy beszari aggastyán lakik. Ön nem gondolt erre, Lawrence?
 Bevallom, igen. Ha nem is éppen ezekkel a szavakkal fogalmaztam meg az önről alkotott véleményemet.
Mountjoy elégedetten géppisztoly-baltájához csapkodta a tenyerét.
 Látja, milyen jól előkészítettem mindent? A fenébe is, csak a gejzírkutatók esete izgat. Előfordulhat ugyanis... hogy valaki megpróbálhatna még mindig beleköpni a levesembe. Úgyis any-nyian beleköptek már... Nem, Mr. Lawrence, egyáltalán nem önre gondolok. Az ön lelkében úgy olvasok, mint a nyitott könyvben.
Akaratlanul is Matteo Ricci páterre, azaz Énére pillantottam. A sámánasszony fogatlan, kárörvendő mosolya önmagáért beszélt.
Mountjoy azonban nem vett észre semmit. Ugy eltelt önmagával, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, mi történne, ha megpróbálnám kikapni a fegyvert a kezéből. Józanabbik énem azonban visz-szatartott tőle, hogy meggondolatlanságot kövessek el.
 Nem önre gondolok, Lawrence - ismételte meg Mountjoy. -Inkább a mandzsukra, vagy a vörösgárdistákra. De hát mondja
meg, honnan a fenéből gondolhattam volna, hogy kitör Kínában ez az őrület?! Most aztán nekiállhatok és átdolgozhatom a tervem. Persze, akár hiszi, akár nem, ebben is van valami izgató. Mint amikor a macska játszik az egérrel. Vagy amikor meg akarunk hódítani egy lányt... Nem tudom, érzett-e már valaha is ilyesféle izgalmat?
 Csak ami az utóbbit illeti. Macska még nem voltam soha.
 Majd a következő újjászületésében. Maga úgy is hisz benne, nem igaz? Rövidesen hozzá fogom segíteni, hogy a lelke megszabaduljon jelenlegi börtönétől. Csak aztán vigyázzon, nehogy a következő újjászületésében kutya legyek és találkozzam magával...!
 Majd vigyázok. Mindenesetre, minden előreálló bajuszú egérrel eljátszadozom egy kicsit. Hátha ilyenbe vert tanyát a lelke.
 Csak ne reménykedjék. Ami pedig az itteni helyzetet illeti, valóban el kell halasztanom a halál kövének felfedezését. Mit gondol, meddig tarthat még Pekingben ez az őrület?
 Fogalmam sincs róla. De ha tudnám, sem mondanám meg.
 Ugyan, mit ér vele, ha megtartja magának? Ön fél óra múlva már nem lesz abban a helyzetben, hogy akár bosszút, akár gyűlöletet erezzen s tökéletesen mindegy lesz magának, mikor szerzem meg a halál kövét, s hogy megszerzem-e egyáltalán. De néhány röpke perc erejéig még visszatérnék az expedícióra. Felöltöttem egy páter alakját, s gyilkoltam, akit csak tudtam.
 És a halott szerzetes? Akit a medve hozott a szájában?
 Mit akar vele? Ahhoz nincs semmi közöm! Máig sem tudom, kinek a műve volt. Eszerint nem az öné?
Hinnem kellett neki. Énére néztem, aki elmosolyodott. Mintha biztatást és egyúttal beismerést sugárzott volna a mosolya.
 De hogy véget vessünk a beszélgetésnek, Lawrence, következzék az utolsó felvonás. Miután pontosan ismerem az eszejárását... tudtam, társ nélkül nem indul neki egy ilyen háborúnak. Természetesen Santarcangeli volt a segítője. Aki sajnálatos módon megbetegedett. Azt hittem, ez is a stratégiájuk része. Ha tudtam volna, hogy ön, atya, és Bauer professzor ezeknek a bohócoknak az áldozata...! Méghogy Matteo Ricci atya örökké él! De azért el kell ismernem: van bizonyos hatalmuk a lelkek felett. Sosem hittem volna, hogy képesek valakire víziókat bocsátani, és beteggé tenni.
Ezzel tehát meg is volnánk... Vagy mégsem? Látom, kedves Santarcangeli atya, mennyire megkönnyebbült. Csak nem vár valakitől segítséget? Vagy igen? Ó, hát akkor ki kell ábrándítanom.
Vérbeli szadista volt, aki mielőtt megöli, még jól meg is kínozza az áldozatát. Nem hiába hasonlította macska-egér játékhoz a küzdelmünket.
 Miután kielemeztem Mr. Lawrence több, úgynevezett hőstettét, rájöttem, általában azzal szokta megnyerni a játszmáit, hogy elrejt valakit az expedícióiban, akire senki nem gyanakszik. Valakit, aki a kellő pillanatban közbelép. Mondhatnám, ő mondja ki a végszót. Csakhogy ezúttal tévedett, Lawrence! A végszót én fogom kimondani!
Nagyot nyelt és megtörölgette izgalomtól verejtékezni kezdő homlokát.
 Tudtam, hogy kell lennie valakinek az expedícióban, aki csendben figyel, igyekszik nem felhívni magára a figyelmet, látszólag lázas tevékenységet folytat, miközben mást sem tesz, csak a maga mozgását biztosítja. Tudja, hány álmatlan éjszakámba került, amíg rájöttem, kicsoda? De végül is rájöttem!
Diadalittas volt, mint a győzelmet jelző trombita.
 Megvallom, legelőször Miss Daphne McKenzie-re gyanakodtam. Tudom, hogy ez a típus a kedvence, Lawrence. Magas, karcsú, ápolt és bizonyára okos is. Csakhogy van egy bibije... most már gondolom ön is tudja. Miss McKenzie a kábítószer rabja. Sajnos, Amerikában nem volt időm utánanézni a múltjának, de holtbiztos vagyok benne, hosszabb priusza van, mint a Mississippi. Kitűnő járványügyi szakember lehetett, de ma már roncs. Azt hiszem a maga expedíciója lett volna az utolsó, amit még végig tudott volna csinálni. Persze, ezt is csak úgy, hogy súlyosan veszélyezteti az ön ügynökének a tevékenységét. így van?
Nem válaszoltam. Kedvetlenül lehajtottam a fejem.
 Kár tagadnia. Nem tudom, ki választotta ki Miss McKenzie-t e munkára, lehet, hogy annak az intézetnek a vezetői ajánlották, ahol dolgozott?
 Persze hogy ők!
 Átverték, Lawrence. Már megint átverte valaki! Érdemes lenne egyszer elgondolkodnom rajta, hogy lehet az, hogy azt az embert, akit olyan nagyra tartanak, még a ma született csecsemő is átverheti. Látja, így születnek a legendák. A gyáva és ostoba nyúlból oroszlánt formál a képzelet. Hányszor panaszkodott El-linora Dunbar, amiért Miss McKenzie éjszakánként a nyakát szorongatja! Bizony-bizony, a kábítószer-elvonás csúnya tünetekkel jár. Gondolom, maga is észrevette Daphne karján a tű-szúrások nyomát? És a karikák a szeme alatt? A bizonytalan tekintet, a remegő kéz, a lila ajkak? Sajnos, Mr. Lawrence, Miss McKenzie átesett a rostán. Kizártnak tartottam, hogy ő a maguk embere. Akkor viszont ki?
Rövid szünetet tartott, s végigjártatta rajtunk a szemét.
 Hogy ne húzzam az időt, Miss McKenzie-vel egy időben keltette fel a gyanakvásomat Miss Dunbar is. ő aztán nem kábítószeres, energikus, tettre kész fiatal hölgy, csak éppen mindene a tudomány. Mintha semmi más nem érdekelné, csak a meteorológia. Bármivel is fordultam hozzá, igyekezett azonnal a munkájára terelni a beszélgetést. Ez aztán megerősítette abbéli gyanúmat, hogy... Miss Dunbar a csendestársuk. Nem
igaz?
Santarcangeli tágra meredt szemmel nézett rám, én viszont szemrehányó tekintettel vissza rá. Mountjoy elégedetten figyelte pengeváltásunkat, és szinte ugyanabban a pillanatban már tisztába
is jött az értelmével.
 Hogyan? Mr. Lawrence, maga nem tudta ki a társuk? Eszerint maguk egymás előtt is titkolóztak? Jézusom, és én még tartottam
maguktól?!
Ugy szégyelltem magam, hogy a hátam közepéig elpirultam. Santarcangeli sem érezhette magát valami büszkén, mert zavartan vakargatta az orra hegyét.
Mountjoy láthatóan nem akart hinni a szemének, és a fülének.
 Még mindig nem tudom felfogni a dolgot! Mr. Lawrence, mondja már, hogy nem igaz! Santarcangeli nem közölte önnel,ki a biztosítójuk? Jézusom, atya, maga aztán igazi balfácán! De hát, mit
 .-.ÚiÚ Uc-ommíintni? Nem isaz. Lawrence? Nyugodtan
belebújt a mandzsu xemeiu uíuuuokjuuu «  ~-od.  Ú»__
tisztában lett volna vele kicsoda. Látja, mindig ilyen szeretőt kívántam magamnak... Aki még az ágyban sem fecseg. Vagy tévednék? Ugye, hogy nem? Szóval, Mr. Lawrence, ezennel felfedem ön előtt a nagy titkot: Miss Ellinora Dunbar, bájos meteorológusnőnk, a Vatikán és közvetlenül Santarcangeli atya titkos ügynöke. Akinek meg kellett volna védenie önöket, ha bajba kerülnek. Csakhogy van egy bibi a dologban, uraim. Miss Ellinora Dunbar képtelen megvédeni bárkit is, mert Miss Dunbar igencsak nagy bajban van.
Jöjjenek be, hölgyeim!
Valamennyi fej, a hat „szerzetesét  is beleértve, az utolsó terembe vezető átjáró felé fordult. 
Dagmar felszisszent, mi többiek pedig némán, kővé meredve figyeltük, ahogy az üveges tekintetű, nyálát folyató, szinte éveket öregedett Daphne McKenzie lábánál fogva behúzza a magatehetetlen Ellinorát.
Odafent, a jégmennyezeten túl ismét felragyogott a nap.
Nem akarom elvetni a sulykot, de aligha láttam még Daphne McKenzie-nél undorítóbb figurát. A napokkal ezelőtt még gyönyörű lány olyasfajta változáson ment át, mint a mesében a békakirályfi, csak éppen fordítva. Nem békából lett királylány, hanem királylányból béka.
Ha nem láttam volna, hogy szemernyi festék sincs az arcán, azt hihettem volna, öregasszonnyá maszkírozták. Arca beesett, bőre elveszítette vonzó hamvasságát, megsárgult és megkeményedett, mint a viasz. S a vékony nyálpatakot, amely a szája sarkában cser-gedezett sem tudta, vagy nem is akarta visszatartani. Anorákja, amely valaha citromsárga volt, gyanús foltok gyülekezőhelyévé vált. Mozgása darabokra tört, mint a golemeké. Szemébe tekintve biztos voltam benne, hogy csak igen keveset érzékel a külvilágból.
Ellinora Dunbaron nem láttam semmi különöset, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Daphne ledobta a lábunk elé. Aztán felnézett, nyálcsorgató szájszéllel Mountjoyra, mintha dicséretet vagy jutalmat várna tettéért.
Mountjoy elvigyorodott és megsimogatta az arcát.
 Jól van, kislány. Kapsz még egy lövetet, mielőtt átmész a másvilágra.
Daphne boldogan felnyerített.
 Látják, mi lett belőle? - tárta szét a karját Mountjoy. - őszintén szólva, nem tudom, mire számított: talán arra, hogy Mandzsúria majd leszoktatja a narkőról. Mindenesetre nem sok port hozott magával. Szerencsére nálam van elég morfium. Vámos legyen a talpán, aki kiszagolja, hogy a kutatásokhoz szükséges számtalan üvegcse közül melyik mit tartalmaz. Szóval, amikor rájöttem, hogy Miss McKenzie szinte a halálán van az elvonási tünetektől, gondoltam, segítek rajta. Különben még képes lesz és megfojtja Miss Dunbart. Sírni volna kedvem, amiért egy ilyen kívánatos, ágyba való nő ide jutott. Gyűlöltem és mindig is gyűlölni fogom a kábítószert. Ezúttal azonban nem tehettem mást: segítenem kellett Miss McKenzie-n, hogy adandó alkalommal magam mellé állíthassam. Miss McKenzie most olyan, mint az automata. Csak nekem engedelmeskedik, néha már meg is szánom érte. Hé, kislány, akarsz narkót?
Daphne ránézett, bamba tekintettel  talán tíz másodpercbe is beletellett, amíg felfogta, miről van szó. Akkor aztán olyan heves bólogatásba kezdett, hogy majd leesett a feje.
 Rendben van - vigyorgott Mountjoy. - Rövidesen kapsz még egy jó löketet. Csak előbb...
Revolver dörrenése szakította félbe a szavait. A földön fekvő s az előbb még csak alig ébredező EUinora kezében aprócska Browning bukkant fel, és éppen a második lövést akarta leadni belőle, amikor Daphne rávetette magát.
Santarcangeli és én egyszerre ugrottunk Mountjoyra.
Nem tartott soká a verekedés. Expedíciónk volt vezetője előbb tőlem kapott egy hatalmasat, aztán Santarcangelitől, minek következtében elferdült a szája és óriási csattanással végigvágódott a jégen. Ulli és Rolf EUinorához ugrottak, hogy segítsenek neki. Fel akartam venni Mountjoy elejtett géppisztolyát, de Dagmar megelőzött.
 Figyelj rám, Dagmar - fogtam meg a karját. - Fuss át a másik
terembe, nézz körül, vajon...
Mountjoy felvihogott, a csillogó jégre szorítva az arcát.
Dagmar hozzám simult és csókot nyomottba számra. Kicsit hosz-szabbra sikeredett a kelleténél  mintha búcsúcsóknak szánta volna.
 Nem megyek, Leslie. -Nem? Miért? Hiszen...
 Sajnálom, Leslie, de... azt hiszem, félreértettél valamit. Jeges rémület suhant végig rajtam, amiben nem kevés szerepe
volt annak, hogy a lány géppisztolya a gyomromba fúródott. -Mi...it?
 A szerepemet például. Ha nem jöttél volna még rá... én vagyok Mountjoy társa. Gyere, kelj fel, Barry! Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulnunk tőlük!
Dagmar fél kézzel kigombolta az anorákját és megtörölgette kipirult arcát.
 Istenem... de meleg van idelent. Kelj már fel, Barry!
»Mountjoy morogva feltápászkodott. Nem ült harag az arcán: mintha még élvezte volna is, hogy megpróbáltunk túljárni az eszén. Kinyújtotta a karját, elvette Dagmartól a fegyvert, aztán rám kacsintott.  
 Csodálkozik? Ez azt jelenti, hogy Daggy kitűnően játszotta a szerepét. Magát is csapdába ejtette, mi?
Dagmar elégedetten kidomborította a mellét. Szebb és vonzóbb volt, mint valaha. Mountjoy megcsóválta a fejét.
 Daggy a csodafegyverem. Tökéletesen gátlástalan. És ravasz, mint a róka. Csak az a kellemetlen, hogy nem sikerül belémszeret-nie. És nekem sem őbelé.
 Elég volt a lelkizésből, Barry! - mondta keményen a lány. - Ide a térképet!
 Miért olyan sürgős?
 Mert látni akarom. Egyébként parancsold meg a robotodnak, hogy vonuljon vissza. Nem szeretném, ha idő előtt megölné ezt a tyúkot.
Mountjoy intett Daphnének, hogy lépjen hátrébb és hagyja felállni EUinorát.
EUinora egyik orrlyukából vékony vércsermely szivárgott. Daphne árgus szemekkel kísérte minden mozdulatát, készen rá, hogy Mountjoy kívánságára rátámadjon. Mountjoy a zsebébe nyúlt és odaadta a térképet Dagmarnak.
 Gyere ide, Leslie. Engedelmesen a lány mellé léptem. Dagmar az orrom alá nyomta a tekercset. -Valódi?
Éppen csak belepislantottam. Valódinak látszott, ha egyáltalán ebben az esetben volt értelme ennek a szónak. Hiszen ki tudja, hány másolat készülhetett az eredetiről.
 Annak látszik.
 Csak látszik, vagy az is?
 Honnan tudnám megállapítani?
 Mit jelenthet itt ez a kereszt?
 A lelőhelyet. -És ez?
 Omosi mama sípját. Ahol vagyunk.
 Mennyi távolság van a kettő között? -Két mérföld.
 És ez mi?
 A temető.
 Eszerint a temető... Jézusom, Barry! A bánya a temető alatt van!
Visszafordult hozzám, és kutatva a szemembe nézett.
 Elhitted, hogy beléd estem?
 Ahogy az ágyban viselkedtél, kénytelen voltam valami hasonlóra gondolni.
 Pedig csak a szokásos formámat futottam. De őszintén szólva, voltak pillanatok, amikor nagyon is élveztem a dolgot. Igazán.
 Nem érdekelnek a szerelmi ügyeid, Daggy - mordult fel sértett oroszlánként Mountjoy. - Ha megvan a térkép, miért tétovázunk?! Öljük meg őket, és gyerünk!
Dagmar végigsimította az arcom és elgondolkodva megrázta a
fejét.
 Lehet, hogy mégiscsak éreztem valamit irántad? Nem volt könnyű becserkészni téged. Komoly vetélytársaim voltak, tudod-e? Amikor értesültem róla, hogy a temetőben töltötted az éjszakát ezzel a csontkollekcióval, azt hittem, vesztettem. Tudom, hogy az ilyen, vékony kis fekete macskák a legjobb szeretők. Te is az voltál,
kicsim? Ellinora könnyek között rázta meg a fejét.
 Már nem érdekes... de én... nem... Dagmar harsogva felkacagott.
 Csak nem? Kihagytad Lawrence-t? Édes istenem, hogy lehettél ilyen ostoba. Öt perc múlva már nem kellesz senkinek. A hullák csak igen perverz körökben keltenek érdeklődést. Van még egy kis türelmed, Barry? Mit szólnál hozzá, ha Mr. Lawrence-vel átvonulnék a másik terembe egy kis... magánbeszélgetésre. Igazán megérdemel annyit, hogy halála előtt megsimogassam. Tetszik az ötletem, Leslie?
Mielőtt válaszoltam volna, végigpillantottam a többieken. Sant-arcangelinek patakokban folyt a homlokáról a veríték, Ulli a pipáját szorongatta a fogai között, Rolf kinyitotta a kabátját és kockás zsebkendőjével törölgetni kezdte a szája szélét. Csak Ellinora ült bambán a jégen térdére támasztva a fejét.
Váratlanul ismét felhangzott a zene. Ezúttal azonban nem Mozartot, nem is egyházi éneket, hanem Beethoven gyászindulóját
játszotta.
Mountjoy felkapta a fejét és elismerően biccentett a szerzetessámánok felé.
 Igazán stílusos. Gratulálok. Csak semmi trükk, mert hamar eljár a kezem!
Daphne McKenzie a zene hallatára fülére szorította a tenyerét és
felsikoltott.
 Ezt ne! Kérem, azt ne! És... kérek. ..kérek még egy tűnyit!...
Kérem, nagyon kérem... Dagmar fenyegetően felemelte a kezét.
 Elég! Hallgass el, mert... Kezdjünk hozzá, Barry! Mielőtt bármit is tehettem volna Mountjoy kezében felugatott a
géppisztoly. Előbb a tükörsima jégfalat szántotta végig, majd a szerzeteseken futott át a sorozat. Ricci, azaz Ene, felemelkedett s mintha áldásra emelte volna a kezét. Aztán valamennyiünk legnagyobb megdöbbenésére, a fekete csuhás alakok ehelyett, hogy eldőltek volna, lassan a semmibe foszlottak. Mint amikor eloszlik a sötétség, hogy átadja helyét a világosságnak.
Mountjoy kezében elhallgatott a fegyver. Bár csak néhány másodpercre halt el a kattogása, éppen elég volt ahhoz, hogy felébresszen bennünket Csipkerózsika-álmunkból. Mit sem törődve a veszéllyel, elrugaszkodtam a jégpadlóról és Mountjoy felé dobtam magam.
Mountjoy azonban nem az a fiú volt, akit könnyedén meg lehetett volna lepni. Alighogy karnyújtásnyi távolságba értem, hatalmasat húzott a hajítóbalta-géppisztoly csövével a fejemre.
A géppisztolysorozat ismét felugatott. A golyók felettem húztak el, s szaggattak ki tenyérnyi darabokat a jégfalból.
Megpróbáltam talpra állni, hogy ismét támadásba lendülhessek, de Dagmar fájdalmas sikoltása megtorpanásra késztetett.
 Barry...! Édes Istenem, Barry...! Ez engem talált!
Mire sikerült feltérdelnem a jégpadlón, Dagmar már a fal mellett ült, s fájdalmas arccal gyomrára nyomta a kezét.
 Barry! Engem találtál el!
Mountjoy ránézett és csendes, szelíd mosollyal az arcán, biccentett.
 Tudom, bébi. Én akartam így. -De hát.., miért?
 Mert nincs szükségem többé rád, kicsim.
 Barry... én... tulajdonképpen szerettelek.
 Én is téged, Daggy. És már előre kínoz a gondolat, mennyire fogsz hiányozni csendes, ködfátyolos őszi estéken, vagy a tikkadt, tücsökzenétől hangos floridai éjszakákon.
Miért... Barry?
 Például ezért. Mert Barrynek nevezel, pedig nem is vagyok az. Ismered a múltam, Dagmar, és ez éppen elég ahhoz, hogy életem végéig ne legyen egyetlen nyugodt éjszakám se miattad. Ismerlek, kincsem... Pontosan tudom, mekkora étvágyad van, ami a férfiakat illeti.
 De hiszen... soha nem mondtad, hogy kifogásod lenne... ellene
 Most mondom. Kifogásom lenne ellene, hogy rettegnem kelljen: mikor fecsegsz ki valamelyik szeretődnek valamit. Ilyen az élet, Daggy. Neked az jutott, hogy hozzásegíts a vagyonhoz. Végeredmenyben nem éltél hiába. Hányszor vitatkoztunk azon, hogy csak értékes és értelmes életet szabad élni. Persze, érték alatt mindketten a pénzt értettük. A te életed így aztán igazán nem mondható értéktelennek.
 Rosszul érzem magam... Barry.
 Tudom, kicsim, a hasadba lőttem. Nem fogsz sokáig szenvedni. Az az igazság, hogy máshova is lőhettem volna, de nem volt szívem elcsúfítani az arcod.
 Istenem, Barry... hova tűntek a sámánok?
 Majd megkeresem őket. Csalódnom kellett volna bennük, ha nem vetnek be valami gyenge kis trükköt. Látod, mennyire szikráznak a jégfelületek? Mint a tükör. Csak a tükörképüket láttuk, Daggy.
 De a... térkép... valódi?
 Miért ne lenne az?
 Adsz... egy... búcsúcsókot?
Mountjoy még szélesebb mosolyra húzta a száját.
 Társaságot akarsz az útra, Dagmar? Csak szólnod kell és megkapod. Majd Lawrence és a többiek elkísérnek. Daggy, kicsi angyalkám ... azt hiszed, nem tudom, hogy pisztolyt rejtegetsz a hátad mögött? Ejnye, ejnye, Daggy, ennyire lebecsülsz?
Látszólag csak kettejük között folyt a társalgás, de Mountjoy szeme egyetlen pillanatra sem pihent meg a lányon. Ahogy Ellinora megpróbált közeledni hozzá, Mountjoy egyetlen mozdulattal visz-szaparancsolta.
 Maradjon ott, ahol van! Néhány pillanat múlva úgyis elkíséri egy igen hosszú, és bizonytalan útra. Lawrence!
 Mit akar? - nyögtem elkeseredve.
 Jöjjön csak ide!
Feltápászkodtam és odatántorogtam hozzá. Mountjoy mellemhez érintette a furcsa formájú géppisztoly csövét, és hátratolt vele.
 Ott álljon meg! Fogja a térképet. Elvettem tőle a tekercset.
 Bontsa ki. Kibontottam.
 Helyes. Most vizsgáljamegmég egyszer. Kíváncsi vagyok, nem
csaptak-e be a varázslói.
 Honnan az ördögből tudjam...
 Ne játssza a tudatlant, hé! Azt akarja elhitetni velem, hogy azalatt a néhány év alatt, amit rendházak könyvtáraiban töltött, nem tanulta meg megkülönböztetni az igazi térképet a hamistól?
 Maga megőrült...!
 Lehet, hogy valóban őrült vagyok, de céltudatos. Ezért figyelje csak, mi következik. Előbb belelövök az ágyékába. Egy, kettő...
 A térkép valódi.
 Biztos benne?
 Biztos.
 Szabad tudnom, mitől?
Kinyújtottam az ujjam és egy bonyolultnak látszó kínai írásjelre mutattam. -Ettől.
 Aha. És ez mi?
 A kancellária jele. Ott készült a térkép.
 Úgy érti, a császári kancelláriában?
Tudtam, hogy nem szabad haboznom. Ha felkeltem a gyanakvását, végem.
 A kantoni kancelláriában.
 Kantonban is volt kancellária?
 Ne császári kancelláriára gondoljon, ember! Minden helytartó mellett, a helytartósági központokban működött egy helyi kancelláriai hivatal. Ennek a dolga volt az adóbeszedés felügyelete, a megfelelő okiratok kibocsátása, a...
Elég meggyőzően beszélhettem, mert gyorsan leintett.
 Elég. Kénytelen vagyok hinni magának. Menjen oda Dagmar mellé.
Santarcangelire pislantottam, aki rémülten nézett a szemembe. Az olyan ember ijedelmével, aki nagyon elszúrt valamit.
Mire felocsúdtam, már Dagmar mellett találtam magam. Fogalmam sincs róla, hogy kerülhettem oda. Lehetséges, hogy Mountjoy taszított mellbe. Mindenesetre anorákom ujjához nyúltam, hogy ellenőrizzem, ott van-e még a késem.
Szerencsére ott volt, s nem is kellett nagy szakértelem hozzá, hogy a markomba varázsoljam.
Tudtam, hogy a siker reménye így is minimális. Még ha pontosan oda is repülne, ahova célzok vele, mi lesz, ha Mountjoy előbb lő? Mi lesz, ha most mindjárt...
Tovább nem töprenghettem, mert Mountjoy parancsára Sant-arcangeli, Ulli, és Bauer is Dagmar mellé csúszkált. Ulli mindenbe beletörődve rágta a pipáját: Rolf ugyanezt tette a szája szélével, csakhogy egyáltalán nem beletörődve.
 A rohadt anyját! - suttogta a fülembe. - Itt fogunk megdögleni valamennyien?
Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy igen. Ezúttal nem voltak ná-gák a bozótban, akik döntő pillanatban a segítségünkre siethettek
volna, sőt egyetlen árva emberem sem rejtőzködött a jégtuskók mögött.
 Elérkeztünk hát a történet végéhez - mondta Mountjoy felemelve balta-géppisztolyát. - Viszontlátásra, hölgyeim és uraim. Szép volt, kár hogy véget ér. Hallasz még, Dagmar?
 Igen... Barry.
 Várj rám, kicsim, hátha odafent is össze tudunk hozni valami jó kis bulit. Maga is másszon oda a többiekhez...!
Úgy látszik, most vette csak észre, hogy Daphne még mindig a földön fekszik bágyadt mosollyal az arcán.
 Na gyerünk, gyerünk! Nem szeretnék vaktában lövöldözni és sok töltényt elpufogtatni feleslegesen. Hátha még meggyűlik a bajom a vörösgárdistákkal, arról nem is beszélve, hogy a sámánokkal is lesz elintézni valóm. Gyerünk már, mássz oda a többiekhez...! Istenem, ha arra gondolok, hogy önök békességben és nyugalomban hevernek akár évszázadokig is itt a jég alatt, amíg én az idegeimet őrlőm odafent a pénz utáni hajszában. Bányát kell nyitnom, tárgyalnom kell a kínaiakkal, korrumpálnom kell a fél világot...
 Cseréljünk - javasolta akasztófahumorral Rolf.
 Látja, ezt becsülöm magában. Hogy még ilyenkor is...
A következő pillanatban bekövetkezett, amire titkon már régóta számítottam. A velünk szemben lévő jégfal lassan, igen lassan elfordult. Mintha zajtalan, hidraulikus szerkezet mozgatta volna. Nem mertem arra pillantani  továbbra is Mountjoy arcát, előreugró sertebajuszát figyeltem.
 Hát akkor... viszlát!
Hasra vágtam magam, és az arca felé hajítottam a késem. Bármennyire is gyors voltam azonban, lelkem mélyén éreztem, hogy szánalmasan lassú vagyok a géppisztolygolyókhoz képest. Ennek ellenére talán mégis lett volna bizonyos esélyem, ha nem vág a szemembe az iszonyúan erős, földöntúli ragyogás.
Másodpercek tört részei alatt, mintha lángra kapott volna körülöttünk a barlang. A jégfalakról visszaverődő napsugarak a szemünkbe hasítottak, rövid időre vakká téve bennünket.
Fogalmam sem volt hova szállt a késem: minden bizonnyal belevágódott valamelyik jégkockába. Arra emlékszem csak, hogy egy égető sugárnyaláb mellettem zuhant a jégre s éppen Dagmar arcába tűzött. A lány szeme üvegesen meredt a mennyezetre, mintha a titokzatos sugarak forrását kutatná.,
Mountjoy még mindig ott magasodott felettünk, s a vaktában leadott sorozat néhány centiméterre a fejemtől hasított lyukakat a jégpadlóba.
 A rohadtak... a szaros trükkjeikkel! De most véged! Véged, Lawrence!
Rémülten próbáltam odébb gördülni, de az oldalfal és Dagmar hűlő teste nem engedett. A ragyogás egyetlen pillanat alatt semmivé vált, átadva helyét a korábbi félhomálynak.
 Ördög és pokol! - káromkodott Mountjoy. - Egyetlen pillanatig sem lehetek biztonságban, amíg meg nem döglötök. Hát akkor, tessék!
A várt sorozat helyett azonban magányos lövés csattant a barlang távoli, sötét sarka felől. Mountjoy kezéből kihullott a fegyver és értetlen képpel a hang irányába fordult.
A rohadt életbe...
A második lövés a lábát találta el és a földre lökte. Nagykaliberű pisztolyból adhatták le a lövéseket  a hangjából legalábbis erre következtettem.
Mountjoy hörgött és a géppisztolya után tapogatódzott. Rolf Bauer azonban könyörtelenül a kezére taposott.
 A játéknak vége, Mountjoy! Számból vette ki a szót.
Santarcangeli feltérdelt a jégen és imára kulcsolta a kezét.
 Aldassék a neved, Isten. Ha te nem vagy...
 És a maga embere - dörmögtem. - Hé... jöjjön már elő! Azt hittem, bele sem akar avatkozni, vagy megvárja, amíg átkerülünk a másvilágra.
Santarcangeli ámulva nézett rám.
 Maga... tudja...?
 Már néhány napja. Nem is értem, miért vacakolt idáig.
 Biztosra kellett mennem - mondta egy hidegen csengő női hang a barlang bejáratának sötétjéből. - És... ami a legfontosabb, nem akartam megölni... és nem is tudtam volna.
Lerogytam a jégre. Éreztem, most tör ki rajtam a félelem.
 Jöjjön már, jöjjön! - invitálta Santarcangeli a rejtőzködőt, aki végre kibukkant az árnyékból.
Természetesen a „kábítószeres  Daphne McKenzie volt. Amíg Mountjoy a hirtelen betörő fénysugarakkal volt elfoglalva, sikerült a terem egyik homályos sarkába menekülnie. A visszataszító nyálcsík már nem lógott a szája szegletében, s tompa tekintete is szépen kifényesedett. Ahelyett azonban, hogy velünk törődött volna, Mountjoy mellé térdelt, átkarolta a nyakát és aggódva a szemébe nézett.
 Nem halt meg? Jézusom, remélem nem halt meg?
Ulli kivette a pipáját a fogai közül és elhűlve meredt a Mountjoyí babusgató lányra.
  Nem hiszek a szememnek! Éppen csak az imént akart kinyírni bennünket, ez az emberbőrbe bújt vadállat, és maga... ahelyett, hogy velünk törődne... vele foglalkozik.
Daphne McKenzie szelíden ráemelte a tekintetét.
 Mindig a leginkább szükséget szenvedőkön kell segítenünk, Mr. Stern. Valamennyien Isten gyermekei vagyunk, valamennyien bűnösök  nem a mi dolgunk, hogy ítéletet mondjunk embertársaink felett. Végül is minden jóra fordult. Most már a megbocsátás erényét kell gyakorolniuk.
Ulli fogai alatt megreccsent a pipaszár.
 Úristen! Santarcangeli...! Kicsoda ez a nő? Santarcangeli szelíden elmosolyodott.
 Daphne McKenzie nővér. Avilai Szent Teréz anya leánya. -Nővér?
 Igen, Mr. Stern-. Daphne McKenzie nővér Isten szolgálólánya. Ahogy önök mondanák: apáca. Ő volt az, akit a Szentszék a rendelkezésemre bocsátott. Daphne nővér mielőtt... elhagyta volna a világi életet, olimpiai bajnok céllövő volt.
Rolf megcsóválta a fejét és szemrehányón rám pillantott.
 Maga tudta ezt, Lawrence? Bólintottam.
 Rájöttem. Kivéve arra, hogy olimpiai bajnok volt.
 Én meg megettem, hogy kábítószeres!
 Én is megettem volna, ha... nem vizsgálom meg a karján a tű-szúrások nyomait. Látott már olyat, hogy egészen enyhe dörzsölésre eltűnjenek a tűnyomok? Ugye, nem? Azonkívül...
 Azonkívül...
Motyogtam valamit és zavartan félrefordultam. Nem akartam nagyképűnek mutatkozni, így inkább nem mondtam semmit.
Azt akartam ugyanis a tudtára adni, hogy az a női lény, aki visz-szautásítja a csókjaimat, nem lehet más, csak apáca.
Néhány perc múlva a negyedik, utolsó barlangban gyűltünk ösz-sze. Dagmar holttestét közkívánatra nem hoztuk magunkkal. Rolf szerint úgysem találnánk neki megfelelőbb nyugvóhelyet.
Amikor átbújtunk a harmadik barlangot a negyediktől elválasztó
átvezető nyíláson, az az érzésem támadt, mintha délibáb játszana velem. Ez az utolsó terem az előbbinek a pontos mása volt: még a hat jégkocka sem hiányzott a közepéről.
És természetesen a szerzetesek sem.
Mivel ezúttal nem láttunk a jégkockák előtt székeket, nem volt mire letelepednünk.
Ahogy ismét megpillantott bennünket, Ene hátratolta a kapucniját.
 Örülök, hogy megúsztad, Law-len-sze - mondta kínaiul, ösz-szedörzsölve a tenyerét. - Már azt hittem, nem tudunk rajtatok segíteni.
 Köszönöm, Ene.
 Ne köszönd, vagy ha köszönöd, hát magadnak köszönd. Vagy annak a lánynak... pedig őt is igyekeztünk megbetegíteni.
De hát... miért?
 Miért, miért, miért? Mert tévúton jártunk. Belebújtam a fejébe és megtudtam, hogy ő is pap. Női pap. És azt hittem... ő is csak azért van itt, hogy megszerezze a követ. Tévedtem. Bocsáss meg.
Daphne McKenzie szelíden elmosolyodott.
 Örülök, hogy megismertelek benneteket, Ene. És én is köszönöm.
 Csodálatos ötlet volt a jégtükör - dicsértem a sámánasszonyt. -Ricci hagyta rátok a titkot?
Énének lefittyedt a szája a meglepetéstől.
 A micsodát?
 A tükörszoba titkát.
Az öregasszony felnevetett. Reszelős, csúfondáros nevetéssel.
 Nincs itt semmi titok, Law-len-sze. A harmadik terem mögött van egy magas kürtő, egyenesen aláhullanak benne a napsugarak. Egy jókora tükör kell csak hozzá, és megvakítok vele bárkit. Persze, csak néhány pillanatra.
 És... neked van egy jókora tükröd? Ene zavartan megvakarta kapucnija tetejét.
 Hát... egyszer, nem is olyan régen jött erre egy kínai, és az erdő fáit nézegette. Hogy milyen fa mikor virágzik, meg ilyeneket kérdezgetett. Volt neki egy tükre. Egy reggelen aztán valahogy lába kelt. Ezután már nemcsak a fák virágzása után tudakozódott, hanem a tükre után is. De sajnos... nem találta meg. Te tudod, Law-len-sze, hogy a tajga veszélyes hely. Néha azt is látja az ember, ami nem létezik, néha pedig azt sem látja, ami ott van az orra előtt. Hát így járt az a kínai ezzel a tükörrel.
Ha nem tartottam volna tőle, hogy ismét csak a tükörképe vigyorog előttem, magamhoz ölelem.
Éppen folytatni akartam a kérdezősködést - érdekelt volna például, hogyan váltak kámforrá egyetlen pillanat alatt -, de Rolf Bauer megszorította a karom.
 Nézze csak, Lawrence!
Mivel a hátam mögé mutatott, villámgyorsan megperdültem. Egyetlen másodpercig azt hittem, az ájult Mountjoy tért magához s ránk szegezi a géppisztolyát.
Szerencsére nem ez történt. Ámbár, amit megpillantottam, sem volt kevésbé megrázó és idegborzoló.
A negyedik terem mögöttünk húzódó fala mentén is hatalmas jégkockák álltak: éppen hat darab. A jégtömbök belsejéből fekete csuhás szerzetesek figyeltek bennünket  sötétre aszott itáliai arcuk mintha elnyelte volna a mennyezetről aláhulló fénysugarakat. Mire felocsúdtam meglepetésemből, Santarcangeli és Daphne már a kockák előtt térdelt buzgón imába merülve.
 Ezek... ők? - kérdezte remegő hangon Ellinora, vérző arcára szorítva a zsebkendőjét. - Ricci és a másik... öt?
Nem is kellett válaszolnom, a kép magáért beszélt.
Melyikük... Ricci?
Ene a jobbról a harmadikra mutatott.
 Ő. Sokan azt hiszik, hogy Pekingben temették el, de ez nem igaz... itt van közöttünk nemcsak a lelke, hanem a teste is.
Lehajoltam az ájultán heverő Mountjoyhoz és kihúztam a rablott tekercset a zsebéből.
 Itt van a térkép, Ene.
Ene elutasítóan emelte fel a tenyerét.
 Csak tartsd meg, ha akarod.
 Tudom, hogy... nem az igazi.
Ismét csúfondáros mosoly suhant végig az arcán.
 Honnan tudod?
 Ez egy közönséges kaolinbánya térképe. Abból meg csak porcelánt lehet készíteni. Szerencsére, Mountjoy nem ismeri a kínai írásjeleket.
Ene előrehajolt.
 Kíváncsi vagy az eredetire? - Aztán mielőtt még válaszolhattam volna, felemelkedett a helyéről, és a hat nagy jégkocka irányába mutatott. - Odanézz!
Követtem az utasítását s így sikerült is felfedeznem az alacsony, formás kis jégtömböt a másik hat óriás árnyékában.
Ez is jégkocka volt, azzal a különbséggel, hogy ennek nem halott ember nyugodott a közepében, hanem egy papírtekercs.
 Gyere ide, Law-len-sze.
Nyugtalan pillantást vetettem a tekercsre és visszaléptem Ene elé.
 Szeretnék valamit... kérdezni tőled.
  Kérdezz.
 Én örököltem Matteo Riccitől a lelkét. És vigyázni is fogok rá, amíg csak vissza nem kéri tőlem. Te láttál már embert, aki más lelkét őrizte?
 Láttam. -Hol?
 Messze. Délen, Indiában.
 És... nem tudod, az idegen testbe bújt lélek néha üzen a... hozzá közel állóknak?
 Azt mondják, néha igen.
 Nekem... engem... az nyugtalanít, hogy Matteo atya nem akar szólni hozzám.
 Bizonyára meg van elégedve mindazzal, amit teszel. Jól sáfárkodsz az örökségével, Ene.
 Gondolod, Law-len-sze?
 Biztos vagyok benne.
 Szeretnék tanácsot kérni tőled.
 Ha a tudásomból telik, szívesen segítek.
Ene a másik ötre pillantott, majd mintegy biztatást merítve a tekintetükből, rám mosolygott.
 Matteo atya azt hagyta ránk, hogy őrizzük a halál kövének a titkát. Ő azt hitte, gonoszságot zártak a kőbe. Talán magát a Gonoszt. De lelke mélyén ott lapult a kétely: hátha mégiscsak a bölcsek kövét rejtették el a boldogtalan emberiség elől.
Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ene néha olyan, egyáltalán nem egyszerű, tanulatlan, tunguz sámánasszonyhoz illő kifejezéseket használt, hogy kétségeim támadtak: vajon nem Matteo Ricci leikéből szorult belé mégiscsak egy darab?
 Sokáig én is azt hittem, hogy maga a Gonosz lakik a kőben, akit Siremün kán zárt oda. Aztán... járt itt valaki, egy fiatal tunguz, aki Pekingben tanult főiskolán és ő elmagyarázta, hogy létezik olyan erő, ami erősebb még a leghatalmasabb szélviharnál is. Jóra is lehet használni meg rosszra is. Ha arrafelé tekintesz, amerre a déli istenek élnek s amerre a Nap kel... akkor rosszra.
Tisztában voltam vele, hogy Mandzsúriától délkeletre húzódnak a Lop Nor-tó kiszáradt medencéi a kínai, kísérleti telepekkel .
Ki volt az?
Ene szégyenlősen elmosolyodott.
 A... fiam... Mit tegyek, Law-len ze? A döntés az én kezemben van.
Türelmesen nézett rám, egyetlen mozdulattal sem jelezve, hogy izgatottan várja a válaszom. Csak mintha karosszékének karfáját markoló keze remegett volna az elfojtott indulattól.
A bölcs, földöntúli mosollyal várakozó sámánokra pillantottam, a jégkockáikban szunnyadó, hajdanvolt szerzetesekre, társaimra, az ájultán heverő Mountjoyra, aztán megvontam a vállam.
 Ha a helyedben lennék, Ene, én itthagynám a térképet a föld alatt. Persze, az is lehet, hogy enélkül is megtalálják odafent a bányát. De az már nem a mi felelősségünk lesz. Azt hiszem, az emberiség még nem gyűjtött össze annyi tudást, hogy kordában tarthassa vele a Gonoszt. Egyelőre jobb, ha a halál köve ott marad a helyén.
A sámánok felemelkedtek a székeikről és felém hajoltak.
 Ügy lesz, Law-len-sze, ahogy kívánod. A halál köve rejtve marad az emberek tekintete elől. Kérünk benneteket, őrizzétek meg a titkot, amelyet ők... ők... ők...
A következő másodpercekben ismét ránk tört a ragyogás. Égető, szemkápráztató fénynyalábok zuhantak mellénk, visszapattantak a jégfalakról és a földre taszítottak bennünket. Ellinora a karomba kapaszkodva hozzám simult, mint a hálózsákban, annak idején.
 Istenem... meghalunk!
A barlang falai mintha megremegtek volna. Előbb a jégkockák tűntek a semmibe a halott szerzetesekkel, majd a Ricci-térképet rejtő tömböcske. Aztán a sámánok szívódtak fel, kockástól és karosszékestől, mintha éjszakai árnyak lettek volna.
Még néhány villanás és ismét helyreállt a nyugalom a nagyteremben. Ekkor már nem volt idebent rajtunk kívül senki. Csak a jégpadló vakított a talpunk alatt.
 Uramjézus! - kiáltott fel Daphne McKenzie. - Nézzék csak...
nézzék!
Immár a szemben lévő jégfalon is felbükkant a hatalmas Krisztus-portré.
 Csoda - morogta mellettem Santarcangeli. - Valóságos csoda! Ulli Stern enyhén remegő kézzel pipára gyújtott és a vállai közé
húzta a fejét.
 Engem inkább az izgat, hova tűnt Mountjoy.
Rémülten kaptam fel a fejem, de nem láttam sehol expedíciónk hajdani vezetőjét. Még csak vérnyomok sem maradtak utána a jégen.
 Elmenekült? -Félholtan?
 Akkor mi történhetett vele?
  Magukkal vitték. Ők tudják, miért. Rolf Bauer összerázkódott.
 Gyerünk! Nem érzik, mennyire lehűlt a levegő? Nincs itt már semmi keresnivalónk.
Egymás nyomában lépkedve elindultunk a jéghasadék felé.
Odafent ragyogott a nap, mintha nem is néhány órával ezelőtt tombolt volna vihar a táborunk felett. A tunguz falu verőfényben fürdött  egyedül élőlényt nem lehetett felfedezni a zárt ajtókkal pihenő házak között. Sátraink sértetlenül álltak  mintha türelmetlenül vártak volna bennünket.
Rolf Bauer mellém lépett s kérő tekintetére kénytelen voltam hátramaradni vele.
 Van valami probléma?
 Kérdezni szeretnék öntől valamit. Lehet?
 Miről van szó?
 Mióta tudja, hogy.. .micsoda a halál köve?
 Tulajdonképpen csak sejtem. Azóta, mióta a szerencsétlen Selwyn nekem adta a kísértetkereső műszerét.
 Felismerte?
 Nincs azon semmi felismernivaló. Valaki tréfás kedvében szerkesztette össze egy... másfajta, valószínűleg kidobott szerkentyűből.
 Azonnal tudta, mi volt az eredetije?                      „
 Honnan tudtam volna? Egyszerűen csak elgondolkodtam a dolgon. Nemigen hiszek ugyanis a természetfelettiben, a kísértetekben pedig egyáltalán nem. Nevetségesnek tartom még a gondolatát is, hogy a kísértetek jelenlétét műszerekkel lehessen kimutatni. De más valamit igen!
 A... radioaktivitást?
 Igen. Hosszas töprengés és bámulás után rájöttem, amit a kezemben tartok kísértetek kimutatására ugyan nem alkalmas, a radioaktivitást azonban ragyogóan jelzi. Tulajdonképpen egy Gei-ger-Müller készülék. Ahogy ráébredtem, mit tartok a kezemben, belémvágott a villám. Egyetlen másodperc alatt megértettem mindent. Az évszázadok előtti halálesetektől kezdve egészen napjaink gyilkosságaiig.
 Mennyire erős a sugárzás?
 Pokolian.
 A rózsafüzér... köve?
 Igen. Olyan tiszta uránérc, amilyet még aligha találtak, mióta világ a világ. Hajói emlékszem, az igazán jó minőségű uránérc tonnánként egy gramm tiszta uránt tartalmaz. A halottak köve még ennél is többet. Ezért...                         ,     
Rolf a karomra tette a kezét.
 Mr. Lawrence, én... igazán örülök, hogy az a térkép ott maradt a jégkockába rejtve. En...
Magasan a fejünk felett repülőgép berregése hallatszott, majd őszi esőként hullani kezdtek fejünkre a kis vörös könyvecskék.
 Én is, Rolf.
Lehajoltam, felemeltem egy könyvet. Tunguz nyelven íródott és Lin Piao marsall beszédeit tartalmazta. Belelapoztam, aztán lehajítottam a hóra. A repülőgép tett még néhány kört és eltűnt a szemünk elől.
Az éjszaka kellős közepén az erdő felől fúvó szél bánatos sírására ébredtem. A nyomában felhangzó tompa pufogás arra késztetett, hogy felöltsem magamra a ruhám és kimásszak a sátram elé.
UUi és Rolf már a szabadban álltak, a ránk ragyogó csillagok alatt. UUi éppen azzal vesződött, hogy a szél minden rosszindulata ellenére is rágyújtson a pipájára.
Hogy ne szenvedjen egyedül, én is előhúztam a sajátomat, meg-tömködtem, és immár együttes erőfeszítéssel küzdöttünk a szél-fúvás ellen. Mire az első füstcsíkok felszálltak a pipáinkból, már a többiek is ott toporogtak mellettünk.
Santarcangeli oldalra fordította a fejét, hogy jobban hallhassa a pufogást.                         .
 Mint a nágák dobjai az őserdőben.
 Dobok ezek is - mondtam csendesen. - Sámándobok. Ulli Stern kezében felizzott a pipa.
 Mit akarnak velük?
 Azt hiszem, Ene... vagy valamelyik társa, elutazik a másik világba.
 Elutazik? Miért?
 Hogy kapcsolatot teremtsen... valakinek a leikével. Vagy csak üzennek vele.
 Üzennek? Mit? - kérdezte Ellinora összeborzongva. - Üzenet a túlvilágra?
 A sámándobok üzenete átszáll évszázadok és dimenziók felett. Azok, akiknek szól, megértik a hangját. Megértik, hogy a kései utódok teljesítik végső akaratukat: csak akkor bújik előa halál köve a rejtekhelyéről, ha az élet köve lehet majd belőle. Ha a Gonoszt munkára fogja a Jó, mint Siremün kán a szellemeket.
Reggelig álltunk a sátrak előtt s megilletődve hallgattuk a sámándobok üzenetét.
Ahogy felkelt a nap, összepakoltuk a holmijainkat és elindultunk a szovjet határ felé.
Omosi mama sípjának süvítő hangja messzire kísért bennünket.
A történet vége
i
A langyos, és csak enyhén büdös kocsmalevegő mennyei illatnak tűnt az utcáról behúzódó benzinbűzhöz képest. A sűrű fellegekben felénk gomolygó Belomorkanál-cigaretták füstje kezdetben még kaparta a torkunk, később megszoktuk. Hogy ne ülepedjék meg a gégénken, kénytelenek voltunk időről időre leöblíteni egy-egy po-hárka vodkával.
Lassan rendeződni látszottak a dolgok: nagykövetségeink kapcsolatba léptek a megfelelő szovjet szervekkel, így elhárult az akadálya annak, hogy a következő napon Moszkvába utazzunk Sant-arcangeli és Daphne után.
UUi Stern megtömte a pipáját és engem is megkínált gyanús dohányából. A vendéglő legmagasabb polcán porosodó rádió megállás nélkül harsogta a vörösgárdisták legújabb rémtetteit. Kocs-márosunk hallgatta egy ideig, majd unott mozdulattal átkapcsolt egy sportközvetítésre.
Ekkor már javában dühöngött az éterháború a két szomszédos nagyhatalom között. Számtalan kínai nyelvű orosz adó gyalázta a vörösgárdistákat és a Nagy Kormányost  ugyanennyi orosz nyelvű kínai rádióállomás vágott vissza fáradságot nem ismerő lendülettel. A világ egyéb részei egyelőre dermedt csendben figyelték az eseményeket.
Szomorúan ültük körül az asztalt. Ulli szájában felpárázslott a pipa, hogy néhány másodperc múlva én is csatlakozzam hozzá. Rolf Bauer nyakára tekert kockás sáljára hajtotta az állat, miközben szórakozottan játszogatott félig üres poharával. Ellinora megpróbálta meginni a gyümölcslé gyanánt eléje tett gyanús kinézetű kotyvalékot, majd zavart mosollyal az arcán felém tolta.
 Próbálja meg. Ene azt mondta, hogy maga igazi tunguz. Egyszer már rénszarvasszemet is evett mézzel. Igaz?
 Miért ne lenne az?
 Na és... milyen volt?
 Olyan.
 Vajon hol lehet most Ene? - kérdezte Rolf felemelve a tekintetét. - Gondolja, hogy... megússza?
 Minden esélye megvan rá - mondtam, minden különösebb meggyőződés nélkül.
 Miért olyan biztos ebben?
 Mert Ene otthon van! Elrejti az erdő, a sziklák, a tajga. Az az ő hazája. Legvégső esetben elrejtőzhet a kristálypalotában is.
 És a szarvasok?
Erre már nem válaszoltam. Csak remélhettem, hogy minél hamarabb véget ér a kulturális forradalom.
Akkor még természetesen nem sejtettem, jó tíz évet kell várnom, hogy teljesedjék a kívánságom  s hogy ez a tíz év annyi keserűséget okoz az amúgy is sokat szenvedett országnak, amennyit csak kevés évtized okozott neki több ezer éves, hosszú történelme során.
Néhány pohárka vodka végül is meghozta beszélőkedvünket. UHi szájában megállás nélkül füstölgött a pipa, Rolf levetette a sálját, s Ellinora is megnedvesítette a torkát néhány csepp itallal. A helybéli, bajkáli halászok lassan megszokták a jelenlétünket s ügyet sem vetettek ránk. Főleg, hogy elfogyott Ulli illatos dohánya, s kénytelen volt velem együtt helyi cigarettákat tördelni a pipafejébe.
Ulli feleresztett néhány karikát a mennyezet felé, aztán hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
 Még mindig nem akarom elhinni, hogy Barry Mountjoy... illetve a fia... illetve... Egyszóval nem akarom elhinni, na. Az agyam ugyan tisztában van mindennel, a lelkem mélyén azonban mintha azt suttogná valaki, hogy csak álmodtam az egészet. Szinte várom a pillanatot, hogy nyíljon az ajtó, belépjen Mountjoy és közölje velünk: engedélyt kaptunk rá, hogy visszatérjünk Mandzsúriába. Apropó, mit gondolnak, most hol lehet?
Rolf megvonta a vállát.
 Ugyanúgy eltűnt, mint Ene és a többiek. Biztos vagyok benne, a sámánok vitték magukkal.
 Jó-jó, de miért?
 Talán hogy... meggyógyítsák. Nem lennék meglepve, ha legközelebbi mandzsúriai utunkon, már mint sámánnal találkoznánk vele. Lesz még egyszer mandzsúriai expedíciónk, Mr. Lawrence?
 Ha rajtam múlik, feltétlenül. De akkor már kizárólag csak a sámánokkal foglalkozunk. Ha túlélik a...
Zavartan elhallgattam és megvizsgáltam, mitől nem szelei igazán jól a pipám.
 Azért én valahogy.., még mindig nem értem Mountjoyt, vagy a fiát, vagy, hogy az ördögbe is nevezzem? Maga érti?
 Azt hiszem, igen - vontam meg a vállam. - A Mountjoy fiút csak a pénz érdekelte. Gazdag akart lenni, ennyi az egész.
 Egyáltalán nem is gyanakodott rá?
Megpróbáltam visszatekinteni a múltba és tetten érni a pillanatot, amikor először gondoltam arra  hátha Mountjoy sem az, akinek mutatja magát.
 Talán akkor - mondtam óvatosan -, amikór azt kezdte j átszani, hogy nem érdekli az expedíció további sorsa. Kissé gyorsnak tartottam a színeváltozását. Egy igazi tudós nem hagyja cserben a társait. Valahogy... nem tartottam megalapozottnak a menekülését... persze, a legnagyobb hibát ott követtem el, hogy nem emlékeztem a hangjára. Pedig emlékeznem kellett volna.
 A hangjára? - kapta fel a fejét Ellinora. - Miért éppen a hangjára?
 Egyszer, régebben már találkoztam Mountjoyjal.
 Valamelyik konferencián?
 Lehet hogy ott is. bár erre nem emlékszem. Én azonban nem erre gondolok. Tudomásom szerint Sankt Benediktben futottunk össze először. Tudják, hogy Mountjoy árnyékként követett  abban bízott, én fogom megtalálni neki a halál kövét. Amikor feltűntek körülöttem a Mandzsu Felszabadítási Szervezet emberei, Mountjoy igazi őrangyalommá vált. Mindenkit eltakarított az utamból, csakhogy nyugodtan dolgozhassam. Szent meggyőződése volt, hogy előbb-utóbb rábukkanok Ricci térképére. így jutottam el -több megölt mandzsu árnyékával a nyomomban - Sankt Benedikt-be. Mountjoy természetesen utánam jött és figyelte minden mozdulatomat.
 Hogy az ördögbe kapott bebocsátást a rendházakba? - mordult fel UHi. - A maga elbeszéléséből úgy tűnik, mintha a missziósházak hármadosztályú garniszállók lennének, amelyekbe az megy be, aki akar.
 Lehetne szigorúbb is az ellenőrzés, kétségtelen. Ámbár az egyház sohasem arról volt híres, hogy bezárta kapuit a kopogtatók előtt. Ha szerez magának egy megfelelő öltönyt - egyházi ruhára gondolok -, és egy ilyen-olyan megbízólevelet, bárhol menedéket
találhat néhány éjszakára. Nem fogják komputerrel ellenőrizni megbízólevele hitelességét.
 Pedig néha nem ártana.
 Mountjoy ott volt a nyomomban és eltette láb alól a kíváncsiskodókat. Megölte Ven atyát, aki valójában a mandzsu mozgalom tagja volt, és annyira volt atya, amennyire én. Mountjoy pontosan tudta kicsoda. Aztán megölte az ördöghívő Brown pátert is. Előbb azonban bezárta valahova, talán saját cellájába, s a kevéssé ismert páter nevében próbálta megvédeni az életemet a feltehetően immár a bőrömre törő Ven pátertől. Hogy miért akartak a mandzsuk megölni? Azt hiszem,- beijedtek, hogy előttük találom meg a halál kövét -, amiről ekkor még mit sem tudtam. Alighanem erre jöhetett rá Mountjoy is, s Brown atyát utánozva felhívta a figyelmemet a titokzatos kőre. Bízott benne  ettől annyira feltámad bennem a kíváncsiság, hogy nem tudom abbahagyni a nyomozást.
 Azt hiszem, nem is tévedett nagyot - mondta enyhe rosszindulattal a hangjában Ellinoia.
 Valóban... ráharaptam á csalira, amit nem is annyira Mountjoy lógatott elém, mint inkább Santarcangeli atya és Ruggieri. Apropó, ez utóbbit is Mountjoy tette el láb alól. Félt, hogy az apját jól ismerő páter esetleg gyanút fog. Mountj oy úgy viselkedett, mint egy seprű  tisztára seperte előttem a halál kövéhez vezető utat.
 És... Mandzsúriában?
 Megvallom, kezdetben tökéletesen sikerült megtévesztenie. Kétségkívül sokat tanult az apjától: pontosan úgy viselkedett, mint szakmája iránt végsőkig elkötelezett tudós. Közben azonban Dag-marral együtt vígan űzte kisded játékait. Aztán történt valami... ami alaposan felborította Mountjoy terveit.
 A forradalom?
 Úgy bizony. A kulturális forradalom. Mountjoy nem egyszer megfordult már ezen a vidéken, a halál köve után nyomozva, s sokakkal ellentétben alighanem már a kezdet kezdetén megértette, mit jelent a kulturális forradalom Kínának. És neki. Az előbbi nem érdekelte, az utóbbi viszont annál inkább. Igen rövid idő alatt felfogta, hogy tragédia történt: a halál kövének a felfedezését el kell halasztania. Olyan idők köszöntének Kínára, amelyekben aligha lesz alkalma uránércet bányásznia. Ezért arra gondolt, elteszi a tervét jobb időkre - arról azonban egyáltalán nem mondott le, hogy megkerestesse velem Ricci térképét. Makacsul hitt benne: ha valaki meg tudja találni a térképet, csak én lehetek az!
Dagmar természetesen mindenben a kezére dolgozott. Szerzetesnek öltözve megkezdték ellenünk és a gejzírkutatók elleni háborújukat.
Hogy pontosan kit ölt meg Mountjoy és kit Dagmar: alighanem örök titok marad. S hogy miért vették fel a medve által hozzánk cipelt szerzetes alakját? Egyszerű. Szerették volna, ha a szerzetesre koncentrálunk, s még csak meg sem fordul a fejünkben, hogy talán más is gyilkolhat, nemcsak a titokzatos fantom.
Ráadásul az is bonyolította a dolgot, hogy a Mandzsu Felszaba-dítási szervezet néhány általunk ismeretlen embere Mountjoyhoz hasonlóan, ugyancsak a gejzírkutatók kiirtására törekedett. A mandzsuk sem tűrhették el, hogy gyanúsan kíváncsi európaiak kotorásszanak a szent hőforrás körül, s esetleg rábukkanjanak a nagy titokra. Hogy pontosan ki ölte meg azt a gejzírkutatót, akinek a holttestét, medvénk által a temetőbe űzetve megtaláltam a deszkaládában, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem Mountjoy vagy Dagmar tette, hiszen ők akkor még nemigen hagyhatták el észrevétlenül a tábort.
Természetesen felmerül a kérdés, kicsoda a halott múmia, vagy szerzetes-múmia, akit a medve odacipelt hozzánk. Bármennyire is nehezemre esik, azt kell mondanom: nem tudom. És nem tudta Ene sem. Sőt azt sem tudta senki, hogyan került elő.
 De hát valamiféle magyarázatának mégiscsak kell lennie! -elégedetlenkedett Rolf.
 Bizonyára van is. Elképzelhető, hogy annak idején, a XVII. század első éveiben Matteo Riccinek a Monté Cassinó-i főapáthoz intézett, immár második segítséget kérő levele mégsem maradt visszhang nélkül. Talán több szerzetes utazott Mandzsúriába, nemcsak az a bizonyos öt. Erről már nem szól a hagyomány, és Ene sem tud róla. Az öt páteron kívül talán mások is meghaltak a jégmezőkön s a mandzsuk mumifikálták őket. Hogy honnan húzta elő a halottat a medve? Talán megtalálta azt a jéghasadékot, amelyben ki tudja, még hány szerzetes alussza örök álmát. Más magyarázata aligha lehet a dolognak.
 Még mindig kitart amellett az őrült elképzelése mellett, hogy a medve azt hitte, a halottért cserébe visszakapja szeme világát?
Tud jobbat?
Rolf behúzta a nyakát és hitetlenkedve csóválgatta a fejét.
 Mert én nem. Ehhez jobban kellene ismernem a medvék lelkivilágát.
 És a szerzetes vándorlásai?
 Természetesen Mountjoy és Dagmar műve volt. Tudták, hogy még a legracionálisabb, tudományos elmék is megzavarodnak, ha
irracionálissal találják szembe magukat. Nekik pedig arra volt szükségük, hogy minél kevésbé koncentráljunk a lényegre és minél jobban meg legyünk zavarodva. Ezért vándorolt hát a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes atya éjjelente ide-oda. Remélem, bárhol is van, nem zavarja eztán senki a nyugalmát, egészen az idők végezetéig.
Úgy hangzottak a szavaim, mint egy imádság, s hogy megtörjem a kellemetlen csendet, gyorsan folytattam a magyarázatot.
 Mountjoy még arra is ügyelt, hogy hozzánk hasonlóan áldozatnak tüntesse fel önmagát. Akárcsak Dagmar. Megsebezték magukat - persze, arra azért vigyáztak, nehogy túlságosan mély legyen a seb - azt a látszatot keltve, hogy őket is a halott szerzetestalán maga a feltámadt Matteo Ricci atya? - támadta meg. Őszintén szólva ekkor született először igazán komoly gyanú a lelkemben. Hogy lehet, hogy a sikeresen gyilkoló szerzetes éppen Mountjoynál és Dagmamál követett el hibát? Méghozzá nem is akármilyet. Innentől kezdve már iszonyú gyorsasággal peregtek az események. Dagmar meggyanúsította Daphnét, hogy meg akarta ölni. Dagmar mindenképpen el akarta terelni magáról esetleges gyanúmat, hogy kellő időben a segítségére lehessen Moúntjoynak.
Fújtam egy karikát és tűnődve a levegőbe néztem.
 Nehéz megmondani, mikor ki bújt a szerzetes bőrébe. Továbbá az is rejtély, honnan szerezték a csuhát. Nem lennék meglepve, ha Dagmar varrta volna éjszakai műszakban. Az biztosnak látszik, hogy D Amato és Mulrose professzorokat Mountjoy ölte meg, s a temetői ládába rejtette őket... Pont abba, amibe Miss Dunbarral együtt belemásztam.
Ellinora arcát vérvörös hullámok öntötték el. UUi és Rolf úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit  néhány másodperc erejéig inkább a vodkáspoharakkal foglalkoztak.
 Ugyancsak ő ölte meg Weldet is, a gejzírkutatót. Könnyedén megtehette, hiszen a vihar miatt nemigen tudtuk, ki hol tartózkodik. Kinek tűnt volna fel, hogy Mountjoy sincs a saját sátrában?
Továbbá, Taliskert is ő ölte meg vagy Dagmar. Akkor már mindegy volt számukra, ki kicsoda. Mindenkinek meg kellett volna halnia.
 Önnek is?
 Nekem csak később. Mountjoy hitt benne, hogy sejtem, hol a térkép. S én úgy tettem, mintha valóban sejteném. Ez volt az egyedüli életbiztosításom. Meg kellett kímélnie az életemet, ha azt akarta, hogy elvezessem a halál kövéhez.
 ó nem gyanakodott a „mongolokra  ?
 Dehogynem. Meg is gyilkolta őket. Nagy stratéga volt: hajóra használja az eszét, kiváló tudós lehetett volna belőle.
 És... Dagmar?
 Őszintén szólva, vele nem tudtam egészen az utolsó pillanatig tisztába jönni.
Furcsa érzések szorongatták a torkom, ezért a kelleténél nehe- zebben formálódtak a szavak a számon.
 Volt egy-két apróság, ami vele kapcsolatban is felkeltette a gyanakvásomat. Például, megtudtam tőle, hogy Mountjoy hosz-szabb időt töltött Borneón. Akárcsak ő. Ott tanulhatta meg Mountjoy a balta használatát és... barátságot is köthetett a lánnyal. Vagy amikor ránk lőttek... Nagyon úgy nézett ki a dolog, csak ránk akarnak ijeszteni, esetleg elterelni a gyanút Dagmarról, hiszen olyan kicsi távolságról, ahonnan a golyó jött, még egy félvak hajósinas is eltalált volna bennünket a parittyájával. Természetesen Mountjoy volt a lövöldöző.
 Ez minden? - kérdezte UUi újabb adag dohányt tömve a pipájába.
 Majdnem. Talán csak Miss McKenzie... Santarcangeli kollégája vagy kolléganője maradt még hátra, ővele nemigen tudtam mit kezdeni, egészen addig a pillanatig, amikor... felkeltette valami a gyanúmat.
 Micsoda? - kérdezte Ellinora kíváncsian.
 Szinte már-már beteges irtózása a férfiaktól.
 Ezt hogy érti? - kapta fel a fejét a lány.
 Semmi különös. Csak... volt köztünk valami apró kis félreértés. Ennyire csak... egy... hogyismondjamcsak... olyan lány irtózik a férfiaktól, aki a saját nembelijeit kedveli.
 Azt hitte, Daphne homokos?
 Még ez is megfordult a fejemben. Csakhogy egyszer azt vágta a szemembe, hogy ő menyasszony. Azonnal megértettem, mit akar vele a tudtomra adni... Hogy ő... Krisztus menyasszonya. A köznyelvben ugyanis így nevezik az apácákat.
 Megértette?
 Lassacskán igen. Hosszan töprengtem rajta, miért beszél álmában a szerzetesekkel, és miért érzi ugyanazt a hipnotikus zavart, mint Rolf és Santarcangeli atya. Ene megérezte, hogy Daphne az egyház gyermeke, és arra gyanakodott - természetesen joggal -, hogy ő is a halál kövének a megszerzésére törekszik. Ezért is próbálta az ő lelkét is a hatalmába keríteni. Daphne eközben mindent megtett, hogy elterelje magáról a gyanút, ő volt ugyanis Santarcangeli csodafegyvere. Ha végső bajba jutunk - mint ahogy oda
is jutottunk - neki kell rendbe hoznia a dolgokat. Ezért játszotta meg a kábítószerest és fojtogatta éjszakánként Ellinorát.
 Brrr! Álmomban ne jöjjön elő! - borzongott össze a lány.
 Egyszer Ene „varázslata  szépen félrecstíszott... s valahogy Rolf kezdett Daphneként viselkedni. Emlékszik rá, Rolf?
 Valami rémlik.
 Ez is csak azt bizonyítja, hogy érdemes a sámánokkal törődnünk. Olyan, ma még feltáratlan erők birtokában vannak, amelyek megismerése komoly haszonnal járhat. Kár, hogy elszalasztottuk a nagy lehetőséget.
 Talán majd legközelebb - morogta Rolf.
 Igen. Talán. A másik dolog, amiről beszélnem kell, Selwyn műszere és az uránércet tartalmazó olvasószemek. Úgy látszik, annak idején Kínában nagy divat volt uránércből olvasót csinálni. Hogy több is eljutott belőlük Európába, abban biztosak lehetünk. Egyikük éppen Hamburgban lapult, ott ahol Rolf barátunk dolgozik.
 A fene egye meg! - tört ki Bauer. - Ha tudtam volna!
 Ugyan, mit kezdett volna vele? A kő radioaktív, s Selwyn műszere ragyogóan jelezte is. Selwyn megfigyelte, hogy Daphne, miután megvizsgálta a halott szerzetest, rémülten kirohant a sátrából, majd a műszere jelezni kezdett. Selwyn akkor azt hitte, kísértetek lopakodnak a környéken. Pedig csak annyi történt, hogy Daphne talált néhány olvasószemet a halott páter testére fűzött láncon. Lehet hogy éppen ez okozta a szerencsétlen halálát. Daphne levette a láncot és magával vitte, eközben azonban nyilván leejtett egy szemet Selwyn közelében, s ezt jelezte a műszer. A többit Daphne elrejtette „kábítószeres dobozai  egyikében, hogy később megvizsgáltathassa. Ugyanilyen szemet veszített el egy alkalommal Mount-joy is - ekkor viszont az én kezemben jelzett a műszer.
 És nem fél, hogy... - kérdezte Ellinora akadozva - .. .hogy... a sugárzás...?
 Én is elzártam, legyen nyugodt. Különben kérnek még egy vodkát?
Holdfény ragyogott a Bajkál felett  apró szentjánosbogarakként csillogtak a jéglékekben horgászok lámpái. A lassan elalvó szellő valahonnan messziről, talán a határon túli Mandzsúriából, apró jégtüskéket hozott a szárnyán és az arcunkba vágta.
A végtelen jégtó hátán hosszú ezüsthíd húzódott: túlsó pillére a végtelenbe veszett.
Ekkor már csak ketten álltunk a parton, dacolva a kegyetlen hideggel: Ellinora és én.
 Akkor is... éppen olyan hideg volt... mint most - suttogta a lány és áhítatos arccal az ezüsthídra nézett.
 Mikor? - kérdeztem értetlenül.
 Amikor... amikor... kitört a vihar, és mi... és mi... a temetőbe mentünk.
 A hálózsákba?
 Igen - sóhajtotta furcsán s rám emelte égszínkék szemét. -Amikor mi ketten... bebújtunk a hálózsákba.
 Megbánta? - kérdeztem ingerkedve. - Jobb lett volna ha...?
 Igenis, megbántam!                                                            
 Akkor most nem lehetne itt velem! Ha nem kényszerítem, hogy intim közelségbe kerüljön velem...
Kinyújtotta a karját és megsimogatta az arcom.
 Te mindig ilyen ostoba vagy?
 Csak ha bizonytalan vagyok a dolgomban. De... mit akarsz ezzel mondani?
 Nem ismételhetnénk meg újra azt a... hálózsák figurát?
 Miért ne?
 Nekem van egy... zsákom. Ketten is elférünk benne. Mit szólsz hozzá?
 Ragyogó ötlet - mondtam és magamhoz húztam. - Irány a hálózsák!
A horgászok a jégen mintha helyeslő kiáltozással támogatták volna elhatározásunkat.
Késő éjszaka volt, amikor felébredtem. Előbb azt hittem, eső kopog az ablakon. Néhány pillanatig hallgatóztam, aztán kimásztam Ellinora mellől és az ablakhoz ugrottam. Csak néhány percnyi kemény munka után sikerült kitárnom a befagyott ablakszárnyakat.
Csend volt odakint, már a jéghorgászok is aludni tértek.
Megdörzsöltem a homlokom, szippantottam néhányat a jeges levegőből és becsuktam az ablakot.
Éppen csak visszamásztam a zsákba, amikor ismét feldübörögtek a sámándobok.
 Segíts, Law-len-sze, segíts! - értettem meg az üzenetet. - Segíts rajtunk!
Önkéntelenül is ismét az ablak felé indultam volna, de még idejében megtorpantam. Tudtam, hiába is nyitnám ki az ablakot, nem hallanék semmi mást, csak a közeli nagyváros mormolását.
Hiszen a sámándobok nem odakint szólnak, hanem bennem, a
lelkem mélyén. És szólni is fognak mindaddig, amíg csak élek.
Tartalom
Csendélet a Sankt Benedikt-i missziósházban néhány halottal, boraeói hajítószekercével, és zulu lándzsával   7
A vak medve és a halott szerzetes trükkjei   49
Omosi mama sípja   123
Ene   205
A kristálypalotában   261
A történet vége   353
ISBN 963 7955 74 7
Pannon Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató
Irodalmi vezető: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4195.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1991. évben
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Megjelent 23,1 A5 ív terjedelemben
rovartudós és a keleti kultúrák kutatója ezúttal Kínában, Mandzsúria területén bukkan fel, hogy a mandzsu sámánokat és Omosi mama kultuszát tanulmányozza. A békés kutatómunkának azonban komoly akadályai vannak: a dermesztő hideg, hóviharok, s nem utolsósorban egy többszáz éves európai szerzetes, aki baltájával sorra gyilkolja a tudósokat.
nyomozni kezd a „túlvilági  gyilkos után, eközben felfedezi a legendás kristálypalotát, a sámánok temetőjét s lassan megérti milyen erők rejtőznek a titokzatos események mögött.
Megindul a harc a „halál kövéért , amely már a középkorban felkeltette az európai jezsuita szerzetesek figyelmét. Megszólalnak a sámándobok: vajon kinek segít Omosi mama tunguz istenanya?
197 F