LESLIE L. LAWRENCE

MONSZUN


GESTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996




A borító
BOROS ZOLTÁN és SZIKSZAI GÁBOR munkája
A szerző fényképét FELMER ISTVÁN,
a borító hátoldalán lévő képet LŐRINCZ JUDIT
készítette

© Lőrincz L. László, 1996


Tartalomjegyzék

Ez a nap is rosszul kezdődik (De még mindig jobban, mint a holnapi)
Éjszaka a repülőgépen (Álmomban ne jöjjön elő!!)
Bangkoki szép napok (De még milyen szépek!)
A Sárkány farka (Az se jobb, mint a feje)
Kumbhakarna (Avagy az életre kelt mitológia)
A Denevér repülése (Mi jöhet még a patkányok után?)
Lisuk között (Én és az ősök csontjai)
Otthon, édes otthon


Zsuzsának, Julcsinak, Marcinak és Dezsőnek ajánlom ezt a könyvet, 
akikkel együtt áztam monszun idején a Mekongon az Aranyháromszögben.




Kedves John!

Tegnap este megérkezett várva-várt leveled. Boldog vagyok, hogy végre 
megírhatom a Monszun hiteles históriáját, amelyről, mind ez ideig mélyen 
hallgattál, csak néhányunknak mesélted el Santa Monicában, egy esős 
délutánon. Én is úgy gondolom, hogy most már nincs miért hallgatni róla. 
Utasításaidhoz híven néhány apróbb részletet megváltoztattam benne; 
azokról a személyekről pedig akikről nem akarod, hogy írjak, hát nem Írok. 
Azt hiszem, azért tanulságos lesz a történet mindenki számára.
Ma is, mint minden évben, várlak a hálaadás ünnepére. Biztos, hogy ott 
lesz Robert McKinley, Szentarkangyal atya, és talán Barbara del Sol is.
Várlak és szeretettel üdvözöllek: Leslie L. Lawrence





Ez a nap is rosszul kezdődik
(De még mindig Jobban, mint a holnapi)

1

Ahogy végére ért az előadásának, John C. Lendvay, a Santa Monica-i 
Santa Cecília Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára a katedrára 
támaszkodott és levette a szemüvegét. Két ujjával megmasszírozta az orrát, 
aztán várakozóan nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A 
kriminalisztikai előadás után Lendvay – engedve rimánkodásunknak – 
előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a 
főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint magánnyomozó 
gyarapította bankszámláját.
Nos, ezen az elkeseredetten esős délutánon sem voltak kevesebben az 
előadóteremben, mint máskor. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, 
hogy jegyzeteljenek. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő 
előadásmódját élveztük s vaslogikáját, amellyel kibogozta még a 
legkacifántosabb ügyeket is.
Lendvay professzor megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, míg 
elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve 
hallgatóságán, beszélni kezdett.
– Ez az ügy – kezdte –, amelynek évekkel ezelőtt a Monszun nevet 
adtam, annyiban tér el a többitől, hogy soha nem került nyilvánosságra. 
Talán még mindig tanácsos lenne hallgatnom róla, de azóta olyannyira 
megváltoztak a viszonyok Délkelet-Ázsiában és odafent az 
Aranyháromszögben, hogy a hallgatás enyhén idejét múltnak tűnik. 
Mindazonáltal remélem, valamennyien megértik, hogy az eseményekben 
szereplők igazi nevét nem fedhetem fel önök előtt, annál is inkább, mivel 
én sem ismerem. A történet azonban még így is tanulságos. S hogy ez a 
mai nap igazán rendhagyó legyen, a tanulságot nem én magam vonom le: 
szíves engedelmükkel inkább önökre hagyom. Hallgatott néhány 
másodpercig, aztán folytatta.
– Semmire sem jó, szürke, lompos délelőtt volt, amikor a két pasas 
bekopogtatott hozzám. Nagyjából úgy, ahogy egy ló kopogtatna, ha eszébe 
jutna felkeresni egy magándetektívet. A lovak azonban okos állatok, s 
ilyen kenyérre kenhetően nyúlós délelőttökön inkább a zabot ropogtatják.
A két pasas közül az egyiknek kifejezetten lóképe volt, nagy, sárga 
fogakkal – lehet, hogy éppen azért is jutott eszembe a ló-hasonlat. 
Mindenesetre, amikor feldübörgött az ajtó, belekapaszkodtam az asztalom 
szélébe, s igyekeztem meggyőzni magam, hogy még nem érkezett el az 
évtized végére jósolt nagy, kaliforniai földrengés ideje.
A lóképű átlépte a küszöbömet, aztán megpöccintette vadonatújnak 
látszó, szürke kalapja szélét.
– Adjisten.
Azon már meg sem lepődtem, hogy a hangja is hasonlított a 
lónyihogáshoz. Csak mintha icipicit fenyegetőbb lett volna annál.
Gyors pillantást vetettem asztalfiókom kallantyújára, aztán nyomban 
vissza is kaptam róla a szemem. Ennyi idő alatt is sikerült meggyőződnöm 
róla: túl messzi van ahhoz, hogy szükség esetén markomba kaphassam 38-
as Smith and Wessonomat.
A másik pasas, a rövidebbik, nem szólt semmit, csak követte a szemem 
útját. Enyhén üveges, kifejezéstelen tekintetétől mintha még messzebbre 
röppent volna a revolver a fiókból.
A lóképű, akin olyanfajta, egészen világos, nagy kockás zakó feszült, 
amilyet különben ki nem állhatok, az ajtófélfának támasztotta a hátát.
– Ez az a fiú, Tim?
– Megnézzem?
– Nézd.
A rövid, kopasz pasas a zsebébe nyúlt, és egy fényképet húzott elő 
belőle, Rábámult, aztán rám, megint a fényképre, majd vissza rám,
– Úgy néz ki, hogy ez az.
– Biztos
– Nézd meg magad is.
A lóképű a rövid válla felett a fényképre pislantott.
– Naná, hogy ez az.
Mintha megkeseredett volna a számban, a tegnapi whisky néhány 
emlékcseppje. Nagyon is úgy nézett ki a dolog, mintha ezek a fickók nem 
is annyira engem akarnának megbízni, inkább mintha őket bízta volna meg 
valaki. Példának okáért éppen az én kinyírásommal.
Nem hiszem, hogy az első embermajom két lábra állása óta bármelyik 
tőle származott emlősnek valaha is gyorsabban száguldoztak volna a 
gondolatok a fejében, mint az enyémben. Hiába száguldoztak azonban, 
csak nem voltak képesek egy elfogadható oknál megállapodni. – 
Megtudhatnám, mit óhajtanak, uraim? – kérdeztem összeszedve minden 
maradék bátorságomat.
A kockás zakós a biztonság kedvéért még egyszer a képre pillantott, 
aztán a zsebébe gyűrte. Szinte a szívemet hasogatta a fénykép keserves 
tiltakozása.
– Azt kérdezi, mit óhajtunk?
– Azt kérdezi, Ben. A lóképű sóhajtott.
– Megmondjuk neki, Tim?
A kicsi megvakargatta kopasz feje búbját.
– És ha megijed tőle, Ben?
– Majd megvigasztaljuk.
– Azzal, Ben?
– Azzal, Tim.
A lóképű a zsebébe nyúlt, de már nem a fényképemért. Nagy kaliberű 
pisztolyt kotort elő belőle, baljába tette, jobbjával hangtompítót kapart ki 
ugyancsak a zsebe mélyéről, majd akkurátus mozdulatokkal elkezdte 
rácsavarozni a pisztoly csövére.
Mit nem adtam volna érte, ha mégiscsak erre a reggelre időzítették 
volna az istenek a nagy, kaliforniai földrengést.
Rendesen belesápadhattam a hangtompító csavarozásába, mert a rövid 
mosolyogva megvakargatta turcsi malacorrát, és odasétált hozzám.
– Csak nincs valami baja?
– Mi lenne? – mondtam, jobban mondva akartam mondani. Azok a 
hangok ugyanis, amelyek elhagyták a torkom, ugyancsak a két lábra állt 
embermajom első, elragadtatottnak aligha nevezhető nyöszörgésére 
emlékeztettek
Erre már a kockás zakós is eljött az ajtófélfától, és az asztalom sarkára 
ült. Letette a stukkert maga mellé, aztán a fiók cirádás húzókájára bámult. 
– Ott tartja?
– Micsodát? – nyögtem.
– A mordályát.
– Én semmiféle...
– Minden magánzsarunak van egy bazi nagy íróasztala, annak egy bazi 
nagy fiókja, egy bazi nagy húzókával, a fiókban meg egy töltött stukker. 
Maga is ott tartja, mi?
– Ott – sóhajtottam, miközben megpróbáltam összekapni magam. – Én 
is ott.
A kockás zakós elégedett pillantást vetett a kis kopaszra.
– Na, mit mondtam? Ott tartja a fickó. Némiképpen felbátorodva a 
barátságosabbra fordult párbeszédtől, a karnyújtásnyi távolságban fekvő 
hangtompítós pisztolyra böktem.
– Nem tenné el?
A kockás zakós szeretettel legeltette a szemét meghosszabbított csövű 
fegyverén.
– Szeretem nézegetni. Jó fél órája vettem egy orgazdától. Igaz, Tim?
– Igaz, Ben.
Ekkor már nagyjából tisztában voltam vele, mire megy ki a játék. Nem 
akarnak megölni, csupán megfélemlíteni, hogy ugorjak bele valamibe, 
amibe különben eszem ágában sem lenne beleugranom. Ugyanakkor azzal 
is tisztában voltam, ha nem ugrom, kilyukasztják a bőröm. Az ilyesfajta 
fickók nem azért szoktak stukkert vásárolni, hogy az unokájuknak 
mutogassák esti mese után.
– Nem ülnének le, uraim?
A két pasas egymásra nézett, aztán engedelmesen belecsüccsent abba a 
két karosszékbe, amelyik a szoba sarkában várakozott a tépett levelű, jobb 
sorsra érdemes szobapálma alatt.
– Hallgatom önöket, uraim.
A kockás zakós beszélni kezdett.
– Midfield hadnagy az üdvözletét küldi.
Ez volt a pillanat, amikor másodszor is végigfutott rajtam a rémület. 
Utáltam Midfieldet, mint ahogy ő is utált engem. Csakhogy az ő utálata 
sokkal többet nyomott a latban, lévén a rendőrség alkalmazottja, én pedig 
saját magamé. Jól emlékeztem még utolsó, vérfagyasztó mosolyára, amikor 
elhalásztam előle a Meyer-ügyben a dicsőséget. Nemkülönben utolsó 
szavaira is, amiket akkor mondott.
A legközelebb kitaposom a beled évek óta ott visszhangzott a fülemben 
– szerencsére többnyire csak rossz álmaimban.
Sóhajtottam, és megtörölgettem a homlokomat a zsebkendőmmel.
– Üzent valamit Midfield hadnagy?
– De üzent ám.
– Mit?
A malacorrú összeráncolta a szemöldökét.
– Mit is? Ja, hogy megfejtett valami rejtvényt.
– Rejtvényt? – hökkentem meg.
– Azt, azt – bólogatott a kockás zakós is. – Hogy a Fawcett-ügyben 
hova lett a pénz.
– Keresd a vak lányt – mondta a kis kopasz. – Ez a rejtvény megoldása 
– ezt üzeni.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy akármivel is akar megbízni 
Midfield hadnagy, kénytelen leszek elvállalni, ha beledöglök is.
Bár nem tartozik a dolgok lényegéhez, mégis néhány mondat erejéig 
vissza kell pillantanom a Fawcett-ügyre. Éppen csak annyira, hogy 
mindenki megérthesse belőle, miért is kavart fel annyira Midfield hadnagy 
üzenete.
Jó másfél évvel ezelőtt én göngyölítettem fel Joseph Fawcett ismert 
playboy és milliomos meggyilkolásának ügyét, amely már önmagában is 
említésre méltó eredmény lett volna, sokkal inkább az azonban akkor, ha 
azt is számba vesszük, hogy a playboy után maradt dollármilliókat sikerült 
elhalásznom a hasonló életmódot folytató örökös-jelöltek elől, s Fawcett 
legelső, még szinte gyermekkorban kötött házasságából származó 
Margharita Fawcettnek juttatnom, aki éppen édesapja bűnös gondatlansága 
következtében veszítette el a szeme világát. Egyszerűen lenyeltem Fawcett 
nagy értékű briliánsgyűjteményét, s mint a keleti mesékben a drágaköveket 
köpő patkány, a megfelelő helyen kiköptem. Hát tehetek én róla, hogy 
Margharita Fawcetten kívül senki más nem járt arra? Már kora 
ifjúságomban megtanultam, hogy amit kettőnél többen tudnak, nem titok, 
így aztán mindig is igyekeztem szűkíteni a titoktudók körét. Úgy látszik, 
ezúttal mégsem eléggé. Ezért is ütött annyira szíven Midfield üzenete az 
eltűnt pénzről és a vak lányról. Midfield úgy látszik rájött arra, amiről azt 
hittem, soha, senki nem jön rá.
A két fickó hagyta, hogy megemésszem magamban a dolgot. A lóképű a 
fülét piszkálgatta a kisujjával, a kopasz pedig a pálma leveleit nézegette 
elmélyült igyekezettel, mintha azon töprengett volna, vajon mire lehetne 
felhasználni a tépett zöldséget?
Végül ismét csak sóhajtottam és hátradőltem a székemben.
– Mit óhajt tőlem Midfield hadnagy?
– Nem megmondta?! – rikkantotta a kis kopasz elkapva a szemét a 
pálmalevelekről. – A hadnagy megesküdött rá, hogy maga szó szerint ezt 
fogja kérdezni. Hogyaszongya: mit óhajt tőlem Midfield hadnagy? tudja 
mit tett még hozzá?
– Mit?
– Hogy marhára meg fog hökkenni, amikor megtudja, valójában mit is 
akar magától.
– Miért, mit akar?
– Be akarja fizetni magát egy thaiföldi kirándulásra. Figyeled, Ben, 
hogy eldobta magát a pasas?
A lóképű felém hajolt és rám vigyorgott.
– Világos, amit mondtunk?
Megráztam a fejem és úgy tettem, mintha a fülembe szorult levegőtől 
próbálnék megszabadulni...
– Attól tartok, nem. Mintha valami Thaiföldet hallottam volna.
Midfield azt üzeni, oda kell mennie.
– De hát mi a fenéért?
A Jóképű a vállamra vert.
– Azért vagyunk itt, hogy elmagyarázzuk. Meg lesz velünk elégedve, 
jópajtás. Úgy egyébként tudja hol van Thaiföld?
– Nagyjából – mondtam mogorván.
– Sosem gondolta volna, hogy egyszer még majd eljut oda, mi?
– Most sem gondolom.
– Pedig eljut, arra mérget vehet. Felszáll egy repülőre és meg sem áll 
Bangkokig. Nem csábítja magát a gyönyörű Kelet, a rejtélyes mosolyú 
buddhák, az imákat mormoló szerzetesek?
– Nem – mondtam még mogorvábban. – Nem csábítanak.
– Talán inkább az itteni csajok, mi? – kérdezte lebiggyesztve a száját. – 
Fehérek és feketék, kemény fenekűek és nagy mellűek. Azok jobban 
csábítják, mi? Nem tehetek róla, de minden óvatosságom ellenére is 
elfogott a düh. Nem törődve immár a rám irányuló hangtompítós 
fegyveresével, felemelkedtem a székemről és rikácsolni kezdtem, mint a 
kofák a haiti piacon.
– Igenis, jobban csábítanak! Igenis, sokkal jobban kedvelem az itteni 
csajokat, a kemény fenekűeket és nagy mellűeket, mint a maguk buddháit 
és a gajdoló szerzeteseket. Lőjön le, de akkor is jobban kedvelem őket!
A lóképű a vállamra tette a kezét, és gyengéden visszatolt a helyemre.
– Ne bomoljon már, jópajtás! Hiszen éppen ilyeneket fog Thaiföldre 
kísérni.
Ezekben a másodpercekben aligha rólam mintázták volna meg a 
bölcsesség szobrát. Csak ültem a karosszékem mélyén és hápogtam, mint 
az eltévedt kiskacsa.
– Ez valami... tréfa?
A lóképű megvárta, míg kihápogom magam, aztán jóságosan rám 
vigyorgott.
– Nem tréfa ez, jópajtás. Midfield hadnagy azt üzeni, hogy egyáltalán 
nem tréfa. És azt is, hogy igazán megtehetné neki ezt a szívességet.
– És ha eszem ágában sincs...
A lófogú felállt és bedugta a zsebébe a pisztolyát.
– Hát... maga tudja. Mindenesetre Midfield még annyit üzent, hogy 
majd tudatja önnel a cella számát.
– Milyen... celláét?
– Ahova a vak barátnőjét zárják.
Intett a kicsinek, aki rám kacsintott, és a lóképű nyomában elindult az 
ajtó felé.
– Várjanak!
Behunytam a szemem. Nem kis megdöbbenésemre égig érő tornyú 
buddhista kolostor jelent meg előttem, kerítés nélküli, végtelenbe vesző 
udvarral, közvetlenül a főépület bejárata előtt egy sötét alakkal, aki a 
lépcső aljában feküdt széttárt karokkal, alighanem holtan. Néhány koszos, 
rühes, kolostori kutya ténfergett körülötte, s időről időre bánatosan 
felvonyított.
Bármibe lefogadtam volna, hogy az a pasas én vagyok.
A lóképű türelmetlen hangja visszatérített a valóságba, bár ha kicsit 
türelmesebb, nyilván még jó darabig sajnálkoztam volna sanyarú sorsom 
felett. – Akkor oké?
– Oké – sóhajtottam.
Elvigyorodott és bátorítón az oldalamba bokszolt. – Örülök, hogy 
megjött az esze, jópajtás. A maga helyében én is így tettem volna.
Intett a kicsinek, és ismét elindultak az ajtó felé.
– Hé! – emeltem fel ijedten a kezem – Hova mennek?
– A többit majd Mr. Ramseytól.
– Az ki?
– Menedzser.
– De hát hol a fenébe...?
– Itt toporog a küszöb előtt.
Mire felocsúdtam volna, már helyet is cseréltek. Ők kívül kerültek a 
küszöbön, Mr. Ramsey pedig belülre. Csak abban nem voltam még biztos, 
én hova kerültem.
Mr. Ramsey nem lehetett több harmincötnél, még ha fekete ruhája, 
fekete kalapja és fekete kesztyűje, amelyet kézfogás előtt az asztalom 
szélére pottyantott azt is sugallták, hogy jóval túl lehet a százon. Nyakában 
lógó szemüvegéről és fekete lakkcipőjéről már nem is beszélve.
– Remélem, az urak már ejtettek rólam néhány szót – mondta száraz, 
közömbös hangon. Csak mintha az urak szónál biggyesztette volna le alig 
észrevehetően a száját. – Az a helyzet, hogy ismertetnem kell önnel... hm... 
bizonyos tényállást.
Sóhajtott és megsimogatta az állát, mintha habozott volna, hol is kezdje. 
Mint aki tökéletesen felmérte a vele szemben ülő szellemi képességeit, s 
igyekszik olyan szintre leszállítani mondandója színvonalát, hogy partnere 
is követni tudja.
– Azzal kezdeném, hogy ez évben mi szerveztük az atlantai fitness- és 
szépségversenyt. A Hodges-ügynökség.
Várakozón pillantott rám. Aztán nyomban el is kapta rólam a tekintetét, 
amikor nem látott mást a szememben, csak a végtelen nagy ürességet.
– Mis Janice Abraham nyerte el a szépségkirálynői címet. Miss Daniella 
Mosley pedig fitnessbajnoknő lett. Mond magának valamit a nevük?
– Semmit – dünnyögtem egyre rosszkedvűbben. Ahogy a lóarcú 
stukkerjének a képe foszladozni kezdett az emlékezetemben, úgy kezdtem 
megbánni, hogy beadtam a derekamat.
– A díj ötmillió dollárral jár. Leadózva.
– Kezdem sajnálni, hogy nem én nyertem el.
– Továbbá a második helyezett is kapott két és fél milliót.
A rengeteg pénz emlegetése végre kezdte megmozgatni a fantáziámat. – 
Nem tudna beprotezsálni valamelyikükhöz? Mintha meglepetés csillant 
volna tekintetében.
– Hiszen éppen azt teszem. Óhajtja megtekinteni a fényképüket?
Arra gondoltam, ha már ilyen mutogatós kedvében van, miért is ne. 
Elvégre nem kellemetlen dolog szépségkirálynők képein csámcsogni.
Mr. Ramsey villámkezű Billként az orrom elé varázsolt három 
fényképet. Három kívánatos, vidám mosolyú lányét. A legelső fejét 
gyöngyökkel kirakott korona ékesítette, míg a másik kettőét inkább 
turbánféle. Abban azonban mindhárman megegyeztek, hogy pokolian 
csinosak voltak és pokolian hívogató tekintetűek.
Talán a harmadik vagy negyedik pillantás után tudatosult csak bennem, 
hogy mindhárman fekete bőrűek.
– Az atlantai szépségversenyen csak fekete bőrű lányok indulhatnak – 
magyarázta Mr. Ramsey némi mentegetődzéssel a hangjában.
– Nem vagyok a Ku-Klux-Klan nagysárkánya – biztosítottam. S bár a 
tegnapi estén kicsit több whiskyt nyeltem Melody Buchanannal, mint 
amennyit kellett volna, most mégis pokoli szomjúság gyötört. Mit nem 
adtam volna, ha a fekete kalapos a zsebébe nyúl, és előhalászik belőle egy 
kis lapos üvegecskét.
Mr. Ramsey sajnos ehelyett csak az ujjait húzta elő a zsebéből, aztán 
számolni kezdett rajtuk.
– Van tehát három nyertesünk, négy milliomos lányunk, és Miss Mary 
Harper.
– Ő kicsoda?
– Újságíró. Ő írja majd meg az úti kalandjaikat.
– Remélem nem lesznek.
Mr. Ramsey rám pillantott, de nem fűzött megjegyzést az 
aggodalmamhoz.
– Összesen nyolc. Ez annyit jelent, hogy ezt a nyolcat kell Thaiföldre 
kísérnie. Így már világos?
Sóhajtottam és felálltam. Vettem néhány mély lélegzetet, majd az 
íróasztalom mögé sétáltam. Lekaptam a riói Krisztust ábrázoló képet a 
falról, s a mögötte feltáruló üregből kikotortam azt az apró palackot, 
amelyre Melody néhány héttel ezelőtt körömlakkal az elsősegély feliratot 
mázolta. Egyetlen mozdulattal téptem le fémkupakját, de mielőtt még a 
számhoz emeltem volna, az asztal felett Mr Ramsey felé nyújtottam.
– Akar egy nyeletet?
Olyan megvető pillantás volt rá a válasz, amitől, hogyha nem fogtam 
volna erősen a palackocska nyakát, talán le is hullott volna szégyenében a 
szőnyegre. Én azonban résen voltam, s addig szorítottam, amíg egyetlen 
cseppecske is maradt benne. Akkor aztán laza csuklómozdulattal 
belehajítottam a papírkosárba.
– Megtenne nekem egy szívességet?
Feltette láncon lógó szemüvegét az orrára, és gyanakodva nézett rám. – 
Mi lenne az?
– Elmesélné részletesen is, mi a franc ez az egész?
Mr. Ramsey a fényképekre meredt, aztán lassan bólintott.
Én pedig, mint kiszáradt szivacs a vizet, szomjasan ittam minden szavát.
– Az a helyzet – ismételte meg korábbi szavait tárgyalópartnerem 
néhány érdektelen bevezető mondat után –, hogy ebben az évben a 
Hodges-reklámügynökség kapott megbízatást az atlantai szépségverseny 
megrendezésére. A kiírás szerint a díjazottak nemcsak pénzjutalomban 
részesültek, hanem egy álomutazáson is részt vehetnek az általuk 
kiválasztott országban. A mi kalandvágyó lányaink hosszas válogatás után 
Thaiföldre szavaztak.
– Miért éppen arra?
Mr. Ramsey megvonta a vállát.
– Én a cég menedzsere vagyok, uram. Fogalmam sincs róla, mire 
alapozták a kisasszonyok a döntésüket. Azonkívül... kifejezetten az 
Aranyháromszöget szeretnék látni.
Egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla: Mr. 
Ramsey hozzám hasonlóan pontosan tisztában van vele, mi is valójában az 
Aranyháromszög.
– Ez valami tréfa? – tettem fel reménykedve a kérdést. Ramsey 
szomorúan rázta meg a fejét.
– Sajnos nem az. A hölgyek valóban oda akarnak utazni.
– Nem magyarázta meg nekik valaki, mire vállalkoznak?
– Hiába. Hajthatatlanok. Kalandot akarnak. És az Aranyháromszöget.
Sóhajtottam, és röpke másodperc alatt eszembe jutott mindaz, amit évek 
során a hírhedt Aranyháromszögről összeolvastam. Hogy Thaiföld, Burma 
és Laosz határvidéke az ópiumtermesztés központja, hogy fegyveres 
bandák ellenőrzik a termelőket és a fogyasztókat, hogy az életbiztonság 
nagyjából a nullával egyenlő, hogy a thaiföldi kormány hatalma csak igen 
korlátozottan érvényesül ezen a vidéken. Ráadásul itt élnek a hegyi törzsek 
is, amelyek nyelvükben és kultúrájukban erősen különböznek a thaiaktól – 
egyszóval, ha valaki odamegy, egyáltalán nem biztos, hogy vissza is tér 
onnan.
– Mi a fenét akarnak ezek odafent? – kérdeztem némiképpen 
kétségbeesve.
– Kalandot – ismételte Ramsey. – Mi mást?
– Remélem, megpróbálták lebeszélni őket?
– Nem lehetett. Ragaszkodnak hozzá.
– A thai kormány úgysem fogja megengedni, hogy oda menjenek.
– Már megengedte.
– Hogy a fenébe?
– A szponzoroknak kiváló thaiföldi kapcsolataik vannak. 
Megrázkódtam, és igyekeztem elszakadni az ismét csak elém varázsolódott 
rémképektől.
– És a többiek? Ők hogy kerültek a buliba?
– Az utazási irodánk révén. Mivel az út borsos összegbe kerül, úgy 
gondoltuk, mások számára is lehetővé tesszük az Aranyháromszög-beli 
utat.
Ezt aztán úgy fordítottam le magamnak, hogy a szponzorok igen 
ügyesen úgy igyekeztek visszanyerni az utazásba fektetett pénzüket, hogy 
másoktól gombolták le azt, amibe a szépségkirálynők utaztatása került.
– Bizonyára ön sincs tudatában annak, hogy mi várhat ránk odafent – 
dühöngtem elkeseredetten.
– Tudatában vagyunk, sajnos – mondta szomorúan.
– Önnek miért sajnos?
– Mert... én is kénytelen vagyok önökkel utazni, Mr. Lendvay.
Soha nem hittem volna, hogy ilyen szívet melengető érzés a káröröm.
A szuperszálloda szuperlakosztályának szuperajtaja előtt Mr. Ramsey 
megtorpant, és elkapta a karom. – Álljon csak meg egy pillanatra! 
Nyakkendőt azért igazán köthetett volna.
– Tisztítóban van – mondtam.
– Valamennyi?
– A nyakkendőm. Miss Melody Buchanan ráöntött egy tál tejszínhabot.
– Az kicsoda?
– A tejszínhab? Olyan valami, amit fel kell verni, hogy...
– A Missre gondoltam.
– Miss Melody Buchanan? Magánzsaru. A kollégám. Apropó, miért 
nem őt bérelték fel? Talán jobban szót értene ezekkel a hölgyekkel.
Mr. Ramsey mosolytalan arccal rám bámult, aztán lefricskázott egy 
porszemet a zakóm hajtókájáról.
– Próbáljon meg tisztességesen viselkedni.
– Úgy érti, ne köpjek a szoba közepére?
Ramsey arca megrándult, de nem szólt semmit. Helyette sóhajtott és 
megkopogtatta az ajtót.
– Miss Abraham? Itt Ramsey.
– Bújjon be! – búgta egy bársonyos hang odabentről. Mr. Ramsey rám 
pillantott, aztán lenyomta a kilincset. Még akkor is saját, zűrzavaros 
gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor átkecmeregtem a nyomában a 
küszöbön. Éppen arra gondoltam, vagy jegelnem kell a fontosabb 
ügyeimet, vagy végleg lemondanom róluk, amikor a halvány, délelőtti 
fényben felbukkant előttem Miss Abraham.
Mit mondjak, nem mindennapi jelenség volt. S bár zűrös pályafutásom 
során nem egy szép lánnyal hozott össze a végzet – élőkkel és halottakkal, 
feketékkel és fehérekkel egyaránt – Miss Abraham legalább kilencvenöt 
százalékukon túltett. Ami pedig kebelméretét, csípője hullámvonalát, 
szeme fekete mélységét és hangja bársonyát illeti, abban feltétlenül 
felállhatott volna a dobogó legtetejére.
Egyedül a ruhája volt az, ami nem feltétlenül nyerte meg a tetszésemet. 
Az a függönydarab ugyanis, amely félig fedetlenül hagyta csodás idomait, 
s a csipkék közti réseken keresztül oda is betekintést engedett, ahova 
férfiembernek ilyen rövid ismeretség után még semmi betekintenivalója 
nincs, telis-tele volt pókhálóval, mintha épp az imént ajándékozta volna 
neki a közben emberré változott pókkirály.
Mr. Ramsey ugyanúgy meghökkent a látványtól, ahogy én. Eltátotta a 
száját, aztán akkorát nyögött, mintha a nyakába esett volna a Szabadság-
szobor. – Mi történt, Miss Abraham?
A lány felemelte a kezét, és elkeseredetten toppantott egyet.
– Még maga kérdi, hogy mi történt? Már megint azt csinálták velem! 
Jézusom! Hol vannak a gyógyszerei?
Ugrott kettőt-hármat, mint a frissiben kikelt szöcske, aztán eltűnt egy 
ajtónyílásban, hogy pár másodperc múlva már húzzon is vissza, színes 
tablettákat dajkálgatva a tenyerén. Másik kezében pohár vizet hozott, s 
térdre vetette magát velük Miss Abraham előtt.
– Vegye be, kérem, nagyon szépen kérem, vegye be! Miss Abraham 
nem ellenkezett. Bekapkodta a tablettákat, aztán csendesen sírva fakadt.
– Jézusúristen, Miss Abraham! – fohászkodott Ramsey kétségbeesetten 
visszalökdösve a szemüvegét az orrára. – Miért nem vette be a 
gyógyszerét?
A lány hüppögött, aztán széttárta a karját.
– Alighanem elfelejtettem. Ha észreveszem, mindent elfelejtek tőle.
– Mi mindent? – kérdeztem, csak hogy bekapcsolódhassak a 
társalgásba.
– Istenem, hát mindent. Tudja maga, milyen rohadt érzés amikor 
észreveszi a ruháján a mérget?
– Maga észrevette?
– Naná, hogy észrevettem! Már az első pillanatban. Azonnal tudtam, 
hogy végre megtette a rohadék.
A tettesre egyelőre nem voltam kíváncsi, sokkal jobban izgatott a 
bűntény maga.
– Ön szerint hogy csinálták?
A lány gúnyosan rám kacsintott.
– Nem tudja kitalálni, mi? Pávatollal, kisapám.
– Pávatollal?
– Nem érti, mi? Pedig egyszerű, mint a pofon. Feloldotta a mérget egy 
vízzel teli tálban, belemerítette a pávatollat, majd végigfröcskölte vele a 
ruháimat. Ha nem veszem észre, már odaát lennék. – Hát ez szép – 
mondtam őszintének tűnő felháborodással. – Kire gyanakszik?
– Nem gyanakszom én senkire. Linda volt, az a szemét. Ez holtbiztos.
– Megnézhetném a ruháit?
Mintha finom pókhálószálak kezdtek volna megtelepedni az arcán.
– A ruháimat? Persze hogy megnézheti. Csak éppen le kell mennie értük 
az utcára.
Az ablakhoz léptem és kihajoltam rajta. Odalent, húsz emelet 
mélységben semmi jel nem mutatta, hogy röviddel ezelőtt ruhaeső hullott 
az égből.
– Valamennyit kidobálta? – nyögte mögöttem Ramsey. – Az 
aranyflittereset is?
– Azt... legelőször. Azon volt a legtöbb méreg. Áááá! Istenem, de 
elálmosodtam. Ha nem haragszanak, most ledőlnék egy kicsit ide, a 
sezlonra.
Amint kimondta, már meg is tette. Becsukta, a szemét és már aludt is.
Megráztam a fejem, szemrehányó pillantást vetve a fekete kalapos 
menedzserre.
– Ez komplett őrült.
Mr. Ramsey megadóan sóhajtott.
– Ez az. Nem is vitás.
Kellett néhány másodperc hozzá, hogy magamhoz térjek. Akkor aztán 
elkaptam a karját és alaposan megszorongattam.
– Erről nem volt szó, hallja-e! Hogy buggyant agyúakat kell felcipelnem 
az Aranyháromszögbe.
– Most van.
– Nem kényszeríthetnek rá, hogy ezt csináljam!
– Talán beszélje meg Midfield hadnaggyal.
– De hiszen ez a lány őrült!
Ramsey megcsóválta a fejét.
– Ez talán azért erős kifejezés. Inkább csak kissé instabil az 
idegrendszere.
– Figyeljen ide! – mondtam neki. – Velem is előfordult már, hogy 
amikor a Mullhouse-gyilkosságok nyomozása során benéztem Mullhouse 
néni fáskamrájába, és három gyerekholttestet találtam benne feldarabolva, 
nekem is kissé instabillá vált az idegrendszerem. Mégsem jutott eszembe, 
hogy kiszórjam az ablakon a ruháimat, és talpig pókhálóban fogadjam a 
látogatóimat.
Mr. Ramsey megvonta a vállát.
– Ki így dolgozza fel a problémáit, ki úgy. Emlékszem, én is kivoltam, 
amikor elveszítettem az arany cigarettatárcámat, amit még apámtól kaptam 
érettségire.
Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Miss Abraham még mindig 
a sezlonon szuszogott, Mr. Ramsey pedig éppen akkor itta ki a maradék 
vizet a lány poharából.
– A szépségversenyeken elsősorban a pofikát és a karosszériát díjazzák, 
nem a lelki stabilitást – mondta.
Halkan megkopogtatták az ajtót, s egy Miss Abrahamhoz hasonlóan 
sötét bőrű, őzikeszemű szépség dugta be rajta a fejét. Amikor 
megpillantotta Ramseyt, elmosolyodott és beljebb nyomakodott. Két 
karjában kazalnyi ruhát tartott – nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy 
kitaláljam, kiét.
Ez a lány kissé alacsonyabb volt Miss Abrahamnál, s talán a 
karosszériája – hogy Mr. Ramseyt idézzem – is sűrűbb volt amazénál. Az 
arca azonban csodaszép, amit az állán húzódó apró sebhely még csak 
pikánsabbá tett.
– Bejöhetek?
– Jézusúristen! – kapta a melle elé mindkét kezét Mr. Ramsey, mintha 
csak elfogyott volna a tüdejéből a levegő. – Persze hogy bejöhet. Ez itt Mr. 
Lendvay, aki kísérni fogja önöket. Mi történt, az istenért, Miss Maly?
A lány néhány barátságos pillantást vetett felém, aztán megvonta a 
vállát.
– Csak a szokásos. Linda méreggel szórta be a ruháit.
– Nem tudták elvenni tőle?
– Mire észrevettük, már kiszórta valamennyit. Ilyenkor a legjobb 
magára hagyni. Annyi esze azért van, hogy ne tegyen kárt a gyönyörű szép 
testében. – Hozzám lépett, és mélyen a szemembe nézett. – Maly 
McMurray vagyok. Várjon egy pillanatra! – Lehajította a ruhákat a 
szőnyegre, aztán kezet nyújtott. – Örvendek a szerencsének.
Én már közel sem örvendtem ennyire, mindazonáltal kénytelen voltam 
jó képet vágni a dologhoz.
– Hogy sikerült megmentenie a ruháit?
– A portás összeszedte. Tudja, mi a dolga, hiszen Janice nem először 
csinálja.
– Nem vette be a gyógyszereit! Bevallotta, hogy nem vette be a 
gyógyszereit! Ha elindulunk, ez is a maga feladata lesz.
– Mármint micsoda? – érdeklődtem udvariasan.
– Ellenőrizni, hogy rendesen beszedi-e a tablettáit.
– Feleségül ne vegyem?
Maly McMurray elhúzta a száját.
– Nem menne fehérhez. Mint ahogy én sem. Különben mikor indulunk?
– Két nap múlva – mondta Ramsey. – Ha megkérhetném rá, ne veszítse 
szem elől.
A lány ismét rám mosolygott.
– Rövidesen felkeltem, felöltöztetem, aztán elmegyünk ebédelni. Maguk 
meg húzzanak el!
Elhúztunk.
Daniella Mosleynek olyan alakja volt, hogy egy férfi body builder is 
megirigyelhette volna. Ennek megfelelően a keblei jóval kisebbek voltak 
annál, mint amilyeneket kedvelek, a bicepszei viszont jóval fejlettebbek.
– Mi a túró van már megint? – kérdezte, amikor ajtót nyitott. A 
változatosság kedvéért ő sem igen iparkodott eltakargatni magát. Az az 
icipici akármi a hasa alján csak azért volt rajta, hogy magához vonzza a 
tekinteteket. Abban a pillanatban, ahogy beléptem, már el is kapta a 
pillantásomat, és csúfondáros képet vágott.
– Kukkolásért tíz dollár jár. Különben éppen a körmömet áztatom. Mi a 
fenét akarnak tőlem?
– Először is bemutatnám Mr. Lendvayt – hadarta Mr. Ramsey.
– Pompás – mondta a lány, de esze ágában sem volt elállni az útból. – 
Hát még?
– Tudja mi történt Miss Abrahammal?
– Tudom.
– Ezt csak így mondja?
– Hogy mondjam? Sajnálom.
Megvonta a vállát, aztán becsapta az orrunk előtt az ajtót.
Alicia Shepherd nagyjából az ellentéte volt Miss Mosleynek – mind 
külsejét, mind belsejét illetően egyaránt. Vékony volt, hófehér bőrű, 
hegyes orrú; keskeny, vérvörös ajkait mintha úgy égették volna a bőrébe. 
Hosszú ujjaival időről időre olyasféle mozdulatokat tett, mintha húrokat 
pengetne.
– Maga az, Mr. Ramsey? – kérdezte enervált sóhaj kíséretében. – Már 
úgy megriadtam.
Ramsey csupa mosoly volt és kellem.
– Remélem, nem aludt, Miss Shepherd? – fuvolázta.
– Azt éppen nem, csak... álmodoztam. Mr. Ramsey előretolt és rám 
mutatott.
– Mr. Lendvay. Ő lesz az őrangyalunk odaát.
A szőke szépség felrántotta vékony, holdsarlóra alakított szemöldökét.
– Óh, ennek nagyon örülök. Mr. Lendvay szakember?
– Ezt hogy érti? – kérdezte meghökkenve Mr. Ramsey.
– Hogy bizonyára ért a buddhista filozófiához. Elvégre buddhista 
országba megyünk. Képzelje, még mindig nem vagyok egészen tisztában a 
nirvána fogalmával. Gőzöm sincs róla, hogy a végtelen semmit jelenti-e, 
vagy pedig valami mást, például összeolvadást a világszellemmel, vagy 
egy isteni anyagkoncentrátumot, amely, mint a fekete lyukak, magába 
vonzza a hasonló anyagösszetételű egyéni plazmákat.
Még lelkendezett egy kicsit, de én már a második mondat közepénél 
elveszítettem a fonalat. Még soha nem vettem észre, hogy egy világszellem 
magához akarná vonzani a lelkem.
– Aki meg akarja érteni a dolgok lényegét, nem lehet meg guru nélkül – 
folytatta. – Maga hogy van ezzel a kérdéssel?
– A szellemi vezető valóban nagyon fontos – helyeseltem.
– Ebben egyetértünk – lelkesedett. – Keleten semmi helye az 
autodidaktizmusnak.
– Semmi – biccentettem.
Mr. Ramsey egyetlen pillanatra kiesett a cipőjéből.
– Mi a fenéről hablatyolnak itt maguk?
Miss Shepherd azonban olyan pillantást vetett rá, hogy belészorult a 
szó.
– Maga ezt nem értheti, Mr. Ramsey.
– Stimmel – mondta Mr. Ramsey. – Valóban nem értem.
– Magának, szerintem arról sincs fogalma, hogy melyik kalpa végén 
fejeződik be Amitabha buddha uralma...
– Jobb lenne, ha ezt majd útközben beszélnénk meg – vágta ketté a 
szóláncot Ramsey. – Úgy értem, majd holnapután a repülőgépen. Addig 
még rendkívül sok az elintéznivalónk. Miss Shepherd erre elkeseredetten 
megrázta a fejét.
– Tökéletesen ki vagyok készülve.
Olyan panaszosan csengett a hangja, hogy Ramsey arcán aggodalmas 
rángások futottak végig.
– Mi a baj? – kérdezte rekedten.
Miss Shepherd végigsimított verejtékező homlokán.
– A migrénem.
– Van gyógyszere?
– Van.
– Akkor majd elmúlik.
– Nem múlik.
– Minden elmúlik egyszer – bökte ki a nagy örökigazságot Ramsey. – 
Feküdjön le, tegyen borogatást a homlokára, vegyen be valami tablettát.
– Mindhiába – sóhajtotta panaszosan Miss Shepherd. – Mindhiába.
– Mi az, hogy mindhiába?
A szőke lány beleroskadt a szoba közepén álló karosszékek egyikébe, 
aztán csak a szemével intett, hogy üljünk le vele szemben. Jómagam 
bizonyos kíváncsisággal, Mr. Ramsey viszont kifejezett kedvetlenséggel 
foglalta el a helyét.
A lány keze kinyúlt, s vékony, de mégis izmos ujjaival 
belekapaszkodott Ramsey karjába. Nagyjából úgy, ahogy a denevérek 
kapaszkodnak a barlang mennyezetébe.
– Segítségre lenne szükségem, Ramsey nagyot nyelt.
– Hallgatom.
– Állandó hányingerem van – panaszkodott Miss Shepherd. – Nézze, 
hogy remegnek az ujjaim...
– Mióta?
– Cirka negyedórája.
– Miért, mi történt akkor? – kérdezte gyanakodva Mr. Ramsey.
A lány hátrahanyatlott, és nyitott szájjal nagy lyukakat harapott ki a 
levegőből.
– Akkor fedeztem fel a hullát a szekrényemben – mondta aztán elhaló 
hangon.
Nem kevés időmbe került, mire felfogtam, mi is rejlik a halk, 
elmotyogott szavak mögött. De amikor végre felfogtam sem csináltam 
semmit. Olyan valószerűtlennek tűnt a közlése, hogy egyetlen porcikám 
sem hitte el. Arra gondoltam, bizonyára a migrén beszél belőle.
Néhány másodperc múlva azonban kénytelen voltam rádöbbenni, hogy 
mégiscsak lehet valami a dologban. Mr. Ramsey ugyanis olyan sápadt lett 
tőle, mintha pajkos gyerekek fehér festékkel mázolták volna be a képét. 
Behunyta a szemét, reszkető ujjaival a puha fotel karfájába markolt.
– Mondja még egyszer.
– Egy halott van a... hálószobaszekrényemben – ismételte engedelmesen 
Miss Shepherd.
Összeráncolt homlokkal felálltam, és a hálószoba bejáratához sétáltam. 
Az említett szekrény valóban ott állt az ággyal szembeni oldalon. Nagy 
volt, fehér, kényelmesen elférhetett benne egy hulla.
Közelebb lépegettem hozzá, és az ajtaja elé álltam. Egyelőre nem 
látszott más a tükrében, csak én.
Pár pillanattal később azonban Mr. Ramsey is felbukkant benne. Olyan 
arccal, mintha citromba harapott volna.
– Mi a francot akar csinálni? – mordult rám rángatódzó szájszéllel. – 
Csak nem képzeli, hogy igazat beszél? Ezek a csajok mind hisztériák... 
mind hisztériák...
Csak akkor hagyta abba, amikor kitártam a szekrény ajtaját, s a ruhák 
közül szép lassan, hogy kiélvezhessük minden mozdulatát, egy fehér ruhás 
nő bukkant elő, hosszú, szőke hajjal, kék, ránk meredő tekintettel, 
nyakában kábé másfél méteres függönyzsinórral.
Mr. Ramsey óriásit csuklott, és meglőtt madárként lehullott a szőnyegre.
Mire a szekrényajtó magától becsukódott, az ismeretlen halott lány már 
a szőnyegen feküdt Mr. Ramsey társaságában. Fehér, tüllszerű anyagból 
készült ruhája félig betakarta az ájultan heverő menedzsert, akinek meg-
megrándult a lába, mintha árkokat ugrana át álmában.
Éppen arra gondoltam, hogy a lehető leggyorsabban felszedem a 
sátorfámat, és meg sem állok az irodámig, amikor a nyitott ajtón át 
betántorgott Miss Shepherd. A halottra nézett, s mintha halvány öröm 
gyulladt volna a tekintetében.
– Na ugye, hogy ott volt a szekrényben. Nem tudja, kicsoda?
– Ezt talán önnek kellene inkább tudnia.
Miss Shepherd homlokára szorította a tenyerét.
– Pokoli migrénem van. Maga szerint is fokozza a migrén a szexuális 
vágyat?
Én is a homlokomra szorítottam a tenyerem, de szerencsére sem migrént 
nem éreztem, sem szexuális vágyat. Sőt, azt a legkevésbé.
Ramsey lábai egyre trükkösebb figurákat mutattak be a szőnyegen, 
amiből azt a következtetést vontam le, hogy hamarosan felébred. Bár 
legszívesebben még mindig megpattantam volna, tapasztalatból tudtam, 
nem egészséges dolog megpattanni egy hulla társaságából, főleg, ha 
szemtanúk is vannak rá, hogy ott bóklásztunk a közelében.
– Figyeljen rám, kisasszony – mondtam, miközben megpróbáltam 
kiolvasni nagy, kék szeméből, hogy egyáltalán képes-e felfogni, amit 
mondok neki –, tisztában van vele, hogy mekkora bajban vagyunk?
– Mekkorában? – kérdezte kíváncsian.
– Akkorában, mint a Grand Canyon. Ezt a valakit meggyilkolták.
– Érdekes, hogy én is pont erre a következtetésre jutottam. Pedig 
pokolian lüktet a halántékom.
Megragadtam a karját, és könyörögve néztem rá.
– Miss Shepherd, ön, amint hallottam, igen gazdag.
– Ez nem is vitás.
– Bizonyára módjában áll megfogadni a legmenőbb védőügyvédeket. 
Mindkettőnknek nagyon nagy szüksége lenne rá.
– Hát, én nem is tudom... – tétovázott a lány. – Gondolja, hogy valóban 
így áll a helyzet?
– Magánzsaru vagyok, és úgy ismerem a törvényt, mint a tenyeremet – 
bizonygattam: – Óriási szerencsénk lesz, ha megússzuk baj nélkül.
A lány rácsüccsent az ágya szélére, és szenvedő képet vágott.
– Csak ne hasogatna annyira a fejem. Ha hiszi, ha nem, mindig 
hányingerem is van.
– Oké – adtam meg magam. – Hol a telefon?
– Micsoda?
– A telefon.
– A szobában. Ha már leszól a portára, nem hoz fel néhány pohárka 
konyakot?
Átvágtattam a nappaliba, és felemeltem a telefonkagylót. Néhány 
másodpercnyi habozás után Percy Shermann számát kezdtem tárcsázni, aki 
ugyan ügyvédnek nem a legmenőbb, viszont kiváló kapcsolatokkal 
rendelkezik az Igazságügyi Minisztériumban.
Már a harmadik számnál jártam, amikor átnyúlt a vállam felett egy kéz, 
és akkorát vágott a karomra, hogy kihullott belőle a telefonkagyló.
– A fenébe is, mit akar csinálni? – sziszegte a fülembe az időközben 
magához tért Mr. Ramsey. – Csak nem akar felhívni valakit?
– Ördöge van. Éppen azt akarom csinálni – mondtam, és lehajoltam, 
hogy felemeljem a kagylót. – Ebben pedig nem akadályozhat meg még 
maga sem. Itt gyilkosság történt, méghozzá nem is akármilyen, és én nem 
akarok még Midfield hadnagy szép szeméért sem a halálraítéltek cellájába 
kerülni. Világos?
Mr. Ramsey nem szólt semmit, csak előhúzott a zsebéből egy apró 
termetű revolvert, és a vesémhez nyomta a csövét
– Jöjjön el onnan, vagy keresztüllövöm.
– Hahaha – mondtam. – Éppen az a fickó maga, aki meg merné tenni.
– Azt hiszi, nem teszem meg?
Volt valami furcsa a hangjában, ami arra késztetett, hogy forduljak 
hátra. És jól is tettem, hogy hátrafordultam. Mr. Ramsey arcán vakrémület 
táncolt, ujja pedig a forgópisztoly ravaszán. Éppen úgy, mint a 
kétségbeesett háziasszonyoké, mielőtt szétloccsantanák részeges férjük 
fejét egy 45-össel.
– Csak nyugalom – mondtam, és úgy elkaptam a kezem a telefontól, 
mint Jimmy a forró sült gesztenyétől. – Már el is eresztettem a kagylót. 
Csak nyugalom, nem lesz semmi baj.
Ramsey kezében ugrabugrált még egy kicsit a revolver, aztán 
megnyugodott. Éppen jókor, mert Miss Shepherd is feltűnt az 
átvezetőajtóban.
– Mi a helyzet, jön a konyak? Maga meg miért nem telefonál?
– Mr. Ramsey nem szeretné – mondtam. A lány lebiggyesztette az ajkát.
– Kiköpött az apám. Hogy gyógyszerre ne igyak alkoholt, meg minden. 
De hát miért ne igyak, ha megszomjazom. Nem igaz?
Ramsey a revolverére bámult, aztán zavartan ránk vigyorgott.
– Menjenek át a másik szobába, jó? A lány felém nyújtotta a karját.
– Gyerünk, hagyjuk a fenébe. Úgyis le kell ülnöm, mert citerázik a 
lábam. Nem akarod megfogni a combom, mennyire remeg?
Mivel még mindig tartottam tőle, hogy Ramsey kezében eldurranhat a 
fegyver, visszatuszkoltam a hálószobába. A halott lány ugyanúgy a 
szőnyegen feküdt, csupán hosszú, uszályos ruhája csúszott félre, ahogy a 
menedzser kikászálódott alóla. Természetesen eszem ágában sem volt, 
hogy hozzáérjek. Fiatal, huszonéves teremtés lehetett, s némiképpen 
hasonlított Miss Shepherdre, amennyiben neki is szőke haja volt, kék 
szeme és fehér bőre.
Miss Shepherd elmélázva a halott arcába bámult.
– Így, első látásra nem tudom, hova tegyem. Bár tudja, nálam egy partin 
akár ötszázan is megfordulnak. Ha megyek az utcán, ez is, az is rám 
köszön. Ha meg dumálni kezdünk, kiderül, hogy valaha együtt szívtuk a 
füvet a klotyón.
– Szóval, nem ismeri?
– Mondom, hogy nem emlékszem rá.
– Hogy került a szekrényébe?
– Én tudjam? Bizonyára az előző lakó felejtette itt.
Mit tagadjam, kivert a veríték. Azzal már nagyjából tisztában voltam, 
hogy Miss Shepherd a milliomosgyerekek azon fajtájából származik, akik 
szüleik idült alkoholizmusa és fűszippantgatásai következtében már eleve 
terhelten jöttek a világra, s erre a terheltségre maguk is rátettek néhány 
lapáttal. Lassan kezdtem megérteni, miért volt rám akkora szüksége 
Midfield hadnagynak.
Éppen azon gondolkodtam, ráterítek a lány fejére valamit, bár tudtam, 
hogy a rendőrség nemigen kedveli a magánszorgalmú kegyeletet, amikor 
Ramsey bedugta a fejét az ajtón. – Kijönne egy pillanatra?
Mivel nem láttam stukkert a kezében, vidám szívvel kifelé igyekeztem.
Ramsey megállt velem szemben, majd intett a fejével, hogy szabad az út 
a telefonhoz.
– Vegye fel!
– Kit tárcsázzak? – kérdeztem megkönnyebbülve, hogy végül is észre 
tért. Őszintén szólva, amiatt is éreztem némi megkönnyebbülést, hogy 
biztos voltam benne: a halott lány felbukkanása véget vetett még meg sem 
kezdődött thaiföldi kiruccanásunknak. Így aztán észre sem vettem, hogy a 
telefonkagyló a villa mellett fekszik. Abban a pillanatban aztán, ahogy 
felemeltem, és csak úgy megszokásból a fülemhez szorítottam, 
meghallottam benne egy hangot, amely úgy megégette a dobhártyámat, 
mintha parázs pottyant volna rá.
A hang meleg bariton volt; körülbelül annyi együttérzéssel irányomban, 
mint a sintéré a kóbor kutyák iránt.
– Mr. Lendvay?
Midfield hadnagy orgánuma még akkor is kétségbeesésbe kergetett 
volna, ha hét tenger választ el bennünket egymástól. Mintha rajzszeget 
dugtak volna a farzsebembe.
– Tudja, ki beszél?
– Fogalmam sincs róla.
– Akkor jól figyeljen. Maga nem látott semmit, világos?
– Rendben van – mondtam. – Én nem láttam semmit. Csak az a kérdés, 
más sem látott-e?
– Nem fog látni, arra mérget vehet.
Úgy gondoltam, azért megpróbálok emelt fővel kibújni a zsákból.
– Ha csőbe akarna húzni, köpni fogok.
– Csak tessék. Jó nagyot a szőnyeg közepére. Magának csak egy a 
dolga: az, hogy tartsa a száját. Megértettük egymást? – Óhajt még valamit?
– Jó utat. És, ha lesz egy kis szabad ideje, nézze meg a Csiang Mai-i 
elefántokat.
Amikor letettem a kagylót, Ramsey kíváncsian nézett rám.
– Na?
– Befogom a számat. Azonkívül semmi.
– Azonkívül nincs is más tennivalója. Jöjjön! Átviharzottunk a másik 
szobába. Miss Shepherd még mindig az ágya szélén masszírozta a 
halántékát, miközben egyre-másra a néma ismeretlenre pillantgatott.
Ramsey átkarolta a lány vállát, és igyekezett hanyatt dönteni.
– Dőljön le egy kicsit, Alicia. Hunyja be a szemecskéjét, és próbáljon 
meg csicsikálni. Mire kinyitja, már nem is lesz a szobájában ez a csúnya 
hulla.
– Vele mi legyen? – böktem a halott lányra. – Dugjuk vissza a 
szekrénybe vagy küldjük a ruhák után? Hátha őt nem gereblyézi össze a 
portás.
Ramsey megvetően nézett rám, aztán átcsörtetett a nappaliba. Én 
viszont az ablakhoz álltam és lebámultam az utcára. Arra gondoltam, 
milyen egyszerű is lenne, ha az embert szárnyakkal áldották volna meg az 
istenek. Csak kilibbennék az ablakon, és mindörökre elfelejthetném Miss 
Shepherdet, az akasztott lányt, a...
– Álmodozik?
Villámsebesen fordultam hátra. A lóképű fickó állt mögöttem, kalapja 
karimájához pöccintve a mutatóujját.
– Csakhogy látom – mondtam, és biztos ami biztos, gyorsan becsuktam 
az ablakot. – Már attól tartottam, mindörökre eltűnt a szemem elől.
– Hallom, mi történt – mondta a pasas, és töprengve feltolta a kalapját a 
feje búbjára. – Szép munka. Maga csinálta?
– Dehogy én!
A lóképű megcsóválta a fejét.
– A csomó nem tökéletes. Egyszer meg kellene tanulnia normális 
csomót kötni.
– Mondom, hogy nem én voltam!
– Attól még megtanulhatja. Legközelebb majd úgy jár, hogy felköti a 
csajt a csillárra, az meg lemászik és kiröhögi magát. Minden szakmának 
megvannak a mesterfogásai. Nem hiszi?
Céltalannak tartottam a vitát, ezért csak lemondóan legyintettem. 
Legyintés közben a kis kopasz is felbukkant az ajtó négyszögében. 
Megállt, csípőre tette a kezét, és a halottra nézett.
– Atyaúristen, maga aztán nem vesztegeti az idejét. De ne aggódjék: 
Tim és Ben mindent elintéz.
– Nekem nem kell elintézniük semmit – fortyantam fel kétségbeesetten. 
– Én nem csináltam semmit. Ha valamit tesznek, hát nem az én 
érdekemben teszik, ezt jegyezzék meg.
– Jól van, jól – mondta a hosszú. – A mi szakmánk már csak ilyen. Tégy 
jót, és ne várj érte köszönetet. Meg lehet szokni. Elvégre a hála nem 
emberi tulajdonság. Így van, Tim? Nálad van?
– Persze hogy nálam.
Tim térült-fordult, s mire felocsúdtam, már ott feketedett a kezében egy 
plasztikzsák. A halott lány fölé hajolt, majd intett a másiknak, hogy 
munkához láthatnak.
Helyette azonban én láttam munkához. Hozzáugrottam, és kivertem a 
zsákot a kezéből.
– Megőrült? Mit akar csinálni?
A kis kopasz meglepetten felkapta a fejét, de el nem eresztette volna a 
zsák végét a világ minden kincséért sem.
– Ne bomoljon már, hallja? Eressze el a zsákomat!
– Ez egy halott, ha nem vették volna észre! Egy gyilkosság áldozata. És 
mint ilyen, bizonyíték is. Bizonyíték...
A lóképű megvakarta a homlokát. – Mire?
– Hogyhogy mire? Hát arra, hogy megölték.
– Ki ellen?
– Mit tudom én. A gyilkos ellen.
A lóképű és a kis kopasz szánakozva néztek rám. Akárcsak Ramsey, aki 
ismét előtűnt a semmiből, s fekete öltönyében gyászoló svábbogárra 
emlékeztetett.
– Kapd el a lábát, Ben. 
Mire megmoccanhattam volna, a lány már bent is volt a zsákban.
– Menjen ki a folyosóra. Aztán fütyörésszen! Nyeltem egy óriásit, de 
engedelmeskedtem. Kisétáltam a folyosóra, eltántorogtam egészen a 
lépcsőfeljáróig, majd lebámultam rajta. Messze távolban nem láttam élő 
embert.
Füttyentettem néhányat, miközben arra gondoltam: ezzel a 
fütyörészéssel bűnrészessé is váltam, akárhogy csűrjem-csavarjam is a 
dolgot. Akár tíz évet is kaphatok, ha csak Percy Shermann ki nem húz a 
latrinából.
Tim és Ben olyan egykedvűen vitték a zsákot, mintha faforgácsot 
szállítanának benne. Bár, őszintén szólva, nem voltak valami tökéletes pár: 
a zsák nem vízszintesen nyugodott a vállukon, hanem erősen ferdén. Ha 
faforgács van benne, bizonyára meg sem mozdul, így azonban mintha 
izgett-mozgott volna valaki odabent.
Szorosan a falhoz simultam, hogy elférjenek mellettem. A kis kopasz 
nem szólt semmit, még csak futó pillantást sem vetett rám, Ben azonban 
oldalba taszított a könyökével.
– Hallgasson rám, és tanuljon meg normális csomót kötni. Nem árt, ha 
az ember biztos a dolgában. Nekem aztán elhiheti.
Utánuk néztem volna, de Mr. Ramsey elkapta a karom, és magával 
rángatott.
Bármennyire is szerettem volna, nem tértünk vissza Alicia Shepherd 
lakosztályába.
Laura Conaway vörös volt és szeplős; Josie Fairchild alacsony, fekete, 
szépen serkenő kis bajuszkával a szája felett. Laura Conaway enyhén 
spicces állapotban leledzett, s Josie Fairchild léptei is mintha túlságosan 
libegősre sikeredtek volna.
– Jézusom, Mr. Ramsey – sikkantotta Miss Conaway, és elkapta 
Ramsey karját, hogy behúzza a szobába. – Nézd csak, Josie, kit hoztam 
neked? 
Josie nevetett, majd megkérdezte: – Kit?
Amikor aztán én is felmagasodtam Ramsey mögött, egyszerűen beléjük 
szorult a levegő. Úgy bámultak rám, mintha a függönyhúzó zsinór lett 
volna a nyakamra csomózva. Josie Fairchild tért először magához a 
kábulatából. Olyannyira, hogy hosszan és élesen el is füttyentette magát.
– Ez aztán a husi! Hol szedte össze, Ramsey?
– Ő Mr. Lendvay – mondta Ramsey kelletlenül. – Akiről már beszéltem 
maguknak.
– Kerüljenek beljebb. Laura, el ne engedd a fickót!
Bármennyire is nézegettem őket, nem volt semmi bennük, ami 
milliomosnőre emlékeztetett volna. Ráadásul olyan iszonyatos texasi 
nyelvjárásban beszéltek, hogy kénytelen voltam feltételezni: alighanem az 
olaj vetette ki őket a föld mélyéből.
Mire visszanyertem a lelki egyensúlyomat, már ott ültünk szemben egy 
kis asztalkánál whiskyspoharakkal körülbástyázva. Szemem sarkából 
láttam, hogy Ramsey dúlt a méregtől, de nemigen mert nekik 
szemrehányást tenni. Laura székem karfájára ült, hozzám dörzsölte magát, 
és a markomba nyomott egy poharat.
– Ha bourbont kér, csak füttyentsen. De ha én kellek vagy Josie, akkor 
is füttyentsen.
Ramsey morgott valamit a fogai között, hogy kikéri magának az 
ilyesfajta sületlenségeket, de hangosan azért nem mondott semmit.
Laura a poharamhoz ütötte a poharát, aztán ismét csak odadörgölődzött 
hozzám
– Szóval, maga is velünk jön, szépfiú? Eszem a zúzáját. Remélem, van 
stukkerja?
Ittam egy kicsit a whiskyből, aztán letettem a poharam az asztalkára.
– Gondolja, hogy szükségem lehet rá?
– Egészen biztosan – vihogott Josie Fairchild. – Ha egyszer Laura a 
fejébe vette, hogy leteríti magát, ember le nem beszélheti róla. Aztán, jó 
nagy a pisztolya?
Egészen a folyosó végéig kísért bennünket a két lány enyhén részeg, 
illetlen nevetése.
– Miss Mary Harper végre igazán szimpatikus jelenség volt. Rövid, 
térden-felül érő kockás szövetszoknyájában, vállára rázott, hosszú 
gesztenyebarna hajával szünidejét töltő gimnazistára emlékeztetett. Amikor 
beléptünk az ajtón, ránk nézett, majd se szó, se beszéd, Ramseyre támadt.
– Mi a fenét mondtam én magának, mi, hogy minden rendben legyen, 
mielőtt megkezdem a csomagolást. És most mi van? Semmi sincs rendben. 
Nézzen csak be oda! Na, gyerünk, nézze, nézze!
Megragadta Ramsey karját, és maga után vonszolta. Én meg – mivel 
rám nem vonatkozott a nézze, nézze – letettem magam egy székre, és 
körbebámultam a szobában. Mivel a szekrény a Miss Shepherd hálójában 
álló szekrény ikertestvére volt, ismét eszembe ötlött a szerencsétlen, szőke 
lány hullája, amely eddig is ott lapult ugyan, csak éppen igyekeztem nem 
venni tudomást róla. Most azonban hirtelen visszatért a maga szomorú 
valóságában, mint amikor a láng fölé tartott papíron előbukkan a 
vegytintával írott titkos szöveg.
– Képtelen vagyok addig becsomagolni, amíg még nem érkeznek az 
objektívek. Maga megígérte, hogy még a tegnapi nap folyamán idehozzák 
őket. És most hol vannak? Nem tudom a munkámat végezni, ha maguk 
nem biztosítják hozzá a legminimálisabb feltételeket sem. Ráadásul Vinnie 
Fliege sincs sehol, pedig megígérte, hogy segít. Állítólag csak este jön 
vissza. Valami kozmetikusnál kenegetteti a képét az a bányarém.
Ramsey megnyugtató morgása beleveszett a szomszéd szoba 
levegőjébe.
Felálltam és a sötétítőfüggönyhöz sétáltam. Megmarkolásztam a 
zsinórját, aztán felnéztem a karnis tetejére. Egészen addig bámészkodtam, 
amíg Miss Harper ki nem vágtatott a szomszéd szobából és nekem nem 
támadt.
– Maga meg mit bámul ott?
– A függönyt – mondtam. – Zavarja?
– Idegesít, amikor valaki csak áll és bámul, miközben én majd 
szétdurranok az izgatottságtól. Maga kicsoda?
Mondtam neki, ki vagyok, és hogy abban a szerencsében lesz részem, 
hogy elkísérhetem Thaiföldre.
Annyira nem volt ott az esze, hogy bizonyára még a nevemet sem 
jegyezte meg.
– Ja, és a filmek! – támadt újra Ramseyre, amikor az tétován botladozva 
ismét feltűnt a csatamezőn. – Azonkívül alumíniumkazetták és minden, 
amit felírtam. Mondtam, hogy az lesz a legjobb, ha én is magukkal 
megyek.
– Ugyan már, Miss Harper – igyekezett csillapítani a lányt a siker egyre 
csökkenő reményében Ramsey. – Megfelelő szakembereink vannak erre a 
célra.
– Lárifári! Maguknak egyetlen megfelelő szakemberük van, és az én 
vagyok! Nem is tudom, miért mentem bele abba az őrültségbe, hogy ne 
legyek ott, amikor beszerzik a dolgaimat. Úgy érzem magam, mintha be 
lennék zárva ebbe a lakosztályba. Mit gondol, börtön ez?
– Nem. Nem börtön – mondta Ramsey sötéten.
– Hát akkor mi?
– Azt magának kell eldöntenie.
Miss Harper rám nézett, majd csitris mosollyal a hátára rázta a haját.
– Csinálok majd odaát magáról néhány jó felvételt, és beleteszem a 
könyvembe, akárcsak Mr. Ramseyt. Bár őt alighanem csak áldozatként. 
Remélem, útközben agyontapossa egy elefánt. 
Szerettem volna hinni, hogy a próféta beszél belőle.




Éjszaka a repülőgépen
(Álmomban ne jöjjön elő!)

A repülőtéren festői és mindenkit magába foglaló zűrzavar fogadott. 
Ramsey kétségbeesetten bukdácsolt a számtalan csomag és a még 
számtalanabb fotóriporter között. Néhány kis kölyök papírral és ceruzával 
a kezében megpróbálta becserkészni a hírességeket, mindeközben 
végigugrált a bőröndökön, letépve róluk a névkártyákat és rájuk aggatott 
papírokat.
Ramsey úgy nyújtotta felém a karját, mint fuldokló a mentőöv felé.
– Nem tudott volna egy kicsit korábban jönni?
– Nagy volt a dugó odakint.
– Próbálja meg ellenőrizni, megvannak-e valamennyien. Aztán próbálja 
meg a kiskölyköket levakarni róluk.
Mivel reménytelennek tűnt a feladat, igyekeztem úgy sürögni-forogni, 
hogy közben ne csináljak semmit. Egészen addig sikerült is, amíg fel nem 
szállt a repülőgép.
Ramsey magányosan gubbasztott a legutolsó széksor ablakánál, komor 
képpel bámulva a lassan felhőkbe vesző földet. Ahogy kialudtak a 
figyelmeztető lámpák, felálltam és odasétáltam hozzá. Egy stewardess 
kidugta fejét valami elhúzott függöny mögül, és rám mosolygott. Ezúttal 
nem volt szerencséje: nem kapott a kontinensszerte híres Lendvay-féle 
kacsintásból.
Mielőtt leültem volna Mr. Ramsey mellé, még egyszer 
végigpillantottam a jószerével üres széksorokon, aztán az ülése karfájára 
csüccsentem.
– Hogy van?
Ramsey feltette a szemüvegét, hogy a keret felett figyelmes pillantást 
vethessen rám.
– Hogy kellene lennem? Pihenek pár percet, aztán kezdődik a műszak.
– Műszak?
– Meg kell tőlük tudakolnom, jól vannak-e, nincs-e valamire szükségük, 
kérnek-e takarót és a többi.
– Én mit csináljak?
– Vigyorogjon, mint az ajándék malac. És ha nincs nehezére, 
ereszkedjék le hozzájuk.
– Ne haragudjék, hogy a titkai között turkálok, de kibéreltük ezt a 
gépet?
– Miért béreltük volna ki? Nem látja, hogy jegyet váltottunk rá?
– Merthogy olyan kevesen vagyunk.
– Messze még a turistaszezon. Azonkívül, ha nem vette volna észre, ez 
az első osztály. Hátul nem ennyire üresek a sorok.
– Nem hoztam magammal kalapot – nyugtalankodtam.
– Majd vesz Bangkokban, bár monszun Idején inkább esernyőre lesz 
szüksége.
– Monszun? Ezt most hallom először.
Rám nézett, és lelombozódva megtörölgette a homlokát.
– Jézusom, hát az nincs benne a szerződésemben, hogy még magával Is 
nekem kelljen bajlódnom. Hogy valamelyest elvegyem a rosszkedvét, 
felálltam, és átsétáltam két sorral előbbre, Miss Abrahamhoz. A 
szépségkirálynő éppen a körmein dolgozott, s amikor felbukkantam a 
közelében, felém küldött egy bájos mosolyt.
– Nem akar idecsüccsenni hozzám? Bólintottam és odacsüccsentem.
– Ismerjük mi egymást?
Mondtam neki, hogy én vagyok a biztonsági emberük.
– Hát ez remek – fújdogálta meg a körmét. – Akkor viszont Freddyt 
miért nem hozhattam magammal?
– Ki az a Freddy?
– A testőröm. Azt mondták, nem jöhet velem, mert nem engedik be 
Thaiföldre. Magát beengedik?
– Remélem, engem sem.
– Ezt hogy érti?
– Csak tréfa volt.
– Hát akkor csak legyen a közelben. Olyan ismerős nekem, biztos 
láttam már valahol. Hogy is hívják?
Mondtam, hogy John C. Lendvay. Kicsit reszelgetett még a körmén, 
lefújta a reszeléket aztán belém karolt.
– Tudja, rám néha vigyázni kell. Az elmúlt napokban kissé ki voltam 
borulva. Egy bizonyos személy ugyanis az életemre tört.
– Tudom – mondtam. – Linda.
Szerencse, hogy elfelejtette kikapcsolni az övét, különben alighanem 
kilyukasztotta volna a gép tetejét a fejével rémületében.
– Menjen innen! Azonnal menjen inneni Segítség, Mr. Ramsey...
Villámgyorsan sikerült befognom a száját. – Ne bomoljon már, Miss 
Abraham. Tegnap ott voltam a szobájában, amikor beszélt róla;
– Nem emlékszem... magára.
– Ott mesélt Lindáról.
– Te jó isten! Hogy én mennyire ki lehettem borulva... Egyszerűen 
elképesztő, mit meg nem enged magának az a nő. Rendszeresen mérgezi a 
ruháimat. Jézusúristen, már megint érzem, mennyire viszketek. Nem 
keresné elő a gyógyszereimet!? Ott fenn... a csomagtartóban! Még a 
bugyimat is telefröcskölte méreggel.
Kikerekedett szemekkel láttam, hogy oldalra dönti a lábait és elkezdi 
lerángatni magáról a bugyiját. Kétségbeesetten Ramsey felé ordítottam, aki 
tüstént felpattant a helyéről, és felém vágtatott. Hogy a stewardessek 
honnan szereztek tudomást a dologról, fogalmam sincs róla, mindenesetre 
Ramseyvel együtt ők is hozzánk rohantak egy palack ásványvízzel és 
poharakkal. Ramsey kirámolta a gyógyszereket, én pedig mindaddig 
leszorítva tartottam Miss Abraham kezét, amíg csak le nem nyelte a 
tablettákat. Az a néhány utas, aki rajtunk kívül az első osztályú szakaszban 
tartózkodott, ámuldozva bámult bennünket, majd óvatosan belesüppedtek 
az üléseikbe, amikor átviharzottunk a széksorok között.
A lenyelt tabletták hatására Miss Abraham lassan letett róla, hogy 
leráncigálja a bugyiját. Ramsey eközben ingajáratot bonyolított le a 
stewardessek és az egyre megszeppentebb képpel ránk bámuló útitársak 
között, szüntelenül
magyarázgatva, hogy Miss Abraham nem közveszélyes, nem 
nimfomániás, nem súlyos beteg, egyszerűen csak szépségkirálynő, akinek 
megártottak az utazással járó izgalmak. Egy szeplős, vörös hajú kisfiú még 
akkor is ott ácsorgott reménykedő képpel nem messze tőlünk, amikor Miss 
Abrahamnak már esze ágában sem volt megszabadulni az alsóneműjétől. A 
szépségkirálynő hirtelen úgy a karomba markolt, hogy majdnem 
felkiáltottam a fájdalomtól.
 Azt hiszi, bolond vagyok? Csak azért, mert Linda nem is létezik? De 
létezhetne!
– Ugyan már, miért hinném? Egy kicsit kizökkent a kerékvágásból, 
ennyi az egész.
– Hát kizökkentem, az nem is vitás. Bár a versenyt azért sikerült 
megnyernem. Tudja, milyen pokolian nehéz volt formában maradnom? 
Még le sem feküdhettem senkivel. A szeplős kisfiú fülei akkorára nyúltak, 
mint a zsiráf nyaka, és leplezetlen vigyorral az arcán szomjasan itta minden 
szavunkat.
– Képzelheti, micsoda megerőltetés volt tőlem. Most viszont már vége a 
böjtnek. Ha megérkeztünk Bangkokba, szívesen látom egy kis etyepetyére,
– Sajnálom, de nemigen fog menni – sóhajtottam szomorúan.
– Csak nem meleg?
– Szolgálatban vagyok. Ha megszegem az előírásokat, repülök.
Villámsebesen taktikát váltott. Odébbhúzódott tőlem, és a szempillái 
alól gúnyos mosolyt repített felém.
– Ezt még majd megbeszéljük. Nem takargatna be?
Felvettem a szomszéd ülésre készített takarót, és ráterítettem. 
Kellemesen feldorombolt, miközben a kebléhez húzta a kezem.
– Nem is sejted, mit veszítenél vele, ha kihagynál, drágám.
Lehunyta a szemét, és mosolyogva oldalra hajtotta a fejét. Biztos voltam 
benne, hogy nem Lindáról álmodik.
A vészkijárat vörös lámpája valószerűtlen fénnyel öntötte el a 
széksorokat, így aztán az a torz, halálfejhez hasonlító, világító ábrázat, 
amely egyszer csak felbukkant az orrom előtt, lenyelhetetlen gombócot 
varázsolt a torkomba. Önkéntelenül is a revolverem után nyúltam volna, de 
még idejében eszembe jutott, hogy le kellett adnunk a kapitánynak.
A vörös, árkokkal szabdalt Frankenstein-fej ott himbálódzott előttem, s 
éppen magam elé akartam kapni a kezem, amikor megszólalt halk, 
simogató hangon.
– Azért annyira nem lehetek csúnya.
Egyetlen másodperc alatt megértettem, hogy Miss Vinnie Fliege, a 
számomra még ismeretlen milliomosnő áll előttem. Megdöbbentő volt, 
hogy a fények furcsa játéka mennyire kiemelte arcának mesterséges voltát. 
A bőrét borító varratok és sima foltok mintha önálló életet éltek volna.
– Bocsásson meg, Miss Fliege – mondtam, miközben megkönnyebbülve 
felemelkedtem. – Azt hiszem, rosszat álmodtam.
Miss Fliege lecsüccsent mellém, és a térdemre tette a tenyerét.
– Nem kell mentegetődznie. Amikor a műtét után először pillantottam 
meg magam a tükörben, öngyilkos akartam lenni. Pedig alaposan 
felkészítettek rá, mit fogok látni. Ennek ellenére megrémültem. Semmiféle 
szó nem adhatja vissza ezt a látványt. Így aztán nincs jogom megsértődni 
arra, aki megijed tőlem. Normális emberi reakció csupán.
Motyogtam még valami mentegetődzésfélét, aztán elhallgattam. Túl 
intelligensnek tűnt ahhoz, hogy értelmét láttam volna a kétségbeesett 
magyarázkodásnak.
– Megbocsásson, de itt ültem öt-hat sorral hátrébb, amikor Miss 
Abrahammal beszélgettek. Lehet, hogy figyelmeztetnem kellett volna 
magukat, de haboztam, és később már csak rontottam volna a dolgon. 
Megbocsát?
– Nincs mit megbocsátanom. Semmi olyan nem történt, amiért 
kellemetlenül érezhetném magam.
Rám nézett, s én ismét csak kénytelen voltam megállapítani: 
bármennyire is gazdag lehet a széfje és a lelke, s több szépség lakhat 
benne, mint a középkor egész festészetében, mégsem lennék képes 
közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Ha arab lettem volna, s mint 
jövendőbelimet őt találtam volna a fátyol alatt, inkább beiratkoztam volna 
egy gyorstalpaló eunuchtanfolyamra.
– Azt hiszem, ez lesz az utolsó utam – mondta bánatosan.
Megtörölgettem a homlokom, és mélyet sóhajtottam. A büfé irányából 
kellemes whiskyillat hullámzott felém, s éreztem, hogy iszonyú szomjúság 
tör rám.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem megadóan. Felnevetett: éles, 
csengő nevetéssel. Mintha a boszorkány nevetett volna Juliska hangján.
– Ne féljen, nem akarom megölni magam.
– Azt remélem is. Ha önmagára nem is, legalább ránt legyen tekintettel. 
Ha valami, zűr támadna valakivel, úgy kirúgnak, hogy a lábam sem éri a 
földet.
– Miattam nem lesz baja. Majd írok egy hivatalos búcsúlevelet, és 
megírom benne, hogy maga nem tehet semmiről.
– De hát mi az ördögről beszél? – önkéntelenül fel is ugorhattam, mert 
szelíden visszanyomott az ülésembe.
Mondtam, hogy nem ölöm meg magam. Ezzel szemben az a 
szándékom, hogy kolostorba vonulok.
Lelki fülemmel jól hallottam, amint leesik az állam és nagyot csattan a 
padlón.
– Kolostorba vonul... – motyogtam. – De hát ez... 
– Abszolút normális dolog – mondta. – Az egész középkor telis-tele van 
kolostorba vonult királylányokkal. Azt hiszem, itt az isten háta mögött én 
is megtalálom végre a lelkem békéjét.
Elhallgattunk, és hosszú ideig csendben ültünk egymás mellett. 
Többször is megpróbáltam mondani valamit, de mindannyiszor 
összeakadtak a számban a szavak. Elvégre mit is mondhattam volna neki? 
Hogy térjen vissza a civilizációba, fesse magát feketére, és jövőre ő is 
induljon el az atlantai szépségversenyen? Akkor már inkább a kolostor. 
Egyszer láttam valami képen, hogy a thaiföldi kolostorok mellé 
úszómedencéket is építettek, hogy megmártózhassanak bennük a hőségtől 
tikkadt szerzetesek.
Addig-addig próbáltam magam elé idézni a kolostori úszómedencéket, 
amíg elszunnyadtam. Amikor pedig később arra riadtam, hogy fázom, Miss 
Fliege-t már nem láttam a közelemben.
Néma csend volt a gépen, csak a motorok zúgtak odakint.
Nem tudom, miért, de hirtelen úgy éreztem, mintha a halál is velünk 
repülne Thaiföld felé.
Felálltam, átsétáltam a függönyökkel lezárt szakaszon, s bedugtam a 
fejem a stewardessek birodalmába. Megrezzentem, amikor árnyék vetült a 
falra, de csak egy mosolygó ázsiai lány bukkant fel előttem.
– Segíthetek, uram? Talán egy kis whiskyt?
Arra gondoltam, ilyen kedves invitálásnak nem szabad ellentmondani. 
Megvártam, amíg tölt egy pohárkával, ráemeltem, kiittam, aztán letettem a 
poharat, és megfordultam, hogy visszasétáljak a helyemre. Elhúztam a 
függönyt, tettem néhány lépést a félhomályban, majd beleütköztem Miss 
Shepherdbe.
Miss Alicia Shepherd szemében ismét ott ült a fájdalom, mint két 
nappal ezelőtt a szállodában. Hirtelen eszembe jutott a lány a szekrényben, 
nyakán a függönyzsinórral, de igyekeztem gyorsan elhessegetni magam 
elől a képét.
– Jól van, Miss Shepherd?
Miss Sepherdnek megremegett a szája, mintha mondani akarna valamit, 
aztán mégiscsak meggondolta magát, és nem mondott semmit. Már-már azt 
hittem, megneheztelt rám, amiért mindeddig elhanyagoltam, amikor végül 
mégiscsak megszólalt.
– Viszonylag.
– Viszonylag?
– Tudja, a migrénem. Pokolian fáj a fejem. Be is vettem néhány 
csillapítót.
– Jól tette.
– Sajnos mégsem akar csillapodni.
– Szólt róla Mr. Ramseynek?
– Mr. Ramsey alszik.
– Nyugodtan felkeltheti.
– Á... nem olyan fontos. Akarom mondani... eddig nem volt olyan 
fontos.
– Eddig?
– Hát... nézze, most már a kezem is remeg. – Megmutatta a kezét. 
Valóban remegett.
– Azonkívül hányingerem volt.
Nem mertem megkérdezni tőle, hova lett a hányingere.
– De azért nem bántam meg, hogy eljöttem – mondta gyorsan. – 
Szükségem van rá. Feltétlenül szükségem.
– Mire? – kérdeztem gyanakodva, mert azt hittem, kábítószerről beszél.
– Gurura.
– Mire?!
– Egy guruért jövök, ha nem tudná. Lelki vezetőért. Kell valaki, aki 
beavasson Kelet rejtelmeibe.
Egyszerre megnyugodtam. Megértettem, hogy Miss Shepherd miért 
vállalkozott erre az istenverte útra. Guru kell neki, valami idevaló pap, aki 
elmagyaráz neki néhány hókuszpókuszt. Megcsóváltam a fejem, és arra 
gondoltam, nem is sejtik a koszos lábú, kopasz fejű kóklerek, hogy a 
Szerencse közeledik feléjük alumíniumszárnyakon.
– Majd keresünk magának gurut, amennyit csak akar – ígértem. – Most 
menjen szépen a helyére, és próbáljon meg aludni.
Miss Shepherd megmarkolta egyik remegő kezével a másikat, aztán 
nagyon határozottan megrázta a fejét.
– Nem lehet
– Mit nem lehet?
– Hát a... helyemre menni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Ott van az a... lány.
– Lány?
– Aki mellettem ül.
 Behunytam a szemem. Mintha korábban valóban ült volna valaki Miss 
Shepherd mellett, aki nem a mi kompániánkhoz tartozik.
– Csak nincs vele valami baj? Kellemetlen a társasága?
– Bizonyos értelemben... igen.
Mivel magam is utálom a szószátyár útitársakat, megvontam a vállam.
– Keressen magának egy jobb helyet. Vagy várjon csak, majd én 
segítek. Hova akar ülni?
– Elhoznám a retikülömet, de... nem lehet. Nem tudok tőle... 
Egyszerűen csak...
– De hát mi az ördög van a szomszédjával? Miss Shepherd rám emelte a 
szemét.
– Az az érzésem, Mr. Lendvay, mintha halott lenne. Azt hiszem..., 
megfojtották.
Nem volt szükségem többre tíz másodpercnél, hogy megtaláljam Miss 
Shepherd szomszédját, pedig alaposan lecsusszant az üléséről, mintha 
kényelmesebb helyet keresett volna a lábainak. Teste furcsán 
kicsavarodott, bár ebben még nem lett volna semmi gyanús. Gyakran 
előfordul, főleg repülőgépen töltött éjszakákon, hogy addig izgünk-
mozgunk, amíg valamilyen lehetetlen pózban szenderedünk el.
Ez a lány vagy asszony azonban még azután is tovább szendergett, hogy 
lehajoltam hozzá és megrázogattam a kezét. Kellemesen hűvös volt s csak 
icipicit merev. Óvatosan a nyakára pillantottam. Már meg sem hökkentem, 
amikor felfedeztem rajta egy hasonló függönyzsinórt, mint amilyet a másik 
lányon láttam két nappal ezelőtt.
Gyengéden megpróbáltam bedugni az ujjam a zsinór alá. Annyira 
szorosan feszült azonban a nyakára, hogy csak bőrének megsértése árán 
tudtam volna megszabadítani tőle.
Sóhajtottam, előreevickéltem néhány sorral, majd kíméletlenül 
felráztam Mr. Ramseyt.
A menedzser kinyitotta a szemét, s a szemüvege után tapogatódzott.
– Maga az? Nem tud aludni?
– Figyeljen ide. Beszélnünk kellene. Ramsey idegesen a hajába túrt.
– Éppen most? Percekkel ezelőtt aludhattam el. Nem mondom el, mit 
álmodtam, mert megütné a guta. Nem tenné meg nekem azt a szívességet, 
hogy békén hagy? Ha egy kis mázlim van, folytatódik az álmom.
– Attól tartok, leginkább a rossz álmok folytatódnak... – Ramsey rám 
lesett a szemüvege felett.
– Mit mondott?
– Hogy általában a rossz álmok folytatódnak.
Úgy pattant fel, hogy majd lesodort a székek közé.
– Mi a fenét beszél itt összevissza?
Eltoltam magamtól, aztán leroskadtam egy ülésre. Most éreztem csak, 
milyen pokolian gyengék a lábaim. Mintha kilométereket futottam volna a 
repülőgép után. – Próbálja megőrizni a hidegvérét – sóhajtottam. – Mit 
szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy percekkel ezelőtt megfojtottak 
valakit ezen a repülőgépen? – Ramsey mellém zuhant, tenyerébe temette az 
arcát, és keservesen felnyögött. – Uramisten! Uramisten!
Miss Shepherd éppen akkor kóválygott elő az üres sorok közül, amikor 
végre sikerült feltámogatnom Ramseyt. A menedzser fenyegető vigyorra 
húzta a száját.
– Ha tréfálkozik velem, megölöm.
Hamarosan rá kellett aztán jönnie: eszem ágában sincs tréfálkozni. Miss 
Shepherd ugyanis odatántorgott hozzánk Halántékára szorítva a tenyerét.
– Pokoli ez a fejfájás. Szerencsére a stuvinak volt valami tablettája, be is 
vettem belőle kettőt. Megtalálta a retikülömet?
Megráztam a fejem, és elkaptam Ramsey könyökét. Két-három erőteljes 
taszítással sikerült is bepréselnem abba a sorba, ahol a halott lány ült. 
Ramsey rápillantott, megremegtek a lábai, majd levegő után kapkodva a 
legszélső szék kárfájára zöttyent.
– Szülőanyám... ki ez?
Ő rám nézett, én Miss Shepherdre, ő viszont nem nézett senkire, még 
halott útitársára sem, csak a halántékát masszírozgatta egyre szenvedőbb 
nyögdécselés közepette.
– Jézusom, én mindjárt... kidobom a taccsot.
Ramsey lecsusszant a karfáról, és igyekezett tisztes távolban maradni a 
lánytól.
– Maga... csinálta?
– Mit? – kérdezte Miss Shepherd nyitott szájjal, nagyokat lélegezve.
– Maga ölte meg?
Miss Shepherd lekapta a tenyerét a halántékáról és a felháborodástól 
összecsücsörítette a száját.
– Ne mondjon már ilyet, Mr. Ramsey. Hiszen nem is ismertem.
Óvatosan körülpillantottam, s mivel nem láttam, hogy bárki is felfigyelt 
volna ránk, lehúztam a lányt az ülések közé magunk mellé.
– Tényleg nem ismeri?
– Honnan a fenéből ismerném?
– Mikor ült ide maga mellé?
– Röviddel a felszállás után.
– A felszálláskor még nem volt ott?
– Akkor az égett képű lány ült mellettem.
– Miss Vinnie Fliege?
– Hát ha így hívják...
– Honnan tudja, hogy égett a képe?
– Istenem, hát csak van szemem, nem?
– Hogy került el maga mellől?
– Fogta a cuccát és elment.
– Nem mondott semmit?
– Egy szót sem. Addig sem igen beszélgettünk. Valami újságot olvasott.
– És ez a lány?
– Egyszer csak ott volt. Mosolygott, dünnyögött valamit, majd 
lecsüccsent mellém.
– Mit dünnyögött?
– Tudja a fene. Nemigen figyeltem rá.
– Nem tűnt fel magának, hogy miért pont az ön melletti ülést választja, 
amikor van egyebütt is elég szabad hely?
– Mondtam már, hogy nem törődtem vele. Fájt a fejem, mint ahogy 
most is fáj, bár mintha az elmúlt percekben kissé csillapodott volna.
– Amikor kiment a mosdóba, az a lány már halott volt. Hogy fért el 
mellette?
– Nehezen. Azt hittem, mélyen alszik. Csak aztán hozzáért a kezem az 
arcához. Az a függönyhúzó zsinór meg a nyakán....
– Nem hiányzik valamije?
– Nekem? Csak a táskáin. Megtenné, hogy ideadja? Átnyúltam a halott 
lány felett, minek következtében nem tudtam elkerülni, hogy az arcába ne 
nézzek. Egyszerű, durva képű valaki volt, s mintha a haja sem lett volna 
százszázalékosan tiszta állapotban. Önkéntelenül is a körmeire 
pillantottam. Gyöngykagylószínűek voltak töredezett szegéllyel. A szájára 
kent rúzs szétmázolódott az ajka szélénél, mintha halála előtt még 
csókolódzott volna valakivel.
Miss Shepherd eközben táskája gondos tanulmányozásába mélyedt. 
Néhány igencsak hosszúnak tűnő másodperc után visszaejtette maga mellé, 
és megvonta a vállát.
– Nem hiányzik belőle semmi.
– Biztos?
– Semmi nem volt benne, amit érdemes lett volna elemelni.
Ramsey elvette a tenyerét az arca elől, aztán rám pillantott.
– Mi a fenét csináljunk?
Mintha defektet kapott volna eddigi magabiztossága. Lekapta a 
szemüvegét, és dörzsölgetni kezdte, mint Aladdin a lámpáját.
– Nem találja furcsának, Miss Shepherd – tört ki belőlem a kérdés –, 
hogy mindig az ön közelében ölnek meg valakit? És ráadásul ugyanazzal a 
függönyzsinórral?
– Nem biztos, hogy ugyanaz – mondta Miss Shepherd. – A 
függönyzsinórok pokolian tudnak hasonlítani egymásra. Különben igaza 
van: én magam is furcsának találom. Amim találok egy megfelelő fórumot, 
tiltakozni is fogok miatta. Egyszerűen felháborító, hogy befizetek egy 
drága társasutazásra, eljövendő guruim földjére, de még meg sem 
közelítem, máris úgy hullanak körülöttem az ismeretlen csajok, mint a 
legyek. A fenébe is, hát nem újra kezdődik az egész? Most meg a fejem 
búbját hasogatja. Apropó, maguk mit gondolnák, meggyilkoltak is 
bejuthatnak a nirvánába? El nem tudom képzelni, hogy amikor odaát az e 
világi életben elkövetett bűnöket számolják össze, azt is a nyakába varrják 
valakinek, hogy hagyta magát meggyilkoltatni. Valahogy nem lenne 
igazságos, legalábbis szerintem.
– Megkérhetném rá, hogy ne mozduljon el a helyéről?
– Mit akar csinálni?
– Értesítenem kell a kapitányt. Ön is maradjon itt, Mr. Ramsey. 
Próbáljuk meg elkerülni a pánikot.
Még egyszer a halott lányra néztem. Úgy állt a függönyzsinór a nyakán, 
mint furcsa, vékony nyakkendő.
Talán maga a halál próbált meg a Thaiföldre tartó repülőgépen egy új, 
szokatlan divatot csinálni.
Az első osztályhoz beosztott barna szemű, barna hajú, még az éjszakai 
órán is kockás, kék sapkát viselő ázsiai stewardess éppen egy német nyelvű 
könyvet olvasott. Jöttömre felemelte a fejét, összecsukta a könyvet, és 
kérdő mosollyal nézett rám.
– Óhajt valamit, uram? – kérdezte enyhén idegenes akcentussal. – Talán 
egy whiskyt?
– A kapitánnyal szeretnék beszélni – mondtam.
A lány lehajtotta a fejét, mint aki nem egészen érti, mit mondok, majd 
halkan, csodálkozva megismételte.
– A kapitánnyal?
– Ővele.
– Attól tartok, nem fog menni, uram. A kapitány úr alszik. De amint 
felébred, meglátogatja önt. Ezt megígérhetem.
– Sürgősen beszélnem kellene vele.
– Attól tartok, nem tudom elintézni, uram.
Volt valami a hangjában, amiből arra következtettem, hogy akár 
reggelig is folytathatjuk ezt a játékot, szemernyivel sem jutok közelebb a 
célomhoz.
– Rendben van – mondtam. – Velem jönne?
– Hova?
– A helyemre. Mutatni szeretnék önnek valamit.
Sóhajtva letette a könyvét, aztán felemelkedett. Fegyelmezett mosoly ült 
az arcán, amely éjszaka csak azoknak az utasoknak jár, akik az első 
osztályra váltottak jegyet. Intett, hogy menjek előre, és én előre is mentem. 
Egészen addig a sorig, ahol Ramseyék ücsörögtek. A stewardess 
lelassította a lépteit, s fejét félrefordítva szemügyre vette az üldögélőket. 
Ahogy Miss Shepherdre esett a tekintete, mintha megkönnyebbült volna.
– Nem érzi jól magát, Miss Shepherd? Miss Shepherd elhúzta a száját.
– Hát... nem.
– Szívesen megmérem a vérnyomását.
Ekkor Mr. Ramsey diszkrét horkantások közepette felkapta a fejét, és 
udvariatlanul a lányra kiáltott.
– Az övét mérje meg, ha méricskélni akar!
A stewardess szépen gondozott szemöldöke felcsúszott a homlokára.
– Kiét, uram?
A következő pillanatban aztán felsikoltott. Soha nem gondoltam volna, 
hogy a stewardessek ilyen dallamosan tudnak sikítani.
Talán tovább is sikoltozott volna, mint amennyit a rémület megkívánt, 
szerencsére Mr. Ramsey hamar megunta, és befogta a száját. A stuvi 
kapálódzott egy kicsit a karjai között, majd gyorsan megnyugodott. Az 
utasok iránti felelősségérzete alighanem legyűrte a rémületét.
– Meghalt...?
– Ez meg – mondta Miss Shepherd a halántékát masszírozgatva. – 
Elhalálozott szegény.
– Mi ez itt a... nyakán?
– Zsinór.
– Jézusom, hogy került oda? – Ramsey ránézett a szemüvege felett.
– Na hogy?
– Úristen – nyögte a stuvi. – Ezt meggyilkolták.
– Nyert – mondta az egyre inkább apátiába eső menedzser.
– Jelentenem kell a kapitány úrnak – suttogta a lány megigazgatva a 
fején kockásan kék sapkáját. – Kérem... tartsák titokban, ameddig... 
addig...
Elnyelte a szürkület.
A kapitány nyurga, vékony férfiú volt napbarnított arccal, kék 
tengerészszemekkel.
– Van Haagen – mondta sorban kezet fogva valamennyiünkkel. – Miss 
Szato említett valamit.
Szó nélkül a halott lányra mutattam. Van Haagen csípőre tette a kezét, 
aztán néhány méter távolságból szemügyre vette az áldozatot.
– Önökhöz tartozik?
– Nem.
Van Haagen ekkor a stuvihoz fordult.
– Hogy hívják?
– Már megnéztem – mondta a lány. – Johanna Feliciannak.
– Tud még róla valamit?
– Vegetáriánus menüt kért.
– Ez volt a helye?
– Igen.
– Akkor mit keresett itt?
Nem érdekelhette különösképpen a kérdése, mert választ sem várva 
előhúzta zsebéből a kezét, és órája világító számlapjára nézett.
– Öt órányira vagyunk Bangkoktól. Nem látom értelmét, hogy 
kényszerleszállási engedélyt kérjek. Kérem, Miss Szato, intézkedjék!
– Most mi lesz? – kérdezte tétovázva Ramsey.
– Betesszük az egyik konyhafülkébe. Azonkívül nyomatékosan fel 
szeretném hívni a figyelmüket, hogy a gépen kitört pánik a repülés 
biztonságát veszélyeztetheti. Ránk nézett hideg, kék szemével, majd 
megvonta a vállát. – Nem tudom, mit kellene még mondanom. 
Természetesen fogalmam sincs róla, ki fojtotta meg az áldozatot: sem 
időm, sem módon nincs rá, hogy kinyomozzam. Arra azonban legyenek 
felkészülve, hogy Bangkokban majd kérdéseket tesznek fel önöknek. Miss 
Szato, kérem, tegye, ami ilyenkor szükséges. Vigyázzanak, egy kisgyerek 
is van a közelben. Segítenének, uraim?
Nem volt könnyű kibányászni az összegömbölyödött holttestet az ülések 
közül. Végül mégiscsak sikerült, és anélkül, hogy bárki is észrevette volna, 
két halálra rémült stewardess asszisztálása mellett begyömöszöltük a 
konyhafülkébe.
Borús gondolatok közepette csüccsentem vissza a helyemre.
Nagyon nem szerettem volna, ha valaki kinézi magának az én nyakamat 
is.
Már hajnalodott, amikor a vörös hajú, szeplős kisfiú odaoldalgott 
hozzám.
– Szervusz – mondta, és nagy komolyan rám nézett.
– Szervusz – feleltem. – Hogy aludtál?
– Sehogy – mondta, – Repülőgépen nem tudok aludni.
– Pedig láttam, hogy be van csukva a szemed.
– Csak akkor csuktam be, amikor odanéztetek. Különben mindenről 
tudok.
– Mi mindenről?
– Hát, hogy elvittétek azt a nénit. Meghalt?
– Miről beszélsz?
– Azt hiszed, be tudsz csapni? Mondom, hogy mindent láttam. 
Megölték a nénit?
– Baleset érte – mondtam.
– A függönyzsinór baleset?
– Te ezt még nem értheted.
– Hogy a fenébe ne érthetném, nézek én krimit eleget. Itt a nénit 
megfojtották egy függönyzsinórral.
Hirtelen az eszembe ötlött valami.
– Végig itt voltál a közelében?
– Csak pisilni mentem ki. 
– Láttál valamit?
– Te zsaru vagy?
– Olyasféle.
– Van jelvényed?
– Igazolványom van.
– Jelvényed miért nincs?
– Mert magánzsaru vagyok.
– Akkor mutasd a licenszedet.
Megmutattam neki. Gondosan megnézte, aztán visszaadta.
– Hova utazol?
– Bangkokba. Hát te?
– Előbb én is oda, aztán Ausztráliába. Képzeld, ott szabadon élnek a 
kenguruk.
– Én is hallottam valami hasonlót. Nem láttad véletlenül, ki rakta rá a 
hurkot annak a néninek a nyakára?
– Azt akarod tudni, ki volt a gyilkos? Hát egy másik néni.
– Melyik?
A kisfiú megrázta a fejét.
– Az arcát nem láttam. De mintha pokróc lett volna a hátán. Láttam a 
zsinórt a kezében, aztán azt is hallottam, hogy a másik néni nyögdécsel.
– Miért nem szóltál valakinek?
– Azt hittem, színdarabot próbálnak.
– Milyen színdarabot?
– Vanessa néni azt mondta, ezek a nénik színésznők.
– Biztos, hogy nem tudod megmutatni melyik néninek volt zsinór a 
kezében?
– Sajnos nem. Pedig nagyon szívesen segítenék neked. De most 
mennem kell. Itt a reggel, és én még alig pisiltem.
Mivel nekem is hasonló gondolatok forogtak a fejemben, elindultam a 
másik mosdó felé. Még félúton sem járhattam, amikor a kisfiú ismét 
mellettem termett. Furcsa kifejezés ült az arcán, amit akár ravaszságnak, 
akár ijedtségnek is hihettem.
– Ilyen gyorsan pisiltél?
A kisfiú megrázta a fejét.
– Nem pisiltem.
– Meggondoltad magad?
– Nem tudok bemenni a WC-be.
– Foglalt?
Elgondolkozva szívott egyet az orrán.
– Nem... azaz... nyitva van az ajtaja.
– Hát akkor?
– Van benne valaki. Egy néninek... kilóg belőle a lába.
Éreztem, hogy jéghideg vaskéz kapja el a torkom, és nagyot szorít rajta. 
Szinte úgy sepertem el magam elől, pedig isten látja a lelkemet, nemigen 
szoktam kisgyerekeket taszigálni.
A kisfiún azonban nem látszott, hogy megsértődött volna. Legalábbis 
kopogó cipősarkaiból erre következtettem.
– Most mit akarsz csinálni? – futott mögöttem, ahogy a WC felé 
igyekeztem.
– Menj vissza a helyedre! – parancsoltam rá.
– Hadd maradjak veled!
– Ha nem mész vissza, szólok az apádnak.
– Dél-Afrikában van.
– Akkor az anyádnak.
– Ő meg Indiában.
– Akkor feljelentelek az ENSZ-nél. Na gyerünk, sipirc a helyedre!
Ahogy hátrapillantottam, annyit láttam csak, hogy engedelmesen 
elmarad mögöttem. Szájába veszi a mutatóujját, és elgondolkodva bámul 
utánam.
Egyetlen pillanatig arra gondoltam, talán nem is lenne olyan rossz dolog 
szerepet cserélni vele. Csak állnék a széksorok között az ujjamat 
szopogatva, és nézném, amint egy nagydarab, melák, kefehajú fickót a WC 
körül esz a fene.
Mivel azonban a Szent Iván-éji álmok és a szerepcserék csodálatos ideje 
lejárt, kénytelen voltam a magam bőrében maradni.
Sajnos.

11

A mosdó ajtaja valóban csak félig volt csukva, s valóban kilógott a 
résen egy láb a folyosóra. Kövér, hurkás női láb volt, fehér bőrén áttetsző 
kék erekkel. Dohánybarna, viseltes posztópapucsot viselt, amelynek a talpa 
pontosan felém nézett. Kopott, kavicsok nyomait ragyaként magán hordó 
talp volt, egészen biztos, hogy a repülőutakon kívül kerti sétákra is 
használták.
Megfogtam a kilincset, és megpróbáltam befelé nyomni az ajtót. A 
lábhoz tartozó test azonban olyannyira betöltötte a keskeny fülkét, hogy 
bármivel is próbálkoztam, nem jártam sikerrel. Keservesen felsóhajtottam, 
és éppen a verejtékcseppeket törölgettem le a homlokomról, amikor a 
kisfiú ismét felbukkant mellettem.
– Nem megmondtam, hogy sipircelj a helyedre! – förmedtem rá.
– Már visszamentem – mondta, miközben egyetlen pillanatra sem vette 
le a szemét a hurkás lábról. – A nagynénikém alszik.
– Aludj te is!
– Ez a néni is meghalt?
Jó kérdés volt, meg kell hagyni. De ha tudtam volna sem mondtam 
volna meg neki az igazságot.
– Egyszer Sarah néni is rosszul lett a klotyón – mondta. – Hárman se 
tudták kihúzni. Különben ha benyomsz a résen, kitolom az ajtót.
– Hova nyomjalak be?
– Hát be. A mosdóba.
Az ajtóra pillantottam, aztán kénytelen voltam belátni, hogy tökéletes a 
helyzetfelismerése. Ha be tudna furakodni az ajtórésen, odabentről 
könnyen kilökheti az ajtószárnyat. Csak hát ő egy kisfiú, odabent pedig. 
Nem is mertem rágondolni, mi lehet odabent.
– Én már nagyfiú vagyok – mondta a kis szeplős rábeszélő hangon. – És 
a Drakulát is olvastam.
– Igazán? Hány éves vagy?
– Kilenc.
– Mennyi?
– Leszek.
– Három év múlva, mi?
– A jövő hónapban. Odabentről megnyomnám az ajtót.
Gyorsvonati sebességgel száguldoztak a fejemben a gondolatok. Az 
lenne a legtermészetesebb, ha szólnék a stewardessnek, ő szólna a 
kapitánynak, ő pedig SOS vagy Mayday, vagy mit tudom én milyen 
jelzéseket adna le, mit tudom én hova, hogy a gépe átalakult halálhajóvá, 
lehet, hogy mire leszállunk, már nem is marad élő ember a fedélzeten.
Idáig jutottam, s nem is folytattam tovább. Zsarutapasztalatom arra 
biztatott: ha megtehetem, hogy előbb pillantsak meg valamit, mint mások, 
s ennek az eldöntése kizárólag rajtam múlik, akkor nincs semmi ok a 
totojázásra. A helyzeti előny néha nagyon sokat ér.
– Tényleg olvastad a Drakulát? – kérdeztem komoran.
– Tényleg.
– És nem féltél?
A kisfiú oldalra hajtorta a fejét.
– Volt amikor egy kicsit féltem. Főleg, mert éjszaka zseblámpával 
olvastam a takaró alatt, Vanessa néni nem engedi meg, hogy horrort 
olvassak.
– Ő a nagynénid?
– Ő kísér Ausztráliába. Csak ősszel megyek vissza Amerikába.
– Rendben van – mondtam –, meggyőztél. Valóban nagy fiú vagy. Nem 
fogsz kiáltozni, ha meglátod, hogy... a néni esetleg...?
– Arra gondolsz, hogy meggyilkolták?
– Egy halott néni nagyon csúnya lehet.
– Vanessa néni is nagyon csúnya, pedig még nem is gyilkolták meg.
Rám nézett és nekem meg kellett hajolnom a döntő érv előtt.

12

Vártam néhány pillanatig, miközben azért imádkoztam, nehogy valakire 
rájöjjön a pisilhetnék. Óvatosan előhúztam a zsebemből a pipám, és 
minden eshetőségre készen fogaim közé szorítottam.
– Hé! – hallottam odabentről Mike suttogását. – Nem húznád egy kicsit 
magad felé az ajtót?
Óvatosan mozgatni kezdtem az ajtószárnyat. A láb vele mozgott, mintha 
csak játékosan utánozta volna.
– Engedd el a kilincset.
– Miért?
– A néni fogja.
Sóhajtottam, és arra gondoltam, talán mégsem kellett volna
beküldenem. Ha megtudja valaki... Hirtelen a szeplős gyerekfej 
felbukkant az ajtónyílásban.
– Azt hiszem, elintéztem. – Kipréselte magát a résen, és csípőre tett 
kézzel elém állt. – Jó zsarumeló volt, mi? Olvastad a Jeges alagutat?
– Az mi?
– Tommytól kaptam kölcsön, de csak egy délutánra. Abban volt egy 
néni, akit megöltek a klotyón,
– Nem olvasol te olyan könyveket, amik még nem neked valók?
– Figyelj! Azt a nénit nyakkendővel fojtották meg.
– Melyiket?
– A Jeges alagútban. A nevére már nem emlékszem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy ez a néni... nagyon hasonlít rá.
Többre már nem is voltam kíváncsi, bár hazudnék, ha azt mondanám, 
hogy az eddigiekre túlságosan kíváncsi lettem volna. Megrántottam az 
ajtókilincset, a láb felém rúgott, az ajtó kinyílt, én pedig szemben találtam 
magam egy kövér, lógó nyelvű nővel, aki szinte betöltötte az egész 
mosdót. Félig a WC-kagylón ült, félig a kézmosóra támaszkodott. Úgy 
nézett szembe velem, mintha a gép rázkódásától elveszítette volna az 
egyensúlyát, s most szégyenlősen segítségért rimánkodna.
Ahogy a szemébe néztem, azonnal tisztában voltam vele, hogyha 
rimánkodik is valamiért, aligha én leszek, aki segíteni tud rajta.
Legfeljebb a feltámadást jelző angyalok a harsonáikkal.

13

Kivettem a pipám a számból, zsebre vágtam, aztán a legkockásabb 
zsebkendőmmel megtörölgettem a homlokomat. Ekkor tudatosult csak 
bennem, hogy mennyire fülledt idebent a levegő. A kisfiú megcsóválta a 
fejét, és felém nyújtotta a kezét.
– Mike Watherspoon.
– Mi?
– Ez a nevem. Mike Watherspoon.
– Én meg Lendvay vagyok. John C. Lendvay.
– Örvendek, John.
– Szólnál annak a szemüveges úrnak, aki a mellettetek lévő sorban 
ücsörög?
– Mr. Ramseynek? Egy pillanat, John.
Ahogy felszívódott a félhomályban, alaposabban is benéztem a 
mosdóba. A nagy testű hölgy rám méregette kék szemeit, sőt egyéb bájait 
is, amelyek szinte kifolytak bő selyemruhája alól. Úgy általában rendesen 
volt öltözve, csak a vastag karján található tetoválások ütöttek el egy 
hétköznapi háziasszony karjától. Volt azon minden: nyíllal átszúrd szív, 
idegenlégiós sapka, karácsonyfa, és egy nagybetűs LEON felirat. Feketén 
szarkalábas, repedezett bőrű volt a tenyere, mint aki kemény fizikai 
munkával keresi a betevőjét. Önkéntelenül is a térdére pislantottam. Az is 
durva és repedezett volt, mint a tenyere.
A tetoválásokon kívül – mit tagadjam – még a nyakkendője sem tetszett 
nekem. Túl szorosra húzta magán: olyannyira, hogy belevágott fehér, kissé 
már löttyedt bőrébe. Ráadásul nem is selyemből volt, mint a nyakkendők 
általában: sem pálmafa nem látszott rajta, sem hawaii strand, sem pálmák 
alatt hancúrozó, monokinis lányok.
Ez a nyakkendő roppant egyszerű volt, és roppant megfelelt arra a célra, 
amire felhasználták.
Mert mire is lehetne felhasználni egy függönyzsinórból hurkolt 
nyakravalót, ha nem arra, hogy megfojtsanak vele valakit?

14

Amikor a sötét árnyék felbukkant mellettem, megkönnyebbülten 
felsóhajtottam.
– Nem tudta volna gyorsabban szedegetni a lábát? Egyelőre nem 
magyarázgatok semmit, fogja meg és vigyük a másik mellé.
Az árnyék nem szólt semmit, csak bebámult a mosdóba.
– Én is be vagyok csinálva, nem tagadom. Az a legfontosabb, hogy az 
utasok ne tudjanak meg semmit. Hova lett a kisfiú? Neki is be kell fogni a 
száját.
Ebben a pillanatban tűnt csak fel, hogy az árnyék mintha vékonyabb 
lenne Mr. Ramseynél. Összehúztam a szemeim, és éppen a képébe akartam 
nézni, amikor egy hosszú tárgy húzott el a szemem előtt, s akkora ütés érte 
a búbját, hogy megtántorodtam tőle, belekapaszkodtam a kilincsbe, és 
zuhanás közben önkéntelenül is kitártam az ajtót.
A mosdón könyöklő szőke asszony, nyakán a függönyhúzó zsinórral, 
szépen elindult előre baráti ölelésre tárva karját.
Kiugrottam volna előle, ha nem éri a koponyám még az eddiginél is 
hatalmasabb csapás.
Szerencsére a WC lakója óvón rám borult, s bár őszintén szólva 
nemigen kedvelem a pacsuli parfümöt használó halottak ölelgetését, most 
mégsem bántam, hogy menedéket találtam a feneke alatt.
Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy a fejbeveréseket rövidesen 
késszúrások, majd lövések követik. A golyók pedig köztudottan nemigen 
válogatnak.

15

Hosszú ideig kuksoltam volna hullával takarva a padlón, ha valaki el 
nem kapja a karom, és meg nem próbál kiszabadítani reménytelen 
helyzetemből. Mivel magam is megtettem mindent, hogy levegőre 
bukkanjak, rövidesen ismét a félhomályban találtam magam. A vékony 
árnyék fölém hajolt, én pedig arcom elé kaptam a kezem, és a pipám után 
tapogatództam.
Az árnyék azonban ezúttal nem támadt rám. Lenyúlt értem és segített 
feltápászkodni. Ahogy kitisztult a szemem, meglepetten konstatáltam, 
hogy idős, horgas orrú asszony áll előttem, mérges tekintettel, s 
ugyanolyan ibolyakék szemmel, mint az áldozaté. Nem messze tőle 
Ramsey téblábolt a fejét fogva, míg a kisfiú a hölgy mögött lapult s mintha 
felém kacsintott volna.
– Mike! – hallottam hirtelen az asszony éles, parancsoláshoz szokott 
hangját. – Menj azonnal a helyedre!
– Nem merek, Vanessa néni – mondta remegő hangon a kisfiú. – Hátha 
valaki bántani akar.
– Akkor maradj itt, de ne nézz oda.
– Mi történt a nénivel?
– A néni... alszik. Vagy inkább rosszul lett. Te ismered ezt az embert?
Rám mutatott hosszú, göcsörtös mutatóujjával.
– Igen, ő Mr. Lendvay.
– Nem megmondtam, hogy ne ismerkedj mindenféle gyanús alakokkal? 
A végén majd...
– Mi lesz a végén, Vanessa néni?
– Te is rosszul leszel egy mosdóban. Maga meg mit akart ettől a 
gyerektől?
– Én? – hördültem fel, mert a lelki megrázkódtatástól csak halk hörgésre 
futotta az erőmből. – Én semmit, éppen ellenkezőleg...
– Mintha azt mondta volna, hogy be kell fogni a száját. Hogy értette 
ezt?
– Csak jelképesen. Hogy ne kiabáljon, mert kitör a gépen a pánik.
– Mike, dugd a füledbe az ujjad. Bedugtad?
– Bedugtam Vanessa néni.
– Ha hallgatódzol, egy hétig nem kapsz fagylaltot. – Villámgyors 
mozdulattal ragadta meg a karom. Olyan erővel, hogy felszisszentem tőle.
– Maga kicsoda?
– És maga?
Sebesen mutatkoztunk be, mint a vízfolyás. Mint a csacsogó kis 
patakok. A hölgy csípőre tette a kezét. – Zsaruk?
– Én magándetektív vagyok.
– Láthatnék valami papírt?
Elvette az igazolványomat, belenézett, aztán visszaadta.
– Mi a fene folyik itt?
Ramsey makogott valamit, én meg csak álltam a koponyámat tapogatva, 
miközben egyfolytában azon töprengtem, mi az ördöggel vághatott fejbe?
A hölgy megcsóválta a fejét.
– Ez a némber itt halott, Méghozzá, ha jól látom, úgy segítették át a 
másvilágra. Ki ne merd húzni az ujjadat a füledből. Mike! Ezt a nőt 
megfojtották, uraim! Én csak tudom, hiszen százszámra láttam már 
megfojtott nőket életemben.
Ramsey eltátotta a száját. – Ön kicsoda, asszonyom?
A keskeny orrú nő gőgösen felemelte a fejét.
– Mrs. Wednesday. Mond ez önnek valamit?
– Sajnálom, asszonyom...
– És az, hogy Ian Wednesday?
– Sajnálom.
– Mr. Ian Wednesday a férjem. Mielőtt nyugállományba helyezték 
volna, ő volt Melbourne főfelügyelője. Nem dicsekvésből mondom, de 
nem egy rázós ügyet oldottunk meg közösen. Mike, ha még egyszer 
kihúzod az ujjad a füledből, akkora pofont kapsz, hogy kiesel tőle az 
ablakon. Hát akkor, uraim, nincs más hátra, minthogy diszkréten értesítsék 
a kapitányt. Ugyan már, Mike, mi a fenéért akarsz velük menni! Ezektől az 
uraktól csak rosszat tanulhatsz.
Sem Ramsey, sem én nem mertük megcáfolni az állítását.

16

A vágott szemű stewardess, amikor meglátott bennünket, rémülten 
feltápászkodott, és nagyot nyelt.
– Talán egy whiskyt...? – kérdezte reménykedve. – Szívesen felbontok 
egy palackot.
Könyörögve nézett ránk, s én meg is sajnáltam volna, de Ramsey 
komoran ráförmedt.
– A kapitánnyal akarok beszélni.
– Kérem, uraim...
– Azonnal hozza, ide a kapitányt!
A stewardess szemét elfutották a könnyek.
– Csak nem történt valami... szörnyűség?
Ramsey lábai erre remegni kezdtek, s elégedetten láttam, hogy bele kell 
kapaszkodnia a legközelebbi függönybe.
– Semmi különös, csak... ismét megfojtottak... valakit.
A lány kétségbeesetten megigazította a kalapját, és elvágtatott a 
pilótafülke felé.
Én pedig nekiláttam, hogy az egymásra hányt dobozok alól 
kibányásszak egy üveg whiskyt.

17

Van Haagen kapitány immár egy zömök, félrefésült hajú férfi 
kíséretében érkezett. A férfi csavarkulcs-félét tartott a kezében, s óvatosan 
felemelte, amikor a közelünkbe ért. A stewardess ott sompolygott 
mögöttük kalapját tapogatva. Kisírt szemei mutatták, hogy alaposan a 
szívére vette a történteket.
– Hol van? – kérdezte mogorván a kapitány.
– A mosdóban.
– Tartsa rajtuk a szemét, Kurt!
Kurt nemcsak a szemét tartotta rajtunk, hanem a csavarkulcsot is.
Van Haagen meghökkent, amikor megpillantotta Mrs. Wednesdayt és 
Mike-ot. Barackot nyomott a kisfiú fejére, majd Mrs. Wednesdayhez 
fordult.
– Biztos, hogy Mike-nak itt a helye, asszonyom? Ebből aztán világossá 
vált számomra, hogy a kapitány és Mrs. Wednesday ismerik egymást.
– Bízza csak rám annak az eldöntését, kérem, hogy hol a helye Mike-
nak – mondta határozottan Mrs. Wednesday.
– Csak nem képzeli, hogy egyedül visszaengedem a helyére?
– Így gondoltam, nem egyedül.
Mrs. Wednesday a halottra mutatott.
– Ezt az asszonyt megfojtották. Cirka harminc perccel ezelőtt állhatott 
be a halál, legfeljebb negyvenöttel. Miss Getersnek hívják, harmincöt éves, 
és a barátjához utazik Bangkokba. A barát a thaiföldi, tavaly nyáron 
Mallorcán Ismerkedtek meg. Már házasságot is ígért neki, de Miss Pharon 
előbb meg akart győződni róla...
– Eeegen – bólogatott Van Haagen kapitány, és lopva rám pillantott. – 
Ki találta meg a holttestet?
– Mike – mondtam a kisfiúra mutatva.
– Én – mondta büszkén Mike.
Van Haagen kapitány sóhajtott, és a feje búbjára tolta a sapkáját.
– Tudsz imádkozni, kisfiam?
– Tudok – mondta nem túl nagy meggyőződéssel Mike.
– Akkor imádkozz egyet a néni lelkéért.
– Nem megmondtam, Mike, hogy dugd az ujjad a füledbe?! – háborgott 
Mrs. Wednesday.
– Nem hiszem, hogy sok értelme lenne – legyintett Van Haagen. – Ha ő 
bukkant a hullára... – Megvakarta az állát, aztán felém fordult. – Maga itt 
valami biztonsági emberféle, ugye?
– Csak az én csoportomra ügyelek.
– Mostantól kezdve mindenkire ügyelni fog.
– Magánál van a stukkerom?
– Nálam is marad. Három óra múlva Bangkokba érünk. Nem szeretném, 
ha tovább szaporodna a halottak száma. Kurt!
– Igenis, kapitány.
– A pilótafülke előtt maradsz ezzel a 45-össel. Aki felénk közeledik, 
figyelmeztetés nélkül beledurrantasz egyet. Világos?
– Mint a nap, kapitány.
– Magukat meg arra kérem, ne nyúljanak hozzá. Ha újabb hullára 
bukkannának, dugják az ülések alá.
– Nem lenne jobb leszállnunk valahol, kapitány? – kérdezte Mrs. 
Wednesday.
Van Haagen megcsóválta a fejét.
– Pillanatnyilag Banglades felett repülünk, s igen erős alattunk a 
zivatartevékenység. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretném legszebb 
éveimet bangladesi börtönökben tölteni. Mindenképpen elviszem 
Bangkokig a gépet. Vigyázzanak addig a bőrükre.
Ahogy a kapitány és a csavarkulcsos Kurt felszívódtak a függönyök 
mögött, Mike megszorította a kezem.
– Nekem még soha, de soha nem volt ilyen klassz vakációm. Kár, hogy 
az osztálytársaim nem fogják elhinni. Nem adnál valami igazolást, hogy 
két hullát is találtunk a fedélzeten?
Mit tehet ilyenkor egy mindenre kész, lelkes magánzsaru? 
Természetesen adtam neki.





Bangkoki szép napok
(De még milyen szépek!)

Bangkokban maga a rózsásujjú hajnal fogadott bennünket 
sngárkoszorúval a fején. Közvetlenül leszállásunk előtt Van Haagen 
kapitány odasétált hozzám és a remegő szájú Ramseyhoz.
– Hol vannak a hullák?
– A helyükön – mondtam. – Minden úgy történt, ahogy kívánta. 
Szerencsére nem szaporodott tovább a számuk.
Van Haagen a feje búbjára tolta a sapkáját.
– Járt ön már Thaiföldön egyáltalán?
– Még soha.
– Akkor figyeljen ide. Ez itt Thaiföld és nem Disneyland. Ázsiai ország, 
ahol mások a törvények, mint odahaza. Itt még van halálos ítélet, és ha 
kell, gyorsan végre is hajtják. Függetlenül attól, hogy milyen állampolgár 
az illető.
– Csak nem fél tőle, hogy felkötik? Hiszen maga ártatlan, mint a frissen 
hullott hó.
– Én csak figyelmeztetni akarom önt Legyen résen, ha kérdéseket 
tesznek fel, sőt megkockáztatom, jobb lenne, ha én is ott lennék.
– Ha jól tudom, akkor ez egy amerikai gép.
– Rosszul tudja.
– Hát mi a fene?
Van Haagen kapitány megsimogatta szürke kefehaját.
– A Társaságom jórészben thaiföldi tulajdon, és csak kisebb részben 
amerikai befektetőké. Ez pedig sejti mit jelent?
Hogy a fenébe ne sejtettem volna. Nagyjából annyit, hogy a Boeing 
thaiföldi területnek számít, s az elkövetett gyilkosságok is Thaiföldön 
történt bűncselekményekként értelmezhetők.
Alighanem Ramsey is felfogta végre, miről dalol a pacsirta, mert 
átmeneti javulás után ismét zöldre váltott a képe.
Van Haagen meghajolt, kiegyenesítette nadrágja vasalását, aztán 
katonásan felénk tisztelgett.
– Én most leszállok. Isten óvja lelkeinket.
Akaratlanul is visszatisztelegtem, majd arra gondoltam, vele ellentétben 
én inkább a testemért aggódom.
A bangkoki repülőtér és környéke heveny népünnepélyre emlékeztetett. 
Már az ablakokból szemünkbe tűnt a kifutópályákat elözönlők tömege, 
akiket műanyag pajzsos rendőrök próbáltak meg visszatartani, nehogy 
megrohamozzák a repülőgépet.
Földet érésünk után röviddel Van Haagen kapitány ismét felbukkant a 
kertek alján.
– Azt az utasítást kaptam, hogy engedjem kiszállni az utasokat.
– Mindenkit?
– Bizonyos személyeknek a gépen kell maradniuk.
– Úgy érti, hogy az Aranyháromszöghöz utazóknak? Erre a zsebébe 
nyúlt, és egy papírlapot húzott ki belőle.
– Itt a névsor.
Egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy meggyőződhessek róla: a 
bizonyos személyek valóban mi vagyunk.
Mivel Ramsey még mindig szó nélkül kékült-zöldült mellettünk, 
megfogtam a könyökét és előretoltam.
– Ez itt Mr. Ramsey, Talán vele beszélje meg a részleteket.
Van Haagen megcsóválta a fejét.
– Itt áll fehéren-feketén. Az utasítás önnek és nekem szól.
– De hát Mr. Ramsey a vezetője ennek az egész kiruccanásnak!
Van Haagen megvonta a vállát.
– Maga John C. Lendvay, nem?
Ramseyre pillantottam, aki tett egy lépést hátrafelé, s tovább is zöldült 
volna, ha lett volna még hely a képén. Utánanyúltam és elkaptam a zakója 
hajtókáját.
– Nem akar kiköhögni nekünk valamit, Mr. Ramsey? Mr. Ramsey 
krákogott, tett egy határozatlan mozdulatot a kezem felé, mintha ki akarná 
szabadítani magát, majd csüggedt mosollyal feladta a küzdelmet.
– Akkor hát, mi a helyzet?
Ramsey sóhajtott, és megvonta a vállát.
– Az a helyzet, hogy az én megbízatásom itt... lejárt.
– Hol itt?
– Ahol vagyunk. Bangkokban.
– Mit jelentsen ez?
– Mostantól kezdve ön a főnök.
– Minek a főnöke?
– Hát ennek az egész... utazásnak.
Éreztem, hogy lassan, de biztosan hasogatni kezd a fejem. Van Haagen 
kapitány idegesen toporgott mellettünk, majd megunva a tipródást, 
határozottan a szemére húzta a sapkáját.
– Akkor hát megyek és kiengedem az utasokat.
– Én is mennék – csatlakozón hozzá Mr. Ramsey, felvéve a padlóról 
fekete, szépen csillogó aktatáskáját.
– Nocsak – vágtam csodálkozó képet. – Aztán hová?
– Az a helyzet, hogy nem szeretnék soká Thaiföldön maradni.
– Pedig itt fog – mondtam mosolyogva.
– Hogyhogy? – sápadt el a képe.
– Velünk jön az Aranyháromszögbe, ha a fene fenét eszik is.
Ramsey rémülten a legközelebbi ülés karfájába kapaszkodott, mintha, 
attól tartott volna, hogy a következő pillanatban már indulunk is a burmai 
határ felé.
– Én ugyan nem! Nekem lejárt a szerződésem. Itt van egy példánya a 
táskámban, abból pedig egyértelműen kiderül...
– Ha sokat okoskodik, feljelentem gyilkosságért.
– Maga megveszett! Kit öltem volna meg?
– Válogathat a három közül.
– De hát értse meg – fogta könyörgőre a dolgot, nekem már semmi 
közöm ehhez az egészhez. Csak arra szerződtem, hogy leszállítsam 
magukat Bangkokba.
– Mennyit kapott ezért a kis kalandért?
– Ahhoz magának semmi köze – mondta önérzetesen. – De ha tudni 
akarja, egyáltalán nem rajongtam ezért a melóért. Nem volt valami 
kimagasló szellemi öröm önnel társalogni.
Ez volt az, amit nem lett volna szabad kimondania. Nem kellett sok 
időnek elmúlnia ahhoz, hogy maga is rádöbbenjen, mekkora hibát követett 
el vele.
A nem hozzánk tartozó utasok közben elhagyták a gépet. Sietős 
mozdulataikból és azokból a riadt pillantásokból, amelyeket az ablakok 
felé vetettek, arra következtettem, nagyjából tisztában lehetnek az éjszakai 
eseményekkel. Mivel Ramsey ismét felkapta a táskáját, megpróbáltam 
elvenni tőle. Nem akarta adni, ezért tréfásan a hajába markoltam, és 
lenyomtam a fejét egészen a szőnyegig.
– Szeretnék elbeszélgetni magával – mondtam.
– Engedjen el – lihegte. – Engedjen el, mert keresztüllövöm.
Mit tesz isten, valóban egy revolverféle csillogott a kezében.
– Jól van jól, csak tréfáltam – mondtam, és eleresztettem a haját. 
Természetesen csak azért, hogy felemelhesse a fejét. Ahogy felemelte, 
máris találkozott az öklömmel a tarkója.
Elegáns mozdulattal rúgtam be a stukkert az első üléssor alá.
– Maga megszegte a szabályokat – mondtam. – Fegyver volt önnél a 
gépen. Lehet, hogy terrorista?
– Bizonyítsa be, hogy az én fegyverem volt – nyögte a szőnyegről.
– Ujjlenyomatokról még soha nem hallott? Erre ismét csak síróssá 
komorodott a képe.
– Mondja, mi a fenét akar tőlem? Én csak a munkámat végeztem.
– Éppen erről van szó – mondtam. – Mostantól kezdve nekem dolgozik.
– Eszem ágában sincs!
Felvettem a táskáját és a kezébe nyomtam.
– Menjen vissza a többiekhez, és igyekezzék lelket verni beléjük. Az az 
érzésem, rövidesen látogatót kapunk.
Ramsey a levegőbe vágott az öklével, aztán keserves ábrázattal eltűnt a 
függönyök mögött.
Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy előkeressem a fegyverét. 
Inkább a tenyerembe hajtottam a fejem, és megpróbáltam gondolkodni.
Nem ment.
A látogatók egyelőre csak ketten jöttek, de gyanítottam, hogy rövidesen 
megszaporodik a számuk. Mindketten alacsony termetűek voltak, és 
meglehetősen egyformák. Szerencsére egyikük szemüveget viselt, így 
aztán addig a néhány percig, amíg nem regisztráltam az arcuk közti 
különbségeket, erről különböztettem meg őket.
A szemüveg nélküli férfi bedugta a fejét az elsőosztályt lezáró 
függönyök közti résen és rám mosolygott.
– Mr. Lendvay?
– Én vagyok.
Elhúzta a függönyöket, aztán mosolygó arccal odasétált hozzám. Ebben 
a pillanatban bukkant fel mögötte a szemüveges arca.
– Örülök, hogy megérkeztek. Makapol Phumipark vagyok, ő itt 
mögöttem Namkanha doktor. Hallottam, problémáik voltak az úton.
Óvatosan ráztam meg a felém nyújtott kezet.
– Valóban akadtak, Mr. Phumipark.
– Sajnos, az a helyzet, Mr. Lendvay, hogy a repülés néha nagyon is 
igénybe veszi a szervezetet. Namkanha doktor majd megvizsgálja a 
szerencsétlenül jártakat. Hol vannak az útitársai?
– Hátul az első osztályon. Mr. Ramsey foglalkozik velük.
– Ó, hát ez nagyszerű!
Apró rádiókészüléket húzott elő a zsebéből, és némi 
billentyűnyomkodás után beszélni kezdett. Hosszan mondta a magáét 
ismeretlen nyelvén, s bármennyire is nem értettem belőle egyetlen szót 
sem, biztos voltam benne, hogy utasításokat ad valakinek. Amikor 
befejezte, kikapcsolta a készüléket, benyomta az antennát, és visszarakta a 
zsebébe. Az antenna visszahúzódásával együtt a mosoly is visszaröppent 
az arcára.
– Örömmel hallottam, Mr, Lendvay, hogy ön vezeti az utazást. Én 
vagyok a thaiföldi partner megbízottja.
Fogalmam sem volt róla, mi az, hogy thaiföldi partner, de erősen 
elhatároztam magamban, nyitva tartom a fülem és a szemem s csak akkor 
kérdezek, ha feltétlenül szükséges. Aztán a legelső adandó alkalommal 
útilaput kötök a saját talpamra.
– Ennek igazán örülök – mondtam óvatosan.
– Hol vannak a szerencsétlenül jártak?
– Azt akarja mondani, a meggyilkoltak 
Mintha megrebbent volna a mosoly az arcán. Ebből aztán arra 
következtettem, talán jobb ha többé nem említem a gyilkosság szót.
– Az egyik a mosdóban, itt mellettünk.
Namkanha doktor is jól érthetett angolul, mert nem várt fordításra. 
Óvatos mosollyal, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, elhúzott 
mellettünk a mosdó irányába. Mr. Phumipark lecsüccsent velem szemben 
egy ülés karfájára, és elégedetten összedörzsölgette a tenyerét.
– Látta, mekkora a felhajtás? Kinézett már az ablakon?
Mondhattam volna neki, hogy egy gyilkosságokkal cifrázott éjszakai út 
után nemigen volt kedvem leskelődni, de inkább nem mondtam semmit.
– Kint van néhány televíziós társaság, rádiósok, iskolák, a fitnessklubok 
küldöttsége – aztán kissé szégyenlősen tette hozzá: – még a 
masszázsszalonok is képviseltetik magukat.
– Hát ez dicséretes – mondtam.
– Ránk is fér egy kis reklám. Az Aranyháromszögre meg 
különösképpen. Most, hogy fel akarunk húzni odafent egy sor szállodát. 
Egy szállodakonszern építtetné őket.
Mintha valami riadót fújt volna a lelkem mélyén.
– Mindenki meg van győződve róla, hogy az Aranyháromszög maga a 
pokol. Tele van máktermelővel, gyilkossal, a fene se tudja még kivel nem. 
Pedig ön is és én is tudjuk, hogy ebből egy szó sem igaz.
– Eeegen – mondtam. – Mi már csak tudjuk. Namkanha doktor közben 
visszatért, és rám vigyorgott.
Mondtam neki, hogy a másik hulla a középső szakasz konyhájában van.
– Arra kérem magát, hogy nézze majd át a nyilatkozatokat, amiket a 
lányok adnak – folytatta Mr. Phumipark felém kacsintva. – Gondolom, 
tisztában vagyunk vele mindketten, hogy ezek a cicababák, bár nagyon 
szépek, de... hm... nem feltétlenül professzorok. Ez egyébként 
természetesen el sem várható tőlük.
– Milyen nyilatkozatokra gondol?
– Ó, hát odakint az egész repülőtér telis-tele van újságíróval és 
riporterrel. Kis túlzással, fél Délkelet-Ázsia firkásza ott tolong a betonon.
– Azt akarja mondani, hogy kizárólag miattunk van ez a nagy felhajtás?
– Hát persze, hogy önök miatt. Azonkívül arra is fel kell készülnie, 
hogy a csatlakozott útitársaktól is kérnek majd interjút. Nem ártana, ha az 
övékét is átfésülné.
– Milyen szempontok szerint?
– Támaszkodjék a józan eszére. Az a lényeg, hogy minél jobb színben 
tüntessék fel az Aranyháromszöget.
– Mi lesz a... program?
– Rövid ünnepség után bemegyünk a szállodájukba. Merő 
véletlenségből ezt is Aranyháromszögnek hívják.
– És a... hullák?
– Namkanha doktor azonnal itt lesz. – Felém nyújtotta a kezét és 
megveregette a vállam. – Az az érzésem, hogy csodálatosan meg fogjuk 
érteni egymást Mr. Lendvay. Még nagypapa korában is vissza fog 
emlékezni erre az utazásra.
Ez volt az egyetlen, amiben nem kételkedtem.
Namkanha doktor rövidesen visszatért hozzánk, szépen csillogó 
sztetoszkóppal a nyakában. Fel nem foghattam ugyan, ki a fenét akart vele 
meghallgatni, mindenesetre óvakodtam beleavatkozni a munkájába. Komor 
volt a képe, mint az orvosoké általában, csak akkor derült fel, amikor 
levette és a zsebébe dugta a műszerét.
– Sajnos, barátaim, ilyen az élet – mondta kissé éneklő angolsággal. Bár 
nevetett a tekintete, még az sem tudott megnyugtatni, hogy a barátjának 
nevezett.
– Milyen? – kérdezte ugyancsak nevető szemekkel Mr. Phumipark.
– Rövid – vigyorgott a doktor. – Az ember felszáll egy repülőre, és 
lehet, hogy már nem is a saját lábán száll ki belőle.
Én magam egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot, ami az éjszakát 
illetően nem is volt meglepő. S mikor ezt meg is mondtam nekik, egészen 
kicsit elkomorult a tekintetük.
– Csak a beállott halált tudtam megállapítani – mondta komolyra váltó 
hangon a doktor. – Miss Petersnek túlságosan magas lehetett a 
vérnyomása.
Azt hittem, rosszul hallok.
– A micsodája?
– A vérnyomása – ismételte meg Namkanha doktor. – Bár csak futólag 
vizsgáltam meg. Majd a boncolás mindent elárul. A másik áldozat...
– Hé! Álljon csak meg! – förmedtem rá. – Mi az, hogy vérnyomás? Mi 
az, hogy boncolás? Nem látott véletlenül a nyakán valamit?
Namkanha doktor úgy tett, mintha mélyen elgondolkodnék a 
kérdésemen.
– Nyakláncra gondol? Őszintén szólva nem figyeltem fel rá.
– Én egy egészen speciális nyakláncra gondolok. Annyira speciális, 
hogy magam is csak ritkán láttam hasonlót. Egy függönyzsinór ugyanis...
Namkanha doktor a szemembe mélyesztette a szemét.
– Az a véleményem, hogy Miss Peters halálát agyvérzés okozta. Fel 
szeretném hívni a figyelmét, Mr. Lendvay, hogy csak igen ritkán szoktam 
tévedni a diagnózisaimban. A másik áldozat bizonyos Miss Johanna 
Felician. Még soha nem fordult elő a praxisomban, hogy egyetlen 
repülőúton ketten is elhalálozzanak, de hát hallott már arról a bizonyos 
orchideás ládáról, nem?
– Nem – mondtam komoran.
– De azt csak tudja, hogy Thaiföld az orchideák hazája?
– Eddig még azt sem tudtam.
– Lesz módja megszeretni őket. A világ legpompásabb virágai.
– Mi van azzal a ládával?
– Volt egyszer két testvér. Az egyik ment az utcán, mondjuk 
Bangkokban, s egyszerre csak a fejére zuhant az emeletről egy orchideás 
láda. Pech, mi?
– Az.
– Emberünk meghalt. Testvére meggyászolta, aztán azt mondta 
magában, hogy ettől a naptól kezdve nyugodtan sétálhat az utcákon, hiszen 
annak a statisztikai valószínűsége, hogy rá is ráessen egy láda, majd a 
nullával egyenlő. Thaiföldnek hatvanmillió lakosa van, ebből tíz évente 
egyetlen embert üt csak agyon a lezuhanó orchideás láda. Az pedig még 
soha nem fordult elő, hogy két testvér is hasonló körülmények között 
vesztette volna az életét. Ezúttal azonban mégis ez történt. A következő 
évben őt is agyonsújtotta egy láda. Ön szerint milyen tanulság szűrhető le 
mindebből?
– Talán az, hogy a thaiföldi hadsereget fel kéne szerelni orchideás 
ládákkal – mondtam.
– Szerintem az, hogy a statisztikai valószínűség szart sem ér. Mert mi a 
valószínűsége annak, hogy a thaiföldi légitársaság egyik gépén egy 
éjszakán két ember is elhalálozzék, méghozzá természetes körülmények 
között? Annyi mint az orchideás ládának. És mégis megtörtént.
– Sharon Peters maga szerint mibe halt bele?
– Szívrohamba. Látta milyen kövér? Le kellett volna fogynia, 
kevesebbet dohányozni és tartózkodni az izgató fűszerektől.
– Még attól is?
– Nem vette észre, milyen erős fokhagymaszag árad belőle? Persze, 
maguk civilek ügyet sem vetnek az ilyesmire.
– Hát akkor itt már nincs is mit tenni – mondtam sóhajtva. – Az a 
lényeg, hogy mi sértetlenül megérkeztünk. Isten hozott bennünket 
Thaiföldön és... hozsanna az élőknek!
Egyik oldalról Mr. Phumipark, a másikról pedig Namkanha doktor 
karolta át a vállam.
– Meglátja, Mr. Lendvay, milyen jó barátok leszünk. Valóban: Isten 
hozta önöket Thaiföldön.
Akaratlanul is felötlött bennem egy gyermekversike, amelyet annak 
idején még odahaza, Európában hallottam: Isten hozott, de az ördög visz 
el.
Éppen csak annyi időm maradt, hogy lezuhanyozzak, máris kopogtattak 
az ajtómon. Mivel még mindig fülemben éreztem a gép hintázását, enyhén 
tántorogva vánszorogtam ki a tus alól.
– Én vagyok, Phumipark. Beengedne?
Kikapcsoltam a láncot, és beeresztettem. Mr. Phumipark kék 
vászonlemberdzsekit és divatosan koptatott jeanst viselt, barna képén a 
szokásos, barátságos mosoly ült.
– Látom sikerült berendezkednie – pillantott körbe. – Ha szüksége lenne 
valamire, csak szóljon.
– Pénzre – mondtam lakonikusan.
– Ó, hát éppen ezért jöttem – mosolyodott el. – Ami a személyes 
kiadásait illeti... – zsebébe nyúlt és egy műanyag kártyát húzott elő belőle. 
– A csoportnak külön folyószámlát nyittattam, amely a nagyobb bankokból 
mindenütt lehívható.
Rá sem pillantottam a kártyára, csak becsúsztattam a fürdőköpenyem 
zsebébe.
– Kiadásaikhoz természetesen az én ellenjegyzésem szükséges.
– Ezt hogy értsem?
– Nem kell nyugtalankodnia – emelte fel csillapítón a kezét. – Bízza 
csak rám magát.
Sóhajtottam egy nagyot, amit akár beleegyezésnek is értelmezhetett.
– Leülhetek?
– Bocsásson meg. Foglaljon helyet.
Mr. Phumipark belecsüccsent egy karosszékbe.
– Szép lakosztály. Rendben van a légkondicionálója? Mondtam neki, 
hogy rendben.
– Remek. A légkondicionálás nagyon fontos. Most, ahogy magához 
jötten, megnéztem a hallban a hőmérőt Harminchét fok van, és ez még 
csak emelkedni fog.
Megígértem neki, hogy rajta tartom a szemem a légkondicionálón, és ha 
csintalankodni próbálna, letartóztatom.
A letartóztatás szóra ismét elmosolyodott, és a hóna alá nyúlt. A 
következő pillanatban egy 38-as bukkant fel a markában. Amikor 
hátrahőköltem tőle, elkaccantotta magát.
– Meg sem ismeri a saját fegyverét? Van Haagen kapitány küldi.
– Köszönöm.
Letette a stukkert a karosszéke előtti dohányzóasztalkára, aztán egy 
összehajtogatott papírdarabkát is mellé pottyintott.
– Ez a fegyverviselési engedélye.
Hátradőlt a székében, és elégedetten kinyújtotta a lábait.
– Namkanha doktor diagnózisa helyesnek bizonyult.
– Igazán? – kérdeztem érdeklődve. – Ki erősítette meg?
– Néhány kollégája az Igazságügyi Orvostudományi Központból. 
Agyvérzés és szívroham.
– Hát ez megnyugtató – mondtam. – Sokkal kínosabb lenne, ha 
mondjuk... gyilkosság történt volna. Méghozzá kettő is egymás után.
– Hát az valóban kínos lenne – bólintott. – Képzelje csak el: pont az 
ellenkezőjét érnénk el az önök utaztatásával, mint amit szeretnénk. Óriási 
ellenpropagandát fejtenénk ki az Aranyháromszögnek. Mondhatnánk 
bármit, mindenki azt hinné: a gyilkosságokat az Aranyháromszög-beli 
bandák követték el, hogy elrettentsék a kíváncsiskodókat. Ez pedig 
végzetes lenne az oda irányuló turistaforgalomra.
– Valamint azokra a cégekre, akik a szállodákat építtetik – tettem hozzá.
– Így is lehet mondani. De miért beszélünk olyan dolgokról, amelyek 
nem történtek meg? Nem óhajtana egy kortyocskát?
Otthonosan a bárszekrényhez lépegetett, kinyitotta, majd 
belekukkantott.
– Mit szólna egy kis whiskyhez? Helyit, vagy scotchot akar?
Mondtam neki, hogy megpróbálkoznék a helyivel.
– Nyugodtan használhat hozzá jeget – mondta, miközben kitöltött két 
pohárkával. – Bár általában nem tanácsos kisebb helyeken jeget kérnie az 
italába. Tudja, a vízminőség miatt. Ebben a szállóban azonban nem kell 
félnie: forralt vízből készül a jégkocka. Nos, a megérkezésére.
– A megérkezésünkre – mondtam.
Mr. Phumipark letette üres poharát, aztán komolyan nézett rám.
– Bizonyára kíváncsi szerény személyemre, Mr. Lendvay. Azonkívül is, 
hogy a doktorral a 101-es szobában lakom.
– Szeretem tudni, kivel dolgozom együtt – mondtam. Mr. Phumipark 
távolabbra tolta magától a poharát.
– Azt hiszem, csalódást kell okoznom önnek: nem vagyok rendőrségi 
ember, sőt semmiféle hivatalos szervhez nem tartozom. Egyszerű 
reklámmenedzser vagyok.
– Mint Mr. Ramsey – mondtam.
– Apropó, ragaszkodik hozzá, hogy Mr. Ramsey önökkel utazzon? Én 
nem tartanám feltétlenül szükségesnek.
– Ragaszkodom hozzá – mondtam határozottan. Mr. Phumipark 
széttárta a karját.
– Ahogy óhajtja. Bár ő szívesebben visszatérne az Államokba, legyen az 
ön kívánsága szerint. Mit szól a repülőtéri felhajtáshoz?
– Nem szoktam hozzá az ilyesmihez – mondtam.
– Majd megedződik. Fel kell készülnie rá, hogy minden jelentősebb 
városban, ahol csak megfordulnak, hasonló élményben lesz részük. 
Elviszik magukat minden valamirevaló műemlékhez, szoborhoz és 
kolostorhoz, kivéve ahova nem szabad nőknek belépniük.
– Olyan is van?
– Általában Buddha lábnyomai.
– Micsodák?
– Több olyan szent hely is akad, ahol Buddha otthagyta a lába nyomát. 
De ne aggódjék, ez csak olyan ósdi szokás, marad éppen elég más, ahol a 
hölgyek lefotóztathatják magukat. A helyi lapok már készen állnak, 
akárcsak az elefántok.
– Azok is várnak ránk?
– Az ő hátukon túráznak majd a dzsungelben.
– Ön is velünk jön?
Mr. Phumipark megvakargatta a feje búbját.
– Ez még nincs eldöntve. Lehetséges, hogy én is. – Vállamra tette a 
kezét, és bátorítón rám kacsintott. – Ne aggódjék, Mr. Lendvay, rendben 
lesz minden. Nem is sejti, hány ember foglalkozik azzal, hogy zavartalanná 
tegye az önök kis kirándulását. Ne feledje, minden bokor mögött ott 
leselkedik valaki, aki önöket figyeli.
Éppen ettől féltem.
Az ebédlőben Miss Vinnie Fliege-be botlottam. Csak akkor vettem 
észre, amikor megszólított. Akár el is mehetett volna mellettem, fel nem 
ismertem volna a rafináltan fejére csavart kendőtől.
– Bocsásson meg – mentegetődztem. – Még mindig kissé kótyagos 
vagyok a repüléstől.
Feljebb tolta a kendőt a homlokán, amitől már többet láttam az arcából, 
de a homlokát borító hegekből is.
– Nem próbálja meg a polipot? – mutatott az étterem egész hátulsó 
fertályát elfoglaló svédasztal felé. – A paradicsomosból vegyen. Igazán 
nagyszerű.
Engedelmesen szedtem a paradicsomos polipból, aztán visszatértem 
hozzá. Egyelőre kevés vendég tartózkodott az étteremben, útitársaim közül 
pedig senkit sem láttam se közel, se távol.
– Isteni – monda. – Már ezért is érdemes volt ide jönnöm. Különben 
remekül érzem magam. Hát maga?
– Megjárja – mondtam. – Megpróbálom kiheverni az éjszakai utat.
– A halottakra gondol?
– Rájuk is.
– Ne gondoljon rájuk. Azoknak már úgyis mindegy. Élvezze az életet, 
ahogy én. Rövid idő múlva amúgy is eltűnik a süllyesztőben.
– Nem gondolta meg magát?
– Nincs mit meggondolnom. Régóta készülök erre a lépésre. Nem 
muris, hogy most polipot eszem, néhány hét múlva pedig egy tálkával a 
kezemben adományt gyűjtök a szegény emberektől, mint szerzetes?
Folytatta volna, de ebben a pillanatban lecsapott ránk a hurrikán a 
három szépségkirálynő képében. Bár közülük csak Miss Abraham és Miss 
Mosley volt a királynő, nagyvonalúan Maly McMurrayt is 
megajándékoztam ezzel a címmel.
– Uramisten, hát ez egyszerűen csodálatos! – emelte fel kissé vaskos 
karját Miss Fitness, amikor megpillantott bennünket. – Életemben nem 
aludtam még ilyen fantasztikus ágyban. Rádobtam magam és majd a 
mennyezetig repültem. Olyan rugói vannak, hogy csak na! Én nem is 
tudom, ehetne-e benne...
Csengő kacagásuktól még a pincérek is felénk fordultak. Mosolyogtak, 
és udvariasan összetették a mellük előtt tenyerüket.
Miss Abraham lecsüccsent mellém, és érdeklődő pillantást vetett rám.
– Hogy van, Mr. Lendvay?
– Köszönöm, megvagyok.
– Képzelje csak, elveszítettem Lindát.
Egyetlen pillanatra azt hittem, valóságos lényt veszített el, de aztán 
eszembe jutott, hogy Linda a képzelet szülötte. A lány, aki mérgezi a 
ruháit.
– Hol hagyta el?
– Azt hiszem, a gépen. Furcsa álmom volt odafent. Csak éppen... nem 
egészen szalonképes.
– Pajzán?
– Hogy is mondjam csak? Inkább olyan... horrorszerű.
– Horrorszerű? Az mit jelent?
– Hát... egészen furcsát. Linda, a kis szaros, eddig csak a ruháimat 
öntözgette, most azonban már másféleképpen is megpróbálkozott.
Szemem sarkából láttam, hogy Maly McMurray lehajtja a fejét. Miss 
Mosley átnyúlt az asztal felett, tört a kenyeremből egy darabkát és a 
szájába dugta.
– A kis szaros – ismételte a szépségkirálynő, mintha megtetszett volna 
neki a szó. – Tudja mit csinált? Meg akart fojtani.
Miss Mosley szájában megállta kenyérhéj, az enyémben pedig a polip. 
Hogy Maly McMurrayében mi állt meg, nem tudom, de egyszerre csak 
eltűnt a mosoly a képéről. Vinnie homlokába húzta a kendőjét, hogy máris 
egy buddhista szerzetesnőre emlékeztetett.
– Meg akarták fojtani? – kérdeztem lassan. – És éppen Linda?
– Ő. A kis szaros.
– Szerencsére csak álom volt. – Janice megsimogatta a nyakát.
– Remélem. Bár... mintha még mindig érezném a zsinór helyét.
– Zsinór?
– Egy függönyzsinórral akart megfojtania rohadék. Tudja milyen az? 
Amivel a függönyt húzogatják.
Villámsebesen előrehajoltam, nem törődve vele, hogy belelóg a 
nyakkendőm a polipöntetbe, elkaptam a blúza szélét és oldalra húztam a 
nyaki részét.
– Hé! – hőkölt hátra Miss Abraham. Nem nagyon, éppen csak annyira, 
amennyire az illem megkívánta. – Itt és most?
A nyakára pillantottam, aztán lélekben lemondóan legyintettem. Túl 
sötét volt ahhoz a bőre, hogy a könnyebb horzsolás meglátszott volna rajta.
– Meséljen még nekem Lindáról – követeltem, talán komorabban is, 
mint kellett volna. Miss Abraham, hogy eltoltam magamtól, visszaült a 
helyére, és összehúzta a blúzát.
– Jó lenne eldöntenie, hogy velem akar-e kezdeni valamit vagy a 
reggelijével. Istenem, mik ezek a karikák itt, a tányérján?
– Polipkarikák, halszósszal és mandulával.
– Szűzanyám! És maga ezt megeszi?
– Mi történt Lindával?
– Hogyhogy Lindával? Inkább azt kérdezze, velem mi történt! Szóval, 
nyakamra tette a zsinórt az a kis szaros, és éppen húzni kezdte volna, 
amikor felébredtem. Illetve álmomban ébredtem fel. Álmodtam, és azt 
álmodtam, hogy felébredek. Nem tudom, érti-e?
– Hogyne érteném. Úgy hívják, hogy álom az álomban.
– Mindenesetre csoda muris volt. Tisztában voltam vele, hogy 
álmodom, és azzal is, hogy bármit megtehetek, úgyis felébredek, és akkor 
az egésznek nem lesz semmi következménye.
– Minek nem lesz következménye?
– Arról van szó, hogy ott, álmomban elhatároztam: én fojtom meg őt. Ő 
kezdte, én fogom befejezni. Mind a négyen szájtátva bámultunk rá. Miss 
Mosley kinyújtotta a karját, hogy törjön még egy darabot a kenyeremből, 
de mivel képtelen volt elszakítani a szemét Miss Abrahamról, sikerült 
beletenyerelnie a polipomba.
– És... befejezte?
– Elkaptam és megfojtottam.
– Uramisten – motyogta Maly McMurray. – Uramisten.
– Most mit vagy úgy oda? – kérdezte Miss Abraham megvonva a vállát, 
– Más is álmodott már marhaságot. Akkor is álmodtam, amikor Linda még 
sehol sem volt. Apropó, Mr. Lendvay, nem kíváncsi rá, hogy tettem szert 
erre a kis szarosra?
– Inkább... arról beszéljen, hogy... mi történt azután?
– Miután?
– Hogy... megfojtotta.
– Ja, vagy úgy! Azt hiszem, valóban felébredtem.
– És?
– Mit és? Linda eltűnt, s mintha... valaki odaült volna mellém. Szóltam 
is hozzá, de nem válaszolt..
– Nem emlékszik rá, ki volt?
– Van ennek valami jelentősége? Nem hiszem, hogy lenne, hiszen azon 
nyomban visszaaludtam. És tudják mi a legszebb a dologban? Hogy Linda 
is visszatért. Ebből is látszik, nem sikerült megfojtanom. Visszajött és 
kiröhögött.
– Ki... röhögte?
– Ahogy mondom. Még a zsinór is ott lógott a nyakán. Levette, aztán 
felém nyújtotta. Egyetlen szót sem szólt és én mégis tudtam, mit akar.
– Mit... akart?
– Hogy fojtsam meg másodszor is. Úgy látszik, mazochista a kis szaros.
– Inkább magabiztos – mondta váratlanul Vinnie Fliege.
– Tudja, hogy úgysem tudsz ártani neki.
– Lehetséges – dünnyögte Miss Abraham. – Mindenesetre ismét 
elkaptam, de ekkor menekülni kezdett. Én meg felpattantam és usgyi 
utána! Kergetőztünk egy darabig az ülések között, míg végül bemenekült 
előlem a klotyóba. Ott aztán sikerült a nyakára hurkolnom a madzagot. 
Nem vagyok az a kiköpött gyilkos típus, de ez kifejezetten jólesett. Ha 
látták volna, hogy kidülledtek a szemei. Én pedig boldog voltam. Tudják, 
milyen öröm, ha megöli az ember a rémálmait? Gondolja, hogy én is 
megpróbálhatnám ezt a polipot? Jézusom, én olyan, de olyan boldog 
vagyok, hogy kinyiffanthattam Lindát! Nem zavarja magukat, hogy egy 
gyilkossal reggeliznek?
Úgy gondoltam, ha a polipot nem zavarja, engem sem zavar.
Ahogy Janice elsuhogott a svédasztal irányába, egyszerre tört ki 
belőlünk a sóhajtás. Vinnie feltolta a kendőjét a homlokára, és komoran 
maga elé bámult.
– Ez nem tudja mit beszél... – nyögte Miss McMurray.
– Nem kéne felvilágosítani róla, hogy a thaiföldiek előtt ne dicsekedjék 
az álmaival?
– Álljon csak meg a menet! – emelte fel a mutatóujját Danielle Mosley. 
– Mi van akkor, ha tényleg ő nyírta ki őket?
– Ugyan már, darling – húzta el a száját Maly McMurray.
– Ez még egy legyet sem lenne képes elpusztítani.
– Ébren.
– Álmában sem.
– Ezt meg honnan veszed? Mit tudod te, mi történik Linda és közte az 
álmaiban?
– Honnan tudják maguk, hogy egyáltalán történt valami a gépen? – 
kérdeztem komoran.
– Hát éppen ez az! – mondta Miss Mosley sértődött tekintetet vetve 
rám. – Már szemrehányást is akartam tenni magának emiatt. Az a 
véleményem, hogy nagyon nincs így rendjén a dolog.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– A maga feladata vigyázni ránk, nem igaz?
– Állítólag. Bár még mindig nem tettem le róla, hogy kibújjak valahogy 
e megtisztelő megbízatás alól.
– Akárhogy is van, ha gyilkosság történt, önnek azonnal fel kellett volna 
ébresztenie bennünket.
– Azt mondja, ha gyilkosság történt?
– Azt mondom.
– Mi van akkor, ha nem történt gyilkosság?
– Hogyhogy nem történt? Dehogynem történt. Biztos vagyok benne.
– Mitől olyan biztos?
Átnyúlt az asztal felett, és megfogta a csuklómat. Az a kellemetlen 
érzésem támadt, mintha fogaskerék csípte volna meg.
– Legyen megnyugodva, megbízható forrásból tudom. Az az idős hölgy 
állította aki ott volt magukkal a klotyó előtt, amikor kibányászták onnan a 
hullát, ő pedig nem hazudik, mert a férje főfelügyelő volt Melbourne-ben. 
Na, ehhez mit szól?
– Ehhez azt szólom, hogy bárki is a férje Mrs. Vanessa Wednesdaynek 
és bárki is lesz az öné, ezen a gépen akkor sem történt gyilkosság.
Valamennyien eltátották a szájukat. Még Vinnie is hitetlenkedő képpel 
nézett rám.
– Akkor mi történt?
– Két véletlen haláleset.
– Véletlen?
– Úgy értem, a két hölgy természetes úton halálozott el.
– Ezt meg honnan a fenéből veszi? Magának természetes út, ha 
valakinek ott lóg a függönyhúzó zsinór a nyakán...
Úgy gondoltam, rövid úton le kell számolnom a kétségeikkel, ha nem 
akarom, hogy egész utazásunk alatt gyilkost keressenek a szekrényükben 
és az ágyuk alatt.
– Ismerik az európai futballt? – kérdeztem.
– Hogyne – bólintott Vinnie Fliege. – De hogy jön ez ide?
– Tudják, mi a tizenegyes?
– Az, amikor... van egy lemeszelt fehér pont a füvön... – Amikor 
szabálytalankodnak valakivel a tizenhatoson belül – mondta precízen Miss 
Mosley. – Egyszer volt egy pasim, aki fél életét Európában töltötte.
– Figyeljenek rám – emeltem fel a mutatóujjamat –, és jegyezzék meg 
mindörökre –, az a tizenegyes, amit a bíró megad, és az a gyilkosság 
áldozata, akit a rendőrorvos annak nyilvánít. Világos?
Aligha elégedtek volna meg a magyarázatommal, de Miss Abraham 
visszatért hozzánk, tányérján paradicsomos polipszeletkékkel. Lecsüccsent 
velem szemben, letette a tányérját, aztán rám nézett.
– Tudja, mi a legszebb az egészben, Mr. Lendvay? Hogy az imént, 
amikor ott álltam az előtt a kondér előtt, amelyben a polipok főnek, 
kezdtem megbánni, hogy úgy fojtottam meg Lindát. Egy Ilyen kondérba 
kellett volna inkább beletunkolnom.
Belenéztem a tányéromba. Lindát láttam benne.
Miss Abraham lenyomott három-négy polipkarikát, aztán hirtelen 
elfehéredett és a gyomrához kapott.
– Istenem, én rosszul vagyok! Engedjetek, lányok, repülni akar a polip!
Felpattant, és a kijárat felé iramodott. Miss Mosley és Miss McMurray 
ugyancsak felpattantak és utánabámultak.
– Mi a csodát csináljak? – kérdezte tanácstalanul Maly McMurray. – 
Menjek vele?
– A fene egye meg, mindig ezt játssza – békétlenkedett Danielle 
Mosley. – Belehalna, ha öt percig nem csinálhatna balhét. Jössz, Maly?
– Úgyis elment az étvágyam. Miss Mosley felénk fordult.
– Vigyáznunk kell rá. Ha kinyiffan, mehetünk tányért mosogatni. 
Nekünk ő a tyúk, amely az aranytojást tojja.
Amikor kirobogtak a kijáraton, Vinnie a karomra tette a kezét.
– Megengedi, hogy imádkozzam majd magáért?
– Ha nincs jobb dolga.
– Azt hiszem, rengeteg időm lesz rá.
Felállt, és hátra sem fordulva eltűnt a kijáraton át. Kissé görnyedt 
tartással, enyhén előrenyújtva a kezét. Mintha máris a szerzetesi 
adománygyűjtést gyakorolná.

10

Mivel Mary Harpert alig láttam az elmúlt napok során, hirtelenjében rá 
sem ismertem. Olyan határozottan csattant le a velem szembeni székre, 
mintha már fél Thaiföldet lefényképezte volna.
– A fenébe is! – rikkantotta, miközben gyanakodva körbepislogott. – Itt 
tömhet az ember magába valamit?
Csinos, barna lány volt, éles, figyelő tekintettel, idegesen izgő-mozgó 
kezekkel. Ujjai egyetlen pillanatra sem tudtak megnyugodni, mintha a nap 
minden percében fényképezőgépe kioldószerkezetét babrálnák.
– Mi a fene volt az a nagy hajcihő a gépen? – kérdezte, amikor végre 
sikerült találnia egy papírszalvétát, amelyet aztán tüstént tépegetni is 
kezdett. – Az a hír járja, hogy meghalt valaki.
– Az a hír járja – hagytam helyben.
– Kár, hogy nem voltam ébren. Talán tudtam volna csinálni egy-két 
képet, bár a hullafotózás nem az én műfajom. Maga kedveli?
– Nem különösebben.
– Azonkívül olyan vagyok, mint a vekker.
– Milyen értelemben? – kérdeztem.
– Ébresztői értelemben. Ha repülnöm kell, ráadásul ilyen hosszú úton, 
felszállás után megnyomok az agyamban egy gombot és azt mondom: 
Mary Harper, most elalszol, és csak akkor ébredsz fel, ha a gép már 
lekoppant a betonra. Most is éppen ez történt velem. Egyébként miről dalol 
a tarka kakadu?
Mondtam neki, hogy ketten is elhaláloztak az úton.
– Micsoda buli! – csóválta meg a fejét. – Ez meg mi a fene itt maga 
előtt? Olyan, mintha belerókázott volna a tányérjába. Nem tudja, adnak itt 
valahol normális, szénen sült csirkecombot?
– Fogalmam sincs róla – mondtam. – Még az is elképzelhető, hogy nem. 
Amint hallottam, Thaiföld szénben szegény ország.
– Ennek ellenére meleg. Hogy milyen hőség van itt, te jó isten! Ha csak 
megmozdulok, rám tapad a bugyi. Mit hallott, mikor indulunk és hova?
– Talán egy-két nap múlva.
– Hát az frankó. Addig össze kell ismerkednem a csajokkal. Csak akkor 
tudok rendesen dolgozni, ha ismerem őket. Testileg-lelkileg. Tudnom kell, 
mikor mosolyognak, mi tetszik nekik, mi indítja meg a lelküket – már ha 
van nekik egyáltalán. Ha nincs, akkor oda kell fényképeznem. Érti mire 
gondolok? Ami pedig a testeket illeti, még cikornyásabb a dolog. Meg kell 
tanulnom a járásukat, a mozdulataikat, nehogy minden kép tele legyen 
seggel. Nincs rondább, mint egy csupa segg kép. Három csodálatos, vonzó 
cicus helyett három tétovázó segg. Azon aztán már a retus sem segít. 
Mondja, ha nincs csirkecomb, nekem is ezt a hányadékot kell 
beabrakolnom? Te jószagú Úristen! Egyébként hova is megyünk? Az 
Aranyháromszögbe? Egyszer már voltam arrafelé, ha jól emlékszem, 
Kambodzsában, atyaúristen, akkoriban ott még lőttek, egyszer valami 
rizsföldön kapott el bennünket egy sorozat, és bele kellett feküdnöm a 
vízbe. Valami mókust kísértem a francia hadügyminisztériumból, olyan 
hosszú orra volt a pasinak, mint a viking hajóké. Akárhogy is fordult, csak 
az orrát láttam belőle, ráadásul képzelje el a kontrasztot: az ottani 
fickóknak meg egyáltalán nincs is orruk. Mint a papagáj a buldogok 
között. Maga csak maradjon, ha akar, én elhúzok a csirkecomb után, ha 
valami kell, megtalál a szobámban, majd én is keresem magát. Nem tudja, 
hol lehet itt egy normális telefont találni? Fel akartam hívni a 
szerkesztőséget, aztán egyszerre csak... Emberek, nem látott valaki errefelé 
egy kutya közönséges, szénen sült csirkecombot...?
Amikor elhalt a hangja, megtörölgettem a homlokomat, pedig a 
légkondicionáló egészen jól működött.
Rövid ideig azon törtem a fejem, vajon ismerik-e a thaiföldi 
konyhaművészek a roston sült csirkét?
Éppen a számba kaptam volna egy polipkarikát, amikor valami kerek 
gömbféle mozdult meg az asztal túlsó oldalán, nagyjából az asztallappal 
egy magasságban.
– Hello, John. Hogy vagy?
Megállt a számban a polipkarika. Mike Watherspoon vigyorgott rám a 
vizeskancsó mögül.
Gyorsan lenyeltem a polipot, és rámeredtem.
– Te meg, hogy kerülsz ide? Azt hittem, már Melbourne lejársz. Mike-
nak boldog táncba kezdtek a szeplők az orra hegyén.
– Csak később utazunk, néhány nap múlva. Vanessa néninek 
vásárolhatnékja támadt. – Felpattant a velem szembeni székre, aztán a 
tányéromba bámult. – Ez mi?
– Polip – mondtam rosszat sejtve.
– Beee – rázkódott össze. – Képes vagy megenni?
– Eddig képes voltam – mondtam. – Ezután már egyáltalán nem biztos, 
hogy az leszek.
– Én sajnálom őket. Képzeld, szegények ott lebegnek a vízben, a 
halászok meg kifogják őket és a földhöz verik. Kész gyilkosság. Különben 
erről jut eszembe, emlékszel rá, hogy láttam, amikor azt a nénit 
megfojtották?
– Emlékszem – mondtam rosszkedvűen.
– Akkor csak... a néni hátát láttam. Amint a másik néni fölé hajol és... 
nyekk!
Elhatároztam, hogy neki is elmondom, amit a többieknek: nem történt 
gyilkosság a gépen. De hát egy agyvérzést és egy szívrohamot sem könnyű 
megmagyarázni egy gyereknek.
– Emlékszem.
– Mondtam neked, hogy csak a néni takaróját láttam. Tegnap nagyon 
fáradt voltam, de ma már tudom, hogy nem takaró volt.
– Hanem mi?
– Kendő.
– Kendő?
Előrehajolt, és a polipkarikák felett a szemembe mélyesztette a szemét.
Ott álltam a pálma mögött a sarokban. És akkor rájöttem, kié volt a 
kendő.
Egyszerre csak megállt bennem az ütő. Megfordultam, és szemügyre 
vettem az ajtónál álló cserepes pálmát, ahonnan éppen ránk lehetett látni. 
Konkrétan Vinnie Fliege térdig lógó, cifrakockás kendőjére.
– Figyelj rám, Mike – kezdtem volna az elterelő magyarázatba, de mire 
jobban körülnéztem, Mike már nem volt sehol. Volt viszont helyette egy 
vékony, csontos arcú, kemény tekintetű hölgy, divatosan vékony 
bajuszkával az orra alatt. Mrs. Vanessa Wednesday, Melbourne-ból.
Mit tesz isten, ő is a paradicsomos polipomra nézett, s megrándult a 
szája, mintha mondani akarna valamit. Villámsebesen eltoltam magamtól a 
tányért és jól nevelten felé biccentettem.
– Jó napot, asszonyom.
Bólintott, aztán hosszú nyelű, barna késével a kezében óvatosan 
lecsüccsent az asztalomhoz. Még egyszer a polipomra pislantott, majd 
vakítóan fehér zsebkendőjével megnyomkodta az orra alját.
– Jó napot, Mr. Lendvay.
Szusszantott kettőt-hármat, aztán horgas ujjával a polipom felé bökött.
– Maga ezt szereti?
– Szeretem, asszonyom.
– Furcsa ízlése van. Egyszer Becsuanaföldön megkínáltak bennünket 
pirított sáskával. Ian vett is belőle.
– Ó, az nagyon ízletes – mondtam, és kortyoltam egyet az 
ásványvizemből. Természetesen odafigyeltem rá, hogy a kisujjam messze 
elálljon a pohártól.
– Annak találja? Talán ön is evett már sáskát?
– Ettem, asszonyom, de őszintén szólva nemigen kedvelem. Legalábbis 
ősszel nem. Addigra ugyanis lefogynak a sok repüléstől, és alig van már 
rágnivaló a combjukon. Higgye el: nincs undorítóbb a sovány 
sáskacombnál.
Krákogott, és mintha icipicit elfehéredett volna.
– Ön is polipot ebédel, asszonyom?
– Nem – mondta határozottan. – Én egyáltalán nem ebédelek.
– Pedig megmutattam volna, hogyan kell ügyesen merni a kondérból.
– Ügyesen?
– A hosszadalmas főzéstől kipotyog a polip szeme. A pancseroknak 
természetesen fogalmuk sincs róla, hogy a sok-sok finom polipszem a 
kondér alján ücsörög. Kicsit fel kell keverni, kivenni a salátástálból a 
lyukacsos kanalat...
– Köszönöm, Mr. Lendvay – mondta nagyot nyelve. – Mint már 
említettem volt, nem ebédelek. A trópusokon általában tartózkodom a 
nehéz ételektől.
– A polip szeme éppen hogy könnyű. És sok benne a vitamin.
– Engedje meg, hogy saját felfogásom szerint éljek – mondta élesen. – 
Különben... hm... azért jöttem, hogy megkérjem önt valamire.
– Parancsoljon, asszonyom – készségeskedtem.
Mrs. Wednesday a polipjaimra nézett, mintha azt forgatta volna a 
fejében, nem lealacsonyító-e a magafajta számára, ha olyan fickóhoz fordul 
segítségért, aki polipkarikákat eszik mandulával és paradicsommáltással.
– Mr. Lendvay – kezdte némi habozás után Mrs. Wednesday. – Az a 
helyzet, hogy foglaltattam egy szobát odafent az Aranyháromszögben. 
Kedvezményes szállodai akció volt, szinte féláron jutottunk hozzá. Mike-
nak megígértem, hogy felviszem a Mekonghoz.
– A Mekong folyóhoz?
– Miért, mire gondolt? Éppen ebben az évben tanultak a nagy, délkelet-
ázsiai folyókról: a Gangeszt és a Brahmaputrát már látta, itt az ideje, hogy 
a Mekongot is lássa.
– A Mekongot? – ismételtem kissé szórakozottan. – Hiszen az egyik 
folyó olyan, mint a másik.
– Magának – mondta Mrs. Wednesday. – Az emberek döntő többsége 
nem is sejti, hogy a folyók mennyire különböznek egymástól. Minden 
folyó külön egyéniség. Mint az emberek. Sajnos azonban, történt egy kis 
probléma az utunkkal. Amint hallom, árvíz pusztít az északi 
tartományokban. Azt terveztük, hogy gépkocsival megyünk fel az 
Aranyháromszögbe, ez azonban pillanatnyilag lehetetlennek bizonyul. 
Éppen azért arra gondoltam, maga elvihetne bennünket.
Szomorúan csóváltam meg a fejem.
– Én? Hiszen azt sem tudom, én hogy jutok oda.
– Repülővel. Holnapután reggel indulnak. A gép száma... de ez nem 
fontos. Sokkal fontosabb, hogy van szabad hely éppen elég, lévén, hogy 
egyedül az önök csoportja utazik rajta. Természetesen megfizetjük az árát.
– Hát nem is tudom... – vakartam meg zavartan a fejem búbját.
Mrs. Wednesday felpattant, mint akinek óriási áldozatába került, hogy 
eddig is kibírta ezen a szörnyű helyen.
– Akkor ezt elintéztük, Mr. Lendvay – mondta gyorsan, mielőtt még 
tiltakozhattam volna. – Ott leszünk az indulásnál. További jó étvágyat a 
polipjához.
Lehorgasztottam a fejem. A polipszemek a tányéromban mintha 
szemrehányón néztek volna rám.
Laura Conaway és Josie Fairchild viháncolva furakodtak be az ajtón, 
sőt, Josie még a bejárat melletti pálmafa törzséhez is hozzádörgölődzött a 
nagy nevetéstől. Arra gondoltam akad-e egyáltalán, egyetlen unalmas 
pillanat is az életükben, amikor nem vihognak valamin.
– Halló, itt vagyunk! El ne mozduljon onnan, amíg fel nem vételeztük a 
takarmányt!
Nem mozdultam, főleg, mert még volt a tányéromon a polipból, nem is 
kevés. Számba vettem egyet, s meglepetten tapasztaltam: a korábbiakkal 
ellentétben keserű az íze. Önkéntelenül is az jutott az eszembe: vajon 
helyes-e, hogy felfalom ezeket a kedves, gülüszínű lényeket, akik mit sem 
sejtve ringatódznak a tengeren, miközben jönnek a halászok, megfogják 
őket, a parti kövekhez verik... brrr!
– Hé, látom maga is kedveli a polipot! – rikkantotta a fülembe Laura, 
miközben odafészkelte magát mellém. – Tudja, miért vettem belőle? Josie 
szerint jól megy a hajamhoz a színe. Magának mi a véleménye?
Valóban jól ment. Mintha az ő hajára is paradicsomszószt kentek volna.
– Az enyémhez inkább a kaviár illene – vigyorgott Josie. Persze a 
fekete.
– Vagy az olaj.
– Istenem, Laura, hagyd már azt a hülye olajat! Hallani sem akarok róla, 
hiszen a legszebb káposztáimat tette tönkre. Tudja, Mr. Lendvay, mielőtt 
feltört volna az az átkozott lé a kertemben, káposztát termesztettem: 
ötvenvagonnyit szezononként. Aztán egyszerre csak – bumm! – jött az 
olaj, a káposztának pedig befellegzett. Egyébként mit hallok? Igaz, hogy 
kinyírtak valakit odafent?
– Ezt rebesgetik többen is.
– Hát az rohadt izgalmas lehetett. Miért nem mondta el nekünk, az isten 
áldja meg magát?
– Én sem tudtam róla. A gyilkosok általában szerény emberek: nem 
kedvelik a nyilvánosságot. Különben kitől értesültek róla?
– Mrs. Wednesdaytől.
– Mondott valami mást is?
– Csak azt, hogy két gyilkosság is történt a gépen. És hogy maga 
nyomoz az ügyben.
– Eszem ágában sincs. Egyébként nem történt gyilkosság.
– Akkor mi a fene történt?
– Két hölgy elhunyt odafent. Az egyik, izé... agyvérzésben, a másik 
szívrohamban.
Josie Fairchild eltolta magától a tányérját.
– Óh, istenem, hát ez olyan szörnyen lehangoló. Igaz, Laura, drágám? 
Már azt hittem, valami izgalmas kis öldöklés, és akkor, tessék! Azok a 
szegények csak úgy, ukk-mukk-fukk, meghaltak. Egyszerre olyan 
ihatnékom támadt. Nem hoznál valamit, Laura? Ha igyekszel, mire 
visszatérsz, talán még életben találsz.
Laura kacagott, megrázta vörös sörényét, aztán elhúzott a svédasztal 
irányába. Kissé mintha furcsán libegett volna, de ezt akár a jókedvének is 
betudhattam.
Ahogy eltűnt az asztalok között, Josie Fairchild arcáról lefolyt a mosoly, 
mintha csak az imént közölték volna vele, hogy Bangkok minden szeszes 
itala két hétre vízzé változott.
– Szeleburdi, aranyos gyerek – sóhajtotta, aztán megfogta a kezem. – 
Figyeljen ide... amíg vissza nem jön... valami fontosat akarok magának 
mondani.
– Hallgatom, Miss Fairchild.
– Hagyja ezt az ostoba szertartásoskodást. Josie vagyok.
– Én meg John.
– Két problémám is akad, John. Az egyik fontosabb, mint a másik. 
Tudja, mi az első?
– Mi?
– Inkább ki. Maga.
– Én?...
– Meg akarom kapni magát.
– Engem? Ezt hogy érti?
– Ne csináljon be, nem akarom, hogy feleségül vegyen: csupán néhány 
éjszakáról lenne szó. Megígérem, nem fogja megbánni. Nos, kötélnek áll?
– Nézze, Josie...
– Akkor ezt megbeszéltük.
– Attól tartok...
Mosolygott, és megszorította a kezem.
– Én meg attól, hogy nem értett meg egészen.
– Azt hiszem, jól értettem.
– Dehogy. Azt még nem is mondtam, hogy a maga habtestéért 
felajánlok valamit.
– Igazán? – kérdeztem kíváncsian. – Mi lenne az, hátha megköthetjük 
az alkut?
– Az élete – mondta nyugodtan. – Ha az megér magának ennyit.
Anélkül, hogy tudatában lettem volna mit is teszek, lenyeltem még egy 
polipot.
– Hogyhogy az életem?
– Figyeljen ide. Nem mondom kétszer, mert mindjárt visszajön. 
Valamennyien tudjuk, hogy azt a két nőt megölték odafent.
– Már mondtam, hogy...
– Hallgasson mert nincs sok időnk. Megölték, és én tudom, ki tette.
– Ki?
– Ez is az alkunk része. Ha megkapom magát, megmondom, ki volt a 
tettes.
– Mi a biztosítékom rá...
– Azt is tudom, miért ölt. Azonkívül, ne izguljon, nemcsak a habtestére 
lenne szükségem. Maga zsaru, igaz?
– Fontos ez?
– Nekem az. Remélem, vannak megfelelő összeköttetései. Szóval, 
tudom, ki a tettes és azt is, ki lesz a következő áldozat.
Megfelelően elsápadhattam, mert heves bólogatásba fogott.
– Magának fogalma sincs róla, mire megy ki a játék, igaz? Én 
megmondhatnám magának, és meg is mondom, ha okosan viselkedik. Ma 
este szépen bejön hozzám. Előtte lehetőleg ne feküdjön össze senkivel, 
mert utálom a kicsavart citromot.
– És Miss Conaway?
– Az az én dolgom. A magáé csak az, hogy kilenckor megkopogtatja az 
ajtómat és kivonja harci kopjáját. Én pedig vitézi párbajunk szünetében 
olyat mesélek magának, hogy leesik az álla. Maga lesz tőle a legnagyobb 
zsaru az Államokban.
Éreztem, hogy zsibbadni kezd a lábam, amit valami okból nem az 
elfogyasztott polipok hatásának tulajdonítottam.
Laura Conaway úgy bukkant fel a közelünkben, hogy észre sem vettük. 
Amikor kiröppent két közeledő pincér közül, Josie olyan sebesen kapta le a 
kezét a karomról, mint tinédzser lányok a fiújukéról, ha a mama árnyéka 
felbukkan a kerítésen.
– Mi a fene? – kérdezte Laura megrázva vörös haját.
– Csak nem szerelmesedtetek össze?
– Hülye vagy? – kacagott Josie vidáman. – Nem megegyeztünk, hogy 
együtt ejtjük el Mr. Lendvayt? Csak nem képzeled, hogy megcsallak?
– Ajánlom is.
Volt valami a hangjában, ami ellentmondott nevető kék szemének. 
Térült-fordult, s jeges whiskyket pakolt az asztalra.
– Hoztam magának is, Mr. Lendvay. Te nem eszel drágám? Válassz 
magadnak valamit, aztán gyere vissza. Mi az, nem mozdulsz? Csak nem 
félted tőlem jövendő áldozatunkat?
Bár ékelődve beszéltek egymással, mintha lapult volna valami a szavaik 
mélyén. Nem tudtam mi, de támadni készülő, lekushadó tigrisre 
emlékeztetett.
Josie felkelt, és kelletlenül elsétált a svédasztal irányába. Alighogy 
felszívódott, Laura rám kacsintott.
– Csak nem tett magának ajánlatot? Mondja el, de őszintén!
– Honnan veszi ezt?
– Onnan, hogy ismerem. Nem régóta, az igaz, de nem bonyolult lélek. 
Beszélt a fogadásunkról, mi?
– Miféle fogadásról?
– Jaj, Istenem, ne tegyen úgy, mintha nem tudna róla! Nem lenne 
sportszerű, ha Josie mellé állna.
– Esküszöm, fogalmam sincs róla, miről beszél.
– Jó, akkor segítek. Nem mondta el, hogy fogadtunk magára?
– Rám?
– Hogy ki viszi az ágyába. Biztosan felajánlotta magának: leleplezi, ki 
volt a gyilkos odafent, igaz? Ne is tagadja! Josie telis-tele van ilyen apró 
kis trükkel. Az ördögbe, már itt is van... Hát akkor gurítsunk le egy 
pohárkával!
Fene tudja, mi volt velem, de a polip után a whiskynek is keserű ízét 
éreztem.
Mr. Ramsey az előcsarnokban üldögélt egy hatalmas pálmafa alatt, 
amely a padlóból nőtt ki s talán a pincében lehettek a gyökerei. Olyan 
keserves képet vágott, hogy ha nem lettem volna kérges szívű magánzsaru, 
talán még el is sírtam volna magam az együttérzéstől.
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem a helyzethez méltó 
szomorúsággal. – Volt már az étteremben?
– Nem is leszek – mondta. – Főleg magával nem.
– Miért? Mit követtem el ön ellen? – kérdeztem kíváncsian, és én is 
nekidőltem a pálmafa törzsének. – Elloptam talán az óráját?
– Tudja azt maga jól – mondta sóhajtva. – Mi a fenéért kellett az 
életemre törnie?
– Én törtem az életére?
– Ha nem akarna tönkretenni, már a repülőtéren lehetnék. De nem, 
magának pont én kellettem. Megmondaná, mi az ördögért?
– Figyeljen ide, Ramsey – kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Maga a 
legcsekélyebb együttérzést sem tanúsította irányomban, amikor erre az 
elátkozott útra kényszerítettek.
– Én csak a munkámat végeztem.
– Most meg én végzem a munkámat. Ha felmegyünk az 
Aranyháromszögbe, kell valaki, akire számíthatok.
– Hát rám nem fog, az holtbiztos!
– Akkor ott döglünk meg mind a ketten. Olyanok leszünk – hogy 
stílszerű legyek –, mint a repülőgép két szárnya. Ha bármelyikük is 
felmondja a szolgálatot, az egész gép lepottyan. Érti?
– Nem, de nem is akarom. Én nem óhajtok semmiféle repülőgépszárny 
lenni. Én csak egyet akarok: hazamenni innen minél előbb.
– Márpedig csak akkor fog, ha azt teszi, amire utasítom.
– Utasítgatással nálam nem megy semmire. Annál én sokkal büszkébb 
vagyok.
– Szerettem volna jó kapcsolatot kialakítani magával – mondtam 
lemondóan. – Úgy látszik, nem sikerült.
Ramsey felvonta a vállát.
– Némi skót vér is csordogál az ereimben. A skótok pedig köztudottan 
inkább meghalnak, semhogy eltűrjék mások basáskodását.
Erről a basáskodásról lett volna ugyan némi mondanivalóm, de mivel a 
recepció előtti lépcsőlejárón feltűnt Miss Alicia Shepherd tétovázó alakja, 
hagytam a fenébe az egészet.
Attól tartottam, lesz még elég időnk rá, hogy megtárgyaljuk az eredendő 
skót büszkeség problémáit.
Délután négy óra tájban szurokfekete felhők tornyosultak a város fölé, 
majd megállíthatatlanul zuhogni kezdett az eső. Óriási cseppekben, ahogy 
az a délkelet-ázsiai monszun idején már csak szokásos. Akkor még nem 
tudtam, később aztán alkalmam volt megtanulni, mit is jelent az igazi 
monszun.
Egyelőre itt, Bangkokban, nem okozott komolyabb galibát az 
állandósulni látszó felhőszakadás. A közlekedési dugók nem nőttek tovább 
– igaz, már nem is nőhettek –, s az ablak nélküli autóbuszokból kihajló 
utasok türelmesen bámulták a tanácstalanul tébláboló közlekedési 
rendőröket.
Becsuktam az ablakot, és magam elé bámultam. Ugyanazok a 
kellemetlen érzések fojtogattak, mint néhány évvel ezelőtt, amikor Pedro 
Corrado kilőtt rám egy sorozatot. Tudtam, hogy ott áll az ajtó előtt, s 
nekem mégis ki kellett mennem, mert a végtelenségig csak nem csücsülhet 
az ember egy szobában jól fejlett halálfélelme társaságában. Kimentem, ő 
meg belém lőtt.
Még szerencse, hogy golyóálló mellény volt rajtam.
Sóhajtottam, és munkához láttam. Amolyan igazi, John C. Lendvay 
módra.
Szállodánk bejárata előtt ponyvástetejű tuktukok, azaz háromkerekű 
motorkerékpár-riksák várakoztak eső elől menekülő utasokra lesve. 
Óvatosan, fal mellett osonva közelítettem meg a legutolsót, majd egyetlen 
ugrással a belsejében termettem. A raktuk nyergében pihenő, esőkabátos, 
szalmakalapos sofőr majd leesett rémületében, amikor bevágtam magam 
járgánya hátulsó fertályába. Magyarázott ugyan valamit, hogy ő az utolsó a 
sorban, de amikor felmutattam neki egy ötdollárost, felhagyott a 
magyarázkodással. Gázt adott, s rá sem nézve a többiekre, beleveszett 
velem a világváros esővel áztatott autóáradatába. Ki tudja, merrefelé 
járhattunk már, amikor megállítottam.
– Keresek egy utazási irodát – mondtam angolul. – Tudsz segíteni? – 
Vékony, zöld vászonkabátot viselő, középkorú férfiú volt a pilótám, 
szolgálatkész tekintettel s nagy-nagy figyelemmel az arcán.
– Utazási irodát? – kérdezte. – Melyiket?
– Ne legyen messze, és legyen irodája az utcán.
Ezt kissé már nehezebben értette meg, de végül is csak megtalálta a 
macskát a sötétben.
– A Garuda jó lesz?
– Miért éppen az ne lenne jó?
Elvigyorodott, majd tovább cikáztunk a reménytelenül ácsorgó autók 
között.
Az utazási irodában kiválasztottam egy fekete ruhás, szorgalmasan 
körmölő fiatalembert, aki hófehér ingének szív feletti részén az A. 
Wattanasin táblát hordta. Odasétáltam hozzá, s áthajoltam a fapulton, 
amely a most éppen nem létező ügyfelektől választotta el. Mr. Wattanasin 
felnézett rám.
– Uram?
– Beszélni szeretnék önnel – mondtam.
– Kérem – kormányozta közelebb a pulthoz fényes gördülőszékét. – 
Állok rendelkezésére.
Előrehajoltam, mintha nem akarnám, hogy mások is meghallják a 
mondandómat.
– Amerikai vagyok – kezdtem. – Nem ismerek senkit Bangkokban. Az a 
feladatom, hogy egy amerikai kisváros nyugdíjasait Thaiföldre utaztassam. 
Tudna rajtam segíteni?
Mr. Wattanasin megnyalta a száját, aztán óvatosan körbepislogott.
– Teljhatalmú megbízott döntési jogkörrel?
– Természetesen.
– Tudna mutatni nekem egy útlevelet?
Előkaptam az útlevelemet, és letettem elé a pultra. Mr. Wattanasin 
elvörösödött, mintha valami csúnya szaladt volna ki a száján.
– Meg kell bocsátania, de az utóbbi időben nagyon sok errefelé a 
szélhámos.
Még határozottabban a pultra könyököltem, és rátettem az útlevélre az 
ujjam.
– Azt hiszem, köthetnénk egy üzletet.
– Mire gondol? – kérdezte Mr. Wattanasin.
Elvettem az útlevelet és visszacsúsztattam a felső zsebembe.
– Van odahaza, Idahoban egy barátom, aki már járt az önök szép 
országában. Őszintén mondom, el volt ragadtatva tőle. Volt azonban 
néhány apróság, ami nem nyerte el a tetszését.
– Igazán? – kérdezte kíváncsian Mr. Wattanasin. – Például micsodák?
– Például a szállodák – mondtam. – Mérsékelt árakat ígértek nekik és 
osztályon felüli elhelyezést, ugyanakkor... szóval, nem egészen jön össze a 
dolog. Én mindezeket a buktatókat el szeretném kerülni. Kellene nekem 
valaki, aki bizonyos jutalék fejében segít átkecmeregni a helyi 
nehézségeken. Mr. Wattanasin ismét körülnézett.
– Odaát, az út túlsó oldalán talál egy kis vendéglőt. Repülő Sárkány a 
neve. Ha van fél órája, várjon meg ott, oké?
Mosolyogtam és bólintottam.
Imádom a Repülő Sárkány nevű vendéglőket.

19

Mr. Wattanasin nem tudhatta, hogy Los Angelesben éppen a Repülő 
Sárkányban szorította a torkomra a borotvát az elmeháborodott Wen, aki 
Cottbuser társa volt, s miután Cottbusernek már elvágta a nyakát, úgy 
gondolta, most az a magánzsaru következik, aki annyi borsot tört Cottbuser 
orra alá. Szerencsére Tommy Harrison éppen idejében érkezett.
Mr. Wattanasin is éppen idejében jelent meg. Már a harmadik 
mangólevet fogyasztottam, s ha nem dolgoztam volna, még egy whiskyvel 
is megtoldottam volna. Így azonban éppen azon töprengtem, hogy 
visszamegyek hozzá, s a pulton keresztül bonyolítom le az üzletet, amikor 
felbukkant az ajtónyílásban.
Levágódott a velem szembeni székre, aztán nagyokat fújva: 
meglebegtette melléhez tapadt hófehér ingét.
– Bocsásson meg, de csak most tudtam elszabadulni. Vannak egyesek, 
akik képtelenek felfogni hogy szingapúri magáncsekket nem fogadhatunk 
el.
– Vannak egyesek, akik általában nehezen tudják felfogni a dolgokat – 
mondtam.
– Ez egy nagy bölcsesség, uram.
Néhány szóban vázoltam előtte a nem létező ohiói nyugdíjasok 
problémáit, aztán a tárgyra tértem.
– Ön milyen túrát javasolna a számukra? – kérdeztem kíváncsian. – Az 
a helyzet, hogy mi még az ország lehetőségeivel sem vagyunk tisztában.
– Miért nem egy utazási irodával bonyolíttatják a programot? Kiváló 
utazási irodáink vannak, amelyek készséggel állnak az önök 
rendelkezésére.
– Meg szeretnénk spórolni egy zsák pénzt – vigyorogtam. – Az 
öregurak arra gondoltak, inkább itt fizetnek egy tanácsadónak. Kevesebbe 
kerül, és mindenki jól jár.
Várakozva néztem rá. Úgy látszott, Mr. Wattanasinnak megtetszett az 
ötlet.
– Én csak egy kis ember vagyok az irodában – mondta habozva. – Nem 
tudom, megfelelnék-e önöknek?
– Mi amerikaiak másképp ítéljük meg a dolgokat – nyugtattam meg. – 
Nálunk nem a papír meg a beosztás számít, hanem a rátermettség.
– Abból aztán van nálam éppen elég – mondta önérzetesen Mr. 
Wattanasin. – De mielőtt megállapodnánk, tudni szeretném, mégis mire 
gondoltak.
– Az öregurak sétafikálni szeretnének az országban. Megnézni ezt-azt, 
jókat enni és jókat aludni. Jó lenne, ha nem nyúlnának ki már az első napon 
a hőségtől, mint én.
Mr. Wattanasin mosolygott.
– Akkor az északi országrészt ajánlanám. Délen és a szigeteken valóban 
tűrhetetlen a hőség. Főleg a nyári időszakban.
Felvettem a mangóitalomat és mögé rejtettem az arcom.
– Mit szólna az Aranyháromszöghöz? – kérdeztem közömbösen.
– Az Aranyháromszöghöz? Mi a fenét akar ott a nyugdíjasokkal?
– Azt hallottam, gyönyörű vidék.
– Valóban az, csak éppen nem egészséges a klímája.
– Szúnyogok?
– Darazsak.
– Majd viszünk rovarirtó szert.
Mr. Wattanasin hozzám hajolt.
– Félreértette, Mr. Én nem igazi darazsakról beszélek, hanem 
ólomdarazsakról. Golyókról.
– Mi a szösz? – hökkentem meg. – Háború van arrafelé, vagy mi a fene?
Összehúzta a szemét és hitetlenkedve nézett rám.
– Maga még tényleg nem hallott az Aranyháromszögről? Az a vidék 
életveszélyes, ember. A hegyi törzsek kicsúsztak a kormány ellenőrzése 
alól, Burmában áttekinthetetlenek a viszonyok, Laoszban és 
Kambodzsában polgárháború folyik... határ pedig gyakorlatilag nincs. 
Csak egyetlen, igazi hatalom létezik odafent: a Denevéré. Ő a La chauve-
souris.
– Az meg mi?
– Nem tud franciául?
– Nem én.
– Denevér. Azt jelenti, hogy denevér.
– Sok arrafelé a denevér?
– Van elég, de nem az a fontos. Van egy bizonyos La chauve-souris. Az 
a fontos.
Elég ostoba képet vághattam, mert izgatott magyarázatba fogott.
– A La chauve-souris egy ember. Egy bizonyos ember.
– Olyasféle, mint a Batman?
– Dehogy olyasféle. A Batman csak a hülye fantázia terméke, a La 
chauve-souris viszont valóság.
– Sokan ezt mondják a Batmanról is. Különben miért éppen francia a 
neve? Miért nem thai?
– Mert az a férfi minden bizonnyal francia. Vagy a franciáknak 
dolgozott.
Látta rajtam, hogy ostoba képet vágok, ezért sóhajtott, és részletesebb 
magyarázatba fogott.
– Azt remélem, amerikai létére is tudja, hogy 1954 májusában a Diem 
Bien Phu-i csatával összeomlott a francia gyarmatbirodalom Délkelet-
Ázsiában. Az idegenlégió egységei – mert ekkor már zömmel ők védték a 
francia érdekeket –, megadták magukat, s ezzel nagyjából egy időben létre 
is jött az önálló Vietnam. A franciák távoztak, akarom mondani: már aki. 
Sokan voltak olyanok, akik egyszerűen felszívódtak a dzsungelekben, úgy 
döntöttek, hogy a kétes légiós dicsőség helyett inkább másutt 
kamatoztatják a nemzetközi hadseregben szerzett tapasztalataikat.
– Úgy gondolja, La chauve-souris is ilyen fickó?
– Mindenki így gondolja. Valaki, aki még idejében dobbantott a 
légióból.
– Miért éppen denevér?
– A denevér éjszakai lény. Ilyen ez a fickó is. Soha nem látta senki, 
nincs fényképe, nincs ujjlenyomata, sőt személyleírás sincs róla. Pedig 
nem lehetett akárki. Értem alatta, hogy semmiképpen sem közkatona. 
Azonkívül összefuthatnak még Kumbhakarnával...
– Ő kicsoda?
– Csak pár éve tűnt fel a porondon. Úgy látszik, ő is ki akar hasítani egy 
szeletet az Aranyháromszög tortájából.
– Hm. És mi az a torta?
Mr. Wattanasin suttogóra vette a hangerőt.
– A mák, uram. És minden, ami belőle kijön. Azok ketten megölnek 
mindenkit, aki zavarja a köreiket. Tehát, milyen egyéb programot 
ajánlhatok uraságodnak?
Váratlanul feldübörgött egy zenegép a sarokban. Azóta pokolba című 
slágert bömbölte.

20

Úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Szobroztam még tíz-tizenöt 
percig egy zöldségesstand fölé húzott ernyő védelmébe húzódva, majd úgy 
döntöttem, feladom a reménytelen küzdelmet. Egyelőre képtelen voltam 
megkülönböztetni a thaiokat egymástól. Fogalmam sem volt róla, hogy az 
a fickó, akit éppen most kerültem ki, nem jött-e mögöttem öt perccel 
ezelőtt. A fejekre húzott csuklyák és plasztikkabátok csak még tovább 
bonyolították a dolgot. James Bond legyen a talpán, aki meg tudja 
állapítani egy bangkoki monszunban: követik-e, vagy sem.
Kénytelen voltam ösztöneimre hagyatkozni. Kivettem a zsebemből a 
pipám és rágyújtottam. A tizedik karikánál, mintha megkönnyebbülésfélét 
éreztem volna. Ez pedig annyit jelentett, hogy nem követ senki.
További ötpercnyi tétovázás után bevágtam magam egy tuktukba, és 
kiadtam a parancsot, hogy irány a posta.
Erősen este lehetett odaát, amikor Új-Mexikóban felvették a kagylót.
– Juarez felügyelő?
– Itt Juarez – mondta a mogorva hang enyhén spanyolos akcentussal. – 
Ki a pokol az ilyenkor?
– Meghoztam a pizzát – mondtam. – Sajtosat és sonkásat Toniótól.
A hang elkeseredetten felhorkantott a vonat végén. – Jaj, ne! Hallod, 
Pepita, Lendvay még él. Hány éve is jósoltad, hogy egyszer még fenékbe 
durrantják?
– Három – csicseregte a háttérben valaki. – Nem jött be a jóslatod, 
Pepita.
– Csókoltatom Pepitát – mondtam.
– Inkább told ide a képed. Hol vagy most?
– Bangkokban.
– Azt a helyet nem ismerem. El tudlak érni kocsival? Mielőtt még a 
hurrikán elvitte a házam, beraktam a hűtőbe néhány üveg sört...
– Figyelj – mondtam –, ez a Bangkok Ázsiában van.
– A fenébe is – hökkent meg. – Mit keresel te Ázsiában?
– Hosszú történet – mondtam. – Segítenél egy lekvárban fuldoklón?
Juarez ebben a pillanatban elkomolyodott. Megérezte, hogy nem a 
sörözés miatt csengetem fel a kései órán.
– Miről van szó, jó pajtásom? Kerget valaki?
– Kérek tőled valamit – mondtam –, de ne verd nagydobra.
– Lenyelem a dobverőt, ha azt akarod.
– Van két lány – folytattam –, Johanna Felician és Sharon Peters. Tudni 
szeretnék róluk mindent.
– Mikorra kéred a választ? – sóhajtotta.
– Fél óra múlva felhívlak.
– Te megőrültél!
– Ha valaha még sört akarsz inni velem, igyekezz. Letettem a kagylót, 
és kimentem a posta elé. Az eső vigasztalanul áztatta az aszfaltot.
Immár sokadszor tettem fel magamnak a kérdést: mi a fenét keresek én 
itt egyáltalán?

21

– Pokoli mázlid van, John – mondta Juarez fél óra múlva. – Akkora 
mázlid, amekkora csak neked lehet.
– Én nem egészen így látom a dolgot – dünnyögtem kedvetlenül az égen 
fenyegetődző monszunfelhőkre bámulva a posta ablakán át.
– Mindkét csajt megtaláltam neked.
– Óriás vagy, Juarez.
– Mint rendesen. Akkor figyelj. Első lány: Johanna Felician. Sitten ült. 
Nevadában.
– És?
– Életfogytiglan. Gyilkosságért.
– Ezt nem értem.
– Feltételesen szabadlábra helyezték. Két héttel ezelőtt.
– A másik lány?
– Sharon Peters? Most kapaszkodj, John. Ezt a lányt is azon a napon 
engedték ki.
Éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Gyilkosság?
– Kivételesen nem. Fegyveres rablás. Itt is történt ugyan haláleset; csak 
nem húzta meg a fegyver ravaszát.
– Ítélet?
– Húsz év. Hé! Most meg mi a fene van veled? A szentségit neki, 
képzeld Pepita, már megint elfutott, mint a tűzhelyen felejtett tej.
Megdolgoztat a fickó, de megköszönni már nem képes. Ha én még 
egyszer... Álltam a szitkozódó kagylóval a kezemben és nem értettem 
semmit.

22

Miss Shepherd fehér borogatással a homlokán fogadott, kinyitotta az 
ajtót, s amint meglátott, tüstént a halántékára szorította a tenyerét.
– Jó, hogy jön, Mr. Lendvay. Már telefonáltam magának, de senki nem 
vette fel a kagylót. Csak nem lányok után járt?
Ügyet sem vetve szenvedő tekintetére, benyomakodtam mellette a 
szobába.
Miss Shepherd becsukta az ajtót, leült velem szemben egy székre, és 
rám függesztette kékeszöld szemét.
– Látja, ezt szeretem. A kemény férfiakat, akik nem köszönnek, nem 
válaszolnak kérdésekre, csak jönnek, és teszik a dolgukat. Maga is azért 
jött, hogy a dolgát tegye?
Behunytam a szemem és elszámoltam tízig. Sajnos, semmivel sem 
lettem nyugodtabb, amikor abbahagytam.
– Figyeljen ide – mondtam. – Kérdezni akarok magától valamit. Jól 
tenné, ha válaszolna rá.
Miss Shepherd csodálkozva rántotta fel a szemöldökét.
– Hiszen eddig is válaszoltam minden kérdésére. Apropó, a maga feje 
nem fáj? Ki vele, miről van szó?
– Ismer egy Johanna Felician nevű lányt? Mintha icipicit megrebbent 
volna a szempillája.
– Ismernem kellene?
– Most én kérdezek.
– Egyelőre nem ugrik be semmi.
– Sharon Peters?
Miss Shepherd megsimogatta a homlokát.
– Kik ezek? Csak nem az osztálytársaim Bloomingtonból? Esküszöm, 
már egynek a nevére sem emlékszem.
– Johanna Felician az a lány, aki maga mellett ült a repülőgépen.
– Aki mellém ült? Nem mutatkozott be. – Homlokára szorította a 
tenyerét, és szenvedő mosolyt villantott rám. – Annyira kivagyok, hogy az 
nem is igaz. Ha nincs több kérdése...
Nem volt.

23

Janice Abraham hasonló módon fogadott, mint Alicia Shepherd. Neki is 
fehér kendő fedte a homlokát, az egyetlen eltérés talán az volt kettőjük 
között, hogy Alicia Shepherd szobájában nem borították szétszórt ruhák a 
szőnyeget.
– Linda visszajött – mondta fátyolos hangon. Pókhálószerűen vékony, 
kék selyempizsamája éppen
csak azt nem takarta el, amit el kellett volna. Hiába forgattam a fejem, 
mindkét szemem úgy rátapadt a selyemre, mintha a leggyorsabban száradó 
gumiragasztóval ragasztották volna oda. Alicia láthatóan ügyet sem vetett a 
szemeimre, ehelyett kissé felhúzta a selyemfelsőt és mártír arccal 
megvakargatta a köldöke táját.
– Visszajött a kis szaros.
Legszívesebben elvettem volna tőle a vizes kendőt, és a saját 
homlokomra nyomtam volna.
– Biztos benne? – kérdeztem mély sóhajok közepette. Egyetlen töredék 
másodperc alatt úgy felszaladt a szemöldöke a homlokára, mint a gyorslift 
a hatvanadikra.
– Hogyhogy biztos vagyok-e? Naná, hogy biztos vagyok. Maga nem 
érezné meg, ha mérgeznék a ruháit?
– Az enyémet nem mérgezik.
– Örüljön neki.
– Figyeljen ide – mondtam. – Mit akar csinálni ezekkel a cuccokkal?
– Telefonálok, hogy vigyék el és hozzanak újakat helyettük. Már volt is 
itt egy fiú, de nem mert hozzájuk nyúlni. És hozzám sem. Pedig 
megengedtem neki. Magának is megengedem.
Éppen csak megemlítettem neki a két nevet, máris odaült mellém a 
karosszék karfájára, és átkarolta a vállam.
– Nem ismerem őket, kicsim. De hogy őszintén megmondjam neked, 
nem is igen érdekelnek. Engem momentán két dolog érdekel: hogy 
szabadítson már meg végre valaki Lindától, plusz, hogy szabadítson meg a 
magánytól. Hajtsd ide a fejed, szivi. Hallod, hogy mennyire dobog? A jó 
istenit neki, hát nem elkezdett remegni a kezem? Azt hiszem, most 
kimegyek és kidobom a taccsot. Ha akarsz, megvárhatsz. Nem szokott 
sokáig tartani.
Már csak a folyosón gondoltam rá, hogy nálam sem.

24

Laura Conaway és Josie Fairchild valahogy nem tűnt olyan felhőtlenül 
vidámnak, mint eddig. Bár mindketten barátságosan mosolyogtak rám, 
mégis szépen rejtett feszültséget találtam lakosztályukban. Mintha az 
elektromos áram kiszökött volna a kapcsolószekrényből, és tétován 
bolyongott volna a falak között. Josie volt az első, aki megszólalt.
– Tudja, min gondolkodom már percek óta? Hogy jól tettem-e, amiért 
beszálltam ebbe a buliba. Mit gondolsz, Laura, jól tettem?
– Ezt neked kell tudnod – mondta Laura Conaway mosolyogva.
– Talán jobb lett volna, ha ott maradok, ahol voltam.
– Nem is olyan biztos – rázta meg Laura vörös üstökét. – Minden 
rosszból kisülhet valami jó és minden jóból rossz is.
Ezt megszívlelem.
– Talán már korábban meg kellett volna szívlelned. Csalhatatlan 
zsaruösztönömmel megéreztem, hogy mielőtt beléptem volna Miss 
Fairchild lakosztályába, alapos veszekedés zajlott le idebent. A Josie szeme 
alatt húzódó fekete karikák és a halk remegés a hangjában mindenesetre 
erről árulkodott. És még valamiről. Valamiről, amiről igazán nem is 
tudtam pontosan micsoda.
– Beszélhetnék magukkal? – kérdeztem sóhajtva. Laura megrázta vörös 
üstökét.
– Hiszen éppen azt teszi, nem?
– Úgy értem, külön-külön.
– Csak nem gondolja, hogy titkaink vannak egymás előtt?
– Én mégiscsak külön-külön szeretnék.
Miss Conaway hangja, mintha megkeményedett volna.
– Van valami különös oka rá?
– Azt hiszem, nincsen.
– Hát akkor?
– Mégis szeretném.
Mintha sárga fények villantak volna a tekintetében.
– Én pedig nem látom semmi értelmét. Nem veszi észre, hogy rosszul 
van?
Valóban láttam valami ilyesmit. Josie-Fairchild a gyomrára szorította a 
kezét, és halkan felnyögött.
– Hozzak egy pohár vizet, Josie?
– Az jó lenne.
Laura Conaway felállt, és a fürdőszoba felé indult. Josie ebben a 
pillanatban elkapta a kezem és megszorította.
– Segítség, segítség, segítség! – szállt felém a néma könyörgés.
Miss Conaway hirtelen meggondolta a dolgot, mert visszafordult a 
fürdőszoba ajtóból, és mosolyogva visszacsüccsent mellénk. – Hozzon 
inkább maga. Imádom az udvarias férfiakat.
Feltápászkodtam, és átsétáltam a fürdőszobába. Nyitva hagytam ugyan 
az ajtót, és a füleimet is megnyújtottam, mégsem hallottam, hogy 
bármelyikük is szólt volna egyetlen szót is a másikhoz.
Miss Fairchild remegő kézzel kapott a pohár után, és egyetlen hajtásra 
kiitta.
– Látod, ez hiányzott neked – mondta bűbájos mosollyal Laura. – Már 
rendbe is jöttél, igaz?
Miss Fairchild bólintott, a szeme azonban nem azt tükrözte, mintha 
olyan nagyon helyreállt volna nála a világ elveszített egyensúlya.
Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó kísérletet.
– Megígértem Miss Fairchildnek, hogy megiszunk egy doboz sört a 
bárban – mondtam.
– Remek – helyeselt Miss Conaway. – Éppen én is azt akartam 
javasolni, rúgjunk ki icipicit a hámból.
– Kettesben gondoltam – mondtam egészen udvariatlanul.
Miss Conaway megcsóválta a fejét, és a mennyezet felé fordította a 
szemét.
– Jaj, Istenem, csak nem szerelmesedtek egymásba? Josie, drágám, a te 
korodban már nem illenek hozzád a nagy-nagy fellángolások. Nézz csak 
Mr. Lendvayra. Az a típus, aki kicsavarja, aztán otthagyja a lányokat. Csak 
nem akarod éjszakánként nedvesre sírni a párnádat miatta. Én csak meg 
akarlak óvni, Josie, a csalódástól.
– Akar jönni, Josie?
Miss Fairchild lehajtotta a fejét.
– Nem is... tudom.
– Bravó, Josie, tudtam én, hogy előbb-utóbb megjön az eszed. Maga 
meg, Don Jüan, jobban teszi, ha más zsákmány után néz. Közvetlenül a 
hallból nyílik egy kis rejtett
lépcsőház, ha még nem vette volna észre. Ha lemegy a csigalépcsőn, 
kijut egy kis utcácskára, s az első kapualjban talál egy ajtót. A mögött 
másodperceken belül a paradicsomban érezheti magát. Azok a lányok 
aztán nem fogják telebőgni a párnájukat maga után.
– Biztos, hogy nem akar jönni, Josie?
– Biz... tos.
Mást mondott a hangja és mást a szeme. Ezzel együtt nem tehettem 
semmit. Mégiscsak furcsa lett volna, ha erőszakkal vonszolom ki a 
szobájából, bár szívesen megtettem volna. Némileg fékezte a lendületemet, 
hogy lelki füleimben felcsendült Midfield hadnagy undorító baritonja, 
amint barátságosan, de határozottan a tudtomra adja: ha más dolgába ütöm 
az orrom, letépi a csingilingimet.
Lassan kezdtem üldözött vadként érezni magam.
Pedig ha tudtam volna, hogy még meg sem kezdődött az igazi vadászat.

25

Vinnie Fliege csak hosszas kopogtatásomra nyitott ajtót. Hosszú, 
rozsdabarna selyemköntöst viselt, világoskék övét átfogva. Kénytelen 
voltam ott helyben megállapítani, hogy elcsúfításával legnagyobb 
merényletét követte el a sors, amióta csak benne munkálkodik a 
világegyetemben. Még így, romjaiban is csak úgy áradt belőle a vonzerő. 
Simogató, szürke szeme szinte külön életet élt. Mintha a természet vele 
akarta volna pótolni mindazt, amit az arcbőrével elveszített.
Ahogy Vinnie Fliege az asztali lámpa fénykörébe került, megdöbbenve 
tapasztaltam: a sima, égett bőrfelületek nagy része egyszerűen eltűnt az 
arcáról; csak a szarkalábak girbegurba sorai maradtak meg egymás mellett. 
S azok is mintha jóval halványabbak lettek volna a megszokottnál.
– Bocsásson meg, éppen lefeküdni készültem. Alighanem észrevehette, 
hogy csodálkozva nézegetem az arcát, mert elvörösödve lecsüccsent velem 
szemben egy aprócska fehérneműhalom tetejére.
– Látom, megdöbbent tőlem. Olyan vagyok, mint a kaméleon. Este 
mintha eltűnnének rólam a foltok, nappal pedig Ismét előjönnek.
Biztosítottam róla, hogy eszem ágában sem volt a foltjaival törődni. 
Vinnie otthonosan feltette a lábát széke karfájára. Gyorsan be kellett 
ismernem, hogy nem sok hozzá hasonló lábat láttam már életemben. Aztán 
arra gondoltam, ha valaha is közelebbi kapcsolatba kerülnék vele, 
kénytelen lennék az esti órákat választani, amikor már elhalványultak a 
foltjai.
Összerázkódtam, és két gyors lépéssel a fürdőszobájánál termettem.
– Használhatom a WC-jét?
Gondolkodás nélkül utánam ugrott és igyekezett megelőzni.
– Az a helyzet, John, hogy pokoli rendetlenség van odabent.
– Majd behunyom a szemem.
– Akkor meg hogy tud...?
– Van benne gyakorlatom.
– Kérem, Mr. Lendvay, nem szoktam meg, hogy férfiak járjanak 
hozzám pisilni. Ha annyira kell, ott van a sajátja. Nem akarom megbántani, 
de...
– Néhány másodperc az egész.
– Csak nincs baja a veséjének? Meghökkenve fogtam meg az ajtó 
kilincsét.
– A végén még azt találom hinni, hogy van magánál valaki.
– Esküszöm, maga megőrült!
Villámsebesen lenyomtam a kilincset, betaszítottam az ajtót, majd 
beugrottam rajta. Mire felocsúdhatott volna, már be is csaptam a hátam 
mögött...
Tudtam, hogy kevés az időm, ezért néhány gyors pillantással 
feltérképeztem a fürdőszobáját. Szemem végigfutott a piperepolcon 
sorakozó tégelyeken, festékeken, dobozokon és üvegcséken, a fürdőkád 
szélére rakott szappanokon és flakonokon, s arra a megállapításra jutottam, 
hogy Vinnie Fliege poggyászának jelentős részét pipereholmik teszik ki. 
Végül bekukkantottam az ablak függönye mögé, majd a zuhanyozófülkébe, 
de egyikben sem találtam senkit.
Amikor visszatértem hozzá, Vinnie már a nyitott ajtónál állt, és haragos 
arkangyalként kimutatott a folyosóra.
– Takarodjon! Ha csak azért jött, hogy kipisilje magát! Egyáltalán nem 
azért jöttem, de végül is eltakarodtam. Ráadásul a jól végzett munka 
tudatában.

26

Addig bolyongtam a folyosókon, míg az első emeleten rá nem 
bukkantam egy iroda feliratú ajtóra. Fogalmam sem volt róla, milyen iroda, 
de nem is nagyon érdekelt. Kopogtatásomra senki nem mozdult odabent, 
így hát elővettem a pipám, lecsavartam a fejét, majd előpattintottam belőle 
azt a vékony fémlapocskát, amely már annyiszor kihúzott a bajból. Tíz 
másodperc múlva egy szurokfekete telefon mellett álltam. Imádkoztam, 
hogy közvetlen kapcsolású legyen, mert ha központon keresztül működik, 
annyit ér, mint halottnak a fagylalt.
Az volt. Néhány másodperc múlva már Új-Mexikó csöngött Bár 
fogalmam sem volt róla, milyen napszak lehet ha mázlim van, puskavégre 
kaphatom Juarezt. Óriási szerencsém volt. Juarez talán a reggeli kávéját 
szürcsölgette – vagy a tegnap reggelit? – s meg sem rebbent a hangja, 
amikor rájött, hogy újra én háborgatom.
– Már megint itt vagy? Nemrég mintha kurtán-furcsán távoztál volna.
– Bocs, Juarez. Nem volt időm búcsúzkodni.
– Utánad is lőttek?
– Megkérhetlek még valamire?
– Sokba kerül ez neked.
– Viszek majd valamit a gyerekeknek.
– Jól tudod, te csirkefogó, hogy nincs is gyerekünk. Pepita, szúrjunk ki 
vele, csináljunk egy tucattal, mire ideér.
– Figyelj, Juarez – mondtam gyorsan. – Van egy lány, Vinnie Fliege-
nek hívják. Összeégett az arca. Meg kéne tudni, miért kakukkol a 
tarkaharkály.
– Várj meg, telefonálok egyet.
– Tíz perc múlva visszahívlak.
Beültem egy fotelba és vártam. Egyszer-egyszer ugyan léptek 
koppantak odakint, de nem akart bejönni senki. Az iroda gazdája már 
bizonyára odahaza itta a sörét vagy kakasviadalra ment.
Tíz perc múlva felcsengettem Juarezt.
– Figyelj rám, Johnny, valami szőr lehet a levesben – mondta. – Az a 
lány nagy kutya. Annyi a pénze, mint a szemét, amellett olyan ronda, mim 
az Ózban a boszorkány. Állítólag olajkályha robbant fel az orra előtt. Mi 
van, már megint nem szólsz egyetlen szót sem? Legalább azt mondd, hogy 
köszönöm.
Ültem elgondolkodva a széken, és szinte nem is hallottam a hangját.
Két-három perc múlva megszakadt a vonal.

27

Mr. Ramseyt a szobájában találtam egy angol nyelvű sportújság 
társaságában. A sportújság két-három napos volt, akárcsak a szakáll Mr. 
Ramsey képén. Mióta megérkeztünk, sértődöttségében hozzá sem nyúlt a 
borotvájához. Szó nélkül engedett be a szobába, s ugyancsak szó nélkül 
telepedett vissza az újságja mellé.
Amikor ismét bele akart mélyedni, kivettem a kezéből, 
összehajtogattam, és leraktam az előttünk álló asztalkára.
– Azért jöttem, hogy elszívjuk a békepipát – mondtam. Mogorván rám 
bámult a szemüvege felett, és megsimogatta az állát.
– Nem dohányzom.
– Pedig jó lenne, ha mégis elszívnánk.
Felkapta az újságot az asztalkáról és dühösen a szőnyeghez vágta.
– Mi a fenét akar tőlem egyáltalán?
– Hogy beszéljen.
– Miről?
– Például magáról.
Mr. Ramsey hallgatott néhány másodpercig, aztán levette a szemüvegét 
és megtörölgette zakója ujjában.
– Ahogy óhajtja. Cecil G. Ramsey vagyok, Connecticutban születtem, 
előbb helyi idegenvezető voltam, majd Los Angelesbe mentem, és 
elvégeztem egy utazásszervezői-bonyolítói iskolát, azóta ebben a 
szakmában tevékenykedem. Számos apró momentumra kitérhetnék még – 
például, hogy miért szuperáltak ki a haditengerészettől –, de nem hiszem, 
hogy ez érdekelné magát.
– Miért?
– Mert már az első napon olyan tengeribeteg lettem, hogy nem tudták 
olyan gyorsan súrolni a fedélzetet, amilyen gyorsan én okádtam. Később 
egy Los Angeles-i utazási cégnél helyezkedtem el. Úgy hívják, hogy 
International Travel Company. Hallott már róla?
– Ismerős a neve.
– Ott szervezem és bonyolítom az utazásokat. Gyakran kibérelnek 
bizonyos intézmények, hogy jutalom- vagy társasutazásaik terén fejtsem ki 
áldásos tevékenységemet.
– Áldásos tevékenységének kifejtése közben ismerkedett össze Midfield 
hadnaggyal?
– A feleségén keresztül kötöttünk ismeretséget. Ő ugyanis egy 
szállodalánc menedzsere.
Egyszerre mintha megkondult volna a lelkem mélyén egy 
pásztorkolomp. Előrehajoltam, és elmarkoltam a zakója hajtókáját.
– Csak nem annak a szállodakonszernnek a menedzsere a drága, jó Mrs. 
Midfield, amelyik kinézte magának az Aranyháromszöget?
– Na, mit gondol? – kérdezte gúnyosan Mr. Ramsey. Néhány 
másodpercig csak hápogtam, mint a vadkacsa, amelynek szerencsésen 
sikerült kimenekülnie a folyami gőzös csavarlapátjai közül.
– Maga ezt.... honnan tudja? – kérdeztem, összeszedve minden erőm.
– Hogyhogy honnan tudom? Mindenki tudja. Egyáltalán nem titok.
– Én sem tudtam.
– Maga?
Annyi lebecsülés volt a hangjában, hogy kiáradt volna tőle a Potomac 
folyó, ha beledobja.
– Ezek szerint az atlantai szépség- és fitnessversenyt is Mrs. Midfield 
cége szervezi?
Úgy nézett rám, mint kisegítő-iskola tanítója a szeplős Billyre, aki még 
tizennyolc éves korában sem képes begombolni a sliccét.
– Az atlantai szépségverseny a szállodakonszern reklámkampányának a 
része. Csak azért csinálják, hogy a nyerteseit fel lehessen küldeni az 
Aranyháromszögbe. Mert azt remélem, sejti, hogy rövidesen vége a 
máktermelésnek, s turisták ezrei árasztják el az ultramodern szállodákat.
Mielőtt elhagytam volna a lakosztályát, visszanéztem rá. A nappali 
szoba közepén állt, és a szemüvegét igazgatta az orrára.
Csalhatatlan zsaruösztönömmel megéreztem, hogy valakik úgy 
istenigazából behúztak a csőbe, és ha nem vigyázok, mindörökre benne is 
maradok.

28

Namkanha doktor csak nemrég mászhatott ki a zuhany alól, tekintettel 
arra, hogy nedves volt a haja, és a sztetoszkópja is hiányzott a nyakából. 
Amikor megpillantott az ajtóban, a torkához kapott, mintha a nem létező 
műszerrel védekezni akarna ellenem, majd leeresztette a kezét, és 
barátságosan elvigyorodott.
– Látogatóban, Mr. Lendvay?
Mivel a következő pillanatban már fel is bukkant a válla felett Mr. 
Phumipark érdeklődő tekintete, inkább hozzá intéztem a szavaimat.
– Válthatnánk néhány szót még lefekvés előtt? Namkanha doktor 
félreállt, én pedig besétáltam a szobába.
– Éppen befejeztük a vacsorát – mondta bocsánatkérő mosollyal Mr. 
Phumipark. – De azért csak keressen magának helyet. Mintha 
nyugtalanságot látnék az arcán, Mr. Lendvay. Csak nincs valami baj?
Könnyed volt a hangja, de mintha igazi érdeklődést véltem volna 
kihallani belőle.
– Nem tudom – mondtam őszintén. – Rossz előérzeteim támadtak.
Mr. Phumipark megcsóválta a fejét, és atyai gondossággal a vállamra 
tette a kezét.
– Bizonyára csak a szokásos, utazás előtti láz. Ugye ön nem valami 
nagy utazó?
– Őszintén szólva, nem. Nekem már egy Los Angeles-San Diego 
távolság is leküzdhetetlennek tűnik;
Nem tudom, miért, de bölcsen hallgattam róla, hogy kisebb-nagyobb 
megbízatások Után loholva bejártam már a fél világot.
– Csak az utazási láz lehet. Különben van egy örömhírem a maga 
számára. Már holnap délelőtt elindulunk.
– De hiszen még senki sem tud róla!
– Nem is fontos, hogy tudjon. Aludják ki nyugodtan magukat. 
Megreggelizünk, aztán már itt sem vagyunk!
Úgy gondoltam, illene néhány szót ejtenem Mrs. Vanessa 
Wednesdayről és Mike Watherspoonról. Mr. Phumipark először a fogát 
szívogatta, aztán megvonta a vállát.
– Hát ami azt illeti, van hely a gépen éppen elég. Még úgy is, hogy Van 
Haagen kapitány és Kürt Weinberger is velünk jönnek.
– Ők is?
– Szervizben van a gépük. Valami történt vele, s amíg meg nem 
bütykölik a német szerelők, nem szállhatnak fel. Azt mondták, 
kihasználják az alkalmat és...
Elúszott a hangja a levegőben. Én pedig arra gondoltam, egyre többen 
vannak, akik képtelenek ellenállni az Arany-háromszög vonzásának.
Mintha lobogó sugárkéve lenne, mi pedig a körülötte keringő rovarok, 
akik csak arra várnak, hogy belevethessék magukat és hamuvá égjenek 
forró lángnyelvei között.

29

Biztos, ami biztos alapon azért feltettem nekik néhány kérdést előbb a 
titokzatos Kumbhakarnával, majd a Denevérrel kapcsolatban. Mr. 
Phumipark Namkanha doktorral szinkronban csóválgatta a fejét, ahogy 
meghallotta a Kumbhakarna nevét.
– Ez csupán egy legenda, Mr. Lendvay. Olyan, mint a Loch Ness-i 
szörny. Odafent, a hegyi törzsek között különösen nagy a kultusza a 
becsületes rablónak, aki megsarcolja a gazdagokat, a szegényeket pedig 
megjutalmazza. Ennek ellenére azt mondom: Kumbhakarna nem létezik. 
Lehet, hogy bujkál valahol egy szerencsétlen fickó, aki felvette ezt a nevet, 
de ő a legcsekélyebb mértékben sem lehet veszélyes ránk nézve.
– És La chauve-souris?
Namkanha doktor majd leesett a székéről meglepetésében, s Mr. 
Phumipark is abbahagyta a megnyugtató fejcsóválást.
– Kiről beszél egyáltalán?
Mondtam, hogy egy fickóról, akit ugyancsak odafent esz a fene. S hogy 
bizonyára francia, merthogy a név francia eredetű.
Mr. Phumipark ismét csak megcsóválta a fejét.
– Róla még sohasem hallottam.
– Elbeszélgettem, egy árussal az utcán, ő említette a nevét.
Mr. Phumipark erőltetetten felnevetett.
– Azt hiszem, megetették magát, Mr. Lendvay. Az árusok kedvenc 
szokása, hogy legendákat költenek az Aranyháromszögről. Gondolom, 
mindeközben sikerült rásóznia önre valamit?
– Egy faragott elefántot – mondtam.
– Akkor hát ez az izé... megtette a hatását. Még hogy francia... Igaz, 
hogy a gyarmatbirodalom összeomlása után néhányan otthagyták a 
hadsereget, és rászálltak az ópiumüzletre, de hol vannak azok már! Az 
Aranyháromszög tiszta, mint a zsebkendőm.
S hogy illusztrálja is a szavait, kirántott a zsebéből egy hófehér 
zsebkendőt, és meglengette az orrom előtt.
A zsebkendő valóban fehér volt. Hófehér.
Csak mintha a közepe tájára vetült volna egy fekete árnyék.
Egy denevér árnyéka.




A Sárkány farka
(Az se jobb, mint a feje)

Azt hittem, ezen a napon már ránk sem köszönt a reggel. Undorítóan 
kövér esőcseppek kopogtak az ablakomon, végigfutottak rajta nedves 
csóvát vonva maguk után, mint lomha, kagylófényű meztelen csigák.
Feltápászkodtam, tornászgattam egy kicsit, megmosakodtam, majd 
besétáltam az étterembe. Azaz csak sétáltam volna. A bejáratnál ugyanis 
Mr. Phumiparkba botlottam, aki kedvetlenül rám morrantott, amikor 
szívélyesen köszöntöttem.
– Nem látta Namkanha doktort?
– Nem. Különben már kérdezni is akartam: milyen minőségben 
tartózkodik a doktor a társaságunkban?
– Hogyhogy milyen minőségben? Ő a csoportunk orvosa.
Ekkor Van Haagen kapitány tűnt fel a távolban az alacsony, fekete hajú, 
bajuszos Weinberger másodpilótától kísérve. Ahogy a közelünkbe értek, 
meghajtották magukat, s két ujjúkat a sapkájukhoz érintették.
– Jó reggelt, uraim – mosolygott Van Haagen. – Nem tudnának tanácsot 
adni, hogy közelíthetnénk meg legkönnyebben az úszó piacot?
Mr. Phumipark gondterhelten vakargatta meg a feje búbját.
– Attól tartok, kapitány, nem lesz rá idejük. Az a helyzet ugyanis, hogy 
még a délelőtt folyamán továbbindulunk.
Van Haagen és Mr. Weinberger meghökkent képpel néztek ránk.
– De hát nem erről volt szó! Sőt, éppen azt mondta nekünk...
– Változott a program, kapitány.
– Történt valami?
Elvonult az áraz Aranyháromszögből. A Mekong visszahúzódott a 
medrébe, így szabaddá váltak azok az utak, amelyeken végig szeretnénk 
menni.
Azon törtem a fejem, hogy értesítsem Mrs. Wednesdayt, de ebben a 
pillanatban nem messze tőlem felmuzsikált egy nyafogó gyerekhang.
– Vanessa néni, kérlek, ma reggel hadd vegyek a pudingból. Oké, 
fintorgás nélkül megeszem a zabkását és a csonterősítőt is...
– Mike, te nem olvastad el alaposan a Bibliát!
– Éppen hogy elolvastam, Vanessa néni.
– Akkor mondd meg, kérlek, hány tanítványa volt Krisztusnak?
– Hát... volt néhány. Igenis olvastam, csak a számokat nehezen tudom 
megjegyezni. De végül is mi köze van Krisztusnak a pudinghoz?
– Hallgass, Mike. Ilyet nem szabad mondanod. Tudod mit jelent az, 
hogy istenkáromlás?
– Amikor Isten csúnyákat mond?
– Figyelj, Mike. Először is Krisztusnak tizenkét tanítványa volt. De nem 
is ez a lényeg, hanem az, hogy nem jegyezted meg, amit olvastál. Ha 
megjegyezted volna, tudnád, hogy a torkosság a főbűnök egyike.
– Én éppen azt olvastam, Vanessa néni, hogy a Bibliában folyton ettek. 
Egyszer, amikor összegyűlt a sokaság egy hegy oldalában, és nem volt mit 
enniük, mivel összesen csak egy kenyérvégük meg egy félig üres 
halkonzervük volt...
– Fejezzük ezt be, Mike, jó? Normális ember nem eszik pudingot 
reggelire.
– Egyszer Holbrook tanár úr azt mondta, hogy én nem is vagyok 
normális.
– Feleslegesen erőlködsz, Mike. Reggelire nincs puding. Mivel Mr. 
Phumipark még mindig Namkanha doktort
várta, úgy gondoltam, bekukkantok a pálma mögé. Mrs. Wednesday és 
Mike Watherspoon egymással szemben ültek, arcukon a komoly 
alkudozások megfeszített izgalmával. Utoljára a közel-keleti 
béketárgyalások delegátusainak képén láttam hasonlóan elszánt akaratot 
tükröződni.
– Jó reggelt – mondtam, miközben kibújtam a pálmafa mögül. – 
Megzavarhatom a társalgásukat?
Mike örömteli pillantásokat vetett felém, s kissé elködösült a tekintete. 
Holtbiztos voltam benne, hogy azon töri a fejét: Miképpen tudná váratlan 
felbukkanásomat a maga javára fordítani.
– Jó reggelt, Mr. Lendvay – mondta Mrs. Wednesday hűvös 
tartózkodással.
– Hogy vagy, Mike?
– Frankón – mondta a kisfiú, s mintha megpróbálta volna letörölni a 
szeplőket az orráról. – Te reggeliztél már?
– Még nem.
– Mike! Te velem reggelizel!
Mike tekintetéből csak úgy sütött a remény, de mivel Vanessa néni is 
rajtam tartotta a szemét, nem mertem kacsintani neki. 
– Beszéltem Mr. Phumiparkkal, asszonyom – löktem be az első golyót 
az ágyú csövébe.
Mintha megrebbent volna valami a tekintetében. – És?
– Természetesen velünk jöhetnek.
Mrs. Wednesday megkönnyebbülten biccentett.
– Köszönöm. Ez annál is jobb hír; mivel Mr. Wednesday ott vár majd 
ránk.
– Úgy érti... az Aranyháromszögben?
– Tegnap beszéltem vele telefonon. Odajön.
Mike is most értesülhetett csak a dologról, mert izgatottan kapta fel a 
fejét.
– Ian bácsi... idejön?
– Vatta van a füledben?
Mike mintha ismét meg akarta volna törölni az orrát, de félúton megtört 
a mozdulata. Vanessa néni összehúzott szemmel nézett rá.
– Mintha nem örülnél neki.
Mike megvakarta egyik meztelen lábszárát a másikkal, aztán aggódva a 
pálma oldalára pislantott.
– Az a helyzet... hogy kicsit félek tőle.
– Amikor nálatok jártunk, nem féltél.
– Akkor kicsi voltam. És nem is emlékszem rá.
– Meghúzogattad a bajuszát.
– Igaz, hogy... sok gengsztert fogott már el és nagyon szigorú ember?
Mrs. Wednesday bocsánatkérő mosollyal pislantott rám.
– Attól tartok, Mike, Mr. Lendvayt nem érdekli a mi fecsegésünk.
– Ian bácsi szereti a... pudingot?
Most már nem lehetett nem észrevennem kétségbeesett kacsintásait.
– Van egy akadálya a dolognak, asszonyom – mondtam összeráncolt 
homlokkal.
Vanessa néni elkomorodva nézett rám.
– Ugyan mi?
– Mr. Phumipark meghagyta, hogy addig nem szállhat fel a gép, amíg 
minden utas el nem fogyaszt egy csokoládés pudingot.
– Hogy?!
– Ez afféle védőétel itt Thaiföldön. Főleg repülés előtt. Megnyugtatja a 
gyomrot.
Mrs. Wednesday mélyet sóhajtott.
– Mindebből azt a következtetést vagyok kénytelen levonni, Mr. 
Lendvay, hogy önnek annak idején nem volt egy szigorú nagynénikéje, aki 
megtanította volna a helyes életvitelre.
– Volt, csak volt egy magánzsaru ismerősöm is, aki viszont 
rendszeresen megetetett pudinggal.
– Látszik is az eredménye. – Behunyta a szemét, aztán nagyvonalúan 
legyintett. – Nem bánom, vigye csak, de ha panaszkodsz nekem odafent a 
gépen...
– Hurrá! – ordította ég felé nyújtott karral Mike Watherspoon. – Ígérem, 
hogy nem fogok panaszkodni. Akárhány nénit nyírjanak is ki a 
közelünkben.
Ezt azért talán mégsem kellett volna mondania.
Leültettem Mike-ot egy asztalhoz, lelkére kötöttem, hogy két 
csokoládés pudingnál ne egyen többet, aztán odavitorláztam, ahol Mary 
Harpert láttam. A lány egy adag rántottával bajlódott, majd amikor mellé 
értem, dühösen félretolta.
– Vigye el a fene, tényleg mindjárt indulunk?
– Tizenegykor.
– Milyen marha szervezés ez? Délelőttre beszéltem meg egy üzletben, 
hogy megjavítják a Canonom zárszerkezetét.
– Számomra is váratlanul jött a dolog.
– Kakas csipkedi a seggünket, vagy mi?
– Levonult az árhullám a Mekongon.
– Na és? Ha levonult, hát levonult. Mi a fenét csináljak a Canon nélkül?
Néhány perc múlva Vinnie Fliege is csatlakozott hozzánk. Ezúttal 
mintha már simábbak lettek volna az égett foltok az arcán, s mélyebbek a 
foltok kontúrjai.
Nyitottam volna a számat, de felemelte a kezét.
– Mindent tudok. Már be is csomagoltam.
– Kellemes volt az éjszakája?
Lesütötte a szemét a tányérjára és nem válaszolt. Magam is zavarban 
voltam, hogy mit mondjak még neki, de szerencsére sorban felbukkantak a 
többiek is az asztalok között. Villámgyorsan megszámoltam őket: egyedül 
Josie Fairchild hiányzott.
– Nem látták Miss Fairchildet? – kérdeztem asztaltársaimtól.
Mary Harper ködös szemekkel bámult rám.
– Melyik is az?
Vinnie sót szórt a rántottjára.
– Én tegnap este.
Ránéztem a reggelimre, aztán mielőtt még belekezdhettem volna, 
megdöbbenve éreztem, hogy egyáltalán nincs is étvágyam. Úgy 
összeszorult a gyomrom, mintha valami nagyon-nagyon rossz hírt 
hallottam volna.
Laura Conaway többször is jelentőségteljesen rám nézett az asztalok 
felett, majd amikor nem vettem a lapot, felállt és odasétált hozzám.
– Jó reggelt, Mr. Lendvay. Válthatnánk néhány szót?
Bocsánatkérőn a másik két nőre néztem, felálltam, és átültem egy üres 
asztalhoz. Laura nem ült mellém, hanem fölém hajolt.
– Nem látta Josie-t?
– Tegnap óta nem.
Szájába vette a kisujját, és idegesen rágni kezdte a körmét.
– Aggódom miatta.
 Ekkor már én is aggódtam. Méghozzá nem is akárhogyan.
– Figyeljen ide – mondtam –, maguk olyanok, mint az ikertestvérek. 
Legalábbis eddig olyanok voltak.
Megremegett a keze az asztal szélén, aztán hirtelen leroskadt mellém. 
Amikor megszólalt, sírás remegett a hangjában.
– Tegnap este csúnyán összekaptunk.
– Hm.
– Azt hiszem..., rondán viselkedtem vele.
– Miből gondolja?
– Ugyan már, ne játssza meg nekem itt a hülyét! Pontosan tudja, miről 
van szó. Josie le akart feküdni magával, én meg nem hagytam.
Az úgy látszik, meg sem fordult a fejében, hogy én vajon mit szóltam 
volna hozzá.
Néha elkeserítően undok tudok lenni. Kihasználom hogy szeret, és 
rondán bánok vele. Pedig szüksége lett volna egy kis fizikai 
megkönnyebbülésre. Irigy dög voltam,
– Mikor ment el tőle?
– Röviddel maga után. Bánatomban gyorsan lefeküdtem, azzal a szent 
elhatározással, hogy másnap, azaz ma jóváteszek mindent. Hiába 
kopogtam azonban... nem nyitott ajtót. Arra gondoltam, átmászok az 
erkélyére, de... mégiscsak három emelet van alattunk.
Villámgyorsan bekaptam egy banánt, hogy csillapítsam vele gyomrom 
remegését.
– Említette a dolgot valakinek?
– Aliciának. Ő is rázta egy kicsit a kilincsét, majd azt mondta, biztos 
sétálni ment.
Felálltam, és nem törődve többé egyikükkel sem, kisiettem az ajtón. Mr. 
Phumipark és Namkanha doktor a pálmafa alatt beszélgettek: a doktor 
zsebéből kilógott a sztetoszkópja vége.
– Nem látták Miss Fairchildet? – fordultam hozzájuk. Mr. Phumipark 
megrázta a fejét.
– Nincs odabent?
– Nincs.
– A vörös lány?
– Nem tud róla semmit. Kopogott az ajtaján, de nem válaszolt.
Namkanha doktor meg sem várva beszélgetésünk végét, a recepcióhoz 
iramodott. Néhány másodperc múlva aztán, mint az ingaóra ingája, már 
vissza is lengett hozzánk. Mintha némi riadalmat láttam volna a 
tekintetében.
– Nála van a kulcsa.
Mr. Phumipark habozott egy pillanatig, majd mutatóujjával az orrára 
ütött.
– Gyerünk!
Úgy megfeledkeztem Mike Watherspoonról, mint a sicc.
Miss Fairchild lakosztályának az ajtaja ellenségesen nézett. A sárga 
rézkilincs mintha gúnyosan megbillentette volna csillogó hátát.
Szorosan az ajtóhoz simultam, és ráfektettem a fülem a falra. Csend volt 
odabent, mint az elhagyott madár fészekben.
– Miss Fairchild – kezdtem szólongatni a vastag fán keresztül. – Miss 
Fairchild... Josie, ébredjen! Odabent van?
Lehajoltam és megpróbáltam bekukucskálni a kulcslyukon. A zárban 
hagyott kulcs azonban eltakarta előlem a benti világot.
– Mi van már? – türelmetlenkedett mögöttem Mr. Phumipark. – Mit lát?
– Éppen hogy semmit. Bent van a kulcs a zárban. Namkanha doktor 
elégedetlenül dörmögött, és megtörölgette a homlokát. A folyosó 
mennyezetére szerelt ventilátorok fáradtan forogtak felettünk.
Még egyszer, de már sokkal határozottabban megdöngettem az ajtót. 
Majd éppen a rugdosásához fogtam volna, amikor Mr. Phumipark ellökött 
tőle.
– Megbolondult! Ne csináljon itt nekem botrányt! Menjen inkább a 
lépcsőfordulóhoz, és figyelje, nem jön-e valaki. Ha jön, füttyentsen. Én is 
füttyentek, ha szabad a gazda. Doktor, maga a lift elé áll, és nem enged 
kiszállni belőle senkit!
Namkanha doktor célba vette a felvonót, én pedig rövid habozás után a 
lépcsőfeljáró felé szédelegtem. Még oda sem értem, máris szólt a fütty a 
hátam mögött.
Éppen akkor értem vissza, amikor Mr. Phumipark a zsebébe rejtett 
valamit.
– Nem kell itt betörni semmit – dohogta furcsa, sziszegő angolságával. 
– Jó emberek előtt szép szóra is megnyílnak az ajtók.
Öt perc múlva aztán inkább már azt kívántam volna, bárcsak ne 
találtunk volna álkulcsot a zárhoz, bárcsak ne fogott volna rajta a szép szó, 
bárcsak sose léptem volna át Josie Fairchild lakosztályának a küszöbét.
De átléptem.
A hálószobába vezető folyosón égett a villany, ahogy égett odabent a 
hálószobában is. Josie a széles, két személyre tervezett ágyon feküdt, 
majdhogynem keresztben. Testét csak alig-alig takarta ruha; karja a 
semmibe lógott, mintha a levegőt akarta volna megmarkolni. Nyitott szeme 
a mennyezetre meredt; fogai kivillantak a szájából, s a fekete, vékony 
pihebajuszka a felső ajka felett mintha egy összetört gyászkeret szomorú 
maradványa lett volna.
Egyetlen pillanatra megszédültem, pedig láttam már halottat éppen 
eleget. A Josie nyakán húzódó széles, vörös csík azonban arról árulkodott, 
hogy egyáltalán nem olyan halott, amilyet gyakorta látni szállodák 
szobáiban.
Josie Fairchild nem saját jószántából távozott el ebből a világból.
Josie Fairchildet meggyilkolták.
Gondoltam én. De úgy látszik, Mr. Phumipark másként gondolta. 
Mielőtt ugyanis megszólalhattam volna, Namkanha doktorra förmedt.
– Zárja be az ajtót! A doktor bezárta.
Mr. Phumipark letérdelt az ágy mellé, s anélkül, hogy kesztyűt húzott 
volna, felemelt néhány gyógyszeres dobozkát a szőnyegről. Rájuk bámult, 
majd felém mutatta őket.
– Ez mi?
– Altató – nyögtem.
– Hát ez?
Most egy üvegcsét villantott felém.
– Az is.
– Akkor a napnál is világosabb – mondta beleroskadva egy karosszékbe. 
– Öngyilkos lett. Miss Fairchild öngyilkosságot követett el.
Felálltam és éreztem, olyan düh fog el, hogy legszívesebben a képére 
másztam volna.
– Látja a nyakát?
– Kiét?
– Az áldozatét – mondtam. – Josie-ét.
Mr. Phumipark gyors pillantást váltott Namkanha doktorral. – És?
– Ezt a lányt megfojtották.
Mr. Phumipark sóhajtott.
– Ugyan mivel?
– Honnan tudjam? De ez a csík...
– Én nem látok csíkot. Maga lát? Namkanha doktor megcsóválta a fejét.
– Pedig jó szemem van.
Az ajtóhoz ugrottam, készen rá, hogy kivágtassak rajta. Az azonban 
természetesen zárva volt.
– Üljön le – mondta élesen Namkanha doktor. Mr. Phumipark 
összedörzsölgette a tenyerét.
– Lássuk csak... A kulcs a zárban volt belül... aha, itt az erkélyajtó. Ez is 
zárva van. Idegen behatolásnak semmi nyoma.
– Álljon csak meg, hé! – tiltakoztam. – Az az erkélyajtó éppen hogy 
nyitva áll.
Namkanha doktor a nyitott erkélyajtóhoz sétált és becsukta.
– Most már zárva van. És úgy is marad.
Mr. Phumipark felemelte a telefont és tárcsázott.
– Mit akar csinálni? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Hívom a rendőrséget – mondta.
– Öngyilkosság – sóhajtott Wongtiparat felügyelő, miközben levette a 
tányérsapkáját. – Már a nyolcadik, amit ebben az évben követtek el. 
Természetesen csak a külföldiekre gondolok. Úgy látszik, Thaiföld nem 
mindenkire van jó hatással, különösen így monszun idején. Van, akiből 
kihozza a rejtett depressziót. Nem vett észre a hölgyön depressziós 
tüneteket?
– Éppen ellenkezőleg. Vidám volt és feldobott – mondtam.
Ez természetesen nem volt igaz, de nem akartam egykönnyen 
belenyugodni a vereségembe.
– Helyben vagyunk – biccentett Wongtiparat. – Mint a fény és az 
árnyék. Egyik oldal-másik oldal. Vidámság és búskomorság.
– Tisztesség és disznóság.
– Hogy mondta?
– Sehogy.
Morgott valamit két társa felé, akik mint óvatos vadászkutyák, 
körbejárták az ágyat anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzáértek volna az 
áldozathoz. Wongtiparat eközben váltott néhány halk szót Mr. 
Phumiparkkal, amiből természetesen árva szót sem értettem, de ha értettem 
volna, sem mentem volna sokra vele.
Végül is Mr. Wongtiparat megvonta a vállát.
– Hallom, nyugtalankodik a haláleset miatt. Nos, ami engem illet, a 
rendőrség nevében megígérhetem, hogy hivatalosan is igazoljuk: önt 
semmiféle mulasztás nem terheli. Elvégre nem tölthette minden percét 
Miss... izé közelében.
– Köszönöm – mondtam szárazon.
– A dolog egyértelmű: a Miss öngyilkos lett. Az amerikai kollégák majd 
talán kiderítik, miért, bár ez már aligha rendőrségi ügy. Megkérhetném, 
Mr. Lendvay, hogy fáradjon ki a szobából?
Minden idegszálam tiltakozott ugyan ellene, hogy magukra hagyjam 
őket Josie holttestével, mégsem tehettem mást. Sőt, odahaza sem tehettem 
volna. Mit csinálhatna egy magánzsaru, ha a rendőrség felszólítja, hogy 
tűnjön el, mint a bölénycsordák?
Megfordultam, és az ajtó felé indultam. Éppen a kilincsre tettem a 
kezem, amikor utolért Mr. Phumipark aggódó hangja.
– Megtenné nekem azt a szívességet, hogy értesíti a többieket? És arról 
is, hogy fejezzék be a csomagolást, mert egy óra múlva értünk jönnek a 
kocsik.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Miért mindig a 
magánzsarunak kell elvégeznie a legpiszkosabb munkát?
Janice-t csak mérsékelten rendítette meg Miss Fairchild halála.
– Szegény lány – mondta sóhajtva, miközben beledobott néhány ruhát a 
szekrényéből nyitott bőröndjébe. – Azt mondja, bekapott egy marék 
altatót? Volt néhány ismerősöm, aki ugyancsak eljátszotta ezt a figurát. – 
Hirtelen mozdulattal rácsüccsent a csomagjára tenyerébe hajtva az állát. – 
Tudja, mire gondoltam?
– Mire?
– Valahogy ki kellene készítenem Lindát. Már megint itt ólálkodik a 
közelemben. Látja ezeket a ruhákat?
– Mi van velük?
– Tökéletesen és végérvényesen sterilek. Ezekhez már Linda sem férhet 
hozzá. Meg sem kérdi, hogy lettek ilyenek?
– Hogy lettek ilyenek? – kérdeztem engedelmesen.
– Úgy, hogy Mr. Phumipark elintézte.
– Mr. Phumipark?
– Van valami varázsszere. Nem vicc: ne nézzen ilyen ostobán rám. 
Hozott egy tégelyben valami krémet, kellemes ánizsszaga van. Minden 
méreg ellenszere. Most már össze is szarhatja magát az a kis rohadék. Csak 
végigkenem magam: leheletvékonyan persze, aztán máris megtörtént a 
méregtelenítés. Van egy ragyogó ötletem, Mr. Lendvay... Levetkőzöm 
meztelenre, maga pedig végigken Mr. Phumipark krémjével. Azt mondta, 
úgyis van még egy óránk. Jó, ha nem akarja, hát nem kötelező. Akkor 
legalább üljön a bőröndöm tetejére, hogy bezárhassam.
Miss Fairchildról nem esett több szó köztünk.
Laura Conaway a párnáját harapdálta, és többször is el akart ájulni, 
amikor elmondtam neki a történteket. Aztán meg felpattant, és az ajtó felé 
rohant, hogy betörjön Josie szobájába. Szerencsére még idejében sikerült 
elkapnom és visszapenderítenem az ágyára.
– A rendőrség megtiltotta, hogy bárki is bemenjen hozzá. Lepecsételték 
az ajtaját is – hazudtam.
– Istenem, de hát értsék meg: én a barátnője voltam. Egyszerre tört fel 
az olaj a földünkön, egyszerre... Óh Istenem, én voltam az oka a halálának, 
egyedül csak én!
– Honnan veszi ezt az ostobaságot?
– Féltékeny voltam rá, az az igazság. Ha valakivel lefeküdt, képes 
lettem volna kihúzni a pasas alól. Ne nézzen rám ilyen ostobán, nem 
voltunk olyanok. Egyszerűen csak... önző voltam: önző, rohadt dög. 
Istenem, Josie, miért tetted ezt velem? Mi lesz velem ezután nélküled?
Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog kárt tenni magában, lelkére 
kötöttem, csomagolja össze a cuccait, mert egy óra múlva érte jönnek.
Amint kiléptem az ajtón, már abba is maradt nyüszítő sírása.
Mintha csak nekem rendezte volna a színjátékot.
Danielle Mosley résnyire nyitotta az ajtaját, majd amikor meggyőződött 
róla, hogy csak én kopogtam, sarkig tárta. Köldöktől felfelé természetesen 
most sem volt rajta semmi.
– Jöjjön, maga már úgyis látott csomagolópapír nélkül. Különben 
mindem tudok, akárcsak Maly.
– Honnan?
– Janice volt itt. Öngyilkosság?
– Azt mondják.
– Ki mondja?
– Mr. Phumipark.
– Ki a fene ez a Mr. Phumipark? Az állami jós?
– A rendőrség is ezen a véleményen van.
Miss Mosley ácsorgott néhány másodpercig, aztán leült, és megvonta a 
vállát.
– Öngyilkosságok mindig előfordulnak. Ez a magas páratartalom meg 
különösen rosszul hat az idegekre. Ha nem súlyzóznék reggelente, talán én 
is összemennék, mint a tej. Senkinek sem tesz jót a monszun. Különben 
sajnálom. Jó lány volt. Szerette a piát, de azért jó lelke volt.
Ez akár az én nekrológom is lehetett volna.

10

– Kurva egy éjszakám volt – nyöszörögte Alicia Shepherd a fejét 
rázogatva. – Még szerencse, hogy a reggeli javított valamit a 
hangulatomon. Ha levettem a légkondicionálót, melegem volt, ha 
bekapcsoltam, fáztam, azonkívül minden kis zajra felriadtam. Az az 
érzésem, hogy reggelig le sem hunytam a szemem. Hátha még sejtettem 
volna, hogy alig néhány méternyire tőlem haldoklik valaki! Úristen, nézze 
a kezem, hogy figurázik! Egyszerűen nem bírok a végtagjaimmal.
Vékony, hosszú művészujjai voltak, amilyenekkel vagy hegedűn játszik, 
vagy whiskysüveget nyitogat az ember.
– Azért mégiscsak marhára lelombozó egy ilyen haláleset – folytatta. – 
Kissé furcsa volt az a lány, nem is vitás, annyira össze voltak nőve azzal a 
vörössel, hogy az embernek az volt az érzése... na, szóval, tudja, mi. Ennek 
ellenére rohadtul érintett a dolog. És éppen a szomszédságomban!
Rövid ideig eltöprengtem rajta, vajon Alicia Shepherd állandó 
szédüléseitől kísérve, remegő ujjaitól támogatva, képes lett volna-e 
átmászni három emelet magasságában Miss Fairchild szobájába és 
átküldeni a nirvánába.
Aztán meg arra gondoltam, az ember mindenre képes.
Főleg, ha egy kóbor függönyzsinór akad a kezébe.

11

Mivel Mary Harpert nem találtam a szobájában, Vinnie Fliege-hez 
kopogtam be. Vinnie arcán kifehéredtek az égés-foltok, ahogy 
megpillantott. Mint annyiszor, most is átvillant rajtam a fájdalom. Vajon 
miért...
– Jöjjön csak be, Mr. Lendvay – mondta nyugodt hangon. – Már 
mindent tudok.
– Maga is?
– Janice telekürtölte a házat a hírrel.
Meglepődve kaptam fel a fejem. Idegesen vibrált a hangja, ami 
meglehetősen szokatlan volt nála.
– Maga ott volt, amikor felfedezték?
– Én fedeztem fel.
Láttam rajta, mardossa valami a lelkét, de egyelőre visszafogja magát. 
Úgy gondoltam, előle nem kell eltitkolnom az igazságot.
– Miss Fairchildet meggyilkolták – mondtam neki.
Mintha megremegett volna a keze. Csodálkozva tapasztaltam, hogy 
megremeg az enyém is. Az övé azért, mert megrázta Josie halálának a híre, 
az enyém pedig azért, mert ő rázott meg.
Hogy világossá és egyértelművé tegyem a dolgot: olyasmit éreztem, 
mintha kezdenék belehabarodni Miss Fliege-be. Annál is furcsábbnak és 
elképzelhetetlenebbnek tűnt a dolog, mivel a többiek meztelenül és 
félmeztelenül is alig-alig dobbantották meg a szívem. Nem mintha nem 
tudtam volna értékelni Miss Abraham első osztályú fenekét, Miss Mosley 
vékony csípejét és rákollószerűen erős lábait vagy Miss Maly Murray 
szelíden hívogató tekintetét – ennek ellenére igazából nem kísértett meg a 
vágy, hogy ágyba rángassam őket. Magánzsarui működésem során 
megtanultam, hogy az a kopó, aki ágyrajár az ügyfeleivel, előbb-utóbb 
rosszul végzi.
– Meggyilkolták? Uramisten!
Mintha nem lett volna egészen őszinte a meglepődése.
– Ugyanúgy, mint a másik hármat. Függönyhúzó zsinórral.
– Honnan tudja?
– A nyakáról.
– És... a többiek? Értem alatta... Mr. Phumipark és a rendőrség?
– Szerintük öngyilkosság. Találtak az ágya mellett néhány doboz altatót.
– Jézusom!
Mintha földöntúli erőnek engedelmeskedtem volna, hozzáléptem, és 
átkaroltam a vállát. Bár az ajkamat súrolta az arca, a kétségkívül kevéssé 
vonzó égésfoltokkal és furcsa szarkalábakkal, egyre kevésbé viszolyogtam 
tőlük. A testéből kiáradó vonzás elsöpörte minden viszolygásomat.
Vinnie Fliege egyetlen pillanatig mintha elernyedt volna a karomban, de 
a következő másodpercben már határozottan el is tolt magától.
– Ezt nem szabad. Kérem... ezt nem szabad.
– Miért ne lenne az?
– Nézze, én már megbékültem a világgal. Nem is olyan régen még azzal 
a gondolattal foglalkoztam, amivel a szerencsétlen Josie, de... azt hiszem, 
győzelmet arattam magam felett. Kérem, ne próbálja megnehezíteni a 
dolgom. Felmegyek az Aranyháromszögbe, ahol megtalálom a lelkem 
békéjét. Burmában azt mondják az olyanra aki, ha szeretettel is, de 
akadályozza valakinek a dolgát, hogy szeg a meztelen talpa alatt. Mr. 
Lendvay... megkérhetném rá, hogy ne legyen szeg a talpam alatt? 
Megígéri?
– Ha búcsúzóul megcsókol.
– Mondtam, hogy.
– Ez az ára.
Mielőtt megmoccanhattam volna, hozzám ugrott és megcsókolt.
Nem tudom, meddig tartott a művelet: a buddhista mitológia szerint, ha 
egy madár felszáll a Csomolungma csúcsára és beletörli a csőrét, majd 
továbbáll, és csak ezer év múlva tér vissza, majd minden ezer évben újra 
meg újra, mikorra a Csomolungma tövig kopik az állandó törölgetésben, ez 
az örökkévalóságnak csupán egyetlen pillanata. Nos, azt hiszem, amíg az 
ajtónál álltunk, az maga volt az örökkévalóság.
Amikor felriadtam, Miss Fliege tenyerét éreztem a mellemen.
– Most menjen. És soha többé ne jöjjön vissza. Nem akarom!
Arra gondoltam, talán nem is volna akkora ostobaság itt hagyni csapot-
papot, magánzsarui jogosítványt, Mr. Phumiparkot s felköltözni egy 
buddhista kolostorba, lehetőleg közel ahhoz, amelyben Miss Vinnie Fliege 
tölti majd egyhangú napjait. Milyen csodálatos is lenne együtt bolyongani 
fatálkával a kezünkben napi betevő falatunk után kutatva!
Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a szerzetesek vegetáriánusok.

12

Mike Watherspoon a pálma törzse mellett kucorgott, s mintha kissé 
sápadtabb lett volna a megszokottnál.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem szigorúra véve a hangom. – 
Hiszen rövidesen indulunk.
– Már összepakoltunk – mondta hófehér mosollyal. – Éppen levegőzöm.
– Történt veled valami?
– Á... csak a puding. Különben Vanessa néni már tud a történtekről. Azt 
mondja, öngyilkosság. Josie néni altatót vett be.
– Így is van – mondtam sóhajtva. – Egyébként nagyon helytelen, hogy 
egy korodbeli fiúnak ilyesmiken kell törnie a fejét. Jobban tennéd, Mike, 
ha elfoglalnád magad valamivel.
– Azt is akartam – mondta sóhajtva. – Például elfoglalni magam a 
pudinggal. Csakhogy attól meg rosszul lettem.
– Olvasni nem szoktál?
– Az mi? – kérdezte ártatlanul.
– Sipirc a szobádba!
– Ha megmozdulok, kidobom a taccsot. Különben Josie nénit kinyírták, 
mi?
– Honnan veszed ezt az ostobaságot?
– Következtetek. Csakhogy nem megy valami jól ettől a rohadt 
pudingtól. Pedig szeretem.
Olyan szemekkel nézett rám, hogy be kellett látnom, ha most hazudok, 
örökre elveszíteném a bizalmát. Márpedig nincs visszataszítóbb dolog, 
mint ha egy kisfiú csalódik bennünk.
– Kinyírták – mondtam sóhajtva. – Most boldogabb vagy?
– Boldogabb. Azaz... eszerint igazam volt. Gyanakszol valakire?
– Mindenkire.
– Rám is?
– Neked tökéletes alibid van. Vanessa nénivel aludtál.
– Hát ez igaz – mondta lelombozódva, mintha sajnálná, amiért nem 
vehetem számításba a gyilkosság tetteseként. – Mit szándékozol tenni?
– Semmit.
– De hiszen zsaru vagy.
– Ha nem vetted volna észre, Thaiföldön vagyunk. Őszerintük pedig 
öngyilkosság történt.
– Hogy nyírták ki?
– Zsinórral.
– Gondoltam. Valakinek ez a mániája. Szerinted téged is ki fognak 
nyírni?
Néhány pillanatig úgy éreztem magam, mintha én is bezabáltam volna a 
pudingból.

13

Ramsey el akart osonni mellettem, de még idejében sikerült elkapnom a 
kabátja szélét. Ezúttal hiányzott az orráról a szemüvege, mintha a nagy 
melegre való tekintettel naftalinos zsákba tette volna.
– Hogy ityeg a fityeg? – kérdeztem tőle könnyedén. – Sikerült felfalnia 
a legszebb polipokat?
– Hagyjon békén – dörmögte mogorván, és Mike-ra pislogott. – Te meg 
mit keresel itt?
– Várjuk a hullaszállítót – mondtam.
Ettől aztán olyan lett a képe, mint a bekrétázott sajt.
– Tréfál?
– Persze – mondtam. – Ne is vegye komolyan. Mi ez az egy hulla a 
másik három mellett.
Gyanakodva bámult egyikünkről a másikunkra, mint aki nem tudja 
eldönteni, ugratják-e vagy halálosan komoly a dolog. Szívem szerint 
facsargattam volna még egy kicsit a lelkét, de Mike Watherspoon 
elrontotta a dolgot.
– Miss Fairchildet... megöngyilkolták – mondta némiképpen 
megzavarodva.
– Mit csináltak vele? – kérdezte meghökkenve Ramsey. – Mi az isten 
az, hogy megöngyilkolták?
– Mike a fején találta a szöget – sóhajtottam. – Miss Josie Fairchild 
valóban meghalt az éjszaka. Hogyhogy maga nem tud róla?
Mr. Ramsey belekapaszkodott a pálma törzsébe, és úgy zihált a már 
jócskán forró levegőtől, mint egy százéves erdei kisvasút.
– Josie Fairchild... meghalt?
– Megfojtották – mondta Mike. – Egy zsinórral. Rátették a nyakára és 
meghúzták.
– Gyógyszert vett be – mondtam én. – Méghozzá nem is keveset. 
Néhány dobozzal, és egy üveggel még erre is rárepetázott.
Mr. Ramsey a zsebéhez kapott, mintha a pisztolyát vagy a szemüvegét 
keresné, de mivel feltehetően egyik sem volt benne, a pálmafa törzsét 
ölelgette tovább.
– Álljanak csak meg egy pillanatra! Ez a kölyök azt hazudja, hogy...
– Megfojtották – mondta Mike.
– Maga viszont...
– Öngyilkos lett.
– Az istenit neki, de hát egyszerre mind a kettő nem lehet igaz!
– Pedig úgy tűnik, ez az igazság – mondtam. – Én láttam a zsinór 
nyomát a nyakán, Mr. Phumipark viszont nem. És a rendőrség sem.
– Én haza akarok menni! – mondta hirtelen ellentmondást nem tűrő 
határozottsággal Mr. Ramsey. – Nekem itt semmi keresnivalóm.
– Menjen fel inkább csomagolni – sóhajtottam. – Erős félóra múlva 
indulunk.

14

Kétórai repülés után megérkeztünk Csiang Raiba, majd további négy 
órai autókázás után a Mekong partjára, az Aranyháromszög bejáratához.
A hatalmas folyó fenyegetően hömpölygött pálmákkal szegélyezett 
medrében, amint egy rozogának tűnő fahídon átbukdácsoltunk rajta. Pokoli 
volt a hőség – annak ellenére, hogy odafent az égen szurokfekete felhők 
úsztak, s időről időre hatalmas cseppekben megeredt az eső. Mr. 
Phumipark kibámult az ablakon, aztán elégedetten összedörzsölgette a 
tenyerét.
– Rövidesen vége a monszunnak. Csodálatos akkor errefelé a világ.
Ami azt illeti, most sem volt csúnya. Bár a felhők és az eső borongós 
gondolatokkal töltötték el a szívem, megejtette a lelkem a táj vad szépsége. 
A közeli fákról majmok vicsorogtak felénk, s a folyó sekélyebb vizeiben 
hollófekete bivalyok dagonyáztak.
Mike Watherspoon odaólálkodott hozzám és a hömpölygő vízre 
mutatón.
– Mit gondolsz, mély?
– Ez a világ egyik legnagyobb folyója – mondtam.
– Mike! Azonnal gyere ide!
Mike Watherspoon szomorúan nézett rám.
– Semmit sem szabad csinálnom. Pedig csak kicsit hánytam a pudingtól. 
Mr. Ramsey felnyögött az előttem lévő ülésen.
– Úristen! Ha meg tudná nekem magyarázni valaki, mi a fenét keresek 
én itt?!
Útitársaink többsége bóbiskolt, néhányan azonban az autónkat 
körülfogó szürkeségbe bámultak. Sokéit nem adtam volna ha 
megtudhattam volna, mi bujkál az elgondolkodó tekintetek mögött. Talán 
csak Vinnie Fliege volt nyitott könyv előttem. Biztos voltam benne, hogy 
lelki szemeivel már azt a kolostort nézegeti, ahova rövidesen élve eltemeti 
magát.
A szépségkirálynők is komoran hallgattak: mintha nem is jutalomból 
kapták volna ezt az utazást. Inkább bevetés előtt álló katonákra 
emlékeztettek, akik egyfolytában az elvégzendő feladat nagyságára 
koncentrálnak.
Borús gondolataimból hatalmas rázkódás zökkentett ki. Az autóbusz 
megállt, majd oldalra farolt. Amerre a szemem ellátott, víztükör borította a 
földet, mintha egyenesen a Mekongba hajtottunk volna.
Mr. Phumipark hangos, thai nyelvű méltatlankodásba fogott, melynek 
záróakkordjaként többször is megrázta az öklét a gépkocsivezető orra előtt. 
Végül hangos csattanással a saját homlokára vágott.
– Valami baj van? – kérdezte Van Haagen kapitány megbiccentve 
elegáns, sasmadaras sapkáját. – Bár a levegőben jobban kiismerem magam, 
az az érzésem, zátonyra futottunk.
– Azt mondja, meglepett bennünket az áradás.
– Áradás? – hökkent meg Ramsey. – Hiszen állítólag visszahúzódóban 
van a víz.
– Engem is úgy tájékoztattak.
Én már meg sem lepődtem a dolgon. Nem úgy kezdődött ez a 
kirándulás, hogy jól folytatódjék.
– Most mi a fene lesz? – kérdezte Kurt Weinberger, a másodpilóta. – 
Leszállunk vagy itt körözünk a repülőtér felett?
Mr. Phumipark néhány másodperc erejéig visszatért az ökölrázáshoz, 
majd csüggedten leeresztette a kezét.
– Azt mondja, nem mer továbbmenni.
– Miért? – kérdezte a felriadó Miss Mosley. – Mik vannak ott, tigrisek?
– Inkább a Mekong.
– Úgy érti, a folyó?
– Az, asszonyom.
– Én nem akarok nagyon hülyének látszani, de nem is olyan régen 
másfelé mutogattak.
– Az is a Mekong volt.
– Miért, hány Mekongjuk van maguknak?
– Csak egy, asszonyom, de az most éppen kiöntött.
– Na, álljon csak meg a menet! – simogatta meg az állát Van Haagen 
kapitány. – Eszerint a folyó nem apad, hanem árad.
– Sajnos ez a helyzet – mondta elkeseredetten Mr. Phumipark.
– Előre tehát nem mehetünk.
– A sofőr szerint nem tanácsos. Akár több méter mély is lehet a víz.
– Akkor vissza kell mennünk, ahonnan jöttünk.
– Igen-igen – bólintott lelkesen Mr. Phumipark, és a mindeddig békésen 
szundikáló Namkanha doktor is. – Vissza kellene mennünk.
– Ez esetben mire várunk?
– Nem lehet.
– Visszamenni?
– Mögöttünk is többméteres már a víz.
Mintha baljós árnyak úsztak volna Van Haagen kapitány kék 
pilótaszemébe.
– És ha itt maradunk?
– Rövid idő múlva itt is... megemelkedik majd és... elsodorja a buszt. 
Van Haagen kapitány szemére húzta a sapkáját.
– Éppen ettől féltem.

15

Ekkor már mindenki ébren volt, s növekvő nyugtalansággal bámult a 
szürke alkonyatba. Mary Harper látszólag zavartalanul csattogtatta a 
gépeit, de mintha az ő keze is meg-megremegett volna az idegességtől.
– Hé, Mr. Lendvay – hallottam hátulról Alicia Shepherd türelmetlen 
hangját. – Csináljanak már valamit, jó! Nekem azt mondták, profi 
kezekben leszünk. Istenem, ha maguk profik, akkor milyenek az amatőrök?
Éreztem ugyan némi izgalmat a szívem táján, de azért nem feküdtem ki 
tőle. Nem messze tőlünk pálmaliget húzódott; arra gondoltam, végső 
esetben felkapaszkodhatunk a fák koronájára.
– jézusom! Josie! – sírt fel nem messze tőlem a még mindig félig 
önkívületben élő Laura Conaway. – Miért mentél el tőlem?
Éreztem, hogy valaki megütögeti az oldalam. Mike Watherspoon állt 
mellettem.
– Mi lesz velünk, John? Belefulladunk? Reménykedve szállt a hangja, 
mint aki már előre örül a váratlan élménynek.
– Miért fulladnánk?
– Volt egy iskolatársam, aki beleveszett a tengerbe. Marha ronda volt, 
amikor kihúzták. Elmeséljem, milyen?
Van Haagen kapitány megigazgatta a sapkáját.
– Tudod, mit csináltak azzal a középkorban, aki egy hajón pánikot 
keltett? – kérdezte sötétre váltó ábrázattal.
– Mit? – kérdezte kíváncsian Mike.
– Behajították a cápák közé.
– De előbb felnégyelték – vigyorgott Welnberger másodpilóta.
– Ezt azért nem vártam volna önöktől, uraim! – csattant fel Mrs. 
Wednesday felháborodott hangja. – Vegyék figyelembe, hogy ő csak egy 
kisgyerek.
– Ugyan már, Vanessa néni – biggyesztette le a száját Mike. – Hiszen 
azt sem tudják, mit beszélnek. Már másodikban tanultuk, hogy folyókban 
nincsenek cápák.
Janice Abraham Danielle Mosley társaságában előretornázta magát a 
sorok között, és odafurakodott hozzám.
– Figyeljenek csak ide – kezdte a szépségkirálynő némi éllel a 
hangjában, ami nagyon is a közelgő hisztéria előszelére emlékeztetett –, 
amíg maguk eldöntik, hogy élnek-e cápák a folyókban, addig ez a rohadt 
víz olyan magasra emelkedik, mint Noé idejében. Csakhogy nekünk nincs 
bárkánk, amibe bepakolhatnánk a motyónkat, ha menekülni akarunk.
– Ez a busz a bárkánk – mondta Vinnie Fliege. – Nem érzitek?
Ebben a szempillantásban nekem is úgy tűnt, mintha a víz az autóbusz 
súlyát próbálgatná.
– A fenébe is – csapta a gépét maga mellé Mary Harper. – Ilyen rohadt 
fényt még életemben nem láttam. Ha felteszem a színszűrőt...
Átcsúsztam a felháborodottan morgolódók között, és előreoldalaztam a 
sofőrhöz. A cingár, pulóveres legény bizalmatlan tekintettel bámulta az 
előttünk hullámzó vizet.
Namkanha doktor a műszerfalnak támaszkodott, és még a nyelvét is 
kidugta nagy izgalmában, hogy valami szilárd pontot keressen a 
reménytelen szürkeségben.
– Van valami ötlete? – fordultam a pulóvereshez. Rám nézett és thaiul 
válaszolt.
– Mit mond?
Namkanha doktor megrántotta a vállát.
– Nem tudja, mit csináljon. És ráadásul úszni sem tud.
– Milyen messze vagyunk a legközelebbi lakott településtől?
– Negyven kilométerre. Cirka.
Túlságosan nagynak tűnt a távolság. Ráadásul a felhők is egyre lejjebb 
szálltak, mintha végérvényesen be akartak volna takarni bennünket.
– Mr. Lendvay – hallottam a hátam mögött Mrs. Wednesday ingerült 
kiáltását. – Idejönne néhány pillanatra, kérem?
Aggódó pillantást vetettem az előttünk hullámzó kulimászra, aztán 
engedelmeskedtem. Mrs. Vanessa Wednesday csillogó madárszemével, 
méltóságosan felemelt fejével régi idők puritán nagyasszonyaira 
emlékeztetett.
– Mr. Lendvay, öregasszony vagyok, nincs miért izgulnom, itt van 
azonban ez a kisgyerek, akinek az életéért felelősséggel tartozom. Ennek a 
felelősségnek a nevében felszólítom önt, mint a testőrünket, csináljon már 
végre valamit! Nem akarom elhinni, hogy ennyi értelmes ember nem tud 
kitalálni olyasmit, ami megmenthetne bennünket. Elvégre nem a tenger 
közepén hányódunk egy süllyedő tutajon! Menjen és próbálkozzon már 
meg valamivel, az isten szerelmére!
Mike röhögött, és grimaszt vágott felém.
– Az isten szerelmére!
– Hallgass, Mike, amilyen ostoba vagy, fel sem tudod fogni, mekkora 
bajban vagyunk.
– Olvastam a Titanicot – mondta büszkén Mike. – Mindig szerettem 
volna elsüllyedni.
– Néha arra gondolok, Mike, hogy te nem is vagy egészen normális. 
Sóhajtottam és ismét előredolgoztam magam a széksorok között. 
Utastársaim immár egyre növekvő nyugtalansággal néztek rám. 
Mindazonáltal mintha mégsem viselték volna meg annyira őket az 
események, mint amennyire illett volna. Nem tudtam másra gondolni, mint 
arra, hogy a természettől elszakadt, nagyvárosi ember képtelen felismerni a 
természet fenyegető veszélyeit: jobban megrémül egy útonállótól a Central 
Park környékén, mint a közeledő hurrikántól.
Mielőtt elérhettem volna a sofőrt, Mr. Phumipark elkapta a karom.
– Mit akar tenni?
– Van térképük?
– A sofőrnél van. De mi a fenét akar vele?
– Nevetni fog, tájékozódni. Megpróbálom megállapítani, hol vagyunk.
– Ahhoz nem kell térkép.
– Akkor mi kell?
– Namkanha doktor. A doktor itt gyerekeskedett, ezen a vidéken.
Namkanha doktor állát a tenyerébe fektetve éppen a gépkocsivezető 
mellett hümmögött.
– Talán el tudjuk érni – mondta, amikor mellé támaszkodtam. – Bár 
garancia természetesen nincs rá.
– Miről beszél?
– A márványszállodáról.
– Az meg mi a csoda?
– Bizonyos értelemben kétségkívül csoda. Az Aranyháromszög első és 
mind ez ideig egyetlen szuperszállodája. Egy gyönyörű dombra épült.
– Dombra?
– Mit csodálkozik? Thaiföld tele van dombbal, sőt hegyei is vannak.
– Úgy érti, esetleg fel tudnánk menni oda?
– Fején találta a szeget. Néhány száz lépcsőfok és egy szerpentin vezet a 
tetejére.
– Milyen messze lehet innen az az izé... szálloda?
– Úgy tíz kilométernyire északi irányban.
– Már csak azt kéne tudni, merre van észak. Namkanha doktor 
kinyújtotta, az ujját.
– Arra.
– És a Mekong?
– Az arra, meg arra is.
Ekkor a sofőr beszélni kezdett: gyorsan, lélegzetvétel nélkül és 
énekelve, amihez rövidesen csatlakozott Namkanha doki, sőt Mr. 
Phumipark is beledalolt a duettjükbe. Mintegy másfél percnyi műsor után a 
pulóveres kikászálódott a vezetőülésből, és a sebességváltó mellé 
kuporodott.
– Nem akar vezetni? – kérdeztem a doktort.
– Fél, hogy belemegyünk a Mekongba.
– De hiszen maga ismeri az irányt.
– Azt igen, csak az utat nem.
Eközben minden eddiginél erőteljesebben kezdett ömleni az eső. 
Kopogása mintha a koponyánkat verte volna. A kocsi rugói vadul 
nyikorogtak, s mintha valami nagyot csattant volna az oldalán.
– Én ki akarok szállni! – kiáltotta ekkor remegő hangon Janice 
Abraham. – Engedjenek kiszállni!
– Hova mennél, kicsim? – kérdezte anyai jóindulattal Danielle Mosley. 
– Nincs más körülöttünk, csak a csúnya-csúnya víz. 
– Köpök rá – dühöngött Janice. – Legalább megszabadulok Lindától. 
Biztos nem tud úszni az a kis szaros.
– Vanessa néni, ki az a Linda?
– Miss Abraham csak tréfálkozik, Mike.
– Márpedig én kiszállok! – sikította Janice. – Ha nem engednek, 
megőrülök. Nem bírom elviselni ezt a bezártságot.
– Ez az – mondta Maly McMurray. – Legalább nyissunk ablakot!
Mary Harper felállt, hogy megpróbálja előretolni a feje feletti 
üveglapot. Rövid próbálkozás után azonban kénytelen volt feladni a 
küzdelmet.
– Úgy be van rozsdásodva, mint a tavalyi lópatkó. Különben én is 
inkább kiszállnék. Nem érhet feljebb a víz a derekuknál. Ha megmásszuk a 
pálmafákat...
– Jézus-Úristen, Josie, miért kellett elmenned? – Janice rimánkodva 
nyújtotta felénk a kezét.
– Az istenre kérem, csináljanak már valamit.
Lehajoltam, a sofőr hóna alá nyúltam, s elhúztam a sebességváltótól. 
Belehuppantam az ülésbe, és megmarkoltam a kormányt.
Namkanha doktor és Mr. Phumipark rémülten odaugrottak hozzám. 
Megpróbálták megakadályozni, hogy elindítsam a motort.
– Ne bomoljon már, mit akar csinálni?
– Elindulok. Ha itt maradunk, megfulladunk. Szilárd talajra kell 
jutnunk, mielőtt leszállna a sötétség.
– Hiszen nem is ismeri az irányt!
– Ismeri a doktor.
– Az a baj, hogy én sem valami jól.
– Ha nem engedi el a kezem, az orrára ütök.
– Buddhára, hiszen maga bele fog hajtani a Mekongba.
– Mit van úgy oda – nyugtatgattam. – Ha itt maradunk, akkor is 
megfulladunk.
– Ez az! – hallottam a hátam mögül Mike Watherspoon biztató hangját. 
– Vágj a képébe egyet, John!
– Mike! Azonnal gyere vissza mellém. Mike! Mit mondtam?!
Hátradőltem az ülésen, és a reszkető Namkanha doktorra néztem.
– Van egy másik megoldás is.
– Micsoda?
– Tudja, mit csináltak annak idején a Vadnyugaton, ha az éjszakai vonat 
olyan helyre ért, ahol sejthető volt, hogy bölények tévednek a sínekre?
– Mit? – kérdezte Mr. Phumipark.
– Mi az a bölény? – kérdezte Namkanha doktor.
– Leszállt egy kalauz, lámpával a kezében, és addig ment a mozdony 
előtt, amíg át nem haladtak a veszélyeztetett területen.
Mr. Phumipark eltátotta a száját.
– Maga azt akarja mondani...?
– Vetkőzni!
– Tessék?
– Jól hallotta. Maga és Mr. Ramsey alkotnak egy párt. Elindulnak arra, 
amerre az utat sejtjük, én pedig maguk után vezetem a buszt. Ha elsodorta 
magukat az ár, visszafordulok.
– Én ugyan nem megyek – mondta határozottan Mr. Phumipark. – Nem 
látni mást, csak a tárgyak körvonalait.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán az első ülés támlájára támaszkodtam.
– Hölgyeim és uraim, szeretném felhívni a figyelmüket, hogy rövidesen 
életveszélyben leszünk.
– Nekem nagyon is az az érzésem, hogy már abban is vagyunk – 
mondta Vinnie Fliege.
– Ki akarok szállni! – ismételgette makacsul Miss Abraham.
– Márpedig, ha életveszély fenyeget bennünket, ki a felelős az önök 
biztonságáért? Ki a felelős a repülőgépen az utasokért, Van Haagen?
– Elsősorban a kapitány – mondta a magas férfi megtörölgetve 
verejtékben úszó homlokát.
– Akkor vegyék úgy, hogy ezen a járgányon most én vagyok a kapitány. 
Tehát, Mr. Phumipark és Mr, Ramsey?
– Félek a víztől – mondta Mr. Phumipark.
– Teszek az egészre – vonta meg a vállát Mr. Ramsey.
– Nekem itt sem kellene lennem. Oldja meg a problémáit saját maga. 
Különben is: mondtam már, hogy farkasvakságom van.
– Mr. Lendvay, ha szabad beleszólnom, ne hagyja magát – mondta 
mellém állva Mrs. Wednesday.
A motor már az első pöccentésre beindult. Szerencsére a víz még nem 
érte el a motorházat.
– Kinyitni!
A sofőr sóhajtott és kinyitotta az ajtót. Várakozásommal ellentétben 
csak néhány apróbb hullám támadta meg a küszöböt, majd az is gyorsan 
visszahúzódott. Az odakint fodrozódó szürke víztömeg nagyjából comb 
közepéig érhetett.
– Indulás! – intettem Mr. Phumiparknak.
Mr. Phumipark szeme fenyegetően megcsillant.
– Milyen jogon parancsolgat itt nekem?
Nagyon is jól ismertem azokat a fényeket, amelyek ott villogtak a 
tekintetében. Utoljára a sánta Reff szemében láttam hasonlót, mielőtt arra 
szánta volna el magát, hogy kirántsa és rám fogja a revolverét. Akkor 
elkövettem azt a hibát, hogy hagytam, hadd rántsa, s ha nincs az a vidéki 
sheriff, aki végül is hamburgerré lőtte a vadászpuskájával, ma már csak az 
emlékemet őrizné a Los Angeles-i magánzsaruk évkönyve.
Úgy gondoltam, ezúttal nem követem el ugyanazt a hibát. Éppen ezért, 
amikor Mr. Phumipark szemében megjelentek a furcsa fények, már ütöttem 
is. Jókorát és egyenesen az állára. A fények kialudtak, s Mr. Phumiparkra 
ráköszöntött a bársonyosan simogató, déli éjszaka.
Amikor ismét visszatért az élet barátságosan fekete szemébe, a 
mindeddig zsebében rejtegetett stukkerja már ott volt a kezemben. 
Megnéztem, van-e golyó a csövében, s amikor úgy láttam, hogy van, 
elégedetten bedugtam a zsebembe.
– Kiszállni.
Mr. Phumipark csak a fejével mutatta, hogy esze ágában sincs.
Szelíden hozzáhajoltam, és szeretettel megveregettem a képét.
– Mr. Phumipark. Nem ismeri véletlenül a szeplős Fishert?
– Maga... rohadék... Ezért még... ki az?
– Kidobóember Molly zsiványtanyáján, Beverly Hills szélén.
– Mi közöm...
– Tudja, hogy dolgozik?
– Ezért még... megfizetsz...
– Hogy?
– Így – mondtam, és a hóna alá nyúltam. Megemeltem, majd a nyitott 
ajtón át belehajítottam a körülöttünk hullámzó vízbe.
Mike Watherspoon felugrott egy ülésre, és elragadottan tapsolni kezdett.
Namkanha doktor előhúzta zsebéből a sztetoszkópját, és gyilkos 
tekintetet vetett rám.
Biztos voltam benne, ha nem vigyázok, én leszek a következő áldozat.

16

Mr. Phumipark felbukkant a víz alól, és nagyot köpött. Kapálódzott egy 
kicsit, majd amikor megérezte, hogy szilárd talaj van a lába alatt, felállt. 
Pontosan a köldökéig ért a víz. Elégedetten konstatáltam, hogy nem fulladt 
meg, s sikeremtől felbátorodva Mr. Ramseyre szóltam.
– Nyomás!
Mr. Ramsey megszeppenve nézett rám.
– Lelkére venné, ha kinyiffannék?
– Azt csak bízza rám. Nem szoktak álmatlan éjszakáim lenni az 
áldozataim miatt.
– Maga őrült – mondta, miközben tett egy lépést a lépcső felé. – Akkor 
voltam megveszekedett barom, amikor ezt a munkát elvállaltam.
– Ebben egyetértünk. Gyerünk!
Mr. Ramsey vett egy mély lélegzetet, s anélkül, hogy bármit is levetett 
volna magáról, beleugrott a vízbe.
Amikor aztán lehajtott fejjel, beletörődve a változtathatatlanba, 
elkezdtek botorkálni a szürke kulimász közepén, gázt adtam, és utánuk 
indultam.
A vonat már sínen volt. Csak a bölények hiányoztak az éjszakából.

17

Félóra múlva beparancsoltam a sofőrt és Namkanha doktort a vízbe. Mr. 
Phumipark és Mr. Ramsey egyáltalán nem tűnt kimerültnek: mintha 
valamelyest még fel is dobta volna őket a pancsikálás.
– Azt hiszem, rajta lovagolunk az országúton – mondta elégedetten Mr. 
Phumipark. – Ha ilyen ütemben haladunk, rövidesen elérhetjük a dombot.
Ramsey nem mondott semmit, csak leroskadt a széksorok közé, és 
kiöntögette a cipőjéből a vizet.
– Hé! – hallottam Miss Shepherd elégedetlen dohogását. – Ki hallott 
már ilyet, hogy idebent játssza a vízöntőt? Nem tudta volna a lépcsőn 
kiborogatni a csukáit?
Mr. Ramsey dühösen a padlóhoz vagdosta szétázott lábbelijeit.
– A fene egye meg, összementek... Most aztán mi a fenét csináljak 
velük?
Mr. Phumipark mintha kárörvendő pillantást vetett volna rá.
– Errefelé nagyon sokan járnak mezítláb. A hegyi törzsek évszámra sem 
húznak cipőt.
– Én nem tudok mezítláb járni – dühöngött Mr. Ramsey.
– Hányas lába van? – érdeklődött kíváncsian Maly McMurray.
– Negyvenes.
– Kölcsönadom magának a fürdőpapucsomat. Ha ebben az életben még 
megérkezünk valahova, felpróbálhatja.
Mr. Phumipark nyugtalan pillantásokat vetett a vízben lubicskoló 
Namkanha doktorra, aztán az órájára pislantott.
– Nincs már sok hátra, de ha ilyen lassan haladunk, besötétedik, mielőtt 
elérnénk a dombot.
Be is sötétedett.

18

Úgy hullott ránk az éjszaka, mint levegőbe hajított lapát szén. Az egyik 
pillanatban még kellemes szürkeség fogott közre bennünket, a 
következőben pedig mintha fekete cipőpasztával kenték volna be az 
ablakokat. Az eső vadul dobolt a busz tetején – én mégis rátaláltam a 
dombtetőre vezető szerpentinre.
A fehér falú, lakatlannak tűnő szálloda úgy hevert előttünk a fél 
percekre felragyogó holdfényben, mint hatalmas, fehér, pihenő elefánt. 
Legnagyobb meglepetésemre csak egyetlen emelete volt: a különálló 
épületeket az emelet magasságában kígyóként tekergő folyosók kötötték 
össze. A folyosók felett karcsú oszlopok tartotta tető húzódott, megvédve a 
monszuntól a sétafikálni induló vendégeket. Néhány pillanat erejéig mintha 
még egy úszómedence kék tükre is felvillant volna a felhők mögé 
menekülő hold sugarai között.
Az eső ismét rákezdett, amikor lefékeztünk a bejárat előtt. A 
lampionokkal és tekergő sárkányokkal díszített, vastag, vörös kapu felett 
büszkén hirdette a kínai stílusban festett, angol nyelvű felirat: A Sárkány 
farka.
Ahogy leállítottam a motort, fény gyulladt a bejárat mögött, s a vörös 
ajtó üvegén át áttetszettek egy szállodaporta körvonalai. A pult mögött 
egyenruhás, thai férfi állt, s arcán kincstári mosollyal felénk hajolt. A 
következő pillanatban thai népviseletbe öltözött lányok perdültek elénk, 
kezükben tálcákkal, a tálcákon poharakkal, a poharakban sárgás itallal.
– Szavaszdé – köszöntöttek bennünket éneklő hangsúllyal. – Legyetek 
üdvözölve.
A portával szemben tágas, karosszékekkel megrakott hall-féle terült el, 
a székek között apró tavacska fodrozódott rózsaszínű tavirózsákat ringatva 
szorgos kis hullámain. A víz partján emelkedő oszlopokról tarka szirmú 
orchideák mosolyogtak ránk.
– Ez már valami! – hallottam Janice Abraham elégedett hangját. – 
Ilyennek képzeltem Thaiföldet. Köszönöm, csillagom az italt. Mangó vagy 
mi a szösz?
– Ezt megúsztuk – sóhajtotta nem messze tőlem Danielle Mosley. – Azt 
hittem, belefulladunk. Nem akartam pánikot kelteni, lányok, de voltak 
percek, amikor árva centet sem adtam volna az életünkért.
– Erősen eltúlozza a dolgot – mosolygott Mr. Ramsey. – Én például 
egyetlen pillanatig sem hittem a veszélyben.
– Mintha az áradás közepén másképpen beszélt volna – dünnyögte Mary 
Harper.
– Egyáltalán nem – tiltakozott Ramsey. – Inkább csak haragos voltam.
– Nofene. Miért?
– Mert akinek az lett volna a kötelessége, hogy megóvjon bennünket a 
kellemetlenségektől, egyszerűen csődöt mondott.
– Kire gondol? – hallottam Namkanha doktor gyanakvó hangját.
– Konkrétan Mr. Lendvayra. – Kinyújtottam a lábam, s egy karosszék 
mélyére süllyedve a csillogó tavirózsákra bámultam. Mike Watherspoon 
mellém kucorodott, szájába véve a mutatóujját, amitől enyhén pöszévé vált 
a hangja.
– Vanessa néni kérdeztet, hogy most mi a teendőnk?
– Azt hiszem, ezt Mr. Phumiparktól kellene megkérdeznie – vontam 
meg a vállam. – Ő bonyolítja a programot. Hol van Mr. Phumipark?
Bármerre is forgattam a fejem, nem láttam sehol. Helyette Namkanha 
doktor bukkant fel a látómezőmben. Sztetoszkópja most is ott lógott a 
nyakában, mintha Hozzáragadt volna.
– Mr. Phumipark az anyagiakkal kapcsolatos ügyeket intézi – mondta a 
doktor. – Elfoglalhatják a szobáikat. Aki még nem kapta meg a kulcsát, 
fáradjon a portához.
Sapkáját lengetve Van Haagen kapitány bukkant fel a közelemben.
– Akad erre valaki, aki eligazítana bennünket?
A thai ruhába öltözött lányok eközben mintha megszaporodtak volna. 
Mosolyogva elvették a vendégektől a kulcsokat, és intettek, hogy kövessék 
őket. Pokolian fáradt voltam, ezért csak agyam rejtett zugában éledt fel 
némi lelkifurdalás-féle amiatt, hogy fogalmam sincs róla, kit melyik 
szobába vetett a végzet.
Arra riadtam, hogy Szinte valamennyien eltűntek a hallból, csak Vinnie 
Fliege maradt a szomszédságomban. Ahogy rám pillantott, egyszerre 
magamhoz tértem. A mennyezeti világítás orchideaszirmokon átszűrt fénye 
ráesett az arcára, amitől mintha egyetlen varázsütésre eltűntek volna róla a 
hegek, és a varratok hajszálvékony erei. Kénytelen voltam bevallani 
magamnak, hogy Vinnie csodálatosan szép nő lehetett azelőtt, hogy 
felrobbant volna az arca előtt az a valami.
Azt is meglepődve tapasztaltam, hogy enyhén metszettek a szemei, és 
az orra is finom vonalú, mint az ázsiai nőké.
– Kiborult? – kérdezte jókora banánt húzva elő a retiküljéből.
– Harapjon néhányat, a banán jót tesz a vérnyomásának.
– Nem szeretném elenni a vacsoráját.
– A vacsorámat? Nem hallotta, mit mondott Mr. Phumipark?
– Lehet, hogy elbóbiskoltam volna?
– Mindenkit hetedhét országra szóló lakoma vár a szobáiban!
– Ide a banán felét! Megfelezte, aztán felém nyújtotta.
– Megtudhatnám, miért olyan mogorva?
Sok mindent mondhattam volna neki, de végül is nem óhajtottam 
elrontani a hangulatát. Talán szerencsés megmenekülésünknek örült, de az 
is lehet, hogy a rá váró kolostor viszonylagos közelsége bizsergette meg a 
zsigereit.
– Tudja, mire gondoltam?
– Mire?
– Lehet, hogy ez az utolsó, hm... világi vacsorám. Nem költhetnénk el 
együtt?
– Úgy érti, holnap már le akar lépni?
– Lehetséges. Nos?
– Kötelességem lenne megakadályozni.
– Ugyan már, ne rémüldözzön! Hátrahagyok majd egy levelet, hogy 
szabad akaratomból választottam a kolostor magányát. Ne féljen, nem lesz 
belőle baja.
– Mégis meg kellene akadályoznom.
– Hagyjuk ezt, jó? Inkább vacsorázzon velem!
– Azt sem tudom, hol lakik.
– Maga mellett. Szomszédok vagyunk.
– Szomszédok? Hiszen én még fel sem vettem a kulcsomat.
– Felvettem én maga helyett.
Felemelte a kezét, és megpergette a mutatóujján a csontból faragott 
elefánttal díszített kulcsot.
– Köszönje meg, hogy elvettem, különben szoba nélkül maradt volna. 
Látja, már bezárt a porta.
Valóban. Bár égtek a recepcióspult mögött a fények, a mosolygó, 
portást elnyelte az éjszaka. Összeráncoltam a homlokom, a bejárathoz 
sétáltam, és megpróbálgattam az ajtó kilincsét. Zárva volt, mint minden 
rendes vidéki szállodaajtó éjnek-évadján. Vinnie felállt, és felém nyújtotta 
a kezét.
– Jön vagy kosarat kapok?
Vetettem néhány pillantást a tavirózsákra, aztán megvontam a vállam.
– Miért is ne? Honnan ismeri az utat? – Látja azt a rajzot a falon? Az az 
alaprajz. Mielőtt felébresztettem volna, megkerestem a szobáinkat. Na 
jöjjön, mert egyedül soha nem talál oda. Alighogy felkerekedtünk, zuhogni 
kezdett az eső.
– Vigyázzon, mert kanyarodik a folyosó. Pillanatok alatt a szabadban 
találtuk magunkat. A félig sötétségben csak az épületek hófehér tömbje 
világított.
– Kétszer balra kell fordulnunk – mondta Vinnie, önkéntelenül is 
suttogóra fogva a hangját. – Érzi, milyen gyönyörű az éjszaka?
Valóban az volt. Bár ismét csak majd leragadtak a szemeim, mégis 
megéreztem a levegőben szállongó virágillatot, s az enyhe szél bár 
vízcseppeket szórt az arcunkba, az Andaman-öböl felől érkező szárazabb 
évszak eljövetelét hirdette. A láthatatlan fák között madarak rikácsoltak, s 
bőrömhöz tapadó nedves ingemet sem éreztem már olyan kellemetlennek. 
– Meg is érkeztünk – mondta Vinnie kivonva a kezemből a kezét. – Én 
vagyok a 43-as, maga a 44-es.
– A többiek?
– Ki tudja.
– Mr. Phumipark?
– Maradjon már nyugton. Nem történik semmi baj, ha tudatlanul alszik 
el. Reggel majd megkérdezheti mindenkitől a szobaszámát és hogy hányas 
cipőt hord. Most menjen és verje ki az álmot a szeméből. Egy óra múlva 
magáért jövök. Csak aztán vigyázzon, nehogy addig bekapja egy sárkány! 
Látta a falon a képeiket?
Mintha hűvös szél suhant volna el mellettünk: megborzongatta a bőröm, 
de mire összerázkódhattam volna, már tova is röppent. 
Mint a sárkányok szárnyától felkavart levegő.

19

Csoda elegáns volt a lakosztályom: csupa selyem és réz. A fürdőszoba 
márványból volt, a bútorok csillogó vörösrézből. Az első pillanatban 
nagyon tetszett, a másodiktól kezdve azonban egyre kevésbé. Valahogy 
ázsiaibbat vártam volna, mint ezt a világon mindenütt előforduló 
luxuscsodát. Esetleg bambuszszékeket bambuszasztalokkal. És trópusi 
fából készült sámlikat hozzá.
A meleg víz azonban hamisítatlan ázsiai meleg víz volt. Vörösréz 
csapból folyt, és azt gyanítottam, még illatosítják is valamivel.
Levetkőztem, belecsobbantam márványkádamba. Egyetlen pillanatig 
Vinnie-re gondoltam, aztán megráztam a fejem, és lebuktam a víz alá.
Éppen letelt az óra, amikor Vinnie kopogtatott. Akkor már tiszta jeans 
és hófehér ing volt rajtam.
Kinyitottam az ajtót, és majdhogynem fenékre ültem meglepetésemben. 
Az a hölgy, aki odakintről mosolygott rám, Vinnie Fliege is volt meg nem 
is. Egészen rövid, testéhez simuló nadrágocskát viselt s tarka hawaii-féle 
inget hozzá. Ingének csak a legalsó gombját gombolta be, így aztán akarva-
akaratlanul rátapadhattak a szemeim a tarka virágok alatt megbúvó telt 
melleire.
A legcsodálatosabb azonban az arca volt. Nem tudom, milyen trükköket 
alkalmazott, mindenesetre annyira sikerült eltüntetnie velük a 
forradásnyomokat, hogy alig-alig látszott belőlük valami.
– Bejöhetek? – kérdezte gyengéd kacérsággal az ajtófélfának 
támaszkodva – vagy itt kell szobroznom reggelig?
Ahogy félreálltam, egyszerűen beröppent a szobába. Táncosnőlábait 
maga alá húzva felkuporodott az ágyam tetejére, és dicséretre várva rám 
nézett.
– Hogy sikerült?
– Micsoda? – kérdeztem ostobán.
– Eltüntetni a képemről a rondaságot. Ha azt mondja, sehogy, öngyilkos 
leszek.
– Észre sem lehet venni magán – mondtam őszintén. – Azt hiszem, 
elsősorban önmaga csinálja magának a problémáit. Különben miért nincs a 
szobámban a beígért vacsora?
Nevetett a szeme, ahogy rám nézett.
– Mert a magáét is az enyémbe vitettem.
– És ha valamilyen oknál fogva nem lett volna kedvem magával 
vacsorázni?
– Akkor éhesen feküdt volna le. Ez lett volna a büntetése, amiért kosarat 
adott nekem. Nos, jön?
Vinnie szobája ugyanolyan volt, mint az enyém, így aztán nem sok 
néznivaló akadt rajta. Kivételt talán csak a szoba közepére húzott 
márványasztal jelentett, amelyet fehér asztalterítővel takart le. Az asztalon 
gyertyák égtek, s mellette kerekes kocsira helyezett ezüsttálak csillogtak a 
gyertyafényben.
– Hogy tetszik?
– Csodálatos. Mintha ünnepnap lenne.
– Az is van.
– Mit ünnepelünk?
– A születésnapomat
– Úristen! Ha tudtam volna, lelopom magának az oszlopokról a 
legszebb orchideákat.
– Még megteheti. De tudja mit? Nem kér egy pohárka pezsgőt?
Francia pezsgő volt: igazi Dom Perignon. Állva ittunk egy pohárkával, 
aztán leültünk egymással szemben az asztalkához.
– Szereti a tengeri herkentyűket?
– Különösen a paradicsomos tintahalat.
– Akkor lássunk neki!
A tintahal egészen kiváló volt, talán valamivel még ízletesebb is, mint 
Bangkokban. A paradicsomba pedig számomra ismeretlen fűszert 
keverhettek, mert kellemesen melegítette a torkom. Ahogy egyre több 
tintahaldarabka tűnt el a tálról, egyre jobban éreztem magam. Ámulva 
láttam, hogy Vinnie amúgy sem apró keblei mintha megnőttek volna, s 
valahogy közelebb is kerültek hozzám.
– Mit szól a mártáshoz?
– Ragyogó – mondtam. – Miből készítik?
Fogalmam sincs róla, miért gondoltam, hogy Vinnie Fliege-nek tudnia 
kellene, miből készítik a tintahal mártását az Aranyháromszögben. Vinnie 
mindenesetre felhúzta szépen ívelt szemöldökét és rám nevetett.
– Nincs thai szakács, aki elárulná önnek. Egyébként... tudja, miről 
nevezetes ez a mártás?
– Fogalmam sincs róla.
– Azt mondják... szerelmet ébreszt.
Kétségkívül ébredezett bennem valami. Bár ha őszinte akartam lenni 
magamhoz, már akkor is ébredezett, ha Vinnie-re néztem, amikor még 
híre-hamva sem volt a tintahal-mártásnak.
Egyetlen pillanatra felmerült bennem a gyanú: nem valami varázslat 
áldozata vagyok-e. Varázslaté, amelyet a legnagyobb varázsló, az idő ejtett 
meg rajtam. Hozzászoktatta a szemem Vinnie arcához, s most már azt sem 
veszem észre, ami annak idején visszatetszést keltett bennem.
– Az arcomat nézi?
– Bocsásson meg, dehogy.
– Amikor az történt velem, azt hittem, mindörökre végem. Aztán lassan 
rájöttem: így is lehet élni. Sőt, talán még jó is, hogy így történt. Amikor 
iskolába jártam, tanultunk egy ókori filozófusról, már nem emlékszem rá, 
ki volt, talán Platón vagy Arisztotelész, állítólag ő mondta öreg korában, 
hogy most érzi csak igazán jól magát, mert már nem köti le minden idejét a 
nők utáni kajtatás. Ráér filozófiai kérdéseken töprengeni.
– Biztos igaza volt – mondtam. – Nekem azonban van még addig egy 
kis időm.
– Na persze – sóhajtotta, s mintha némi szomorúság csillant volna a 
szemében. – Én azonban bevonulok a magam kis hordójába, mint 
Diogenész.
– Szívesen bemásznék maga után – mondtam.
– Sajnos az én hordóm egyszemélyes.
– Ismertem egyszer valakit, nagy bortermelő volt Portugáliában, 
szerinte minden hordó nagyobbá tehető. Csupán donga kérdése.
– Magának mindenfelé vannak barátai? – Kitöltöttem a pezsgő 
maradékát, aztán rá emeltem.
– Hát akkor... a születésnapjára.
Mintha köd szállt volna az agyamra: kellemes, könnyű, mámorító. Észre 
sem vettem, mikor álltam fel a székemből, mikor kerültem meg az asztalt, 
mikor lépkedtem oda Vinnie-hez. Amikor magamhoz tértem, már egészen 
közel ültünk egymáshoz: ő a székben, én a karfáján.
– Visszavonhatatlanul elhatározta, hogy elmenekül a világ elől?
– Visszavonhatatlanul.
– Lemerül egy búvárharangban a tenger fenekére?
– Így is lehet mondani.
– De hiszen jószerével nem is látszik semmi az arcán!
– Ezt csak a maga szeme látja így. És különben is: elég az, ha én tudom; 
hogy ott van.
Megcsóváltam a fejem, és mintegy véletlenül a derekára fontam a 
karom. Kissé nehezen ment a fonás, hiszen én a karfán ültem, ő meg a 
székben. Mindenesetre addig fészkelődtünk, amíg valahogy összejött a 
dolog.
– Azt hallottam, hogy azokban a kolostorokban... hm... korlátozva 
vannak bizonyos dolgok.
– Mire gondol? 
– Például az evés.
– Jól hallotta. Minden áldott nap hajnalban kelek majd, kapok egy 
fatálkát, és elindulok vele adományokat gyűjteni. Jó emberek teletöltik 
étellel a tálkám, én visszaviszem a kolostorba, ahol már várnak rám jó 
társnőim. Mindenki összeadja, amit gyűjtött, ezután kezdődhet a reggeli.
– Este is ugyanezt teszik?
– Nem, kedvesem, a szerzetesek napjában egyszer esznek, és akkor is 
keveset. Italuk pedig csak a tiszta víz. Nézze hát meg jól ezt az üveget. Ez 
volt életem utolsó Dom Perignonja.
Sóhajtottam, mintha nekem szánták volna ezt a kegyetlen sorsot az 
istenek.
– És mi a helyzet az egyebekkel? – Mintha icipicit elpirult volna.
– Mit ért egyebek alatt?
Mielőtt válaszoltam volna, éreztem, hogy elzsibbad a karom a derekán. 
Le kellett vennem hát róla, de mivel az egyetlen szabad hely a lába volt, 
pontosabban a combjának az a része, amely kilátszott a rövid nadrágocska 
alól, kénytelen voltam arra tenni a tenyerem.
Vinnie-t annyira elragadta a thaiföldi buddhista kolostorok életének 
ismertetése, hogy észre sem vette a dolgot. Bár ha észrevette volna, sem 
hiszem, hogy különösebb jelentőséget tulajdonított volna neki, mivel az 
arcomra volt írva: csak azért teszem, hogy még jobban odafigyelhessek rá. 
Mert hogy is lehetne úgy odafigyelni valakire, ha közben egyfolytában 
zsibbad a kezünk?
– Azt értem azalatt – mondtam óvatosan –, hogy... tudja, amikor... 
szóval, egy szerzetes meg egy szerzetesnő elmennek adományt gyűjteni, s 
amikor már tele lett a tálkájuk, hazaindulnak...
– Mire akar kilyukadni? – ráncolta össze a homlokát.
– Csak arra, hogy... hazafelé való útjukban egyszerre csak gondolnak 
egyet, és... és beveszik magukat az út mellett húzódó pálmafás ligetbe. 
Leheverednek a selymes fűre... persze egyáltalán nem azért, hogy 
megegyék, amit gyűjtöttek. Azt majd utána hazaviszik a társaiknak.
Elgondolkodott és megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, értem, mire céloz. Az ilyesmi határozottan tilos. Legalább 
akkora bűn, mintha valóban a reggeli étel-adományt ették volna meg.
– Azért mégiscsak van valami különbség a kettő között – mondtam 
sóhajtva.
Furcsa módon ekkor az ujjaim is zsibbadni kezdtek. Vinnie rám nézett, 
és mintha csodálkozás csillant volna a tekintetében.
– Mit csinál?
– Azt hiszem, rossz helyen ülünk. Pihentetnem kell az ujjaimat, mert 
zsibbadnak.
– Ott pihenteti az ujjait?
– Van más választásom?
– Igaz, ami igaz, rendesen összepréselődtünk. Mi lenne, ha az ágy 
szélére ülnénk? Maga is jobban elférne, az ujjai sem zsibbadnának.
– Azért még maradhatunk egy kicsit.
– jöjjön csak, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát.
Eltolta a kezem, lecsusszant a székről, aztán az ágy szélére csüccsent.
– Mit szólna egy üveg kínai borhoz?
– Tréfál?
– Bemegy a fürdőszobába, a fürdőkád mellett talál egy vödröt, a 
vödörben egy üveg dél-kínai rozét: a jég már valószínűleg elolvadt 
mellette. Két poharat is kikészítettem a fürdőkád szélére.
Úgy éreztem magam, mintha himbálózna alattam a talaj. Vidáman 
búcsút intettem Vinnie-nek, besétáltam a fürdőszobába s vigyorogva a 
tükörbe néztem. Nem tudom ki volt az a pasas, aki visszavigyorgott rám, 
de hogy nem én, az holtbiztos.
– Megtalálta? – hallottam. Vinnie kíváncsi hangját a résnyire nyitva 
hagyott ajtón át.
– Azt hiszem, igen.
– Csak azt hiszi? Nehogy megigya egyedül! Beleszagoltam a borba. 
Kiváló minőségű rozé volt. A színe tökéletes, a legkisebb törés sem látszott 
rajta.
– Hé, mit csinál ennyi ideig a fürdőszobámban? Csak nem jön magára 
megint a pisilés?
Kutató pillantást vetettem a számtalan tégelyre, festékre, és kenőcsre, 
amelyek a polcokat borították, aztán megvontam a vállam. Mindenki úgy 
szépíti magát, ahogy tudja.
Kezemben a borral és a poharakkal visszatértem a szobába; Vinnie-re 
pillantottam, aztán éreztem, hogy egyszerűen a földbe gyökerezik a lábam. 
Még jó, hogy a rozét és a poharakat nem ejtettem ki a kezemből.
Vinnie Fliege ugyan változatlanul az ágyán ült, csakhogy az alatt az idő 
alatt, amelyet a fürdőszobában töltöttem, átöltözött. Bár ha pontosan 
akarnám kifejezni tevékenysége lényegét, azt kellene mondanom, hogy 
átvetkőzött. Olyasféle pihenőruhát vett magára, mint amilyenbe középkori 
török háremek odaliszkjai bújnának, ha úgy istenigazából fel akarták 
hergelni a szultánt. Nem tudom, miből szőhették, de hogy mikroszkóp 
kellett hozzá, az holtbiztos.
Nagyjából annyit takart el a viselőjéből, mint a kirakatüveg a 
próbababából
Kacéran megbillegtette magát, aztán a semmiből szőtt Semmire 
mutatott.
– Hogy tetszik?
– Ragyogó – mondtam rekedt hangon. – Hol vásárolta?
– Bangkokban.
– Ezt is magával viszi a... kolostorba?
– Arra gondoltam, magának adom emlékül.
– Igazán kedves.
– Csak azért vettem fel, hogy... utoljára kitombolhassam magam. Afféle 
búcsú az e világi léttől. Ugye megérti?
– Természetesen. Sőt... ajánlanék mellé valamit.
– Kivétel
– Kicsit gyakorolnia kellene jövendő hivatását.
– Mire gondol?
– Azonnal megmagyarázom. – Kihúztam a dugót az üvegből, s töltöttem 
a rozéból a poharakba. Felemeltem az egyiket, és a kezébe nyomtam. – Ez 
a magáé. Képzelje azt, hogy adománygyűjtő tálacska.
– Ez?
– Éppen reggel van, s maga már megkapta a jószívű emberektől az 
adagját. Világos?
– Eddig az.
– Itt van ez a másik tálacska: ez az enyém.
– Maga is szerzetes lett?
– Tegyük fel. Szóval, ez itt az én tálacskám, tele minden földi jóval. 
Együtt megyünk szépen hazafelé.
– Már nem jó. Egy szerzetes és egy szerzetesnő nem mehetnek együtt. 
Főleg hazafelé nem, hiszen a kolostorok nem koedukáltak.
– Akkor tegyük fel, hogy útközben találkoznak. Csak úgy véletlenül. 
Egyiküknélis tálka, másikuknál is tálka. Aztán üdvözlik egymást. 
Szavaszdé, így mondják, igaz?
– Úgy valahogy.
– Találkoznak, üdvözlik egymást, mennek egymás mellett, ki-ki a saját 
kolostora felé: amikor hirtelen felbukkan mellettük egy pálmaliget.
– Hol? – kérdezte Vinnie kíváncsian.
– Mondjuk, itt. – Felemeltem az állólámpát, és az ágy mellé helyeztem. 
– Ez itt a leghatalmasabb pálma. Még majmok is ugrálnak a levelei között.
– És?
– A szerzetes erre azt mondja: óh, szerzetesnő, mi lenne ha bebújnánk a 
pálmák közé és fogyasztanánk valamit az adományokból?
– Egy szerzetes nem tesz ilyet. Inkább meghal.
– Tegyük fel, hogy egészen friss szerzetesről van szó, aki még 
megengedhet magának egy kis lazaságot.
– Értem. És azután?
– Bevonulnak a pálmák mögé és... mondjuk, megkóstolják az áldozati 
ételt. Így ni... kóstolja meg maga is!
Vinnie a szemembe nézett, aztán belekóstolt az áldozati ételnek 
kinevezett dél-kínai rozéba. Annyira megtetszhetett neki, hogy addig abba 
sem hagyta a kóstolgatást, amíg egyetlen cseppecske is maradt a pohár 
alján.
– Most pedig... mi következik? – kérdezte, s mintha a bor kicsit 
megszédítette volna, a párnára fektette a fejét.
– Mi történik azzal a szerzetessel, aki megszegi a fogadalmát? – 
kérdeztem föléhajolva.
– Attól függ... miféle fogadalmat... szeg meg. Istenem, már megint 
zsibbadnak az ujjai?
– Ha például... olyat eszik, amit nem lenne szabad?
– Tudomásom szerint megbüntetik érte. Imádkoznia kell, miután... 
vigye el az ujjait onnan, kérem.
– És ha olyat iszik?
– Én nem is tudom... elvégre még nem vagyok szerzetesnő, csak 
készülök rá.
– De azért csak nem kerül a pokolba?
– Azt éppen nem, de...
– És ha...
Belesuttogtam valamit a fülébe, amitől piros lett az arca, mint a pipacs. 
Csodálatosképpen még a maradék szarkalábak is eltűntek róla.
– Istenem, mit csinál? Értem én a kérdését anélkül is, hogy 
kézzelfoghatóan megmagyarázná. Nos, azt hiszem, aki elköveti, 
bűnbánatot kell gyakorolnia.
– Például hogyan?
– El kell mondania bizonyos imákat... és...
Amíg beszélt, megpróbáltam megállapítani, hol ér véget a láthatatlan 
ruha.
– Még szerencse – sóhajtottam –, hogy csak játszadoztunk vele.
– Játszadoztunk...? – kérdezte meghökkenve. – Mivel?
– Azzal a lehetőséggel, hogy mindketten szerzetesek vagyunk. Pedig 
még nem vagyunk azok.
– Vagyunk?
– Jobban mondva, maga még nem az.
– Igen, még nem vagyok az – suttogta. – Még nem vagyok az! Mit 
csinál ott, istenem, mit csinál ott...?
– Gondoltam, olyan meleg van itt, hogy levethetné...
– De hiszen ott nincs is semmi rajtam.
– A fenébe is, rosszul látok. Akkor viszont...
– Ott meg van. Előbb fogja meg a végét... Az ott egy gomb... Ne 
karmolásszon, mert ott sincs semmi. Istenem... én nem is biztos... hogy 
már holnap felmegyek abba a kolostorba... Előbb le kell húznia, ha azt 
akarja... Ott nincs rajtam semmi...
Mielőtt még elborítottak volna bennünket a forró trópusi éjszaka 
hullámai, megfogadtam magamban, amint időm engedi, tüzetesebben is 
tanulmányozni fogom a kézzel szőtt thaiföldi ruhaköltemények nehezen 
kiismerhető fortélyait.

20

Amikor magamhoz tértem, Vinnie mellettem szuszogott, s halk 
nyögdécseléséből arra következtettem, velem együtt ő is felébredt.
– Hány óra van? – kérdezte álmos hangon. Karórámra pillantottam. A 
világító mutatók háromnegyed kettőt jeleztek. Mondtam neki, hogy 
mennyi.
– Kiszáradt a szám – nyögte. – Adnál valami innivalót?
– Hogy aztán holnapután le kelljen imádkoznod?
– Most már mindegy. Maradt még a borból? Szerencsére maradt. 
Töltöttem két pohárkával, s odanyújtottam neki az egyiket.
Pokoli meleg volt, verejtékben fürödtünk mindketten. Odakint már nem 
koppantak esőcseppek, a hold azonban még mindig a lomhán úszó felhők 
mögött rejtezett.
– Jézusom – morogta Vinnie. – Annyira szégyellem magam. Kicsit 
többet ittunk a kelleténél. Azt hiszem, alapos imádkozásokkal kell 
kezdenem szerzetesi életemet.
– Igazán? – adtam az ártatlant. – Akkor viszont már úgyis mindegy.
– Ezt hogy érted?
– Ha már így is-úgy is...
– Akkor...?
– Nem tudom, egyetértesz-e vele...? Letette a poharát a földre.
– Egyetértek.
Odakint egymáshoz csapódtak és furcsán cirpelő hangon felsírtak a 
pálmalevelek.

21

Arra riadtam, hogy kopogtatja valaki odakint az ajtót. Kihúztam a 
karom Vinnie feje alól, s éppen letettem volna a lábam a szőnyegre, amikor 
félálomban átölelte a nyakam.
– Ne menj el! Kérlek, ne menj el... Mennyi idő van egyáltalán?
Háromnegyed három volt.
– Messze még a reggel – mondta megkönnyebbülten, és hozzám 
fészkelte magát. – Rengeteg időnk maradt. Olyan rengeteg, hogy ne is 
hagyjuk kihasználatlanul. Hol volt a kezed, amikor azt mondtam, hogy ott 
felesleges gombot keresned, mert... nem szoktam begombolni?
Ismét felhangzott a türelmetlen kopogtatás.
– Ez ki? – suttogta Vinnie. – Jézusom... Ez ki lehet?
– Talán kérdezd meg tőle.
Vinnie összerázkódott, és felült az ágyon.
– Ki az?
– Laura – hallottam Miss Conaway hangját. – Egyedül vagy, Vinnie?
– Mi a fenét akarhat ez tőlem? – hökkent meg Vinnie.
Ujjaim visszavonulót fújtak a lány nem létező gombjairól. Éreztem, 
hogy jégdarabok csusszannak be a széles, szerelemre teremtett ágyba. 
Villámsebesen kiugrottam a takaró alól, s magamra rántottam a 
nadrágomat.
– Vinnie! – könyörgött odakint a folyosón Miss Conaway. – El ne aludj, 
kérlek.
– Mit akarsz, Laura? – kérdezte határozott integetésemre Vinnie, 
miközben megpróbálta megkeresni levetett pizsamáját.
– Nincs nálad Mr. Lendvay?
Vinnie futó grimaszt vágott, aztán határozottan tiltakozni kezdett.
– Megbuggyantál, Laura? Menj szépen vissza a szobádba. Hamarosan 
itt a reggel.
– Kopogtattam az ajtaján, de nem válaszolt.
– Biztosan alszik.
– Sokáig kopogtattam, mégsem válaszolt.
– Akkor talán máshol van. Miért éppen nálam keresed?
– Csak próbálkoztam.
Integettem neki, hogy kérdezze meg végre, mit akar tőlem.
– Mit akarsz Mr. Lendvaytól? – kérdezte Vinnie engedelmesen.
– Azt hiszem... nincs rendben odakint valami. Nem kaptam 
narancslevet.
– Alighanem részeg – suttogta Vinnie. – Most mit csináljunk?
– Küldd el! – suttogtam vissza. – Mondd neki, hogy keresse meg Mr. 
Phumiparkot.
Vinnie mondta, amit mondania kellett. Laura azonban továbbra sem 
moccant az ajtó elől.
– Nincs a szobájában.
– Namkanha doktor?
– Ő sincs. Nyitva az ajtajuk, de nincsenek sehol.
– Sajnálom, Laura.
– Olyan rohadt idekint egyedül – nyöszörögte majdhogynem sírva a 
lány.
– Ne haragudj, de aludni szeretnék – igyekezett befejezni a beszélgetést 
Vinnie. – Jobban tennéd, ha te is...
Laura dühösen belerúgott az ajtóba, aztán elment.
Mintha azt suttogta volna valaki a lelkem mélyén, hogy vegyem nagyon 
is komolyan Laura Conaway szavait. De hát mi a fenét is mondott, amit 
komolyan kéne vennem?
Arra ocsúdtam, hogy Vinnie elkapja a kezem, és beránt a takaró alá.
– Nem szégyelled magad? – suttogta a fülembe. – Itt egy szerencsétlen 
lány, akinek egész hátralévő életét nélkülözések közepette kell eltöltenie, 
ez az utolsó éjszakája, hogy utoljára még jól... érezze magát, s te akkor 
ahelyett, hogy mindent megtennél, amit csak kíván, az élet nagy 
sorskérdéseiről töprengsz?
– Egyáltalán nincs így – tiltakoztam. – Kizárólag azon töprengek, mi 
történhetett odakint.
– Én meg tudod min? Hogy mi történhetne idebent, ha lennél szíves 
kissé közelebb jönni hozzám. Különben van egy óriási problémám.
– Miről van szó? – kérdeztem némiképpen megnyugodva.
– Nem tudom eldönteni, van-e itt gomb.
– Hol?
– Add csak ide a kezed.
– Ott? Nincs.
– Akkor meg mire vársz, te mafla?
Be kellett látnom, hogy igaza van. Mi a fenére is vártam volna tovább?

22

Egy régi koreai közmondás szerint a baj olyan, mint a sánta róka: lehet 
hogy lassabban biceg, mint ahogy számítunk rá, lehet hogy kerülőkkel 
érkezik el a csirkeólunkhoz, de hogy előbb-utóbb odaérkezik, az biztos. 
Erre akkor döbbentem rá, amikor éppen kidugtam volna a lábam a takaró 
alól, hogy egy pohár vizet kerítsek magamnak.
– ... a fene sem tudja – hallottam Van Haagen kapitány még egy másik 
folyosón megkezdett mondatának végét.
– Miss Conaway szerint a 44-es a szobája.
– Akkor itt kell lennie valahol.
– Mi van már megint? – nyafogta Vinnie álomittasan.
– Mi a fene van már megint?
– Csitt! – tettem a szájára a kezem, aztán villámsebesen magamra 
kapkodtam a ruháimat. – Azt hiszem, elérkezett a távozás ideje.
– Jézusom, én meg azt hittem, hogy még... egyszer...
– Majd felmegyek a kolostorodba – ígértem. – Csak szerezz egy jó 
széles ágyat.
– Uramisten, mi történhetett odakint? Elfújta a monszun a házat?
Futó léptek koppantak, majd felszívódtak az éjszakában.
– Öltözz fel, amilyen gyorsan csak tudsz – parancsoltam rá. – És csak 
akkor nyiss ajtót, ha biztos vagy benne, hogy ismerős áll odakint.
Vinnie nem kérdezett többet. Kicsúszott az ágyból, és öltözködni 
kezdett. Ámulva tapasztaltam, milyen olajozottak, mondhatnám 
gyakorlottak a mozdulatai. Néhány másodperc alatt minden rajta volt, 
aminek rajta kellett lennie. Ezúttal azonban már nem átlátszó anyagból 
szőve. Lelkem mélyén talán azt vártam, hogy magához húz, és ha máshova 
nem, hát a homlokomra nyom egy búcsúcsókot, Vinnie Fliege azonban 
ekkor már nemigen törődött velem. Szigorú tekintettel bámulta az ajtót, 
mintha azt próbálná kitalálni, vajon ki lapulhat mögötte. Hideg szellő 
suhant át a lelkemen, és azt suttogta, hogy, ez a Vinnie Fliege már nem az 
a Vinnie, aki percekkel ezelőtt a karomban feküdt.
Hát akkor kicsoda?

23

Vinnie kinyitotta az ajtót, és kitolt rajta a folyosóra. Mintha egyetlen 
mosolytöredék azért végigsuhant volna az arcán, de olyan rövid életű volt, 
mint a gyorsan bomló elemi részecskék.
– Maga meg hol kószált? – ugrott elém egy dühös árnyék a folyosó 
kanyarulata mögül. – Hol az ördögben kószált?
A nyitott folyosó mellett álldogáló pálmák mintha lehajtották volna a 
koronájukat, hogy ők is megkérdezzék, hol kószáltam egész éjszaka.
Laura Conaway a falhoz taszított és rázni kezdett, mint vak 
villanyszerelőt az áram.
– Hol a fenében kószált? Mondja meg, hol a fészkes fenében kószált?
Amikor aztán a körmei kritikus távolságra közelítették meg az arcom, 
kénytelen voltam elkapni a kezét.
– Csak nyugalom – figyelmeztettem. – Mi a csodát akar tőlem?
– Maga a testőrünk vagy nem? – kérdezte hisztérikus remegéssel a 
hangjában. – Igen, vagy nem?
– Mi a baj, Laura?
– Maga csak ne... Laurázzon engem! Azonnal mondja meg, kinél volt?
– Nem voltam senkinél. Kint voltam a pálmák között.
– Zuhogó esőben? Még csak meg sincs ázva.
– Esőkabátban voltam.
– Mi a csodát keresett... odakint?
– Körbejártam az épületet.
– Akkor azt is tudnia kell, hol a pokolban vannak?
– Kik?
– Nem látott senkit?
– Kit kellett volna látnom?
– Hát éppen ez az. Nincs élő lélek ebben az egész rohadt szállodában.
– Ezt hogy érti?
Mondta volna, hogyan, de hirtelen árnyak bukkantak fel a legközelebbi 
keresztfolyosóban. Mivel folyosóink tulajdonképpen átvezetőhidak voltak 
az udvarok felett, nem volt nehéz felismernem a közeledőkben Van 
Haagen kapitányt és Weinberger másodpilótát.
Van Haagen tarkójára tolta a tányérsapkáját, amikor megpillantott.
– Csakhogy előkerült. Tűvé tettük maga miatt a környéket. Igaz, Kurt?
– Igaz, kapitány – biccentett a göndör, fekete hajú, karvalyorrú férfi.
– Történt valami?
– Egyelőre még nem, de nem tetszik nekem ez az egész!
– Micsoda?
– Ez a hotel, amiben vagyunk. A Sárkány Farka.
Egyetlen pillanatra eszembe ötlött Vinnie ágya. Én bizony úgy láttam a 
dolgot, hogy nekem nincs ellene semmi kifogásom. Sőt. Ha osztályoznom 
kellene, a világ tíz legkellemesebb szállodája közé sorolnám.
– Mi a bajuk vele? – kérdeztem egyik lábamról a másikra állva.
– Az, hogy bűzlik itt valami.
– Konkrétan?
– Hallott már maga olyan szállóról, ahol éjszakára nem marad senki? 
Egyetlen ember sem a személyzetből?
– De hát mi a csodát akar tőlük egyáltalán?
– Miss Conaway narancslevet, én pedig ébresztőt szerettem volna kérni.
– Miért nem rendelt telefonon?
– Nem vette fel senki a kagylót.
– Oké – mondtam sóhajtva. – Jöjjenek velem, lemegyünk a portára.
– Én már voltam ott – mondta némiképpen megnyugodva Laura. – Sötét 
van, mint egy lehegesztett olajoshordóban.
Most döbbentem csak rá, hogy mióta befeküdtem Vinnie mellé, nem 
gyújtottam fel a villanyt, s idekint sem égtek a körték a folyosó 
mennyezetén. A közeledő hajnalt jelző szürke fények szerencsére elég 
világosságot adtak ahhoz, hogy láthassuk egymás arcát.
– Van fegyvere? – bökött oldalba Van Haagen kapitány.
– A szobámban.
– Akkor fogja ezt.
Jókora mordályt nyomott a markomba. Akkorát, hogy bizonyára csak 
egy szállítógép tudta volna levegőbe emelni.
– 45-ös – morogta a kapitány. – Ha belelő vele egy hegybe, kész az 
alagút.
Megmarkoltam a nyelét, és elindultam előre. Az eső lágyan kopogott 
mellettünk: kellemes, nyugodt hangulatot kölcsönözve az éjszakának. Nem 
is tudtam ellenállni a vonzásának, kihajoltam a folyosót szegélyező 
alacsony árkád felett, megnedvesítettem a tenyeremet, aztán a ráragadt 
cseppeket az arcomhoz kentem.
– Később mosakodjon – suttogta mögöttem Laura Conaway. – 
Remélem, lábfürdőt nem akar venni.
Kénytelen voltam megállapítani, hogy Josie halála alaposan kiforgatta 
addigi mivoltából. Mintha egy egészen más lény lépett volna az addig 
türelmesen kellemes Laura Conaway helyére.
Lesétáltunk néhány lépcsőfokon, átgyalogoltunk a földszinti társalgón, 
aztán a pálmafákkal és orchideákkal szegélyezett porta mellett állapodtunk 
meg.
– Nem ég a villany – morogta mellettem Mr. Weinberger. Valóban nem 
égett. Néhány óvatos lépéssel a portáspult mellé lopakodtam, átnyúltam 
rajta, megkerestem a papírok közé temetett asztali lámpa gombját és 
megnyomtam! Halkan kattant, de nem gyulladt fel a fény.
– Nincs áram – mondtam.
– Bravó – csapta össze a tenyerét Laura. – Minden csodálatom a nagy 
felfedezőké. Én mindenesetre narancslevet szeretnék valahol felfedezni 
magamnak. Összeszáradtam belül, mint a napon felejtett szivacs. Ha nem 
ihatok egy pohárral, beledöglöm. Tudja, hol a bár?
– Hol?
– Amögött az ajtó mögött – mutatott a portásfülke melletti sarokra, ahol 
valóban, mintha ajtó négyszöge feketedett volna. – Szemben egy bárpult...
Még be sem fejezte, máris úton voltam. Óvatosan elbotorkáltam a 
sarokig, kinyitottam az ajtót, s bedugtam Van Haagen stukkerjét a 
sötétségbe.
– Van itt valaki?
– Ki a fene lenne? – morgott mögöttem a pilóta. – Ha csak Phumipark 
és Namkanha doktor nem inak a padlóra magukat. Miután a szobájukban 
nincsenek.
Rövid tapogatódzás után megtaláltam a villanykapcsolót. Megnyomtam 
a gombot, de hiába: még csak üdvözlő fénycsíkocskát sem küldött felénk a 
mennyezeten terpeszkedő csillár.
Vártam néhány pillanatig, amíg úgy hozzászokott a szemem a 
félhomályhoz, hogy felfedezhettem a bárpultot az előtte kerekedő 
bárszékekkel, s az üvegeket a tükrös polcokon. Mély sóhajok közepette 
addig-addig kotorásztam közöttük, amíg egy kosárkában néhány narancsra 
nem bukkantam. Mivel nem messze tőlük ott hevert a lépréselő is, sorban 
beleraktam őket, és úgy összenyomtam, mintha Midfield hadnagy 
koponyája gömbölyödött volna a prés alatt.

24

Nem volt könnyű mindenkit összeszedni, de a portán talált lista 
segítségével mégiscsak sikerült. Mr. Ramseyba volt a legnehezebb lelket 
verni. Bár mikor megpendítettem neki, hogy Mr. Phumipark és Namkanha 
doktor a személyzettel együtt úgy eltűnt, mint Sam bácsi műfogsora az 
uszoda vizében, gyorsan öltözködni kezdett.
– Csakhogy végre megjön! – hallottam Alicia Shepherd felháborodott 
hangját az orchideák alól. – Úgy beperlem a maguk nyavalyás, irodáját, 
mint a sicc! Életemben nem pipáltam még ilyen utazást! Azt mondták, 
álomutazás, hát lehet, hogy az, csak akkor hozzá kellett volna tenniük a 
rossz jelzőt is. Mert ez egy rémálom, ha nem tudná. Itt kucorgunk a 
sötétben, míg maga, a fene se tudja, hol korzózik.
– Ellenőriztem, hogy mindannyian megvannak-e.
– Na és megvagyunk?
– Úgy tűnik, igen. De azért tartsunk egy kis népszámlálást.
Igyekeztem szándékosan könnyedre venni a szöveget, bár nem könnyű 
úgy cseverészní, hogy közben kibiztosított stukkerunkat szorongatjuk a 
zsebünkben.
A népszámlálás vége az lett, hogy kísérőinket kivéve valamennyien ott 
voltunk a fedélzeten. Az orchideák elégedetten illatoztak a fejünk felett, 
mintha őket is megnyugtatta volna a végeredmény.
– Nem lehetne valahogy fényt csinálni? – kérdezte Maly McMurray. – 
Annyit nyomogattam már a kapcsoló gombját; hogy görcsöt kapott a 
mutatóujjam. – Mi a szar történhetett a villannyal?
– Alighanem kikapcsolták – mondtam.
– Ki a fene?
– Alighanem a személyzet.
– Tud még mást is mondani, mint azt, hogy alighanem?
– Figyeljen ide, Mr. Lendvay – fenyegetett meg az ujjával Mary Harper. 
– Nekem is kezd már tele lenni a hócipőm ezzel a rendetlenséggel. 
Megbízóim utasítására előnyös felvételeket kellene készítenem a 
hölgyekről. Márpedig amiket idáig csináltam róluk, azok inkább egy 
természeti katasztrófa áldozataira emlékeztetnek. Ráadásul most már 
villany sincs. Egyáltalán, honnan a fenéből kapják ezek az 
elektromosságot?
– Drótról – mondtam.
– Csoda szellemes.
– Amikor az árvízben lubickoltunk, maguk is láthatták a vezetékeket.
– Akkor most miért játsszuk a vakondot?
– Talán valaki lekapcsolta a biztosítékot.
– Vagy valaki elvágta a drótot – mondta a sötétség mélyéről Mike.
– Nem tudnák elhallgattatni ezt a kölyköt? – kérdezte Janice Abraham. 
– Ne érts félre, Mike, de annyi hülyeséget beszélsz, hogy kiizzad tőle a 
hónaljam.
– Bocsánatot kérek, Janice néni – mondta Mike nagyon udvariasan. – 
Nem tetszik kérni a dezodoromat?
– Hátha ezúttal igaza van a srácnak – töprengett Mr. Ramsey. – Valaki 
akár el is vághatta a drótot.
– Kicsoda? – kérdezte Alice Shepherd. – Ki?
– Az is lehet, hogy csak az árvíz miatt kapcsolták ki az elektromosságot 
– próbáltam megnyugtatni őket.
– Ki tudja, hol a biztosíték? – kérdezte a praktikus Van Haagen.
– A biztosítéktáblák a pincékben szoktak lenni – mondta Mary Harper. 
– Én csak tudom. Minden forgatás előtt ellenőrizni kell, hogy elbírja-e az 
óra a lámpákat.
Van Haagen kapitány a másodpilóta felé intett.
– Megnézné, Kurt?
– Igenis, kapitány. Elkísérne valaki?
Mivel nem akadt jelentkező, a sötétség mélye felé böktem.
– Mr. Ramsey?
– Én inkább itt maradnék. Hátha szükségük lesz rám.
– Menjen csak nyugodtan – legyintett Laura Conaway. – Elboldogulunk 
maga nélkül is. Legfeljebb Mr. Lendvay szárnyai alá bújunk.
– Jézusom! – fohászkodott Miss Abraham. – Hát már ekkora a baj?
Weinberger és Ramsey eltűntek a balfenéken, én pedig előkotortam a 
zsebemből azt a szánalomra méltó gyertya-csonkot, amit a bárpult sarkán 
találtam. Gyufa sercent, majd néhány pillanat múlva halvány fények 
kezdtek bolyongani a szobapálmák és az orchideák között.
– Micsoda meglepetés – bókolt Miss Shepherd. – Hol találta?
Mondtam neki, hogy a bárpulton.
– Ez annyit jelent, hogy nem ismeretlen errefelé az áramszünet. Többet 
nem talált?
– Őszintén szólva nem is kerestem. Rövidesen úgyis itt a napfelkelte.
Ezen a hajnalon azonban mintha késett volna a nap. Az ágya körül 
gomolygó fekete felhők minden bizonnyal visszariasztották a felkeléstől.
A gyertya lobogó lángjánál arra a szomorú megállapításra jutottam, 
hogy útitársaim olyan közel vannak a hisztériához, mint a bacilusok első és 
hátulsó lábai egymáshoz. Éppen nekikezdtem volna, hogy akármivel is, de 
megnyugtassam őket, amikor nyílott az ajtó, és a két felderítő bukkant fel a 
félhomályban. Gondterheltek voltak, mint a sírásók fagyos tél közepén.
– Megtaláltuk – mondta Mr. Ramsey.
– Annak annyi – tette hozzá Mr. Weinberger.
– Ez mit jelent? – emelkedett fel a székéből Miss Mosley.
– Ez annyit jelent, hogy... Honnan a fenéből vették a gyertyát?
– A zsebemből – mondtam. – Nagymamám csomagolta a hamubasült 
pogácsa mellé. Szóval?
– Összebarmolták.
– Mit csináltak?
– Összetörték a kapcsolószekrényt.
– Jézusmária! – fohászkodott remegő hangon Laura Conaway. – Úgy 
látszik... valakinek nem tetszik az utazásunk.
– Sokan lehetünk ilyenek – helyeseltem.
– Maga csak fogja be a száját! – förmedt rám. – A maga kötelessége 
megvédeni bennünket. Ugyanakkor mintha valami azt sugdosná a lelkem 
mélyén, hogy aligha végzi közmegelégedésre a munkáját.
– Ne kóborolj el, Mike! Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy 
elkóborolj – károgta Mrs. Wednesday. – fogd a kezem és el ne engedd!
– Erről jut eszembe, hogy Mr. Phumipark vajon hova kóborolt? – 
kérdezte Miss Shepherd. – Mintha nem látnám a pályán.
– Mr. Phumipark felszívódott – mondtam. – Akárcsak a személyzet, 
Namkanha doktor és a sofőr.
– Mint a Drakula-filmekben – morogta Mary Harper. – A fáradt vendég 
lefekszik a luxusfogadóban, s reggelre kelve romok között ébred.
– Az az érzésem, hogy Mr. Phumipark előbb-utóbb előkerül valahonnan 
– mondta jelentőségteljes hangsúllyal Mr. Ramsey.
– A kurva életbe! – dühöngött a fotelja mélyén Miss Laura Conaway. – 
És én még egy zsák pénzt költöttem erre a rohadt utazásra! Mit 
könyörögtem annak a szerencsétlen libának, hogy maradjunk a seggünkön. 
De ő nem! Egyre csak azt hajtogatta, hogy micsoda buli lesz a 
szépségkirálynőkkel együtt utazni. Ó, te hülye, balfácán Josie!
Sötét árnyék állt fel a karosszékéből és hozzám sétált. Megállt előttem, 
majd rácsüccsent a székem karfájára. Vinnie volt.
– Hogy vagy?
– Ragyogóan. Hát te?
– Kicsit kivagyok a történtektől. Van valami ötleted?
– Üres a fejem, mint a megcsapolt benzineshordó.
– Valamennyien fel fogjuk dobni a talpunkat – nyomta el a szavunkat 
lelkesen Mike. – Azt olvastam egy kísértetkönyvben...
– Én ezt a kölyköt megfojtom – mondta nagyon határozottan Laura 
Conaway.
– Fogja be a száját!
– Az unokaöcsikéje fogja be!
– Márpedig kinyiffanunk – erősködött tovább Mike. – Még a monszun 
vége előtt.
Ettől némi csend támadt, csak Mrs. Wednesday bolyongott a székek 
között Mike után kutatva. Mike azonban, mint megszállt területeken a 
diverzánsok adó-vevője, gyorsan változtatta a helyét, miközben megállás 
nélkül beszélt.
– Egy régi kínai történetben olvastam hasonlót. Egyszer lakatlan romok 
közé tévedt egy karaván, üveghintókkal és egy hercegnővel, de 
valamennyien kinyiffantak. A nők ölték meg őket.
– Milyen nők? – kérdezte Weinberger másodpilóta.
– A szörnyek, akik nővé változtak. A vezetőjük egy vágott képű 
boszorkány volt.
Önkéntelenül is Vinnie felé nyúltam, de meglepetten tapasztaltam, hogy 
nincs már mellettem.
– Azt hiszem, meg kellene beszélnünk egy-két dolgot – mondtam nagy 
lélegzetet véve. – Például azt, hogy...
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, mintha hurrikán tépte volna fel, 
s hatalmas árnyék bukkant fel a négyszögében. Akkora, hogy első 
pillantásra elefántnak néztem. Csak amikor már elhallgattak az első 
meglepett sikolyok, döbbentem rá, hogy az ajtóban álló valaki ember, 
méghozzá fehér köpenybe öltözött férfiember. Legalább két méter magas 
és százötven kiló lehetett, amiből a feje minimum húsz kilót nyomott. 
Kezében lótuszvirágban végződő jogart tartott, s mint pap a füstölőjét 
felénk lengette.
– Szavaszdé, szavaszdé, szavaszdé! Legyenek üdvözölve!
Aztán félreállt, hogy bebocsáthassa azt a hat vagy hét terepszín ruhás 
férfit, akik géppisztolyokkal a kezükben végül is benyomakodtak mellette 
a szobába.
Kétségbeesetten kaptam a stukkerom után, de csak hűlt helyét találtam.
– A rohadt anyját! – hallottam Van Haagen kétségbeesett kiáltását. – 
Megfújták a pisztolyomat!
Így aztán nem is alakulhatott ki tűzpárbaj a bevonuló fegyveresek és 
köztünk.
Valaki, amíg Mike a kísértetekről mesélt, pokoli ügyességgel 
lefegyverzett bennünket.

25

Az embertorony a jogarral barátságosan ránk mosolygott majd egy 
vörös hajú, alacsony férfira morrant.
– Vigyázz rájuk, Francis! Nehogy kárt tegyenek magukban!
Angolul beszélt, erős indiai akcentussal. Fehér turbánja és barna bőre 
ugyancsak indiai eredetről árulkodott. Hájas képén esőcseppek ültek, s 
mintha turbánja is nedvesen csillogott volna a gyertya fényében.
Tett néhány lépést előre, aztán összefonva a mellén a karját még egyszer 
meghajolt előttünk.
– Szavaszdé, szavaszdé! Örülök, hogy itt, a Sárkány Farkában 
üdvözölhetem önöket. Kérem, csak nyugalom, nyugalom, senkinek nem 
lesz bántódása, éppen ellenkezőleg, a tenyeremen fogom hordozni önöket, 
csak ne csináljanak bajt nekem. Ugye megkérdezhetem, hogy kinek van 
fegyvere, Mr. Lendvay?
Fekete, mélyen ülő bogárszeme volt, amely barátságosan villogott 
felém.
– Honnan ismer maga engem?
A kövér képű letörölgette a vízcseppeket az arcáról.
– Kedves Mr. Lendvay, ha nem is látszik rajtam, félig katonaember 
volnék. Annak idején megtanítottak rá, hogy milyen fontos a felderítés. 
Néha azon dől el egy-egy csata sorsa, hogy kinek jobbak a szimatjai.
– Nincs fegyverem – mondtam mogorván.
– Pedig volt.
– Most nincs. Jöjjön és győződjön meg róla.
– Menj, Francis. Olaf, te is!
A kis vöröshöz egy vékony, sápadt képű fickó csatlakozott. Odajöttek 
hozzám, aztán szorosan közrefogtak. Francis a szemembe nézett. Valami 
olyasmit véltem kiolvasni a tekintetéből, hogy jó lesz, ha nem nagyon 
illegetem magam.
Olaf keze végigfutott rajtam, majd Ramseyt kerítette sorra.
– Tiszták – mondta aztán némi taperolás után.
– Oké – bólintott az emberhegy, és gyorsan rám pillantott. – Árulja el, 
hol a stukkerja? Az imént még magánál volt.
– Honnan tudja?
– A szállodákban még a falnak is füle van. Van Haagen, az öné?
– Fogalmam sincs róla – mondta a meghökkent pilóta. – Valaki ellopta 
tőlem.
– Öntől is, Mr. Lendvay?
– Tőlem is.
Az emberhegy arca elkomorult, aztán megcsóválta a fejét.
– Nem szeretem, ha bűvész van a közelemben. Preethida! Terepszínű 
ruhába öltözött vékony alak bontakozott ki a többiek közül, és tett néhány 
lépést előre.
– Tapogasd csak meg őket.
Ekkor vettem csak észre, hogy az alacsony, vékony valaki nő. Hosszú, 
váltig érő haja kilógott a sildes sapka alól.
– Parancsára, száhib.
Gyakorlott kezekkel motozta meg a hölgyeket. Amikor végzett velük, 
sapkájához emelte a kezét.
– Tiszták, száhib.
Az emberhegy ekkor egy harmadik, himlőhelyesképű, sovány férfira 
mordult.
– Keresd, Csang!
A kínai, akinek a szeme szinte elveszett a sok-sok ragya között, hasra 
vetette magát, s mint a vadászkutya, szimatolni kezdett a mintás kövön. 
Néhány másodperc után felállt, s az egyik, éppen üresen átló karosszék felé 
bökött.
– Ott.
– Preethida!
A sildessapkás lány a székhez ugrott, beletérdelt majd áthajolt a karfa 
felett. A következő pillanatban már pisztolyok sötétlettek a kezében, 
köztük az enyém is.
Az emberhegy szemöldöke felcsúszott a homloka tetejére.
– Hogy kerültek oda?
Mivel nem válaszolt senki, felém bökte a mutatóujját.
– Mr. Lendvay?
– Fogalmam sincs róla – mondtam az igazságnak többé-kevésbé 
megfelelően. – Valaki szórakozott velünk.
Az emberhegy töprengett egy kicsit, aztán megvonta a vállát.
– Az a fontos, hogy nem esett baja senkinek. Ha kezük ügyében lett 
volna a stukker, lehet, hogy bajuk esett volna. Ugye értik, mire gondolok?
Természetesen értettük.
Mike Watherspoon kivarázsolva magát Mrs. Wednesday karjából, az 
emberhegyhez sündörgött.
– A bácsi rabló?
A hatalmas férfi lenézett rá, s mintha mosoly futott volna végig az 
arcán.
– Miből gondolod?
– El fogja vágni a nyakunkat?
Az emberhegy meghökkent.
– Eszem ágában sincs! Nem vagyok én gyilkos!
– Akkor ki tetszik rabolni bennünket?
– Inkább úgy mondanám, hogy igyekszem eleget tenni a idaimi 
igazságosság elvének.
– El tetszik venni Vanessa néni aranyláncát? Reménykedve szállt a 
hangja, mintha jó néven venné, ha
Vanessa nénire is vonatkozna az a bizonyos elv. Az emberhegy 
barackot nyomott a kisfiú fejére.
– Menj csak szépen vissza a nagynénédhez. Nem kell félned tőlünk; 
semmi bajod nem lesz, ha jól viselkedsz.
– Hogy kell jól viselkednem? – kérdezte kíváncsian Mike.
– Ha azt teszed, amit mondunk, és nem töröd butaságokon a fejed, meg 
leszünk elégedve veled.
– Mi lenne az a butaság?
– Szökésre meg hasonlókra gondoltam. Mike meghökkenve nézett rá.
– Eszem ágában sincs megszökni, hiszen én most vakáción vagyok. 
Csak szeptemberre kell hazamennem, amikor az iskola kezdődik.
– Addigra biztosan otthon leszel – legyintett a nagyfejű. – S átadhatod 
az üdvözletemet a tanító nénidnek.
– Kinek az üdvözletét? – kérdezte Mike. Az emberhegy elvigyorodott.
– Hát az enyémet, Kumbhakarnáét.




Kumbhakarna
(Avagy az életre kelt mitológia)

Ha arra számítottam volna, hogy Kumbhakarna nevének hallatán majd 
valamiféle visongás támad, óriásit tévedtem volna. Útitársaim csak álltak 
megkövülten, s még félelem sem ült az arcukon. Inkább kíváncsian 
bámulták a barátságosan mosolygó emberhegyet, ahogy egy 
megelevenedett mitológiai figurát szokás. Kumbhakarna nem sértődött 
meg, amiért nem fogadta szívettépő zokogás: sikeres színészhez hasonlóan 
mélyen meghajolt, s megsimogatta deresedő, szépen nyírt szakállát.
– Kumbhakarna vagyok. Gondolom, hallottak már rólam. Nagyon 
kérem önöket, ne tegyenek szemrehányást Mr. Lendvaynak, amiért nem 
tudták elkerülni a velem való találkozást. Vegyék figyelembe, hogy 
Thaiföld nem Mr. Lendvay világa. Fernandez!
Fekete hajú, alacsony, indiai férfi mozdult el az ajtófélfa mellől. – 
Főnök?
– Menj ki és nézz körül!
Amikor az indiai eltűnt, Kumbhakarna ismét megsimogatta szakállát.
– Hallom, hogy Mr. Phumipark és Namkanha doktor lelépett. Pedig lett 
volna velük némi elszámolni valóm. Akkora csirkefogók, hogy még a szent 
Szumeru-hegy is csak apró homokkupac mellettük. – Elégedetten 
végigfutott rajtunk a pillantása, mintha leltárt tartana. Amikor Janice 
Abrahamhoz ért, széles mosolyra tárult a képe: – Óh, a gyönyörű Miss 
Abraham! Ön valóban olyan szép, mint a képeken. Istenem, egy ébenfából 
faragott istennő!
Janice nagyot nyelt, majd felemelte az ujját, mintha meg akarná 
fenyegetni az emberhegyet.
– Kérem, uram, nekem fogalmam sincs róla, ön kicsoda, nem is érdekel 
különösképpen, az ellen azonban határozottan tiltakozom, hogy 
korlátoznak személyi szabadságomban...
– Egyem a szívét – kulcsolta össze Kumbhakarna két, tömpe ujjú kezét. 
– Olyan a hangja, mint a mennyei zene. A szférák zenéje. Jól mondom, Mr. 
Lendvay?
– Jól – dörmögtem mogorván.
– Még egyszer ismétlem: egyiküknek sem eshet bántódása. Kifizetik 
magukért a váltságdíjat, s máris szabadok, mint a madár. Még meg is 
ajándékozom önöket. Kapnak valami csecsebecsét, hogy mindig szeretettel 
emlékezzenek az Aranyháromszögre.
– Mást sem teszek majd, arra mérget vehet – dühöngött Janice. – 
Mekkora marha voltam, hogy Thaiföldet választottam! Becsaptak ezek az 
átkozott orchideák!
– Ne káromolja őket, Miss Abraham – intette az emberhegy. – Régen 
azt tartották, hogy az orchideákban tündérek laknak, ezért illetlen dolog 
káromolni őket. Önért félmillió dollár üti a markomat. Vagy egymillió? 
Nem is tudom – vigyorgott –, nincs itt a könyvelőm. Azt hiszem, Miss 
McMurray kerül majd félmillióba. Ennyit igazán kifizethet a 
reklámügynöksége. Akárcsak Miss Fitness, azaz Miss Mosley után az 
ötszázezret. Ennyit érnek maguk, kicsikéim. – Megsimogatta a szakállát, 
aztán Alicia Shepherdre pillantott: – Ön is gyönyörű, Miss Shepherd. Akár 
a szépségversenyen is elindulhatott volna. Nem tagadom, sokáig 
nézegettem a képeit az újságokban, mégis kénytelen vagyok beismerni – és 
ezt örömmel teszem –, hogy a valóság ezerszer is túltesz a holt képeken.
– Hogy jutott hozzájuk? – kérdezte élesen Alicia.
– Ó, hát vannak jó embereim, akik gyűjtik a milliomosokról szóló 
újságcikkeket. Tudja, fel akarom virágoztatni az Aranyháromszöget. 
Munkát akarok adni az embereknek. Rendes, normális munkát. Úgy 
egyébként gyűlölöm a mákot. Jobban kedvelem, ha olyan árut szállíthatok 
át a határon, amelyért nem kell vámot fizetnem. Teát, aranyat, 
elefántcsontot... Ahhoz viszont, hogy beindíthassam az üzletet, némi 
alaptőkére van szükségem. Értik már, miért kellenek maguk nekem? Az ön 
értéke Miss Shepherd, egymillió dollár. Mi az a kis összeg az ön 
vagyonához képest?
Csepp a tengerben. Mintha a Broadwayn egy koldus kalapjába dobna 
néhány centet. Így van?
– Így – mondta Alicia nyugodtan.
– Akkor már meg is kötöttük az üzletet. Akárcsak Miss Laura 
Conawayval. Fogadja, kisasszony, részvétemet barátnője halála miatt. 
Együttérzek magával, hiszen engem is jelentős anyagi veszteség ért. Vagy 
mégsem? Istenem, hát miért is ne fizethetne ön Miss Fairchild helyett, nem 
igaz? Ennyivel tartozik az emlékének. Így az ön váltságdíja kétmillió dollár 
lenne. Apropó, nincs valami ötlete, ki ölhette meg? A fenébe is, hogy 
utálom a gyilkosokat! – elhúzta a száját, s már attól tartottam, a kőre köp 
mérhetetlen utálatában. – Ha tudnám ki az, alaposan megbüntetném. 
Szabad ilyet tenni? Megölni a barátaimat?... Szeretettel üdvözlöm önt is, 
Miss Fliege. Egymillió dollár, oké? Nincs alku, nincs rábeszélés, 
huncutkodás. Egymillió és kész.
– Rendben – bólintott Vinnie.
Kumbhakarna elégedetten simogatta meg a szakállát.
– Öröm magukkal tárgyalni, lelkecskéim, színtiszta lelki öröm. Mint 
egy jó meditáció. És ön, Miss Harper?
Mary Harper megrázta a fejét.
– Nekem egy huncut centem sincs. Szegény vagyok, mint a templom 
egere.
– Ön lehet, hogy az – mosolygott összedörzsölgetve a tenyerét 
Kumbhakarna de a lapja gazdag. Mit számít neki az a félmillió, ha vissza 
akarja kapni kedvenc riporterét? Tudja mit? Adok magának egy jó 
tanácsot. Írjon néhány színest a kalandjairól, esetleg engem is 
népszerűsíthet egy kicsit, s máris nyertek a bolton. Van Haagen kapitány és 
Mr. Weinberger... gondolják, hogy önökért is leteszi a légitársaság a 
félmilliót? Bízom benne. De Mr. Ramseyvel, Mr. Lendvayval, önnel 
asszonyom és a kisfiúval... önökkel mit csináljak? Azt hiszem, a többiek 
kezébe teszem le a sorsukat. – Ismét összedörzsölgette a tenyerét. – Nem 
világos? Akkor megmagyarázom. Vegyük úgy, hogy mindegyikük 
félmilliót ér. Ne tiltakozzanak, a játék csupán elméleti síkon folyik. Ez 
pedig összesen kétmillió. Én azt mondom: ha hajlandó valaki kifizetni 
nekem ezt a pénzt, önök is szabadok. Úgy értem, hogy Miss Shepherd, 
Miss Conaway, Miss Fliege közösen is összedobhatják. Gondolják meg a 
dolgot: a kisfiúnak szeptemberben iskolába kellene mennie.
– Szeptember közepén – pontosította Mike.
– És ha nem fizet értünk senki? – kérdezte remegő hangon Mr. Ramsey.
Kumbhakarna arcára bágyadt szomorúság ereszkedett.
– Akkor baj lesz, nagy baj. De erre gondolni sem akarok. Nos, van 
önként jelentkező?
Nem volt.
Szomorú, csatakos reggel virradt ránk, mintha az ég is bennünket 
siratott volna. Kumbhakarna kinézett a szürkületbe, aztán mélyet sóhajtott.
– Rövidesen indulnunk kell.
– Hova megyünk? – kérdezte remegő hangon Miss Shepherd. – Az Isten 
áldja meg magát, hova megyünk?
– Biztos helyre – mondta Kumbhakarna. – Tetszeni fog magának. Itt 
semmiképpen nem maradhatunk. Néhány nap múlva a fél thaiföldi 
hadsereg magukat fogja keresni. És természetesen engem is – tette hozzá 
vigyorogva. Megvakargatta a szakállát, aztán széles kézmozdulattal 
türelmesen ácsorgó emberei felé intett. – Mi már ismerjük önöket, úgy illik 
hát, hogy önök is ismerjenek meg bennünket. Rólam biztos hallottak már: 
higgyék el, a fele sem igaz annak, amit összehordanak rólam. Az viszont 
igaz, hogy félig indiai vagyok; anyámat ugyanis teherbe ejtette a brit 
hadsereg egyik tiszteletreméltó katonája. Így aztán a bennem csordogáló 
brit vérre hivatkozva altiszt lettem a gyarmati hadseregben. Onnan 
küzdöttem fel magam idáig. Az igazi nevemet is megmondhatnám, de 
minek? Elég az, hogy Kumbhakarna. Nem én adtam magamnak, mások 
adták, talán gúnyból, én azonban megszerettem.
Persze maguk nem tudják, kicsoda Kumbhakarna. Mitikus óriás, aki 
egyszer, ültő helyében ezer majmot megevett... Az az úr ott, a vörös hajú 
Francis. Nálunk az a divat, hogy mindenkinek egy neve van. Francis 
művészien kezeli a drótot. Nem tudják, mi az? Hurkot szokott készíteni 
drótból, és a csúnya fiúk nyakára teszi, majd kicsit meghúzza, hogy 
megbüntesse őket. Ő Olaf. Francis is és Olaf is az idegenlégióban kezdték, 
aztán amikor rájöttek, hogy egyre több a vietnami és egyre kevesebb a 
légiós, elfelejtettek visszamenni az egységükhöz. Olaf nagyon-nagyon jól 
lő. Olyan a szeme, mint a sasé. Még egy törpe hangyát is képes leszedni a 
boly tetejéről.
– Igen dicséretes tulajdonság – mondtam.
– Nem óhajtja, hogy Olaf eljátssza önnek a thaiföldi Teli Vilmost, Mr. 
Lendvay? Kiáll egy rizsföld közepére, felteszünk a fejére egy köteg banánt, 
Olaf pedig ötven méterről leszedi róla. Nos, áll az alku?
– Ha megteszem, mit nyerek vele?
– Ó, hát ez a bajuk maguknak amerikaiaknak, hogy mindenen csak 
nyerni akarnak. A játék izgalma az semmi? Maga még sosem hallott arról, 
hogy játék a játékért?
– Akkor talán tegye ön a fejére a banánt, és lövesse le a kollégájával.
Kumbhakarna lemondóan legyintett.
– Én már izgultam éppen eleget életemben, ma már inkább csak egy kis 
nyugalomra vágyom. Csendes kis sziget a Mekongon, távol a világ zajától, 
jó barátok és jéghideg rizspálinka társaságában... De az ördögbe is, már 
megint eltértem a tárgytól. Az a legnagyobb baj, hogy bizonyos életkoron 
túl szószátyárrá lesz az ember. Ráadásul azt sem tudja, mire akar 
kilyukadni? Mint az a szerencsétlen hindu, aki elindult Szrinagárból, hogy 
Kalkuttába menjen, útközben ezzel is találkozott; azzal is tereferélt egy 
kicsit, hol ez hívta be egy teára, hol az egy tányérka rizsre, egyszer aztán 
azt vette észre, hogy nem Kalkutta tornyai emelkednek előtte, hanem 
Bombay falai. Jó, mi? Az a kínai úr különben Mr. Csang. Ő is csak Csang 
– elveszítette szegény a többi nevét. Csang barátunk mestere a borotvának. 
Talán azért, mert valaha borbély volt Tun Huang környékén, tudják, ahol 
azok a csodaszép barlangok vannak. Naphosszat kint ült az utcán és 
beretválta a járókelőket. Én is ott találkoztam vele, bár sajnálatos módon 
nem az utcán, hanem a temetőben. Történt ugyanis, hogy jó évtizede Tun 
Huangba vetett a sors. Volt ott néhány barátom, akikkel bizonyos üzleti 
ügyeket kellett lebonyolítanom, ráadásul éppen napkelte környékén és a 
temetőben. Hogy miért akkor és miért éppen ott? A barátaimnak az volt a 
kérése, hogy akkor és ott kössük meg az üzletet. Márpedig mit tehet egy jó 
barát, ha az üzlettársai ragaszkodnak bizonyos formaságokhoz? Szóval, ott 
tárgyalgattunk a temetőben, amikor egyszerre csak arra jött néhány katona, 
és ezt a szegény Csangot vezették egy kötélen a felé a fal felé, ahol aztán 
bumm! Az ottaniak úgy is hívják azt a helyet, hogy bummfal.
– Bummfal? – kérdezte szájtátva Mike Watherspoon.
– Úgy bizony. Persze neked nem kell félned tőle, hiszen soha nem 
kerülsz ilyesféle helyre, mivel borotválni sem tudsz, ha jól sejtem?
– Nem tudok – ismerte be Mike szégyenlősen.
– Csang azonban tudott, és éppen ez lett a veszte. Jól ment az üzlete, 
szépen megszedte magát, a gazdag embernek pedig sok az irigye. Így aztán 
ráfogtak mindenfélét, például azt is, hogy az átutazó gazdag kereskedők 
közül néhányan éppen az ő borbélyüzletében tűntek el. Hallottál már ilyet?
– Nem én – mondta Mike. – Nálunk, a 37-ik utca sarkán van egy 
fodrászszalon, de onnan még nem tűnt el senki.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy mennyit képes ártani egy embernek a 
rágalom. Szegény Csang aztán igazán tudja. Egyszer csak katonák jelentek 
meg nála, ásóval, lapáttal felfegyverkezve, és elkezdték feltúrni a háza alatt 
a földet, még a kertet is felásták úgy, hogy szegény Csang a káposztáit sem 
tudta megmenteni. Pedig arrafelé igazi kincs a káposzta. Erről hallottál-e?
– Igazi kincs a káposzta? – ámuldozott Mike.
– Amilyen balszerencséje volt szegény Csangnak, találtak is egy s mást 
a föld alatt az ásó katonák. Emitt egy fejet, amott egy fejet, aztán meg fej 
nélküli embereket, mintha a mesebeli agyaghadseregre bukkantak volna. 
Szegény Csang természetesen mit sem tudott a dologról, nem ért ő rá a sok 
beretválnivaló mellett azzal törődni, mi van a kertjében a káposzta alatt. 
Nézz csak az arcára: maga a tisztesség. És mégis arra ítélték, hogy 
szenvedjen golyó általi halált a Tun Huang-i temetőben a bunimfáinál. 
Még szerencse, hogy én és a társaim arra jártunk. Természetesen nem 
nézhettük tétlenül, hogy megtörténjék ez az égbekiáltó igazságtalanság, 
ezért aztán rábeszéltük a katonákat, hogy engedjék szabadon.
– Elengedték?
– El, fiam – bólintott Kumbhakarna. – Ez is bizonyítja, hogy még az 
egyszerű ember is képes néha felülemelkedni a földi sáron. Azok a katonák 
is gyorsan belátták, hogy Csangnak élnie kell és dolgozni. Kár, hogy nincs 
még szakállad, meglátnád milyen ügyes a keze.
Mike Watherspoon áhítattal hallgatta Kumbhakarna történetét. Láttam 
rajta, pokolian sajnálja, hogy még nem serked a bajusza. Én meg úgy 
voltam vele, hogy bár az enyém már réges-régen kiserkedt, mégsem jutott 
volna eszembe Csang kése alá tenni a torkom. Kumbhakarnának igaza 
lehetett: vannak olyanok, akik képtelenek felülemelkedni a földi sáron.
– Ez az ifjú hölgy itt, Preethida. Sajnos őt is sújtja a végzet, akarom 
mondani sújtaná, ha véletlenül nem botlom belé. Úgy látszik, nekem már 
csak az a sorsom, hogy szerencsétlen, megrágalmazott emberek gyámola 
legyek.
– Ő... mit csinált? – kérdezte legyűrhetetlen kíváncsiságtól hajtva Mike.
– Éppen ez az, hogy semmit. Te még fiatal vagy, fiam, el sem tudod 
képzelni, milyen találékony az emberi elme, ha arról van szó, hogy 
másokat kell kizsigerelnie. Képzeld csak, mit fogtak rá szegény 
Preethidára. Nem is tudom, elmondjam-e neked...
– Tessék elmondani – könyörgött Mike. Kumbhakarna megsimogatta a 
szakállát.
– Hát jó, nem bánom. Csak azért nem hallgatom el előled, mert nem árt, 
ha az ember már fiatal korában megismerkedik az emberi lélek 
árnyoldalával is. Szoktál filozófusokat olvasgatni, fiam?
– Hát... nemigen – mondta Mike.
– Olvasgass és gondolkozz! Ez a dolgok lényege. Hol is hagytam abba?
– Miss Preethidánál és a gonosz embereknél.
– Képzeld csak el, rá meg azt fogták – még elmondani is szörnyű –, 
hogy csak azért ment férjhez egy gazdag emberhez, mert meg akarta 
kaparintani a vagyonát. Gondolod, hogy akik ilyet állítanak 
embertársaikról, képesek hinni az igaz szerelemben?
– Hát...
– Ugye, hogy nem? Az ilyenek csak arra valók, hogy sárba tiporjanak 
mindent, mi szép és nemes. Szóval, Preethidát azzal vádolták az aljasok, 
hogy öreg és torzonborz, de nagyon gazdag férje fejébe vasszeget vert 
éjszaka, amit aztán a halottkém nem talált meg. A gazdag ember elhunyt, 
Preethida meg örökölte a gazdagság felét. Tudod, ki örökölte a másikat?
– Nem vagyok tisztában a thaiföldi öröklési joggal – mentegetődzött 
szégyenlősen Mike.
– Ez bizony probléma – sóhajtotta Kumbhakarna –, de majd én 
elmagyarázom. Ebben az esetben a vagyon másik felét az elhalt férj 
testvére örökölte. Mit tesz isten, ő is torzonborz, szakállas-bajuszos férfiú 
volt. És ő is feleségül kérte Preethidát. Preethida, szegény hozzáment, 
ezúttal valóban nem szerelemből; egyszerűen csak gyámolítani akarta az 
öregembert. Hát mondd, édes fiam, nem nemes jellemre utaló cselekedet 
ez? Inkább jutalmazni kellett volna érte, mint büntetni.
– Büntetni? – tátotta el a száját Mike. – Miért?
– Mert nem sokkal az esküvő után ő is meghalt. Képzelheted Preethida 
bánatát, amikor rövid idő alatt már a második férjét veszítette el. Inkább 
sajnálni kellett volna, mint megrágalmazni. Mert a gonosz pletyka kikezdte 
szegény asszonyt: valakik kiásták a temetőből ezt a második férjet, és 
szeget találtak a fejében. Érted, fiam, egy szeget!? És természetesen 
Preethidára fogták. Sőt, nem átallották azt állítani, hogy Preethida néhány 
év alatt legalább tízszer ment férjhez, szeget vert férjei fejébe, aztán odébb 
állt a gazdagsággal. Lehet-e csodálni, hogy amikor értesültem a 
rágalmakról, elhatároztam, segítek ennek az ártatlan lénynek. Ha kicsit 
idősebb lennél, akár feleségül is vehetnéd, nem igaz?
– Hagyja azt a gyereket! – támadt rá dühösen Mrs. Wednesday. – Mike! 
Azonnal gyere ide!
Mike azonban a füle botját sem mozgatta. Ehelyett ismét csak került 
egyet a pálmák körül.
– Én csak oktatom egy kicsit, asszonyom – magyarázta Mrs. 
Wednesday felé fordulva Kumbhakarna. – Az a mai világ baja, hogy nem 
az életre neveli a kicsinyeket. Csak ülnek a moziban és a lábukat lógázzák, 
ahelyett, hogy megmerülnének a dolgok sűrűjében, mint ahogy én tettem 
annak idején. De hogy szavamat ne feledjem, Preethida valahogy vonzódik 
a szegekhez.
Nyelt egy nagyot, megköszörülgette a torkát, s arrafelé nézett, ahol az 
indiai eltűnt.
– Fernandez Goából jött. Tudják, hol van? India közepén, portugál 
gyarmat. Thugok voltak a felmenői, remélem hallottak már róluk.
– A fojtogatók? – nyögte Mike tágra meredt szemmel.
– Bravó, kisfiam, hát persze hogy azok! Itt-ott megfojtottak néhány 
embert, az angolok meg a jelentéktelen bolhából elefántot csináltak.
– De hát azt olvastam, hogy egyetlen évben kilencszáz embert 
zsinegeltek meg!
Kumbhakarna megcsóválta a fejét.
– Tudod, hány lakosa van Indiának? Többszáz millió. Mi ehhez képest 
az a kilencszáz? Tévedés ne essék, én sem kedvelem az ilyesfajta 
megoldásokat. Csakhogy a vallásos ember másképpen gondolkodik. 
Remélem, olvasod néha a bibliát? Akkor tudod, hogy Káin mit áldozott 
Istennek? Bárányt bizony. Leszúrta és elégette. Ha megkérdeznéd a 
bárányokat, mi erről a véleményük, bizonyára nem tetszene nekik. A 
thugok kicsit tovább mentek, és embert áldoztak. Nem nagy ügy, bár 
ismétlem, nem helyeslem. Nos, szegény Fernandezt meg azért üldözték, 
mert meggyanúsították, hogy még mindig követi az ősök utasításait. Aztán 
itt van Omar és Szingh. Omar Allahban hisz, Szingh pedig szikh. Tudod 
mi az? Az oroszlánok népe, fiam. Szingh bátor, mint az oroszlán. Van egy 
tőre, ők kirpánnak hívják; ezzel még a tigrissel is szembe mer szállni. 
Hogy Omar mit tud? Hát, fiam, ha nem láttam volna, magam sem hinném 
el. Egyszer tanúja voltam, amint puszta kézzel megölt egy farkast.
– Puszta kézzel?
– Olyanok az ujjai, mint a vas. Az ízületei pedig olajozatlanok.
– Az mit jelent? – kíváncsiskodott Mike.
– Egészen pontosan azt jelenti, hogy nem működnek rendesen. Annyira 
erősek, hogyha egyszer valakinek a nyaka köré fonódnak, nem biztos, hogy 
el tudják engedni a szerencsétlent. Hallottál már arról, hogy vannak kutyák, 
amelyek szájzárat kapnak, ha beleharapnak az áldozatukba? Nos, Omarnak 
néha ujjzára van. Küzd ellene, de a természeten nagyon nehéz erőszakot 
tenni. Egyébként igazán kellemesen elbeszélgettünk. A magamfajta, erdei-
hegyi embernek csak ritkán adatik meg az a lehetőség, hogy önökhöz 
hasonlóan szellemgazdag hölgyekkel és urakkal társalogjék. Veled pedig 
különösen öröm elbeszélgetni, fiam. Mindegyikük felmehet a szobájába 
egy-egy kísérővel. Kérem, csak a legszükségesebbeket hozzák magukkal, 
hiszen előfordulhat, hogy önöknek kell cipelniük a csomagjukat.
Arra pedig külön meg szeretnék kérni mindenkit, hogy tekintsék 
barátjuknak a társaimat. Megnyerő modorú emberek, igazán tisztelik 
önöket, de túl sokat éltek már a hegyek között ahhoz, hogy ráérezzenek a 
legfinomabb rezdülésekre is. Azt akarom mondani ezzel, hogy hajlamosak 
félreérteni bizonyos dolgokat. Hirtelen mozdulatokra, tréfából elrejtett 
fegyverekre, menekülési kísérletekre gondolok. Ugye megértettük 
egymást?
Néhány percnyi szótlan töprengés után arra a megállapításra jutottam, 
hogy Kumbhakarna alighanem nagy hibát követett el, amikor nem 
gondolkodott el rajta, vajon hova tűnt Mr. Phumipark és Namkanha doktor, 
továbbá ki foszthatott meg bennünket a fegyvereinktől.
Magam is meglepődtem, milyen gyorsan és kegyetlenül meg kellett 
fizetnie a hibájáért.
Fél óra múlva menetkészen álltunk a hallban. Danielle Mosley Laura 
Conawayt vigasztalta, Mrs. Vanessa Wednesday pedig Mike-ban próbálta 
tartani a lelket, ami úgy egyébként teljesen feleslegesnek tűnt, hiszen ő volt 
a legvidámabb közöttünk. Sőt kifejezetten örült, hogy egyre izgalmasabbá 
válik a vakációja.
Amikor már valamennyiünk bőröndjei odalent tornyosultak a hallban, 
Kumbhakarna kétségbeesetten vakargatta meg a szakállát.
– Uramisten, ki gondolta volna, hogy ennyi csomagjuk van? Úgy 
látszik, a civilizáció szintje egyenesen arányos a benne elölt bőröndjeinek a 
számával.
Odakint változatlanul zuhogott az eső. Kumbhakarna fejére hajtotta 
köpenye hátulját, aztán sietős léptekkel az autóbusz felé kacsázott. Én 
viszont igyekeztem lassítani a tempót, s úgy intézni, hogy Vinnie Fliege 
mellé kerülhessek.
A hajnali világításban már ismét csúnyábbik oldalát mutatta az arca. A 
forradások fehér foltjai és a szarkalábak mélyen bevésődtek a bőrébe, s 
mintha egész lényét furcsa feszültség járta volna át. Megremegett a karja, 
amikor hozzáértem.
– Nem lesz semmi baj.
Mintha gúnyosan rebbent volna a tekintete.
– Ha te mondod.
Megpróbáltam néhány lírai mondattal emlékeztetni az éjszakára, de 
Vinnie ekkor már nem figyelt rám. Mintha a jövőt próbálta volna maga elé 
képzelni.
Megpróbáltam én is. Aztán rémülten abbahagytam.
Kumbhakarna felém nyújtotta a karját, amikor fel akartam lépni a 
buszra.
– Mr. Lendvay, állítólag hosszú ideig ön vezette a kocsit.
– Én is.
– Megtenné, hogy ismét átveszi ezt a nemes posztot?
– Hiszen nem is ismerem az utat.
– Ó, azzal ne legyen problémája. Itt ülök majd maga mellett és 
irányítom. Ha meg éppen szunyókálni támadna kedvem, valamelyik 
barátom majd segít önnek.
– Nem lesz ideje szundikálni – mondtam némi kárörömmel. – Ha jól 
emlékszem, kevesebb, mint fél tank benzinünk van.
– Hát ez bizony kellemetlen – csóválta meg a fejét. – Bár nem annyira, 
hogy ne tudnánk elviselni. Ezen a tájon már akkor is közlekedtek, Mr. 
Lendvay, amikor még fel sem találták az autót. Sőt már akkor is, amikor 
még a hátas állatokat sem találták fel. Különben is, ahova mi megyünk, oda 
úgysem lehetne autóval felkapaszkodni.
– Miért? Hova megyünk?
– Erre azt is válaszolhatnám, hogy majd meglátja, de miért ne 
mondhatnám meg magának az igazságot, nem igaz? Felmegyünk a hegyi 
törzsek közé, ahol kellemes búvóhelyre talál a hozzánk hasonlóan fáradt 
vándor. Arrafelé sok a barátom, teszek nekik hébe-hóba apróbb 
szívességeket, ők meg elrejtenek, ha éppen arra van szükségem. 
Gyermekkorom óta játékos alkat vagyok, egy jó bújócska kedvéért még a 
legkeményebb nélkülözéseket is hajlandó vagyok elviselni. Pattanjon be, 
kérem, az ülésbe!
Hát hogy bepattantam volna, az túlzás, mindenesetre nem álltam ellent a 
kérésének. Már csak azért sem, mert Csang a sebességváltó mellé 
kuporodott a padlóra. Ha jól láttam, csontnyelű borotvakés állt ki a felső 
zsebéből.
– Merre? – kérdeztem a legelső sorban elterpeszkedő Kumbhakarnát.
– Egyelőre lefelé a szerpentinen. Ha megkérhetném rá, legyen óvatos. 
Ez nem a Broadway.
Még el sem indultunk, hátul máris kitört a háború. A nyolc jövevénnyel 
annyira megszaporodott a számunk, hogy nem jutott mindenkinek ülőhely.
– Márpedig én nem fogok ácsorogni! – hallottam Janice Abraham 
felháborodott rikácsolását. – Fizettem ezért az utazásért, méghozzá nem is 
keveset. Az a minimum, hogy legalább ülőhelyem legyen ezen a szar 
buszon.
– Csüccsenj ide a karfára – mondta Laura Conaway.
– Frászt. Én nem karfára fizettem be, hanem ülésre. Már ez a busz is 
tragédia, az egyéb körülményekről nem is beszélve, de akkor legalább 
legyen egy hely, ahova nyugodtan letehetem a seggem.
Omar, a szakállas arab fenyegetően odatelepedett mellé, de Janice-t 
láthatóan nem rémítette meg.
– Vegye le a kezét rólam, maga tökfej! Fojtson meg, bánom is én, akkor 
legalább nem lesz gondjuk velem. Ez a rohadék meg már megint itt van, 
érzem a szagát a ruhámon. Legelső adandó alkalommal meg kell állnunk, 
hogy kimoshassam.
Kumbhakarna értetlenül nézett rám.
– Mi az ábra?
Mondtam neki, hogy van egy láthatatlan útitársunk is, aki kizárólag 
Miss Janice ruháinak a mérgezésével foglalkozik.
Az emberhegy a homlokához bökte a mutatóujját.
– Ez ilyen?
Túlságosan hangosan kérdezte; talán nem is lett volna képes halkan 
beszélni. Az a hatalmas üreg, ami a homloka mögött húzódott, 
fortisszimóig erősítette még a suttogását is.
– Kérem, Miss Abraham...
– Beszélhet nekem, amit akar. Csináljon végre rendet, vagy...
Általános hangzavar vágta ketté a szavait. Valaki sikoltozni kezdett – 
alighanem Laura Conaway, valaki ököllel verte a karosszériát, valaki az 
ablakba rúgott –, egyszóval kitört a pánik. Van Haagen kapitány elképedve 
kapkodott
repülni igyekvő sapkája után, Mr. Ramsey viszont lehajtotta a fejét és a 
fülére szorította a tenyerét.
Egyedül Mike Watherspoon úszott az árban, mint hal a vízben. Néhány 
ugrással mellettem termett, és reménykedő hangon megkérdezte.
– Bediliztek, mi?
Magam is ezen a véleményen voltam. Éreztem, hogy most tör ki belőlük 
az egész utazás mindeddig elfojtott rémülete, a halottak látványa, a 
gyilkosságok közelsége; a monszun; s mindezek koronájaként fogságba 
esésünk tragédiája. Visítottak, egymás hajába kapaszkodtak, közben pedig 
folyt a könnyük, mintha félhüvelykes vezetékek repedtek volna meg a 
szemükben. Még Vinnie Fliege is magánkívül volt, pedig ő aztán nemigen 
látszott kiborulós fajtának. Ennek ellenére addig verte a mellette lévő 
ablakot, amíg csak bele nem fájdult az ökle. S amikor a könnyei is hullani 
kezdtek, végiggördülve ezer vágástól csúfított arcán, úgy gondoltam, véget 
kell vetnem az őrjöngésüknek. Mike Watherspoont félretolva kimásztam 
volna a vezetőülésből, de Kumbhakarna hirtelen magához tért és 
visszanyomott.
– Maga itt marad.
– Szükség lenne rám hátul.
– Nincs ezeknek szükségük semmire, csak egy golyóra. Rémülten 
láttam, hogy pisztolyt ránt elő bő lebernyege
alól, s vérben forgó szemekkel felemeli. Megpróbáltam elkapni a karját, 
de szabad kezével újra visszatolt az ülésre, majd ugyanezzel a mozdulattal 
az ölembe lökte Mike-ot.
– Maradjon már veszteg!
A következő pillanatban eldördült a lövés, tenyérnyi darabot szakítva le 
a hajdan elegáns díszmennyezet kárpitjáról.
– Aki nem fogja be a száját, belelövök!
Nem is gondoltam volna, milyen csend tud támadni egyetlen lövéstől. 
Talán még a függönyökön mászkáló legyek is vigyázzba vágták magukat a 
fegyverdörrenés hallatán.
Kumbhakarna elégedett cowboyként belefújt a fegyver csövébe.
– Maguk nincsenek tisztában a helyzetükkel! – mondta korholó hangon. 
– Még mindig abban a hitben ringatják magukat, hogy kéjutazáson vannak!
– Egy szart ringatjuk magunkat – mondta a lassan magához térő Maly 
McMurray, s mintha csak égne a pisztolylövéstől, megsimogatta a hosszú, 
fehéres sebhelyet az arcán.
Kumbhakarna lebernyege alá nyúlt, és összetekert ragasztószalagot 
húzott elő.
– Bizonyára láttak már ilyet. Csoda kényelmetlen, ha valakinek a képére 
nyomják. Arról már nem is beszélve, ha később letépik róla. Takarítsuk 
meg egymásnak a kellemetlenségeket. Miss Fliege?
– Mit akar? – kérdezte mogorván Vinnie.
– Amint láttam, ön az ablakot verte.
– És?
– Utálom, ha az ablakot verik. Nálam csak a Mikulás verheti az ablakot, 
vagy ha Amerikában járok Halloweenkor, akkor a töklámpást cipelő 
kölykök. Tőlük elviselem. Aki eztán nem megfelelő dolgot művel a 
kezével, azt lekötöztetem.
Újabb nyúlkálás a lebernyege alatt, majd egy kötélcsomó bukkant fel a 
kezében.
– Ne kényszerítsenek arra, hogy kényelmetlenné tegyem az útjukat. Ha 
minden úgy sikerül, ahogy szeretném, önök néhány héten belül szabadok. 
Úgy fognak visszaemlékezni együttlétünkre, mint életük kalandos 
vakációjára.
– Amely néhány milliócskánkba került – mondta Laura Conaway.
Az emberhegy elvigyorodott.
– A nagy kalandokért mindenkinek meg kell fizetnie. Nem is sejtette, 
mennyire.
Rövid idő múlva bebizonyosodott, hogy Kumbhakarna szervezőnek sem 
akármilyen. Mindenkit felállított, majd hatalmas testét meghazudtoló 
fürgeséggel benyomakodott az üléssorok közé. Minden mozdulatánál 
felragadott valakit, mint kondorkeselyű a legelésző bárányokat, aztán 
leültette valahová. Öt perc elmúltával ámulva tapasztaltam, hogy 
mindannyiunknak jutott hely, senkinek sem kellett az ülését megosztani 
mással.
– Induljon! – adta ki a jelszót, miután elégedetten végigpillantott a 
remekművén. – Ha kicsit jobb kedvre derülünk, még énekelhetünk is. Kábé 
három óra múlva megállunk
és harapunk valamit. Addig bírják ki: minél messzebbre kell kerülnünk 
a Sárkány Farkától.
Elfordítottam a kulcsot és elindítottam a kocsit. Mielőtt azonban 
beletaposhattam volna a gázba, a karomra tette óriási tenyerét.
– Csak semmi trükk, világos? Ha bármivel is próbálkozna, kitöröm a 
nyakát. Egyetlen mozdulat, és úgy röpködnek a csigolyái, mint a rémült 
verebek.
– Legyen nyugodt, nem próbálkozom semmivel – mondtam annyi 
melegséggel a hangomban, amennyivel egy szeretetotthont is meg lehetett 
volna tölteni. – Miattam nem kell aggódnia.
– Látja, ezt szeretem hallani. Úriemberek lennénk, vagy mi a fene.
Amíg kellemesen elcseverésztünk, a busz belemerült a monszunba. 
Méghozzá szó szerint. Néhány percnyi szerpentinezés után sem az utat 
nem láttam többé, sem a környező pálmafákat, sőt, ha a tükörbe nézek, 
talán még saját magamat sem láttam volna. Kumbhakarna aggódva 
szemlélte a szakadatlanul ömlő esőt, aztán megsimogatta a szakállát.
– Ebben az időben bottal üthetik a nyomunkat. Maga csak 
kormányozzon nyugodtan.
– Nem látom az utat – mondtam.
– Egyelőre jó irányba megy.
Megvontam a vállam, és Buddha kegyelmébe ajánlva, lelkem, 
továbbkormányoztam magunkat a nirvána felé.
Másfél órányi idegőrlő döcögés után Kumbhakarna a karomra tette a 
kezét.
– Stop!
Megálltam, és megpróbáltam eldönteni magamban, éhesebb vagyok-e, 
mint amilyen fáradt, vagy megfordítva. Az emberhegy hátrahajtotta a fejét.
– Csang! Jó felé megyünk?
– Oké! – mutatta a kínai felfelé bökött hüvelykjével. – Jó felé.
– Akkor vedd át a kormányt.
Megpróbáltam kimászni a vezetőülésből, de a lábam egyszerűen nem 
akart engedelmeskedni. Nagyot sóhajtottam, és még egyszer próbálkoztam 
volna. Kumbhakarna azonban se szó, se beszéd elkapott, és mint a pelyhet, 
a levegőbe emelt.
– Menjen hátra Miss Abraham mellé!
Mintha nyugtalanság vibrált volna a hangjában. Többször is kinézett a 
legközelebbi ablakon, aztán az ajtóhoz lépett.
– Nyisd ki – parancsolt Csangra.
Kidugta a fejét, belekémlelt a zuhogó esőbe, majd megsimogatta a 
szakállát, és töprengve maga elé nézett. Csang elmarkolta a sebességváltót, 
de nem indított.
– Minden oké, uram – bizonygatta halkan. – A nagy szakadék jobbra 
van tőlünk.
– És az árok?
– Már mögöttünk.
– A Mekong?
– Nem hallod a zúgását?
. Bármennyire is füleltem, nem hallottam semmi olyat, ami egy folyó 
morajára emlékeztetett volna. Valaki sóhajtott a közelemben, valaki 
nyögött, valaki reményvesztetten köhintett néhányat, de egyik sem a 
Mekong volt.
– Nem tetszik ez nekem – rázta meg a fejét Kumbhakarna. – Életemben 
nem láttam még ilyen sűrű esőt és ködöt.
– Errefelé nem ritka – mondta Csang visszahúzva a lábát a pedálról. – A 
Mekong párája felszáll a pálmák lombjáig, majd visszaverődik róluk.
– Nem mondta senki, hogy ekkora lesz az eső.
– Úgy látszik, tévedett az előrejelzés, uram.
– Zabálják meg őket a démonok! – dühöngött Kumbhakarna. – Nekem 
ne tévedjen senki, amikor életem legnagyobb üzletét akarom nyélbeütni. 
Mi lesz, ha még jobban kiönt a Mekong? Márpedig ki fog önteni. Nem 
fogunk átjutni a szigetre.
– Felmegyünk a jaokhoz – mondta Csang.
– Elkapnak bennünket, mint mi ezeket.
– A jaok elbújtatnak, uram.
– Nem bízom bennük.
Csang indított – anélkül, hogy Kumbhakarna parancsot adott volna rá. 
Az emberhegy visszazöttyent a helyére, a jobb oldali ülések első sorába. 
Igazság szerint örülnöm kellett volna a bajának, csak éppen nem voltam 
meggyőződve róla, vajon az ő baja egyúttal nem a mi bajunk is e?
– Most boldog? – kérdezte Ramsey, amikor elkezdtem visszahúzódni a 
helyemre. – Most rohadtul boldog? 
– Miért kellene annak lennem?
– Amiért ide kényszerített. Azt remélem tudja, hogy megfogunk dögleni 
valamennyien?
– Fogja be a száját! – förmedt rá Mrs. Wednesday. – Ne rémítgesse a 
gyereket!
– Nem rémítgetek én senkit, de végre szembe kell néznünk az 
igazsággal. Még ha ki is fizetjük a váltságdíjat, ezek akkor is megölnek 
bennünket.
– Csendesebben – mutogatott Kumbhakarna felé Mai Harper. – Még 
meghallja.
– Hát aztán? Azt hiszik, érdekli ezeket, hogy mi mit gondolunk a 
jövőnkről? Soha, de soha nem fognak elereszteni bennünket.
– Miért ne engednének? – kérdezte Alicia Shepherd halántékára szorítva 
a tenyerét. – Ugyan miért?
– Mert ismerjük őket. Láttuk az arcukat.
A motor bőgött, az eső zuhogott, szürke pokrócba burkolódzott 
körülöttünk a világ.
– Azért ezt jól kitervelték – mondta valaki, talán Miss Conaway. – Mi 
meg mit sem sejtve belefutottunk az oroszlán torkába.
Mintha a monszun áthatolhatatlan esőfüggönyével betolakodott volna a 
kocsi belsejébe. Éreztem, hogy köd száll az agyamra, s egyre nehezebben 
mocorognak a fejemben a gondolatok.
óvatosan felálltam, hogy átküzdve magam a mellettem ülő Miss 
Abrahamon, odasettenkedjek Van Haagenhez Nem láttam ugyan pontosan, 
melyik ülésen ül, de úgy gondoltam, ahogy felállok, felismerem majd 
büszke kapitány sapkájáról.
Alighogy felemelkedtem, Janice a kezemre fektette meleg, fekete 
tenyerét.
– Hova mész, drága?
– Van Haagen kapitányhoz.
Janice arca ragyogott a szépségtől. Egész lényét valami földöntúli 
sugárzás járta át – szinte sütöttek a testéből felém áradó sugarak.
– Ülj vissza a helyedre!
Nem akartam hinni a fülemnek. Vágott a hangja, mint az acélpenge.
– Én csak...
– Ülj vissza!
Úgy döntöttem, nem engedelmeskedem. Janice ekkor elkapta a kezem 
és megszorította, miközben a körmeit a csuklómba vájta.
Pokoli fájdalom hullámzott át rajtam, mint amikor skorpió mar belénk.
– Úristen, maga...
Másik keze a számra tapadt. Olyan ügyesen, hogy két ujjával még az 
orromat is befogta. Csak akkor döbbentem rá, amikor már egyetlen 
grammocska levegő sem érkezett a tüdőmbe, hogy Janice Abraham 
szépségkirálynő létére pokoli ügyességgel dolgozik. Mint a profi 
bérgyilkosok.
Kapálództam egy darabig, majd arra ébredtem, hogy ismét 
akadálytalanul áramlik sejtjeimbe a levegő? Janice az arcomhoz hajolt, 
majd beleharapott a fülembe. Újabb éles fájdalom hasított belém s éreztem, 
hogy vérezni kezd a fülcimpám.
– Legyen eszed – suttogta a képembe. – Maradj a seggeden, vagy 
megöllek!
Visszapottyantam az ülésembe. Egyetlen csepp kételyen sem maradt 
afelől, hogy amit ígért, meg is teszi, ha sokat ugrálok.
– Maga megőrült! – suttogtam. – Mit akar...?
– Ha még egyszer kinyitod a szádat, kitépem a nyelved.
Rám villantotta fénylő tekintetét. Nem a harag vagy gyűlölet égett 
benne, inkább a kedvére való munka tüze. Ebben a pillanatban a testéből 
kiáradó illat is megcsapta az orrom. Enyhén a szantaihoz hasonlított: kissé 
keserű volt, de tébolyító.
Valaki két sorral előttünk felállt és odasétált hozzánk. Ahogy 
közeledett, felismertem Laura Conaway arcát. Hátára rázta vörös üstökét és 
barátságosan rám mosolygott. Semmi félelmet nem láttam a tekintetében, 
pedig az autóbusz egyre jobban rázta a farát, és mintha víz tocsogott volna 
a kerekei alatt.
– Imádlak, nagyfiú.
Felegyenesedett, s nyújtózkodni kezdett előttünk, mint aki belefáradt az 
ücsörgésbe, és unalmában kiegyenesítgeti a derekát.
Preethida futó pillantást vetett rá, majd újra a reménytelenül zuhogó 
esőre fordította a figyelmét. Ráadásul a busz ismét megcsúszott, 
Kumbhakarna pedig ingerülten Csangra ordított.
Janice feltette egyik lábát széke karfájára, s sebesen mozgatni kezdte a 
fenekét, miközben a fülembe sziszegte:
– Húzd le a bugyit rólam!
Nagyot nyeltem, de engedelmeskedtem. Egyetlen pillanatra mintha 
megvonaglott volna, amikor az ágyékához ért a kezem, de Laura 
rávillantotta a szemét:
– Legyen eszed!
Megdöbbenve láttam, hogy Vinnie is hátrafordul az ülésén, és mintha 
figyelmeztetőn Janicera kacsintott volna.
Miss Abraham tovább mozgatta a fenekét, minek következtében a bugyi 
váratlanul a mutatóujjamon maradt. Janice hozzám hajolt, fülcimpámhoz 
dörzsölve a nyelvét.
– Jól csinálod, medvebocsom, nagyon jól csinálod.
– Janice!
Ezúttal Maly McMurray tekintete villant felénk.
Miss Abraham mosolygott, levette a ruhadarabot az ujjamról, 
megpörgette a sajátján és cinkosan oldalba bökött.
Az autóbusz mintha csak megsejtett volna valamit a történtekből, 
idegesen dobálni kezdte magát. Preethida nyugtalanul felemelkedett, s 
kezébe vette rövidcsövű géppisztolyát. Kumbhakarna továbbra is Csanggal 
kiabált, Mike Watherspoon pedig a sofőrülés felé lopakodott.
– Mike! Azonnal gyere ide! – hallottam Mrs. Wednesday metsző 
hangját.
Az autóbusz újabb, minden eddiginél veszélyesebb táncba kezdett az 
áradás hullámai között – mert ekkor már biztos voltam benne, hogy 
bármennyire is ismeri az utat a kínai, ezúttal alighanem elvétette. A 
karosszérián doboló hullámok azt jelezték, hogy egyre mélyebbre 
süllyedünk a vízbe.
Kumbhakarna fokozódó hevességgel szidta a ragyásképű kínait. Csang 
a volánra hajolt és igyekezett akkorára összehúzni magát, mint egy frissen 
született egérke.
– Figyelj, szépfiú – dünnyögte Janice megcsavargatva az intim 
ruhadarabot az ujjai között. – Ha nem láttál még csodát, akkor most 
láthatsz.
Az előttünk bóbiskoló Francist is magához térítette a csúszkálás és 
Kumbhakarna szitkozódása, mert egészen
kicsit felemelkedett, hogy meggyőződhessen róla, mi folyik a kocsi 
elején. Bal kezét a függönyre tette, s megsimogatta a sötétkék bársonyt.
– Most! – mondta Janice olyan hangon, hogy azt hittem, megáll tőle a 
szívverésem. – Most fogsz megdögleni.
Villámgyors mozdulattal felemelkedett, s a bugyiból csavart hurkot 
Francis nyakába húzta. Én csak annyit érzékeltem a történtekből, hogy a 
kéz, amely mindeddig lágyan simogatta a kék bársonyt, hirtelen durván 
belemarkol az anyagba.
– Damballa, segíts a lelkének! – sziszegte Janice, és én pontosan 
tudtam, hogy a haitii vudu halálistenhez fohászkodik.
Olyan gyorsan játszódott le minden, hogy még akkor sem lettem volna 
képes közbeavatkozni, ha csak mi hárman lettünk volna az autóbuszban. 
Tettem ugyan valami bágyadt, bizonytalan mozdulatot, hogy lefogjam a 
kezét, de Laura az oldalamba nyomta a térdét.
– Ha nem bírod, nézz le a földre!
Éreztem, hogy szakad rólam a veríték, s mintha indián dobok szóltak 
volna a koponyámban. Gyomrom megemelkedett, miközben igyekeztem 
elfordítani Francis vergődő fejéről a tekintetem.
Tíz-húsz végtelennek tűnő másodperc múlva Janice dünnyögött valamit, 
mire Laura halkan felnevetett.
– Oké, lányok? – hallottam Maly McMurray suttogását.
– Az első menetnek vége – suttogta Janice. – Látod, medvebocsom, 
ennyi az egész.
Mit tagadjam, rosszul voltam. Bár a magánzsarui praxisban eltöltött 
éveim során láttam már néhány apróságot, amelyek éppen eléggé 
megviseltek, s biztos voltam benne, életem végéig vissza-visszatérnek 
majd rémálmaimban, az azonban még soha nem fordult elő velem, hogy 
közvetlen közelemben öljenek meg valakit, ráadásul olyan hidegvérrel, 
amilyen csak a sokat tapasztalt bérgyilkosokra jellemző.
Janice megfújdogálta az ujjait, aztán elégedetlenül megcsóválta a fejét.
– Kezdek kijönni a gyakorlatból. Laura, csillagom, jöhetsz!
Néhány pillanatra megnyugodtam, mert biztos voltam benne, hogy csak 
rossz álom az egész. Éppen azon töprengtem, vajon elmondjam-e a 
reggelinél Janice-nak a rémálmomat, amikor Laura Conaway átnyúlt az 
arcom előtt, s elvette Janice-től a zsinórrá csavart fehérneműt.
– Danielle!
Miss Fitness barátságosan mosolygott, lágyan cuppantott kissé vastag 
ajkaival, felállt, eltakarva bennünket a többiek elől.
– Oké! – bólintott Janice. – Kezdheted!
A következő néhány másodpercben csak egyre tudtam gondolni. 
Nehogy Mike Watherspoon észrevegye, mi történik itt hátul.
Danielle ismét cuppantott egy lágyat.
– Gyorsan!
Laura Francishoz hajolt és felemelte a fejét. A vörös hajú férfi ajkai 
szétnyíltak, mintha nehezére esne beszívni a monszun párás levegőjét. 
Laura mordult egyet, gyors mozdulattal bedugta Janice bugyiját a halott 
szájába, aztán hosszú, lila körmű ujjával lenyomta a torkán.
Arra riadtam, hogy Janice bátorítón a vállamra ver.
– Vegyél néhány mély lélegzetet. Meglátod, megkönnyebbülsz tőle.
Önkéntelenül is engedelmeskedtem. Mire elszállt a köd a szemem elől, 
és erős akarattal megfogadtam magamnak, hogy azért sem fogok hányni, 
valamennyien visszasüllyedtek a helyükre. Janice halkan dudorászott, 
mintha az előtte, álló kellemes thai éjszakákra gondolt volna.
Amikor aztán már úgy éreztem, ki tudom nyitni a számat, anélkül is, 
hogy kellemetlen következményektől kellene tartanom, megpróbáltam 
kipréselni magamból néhány szótöredéket.
– De hát... maga... kicsoda...?
Janice megfogta a kezem és bizalmasan megszorította.
– Neked, kicsim, Janice Abraham. És az is maradok mindörökre.
Sejtettem én már régóta – hogyne sejtettem volna –, hogy nincs rendjén 
valami ezzel a csoporttal, és nincs rendjén a lányokkal sem. Talán a 
túljátszott hisztéria volt az, ami először felkeltette a gyanakvásomat. A 
gyilkosságok aztán csak rátettek még néhány lapáttal. Nem hittem el, hogy 
Alicia Shepherd szekrényében csak úgy feledékenységből
otthagy valaki egy hullát; hogy a repülőgépen kötéllel a nyakukban 
kapnak szívrohamot gyanús ismeretlenek, hogy dr. Phumipark és 
Namkanha doktor éppen akkor hagy magunkra, amikor... s még tovább is 
sorolhattam volna a kétségeimet. Mind ez idáig azonban azzal próbáltam 
csitítani lelkem hullámzását, hogy bizonyára a rendkívüli körülmények 
borzolgatják csak az idegeimet.
Mielőtt még tovább töprenghettem volna a dolgon, s összerakhattam 
volna magamban folyamatos gyanakvásom töredékeit, az autóbusz sivító 
hangot hallatott, mintha átalakult volna gőzgéppé. A mindenünnen felénk 
áradó gőzfelhők ugyancsak ezt a feltételezést látszottak alátámasztani.
Kumbhakarna ekkor elvesztette a fejét. Csanghoz ugrott, s hatalmas 
testétől nem várt fürgeséggel lehúzott neki két hatalmas pofont. A 
ragyásképű kínai lehajtott fejjel fogadta az ütéseket, s még csak fel sem 
emelte a kezét, hogy védekezzen ellenük.
– Te idióta! – hallottam az emberhegy hörgését. – Most aztán mi a 
francot csináljunk! Nem megmondtam, hogy maradj az úton?
A kínai felemelte az arcát. Mintha vékonyka vérpatak csörgedezett 
volna a szája sarkában.
– Ez az út, száhib.
– És a víz?
– Valami folyó vize, száhib.
– Nem lett volna szabad kiöntenie!
A kínai hallgatott. A volánra meredt és várta a további utasításokat.
– Indíts újra!
Lehet, hogy Csang elfordította az indítókulcsot, mi mindenesetre annyit 
sem hallottunk belőle, hogy nyekk!
– Újra.
Néma csend. Aztán Mike Watherspoon reménykedő hangja.
– Meg fogunk fulladni, Mr. Kumbhakarna?
Úgy látszik, Kumbhakarna türelmével együtt pedagógiai érzékét is 
elveszíthette, mert hatalmasat ordított.
– Ha nem fogod be a szád, én fojtalak meg, nem a Mekong!
Csang csak nézett előre, a reménytelenül zuhogó esőbe s talán az 
elkövetkező pofonokat várta. Kumbhakarna többször is a váltókarra ütött, 
aztán felemelkedett és dühtől remegő hangon a kínaira förmedt.
– Nyisd ki az ajtót!
Halkan szisszent valami, de az ajtó meg sem moccant
– Befolyt a víz a motorba, száhib – suttogta Csang a szája sarkából 
csergedező vért törölgetve.
Kumbhakarna felhördült. Felemelte a kezét, s óriási erővel az ajtóra 
sújtott vele. Normális ember ökle palacsintává lapult volna tőle, neki 
azonban meg sem kottyant.
Olyannyira nem, hogy ütéseit némi rugdalózással is megtoldotta. Az 
ajtó recsegve kiszakadt a helyéről, és halk csobbanás kíséretében eltűnt a 
szemünk elől.
Az emberhegy az ajtófélfába kapaszkodott, s kidugta a fejét az 
ajtónyíláson. Amikor visszahúzta, nedves volt a turbánja teteje. Fekete 
szemében olyan düh égett, hogy legszívesebben a székem alá bújtam volna 
tőle.
– Végállomás – mondta vészjósló nyugalommal. – Ki kell szállnunk.
– Én ugyan nem – nyafogta Alicia Shepherd. – Azt hiszem, előjött a 
szokásos derékfájásom. Mindig előjön, ha halálra idegesítem magam.
– Hova a fenébe akar vinni bennünket? – kiáltotta Maly McMurray. – 
Azt hiszi, el tud bújni a zsaruk elől ezzel a rozoga ócskavashalommal? Ne 
is álmodozzon róla. Tudja mit jelent az, ha egy motorba befolyik a víz?
Kumbhakarna keze megrezdült. Nem lettem volna meglepve, ha 
megpofozza őket, esetleg le is lövi, de végül óriási erőfeszítéssel úrrá lett 
az indulatain.
– Hölgyeim és uraim – kezdte a körülményekhez képest békés hangon. 
– Gyalog kell folytatnunk az utunkat. Néhány kilométerrel korábban kell 
elhagynunk a kocsit, mint számítottam, ez pedig tervem megváltoztatására 
kényszerít. Először is, itt kell hagyniuk a csomagjaikat.
Mintha követ hajítottak volna egy méhkasba. Mindenki kiáltozott, a 
másik fülébe sírta bánatát. Csak Francis nem vett részt az általános 
hajcihőben. Békésen pihent, fejét háttámlának hajtva, mintha esze ágában 
sem lenne elhagyni a busz védelmet ígérő biztonságát.
Kumbhakarna igyekezett túlordítani a ricsajt.
– Hallgassanak rám, ha életben akarnak maradni!
Ez aztán többé-kevésbé megtette a hatását. Elhangzott ugyan még egy-
egy felháborodott kiáltás, de lassan elcsendesedett a környék.
– Ne akarják, hogy minden egyes alkalommal a levegőbe lövöldözzek – 
sóhajtotta az emberhegy. – Úgyis éppen elég a bajom. Aki legközelebb 
hisztériázni kezd, vagy nem engedelmeskedik a parancsaimnak, Csang 
elvágja a torkát. Hallod, Csang?
A ragyásképű meghajtotta a fejét.
– Parancsára, száhib.
Kumbhakarna összekulcsolta a hasán az ujjait.
– Úgy általában békés természetű ember vagyok, de ha megdühítenek, 
nem állok jót magamért... Mindenki annyi holmit vegyen csak magához, 
amennyit feltétlenül szükségesnek tart az előttünk álló pár kilométer 
elviseléséhez. Ne feledjék, hogy gyalogolniuk kell, nem andalogni, ezért 
javaslom, hogy tűsarkú cipő helyett sportcipőt öltsenek. Szeretném közölni 
azt is, hogy a legkisebb gyanús jelre bárkit feláldozok maguk közül. Inkább 
vesszen egy-kettő, mint valamennyi. Ez az elvem. Remélem, egyetértenek 
velem?
Miután nem kapott választ a kérdésére, órájára pillantott.
– Két percük van rá, hogy kivegyenek ezt-azt a csomagjaikból. Aztán 
indulás.
Francis nem akart kivenni semmit a csomagjából. Lehet, hogy nem is 
volt neki?

8

Amikor elmúlott a két perc, Kumbhakarna Omar felé intett.
– Ti Francissal hátramaradtok. Oké, Francis? Legnagyobb 
megdöbbenésemre valaki azt mondta rá, hogy oké. Méghozzá Francis 
hangján.
Ahogy a lépcső felé lépegettem, hónom alatt egy gyapjúpulóverrel, 
Vinnie Fliege mellett találtam magam. A lány rám pillantott, aztán 
közömbösen ment is tovább. Mint aki fel sem ismer igazából.
Kellemesen langyos volt a víz, akárcsak az óriási cseppekben zuhogó 
eső. Messziről, a párafüggöny mögül pálmák körvonalai sejlettek felénk.
– Hol a fenében vagyunk egyáltalán? – kérdezte Van Haagen kapitány. 
– Van fogalma róla valakinek, hol a fenében lehetünk?
– Egyelőre biztonságban – felelte Kumbhakarna. – Ha követik az 
utasításaimat, abban is maradunk.
Valamennyien felsorakoztunk a busz mellett. A víz nagyjából a 
köldökünkig ért. Mike Watherspoonnak viszont a nyakáig.
– Figyeljen már ide, Kumbhakarna! – hallottam Van Haagen kapitány 
hangját. – Valakinek vinnie kell a gyereket.
Kumbhakarna megvakargatta a szakállát.
– Hát akkor vigye!
– Vegye át valaki a csomagomat.
Az lett a vége a dolognak, hogy nyakam köré csavartam a pulóveremet, 
s ráültettem Mike-ot. Szerencsére nem tartozott a tortazabáló amerikai 
gyerekek közé, így aztán nem is viselte meg különösebben a vállaimat a 
súlya.
– Jól vagy?
– Minden rendben, John. Kumbhakarna felemelte a karját.
– Visnu nevében előre! Csang! Végy a kezedbe egy botot, vagy 
bambuszrudat és ha... Francis! Vágj ki valahol egy bambuszt! A fenébe is, 
hol van Francis?
– Odafent, a buszon – mondta Fernandez.
– Mi az ördögöt keres ott? Francis! Azonnal gyere le, mert széttaposom 
a beled! Ha ez a rohadék a csomagok közön kutat... Fernandez! Menj fel 
és...
A következő pillanatban Fernandez háta eltűnt az ajtóban.
– Emelkedik a víz, száhib – hallottam Csang figyelmeztető hangját. – 
Az ott egy töltés, ahol a pálmák látszanak. El kell érnünk mielőtt...
– Fernandez! Francis! Hol a fenében vagytok?
Szép lassan ronggyá áztunk valamennyien. Néhány másodperc alatt 
átnedvesedett a ruhám, s éreztem, hogy most éppen a bőrömön próbálják 
átdolgozni magukat a szorgalmas esőcseppek. 
Útitársaimból csak keveset láthattam, mert az esőfelhő és a nyomában 
felszálló köd elfedte őket.
– Meglógjunk? – hajolt a fülemhez Mike.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Szingh, a szakállas szikh bukkant 
fel előttem és oldalba taszított. Szó nélkül is megértettem, hogy azt akarja, 
húzódjunk szorosan a többiek mellé.
Fernandez felbukkant az ajtóban, majd hatalmas csobbanással 
belevetette magát a vízbe. Odaküzdötte magát Kumbhakarnához és a 
fülébe suttogott valamit. Az óriás olyan megdöbbent képpel hallgatta, 
mintha azt közölték volna vele, hogy nem a Mekong vize hullámzik 
körülöttünk, hanem az Északi-Jeges-tengeré.
Amikor felnézett ránk, gyilkos düh sötétlett a tekintetében.
– Tudni akarom, ki volt az! – morogta vészjósló nyugalommal.
Janice Abraham kitörölgette az esőcseppeket a szeméből.
– Elvágatja a torkom, ha meg merészelem kérdezni, mi a probléma? 
Már persze azonkívül, hogy itt állunk derékig vízben egy bedöglött 
autóbusz mellett.
Kumbhakarna hirtelen mozdulattal mellbelökte a lányt. Janice hanyatt 
esett, s amikor nagynehezen fel akart tápászkodni, Kumbhakarna 
belemarkolt a hajába, és lenyomta a fejét a víz alá.
Első döbbenetében nem moccant senki. Úgy látszik, én térhettem 
először magamhoz, mert megmozdult a vállam és levetette magáról Mike 
Watherspoont. Mike nagy csobbanás és rémült kiáltás kíséretében 
belehullott a vízbe. Belekapaszkodtam Kumbhakarna kezébe, rácsaptam a 
csuklójára, aztán a torkával próbáltam ugyanezt tenni. Sajnos nem voltam 
elég gyors. A bekapott hatalmas ütéstől megtántorodtam, és belezuhantam 
a monszuntól habos, zavaros lébe.
A következő néhány másodpercre nem emlékszem jól, csak annyit 
éreztem, hogy valaki elkapja a karom, és kihúz a víz alól. Aztán meg 
mintha fegyvercső nyomódott volna az oldalamnak.
Mire teljesen magamhoz tértem, Janice már a talpán állt, s Maly 
támogatásával éppen a vizet köhögte ki a tüdejéből. Kékre vált arccal 
erőlködött, mintha soha nem akarná abbahagyni. Mike már Kurt 
Weinberger nyakában ült, érdeklődő figyelemmel kísérve a történteket.
– Neki köszönje, hogy nem fojtottam meg – zihálta Kumbhakarna 
Janice felé fordulva. – Ha elfog a düh, nem ismerek se Istent, se embert... 
Tudják, mi történt odafent? Persze hogy tudják! Ki tette? Követelem, 
mondják meg, ki tette!
– De hát mi történt, az istenért? – hallottam Mrs. Vanessa Wednesday 
remegő hangját.
Kumbhakarna ránk meredt.
– Valaki megölte Francist.
Rémülten bámultunk egymásra. Janice szája elé szorította a kezét; 
esküdni mertem volna rá, hogy Vinnie a könnyeivel küszködik.
– Ki az a... Francis?
Kumbhakarna lemondóan legyintett. Csang felkapaszkodott az 
autóbuszra, majd néhány másodperc múlva már jött is vissza. 
Kumbhakarna meghallgatta a suttogását, aztán biccentett.
– Csang azt mondja – és én hiszek neki –, hogy vagy bhuttolafojtással 
ölték meg, vagy szívrohamot kapott. Csang azt is mondja, hogy a 
bhuttolafojtást csak sajátosan erős anyaggal lehet elkövetni, amely azonban 
nem kötél, mert az nyomot hagy. Preethida! Menj fel Csanggal és 
kutassátok át a bőröndöket. Ha olyasmit találtok valamelyikben, amellyel 
meg lehetett ölni Francist... Azzal fojtsátok meg a poggyász tulajdonosát. 
Gyerünk!
Janice Abraham letörölgette arcáról az esőcseppeket, ami úgy 
egyébként tökéletesen felesleges volt, hiszen azon nyomban újak születtek 
a szétmázoltak helyén.
– Mi az a bhuttolafojtás?
– Kíváncsi rá? – kérdezte Kumbhakarna sötéten.
– Maga mondta, hogy valami... speciális...
– Valóban elég speciális – bólintott az emberrabló. – Hallott már a 
thugokról?
– Ki ne hallott volna? Egyszer, amikor még a filmgyárakban 
statisztáltam, készült valami indiai kooprodukciós film, amelyben...
Kumbhakarna szemöldöke megrándult, aztán türelmetlenül 
félbeszakította.
– Akkor tudja, miről van szó. A bhuttola zsinegelte meg az áldozatot, 
méghozzá speciális zsinór és speciális mozdulatok segítségével. Akinek a 
nyakába vetették a hurkot, már mondhatta is magában a halotti imát.
– Gondolja, hogy... köztünk is...?
Kumbhakarna válasz helyett elfordult, és pisztolyt húzott elő a 
lebernyege alól. Meglehetősen szánalmas látványt nyújtott a zuhogó 
esőben, testére simuló nedves köpenyében, ennek ellenére nem tévesztett 
meg a látvány. Nem egyszer tanúja voltam már, hogy a nedves golyók 
éppen úgy eltalálják az áldozatot, mint a szárazak.
Néhány percnyi feszült várakozás után előbb Csang, majd Preethida 
bukkant fel az ajtóban. Csang gondolkodás nélkül belevetette magát a 
vízbe, míg Preethida csak rövid habozás után tette ugyanezt. Mindketten 
odalubickoltak Kumbhakarnához, és halkan közölték vele az 
észrevételeiket.
Kumbhakarna arcán nem látszott érzelem. Figyelmesen meghallgatta 
őket, aztán szabad kezével vállára kanyarította a víz súlyától mindegyre 
lecsúszni készülő lebernyegét.
– Szerencséjük van. Csang és Preethida nem talált semmit.
– Akkor mégsincs köztünk fojtogató? – kérdezte Maly McMurray 
reménykedő hangon.
Az emberhegy azonban lehűtötte a reményeinket.
– Az még nem egészen biztos. Mi van magával, Mr. Lendvay? 
Feltűnően sápadt. Csak nem a rossz lelkiismeret gyötri?
– Miért gyötörne, hiszen nem csináltam semmit. Ha valakit gyötör, 
akkor inkább...
– Fogja be a száját!
Dühösen a habokra csapott a tenyerével, aminek az lett az egyenes 
következménye, hogy telement a szeme a piszkos lével.
– Visnura, én megölök valakit! – hörögte, s már attól tartottam, el találja 
sütni a pisztolyát. – Preethida! Azonnal kutasd át őket!
– Már megint? – kérdezte fásult hangon Alicia Shepherd. – Nem lesz 
kicsit sok a taperolásból?
– Egyáltalán nem, kedvesem – mondta némiképpen lecsillapodva 
Kumbhakarna. – Tudják, mire hívta fel a figyelmemet ez a 
nélkülözhetetlen lány? Hogy vannak olyan fehérneműk, amelyek nagyon is 
alkalmasak rá, hogy megfojtsanak velük valakit. Na már most, ha ez 
történt, akkor... nos, akkor alighanem le kell mondanom az illetőért járó 
pénzről. Szemet szemért – nálam még ez a törvény uralkodik.
Preethida! Vidd kicsit hátrébb és vetkőztesd le a hölgyeket.
– Azt ugyan nem – mondta Mary Harper határozottan. – Velem ezt nem 
teszik meg.
– Velem sem – csatlakozott hozzá még határozottabban Mrs. 
Wednesday.
A Mr. Weinberger vállán kucorgó Mike arcán angyali derű áradt szét. 
Izgatottan, piros fülekkel dörzsölgette össze a tenyerét, mint a korabeli fiuk 
a szexmozi előtt.
– Végignézhetem?
– Még csak az hiányozna.
Az emberhegy maga elé meredt, aztán hatalmasat sóhajtott.
– A férfiak álljanak egymás mellé. Lendvay, maga is. Van Haagen, 
maga nem tartja magát férfinak?
– Magánügy – morogta a kapitány.
– Mr. Ramsey erőltesse meg már magát! Aki leselkedni próbál, orron 
vágom... Ez rád is vonatkozik, fiam. Hátra arc!
– Én még gyerek vagyok – tiltakozott Mike mindhiába. Öt percig 
álltunk valami töltésfélét jelentő pálmasorra
bámulva, majd Preethida odakiáltott Kumbhakarnának, ő pedig 
engedélyt adott a megfordulásra. Hirtelenjében nem is tudtam volna 
megmondani, örömöt vagy csalódottságot láttam a tekintetében.
– Preethida nem talált semmit, bár én ennek ellenére sem hiszek 
maguknak. Miért éppen most purcant volna ki Francis szíve?
Mr. Ramsey váratlanul felnyújtotta a karját.
– Mi van? – mordult rá az emberhegy.
– Azt a pasast mással is megfojthatták.
– Igazán? – kérdezte Kumbhakarna. – Mivel? Ramsey le sunyta a fejét.
– A tengerészgyalogosoknak megvannak rá a megfelelő módszereik.
Kumbhakarna csodálkozva simogatta meg a szakállát.
– A tengerészgyalogosoknak? Milyen módszereik?
– Én is csak hallottam róluk.
– Talán maga is az volt?
– Dehogyis!
– Mr. Van Haagen?
– Én a repülőknél szolgáltam. Hollandiában.
– Mr. Weinberger?
– Én német vagyok – mondta büszkén a másodpilóta, megigazgatva a 
nyakában Mike-ot. – Nálunk egészen másfajta a tengerészgyalogság. 
Igazából nincs is.
Kumbhakarna komor képpel bámult rám, mint szakács az engedetlen 
nokedlira, amely sehogy sem akar megfőni.
– Hát maga?
– Mi van velem? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy forró hullámok 
öntenek el.
– Maga hol szolgált?
– Itt is-ott is – igyekeztem kitérni a válasz alól.
– Csang! Nézd meg a papírjait.
– Felesleges – sóhajtottam. – A tengerészgyalogságnál. Most mit 
vannak úgy oda? Más is szolgált ott, nemcsak én.
– Igazán? – kérdezte megsimogatva a szakállát Kumbhakarna. – Igazán?
Csang úgy közelített meg hátulról, hogy észre sem vettem. Mire 
észrevettem, már csattant is a kezemen a bilincs.
– Maguk megőrültek! – rivalltam rá, miután felfogtam, mi történt 
velem. – Azonnal vegyék le rólam. Ha elesek, belefulladhatok a vízbe.
– Az bizony meglehet – bólintott Kumbhakarna. – Nagyon kell majd 
vigyáznia, hogy el ne essék. Ajánlom, jól nézzen a lába elé. Esetleg kérje 
meg Van Haagen kapitányt, segítsen magának. Amit pedig korábban 
mondtam, ezután fokozottan érvényes. Ha valakit gyanús mocorgáson 
kapok, golyót repítek a fejébe.
Biztos voltam benne, hogy komolyan is gondolja, amit mond. 
Megfordult, még egyszer utoljára végighordozta a tekintetét a buszon, 
majd megvonta vállát.
– Francis odafent marad. Legalább kényelmes a koporsója.
Olaf, a szőke, hallgatag fickó morgott valamit, ami akár ellenkezés is 
lehetett, Kumbhakarna azonban ügyet sem vetett rá.
– Csang, gyere ide!
Csang odacaplatott hozzá, majd halk tanácskozásba kezdtek az árvíz 
kellős közepén. Én még mindig megbilincselésem felett keseregtem, a 
többiek azonban végérvényesen megelégelhették a fürdőzést, mert Maly 
McMurray meg sem várva, hogy befejezzék a suttogást, dühösen a vízbe 
vágta: táskáját.
– Nekem ebből elegem volt! Vegyék tudomásul, vissza megyek a 
buszba. Nem kényszeríthetnek rá, hogy pacallá áztassam magam ebben a 
mosogatólében.
Kumbhakarna villámgyorsan ráfogta a revolverét.
– Nem megy sehova. Ha megmoccan, lelövöm.
– Akkor engem is lőjön le – mondta Janice Abraham, s ő is a vízbe 
vágta a táskáját.
– Akárcsak engem – bókolt felé gúnyosan Alicia Shepherd. – 
Rendezzen csak vérfürdőt. És integessen; váltságdíja után... Pápá, 
váltságdíj.
Vinnie Fliege felcsukló hangon sírni kezdett.
Kumbhakarna csalhatatlan ösztönével megérezte, hogy pillanatokon 
belül kitör az általános lázadás, ezért hatalmasat ordított.
– Mindenki fogja a csomagját, és indulás! Egy óra alatt akár több métert 
is emelkedhet a víz szintje.
A fenyegetettség érzése elmosta a hisztériát. Felkapták csomagjukat, és 
engedelmesen a legelöl haladó Csang után indultak.
Laura Conaway visszafordult, és felém kacsintott.
Úgy éreztem, mintha maga a halál kacsintott volna rám.
Bár nem vagyok az a kimondottan pánikba esős fajta, ahogy egyre 
magasabbra emelkedett a víz körülöttünk, egyre hidegebbnek éreztem a 
szívem táját. Mintha egy életre kelt jégdarab verdesett volna a 
mellkasomban.
Mintegy másfél órai néma, de elkeseredett bóklászás után Alicia 
Shepherd úgy döntött, bedobja a törülközőt.
– Na, én befejeztem – mondta nyugodtan, és állva maradt a szürke 
víztenger közepén. – Nem vagyok hajlandó továbbmenni egyetlen tapodtat 
sem!
– Akkor lelövöm – fenyegetődzött menetrendszerűen Kumbhakarna.
– Lőjön – mondta a lány nyugodtan. – Legalább megszabadít a 
szenvedéseimtől. Alig másztam ki egy elhúzódó
hólyaghurutból, és most tessék. Megint összevissza pisilhetek, mint a 
majom a fáról.
– Mr. Weinberger – hallottam a fejem felől Mike kíváncsi hangját. – A 
majmok tényleg összevissza pisilnek a fákról?
– Jól vagy, Mike? – kérdezte Mrs. Wednesday. – Nem vagy éhes?
– Én is feladom – állt meg Mary Harper. – Senki nem kényszeríthet rá, 
hogy tovább gyalogoljak ebben a mocsokban.
– Engem sem – csatlakozott hozzájuk Danielle Mosley. – Azonkívül 
pokoli éhes is vagyok.
– Igaz is – mondta Vinnie némi éllel a hangjában –, nem tudott volna 
reggeli után elrabolni bennünket?
Kumbhakarna tekintete az űzött vadéhoz volt hasonlatos. Kolumbusz 
kutathatta lázongó tengerészei között ilyen elkeseredett pillantásokkal a 
végtelen vizet.
– Csak még egy kicsit tartsanak ki – rimánkodott sírós hangon. – Csang 
szerint jó irányban haladunk.
– Igazán? És mi a végállomás? A pokol?
– Nem messze egy domb tetején található egy dzsedi...
– Micsoda? – kérdezte Ramsey.
– Dzsedi. Így hívják a sztupákat, a hatalmas ereklyetartó tornyokat.
– Csoda vonzó – mondta Laura, és ő is lecövekelt a helyére. – Lányok, 
nem futnánk egy kicsit, hogy megnézhessük azt az ereklyetartó tornyot?
– Figyeljenek rám – mondta Kumbhakarna remegő hangon – 
Megígérem, hogy ott enni is fogunk.
– Mit? – kérdezte Mary Harper. – Talán kígyót?
– Miért éppen azt? – kérdezte idegesen Van Haagen kapitány.
Mary Harper megigazgatta az ömlő esőben szétázott, szőke haját.
– Nem akarok pánikot kelteni, de itt úszott el az imént mellettem egy.
– Jézusoooom! – sírt fel Vinnie. – Vigyenek ki ebből a rohadt vízből!
– Én is láttam kígyót – mondta nyugodtan Kurt Weinberger. – Úgy 
fickándoznak körülöttünk, mint a sellők.
– Vízikígyók? – kérdezte kíváncsian, biztonságos magasságából Mike.
– Francot! – dühöngött Kumbhakarna. – Szárazföldi kígyók a 
rohadékok, csak a víz kimosta őket a fészkeikből. Nehogy hozzáérjenek 
egyhez is!
– Az ott mi? – mutatott hirtelen Mike egy számomra láthatatlan 
valamire a víz felszínén. A valami közvetlenül Kumbhakarna közelében 
úszhatott el, mert az emberhegy vadul csapkodni kezdte a habokat és 
Csangra ordított.
– Öld meg, Csang! Azonnal öld meg!
– Megölöm, száhib.
Kumbhakarna hörgésszerű sóhajtásokat adott ki magából, aztán 
kétségbeesetten megrázta a fejét.
– Skorpiók. Talán még veszélyesebbek, mint a kígyók. Figyeljék a vizet 
a saját érdekükben.
– És ha víz alatt jönnek? – kérdezte Mary Harper. Kumbhakarna a 
szívéhez kapott.
– Visnura, én megölök valakit! Aki akar, csak maradjon itt, és marassa 
halálra magát!
Hogy, hogy nem, egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy Mr. 
Ramsey mellé kerültem. Egyik szememmel azt figyeltem, ahogy a 
tiltakozók kihalásszák a habok közt lebegő csomagjaikat, és kelletlenül, 
cammogó léptekkel elindulnak Kumbhakarna után, a másikkal pedig 
Ramseyt vettem szemügyre. Ramseytól nem messze a Fernandez nevű 
indiai haladt, ugyancsak a vízre vetve aggódó tekintetét.
Bár én sem kedvelem a mérges kígyókat, sőt, bármilyen furcsának is 
tűnhet, a skorpiókat sem, mégis úgy döntöttem, egyelőre felfüggesztem a 
figyelésüket. Kihalásztam egy éppen tovaúszni szándékozó bambuszrudat, 
és lenyomtam a víz alá. Szerencsémre Kumbhakarna nem a hátamon 
bilincseltette össze a kezem, így valamelyest használhattam az ujjaimat. 
Egy óvatlan pillanatban előrelöktem a rudat, beakasztottam Mr. Ramsey 
lábai közé, aztán fordítottam egyet rajta. Mr; Ramsey felordított és fejjel 
előre bezuhant a vízbe.
Kumbhakarna hátrafordult. Éppen abban a pillanatban, amikor 
előbukkant a víz alól Ramsey koponyája. Mivel bilincsben volt a kezem és 
csak nehezen tudtam függőleges helyzetben tartani a csúszós talajon 
magam, nem tehettem róla, hogy egyenesen rágyalogoltam, és 
bedolgoztam a víz alá. Ott aztán ráadásul még a talpam alá is keveredhetett 
a feje. Ki akartam kerülni, de nem sikerült. Akárhogy is lépegettem,
mindegyre rátapostam. Végül is magának Kumbhakarnának kellett a 
segítségére sietnie. Lenyúlt a víz alá, s előbányászta alóla a menedzsert, 
akinek nemcsak az orrából és a szájából, hanem még a füléből is folyt az 
iszapos lé.
– Meg akart ölni! Szándékosan jött nekem! – rikácsolta az orrához 
kapkodva. – Jézusom, a szemüvegem! Elveszítettem a szemüvegemet!
– Ha nyugodt helyre érünk, majd veszek magának másikat – 
nyugtatgatta az emberhegy.
– De az enyém különleges csiszolású volt!
– Maradjon már veszteg, mert visszanyomom a víz alá.
– Nem hagynák végre abba? – könyörgött Mrs. Wednesday. – Idős 
asszony vagyok, nem bírom már soká.
Annak ellenére, hogy ezt mondta, nem látszott rajta fáradtság. Konok 
tekintettel törtetett előre a kígyókat és skorpiókat kerülgetve.
– Mennyire mérgesek ezek a férgek? – kérdezte Mary Harper az 
iszonyattól elkeskenyedő szájjal. – Uramisten, itt is úszik egy.
– Imádkozzék, hogy sose tudja meg – morogta Kumbhakarna. – Egy 
csípés és annyi. Olyan gyorsan hat a mérgük, mint a kígyóké. Csang, 
messze vagyunk még?
– Fél óra, száhib.
– Hallják, fél óra, és elérjük a dzsedit. Szedjék össze magukat!
Mary Harper biccentett és össze is szedte.
Igaz, hogy nem magát, hanem valami egészen mást.

11

Elérkezett a pillanat, amikor már semmin sem csodálkoztam. 
Alighanem azon sem lepődtem volna meg, ha a távolban kíváncsiskodó fák 
hirtelen elindulnak felénk a thai himnuszt énekelve. Talán csak a nap 
váratlan felbukkanása töltött volna el pánikkal.
Mary Harper odaevickélt hozzám és rám pisszegett.
– Szssz! Takarjon el a többiek elől. Hallja? Takarjon el!
Egyetlen másodpercig azt hittem, megőrült, és le akar lépni. Nyitottam 
volna a számat, hogy lebeszéljem róla, de akaratlanul is az arcára 
pillantottam. Olyan pokoli vigyor ült rajta, amilyet utoljára a manilai 
panoptikumban láttam, azon az öregasszonyén, aki a középkorban 
csecsemők kibelezésével ütötte agyon unalmas délutánjait.
– Mit... akar csinálni?
Rám villantotta a szemét, és én elnémultam tőle. Döbbenten láttam, 
hogy átlátszó plasztikzacskót varázsol elő a ruhája alól, majd a víztükör 
fölé hajol. A következő pillanatban már egy cirka húsz centis minikígyó 
csimpaszkodott azon a bambuszdarabon, amelyet a zacskó mellett s 
kezében tartott.
Mary felemelte a fejét, óvatosan körbepislantott, aztán felém sziszegte:
– Intsen Danielle-nek, ha erre nézne.
Mit tesz Isten, Danielle valóban arra nézett. Engedelmesen odaintettem 
neki, bár egyelőre csak halvány fogalmaim voltak róla, miért teszem. 
Danielle azonban ennek ellenére örömmel fogadta, s alighanem helyben 
járt egy kicsit hogy beérhessük.
Miss Harpernak angyali mosoly terült szét az arcán, amikor Miss 
Mosley odaevickélt hozzánk.
– Hogy s mint, Mary?
– Tettre készen, öreglány. – Felkuncogott, és Danielle felé mutatta a 
plasztikzacskót.
Egyetlen pillanatra elsötétült előttem a világ. Annál is inkább, mert egy 
megtermett, ollóit felém nyújtogató skorpiót pillantottam meg a vízben. 
Mintha ő is a zacskót kereste volna, egyenesen felénk tartott.
Mivel volt már bizonyos gyakorlatom a skorpióelhárításban, óvatosan 
elléptem előle, lefröcsköltem, s vártam, hogy az áradás elsodorja tőlem. – 
A soha-viszont-nem-látásra – gondoltam, és letörölgettem a verítéket a 
homlokomról.
Amikor leeresztettem a kezem, egyenesen Mary Harperre esett a 
tekintetem. Tétován botladozott a szőke, ázott szakállú Olaf felé, mintha 
csak nehezen találná a lába alatt a talajt.
Szó, ami szó, én sem találtam valami könnyen. Ahogy egyre tovább 
küzdöttük magunkat előre az ismeretlen vizeken, egyre mélyebb és 
ragadósabb lett alattunk a föld. Lépéseink nyomán hatalmas buborékok 
szálltak a levegőbe lágy, buggyanó hangok kíséretében. Mintha csak 
köszönetet akartak volna mondani, amiért kiszabadítottuk őket hosszú 
rabságukból.
Kumbhakarna váratlanul felordított, és dühösen a vízre vágott a 
tenyerével.
– Csang!
– Itt vagyok, száhib.
– Látod a buborékokat?
A kínai hangja mintha megremegett volna.
– Látom, száhib.
– Tudod, mit jelent ez?
A kínai lehajtotta a fejét. Kumbhakarna ismét a vízre vágott, és ismét 
felordított. Úgy, ahogy csapdába esett medve ordíthat dérmarta, csendes, 
havasi éjszakákon.
– Mi a fene esett magába? – hallottam Vinnie meghökkent hangját. – 
Halálra macerál bennünket, hogy hisztériázunk és hogy nem akarunk 
továbbmenni: hát most tessék! Nem tudom, ki veszíti el a fejét minden kis 
szartól?
Kumbhakarna ordított még egy hatalmasat, aztán lebukott a víz alá, 
mint a vadkacsa, ha halászik. Amikor előbukkant, maréknyi zöld fűfélét 
tartott a kezében.
– Látják? – ordította. – Látják ezt?
Megbabonázva bámultunk a fűcsomóra. Igaz, nem sokáig, mert 
Kumbhakarna belecsapta a lébe és ugrándozni kezdett, mintha bolha ment 
volna a nadrágjába. Persze vízibolha.
– Tudják mi ez? Nem tudják? Annál rosszabb maguknak is, és nekem is. 
Ez egy rizscsomó. Azt jelenti, hogy rizsföldekre tévedtünk és ha nem 
vigyázunk... Visnura, már húz is lefelé. Vigyázzanak!
– Mi a fene történt? – érdeklődött kíváncsian Van Haagen kapitány. – 
Errefelé nem szabad rizsre lépni?
– Rizsföldre nem szabad! – ordított Kumbhakarna. – Főleg a rizsföld 
árkába. Elkapja és víz alá húzza, aki belelép. Vigyázzanak, az istenért, 
mert oda a pénzem. Könyörgök, vigyázzanak magukra!
Némi erőfeszítéssel Ramsey mellett termettem, nem törődve vele, hogy 
valóban rossz helyre is léphetek. Ügyesen kirángattam a cipőm a 
vendégmarasztaló sárból és amikor Ramsey óvatosan a víz fölé hajolva el 
akart oldalazni mellettem, gáncsot vetettem neki, majd mellbe löktem. 
Szépen kivitelezett hanyattesést hajtott végre: ha pontozó lettem volna, 
igen magas pontszámmal jutalmaztam volna a teljesítményét.
Kumbhakarna megtorpant, hátrafordult, majd újfent felüvöltött.
– Ki volt az?
– Mr. Ramsey – visította vissza Alicia Shepherd.
Az eső folyamatosan ömlött, mintha azt akarta volna, hogy sose 
találjunk rá a víz alatt parkolóra.
Pedig rátaláltunk. Egészen pontosan Szingh, aki gondolkodás nélkül 
belevetette magát a menedzser keltette hullámokba.
Mr. Ramsey kitörölte szeméből a vizet, s vérben forgó szemekkel rám 
mutogatott, miközben ordított, mint a sakál.
– Ő volt! Ő volt! Vigyék innen... mentsenek meg tőle! Meg akar ölni ez 
az állat!
Igazság szerint vagy védekeznem kellett volna, vagy támadnom. Én 
azonban egyiket sem tettem. Csak álltam szótlanul, mintha megkukultam 
volna, s a híg levegőbe bámultam.
Legalábbis a többiek így látták. Pedig dehogyis bámultam én céltalanul 
a levegőbe! Pontosan tudtam, hova nézek, és azt is, hogy úgy kell tennem, 
mintha nem oda néznék.
Kumbhakarna vicsorgó fogakkal jött oda hozzám. Elkapta a pulóverem 
szélét, és csavargatni kezdte.
– Tényleg meg akarta ölni?
– Tényleg – mondtam.
Erre aztán úgy meghökkent, hogy eleresztette a pulóveremet.
– Mi a fenéért?
– Mert nem tetszik a képe – mondtam.
– Maga mindenkit ki akar nyírni, akinek nem tetszik a képe?
Hozzám hajolt és kíváncsian várta a válaszomat. Én viszont elnéztem a 
válla felett, arra, ahonnét Mary Harper, Danielle Mosley és közvetlenül 
előttük Olaf bámultak felénk.
Danielle mosolygott és félrehajtotta a fejét. Szép volt a mosolya, mint a 
megtermett, erős nőké általában. Mary Harperé is szép volt, mint a vékony, 
szőke nőké általában. Még Olafé is szép lehetett volna, ha mosolyog. 
Csakhogy
Olaf nem mosolygott, pedig ha tudta volna, mi következik, lehet, hogy 
megkockáztatta volna élete utolsó mosolyát.
– Mit szólna hozzá, ha lenyomnám a fejét a víz alá és ráülnék? – 
kérdezte Kumbhakarna. – S addig ülnék rajta, amíg...
Mary Harper ekkor egészen megközelítette Olafot. A szőke, szakállas 
férfi egyetlen másodpercre még gyanakodva oldalra is kapta a szemét, 
amint azonban meggyőződött róla, hogy a lány bennünket figyel, 
elfordította róla a pillantását.
Pedig ha nem fordítja el, talán még ma is élne.

12

– Ez volt az utolsó dobása, Mr. Lendvay – figyelmeztetett 
Kumbhakarna. – Ha még egyszer megpróbálja...
Most már Danielle Mosley is ott állt Olaf mögött, s a válla felett 
érdeklődve nézett rám. Úgy látszik, valamilyen megmagyarázhatatlan 
oknál fogva rövid időre én lettem a társaság fénypontja.
– Indulás! – parancsolt rám Kumbhakarna. – Szingh majd magán tartja a 
szemét.
Danielle Mosley szelíden mosolygott, aztán olyan sebesen, mintha 
villámkeze lenne, elkapta Olaf fehér trikójának a szélét, és maga felé húzta. 
Ugyanebben a pillanatban Mary Harper felemelte a plasztikzacskót, s a 
tartalmát Olaf bőre és a fehér trikó között feltárulkozó résbe öntötte. 
Ezután óvatosan leejtette maga mellé a zacskót, és mint ahogy a kis 
papírhajócskákat szokás, odébb tolta a vízen.
– Ez volt az utolsó figyelmeztetésem – darálta tovább a magáét 
Kumbhakarna. – Ha azt hiszi, hogy a maga szórakozásának a kedvéért 
lemondok egyetlen centről is...
Fájdalmas üvöltés vágta ketté a mondatát. Olaf lehorgasztotta a fejét, 
majd reszkető vitustáncba kezdett a tenger közepén. Néha-néha az oldalára 
ütött a kezével, mintha azt használná dobnak rettenetes táncához.
Amikor elzuhant, csak alig-alig vert hullámokat.
A zavaros, szürke lé gyorsan összezárult felette.
Végtelen hosszúnak tűnő másodpercekig moccanni sem tudtunk a 
megdöbbenéstől, aztán Kumbhakarna hatalmasat ordított.
– Kapd el, Csang!
Csang a vízbe vetette magát, s addig nem is nyugodott, míg ki nem 
halászta a táncolót. Nem volt nehéz megtalálnia, hiszen a hullámok még 
nem sodorták tova. Kumbhakarna kezében ekkor már ismét ott sötétlett a 
pisztolya.
– Lépjen hátrébb!
Tettem két óvatos lépést hátrafelé.
Preethida, Csang, Fernandez, Omar és Szingh önkéntelenül is közelebb 
húzódtak egymáshoz. Csang összeszorított fogakkal megpróbálta a víz 
felett tartani Olafot. A halott feje előrebukott, hajáról arcába csörgött a lé, 
keze lecsüngött a teste mellett, ujjai a hullámocskák felszínét simogatták.
– Mi történt? – ordította Kumbhakarna kétségbeesve. – Mi történt vele?
Csang válasz helyett eleresztette a holttestet. Olaf belecsobbant a vízbe, 
majd kétszer-háromszor is megfordult a tengelye körül.
– Kígyó! – nyöszörögte elkeseredetten a kínai. – Megmarta egy kígyó. 
Ott mászott az arcán.
Kumbhakarna felüvöltött, mint a már említett csapdába esett medve.
– Sívára, én megölök valakit! A legjobb embereimet veszítettem el 
ebben a rohadt áradásban. Csang! Nem lehet, hogy megölte valaki?
Csang szótlanul megingatta a fejét.
Kumbhakarna legszívesebben leroskadt volna, ha lett volna hova. Így 
csak fehér turbánját tépte le a fejéről, kicsavarta belőle a vizet, majd 
visszakötötte a helyére. Sziszifuszi munka volt, mert néhány pillanat alatt 
ugyanannyi szivárgott bele, mint amennyi kifolyt belőle.
– Figyeljenek ide – mondta aztán megtépdesve a szakállát. – Úgy 
látszik, nem kedvelik magukat az istenek. És úgy látszik, emiatt engem 
sem kedvelnek. Már a második emberemet veszítem el maguk miatt. A 
legjobb embereimet...
Visnura, egyszerűen képtelen vagyok elhinni... Huh, az ördögbe, itt is 
úszik egy! Revolvere tusával a közeledő kígyó felé csapott.
– Csang!
– Itt vagyok, száhib.
– Hogy kerültünk a rizsföldek közé?
– Új telepítés lehet, száhib.
– Mennyi ideig kell még az életünket kockáztatnunk, Csang? Mennyi 
ideig kell még eltűrnöm, hogy a legjobb embereim elhagyjanak? Visnura, 
én mindjárt megbolondulok!
Kezdett nagyon nem tetszeni a dolog. Mint tapasztalt Magánzsaru, 
pontosan tudtam, hogy mindannyiunk legnagyobb ellensége a pánik. 
Ráadásul nem is annyira a sajátunké, mint inkább az elrablóinké. Ha ők 
esnek bele, Isten legyen irgalmas hozzánk.
– Figyeljen rám, Mr. Kumbhakarna – léptem közelebb hozzá.
– Mi van?
– Vegye le rólam a bilincset.
– Eszem ágában sincs.
– Remélem, nem akarja ezt is rám kenni? Azért, mert valaha 
tengerészgyalogos voltam, még nem tudok úgy marni, mint a kígyók.
– Mi a francot akar?
– Nem látja, hogy a barátja csődöt mondott?
– Melyik barátom?
– A kínai. Annyira ismeri a terepet, mint én.
– Maga nem tudja, mit beszél! Csang erre nőtt fel.
– Húsz évvel ezelőtt. Azóta alaposan megváltozott a helyzet. Ha nem 
fogunk össze, itt hagyjuk a fogunkat.
– De segítőkész lett egyszerre!
– Ne értsen félre, ugyanúgy utálom magát, mint eddig, de nem 
szeretném ebben a zavaros trutymóban végezni. Mi lesz, ha beköszönt az 
éjszaka? Márpedig, ha így haladunk tovább, az lesz a vége. Kihűlünk és 
akkor annyi.
– Kihűlünk?
– Sosem hallott még róla, hogy a vízben kihűl az emberi test?
– Fogja be a száját. Vedd le róla a bilincset, Csang! Csang felém 
fordította az arcát. Akaratlanul is a szemébe néztem. Amit odabent láttam, 
megerősített abbeli gyanúmban, hogy kettőnk közül az egyik aligha hagyja 
el élve a Mekong környékét.
Szó nélkül vette le a bilincset a csuklómról. Kumbhakarna közben rám 
pislogott.
– Mit tanácsol?
Felemeltem a kezem, és a vízfüggöny mögött felénk integető pálmákra 
mutattam.
– Az ott töltés?
– Nyilván az öntözőcsatornáké.
– Mit szól hozzá, Csang?
Csang mondott valamit, csakhogy olyan nyelven, amiből egyetlen szót 
sem értettem.
– Azt mondja, nem juthatunk oda. A töltés alatt mély a víz.
– Át kell úsznunk rajta.
Csang ismét mondott valamit. Ezúttal mintha félelmet láttam volna 
megbújni a tekintetében.
– Csang nem tud úszni.
Laura Conaway felháborodott kiáltása túlharsogta a hangomat.
– A rohadt anyját a maga barátjának, Kumbhakarna! Azért járunk már 
órák óta ebben a szarban, mert a ragyásképű nem tud úszni!
– Ez már több a soknál – dohogott Janice Abraham is. – Adok magának 
negyed órát, Kumbhakarna. Ha ennyi idő alatt nem vezet bennünket száraz 
helyre, végeztem magával. Belevágom magam ebbe a rohadt vízbe, és 
csináljon velem, amit csak akar.
– Ez már felelőtlenség, hallja! – csatlakozott hozzá Mrs. Wednesday. – 
Én felelős vagyok azért a gyerekért. Mi lesz, ha tüdőgyulladást kap? Jól 
vagy, Mike?
– Jól, Vanessa néni.
– Le akarok ülni egy száraz helyre, és ki akarom önteni a cipőmből a 
vizet – nyafogott Mr. Ramsey.
– Kész – mondta Van Haagen kapitány. – Kifogyott az üzemanyagom.
– Hogyhogy kifogyott? – kérdezte értetlenül Kumbhakarna.
– Kicsit erőltesse meg az agyát!
Preethida és Omar közrefogták, és a fülébe sugdostak valamit. 
Kumbhakarna többször is a vízre ütött, majd néhány másodperc múlva 
felemelte a fejét, és ismét csak szemügyre vett mintha most látna először.
– Azt mondja, próbáljuk meg elérni a töltést?
– Mégpedig gyorsan, mielőtt megfulladunk.
– Ki nem tud úszni? – kérdezte mindenbe beletörődve Kumbhakarna.
Csak Maly McMurray nyújtotta fel a kezét. Hihetetlennek tűnt ugyan 
számomra, hogy egy amerikai lány ne tudjon úszni, de természetesen 
egyetlen ránc sem mozdult az arcomon.
– Majd mi átvisszük – ajánlkozott Vinnie Fliege és Laura Conaway.
Kumbhakarna gyanakodva pislogott rájuk.
– Fernandez! Velük mész és segítesz Miss McMurray-nek. Az indiai 
vigyorgott. Alighanem tetszett neki az ötlet, hogy
a szép, kreol lányt ölelgetheti.
– Menjek előre? – készségeskedtem. Kumbhakarna rövid habozás után 
beleegyezően bólintott.
– Menjen. De egyetlen pillanatra se feledkezzék meg róla, hogy stukker 
irányul a hátának.
Alig tettünk tíz-tizenöt lépést, máris mélyülni kezdett a víz. Meglepetve 
láttam, hogy a pálmák szinte ott hajladoznak az orrunk előtt: ha Csang nem 
kényszerít bennünket a soha véget nem érő gyaloglásra, már réges-régen 
odafent pihenhetnénk a töltésen.
Megfordultam, és a zöld taréjú fákra mutattam.
– Ha elértük őket, megmenekültünk.
Kumbhakarna egyelőre nem tudta, mit csináljon a pisztolyával. 
Hadonászott vele egy kicsit, aztán az övébe dugta.
– Mi lesz a csomagokkal?
– Próbálják meg maguk előtt tolni őket. Ha gondolják, én átviszem 
Mike-ot.
Kumbhakarna rám vicsorította a fogát.
– Magáé volt az ötlet, menjen csak egyedül.
Nem volt mit tennem, elindultam előre. Néhány lépés után elveszett a 
lábam alól a talaj. Elkezdtem úszni a pálmafák felé.
Bár a ruháimnak pillanatok alatt sokszorosára nőtt a súlya, nem volt 
nehéz elérnem a töltést. Igaz, közben a pálmák mintha meggondolták volna 
magukat, s egyre messzebbre hátráltak tőlem. Kábé húsz méter megtétele 
után ismét talajt éreztem a talpam alatt. Ahogy a fák alá értem, meglepetve 
tapasztaltam, hogy a töltés túlsó oldalán már nincs víz. Zöld rét csillogott a 
szemem előtt, ameddig csak képes voltam ellátni az esőfüggönytől. 
Egyetlen pillanatig megkísértett ugyan az ördög, de azon nyomban el is 
hessegettem magamtól a csábító gondolatot.
Felálltam, megnyomkodtam a derekamat, és a vízben tipródók felé 
lengettem a karom.
– Jöjjenek nyugodtan.
Danielle Mosley indult elsőnek, mögötte Alicia Shepherd, akit Szingh 
követett. Ügyesen úsztak, csak a táskáikkal volt gondjuk. Már a víz közepe 
táján járhattak, amikor bukdácsolni kezdtek és többször is lemerültek a 
koszos lé alá.
– Hagyják a csodába a bőröndöket! – kiáltottam, ahogy a torkomon 
kifért. – Hagyják, mert belefulladnak.
Nem tudom, meghallották-e a kiabálásomat, mindenesetre azt tették, 
amit mondtam. Amikor kikapaszkodtak mellettem a töltésre, már csak 
Alicia kezében feketedett egy apró kézitáska.
Kumbhakarna ismét a vizet csapkodta, nyilván ordítozott is, az 
esőfüggöny azonban vastag itatóspapírként felszívta a hangját.
Janice-nek volt annyi esze, hogy meg sem próbálta áthozni a bőröndjét a 
töltésre. Felemelte, megforgatta maga körül, aztán jókora lendülettel 
belehajította a vízbe. Bármilyen vastag is volt az itatóspapír-esőfüggöny, 
áthallatszott rajta vidám, megkönnyebbült nevetése.
Laura Conaway már közel sem volt ennyire vidám. Óvatosan a víz 
felszínére helyezte elegáns bőrtáskáját, szeretetteljes mozdulatokkal 
megpaskolta az oldalát, aztán útjára bocsátotta.
A harmadik csoportot Van Haagen kapitány, Weinberger – nyakában 
Mike-kal –, Mrs. Wednesday és Omar alkották. Van Haagen fején hetykén 
ült a pilótasapka, mintha csak odafent röpdösne benne a felhők felett. Mrs. 
Wednesday vesszőből font utazótáskát úsztatott maga mellett, hasonlatosat 
a kígyóbűvölők fedeles kosarához. Aggódó tekintetét egyre Mike-on 
tartotta – ezzel együtt úgy úszott, mint a hal.
Omarral már egy kicsit több volt a baj, azért némi görcsös kapálódzás 
után ő is csak megérkezett. Ahogy a szemébe néztem, nem tengerészősök 
lelkét láttam kikönyökölni rajta.
Mike lecsusszant Mr. Weinberger nyakáról – lehet, hogy a másodpilóta 
gyengéd késztetésének engedelmeskedve –, odabukdácsolt hozzám, és 
izgatottan megragadta a kezem.
– Hát ez csodálatos! Egyszerűen csodálatos! Mit gondolsz, Miss Harper 
lefényképezne Mr. Kumbhakarnával?
Nem válaszoltam, mert éppen Miss Harpert figyeltem, amint Vinnie 
társaságában megpróbálta áthozni az árkon Maly McMurrayt. Mit 
mondjak, nem volt könnyű dolga. Miss McMurray már akkor elkezdte a 
rémüldözést, amikor éppen csak belesüllyedt a vízbe. Hiába támogatták 
jobbról-balról, tartották erősen a vállát, fuldokló köhögésbe fogott, majd 
visszaverekedte magát a sekélyebb részbe.
Ott aztán kezdődhetett újra a rábeszélés. Bár a hangok nem hallatszottak 
el idáig, lelki füleimmel nagyon is jól hallottam, mit mondhatnak neki. 
Nemcsak Mary és Vinnie győzködte, hanem még Kumbhakarna is 
beleadott apait-anyait. Széles gesztusokkal magyarázta a lánynak, hogy 
nem kell félnie, pár karcsapás az egész, sőt neki még azt sem kell 
megtennie. Csapkodnak helyette mások.
Csapkodtak is. Még Fernandez sem volt kivétel ez alól, aki a kezdeti, 
óvatos távolságtartás után egyre közelebb keveredett hozzájuk. Senki sem 
vette észre, hogy Vinnie és Mary egyre lopják a távolságot, folyamatosan 
szűkítve a szöget, amelynek én álltam a csúcspontjában a pálmafákkal 
együtt.
Fernandez, aki az összeszorított szájjal és halálra vált arccal csapkodó 
lányt bámulta, annyira belemerült a látványba, hogy talán még az is 
elkerülte volna a figyelmét, ha egy víziló bukkan fel a közelünkben, orrán 
Mrs. Wednesday kosarával. Csak akkor emelgette egyre izgatottabban a 
fejét, amikor Maly McMurrayt végérvényesen elkapta a pánik. Sikoltozott, 
kapkodott, majd belemarkolt Vinnie vállába, és egyszerűen lerántotta a víz 
alá.
– Jézusom! – suttogta mögöttem Van Haagen kapitány: – Ezek meg mit 
csinálnak?
Kumbhakarna heves ugrándozásba kezdett a vízben, tölcsért csinált a 
tenyeréből, és megállás nélkül felénk ordítozott. Nemigen értettem, mit – 
minden bizonnyal veszni látszó dollárkötegeit búcsúztatta.
Mert ekkor már mindannyiunk számára egyre világosabbá vált, hogy 
azok hárman aligha kerülnek ki élve a szutykos léből. Annál is inkább, 
mert amióta Maly lenyomta Vinnie fejét a felszín alá, egyetlen lépést sem 
közeledtek felénk. Ott fröcsköltek egy helyben a víz közepén, mint 
tanácstalan vízilovak.
Arra riadtam, hogy Mike megrángatja a pulóverem ujját.
– Mit gondolsz, John, belefulladnak? – Legszívesebben képen töröltem 
volna, de Mrs. Wednesday figyelmeztetőn felmagasodó szikár alakja 
megakadályozott benne.
Odabent az árban ezalatt kemény küzdelem folyt. A három lány 
egyfolytában sikoltozott, csapkodott, a vizet fröcskölte. Mary és Vinnie 
hasztalan próbálták meg úgy elkapni Malyt, hogy kivonszolhassák a partra, 
a nagydarab, kreol lány nem hagyta magát. Amikor már-már sikerült volna 
a dolog, Maly kiszakította magát a kezükből, és tovább rángatta őket a 
fenék felé.
Kumbhakarna végérvényesen veszni láthatta a pénzét mert Fernandezre 
ordított.
– Segíts nekik, fiam! Kapd el a lábát és húzd ki a partra.
Fernandez, aki bizonyára jó úszó lehetett, hátára rántotta a 
géppisztolyát. Nem törődött vele, hogy belefolyik-e a víz vagy sem, 
nyilván megolajozta annyira, hogy ne ártson neki.
A három lány ezalatt egyetlen hatalmas gombóccá sűrűsödött össze. Ha 
nem lettem volna pokolian fáradt, talán én is belevetettem volna magam a 
szutykos lébe, hogy a segítségükre siessek, így azonban csak fásultan 
néztem, amint egyre lejjebb merülnek. Maly McMurray már nem is 
kiáltozott: egyik kezével szótlanul csapkodta a vizet, a másikkal pedig hol 
Vinnie-be, hol Marybe kapaszkodott.
Kumbhakarna abbahagyta az ugrándozást, és megkövült tekintettel 
bámult maga elé. Vinnie éles kiáltásai ugyanis egyre tompultak, Mary 
Harper szőke haja rossz jelként terült szét az apró hullámokon.
Fernandez viszont úgy érezte, eljött az ő ideje. Odakiáltott valamit 
Kumbhakarnának, aztán bevetette magát a küzdelembe. Szakavatott 
mozdulatokkal dolgozott: látszott rajta, pontosan tudja, mit csinál. Először 
is elválasztotta Vinnie-t a másik kettőtől, a part felé lökdöste, majd 
megpróbálta összehangolni a mozdulatait Maryével.
Az égettképű lány éppen elérte a partot, amikor megtörtént a baj. Miss 
McMurray minden eddiginél erőteljesebb kapálódzásba kezdett, s egyetlen 
karcsapással a víz alá küldte Maryt. Fernandez hasztalan próbálta 
megfékezni, majd hasztalan próbálta meg magára hagyni, egyik sem 
sikerült neki. McMurray ujjai acélkapocsként fonódtak a karjára, és 
lerántották a mélybe.
– Fernandez! – hallottam Kumbhakarna kétségbeesett ordítását: – 
Vigyázz, fiam!
Fernandez erre már nem válaszolt, De hogy is válaszolhatott volna a víz 
alól?
Vinnie egy fűcsomóra hajtotta a fejét és megállás nélkül öklendezett. 
Amikor odaugrottam hozzá, ellökött magától, kétségbeesetten a víz felé 
kiáltozva:
– Mary, Maly! Úristen, Úristen!
Aztán tovább öklendezett, miközben folytak a könnyei, mint a záporeső.
Megbabonázva bámultuk az árvíz esőcseppektől lyuggatott felületét. 
Vártuk, hogy előbb-utóbb felbukkan majd egy fej, aztán még egy, majd a 
harmadik. A víz azonban nem szerezte meg nekünk ezt az örömet. 
Makacsul összezárta az ölét, mint szigorú aggszűz, ha tréfás kedvű 
legények kopogtatnak az ablakán.
– Vége – mondta Van Haagen levéve a sapkáját. – A hajtómű leállt.
Mike megrángatta a karom.
– Belefulladtak?
Bólintottam volna, de ebben a pillanatban egy óriási buborék 
kíséretében felbukkant Mary Harper feje. Krákogott, köpködött, majd 
erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett a part felé.
– Fernandez! – hallottam odaátról Kumbhakarna ordítását. – Hol vagy 
Fernandez?
Fernandez erre sem válaszolt. Lett volna néhány tippem, hogy miért.
Úgy álltuk körül Mary Harpert, mint a hét törpe az ájul Hófehérkét. 
Mary Janice ölébe hajtotta a fejét, és bágyad tan rámosolygott.
– Úgy innék... valamit.
Nem volt egyedül, akinek ez volt a kívánsága. Magam sem bántam 
volna, ha egy-két kortyocska lecsúszhatott volna a torkomon.
– Nincs... vizünk? – Természetesen nem volt.
Mrs. Wednesday ekkor szó nélkül felcsapta fonott mózeskosara fedelét, 
kihúzott belőle egy lapos üvegecskét lecsavarta a kupakját, és a szőke 
lánynak nyújtotta.
– Húzza meg, kedves!
Mary Harper meghúzta, miközben olyan illatfelhők áradtak felém, hogy 
összefutott a számban a nyál.
Mrs. Wednesday azonban nem volt határtalanul adakozókedvű. Ahogy 
Mary abbahagyta a kortyolgatást, vissza csavarta az üveg kupakját és a 
kosarába rejtette.
– Maly – suttogta Mary, s ijedtében összerázkódott, mint ha még mindig 
attól tartana, hogy Miss McMurray leránt a pokol fenekére. – Maly... 
megijedt. Hiába mondtam neki...
Szingh és Omar gyanakodva bámultak ránk. Mintha bizony mi lettünk 
volna felelősek Fernandez eltűnéséért.
Odaátról eközben elindult az utolsó csoport is Kumbhakarnára Preethida 
vigyázott, bár igazság szerint nem is kellett különösképpen vigyáznia rá. 
Az emberhegy hatalmas testét meghazudtoló fürgeséggel szelte a habokat, 
s gyors karcsapásokkal közeledett a part felé. A vékony lánynak ugyancsak 
igyekeznie kellett, ha nem akart elmaradni mögötte.
Igazán kíváncsi lettem volna rá, mi játszódhat le ezekben a 
pillanatokban Csang lelkében – vele ugyanis nem törődött senki. Preethida 
Kumbhakarnát tartotta szemmel majd a valamivel utánuk induló Ramseyt. 
Csang a vízben állt, egyedül, reménytelenül, mint nagyon öreg, szómon 
fák.
Az emberhegy Preethidát megelőzve ugrott ki a partra vaddisznószerű 
horkantást hallatott, s vérben forgó szemekkel engem keresett. Amikor 
megtalált, felém rohant,
ha el nem ugrom előle, alighanem széttaposott volna. De én elugrottam, 
bár a lábamat azért otthagytam emlékbe. Kumbhakarna belebotlott, majd 
hangos ordítással hasravágódott a lében gazdag füvön.
Sokáig nem örülhettem a sikeremnek, mert a vízből ugyancsak 
kikászálódó Preethida felemelte a géppisztolyát és úgy vágott fejbe vele, 
csak úgy csattant.
A fekete monszunfelhők jótékony takaróként borultak rám.

16

Többször is előfordult már velem nem éppen izgalommentes életem 
során, hogy felébredésem után azt mondtam magamnak: bárcsak még ó 
darabig ne ébredtem volna fel. Ez a mostani ébredés azonban számos 
ilyenen túltett. Nem minden reggelen fordul elő velünk ugyanis, hogy 
amikor kinyitjuk a szemünket, éppen égy géppisztolycsőbe bámulunk bele. 
A nyakunkat taposó cipőtalpról már nem is beszélve.
– Mert én így ébredtem. A géppisztolycső Preethida géppisztolyának a 
csöve volt, a cipőtalp pedig az ő bakancsának a talpa. S hogy a dolog még 
cifrább legyen, Kumbhakarna is ott tornyosult felettem.
Amint kinyitottam a szemem, Preethida elvette a fegyvert a nyakamtól, 
a lábát is leemelte rólam, Kumbhakarna pedig nemes egyszerűséggel 
lehajolt értem és felrántott. Úgy éreztem magam, mintha King Kong 
kezébe kerültem volna.
Kissé még ingadoztam, mint Villon hősei, de azért lassan kitisztult 
előttem a világ. A pálmafák lenéztek rám, a langyos eső pedig vidáman 
futkározott a ruhám alatt.
– Meg kellett volna hogy öljelek – dühöngött Kumbhakarna alaposan 
megrázogatva, mintha kedvenc koktélja lettem volna. – De még 
bepótolhatom, amit elmulasztottam.
Nagyot nyeltem, és akaratlanul is az arcára pillantottam. Valaha 
gondosan nyírt szakállán sárgásszínű vízcseppek ültek, haja ragadósan 
tapadt a fejére. Turbánját viszont nem láttam sehol. Nem gondolhattam 
másra, minthogy azt is magával ragadta a szennyes ár.
– Mi baja van velem? – kérdeztem nagyot nyögve.
– Még hogy mi bajom? Hol van Fernandez, mi?
– Hol van?
Kumbhakarna rám emelte az öklét, aztán nyomban le is eresztette.
– Odalent maradt a víz alatt. Pedig ragyogóan tud úszni.
– Maly?
– Ő is. És mindezt neked köszönhetem.
– Miért éppen nekem?
– Kinek az ötlete volt, hogy ússzunk ide? Talán az enyém.
– Miért? Nem volt jó ötlet?
Kumbhakarna morgott, és továbbra is az öklét emelgette, de láttam 
rajta, alighanem már csak tekintélyének megóvása miatt. Elvégre valóban 
nem tehettem arról, ami történt.
Bizonyára az emberhegy is így láthatta a dolgot, mert rövidesen 
félárbocra eresztette a hangerőt.
– Tudja, mióta ismerem Fernandezt? Tíz éve. Jóban-roszban együtt 
voltunk.
– Megható – mondta Janice. Kumbhakarna felkapta a fejét.
– Gúnyolódik?
– Nincs kedvem gúnyolódni, amikor odaveszett barátnőm. 
Legszívesebben ordítanék és a ruhámat szaggatnám.
– Hát szaggassa.
– Legyen nyugodt, majd annak is eljön az ideje. Kumbhakarna mintha 
elmosolyodott volna. Annak a biztos mosolyával, aki mindenkinél jobban 
látja a jövőt.
Előbb még azt hittem, csak az ájulástól van, hogy homályosnak és 
minden eddiginél szürkébbnek látom a világot most azonban, ahogy 
egészen magamhoz tértem, még mindig olyannak találtam. Ebből aztán 
megértettem, hogy sietnünk kell, ha az esti szürkület beállta előtt 
menedéket akarunk keresni valahol.
– Mi lesz Csanggal? Otthagyja?
Csang még mindig a vízben ácsorgott, jó száz méternyire tőlünk. 
Meggyötört arcát néha felénk fordította, aztán vízre horgasztotta tekintetét. 
Bármennyire is szenvedet nem töltötte el bánattal a szívem.
– Átmennek érte – parancsolt rám Kumbhakarna. – Maga és Preethida.
– Miért éppen én? – tiltakoztam. – Leütöttek, fáj a fejem...
– Megy, vagy lyukat fúrok a koponyájába. Indulás! Preethida odalépett 
hozzám, és nemes egyszerűséggel jókorát rúgott a lábszáramba. – Megyek 
– mondtam erre gyorsan, jobb belátásra térve.
– Értek én a szép szóból.
Annyira megszoktam már a víztaposást, hogy meg sem kottyant az 
újabb menet. Lassan már nem is emlékeztem rá, mikor voltam utoljára 
száraz. Talán azon sem lepődtem volna meg, ha reggelre kelve úszóhártyát 
találok az ujjaim között.
– Mehetek én is? – hallottam a hátam mögött Mike hangját.
– Dögöljek meg, ha még egyszer elrabolok egy gyereket! – dühöngött 
Kumbhakarna. – Soha nem mondta az apád, hogy egyszer agyoncsap?
Preethida letette a géppisztolyát és fűrészeshátú dzsungelkést húzott elő 
a zsebéből.
– Gyerünk – biztatott aztán kiváló angolsággal. – És csak semmi 
kecmec, világos?
Visszanéztem a pálmák alatt azokra, majd úszni kezdtem Csang felé.
Preethida minden eshetőségre készen ott fröcskölt mögöttem.

17

Csang az arcomhoz szorította ragyás képét, és kellemes 
fokhagymaillatot fújt a képembe. Hóna alá nyúlva igyekeztem 
megmagyarázni neki, hogyan viselkedjék. Egyetlen szóval sem válaszolt, 
de azért betartotta az utasításaimat. Nem hiába tanultam annak idején 
vízimentést: úgy átvittem a túlsó partra, hogy egyetlen csepp víz sem ment 
a szájába.
Legnagyobb meglepetésemre eközben Kumbhakarnát is elérte a 
depresszió. Könnyes szemekkel üldögélt a fűcsomókon Omar és Szingh 
fegyvereinek árnyékában.
– A rohadt anyjukat, a rohadt anyjukat – ismételgette monoton 
egyhangúsággal –, pedig úgy szerettem őket, mint a fiaimat. Ha lett volna 
lányom, Olafhoz adom feleségül.
– Biztosan örült volna neki – helyeselt Mary Harper.
– Aligha talált volna magánál megfelelőbb apóst.
– Olaf igenis szeretetreméltó volt! Akárcsak Francis. Visnura, hát miért 
kellett neki is elpusztulnia? Fernandez meg... Óh, istenek, miért veszítem el 
a legjobb embereimet?
Mike Watherspoon szükségét érezte, hogy megvigasztalja. Mielőtt Mrs. 
Wednesday megakadályozhatta volna, odasétált az ücsörgő emberhegyhez, 
és a vállára tette a kezét.
– Majd lesznek helyettük újak. Nekem is elveszett egy-két katonám, 
tudod, a várjátékból, s már azt hittem, elő sem kerülnek, amikor mégiscsak 
előkerültek.
– Vigyétek innen ezt a kölyköt! – rimánkodott Kumbhakarna. – Mielőtt 
még...
– Vigyázzon, mit beszél! – szólt rá keményen Mrs. Wednesday.
Kumbhakarna erre velőtrázót ordított.
– Indulás, mert megőrülök!
– Merre? – kérdezte tiszteletteljes érdeklődéssel Szingh. Valóban ez volt 
a kérdés. A merre.

18

Kumbhakarna megrázta magát, és a kínaira kiáltott.
– Csang!
– Száhib?
– Merre menjünk?
Csang megvakargatta ragyás képét.
– Erre akkor még nem voltak rizsföldek. – Kumbhakarna keze ökölbe 
szorult. Nem lettem volna meglepve, ha a kínai ismét kap egyet a szeme 
alá, de Kumbhakarna ezúttal visszafogta magát. Talán úgy gondolta: veri 
őket Visnu anélkül is éppen eléggé.
– Most merre menjünk?
Álltunk a szomorúan zuhanyozó pálmafák közelében a vigasztalan 
esőben. Egyetlen pillanatra mintha egy majom is felbukkant volna a 
legközelebbi pálmán, aztán a levelek összezáródtak, s minden maradt a 
régiben. Kumbhakarna felbődült, majd hatalmasat toppantott, minek 
következtében sárral kevert víz fröcskölt az arcunkba.
Álltunk meggyötörten, és arra gondoltunk, ha rajtuk múlik, itt fogunk 
megpenészedni, s talán még a húsunkat is lemossa a csontunkról az eső.
Amíg Kumbhakarna az ártatlan fűszálakat taposta, igyekeztem 
feltérképezni a terepet. Örömmel láttam, hogy néhány száz méter 
távolságban mintha megszaporodtak volna a pálmák. Megvártam, míg 
rövid szünetet tart a taposásban, akkor óvatosan a fák felé böktem a 
mutatóujjam.
– Idefigyelne egy pillanatra?
– Mit akar? – kérdezte mogorván.
– Látja azokat a pálmákat? Alighanem erdő vagy ültetvény.
Kumbhakarna szemei vérben úsztak, ezért lehetséges, hogy csak az 
ujjamat látta, ráadásul azt is vörösnek.
– Csang!
– Száhib?
– Mi van odafent? Erdő?
– Amikor én még utoljára... nem tudom, száhib. Kumbhakarna ismét 
jókorát rúgott egy ártatlan fűcsomóba. Éppen a harmadikba készült 
belerúgni, amikor Janice kiáltása lefogta a lábát.
– Nem mozdulnak innen egy tapodtat sem! Kumbhakarna eltátotta a 
száját meghökkenésében.
– Hogyhogy nem mozdulunk?
– Megpróbálom megkeresni Malyt. Velem tart valaki? Mary Harper 
feltartotta a kezét, erre aztán Kumbhakarna még az eddigieknél is 
hatalmasabbat ordított. El nem tudtam képzelni, hogyan maradt még ereje 
hozzá, az egész napos üvöltözés után.
– Még csak az hiányozna! Visnu kegyelméből megúszták élve, most 
meg vissza akarnak mászni a halál torkába. Hogyisne! Fürdőcskéztek 
volna korábban, amikor még nem az én zsebemre ment a játék.
– Márpedig én megyek – szegezte le Miss Abraham határozottan. – Ha 
nem tetszik, lőjön le!
– Engem is – törölgette ki Mary harciasan a szeméből az esőt. – Azt 
hiszi, sakkban tud tartani azzal a nyomorult géppisztollyal? Gyere, Janice!
– Janice néni, hadd menjek én is! – könyörgött Mike Mrs. Wednesday 
kezét rángatva.
– Engedjék csak a kölyköt! – ordította vérszomjas rosszindulattal 
Kumbhakarna. – Meg ne próbálják valahogy visszatartani! Miss Abraham, 
Miss Harper, megtiltom....
Ők azonban ügyet sem vetettek a tiltásra. Janice már a víz szélén állt, és 
éppen belevetette volna magát, amikor eldörrent egy rövid sorozat. 
Preethida volt a tettes: néhány méterrel a fejünk felett lyuggatta ki a 
vigasztalanul szürke eget.
– Ha megmoccannak, lövök! – hallottuk szép, tisztán ejtett szavait. – Jó 
lenne, ha elhinnék, hogy nem tréfálok!
Értek kicsit az emberi hangokhoz, ezért biztos voltam benne, hogy a 
sildessapkás, vékony lány valóban nagyon komolyan gondolja a dolgot.
– Jöjjenek vissza! – kiáltottam én is, felemelve a kezem. – Jöjjenek, 
különben...
Tovább nem tudtam folytatni, mert a víz szélén álló Janice éleset 
sikoltott, mintha eltalálta volna egy golyó, s kinyújtott karral egy jókora, 
hordalékfából összeállt úszó-szigetre mutatott.
– Ott!
A hulladéksziget ott hintázott, nem messze tőlünk. Óriási vízbe dőlt 
gombának tűnt; szárát egy farönk alkotta, s milliónyi habból álló tajték a 
kalapját. Már-már azt hittem, hogy Janice szeme káprázott, amikor a 
gombának hirtelen mintha még egy szára nőtt volna. S ennek a szárnak 
éppen olyan kékesszürke volt a színe, mint Mary McMurray kezeslábasáé.
Janice sikoltott még egyet, aztán az uszadékhalom felé ugrott.
– Maly!
Preethida géppisztolyának a csöve természetesen követte a mozgását, 
ezért a biztonság kedvéért a lányra kiáltottam.
– Ne lőjön! Megtalálta Malyt.
Janice valóban megtalálta. Mire levágtattunk a víz partjára, Maly már 
Janice ölében feküdt, nyitott szájjal, nagyokat sóhajtva. S mintha csak arra 
a pillanatra időzítette volna a nagyjelenetet, amikor odaérünk hozzájuk, 
felpattintotta a szemét és ártatlanul ránk nézett.
– Hol vagyok?
Aztán bugyborékolt egy kicsit és koszos, iszapszínű vizet köpdösött 
felénk.
Kumbhakarna mintha egyszerre megfeledkezett volna minden 
bánatáról. A lány fölé hajolt és elégedetten dörzsölgette össze a tenyerét.
– Óh, kicsikém, csakhogy megvagy! Visnunak hála, nem fulladtál bele!
– Jézusom, Maly – nyögte Vinnie a lány mellé roskadva –, te aztán 
alaposan megijesztettél bennünket.
Maly köpködött még egy sort, aztán megpróbált felemelkedni.
– Hát még magamat... Azt hittem, vége. El tudjátok képzelni, milyen 
ronda ennek az ocsmányságnak a feneke? Egyet mindenesetre 
megígérhetek, lányok. Első adandó alkalommal megtanulok úszni.
– Helyes – dörzsölgette tovább a tenyereit Kumbhakarna. – Ha már 
korábban megtette volna, megspórolt volna nekünk egy csomó izgalmat. 
Visnura, összevissza ketyeg a szívem... Még egy ilyen kaland, és itt 
hagyom a fogam. Megmagyarázná, mi történt magával, Miss McMurray?
– Honnan a fenéből tudjam – nyöszörögte a lány. – Belementem a 
vízbe, belekapaszkodtam Vinnie-be és Marybe, aztán hirtelen csak 
megbillentem. A többire nem emlékszem. Egyszerre csak lent voltam a 
fenéken, és két pofára szürcsöltem a vizet.
– Fernandez? Hol van Fernandez? – kérdezte hirtelen fenyegetőre váltva 
a hangját Kumbhakarna.
Maly megvonta a vállát.
– Valószínűleg lent mászkál a trutymó alján. Keresse meg, ha nagyon 
akarja. Mielőtt még elragadott volna a víz, mintha elkapta volna a kezem. 
Jézusom, az a gazember bele akart fojtani! Ezért kerültem hát a víz 
fenekére!
– Nem hagynánk ezt abba? – kérdezte lecsorgatva az esőt a sapkájáról 
Van Haagen kapitány. – Rövidesen besötétedik, s attól kezdve már csak fél 
személyzettel működik a repülőtéri kantin.
Kumbhakarna azonban nem hallgatott rá. Lehajolt és elmarkolta Maly 
könyökét.
– Biztos, hogy nem maga csinált vele valamit? Maly fájdalmas képpel 
tapogatta meg a tarkóját.
– Megőrült? Hiszen talpra állni sincs erőm.
– De a vízben még volt,
– Nem is tudok úszni.
– Mondja maga.
Ebben a pillanatban felkiáltott valaki. Valamennyien arrafelé kaptuk a 
fejünket, ahonnan a kiáltás hangzott. Egészen pontosan az uszadékhalom 
tetejére.
Közvetlenül a fatörzs mellett a ragyásképű Csang állt, s egy hosszú 
bambuszrúddal belepiszkált a tajtékkal kevert buborékok közé. Aztán 
visszahúzta a bambuszt és még egyet kiáltott.
– Ott van!
Maly tekintete egyetlen pillanat alatt kiélesedett, miközben megpróbált 
feltápászkodni. Janice figyelmeztető szemvillanására azonban csak lassú 
tollászkodás lett belőle.
– Mi van ott? – toporzékolt izgatottan Mike. – Mi van ott, Mr. 
Kumbhakarna? Hullát találtunk?
Mike Watherspoon ezúttal is fején találta a szeget. A fatörzs mellett 
valóban egy sötét test hevert, amelyről akár azt is feltételezhettük, hogy 
hulla.
Mint később kiderült, nem is tévedtünk.
Úgy álltuk körül Fernandez holttestét, mintha fel akartuk volna 
éleszteni. Pedig a vak is láthatta, hogy Fernandezen már semmiféle élesztés 
nem segíthet, hacsak az angyalok utolsó ítéletkor felhangzó harsonáját nem 
számítjuk annak.
Az indiai kivicsorította a fogát, mintha dühös lenne ránk, amiért magára 
hagytuk Maly McMurrayvel, de legfőképpen azért, hogy amikor bajba 
került, nem siettünk a segítségére.
Kumbhakarna megsimogatta a szakállát és a felénk vicsorgó 
Fernandezre meredt.
– Csang!
– Száhib?
– Fogd le a szemét.
Csang engedelmeskedett. A halott fölé hajolt, és lehúzta a szemhéját, 
miközben egy jókora hullám megemelte az uszadékhalmot. Fernandez 
mintha csak meg akarta volna köszönni a vele való, bár kissé kései 
törődést, szapora bólogatásba fogott. Nem is hagyta abba mindaddig, amíg 
Csang le nem térdelt mellé.
– Látsz valamit?
Csang nem válaszolt, de amikor visszanézett ránk, magát a poklot 
láttam minden kénköves bugyrával együtt ott izzani a tekintetében.
– Meggyilkolták, száhib.
– Mit beszélsz?
– Eltörték a nyakát! Kumbhakarna a halántékához kapott.
– Visnura! Öljétek meg!
Preethida és Omar felemelték a géppisztolyukat, de Janice, Vinnie és 
Mary Harper szorosan közrefogták Malyt. Sőt, a következő pillanatban már 
Laura Conaway és Alicia Shepherd is ott állt mellettük.
– Csak lövessen agyon valamennyiünket! – sikította Danielle Mosley, 
aki egyelőre nem csatlakozott hozzájuk.
– Akkor aztán tapogathatja az üres zsebeit.
– Gyilkosok! Ocsmány gyilkosok! – zihálta Kumbhakarna;
– Megöltétek Fernandezt! Ezért még drágán megfizettek! Bár senki nem 
kért fel rá, igazi fogadatlan prókátorként mégiscsak igyekeztem megtenni a 
magamét.
– Állítsa le magát, Kumbhakarna – próbáltam nyugtatgatni. – Hátha 
nem is úgy ölték meg.
– Nem-e? – üvöltötte az emberhegy. – Nem látta a nyakát?
– De láttam.
– Gyilkosok!
– Hátha csak utána tört ki.
Kumbhakarna olyan nehézkesen fordította felém a fejét, hogy még a 
csigolyáiról lepattogzó meszet is hallani véltem.
– Miután?
– Azután, hogy megfulladt.
Az emberhegy gyilkos pillantást vetett rám.
– A nagyokos tengerészgyalogos. Szerencséje, hogy nem maga volt vele 
a vízben. De a lány is megtehette.
– Akár neki is vágódhatott egy fatörzsnek – bizonygattam. – S az 
okozhatta a halálát.
Preethida félretolva Csangot, letérdelt a halott mellé. Megemelte a testét 
és úgy fordította, hogy láthassuk a tarkóját, óriási megkönnyebbülésemre 
Fernandez bőrén jókora horzsolás jelezte, hogy valós alapja lehet a 
feltételezésemnek.
Preethida visszafektette a halottat, aztán Kumbhakarnára nézett.
– Lehet, hogy már halott volt, amikor nekivágódott a feje a fának. De az 
is lehet, hogy még nem. Lehet, hogy a lány ölte meg, lehet...
– Megölhette?
Preethida mosolygott.
– A víz alatt járomba foghatta a fejét és eltörhette a csigolyáját. Persze 
ahhoz, hogy ezt megtehesse, kitűnően kell úsznia.
– Márpedig én nem tudok – mondta Maly.
– Lökjétek be a vízbe – mutatott Kumbhakarna Fernandezre.
Amíg Csang és Omar a halottal voltak elfoglalva, Preethida Malyhoz és 
az őt körbefogó csoporthoz lépett. Megpiszkálgatta a géppisztolyát, majd 
figyelmesen rájuk nézett.
 Lehet, hogy Fernandez magától fulladt bele, lehet, hogy te ölted meg. 
Mostantól kezdve rajtatok tartom a szemem. Ha megpróbálkoznátok 
valamivel, az Isten irgalmazzon nektek!
Mindannyian megszeppent képet vágtunk, csak Maly McMurray arcáról 
nem tudta letörölni semmi az átfutó, diadalittas kis mosolyt.
Kumbhakarna téblábolt még egy kicsit a tajtékzó víz mellett, aztán 
felemelte a karját, és a felénk bólogató pálmák felé intett.
– Gyerünk a fák közé, mielőtt besötétedne.
Mr. Weinberger a nyakába vette Mike-ot, s mint egy halálraítéltekből 
álló menet, továbbvonszoltuk magunkat az erdő felé.
Az eső, mintha csak gúnyolni akarta volna fáradozásainkat, minden 
eddiginél erőteljesebben kezdett zuhogni.
Amint beértünk a fák közé, megkönnyebbültem. Mintha nyolc évet 
fiatalodtam volna. Még nem tudtam ugyan megkülönböztetni egymástól a 
fákat, a bokrokat, s a fűcsomókat sem, de egyben feltétlenül biztos voltam.
Az erdő a barátom.
Úgy látszik, nemcsak én éreztem otthon magam a fák között, hanem 
mások is. Csang mindenesetre Omar nyakába akasztotta a géppisztolyát, 
aztán hosszú, monszunban megrozsdásodott bozótvágó kést húzott ki a 
nadrágja szárából.
– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Kumbhakarna. – Mindjárt sötét lesz.
Csang, Omar, és Szingh összesúgtak, majd Omar levetette rongyos 
sportcipőjét, s majomügyességgel elkezdett felfelé kapaszkodni egy 
pálmafa törzsén.
– Ez meg mit csinál? – hallottam Maly McMurray fáradtságtól halk 
hangját. – Csak nem azt akarják, hogy költözzünk fel a lombok közé?
– Vanessa néni, te is felmászol a fára? – kérdezte izgatottan Mike.
Omar eközben felért a koronáig. Megvillant a bozótvágó kés, majd 
hullani kezdtek lefelé a hatalmas levelek, mint hurrikánban a háztetők.
Preethida ránk villantotta a szemét.
– Takarodjanak odébb, mert agyonüti magukat.
Fél óra múlva négy, kalyibaszerű építmény emelkedett a fák alatt. Igaz, 
négykézlábra kellett állnunk, hogy bekúszhassunk alájuk, de eső ellen jók 
voltak. Építőik úgy helyezték el őket, hogy a negyedik pontosan 
szembenézzen a másik hárommal.
– Isten szeme vigyáz ránk – mondta Mary Harper, amikor bemászott a 
legszélsőbe. – Kíváncsi vagyok rá, akkor is kukkolnak-e, ha pisilni 
megyek.
Erre azonban nem került sor. Mielőtt valamennyien bemásztunk volna a 
szárnyékok alá, Kumbhakarna megálljt intett.
– Mindenki keressen magának helyet. Tíz perc múlva besötétedik. Ha 
valaki azt forgatná a fejében, hogy lelép, számoljon a következményekkel. 
Élelmünk és ivóvizünk nincs, enélkül pedig nem sokáig bírnák. Arról nem 
is beszélve, hogy köröskörül hegyi törzsek élnek, akik nem sokat 
teketóriáznak az eltévedt vándorokkal. Ha életben akarnak maradni, nem 
forgatnak a fejükben ostobaságokat.
Be kellett látnunk, hogy sajnos igaza van. Ahogy elmúlt az életveszély, 
amelyben reggel óta egyfolytában éltünk, ránk tört a pokoli fáradtság. 
Legtöbben csak bekúsztak a levelek alá, és a vizes fűre vetették magukat. 
Szerencsére még mindig nagy volt a hőség, bár a pálmák lengedező levelei 
az éjszakai, hűvösebb fuvallatok érkeztét hirdették.
Mivel isten tudja hány útitársammal kellett volna megosztanom a 
kalyibámat, a Csanggal társalgó Kumbhakarnához sétáltam. Amikor a 
közelükbe értem, abbahagyták a beszélgetést, és Csang keze a földön 
heverő géppisztolya felé kúszott.
– Nyugtassa meg, hogy nem kell félnie tőlem – biccentettem a 
ragyásképű kínaira, amitől Kumbhakarna arcán vidám mosoly futott végig.
– Majd alkalomadtán megnyugtatom – bólintott derűsen. – Mi az 
ördögöt akar, mi?
– El akarom kérni a bozótvágó késüket.
– A géppisztolyomat nem akarja?
– Csinálnék magamnak egy külön-kalyibát.
– Nem jó maguknak együtt?
– Nem jó – mondtam. – Vegye tekintetbe, hogy a hölgyeknek is le 
kellene vetkőzniük, és meg kellene szárítaniuk a ruháikat.
Kumbhakarna a pálmalombok felé fordította a szemét, mint aki az 
isteneket hívja tanúul, hogy mekkora terhet vett a nyakába, amikor 
összekötötte a sorsát velünk. Mit ér az a kevés kis váltságdíj azok mellett a 
fizikai és idegi fáradalmak mellett, amelyeket ki kell állnia mellettünk.
– Azt hiszi, olyan hülye vagyok, hogy a kezébe adom a machetét?
– Mit kezdenék bozótvágó késsel géppisztolyok ellen? Kumbhakarna 
beletúrt a szakállába, aztán bólintott.
– Add neki, Csang!
Azt hittem, Csang tiltakozni fog, de nem tette. Szenvtelen 
arckifejezéssel a nadrágszárába nyúlt, és előkotorta belőle a bozótvágó 
kést.
– Hol akarja kezdeni?
– Ott a bokroknál. Alacsonyak az ágak, le tudom hasogatni róluk a 
leveleket.
– Hányat akar csinálni?
– Meg kell beszélnem velük.
Mélyen beszívta a levegőt, aztán hangos horkantások közepette kifújta.
– Rendben van, csak dolgozzon. Preethida!
A lány úgy termett mellettünk, mint az árnyék. Talán egy fa törzséhez 
lapulva hallgatta a beszélgetésünket.
– Le ne vedd róluk a szemed!
Preethida bólintott.
Biztos voltam benne, hogy amíg csak a kezemben tartom a bozótvágót, 
nem is veszi.

22

Még el sem kezdtem a munkát, máris perpatvar támadt mögöttem.
– Na, ebből elegem van! – hallottam Janice Abraham felháborodott 
hangját. – Nem tudom úgy levetni a nadrágomat, hogy ne nézzen a 
fenekembe valaki. Mike, édes fiam, nem láttál még női feneket?
– Ilyen közelről még nem, Janice néni – lelkesedett Mike.
– Találtál valami érdekeset rajta?
– Túl gyorsan el tetszett kapni előlem – mondta csalódottan a kisfiú.
– Nem vinné el valahova ezt a gyereket? – kérdezte Mrs. Wednesdayt 
Alicia Shepherd.
– Hova vihetném?
– Mondjuk sétálni.
Eközben lassan ránk borult a sötétség. S mintha a sötétséggel együtt a 
hűvös is megérkezett volna. Egyszerre csak borzongani kezdett a bőrünk, s 
alighanem az egész napos fáradtság miatt a hideg kezdett rázni bennünket.
– Csináljon már valamit ezzel a kölyökkel!
– Nyomjam ki a szemét?
Mielőtt még Mike-nak valami baja történhetett volna, kicsörtettem a 
bozótvágó késsel a már elkészült kalyibák elé. Mike Watherspoon 
csodálkozó tekintetet vetett a fegyveremre, aztán hatalmasat üvöltött.
– Hurrá! Győztünk!
Mrs. Wednesday alig tudta elrángatni a közelemből. Ahogy eltűntek a 
félhomályban, végighordoztam a tekintetem a jelenlévőkön.
– Figyeljenek ide – kezdtem. – Pálmalevelekből mindent lehet építeni, 
többek között normális menedéket is. Jobbat, mint ezek itt. Fél óra múlva 
mindenkinek lesz egy saját kis kuckója. Segítenek?
Néhányan beleegyezőn morogtak, Laura Conaway viszont csalódottan 
megingatta a fejét.
– Amikor befizettem erre az utazásra, nem mondta senki, hogy ez egy 
olyan kirándulás lesz, amelyben nekünk kell elkészítenünk a 
hálóhelyünket, sőt, amint látom, még a szállodánkat is. Ha tudtam volna, 
inkább Hawaiiba megyek.
Kumbhakarna előbb csak röhögött, majd elfogta a düh.
– Ha nem akar, hát nem akar! Akkor vagy aludjon a bokrok alatt, vagy 
tűrje, hogy a kölyök a fenekét nézegeti.
– Az enyémet nézegetheti – vonta meg a vállát Laura. – 
Tinédzserkorában legalább majd nem téveszti össze a lányok elejét a 
hátuljával.
– Hogy beszél ez előtt a szerencsétlen gyerek előtt?! – háborgott Mrs. 
Wednesday.
Mary Harper félig kimászott az egyik szárnyék alól. Felül nem volt rajta 
semmi, s gyanítottam, hogy alul sem.
– Kitört a forradalom?
Mike, ahogy megpillantotta Mary Harper melleit, eleresztette Mrs. 
Wednesday kezét, s mint akit megbabonáztak, a kalyiba felé indult. Mary 
Harper mosolyogva képen legyintette egy pálmalevéllel, aztán 
visszamászott a sötétségbe.
Kumbhakarna a szakállába túrt.
– Nem könnyű – morogta aztán elkeseredetten. – Kétségkívül kevesebb 
idegeskedni valóm akadt, amikor még hullaégető voltam Benareszben.
Mivel az első kalyibába már beköltözött Van Haagen kapitány és 
Weinberger, sőt Ramsey is berakta a cipőjét, úgy gondoltam, őket 
kihúzhatom a listáról. A másodikban Mary Harper tollászkodott, amire a 
mozgó pálmalevelekből következtetni lehetett, a harmadik kalyibát 
kiosztottam Mrs. Wednesday-nek és Mike-nek, aztán megszorítottam a 
machetét.
– Aki kellemes fekhelyet akar magának, velem tart.
– Hohó! – kiáltott Kumbhakarna. – Erről nem volt szó! Csak maga 
mehet egyedül. Legfeljebb még valaki. Oké?
– Oké – sóhajtottam. – Akkor hát lássunk hozzá az esernyőkészítéshez!
Kumbhakarna szeme majd kiugrott a helyéről.
– Mi a fenéről beszél?
Mivel nem volt benne a szerződésemben, hogy huzamosabb társalgást 
kelljen folytatnom azokkal, akikkel nem volt kedvem, nem is erőltettem 
magam.
– Velem jön, Alicia?
Alicia Shepherd megvonta a vállát.
– Miért ne?
– És én? – kérdezte idegesen Miss Mosley. – Én mi a szart csináljak?
– Ígérem, hogy fél óra múlva valamennyien fedél alatt lesznek.
Alicia kíséretében néhány bokorszerűen rövid törzsű pálmához sétáltam. 
Levágtam róluk egy levelet, aztán egy másik levél szárának a segítségével 
esernyőszerű készítményt tákoltam belőle.
– Tartsa a feje fölé!
Alicia rám mosolygott, felágaskodott, és megsimogatta vizes kefehajam.
– Imádlak szép, szőke hercegem.
Sejtettem, hogy Preethida valahol a hátunk mögött leselkedik, azért 
amennyire lehetett, lehalkítottam a hangom. Az eső szerencsére olyan 
lelkesen kopogott a leveleken, hogy elnyomta a szavam.
– Ki a fenék maguk?
Alicia meghökkenve bámult rám.
– Nem tudod? Szép lányok a hamuban sült pogácsával. Édesanyánk 
meghalt, gonosz mostohánk pedig fel akart falni. Jó szomszédok 
mindannyiunk nyakába akasztottak egy-egy tarisznyát, s hamuban sült 
pogácsát tettek bele.
– Komolyan kérdeztem – sziszegtem. Erre aztán elkomorult az arca.
– Én a helyedben nem kérdezősködnék annyit, hercegem. Tudod ki ez a 
Kumbhakarna?
– Vannak bizonyos információim.
Alicia felkuncogott.
– Szart érnek az információid, kedvesem. Egyet mondok neked. 
Hallottam valakiről, akit Kumbhakarna kicsinált. Méghozzá tudod, 
hogyan? Bekente mézzel és egy hangyabolyra fektette. Ez egy ilyen pasas, 
hercegem.
– Akkor sem értek semmit az egészből.
Magához húzott, és cuppanós csókot nyomott esőtől ázott homlokomra.
– Nem baj, hercegem. Te csak csináld az esernyőidet, és a kalyibákról 
se feledkezz meg. A többit bízd a szép nénikre. De azért igazán tetszel 
nekem. Ha nem lenne ennyi dolgom, megkérnélek rá, hogy gyere be 
hozzám éjszakára. Bejönnél!?
– Be – mondtam hirtelen elhatározással. Hozzám hajolt, megcsókolt, 
aztán eltolt magától.
– Látod, ez jólesett. A csók is, és az is, hogy ilyen kedves voltál. Talán 
egyszer majd megejthetjük a nagy találkozót.
– Maga nem Alicia Shepherd – mondtam neki.
Meglepetten bökte felém enyhén hegyes, finom kis orrát.
– Ezt meg kitől hallottad? Kérd vissza a pénzt az informátorodtól. 
Tudod, hány újságban jelentek meg a fényképeim? Mindazonáltal jó lenne, 
ha tartanád a szádat. Vannak köztünk olyanok, akik nemigen kedvelik, ha 
kételkednek a személyazonosságukban. A bibliában is megvan írva, hogy 
boldogok a lelki szegények. Ugye, te boldog akarsz lenni, szivi?
Mosolygott, s én libabőrös lettem a mosolyától. Mintha a halál 
mosolygott volna rám a monszunáztatta pálma alatt.
Janice Abraham volt a következő, aki velem jött. Amint megkapta az 
esernyőjét, hálásan rám nevetett.
– A sárga irigység jött rám, amikor megláttam, mit csináltál Aliciának. 
Mintha kicsit sokáig lettetek volna a sötétben. Igaz, drágám?
– Csak leveleket vagdostam neki.
– Mondod te. A te bőröd nem bizsergeti meg a monszun?
– Az enyém inkább beázik tőle.
– Az a te bajod – sóhajtotta –, hogy nincs benned semmi romantika. 
Egyszer volt egy fiúm, kijártunk a Rio Grandéhoz esténként. Hallgattuk a 
tücsköket, amint a kelő holdat üdvözölték. Benne aztán volt romantika. 
Egyszerűen elképesztő, hogy bele voltam esve! Mindent megtettem volna 
érte. A rohadék!
Nem is tudtam hirtelenjében kinek szól a szitok, végül rá kellett 
döbbennem, hogy a fiúnak, a Rio Grande partján.
– Megelégelte a tücsköket? – kérdeztem vigyázatlanul. A következő 
pillanatban megindultak a lábaim és meg sem álltak az alacsony pálmák 
leveléig. Belecuppantam a ragadós sárba, és ott is maradtam volna talán 
reggelig, ha fel nem ránt. Már álltam, amikor még mindig a nyakamat 
szorította.
Szerencsétlenségemre belenéztem a szemébe. Előbb csak a fehérjét 
láttam, majd lassan a pupillája is felbukkant mint lassan kelő fekete nap a 
fehérség közepén.
– Ezt ne mondd még egyszer – morogta eltorzult hangon. – Az a fiú 
szent.
– Értem – mondtam nagyot nyelve, s felkapartam a már levágott 
leveleket a sárból, az ugyancsak lehullott machetével együtt. – Rossz szót 
se róla.
– Nem bizony – helyeselt. – Szent fiú volt. Kár, hogy megfojtottam. 
Aztán belehajítottam a Rio Grandéba. Azóta nem eszem olyan halat, amit a 
Rióból fogtak ki, és neked sem ajánlom. Hogy rakjam ezeket az ágakat, 
hogy normális kalyiba legyen belőle?
– Maga nem Janice Abraham – mondtam többszöri mély lélegzetvétel 
után.
Feje fölé emelte a leveleket, miközben elröppent az arcáról az emlékek 
nyoma.
– Akkor ki vagyok? Tegnap – ha jól emlékszem – még úgy ismert egész 
Amerika.
– Nem is tudtam, hogy a szépségkirálynők így a földhöz képesek 
teremteni valakit.
– Biztos nem mind, de azért akadnak közöttük ilyenek is.
– Mondja meg kérem, mit akarnak csinálni? Janice elvigyorodott.
– Megmondanám én, szépfiú, de minek? Micsoda jópofa dolog ez az 
esernyő. Hol tanultad?
Sóhajtottam, utána néztem, majd visszasétáltam Danielle Mosleyért.

24

Ahogy visszatértem fogvatartóink kalyibája elé, meggyőződhettem róla, 
hogyan születik a divat. Kumbhakarna jókora esernyő alatt feszített, míg 
Csang és Preethida éppen akkor építették a lány külön kalyibáját.
Kumbhakarna elégedetten nézett végig az ernyőjén, aztán gőgösen 
felemelte a fejét.
– Az enyém nagyobb, mint a többieké.
Danielle Mosley engedelmesen ballagott mögöttem, megköszönte az 
esernyőt, a leveleket, s amikor éppen visszaindultunk volna, karomra tette 
a kezét.
– Nem akarok hangosan beszélni – suttogta. – Preethida itt ólálkodik 
mögöttünk. Maga nagyon kedves fiú, kár lenne magáért. Azt tanácsolom, 
tűnjön el innen minél előbb! Meneküljön, amíg nem késő.
– Meneküljek? – kérdeztem megdöbbenve. – A biztos halálba?
– Van maga annyira dörzsölt fiú, hogy lerázza őket.
– Miért akarja, hogy lelépjek?
– Mert ha itt marad, meghal! Értse meg, nincs semmi esélye.
– És magának?
– Erről nem beszélhetek.
– A többiek?
– Róluk sem. Tűnjön el, nagyon kérem. Menjen fel a hegyi törzsekhez, 
nem biztos, hogy megölik. Nem mindenkit ölnek meg.
Erőteljesen megráztam a fejem, és a tenyereim közé fogtam az arcát.
– Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek hisz. Ha mindent elmond, lesz 
esélyünk...
Elkapta a csuklóm, és letépte az arcáról a kezem.
– Maga ostoba! – förmedt rám. – Annyi esélye van az életben 
maradásra, mintha a fogmosópoharával akarná elhordani a Nagy Falat.
– Csak egyetlen kérdésemre válaszoljon – rimánkodtam. – Kicsoda 
maga?
Hirtelen hűvössé vált a hangja. Mintha belátta volna, hogy hiába harcol. 
Menthetetlen vagyok.
– Danielle Mosley – mondta tompán. – Ki lennék? Miss Fitness, ha úgy 
jobban tetszik.
Ölébe kapta a leveleket, és hátra sem nézve, eltűnt a szemem elől.
Valami megborzongatta a bőröm. Most éreztem úgy istenigazából 
először, hogy halálos veszélyben vagyok.

25

Maly McMurray gyönyörű volt, mint Maman Brigitte, a vudu 
halálistennő. Bár már erősen besötétedett, még mindig világított a forradás 
az arcán.
Amikor kész voltam a levélvagdosással, elégedetten pillantottam rá.
– Csuda jó volt a vízben.
– Micsoda?
– Akarom mondani, csuda jól csinálta a dolgot.
– Inkább csoda rosszul csináltam. Meg kellene már végre tanulnom 
úszni.
– Nem tud?
– Nem látta?
– Mást is láttam.
– Igazán?
– Valaki megölte Fernandezt.
– Sajnálja?
– Nem erről van szó.
– Hát miről?
– Maga ölte meg.
– Miből gondolja? – húzta szelíd mosolyra a száját.
– Nem vagyok nyeretlen kétéves.
– Pedig az, ha azt hiszi, hogy még ha én lettem volna is, bevallanám 
magának.
– Kicsoda maga?
– Ki lennék? Az összes újságban olvashatja, hogy orr-hossznyival 
lemaradtam Janice mögött. Ezzel ugyan nem értek egyet, de hát egy 
szépségverseny alapvetően szubjektív ítéleteken nyugszik.
– Ha elmondaná az igazságot, talán mindannyiunknak jobb lenne.
Egyetlen szempillantás alatt leolvadt a mosoly az arcáról. Bánatos, 
majdhogynem keserű vonások bukkantak elő rajta, mintha csak ott 
leskelődtek volna ugrásra készen a mosolya mögött.
– Ugyan, miért lenne jobb? Miért lenne jobb magának, ha megismerné 
az igazságot?
Valóban. Miért?

26

Néhány levágott pálmalevéllel a hónom alatt éppen a kalyibák felé 
igyekeztem, amikor hirtelen apró árnyék bukkant fel a közelemben. 
Természetesen Mike Watherspoon volt.
– Hello! – mondta vigyorogva, s kitörölgette az esőt a szeméből. – 
Csinálsz valamit?
– Azt tervezem.
– Én meg pisilni voltam.
– Egyedül?
– Pisilni általában egyedül jár az ember. Mit csinálsz a levelekkel?
– Tetőt. Segítesz?
– Persze. Minek a tető?
– Tüzet rakunk alatta.
Mike szeme kikerekedett az örömtől.
– Tábortüzet rakunk. Hát ez csodálatos! Csak az a baj, hogy nagyon 
éhes vagyok. Nincs valami rágnivalód?
Beszélgetés közben kiválasztottuk a megfelelő ágakat, majd Mike-ot a 
nyakamba ültetve felsegítettem a fára. Tíz percnyi kemény munkával 
rendes kis tetőt varázsoltunk magunk fölé.
Kumbhakarna nem fogadott kitörő örömmel, amikor bedugtam a fejem 
a kalyibájába.
– Van gyufája?
– Mit akar vele?
– Nevetni fog, de tüzet gyújtani.
Habozott egy kicsit, majd előkotort valahonnan egy dobozzal.
– Nem muszáj mind elhasználnia.
Mike a tűzrakásban is komoly jártasságról tett tanúbizonyságot. Olyan 
ügyesen építgette egymásra a száraz kérgeket, hogy elámultam rajta.
– A képregényekből tanultam – dicsekedett nem kis büszkeséggel. – 
Egyszer Maugli az őserdőben...
Ahogy a lángok fellobogtak, mintha riadókürt szólalt volna meg: 
útitársaink egymás után bújtak ki a kalyibáikból, és a tűz köré gyűltek. 
Csodák-csodájára szinte mindenkinél akadt valami rágnivaló: néhány szem 
keksz, egy csomag szárított datolya, szelet csokoládé. Víznek pedig ott volt 
az esővíz. Mike poharakat hajtogatott a pálmalevelekből, s a fákról 
lecsepegő esővizet ezekben fogtuk fel.
Talán még romantikusnak is tűnhetett volna tábortűz melletti 
kuporgásunk, ha nem lettünk volna tisztában vele, hogy rajtunk kívül ül 
még valaki a tűz mellett, lábait maga alá húzva, láthatatlanul, s vigyorogva 
mustrálgat bennünket. 
Mintha csak azt latolgatná, ki legyen a következő áldozata.

27

Leterítettem a nedves fűre néhány pálmalevelet, rájuk feküdtem, és 
megpróbáltam átmelegíteni őket. A fűből kiáradó fojtó pára, beborította a 
kalyibámat. Óvatosan magamra húztam két másik levelet, és fejem alá téve 
a karom, egészen addig túráztattam az agyam, amíg csak meg nem 
kaparászták odakint a kalyiba oldalát.
Mivel a machetét Kumbhakarna már rég elkobozta tőlem, egyedül az 
öklömre hagyatkozhattam. Az pedig köztudottan nem valami fényes 
fegyver, ha mondjuk, egy kíváncsi tigris próbálna meg előre be nem 
jelentett látogatást tenni a lakosztályunkban.
A tigrisek úgy általában nemigen tudnak angolul, ez a valaki viszont, 
aki a leveleket kapirgálta, tudott.
– Hé! – hallottam érdeklődő suttogását. – Csak nem üres a fészek?
– Kit keres? – kérdeztem vissza.
– A házigazdát – felelte a hang, s abban a pillanatban már be is mászott 
mellém valaki. Sok ruha nem lehetett rajta, mert akárhogy is fordultam, 
mindegyre meleg bőrét éreztem a bőrömön.
– Nem félsz, hogy megfázol?
Az árnyék hanyatt dőlt a pálmaleveleimen, és elégedetten csettintett a 
nyelvével.
– Ez aztán a komfort! Bezzeg, ha ez enyémet látnád... Hol tanultál így 
megágyazni?
Addig addig fészkelődött, amíg szorosan mellé kerültem, egy 
pálmalevél pedig mintha takaróként borult volna ránk.
– Egész este a fák között lődörögtél – mondta közömbösen, de mintha 
mégis enyhe szemrehányást éreztem volna a hangjában. – Kikezdtek 
veled?
– Nem – mondtam. – Nem volt rá idejük.
– Nekik erre mindig van.
– Kik azok a nekik?
Megfordult, ezúttal a hátát fordítva felém.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik, vagy ami még gyakoribb: 
egyáltalán meg sem öregszik.
– Értsem úgy, hogy fiatal korában ragadja el a kegyetlen és váratlan 
halál?
– Értsd, ahogy akarod. De mintha icipicit hideg lenne itt nálad. Nem 
jönnél közelebb hozzám?
– Még ennél is közelebb?
– Nincs a világon olyan közel, hogy ne lehetne még közelebb.
– Akkor fordulj felém.
– Nem – tolta el a kezem. – Jól tudod, hogy szégyenlős vagyok.
– Igazán? – kérdeztem meglepetten. – Mióta?
– Ne légy undok. Azt akarom, hogy ne lásd az arcom... azalatt...
– Mi alatt?
– Hát, ami most következik.
Igazság szerint meg akartam kérdezni tőle, szerinte mi következik, de 
már nem volt rá időm. Elragadott a forró, thai monszun és magával sodort 
egy vulkán mélyére.

28

– Amikor rövid, könnyű alvás után felébredtem, lépteket hallottam a 
kalyiba mellett. Mintha valaki letévedt volna füves tisztásunkról, be a 
sárba, a fák közé. Az eső vigasztalanul kopogott a leveleken, s nem messze 
a lábamtól egy résen be is folyhatott, mert mintha kellemesen langyos 
cseppeket éreztem volna időről időre az ujjaimon.
A léptek elcsendesedtek, majd újabbak cuppantak odakint. 
Visszafojtottam a lélegzetemet, s gyengéden megrázogattam ágytársamat..
– Vinnie! Ébredj, Vinnie!
Halk nyögdécselés közepette dörzsölte hozzám a bőrét.
– Azért sem fordulok meg. Nem akarom, hogy az arcom...
– Valaki jár odakint.
– Hol odakint?
– A fák között.
Felkönyökölt, majd nyomban vissza is ejtette a fejét.
– Tudod, miben csalódtam nagyot?
– Miben?
– A paradicsomkertben. Amikor kislány voltam és a paradicsomkertről 
olvasgattam, azt kívántam magamnak, bárcsak én lehettem volna Éva, aki 
Ádámmal ugyebár... állatbőrökön, meg minden. Honnan a fenéből 
sejthettem volna, hogy a földön hálás ennyire kikészíti az ember derekát?
Mintha halk, figyelmeztető suttogás szűrődött volna át a 
pálmaleveleken.
– Odakint történik valami – mondtam, és megpróbáltam felemelkedni. 
Vinnie erre villámsebesen megfordult, és lefogta a lábaimat a lábával.
– Maradj már veszteg. Itt fekszem melletted, majdhogynem a 
paradicsomban, erre te mással sem foglalkozol, minthogy mi történik az 
erdőben. Az erdőben állatok élnek és vademberek, akik éjszakánként 
vándorútra kelnek.
Megpróbáltam a lábával együtt a pálmaleveleket is elhessegetni 
magamtól.
– Kimegyek és körülnézek – mondtam tétován.
– Nem mész sehova.
– Ki akadályozhatna meg benne?
– Például én.
– Igazán? Mivel?
– Elsősorban a női varázsommal. Mondd, mi a fenéért akarsz te 
mindenről tudni? – sóhajtotta végül is türelmetlenül.
– Mert ilyen a mesterségem.
– Feledkezz meg egy kis időre róla. Mit szólnál hozzá, ha a hentesek 
sem tudnának még szabadságuk idején sem megfeledkezni a szakmájukról, 
s időről időre leszaladnának az utcára kibelezni egy nityát?
Mit tagadjam, hatásos volt a hasonlata. De nem annyira, hogy 
megváltoztattam volna tőle az elhatározásomat.
Elkaptam a bokáját, majd csodálkozva tapasztaltam, hogy semmire nem 
megyek vele. Vinnie lábaszárán megfeszültek az izmok s úgy körülfontak, 
mint az acélpánt.
– Rendben van – mondtam rövid ideig tartó intenzív erőlködés után –, 
feladom. Annak idején arra tanítottak, hogy ne emeljek kezet hölgyekre.
– Lábat meg még kevésbé. Inkább gurulj ide hozzám!
– Miért?
– Meg akarlak békíteni.
– Megsértettél.
– Ki foglak engesztelni.
– Nem hagyom magam.
De hagytam, ő pedig ki is engesztelt, annak rendje és módja szerint.

29

Fél óra múlva újabb gyanús pusmogás szűrődött be a levelek között. 
Vinnie kinyitotta a szemét, de mindjárt be is hunyta.
– Hallod?
– Hallom.
– Nem érdekel ki az?
– Nem.
Elkaptam a csuklóját, és igyekeztem megszorítani. Döbbenten 
tapasztaltam, hogy az is éppen olyan mint a lába: mintha vasból 
kovácsolták volna.
– Ki vagy te?
Vinnie halkan felnevetett.
– Tipikusan férfikérdés. Becsaltok valakit az ágyatokba, aztán reggel 
megkérdezitek tőle, hogy hívják.
– Ne beszélj mellé. Különben sem csaltalak be az ágyamba, amennyiben 
ezt a néhány levelet egyáltalán ágynak lehet nevezni.
Vinnie felkönyökölt, és rám nézett. Ezúttal már nem volt a szemében 
sem szerelem, sem gyengédség, sőt semmi olyan, aminek a néhány 
kellemes éjszakai óra után benne kellett volna lennie. Az ingerültség 
viszont úgy kicsordult a hangjából, mint halleves a fedő alól.
– Normális vagy te? Más nem győzné megköszöngetni...
– Megköszöngetni? Mit?
Ha azt vártam volna, hogy azt mondja: a kellemes éjszakát, hát 
tévedtem. Vinnie sértődötten hátat fordított, és pálmalevél lepedőjére ütött.
– Például azt, hogy megmentettem az életét.

30

A hajnali derengés belopakodott a levelek között. Egyetlen pillanatig 
Noé bárkáján éreztem magam: mintha végtelen özönvíz hátán lebegtünk 
volna a kikötés legkisebb reménye nélkül.
Vinnie álmában is megsejtette, hogy felébredtem, mert akárhogy is 
igyekeztem mozdulatlan maradni, kinyitotta a szemét.
– Már reggel van?
– Úgy látszik.
Végigpillantott a rogyadozó tetőn, a becsordogáló vízen, aztán nagyot 
sóhajtott. 
– Úristen!
Addig kotorászott a pálmalevelek között, míg meg nem találta 
terepszínű rövid nadrágját. Természetesen csurom víz volt, akárcsak az 
enyém.
Nem volt kellemes, de felcibáltam magamra a sajátomat. Éppen azon 
voltam, hogy beledugjam a fejem a reggelbe, amikor a pálmalevelek 
széthajlottak és egy géppisztolycső köszönt be rajta.
– Kifelé!
Halk és fenyegető volt a hang, amelyben Preethidáéra ismertem.
Mielőtt megakadályozhattam volna, Vinnie is kidugta a fejét mellettem.
– Ketten vannak – mondta igazi meglepetéssel a sildes-sapkás lány. – 
Miss Fliege van nála.
Felnéztem arra, akinek az üzenet szólt. Kumbhakarna és Csang álltak 
felettünk, géppisztollyal a kezükben. Feszült és határozott volt az arcuk, 
mint akik pontosan tudják, mit csinálnak, Mivel rajtuk kívül senki nem volt 
a kalyibák körül, gyanítottam, hogy a többieket visszaparancsolták a 
helyükre.
Kumbhakarna leguggolt, és benézett hozzánk. Még akkor sem 
vigyorodott el, amikor megpillantotta Vinnie-t, aki nem is nagyon 
igyekezett eltakargatni magát.
– Ejnye, ejnye – morogta megcsóválva hatalmas fejét. – Ki gondolta 
volna. Éjvíz idején férfiakhoz járunk látogatóba?
Vinnie odakuporodott a bejárathoz, és összekulcsolta a kezét a térdén.
– Csak nem az a baja, hogy nem magához másztam be? Önkéntelenül is 
a lányra pillantottam. Ismét megütött az a taszító kontraszt, ami Vinnie 
arca és a teste között feszült. Gyönyörű, keletiesen barna, telt idomok, 
feszes, kidolgozott izmok, s az a furcsa, már-már torz képmás, amely 
bármennyi sminket is hordott magán, mégiscsak egy sérült, enyhén 
visszataszító emberi ábrázat volt.
Természetesen feltehettem volna magamnak a kérdést hogy akkor én 
miért...? Mondom, feltehettem volna, de nem tettem fel.
Mert minek tegyen fel kérdéseket az, aki úgyis ismeri rájuk a választ.
Kumbhakarna nyögve lehajolt hozzám, és felrántott a magasba. 
Preethida és Csang ugyanezt tették a lánnyal. Bár magam sem tartozom a 
könnyűsúlyúak közé, úgy lógtam az óriás karján, mint zakó a vállfán.
Az eső zuhogott, s mivel nem volt nálam a pálmalevél esernyőm, 
belefolyt a szemembe és a számba. Mire kitörölgettem valahogy, már az 
előtt a kalyiba előtt álltunk, amelyben Kumbhakarna emberei húzták meg 
magukat éjszakára
– Nézz be!
S hogy nagyobb nyomatékot adjon a parancsának, lehajított a sárba.
Ha akartam, ha nem: be kellett dugnom a fejem. Ahogy bedugtam, már 
húztam volna is vissza, de Kumbhakarna nem eresztett.
– Látod mit csináltál, te rohadék? Látod?
Látni láttam, bár annyi közöm volt az egészhez, mint tengerésznek a 
szökőárhoz. A sátor közepére terített leveleken Omar feküdt elvágott 
torokkal. S mivel a hevenyészve készített tető nem tartotta vissza az 
esőcseppeket, vérben ázott körülötte minden.
Nem lehettem valami felemelő látvány, meztelen felsőtesttel sárban 
kúszva, mégis igyekeztem megőrizni emberi méltóságom maradványait.
– Nem én tettem – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Mássz be! – vezényelt Kumbhakarna.
Kénytelen voltam engedelmeskedni. Ahogy a halott mellé vonszoltam 
magam, azonnal észrevettem azt a furcsa szerszámot, amellyel 
elmetszették a torkát. Bambusznádból faragott kés volt: nagyjából 
ugyanolyan éles, mintha igazi vaskés lett volna.
Természetesen óvakodtam tőle, hogy a holttesthez érjek. De minek is 
kellett volna hozzáérnem? Pár centiméter távolságból is jól láttam, hogy 
Omar olyan halott, amilyennek egy igazi halottnak csak lennie kell.
– Gyere ki!
Engedelmesen kimásztam a lyukon. Kumbhakarna rám emelte a lábát.
– Meg fogsz dögleni!
– Nem ő volt!
Vinnie kiáltása úgy szállt felénk a fű- és víztenger felett, mint szárnyait 
csattogtató őrangyal. Kumbhakarna ráemelte a géppisztolyát.
– Takarodjon innen, vagy végzek magával is!
Vinnie azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Kitépte magát őrizői 
karjából, és odafutott hozzánk. Volt valami tiszteletet parancsolóan 
félelmetes a megjelenésében. Csúnya, furcsán erezett arcán esőcseppek 
folytak végig, mintha könnyek lettek volna.
– Mr. Lendvay nem lehetett – kiáltotta meggyőző erővel. – Hiszen 
egész éjszaka nála voltam!
Kumbhakarna kezében megremegett a fegyver.
– Mégis ő volt. Bizonyítékom van rá!
– Micsoda?
– A bambuszkés.
Pontosan tudtam, miről van szó. Vinnie azonban vagy nem értette a 
lényeget, vagy nem akarta megérteni.
– Mit bizonyít egy bambuszkés?
– Azt a bambuszkést egy másik késsel készítették. Önöknek pedig nincs 
késük. Csak a machetével faraghatták ki, azzal pedig Mr. Lendvay 
dolgozott. Következésképpen...
– Egész éjszaka nála voltam! – bizonygatta Vinnie. – El sem mozdultam 
mellőle. Bárki is ölte meg azt az embert, Mr. Lendvay nem lehetett!
Kumbhakarna Preethidára pislogott. Már az ő fejében is mocorogni 
kezdett a kétkedés férge, bár még csak lassan, gyenge lábait próbálgatva.
– Csak ő csinálhatta! – Preethida megcsóválta a fejét.
– Amikor a tűz mellett ültünk, Csang a kalyibában hagyta a machetét. 
Bárki megfaraghatta vele a kést.
Kumbhakarna felém nézett, majd széttárta a karját, és jókorát rúgott az 
oldalamba.
– Szerencséd, hogy nálad volt ez a szajha. Ha egyedül lettél volna, már 
nem élnél.
Most értettem csak meg, hogy Vinnie miért jött be hozzám éjszakára.
Míg a sarat kapirgáltam a szememből, egyfolytában azon töprengtem, 
vajon akkor is bejött volna-e, ha nem tudja előre, hogy ezen az éjszakán 
meg fogják ölni Omart.

32

Öt perc múlva aztán rá kellett döbbennem, hogy Vinnie kétszeresen is 
megmentette az életemet. Alig másztam ugyanis vissza a kalyibámba, 
Kumbhakarna harsány ordítása megremegtette a fákon a leveleket.
– Szingh! Visnura...! Szingh!
Ekkor már tudtam, hogy Szingh is halott. Mint ahogy mindenki tudta, 
aki kimászott a szárnyékok előtti terecskére.
Szingh Kumbhakarna menedékével szemben ácsorgott egy pálmafának 
döntve a hátát, s hogy mindeddig elkerülte a figyelmünket, abban az a 
néhány pálmalevél volt a ludas, amely eltakarta. Mintha pajzsot tartana 
maga elé, védték a levelek a kíváncsiskodó pillantásoktól.
Pedig Szinghen aztán igazán lett volna néznivaló. Úgy szegezték a 
fához a macheteszerű bambuszkéssel, hogy a kés hegye belefúródott a 
fába. Csípője táján kapta a szúrást; a kemény bambusz áthatolt a testén, 
mintha acéllándzsa lett volna. Kumbhakarna hörögve kapkodta a levegőt, 
én pedig akkorára húztam össze magam, mint egy kis növésű egérke.
Preethida a halotthoz futott, lehajolt előtte, majd amikor 
felegyenesedett, ott feketedett valami az ujjai között. Kumbhakarna elvette 
tőle, majd éles kiáltással a földhöz vágta és beletaposta a sárba:
Én azonban így is felismertem a plüssből készült, vicsorgó fogú kis 
denevérfigurát, amint kidülledt gyöngyszemével Kumbhakarnára nézett
– La chauve-souris! A Denevér! – hörögte az emberhegy, és a levegőbe 
vágott az öklével. – Hát itt ólálkodsz körülöttünk, te szemét?!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és letörölgettem az esőcseppeket a 
homlokomról.
Akárki is dobta a denevérfigurát Szingh mellé, nagy szívességet tett 
vele. Rövid időre elterelte rólunk Kumbhakarna figyelmét.

33

Lassan-lassan valamennyien kimásztak a kalyibáikból, s mivel sem 
Csang, sem Preethida nem parancsolták vissza őket, döbbent emberkört 
alkottak a pálmák és az éjszakai menedékhelyek között. Szingh még 
mindig a fánál állt, mintha nagyon jól érezné magát a hatalmas levelek 
alatt. Senki nem merte kihúzni belőle a bambuszmachetét, hiszen akkor a 
halott a karjába zuhant volna.
Kumbhakarna hirtelen felzokogott. Egyetlen pillanatig azt hittem, 
vállamra hajtja fejét, hogy jól kisírhassa magát.
– A legjobb embereim voltak – zokogta őszinte kétségbeeséssel a 
hangjában. – Azonkívül a barátaim. Tudja, milyen ritkák az igazán hűséges 
jó barátok?
Ha még egy kicsit a mellét is verdeste volna, szép, folklorisztikus képet 
láthatott volna a leselkedő idegen. Mintha egy titkos őserdei temetési 
szertartás résztvevői lettünk volna, akik csakis zuhogó esőben 
búcsúztathatják el a halottaikat. Mert ekkorra már ismét csuromvizesek 
voltunk valamennyien. S bár Van Haagen rendhagyó módon kékcsíkos 
alsónadrágban ácsorgott közöttünk, az esti tábortűz melletti fára akasztott 
nadrágja szárából, mint skóciai esőcsatornából, vastag sugárban ömlött az 
eső.
Néhány percnyi döbbent hallgatás után megelevenedett körülöttünk a 
világ. A fákon madarak kezdtek csivitelni, s néhány majom is kidugta a 
fejét a levelek mögül. Az igazi nagy lármát azonban mi csaptuk a kalyibák 
előtt.
– Nekem ebből elegem volt! – kezdte szokásos műsorát Alicia 
Shepherd. – Leülök ide a fűre, és vagy itt penészedem, vagy keresnek 
nekem egy normális helyet, ahol végre megfürödhetek, megmoshatom a 
fogam, fehérneműt válthatok, és nem utolsósorban ehetek valamit.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – rikkantotta Janice Abraham, és ő 
nemcsak mondta, hanem meg is tette, amit Alicia ígért. Kecses mozdulattal 
belecsüccsent egy tócsa közepébe, maga alá húzva a lábait. – El nem 
mozdulok innen, amíg nem biztosítanak számunkra emberi körülményeket.
Laura Conaway nem szólt semmit, csak melléjük rogyott a sárba.
– Mi a franc akar ez lenni? – ordította Kumbhakarna géppisztolyát 
rázva. – Lázadás?
– Vegye, ahogy akarja – mondta kárörvendő mosollyal Vinnie.
További tíz másodperc múlva valamennyien a földön ültünk, ki-ki a 
saját tócsájában. Még Mrs. Wednesday is ott kucorgott közöttünk Mike 
Watherspoonnal az ölében.
– Figyelj, John – villogott Mike szeme –, ez igazi ülősztrájk?
Szingh úgy nézett ránk a rejtekéből, mint aki nagyon is szívesen közénk 
telepedne. Többször is bólintott a fejével, ahogy a pálmát megrázta egy-
egy lágyabb széllökés.
– Rendben van – ordította Kumbhakarna fenyegetően. – Tudok én 
másképpen is beszélni! Preethida! Háromig Számolok, s ha addig nem 
állnak fel, lőj beléjük. Érted?
– Igenis, száhib.
– Egy.
A szél egyre erősebben kezdett fújni. A pálmák bókolása is 
kényszeredettebb lett, mintha már nem kértek volna ekkora szélerőből. 
Mint amikor valaki a kezdeti kellemes csiszicsoszi után úgy elkezdi 
rángatni a táncosát, hogy annak szoknyája, cipője potyog a vad figuráktól.
– Kettő.
A majmok elhallgattak az ágak között. Egy-két kíváncsi arc még 
letekintett ránk, majd végérvényesen maguk elé rántották 
levélfüggönyeiket.
– Azt hiszik, tréfálok? Kumbhakarna nem szokott tréfálni. Búcsúzzanak 
el a világtól! Elbúcsúztak?
Nagyjából biztos voltam benne, hogy nem mondja ki a hármat. Ugyan, 
mi haszna lenne belőle, ha halomra lövetne bennünket. Egyetlen fityinget 
sem kapna a holttesteinkért. Másrészről viszont volt egy kis bizonytalanság 
is bennem. Magánzsaru tapasztalatom azt súgta, hogy a Kumbhakarna-
szerű őrültekre nemigen lehet felhőkarcolót alapozni. Néha-néha 
megpattan bennük valami, ilyenkor aztán olyat cselekszenek, amit nem 
sokkal később ők bánnak meg leginkább. Csakhogy mit érek vele, ha 
krokodil-könnyeket hullat majd a holttesteink felett?
Ne mondd ki a hármat! Ne mondd ki a hármat! – hajtogattam 
magamban, mintha bizony hittem volna a szómágiában.
A nagy erőlködéstől aztán hirtelen az is eszembe jutott, hol is tanultam, 
én ezt a varázslatot. Még a Peterson-ügy kapcsán találkoztam azzal a kis 
fekete varázslólánnyal, akivel később... mindenesetre ő tanított meg rá, 
hogyan kell megbénítani valakinek a gondolatait. S amikor Kumbhakarna 
számolni kezdett, önkéntelenül is az ő módszerét alkalmaztam. Magam elé 
képzeltem az emberhegy agyát, s benne a kívánságot, hogy kimondja a 
hármat. Erre a kívánságra összpontosítottam minden erőmet.
Nem mondhatod ki, te rohadék! – ujjongtam magamban. – Nem 
mondhatod ki a hármat!
– Három! – ordította Kumbhakarna.
Preethida kezében felugatott a géppisztoly.

34

Már az első durranásokból rájöttem, hogy veszítettem. Vagy a 
varázslólány varázslatában volt a hiba, vagy én voltam képtelen helyesen 
elsajátítani a módszerét: Kumbhakarna agya nem engedelmeskedett az 
akaratomnak.
Az én agyammal, de főleg a reflexeimmel azonban nem volt semmi baj. 
Ahogy az első golyó elfütyült a fejünk felett, arccal előre belevágtam 
magam a pocsolyába. Csak akkor mertem felemelni a fejem, amikor már 
elhallgattak a lövések.
Egyetlen másodpercig arra gondoltam, talán már nem is élek, a számba 
szivárgó kellemesen büdös sár azonban arról igyekezett meggyőzni, hogy 
nem történt velem semmi különös, ha csak az nem, hogy reggeli helyett a 
trutymót kóstolgatom.
Előbb csak az egyik szememet nyitottam ki, s amikor két fűszálat 
pillantottam meg, amelyen éppen csillogó esőcseppek futottak lefelé, 
gyorsan kinyitottam a másikat is. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy csak én 
fekszem a pocsolyában Mr. Ramseyvel és Van Haagennel, valamint a 
másodpilótával együtt, a többiek úgy ülnek maguk alá húzott lábbal, mint 
évtizedekkel ezelőtt ide telepített buddha-szobrok.
Kitöröltem a szememből a sarat. Tekintetem először Mary Harper arcára 
esett. A szőke, szinte gyereklánynak tűnő riporternő éppen Kumbhakarnára 
nézett, s annyi megvetés sugárzott a tekintetéből, amennyivel egy elhagyott 
bányát is meg lehetett volna tölteni. Janice, Daniele, Maly, Alicia, Laura, 
Vinnie, Mike és Mrs. Wednesday mereven, mozdulatlanul ültek, még a 
szemük sem rebbent az orruk
előtt toporzékoló emberhegy láttán.
Rólunk azonban, akik megjártuk a pocsolyák mélységeit, ezt már 
nehezen lehetett volna elmondani. Van Haagen kapitány elveszítette a 
sapkáját a nagy iszapbirkózásban, s most könyékig sárosan megpróbálta 
megtalálni. Mr. Weinbergernek még mindig remegett a szája sarka a 
rémülettől, s hogy csillapítsa keze fíckándozását, horgas, kaukázusi orráról 
próbálta meg levakarni a földet. Ami Mr. Ramseyt illeti, fel sem 
emelkedett a sárból. Helyette az oldalára fordult, mint aki meg akarja 
takarítani magának a felesleges testmozgást.
Preethida kérdőn Kumbhakarnára nézett, Csang pedig kezébe Vette a 
machetéjét: készen rá, hogy halálunk után még a fejünktől is 
megszabadítson bennünket.
Kumbhakarna ezzel szemben csak állt szótlanul, olyan vörös képpel, 
hogy azt hittem, menten megüti a guta. Aztán sóhajtozva megmozdult, s 
szép nyugodtan összetette a kezét a mellén, mint az első áldozók.
– Mondják, mit akarnak tőlem? – kérdezte olyan hangon, hogy azt 
hittem, azonnal elöntik a könnyek, és mellénk zuhan nagy bánatában a 
pocsolyába. – Mit akarnak tőlem, az isten szerelmére?
Tartott egy kis hatásszünetet, hogy hátha mond rá valaki majd valamit. 
Mivel nem mondott senki, tovább jajgatott.
– Miért akarnak mindenáron kiszúrni velem? Hát annyira antipatikus 
vagyok én maguknak? Nézzenek csak rám, kit látnak maguk előtt? Egy 
jóindulatú, kövér embert, aki ráadásul még beteges is. Egyetlen vágyam, 
hogy felvirágoztassam ezt a nyomorult Aranyháromszöget. Tudják, milyen 
lehetőségek vannak ebben a vidékben? Dehogy tudják. Ha tudnák, most 
felkelnének szépen, és nem kényszerítenének arra, hogy könyörögjek 
maguknak. Mert ha hiszik, ha nem, azt kell tennem. Legszívesebben 
természetesen lelövetném valamennyiüket, de hát szükségem van a 
pénzükre. Azonkívül jómagam is éppen akkora életveszélyben vagyok, 
mint önök. Mi lesz, ha egyszer csak kiröppennek a fák mögül a Denevér 
emberei és... de erre gondolni sem akarok. Vagy jobb, ha mégiscsak 
elmondok maguknak egykét dolgot? Szóval, gyűlölnek, amiért elraboltam 
magukat? Szívük joga. De ha már így alakult a helyzet, jobb, ha arra 
gondolnak: beszálltunk egy csónakba – jó, megengedem,
én kényszerítettem bele magukat, de már benne vannak, a hullámok 
pedig csapkodják az oldalát – s ha a csónak felborul, valamennyien 
belefulladunk a vízbe. Maguk nem ismerik a Denevért. Én ismerem. 
Született szadista, hozzá képest a maguk De Sade márkija gyerekszerető, 
joviális öregúr. Tudják, mit csinált egyszer egy faluval, ahol elveszett 
valahogy néhány mázsa ópiuma? Mindenkit elevenen megnyúzatott. 
Néhány évvel ezelőtt kihirdettette, hogy aki engedélye nélkül 
felmerészkedik a hegyi törzsek közé, halál fia. Maguk pedig most ott 
vannak. Ha elkap bennünket, maguk sem ússzák meg szárazon. Rettenetes 
kínok között fognak elpusztulni: és tudják, miért? Azért, mert ő el akarja 
ijeszteni innen az embereket. Márpedig mivel lehetne jobban, minthogy 
kegyetlenül megölet egy ártatlan turistacsoportot. Értik már, miért evezünk 
egy csónakban? Kérem, könyörgök, álljanak fel, és menjünk tovább. Én 
egy icipici lapocskát tépek csak ki a csekk-könyvükből, ő viszont az 
életüket akarja.
Hirtelen rádöbbentem, hogy Kumbhakarna fél. Méghozzá pokolian. 
Annak ellenére, hogy fel van fegyverkezve. Szinte éreztem a belőle 
kiáradó rettegéshullámokat.
– Egyetlen esélyünk maradt a túlélésre – folytatta –, a közeli dzsedi és a 
kolostor: a vat. Ha elérünk odáig, megmenekültünk. Ha nem... végünk.
– Éhes vagyok – jelentette ki Laura Conaway. – Méghozzá pokolian 
éhes. És abból is elegem van már, hogy esővizet igyak.
– A kolostorban lesz mit inniuk.
– Ennek a gyereknek pihennie kell – mondta Mrs. Wednesday Mike-ra 
mutatva. – Kilencéves csak, nem bírja a strapát.
Mike, a kilencéves nem-bírja-a-strapát olyan élénk tekintettel bámult 
bennünket, mint a menyét a csirkéket. Holtbiztos voltam benne, hogy 
eszébe sem jut a pihenés vagy az evés.
– Maradt egy doboz kétszersültem – örvendezett Kumbhakarna. – 
Mindenki kaphat belőle pár szemet. És egy üveg whiskym is van.
– Ezzel kellett volna kezdenie – mondta Maly McMurray –, nem pedig 
a lövöldözéssel. Mondja meg ennek a buggyantagyú tyúknak, ha még 
egyszer ránk fogja a fegyverét, kikaparom a szemét.
Kumbhakarnát olyan boldogság öntötte el, hogy nem is érzékelte a lány 
hangjában bujkáló fenyegetést. Villámsebesen bekúszott a kalyibájába, 
majd már mászott is vissza. Kezében kekszesdobozt és egy üveg italt 
tartott. A pálmafák, mintha csak kíváncsiak lettek volna rá, mivel akar 
levenni a lábunkról bennünket, lehajtották a lombjukat, szemügyre véve a 
lapos palackot és a kétszersültet.
A majmok azonban nem voltak sehol. Még a whisky illata sem tudta 
előcsalogatni őket.

35

Mielőtt elindultunk volna, Kumbhakarna, Preethida és Csang rövid 
tanácskozásra gyűltek össze az egyik kalyiba mellett. Csang egy 
pálmalevélcsonkkal vonalakat és köröket rajzolt a sárba, amire a másik 
kettő szaporán rábólogatott. Úgy látszott, a vathoz vezető utat magyarázza 
nekik. Amikor felegyenesedtek és hozzánk lépkedtek, nem fogadta valami 
kitörő lelkesedés őket.
– Tudják maguk egyáltalán, merre akarnak menni? – kérdezte éles 
hangon Laura Conaway. – Nem látom ennek a fickónak a homlokán az 
isteni szikrát.
Az említett fickó Csang volt, aki látható elégedettséggel nézegette az 
esőben egyre inkább feloldódó, sárba húzott vonalait.
– Csang itt született – mondta némi bizonytalansággal Kumbhakarna. – 
Legalábbis errefelé.
– Igazán? És mikor ment el innen? Röviddel azután, hogy kipottyintotta 
az anyja?
– Csang ismeri az utat.
– Ezt mintha már hallottuk volna egyszer. Mielőtt belevitt volna 
bennünket az óceánba. 
– Eltévedt az árvízben.
– Hátha ezúttal is el fog tévedni?
Kumbhakarna ránk akart ordítani, de még idejében meggondolta magát. 
Mintha megfogadta volna, hogy eztán úgy bánik velünk, mint a hímes 
tojással.
– Meglátja, odatalálunk. Pár mérföld az egész,
Mr. Ramsey, aki valahogy mellém keveredett, dühösen felém sziszegte:
– Ezt mind magának köszönhetem. Remélem, bele fog fulladni a vízbe.
– Csak maga után.
– Nem hagynák ezt abba? – kérdezte Van Haagen. – A fenébe is... erre 
nem gondoltam volna.
– Mire? – hökkent meg Kumbhakarna.
– Megrozsdásodott a sas a sapkámon.
– Nekem is megrozsdásodott valamim, csak nem az esőtől – vihogott 
Alicia Shepherd.
– Ne a gyerek előtt! – csattant fel Mrs. Wednesday.
– Miért? Mit mondtam? – tárta szét a karját Alicia.
– Mije rozsdásodott meg Alicia néninek? – tudakolta Van Haagentól 
Mike.
– Tudják, min röhögök? – kérdezte Janice Abraham, miközben egy 
piros pöttyös kendőt kötött rövid, gyapjas hajára. – Hogy mi lehet most 
Lindával. Mert hogy elveszítettem valahol a nyomorultat.
– Csang megy előre – vezényelt Kumbhakarna. – Én Mr. Lendvay 
mellett, Preethida zárja a menetet. Indulhatunk?
– És ők? – kérdezte hanyagul átbökve a hüvelykjét a válla felett Maly. – 
Őket itt hagyja?
– Azzal maga ne törődjön – torkolta le Kumbhakarna.
– Az nem a maga dolga.
– Csak azért kérdeztem, hogy magát is ott hagyjuk-e, ha beütne valami 
sajnálatos esemény?
Kumbhakarna szája megremegett.
– Velem nem történhet semmi. Maly megvonta a vállát.
– Maga tudja.
Felkaptam a fejem, és megtettem, amit Kumbhakarna elmulasztott. 
Belenéztem Maly McMurray szemébe.
Aztán arra gondoltam, hogyha biztosító lennék, aligha kötnék az 
emberhegyre életbiztosítást.
Sőt, száz dollárt tennék egyetlen, rozsdás cent ellenébe, hogy 
Kumbhakarnának nagyon is komoly kellemetlenségei lesznek a 
közeljövőben.
– Ebben az egyben nem is tévedtem. Csak éppen magamat felejtettem ki 
a dologból.

36

Másfél órai kemény gyaloglás után törni kezdte a lábamat a nedves 
sportcipő. Ramsey is csak szédelgett a közelemben, Van Haagen kapitány 
pedig többször is az út szélére ült, és nemes egyszerűséggel közölte 
velünk: nem hajlandó tovább menni. Ő pilóta, nem pedig gyaloglóbajnok. 
Weinberger ilyenkor a segítségére sietett, és némi rábeszélésre mégiscsak 
folytatta a vánszorgást.
Mike Watherspoont nem kellett bíztatni. Arcán széles, elégedett 
mosollyal szökdécselt mellettünk, egyre az ösvény melletti bokrokat 
vizsgálgatva. Minden bizonnyal ellenséges indiántörzseket sejtett 
mögöttük.
– Már csak egy mérföld – biztatott bennünket Kumbhakarna sáros 
palástjába burkolózva. – Egyetlen mérföldecske. Ott aztán kapunk teát, 
ennivalót, meleg ruhát.
– Ismerik ott magát egyáltalán? – kérdezte mogorván Van Haagen.
Kumbhakarna tekintete mintha elkomorult volna.
Az eső soha nem tapasztalt hevességgel zuhogott a nyakunkba. A szél 
dühösen a mellünknek feszült, mintha nem helyeselte volna, hogy a dzsedi 
felé tartunk. A majmoknak már nyomuk sem volt a fákon: minden 
bizonnyal vackaikon lapultak, s azokról a pacallá ázott gyanús 
ismeretlenekről társalogtak, akik két társukat is cserben hagyták az erdő 
szélén.
Van Haagen kapitány éppen a vizet facsarta ki hajdan büszke 
pilótasapkájából, amikor Csang hirtelen megállította a csoportot. 
Félrehajtott fejjel az esőre meredt, mintha azt várta volna, hogy kinyúljék 
egy kéz a szürke függöny mögül, s kitörülgesse a füléből a vizet.
Kumbhakarna felemelte a géppisztolyát, és gyanakodva az esőfüggöny 
mögül felénk bólogató fák felé pislogott.
– Látsz valamit?
Csang megingatta a fejét, majd csengő-bongó nyelvükön odaénekelt 
neki valamit.
– Mondja meg őszintén, van valami esélyünk rá, hogy megtaláljanak 
bennünket? – hajolt a fülemhez Van Haagen.
Felnéztem a reménytelenül szürke égre, amely alig néhány méter 
magasságban terpeszkedett felettünk, aztán szomorúan megráztam a fejem.
– Nem sok.
– Mennyi az a nem sok?
– Nagyjából a nullával egyenlő.
– Tehát nincs esélyünk. Ez pedig annyit jelent, hogy Kumbhakarna 
kényétől-kedvétől függ az életünk. Nem kellene tennünk ellene valamit?
– Az az érzésem, hogy mások tesznek is. Két nap alatt öt emberét 
veszítette el.
– És ha majd mi következünk?
– Gondolja, hogy erre is sor kerülhet?
– Miért ne?
Nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy azok, akik egyelőre Kumbhakarna 
embereit ritkítják, egyszer majd bennünket vesznek sorra.
Néhány perc múlva viszont már nem is tűnt annyira nevetségesnek.

37

– Vigyázzanak, mert ezek itt rizsföldek – magyarázta Kumbhakarna 
tökéletesen megfeledkezve róla, hogy egyszer már tisztáztuk a dolgot. – Ha 
valaki közéjük téved, lehet, hogy soha többé nem evickél ki belőlük. Arra 
kérem magukat, ne szakadjanak le a többiektől. Ha valaki elkódorogna, 
magára vessen. Én csak pénzt veszítek, ő viszont az életét.
– Megszakad a szívem – sóhajtotta Janice.
– Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elégszer elismételni.
– Nekem mondja? – vigyorgott esőtől csillogó arccal Alicia Shepherd. – 
Nekem inkább az a problémám, hogy már azt is elfelejtem, mit kellene 
ismételgetnem.
– Ejnye, ejnye, Miss Alicia – csóválta meg a fejét Mrs. Wednesday. 
Ezúttal azonban már nem volt harag a hangjában, csupán játékos 
neheztelés. Úgy látszott, őt is kezdi felvidítani Alicia kétértelműségeket 
kedvelő stílusa.
– Csang szerint cirka félmérföldnyire lehet a kolostor.
– Végre – nyögte megkönnyebbülten Danielle Mosley. – Úgy érzem 
magam, mintha végérvényesen rám ragadt volna a ruhám. Lehet, hogy 
késsel kell majd lefejtenem a bőrömről?
– Leszeded te azt kés nélkül is, ráadásul világcsúcs sebességgel, ha egy 
jóképű, száraz pasas benéz az ablakodon. Apropó, egyáltalán van ablaka 
egy kolostornak?
– Van – mondta mogorván Kumbhakarna.
– És jóképű pasasok?
Kumbhakarna erre már nem válaszolt. Lehajtott fejjel, szó nélkül 
caplatott tovább mellettem. Egészen addig, amíg Csang ismét megálljt nem 
intett.

38

Abban a pillanatban, ahogy felhangzott figyelmeztető röffentése, 
magam is megpillantottam a színes, apró, vékony lábakon álló házacskát a 
legközelebbi pálmafa alatt. Vékony léccsíkokból ragasztották össze, s 
rikító festékkel mázolták be. Nem lehet rossz minőségű a festéke, hiszen a 
megállás nélkül zuhogó eső sem tudta lemosni róla.
Kumbhakarna összetette a kezét a mellén, akárcsak Preethida. Csang 
egykedvűen mosolygott, mint aki más vallású lévén fel van mentve az ima 
alól.
– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Van Haagen kapitány, feltolva a feje 
búbjára a sapkáját. Az eső vigasztalanul verte a kis házacska tetejét, lefolyt 
róla, csillogó tócsát hizlalva a házat tartó állvány lábainál.
– Szellemház – mondta Maly McMurray. Van Haagen csodálkozva 
pillantott rá.
– Honnan tudja?
– Olvastam. Amikor megtudtam, hogy Thaiföldre utazunk, átlapoztam 
néhány könyvet.
– Ki lakik benne? Szellem?
– Ahogy mondja. Látja azokat a rizsszemeket a bejárat előtt? Neki 
hozták eledelül,
A házacska bejárata előtt bádogtányérka fénylett, amelyben azonban 
már nem volt áldozati étel, csak a karimáján sötétlett némi maradék.
Kumbhakarna befejezte az imáját, aztán kedvetlenül odacaplatott 
hozzánk.
– Ez már a kolostor közelségét jelzi. Itt kell lennie a fák mögött.
Ebben a szempillantásban mintha csengő szólalt volna meg a távolban.
– Szélcsengők – mondta izgatottan az emberhegy. – A kolostor 
szélcsengői.
Kellemes hangú csengőcskék voltak, én azonban mégsem találtam 
vonzónak a zenéjüket. Mintha túlságosan is közömbösek és részvétlenek 
lettek volna. Mintha rejtegettek volna valamit bronzlelkük mélyén, amit 
nem voltak hajlandók elcsilingelni nekünk.
Úgy látszik, Kumbhakarnát is nyomasztó érzések kerítették a 
hatalmukba, mert komoran maga elé bámult, le nem véve kezét a 
géppisztolyáról. Csang kérdezett tőle valamit, mire idegesen biccentett. A 
kínai ekkor Preethidához fordult, aki kedvetlenül megvonta a vállát. Csang 
a hóna alá kapta a géppisztolyát és belevetette magát az esőfelhőbe.
– Mi a fenére várunk? – türelmetlenkedett Vinnie, égett arcát törölgetve 
a kendőjével. – Megérkeztünk, vagy nem érkeztünk meg? Itt van ez az ízé, 
szólnak a csengők, talán telement a hangjuktól a gatyája?
Kumbhakarna keze megrándult, de nem szólt semmit. Merev tekintettel 
arrafelé kémlelt, ahol Csang mögött összezárult az esőfüggöny.
A kínai úgy tért vissza, hogy észre sem vettük. Az egyik pillanatban 
még nem volt sehol, a másikban pedig már ott állt Kumbhakarna mellett. 
Sőt nemcsak állt, hanem a fülébe is sugdosott valamit. Kumbhakarna arca 
úgy elsötétült tőle, mintha fekete felhő takarta volna el a trópusi napot.
– Rossz hírek? – kérdezte együttérzőn Mr. Ramsey.
– Csak nem fújta el a szél a kolostorát? – tudakolta Danielle Mosley.
– A kolostor a helyén van – mondta, végül Kumbhakarna, belátván, 
hogy nem titkolózhat a végtelenségig.
– Akkor meg mi a baj? – kérdezte Mary Harper. – Ajánlom, hogy 
igyekezzünk tető alá kerülni mielőtt még kitörne rajtunk az őrület: Van 
fogalmuk róla, meddig lehet kibírni ezt az esőt?
Kumbhakarna végighordozta rajtunk vérerekkel dúsan befuttatott 
szemét.
– A kolostor a helyén van – ismételte tompán. – Csak éppen azt nem 
tudom... mi vár ránk odabent.
– Hogyhogy nem tudja? – hökkent meg Laura Conaway. – Akkor ez a 
fickó hol járt? Fagylaltot nyalogatott?
– Csang csak a kapuig ment. Azt mondja, tárva-nyitva áll. A 
kapusfülkében pedig nincs senki.
Ahogy elmondta, már végig is futott a hátamon a hideg, néhány kövérre 
hízott vízcsepp kíséretében.
Soha nem kedveltem azokat a kapusfülkéket, amelyekben nem 
tartózkodik senki.

39

Rövidesen meggyőződhettünk róla, hogy Csang állítása, miszerint a 
kapu tárva-nyitva áll, nem volt alaptalan. Ennek a kolostornak, vagy ahogy 
errefelé hívják, vatták, nemhogy tárva-nyitva állt a kapuja, hanem 
egyáltalán nem is volt neki, s a hajdan szépen rakott kőkerítés oszlopai is 
kezdték átadni magukat az enyészetnek. A gazzal felvert udvarokon 
unatkozó hatalmas fák örvendezve nyújtogatták felénk az ágaikat: 
bizonyára kedvüket lelték benne, hogy végre a majmok után emberi 
lényeket üdvözölhetnek.
Alicia megállt a valaha volt kapu helyén, és csípőre tett kézzel 
felkacagott. Kacagása némiképpen Hamlet Ophéliájának közismerten nem 
egészen épelméjű nevetésére emlékeztetett.
– Ezért rohantunk ennyire, lányok? Az a gyanúm, hogy itt nemigen 
várnak bennünket kenyérrel és sóval. Meleg vízzel még kevésbé.
A felhők egyetlen pillanatra félrecsúsztak előlünk, s mintha valami 
megcsillant volna odafent az égen. Azt hittem, a nap, de hatalmas, szinte 
égig érő, aranytetejű toronyra esett a pillantásom.
– Dzsedi – suttogta mellettem Kumbhakarna áhítattal. – Szent dzsedi.
Aztán megpillantottuk a dzsedi mellett pihenő hatalmas Buddha-szobrot 
is.
Nem árulok el titkot, ha bevallom: leesett az állam a csodálkozástól. 
Láttam én már Buddha-ábrázolást eleget, hogyne láttam volna, ez a szobor 
azonban, amely elénk villant, minden eddigit felülmúlt. Pedig nem is 
hordott magán aranyozott leplet, mint azok, amelyekkel Kínában vagy 
Japánban találkoztam. Egyszerű, kőből készült alkotás volt, olyan, 
amilyenek csak a szerényebb kolostorokban láthatók. A meglepetést ezúttal 
az okozta, hogy ez a szobor feküdt. Méghozzá nem úgy, hogy az idők 
vasfoga beleharapott és ledöntötte a lábáról, hanem már eredetileg is így 
készítették. Ekkor ötlött csak az eszembe, hogy valahol már olvastam 
Thaiföld furcsa, heverésző buddháiról.
– Fekvő Buddha – mondta Kumbhakarna ismét, összetéve a mellén a 
kezét. – Látott már ilyet?
– Nem is tudtam, hogy maga buddhista. Az emberhegy rosszallóan 
pillantott rám.
– Nem is vagyok az.
– Akkor miért imádkozik hozzá?
Kumbhakarna megvonta a vállát.
– Jobb egy feleslegesen elmondott ima, mint egy, amelyet nem 
mondtunk el, és később számon kérik rajtunk.
Kétségkívül volt valami sajátos báj az emberhegyben. Akárcsak a 
rinocéroszban, amely esetlenségében meghatónak látszik, csak éppen 
kerülj egyszer a közelébe...!
– Csang!
– Száhib?
– Nézd meg, mi van belül.
Csang átlépte a kapu vonalát, majd eltűnt a fekvő Buddha mögött. 
Néhányan követték a példáját, annak ellenére, hogy Kumbhakarna 
nemszeretem képet vágott. Mivel azonban nem mentek messzire, 
feleslegesnek tartotta figyelmeztetni őket.
Alicia Shepherd bámészkodott egy kicsit, majd lehajolt, és felemelt a 
földről egy piros szalagot. Kábé öt centi széles lehetett, s ahogy láttam, 
valami ezüstszínű ábrázolás-féle világított a felületén.
– Ez meg micsoda? Látja...? Ott van még egy. Ott is egy. Mintha csupa 
ilyen izé potyogott volna az égből.
Hárman is köréje gyűltünk: Mary Harper, Laura Conaway és jómagam. 
Bár felém nyújtogatta a szalagot, nem vettem el tőle, hanem kerestem 
magamnak egy másikat.
Csang éppen akkor tért vissza, amikor Alicia Kumbhakarna felé lengette 
a zsákmányát. Kumbhakarna csak a vállát vonogatta, Csang azonban 
akkorát ugrott, amikor észrevette, mi van a kezünkben, mint a kőszáli 
kecske.
– Azonnal eldobni! Nem hallotta? Azonnal eldobni! Csang rám is rám 
akart üvölteni, de végül is meggondolta a dolgot. Odalépett hozzám, és a 
szalagra bökött.
– Az ott maga Buddha.
A szalagon valóban Buddha ült, arany kontúrjai mutatták, hogy éppen a 
lótuszülést gyakorolja.
– Ott, a fején...
Ebben a pillanatban vettem csak észre, hogy Buddha kopaszra nyírt, 
gömbölyű fején egy patkány ül, méghozzá jó kövér. Buddha azonban 
láthatóan nem vette zokon a bundás kis állat bizalmaskodását, mert 
egyetlen pillanatra sem röppent el a mosoly az arcáról. Éppen ellenkezőleg: 
mintha örült volna neki, amiért a feje búbján trónol.
– Egy patkány van rajta – mondtam bölcsen.
Ekkor már Kumbhakarna is odajött hozzánk, és gondterhelten 
körbehordozta a tekintetét az udvaron. Amerre a szemünk ellátott, sárga és 
vörös szalagok hevertek szerteszét, rajtuk Buddha és a patkány képével. 
Úgy nézett ki a dolog, mintha valaki éppen szállította volna őket valahová, 
amikor a viharos szél kitépte a kezéből és szétszórta az esőben.
Kumbhakarna felhorkant, és rám parancsolt.
– Dobd el!
Mivel nem tartottam célszerűnek ellenkezni vele, engedelmesen a sárba 
ejtettem a jobb sorsra érdemes szalagot. Kumbhakarna rám nézett és 
megcsóválta a fejét.
– Nem hallottad még a patkánykirály és Sákjamuni Buddha történetét?
– Nem én.
– Valamikor nagyon régen, amikor Sákjamuni Buddha már elérte a 
megvilágosodást és egy kertben meditált, hatalmas eső kerekedett...
– Ki hinné? – csapta össze a kezét gúnyos mosollyal Laura. – Kerekedik 
errefelé más is, mint hatalmas eső?
– Ez Indiában volt – mondta ingerülten Kumbhakarna –, bár a monszun 
ott is csak monszun. Szóval, mint mondottam, óriási eső támadt, és a 
hatalmas cseppek Buddha
fejét áztatták. Nem vette észre senki az istenek közül, csak a 
patkánykirály. S hogy megvédje Buddhát a kellemetlen esőtől, felkúszott a 
testén és a fejére ült.
– Ami azt illeti, az én fejemre is elkelne egy patkány – nevetgélt Miss 
Fliege. – Persze, igazából nem is tudom, örülnék-e neki.
– Utálom a patkányokat – rázkódott össze Laura. – A fenébe is, csak 
nem azt jelentik ezek a szalagok, hogy tele van velük a környék? Esetleg 
maga az épület is?
– Nem azt jelentik – mondta komoran Kumbhakarna.
– Hát mit?
Kumbhakarna habozott, mint aki azon töpreng, elmondja-e az igazságot. 
Várakozó arcunkat látva azonban úgy döntött, mégiscsak elmondja.
– Ezek a szalagok csapdák. Démoncsapdák. Megakadályozzák, hogy a 
gonosz démonok, jaksák, ráksaszák és a hozzájuk hasonlók bejuthassanak 
a kolostor falai közé.
– Miért? Különben bejutnának?
– A patkányrajz azt jelenti, hogy ahogy Sákjamuni Buddhát megóvta a 
patkánykirály az esőtől, úgy óvja meg Sákjamuni Buddha is a kolostort a 
gonosztól.
– Konkrétan vagy úgy általában? – tudakolta Van Haagen. 
Kumbhakarna lemondóan legyintett.
– Mi a különbség a kettő között? Az a tapasztalatom, hogy az 
általánosból igen hamar konkrét lesz.
Nem is sejtette, hogy a próféta beszél belőle.

40

Tíz-tizenöt lépés után végre kibontakozott a felhőkből a kolostor 
épületegyüttese. Zömök, sötét tornyok emelkedtek előttünk, széles 
udvarokkal elválasztva egymástól. Nem messze tőlünk piros, cseréptetejű, 
nyitott csarnokok húzódtak a végtelenbe veszve. Kumbhakarna harsogó 
tilalmai ellenére futásnak eredtünk, és összezsúfolódtunk a legközelebbi 
alatt.
– Édes Istenem, el sem hiszem – ujjongott letörölgetve a vizet az arcáról 
Mary Harper. – Végre igazi tető van felettem. Nem akarom megsérteni, 
Mr. Lendvay, de azért a cserép valahogy megnyugtatóbb a pálmalevélnél.
A felhők időről időre ellebbentek előlünk, ilyenkor teljes pompájában 
elénk tárult a kolostorváros. A dzsedi aranyos kupolája feltépte a felhők 
hasát, s a bejárathoz vezető márványlépcsőkön vidám buborékokat vertek 
az esőcseppek.
Megfordultam, és szemügyre vettem a környéket. Amerre csak ellátott a 
szemem, piros tetejű, nyitott pavilonsorok futottak, büszkén felénk mutatva 
faragott faoszlopaikat. Az oszlopok közé épített állványokon narancssárga 
fényben fürdő harangok függtek, bár meg nem tudtam volna mondani, 
honnan estek rájuk a sugarak e fénytelen, szürke délutánon.
– Harangok – suttogta megilletődve Laura Conaway.
– Istenem, mennyi harang!
A harangok, mintha csak megértették volna, hogy rajtuk ámuldozunk, 
egyre jobban ragyogtak. Ha nem vagyok a természettudományok 
elkötelezett híve, meg lettem volna győződve róla, hogy valamiféle belső 
ragyogás szépíti őket. Alattuk óriási gyufákhoz hasonló harangkongató fák 
várták a jámbor hívőket.
– Mi a szösz? – bökött a végtelen harangsor felé Vinnie.
– Harangkiállítás? Kumbhakarna megvonta a vállát.
– Inkább harangpavilon.
– Bárki harangozhat rajtuk?
– Aki kész megbánni a bűneit.
Vinnie oda akart sétálni hozzájuk, de Mary Harper megelőzte. Fürge 
antilopként a harangkongató fákhoz szökkent, felkapott egyet közülük, és 
ráütött vele a legközelebbi harang fémtestére. A bronzcsoda megkondult. 
Lágy, szelíd hangon mintha az istenné vált Végtelen Szeretet küldte volna 
felénk az üdvözletét. Óvón fontak körül bennünket a hullámai, ott 
keringtek körülöttünk, majd halk zümmögéstől kísérve elröppentek a 
dzsedi aranykupolái felé.
A második harang zenéje pont az ellenkezője volt az elsőének. Úgy 
éreztem, ha sokáig hallgatnám, réges-régen elfojtott indulatok ébrednének 
a lelkemben.
– Mindegyik harangnak más és más a hangja – magyarázta 
Kumbhakarna. – Az egyiknek ilyen, a másiknak olyan.
– Van valami jelentősége? – kérdezte Danielle Mosley. Kumbhakarna 
megvakarta a szakállát.
– Ezt bizony nem tudom. Egyesek szerint minden harang más-más 
istenhez szól. Látja ezt az aranylemezt?
Közel kellett hajolnom az ujjához, hogy észrevegyem, mire mutat. A 
harang oldalára sárga bélyeg nagyságú, papírszerű lemezke tapadt, mintha 
a bronztest sérülését próbálták volna eltakarni vele.
– Aranylemezke – magyarázta az emberhegy. – Ha valakinek 
kívánnivalója akad, vásárol magának egyet, és ráragasztja annak az 
istennek a szobrára, amelyhez fohászkodik. Aztán ha már kiimádkozta 
magát, kijön ide a pavilonhoz, és sorban megütögeti a harangokat. Az a 
hívő, aki erre nyomta rá a lemezkét, bizonyára úgy gondolta: sosem árthat, 
ha a harangot is megajándékozza eggyel.
Végignéztem a végtelen harangsoron, majd önkéntelenül is számolni 
kezdtem. Negyvenig jutottam el, ott derékszögben elfordult a pavilon, 
hogy az udvar szemközti fala mellett fusson tovább.
– Úristen! – suttogta mögöttem Alicia Shepherd. – Hány harang lehet 
ebben a vatban?
– Több száz – mondta Kumbhakarna, kicsavargatva turbánjából a vizet. 
– Mindegyik vatban rengeteg a harang. Akadnak szerzetesek, akik játszani 
is tudnak rajtuk.
Önkéntelenül is közelebb húzódtunk hozzájuk, mintha tudat alatt úgy 
éreztük volna, hogy megvédenek bennünket a gonosztól.
– Vajon milyen nehezek lehetnek? – töprengett hangosan Maly 
McMurray.
Ekkor vettem csak észre, hogy Preethida visszatért közénk. Akkor 
szívódhatott fel, amikor felfedeztük a harangokat, s Kumbhakarna is csak 
azért volt olyan türelmes velünk, mert a lány visszatértére várt.
Preethida felbukkant, és végigpillantott a harangsoron. Mintha némi 
zavart láttam volna a tekintetében.
– Nos? – tudakolta az emberhegy. A lány megrázta a fejét.
– Senki.
– Az imateremben?
– Égnek a gyertyák.
Kumbhakarna beletúrt a szakállába, és halk szitkot morzsolt el a fogai 
között.
– Ha égnek a gyertyák, itt kell lenniük a közelben. Talán rablóknak 
hisznek bennünket.
Olyan sértődöttség csengett a hangjában, hogy majd elsírtam magam 
tőle.
A többiek még mindig a harangokat csodálták. Mary éppen rá akart 
sújtani a következőre, de Kumbhakarna még idejében lefogta a kezét.
– Csak nem akarja, hogy az a rohadék a nyomunkra bukkanjon?
A rohadék természetesen a La chauve-sourist jelentette.
– Azok ott mik? – emelte fel a karját Vinnie. Valamennyien a mutatott 
irányba néztünk. A pavilonsor szélén hatalmas, ágas-bogas fa állt, talán 
már ezeréves is lehetett, csúcsa szó szerint a felhőkbe veszett. Közvetlenül 
mellette hatalmas, piros és fehér koncentrikus körökkel díszített korongok 
függtek, vékony lánccal egy-egy tartóállványra akasztva. Ahogy a szél be-
besuhant a pavilon tetőzete alá, a korongok könnyedén hintázni kezdtek a 
láncaikon.
– Gongok – mondta egyre türelmetlenebbül Kumbhakarna. – Tele van 
velük a kolostor.
A gongok mellett ugyancsak hatalmas, gyufafejű ütők hevertek. 
Nagyságuk után ítélve másfél-két kilogrammot is elérhetett a súlyuk.
Az udvar különböző pontjairól áthatolhatatlan párafelhők emelkedtek a 
magasba, elfedve előlünk a vat épületeit. Mintha óriások gőzfürdőjében 
bolyongtunk volna, párát okádó medencék között. Éreztem, hogy a 
beszivárgó nedvesség gőzzé változik a bőrömön, s a pezsgő gőzmolekulák 
úgy csiklandoznak, mintha lepkék bújtak volna a ruhám alá.
A többiek is hasonlóan érezhették, mert Janice megvakargatta az 
oldalát, azután az emberhegyre förmedt.
– Mi lesz már, jóember? Keresünk magunknak egy csendes zugot vagy 
itt tökölődünk, amíg csak ki nem üt rajtunk a penész? Egyet mindenesetre 
vegyen tudomásul: nincs szándékomban még egy éjszakát kalyibában 
tölteni. Maga természetesen ott alszik, ahol akar, én viszont megágyazok 
magamnak egy cseréptető alatt. Azonkívül maga ételt és italt is ígért 
nekünk, jóember!
– Meg fogják kapni – biccentett komoran Kumbhakarna.
– Igazán? Akkor mutassa meg, merre van az étterem. Az emberhegy 
felbődült, ugrott egy nagyot, majd hisztériásan taposni kezdte lábával a 
szépen döngölt földet.
– Honnan a fenéből tudjam, hol van az az elátkozott éléskamra? Honnan 
a fenéből tudjam, hova tűntek a szerzetesek? Itt kellene lenniük a 
közelben!
– Hátha itt is vannak – próbálta megnyugtatni Van Haagen.
– Csang és Preethida meg fogják keresni őket. Addig meg 
nyughassanak, és...
Iszonyatos dörrenés szakította félbe a szavait. Olyan erős volt, mintha 
ágyú szólalt volna meg a közelünkben. Többen a fülükre szorították a 
tenyerüket, Kumbhakarna óriásira tátotta a száját rémületében.
– Mike! Mi a fenét csináltál már megint? – harsant Mrs. Wednesday 
kiáltása.
A hangok elröppenését követően Mike vigyorgó képe bukkant fel a 
harangok között.
– Ekkora gongot még nem is láttatok. Amikor ráütöttem, azt hittem, a 
levegőbe szállók tőle.
Kumbhakarna remegő ujjakkal simogatta meg a szakállát.
– Mi az ördögért kellett neked ráverned a gongra, mi? Mike tudálékosan 
a homlokához bökte a mutatóujját.
– Egyet Buddhának, egyet a Tannak, egyet az Egyháznak.
Valamennyien sóbálvánnyá dermedtünk. Mike viszont vigyorgott, mint 
majom a gumilabdára.
– A gongra mindig háromszor kell ráütni. Az első ütés Buddha 
Sákjamuninak szól: Ő a vallásalapító, aki először érte el a 
megvilágosodást; a második a Tannak, amit Buddha hirdetett, a harmadik 
pedig a szerzeteseknek.
Kumbhakarna tett egy lépést Mike felé, de félúton megtorpant, és 
gyanakodva belekarmolt a szakállába.
– Honnan tudod mindezt?
– Otthon olvastam.
Az emberhegy a legközelebbi harangtartó állványnak dőlt.
– A szívem – nyögte koszos kaftánja elejét tapogatva. – Kipurcan a 
szívem.
– Az enyém is – mondta nagyon határozottan Alicia Shepherd. – 
Figyeljen ide, Kumbhakarna. Maga csak maradjon itt a haverjaival, ha 
akar, én azonban keresek magamnak egy csendes zugot. Ki jön, ki marad?
Indult volna, de Preethida ráemelte a géppisztolyát.
– Nem megy sehova!
– De bizony megyek – feleselt Alicia. – Engem nem rémíthetsz meg, 
kicsim. Rég túl vagyok már azon, hogy egy darab szarral a markodban 
megrémíthetnél.
– Én is megyek – csatlakozott hozzá Mary Harper.
– Mindannyian megyünk – mondta váratlan határozottsággal Van 
Haagen kapitány, megpöckölve a rozsdás sast a sapkáján. – Isten nevében, 
előre a legbiztonságosabb leszállópályáig!
– Várjanak, kérem! Várjanak! – könyörgött Kumbhakarna összetett 
kézzel. – Miért akarják mindenáron lelövetni magukat?
– Nem mindegy? – kérdezte felzárkózva a többiek mellé Maly 
McMurray. – Étlen-szomjan, pacallá ázva pusztulunk-e el vagy maga lövet 
agyon bennünket? Ha maga képtelen rá, mi majd keresünk megoldást 
magunknak!
– Álljanak meg! – ordítozott egyre eredménytelenebbül Kumbhakarna. 
– Preethida, lőj!
Preethida beleeresztett egy rövid sorozatot a levegőbe, de már nem 
figyelt rá senki.
– Megyek én is! – ordította ekkor a rémült emberhegy.
– Nem látják, hogy mi is megyünk? Csak figyelmeztetni akartam 
magukat a szalagokra.
– Már egyszer megtette.
– Álljanak meg egy pillanatra! Ne menjünk fejjel a falnak. Azok a 
szalagok rosszat jelentenek. Valami miatt elhagyták a szerzetesek a vatot.
– Mi lenne, ha előremennék és körbekukucskálnék odabent? – 
ajánlkoztam.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Kumbhakarna. Csang rám villantotta 
a szemét, töprengett egy keveset,
aztán felemelte a géppisztolyát.
– Menjen.
– Nem jönne velem valaki?
– Egyedül megy – mondta a kínai.
– Egyedül megy – próbálta meg visszaszerezni a döntés jogát 
Kumbhakarna.
– Rendben van – mondtam a többiek felé fordulva.
– Várjanak addig, amíg visszatérek. Tíz percnél nem maradok tovább.
Mindenki hallgatott, végül Vinnie beleegyezőn bólintott.
 Miért is ne, igaz, lányok? Adunk Mr. Kumbhakarnának egy utolsó 
esélyt. Ha Mr. Lendvay sem talál élő embert a környéken, magunk nézünk 
egy négycsillagos hotel után.
Mivel senkinek nem volt ellenvetése, sarkon fordultam, és elindultam az 
esőfüggönyön át arrafelé, ahol a főépületet sejtettem.

41

A pára nyúlós volt és áthatolhatatlan. Alighogy belesüllyedtem, az az 
érzésem támadt, hogy soha többé nem is találok ki belőle. Az eső immár 
alig szitált, a párafelhők azonban a kolostorudvar minden egyes 
centiméterét beborították.
Egészen addig tapogatóztam előre, amíg majdhogynem nekikoppantam 
egy óriási fa törzsének. Éppen azon gondolkodtam, hogy megkerülöm, 
amikor a törzs mögül rám sziszegett valaki.
Mivel nem volt nálam fegyver, még egy nyomorult zsebkés sem, 
lehajoltam, hogy legalább egy követ kaphassak a markomba, de csak a híg 
sárba mélyedtek az ujjaim.
Tettem egy óvatos, oldalazó lépést, s egészen addig bámultam a törzset, 
míg ki nem bukkant mögüle egy apró, emberforma lény. Már-már azt 
hittem, a thai mitológia valamelyik általam Ismeretlen figurája tisztelt meg 
a társaságával, amikor a kis pasas megszólalt Mike Watherspoon hangján.
– Meglógtam tőlük. Veled mehetek?
Mivel még odahaza, mielőtt erre az istenverte kalandra vállalkoztam 
volna, alaposan áttanulmányoztam néhány thaiföldi kolostor alaprajzát, 
arra a megállapításra jutottam, hogy kell lenni valahol az orrunk előtt egy 
falnak, a falon kapunak; azon keresztül egy udvarra jutunk, amelyből 
bejárás nyílik a dzsedi imatermébe.
– Keress egy falat – adtam ki a parancsot.
Mike belesüllyedt a párába, de pár másodperc múlva már ki is bukkant 
belőle.
– Itt van egy köpésnyire tőlünk.
Valóban ott volt. Kaput azonban bárhogyan is kerestünk, nem találtunk 
rajta. Találtunk viszont a fától balra néhány márványlépcsőt, amelyek 
mintha egyenesen a mennyországba vezettek volna.
Megtorpantam, és még egyszer megpróbáltam magam elé idézni az 
általam tanulmányozott alaprajzokat. Aztán arra a megállapításra jutottam, 
hogy az elmélet nem minden esetben fedi a gyakorlatot.
Mike álldogált egy kicsit a legalsó lépcsőfokon, majd bátorítóan rám 
nézett.
– Felmegyünk?
– Menjünk.
Hirtelen eszembe jutott egy kép, amelyet nyomozásaim során láttam 
valamelyik múzeumban. Réges-régi, inka piramist ábrázolt, félig ködbe 
merülve. Amolyan igazi inka piramis volt: oldalán lépcső vezetett egy 
széles teraszig, amely nem sokkal a csúcs alatt húzódott. A lépcsőn 
mezítelen, összekötözött kezű férfit vezetett néhány lándzsás-késes katona 
a terasz felé. Az összekötözött kezű arcán kíváncsiság ült, mintha nem 
tudta volna elképzelni, mi várhat rá odafent. Persze nem láthatta a 
szerencsétlen, amit mi, a kép csodálói jól láttunk, hogy a messzi teraszon 
egy kőasztalon már fekszik valaki, hozzá hasonlóan balsorsú flótás, akit 
ugyancsak a lépcsősoron vezettek fel nem sokkal azelőtt. A jótékony felhő 
elfedte előle a kegyetlen végzetet: a papokat, amint, obszidiánkéssel 
felhasítják a kőpadon fekvő mellkasát, és puszta kézzel kitépik a szívét.
Valami hasonlót érezhettem, amikor felfelé igyekeztem Mike 
Watherspoon kíséretében az imaterembe vezető lépcsősoron. Csak 
remélhettem, hogy utunk végén nem vár senki bennünket obszidiánkéssel.
Néhány lépés után aztán kénytelenek voltunk rádöbbenni, hogy 
mégiscsak vár valaki ránk.
Egy köpenyes, kopaszra borotvált fejű alak állt meggörnyedt tartással a 
bejáratnál, a mögötte lobogó gyertyák sejtelmes fénykörébe burkolózva.

42

Még a mindig izgő-mozgó Mike is annyira meghökkent tőle, hogy 
hozzám simult, sőt a kezemet is elmarkolta. A férfi keresztülnézett rajtunk, 
mintha ablaküvegből lettünk volna. Himlőhelyes arcán friss kaparások 
éktelenkedtek, bal orrcimpájából pedig hiányzott egy jókora darab. Nem 
tudom, miért, de az az érzésem támadt, mintha a kopasz szerzetes 
porcelánszobor lenne, s nem sokkal ezelőtt lelökték volna a talapzatáról. 
Egyetlen pillanat erejéig sikerült bepislantanom a palástja mellett az 
imaterembe. Odabent narancssárga fények égtek, mintha lángba borultak 
volna a hatalmas, mennyezetig érő Buddha-szobrok.
Sóhajtottam, és ahogy Kumbhakarnától megszoktuk, összetettem a 
kezem a mellkasom előtt.
– Szavaszdé!
Fogalmam sem volt ugyan róla, illik-e így köszönteni egy szerzetest, 
mindenesetre ez volt az egyetlen köszönési forma, amit ismertem.
A kopasz szerzetes biccentett, és ő is összetette két tenyerét.
Megvakartam az orrom hegyét és azzal kezdtem, amivel minden 
amerikai turista a világ bármelyik pontján.
– Beszél angolul?
A férfi rám nézett és morgott valamit. Elég angolosan hangzott, mégsem 
értettem belőle egy szót sem.
– Turisták vagyunk – mondtam magamra és Mike-ra mutatva. – Engem 
John C. Lendvaynak hívnak, őt Mike Watherspoonnak.
– Mike G. Watherspoonnak – helyesbített Mike.
– Eltévedtünk az esőben – mondtam én.
– Lerohadt a buszunk – mondta Mike.
– Bajban vagyunk.
– Egy szemétláda elrabolt bennünket – lépett előre Mike, és vádlón a 
háta mögé bökte a hüvelykujját.
A kopasz arca megrándult, aztán hangosan is megszólalt. Méghozzá 
tűrhető angolsággal.
– Honnan jöttök?
Ettől aztán olyannyira elöntött bennünket a boldogság, hogy csak 
mekegtünk, mint a megkergetett kecskék.
– Csiang... izé... Raiból.
– Menjetek vissza. Menjetek vissza, ahonnan jöttetek! Volt valami a 
hangjában, ami minden normális embert
arra késztetett volna, hogy elgondolkozzék a javaslatán. Mi, sajnos nem 
voltunk abban a helyzetben, hogy normális embernek nevezhettük volna 
magunkat. Éppen ezért meg sem moccantunk, csak Mike kapta le még 
mindiga levegőbe meredő hüvelykujját.
– Lehetetlen – mondtam. – Az autóbuszunk belesüllyedt a sárba.
– Azóta bizonyára elvitte a víz – bizonygatta Mike.
A kopasz szerzetes összerántotta magán vörös selyempalástját.
– Nem láttátok a szalagokat?
Zsebembe nyúltam, és előhúztam belőle korábbi zsákmányomat.
– Ilyet?
A szerzetes úgy hőkölt hátra, hogy azt hittem, mindjárt hanyatt is esik. 
Az utolsó pillanatban azonban hátrarakta egyik lábát, így sikerült 
megúsznia a nagy koppanást.
– Dobd el! Azonnal dobd el! Nem szabad magadnál tartanod!
Gondoltam, szerzek egy jó pontot magunknak, ezért szépen ívelt 
mozdulattal elhajítottam. A szalag azonban nem akart megválni tőlem: 
lebegett egy kicsit a levegőben, majd egy lágy fuvallat hátára kapaszkodva 
visszaszállt hozzám, s a lábszáramra tapadt. Lecsippentettem és még 
egyszer elhajítottam. A szél másodszor is visszafújta. Ekkor viszont a 
vállamon kötött ki, mintha csak átölelt volna, hogy ezzel is kifejezésre 
juttassa a ragaszkodását.
A szerzetes döbbenten hátrált, majd amikor észrevette, hogy lassan 
behátrál az ajtón, ismét előrelépett, s vádlón rám mutatott.
– Rossz jel. Nagyon rossz jel.
– Micsoda? – kérdeztem kedvetlenül.
– A szalag. Annak a jele, hogy téged választott.
– Mi a csodára?
– Kiválasztott vagy – mondta, és látványosan összerázkódott. – 
Eljönnek érted.
Levettem a vállamról és a zsebembe gyűrtem. A szerzetes az ajtóban 
mintha megkönnyebbült volna.
– Száraz helyet keresünk – mondtam, és most én tetten egy lépést előre, 
– Nők is vannak velünk.
Amint ki mondtam, már rá is jöttem, hogy óriási hibát követtem el. A 
szerzetes szeme kitágult, mintha baltát fogtam volna legszebb és 
legszentebb szobraira.
– Nők? – hörögte olyan rémülettel az arcán, mintha maga a pokol 
legfélelmetesebb démona bukkant volna fel az orra előtt. – Menjetek 
innen! Takarodjatok!
Úgy láttam, nincs más megoldás, erélyesebb hangot kel használnom.
– Merre találom az apátot? – Sejtettem, hogy ezt az angol szót nem 
ismeri, mégis meg próbálkoztam vele. Természetesen hiába.
– Hol vannak a többiek? A szerzetestársaid? Mintha kaján öröm villant 
volna a tekintetében. – Ott!
Egyenesen a felénk szálló leghatalmasabb párafelhőbe merítette az ujját.
– Van élelmetek? Éhesek vagyunk és szomjasak.
A szerzetes taktikát változtatott. Nyilvánvalóan rájött úgysem hagyom 
békén, amíg meg nem tudom tőle, amit akarok, így aztán mindenbe 
beletörődve lehajtotta a fejét.
– Van.
– Hol?
– A raktárban.
– Az hol van?
Ismét csak bedugta az ujját a sötét párafelhőbe.
– Tea?
– Az is van.
Óvatosan körülnéztem, majd igyekeztem közelebb kerülni hozzá. 
Sajnos nem sikerült, mert ahogy léptem egyet előre, ő is lépett egyet 
hátrafelé. Végül is a küszöb előtt megtorpant, és halálra váltan az 
ajtófélfába kapaszkodott.
– Mit akarsz még?
– Nincsenek véletlenül fegyvereitek is?
Olyan rémülten kapta maga elé a kezét, mintha mindenre kapható 
nőszemélyeket ajánlottam volna neki.
– Nincs, nincs. Kolostorban nem szabad fegyvert tartani.
Elég baj az nekem – gondoltam magamban, de hangosan nem mondtam 
semmit. Megfogtam viszont Mike karját és magamhoz húztam.
– Figyelj rám, Mike! Maradj itt addig, amíg én körülnézek. Próbálj meg 
beszélgetni vele. Kérdezd meg, hogy vannak-e erre denevérek, vagy amit 
akarsz.
Mike bólintott, én pedig belevetettem magam a ködbe. Alig tettem 
azonban két lépést előre, máris nekimentem valaminek.
Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassam, mi az. Hengeres volt, a 
közepe lyukas: hűvös felszíne arról tanúskodott, hogy vasból készült.
Akárhogy is igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy nem az, amire 
gondolok, sajnos mégiscsak az volt. Egy géppisztolycső.
A mögötte felbukkanó kínai arc aztán azt is egyértelművé tette, hogy 
kié.
Csanggal a nyomomban szégyenszemre kénytelen voltam visszaballagni 
Mike-hoz, az imaterem bejárata elé.

43

Mike az orrát vakargatta, és elgondolkodva bámulta az imateremből 
kiszűrődő narancssárga fényeket. Mivel nem láttam sehol a szerzetest, 
rosszat sejtve ráncoltam össze a homlokomat.
– Hol van?
– Bement.
– Mondott valamit?
– Mondott.
– Mit?
A kisfiú megvakargatta az állát.
– Ha jól értettem, azt, hogy meg fognak zabálni bennünket.
– Kik?
– Azt nem mondta.
A kínai vigyorgott. Nem tűnt valami barátságosnak a vigyorgása.
– Gyerünk – mondta oldalba pöccintve a géppisztolyával, míg a másik 
kezével elkapta Mike zakója szélét. – Te is gyere!
Csak a tizedik lépés után vettem észre, hogy rossz felé megyünk. 
Megtorpantam, és megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy alighanem 
eltévesztettük az irányt. Csang a szemembe nevetett, és a váltamra csapott 
a fegyver tusával.
Váratlanul ért az ütés, ezért le is zuhantam tőle a földre. A következő 
már a halántékomnak irányult, és minden bizonnyal végzetes is lett volna, 
ha sikerül neki. De nem sikerült. Mike ugyanis a döntő pillanatban hozzá 
ugrott, és beleharapott a kezébe.
Csang szájából sikító hang szakadt ki, Mike felé rúgott, majd letérdelt 
mellém, s hajlott pengéjű kést húzott ki az övéből.
– Elvágom a torkod – mondta nyugodtan, és néhány centiméternyire a 
gégém felett elhúzta a csillogó pengét. – Aztán pedig megszabadítalak a 
fejedtől. Csang soha nem bocsát meg senkinek.
Elkeseredetten felordítottam, és talán még a túlvilágon is folytattam 
volna az üvöltést, ha a szürke esőfelhő mögül ki nem nyúlik egy 
bambuszrúd vége, és nem csapja úgy fejbe a kínait, hogy az harsány 
ordítás közepette elterült a sárban.
Az esőfüggöny lebegett-hullámzott, majd diszkréten elhúzódott Mike 
elégedetten ragyogó képe elől.
Mint amikor az esős évszak után végre előbukkan a felhők mögül a nap.

44

– Látom, nem esett baja – sóhajtotta megkönnyebbülten jó öt perc 
múlva Kumbhakarna. – Ne féljen, kapott tőlem a fickó. Hogy képzeli? 
Csak úgy megölni valakit, amíg nem adtam rá engedélyt, olyan, mintha 
kilopná a pénztárcámat a zsebemből. Remélem, sikerült megértetnem vele, 
hogy mindaddig a helyén marad a maga feje, amíg csak azt nem mondom: 
most aztán már nyugodtan levághatja.
– Kösz – mondtam savanyú mosollyal. Kumbhakarna elégedetten a 
hasára ütött.
– Alighanem vége az éhezésnek. Találtunk rizst, édesburgonyát és más 
egyebet is. Önként jelentkezőket kérek, akik megcsinálják a vacsorát.
– Majd én – mondta Miss Conaway. – Született szakácsnő vagyok.
– Akárcsak én – csatlakozott hozzá Danielle Mosley.
– Én meg kukta – vigyorgott Mike Watherspoon. Lassan összeverődött 
egy kis csapat, hogy Kumbhakarna nyomán a konyhába induljon. Már-már 
nekilódultak volna, amikor Kumbhakarna felém intett.
– Jöjjön csak velünk maga is!
Nem magyarázta meg, miért, én meg nem kérdeztem. Alighanem attól 
tartott, hogy Csang mégiscsak megpróbálkozik valamivel.
Keresztülvágtunk egy belső udvaron, minek következtében az a néhány 
száraz foltocska, amely véletlenül a ruhánkon maradt, s a kolostor fedele 
alatt lassú növekedésnek indult, most ismét belefulladt a nedvességbe. 
Amerre csak léptem, szemembe tűntek a vörös szalagocskák vízben heverő 
kígyói.
– Patkánykirály – dörmögte Kumbhakarna, megkapirgálva a szakállát. – 
Csak tudnám, mi az ördögöt akar mindez jelenteni?
Egyelőre nem volt időnk a szalagokkal bíbelődni. Az eső zuhogott, mi 
pedig átgázolva néhány hívogató tócsán, bemenekültünk egy enyhén romos 
épület még romosabb folyosójába.
Kumbhakarna levette a turbánját, lerázta róla a vizet, aztán szomorúan 
körbepillantott.
– Látják? Így néz ki egy kolostor az Aranyháromszögben. A kupolája 
hivalkodó, belül meg eszi a penész az egészet.
Ezen akarok én változtatni. Ha majd óvodákat építtetek idefent és 
orvosokat hozatok, senki nem fogja megkérdezni, vajon honnan szerezte 
Kumbhakarna a pénzét? Van neki és kész. Az emberek behunyják a 
szemüket, ha az érdekük úgy kívánja.
– Mi viszont nem hunyjuk be – morogta Miss Conaway, a folyosón 
heverő téglákat kerülgetve. – Mintha földrengés lett volna errefelé.
Percek óta jómagam is nyugtalanul figyeltem a környéket. Sőt még a 
folyosóról nyíló bizonytalan rendeltetésű szobácskákba is bepillantottam. 
Nem kis meglepetésemre használati eszközöket – poharakat, tányérokat, 
alumínium-bögréket láttam a földön széthullott gyékények mellett. A 
sarkokban furcsán egymásra halmozott szerzetesi palástdarabok hevertek, 
mintha valaki dühében szaggatta volna ronggyá őket.
– Maga meg mit bámészkodik? – förmedt rám Kumbhakarna. – Aki 
bámészkodik, holtbiztos, hogy forgat a fejében valamit. Ha eltűnik a 
szemem elől, nem lesz, aki megvédje Csangtól... Ott! A folyosó végén. Ott 
vannak a zsákok!
Valóban ott voltak, csakhogy nem a földön, ahol normális körülmények 
között a zsákok heverni szoktak, hanem a levegőben. Méghozzá hatalmas 
kampókon lógva. A kampók oldalaiból hegyes vasszögek álltak ki, mintha 
tövisek lettek volna. A szerzetesek vasláncot vetettek át a mennyezet alatt 
végighúzódó fagerendán, s ehhez erősítették a tüskés kampókat.
– Látott már ilyet? – fordultam az emberhegyhez. Kumbhakarna 
megvonta a vállát.
– Persze hogy láttam. Itt a dzsungel szélén jó, ha vigyáz az ember az 
élelmére. Gyerünk, Mr. Lendvay, kapjon le egy zsákot!
– Egyedül?
– Miss Mosley majd segít.
– És maga?
– Én irányítom a munkát.
Mike hirtelen felnyújtotta a kezét.
– Beszélhetek?
– Mi a fenét akarsz már megint?
– Nem is kéne levenni őket, Mr. Kumbhakarna. Lyukat tetszik fúrni az 
egyik oldalába, a rizs meg kihullik belőle. Alá tetszik tartani egy... 
akármit...
Kumbhakarna gőgösen felemelte a fejét.
– Éppen most akartam javasolni. Valamivel azért gyorsabban forog az 
agyam a tiédnél, fiacskám. Mr. Lendvay, alátartja az izé... Mit tartson alá?
Úgy emlékeztem, hogy az egyik szobában, amelybe bekukkantottam, 
mintha egy bádogvödröt láttam volna. Mondtam nekik, hogy elmegyek 
érte.
– Nem megy sehova! – ütött a géppisztolyára. – Majd a kölyök 
idehozza!
– Nem félsz elmenni érte, Mike? – kérdezte megsimogatva a kisfiú haját 
Laura Conaway.
Mike megrántotta a vállát.
– Mitől félnék?
Mire felocsúdtunk volna, már el is iramodott. A zsákok pedig tovább 
hintáztak, nyikorgatták a láncaikat a lassan-lassan félhomályba boruló 
szobában.
Sokáig vártunk, de Mike nem jött vissza.

45

Az ötezredik nyikorgás után Kumbhakarna levette a géppisztolyát a 
válláról, és a hóna alá szorította.
– Hol lehet ez a nyomorult kölyök?
– Talán visszament a nagynénjéhez – mondta Laura
Conaway.
– Nem megparancsoltam neki, hogy hozza ide a vödröt?
– Ahogy maga beszélt vele, nem csodálom, hogy meglépett.
– Miért, hogy beszéltem vele?
– Türelmetlenül. Egy kisfiúhoz türelem kell.
– Még hogy türelem – dühöngött Kumbhakarna. – Két napja alig volt 
étel a számban, maguk pedig arról papolnak nekem, hogy nem beszéltem 
türelmesen ehhez a visszataszító kis kölyökhöz. Ha eltűnt, hát eltűnt. Majd 
Mr. Lendvay elmegy a vödörért.
– Nem megyek – mondtam.
– Hogyhogy nem megy?
– Egyedül nem megyek. Nincs fegyverem és nem szeretném, ha valami 
történne velem. Nézzen csak ki az ablakon. Zuhog az eső, fúj a szél, 
nyikorognak ezek a rohadt láncok: egyszóval nem megyek.
– Akkor majd megyek én – mondta Danielle Mosley. – Várjanak meg 
itt.
Mielőtt még Kumbhakarna rábólinthatott volna, eltűnt a folyosó 
félhomályában. Ő sem tért többé vissza.

46

Kumbhakarna arcán hatalmas verejtékcseppek futottak végig: láttam 
rajta, végérvényesen elveszítette a lába alól a talajt.
– Maga itt marad – mondta Laura Conawayre fogva a fegyver csövét. – 
Megértette?
– Hogyne értettem volna meg.
– Mr. Lendvay és én elmegyünk a vödörért. El ne merjen mozdulni 
innen!
Szerencsére megtaláltuk az edényt. Megvizsgáltam a fenekét, nem 
lyukas-e, aztán megmarkoltam a fogóját és intettem, hogy akár vissza is 
fordulhatunk vele.
Kumbhakarna halálra fáradt elefántként lépegetett mögöttem. Úgy 
szuszogott, mintha aludna: alighanem erejének végső tartalékait emésztette 
fel.
Laura Conaway szerencsére nem tűnt el. Amikor beléptünk az ajtón, 
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Na végre! Ez a szörnyű nyikorgás már egyszerűen az idegeimre megy;
Kumbhakarna elővette a kését, s szép, kerek lyukat fúrt vele a zsák 
oldalába. Amikor a rizs tömött, fehér sugárban megindult lefelé, 
alátartottam a vödröt. Néhány perc múlva meg is telt, s én jól nevelten be 
akartam dugaszolni a lyukat egy sárgás rongydarabbal, Kumbhakarna 
azonban kiütötte a kezemből.
– Nem érdemlik meg a nyavalyásak, akárhol is bujkáljanak. 
Mintha gonosz szellem szállta volna meg, vérben forgó szemekkel 
szurkolni kezdte a rizseszsákokat. A fehér szemek börtönükből szabadulva 
vidáman lezúdultak a földre.
– Úgy kell nektek! – dühöngött Kumbhakarna, eszelős tekintettel 
taposva az egyre növekvő halmocskákat. – Ha nem bújtok elő, ne is 
egyetek!
A rizsszemek a cipőjéről lehulló sárral keveredve lassan kezdtek 
gyászruhát ölteni. Kumbhakarna ekkor abbahagyta a taposást, és 
elégedetten a vállamra vert.
– Gyerünk! A kölyöknek kinyomom a szemét. Mrs. Mosleynek pedig...
Mike Watherspoon távoli, kétségbeesett sikoltása belefojtotta a szót.

47

Hátamra kaptam a vödröt és szaladtam, ahogy a lábam bírta. Miss 
Conaway a sarkamat taposta, az emberhegy leghátul futott, hangosan 
zihálva, mint egy beteg víziló.
Úgy zuhantunk ki az ajtón, hogy majd kiborítottam a drága rizst a 
vödörből. Még ki sem nyithattam a számat, Mrs. Wednesday máris nekem 
esett, és úgy elkezdte cibálni a ruhám elejét, mintha azt próbálgatná, nem 
ment-e össze az esőben.
– Hol van Mike?
– Nincs itt?
– Uramisten, hova tették Mike-ot? Mike! Hol vagy, Mike? Ha valami 
történik vele, én megölöm magukat!
Preethida megpróbálta eltaszigálni tőlem, de Mrs. Wednesday nem 
hagyta magát.
– Követelem, hogy mondják meg, mi történt vele! Követelem...
Rosszat sejtve néztem az emberhegyre. Kumbhakarna elkapta 
Preethidát, és magához rántotta.
– Csang?
– Odakint van, száhib.
Az emberhegy megrázta a fejét, és igyekezett úrrá lenni a pánikon.
– Itt a vödör tele rizzsel. Menj a többiekkel a konyhába és főzzétek meg. 
Ha nem találtok fát, törjetek darabokra székeket vagy hasogassátok le az 
ajtófélfákat. Fél óra múlva enni akarok. Gyűjtsetek esővizet is.
Preethida belenézett a vödörbe, aztán megcsóválta a fejét.
– Kevés lesz a rizs.
– Mike-ot akarom! – sipította rekedt fahangon a harangok mellé roskadt 
Mrs. Wednesday. – Mike-ot akarom! Hogy számolok el vele a szüleinek?
– Miss Mosley nem jött vissza? – kérdeztem teljesen fölöslegesen Van 
Haagen kapitánytól. A kapitány sápadtan megrázta a fejét.
– Érzem, hogy baja esett Mike-nak – nyögte maga elé meredve Mrs. 
Wednesday. – Ezért valamennyien akasztófán végzik!
– Hallgasson! – förmedt rá Kumbhakarna. – Ha még egyszer megszólal, 
lelövöm. Elmegyek és utánanézek a kölyöknek. Ha az a barom Csang... jött 
egy fekete esőfelhő és betakart bennünket.

48

Tíz perc múlva Kumbhakarna visszatért közénk. Danielle és Mike 
azonban nem voltak vele.
– Reggel továbbmegyünk – mondta néhány másodpercnyi törülközés 
után némileg összeszedve magát az emberhegy. – Akármi is történt velük, 
továbbmegyünk. Fel a hegyi törzsek közé: vannak ott barátaim, az árvíz 
pedig előbb-utóbb elvonul. Hozzon még egy vödör rizst, Lendvay. Várjon, 
magával megyek. Sőt Miss Fliege is velünk jön!
– Én meg addig átveszem a parancsnokságot – mondta Alicia Shepherd. 
– Hozzák utánunk azt a nyomorult rizst a konyhába. Nem tudom, mi 
történt a kisfiúval és Danielle-el...
– Megszöktek, annyi történt – dühöngött Kumbhakarna. – Az ostobák! 
Azt hiszik, túljárhatnak Csang eszén. Csang olyan, mint a tigris.
Még akkor is dohogott, amikor már a folyosón botladoztunk az 
éléskamra felé.
Szerencsére sikerült találnom odabent még egy vödröt, sőt ha nagyon 
akartam volna, egy harmadikat is magammal vihettem volna, bár ez 
utóbbinak ugyancsak horpadt volt az oldala. Ahogy lehajoltam értük, 
furcsa dolgot vettem észre a padlón. Mintha apró, fekete söréttel lett volna 
beszórva a környék. Igazság szerint már korábban is észre kellett volna 
vennem, és észre is vettem volna, ha nem feszültek volna pattanásig az 
idegeim. Óvatosan lehajoltam
egyért. Kemény volt és száraz. Megszagoltam, de nem éreztem szagát.
– Kész van? – türelmetlenkedett Kumbhakarna. – Mi a fenét vacakol 
annyit? Remélem, nem hiányzik a vödör feneke?
– Ne aggódjék – mondtam búcsúpillantást vetve a fekete golyócskákra.
Kumbhakarna óvatosan előredugta a géppisztolyát, mintha attól tartott 
volna, hogy a kiömlött rizsszemek távollétünkben egytől egyig ellenséges 
szerzetesekké változtak át.
Amikor az élelmiszerraktár ajtaja kitárult, mintha apró szellemlábak 
dobogását hallottam volna. Mintha icipici élőlények – tündérek vagy 
manók – dézsmálták volna a rizsünket. Mivel még akármilyen kicsi 
túlvilági lényekkel sem szerettem volna konfliktusba kerülni, csak igen 
lassan engedtem be a kinti fényt. Ahogy aztán a szürke derengés beosont 
mellettünk, nemcsak az én számból szakadt ki rémült kiáltás, hanem 
Vinnie-ből és az emberhegyéből is.
Pedig a kiürült zsákok ott lógtak a kampókon, mintha senki nem nyúlt 
volna hozzájuk, mióta magukra hagytuk őket. De minek is nyúlt volna, 
amikor a rizs az utolsó szemecskéig kifolyt belőlük a földre.
Csakhogy a rizsszemek már nem voltak a zsákok alatt. Nem úgy, mint a 
sár, ami a cipőnkről keveredett oda. S sok-sok apró, fekete gömb, mintha a 
fehér gyöngyöcskéket egy gonosz tündér sörétté változtatta volna át.
Kumbhakarna hatalmasat ordított, aztán meghúzta a ravaszt.
A felhangzó sorozat darabokra szaggatta a zsákokat: foszlányaik a 
fekete gömböcökre hullottak.
Óvatosan letettem a vödröt a fal mellé, és megfogtam Vinnie kezét. 
Pontosan tudtam, hogy Kumbhakarna legszívesebben szitává lyuggatna 
bennünket, s hogy nem teszi, abban egyedül és kizárólag pénzsóvársága 
akadályozza meg. Éppen ezért óvakodtam olyan mozdulatokat tenni, 
amelyek még tovább ingerelhették volna.
Fogva tartónk néhány másodperc alatt lecsillapodott. Fújt néhányat, 
aztán felém intett a fegyver csövével.
– Csak a szerzetesek tehették! Elbújtak a rohadékok, s amikor rájöttek, 
hogy felfedeztem a készletüket, ellopták tőlem. Hogy nem sül ki a szemük. 
Magának is ez a véleménye?
– Nemigen.
– Miért nem?
– Ez csak három zsák. Nem hiszem, hogy ekkora cécót csináltak volna 
három zsák miatt.
– Hátha ez volt az utolsó három zsákjuk?
– Ilyenkor? Monszun idején?
Való igaz, hogy a tavaszi rizsaratásból még kellett volna maradnia nem 
is kevésnek. Hiszen éppen Bangkokban olvastam, hogy az 
Aranyháromszögben másfél hónappal ezelőtt aratták utoljára a rizst.
– Emlékszik, milyen állapotban volt a rizs, amikor itt hagytuk? – 
kérdeztem rövid töprengés után.
– Milyenben?
– Maga összetaposta.
– Na és? Az én rizsem volt!
– Arra célzok, hogy a rizs közé sár keveredett. Sárdarabok. Nem 
emlékszik rá?
– Emlékszem – bólintott komoran. – Na és?
– Az a sár úgy összekeveredett a rizsszemekkel, hogy élő ember mosás 
nélkül külön nem válogathatta volna őket.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nézze meg, mi van a zsákok alatt. Csak a sár. Méghozzá egyetlen, 
árva rizsszem nélkül. Márpedig ha élő ember képtelen rá...
– Kuss!
Hatalmasat rúgott a vödörbe, aztán beletépett a szakállába.
– Gyerünk! Mielőtt még megzabálnának mindent!
Mivel én is és Vinnie is hatalmas lyukat éreztünk a gyomrunk fenekén, 
nem kellett sokáig győzködnie bennünket, hogy húzzunk el a konyha felé.
Nem ő tehetett róla, hogy sosem jutottunk el odáig.

49

Alighogy elértünk a folyosó végére, magas, szikár alak emelkedett ki 
előttünk a délután szürke félhomályából.
Kumbhakarna természetesen ráfogta a géppisztolyát, s rajta is tartotta 
mindaddig, amíg a kopasz, vörös palástú férfi a közelünkbe nem ért. Ügyet 
sem vetve az emberhegy
fegyverére, felemelte a karját, s valahova a kozmosz ismeretlen pontjára 
mutatott vele.
– Menjetek innen! Meneküljetek! Hamarosan előbújnak, és akkor jaj 
nektek!
Döbbenten tapasztaltam, hogy ez a férfi is sérült. Egész bal arcát friss 
sebhelyek borították, orra végéből hiányzott egy jókora darab, s mintha a 
fülcimpáján is komolyabb hiányosságok mutatkoztak volna.
Kumbhakarna előrenyomta géppisztolya csövét, de inkább botnak 
használta mint fegyvernek.
– Maradj ott, ahol vagy! – bökdösött a sebhelyes képű felé. – Ne merj 
közelebb jönni!
A szerzetes elnézett a fejünk felett. Kerekre tágult, üveges szemében ott 
lángolt az iszonyat.
– Jönnek. Megölnek mindenkit.
Úgy tűnt, mintha megháborodott volna. Kumbhakarna elkeseredetten a 
falnak dőlt.
– Nincs áldás a munkámon. Visnu a megmondhatója, hogy nincs. Miért 
nem adsz nekem, Visnu, egy kis szerencsét?
A meredt szemű szerzetes hirtelen felcsuklott. – Jönnek! Halljátok? Már 
készülődnek... Jönnek és megölnek benneteket. Be kell húznom az ajtót... 
meneküljetek!
Kumbhakarna ugyan megpróbálta megakadályozni, hogy eltűnjön, de 
mivel nem akarta lelőni, hagynia kellett, hogy az üveges tekintetű 
szerzetest elnyelje a szürke félhomály.
Mintha a messzi távolból apró lábak dobogása hallatszott volna.

50

Alig léptünk néhányat előre, ismét árnyak nőttek ki velünk szemben a 
félhomályból. Ezúttal szerencsére nem üveges tekintetű szerzetesek voltak, 
hanem Mr. Weinberger és Van Haagen kapitány. Mr. Weinberger arcára 
szorította a tenyerét, elszörnyedve láttam, hogy vér csöpög az ujjai közül.
– Megsebesült? – ugrottam a másodpilótához. Weinberger igent intett.
– A rohadék.
– Preethida?
– Patkány.
– Micsoda?
– Rám ugrott egy patkány és belemart az arcomba. Biztos a főtt rizs 
szaga csalta elő. Különben Miss Preethidát is megharapták. Neki a kezét.
– És a rizs? – ordította kétségbeesetten Kumbhakarna. – Ne mondják 
nekem, hogy ennyien képtelenek voltak megvédeni a vacsoránkat néhány 
kóbor patkánytól?!
Van Haagen tiltakozni akart, de Weinberger felnyögött.
– Néhány? Ember... maga nem tudja, mit beszél! Ebben a pillanatban 
dübörgés támadt a folyosó végén,
majd futó léptek dobogása hallatszott. Először Janice Abraham bukkant 
elő a félhomályból, mögötte Preethida szaladt bekötött kézzel. Még Mrs. 
Wednesday is megfeledkezni látszott Mike-ról: úgy szökdécselt felém, 
mintha meg akarta volna dönteni a gátfutás világcsúcsát.
Kumbhakarna elefánttestével villámsebesen elzárta előlük a menekülés 
útját.
– Mi történt, Preethida? – tornyosult fel előttük, mint gát a szeleburdi 
hullámok előtt. – Mi történt, kincsem?
A lány megtorpant, és hevenyészve bekötött kezére pislantott.
– Patkányok, száhib.
Kumbhakarna gyanús nyugalommal lépett közelebb hozzá.
– Patkányok? Ti vagytok a patkányok. Miért ver Visnu veletek, miért? 
Hol van Csang?
– Nem tudom, száhib. Nem jött le a konyhába.
– A rizs?
Preethida lehajtotta a fejét.
– Ott hagytuk, száhib. Kumbhakarna kétségbeesetten felbődült.
– Visszamész érte!
– Száhib... én...
– Indulj!
A lány kétségbeesetten szorította a hóna alá a géppisztolyát, majd 
megfordult és eltűnt a félhomályban. Kumbhakarna elégedetten csettintett 
a nyelvével.
– Mi pedig visszatérünk, ahonnan elindultunk. Szépen megvárjuk 
Csangot...
Mintha csak jeladás lett volna a kínai neve, kétségbeesett sikoltás 
hasított az udvar eső áztatta csendjébe.
– Áááááa! Ááááááá!
Csang hangja volt.
A kínai ordított még egyet, majd megkondult odakint egy harang. 
Idegesen, zaklatottan szólt a szava, mintha nem a békét, hanem a halált 
hirdetné. Egyet kondult, majd kisvártatva még egyet. Mintha lélekharang 
szólt volna Csang felett. Kumbhakarna arcán végighullámzott a 
vakrémület.
– Ez Csang! – A legközelebbi ablakhoz ugrott, kihajolt rajta, és 
hatalmasat ordított a zuhogó esőbe: – Hol vagy, Csang?
Csang válaszként ismét üvöltött egyet, melyet halk harangkondulás 
követett.
– Odakint van! – ordította Kumbhakarna. – Gyerünk! Oda az ajtóhoz! 
Aki gyanús mozdulatot tesz, lelövöm.
Igyekeztünk nem mocorogni. Engedelmesen odasorjáztunk az ajtóhoz, 
és várakozva»néztünk rá.
– Most meg mit bámulnak? – dühöngött. – Nehogy azt higgyék, valami 
különleges történt odakint. Csang bizonyára eljátszadozik a kölyökkel. Ha 
gyilkol, ordítani szokott. – Kinyitotta az ajtót és kikiáltott rajta: – Bravó, 
Csang, öld csak meg a kis rohadékot! Már én is rég meg akartam tenni.
– Maga eszeveszett őrült! – sírta Mrs. Wednesday. – Elment a józan 
esze?
– Kuss, boszorkány, mert megfojtalak! Ha még egyszer megszólalsz...
Egyetlen, hatalmas rúgással kiküldte az esőbe az ajtót.
– Kifelé! Meglátogatjuk a harangokat! Várj csak, Csang, jövünk!
Mintha végérvényesen elpattant volna benne valami. Hatalmas testét 
meghazudtoló fürgeséggel vágtatni kezdett a zuhogó esőben a harangok 
felé.
– Csang! – hallottuk az esőfüggöny mögül elkeseredett ordítását. – 
Merre vagy, Csang?
A harang ismét megszólalt. Válaszképpen Kumbhakarna kezében 
felugatott a géppisztoly.
– Nesztek, rohadékok, nesztek!
A harangok csengtek-bongtak, mi pedig a földre vetettük magunkat, 
nehogy a visszapattanó lövedékek kárt tegyenek bennünk.
Csang ismét felüvöltött, majd ismét felbúgott egy harang.
– Azt hiszitek, nem tudom, hol bujkáltok? – bőgte Kumbhakarna. – Hát 
ez majd segít előcsalogatni benneteket!
Szemem fölé ernyőztem a kezem, és igyekeztem tájékozódni. Nem 
ment könnyen, mivel a harangokról lepattogó golyók egyre ott sziszegtek 
felettünk, fülem telement iszappal, halántékom lüktetett, a bronztestek 
baljós csengése pedig mintha az idegeimet tépdeste volna. A többiek sem 
érezhették meseországban magukat, mert szinte belefúrták magukat a 
sárba. Hatalmas, jóllakott esőcseppek húztak himlőhólyagokat mellettünk a 
tócsák csillogó bőrére.
A géppisztolysorozat lassan Kumbhakarna asztmás köhögésévé 
szelídült.
– Csang – harákolt levegője fogytán. – Merre vagy, Csang? A harang 
kondult még egyet tompán, kényszeredetten,
mintha csak valakinek az erőszakos rábeszélésére tette volna.
Felálltam, és enyhe szédülésem ellenére is kiegyenesedtem, hogy 
kitörölgethessem a löttyöt a szememből. Mire sikerült, Kumbhakarna már 
ott állt velem szemben, géppisztolyával a kezében.
– Csang – nyöszörögte akadozó szipákolás közepette.
– Hol van Csang?
Fegyvere csöve lefelé fordult, ezért úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy 
végre teljesüljön gyerekkori álmom: formás kis géppisztolyhoz jussak. 
Csakhogy abban a pillanatban, ahogy érte nyúltam volna, a hóna alá 
szorította.
– Csang – panaszolta aztán felhúzott szemöldökkel.
– Nem találom Csangot.
Lassan a többiek is kikászálódtak a pocsolyából. Van Haagen 
Weinbergert támogatta, a másodpilóta arcára szorítva a zsebkendőjét. Mrs. 
Wednesday tölcsért csinált a tenyeréből, úgy igyekezett túlkiabálni az 
emberhegyet.
– Mike! Merre vagy, Mike?
Kumbhakarna végighordozta rajtunk zavaros tekintetét.
– Megölök mindenkit – zihálta. – Vegyék tudomásul, hogy mindenkit 
kifektetek. Megkeresem Csangot, aztán... vége valamennyiüknek.
Janice Abraham felállt a pocsolyából, és undorodó képpel lerázta a 
kezéről a sarat.
– Mi van magával? Agyára ment az éhség?
Kumbhakarnának több sem kellett. A szürkeség mélyén rejtező ajtó felé 
fordult és óriásit ordított.
– Preethida! Hol a rizsem?
Mivel nem kapott rá választ, tovább szólongatta Csangot.
– A fenébe is! – sziszegte mellettem Maly McMurray. – Nem tudta 
volna elvenni a fegyverét?
– Akartam, de nem sikerült.
– Miért nem figyel jobban? Ki tudja, lesz-e még rá alkalmunk?
– Hol az ördögben van Danielle? – tudakolta Alicia Shepherd.
Döbbenten meredtem rá. Ez az Alicia, aki kikászálódott a sárból, nem 
az az Alicia volt, akit megszoktam. Talán az alkonyat szürkesége tette, de 
úgy világított az arca, mintha mocsárba fulladt asszony emelkedett volna ki 
előttünk az iszap alól.
Kumbhakarna összerázkódott és felénk fordult.
– Mit suttognak itt maguk? Hol van Csang? Hol van Preethida?
– Megöltem, megöltem, megöltem – búgták felénk a harangok.
– A harangok – suttogta az emberhegy. – A haran...gok!
– Megöltem, megöltem, megöltem – hallatszott ismét a pavilon 
homályba vesző vége felől. – Megöltem Csangot... Megöltem, megöltem, 
megöltem...!
Kumbhakarna újfent felordított, aztán fejjel előre belevetette magát a 
sötétségbe.
– Gyerünk – ragadta meg Vinnie a karom. – Utána! Óvatosságra 
akartam inteni őket, de mielőtt még bármit is tehettem volna, magukkal 
sodortak. Még Mrs. Wednesday is ott rohant közöttük, felhúzott 
szoknyával, dühödt fúriaként.
Mivel nem tehettem mást, rohantam én is, ahogy a lábam bírta. Egészen 
addig futottam, amíg neki nem szálltam egy harangnak. Apró harangocska 
volt, majdhogynem csengettyű nagyságú, ráadásul épp fejmagasságban 
függött egy farúdon.
Életemben nem harangoztam még a fejemmel, s nyomban el is 
határoztam, nem is fogok többé. Még az agyam is beleremegett a 
kondulásába. Holtbiztos voltam benne, hogy a bronztest oldalába vésett 
buddhista feliratok negatívja úgy beleégett a homlokomba, hogy csak 
bőröm lenyúzásával lehetne megszabadítani tőle.
– Maga csengetett? – hajolt fölém Ramsey. – Még ilyenkor is 
szórakozik, amikor élet-halálról van szó?
Csak igen távolról és igen halkan hallottam a hangját, ezért arra 
gondoltam, ha hallani nem is hallok sokat, látni azért láthatom, mi történt. 
Felegyenesedtem, s Mr. Ramsey nyomán a harangsor vége felé 
tántorogtam.
Amikor megpillantottam Csangot, azt kívántam, bárcsak soha ne is 
pillantottam volna meg. Maradt volna meg úgy az emlékezetemben, ahogy 
utoljára láttam: sunyi mosollyal az arcán, vékonyszálú bajuszát simogatva.
Mert az a Csang, aki az óriási harang oldalán lógott, szorosan 
hozzátapadva, már nem mosolygott és a bajuszát sem babrálgatta. Szinte 
péppé zúzódott két hatalmas bronztest között.
Óriásit pattant a fülem, mintha Csang pokolra ereszkedő lelke kent 
volna le búcsúzóul egy feledhetetlen pofont.
Mindig is utáltam azokat a leírásokat, amelyekben a szemtanúk színes 
szavakkal ecsetelték, milyen állapotban bukkantak rá erre meg arra a 
holttestre. Ha ilyenekkel találkoztam, gyorsan továbblapoztam, ha pedig 
mégiscsak el kellett olvasnom őket, igencsak kedvetlenül tettem. Az az 
elvem, hogy aki meghalt, meghalt: adjuk meg neki azt a tiszteletet, hogy 
nem firtatjuk, milyen állapotban hagyta ránk földi porhüvelyét. A mi 
dolgunk az, hogy eltemessük, nem az, hogy szenzációt csináljunk belőle.
Ennek ellenére mégsem tehetem meg, hogy ne ejtsek néhány szót 
Csangról. Márcsak azért sem, mert soha nem fordult még elő a 
praxisomban, hogy valakit a harangok öltek volna meg. A hatalmas 
bronztestek különben már nem himbálóztak, hangokat sem adtak ki 
magukból: némán, bénultan lógtak a vaskos farúdon, amely a levegőben 
tartotta őket. Mintha ők maguk is megszeppentek volna attól, amit tettek.
Csang időközben megunhatta természetellenes pózát, mert szép lassan 
lecsúszott a harang oldaláról a földre. Pontosabban az a valami csúszott le, 
ami megmaradt belőle.
Amerre a szemem ellátott, vörösre színeződtek a tócsák, a hatalmas 
esőcseppek pedig, mintha csak kedvelték volna a hívogató színt, egymással 
versengve ugráltak fejest beléjük.
– Úristen! – nyögte mellettem Mrs. Wednesday. – Úristen, én mindjárt 
rosszul leszek. Hol van Mike?
Janice Abraham, a szelíd lelkű szépségkirálynő csípőre tette a kezét, 
aztán kárörvendőn Kumbhakarnára mosolygott.
– Mi a fene, már megint kevesebben lettünk eggyel? Vártam, hogy az 
emberhegy ordít majd egyet és fenyegetődzni kezd a géppisztolyával, de 
ezúttal csalódnom kellett. Helyette inkább letérdelt a földre, nem messzire 
Csang maradványaitól, mintha imádkozna.
Akaratlanul is Alicia felé villantottam a szemem, ő azonban 
határozottan nemet intett.
És jól is tette. Kumbhakarna ugyanis óvakodott elereszteni a fegyverét, 
sőt amikor visszanézett ránk, mintha már hiányzott volna az őrület a 
tekintetéből.
– Megölték! – mondta nagy-nagy nyugalommal. – Maguk ölték meg!
Meghökkenve láttam, hogy valamennyien mosolyognak, talán csak Mrs. 
Wednesday, Mr. Ramsey és a két pilóta nem vett részt a vidám 
halottszemlén.
– Ne mondja! – csodálkozott szinte tapsikolva Mary Harper. – Mikor 
tettük volna? A maga Preethidája még pisilni sem engedett el bennünket.
– Nagyon jól tette!
– Meg is van az eredménye – fintorgatta Vinnie sokat sejtetőn az orrát.
Ez volt a másik, amitől kiborultam. Vinnie, akinek az arca úgy általában 
nem kevés kívánnivalót hagyott maga után, ha lehetséges, még 
visszataszítóbbá vált. Összeborzongtam, de végül is tudomásul vettem, 
hogy ez a Vinnie nem az a Vinnie, aki néhány alkalommal megosztotta 
velem az ágyát. Ez a Vinnie Fliege csatakos hajú, égett-varrott képű 
boszorkány volt, aki szinte ujjongott Csang visszataszító maradványai 
felett.
– Ez azért már mégiscsak sok, hallja-e! – gúnyolódott tettetett 
felháborodással Miss Harper, miközben kacéran kitörölte a homlokából 
ázott, szőke fürtjeit. – Nem tud vigyázni az embereire?
– Kuss! – vakkantott rá Kumbhakarna.
– Egyik a másik után – csóválta meg a fejét Alicia Shepherd. – Elveszíti 
őket, mint Janice Lindát.
– Fogja be a száját! Valamennyien fogják be! Preethida! Hol van 
Preethida?
Lehajolt, felemelte a földről Csang géppisztolyát, kivette belőle a tárat, 
aztán belehajította a zuhogó esőbe.
– Gyerünk! Megkeressük Preethidát és elhúzunk innen! Egyetlen 
pillanatig sem maradunk itt tovább!
– És a vacsoránk? – kérdezte gúnyos hangon Mary Harper.
Ebben a pillanatban ötlött először eszembe egy furcsa gondolat, 
amelynek igazság szerint már korábban is fel kellett volna bukkanni az 
emlékezetemben. Néhány évvel ezelőtt Haitiban találkoztam először a 
zombihittel. Míg világosságot derítettem arra az ügyre, amely később 
Damballa botja címmel vonult be a kriminalisztika történetébe, volt 
alkalmam megismerkedni az élőhalottak legendáival, vérfagyasztó 
történetekkel a csapatosan kóborló zombikról, akik közé néha mit sem 
sejtő élő ember is vegyült. Ez a szerencsétlen érezhette magát úgy, amikor 
kezdte felismerni társai igazi lényét mint én, itt, ebben az elátkozott 
kolostorban, a délkelet-ázsiai monszun kellős közepén. Egyre inkább 
kezdett ugyanis meggyökeresedni bennem a szörnyű gondolat, hogy 
társaim nem olyanok mint én. Sem a nők, sem Mr. Ramsey, de még Mike 
Watherspoon sem. Talán csak Mr. Weinberger és Van Haagen kapitány 
sorolható az ember kategóriájába.
Akkor viszont kicsodák?
Nem is gondoltam rá, milyen hamar választ kapok a kérdésemre.

53

– Nehogy azt higgyék, hogy teljesen kikészültem – fenyegetődzött 
egyre inkább magához térve Kumbhakarna.
– Egy indiai közmondás szerint a súly edzi a bambusznádat. Minél 
jobban lenyomják, annál vastagabb lesz a szára. Értik, mire gondolok?
– Kifejezetten élvezzük a metaforáit – bólintott Alicia.
– Igaz, lányok?
– Odavagyunk érte – helyeselt Mary Harper.
– Most aztán merre? – tudakolta Laura Conaway.
– Megkeressük Preethidát – ismételte ki tudja hányadszor 
Kumbhakarna.
– Keresse meg egyedül – javasolta Maly McMurray. – Mi majd itt 
megvárjuk.
– Abból nem esznek. Valamennyien velem jönnek.
– Mintha remegne a kezében a géppisztoly – sajnálkozott Laura.
– Semmi közük hozzá. Megfáztam egy kicsit, ennyi az egész.
– És a szíve hogy van? – kíváncsiskodott Vinnie. – Ha lakott helyre 
érünk, feltétlenül vizsgáltassa meg magát egy orvossal.
– Mintha egyre fogynának az őreink, Laura – nevetgélt Alicia Shepherd. 
– A végén még majd mi őrizzük saját magunkat.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy élvezik a helyzetüket s úgy 
játszadoznak vele, mint macska az egérrel.
– Biztos, hogy be akar menni? – tudakolta kíváncsian Alicia.
– Naná, hogy be!
– Mit gondol, miért nem jött ki még mindig Preethida? Rég ki kellett 
volna jönnie.
– A rizst keresi.
– Nem kell azt keresni. Ott hagytuk a konyha bejáratánál, amikor 
megjelentek a patkányok.
Kumbhakarna nagyot nyelt.
– Gyerünk!
Bár egyetlen porcikám sem kívánta a visszatérést, nem ellenkezhettem 
vele. Ahogy egymás mögött besorjáztunk az ajtón, arra a döbbenetes 
megállapításra jutottam, hogy valami megfoghatatlan sajnálatfélét kezdek 
érezni Kumbhakarna iránt.
Mint amilyet egy élő ember egy másik, bajba jutott élő ember iránt érez.

54

Odabent az épületben egyre sűrűbb lett a félhomály. Bármelyik 
pillanatban ránk zuhanhatott az igazi, trópusi sötétség.
– Hogy harapták meg? – kérdeztem az előttem botladozó 
Weinbergertől.
– Tudja a fene – morogta a másodpilóta. – Egyszer csak ott volt az a 
rohadék a képemen. Azt olvastam valahol, hogy a patkányharapástól 
vérmérgezést lehet kapni. Maga szerint is?
Mintha apró lábak kopogását hallottam volna a közelben. Egyetlen 
másodperc alatt eszembe jutott a sok-sok fekete sörét, az eltűnt rizs, s 
akkorát ordítottam, hogy a mögöttem lihegő Kumbhakarna idegesen az 
oldalamba nyomta a fegyvere csövét,
– Patkányszar!
– Ezt nekem mondta?
– Dehogy magának. Csak eszembe jutott, hogy telis-tele van itt 
minden...
– A fenébe is, egy patkány – hallottam Alicia hangját.
– Mr. Kumbhakarna... itt van egy patkány... Ott is egy... ott még egy!
– Kerüljék ki vagy zavarják el őket. Nem kell tőlük félni.
– Pedig én félek – sikkantotta Mary Harper. – Az egerektől és a 
patkányoktól nagyon is félek.
– Az a maga baja – dühöngött Kumbhakarna. – Pár lépés még és ott 
vagyunk.
Az a pár lépés azért még jó néhány lépés volt. Annál is inkább, mivel le 
kellet tapogatódznunk a konyhába vezető lépcsőn, amely még a folyosónál 
is keskenyebbnek bizonyult. A falak mellől kíváncsi patkányok csordái 
figyelték a vándorlásunkat.
– Én nem megyek tovább – makacsolta meg magát a lépcső közepe 
táján Alicia. – Menjen csak maga, ha annyira akar.
– Még tíz lépés – rimánkodott Kumbhakarna. – Már csak kilenc, már 
csak nyolc...
Mintha közvetlenül előttünk megnyikordult volna egy ajtó.

55

– Már itt is vagyunk – nyögte Kumbhakarna, bizalmatlan pillantásokat 
vetve a nyomunkban kószáló patkányokra.
– A fenébe is, mennyien vagytok! Csapjanak közéjük, ha félnek tőlük!
Alicia Shepherd mérgesen felmordult.
– Csapjon maga, ha annyira akar!
Ekkor már minden sejtem veszélyt kiáltott. Azt hittem, az ajtó mögött 
rejtőzik valaki, s figyelmeztetni is akartam rá Kumbhakarnát. 
Megdöbbenve éreztem azonban, hogy úgy megszorítják a kezem, mintha 
satuba dugtam volna. Felkaptam a fejem: Maly McMurray mosolygós 
arcával találkozott a tekintetem.
– Ne! – mondta mosolyogva. – Ne!
– Én csak...
– Maradjon mellettem!
Szemem sarkából jól láttam, hogy Vinnie tisztában van a történtekkel, 
ennek ellenére esze ágában sem volt segíteni rajtam.
– Kumbhakarna eközben a konyha ajtajához lopakodott, ott megtorpant, 
s néhány pillanatig habozva nézett ránk. Látszott rajta, legszívesebben 
megfordulna, hogy visszatereljen bennünket a felső világba. Kelletlenül 
emelte fel vaskos, oszlop lábát, és kelletlenül rúgott bele az ajtóba. Az 
ormótlan fatákolmány megremegett, fület sértő recsegéssel a levegőbe 
emelkedett, majd bezuhant a konyhába.
Ami ezután történt, a másodperc tört része alatt játszódott le. Annyit 
láttam csak, hogy egy apró, szürke árnyék suhan át a levegőn s 
Kumbhakarnának vágódik. Az emberhegy felüvöltött, elejtette a 
géppisztolyát és az arcához kapott.
– Te rohadt! – hörögte fuldokolva. – Te rohadék! Felemelte a kezét, 
amelyben egy szürke, gömböcszerű valami vergődött. Artikulálatlan 
hangon felrikkantott, aztán összezárta az ujjait a gömböc teste körül.
Életemben nem hallottam még olyan szörnyű hangot, mint amilyet a 
szürke lény adott ki magából. Visított, mint egy rémült kisgyerek, 
miközben az emberhegy vaskos ujjai között szétmállott a teste. 
Kumbhakarna szeme kidülledt az erőlködéstől, mintha vasdarabot próbált 
volna összenyomni.
– Nesze, te kis szemét!
Ebben a pillanatban felnyávogott valahol egy patkány. Nem tréfa: 
nyávogott, mint a macska. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy egyre többen 
gyülekeznek mögöttünk, mintha csak el akarnák vágni visszavonulásunk 
útját.
Maly McMurray hirtelen eleresztette a kezem, és odakiáltott valamit a 
többieknek.
Ekkor érte Kumbhakarnát a második patkány támadása. Ez is az 
arcának ugrott s halk, barátságos cincogás kíséretében az orrába harapott. 
Az óriás üvöltött, mint a sebzett elefánt, én pedig a kiszakadt ajtóhoz 
ugrottam, hogy felemeljem, és az immár százakra tehető patkánysereg közé 
hajítsam. Minden bizonnyal fel is emeltem volna, ha az a valami, ami félig 
az ajtó alatt feküdt, el nem veszi a kedvemet és arra nem késztet, hogy 
hagyjak fel az erőlködéssel.
– Vigyázzanak! – kiáltottam félig hátrafordulva a többiek felé. – 
Megtaláltam Preethidát!
Felfedezésemtől még az egyre közelebb nyomuló patkánysereg is 
mintha meghökkent volna. Két hátulsó lábukra állva, fekete gombszemüket 
villogtatva figyeltek bennünket, miközben úgy mozgott a bajuszuk, mintha 
csak számukra érthető jeleket rajzoltak volna velük a levegőbe.
A terepszín ruhás lány arccal a mennyezet felé a földön feküdt, azt is 
mondhatnám, hogy a mennyezetre meresztette a szemét – ha lett volna 
neki. De Preethidának ekkor már nem volt szeme, sőt orra sem volt, füle 
sem, s ha nem ismertem volna korábbról, el nem tudtam volna képzelni, 
hogy nézhetett ki életében.
Bár sok szörnyűséget láttam már az elmúlt évek során, mégis 
megdöbbentem a látványtól. Olyannyira, hogy nagyokat kellett nyelnem, 
ha meg akartam őrizni gyomrom nyugalmát.
Éreztem, hogy valaki a hátamhoz simul, és átnéz a vállam felett. Aztán 
meghallottam Maly McMurray lágy, szeretetteljes dünnyögését.
– Nézzetek csak ide, lányok! Mr. Lendvay talált nektek valamit!
– Ááááh! Áááááh! – üvöltötte felénk eközben elkeseredetten 
Kumbhakarna, és széles mozdulattal ismét a falhoz vágott egy szürke 
csomót. – Hol vagy, Preethida?
Maly McMurray kinyújtott karjával a patkányrágta testre mutatott.
– Nem látja?
Kumbhakarna ekkor már nagyon rosszul láthatott, hiszen 
összemarcangolt homlokáról vér csöpögött a szemébe.
– Hol... vagy... Preet...
Laura Conaway lehajolt, felemelte az emberhegy elejtett géppisztolyát, 
aztán undorodva hátraugrott. Preethida tátott szájából ugyanis éppen abban 
a pillanatban dugta ki egy patkány a fejét, amikor megmarkolta a fegyver 
tusát.
– Preet... hida!
Közben újabb és újabb patkánytömegek szakadtak le a falakról. 
Fogalmam sem volt róla, honnan jönnek: mintha a melegtől verejtékező 
falak szülték volna őket a világra.
– Alicia, hátul...!
Janice Abraham kiáltására Alicia Shepherd előrántott a nadrágja 
szárából egy gumibotnyi bambuszrudat, s a hátunk mögött gyülekező 
patkánycsorda felé indult vele. Puff! Puff! Puff! – puffantak aztán a tompa 
ütések.
A patkányok ekkor sírni kezdtek. Cincogtak, nyávogtak, vinnyogtak, 
mintha elrontottuk volna a játékukat. Tágulni azonban nemigen akartak 
tőlünk, mintha fejükbe vették volna, hogy társaságunkban töltik az 
éjszakát.
– Alicia, igyekezz!
Alicia Shepherd nagyobb sebességre kapcsolt. A patkányok előbb 
megpróbáltak kitérni csapásai elől, majd amikor rájöttek, hogy minden 
hiába, tisztes távolságra szorultak vissza. Csak egyetlen, kövér példány 
merészelt volna az arcának ugrani, de Alicia még röptében elkapta a 
bambuszrúddal.
– Mit mondtam neked, mi?
Úgy beszélt velük, mintha csak engedetlen kisgyerekei lettek volna.
A többiek azonban már közel sem viselkedtek ilyen bátran. Mr. Ramsey 
például nem volt se élő, se holt. Kétségbeesetten ugrándozott közöttünk, 
mintha azt hitte volna, ha skót népi táncot lejt, kisebb a valószínűsége, 
hogy a patkányok felkapaszkodnak a lába szárán.
Mr. Weinbergert inkább a saját arca érdekelte, mint a patkányok. Egyre 
kétségbeesettebben kapaszkodott Van Haagen kapitány kezébe, s másfél 
percenként felcsuklott a hangja.
– Elképzelhető, hogy vérmérgezést kapok?
Miss Wednesday viszonylag nyugodtan viselkedett. Bár krétafehér volt 
a képe, nemigen látszott rajta, hogy megrémítenék a kis szörnyetegek.
Kumbhakarna eközben letépte az utolsó patkányt is az orráról.
– Preet...hida!
Maly McMurray lehajolt, és felemelte a dögnehéz ajtót. Közben 
megállás nélkül mosolygott, mintha a legkisebb erőfeszítést sem követelné 
tőle a nem mindennapi teljesítmény. Csak mintha a halántékán lüktetett 
volna erőteljesebben egy ér.
– Alicia?
– Minden rendben – mondta a hátunk mögött a lány. Mary Harper Maly 
mögé állt, és elégedetten a vállára rázta aranyszőke haját. Ugyanebben a 
másodpercben Laura Conaway is felbukkant mellette, élő falat alkotva 
köztem, Kumbhakarna és Preethida között.
Mielőtt megérthettem volna, mire megy ki a játék, Janice Abraham 
odalépett hozzám, és a karomba fűzte a karját.
– Gyere! Meghökkenve bámultam rá.
– Hova?
Tettem néhány lépést hátrafelé, ott aztán megtorpantam volna, de Janice 
hozzám tapadt, mint lián a fához.
– Gyere, édes! Ne fickándozz már, mint az ebihal.
– Hova menjek?
– Itt mi már feleslegesek vagyunk. Mr. Weinberger, Mr. Van Haagen, 
kérem, Jöjjenek önök is velünk!
Annyi erőm azért még maradt, hogy hátrafordítsam a fejem. Amit aztán 
a hátam mögött láttam, annyi erőt pumpált az izmaimba, hogy egyetlen, 
határozott rántással sikerült kitépnem magam a szorításából.
– Mi a fene ütött beléd? – csattant mögöttem Janice ingerült kiáltása. – 
Gyere vissza, ha mondom!
Én azonban ügyet sem vetettem rá. Két hatalmas ugrással Laura 
Conaway mellett termettem, és igyekeztem lefejteni a karját Kumbhakarna 
derekáról. Laura ugyanis az emberhegyet ölelgette, aki láthatóan már 
semmit sem látott a szemébe folyó vértől.
– Hagyja békén, mit akar tőle?
Laura felém fordult, és úgy mosolygott rám, mint a macska. Dorombolt 
a mosolya, ugyanakkor annyi hideget árasztott, mint az Antarktisz. 
Megcsóválta a fejét, majd villámgyors mozdulattal állon vágott.
Több sem kellett már amúgy is megrendült agyamnak. Megperdültem a 
tengelyem körül és a falba kapaszkodtam.
– Hagy... ja...! Nem... érti...
Laura Conaway a többiek néma asszisztálása mellett a konyha közepére 
vezette a tehetetlen Kumbhakamát.
– Oké – intett aztán hátra. – Oké.
Maly McMurray helyére illesztette az ajtót. Úgy táncolt a dögnehéz 
fatákolmány a tenyerén, mintha csak egy papírszelet lett volna.
Kumbhakarna kétségbeesetten tapogatózva megpróbált tájékozódni. A 
patkányok eközben óvatosan megközelítették, majd egy mindent elsöprő 
rohammal földre döntötték.
Az utolsó kép, ami örökké megmarad az emlékezetemben, a lassan 
felemelkedő Preethidáé volt, Szélesre tátotta a száját, mintha kiáltani akart 
volna, de csak egy még az előbbinél is kövérebb patkány óvatoskodott ki 
rajta. Majd gyorsan egy másik, mintha bújócskát játszottak volna 
egymással.
– Neeem! – ordítottam. – Neeeem!
Maly McMurray mosolygott és becsukta az ajtót. Rátolta a reteszt, majd 
úgy a vállamra vert, hogy majd összecsuklottam tőle.
– Az első felvonásnak ezennel vége.
Nem tudtam eldönteni, hogy a kétségbeesett halálsikoly a konyhából 
jön-e vagy csak a fejemben sikoltott valaki, leroskadtam a földre, és 
elfeketedett előttem minden.
Már azzal sem törődtem, hogy esetleg rám ugrálnak és megzabálnak a 
patkányok.




A Denevér repülése
(Mi jöhet még a patkányok után?)

Amikor kinyitottam a szemem, első pillantásom egy hatalmas harangra 
esett. Cirádás betűk domborodtak az oldalán, amelyeket nem tudtam 
elolvasni. A harang ingott-bingott a fejem felett, de nem szólalt meg. 
Behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam. A harang képe ekkor 
elhomályosult, s Mike Watherspoon feje foglalta el a helyét.
– Jól vagy, John?
Legnagyobb megelégedésemre megmozdult a nyelvem a számban. – 
Jól.
– Én is jól vagyok.
– Örülök, hogy... megkerültél. Mike elvigyorodott.
– Jól csináltam, mi? Otthon is szoktam bújócskát játszani.
– Kumbhakar... na?
– Megzabálták a patkányok.
Olyan közömbösen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga 
lenne egy kilencéves kisfiú számára, hogy valakit megzabáltak a 
patkányok a közvetlen környezetéből.
Megpróbáltam felemelkedni, ami némi erőlködés után sikerült is. Mike 
ott szorgoskodott körülöttem, s amikor négykézlábra álltam, ügyesen a 
hónom alá nyúlt.
– Támaszkodj csak rám, John.
– A többiek?
– Keresik a szerzeteseket. Elbújtak a patkányok elől. Alicia néni mégis 
elkapott egyet.
– Patkányt?
– Szerzetest. Odavezeti a társaihoz és enni is kapunk. Te nem vagy 
éhes?
– Már nem is tudom, mi vagyok – mondtam az igazságnak megfelelően.
Felálltam, és a legközelebbi harangba kapaszkodtam. Vigyáztam, hogy 
meg ne billentsem, aztán rájöttem, hogy felesleges az óvatosságom: akkor 
sem tudnám megmozdítani, ha nagyon akarnám. – Mrs. Wednesday 
aggódott miattad.
Mike sajnálkozva nézett rám.
– Á, hiszen tudott a dologról.
Kicsit restellte magát, amiért ennyire átvertek. Vagy legalábbis azt 
hitték.
Tovább is folytattuk volna a beszélgetést, de lépések csattantak a 
tócsákban, majd a szüntelenül zuhogó eső függönye mögül egyszerre több 
emberi alak is elénk bukkant. A legelöl ugrándozó Laura Conaway 
összeborzongott, majd kitörölgette a vizet a szeméből.
– Csak egyszer száradna már meg a ruha rajtam! Soha nem gondoltam 
volna, hogy ez lesz valaha a legfőbb kívánságom.
Mögötte ott lépkedtek még néhányan: Maly McMurray, Vinnie Fliege 
és Mary Harper. Vinnie megcsóválta a fejét és odasétált hozzám.
– Neked aztán kemény fejed van. Mi a fenéért ragaszkodsz mindenáron 
az elveidhez?
Évődő volt a hangja, de mintha már nem ugyanolyan lett volna, mint 
korábban. Sokkal határozottabbnak és magabiztosabbnak tűnt, mint 
bármikor eddigi utunk során.
– Mindenki megúszta élve? – kérdeztem a harangba kapaszkodva.
– Kire gondolsz? Kumbhakarna például szerencsétlen módon 
elhalálozott. Mi megszabadultunk a fogságából, az Aranyháromszög pedig 
megszabadult tőle. Mire vagy még kíváncsi?
– Hol az ennivaló? – kérdeztem. Úgy éreztem, ha perceken belül nem 
ehetek, menten felfordulok.
– Ezért jöttünk érted. Gyerünk, hátha a patkányok még hagytak nekünk 
valamit.
Az udvar másik végében telepedtünk le szintén harangok között. 
Valamennyien megvoltunk, még Danielle Mosley is. Amikor meglátott, 
mosolyogva felém intett.
– Hello, Mr. Lendvay. Hogy van?
Mondtam, hogy ragyogóan és leroskadtam egy vastag, sásból font 
szőnyegre. A pavilon cseréptetején dühödten kopogtak az esőcseppek, 
mintha nehezen tudták volna elviselni, hogy nem áztathatnak tovább 
bennünket. A nedves, ragadós hőség az éjszaka beköszöntével sem 
csökkent, így aztán egyre sűrűbb párafelhők szálltak fel a ruhánkból, furcsa 
páraaurával fonva körül a testünket. Az udvar tócsáin hatalmas habgömbök 
úsztak, a fák koronái keservesen nyögtek a meleg szélben.
Alighogy elfoglaltam a helyem a gyékényen, egy vörös palástú 
szerzetes bukkant elénk jókora lábassal a kezében. Mögötte egy másik, 
ügyesen egyensúlyozva a tenyerén tartott porceláncsészékkel. A harmadik, 
akinek az arcát iszonyatos sebhelyek borították, petróleumlámpát lógatott a 
karján.
Az első szerzetes letette a lábast közénk, a másik szétosztotta a 
csészéket, a harmadik pedig felakasztotta a lámpát a legnagyobb harang 
kiálló cirádájára.
Ahogy a főtt rizs kellemes illata megütötte az orrom, ismét ájulás 
kerülgetett. A szerzetes morgott valamit, és összetette a kezét a mellén.
– Jó étvágyat kíván – mondta Vinnie.
A szerzetes folytatta volna, de már senki nem figyelt rá. Ki-ki kezébe 
kaparintott egy csészét, és telekotorta a lábasból rizzsel.
– Azt mondja, boldog, hogy nem ették meg a patkányok és nekünk 
adhatja – fordította Vinnie a piros palástú nyögdécselését.
– Honnan ismered a nyelvet? – kérdeztem meghökkenve.
Alicia felkuncogott.
– Ismeri.
Nem szóltam többé, s a többiekre is éppen csak annyi figyelmet 
fordítottam, amennyit a rizsevés megengedett. Két tálacskával is szedtem 
magamnak, aztán hátradőltem a gyékényen, hogy megpróbáljam 
csillapítani szívem egyre gyorsuló verdesését. Mintha ezekben a percekben 
tört volna ki rajtam az elmúlt napok minden fáradalma.
A szerzetesek távozni készültek, de Alicia elmarkolta a harapott orrú 
palástjának az ujját.
– Nincs valami italotok?
A kopasz férfi megvakargatta az arcát, amitől szempillantás alatt 
véresek lettek a körmei.
– Uramisten – fintorgott a lány –, hát nincs rajtad egy fikarcnyi ép hely 
sem?
A szerzetes, arra az idősebb társára nézett, akinek hiányzott a fél füle. 
Az odadörmögött neki valamit, majd Alicia felé fordult.
– Csak tea – mondta aztán meglepően jó angolsággal. – Csak teánk van, 
de az is kevés. Nem sokat tudtunk elrejteni a patkányok elől.
– Francba velük! – dühöngött Ramsey, rövidlátón átpislogva 
rizsescsészéje felett. – Honnan a fenéből kerültek ide?
– Akárhonnan – mondta Laura Conaway, bizonytalan kört írva le a 
kezével a feje felett. – Én csak tudom. Coloradóból származom, ahol annyi 
a patkány, mint a pattanás Billy seggén. Farmer volt a nagyapám, és nem is 
egyszer átéltünk már patkányinváziót. Mit mondjak: nem volt könnyű 
megszabadulni tőlük!
– Bizonyára az árvíz kergette ide őket – mondta Alicia. A magas, 
orrhiányos szerzetes bólintott néhányat, aztán hóna alá vette a lábast, de 
nem mozdult el a helyéről. Felemelte a fejét, és elnézett a harangok felett.
– A patkányok Buddha kedves teremtményei – mondta mély, morgó 
hangon. – Segítségükkel ébreszt Buddha kétséget a szívünkben. Mert hiába 
gyűjtesz vagyont, drágaköveket, drága ételeket és italokat: jönnek a 
patkányok, meglepik és megfosztanak tőle. Ahogy minden földi javad 
semmivé lesz a patkányok harapásai nyomán, úgy válik értelmetlenné 
számodra a földi lét és ébredsz rá küzdelmeid hiábavalóságára. A 
patkányok hozzásegítenek, hogy ráébredj a helyes útra és megleld általuk a 
megvilágosodást.
– Ámen – mondta Mary Harper.
– Minden évben megjelennek, ha megerednek az ég csatornái. Hol 
többen jönnek, hol kevesebben. Ebben az évben annyian jöttek, hogy nem 
láttuk tőlük a vizet. Jöttek és felfaltak majd mindent.
– A fene az ízlésüket – morogta Van Haagen kapitány. – Csaknem 
megzabálták a másodpilótámat is.
– Magatokat azért nem sikerült tökéletesen megóvnotok tőlük – mondta 
nem minden kárörvendés nélkül Mary Harper.
Az idős szerzetes félrehajtott fejjel rápislogott a csinos, szőke lányra.
– Ismered az éhes tigris történetet?
– Nem emlékszem rá – mondta Mary. – Különben már gyerekkoromban 
is utáltam a meséket.
– Én marhára szerettem – nyomakodott közelebb Mike Watherspoon. – 
Mi a helyzet azzal a tigrissel?
A szerzetes elvette a szemét Maryról, és ismét elnézett a harangok 
felett.
– Egyszer élt az őserdőben egy anyatigris három kölykével. Történt egy 
napon, hogy gonosz vadászok járták a környéket, felfedezték a 
tigriscsaládot és megölték az anyát. A három tigriskölyök ott maradt 
nyivákolva a vackán, s mivel még nem tudták maguk megszerezni a 
táplálékukat, az éhenhalás veszélye fenyegette őket.
– Szegééény kis tigrííísek – énekelte fájdalmas képpel Mike.
– Mindez abban az időben történt, amikor Sákjamuni emberi alakot 
öltve járta a földet, hogy segítsen a szenvedő élőlényeken. Amint éppen 
abban az erdőben rótta vándorútját, meghallotta az éhező jószágok 
fájdalmas nyávogását. Követte a hangokat, rátalált a kölykökre s azonnal 
megértette, mi történt velük. Nem tudta visszatartani könnyeit az 
apróságok szenvedése láttán, mert hiszen nem volt titok előtte, hogy 
rövidesen éhen fognak pusztulni. Könyörületes szívére hallgatva letérdelt 
hát a kölykök vacka mellé, vigasztalta őket, majd kihúzta palástja alól 
szent kését, s levágva egyik karját, a kicsinyeknek nyújtotta. Azok pedig – 
mivel nem tudták, miféle táplálék hever előttük, hogyan is tudhatták 
volna?! – befalatozták, majd sorban Sákjamuni Buddha többi testrészét is. 
Így áldozta fel magát másokért a Győzve Tökéletesen Elmúlt Lény.
– Tanulságos történet – morogta Alicia Shepherd.
– Néha fel kell áldoznunk magunkat másokért – zárta le meséjét a 
szerzetes, és ránk pillantott. Furcsa módon nem barna szemei voltak, mint 
a thaioknak általában, hanem vizenyősen kék. – Amikor megjelentek az 
éhes patkányok,
készek lettünk volna élelmükké válni, csakhogy megmentsük az 
életüket. De csak ez kellett nekik – mondta ferde mosollyal, és az orra 
helyére bökött.
Olyan éhesek voltunk, hogy még ez sem tudta elvenni az étvágyunkat.
Ahogy a szerzetesek eltűntek, Alicia elégedetten kinyújtózott és lerúgta 
magáról a cipőjét.
– A mérkőzést megnyertük. Most tulajdonképpen ünneplésnek kellene 
következnie. Mr. Lendvay, nem akar kettesben ünnepelni velem?
– Nem félsz Vinnie-től? – kérdezte mosolyogva Maly McMurray.
Alicia Vinnie-re nézett.
– Félnem kellene tőled?
Vinnie arcán lángolni látszottak a varratok, ahogy a lámpa fénye ráesett 
a sebhelyeire. Felhúzta a felső ajkát, mint a tigris, amikor megérzi a nyers 
hús szagát.
– Jól van, jól – emelte fel a kezét Alicia. – Csak tréfáltam. Számomra 
szent a magántulajdon: azért is kerültem oda, ahova kerültem. Így aztán 
kénytelen leszek majd Mr. Ramseyt elcsábítani. Mondja, Ramsey, képes 
maga egyáltalán...
– Nem vette még észre, hogy kisgyerek van a társaságban? – emelte fel 
a hangját Mrs. Wednesday.
Alicia arcán árnyék suhant át. Amikor felnézett Mrs. Wednesdayre, 
kemény volt a pillantása, mint az acél.
– Elegem van magából, vénasszony – mondta olyan hangon, hogy talán 
még a bazaltkő is szétnyílt volna tőle. – Egész úton mást sem nyafogott, 
mint hogy fogjuk be a pofánkat a gyerek miatt. Torkig vagyok magával is 
és ezzel a kis nyavalyással is.
– Ki a nyavalyás? – tette csípőre a kezét Mike Watherspoon.
– Elegem van magukból – folytatta a szőke lány. – És elegem van a 
koplalásból is. Behunyom a szemem: máris egy meztelen férfi bukkan fel 
előttem.
– Pedig hozzászokhattál volna – kuncogott Mary Harper.
– Az akkor volt, most pedig most van. Jó, ha erről te sem feledkezel 
meg.
– Egyetlen pillanatra sem feledkezem meg róla – biztosította Mary.
– A kisfiú tabu – mondta nagyon határozottan Danielle Mosley. – Nem 
is sejtitek, mennyire megkönnyítette a dolgunkat. Igaz, Mike?
Mike arca felragyogott, mintha lámpa gyúlt volna a fejében. Amikor 
rápillantottam, szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Kinek az ötlete volt? – kérdezte Vinnie.
– Mary nénié. Ő mondta, hogy tűnjek el egy kis időre, Mr. 
Kumbhakarna ettől ideges lesz... és így könnyebben el lehet kapni.
– Jézusom... de hát kicsodák maguk? – kérdezte értetlen képpel Van 
Haagen.
– Feltétlenül tudni akarja? – kérdezte Janice. – Rajta, Maly, meséld el 
neki!
– Fogjátok be már a szátokat! – rivalt rájuk Vinnie Fliege, miközben 
furcsa táncba kezdtek az arcán a varratok és a forradások sima foltjai. – Mi 
lenne, ha végre ráébrednétek, hogy...
– Aztán miért fogjuk be? – szakította félbe dühtől remegő szájszéllel 
Janice, – Mert te mondod?
– Nem azért – mondta Vinnie nyugodtan. – Hanem azért, mert a 
hallgatás is a kötelességeid közé tartozik.
– Nem lehetne befejezni ezt? – kérdezte Danielle Mosley.
– És ha beszélni akarok? Ha el akarom mondani nekik, kik vagyunk és 
mit csináltunk? Végrehajtottuk a világ legnagyobb hőstettét, és...
– Hőstett? – sóhajtotta fitymálva Mary Harper. – Csupán kinyírtunk 
néhány csirkefogót.
– Kicsodák... maguk? – kérdezte még egyszer Van Haagen riadtan 
kapkodva a fejét egyikükről a másikukra. – Kicsodák maguk?
– Igazán kíváncsi rá? – kérdezte Janice. – Elmondjuk neki, Laura?
A vörös lány a lámpára bámult és hallgatott. Aztán mintha alig 
észrevehetően megbiccentette volna a fejét. – Maly?
A lány mosolygott.
– Nem mindegy?
Akkor szörnyű gyanúm támadt. Olyan szörnyű, hogy egyelőre gondolni 
sem mertem rá. – Mary?
– Felőlem.
– Alicia?
– Mondd csak, ha akarod.
Danielle Mosleyt és Vinnie Fliege-t nem kérdezte. Janice ekkor felállt, 
odasétált Van Haagen kapitányhoz és az arcához dörzsölte az arcát.
– Nem is vettem eddig észre, milyen imádni való fickó maga, kapitány.
– Janice!
– Jól van, nem veszítem el a fejem. Csak kiborított a jól végzett munka 
tudata. Képzeljétek el, ha senki nem tudna Napóleon vagy Nagy Sándor 
viselt dolgairól. Röhejes, mi?
A lányok a lámpa lángjába néztek és hallgattak. Még Vinnie Fliege is.
– El kell hogy mondjam valakinek – próbálkozott egyre 
kétségbeesettebben Janice. – Nem akarok úgy megdögleni, hogy senki ne 
tudja meg... – A legközelebbi harang oldalának dőlt és zokogni kezdett. – 
Miért, Istenem, miért? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen?
Alicia Shepherd odalépett hozzá és átkarolta a vállát.
– Hagyd már abba, Janice. Miért lennél szerencsétlen? Inkább 
szerencsés vagy, Mind a heten azok vagyunk. Mit gondolsz, ki kap még a 
magunkfajták közül ekkora lehetőséget? Mintha még egyszer születtünk 
volna.
– Holtbiztos, hogy erre az életemre már sokkal jobban fogok vigyázni – 
ígérte Mary Harper.
– Egy szót sem értek az egészből – tárta szét a karját Van Haagen 
kapitány. – Egyetlen rohadt szót sem. Mintha nem is ugyanazon a nyelven 
beszélnénk.
– Lehet, hogy nem is ugyanazon beszélünk – mondta Janice.
– Maga kicsoda? – kérdezte a kapitány.
Janice megtörölgette az arcát. Meghökkenve tapasztaltam, hogy így, 
könnyeivel küszködve, még sokkal vonzóbb, mint általában. Gyönyörű, 
könnyben ázó szemei régmúlt gyermekkorom feketeribiszkéire 
emlékeztettek.
– Hogy kicsoda vagyok? – kérdezte aztán fátyolos tekintettel. – 
Természetesen Janice Abraham. És az is maradok
mindaddig, amíg csak le nem vetem magamról az elmúlt időt, mint a 
kinőtt ruhát. Pápá, és dögölj meg Janice Abraham!
Mit tagadjam, nemigen értettünk az egészből semmit. Van Haagen a 
száját tátotta; Mr. Weinberger az arcát tapogatta és láthatóan azon 
töprengett, vajon nem kap-e vérmérgezést a patkányharapástól; Mr. 
Ramsey fájós bokáját fogdosta; Mrs. Wednesday Mike-on tartotta a 
szemét; Mike viszont Janice Abrahamon. Az volt az érzésem: rajtam kívül 
ő ért a legtöbbet a történtekből.
– Álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját Van Haagen. – Eszerint 
ön mégiscsak Janice Abraham.
– Bizonyos értelemben igen – mondta a fekete szépségkirálynő, s 
mintha beszéd közben elpárologtak volna a könnyek a szeméből.
– Mi az, hogy bizonyos értelemben? Janice megcsóválta a fejét.
– Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy életemben még csak nem is 
láttam azt a lányt?
– Meg lennék lepve – mondta a kapitány, feltolva feje búbjára a 
sapkáját. – Őszintén meg lennék lepve.
– Akkor máris kezdheti. Én ugyanis...
– Janice!
– ... valaki más vagyok Az igazi nevem nem fontos: nekem sem volt az, 
és mások is csak akkor kezdték megjegyezni, amikor az a dolog történt.
– Jézusom, de hát micsoda?
Janice mély lélegzetet vett. Aztán úgy koppant a szava, mint a kavics az 
ablakon.
– Amikor megöltem a férjemet. Mindkét gyerekével együtt.
Bár őszintén szólva számítottam valami hasonlóra, mégis, mintha 
mellbe taszítottak volna.
– Mi az istenről van itt szó? – ködösült el Van Haagen tekintete. – 
Hogyhogy megölte a férjét?
– Megöltem – mondta Janice Abraham. – Agyoncsaptam.
– Agyon... csapta?
– Mint a legyet.
– Mi...vel?
– A diótörő kalapáccsal.
– Miért éppen...
– Mert az volt kéznél. Erős felindulásból elkövetett emberölés volt: nem 
készültem fel rá, bár ezt is rám verték. Akkor, ott, őszintén szólva már 
tökéletesen mindegy volt, miért ítélnek el.
– És mi volt... azelőtt, hogy...
– Színésznő.
– Színésznő?
– Ne gondoljon valami hollywoodi nagymenőre: kis színésznőcske 
voltam, kabarékban léptem fel, táncoltam is, ha kellett, de a vidám tréfa 
volt az erősségem. És a lábaim. Megvesztek érte a pasik, mint ahogy 
Rudolf is megveszett. Legalábbis eleinte.
– Ő volt az... izé...
– A férjem. Különben ő is színész volt. Szalmakalapban és sétabottal 
énekelt: úgy, ahogy Európában szokás. Amikor összeházasodtunk, nagyon 
boldogok voltunk. Sőt még azután is jó ideig. Azután egyszerre csak 
lepottyantam a mennyből a pokolba. – Jelentőségteljesen rám nézett és 
felém kacsintott. – Ha hiszik, ha nem: egy magánzsaru volt az oka.
– Jézusom – mondtam –, ezt nem vállalom.
Igyekeztem tréfásra venni a figurát, de belül tudtam: alighogy 
kimásztunk a gödörből, máris úton vagyunk egy másik feneke felé.
– Nem is magáról van szó – mondta Janice könnyedén meglegyintve az 
arcom. Megdöbbentő volt, ahogy egyik percről a másikra szinte 
újjászületni látszott. – Rudolf tartozott valakinek, az a valaki pedig 
megbízott egy magánzsarut, hogy nézzen utána Rudolf pénzügyeinek. Nem 
szokatlan ez arrafelé, másokkal is történt már hasonló. Az azonban már 
sokkal ritkábban, ami velem esett meg. Egyszer csak csengett a telefon és 
felhívott a fickó. A magánzsaru. Azt mondta, beszélni akar velem, ha én 
vagyok... Mrs...
– Janice!
– Jól van, nem kell aggódnod, Alicia, pontosan tudom, mit mondhatok 
el és mit nem. Azt mondta, van valamije számomra, ha érdekel a dolog. 
Kérdeztem, miről van szó? Azt mondta, a férjemről, és néhány dolcsiért 
hajlandó átpasszolni nekem, amit tud. Én marha meg ráálltam az alkura, 
így aztán megtudtam, mire jött rá a magánzsaru nyomozása során.
– Jézusom, mire? – kérdezte Van Haagen.
– Arra, hogy Rudolfnak én vagyok a másik felesége.
– A másik?
– Ahogy mondom. Mert már volt neki egy. Közhasznú szóval, Rudolf 
bigámista volt. Az első számú házasságából két gyereke is született: két kis 
kakaószínű apróság. Az a felesége ugyanis fehér volt, mint a frissen esett 
hó. Képzelhetik, mit éreztem, amikor a pasas megmutogatta a fényképeket. 
Leszánkáztam a mennyből a pokolba. Mivel megvolt annak a másik 
lakásnak a címe is, elindultam, hogy megnézzem őket. Nem akartam én 
semmit tőlük, csak megnézni, milyenek. Úgy éreztem, kicsit az én 
családom is: azok a gyerekek kicsit az én gyerekeim is. Eszem ágában sem 
volt megölni őket – ezt különben a bíróságon is elmondtam. Egyszerűen 
csak meg akartam ismerkedni velük, ott lenni közöttük és beszélni 
Rudolffal. Hogy, hogy s mint lesz ezután. Nem is volt nálam fegyver vagy 
ilyesféle: minek is lett volna? Ott aztán, sajnos másként alakultak a dolgok. 
Az asszony és a gyerekek éppen diót törtek, amikor bementem hozzájuk. 
Kérdezték, mit akarok, én állítólag azt mondtam, ott akarok lakni náluk, 
mivel én is családtag vagyok. Erre rám kiabáltak, hogy takarodjak onnan, 
meg hogy őrült vagyok, lökdösni kezdtek kifelé, és ez az asszony meg is 
ütött a kalapáccsal. Szőke, kék szemű, gőgös arcú asszony volt... tudják, 
olyan nagymenő. Akkor arra gondoltam, miért ne nyerhetném meg vele 
szemben ezt a menetet? Elvettem tőle a diótörőt és homlokon vágtam. A 
kölykök sírtak, így aztán ők is megkapták a magukét. Aztán én is 
megkaptam. Halálra ítéltek, mint háromszoros gyilkost.
– Halálra? – nyögte Van Haagen némi iszonyattal a hangjában.
– Úgy bizony – rántotta meg a vállát Janice. – Halálra. Az ügyvédem 
sajna nem állt a helyzet magaslatán. Megetették a bírósággal, hogy előre 
megfontolt szándékkal történt a dolog. Mázlim volt, hogy éppen abban az 
időben függesztették fel az ítélet-végrehajtásokat, így aztán csendesen 
elüldögéltem a siralomházban. Meddig is? Azt hiszem, négy évig. Eközben 
minden percben vártam, hogy kivégezzenek. Tudják, mi mentette meg az 
életemet? Hogy pokolian hasonlítok Janice Abrahamra. Ez egyébként egy 
börtönbulin derült ki, amire kivételesen bennünket, halálraítélteket is 
beengedtek. Még a börtönújságban is megjelent a képem.
– Úristen! Magát aztán jól behúzták a csőbe – sopánkodott Van Haagen.
– Legalább megbánta, amit tett? – kérdezte sápadtan Mrs. Wednesday.
– Egy fikarcnyit sem – mondta Janice. – Ami megtörtént, megtörtént: 
homokot rá. Nem kellett volna feltétlenül kinyírnom őket, de hát így esett a 
dolog. Amikor bevonultam a börtönbe, szántam-bántam... azóta aztán kissé 
másként látom a világot. Főleg, hogy odabent is meg kellett ölnöm valakit.
– Jézusom, csak nem a férjét?
– Dehogyis. Egy másik lányt a kábszeresek közül, de ez nem tartozik 
ide. Feltételezem, hogy nem voltak még igazi börtönben... olyanban, ahol a 
nehéz lányok mórikálják magukat.
– Még nem – biccentett Van Haagen.
– Akkor nem is tudhatják, mi folyik ott. Ha nem ölöd meg, aki meg akar 
ölni, akkor meg is öl. Hamar megtanultam ezt a törvényt. Azonkívül arra is 
rájöttem, hogy nincs miért bánkódnom: csak azt tettem, amit tennem 
kellett. Ha te magad nem büntetsz, nincs aki büntessen helyetted. Majd 
egyszerre csak felderült felettem Isten napja: valakinek a szemébe ötlött az 
a börtönújság. Felkeresett és megkérdezte: lenne-e kedvem eljátszani 
Janice Abraham szerepét. Megkérdeztem, mit kell tennem. Tudja, mit 
válaszolt rá?
– Mit? – kérdezte rekedten Van Haagen.
– Hogy azt, amit már úgyis megszoktam. Ölni.
– Jézusom – morogta Van Haagen kapitány. – Egyszerűen képtelen 
vagyok elhinni. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem értek az 
egészből semmit. Például, hogy hol van akkor az igazi Janice Abraham?
– Kivonták a forgalomból.
– Úgy érti, hogy...
– Nem, dehogy! Nem ölték meg, ha arra gondol. Egyszerűen csak 
megmagyarázták neki, hogy néhány hónapra el kell tűnnie a világ szeme 
elől. Mint ahogy a többinek is, akiknek a hasonmásait itt látja maga körül.
– Ő... beleegyezett?
– Nyilván nagyon határozott szavakkal kérték meg rá. Esetleg némi 
pénz kíséretében. A pénznek, ha jól tudom, még a szépségkirálynők sem 
tudnak ellenállni.
– És magának.
– Hogy mit ígértek cserébe? Tíz évet. Garanciát kaptam rá, hogy már 
csak tíz évet kell leülnöm. Abban az esetben persze, ha sikerül a 
megbízatásunk. 
– Az... mi... volt?
Janice mosolygott,
– Meg kellett ölnünk Kumbhakarnát és a társait.
– Maguk ölték meg... mindannyiukat?
– Kivéve Preethidát – mondta Janice. – Őt a patkányok. Mr. Ramseynek 
remegett a szája széle, ahogy megszólalt.
– Most, hogy... megtörtént a dolog... gondolom, visszatérünk 
Bangkokba.
Senki nem válaszolt a szavaira. Még az eső sem, amely vigasztalanul 
verte a pavilon tetejét.

8

Van Haagen megigazgatta a zsebkendőből készített kötést Weinberger 
másodpilóta arcán, aztán megrázta a fejét. Biztos voltam benne, hogy amíg 
a kötést igazgatta, megpróbálta megemészteni magában a hallottakat.
Ekkor tűnt fel először, hogy Van Haagen kapitány kifejezetten jóképű 
férfi. Napbarnított, vékony arca, éles, figyelő tekintete, enyhén hajlott, szép 
ívelésű orra középkori tengerészek képét idézte az emlékezetembe. 
Ilyennek képzeltem a nagy felfedezőket, akik áthajolva a hajó mellvédjén, 
a távolban felbukkanó szárazföldet kémlelték.
– És ön? – kérdezte aztán kíváncsian, de már sokkal nyugodtabb hangon 
Miss Maly McMurraytől. – Ön se szépségkirálynő... izé... második 
helyezett?
Maly szelíden és talán kissé szégyenlősen elmosolyodott.
– Igaz, ami igaz: én sem.
– Ön is...?
Maly tovább mosolygott.
– Igen, Mr. Van Haagen. Engem is a halálraítéltek zárkájából húztak ki.
– Úristen!
Maly arcán mintha először láttam volna valami bágyadt szomorúságot.
– Azt szeretné tudni, miért kerültem oda? Elmondanám, de attól tartok, 
meg fog rémülni tőlem.
Van Haagen igyekezett legyűrni rossz érzéseit.
– Nem hiszem, Miss Maly. Hiszen az elmúlt napok során, ugye, így 
egymás mellett... Nem hiszem, hogy olyat tudna mondani, amiért én... 
esetleg más szemmel néznék önre, mint eddig.
Maly McMurray félrehajtotta a fejét, és elgondolkodva nézett a kapitány 
férfias arcába.
– Gondolja? Nem bánom. Most már úgyis mindegy. Talán nekem is 
könnyebb lesz tőle. Tudja, hogy valaha, még azelőtt vágóhídon dolgoztam?
– Nem tudtam – mondta Van Haagen kapitány.
– Bizony ott dolgoztam – bólintott Maly. – Én voltam az, aki... levágta a 
marhákat.
Döbbent csend furakodott közénk. Még a többi lány is komoran nézett 
maga elé. Pedig nekik aztán aligha lehetett szemrehányni valójuk 
egymásnak.
– Azért nem kell rosszra gondolniuk – mentegetődzött Maly. – Az is 
olyan munka, mint a többi. Amikor odakerültem, nem volt más 
választásom. Tudják, hogy Chicago telis-tele van vágóhíddal? Közelítsék 
csak meg egyszer gépkocsival: fel kell húzniuk az ablakot, ha nem akarják, 
hogy megszédítse magukat a rothadó vér orrfacsaró bűze. Furcsa, hogy 
először majd elhánytam magam, később meg már szinte hiányzott a 
vérszag. Kezdetben csak nyershúsokat kellett osztályoznom, később aztán 
annyira megerősödtem, hogy a vágórészleghez irányítottak. Közvetlenül a 
kábítópisztolyos után álltam, s amikor az állat elkábult, elmetszettem a 
torkát. Nagyon ügyesen kellett dolgoznom és nagyon pontosan, hiszen ez a 
munka nem engedhette meg a selejtet.
– Hát... kissé valóban más, mint a repülés – mondta sápadtan, nagyokat 
nyelve Van Haagen. – Bár a selejtet azt mi sem engedhetjük meg 
magunknak. Érdekes, hogy sosem gondoltam volna önről. Annyira 
ellentmondani lát szik a természetének.
– Valaha én is így hittem – mondta Maly, szelíden mosolyogva.
– Csak nem azért... csukták le, mert megölt néhány száz szarvasmarhát?
Maly megrázta a fejét.
– Nem, nem azért.
– Ha nem akarja, ne mondja el.
– Ma már nem titok. Az a helyzet, Mr. Van Haagen, hogy... volt egy 
barátom. Freddy kapcsolatba, került bizonyos pasasokkal, akiknek gondot 
okozott eltüntetni egy-két másik pasast. Már persze azután, hogy 
meghaltak.
– Ezt nem értem.
– Hogy világosabban fejezzem ki magam: megkértek bennünket, hogy 
tüntessünk el néhány holttestet. Persze jó pénzért. Mi pedig ráálltunk.
– Uramisten – mondta Ramsey. – Hogyan?
Maly szelíden mosolygott rá.
– Bedaráltuk őket kutyaeleségnek. Aztán... később már nemcsak 
kutyaeleségnek.
Van Haagen kapitány arca előbb elvörösödött, majd olyan fehér lett, 
mint a meszelt fal.
– Csak nem azt akarja mondani...?
– Éppen azt – mondta Maly.
Csendesen és szerényen suhantak át a szavai a harangok között, mint 
ahogy csendes és szerény volt az egész lénye.
– Természetesen megtettük, amire kértek, hiszen a kutyának mindegy, 
mit eszik, nem igaz? Csak aztán megtörtént a baj: elvitték tőlünk a 
kutyaeleség részleget. Azok az emberek meg csak jöttek hozzánk, és 
hozták a felesleges pasasokat. Úgy gondoltuk, kár lenne abbahagyni ezt a 
jól fizető munkát.
Van Haagen diszkréten böffentett és a szája elé kapta a kezét.
– Be tetszettek darálni őket a kolbászba? – kérdezte kimeredt szemekkel 
Mike.
– Mike, te ne hallgass oda! – figyelmeztette minden meggyőződés 
nélkül Mrs. Wednesday.
Maly megsimogatta Mike fejét, és bólintott.
– Be, Mike. Később majd magad is meg fogod tanulni, hogyha beindult 
az úthenger, nem könnyű megállítani. Egyszer például megjelent két 
ismeretlen pasas és azt mondta, hogy azok, akik eddig hozzánk jártak, 
rossz emberek. El kellene tűntetnünk őket. Nagyon sok pénzt hoztak 
magukkal. Mi pedig kaptunk az ajánlaton.
– Meg tetszettek őket... és be a kolbászba...?
– Hallgass, Mike!
Maly szelíden rámosolygott.
– Így történt, Mike.
– De hiszen akkor gyilkosnak tetszik lenni!
– Így is meg lehet fogalmazni, Mike.
– Maga tréfál velünk – reménykedett Van Haagen.
– Bárcsak tréfálnék.
A lányok hallgattak, csak mintha Laura Conaway biccentett volna alig 
észrevehetőn.
– Ez az én történetem – mondta Maly, s megforgatta kezében a 
rizsescsészéjét. – Sose gondoltam volna, hogy ilyen messze eljutok. Főleg, 
amikor már abban a cellában ültem. Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– És... hogyan került ide? – kérdezte Ramsey.
– Ez egy másik történet. Olvastam egyszer, hogy manapság már 
nemigen történnek csodák. Óriási tévedés! Mert mi más lenne, ha nem 
csoda, ami velem történt? Csodább, mint amikor Lázár feltámadt. Mert én 
is feltámadtam, és most már élve is akarok maradni! Ha már egyszer 
hasonlítok arra a bizonyos Maly McMurrayre.
Volt valami a hangjában, amire felkaptam a fejem. Mintha 
figyelmeztetni akart volna valakit valamire.
– Maguk valamennyien... egy börtönben voltak? – kérdezte Van 
Haagen.
– Dehogyis. Az Egyesült Államok különböző helyeiről hordtak össze 
bennünket. Csak nem képzeli, hogy egyetlen börtönben megtalálható 
Amerika minden híres emberének a hasonmása? Én például Coloradóban 
ültem. Onnan vittek..., de ez nem fontos. Egyszóval kiderült, hogy kiköpött 
Maly McMurray vagyok. Megkérdezték, vállalnék-e bizonyos munkát. 
Persze hogy elvállaltam.
– Önnek is... Ígértek valamit érte?
– Többé-kevésbé ugyanazt, mint Janice-nek. A halált mindenesetre 
sikerült elkerülnöm.
– Legalább megbánta, amit tett? – kérdezte Mrs. Wednesday. Maly 
elgondolkodva rámosolygott.
– Ezen már gondolkodtam én is. Végül arra a megállapításra jutottam, 
hogy nincs mit megbánnom. A marhákat sem bántam meg, akiket 
agyoncsaptam, pedig ők aztán nemigen tehettek semmiről. Azok a fickók 
pedig mindenek voltak, csak angyalok nem; Azt azonban természetesen 
roppantul sajnálom, hogy megsértettem a közegészségügyi előírásokat.
Van Haagen megcsóválta a fejét, s a kisfiú vállára ütött.
– Egyet megígérhetek, Mike. Jó darabig nem veszek kolbászt a számba, 
az holtbiztos.
Ahogy Maly elhallgatott, Danielle felállt, a lámpához ballagott és 
átakasztotta egy másik ekádára. A harang, amin eddig függött, mintha 
kicsit elfordult volna.
– Ezek szerint én jönnék, mi? – kérdezte felénk bökve az állát.
Senki nem mukkant, még Van Haagen sem. Danielle a zuhogó esőbe 
bámult, mintha megpróbálná maga elé idézni a múlt elfelejtett árnyait.
– Valaha bejárónő voltam: tudják, én voltam a néger lány, akit szeretni 
is lehet, viccelődni vele, és ha úgy hozza a sors és a jókedv, meg is lehet 
alázni. Kötényébe lehet dugni egy ötdolcsist, de el is lehet küldeni a jó, 
fekete anyjába, ha bal lábbal keltünk. Egyszer elkerültem egy családhoz, 
ahol sokszor és sokan keltek bal lábbal. Ráadásul olyan gazdagok voltak, 
amilyen szegény én. Akkortájt jöttem össze Billyvel. Billy valami 
egyesületbe járt, ahol azt tanulta, hogy a fehéreket bele kell szórni a 
Csendes-óceánba, a kínaiakkal, és a gazdag négerekkel együtt. Én 
természetesen nem ültem fel az ilyen ócska dumának, de ennél a háznál 
azért annyi volt a pénz, hogy elgondolkodtam egy s máson. Amikor Billy 
egyszer azt szavalta, hogy el kell venni a lét a gazdagoktól, szemébe, 
vágtam, hogy akkor miért nem veszi el. Csak jártatja a pofáját azzal a sok 
bokszosképű világmegváltóval együtt, de a keményebb melótól 
összeszarják magukat. Billy hápogott, mint a tavaszi kacsa, s amikor 
elmeséltem neki, hogy most itt az alkalom: abban a házban, ahol vagyok, 
úgy tele van tömve a páncél pénzzel, majd kireped az oldala, valami 
szakadt osztályharcos szöveggel rakta tele a zsebem. Mondtam neki, 
osztályharc helyett inkább egy mackósra lenne szükségünk, aki a páncélt 
nyitogatja, nem Marx Tőkéjét. Billy ettől úgy kiborult, hogy három napig 
haza sem jött. Én meg ezalatt megcsináltam a nagy balhét. Felemelte a 
teáscsészéjét, ivott egy kicsit, aztán folytatta.
– Nem akartam én megölni senkit. El akartam venni a kulcsot, kinyitni a 
páncélt és viszlát osztályharc! Csakhogy valaki beleköpött a levesembe. 
Valószínűleg maga Fortuna, mert állítólag ki nem állhatja a nőket. Elég az 
hozzá, már éppen a munka közepében jártam, amikor váratlanul hazajött 
valami vizsgálatról az öreglány és az ápolónője, mert talán még nem 
mondtam, hogy olyanok voltunk, mint egy kórház. Minden sarokban egy 
orvos vagy ápolónő szunyókált. Szóval, hazajöttek és éppen akkor törtek 
rám, amikor a páncél előtt vigyorogtam. Erre kicsit sikoltoztak, én pedig 
megpróbáltam lebeszélni róla őket. Az lett a dolog vége, hogy 
megfogadták a tanácsomat, és nem sikoltoztak többé. Igaz, levegőt sem 
vettek. Meg tetszettem gyilkolni őket, hogy Mike kifejezésével éljek. 
Aztán szedtem a cókmókomat és leléptem. Billy pedig feljelentett. Ennyi 
az egész. Szép és tanulságos történet. Apropó, figyelmeztetni szeretném 
Mrs. Wednesday: ha megkérdezi, hogy megbántam-e, amit tettem, 
megfojtom.
– Nem kérdezem meg – morogta, Mrs. Wednesday. Van Haagen 
kapitány a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Jézusom! Mint egy rossz álom.
– Akkor én mit mondjak? – kérdezte Danielle megropogtatva az izmait. 
– Nézzék ezt a testet. Lehangoló tudomásul venni, hogy egyszer csak 
megjelenik néhány vadidegen ember, és mindenféle papírok birtokában 
meg akar fosztani tőle. Beadnak egy injekciót, mert mifelénk az a divat 
járja, aztán vége mindennek. Márpedig velem ez történt volna, ha nincs 
olyan búbánatos mázlim, hogy hasonlítok Danielle Mosleyre. Amikor 
megkérdezték, lenne-e kedvem részt venni egy kétséges kimenetelű 
kalandban, amelynek végén esetleg mégsem nyomják belém az injekciós 
tűt, igent mondtam. Olyan volt, mint a mesében. Még csak a bűneimet sem 
kellett megbánnom érte.
Van Haagen megcsóválta a fejét, és Alicia Shepherdre nézett.
– Eszerint maga sem milliomosnő?
Alicia felkuncogott.
– Dehogyisnem. Millió ragyogó ötletem van, s ezekből már néhány is 
elég ahhoz, hogy bekerüljön miattuk a siralomházba.
Mintha az elmúlt napok nélkülözései következtében még tovább 
vékonyodott volna egyébként is vékony arca. Orra hegye szinte szúrt, 
ahogy felénk fordította.
– Én aztán igazi vagány lány vagyok, nem nézi ki belőlem, mi? Saját 
családomat tettem jégre. Isten látja a lelkemet, most sem sajnálom. Azon a 
sátánjárta, vidéken, ahol éltem, még mindig kísért a középkor. Jól hangzik, 
mi? Nehogy azt higgyék, mindig ilyen okostojás voltam: mielőtt bevittek a 
sittre, hülye voltam, mint a tapló az erdőn. Olyan hülye, hogy képes voltam 
férjhez menni ahhoz a favágóhoz, akihez a részeges apám hozzáragasztott.
Ahogy beszélt, mintha megrohanták volna az emlékek. Bőre szinte 
rádermedt koponyájára, keze remegett, ahogy teáscsészéjét fogta.
– Maguk még sosem laktak fakunyhóban, évekig egy erdő közepén, 
igaz? Kétszobás fakunyhóban, amelyben kilencen élnek. Nem vicc: éppen 
kilencen. És abból a kilencből cirka négyen háltak velem. Sorban, szép 
családiasan beosztva. Egy éjszakán aztán, amikor nem is tudtam, éppen ki 
ment el tőlem – nem lehetett látni a sötétben –, arra gondoltam, mi lenne, 
ha csökkenteném a kunyhó népsűrűségét. Szép fokozatosan, hogy ne 
legyen feltűnő. Másnap, ahogy felvirradt a nap, s a család elment fát 
dönteni, én is elmenten, hogy tegyem a dolgom. Mint Piroska, karomra 
vettem kis kosárkámat, csakhogy én nem a beteg nagymamának vittem 
benne elemózsiát, hanem az erdei szellemeknek. Nagylábnak és 
többieknek. Kiszórtam a fák alá és arra kértem őket: adjanak annyi erőt, 
hogy megtegyem, amire készülök. Nem tudom, végül is meghallgatták-e a 
kérésemet – ma már biztos vagyok benne, hogy Nagyláb nem is létezik –, 
ennek ellenére munkához láttam. Tudják, mi a beléndek?
– Erdei szellem? – kérdezte Mike.
– Növény, amelynek halálos a főzete. Teleszedtem vele a kosárkámat, 
aztán mivel a főzés is az én feladatom volt, munkához láttam. A seriff csak 
akkor fogott gyanút, amikor abban az évben már a hatodik temetéshez 
hívattunk papot. Akkoriban még annyira ostoba voltam, hogy fogalmam 
sem volt róla: a mérget ki lehet mutatni a halott szervezetében. Nem is 
védekeztem, amikor megvádoltak: kizárólag arról beszéltem, hogyan éltem 
a faházban. Ezért kaptam csak 290 évet összbüntetésként.
– Jóságos Isten! – sóhajtotta Van Haagen. – Mikor volt ez?
– Hát nem 290 évvel ezelőtt, az biztos. Cirka tizenöt éve.
– Uramisten, maga azt akarja bemesélni nekünk, hogy tizenöt évet ült 
börtönben?
– Nem akarok én bemesélni semmit – vonta meg a vállát Miss Shepherd 
–, csak éppen ez az igazság. Az erdőben éppen olyan hülye voltam, mint a 
vízhordó szamarunk. Azóta egyetemet végeztem egy távoktatási program 
keretében, s ígéretet kaptam: ha jól viselem magam, száz év múlva 
próbaidőre bocsátanak. De félre a tréfával. Amikor ölembe hullt ez a 
lehetőség, kaptam az alkalmon. Állítólag kiköpött Alicia Shepherd vagyok. 
Gazdag csaj, akinek van mit aprítania a tejbe. Megkérdezték tőlem: képes 
lennék-e ölni a szabadságomért. Azt mondtam, miért ne. Bármit képes 
lennék megtenni, csakhogy visszatérhessek a normális életbe. A sitten 
megtanultam, hogy az emberi élet gyertyaláng. Egy ügyes kis fújás és már 
el is aludt.
Janice ekkor Laura Conaway vállára vert.
– Hát te, aranyom? Laura elhúzta a száját.
– Muszáj?
– Legyen teljes a mesedélután.
– Az én sztorim kevéssé romantikus. Olvasták, az újságokban a 
farkascsorda történetét? Így hívtak bennünket,
– Valami rémlik – vakarta meg a fejét Van Haagen.
– Összeálltunk néhányan egy vidéki városkában, hogy megtisztítsuk a 
környéket a prostiktól. Katonai bázis épült a környéken, s elleptek 
bennünket a kurvák. Hiába tiltakoztunk ellenük, nem segített semmi. 
Akkor aztán saját kezünkbe vettük az ügyet.
– Én emlékszem – bólogatott Alicia. – A börtönben olvastam rólatok. 
Megfojtottátok őket.
– Sajnos nem sikerült valamennyit. Bizonyos idő után már magunk is 
beláttuk, hogy sziszifuszi harcot folytatunk. Ha megöltünk egyet, másik 
három termett a helyébe. Aztán megkezdődtek a lebukások. Valaki vallott, 
mi pedig, istenfélő, vidéki lányok, eltűntünk a süllyesztőben. Szüleink a 
legjobb ügyvédeket fogadták, mégsem sikerült kihúzniuk a szarból. Rám 
tizenkilenc esetet bizonyítottak. Mondanom sem kell, hogy halálra ítéltek, 
melyet a kormányzó életfogytiglanra változtatott. Négyet kivégeztek 
közülünk. A barátomat is. Aztán megkaptam ezt az esélyt, és most itt 
vagyok, hála a drága Laura Conawaynek, aki állítólag úgy néz ki, mintha 
egypetéjű ikrek volnánk. Remélem, meg vannak elégedve a mesémmel?
– A kisgyereknek pihenésre lenne szüksége – mondta Mrs. Wednesday, 
ölébe vonva Mike-ot.
Laura Conaway megcsóválta a fejét.
– Pedig még el sem értünk a mesedélután végére. Annyira álmos vagy, 
Mike?
– Egyáltalán nem vagyok az – tiltakozott a kisfiú.
– Mike, te akkor vagy, álmos, amikor én mondom – figyelmeztette 
Vanessa néni.
– Szóval, Mary?
– Én meg bizonyos Mary Harperre hasonlítok – magyarázta Mary, 
kislányos mosollyal hátára rázva hosszú, szőke haját. – Az volt a pechem, 
hogy... elmúltam már tizennyolc éves. Ha egy hónappal előtte történik a 
dolog... olcsóban is megúszhattam volna.
– Miért? Mit csináltál? Mary megvonta a vállát.
– Ellopták a fiúmat, Christ.
– Ellopták? Kik?
– Az osztálytársaim. Pedig Chris csak az enyém volt. Aztán jött Pamela, 
új lány a suliban, s kikezdett Chrissel. Pedig őt is, és Christ is 
figyelmeztettem, ne tegyék. Ezért aztán el sem mentem az év végi buliba, 
amely egy faházban volt a Creek partján. Valaha farmféle lehetett, jókora 
pajtával. Az az igazság, nem is nagyon kapálódzott senki, hogy ott legyek. 
Minden lány féltette tőlem a fiúját, csak púp lettem volna a hátukon. Azt 
mondtam, beteg vagyok és kész. Ők meg tudomásul vették.
Elhallgatott és a levegőbe bámult, mintha maga előtt látná a faházat a 
jókora pajtával.
– Amikor már javában állt a buli, mégiscsak odamentem. Felcipeltem 
azokat a benzineskannákat, amiket előző héten rejtettem el, belocsoltam 
vele a falakat, sőt még a tetőre is felkapaszkodtam. Aztán bereteszeltem az 
ajtót és bezártam az ablakzsalukat. Mindenki bennégett. Negyvenheten. 
Természetesen Chris és Pamela is. Éppen kilenc éve.
– És te, Vinnie?
Vinnie Fliege megrázta a fejét.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte Alicia Shepherd.
– Sehogy – mondta Vinnie. – Utálom feleslegesen koptatni a számat.
– Ez valahogy nem sportszerű – húzta fel a szemöldökét Danielle 
Mosley. – Mi mindannyian elmondtuk...
– Nem biztattam senkit, hogy mondjad.
– Akkor sem tisztességes.
– Bizony nem az – helyeselt McMurray.
– Nekem rémlik valami – mondta elgondolkodva Laura Conaway. – 
Még a sitten olvastam az újságokban egy égett képű lányról, aki áruházakat 
zsarolt. Azt állította, hogy bombát helyezett el valamelyik osztályon, és ha 
nem fizetnek neki ennyit meg ennyit, felrobbantja. Először természetesen 
nem hittek neki. Erre ő felpukkantotta a bombát. Már nem emlékszem, 
hányan nyúltak ki, de voltak egynéhányan. Ezt aztán többször is 
megismételte, míg végül elkapták. Nem te voltál véletlenül az, aranyom?
– És ha én? – kérdezte Vinnie.
– Ezzel le is zárhatjuk a mesemókát – mondta Alicia. – Nem kéne 
megpróbálnunk aludni egy kicsit? Ha esik az eső, mindig elálmosodom.
– Akkor itt átaludhatnád a fél életedet – mosolygott Maly.
– Én is kérdezhetek valamit? – emeltem fel illedelmes iskolásként a 
kezem.
– Jézus Mária! – hökkent meg Laura. – Ha maga is azt mondja, hogy a 
sittről jött...
– Isten bizony, magánzsaru vagyok! – mondtam az igazságnak 
megfelelően.
– Hát csak kérdezzen – vonta meg a vállát Alicia. – Inkább a maga 
kérdései, mint a patkányok. A fenébe is, lányok, egyszer olvastam valahol, 
hogy ezek a dögök képesek lerágni az alvó ember ujját. Gondoljátok, hogy 
bölcs dolog lenne elszundikálni?
Akkor feltettem az első kérdést.
– Ki volt a halott lány a szekrényben?
Láthatóan nem rendült meg tőle senki, még az eső sem hagyta abba a 
kopogást a tetőcserepeken.
– Talán ott van a baj gyökere – sóhajtotta Laura –, hogy nincsenek 
titkok a világon. Ez akár a kozmosz alaptörvénye is lehetne. Bármennyire 
is befogod a szádat, mindig akad valaki, aki felszippantja a tubákot. Így 
történhetett, hogy valamelyik börtönben felplankolta valaki a 
készülődésünket. Kiszivároghatott valahogy: valakik nagy dobásra 
készülnek. Méghozzá alighanem onnan jött a füles, ahol Maly ült.
– Elképzelhető – biccentett Maly. – Úgy rémlik, hogy láttam már azt a 
lányt néhányszor.
– Holtbiztos, hogy éppen azokban a napokban szabadult, amikor Maly 
elhagyta a sittet. Lehetett abban a börtönben egy kis csoport, amely nagyon 
összetartott. Mindenütt vannak ilyenek, véd és dacszövetségek, amelyek 
nélkül nem biztos, hogy megéred a holnapot. Ezek védik a hátad, ha 
sétálsz, ezek szereznek kokót neked, és te is nekik: ezek nélkül csak 
hullajelölt vagy. Természetesen te is ellenszolgáltatással tartozol 
mindezekért. Ha érdemtelennek bizonyulsz a bizalmukra, kilöknek maguk 
közül, ami egyben a halálos ítéletedet is jelenti. Még akkor is, ha már 
egyszer halálra ítéltek. Nos, egy ilyen csoport megszimatolhatta, hogy 
Maly benne van valami buliban és elhatározták, megbíznak egy frissen 
szabadultat, ragadjon rá.
– Hihetetlen – csodálkozott Van Haagen kapitány. – Úgy beszél, mintha 
börtönökből igazgatnák a világot.
– Maguk tisztességes emberek, akik csak annyit tudnak a börtönökről, 
hogy rács van az ablakukon, el sem tudják képzelni micsoda láthatatlan 
kapcsolatok szövődnek köztük és a külvilág között – mosolygott a lány. – 
Mert az csak látszat, hogy a kettő között nincs átjárás. Igen gyakran 
megtörténik, hogy a kinti események kiagyalói és mozgatói olyanok, akik 
már évtizede ki sem dugták az orrukat cellájuk vasajtaja mögül.
– Azt a világot tényleg nem ismerem – mondta Van Haagen. – 
Mindenesetre furcsának tűnik.
– Persze hogy az. önöknek. Ott azonban mindennapi dolog. Képzelje 
csak el, hogy egy séta vagy sportfoglalkozás alkalmával valaki odamegy 
valakikhez és azt mondja nekik: nézzétek csak, van itt egy lány, így és így 
hívják, az utóbbi időben mintha túlságosan sokat lenne távol a cellájától. 
Hol orvosi vizsgálatra rendelik, hol felülvizsgálják az anyagát, holott már 
rég elmúlt az az idő, hogy felülvizsgálatot lehetne elrendelni – egyszóval, 
valami nem stimmel ennél a lánynál. Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha a 
nagyfejűek akarnának tőle valamit. Talán részese volt egy nagy bulinak, 
ahol elrejtették a zsákmányt, s most megpróbálják kiszedni belőle, hol az 
áru. Lehet, hogy a lány rááll a dologra? Akkor pedig nekünk is ott a 
helyünk! Előbb kell a szajréhoz érnünk, mint a zsaruknak.
– Mint a mesében – csóválta meg a fejét Ramsey.
– Sajnos bennünket senki nem figyelmeztetett, hogy vigyázni lányok, 
hátha rátok tapad valaki. Azt mondták, tökéletes biztonságban vagyunk. És 
egészen addig abban is éreztük magunkat, míg csak Alicia meg nem találta 
azt a lányt a szekrényében.
– Tényleg ott volt?
– Persze hogy ott – mosolygott Miss Shepherd.
– Úgy értem...
– Ott lapult, csak éppen élve.
– Jézusom!
– Talán el sem hiszik, de aki nagyon sokat húz le egyedül egy cellában, 
abban előbb-utóbb kifejlődik valami, ami leginkább egy radarkészülékhez 
hasonlít.
– Az meg micsoda? – kérdezte Mike.
– Mondd, Mike, feltétlenül oda kell neked figyelned mindenre?
– Nem feltétlenül, Vanessa néni.
– Szóval, ahogy beléptem a szobámba már tudtam is, hogy van odabent 
valaki. Leültem a pamlagra, ücsörögtem rajta öt percig, s ezalatt rájöttem, 
anélkül, hogy megmozdítottam volna a seggem, ott lapul az illető a 
hálószobaszekrényemben. Mivel volt annyi elképzelésem egy 
luxusszállodáról, hogy sem az igazgató, sem a helyettese nem szoktak 
vendéghölgyek szekrényében, dekkolni, nem tudtam mást elképzelni, 
minthogy vagy egy kukkoló próbál begerjedni a karosszériámtól, vagy 
pedig... és ez a rosszabb. Akárhogy is, de az a szerencsétlen a 
szekrényemben a szabadságomat veszélyeztette.
– Elhatározta, hogy megöli? – suttogta rekedten Van Haagen.
– Nem határoztam én el semmit – vonta meg a vállát Alicia. – Ez volt a 
kötelességem. Felálltam a pamlagról, elővettem a késem, s levágtam a 
függönyhúzó zsinórból egy darabot. Bár jobban kedvelem a mérget, mint a 
primitív fojtogatást, mégsem kényszeríthettem arra, hogy velem 
reggelizzék s megvárja, amíg beletöltögetek valamit a teájába.
– Jézusom! – kapkodott levegő után Van Haagen. – Azt akarja 
bemesélni nekem, hogy a megbízói parancsba adták magának...
– Nem adták parancsba – mondta Alicia. – Valamennyiünk érdeke így 
kívánta, s benne az enyém is. Bárki, aki veszélyeztethette küldetésünk 
sikerét, a szabadságunkat veszélyeztette.
– A szabadságukat? – csodálkozott Ramsey. – De hiszen vissza kell 
menniük.
– Eeegen – húzta el a száját Alicia. – Valóban vissza kellene mennünk.

11

– Ott lapult a szerencsétlen a sarokban – folytatta rövid szünet után a 
lány. – A szájában pedig ott lapult egy fűrészhátú kés, mivel mindkét 
kezére szüksége volt a kapaszkodáshoz. Telis-tele volt az a hülye szekrény 
takaróval, pótpárnával; alig fért el szegénykém közöttük. Ezért aztán 
kénytelen voltam a fejére ütni, hogy ejtse ki már a kést a szájából.
– Mit mondott, ki küldte?
Alicia értetlenül mosolygott.
– Kit érdekelt? Esetleg mondott volna egy nevet, és akkor mi van? Az 
volt a legfontosabb, hogy ne veszélyeztesse a munkánkat és a 
szabadságunkat...
– De hiszen egy szobalány is lehetett volna!
– Késsel a szájában a szekrényben? Mi, akik hosszú éveket töltöttünk 
odabent, egyetlen szemvillanásból is felismerjük egymást. És én olvastam 
az ő szemvillanásából.
– Meg tetszett fojtani? – kérdezte kikerekedett szemekkel Mike.
– Meg – mondta Alicia. – De azért nem kell feltétlenül példát venned 
rólam.
– Úristen – háborgott Van Haagen. – Nem lehetett volna másképpen 
elintézni?
– Dehogynem – mondta Alicia. – Csakhogy az több nyomot hagyott 
volna. Egyébként az a függönyzsinórtrükk nagyon megtetszett nekem – 
folytatta Alicia, letörölgetve lábáról a ráfröcsögő esőcseppeket. – El is 
tettem magamnak belőle. Mintha csak megéreztem volna, hogy lesz még rá 
szükségem. Sajnos lett is.
– A másik kettőt is... ön nyírta ki?
– Csak az egyiket – mondta Alicia, és undorodó arccal megnyomkodta a 
gyomrát. – Talán túlságosan gyorsan ettem a rizst... Majd a frász jött rám, 
amikor az a csaj felbukkant mellettem a gépen.
– Csak nem olvasott a szeme villanásából? – kérdeztem gúnyosan.
– Éppen abból. Meg abból, hogy elmarkolta a karom. Mélyen a 
szemembe nézett és megkérdezte, miről énekelnek a csigabigák. Nem az a 
fajta lány volt, akit könnyen le lehetett volna rázni.
– De maga mégis lerázta.
– Nem volt más választásom. Azt hiszem, ő volt a második eresztés a 
társnőjével együtt.
– Miféle második eresztés?
– Az első a lány volt a szekrényben. Ő szépen felszívódott. Mit gondol, 
mire következtettek a küldői az eltűnéséből? Igazolva látták a 
feltételezésüket, hogy Maly valami nagy dologban vesz részt. Ha nem így 
lenne, az emberük sem veszett volna el. Következésképpen: akkora a buli, 
hogy érdemes miatta eltüntetni valakit. Ezután természetesen azt tették, 
amit tenniük kellett: két igazi nehéz lányt küldtek a nyakunkra, immár 
aligha csak azzal a feladattal, hogy leskelődjenek egy kicsit. Alighanem 
elkapták volna valakinek a nyakát, talán éppen ég és föld között, s addig 
csiklandozták volna a gigáját egy kés hegyével, amíg csak el nem énekelte 
volna nekik a nagyáriát. Legalábbis így képzelték. Csakhogy nem ránk 
számítottak. Minden bizonnyal meg voltak győződve róla, hogy fehér 
galléros sikkasztók vagyunk, bár ennek azért némiképpen ellentmondani 
látszott megbízottjuk eltűnése.
– Hogyan csinálta?
– Részletezzem?
– Isten ments! – fohászkodott Mr. Ramsey. Sőt Mrs. Wednesday is 
felmordult.
– Ha megkérhetném rá, ne a gyerek előtt. – Alicia megvonta a vállát.
– Különben sem vagyok az a dicsekvős fajta. Meg kellett tennem és 
kész. Még szerencse, hogy hoztam magammal zsinórt.
– És a... másik?
– Az Maly munkája volt.
Maly McMurray szerényen elmosolyodott.
– Odajött hozzám és megkérdezte, hol a pénz. Mondtam neki, hogy 
mindent elmondok neki a WC-ben.
A jól végzett munka tudatában elhallgattak. Pedig még mindig nem 
értünk a magyarázatok végére.

12

Akármerre is néztem, mindenütt Mike Watherspoon figyelő szemével 
találkozott a szemem. Már-már azon voltam, hogy rá való tekintettel 
felfüggesztem a kérdezősködést, de aztán meg az jutott az eszembe, hogy 
talán ez az utolsó alkalom. Soha többé nem lesz lehetőségünk a meghitt 
társalgásra.
– És Josie? – kérdeztem halkan. – Vele... ki és... miért?
Lehajtották a fejüket, mintha erről aztán végképp nem szívesen 
beszélnének. Végül is Laura Conaway rám nézett, és megvakargatta az 
orra hegyét.
– Tényleg kíváncsi rá?
– Magánzsaru vagyok.
– Őt én öltem meg.
– Uramisten, miért?
– Az volt a probléma, hogy Josie meggondolta magát. Le akart lépni.
– Honnan tudja?
– Namkanha doktortól. Címeket kért tőle, hogy lemerülhessen 
Bangkokban. Azonkívül önnek is ki akart tálalni.
– Ezért kellett megölniük? Alicia bólintott.
– Ezért. Ha sikerült volna megpattannia, Kumbhakarna kiszagolhatta 
volna, mire készülünk.
Magamban kénytelen voltam igazat adni neki. Ha én vagyok helyében, 
nyilván ugyanúgy cselekedtem volna.
Útitársaim arcán kisimultak a ráncok, ami részben a rizsnek, részben 
pedig a jól végzett munka tudatának volt köszönhető.
Én azonban egyáltalán nem tudtam örülni az elégedettségüknek.
Biztos voltam benne, hogy az ő elégedettségük nem a mi boldogságunk.
Éppen ellenkezőleg.

13

Mivel lassan kínossá kezdett válni a csend, úgy gondoltam, felteszem az 
utolsó kérdést.
– Nem lepődött meg Mr. Phumipark, amikor Van Haagen kapitány, Mr. 
Weinberger és Mrs. Wednesday is bejelentették, hogy velünk szeretnének 
jönni az Aranyháromszögbe?
Laura határozatlan mozdulatot tett a kezével.
– Az okosok bizonyára megtanácskozták a dolgot, mielőtt hozzájárultak 
volna az utazásukhoz. Egyébként Mike jelenléte csak fokozta azt a 
látszatot, hogy mit sem sejtő turisták vagyunk.
– Az önök feladatának tehát vége – mondta ridegen Mrs. Wednesday. – 
Feltételezem, hogy vissza akarnak térni Bangkokba. Ami engem illet, 
szintén így döntöttem.
– És a férje? – kérdezte Maly McMurray. Volt valami csúfolódó él a 
hangjában, ami nagyon nem tetszett nekem.
– Majd Bangkokból telefonálhat neki – mondtam gyorsan. – Bizonyára 
meg fogja érteni...
Laura kinyújtotta a karját és elmarkolta a csuklóm. Megszorította, de 
azért nem olyan erősen, hogy fájjon.
– Mi nem megyünk vissza Bangkokba, Mr. Lendvay. Hazudnék, ha azt 
mondanám, hogy hanyatt estem a meglepetéstől. Régóta számítottam erre a 
mondatra, bár imádkoztam magamban, hogy soha ne hangozzék el. Most, 
ahogy mégis elhangzott, enyhe bizsergést éreztem a bőrömön. 
– Nem mennek vissza Bangkokba? – kérdezte Van Haagen kapitány 
elképedve. – Hogyhogy nem mennek vissza? Hiszen sikerrel teljesítették a 
küldetésüket, amennyiben ez az izé... sikernek nevezhető.
– Éppen azért
– Ezt mégúgy sem értem.
– Pedig egyszerű. Ha maga lenne a helyünkben, maga is elgondolkozna 
egy-két dolgon.
– Édes Istenem, de hát miről van szó?
– Feltételezi ön, kapitány úr, hogy azok, akik ideküldtek bennünket, 
ezek után meghagynák az életünket? Halálraítéltek voltunk és azok is 
maradtunk, csak éppen kaptunk egy kis szabadságot, amivel eltolták a 
kivégzésünk idejét. Ezt már akkor tudtuk, amikor belevágtunk. És 
alighanem ettől riadt meg Josie is.
Weinberger levette az arcáról a kendőt, amellyel patkányharapását 
rejtegette, és elborult ábrázattal nézett Laura Conawayre. Mr. Ramsey 
eltátotta a száját, mint aki sok mindent megértett ugyan az elhangzottakból, 
de még mindig reménykedik, hogy a legfontosabbat rosszul értette.
– Önök attól félnek, hogy... a megbízóik nem tartják majd be az 
ígéretüket?
– Ez a dolog lényege.
– De hát miért ne tartanák be?
– Épp az imént említettem. Túlságosan is sokat tudunk bizonyos 
dolgokról. Ezért már a kezdet kezdetén elhatároztuk: Kumbhakarna 
megölése után lelépünk. Lemondunk arról a megtisztelő lehetőségről, hogy 
tíz évvel csökkentsék a büntetésünket.
– Le bizony – sóhajtotta Mary Harper. – Soha többé nem akarom, hogy 
mások csukogassák be mögöttem az ajtót.
– El fogják kapni magukat – csóválta meg a fejét Mrs. Wednesday. – 
Bár utáltam ezt a rohadék Kumbhakarnát, már csak a gyerek miatt is, 
mégsem érthetek egyet a módszereikkel.
– Ezek nem a mi módszereink – mondta Laura. – Mi csak 
végrehajtottuk azt, amit mások elterveztek.
– Aztán hogy képzelik a továbbiakat? – kérdezte Van Haagen kapitány 
nyugodt hangon, de láttam a szemén, hogy tart attól, ami ezután 
következik. – Itt hagynak bennünket, vagy...?
Laura Conaway megcsóválta a fejét és a kapitány vállára tette a kezét.
– Tudja azt maga jól, kapitány úr, hogy mi következik. Mostantól 
kezdve a mi foglyaink valamennyien.
Hatan voltunk ezek a valamennyien: Mrs. Wednesdayen és saját 
magamon kívül Mr. Ramsey, Mr. Weinberger, Van Haagen kapitány, 
valamint Mike Watherspoon.
Mike, amint megértette, miről van szó, vigyorogva felállt és Laura 
Conawayhez sétált.
– Én is fogoly vagyok? Laura furcsa grimaszt vágott.
– Te is, Mike.
– Összekötözitek a kezemet is?
– Ha jól viselkedsz, nem.
– Hogy kell jól viselkednem?
– Ugyanúgy, mint amikor Kumbhakarna foglya voltál.
Nem szabad meglógnod vagy segédkezned benne, hogy mások 
meglógjanak.
– Meg fogtok gyilkolni bennünket?
Mary Harper szitkozódva odaugrott Mike-hoz, és a szemének nyomta a 
mutatóujját.
– Ha nem fogod be a szád, kinyomom a szemed! Mostantól kezdve csak 
akkor mukkanhatsz meg, ha kérdez valaki, így is már ronggyá mentek az 
idegeink.
Laura Conaway arcán árnyék suhant át.
– Menj vissza a helyedre, Mary!
– Miért menjek?
– Mert én mondom! Mary csípőre tette a kezét.
– Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Tele van a bugyim szára ezzel 
a kölyökkel. Esküszöm...
– Ülj vissza a helyedre, Mary – mondta mosolyogva Maly McMurray is. 
Volt valami a hangjában, ami arra késztette Miss Harpert, hogy morogva 
bár, de engedelmeskedjék.
Laura Conaway sóhajtott és végighordozta rajtunk okos, enyhén vágott 
macskaszemét.
– A helyzet tehát az, amit felvázoltam önök előtt. Nem óhajtunk 
visszatérni a sittre, bármennyire is csábítónak látszik a nagy lehetőség. 
Inkább átmegyünk valamelyik közeli határon, és megpróbálunk örökre 
eltűnni ismerőseink szeme elől. Manapság már nem olyan nehéz új arcot és 
új személyazonosságot vásárolni.
– Ahhoz pénz kell – mondtam.
– Ez már kinek-kinek a maga dolga. Sajnos csak a szabadságunkat 
vásárolhattuk meg, a gazdagságunkat nem.
– Velünk mi lesz? – kérdeztem borús arccal. Laura széttárta a karját.
– Velünk jönnek... egy darabig.
– Azaz túszok leszünk?
– Nevezze, ahogy akarja.
– Te jó ég! – nyögte Van Haagen, elképedésében hanyatt vetve magát a 
nedves földön. – Elrabolnak, majd kiszabadítanak, de csak azért, hogy 
ismét túszul ejtsenek. Ha más mondaná, nem hinném el.
– Fura, hogy néha milyen eszeveszett dolgokat produkál az élet – 
mondta elmélázva Janice Abraham. – Ha filmen látja, azt mondja: jó kis 
marhaság volt, mi?
Erre még Van Haagen is elnevette magát, bár azért nem volt felhőtlenül 
vidám a nevetése.
Nekem viszont még csak mosolyra sem húzódott a szám. Azon törtem 
ugyanis a fejem: mi lesz velünk aztán, ha elértük a laoszi vagy a burmai 
határt.

15

Laura Conaway, aki tapasztalhatóan átvette a parancsnokságot, a 
legközelebbi harang oldalának támaszkodott.
– Mindenki evett eleget?
Hallgattunk, ami kétségkívül az elégedettség jele volt.
– Megpróbálunk magunkkal vinni valami ennivalót, bár a szerzetes 
szerint nekik is kevés van.
– Na és? – kérdezte Janice. – Kit érdekel, hogy kevés vagy sok? 
Pakoljuk fel, legalább nem eszik meg a patkányok.
Hirtelen a másodpercekkel ezelőtt eltűnt Maly McMurray bukkant elő 
az esőfüggöny mögül. Vállán géppisztolyt tartott, amelyet azonnal átadott 
Laurának. A vörös lány a zsebébe nyúlt, előhúzott belőle egy tárat és 
szakavatott mozdulatokkal a helyére tolta. Aztán szép lassan végigjáratta 
rajtunk a fegyver csövét, senkit nem hagyva ki a sorból. – Most pedig 
szeretném megtudni, ki a smasszer, de gyorsan!

16

Elég ostoba képet vághattunk, mert csodálkozva mosolygott ránk.
– Azt akarják bemesélni nekem, hogy nincs ilyen maguk között? Vagy 
nincs ilyen miköztünk, lányok?
– Mi a fenéről beszél? – kérdezte meghökkenve Van Haagen kapitány.
– Figyeljenek ide – mondta Laura, kezében a ránk tartott fegyverrel. – 
Tudom, van valaki maguk között, akinek az a feladata, hogy visszatartson 
bennünket a meggondolatlan cselekedetektől, például a szökéstől. Ő a 
börtönőr, más néven a smasszer.
– Ezt meg honnan a fenéből tudod? – támadt rá Maly McMurray.
– Onnan, hogy kihallgattam egy telefonbeszélgetést azon az irodán, ahol 
az ajánlatot tették nekem.
– Úgy érted, a smasszer az ő... emberük?
– Hogy a fenébe érthetném másképp?
– Miért nem beszéltél róla korábban is?! – sivította Mary Harper.
– Minek beszéltem volna? Eddig a pillanatig nem volt jelentősége a 
dolognak.
– Már rég kinyírhattuk volna!
– Nem késtünk el vele, Mary. – Hideg volt a hangja, mint sírkő a téli 
temetőkertben. – Még egyszer kérdem, ki a börtönőr?
Csak néztünk egymásra, mint a tánciskolában szokás, de nem mukkant 
senki.
– Rendben van – mondta Laura. – Nézzük csak logikusan a dolgot. 
Lehetséges, hogy köztünk van, de az is lehetséges, hogy újdonsült túszaink 
között. Vegyük például Mr. Lendvayt. Nagyon is el tudom képzelni, mint 
börtönőrt.
– Maga megbolondult – tiltakoztam. – Magánzsaru vagyok, nem 
smasszer. Ráadásul jószerével azt sem tudom, miért vagyok itt... hacsak... 
– itt megálltam, mert mintha villámfény villant volna az éjszakában.
– Hacsak? – kérdezte Laura kíváncsian. – Rájött valamire?
– Hacsak azért nem – töprengtem –, hogy eltereljem valakiről a gyanút. 
Logikus, nem?
Laura biccentett.
– Az. De azért ön is lehet, nem?
– A látszat szerint igen.
– Akárcsak Mr. Van Haagen.
– Én? – hökkent meg a kapitány. – Egy pilóta?
– Honnan tudjuk, hogy valóban pilóta?
– Meg van maga őrülve? Évente legalább negyvenszer repülök 
Thaiföldre. Csak nem gondolja, hogy főpilóta létemre mellékállásként 
ilyen kétes kalandokra vállalkozom?!
– Ismeri Mr. Weinbergert?
– Persze hogy ismerem.
– Mióta?
Van Haagen habozott egy kicsit, ami természetesen azonnal feltűnt a 
lánynak.
– Nem régóta, mi?
– Elárulok magának egy nagy titkot – mondta Van Haagen –, a világ 
pilótái nem mind ismerik egymást.
– Eszerint ön is lehet, Mr. Weinberger? Vagy akár Mr. Ramsey?
Meghökkenve tapasztaltam, hogy amióta a patkány megharapta, 
Weinberger alaposan megváltozott. Méghozzá nem előnyére. Ezúttal is 
vérben forgott a szeme, s mintha gyilkos indulatok forrtak volna benne, 
ahogy a lányra nézett.
– Én is lehetek – mondta. – És lennék is, ha módom lenne rá.
– Miért akart mindenáron feljönni az Aranyháromszögbe?
– Mert eddig még csak odafentről láttuk – válaszolt helyette Van 
Haagen. – El tudja maga képzelni, milyen érzés tudni, hogy alattam tízezer 
méterre elefántok járkálnak és majmok ugrálnak a fák tetején? Alkalom 
kínálkozott rá, tehát idejöttünk. Persze egyáltalán nem így képzeltük el a 
dolgot.
– Lehet, hogy így történt, lehet hogy nem – mondta Laura.
– Hinnie kell nekünk!
– Kell? Ezt a szót mostantól kezdve nem ismerem. Önök is gyanúsak, 
nemcsak Mr. Lendvay. De gyanús Mrs. Wednesday is, bár elismerem: ő 
azért közel sem annyira.
– Ezt mindenesetre köszönöm – mondta Mrs. Wednesday. – Már attól 
tartottam, feltételezi rólam, hogy szántszándékkal tettem ki ekkora 
veszélynek az unokaöcsémet vagy álcázásként hoztam magammal.
– Nem, ezt aligha tételezhetném fel – mondta kissé bizonytalanul Laura.
– A kör tehát bezárult – biccentett Maly.
– A kör egyáltalán nem zárult be – tiltakoztam. – Nem akarok 
gyanúsítgatni senkit, de ha létezik ez a fantom börtönőr, miért ne lehetne 
maguk közül valaki? Azt ajánlom, söprögessenek egy kicsit a saját 
portájuk előtt.
– Rendben van – mondta Laura komoran. – Akkor hát söprögetni 
fogunk!

17

Ha sejtettem volna, mit ért söprögetés alatt, eszem ágában sem lett 
volna előhozakodni vele. Pedig egészen ártatlanul kezdődött a dolog. 
Mindenkire rábökött a fegyvere csövével és sorban megkérdezte tőlük, 
hogy ityeg a fityeg.
– Maly?
A szép mosolyú lány szelíden rámosolygott.
– Olyannak nézek ki?
– Kaptál megbízatást vagy sem?
– Nem kaptam, Laura.
– Danielle?
– Én sem.
– Alicia?
– Dehogy kaptam! Csak nem szegődöm el zsarunak!
– Mary?
– Nem.
– Vinnie?
– Én sem.
– Josie-t, sajnos nem tudom megkérdezni. Lehet, hogy ő volt.
– Josie? – kérdezte meghökkenve Vinnie. – Ha ő lett volna, nem borult 
volna ki.
– Ez sem biztos. Semmi sem biztos.
Mary Harper odasúgott valamit Janice-nek, aki lassan felállt és 
Laurához lépett.
– És te, Laura?
– Én?
– Ez is egy lehetőség, nem? Talán éppen azért játszod meg a főnököt, 
hogy eltereld magadról a gyanút.
Laura néhány másodpercig habozott, majd biccentett.
– Elvileg én is lehetek. De nem vagyok.
– Hagyjuk a fenébe az egészet – javasolta Danielle.
– Előbb-utóbb úgyis rá fogunk jönni valamiből.
Laura ekkor Mr. Weinbergerre fordította a fegyver csövét.
– Maga az első számú gyanúsítottam, Weinberger. Weinberger hirtelen 
kiborult. Az arcához kapott, ahol a patkány megmarta, majd a Laura és a 
géppisztoly felé dobta magát.
– Rohadék!
Mint rendesen, ezúttal is résen voltam. Elkaptam a lábát és 
visszarántottam, saját testi épségemet is kockáztatva vele. Ha ugyanis 
eldördül Laura géppisztolya, az én bőrömet is kilyukasztotta volna.
Szerencsére nem dördült el. Laura megelégedett azzal, hogy lefogtam a 
dühöngő kezét.
– Rohadékok! Gyilkosok! – tajtékzott Weinberger, miközben vérben 
forogtak a szemei, mint támadó bikáé az arénában. – Nem fogjátok 
megúszni élve! Visszavisznek benneteket a sittre és ott is fogtok 
megrohadni!
– Lődd már le, Laura – biztatta a vörös lányt Janice.
– Már csak babonából is.
– Inkább fojtsd meg – rikkantotta Mary. – Itt, mindenki előtt!
Laura leeresztette a fegyverét.
– Tehát beismeri, Weinberger?
– Szeretnék ott lenni, amikor végrehajtják rajtatok a halálos ítéletet – 
üvöltötte tökéletesen kivetkőzve önmagából a másodpilóta. – Én nem 
fogom be a pofámat, az biztos. És megjegyzem magamnak a képeteket is!
– Ne hallgassanak rá! – próbáltam menteni, ami még menthető. – Ne 
hallgasson rá, Laura. Egyszerűen csak kiborult a patkányharapástól. Azt 
sem tudja, mit beszél!
– Én nem így látom – mondta a lány hátára rázva vörös üstökét. – Én 
úgy látom, hogy a gyűlölet beszél belőle.
Akkor hát tegyünk egy próbát! Mr. Weinbergert bevisszük a patkányok 
közé!
A másodpilóta meg sem hallotta, mit mondanak neki. Bár erősen 
markoltam a lábát és Van Haagen is besegített, egyre inkább 
megközelítette Laurát. Közben ordított, ahogy a száján kifért.
– Rohadékok! Én leszek a hóhérotok! Az vagyok, akit csak akartok. Hát 
persze, hogy én vagyok a börtönőr! Meg az Isten is én vagyok, aki ítélni 
fog felettetek!
Hányta-vetette magát, megpróbálta kitépni a fegyvert Laura kezéből.
– Gyerünk, lányok! – vezényelt Laura. – Maly, Danielle... bevisszük, 
hiszen bevallotta.
– Dehogy vallotta be! – ordítottam kétségbeesetten. – Azt sem tudja, mit 
beszél!
– Márpedig bevisszük a dögökhöz. Hacsak... nem jelentkezik az, akit 
valóban megbíztak a börtönőri teendőkkel. Ha bevallja, nem fog meghalni, 
legfeljebb jobban vigyázunk rá. Akkor Mr. Weinberger is megmenekül. Ha 
nem, úgy veszem, hogy Mr. Weinberger megtette beismerő vallomását. 
Nos, van jelentkező?
Várt néhány másodpercig, amikor aztán senki nem moccant, ismét 
rászólt a két lányra.
– Fogjátok meg!
Danielle és Maly megfogták Weinbergert. Úgy, hogy moccanni sem 
tudott. Az erős, mokány, dühtől fuldokló férfi olyan reménytelenül 
rángatódzott közöttük, mint a nyúl a vadászebek szájában.
– Mr. Lendvay is velünk jön – parancsolta Laura.
Félúton Preethida és Kumbhakarna holtteste felé, Weinberger hirtelen 
megmakacsolta magát. Mintha rossz álomból ébredt volna, nagyot kiáltott, 
és még erőteljesebben kezdte rángatni fogvatartói kezét.
– Engedjenek el! Hova visznek? – ordítozta, miközben könnyek folytak 
végig az arcán. – Nem én voltam, aki nem vette figyelembe az előírásokat! 
Én megmondtam Charlesnak, hogy igenis jégteleníteni kell a szárnyakat. 
Arról sem tehetek, hogy az utolsó pillanatban átirányítottak arról a gépről. 
Nem vagyok felelős senki haláláért. Mindannyiukat fel fogom jelenteni! 
Az ügyvédemet akarom! Egyetlen szót sem szólok, amíg meg nem érkezik 
az ügyvédem!
– Figyeljen ide – próbáltam szót érteni Laurával.
– Weinberger teljesen begolyózott. Nem hallja, hogy félrebeszél? Azt 
sem tudja, hol van.
Maly McMurray szelíden rám mosolygott és a karomba fűzte a karját.
– Magát ilyen könnyű átverni? Van fogalma róla, mennyire gyerekjáték 
megjátszani egy kiborulást?
– Ez az ember tényleg ki van borulva – bizonygattam.
– Neki nincs gyakorlata a színlelésben, hiszen pilóta, és még soha nem 
ült börtönben.
– Ezt meg honnan tudja?
– Nem tehetik meg vele, hogy amíg be nem bizonyosodott a bűnössége, 
ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni...
– Ugyan már, Mr. Lendvay – emelte rám zölden sziporkázó szemét 
Laura Conaway –, ne viselkedjék úgy, mintha a washingtoni főbíróság 
épülete előtt állnánk. Itt mi vagyunk a törvény. Jobban mondva ezek itt – s 
tenyerével géppisztolya agyára ütött.
Amíg mi jogi kérdéseken vitatkoztunk, a patkányok körénk gyűltek, 
cincogtak és a farkukat mozgatták. Bár soha nem voltam szerelmes 
beléjük, nem is tartottam tőlük. Most azonban mintha megroppant volna 
bennem valami. Előbb félelmet éreztem, majd meg a düh meleg hullámai 
csaptak át rajtam. Erőszakkal kellett visszafognom magam, hogy ne 
ugorjak közéjük, és ne próbáljam meg puszta kézzel darabokra tépni 
valamennyit.
Amint közeledni láttam a folyosó végi rettenetes szoba ajtaját, elöntött a 
veríték, s lecsepegett az államról a földre. A patkányok, mintha csak 
vonzotta volna őket az emberi test szaga, a cseppekre vetették magukat, 
megpróbálva felnyalni, mielőtt még beihatta volna őket a föld.
– Ilyet nem csinálhatnak – forgattam tovább tiltakozásom imamalmát. – 
Hisz ez közönséges gyilkosság lenne.
Laura megállította a menetet és az ajtóra nézett.
– Azt mondja? Én meg azt mondom, önvédelem. Nem tudja, ki a 
börtönőr, mi?
– Honnan a pokolból tudnám?
– Hát én tudom!
– Akkor mi a fenét akar Weinbergertől?
– Az a baj, hogy konkrétan nem tudom, kicsoda. Sőt azt sem, hogy 
férfi-e vagy nő. Csak annyit tudok, hogy hidegvérű ragadozó. Nem tehetem 
meg, már csak a többiek miatt sem, hogy védtelenül hagyjam a hátunkat, 
amelybe bármelyik pillanatban belefúródhat egy dzsungelkés. Mindenáron 
rá kell jönnöm, kicsoda.
– Gondolja, hogy ez a legmegfelelőbb módszer rá?
– Hozzátok ide a többieket is.
– Úristen, ezt nem tehetik meg...!
Erre már nem is reagált senki. Így aztán csendben várakoztunk, amíg 
csak léptek nem csosszantak a levezető lépcsősoron.

18

Weinberger, mintha csak megérezte volna, hogy döntő fordulat 
következett be az események menetében, ismét üvölteni kezdett és az 
ügyvédjét követelte. Van Haagen többször is megpróbálta lecsendesíteni, 
de a fegyveresek hátrébb tessékelték.
Laura csípőre tette a kezét, aztán ránk emelte zöldesen szikrázó szemét.
– Mielőtt bármi is történne, el szeretném mondani maguknak, hogy 
immár nem sok élvezetet találok az ölésben, és soha többé nem is ölnék 
meg senkit, ha nem kényszerítenének rá. Most sem csinálnám, ha nem 
lenne muszáj. Sőt ha valaki megtenné azt a szívességet, hogy elárulja, ki a 
börtönőr, Mr. Weinberger megmenekül. Erre a szavamat adom.
Ekkor váratlan fordulat történt. Weinberger abbahagyta az ordítozást, 
lehajtotta a fejét, majd megszólalt, ezúttal már normális, emberi hangon.
– Én vagyok a börtönőr. Én vagyok, csak legyen már vége az egésznek.
Laura ránézett, miközben megkeményedett a tekintete.
– Akkor szíveskedjék megmondani, melyik börtönben végezték a csapat 
összeállítását. Ha valóban ön a börtönőr, tudnia kell.
– Tudom, de nem mondom el.
– Ezzel megmentené az életét.
– Köpök az életemre és köpök magára is!
Néhány pillanatig arra gondoltam, lesz, ami lesz: meg próbálom 
magamra vállalni a dolgot, de aztán gyorsan le is beszéltem magam róla. 
Ha Laura engem is megkérdez, ugyanúgy nem tudok rá válaszolni, ahogy 
Weinberger sem tudott.
– Akkor hát nincs más hátra, minthogy erőszakkal próbáljam meg 
kisajtolni magukból az igazságot. Danielle, nyisd ki az ajtót!
Danielle tett néhány lépést előre, majd a kilincsre fektette a tenyerét.
– Oké?
– Nyisd!
A barna bőrű lány karján megfeszültek az izmok, nyakán
kidülledtek az erek.
Az ajtó baljós csikorgás kíséretében lassan kitárult előttünk.

19

Első, kósza pillantásom arra a két, jókora szürke gombolyagra tévedt, 
amely a földön hullámzott az orrunk előtt. Mintha óriási, földönkívüli 
lények lettek volna, szürke bundájúak, szüntelenül izgő-mozgók. Úgy 
álltak ki belőlük az ide-oda verdeső farkak, mint kutya pofájából a 
bajuszszálak. Az undorító gombolyagok másodpercenként változtatták a 
formájukat. Nyüszítettek, cincogtak, mintha ezer szájuk és ezer torkuk lett 
volna.
Ramsey halkan felnyögött mögöttem, majd olyan hangokat adott ki 
magából, hogy azt hittem, lehányja a hátam. Szerencsére csak csuklott 
néhányat, aztán kétségbeesetten a karomba kapaszkodott.
– Az istenre kérem magát is és valamennyiüket: ha tudják, ki az az 
átkozott börtönőr, azonnal mondják meg nekik!
– Maly!
– Adjam?
– Add!
Maly McMurray szelíden mosolyogva a ruhája alá nyúlt, s egy vörösen 
nedvedző csomagocskát rángatott elő.
– A szerzetesektől hoztam – mondta, miközben ügyesen kibontogatta a 
tartalmát. – Egy kis husika. Mondtam nekik, hogy nemes célra kell: 
élőlényeket szeretnék táplálni vele. Különben öten maradtak a kolostorban. 
Kettő fekszik, alighanem vérmérgezést kaptak a harapásoktól. Dobhatom, 
Laura?
– Dobd!
Maly McMurray meglendítette a karját, és behajította a csomagot a két 
szürke óriásgombolyag közé.
A következő pillanatban, mintha megindult volna a szoba. Ezer torokból 
hangzott fel a diadalittas visítás, s a falról és a mennyezetről leugrálva 
patkányok százai vetették magukat a húsdarabra. Szempillantás alatt úgy 
belepték, hogy nyomtalanul eltűnt a vergődő testek alatt.
– Maly?
– Kezdjem, Laura?
– Kezdd!
Maly ismét a ruhája alá nyúlt, aztán egy még terjedelmesebb 
selyemcsomagot húzott elő a rejtekéből.
– Tartsátok erősen!
Laura ránk emelte a géppisztolyát.
– Aki megmoccan, Isten engem úgy segéljen: lelövöm. Szabadon 
akarok élni, ezt különben már nagyon világosan a tudomásukra hoztam. 
Egyszerűen nincs más választásom.
Weinberger ismét rángatózni kezdett Danielle és Alicia Shepherd kezei 
között, s egészen addig folytatta, míg Alicia a szeméhez nem nyomta a 
körmét.
– Ha mocorogsz, kivájom a szemed!
Maly eközben kicsomagolta a véres húsdarabot, s némi undorral az 
arcán Weinbergerhez közeledett vele.
– Ne cirkuszolj, ez még nem fog fájni!
– Úristen! – kiáltott rá halálos sápadtsággal az arcán Mrs. Wednesday. – 
Remélem, nem akarják, hogy a kisgyerek is lássa?
Laura elgondolkozva Mike-ra bámult, majd beleegyezőn bólintott.
– A kisfiú kimehet. De csak egyedül Ki akarsz menni, Mike?
– Mike, kifelé!
Egyszerre mondtuk: Mrs. Wednesday és én.
– Nem lehetne mégis inkább itt maradnom? – nyafogott a kisfiú egészen 
addig, amíg fenyegetőn rá nem néztem. Akkor aztán nyaka közé rántotta a 
fejét és a patkányokra pislogva eloldalgott.
Maly McMurray szelíd mosollyal az arcán végigkente Weinberger 
ruháját a véres hússal.

20

Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélek. Mivel magánzsaru 
vagyok, az a feladatom, hogy elkapjam a csirkefogókat és nem az, hogy 
minél részletesebben beszámoljak a gaztetteikről. Erre ott vannak bizonyos 
újságírók, akik szeretnek elcsámcsogni a szörnyűbbnél szörnyűbb 
részleteken, és legszívesebben vérben tunkolnák a kenyerüket, mint 
Drakula gróf. Hogy most mégis szót ejtek az elkövetkező percekről, annak 
kizárólag egy az oka: megpróbálom lefesteni azt a lelkiállapotot, amelybe 
kerültünk, különben aligha érthetné meg bárki is, mitől váltunk 
valamennyien vérszomjas ragadozóvá. Mert a körülmények azzá tettek 
bennünket, nem is vitás.
Amíg Maly McMurray szelíd mosollyal az arcán végigmaszatolta a 
húsból csordogáló vért Weinberger ruháján, Laura még egyszer felénk 
fordult.
– Ez az utolsó lehetőségük – mondta. – De ne próbáljanak átverni. Aki 
nem tudja megnevezni a fegyházat, ne is próbálkozzék!
Lázas gyorsasággal elkezdtem sorolni magamban a fegyintézeteket, de 
már a tizediknél leálltam. Akkora a valószínűsége, hogy eltaláljam az 
igazit, mint annak, hogy megüssem a Santa Barbara-i lottón a 
főnyereményt.
– Hát akkor... rajta!
Danielle Mosley és Alicia Shepherd elmarkolták a pilóta ekkor már csak 
csekély ellenállást tanúsító testét, s néhány erőteljes lökés kíséretében 
átlendítették a küszöbön.
Egyetlen pillanatra elcsendesedtek a gombolyagok. Mintha a kis 
szörnyetegek nem hittek volna ezer szemüknek. Némán mozgatták a 
bajuszukat, némán a farkukat. Aztán egyszerre csak halkan felcincogott 
valamelyikük az egyik gombolyag közepén.
A cincogás mintha csak jeladás lett volna: sebesen elhúzódtak 
egymástól, láthatóvá téve Preethida és Kumbhakarna maradványait, majd 
alattomosan Weinberger felé lopakodtak.
Az elkövetkező néhány pillanat maga volt a rémálom. A csendes 
sompolygást hirtelen éles, visító hang zavarta meg, s a patkányok, mintha 
csak egy láthatatlan karmester jelére tették volna, Weinbergerre vetették 
magukat.
Ha azt mondanám, hogy szörnyű látványnak voltunk a szemtanúi, csak 
részben mondanék igazat. A teljes igazság az, hogy bár tudtuk: a hatalmas, 
undorító gombolyag alján ott vergődik a pilóta ezer harapástól vérző teste, 
látni nemigen láttunk belőle semmit.
A gombolyag ingerült hullámzását és Weinberger felcsukló, majd 
váratlanul abbamaradó ordítását azonban ameddig élek, nem felejtem el.

21

Igyekeztem gyorsan legyűrni a rosszullétemet. Megtörölgettem a 
homlokomat, elszámoltam magamban harmincig, majd Laurához és a 
szemtelenül bámészkodó lányokhoz fordultam.
– Most boldogok? Laura megvonta a vállát.
– Egyáltalán nem vagyok az. Sokkal boldogabb lennék, ha kiderült 
volna, ki a smasszer.
Mary Harper hátára rázta szőke haját. – Be kellene lökdösnünk közéjük 
valamennyit. Akkor már biztos, hogy megszabadulnánk tőle.
– Vagy nem – mondta Laura. – És ha köztünk van? Maly McMurray 
becsukta az ajtót. Mintha kripta teteje csapódott volna le.
– Rendben van – sóhajtotta Laura, és ismét csak ránk tartotta a 
géppisztolyát. – Ez tehát nem jön be. Persze van ezer más módja is, hogy 
rájöjjek az igazságra.
– Ugyan már, Laura – csatlakozott Mary Harperhez Alicia Shepherd, 
feltartva a levegőbe finoman metszett orrát. – Marynak tökéletesen igaza 
van. Nem kell akkora faxnit csinálni a dologból. Lökjük be őket a 
patkányok közé és húzzunk el a fenébe. Itt a szomszédban a határ, ha 
kilépünk, nemsokára ott lehetünk.
– És az eső?
– Eső, nem eső: egyszer csak elérjük. Elvisszük a kopaszok élelmét, 
fegyverünk van...
– Márpedig velünk jönnek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon 
Laura. – Ha elkapnak bennünket, megválthatjuk velük a szabadságunkat.
Erre aztán nem szólt senki semmit, amiből arra következtettem, hogy 
Laura Conaway végérvényesen magához ragadta a parancsnokságot.
Az eső változatlan hevességgel zuhogott, köd- és párafelhőbe burkolva 
a vaksötét éjszakát. A harangok között még mindig égett a lámpa, mintha 
mi sem történt volna azóta, hogy magára hagytuk. Mike Watherspoon a 
legnagyobb harang alatt ücsörgött tenyerébe hajtott fejjel. Amikor a 
közelébe értünk, felriadt és önkéntelenül is Mrs. Wednesdayt kereste a 
tekintetével.
A vékony kis öregasszony odalépkedett hozzá és megsimogatta a haját.
– Jól vagy, Mike?
– Jól vagyok, Vanessa néni. Megölték Mr. Weinbergert? Mrs. 
Wednesday tenyerébe vette a kisfiú arcát.
– Ugye, hiszel az örök életben, Mike?
– Hiszek, Vanessa néni.
– Aki jó ember volt, sosem hal meg igazán. Mr. Weinberger ezóta már 
ott ül Isten jobbján, és szeretettel néz le ránk!
Fogalmam sem volt róla, valóban úgy van-e, ahogy mondja, azt 
azonban igen erős elhatározással megfogadtam magamban: ha az 
ártatlanok Isten jobbjára kerülnek, hát a bal keze felőli hely sem lesz 
sokáig üres.
Tettem ezt annak ellenére, hogy egy magánzsarunak szigorúan tilos az 
önbíráskodás.

22

Néhány percig még mellettünk üldögéltek, majd Laura intésére egy 
távolabbi harang mellé húzódtak. Szemem sarkából jól láttam, hogy a 
vörös lány rajtunk tartja fegyvere csövét, így aztán egyelőre nem láttam 
semmi értelmét, hogy megpróbálkozzam valami trükkel. Reménykedő 
tekintetem többször is összeakadt Vinnie-ével, aki viszont közömbösen 
elfordította a fejét. Mintha tökéletesen megfeledkezett volna az együtt 
töltött kellemes órákról. Bármennyire is kiábrándítónak hatott a dolog, 
kénytelen voltam ráébredni, hogy csak néhány alkalomra kellettem neki, a 
sanyarú évek kényszer-önmegtartóztatása után.
– Most aztán mi legyen? – suttogta felém Ramsey, akit Van Haagennel 
ellentétben nem különösebben rázott meg Weinberger halála. – Úristen, 
már azt hittem, sorban belökdösnek valamennyiünket a patkányok közé.
– Fegyvert kellene szereznünk – mondta komoran a pilóta.
– Próbáljuk meg kikapni Miss Conaway kezéből.
Mrs. Wednesday nem szólt semmit. Üveges tekintettel bámult maga elé 
Mike haját simogatva.
Megnyomkodtam a szemem, aztán még egyszer szemügyre vettem a 
súgó-búgókat. Mary Harper éppen ingerülten magyarázott valamit többször 
is, felénk bökve a hüvelykujját. Biztos voltam benne, hogy rá akarja bírni a 
többieket, végezzenek velünk, amilyen gyorsan csak lehet.
Igyekeztem úgy fordítani a fejem, hogy a tanácskozók ne láthassák a 
számat. Amikor megtörtént, óvatosan a többiek felé suttogtam.
– Figyeljenek rám... Próbálják meg azt a látszatot kelteni, hogy nagyon 
ki vannak borulva.
– Mi sem megy könnyebben – morogta Van Haagen. – Annál is inkább, 
mivel valóban nagyon ki vagyok borulva.
– Én mit csináljak? – kérdezte izgatottan Mike.
– Tégy úgy, mintha halálosan fáradt lennél. És sírjál is, ha tudsz.
– Azt én mindig tudok – suttogta a kisfiú, és már potyogtak is a 
könnyei.
– Mi a fenére megy ki a buli? – kérdezte Ramsey.
– Arra, hogy reggelig ne menjünk tovább.
– Akkor jobb lesz?
– Maga csak tegye, amit mondok.
Becsületére legyen mondva, megtette. Hanyatt vágta magát a 
legkövérebb tócsában és olyan hangokat adott ki magából, mint a haldokló 
bölény.
McMurray felénk nézett, majd odasétált hozzánk.
– Ezzel meg mi van?
– Ki van borulva – mondtam.
Amíg mondtam, kicsit megrezegtettem a kezem és a lábam. Úgy, ahogy 
annak idején a légnyomásos katonáktól láttam.
– Hát maga?
– Én jól vagyok – dicsekedtem. – Akár indulhatunk is tovább.
Ekkor kicsit berezegtettem a nyakamat is. Éppen csak annyira, hogy 
feltűnjön neki.
Olyannyira jól sikerülhetett a produkcióm, hogy némi sajnálatot láttam 
megvillanni a szemében. Mike ekkor hüppögő sírásra fakadt.
– Vanessa néni, én már nem bííírom... kérlek szépen, hagyjál 
meghalniííííí!
Mrs. Wednesday mellére vonta a kisfiú fejét és simogatni kezdte a hátát, 
mint a halálra rémült kiskutyákét szokás.
Maly McMurray téblábolt még egy kicsit mellettünk, aztán a többiek 
felé kiáltott:
– Laura! Gyere csak ide!
Laura Conaway kelletlenül ellökte magát a harangtól, amelyhez 
támaszkodott, s géppisztolyával a vállán odacaplatott hozzánk.
– Mi van?
– Ki vannak borulva – mondta Maly és szelíden mosolyogva rám 
mutatott. – Még ez is. Vagy lelövöd őket, vagy adsz nekik egy kis pihenőt.
Mintha azt éreztem volna a mosolya mögött, hogy neki aztán igazán 
mindegy, hogy dönt Laura, csak ne legyen belőle komplikáció.
Laura megrázta vörös üstökét és megvonta a vállát.
– Ami azt illeti, ránk is ránk férne egy kis nyugalom. Arról már nem is 
beszélve, hogy az orrunkig sem látunk az éjszakában.
Amíg tanakodtak, a többiek is visszaszivárogtak hozzánk. Olyan 
undorodó képpel bámultak ránk, mintha patkányokká változtunk volna az 
esőben.
– Pedig mennünk kellene – dünnyögte Danielle Mosley. – Minden 
idegszálam azt súgja, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kellene tűznünk 
innen.
– Csak nem a patkányoktól félsz? – kérdezte csúfondárosan Vinnie 
Fliege.
Danielle Vinnie felé fordította a fejét.
– Én nem félek semmitől – mondta keményen. – Ezt jó, hogyha az 
agyadba vésed.
– Már be is véstem – bólintott Vinnie.
– Fejezzétek be, a fenébe is! – reccsent rájuk Alicia. – Az hiányzik, 
hogy már a kezdet kezdetén összekapjunk.
– Nem fogunk összekapni – biztosította a többieket Vinnie. – Igaz, 
Danielle?
– Igaz – bólintott komoran a széles vállú lány.
– Itt fogunk megpenészedni, mint egy elfelejtett nadrágszíj – sóhajtotta 
Mary Harper. – Már nem is emlékszem rá, éltem-e olyan helyen is, ahol 
nem esett megállás nélkül az eső.
– Hacsak be nem ázott a cellád – vihogott Janice. Laura ránk villantotta 
a szemét.
– Reggelig itt maradunk, aztán majd meglátjuk. Van valami 
kívánságuk?
– Nekem van – vihogott tovább Janice. – Sorsoljuk ki a pasikat.
– Feküdjetek a harangokhoz – parancsolta Laura. – Néhány óra még és 
megvirrad.
Mary Harper csípőre tette a kezét és megrázta a fejét.
– Pedig mennünk kellene. Ez a hely egyáltalán nem biztonságos.
– Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy legelőször a dzsediket és a kolostorokat kutatják majd át. 
Tudják, hogy csak ezekben juthatunk élelemhez az áradás kellős közepén.
– Te mit gondolsz, Vinnie?
Vinnie felénk fordította az arcát. Mintha minden eddiginél élesebben 
rajzolódtak volna ki rajta a plasztikai műtét nyomai. Most tudatosult csak 
bennem, hogy milyen pokolian trehány munkát végzett a sebész. Talán a 
börtönkórházban műthették meg, ahol köztudottan nem elsőrendű 
szempont a szépség.
– Felőlem akár ki is nyírhatjuk őket.
– Janice?
A szépségkirálynő Mike Watherspoonra nézett, aztán megsimogatta az 
állát.
– Hadd aludjanak egy kicsit.
– Danielle?
– Pár óra már nem sokat számit.
– Maly?
A kávébarna lány szelíden elmosolyodott.
– Döntsetek ti. Ha szükséges, belökdösöm őket a patkányok közé.
– Alicia?
Mit tagadjam, lélegzet-visszafojtva vártam a szavazás végeredményét. 
Bár nagyjából biztos voltam benne, hogy Laura mindenképpen magával 
akar vinni bennünket, azért visszájára is fordulhatott volna a dolog. 
Szerencsére nem fordult. A vékony orrú, sápadt lány legyintett egyet, aztán 
a harangok felé indult.
– Ahelyett, hogy a szánkat tépnénk, aludjunk egyet. Csak nem fogjuk 
minden időnket patkányetetéssel tölteni. Különben is bármikor lelőhetjük 
őket.
Mary Harper nem szólt semmit, csak lerángatta magáról a vászonblúzát. 
Mivel nem volt alatta semmi, úgy állt felettünk, hetykén előreálló 
mellekkel, mint a szél és az eső csitri istennője.
– Megágyazok magamnak a harang alatt – mondta nagyot ásítva. – A 
fenébe is, néha már azon kapom magam, hogy hiányzik a cellám.
– Ha nem vigyázunk, könnyen vissza is kerülhetsz bele – mondta 
Danielle baljós hangon. – Na, gyerünk! Remélem, nem akarsz bemutatni a 
fiúknak még egy vetkőzőszámot?
– Dögvizes mindenem – panaszkodott Mary, miközben elindult a 
harangok felé. – Azt azért mondd meg nekik, Laura, hogyha szökni 
próbálnak, a patkányok között találhatják magukat.
– Légy nyugodt, megmondom. Biztos lehetsz benne, hogy nem fognak 
meglépni tőlünk.
Néhány perc múlva aztán az is kiderült miért volt ennyire biztos a 
dolgában.

23

Ahogy Laura háta eltűnt a párafüggöny mögött, Mike elkapta a kezem.
– Jól csináltam, John?
– Nagyon jól, Mike – dicsértem és megsimogattam a fejét. – 
Mindenáron meg kell pattannunk, mielőtt még elmúlna a sötétség.
– Ha nem állítanak őrt, mi sem könnyebb – morogta Ramsey.
– Állítani fognak.
– Miért olyan biztos benne, okostojás?
Mielőtt válaszolhattam volna, Laura és Alicia Shepherd bukkantak ki a 
párafüggöny mögül. Alicia kerek dinnyefélét tartott a kezében, amelyről 
csak akkor ismertem fel hogy egy tekercs drót, amikor már egészen a 
közelünkbe ért vele. Laura vállára vetette a géppisztolyát, majd elégedetten 
csípőre tette a kezét.
– Azt hiszem, egy kis csalódást kell okoznom maguknak
– mondta kárörvendő nevetés kíséretében.
– Mi az ördög ez? – kérdezte rosszat sejtve Mr. Ramsey.
– Csak nem akar felrobbantani bennünket?
– Ne féljenek, nem török az életükre. Ha arra törnék, már rég a 
patkányokat hizlalnák. Egyszerűen csak arról van szó, hogy mi is 
dögfáradtak vagyunk és nem szeretném, ha szétugrálnának, mint a bolhák. 
Szerencsére a hátulsó udvar telis-tele van hulladékkal. Na dugja ide a 
pracliát!
– Mért éppen én? – tiltakozott Ramsey.
– Mert maga ül hozzám legközelebb. Ne féljen, a többiekre is sor kerül.
Danielle eközben letette a földre a tekercset, s egy jókora darabon 
letekerte róla a drótot.
– Nyújtsa ide a kezét!
– Jó Isten, mit akarnak tőlem?
– Sosem hallott még róla, hogy a túszokat időnként megkötözik?
– Jó, jó, de dróttal?!
– Azzal, ami kéznél van. Gyerünk, Danielle.
Danielle Mosley Mr. Ramsey kezéhez illesztette a kemény acéldrót 
végét, aztán néhány gyors mozdulattal karperecet csavart a menedzser 
csuklója köré.
– Á, ez fáj! – szisszent fel Mr. Ramsey. – Odacsípte a bőröm.
– Amint megvirrad, levesszük – ígérte Laura. – Különben is, maguk 
akartak pihenni.
– Egy pillanatra sem tudom majd tőle lehunyni a szemem – 
panaszkodott Ramsey.
Laura megvonta a vállát.
– Ön jön, Mr. Lendvay.
Igyekeztem megfeszíteni a csuklóm, hogy minél tágasabb kunkorral 
lehessen csak körültekerni, de lelkem mélyén meg voltam győződve róla, 
ha egyszer Danielle rám dolgozza a drótot, nem sok esélyem marad 
szabadulásra.
Nem is maradt. A kakaóbarna lány olyan ügyesen dolgozott, mintha 
világéletében ezt csinálta volna. Olyan könnyedén tekergette a kemény 
acéldrótot, mintha közönséges cukorspárga lett volna. Néhány perc múlva 
aztán egy óriási fém pókháló belsejében érezhettem magam.
– Nyújtsd csak ki a kezed, Mike!
– Ezt nem teheti meg vele! – sziszegte elkeseredetten Mrs. Wednesday. 
– Hiszen ez a gyerek még csak kilencéves.
– Éppen elég nagy ahhoz, hogy jókora galibát csináljon – mondta Laura, 
és a kisfiú csuklója fölé hajolt. – Ne félj, Mike, nem fog fájni.
– És ha megígérem, hogy nem fogok megszökni? – kérdezte a kisfiú.
Laura megrázta a fejét.
– Sajnos, Mike, nem hiszek neked. Tapasztalatlan vagy még és Mr. 
Lendvay rábeszélhetne valamire, amit nem szeretném, ha megtennél.
Miközben beszélt, Danielle-re csippentett a szemével. A lány Mike-hoz 
lépett, és gyorsan az ő vékony kis csuklóira is rátekergette a drótot.
– Érzel valamit, Mike?
– Hát... nem sokat – ismerte be a kisfiú.
– Csak a biztonságotok miatt van. Most pedig nyújtsák ki a lábukat.
Danielle letette a földre a soványra fogyott drótköteget, Laura pedig a 
harangok felé intett.
– A drót legvégét a harangokhoz kötjük. Ha valamelyikük 
esztelenséggel próbálkozna, megszólal a bimbam. Márpedig én nagyon 
morcos szoktam lenni, ha felébresztenek.
– Pár óra csak az egész – vigasztalt bennünket Danielle Mosley. – 
Igyekezzenek kipihenni magukat. Amint felvirrad a reggel, leszedem a 
csuklójukról a drótot. Addig is szép álmokat.
Indultak volna aludni, de Mrs. Wednesday kiáltása megállította őket.
– Hé! Nem adnák ide a zsebkendőmet?
– Minek az magának?
– Nevetni fog, de én időnként meg szoktam törölgetni az ormomat.
– Összedrótozott kézzel?
– Azt bízza csak rám. Tegye ide a két tenyerem közé.
– Hol a fenében van az a nyomorult zsebkendő? – türelmetlenkedett 
Danielle.
– A táskámban.
– Hol a táskája?
– A szélső harang mellé tettem. Nagyon megköszönném, ha idehozná.
Laura gyors pillantást váltott Daniellével. A lány hóna alá vette a 
dróttekercset, aztán, mint híradósok a háborúban, gömbölyíteni kezdte róla 
a drótot. Egészen addig, amíg el nem tűnt vele a párafelhők mögött.
Laura várt néhány pillanatig, majd vállára rántotta a géppisztolyát.
– Nem akarom feltétlenül megölni magukat – mondta barátságos 
hangon. – Ha elértük a burmai határt, mindent megteszek, hogy élve 
maradjanak. Addig viselkedjenek tisztességesen, mert ellenkező esetben 
nem tudom megakadályozni...
Hirtelen Danielle zömök alakja bukkant ki a párafelhő mögül.
– Kész vagyok, Laura. Itt a táskája. Nézd meg, nincs-e benne valami.
Laura kezébe vette a kis fekete bőrtáskát, beletúrt, majd kihalászott 
belőle egy zsebkendőt és egy kis körömollót. A zsebkendőt Mrs. 
Wednesday tenyerébe pottyantotta, a körömollót pedig zsebre vágta.
– Fel sem tételezem, hogy erre lett volna igazából szüksége. Nem 
tartom annyira hülyének, hogy ezzel a kis vacakkal akarta volna elvágni az 
acéldrótot.
Belekukkantott a táskába, aztán lehajította a földre.
– Akkor hát jó éjszakát!
Nem köszönt vissza neki senki. Csapdába esett vadként vergődtünk az 
acélháló közepén.

24

Alig hogy felszívta őket az esőfüggöny, Mr. Ramsey keservesen 
felnyögött.
– Ezek aztán jól kicsesztek velünk! Ebből a szarból nincs szabadulás.
Óvatosan megpróbáltam megforgatni a csuklómat a drótbilincsben. 
Addig-addig erőlködtem, amíg fel nem horzsolta a bőröm.
– Kész. Vége – dühöngött tovább Ramsey. – Itt fogunk megdögleni, 
meglátják. Jönnek majd a patkányok...
– Fogja be a száját – mordult rá Van Haagen és Mike-re pislogott. – Jól 
vagy, fiam?
– Minden oké, Mr. Van Haagen – mondta Mike.
– A te csuklódra is rátekerték?
– Rá, uram.
– Nem tudnád valahogy mégiscsak kiszabadítani?
– Már megpróbáltam, uram. Vágja a kezem a drót.
– Hát akkor ez nem megy. Nem baj, Mike, majd csak találunk valami 
más megoldást.
– Ugyan, mi a fenét? – köhögött Ramsey. – Ha csak el nem rágja a 
drótot.
Mrs. Wednesday rám nézett.
– Fel tudná emelni a táskámat?
Közömbösen csengett a hangja, de én mintha mégis éreztem volna 
benne valamit. Valamit, ami azzal biztatott, hogy nem hiába csinálta azt a 
kis jelenetet a zsebkendőjével.
Megpróbáltam elérni a lábammal a táskát. Csak óvatosan mozoghattam, 
hiszen tisztában voltam vele: azonnal megszólal a harang, ahogy 
megrántom a drótszálat.
Addig-addig nyújtózkodtam, amíg végre sikerült beakasztanom a 
sportcipőm orrát a táska fogantyújába. Vigyázva magam felé kotortam, 
majd amikor már egészen a közelembe ért, megkíséreltem felemelni.
Magam is meglepődtem, milyen könnyen ment a dolog. Néhány pillanat 
múlva a táska az ölemben hevert.
– Bele tud nyúlni?
– Mit keressek benne?
– Előbb csak próbálja meg, megy-e.
Laura becsattintotta a retikül zárját, így aztán először azzal kellett 
megbirkóznom. Bár rendes körülmények között tizedmásodpercek alatt 
sikerült volna, most jó darabig elbíbelődtem vele.
– Mi a fenét akar azzal a táskával? – hallottam Mr. Ramsey ingerült 
morgását. – Azt hiszi, benne lakik a táska szelleme?
Mrs. Wednesday válaszra sem méltatta, ehelyett elégedetten 
felsóhajtott, amikor sikerült felpattintanom a fedelét.
– Na, végre... Nyúljon bele!
Belekotortam a táska belsejébe, majd csalódottan tapasztaltam, hogy 
nincs benne semmi.
– Semmi – mondtam fáradt fahangon. – Laura bizonyára kiborította.
– Van egy oldalzsebe – mondta Mrs. Wednesday. – Megtalálta?
Addig-addig forgattam a mutatóujjamat, amíg bele nem akadt a kis 
zsebbe.
– Megtaláltam.
– Van benne valami?
– Nincs.
– Kell lennie az oldalán egy rövidke húzózárnak.
– Az van.
– Akkor húzza le!
Nem ment könnyen, de ezzel a feladattal is megbirkóztam. – Kész.
– Kotorjon bele!
Belekotortam. Aztán egyszerre csak megdermedt az ujjam. Mintha 
lapos fémet érintett volna. – Mi ez?
– Körömreszelő. Próbálja meg óvatosan kiemelni.
– Körömreszelővel akarnak elvágni egy acéldrótot? Meghibbantak 
maguk? – rázogatta a fejét Ramsey.
– Boldoggá tenne, ha befogná a száját – mondta nagyon határozottan 
Van Haagen.
– Megvan?
– Meg.
– Ideadja vagy megpróbálja maga?
– Figyeljen ide – mondtam gyanakodva –, ha ez valóban egy 
körömreszelő...
– A férjemtől kaptam – magyarázta Mrs. Wednesday. – Igaz, nem volt 
valami szabályos a dolog, de... eltette emlékbe. Valami nagykutyáé volt, 
aki bilincseket fűrészelt el vele. Ipari gyémánt vagy mi a csoda.
Ujjaim közé vettem a jelentéktelen vacaknak tűnő reszelőt, s a 
drótszálra fektettem. – Mike?
– Itt vagyok, Mr. Lendvay.
– Segítenél?
Két perc múlva kiszabadult a csuklóm, további két perc múlva Mrs. 
Wednesday, öt perc elmúltával pedig a láncrendszer vége már nem a mi 
csuklónkhoz csatlakozott, hanem egy nem messzire tőlünk árválkodó 
haranglábhoz.
Vad zápor verte a harangpavilon tetejét, amikor belemerültünk az 
éjszakába.
Mintha az udvar rejtett szegleteiből patkányvinnyogást hozott volna 
felénk a szél.

25

Úgy bújtunk össze egy törött tetejű, aprócska pavilon védelmében, mint 
az ázott verebek. Nem messze tőlünk hatalmas dob pihent a mellé készített 
dobverővel.
– Tűnjünk el innen minél gyorsabban – lihegte Mr. Ramsey. – Mi a 
fenén szarakodnak már annyit? Isten csodája, hogy megmenekültünk.
– Menjen csak, ha annyira siet – mondtam nyugodtan.
– Jó Istenem, hát mi a francot akar még itt? Bármelyik pillanatban 
visszajöhet valamelyik...
– Kockáztatnunk kell – mondtam. – Meg kell kísérelnünk fegyvert 
szerezni.
– Maga megbolondult!
– Azonkívül néhány marék rizst. Ki tudja, meddig kell még az árvízben 
bujkálnunk.
– Magának aztán vasból van a gyomra – csóválta meg a fejét. – Alig 
bújtunk ki a halál torkából, máris zabálni akar.
Van Haagen feje búbjára tolta koszos pilótasapkáját.
– Mi lenne, ha egyszer megpróbálna gondolkodni, Ramsey? Mr. 
Lendvaynak igaza van. Ha nincs élelmünk és fegyverünk...
– Mit kell tennünk? – kérdezte nyugodt hangon Mrs. Wednesday.
Körbepillantottam, aztán mélyet sóhajtottam.
– Valakinek le kéne menni a patkányok közé. Hátha maradt még valahol 
néhány marék rizs.
– Felesleges – tiltakozott Mr. Ramsey. – Én úgysem eszem belőle. 
Inkább éhen halok.
– Én lemegyek – mondta Mrs. Wednesday.
– Én is megyek – fogta meg a kezét Mike;
– Mész a fenét – mordult rá Van Haagen. – Rád itt van szükségünk.
– Rám? – képedt el Mike.
– Te leszel Csingacsguk, a nagyfőnök. Leteszed a füled a földre és 
hallgatózol.
Mike eltátotta a száját.
– Mit hallgassak? A kukacokat?
Van Haagen szemrehányó mosollyal csóválta meg a fejét.
– Talán még azt sem tudod, ki volt Csingacsguk?
– Hát...
– Ha megússzuk ezt a kalandot, kapsz tőlem egy könyvet, amelyből 
megtudhatod. Oké?
– Oké – bólintott Mike.
– Egyelőre csak egy kis részletet mesélek el belőle. Nos, az indiánok, 
amikor meg akarták tudni, hogy közeledik-e feléjük ellenség, a földhöz 
szorították a fülüket, mert a talajban jól terjed a hang, és így már messziről 
meghallották a lódobogást. Világos?
Mike engedelmesen a földre szorította a fülét, és ott is tartotta 
mindaddig, amíg csak vissza nem tértem hozzájuk. Addig azonban még 
történt egy s más.

26

– Figyeljen rám, asszonyom – mondtam Mrs. Wednesdaynek, miközben 
igyekeztem elhajtani az orrom elől a makacsul rátelepedni készülő 
párafelhőket –, nagyon fontos lenne az élelem, de feleslegesen ne 
kockáztasson.
– Bízza csak rám – mondta Mike nagynénije megdörzsölgetve a 
csuklóját. – Rendőrfeleség lennék vagy mi a szösz.
– Azért csak legyen óvatos!
– Az leszek, ne izguljon!
Mielőtt még további szentenciákkal láthattam volna el, belevetette 
magát az esőbe. Néhány pillanatig ott ingadozott előttem vékony kis 
alakja, majd elnyelte a pára és a sötétség.
– Talán vele kellett volna mennem – töprengett Van Haagen,
– Magára itt van szükség – mondtam.
Lehajoltam a drótszálakhoz, lereszeltem egyikükről egy másfél méteres 
darabot, s nem kis erőfeszítéssel hurkot formáztam belőle. Amikor kész 
lett, Van Haagen markába nyomtam.
– Fogja, ez a magáé.
A pilóta feltolta a sapkáját a feje búbjára. – Mi ez?
– Hurok.
– Azt látom. De mire való?
Belemeresztettem a szemem a párafelhőkbe, aztán mivel nem láttam 
bennük semmit, visszafordítottam a fejem.
– Például arra, ha valamelyikük mégiscsak erre kódorogna.
Tettem néhány lépést a dob felé, felemeltem a jókora dobverőt, és Mr. 
Ramseynek nyújtottam.
– Ez meg a magáé.
– Mi a francot csináljak vele?
– Bújjon el a dob mögött, és ha jön valaki, csapja jól fejbe. Van Haagen 
kapitány majd ráhúzza a nyakára a drótot.
Elégedetten végigpillantottam a földön heverő Mike-on, a dobverőt 
szorongató Mr. Ramseyn, a hurkot bámuló Van Haagenon, aztán 
belesüllyedtem az esőbe.
Úgy éreztem, összeállt a nagy csapat.

27

Óvatosan kellett mozognom a sötétségben, ha nem akartam nekimenni 
valaminek. Így is többször csak centiméterek választottak el tőle, hogy bele 
ne ökleljek egy-egy óriásfa törzsébe. Egészen az udvart lezáró falig 
lopakodtam, ott oldalra fordultam, és igyekeztem hátulról megközelíteni a 
harangsort. Nem volt könnyű átdolgoznom magam a szorosan egymás 
mellé függesztett fémtestek között, de végül mégiscsak sikerült. Amikor 
aztán négykézlábra állva átmásztam az utolsó harang alatt is, s óvatosan 
beleszimatoltam a levegőbe, hirtelen megállt bennem az ütő. Ott, ahol 
rabtartóinknak kellett volna lennie, nem tartózkodott senki.
Csak egy üres géppisztolytár árválkodott a földön, félig egy koszos 
tócsába süllyedve.
Úgy éreztem, mintha saját torkomra raktam volna a saját magam által 
készített acélhurkot.

28

Amilyen sebesen csak tudtam, visszatocsogtam a többiekhez. Ezúttal 
már nem a hosszabbik utat választottam, hanem összegörnyedt testtel 
végigrobogtam a pavilonsoron. Minden másodpercben felsikoltott ugyan a 
lelkem mélyén egy rémült hang, hogy most! most fognak rád lőni! –, de 
szerencsére nem lőtt rám senki.
Ahogy kivágódtam az esőből, ugyanazt a jelenetet láttam magam előtt, 
mint amikor otthagytam őket. Mike a földön feküdt, fülét a talajra szorítva, 
Mr. Ramsey harciasan lóbálta a dobverőt, Van Haagen pedig sápadtan 
szorongatta markában a hurkot. Áldozatnak azonban nem volt se híre, se 
nyoma.
Kimondhatatlan megkönnyebbülés hullámzott át az arcukon, amikor 
felbukkantam az orruk előtt. Talán csak Mike képén ült egy kis csalódás.
– Nem hallottam, amikor jössz – mondta.
– Mert a sárban jöttem.
– És ha ők is ott jöttek volna?
Erre aztán már nem volt mit válaszolnom. Főleg, hogy a másik kettő is 
nekem rontott.
– Talált valamit?
– Azonnal el kell tűnnünk innen.
– Na végre! – fohászkodott Mr. Ramsey. – Mintha, nem is olyan régen 
magam is ezt mondtam volna.
– Azóta változott a helyzet.
– Amennyiben?
– Felszívódtak, mint vödör víz az elefántházban.
– És Vanessa néni? – kérdezte Mike. – Nélküle nem megyek.
– Az öregasszonyt tényleg nem hagyhatjuk itt – helyeselt Van Haagen.
– Már miért ne hagyhatnánk itt? – akadékoskodott Mr. Ramsey földre 
hajítva a dobverőt.
– Előbb húzódjanak a harangok közé – parancsoltam suttogva. – Nekem 
még van egy kis dolgom.
– Te jószagú Úristen! – emelte az ég felé a szemét a menedzser. – Maga 
aztán tényleg megbuggyant! Mi a fenét akar még itt?
– Figyelmeztetnem kell a szerzeteseket. Ha jól sejtem...
– Elkésett vele – mondta egy közömbös hang az esőfüggöny mögül.
Van Haagen felemelte az acélhurkot, mintha meg akarná próbálni jó tíz 
méterről is az ismeretlen nyakába haji tani.
Az ismeretlen azonban nem volt ismeretlen. Ahogy vékony, görnyedt 
alakja kibukkant az esőfüggöny mögül, azonnal ráismertünk Mrs. 
Wednesdayre. Előrenyújtott két karján égővörös ruhacsomagot tartott. A 
selyem színéből
arra következtettem, hogy alighanem egy szerzetesi köpenyből való.
Mrs. Wednesday felém fordította az arcát, mintha kifejezetten az én 
szememet kereste volna a tekintetével. Amikor aztán megtalálta, 
megpróbálta néhány pillantással elmondani, mit tapasztalt a dzsedi 
belsejében.

29

Igazság szerint jeleznem kellett volna neki, hogy fojtsa magába, amit 
látott, de már ehhez sem volt erőm. Mélyen elkeserített a tudat, hogy bár 
előre láttam az eseményeket, nem tudtam semmit tenni a megelőzésükért.
– Ennyit sikerült összeszednem – mondta Mrs. Wednesday.
– Hol találta? – kérdezte Van Haagen.
– A templomban, egy istenszobor előtt. Sajnos nem valami tiszta.
– Hogyhogy nem ették meg a patkányok?
– Ezt talán tőlük kérdezze meg.
– Miért nem kért a szerzetesektől? – kérdezte Ramsey. – Biztosan adtak 
volna tisztábbat is. Esetleg egy kést is szerezhetett volna tőlük. Nem 
találkozott velük?
– Találkoztam – mondta Mrs. Wednesday teletöltve táskáját a 
rizsszemekkel.
– És? Mit mondtak?
Mrs. Wednesday rápillantott. Mintha furcsa fényeket láttam volna 
ugrálni a tekintetében.
– Semmit.
– Hogyhogy semmit? Nem értette meg őket? Mrs. Wednesday 
lehorgasztotta a fejét.
– A halottak nem tudnak beszélni.
Elvettem Van Haagentől a hurkot, és a felső karomra erősítettem.
Ramsey Mrs. Wednesday táskájára meresztette a szemét. Soha nem 
hittem volna, hogy ennyire ki tudnak ugrani valakinek a golyóbisai a 
helyükből anélkül, hogy végérvényesen lepotyognának a földre.
– Halottak? Kikről beszél?
– A szerzetesekről – mondta Mrs. Wednesday becsattintva a táskáját. – 
Róluk.
– Meg... haltak? Úgy érti... a patkányok?
Mrs. Wednesday megrázta a fejét.
– Nem úgy értem. A patkányok nem vágják el senkinek a torkát. 
Annyira azért nem patkányok.
Mr. Ramseynek még az eddiginél is kerekebbre tágultak a szemei, aztán 
felhördült, s mielőtt megmoccanhattam volna, rémült bugyborékolás 
kíséretében beugrott az esőbe.
Azaz csak ugrott volna. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy kiugrott 
volna a pavilon cserépteteje alól, Van Haagen kinyújtotta a lábát, és 
keresztbe rakta előtte. Mr. Ramsey fejét előrenyújtva belefúródott a 
legközelebbi tócsába, s ott is maradt fekve, mint fel nem robbant torpedó.
Néhány másodperc múlva azért felemelte a kobakját, és kitátotta a 
száját, hogy világgá ordítsa a bánatát. Ekkorra azonban már ott volt 
mellette Mike Watherspoon, a hatalmas dobverővel a kezében.
– Egyet Buddhának – ütött keményen Mr. Ramsey fejére. – Egyet a 
Tannak, egyet az Egyháznak.
Mr. Ramsey úgy eltűnt a víz alatt, mint a Titanic.

30

Mire sikerült kibányásznunk a sárgás lé alól, mintha helyrebillent volna 
a lelki egyensúlya. Ránk nézett, aztán megnyomkodta a halántékát.
– Hogy kerültem ide?
– Úszni akart egyet – mondta Van Haagen. – Most már akár abba is 
hagyhatja.
Mr. Ramsey undorodva nézett végig magán.
– Beleestem?
Mivel sokkal fontosabb dolgaink is akadtak, nem foglalkoztam tovább 
vele. Ehelyett Mrs. Wednesdayhez fordultam.
– Azt mondja, megölték őket?
– Egytől egyig.
– Úristen, miért? – fohászkodott Van Haagen. – Ezek közveszélyes 
őrültek.
– Annál sokkal rosszabbak – mondtam, hogy megnyugtassam. – 
Azonkívül fogalmam sincs róla, merre lehetnek. Hol talált rá a 
szerzetesekre?
Mrs. Wednesday lopva Mike-ra pillantott.
– Az egyik imateremben. Égtek a gyertyák odabent.
Nem egészen értettem ugyan, mit keresett a kamrák helyett az 
imateremben, de nem volt időnk megbeszélni a dolgot. Végül is 
megszerezte a rizst, és ez volt a lényeg,
– Ott bukkantam rájuk – folytatta az idős asszony. – Már mindannyian 
halottak voltak.
– Nem lehet, hogy mégiscsak a... patkányok? – bizakodott Van Haagen.
Mrs. Wednesday olyan megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy gyorsan 
abba is hagyta.
– Azonnal vissza fognak jönni – tördelte a kezét a csupa sár Ramsey. – 
Visszajönnek, és megölnek bennünket is.
– Hol a fenében lehetnek? – töprengett Van Haagen.
– Alighanem a kamrákat kutatják végig – mondtam.
– Ők miért nem az áldozati tálakból...
– Mert nem gondolnak rá. El kell tűnnünk, de gyorsan.
– Na végre! – nyöszörögte Ramsey. – Ha rám hallgatnak, már rég 
megpattanhattunk volna.
– Ha magára hallgattunk volna, holnap éhen halnánk – mondtam. – 
Jöjjenek óvatosan a nyomomban.
Összezárult mögöttünk az esőfüggöny.

31

A vízcseppek harsány kopogása a cseréptetőkön és a tócsák 
bugyborékoló sírása szerencsére elnyomta lépteink neszét. Így is minden 
pillanatban arra vártam, hogy felharsanjon egy figyelmeztető kiáltás vagy 
hogy felkattogjon a géppisztoly fenyegető hangja.
Szerencsére baj nélkül jutottunk el az udvar végébe. Még az 
esőfüggönyön át is szemünkbe tűnt az a hatalmas fa, amely közvetlenül a 
bejárat mellett terpeszkedett. Óriási lombsátra elnyelte az esőt, hatalmas, 
odvas törzse megbízható búvóhelyet kínált. Vastag ágairól liánok csüggtek 
lefelé, beledugva orrukat a tócsákba, mintha a vizet szürcsölnék belőlük. 
Ilyesféle óriásnak képzeltem azt a fát is, amely alatt rátört Buddhára a 
megvilágosodás.
– Te jó Isten! – hallottam hirtelen a hátam mögött Mr. Ramsey rémült 
suttogását. – Nézze csak ott a liánokat!
Úgy megtorpantam, hogy egész lábfejem belefúródott a 
vendégmarasztaló sárba. A liánok között valóban állt valaki: karcsú, 
terepszínű ruhás, mozdulatlan alak, egy vastag, lelógó ágnak támaszkodva.
– Álljanak meg! – suttogtam hátrafelé. – Ne jöjjenek közelebb!
Nem tudtam másra gondolni, minthogy alszik. Talán kiállították 
őrségbe, ő pedig a liánokba kapaszkodva elszundikált. Szemem sarkából 
láttam, hogy csupa-csupa sóbálvány szobrozik mögöttem, óvatosan a bal 
kezemhez nyúltam, és lerántottam róla az acélhurkot.
A valaki mintha mocorogni kezdett volna a liánok között. Bár lehet, 
hogy csak a felettünk elszálló párafelhők keltették a mozgás illúzióját.
Összegörnyedtem, és bevetettem magam az esőbe. Igyekeztem olyan 
óvatosan mozogni, mint az állatok itatóját megközelítő ragadozók. 
Mindazonáltal nem tudtam elkerülni, hogy bele ne cuppanjon a lábam egy-
egy tócsába.
Szerencsére, amikor a fa felé közeledtem, az esőfelhőket szállító szellő 
megnyikorgatta a lombokat. Fogalmam sem volt róla, milyen fa áll 
előttem, de ha rajtam múlt volna, bizonyára síró fának nevezem el. A 
szélverte ágak úgy nyikorogtak, mint a kenetlen kerék, majd meg sírva 
fakadtak, mint nyugalmukat nem lelő kísértetek.
A liánok közt álldogáló alak mintha valóban elszundikált volna. Szőke 
haja a vállára borult, s onnan lecsorogva befedte a mellét.
Felemeltem a hurkot. Mintha egyetlen perc alatt elpárolgott volna az 
elmúlt nyolc év, s ismét a gyakorlótéren éreztem magam a felöltöztetett 
fabábu társaságában.
– Maga jön, Lendvay! – hallottam Fox őrmester recsegő hangját.
Engedelmesen meglendítettem a karom, és a hurkot a lány nyakába 
hajítottam.
Rántani aztán már csak akkorát rántottam rajta, hogy azért ne essék 
komolyabb baja.
Az első meglepetés akkor ért, amikor áldozatom nem kapta fel 
védekezőn a kezét, és nem próbálta meg lefeszegetni a nyakáról a drótot, 
pedig száz megtámadott közül százegy ezt tette volna. Ő azonban nem. 
Ehelyett lassan megfordult a tengelye körül, és a karomba dőlt.
Ekkor értettem csak meg, miért nem próbált megszabadulni az 
acéldróttól. A halottaknak ugyanis semmi kifogásuk az ellen, hogy hurkot 
vessenek a nyakukba, mint ahogy az élet számtalan meghökkentő jelensége 
ellen sincs már kifogásuk. Az ő érdeklődési körük kizárólag olyasmikre 
terjed ki, amiket fel nem foghat szánandó emberi elménk.
Mert a szőke lány, ott a liánok között, a nagy fa alatt halott volt. És 
egyáltalán nem attól költözött át a másvilágra, hogy finoman a nyakára 
hurkoltam a drótot. Alicia Shepherd elmúlását az a fűrészhátú dzsungelkés 
okozta, amely a nyakába fúródott közvetlenül a nyaki ütőere mellett. A 
lábánál gyülekező víztócsák rózsaszínű habja arról tanúskodott, hogy 
elvérzett, mielőtt még odaérkeztünk volna. Nyitott szeme a messzi távolba 
meredt, oda, ahol nincsenek a börtöncellákon rácsok.
Sőt, ha az egyházatyáknak hinni lehet, börtöncellák sincsenek.

32

Megpróbáltam visszatámasztani a liánok közé, de ekkor már Alicia 
Shepherd nem volt hajlandó engedni az akaratomnak. Bizonyára úgy 
döntött: rá már nem vonatkoznak az e világi törvények, az illem pedig még 
kevésbé. Ezért egyszerűen csak térdre roskadt előttem, majd elnyújtózva 
belefeküdt a legközelebbi pocsolyába. Hiába próbáltam meg visszatartani, 
majdnem engem is magával rántott.
A többiek lassan előlopakodtak az esőfüggöny mögül, iszonyodó 
pillantásokat vetve a tócsában heverészőre.
– Meghalt? – suttogta Van Haagen. – Megölte?
– Dehogy öltem.
– Márpedig ez halott – mondta Ramsey. – Nézzék csak a szemét.
– A kés... – motyogta Mike. – A kés...
Mrs. Wednesday elkapta a fejét, és a melléhez szorította.
– Ne nézz oda, Mike! Ne nézz oda!
Mike ellenkezett egy kicsit, aztán elpihent Mrs. Vednesday keblén.
– Ügyesen csinálta – dicsért meg Ramsey, s remegő kézzel beletúrt a 
hajába. – Úgy kell neki.
Van Haagen megcsóválta a fejét.
– Nem ő csinálta.
Ramsey meghökkenve meredt rám.
– Hogyhogy nem maga csinálta? Hiszen láttam, amint a nyakába dobta 
a drótot.
– Vegye már észre ezt a kést, maga szerencsétlen!
Mr. Ramsey ebben a pillanatban fedezte csak fel, hogy a dróthuroknak 
semmi köze Alicia Shepherd halálához.
– Jézusom! – hökkent meg, s olyasféle mozdulatokat tett, mintha 
menekülni akarna. – Akkor... ki? A többiek? Mondjon már valamit...!
Mi a fenét mondhattam volna azonkívül, hogy Alicia meghalt?
Megfordultam, és a Mike arcát rejtegető Mrs. Wednesdayra 
pillantottam.
– Mit gondol, a szerzeteseket is ezzel a késsel ölhették meg?
Mrs. Wednesday tanácstalan képet vágott.
– Nem láttam kést a közelükben. Csak a nyomát.
– Vajon ki tehette?
Mike megpróbálta kiszabadítani a fejét Mrs. Wednesday keblének 
rabságából, de nem járt sikerrel. Néhány bágyadt nyögésre futotta csak az 
erejéből, aztán kénytelen volt végleg megadni magát.
– Talán a társai – találgatta a főpilóta. – Összevesztek valamin és... 
megölték Miss Shepherdet.
– Azután ideállították a fához, mi?
Fogalmam sem volt róla, mi történhetett Alicia Shepherd körül, 
azonkívül persze, hogy meggyilkolták, de akármi is történt, nagyon nem 
tetszett nekem. Attól tartottam ugyanis, hogy egy mindeddig ismeretlen 
tényező avatkozott bele életre-halálra menő társasjátékunkba.
Mint később kiderült, nem is jártam messze az igazságtól.

33

Az éjszaka, ha lehet, még feketébbre színeződött, s a hatalmas 
esőcseppek vad táncba kezdtek a faleveleken. A szél megerősödött és ezzel 
együtt fel is forrósodott: ha nincs a szüntelenül szakadó eső, percek alatt 
megszáríthatta volna a ruháinkat. A tócsákba csapódó vízcseppek furcsa 
hangokat adtak: mintha acéldróttal meghurkoltak szájából szálltak volna 
felénk az utolsó légbuborékok.
– Uramisten! – fohászkodott Mr. Ramsey a legközelebbi liánba 
kapaszkodva. – Azt hiszem, rosszul leszek. Olyan gyengék a lábaim, 
hogy... attól félek, kifutnak alólam.
Sóhajtottam, és Van Haagen felé intettem.
– Gyerünk. Emeljük fel!
– Mi a csodát akar vele?
– Állítsuk a liánok közé. Ezzel is nyerhetünk néhány másodpercet. Jól 
jöhet a végelszámolásnál.
A pilóta nem habozott; elkapta Miss Shepherdet a hónaljánál, amíg 
nekem a lábai jutottak. Mrs. Wednesday még mindig Mike fejét lapogatta – 
őszintén szólva nem egészen értettem, miért. Látott már a kisfiú éppen 
eleget ahhoz, hogy ne törje össze a halott lány látványa. Mindazonáltal 
Mrs. Wednesday úgy szorította a fejét, hogy már attól tartottam, megfojtja.
Mivel Mr. Ramsey semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy hozzáérjen 
Alicia holttestéhez, kissé hosszabb ideig tartott a dolog, mint számítottam. 
Végül is visszaállt az eredeti rend: Alicia a liánokhoz támaszkodott, mi 
pedig továbbra is ott áztunk a pocsolyák között.
– Most aztán merre? – tette fel a népszerű kérdést Van Haagen.
– Akárhova, csak tűnjünk el innen! – hisztériázott Mr. Ramsey.
Mike eközben kiszabadult Mrs. Wednesday féltő öleléséből. 
Meglepetve tapasztaltam, hogy sápadt az arca, mint a frissen esett hó.
– Valami baj van, Mike? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy 
megsimogassam a képét.
– Mike azonban elhúzta a fejét, és szemrehányón Alicia Shepherdre 
nézett.
Behunytam a szemem. Megpróbáltam visszaemlékezni az útra, amelyen 
feljöttünk a hegytetőre. Kacskaringós szerpentinféle volt, s egyenesen a 
rizsföldeknek vezetett.
– Van valami ötlete, hogy merre? – kérdezte agresszív hangon Ramsey, 
mintha bizony az én felelősségem lett volna utat találni az ismeretlenben.
– Lemegyünk a hegyoldalon – mondtam.
– És aztán?
– Át kell vergődnünk a rizsföldeken.
– Azután?
Van Haagen összerántotta a szemöldökét.
– Nem akarja, hogy részletes térképet is mellékeljen az útitervéhez?
– Ő a vezető vagy mi a szar.
Kedvem lett volna elkapni a zakóját és elcseverészgetni róla, hogyan is 
kerültem ebbe a buliba, de természetesen eszem ágában sem volt megtenni. 
Ehelyett körbepillantottam, aztán elindultam a dzsedi kapuja felé.
Az óriásfa felnyikorgott mögöttünk, mintha arra kért volna, szabadítsuk 
meg attól az immár lélektelen testtől, amely még mindig a liánjainak 
támaszkodott.
Bár tisztelem a fák és általában a természet minden kívánságát, ezúttal 
eszem ágában sem volt eleget tenni neki.

34

Ahogy kiértünk a kolostor védett, kőfallal határolt udvaráról, a meleg 
szél belénk kapott, és megpróbált visszatuszkolni oda, ahonnan jöttünk. 
Önkéntelenül is összehúztuk magunkat, hogy minél kisebb felületet 
nyújtsunk a támadó légáramlatoknak.
– Ha nem esne az eső, akár azt is hihetném, hogy bezártak egy szaunába 
– morogta mellettem Van Haagen kapitány, akinek a morgását a szél 
ellenére is csodálatosan tisztán hallottam. – Gondolja, hogy megússzuk a 
szakadékokat?
Most jutott csak időm rá, hogy szemrevételezzem az előttünk fehéredő 
utat. Évekkel ezelőtt világos kővel borították be, így még a sötét 
éjszakában is nyújtott valami támpontot a szemünknek.
– Hála istennek – nyögte Mr. Ramsey, ahogy a kőre tette a lábát. Már 
azt hittem, végig nyakig sárban fogunk kutyagolni.
– Jól gondolta – mondtam.
– És ez az út?
– Maradjon az övék. Különben szükségem lenne egy marék rizsre.
Mrs. Wednesday biccentett, és szolgálatkészen felém nyújtotta a 
táskáját.
– Úristen, csak nem zabálni akar már megint? – förmedt rám Ramsey.
– Maradjanak a fenekükön – nyugtattam őket halkan. – Ne 
mozduljanak, amíg vissza nem jövök.
– Nincs szüksége segítségre? – ajánlkozott Van Haagen kapitány.
– Egyelőre nincs.
Belenyúltam Mrs. Wednesday táskájába, kivettem belőle egy marék 
rizst, s futni kezdtem vele a köves úton lefelé. Pár lépés után egy 
iszapátfolyáshoz értem, beletapostam, kieresztettem a rizsszemeket a 
markomból, majd elégedetten felsóhajtottam.
Amikor visszatértem hozzájuk, szinte remegtek a türelmetlenségtől.
– Mi a fenét szarakodik már megint? – támadt rám Ramsey. – Minden 
pillanatban utolérhetnek bennünket. Hála istennek, elég kemény az út,
– Nem azon megyünk – mondtam türelmesen. – Hát hol?
– A vízmosásban. Hallja a hangját?
Amint befogta a száját, megütötte a fülünket a hegyről lezúduló ár 
zubogása.
– És ha... belefulladunk?
– Nem hiszem, hogy nagyon mély lenne benne a víz.
– Mi a fenéért kell belemásznunk a szarba, amikor az úton is mehetünk?
– Mert az üldözőink ott fognak menni.
– Miért olyan biztos benne?
– Megbeszéltem a rizsszemekkel, hogy arra irányítsa őket.
– Esküszöm, maga sültbolond.
Még akkor is elkeseredetten dohogott magában, amikor 
beleereszkedtünk a vízmosás derékig érő, habos vizébe.

35

Amikor a lezúduló áradat egyre nagyobb erővel kezdett lefelé sodorni 
bennünket, feltámadt bennem a kétség, vajon nem hibáztam-e el a dolgot. 
Abbéli igyekezetemben, hogy némi előnyhöz jussak, talán elemi 
biztonságunkat veszélyeztettem. Ha elragad bennünket az ár, nagyon 
könnyen a poklok fenekén találhatjuk magunkat:
– Kapaszkodjanak a gyökerekbe! – ordítottam, ahogy a számon kifért, 
amikor éreztem, hogy az áradat egyre makacsabbul próbálja elszakítani a 
lábam a földtől.
– Itt vannak mellettünk!
Valóban ott voltak. A vízmosás szélén bókoló fák felénk nyújtogatták a 
gyökereiket, mintha csak segíteni akartak volna nekünk. Ahogy sikerült 
elmarkolnom egyet, lecövekeltem magam a vízben, és megvártam, amíg a 
többiek is mellém érnek.
– Hol van Mike?
– Itt vagyok, John! – kiáltotta a kisfiú, és a karomba kapaszkodott. 
Vékony ujjai acélkapocsként szorították a csuklómat. Alighanem elérkezett 
arra a pontra, ahol már nem könnyű kalandként élte meg az eseményeket.
– Csak akkor lépjenek tovább, ha sikerült belekapaszkodniuk egy-egy 
gyökérbe!
– Maga tiszta őrült – lihegte Ramsey. – Én visszamegyek az útra.
– Próbálja meg – vigyorgott kárörvendő károgással Van Haagen. – Arra 
befizetek.
Ebben a szempillantásban kifutott a lábam alól a talaj. Hiába 
kapaszkodtam a segítségemre siető gyökérbe, az is kicsúszott a kezemből, 
s számat összeszorítva beleszánkáztam a nagy ismeretlenbe. Egyik 
kezemet az arcom elé kaptam, hogy megvédjem a kövektől és a lehajló 
ágaktól, a másikkal pedig igyekeztem felszínen tartani Mike-ot, akinek 
apró ujjai még mindig vaskapocsként szorították a csuklómat. Úgy éreztem 
magam, mint a vadevezősök, akik zabolátlan folyókban vezetik lefelé a 
csónakjukat.
– Jól vagy, haver?
A válaszát már nem hallottam, mert egyszerűen felszálltam a levegőbe. 
Talán kiáltottam is valamit, már nem emlékszem rá. Arra azonban igen, 
hogy Mike-kal a nyakamban rövid repülés után a szerpentin nedves kövén 
landoltam.
– Megmene... kültünk? – kérdezte a kisfiú vizet köpködve a szájából. – 
Hol van... Vanessa néni?
Mielőtt válaszolhattam volna, már meg is érkezett. Mint Mary Poppins: 
a levegőből. Tett egy tiszteletkört felettünk, majd odapottyant mellénk. Pár 
másodperc múlva Van Haagen és Ramsey is követték.
– Úristen – lihegte Ramsey. – Nem hittem volna, hogy megússzuk.
– Ne örüljön, ez még csak a kezdet – biztattam.
– Hogyhogy a kezdet?
– Egy átfolyás lefékezett bennünket. Vissza kell másznunk a vízbe.
– Én ugyan nem! Semmi nem kényszeríthet rá, hogy ebben a rohadt 
életben még egyszer...
Ebben a pillanatban éles kiáltás hasított az eső monoton kopogásába.
– Mary! Hol vagy, Mary?
– Ne ordíts, itt vagyok.
– Látsz valamit?
– Egyelőre semmit.
Közvetlenül a fejünk felett folyt a párbeszéd nem is olyan messze 
tőlünk.
– Pár lépéssel lehetnek csak előttünk. Vigyázz, bele ne ess egy 
vízfolyásba!
– És ha éppen abban vannak?
– A kisgyerekkel nem mászhatnak bele. Igyekezzetek, öt perc múlva 
utolérjük őket. Itt megcsúszott valamelyikük... látjátok a lepotyogott 
rizsszemeket?
– Szerintem át kéne vágni a szerpentin kanyarjait – mondta egy 
harmadik hang, amelyben Vinnie-re ismertem.
– Teljesen felesleges. Mire leérünk, kivilágosodik, akkor aztán nem 
menekülnek előlünk.
Csak inteni kellett a fejemmel. Mr. Ramsey olyan engedelmesen 
mászott be a vízfolyás zubogó áradatába, mintha gyerekkorától kezdve ez 
lett volna a szíve vágya.
Folytattuk a vízitúrát lefelé.

36

Ettől a pillanattól kezdve aligha tudnék percnyi pontossággal 
beszámolni a történtekről. Egyetlen hatalmas gyökérré fonódott össze 
valamennyi gyökér, amibe belekapaszkodtam; egyetlen hatalmas 
szerpentinné az a néhány kanyar, amelyre kénytelenek voltunk kimászni; 
egyetlen hatalmas életveszéllyé az az életveszélytömeg, amit röpke félóra 
alatt sikerült legyőznünk. Amikor aztán már odalent hevertünk egy náddal 
borított, viszonylag békés víztükör partján, arra gondoltam, alighanem 
igaza lehet azoknak, akik azt állítják, hogy a bolondok és a részegek az 
istenek
kegyeltjei. Józan ésszel ugyanis aligha vállalkozott volna bárki is erre a 
vízitúrára.
– Vajon hol... lehetnek? – suttogta mellettem egy alak, aki leginkább 
Poszeidonra, a tenger istenére emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy 
Poszeidon nem volt fekete bőrű. Az én emberem arcára tapadt vastag 
iszapréteg azonban olyan feketére festette az arcát, mint néger törzsfőnökét 
az afrikai nap. Feje tetején iszappal kevert falevelek ültek sajátságos bájt 
kölcsönözve vérző képének. Pedig ez az alak még nem is olyan régen egy 
jókora repülőgép főpilótája volt, s aligha gondolta volna valaha is, hogy a 
levegő helyett a víz kínálja majd élete legkétségesebb kalandját.
Csak akkor értem rá mérlegelni a körülményeket, amikor 
megszámoltam őket, Megkönnyebbülten könyvelhettem el, Hogy 
mindannyian megvannak. Az a tény pedig, hogy lélegeznek és beszélni is 
tudnak, különösen megnyugtatta a lelkiismeretemet.
– Alaposan... elhagytuk őket – lihegtem. – Van vagy fél óra előnyünk.
– Hol a fenében lehetünk? – fújtatott Van Haagen kapitány. – És mi ez a 
zöld itt?
Végigfuttattam a szemem a környéken. Az a terület, amely mellett 
feküdtünk, rizsföldnek tűnt, bár a rizshajtások csúcsai éppen csak 
kilátszottak a mindent beborító víztömeg alól.
– Végállomás – mondta Ramsey, és összegörnyedve köhögni kezdett. – 
Innen nem jutunk sehova. Ott kellett volna maradnunk a kolostorban.
– Ha jól emlékszem, éppen ön akart a leggyorsabban megpattanni – 
méltatlankodott Van Haagen.
Örömmel tapasztaltam, hogy már elég messzire ellátok. Kezdett ránk 
köszönteni a szürke, monszunverte hajnal.
Mrs. Wednesday eleresztette Mike-ot és odalépkedett hozzám.
– Hogy állunk, Mr. Lendvay? – kérdezte aggodalmas képpel.
– Nem valami jól – mondtam őszintén.
– Mekkora lehet még az előnyünk?
– Cirka húsz perc.
– És ha most azonnal továbbmennénk?
– Nyakunkon a virradat. Ha bemászunk a rizsbe, előfordulhat, hogy 
észrevesznek bennünket.
– És ha nem mászunk bele? Ha visszakapaszkodunk a vízmosáson?
– A lezúduló ár elsodor minket.
Rám nézett, és elgondolkodva megkopogtatta a homlokát.
– Egyszer olvastam egy könyvet Indokínáról. Már nem emlékszem 
pontosan, miről szólt, és arra sem, ki írta, csak arra, hogy egy-két részlete 
nagyon megragadta a figyelmemet.
– Aprósüteményt nem szolgálnak fel a mesedélutánhoz? – 
türelmetlenkedett Ramsey.
– Például volt egy eset – folytatta zavartalanul Mrs. Wednesday –, 
amikor a regény hőseinek menekülniük kellett üldözőik elől.
– Ez az én szakmámban is gyakran előfordul – mondtam rezignáltan.
– Ha jól emlékszem, éppen egy hasonlóan elöntött rizsföld előtt álltak, 
üldözőik a nyomukban – talán burmai partizánok lehettek –, s már csak pár 
perc választotta el őket attól, hogy elkapják a frakkjukat. Tudja, hogy 
menekültek meg?
– Megtanultak repülni – mondta elkeseredetten Mr. Ramsey.
– Éppen ellenkezőleg – mondta Mrs. Wednesday. – Lemerültek a víz 
alá.
– Hahaha! – kacagott erőltetetten a menedzser. – Hahaha!
– Csak röhincséljen nyugodtan tovább – biztatta Van Haagen kapitány. 
– Majd ha Laura Conaway nyakára teszi a fűrészes kést, lefogy a vigyor a 
képéről.
 Akkor mondja meg, mi a fenét csináljak? Csüccsenjek a palánták 
gyökeréhez és tartsam vissza néhány órácskára a lélegzetemet? Bár lehet, 
hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, csak az első negyedóra a nehéz. 
A többi már magától is megy.
– Hogy merültek le? – kérdeztem kíváncsian Mrs. Wednesdayt. 
Kíváncsiságomba némi türelmetlenség is vegyült, hiszen mintha halk 
kiáltásokat hallottam volna az esőfüggöny mögül.
– Mint a vikingek – mondta Mrs. Wednesday. – Vagy az indiánok a 
Nagy-tavakon.
– Mit akar maga a vikingektől? – törölgette meg a szemét reszkető 
kézzel Mr. Ramsey. – Csak annyit tudok róluk, hogy utáltak mosakodni. 
Én meg már napok óta mást sem teszek, mint mosakszom – ha akarok, ha 
nem.
Mrs. Wednesday megsimogatta Mike fejét.
– Van kedved egy kis kalandhoz, Mike?
Mike hozzám simult, és a karomba kapaszkodott. Arca kedvetlen volt és 
sápadt, mint akinek elege van az egészből. Mintha a könyökén kezdett 
volna már kijönni a sok-sok kaland.
– Persze, Vanessa néni – mondta aztán fenhangon.
– Miről van szó? – kérdeztem összehúzva a szemöldököm.
– A vikingek úgy rejtőztek el az ellenség elől, hogy lemerültek a víz alá, 
és nádszálon át szívták a levegőt.
A többiekre bámultam. Három tátott száj bámult vissza ránk.
– Hol van itt... nádszál? – kérdezte végül döbbenten Mr. Ramsey.
– Háromméternyire magától.
– Ez?
– Bambusz. Éppen olyan üreges, mint a tavi nád. Igaz, vannak benne 
összenövések, de azt ki lehet tisztítani.
– Te jó Isten – fohászkodott Van Haagen. – Ezt maga sem gondolhatja 
komolyan.
Mrs. Wednesday nem válaszolt, bennem viszont feldübörgött a motor.
– Mi az, hogy komolyan gondolja! Nagyon is úgy! Ha a vikingek 
megcsinálták, mi is megcsinálhatjuk.
– Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel a kezét Van Haagen. – A 
vikingek nádja vékony volt, ez meg vastag. Azok sem hülyék vagy vakok, 
hogy ne vegyék észre a vízből kiágaskodó nádvégeket.
– Nem fogják észrevenni – mondta nyugodtan Mrs. Wednesday.
– Hogy a fenébe ne vennék észre? Mr. Lendvay, mondja meg neki, 
kérem...
Engem azonban akkor már sokkal gyakorlatibb kérdések 
foglalkoztattak.
– Mi a fenével vágjuk le a nádat? Ki kellett volna húznom Miss 
Shepherdből a kést...
– Én kihúztam – mondta Mrs. Wednesday szégyenlősen.
– Kihúzta?! – Egyszerre többen is kérdeztük: ha jól számolom, éppen 
hárman.
– Ki – biccentett Vanessa néni. – Gondoltam, még szükségünk lehet rá. 
Kérem, ne higgyék, hogy szerencsétlen, ütődött vénasszony vagyok. 
Nagyon sokat tanultam az uramtól az elmúlt évtizedek során. Ezért a 
kisfiúért pedig mindent megtennék.
– Hol az a kés?
– Itt a rizs alatt.
Kinyitotta a retiküljét, és mutatta, hogy nyúljak csak bele bátran. Három 
másodperccel később ott pihent a dzsungelkés a tenyeremen. Már csak 
halványan volt véres a pengéje, a nagyja a rizshez kenődött.
Mivel mintha ismét halk kiáltást hallottam volna a szerpentin felől, 
néhány ugrással a bambuszok mellett termettem. Lehajoltam a tövükhöz, 
kiválasztottam öt egyenes szálat, sorban levagdostam őket, lepucoltam a 
levelüket és mellékágacskáikat, majd kérdőn Mrs. Wednesdayra néztem.
– Talán egy faággal – mondta bizonytalanul Vanessa néni – Én azzal 
próbálnám.
Lenyestem egy bokorról egy erős, nyílegyenes ágat, s megkíséreltem 
átnyomni a bambuszcsövön. Nem ment könnyen, hiszen a cső maga nem 
volt összefüggően üreges. Végül azért csak sikerült előállítanom a 
megfelelő lélegzőcsöveket.
Mr. Ramsey eközben egyfolytában a fejét csóválgatta.
– Életemben nem hallottam még ilyen eszeveszett ötletet. Azt hiszik, 
amit a regényekben kitalálnak, az a valóságban is véghezvihető? Mi lesz 
például, ha beleesik az eső?
– Semmi probléma – mondta Van Haagen. – Addigra úgyis úgy 
kiszárad a torka, hogy direkt jól jön majd egy kis nedvesség.
– Magának egyáltalán nincs félelemérzése? – kérdezte Ramsey.
– Dehogy nincs – bólintott a kapitány. – Csak én önnel ellentétben 
megkísérlem legyűrni.
– Próbálja ki mindenki a csövét – mondtam. Amíg komoly arccal 
próbálgatták, aggódva a vízre pillantottam. Nem volt vitás: Van Haagennek 
igaza volt, amikor azt mondta, hogy könnyen kiszúrhatják a csöveket. 
Főleg innen, a rizsföld viszonylag magas töltéséről.
Hirtelen Mrs. Wednesday szemével találkozott a tekintetem.
– A rizs – mondta halkan, és a vízből éppen csak kilátszó rizspalántákra 
mutatott.
Ebben a pillanatban rám tört a megvilágosodás. Indultam volna, hogy 
kihúzzak néhányat, de Mrs. Wednesday elkapta a kezem.
– Vigyázzon, ne arra!
– Miért?
– Az ott... nem rizsföld. Valami el is választja a rizsföldtől, csak amint 
látom, elmosta a víz a gátat.
– Nem rizsföld? Akkor mi a fene?
– Talán egyszerűen iszaptenger. Vagy agyagbánya. Ki tudja? Ahhoz 
jobban kéne ismernem a thai mezőgazdaságot.
Éles kiáltás harsant a közelünkben. Villámsebesen bevetettem magam a 
vízbe – immár a megfelelő helyen –, kirántottam pár csokor palántát, és 
visszamásztam a töltésre.
– Mindenki dugjon bele néhányat a csövébe. Hajlítsák meg a szárukat, 
nehogy beleessenek. Oké?
Ramsey nyögdécselt, de ezúttal nem tett megjegyzést. A rizspalántákat 
viszont olyan szakértelemmel hajlítgatta, mintha ikebanázni tanult volna 
gyerekkorában. Van Haagen már ügyetlenebbnek bizonyult, de még az ő 
csokra is megfelelt a célnak. Mrs. Wednesday két rizspalánta bokrétája – 
mert Mike-ét is ő készítette el – ezzel szemben maga volt a tökély. Az 
enyém mindenesetre elbújhatott mellette. Az idős asszony kinyújtotta a 
karját.
– Én azt mondanám, oda telepedjünk a töltés alá... megfelelő távolságra 
egymástól.
Pontosan értettem, mire gondol. Ha valamelyikünket fel is fedeznék, a 
többi még kísérletet tehet a menekülésre.
– Rendben van – adta meg magát Mr. Ramsey. – És mikor jöhetünk fel?
– Majd én jelt adok – mondtam elhamarkodottan. – Arra kérem 
magukat, ne mocorogjanak sokat. A felszálló buborékok is árulóik 
lehetnek.
– Isten nevében előre! – sóhajtotta Van Haagen kapitány zsebébe 
gyömöszölve a sapkáját. – Azt hiszem, ha hazaérek, a saját pénzemből kell 
pótolnom. Ebben az évben ugyanis felvettem már az ellátmánysapkámat.
Hogy némi bátorságot pumpáljak Mike-ba, lehajoltam hozzá, és 
barackot nyomtam a fejére.
– Jól vagy, Csingacsguk?
– Jól, John.
– Biztos?
– Biztos.
Tompa, kiábrándult volt a hangja.
– Meglátod, megússzuk. Sikerülnie kell.
– Melletted maradhatok?
– Nem akarsz inkább Mrs. Wednesday mellett?
– Melletted maradnék, ha lehet.
Mrs. Wednesdayre pillantottam, aki beleegyezően bólintott. Valami 
olyasmit olvastam ki a tekintetéből, hogy a kisfiúnak bizonyára hiányzik az 
apja, s engem szúrt ki apapótléknak.
A kiáltások már egészen közelről hangzottak. Lepillantottam a talajra. 
Elégedetten láttam, hogy a zuhogó eső szempillantás alatt elmossa a 
lábnyomainkat.
– Gyerünk!
Kezünkben a bambuszcsövekkel, mint lopakodó kőkorszaki vadászok, 
belemerültünk a rizsföld langyos vizébe.

37

Mielőtt lebuktam volna, elkaptam Mike kezét és megszorítottam. A 
kisfiú biccentett, s szájában a bambuszcsővel eltűnt az esőverte buborékok 
alatt. Örömmel nyugtáztam, hogy a lélegzőcsöve tetején lengedező 
rizspalánta olyan hetykén áll ki a vízből, mintha iszapba kapaszkodnának a 
gyökerei.
Őszintén szólva sosem gondoltam, milyen lehangoló érzés víz alatt ülve 
egy bambuszcsövet szorongatni a szánkban, miközben arra kell 
vigyáznunk, nehogy az áramlatok felemeljenek bennünket. Csak 
remélhettem, hogy a többiek is megbirkóznak majd a feladattal. A 
legnagyobb baj azonban az volt, hogy amint lesüllyedtem a víz alá, 
tökéletesen elveszítettem az időérzékemet. Bár rajtam volt a vízhatlan 
órám, képtelen voltam leolvasni a számlapját, így aztán csak ücsörögtem, 
iszapba vájva az ujjaimat, miközben
 fogalmam sem volt róla, tíz perce vagyok-e odalent vagy már egy órája.
További bizonytalan hosszúságú ücsörgések után úgy döntöttem: lesz, 
ami lesz, megpróbálok tájékozódni. Olyan óvatosan vettem el a számtól a 
csövet, ahogy csak tudtam, mégis Mike kezébe ütközött a kezem.
Egyszerre bukkant fel a fejünk a víz alól. Mike köhögött egy kicsit, 
aztán jókorát köpött a zavaros lébe.
– Ezért aztán kár volt lemerülnünk, John.
Meghökkenve tapasztaltam, hogy amíg odalent ücsörögtünk, szinte 
áthatolhatatlan párafelhők ereszkedtek a vízre. Olyan sűrűek, hogy az 
orrunkig is alig láttunk tőlük. Elkaptam Mike kezét, és magamhoz húztam.
– Jó lenne, ha mellettem maradnál. Nem szeretném... Mike soha nem 
tudhatta meg, mit szeretnék és mit nem, mert hirtelen éles kiáltás harsant a 
parton.
– Itt nincsenek! Látod őket valahol, Maly?
– Sehol.
– Nyomokat sem látsz?
– Ne röhögtess. Hiszen azonnal elmossa az eső.
– Pedig ott kell lenniük!
– És ha még sincsenek itt? Ha valamelyik fa mögött lapulnak vagy a 
vízmosásban?
– A víz lehúzná őket.
– Akkor hol vannak?
– Bent a ködben.
– Ne röhögtessetek, hiszen az előbb még jól láttunk mindent; Nincs a 
rizsben senki.
– Én azt mondom, menjen bele valaki utánuk.
– Én meg azt mondom, lányok, hogy mindannyian. Lehet, hogy ott 
dekkolnak a gáthoz lapulva.
– Mi az isten ez, rizsföld?
– Nem látod a palántacsomókat?
– És az ott?
– A franc se tudja. Ott is látszanak az elöntött gátak nyomai, rizs viszont 
nincs egy szál sem.
– Várj, majd én megnézem, belenyomok egy botot! Úristen; lányok, 
nehogy eszébe jusson valamelyikőtöknek is belemenni. Merő iszap, és 
nincs feneke,
– Lehet, hogy azok a barmok belefutottak?
– Akkor végük. Remélem, annak az ökör Lendvaynak van annyi esze... 
Hova a pokolba mész, Mary?
– Csak nyugalom – hallottam Mary Harper hangját.
– Először is jól úszom, másodszor pedig itt is vannak rizspalánták.
– De csak kevés.
– Na és? A többit biztos elmosta a víz.
– Mary, ne menj! Nem tetszik nekem ez az egész.
– Mi nem tetszik?
Valami csobbant, majd néhány másodpercnyi csend után felhangzott 
Maly McMurray nyugtalan kiáltása.
– Mary? Hol vagy?
– Itt... a palánták között. Akarom mondani, erre már nincs belőlük.
– Akkor mi van?
– Víz és iszap. A fenébe is...
– Mi van, Mary?
– A rohadt anyját, tele van minden iszappal... Ez nem rizsföld, lányook! 
Segíííítség!
– Hol vagy, Mary? – hallottam Vinnie Fliege kétségbeesett kiáltását. – 
Hol vagy?
– Neeem tudooooom! Lehúúúúúz az iszaaaap! Segííítség! 
Segííííítseteeeek!
Valaki nyilván bele akart ugrani a vízbe, mert Laura kétségbeesetten 
felsikított.
– Nem mész sehova!
– Hadd menjek én – könyörgött Danielle Mosley, s érződött a hangján, 
hogy megpróbál kiszabadulni Laura karjai közül. – Engedj, nem 
hagyhatom ott dögleni!
– Inkább te is ott döglesz? Mondtam neki, hogy ne menjen oda.
– Engedj, kihozom.
– Vagy magad is belefulladsz!
– Segíííítsetek... lányoook! Nem bííírok... úszni. Lehúúúúúz az 
iszaaaap!
– Jézusom! – hallottam Maly reszkető nyögdécselését.
– Ez belefullad!
– Nyújtsunk neki egy faágat!
– Hova nyújtsam, amikor nem is látom?
– Laura, én utánaugrok!
– Ha nem maradsz veszteg, lelőlek. Szükségem van rád, nem 
hagyhatom, hogy feleslegesen elpusztulj.
Mary hangja hirtelen bugyborékoló fuldoklássá változott. Szemem 
sarkából láttam, hogy Mike képére kiül az iszonyat.
Bizonyára maga elé képzelte a kedves, tinédzsernek látszó lányt, amint 
eltorzult arccal próbál felszínen maradni, miközben az iszap lankadatlan 
erővel húzza lefelé a mélybe.
– Segíííít...láááá...nyok!
Aztán egy mély, szinte eget-földet megremegtető sóhajtás. Mintha még 
a bambuszcsöveink tetején darvadozó rizspalánták is megrezdültek volna 
tőle.
– Meg... halt? – kérdezte közömbös hangon Mike.
– Nem tudom, haver – hazudtam.
– Úristen, most mit csináljunk? – nyögdécselt a parton Maly.
– Tovább kell mennünk. Ők is továbbmentek valahogy. Talán azon a 
vékony gáton át. Látod a végét?
– Nem én.
– Gyerünk. Mindenképpen el kell kapnunk őket.
– És Mary? – kérdezte szemrehányó hangon Vinnie Fliege. – Vele mi 
lesz?
Laura Conaway ekkor felkiáltott. Magas, sivító hangon, mintha éles 
fájdalom érte volna.
– Mért engem kérdezgettek? Mintha nem tudnátok, mi történt. Mary 
meghalt. Belefulladt az iszapba. Bármeddig ücsörgünk is itt a trutymó 
szélén, attól még nem fog életre kelni.
Erős fuvallat támadt a víz felett, amely egyetlen pillanat alatt elsodorta a 
vízpárát. Mike-nak inteni sem kellett: szájába kapta a csövet, és máris 
eltűnt a víz alatt. Jómagam is követtem a példáját, és csak hosszas 
várakozás után mertem ismét kidugni az orrom. Ekkor már szerencsére újra 
vastag pára takarta a rizsföld esőtől hólyagos felszínét.
Janice Abraham hangját hallottam meg először, amint az orrom után az 
egyik fülemet is kióvatoskodtam a víz alól.
– Márpedig higgyétek el, hogy Mary halála sem volt véletlen.
– Persze hogy nem volt az – mondta Laura, s mintha szándékával 
ellentétben nyugtalanság vibrált volna a hangjában. – Egészen 
törvényszerű volt. Ha valaki lápba téved, lehúzza a láp. Nem lett volna 
szabad belemennie.
– Mary azt hitte, rizsföldre lép.
– Van is néhány rizspalánta itt, a gát mellett. Ha valaki nem nézi meg 
figyelmesen...
– Érzem, hogy megölték – sóhajtotta Maly. – Minden idegszálam azt 
súgja, hogy van itt valaki a közelünkben, aki sokkal, de sokkal 
veszélyesebb, mint ez a maroknyi csürhe. Ha a Denevér az...
– Ebből elég! – mondta határozottan Laura. – Nem tudok és nem is 
akarok választ keresni a halálukra. Hogy Aliciát megölte valaki, az fix. 
Talán a smasszer lehetett.
– Jézusom, már megint ez a fantom – csóválta meg a fejét Vinnie. – 
Nem te találtad ki, Laura, hogy mint a mumussal, időnként 
megfenyegethess bennünket?
– Figyeljetek ide – mondta Laura, s én egyre inkább jól leplezett 
félelmet véltem felfedezni a hangjában. – Van három géppisztolyunk, 
pisztolyaink és tőrök. Senki emberfia fel nem tartóztathat minket. 
Olyannak ismerlek benneteket, akik meg is húzzák a ravaszt, ha kell.
– Ez nem is vitás – helyeselt Vinnie Fliege.
– Akkor meg ne törjük a fejünket ostobaságokon. Próbáljuk meg 
elkapni a frakkjukat.
– Ugyan már, Laura, mi a fenéért kellenek nekünk annyira? Nélkülük is 
áthúzhatunk a burmai határon.
– És ha útközben elkapnak bennünket? Ha túszaink vannak, 
megúszhatjuk.
– Akkor mondd meg, légy szíves, hol a fenében keressük őket?
– Csak egyfele mehettek. Át a gáton, északnak. Gyerünk utánuk!
Az utolsó mondat, amit hallottam tőlük, Janice Abraham zsörtölődése 
volt.
– Pedig érzem, hogy van itt valaki a közelünkben. Mintha minden levél 
mögül az ördög bámulna rám. Kár, hogy elveszítettem az amulettemet.
Amikor eltűntek az esőfüggöny mögött, elmarkoltam Mike karját, és 
felrántottam a víz alól. Vártunk öt percet, aztán kimásztunk a töltésre.

38

Rövid Idő múlva valamennyien egymás mellett pihegtünk az esőverte 
füvön. – Végre egy száraz hely – bólogatott rezignált mosollyal
Van Haagen kapitány. – Remélem, nem kell megismételnünk még 
egyszer ezt a rémálmot?
– Hát én nem fogom, az biztos – mondta mindenre elszántan Ramsey, és 
a fűre köpött. – Azon sem csodálkoznék, ha hal úszott volna a számba. 
Kétszer is lerántottam a cső végét a víz alá. Úristen, soha nem hittem 
volna, hogy létezik ilyen szörnyű ízű folyadék!
A vékony kis öregasszony meglepő könnyedséggel visel te a 
megpróbáltatásokat. Csak mintha az arcán szaporodtak volna meg a 
ráncok.
– Jól vagy, Mike?
– Jól vagyok, Vanessa néni.
– Aggódtam miattad.
– Figyeljen ide, Lendvay –mondta Ramsey megvakargatva lapos orrát. 
– A maga hülye tanácsának engedve bemásztunk ebbe a pöcegödörbe. 
Most itt vagyunk a parton. Van valami ötlete, hogy mit csináljunk, vagy 
várjuk meg, amíg ez a rohadt eső még a húst is lemossa a csontjainkról?
– Nem várjuk meg – mondtam.
– Ez mindenesetre biztató. Amint látom, egyetlen út vezet csak az 
üdvösséghez: végig a töltésen, amerre ők is mentek. Értsem úgy, hogy 
utánuk akar menni?
– Nem akarok utánuk menni – ráztam meg a fejem, majd Van Haagen 
kapitányhoz fordultam. – Mondja, kapitány, miután bemászott a vízbe... 
visszatért még egyszer a partra?
– Dehogy tértem – tiltakozott értetlen képpel Van Haagen. – Éppen elég 
bajom volt a vízben. Előbb nem szelelt a nádam, aztán meg mindegyre fel 
akart dobni a víz. Mit kerestem volna a parton?
– És maga, Ramsey?
– Jézusom, mi a szart kekeckedik már megint velem? Éppen úgy jártam, 
mint a kapitány. Nekem sincs gyakorlatom a víz alatti ücsörgésben, és nem 
is lesz, arra mérget vehet.
– Tehát nem jött ki?
– Nem én!
– Ön, asszonyom?
Felesleges volt ugyan feltennem a kérdést, azért mégis csak feltettem.
Mrs. Wednesday szótlanul nemet intett. Mike-ot kérdeznem sem kellett. 
Mindvégig ott volt mellettem, és különben sem tételezhettem fel egy 
kisfiúról, hogy olyan hidegvérrel meggyilkoljon valakit, mint ahogy Mary 
Harpert meggyilkolták.
Mert hogy meggyilkolták, abban biztos voltam. Sőt már azt is tudtam, 
hogyan.

39

– Miután megbizonyosodott róla, hogy egyikünk sem volt a parton, 
megnyugodott? – kérdezte Ramsey, és ismét köpött néhányat a fűre. – 
Úristen, milyen sűrű ez az iszap. Ha kint lett volna közülünk valaki, akkor 
mi lenne?
– Akkor az lenne – mondtam –, hogy megkérdezném tőle, miért ölte 
meg Mary Harpert.
Erre aztán akkora csend támadt, hogy dobszónak hallottuk a 
pálmalevelekre csapódó cseppek koppanását.
– Megölték Mary Harpert? – kérdezte rövid hallgatás után Ramsey. – 
Ezt meg honnan veszi?
– Hogyhogy megölték? – kérdezte Van Haagen kapitány is. – Hiszen 
arról beszéltek, hogy belefulladt.
– Nem túlozza el egy kicsit a dolgot, Mr. Lendvay? – kérdezte fejét 
félrehajtva Mrs. Wednesday. – Én rendőrfeleség vagyok, mégsem 
állítanám...
Meg sem várva, hogy befejezze, begázoltam a vízbe, ott, ahol Mary 
Harper is begázolt. Természetesen óvakodtam egy-két lépésnél beljebb 
menni, mivel éreztem, hogy egyre jobban mélyül a talpam alatt az iszap. 
Megálltam, lehajoltam, és kihúztam egy palántacsomót. Olyan könnyen 
jött ki, mintha nem is tartotta volna gyökér.
– Látják ezt? – mutattam feléjük.
– Nem vagyok vak – mondta Ramsey. – És a többiek sem azok.
– Mielőtt bementünk volna a vízbe, ezek a palánták még nem voltak itt.
– Hogyhogy nem voltak ott?
– Ahogy mondom. Ez itt nem rizsföld. És ezt valaki nagyon is jól tudta.
– Fogalmam sincs róla, miről beszél.
– Akkor elmondom érthetően. Az a feltételezésem, hogy valaki maguk 
közül visszatért a partra, kirángatott a rizsföldből tíz-tizenöt palántacsomót, 
s ledugdosta ide, ahol az iszapmező kezdődik. Mary Harper pedig azt 
hívén, hogy rizsföld van előtte, óvatlanul belegyalogolt. Akárki is tette, 
ravasz és könyörtelen, mint a tigris.
Valamennyien lehajtották a fejüket, még Mike is. Vártam néhány 
pillanatig, aztán megvontam a vállam.
– Akkor hát indulunk!
– Utánuk a töltésen?
– Vissza a kolostorhoz.

40

Ez a bejelentésem természetesen újabb vihart kavart. Van Haagen szólni 
sem tudott a meglepetéstől, Ramsey viszont annál inkább. Ahogy 
megadtam az úti célt, harsány tiltakozásba kezdett.
– Maga megőrült! Hogy én még egyszer felmenjek oda? Soha!
– Ez az egyedüli lehetőségünk – mondtam.
– És ha utánuk megyünk?
– Az a töltés nem vezet sehova. Rövidesen elnyeli a víz. Ők is 
visszafordulnak róla.
– Honnan a fenéből tudja ilyen jól?
– Onnan, hogy arrafelé lejt a talaj.
– Én akkor sem megyek vissza. Nem és nem! Képtelen lennék még 
egyszer a halottak és a patkányok közé...
– Akkor itt marad.
– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Maradjon csak, ha akar.
– Itt maradni sem akarok! Hogy aztán elkapjanak és maguk miatt is én 
vigyem el a balhét! Akkor már inkább az az elátkozott kolostor. Remélem, 
nem akar a vízmosásban felkapaszkodni?
– Az sajnos lehetetlen – mondtam gondterhelten. – Kénytelenek 
vagyunk a szerpentinen kutyagolni.
Így is tettünk. Délre járhatott az idő, amikor visszaérkeztünk a kolostor 
kapujához.
A liánok között álldogáló Alicia Shepherd mintha boldogan 
elvigyorodott volna. 

41

Csak amikor leroskadtunk régi helyünkre, a harangok közé, döbbentünk 
rá, hogy milyen fáradtak is vagyunk. Mike a vállamra hajtotta a fejét, és 
azon nyomban elaludt. Még arra sem ébredt fel, hogy felnyaláboltam, és a 
legnagyobb harang alá fektettem egy szakadt gyékényszőnyegre.
Mrs. Wednesday igyekezett tartani magát, de ahogy lecsüccsent, neki is 
lecsukódott a szeme. Sőt, Van Haagen kapitány is inkább a szemhéján át 
nézte a világot, mint alóla.
Minden erőmet összeszedve tapsoltam egyet, mire Mike kivételével 
valamennyien felriadtak szendergésükből.
– Nem szabad elaludniuk – mondtam ólomnehéz pilláimmal küszködve. 
– Eszünk valamit, iszunk egy teát, aztán megyünk tovább. Csak Mike 
pihenheti ki magát.
Csodálatosképpen nem ellenkezett senki, még Mr. Ramsey sem.
– Akkor hát, munkára kapitány, és maga is, Ramsey!
– Mi a fenét kell csinálnom? Vágjak talán fát? Ha szíveskednének 
szerezni egy baltát.
Komor ábrázattal először a kapitányra böktem.
– Bemegy az imaterembe, és keres valami edényt. Áldozati edény is jó 
lesz, csak borítsa ki, ami benne van.
– És én? – kérdezte Ramsey.
– Maga járja körbe a terepet. Nézze meg, nem hagyott-e el fegyvert 
valaki.
– Azt akarja, hogy a... halottakat...?
– Azt.
– Mrs. Wednesday a kapitánnyal megy. Próbáljon meg gyufát és 
füstölőt találni. Az oltáron teának is kell lennie, hiszen gyakran áldoznak 
az isteneknek. Hozzanak két edényt is, ha lehet.
– És maga? – kérdezte rosszmájúan Ramsey. – Maga mit csinál?
Eleresztettem a fülem mellett a kérdést. Úgy gondoltam, nem biztos, 
hogy jó nekem, ha megtudják, mit szándékozom tenni.

42

Úgy egyébként nem csináltam semmi különöset. Körbejártam a 
környéket, és megpróbáltam keresni egy csendes zugot, ahova szükség 
esetén elrejtőzködhetnénk. Szomorúan voltam kénytelen aztán tudomásul 
venni, hogy rossz helyeken keresgélek. Ha volt is ilyen, nem sikerült 
rábukkannom.
Negyed óra múlva visszatértem Mike-hoz és a harangokhoz. A másik 
három is éppen ekkor érkezett vissza gazdag zsákmányával. Előhúztam a 
zsebemből a dzsungelkést, s a szerteszét hajigált acéldrótokból akasztót 
varázsoltam az áldozati edényekre. Kilötyköltem őket egy pocsolyában, 
majd felakasztottam az egyik harangra. Füstölőpálcikákból és száraz 
fadarabokból gyújtóst készítettem, s meggyújtottam egy gyufával. Néhány 
perc múlva mindkét edényben fortyogott a víz. Mike-ot csak akkor 
ébresztettem fel, amikor már elkészült a tea és a főtt rizs.
– Itt a rizs és a tea – mondtam rábeszélő mosollyal. – Erre járt egy 
varázsló, és megajándékozott bennünket.
– Nem vagyok éhes – suttogta, és ismét becsukta a szemét.
– Enned kell, mert nem lesz erőd továbbmenni. Csingacsguk is evett, 
amikor hosszú út előtt állt.
Végül is csak sikerült beleimádkoznom pár kanál rizst és egy-két 
nyeletnyi teát. Mivel csészénk nem volt, körbeadtuk az edényt.
– Úristen! – tapogatta meg a hasát Mr. Ramsey. – Jó lenne, ha nem 
látnám viszont.
Bár magam is legszívesebben leheveredtem volna, arra gondoltam, 
mindenekelőtt eltüntetem szerény ebédünk nyomait. Nyúltam volna a 
dzsungelkésért, hogy leszereljem vele a harangról a drótot, de legnagyobb 
megdöbbenésemre csak a nedves talajt markolta a kezem.
A dzsungelkés nem volt ott, ahova tettem.
Valaki elemelte, mialatt ebédeltünk.
Mivel már régóta nem babra ment a játék, nem sokat teketóriáztam.
– Van Haagen kapitány – mondtam keményen. – Adja vissza a kést!
Van Haagen kerekre nyitotta a szemét, és feltolta a sapkának már csak 
erős jóindulattal nevezhető rongycsomót a feje búbjára.
– Mit csináljak?
– Adja vissza a kést!
– De hiszen magánál volt! Azzal hajlítgatta a drótot.
– Mr. Ramsey?
Mr. Ramsey megcsóválta a fejét.
– Sejtettem, hogy ide lyukadunk ki. Ha valami baja van, azonnal 
következik ez az undorító Mr. Ramseyzés. Mr. Ramsey így-Mr. Ramsey 
úgy. Hát ha tudni akarja, hozzá sem értem ahhoz a rohadt késhez, és nem is 
fogok! Nem tartottam volna ildomosnak megemlíteni, de ha már 
meggyanúsított, megteszem: én a maga helyében nem azzal kevergettem 
volna a rizst. Annak a késnek ugyanis volt bizonyos előélete.
– És ön, asszonyom?
Mrs. Wednesday szomorúan nemet intett. Mike-ot meg sem kellett 
kérdeznem. Amíg én a főzéssel bíbelődtem, aludt, mint a bunda.
– Valaki csak elvette.
Van Haagen kapitány enyhén sápadt ábrázattal a fülemhez hajolt.
– Arra nem gondol, hogy esetleg mások?
– Csak nem hisz a kísértetekben, kapitány? – kérdeztem gúnyosan, 
pedig a szívem mélyén már magam sem voltam annyira magabiztos. 
Elvégre, a fene egye meg, egy thai kolostorban vagyunk, halott szerzetesek 
között, a patkányokról és áldozataikról már nem is beszélve.
– Nézze csak, Mr. Lendvay – mondta sóhajtva Van Haagen, miközben 
szomorúan megsimogatta friss pacalhoz hasonlító sapkáját. – Sokáig én 
sem hittem a természetfelettiben, Amikor ufótörténeteket hallottam, csak 
röhögtem rajtuk. Mígnem egyszer Grönland felett találkoztam saját 
magammal.
Mike eltátotta a száját, és közelebb húzódott hozzám.
– Nem kell megijedned, fiam – simogatta meg a fejét Van Haagen –, 
nem angyalka voltam hófehér szárnyakkal, még csak nem is földönkívüli, 
hanem a saját gépem.
– Ezt hogy tetszik érteni? – kérdezte Mike.
– Éppen Kanadának tartottunk a Szent Lőrinc folyó felé, amikor 
egyszerre csak azt ordítja a fülembe a navigátorom, hogy: kapitány úr, jön 
mögöttünk valaki! Rápillantottam a radarernyőre, aztán visszaordítottam 
neki, hogy a nagymamájával szórakozzék, hiszen olyan üres az ernyő, mint 
a tojáshéj rántottavacsora után. Erre aszongya, hogy ha nem hiszem, 
nézzek ki az ablakon. Kinéztem, és majdhogynem lenyeltem a 
botkormányt a rémülettől. Nem messze a hátunk mögött valóban ott repült 
egy ugyanolyan szállítógép, mint a miénk. Mondom magamnak: Van 
Haagen kapitány, most aztán sipirc! – és tövig nyomtam a gázpedált, 
nehogy a testvérke beleharapjon a fenekünkbe. Az meg usgyi! – utánunk. 
Amilyen gyorsan mentünk mi, olyan gyorsan jött ő is. Egy bizonyos kis 
távolságot azért persze mindig megtartott közöttünk.
Megcsóválta a fejét, s a legnagyobb harangra tette a tenyerét. Ibolyakék 
szemében mintha a tiszta, grönlandi hajnal tükröződött volna.
– Éppen a rádióval vacakoltam, hogy megpróbáljam valahogy levakarni 
magunkról, amikor a másodkapitány megrázta a vállam. Nézze, főnök, 
ezek mi vagyunk! Előbb nem értettem, mit akar, aztán belém vágott a 
felismerés. Az a gép nemcsak hogy ugyanolyan típusú volt, mint a miénk, 
hanem még a sorszámunk is megegyezett. Talán még én is ugyanaz voltam 
az egyikben is és a másikban is. Más szóval itt is én ültem, meg ott is. Úgy 
megkettőződtünk, mint a whiskysüveg nyolc dupla adag után. Repültünk 
vagy jó másfél órát ebben a furcsa kötelékben, sőt még felvételeket is 
készítettünk saját magunkról. Amikor aztán később illetékes helyen 
bemutattuk őket, megfenyegettek, ha lóvá akarom tenni a bizottságot, 
bevonják a repülési engedélyemet. Azóta fütyülök rá, bárki is settenkedik 
utánam. Ezt különben csak azért meséltem el, hogy vannak dolgok földön 
és égen, amelyeket képtelen felfogni a józan emberi értelem.
Ezzel aztán meg is feneklett a dolog. Repülőgépünk már kettő is volt – 
kizárólag elméletben –, késünk viszont egyetlenegy sem.
Legalábbis egyelőre.

44

Mr. Ramsey megtörölgette a homlokát, aztán elkeseredetten megrázta a 
fejét.
– Úgy érzem, tapodtat sem tudnék továbbmenni. Minden tagom szinte 
jajgat a fájdalomtól. Akármiben is mesterkedik, Lendvay...
– Pedig indulnunk kell – mondtam. – Hova, az isten szerelmére?
– Leereszkedünk a domb másik oldalán. Arrafelé kezdődnek a hegyek
– És a kannibálok? – kérdezte Ramsey. – Namkanha doktor mesélte, 
hogy valami törzsi fickók laknak odafent, akik legfeljebb levesben szeretik 
az idegeneket.
Felálltam és az edényekre mutattam. – Tüntessük el őket!
Néhány pillanatig haboztak, majd szó nélkül munkához láttak. 
Összekotortunk mindent, a tűznyomokat is beleértve, s elvittük az udvar 
egyik távoli sarkába. Éppen visszafelé jöttünk, amikor a legelöl ballagó 
Van Haagen hirtelen lehajolt, majd felém mutatott valamit.
– Ehhez meg mit szól? Itt a kése!
Valóban ott volt a kezében. Néhány méternyire a harangoktól hevert a 
földön: elképzelhető volt, hogy én pottyantottam oda.
De az is, hogy nem.

45

Hihetetlennek tűnt, de néhány pillanatra még a hold is kibukkant a 
felhők közül, s a dzsedi aranykupolája fellángolt a fejünk felett.
– Mennyi rizs maradt a táskájában? – fordultam Mrs. Wednesdayhez.
Vanessa néni felelet helyett a föld felé fordította táskája száját. Nem 
pottyant ki belőle egy árva szemecske sem.
– Várjanak meg itt!
– Jézusom, ez már megint portyára indul. Csak nem... Mintha kiáltás 
hangzott volna a párafelhők mögül. Riadtan megálltam. Előbb azt hittem, 
csak a monszun jajgatását hallom, majd amikor ismét felhangzott a távoli 
hang, a kapu felé fordultam.
– Ők azok. Rájöttek, hogy becsaptuk őket.
– Úristen! Most mi lesz?
– Egyenesen átvágunk az udvaron. Mindenki külön-külön.
– Én is? – tudakolta feltámadó érdeklődéssel Mike.
– Te velem jössz.
– Nem lehetne inkább... velem? – kérdezte Vanessa néni.
– Jobb, ha a közelemben van. Azonkívül szükségem is lesz rá.
Mrs. Wednesday egyetlen pillanatig habozott; láttam rajta, szíve szerint 
megkérdezné, miért lesz szükségem az unokaöccsére, végül mégsem 
kérdezte meg. Minden bizonnyal úgy döntött: jobb, ha nem tud semmiről.
A bejárat irányából eközben egyre határozottabban hömpölyögtek 
felénk a hangok, mintha egyenesen a párafelhők szállították volna őket.
– Vigyázz, Janice! – hallottam Maly figyelmeztető kiáltását. – Erre 
bujkálhatnak valahol.
– Hahaha!
– Miért nem vagy képes felfogni, hogy vissza kellett jönniük ide?
– Mert nem jöttek vissza. Neked fogalmad sincs a lélek tanról, kicsim. 
Nem vagy képes beleképzelni magad mások bőrébe.
– Én ezt azért nem mondanám, Janice.
– Ha meg tudnád tenni, akkor nem hinnéd, hogy vissza 
merészkedhetnek ide a halottak és a patkányok közé.
Mindeközben szinte éjszakai sötétség köszöntött ránk. Soha nem látott 
vastagságú, koromszínű felhők borították be az eget.
Kinyújtottam a kezem, és megszorítottam Van Haagen kapitány karját.
– Menjen végig a harangok mellett egészen a nagy fáig. Ott forduljon 
balra, és rejtőzzön el a bokrok között. Csak akkor jöjjön elő, ha fütyülök.
– Mit fütyül?
– Az Ének az esőben-t. Jó lesz?
– Ragyogó – mondta savanyúan a kapitány. – Csak azt nem értem, miért 
éppen ez jutott az eszébe.
Ahogy eltűnt a sötétben, Ramsey vállára ütöttem.
– Ahogy kiért...
– Tudom. Ének az esőben. Mindig is utáltam ezt a számot. Attól tartok a 
maga füttyétől nem is fogom megszeretni.
Mrs. Wednesday felém fordult. Mintha nyugtalanul megrándult volna a 
szeme sarka.
– Ugye, vigyáz rá?
– Természetesen, asszonyom. És ön is...
– Ének az esőben?
– Bújjon el a bokrok között!
Ahogy beleveszett a párába, elkaptam Mike kezét.
– Figyelj, Mike. Vissza kell mennünk az imaterembe.
– Rizsért?
– Ki tudja, milyen hosszú út áll még előttünk. Odabent telis-tele vannak 
áldozati ételekkel a tálak.
– De ott vannak a halottak is.
– Neked nem kell bejönnöd. Ott maradhatsz az ajtó mellett.
– Nem félek én tőlük – emelte rám szomorú, barna szemét. Ajka kinyílt 
s meg-megrándult, mintha mondani akart volna még valamit. Mivel ekkor 
már minden figyelmemet a visszatérők kiáltásai és az imateremben 
található rizs kötötték le, csak futólag figyeltem fel a tanácstalanságára,
Pedig sokkal jobban oda kellett volna figyelnem rá. Sőt, nemcsak 
odafigyelni, hanem alaposan ki is kérdezgetni, mi bánt ja a lelkét.
Ha megtettem volna, talán szerencsésebb irányba fordultak volna az 
események.
Sajnos nem tettem meg.

46

Az imaterem bejáratánál megtorpantam, és ujjamat a számra téve 
mutattam, hogy maradjon a küszöbön túl. Mike azonban nem volt hajlandó 
elereszteni a kezem. Így hát csak annyit tehettem, hogy megpróbáltam 
eltakarni előle a megölt szerzeteseket.
Az istenszobrok előtt még mindig égtek a gyertyák, bár inkább már csak 
a vastagabbja. Sűrű, kékeslilás füst töltötte be a levegőt, megcsavarodott a 
mennyezet alatt, s furcsa, modern szabású palástként borult az istenek 
vállára.
Nem messze Mike-tól maga Buddha feküdt egy hosszú, ágyszerű 
talapzaton szelíden nyugtatva rajtunk a szemét.
Csak egy lapos ezüsttálon találtam néhány maréknyi rizst, a többit 
mintha felfalták volna a patkányok. Felemeltem a tálat, s megpróbáltam 
ügyesen áttölteni a tartalmát egy üres üvegkancsóba. A rizsszemek mintha 
figyelmeztetőn kopogtak volna az üvegfalon. Éppen azt figyeltem, nem 
pottyan-e le mégis néhány szem a földre, amikor közvetlenül a bejáratnál 
megszólalt egy barátságos hang.
– Ejnye, ejnye, hova készül, Mr. Lendvay?
Villámsebesen fordítottam hátra a fejem.
Az ajtóban Danielle Mosley ált, kedvesen mosolyogva mellemnek 
szegezett géppisztollyal. 
Menekülésünk, úgy látszott, végérvényesen befejeződött.

47

Danielle tovább mosolygott, és csúfondárosan megrázta a fejét.
– Erre nem számított, mi? Azt hitte, felvesszük a nyúlcipőt, és meg sem 
állunk a mocsár közepéig? Hol vannak a többiek?
– Nem tudom – hazudtam.
– Nem tudja?
– Elvesztettem őket.
– Hát ez pech. Bár mintha azt súgná valami a lelkem mélyén, hogy itt 
kell lenniük a közelben Hohó, hiszen Mike is itt van! Szervusz, Mike!
Mike morgott valamit, és lehajtotta a fejét.
Danielle Mosleynak hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról. Odalépegetett 
hozzám, mellemhez érintette a fegyver csövét, aztán odanyomta az orrát az 
orromhoz.
– Legszívesebben megölnélek. Nem is tudom, miért nem teszem. Talán 
a gyerek miatt.
– Miért? Mit csináltam? – kérdeztem. – Csak megpróbáltam meglépni. 
Nem szeretek túsz lenni: ennyi az egész.
– És Alicia?
– Mi van vele?
– Azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudsz róla?
– Mit kellene tudnom?
Beszéltem-beszéltem, miközben megpróbáltam egérutat találni szorult 
helyzetemből. Több alkalommal is emeltem volna már a kezem, hogy 
kitépjem a markából a fegyvert, de mindannyiszor kénytelen voltam 
visszakozni.
– Alicia meghalt.
– Úristen! Ki ölte meg?
– Ezt kérdem én is. Te voltál?
– Dehogy voltam. Mivel ölték meg?
– Késsel.
– Hiszen nekünk nem is volt késünk...
– Mary is meghalt.
– Mary?
– Belefulladt a mocsárba. Miattatok. Talán jobb lenne ha... végeznék 
veled és a gyerekkel is.
Döbbenten tapasztaltam, hogy ez a Danielle Mosley már nem az a lány, 
akivel az út során majdhogynem barátságot kötöttem. Furcsa fények égtek 
a szemében, olyanok, amilyenekre nemigen lehet életbiztosítást kötni.
– Én nem gyilkoltam meg senkit. Mi nem gyilkoltunk meg senkit. Mi...
A következő pillanatban váratlan dolog történt. Danielle Mosley 
villámgyorsan leeresztette a géppisztolyát, majd le is csúsztatta a válláról. 
Elkapta Mike-ot, a levegőbe emelte, s széles mozdulattal az oltárra 
hajította az áldozati edények közé. A kisfiú teste nagyot csattant, Mike 
azonban nem kiáltott fel és el sem ájult. Csak feküdt, lecsüngő fejjel, az 
ugyancsak heverésző Buddhával szemben, mintha őt utánozná.
Ordítani akartam, de már nem volt rá időm. Danielle Mosley keze a 
nyakamra fonódott.
Sosem gondoltam volna hogy ekkora erő rejtőzik a lányban. Bár 
kidolgozott izmai nem mindennapi fizikai képességekről tanúskodtak, arra 
azért nem számítottam, hogy egy elefánt bújt el a bőre alatt. Magam is 
nyomtam jó néhány kilót, magasságom is megütötte a 
tengerészgyalogságnál megkövetelt mértékét, izmaimmal sem volt eddig 
még soha bajom, Danielle Mosley kezében mégis úgy vergődtem, mint 
tollpihe a szélben. Nyakamnál fogva feltartott a levegőbe, s alulról felfelé a 
szemembe nézett.
– Meg... fojtalak – mondta lassan, akadozva. – Valamennyiőtöket 
megöllek... az az... eszeveszett Laura... meg csak mondja a magáét. Höbö... 
högö...
Ha valakit a nyakánál fogva lógatnak a levegőben, az nemigen töri a 
fejét más lelkiállapotán, én mégis arra gondoltam, hogy Danielle bizonyára 
megbuggyant. Bepörgött, egészen az őrületig, amit az is bizonyított, hogy 
szavai jó részét már alig lehetett érteni.
Megpróbáltam felé rúgni, de nem értem el a testét. Fülemben egyre 
erőteljesebben dobolt a vérem, s már-már azt hittem, végem, amikor 
hirtelen a földön találtam magam. Éppen úgy, mint amikor valaki 
rémálmából riadva a padlón ébred.
Danielle Mosley szétterpesztett lábakkal állt felettem, s én úgy néztem 
fel rá, mint ahogy a rodoszi kolosszusra nézhetett az ókor embere. Vártam, 
hogy felemelje a lábát és rám taposson. Danielle azonban ehelyett 
megtántorodott, a nyakához kapott, és egyetlen hang nélkül hanyatt vágta 
magát. Rá az oltárra, az áldozati edényekre, az aranyozott képű Buddha 
lábára. Ahogy zuhanása nyomán fellebbent az oltárkendő, kövér, bajuszát 
mozgató patkányt láttam kisurranni alóla.
Néhány pillanatig azt hittem, megbotlott, vagy megszédült, és 
elveszítette tőle az egyensúlyát. Az a hosszúkás bambuszvessző azonban, 
amely kiállt a nyakából, valami egészen másról árulkodott. Éles hegye 
éppen a lány nyaki ütőerét tépte szét.
Mivel tudtam, hogy az ilyesfajta sérülések mivel járnak, csak egyet 
tehettem.
Felkaptam Mike Watherspoont, és kirobogtam vele az udvarra.

48

Úgy éreztem magam, mint a tyúkocska a népmesében: megijesztettek és 
talán a világ végéig is eljutottam volna, ha valaki meg nem állít. Ez a 
valaki Mike volt. Átkarolta a nyakam, majd amikor be akartam fordulni 
vele a nagy fa felé, a fülembe suttogta.
– Danielle nénit... megölték?
A következő pillanatban aztán már be is gyújtottam a fékezőrakétáimat. 
Igazság szerint szégyellnem kellett volna magam, amiért lélekszakadva 
kereket oldottam, de az vesse rám az első követ, akinek már lőtték ki a feje 
felől a
támadóját, ráadásul egy bambuszból faragott nyílvesszővel, mégis a 
helyén maradt.
Megálltam, s mivel úgy láttam, nyugodt a világ, letettem Mike-ot a 
földre. A kisfiú felemelte a fejét, és meglepődve megdörzsölte a szemét.
– Esik...
Majdhogynem elnevettem magam. Harmadik napja áztunk a 
monszunban, s neki csak ekkor tűnt fel, hogy szakad az eső.
– Esik bizony – mondtam. – Vissza kellene mennünk a templomba.
– Biztos, hogy Danielle nénit... megölték? Ránéztem és megsimogattam 
immár ismét csurom vizes haját.
– Úgy látszik, Mike.
– Ő meg minket akart megölni.
– Valószínűleg begolyózott a félelemtől. Olyankor előfordul, hogy az 
emberek olyasmit tesznek, amit más körülmények között a világért meg 
nem tennének.
Mike a karomnak dőlt, és bőgni kezdett. – Én szerettem... Danielle-t. Ő 
olyan... jó és szép volt. Én szerettem...
Hirtelen mintha valaki megmarkolta és megnyomorgatta volna a 
szívemet. Hiszen ez a kisgyerek, a maga kilenc évével szerelmes volt 
Danielle Mosleyba! Abba, aki kishíján megölt bennünket.
A fák levelei zúgtak-búgtak, susogtak a fejünk felett, az eső vadul 
verdeste a pavilonok vörös cseréptetejét, én pedig arra a megállapításra 
jutottam, hogy minden másodperc elvesztegetett idő az életünket jelentheti.
Felkaptam a bőgő Mike-ot, és az arcához dörzsöltem az arcom.
– Ő is szeretett téged, Mike.
– De amikor... meg akart ölni!
– Gyakran mondanak olyat az emberek, amit maguk sem hisznek el. 
Most viszont vissza kell mennünk a templomba. Meg kell néznem valamit 
odabent.
– Danielle-t?
– Őt is. Oda akarsz jönni velem vagy... keressük meg előbb Vanessa 
nénit?
Mike hevesen megrázta a fejét.
– Nem akarom Vanessa nénit. Senkit sem akarok. Meg akarok halni! 
Nem tehettem mást, vállamhoz szorítottam a fejét, s összegörnyedt 
testtel futni kezdtem vele a templom ajtaja felé.
Odabent természetesen még mindig lobogtak a gyertyák, s a halott 
szerzetesek is ott feküdtek, ahol korábban. Letettem Mike-ot a küszöbre, 
aztán megsimogattam a kobakját.
– Ha nem akarsz, nem kell beljebb jönnöd. Csak, kérlek, ne menj el 
messzire.
Mike elhúzta a fejét és megtörölgette a szemét a zsebkendőjével.
– Nincs semmi vész. Bemegyek veled.
Miss Mosley az oltáron feküdt, ahol hagytuk. Szeme éppen a fekvő 
Buddha fejére meredt, mintha tőle várta volna a választ az élet és a halál 
nagy kérdéseire. Sákjamuni azonban csak mosolygott, mint aki jól tudja, 
hogy nem minden kérdés érdemli meg a választ.
Átkoztam magam, amiért nem parancsoltam rá Mike-ra, hogy 
mégiscsak maradjon odakint. Danielle Mosley ugyanis nem volt szép 
halott, ha a halottakra egyáltalán ráillik ez a jelző. Vértől mocskosan hevert 
az oltáron, összeszorított öklében az oltárterítő szegélyét szorongatva. A 
nyakából kifolyt vértócsák összerondították az edényeket, a 
lótuszvirágcsokrokat s magának Buddhának a lábát is. Ő azonban 
mosolyából ítélve nemigen haragudott meg érte.
Nem kellett hozzá nagy szakértelem, hogy megállapítsam: a nyakából 
kiálló vesszőt késsel hasították le egy bambusztörzsből, majd rovátkát 
vágtak a végébe, hogy az íj húrja belekapaszkodhasson. Mike-re 
pillantottam, kinyújtottam a mutatóujjam, és hozzáértettem a 
bambuszvessző oldalához. Éles volt, mint a borotvapenge.
Ekkor mintha gyanús zajt hallottam volna az udvar felől. A gyertyákhoz 
ugrottam, és elfújtam őket. Elkaptam a kisfiú kezét, és az oltár mögé 
húztam. Egy aranyozott ülő-buddha hátához, amely mögött fekete 
ajtónyílás ásítozott. Nem volt kétséges, hogy ezen át lopakodott be az 
imaterembe az, aki Miss Mosleyba lőtte a vesszejét. – Jön valaki – suttogta 
Mike.
– Meg ne moccanj!
Mintha fekete árnyék bukkant volna fel a bejárat előtt. Aztán halk, 
bizonytalan hangot hallottam a fekvő Buddhán túlról.
– Danielle! Itt vagy, Danielle?
A hangban Janice Abrahaméra ismertem.
– Nincs itt – mondta aztán, mintha magának mondta volna.
– Akkor hol a fenében lehet? – kérdezte a háttérből Maly
McMurray.
. Maly bedugta a fejét az ajtón.
– Danielle!
Átkoztam magam az ostobaságomért, hogy nem kaptam fel idejében 
Miss Mosley fegyverét.
– Kik ezek itt...? Az ördögbe is, nem tudtátok odébb húzni őket?
– Ki gondolta volna, hogy még visszajövünk?
– Nagy marhaság is volt. Ahelyett, hogy igyekeznénk, minél 
gyorsabban eltűnni innen, túszokra vadászunk.
– Laura szerint másképp nem menekülhetünk. Janice a lebecsülés 
jeleként cuppantott egyet.
– Nektek szentírás minden szava?
Mialatt diskuráltak, körbe-körbe jártak az imateremben, óvatosan 
kerülgetve a halott szerzeteseket. Danielle-t egyelőre még nem vették 
észre, mivel az oltáron feküdt.
– Gyújts meg már egy gyertyát! – türelmetlenkedett Janice. – Nézzünk 
körül, aztán húzzunk vissza a többiekhez.
Felvillant egy gyufa lángja, aztán a gyertyáé. Lobogva táncolt a falon 
egészen addig, amíg a felcsapó fájdalmas sikoltás el nem oltotta.
Nem vártam meg, hogy másodszorra is meggyulladjon. Elkaptam Mike 
karját, és magam után vonszoltam az ismeretlenbe...

50

Átfutottunk egy üres termen, majd egy másikon, amelyben restaurációs 
eszközök hevertek szerteszét. Egy hosszú, faragott asztalon köveket és 
kőművesszerszámokat láttam: vésőt, fakalapácsot, fogókat. Éppen azon 
voltam, hogy felkapjak egy kalapácsot, amikor lövés dörrent odakint.
Mivel attól tartottam, rábukkantak az oltár mögötti ajtóra, le kellett 
mondanom a szerszámról. Ehelyett felkaptam Mike-ot, és a műhely 
kijárata felé iramodtam vele. Ott aztán úgy megtorpantam, hogy majdnem 
felkentem szegényt a falra. Az ajtóhoz támasztva ugyanis egy bambuszból 
fabrikált íjat pillantottam meg. Húrját az az acéldrót alkotta, amellyel 
nemrég még bennünket kötöztek össze.
Felemeltem a fegyvert, és Mike orra alá dugtam.
– Látod?
– Látom.
– Tudod, ki csinálta?
Rám nézett, s én megdöbbentem a nézésétől. Annyi fájdalom vibrált 
benne, amennyi még egy kérges bőrű vízilovat is a halálba hajszolt volna.
Sóhajtottam és barackot nyomtam a feje búbjára.
Holtbiztos voltam benne, hogy amíg az udvarban kóboroltam, valaki 
elcsente a késem, bambuszt vágott vele, s összeeszkábálta ezt a primitívnek 
látszó, de mégiscsak halálos fegyvert.
Továbbá abban is biztos voltam, hogy bárki is csinálta, a túlélés 
művésze, s kemény ellenfelet kaptak benne azok, akik el akarnak kapni 
bennünket.
Persze csak abban az esetben, ha közülünk való a tettes.

51

Erről akár percek múlva már meg is bizonyosodhattam volna, ha 
megtalálom őket. Hiába fütyörésztem azonban a bokrok előtt az Ének az 
esőben-t, csak egy majom nézett szembe velem szánakozó tekintettel a 
pálmafák tetejéről. Ennek ellenére tovább fütyörésztem volna, ha fel nem 
hangzik a kapu felöl Laura türelmetlen hangja.
– Hol van Vinnie?
– Még egyszer átkutatja a templomot.
– Janice?
– Hol lennék?
Malyt nem kérdezte. Bizonyára ott állt mellette.
– Láttad? – kérdezte furcsán vibráló hangon Janice.
– Danielle-re célzol?
– Ki másra?
– Természetesen láttam.
– Adjatok nekem is fegyvert, Laura!
– Mi a fenéért?
– Akkor nektek mi a fenéért van? Mindenkinél van valami, csak nálam 
nincs. Nem akarok úgy járni, mint a többiek.
Laura hallgatott egy sort, aztán kelletlenül felmordult. – Nesze...
– Kösz – morogta Janice.
– Egyáltalán, tudsz bánni vele?
Tár csattant, ravasz csettent, aztán Janice elégedetten felnevetett.
– Persze hogy tudok. Hol van Vinnie?
– Már egyszer kérdezted. Megpróbál rájuk bukkanni. Különben 
alighanem igazad van, Janice. Nem keressük tovább őket. Elindulunk a 
burmai határ felé.
Janice kuncogott, aztán váratlanul ezt mondta:
– Te nem indulsz el a burmai határ felé, Laura.
Laura Conaway felcsattant. Bár ezúttal mintha félelem keveredett volna 
többnyire magabiztos hangjába.
– Megőrültél, Janice? Mi a fenét akarsz ezzel?
– Megmondom én neked, Laura, méghozzá azonnal. Életed legnagyobb 
tévedését követted el, amikor a markomba nyomtad ezt a stukkert. Ne 
ugrándozz, Maly! Tedd le szépen a fegyveredet a földre. Te is, Laura: oda 
mellé. Nem szeretném, ha ostobaságot csinálnál. Kicsit ideges vagyok; 
ilyenkor pedig könnyen eljár a kezem.
– Te megbuggyantál, Janice – mondta Maly nyugodt, mosolygós 
hangon. – Eridj a fenébe, ne is lássunk!
– Csak menj – mondta Laura is. – Ha nem akarsz, egyáltalán nem kell 
velünk tartanod.
– Hogy ezután rám vadásszatok, mi?
– Nem tudod, mit beszélsz!
– Dehogyisnem tudom. Nagyon is jól tudom. Azt hiszem, inkább Maly 
nincs tisztában a helyzetével.
– Én? – kérdezte Maly McMurray. – Mi a fenével kellene nekem 
tisztában lennem?
– Csak azzal – mondta Janice Abraham –, hogy nem ők akarnak 
megölni bennünket. És nem is ők öldösnek.
– Hát akkor ki?
– Megmondjam? Miért ne mondanám meg? Laura Conaway, 
másképpen a smasszer.

52

Mike halkan bugyborékolni kezdett mellettem, mint aki mondani akar 
valamit: szerencsére sikerült gyorsan a szájára szorítanom a tenyeremet.
– Neked elment az eszed – rivallt rá immár leplezetlen dühvel a 
hangjában Laura. – Magad sem tudod, milyen ostobaságokat beszélsz!
– Csak tiltakozz, kicsim, ez a dolgod. Tudod, miből jöttem rá?
– Mire jöttél rá, te szerencsétlen?
– Arra, hogy mitől rohadt a banán. Persze előbb is rájöhettem volna, 
csak éppen megetettél bennünket a mézes-mázos szövegeddel. Hogy így 
lelépünk, meg úgy lelépünk. Közben pedig annyi esélyt sem adtál nekünk, 
mint sintér az elfogott kutyának.
– Miről beszélsz Janice? – kérdezte immár gyanakodva Maly.
– Arról, hogy azt hiszitek, azok a gyémántseggű muksók, akik ki 
akarták pucoltatni velünk az Aranyháromszöget, hagyják, hogy tanúi 
maradjanak az eseményeknek? Nevetséges. Laurának az a feladata, hogy 
Kumbhakarna eltüntetése után egytől egyig kicsináljon bennünket.
– Ezt bármikor meg is tehette volna – mondta Maly.
– Hiszen nála volt egy géppisztoly.
– Csakhogy néhányunkra még szüksége lenne a burmai határig. Igaz, 
Laura?
Kétségkívül volt logika a szavaiban, én azonban mégsem hittem neki.
– Figyelj rám, Janice – fogta könyörgőre a dolgot Laura.
– Ebből semmi sem igaz. Veletek együtt akarok lelépni. Ha meg 
akartam volna ölni Danielle-t, fegyverrel végzek vele.
– Rájuk akartad terelni a gyanút. Te már csak ilyen vagy, Laura. Isten 
veled!
Felugatott a revolver. Mintha a fejünk felett sivítottak volna el a golyók. 
Valami reccsent, mintha ruha szakadt volna, majd elzuhanó test toccsant 
bele a közelünkben hólyagzó pocsolyába.
Annyi lélekjelenlétem maradt csak, hogy elkapjam Mike kezét és 
hátrarántsam. Az eső mintha csak elégedetlen lett volna a 
teljesítményünkkel, végigsuhintotta rajtunk a korbácsát.
– Uramisten! Mit tettél, Janice! – hallottam Maly kétségbeesett hangját. 
– Megölted Laurát!
– Téged is megöllek, ha sokat okoskodsz.
– Szűzanyám, Janice, ez még él! Nézd a szemét...
– Ne nyugtalankodj kicsim, akit én egyszer kifektetek, az pisloghat, 
ahogy akar, többé már nem tápászkodik fel. Nos, döntöttél?
– Miben... kellene döntenem?
– A jövődet illetően, kicsim. Nem ragaszkodom hozzá, hogy egyedül 
vágjak neki ennek a gusztustalan iszaptengernek. El kell döntened, velem 
tartasz-e.
– Nem lett volna szabad megölnöd, Janice.
– De amikor Laura volt a smasszer! – – Biztos vagy benne
– Ha logikusan gondolkodsz, neked is el kell fogadnod az érveimet.
– Én nem is tudom...
– Figyelj rám, Maly. Már csak hárman maradtunk. Össze kell tartanunk. 
Hinned kell nekem, mert egyszerűen nincs más választásod. Elhatároztam, 
hogy téged is és Vinnie-t is kiviszlek ebből az országból.
– Hát... elvégre nekem is az a szándékom, hogy kikerüljek innét.
A tocsogásból arra következtettem, hogy Janice közelebb lép Malyhoz, 
és talán még meg is simogatja társnője arcát.
– Jól figyelj, Maly. Lehet, hogy most azt gondolod magadban, az 
ellenséged vagyok, és ha a kezedben lenne a fegyver, lepuffantanál vele, 
mint ahogy én lepuffantottam Laurát. Így gondolod?
– Nézd, Janice...
– Ne is tagadd. Ne félj, nem veszem rossz néven tőled. Csak arra kérlek, 
hallgasd meg, amit mondok. Emlékezz vissza a lányok halálára. 
Valamennyit Laura ölte meg.
– Miért nem... úgy lőtte le őket?
– Mert akkor azonnal rájöttünk volna, hogy csak közülünk lehet valaki. 
Így azonban azt a látszatot keltette, hogy nem ő, hanem egy titokzatos 
fantom a tettes. Ezt el kell hinned, Maly.
– Minden úgy igaz, Maly, ahogy Janice mondja.
A riadt surrogásból arra következtettem, hogy Janice felkapja a 
fegyverét, s talán Maly is tett valamilyen mozdulatot, de még ugyanabban 
a pillanatban felhangzott Vinnie megnyugtató hangja.
– Csak nyugalom, lányok. Történt valami?
– Laura meghalt – suttogta Maly.
– Látom.
– Janice ölte meg.
– Tudom.
– Tudod?
– Itt voltam a közelben.
– Akkor miért nem...
– Hogy miért nem akadályoztam meg? Mert Janice-nek alighanem igaza 
van, Maly. Laura ellenünk dolgozott.
– Biztos vagy benne, Vinnie?
– Száz százalékig.
Egyben én is biztos voltam. Hogy Vinnie hazudik, hiszen amikor az a 
szörnyű dolog történt, még nem volt a közelünkben. Csak azért mondhatta, 
amit mondott, hogy megszerezze vele Janice bizalmát.
– Figyeljetek rám, lányok – hallottam aztán szelíd korholását. – Ami 
történt, megtörtént. Ha el akarunk heverni az édes szabadság ölelő karjai 
között, össze kell tartanunk. Nem szabad, hogy bármi is éket verjen 
közénk.
– Én is így gondolom – bólintott egyetértőn Janice.
– Hárman éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy kijussunk ebből a szörnyű 
világból. De ha tovább fogyunk, egyre kisebb lesz az esélyünk. Egy ember 
semmi, kettő kevés, három azonban már egy kemény kis csapat. 
Egyetértetek?
– Egyet – mondta Janice határozottan. – Maly?
– Persze – sóhajtotta a lány. – Mindenáron ki akarok jutni innen és 
eltűnni a világ szeme elől. De azért Laurát sajnálom egy kicsit.
– Én is sajnálom – mondta álszent hangrezegtetéssel Janice. – A szívem 
szakadt meg, amikor meghúztam a ravaszt. Mégis megtettem, 
valamennyiünk érdekében.
– Akkor ezt talán be is fejezhetjük – köszörülte meg határozottan a 
torkát Vinnie. – Maly?
– Tessék?
– Biztosak lehetünk benne, hogy nem csinálsz ostobaságot, ha 
visszakapod a fegyveredet?
– Biztosak; Vinnie.
– Megesküszöl az anyád emlékére?
– Esküszöm.
– Adjuk neki vissza, Janice!
Janice Abraham habozott néhány másodpercig. Ezalatt rájöhetett, hogy 
vagy kockáztat, vagy. meg kell ölnie Malyt is.
– Vedd fel, Maly!
Cuppant valami, amiből arra következtettem, hogy Maly McMurray 
kihúzza a sárból a fegyverét.
– Kösz, lányok – mondta aztán halkan. – Megbízhattok bennem. 
Akármi is történt... veletek tartok.
Janice megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Mindig is tudtam, Maly, hogy rád számíthatok. Különben van egy 
óriási ötletem, lányok. Most, hogy ennyire egymásra vagyunk utalva... nem 
hiszem, hogy el kellene hallgatnom előletek. Ott, ahol ültem, volt egy lány, 
aki érdekes dolgokról mesélt nekem. Többek között éppen Burmáról. Ott 
lakott néhány évig, és pokolian meggazdagodott. Abban az országban 
rohadt gyorsan megszedheti magát a magunkfajta. Mondott is néhány 
címet. Itt vannak a fejemben, kicsikéim. Mi lenne, ha megkeresnénk őket? 
Így, együtt, hárman.
A földig lógó hasú, fekete felhők alatt mintha az éjszaka köszöntött 
volna ránk. A vízpára szerencsére beburkolt bennünket, így volt némi 
esélyünk, hogy nem bukkannak ránk.
– Most aztán mi legyen? – kérdezte Maly rövid hallgatás után. – 
Továbbmegyünk?
– Van más megoldás is? – kérdezte élesen Janice.
– Én csak... megkérdeztem.
– Neked mi a véleményed, Vinnie?
Vinnie köhécselt, aztán mintha egy kicsit tapicskolt volna a 
pocsolyájában.
– Hogy nekem mi? Hát itt nem maradhatunk, az biztos. Tovább kell 
mennünk, mégpedig gyorsan. Minél jobban, zuhog az eső, annál nagyobb a 
valószínűsége, hogy tovább árad a Mekong. Márpedig nekünk azon kell 
átkelnünk, ha Burmába akarunk jutni.
– Honnan tudod ilyen jól? – kérdezte gyanakodva Janice.
– Ne sejts már mindenben árulást, kicsim. Amikor elvállaltam ezt a 
munkát, az volt az első dolgom, hogy alaposan átrágjam magam a terepen. 
Mert azt remélem, sejted, hogy az én égett kis fejecskémben is ugyanazok 
a gondolatok forogtak, mint a tiétekben.
– Te is tisztában vagy a terepviszonyokkal, Maly?
– Én ugyan nem – tiltakozott a lány. – Azt én is elhatároztam, hogy 
Lelépek, de arra gondoltam, csatlakozom majd a többiekhez.
– Egyszóval – igyekezett lezárni a társalgást Vinnie –, a Mekong felé 
kell mennünk. Már nem lehet olyan messze, ha átértünk rajta, miénk a 
világ.
– Mi az a nem olyan messze?
– Maximum száz kilométer.
– Te jószagú Úristen. Ebben az időben? – Szívesebben ülnél a 
celládban?
– Mi legyen velük? – kérdezte Janice éles hangon. Ez a velük 
természetesen mi voltunk.
– Te mit tanácsolsz? – passzolta vissza a labdát Vinnie. Janice mintha 
icipicit habozott volna.
– Legszívesebben megölném őket.
– Ámen – mondta Maly.
– Vinnie?
A lány rövid ideig tétovázott csak.
– Nincs szükségünk rájuk – ez világos.
– Viszont sokat tudnak rólunk – sóhajtotta Janice. – Tudják például, 
hogy Burmának tartunk. Ezért sétáljunk csak vissza szépen a kolostorba. 
Végigjárjuk minden zegét-zugát, és ha rájuk bukkanunk...
– Megöljük őket? – kérdezte Maly.
– Meg, kicsim.
– A gyereket... is?
– Mit csinálhatnánk vele? Ha itt hagyjuk, éhen hal, magunkkal pedig 
nem vihetjük. Elvégre nem vagyunk szárazdajkák, nem igaz?
– Mennyire hogy igaz – helyeselt Vinnie.
– És ha nem találjuk meg őket? – kérdezte Maly.
– Akkor továbbmegyünk.
– Figyeljetek ide – mondta Janice. – Még valamit... Erre azonban már 
nem voltam kíváncsi. Kirántottam
Mike-ot az ügyeletes pocsolyából, aztán előbb óvatosan, majd egyre 
nagyobb ugrásokkal rohanni kezdtem vele a kapun át a harangok felé.

53

Végigrobogtunk az első udvaron, elhúztunk a hatalmas, lapos koronájú 
fák ágai alatt, mélyeken régmúlt idők áldozatainak szalagjai lógtak, s 
berobbantunk a harangpavilon teteje alá. Mivel a párafelhők 
levakarhatatlanul a nyomunkban jártak, alig két-három méternyi volt csak 
a látótávolság.
– Vajon hol... lehetnek? – kérdezte Mike, aki oldalára szorított kézzel 
úgy futott mellettem, mint egy kis termetű maratoni bajnok.
– Ha van eszük, a tető alatt.
Imádkoztam magamban, hogy ott legyenek. Ha ugyanis behúzódtak az 
épületbe, Isten legyen irgalmas hozzájuk.
Amint elértük a harangokat, tölcsért formáltam a tenyeremből.
– Hahó! Lendvay vagyok. Merre bujkálnak? Csak az eső kopogott 
választ a cseréptetőn.
– Van Haagen kapitány? Szólaljanak már meg végre! Kétségbeesett 
tekintettel pislogtam végig a harangok
végtelen során. Janice-ék talán éppen ezekben a pillanatokban lépik át a 
kaput, hogy hidegre tegyenek bennünket. Még ha megtalálnám őket, sem 
lenne sok esélyünk...
– Ramsey! Hol a pokolban van?
– Hol lennék? – szivárgott ki egy kelletlen hang a legközelebbi harang 
mögül. Amikor pedig a hozzátartozó Mr. Ramsey is előbukkant, 
majdhogynem magamhoz öleltem örömömben.
– – Magára aztán várhat az ember – mondta szemrehányó tekintettel. – 
Legközelebb tudja, kinek fütyöréssze azt az idióta számot.
– Miért nem maradtak a bokrok között?
– Mert a vágott képű lány állandóan arrafelé szimatolt. Mrs. Wednesday 
szerint itt sokkal inkább biztonságban vagyunk.
– Hol vannak a többiek?
– A csengettyűk mögött.
A következő pillanatban aztán már elő is lopakodtak mind a ketten. Van 
Haagen kapitány a pacalsapkájában, Mrs. Wednesday pedig a retiküljével, 
melyet úgy szorított magához, mintha benne rejtőzne Indokína egész évi 
rizskészlete.
Alighanem ők is szemrehányásokkal akartak elhalmozni, de még 
idejében sikerült beléjük fojtanom a szót.
– Azonnal el kell tűnnünk innen! – förmedtem rájuk. – Meg akarnak 
ölni bennünket!
– Ki hinné? – vonta fel a vállát rezignáltan a főpilóta.
– Eddig csak túszul akartak ejteni, most viszont már végleg meg 
akarnak szabadulni tőlünk. Sikerűlt kihallgatnunk a beszélgetésüket.
Mike rémült tekintetéből, valamint az én el-elcsukló hangomból kezdtek 
végre rájönni, hogy alighanem akkora veszélyben vannak, amekkorában 
talán még soha, nem egészen eseménytelen utazásunk során.
– Ki a szabadba! – ordította Mr. Ramsey, és már lódult is volna. 
Szerencsére még idejében sikerült elkapnom a dzsekije szélét.
– – Arra nem mehetünk, hiszen éppen onnan jönnek.
– Akkor bújjunk el az épületben!
– Ahogy megpillantanak, tüzet nyitnak ránk.
Mrs. Wednesday magához akarta vonni Mike-ot, a kisfiú azonban 
inkább az én kezemet választotta.
Éppen azt akartam javasolni, hogy próbáljunk meg az ágas-bogas fák 
felé lopakodni, s bár nem láttam létrafélét a közelükben, talán anélkül is 
felkapaszkodhatnánk a lombok közé, de az udvarban felcsattanó ingerült 
kiáltás elvette a kedvemet a lopakodástól.
– Janice vagyok! – hallottam a lány enyhén hisztérikus hangját. – 
Jöjjenek elő! Merre vannak?
Mivel még meglehetősen messze jártak tőlünk, volt időnk a 
visszavonulásra. Csak hát az volt a kérdés, hová. Elhátrálhatunk ugyan az 
udvar hátulsó faláig, onnan viszont már nem vezet út semerre.
– Nem kell félniük tőlem – búgta a szépségkirálynő.
– Laura meghalt. Tudják, ki volt ő? Ő volt a rossz szellemünk, aki meg 
akarta ölni magukat. Szerencsére már nincs köztünk, ezért nyugodtan 
előjöhetnek!
Óvatosan vonultunk vissza a harangok között, vigyázva, nehogy 
hozzáérjünk valamelyikhez is.
– Ugye hallanak? – próbálkozott tovább Janice. – Semmi értelme, hogy 
tovább bujkáljanak.
Amíg beszélt, megpróbáltam kiötölni valamit. Mi lenne, ha kerülnénk 
egyet az udvarban, s megpróbálnánk a kapun át...
– Ne is reménykedjenek, hogy kijuthatnak innét – mondta most már 
érezhetően idegesen a lány. – Maly ott áll a kapunál.
Egyetlen pillanat alatt hamuvá égtek a terveim. Ha Maly valóban ott áll, 
ahol Janice mondta, semmi esélyünk, hogy kijussunk a kolostorból.
– Jöjjenek már elő – hajtogatta Janice. – Ne hergeljenek tovább. Nem 
akarom bántani magukat, de ha továbbra is makacskodnak.
Egyre közeledett, s én szomorúan nyugtáztam, hogy immár a fák felé 
sem menekülhetünk. Sőt, az épület felé sem, mert arra viszont minden 
bizonnyal Vinnie zárta el előlünk az utat. 
– Rendben van – mondta most már kifejezett rosszindulattal a 
hangjában Janice. – Maguk akarták. Végigsétálok a harangsor előtt, és 
előbb-utóbb magukra bukkanok. Adok egy utolsó lehetőséget, hogy 
előjöjjenek. Éppen úgy, mint a nagynénikém Idahóban. Ha elbújtunk előle, 
azt mondta, ha magunktól előjövünk, csak pofont kapunk, de ha neki kell 
előhúzkodnia bennünket a rejtekhelyünkről, véresre veri a fenekünket. Azt 
hiszik, tréfált? Kicsik voltunk, mégis véresre verte. Ezt ragyogóan 
megtanultam tőle. Tehát, ha előjönnek, csak icipicit szidom meg magukat... 
de ha nem, golyót kapnak a koponyájukba. Mit szólnak hozzá? Egy, kettő, 
máris megyek.
Léptek csosszantak, ami azt jelentette, hogy Janice valóban felénk 
közeledik.
– Ez tényleg... meg akar ölni bennünket – rémüldözött Ramsey. – 
Jönnek vagy nem jönnek: én megyek! – Ezzel felpattant volna, hogy 
belerohanjon a biztos halálba, de Mrs. Wednesday még idejében elkapta a 
karját.
– Maradjon már veszteg! Mr. Lendvay, van valami ötlete?
– Ahhoz, hogy megtaláljon bennünket, ide kell jönnie. Megpróbálom 
elkapni.
– És ha nem sikerül?
– Tud jobbat?
– Azt hiszem... kiokoskodtam valamit. Bár a magamfajta 
öregasszonynak leginkább csak hóbortos ötletei támadnak – ez talán ezúttal 
mégsem egészen az.
– Mi a csodára gondol – kérdeztem türelmetlenül.
– A dobokra – mondta.
Egyszerre tátottuk el a szánkat. Van Haagen hátratolta a pacalsapkát a 
fején, hogy megpróbálja megfejteni Mrs. Wednesday szavainak mély 
értelmét.
– Dobok? – kérdezte lassan. – A nagydobokra gondol? Én akkor már 
értettem mindent. Előkaptam a zsebemből a dzsungelkést, és elmarkoltam 
Mike kezét. – Futás!
– Hova a francba? – lihegte mögöttem Ramsey. – Csak nem képzeli, 
hogy megijednek a dobszótól?
Néhány másodperc alatt a hatalmas, legalább két méter átmérőjű, lapos 
doboknál termettünk.
A pavilonsor azon részén, ahol álltunk, éppen nyolc volt belőlük, 
szorosan egymás mellett, vaskos láncokkal a tetőhöz rögzítve. Mindegyik 
mellett jókora, rongyokba csavart végű dobverő várta az ájtatos 
zarándokokat.
Egyetlen, hatalmas ugrással a legelsőnél termettem, és a dzsungelkéssel 
jókora ívelt rést hasítottam az oldalába. Amint befejeztem, a dob felszínét 
alkotó állatbőr előreleffent, feltárva a hangszer belsejének poros, büdös 
mélyét.
A többiek csak ekkor kezdték kapiskálni, miről is van szó. Van Haagen 
elismerően csettintett, Ramsey azonban tiltakozva felemelte a kezét.
– Én nem. Nekem klausztrofóbiám van.
– A koporsó sem tágasabb – mondtam.
Erre aztán villámsebesen bent termett a dobban.
– Fogja meg az elvágott bőr szélét és próbálja meg óvatosan maga felé 
húzni. Vigyázzon, ki ne látsszék az ujja vége!
Ezt már aközben mondtam, hogy szorgalmasan vagdostam a réseket a 
dobokban. Előbb Van Haagen kapitány tűnt el az egyikben, majd Mrs. 
Wednesday. Ő még kinyújtotta a kezét Mike után, a kisfiú azonban elkapta 
a csuklóm.
– Inkább veled.
Tíz újabb másodperc után valamennyien a dobok mélyén kucorogtunk.
Éppen idejében, mert Janice Abraham géppisztollyal a kezében 
kibukkant az eső- és párafüggöny mögül.

54

Mike úgy vacogott mellettem, hogy már-már attól tartottam, Janice 
felfigyel rá. Annál is inkább, mivel alig három-méternyire ácsorgott csak 
tőlünk, töprengő tekintetét az esőre vetve. A hatalmas-cseppek egyre ott 
kopogtak a tetőn, s Janice meg-megránduló szája széléről azt olvastam le, 
hogy legszívesebben mindegyikbe beleeresztene egy-egy golyót.
Óvatosan előrenyújtottam a nyakam, hogy még eredményesebben 
kukucskálhassak ki a nyíláson. A dzsungelkést minden eshetőségre készen 
már korábban a markomba szorítottam. Janice azonban, mintha csak 
megsejtette volna, mekkora veszély leselkedik rá, óvakodott közelebb 
jönni hozzánk. Ehelyett szétvetette a lábát, és kidomborította a mellkasát.
Még ott, a dohos dob belsejében, a vacogó Mike Watherspoon 
társaságában is kénytelen voltam megállapítani, hogy Miss Janice 
Abraham észvesztően gyönyörű. Majd meg azon kezdtem töprengeni, 
vajon a természet miért kedveli a diszharmóniát. Nemegyszer előfordult 
már hosszú magánzsarui gyakorlatom során, hogy hasonló megállapítást 
kellett tennem. Miért van az, hogy a nagyon szép lányok lelke néha 
egyáltalán nem is olyan szép, a csúnyáké pedig maga a mennyország?
Sokáig nem töprenghettem a dolgon, mert Janice megrázta a fejét, és 
nagyot kiáltott
– Hé!
Mike olyan hirtelen hagyta abba a vacogást, hogy szinte megijedtem 
tőle.
– Úgyis tudom, hogy itt vannak. Jöjjenek már végre elő, a francba 
magukkal! Hát nem értik, hogy úgysem bújhatnak el előlem?
S amikor erre sem érkezett válasz, kissé leeresztette a fegyverét, és 
tüzelni kezdett.
A bal kezéhez legközelebb eső dobra.

55

Egyetlen pillanatig rosszullét környékezett. A dob bőrének fájdalmas 
recsegése s a golyók tompa puffanásai mintha segélykiáltások lettek volna. 
Másféle kiáltást egyelőre nem hallottam, így megnyugodva vettem 
tudomásul, hogy szerencsére csak az egyik üres dobra lőtt.
– A francba is! – dühöngött a lány. – Pokolba ezzel a rohadék esővel! 
Már a lelkem is teleszívta magát vele. Bújjatok elő, mert szitává lyuggatlak 
benneteket!
Mivel a fegyver csöve immár arra a dobra irányult, amelyben Mr. 
Ramsey rejtőzött, óvatosan eleresztettem a leffegő bőrt, és félig kidugtam a 
fejem a szabaddá váló nyíláson. Janice ott toporgott a közelemben, csak 
éppen nem a megfelelő helyen. Ahhoz, hogy biztos kézzel eltalálhassam a 
késsel, ki kellett volna lépnie egy faoszlop takarásából. Ekkor az istenek 
mintha meghallgatták volna a kérésemet, Janice Abraham tett néhány 
lépést előre, a Mike-ot és jómagamat rejtő dobra fordítva a fegyver csövét.
Visszarántottam a fejem, és ülő sóbálvánnyá dermedve bámultam rá. 
Már azzal sem törődtem, hogy szemem csillogása esetleg árulóm lehet. A 
géppisztoly sötét torka mintha végső üdvözletét küldte volna. Éreztem, 
hogy szakad a homlokomról a veríték.
Janice megcsóválta a fejét, közelebb lépett a dobhoz, és jókorát rúgott 
az oldalába. Még szerencse, hogy az általam vágott rés alá, különben akár 
fejbe is találhatott volna. – Dobok, dobok! Rohadt dobok! Olyan 
megvetéssel mondta, mintha csak megsejtette volna, hogy a hangszerek is 
felelősek az eltűnésünkért. Állt néhány másodpercig a rés mellett; csak a 
karomat kellett volna kinyújtanom, hogy megöljem.
S bár tisztában voltam Vele, hogy ezzel talán az életünket menthetném 
meg, képtelen voltam rá.
Janice Abraham pedig – mintha ő maga adta volna nekünk ezt az utolsó 
lehetőséget –, megvonta a vállát, és ellépett a dobtól.
Néhány lépés távolságból aztán ismét célba vett bennünket.
– Janice! Merre vagy?
A lány megrázkódott, s mintha álomból ébredne, leeresztette a 
fegyverét.
– Janice! Hol a fenében vagy?
– Itt... a doboknál – mondta Janice sóhajtva, és szabad kezével 
megtörölgette a homlokát. – Erre gyertek!
A következő pillanatban Vinnie bukkant fel a pavilon végénél. Látni 
természetesen nem láthattam, de a szavam éreztem, hogy felénk közeledik.
– Te lőttél?
Janice szégyenlősen elvigyorodott
– Szétlőttem egy dobot.
– Mit csináltál? – hökkent meg Vinnie.
– Beledurrantottam abba a dobba.
Vinnie feltehetően a mutatott irányba fordította a fejét.
– Mi a fenéért?
Janice tovább vigyorgott.
– Nem tudom, Vinnie.
– Hogyhogy nem tudod?
– Egyszerűen nem tudom, mi van velem – panaszkodott a gyönyörű 
lány. – Ez a rohadt eső... Már napok óta nem volt száraz bugyi rajtam.
– Rajtam sem – mondta Vinnie.
Gyorsan pergő mondataik bizsergető emlékeket élesztettek a szívemben, 
de villámgyorsan el is nyomtam őket. Tapasztalatból tudtam, hogy az 
érzelgősség gyakran egyenesen a pokolba vezet.
– És ezek a szemét dobok... Látod őket?
Ebben a másodpercben megpillantottam Vinnie-t. S ahogy 
megpillantottam, nyomban össze is rázkódtam a látványtól. Mintha a 
mesebeli boszorkány közeledett volna a világszép tündérlányhoz. Vinnie 
fekete haja gubancokba csomózódva tornyosult a fején, arcán 
kitüremkedtek a vágások és varratok nyomai. Enyhén vágott szemével a 
dobokra pillantott, aztán megvonta a vállát.
– Dobok. Na és?
– Nem érzel valami különöset rajtuk?
– Nem én – mondta Vinnie. – Mit kellene éreznem?
– Mintha rejtőzködne bennük valaki.
– Nagyanyám szokta mesélni, hogy minden kolostori dobnak külön 
szelleme van. Ő lakik benne. Az ő szeme néz rád a dobról.
Janice hirtelen a homlokára csapott.
– Ez az, a fene vigye el! A szemek! Gyerekkorom óta gyűlölöm a festett 
szemeket. Anyám szerint azért, mert amikor a bölcsőben feküdtem, 
megátkozott valaki. Hogy erre nem jöttem rá! Pedig itt minden dob 
oldalára szemet mázoltak!
Vinnie a szétlőtt dobhoz lépkedett, lehajolt, aztán megpiszkálgatta 
földre hullott darabjait.
– Kár volt szétdurran tanod. Mestermunka volt. Janice arca hirtelen 
hamuszürkére váltott.
– Vinnie... mit gondolsz... nem fog megharagudni rám a dob szelleme?
A vágott képű lány komoly képpel a szépségkirálynővállára tette a 
kezét.
– Bármit tettél is, merő tudatlanságból tetted. Ezért nemigen 
haragudhatnak meg rád az istenek. Tudod mit? Engeszteljük ki őket!
Hátára húzta a fegyverét, s a Van Haagen kapitányt rejtő dob mellől 
felkapta a hatalmas dobverőt.
– Rajta, Janice!
A fekete lány mosolygott. Mire felocsúdhattam volna, már rá is 
zuhantak a dobokra az első ütések.
– Egyet Buddhának, egyet a Tannak, egyet az Egyháznak! Egyet 
Buddhának, egyet a Tannak, egyet az Egyháznak!
Mike Watherspoon kitátotta a száját, majd hangtalan röhögésbe kezdett.

57

Miután elhajították a dobverőket, a hanghullámok még percekig ott 
bolyongtak a pavilon teteje alatt. Talán a nehéz, vízpárával teli levegő 
tartotta fogva őket.
– Dögöljetek meg! – zúgott-forgott körülöttünk Janice búcsúkiáltása. – 
A soha viszont nem látásra!
Néhány percnyi várakozás után istenhozzádot intettem a 
búvóhelyemnek, miközben kénytelen voltam megállapítani, hogy jóval 
könnyebb belemászni egy lánccal felfüggesztett dobba, mint kimászni 
belőle. Végül azért csak sikerült elhagynom a menedékemet. Térdre álltam, 
benyúltam a lyukon, majd kibányásztam a dob belsejéből Mike 
Watherspoont is.
A többiek kikászálódása sem ment minden probléma nélkül. Egyedül 
Mrs. Wednesday borult ki a földre saját erejéből, hogy azon nyomban 
Mike-ot keresse a szemével.
– Jól vagy, Mike?
Mike komoran bólintott.
– Jól, Vanessa néni.
Mr. Ramsey már nehezebb eset volt. Amikor bedugtam a fejem a 
lyukon, riadtan rám nézett, majd határozottan nemet intett.
– Nem akar kijönni?
Erre aztán akkorát ordított, hogy majd hanyatt estem tőle.
– Elmentek?
– El, de ha ordít, visszajönnek.
– Én ordítok? Maga suttog!
– Nyújtsa ide a kezét.
Valahogy csak sikerült őt is kikaparnom a dob belsejéből. Akárcsak 
Van Haagen kapitányt, aki átszellemült arccal dúdolgatott odabent. Amikor 
bedugtam a képem a kuckójába, örömmel integetett felém.
– Mint egy réges-régi leszállásnál, uramisten! Akkoriban ugyanígy 
eldugult az ember füle!
Néhány perc alatt azért sikerült lelket vernem beléjük. Már persze, ha 
annak lehet nevezni, hogy végigfeküdtek a földön, és pihegtek, mint a 
naposcsibe.
– Egyszerűen rettenetes volt – nyögte Mr. Ramsey. – Holtbiztos, hogy 
nincs igazság a földön. A maga dobját kellet volna ütniük, nem az 
enyémet. Maga kényszerített ebbe a rohadt esőbe, s ráadásul még én 
húzom a rövidebbet. Mondtam már magának, hogy torkig vagyok az 
egésszel?
Kora délutánra járt még csak az idő, de már közel olyan sötét volt, mint 
éjszaka. A fekete esőfelhők nem is annyira az égen szálltak, mint inkább a 
földön gurultak; ímmel-ámmal kerülgetve az olyan útjukba kerülő 
akadályokat, mint a hegytetőn álló kolostor. A kisebb segédfelhők azonban 
fittyet hányva kőfalnak-vaskapunak, beugráltak az udvarra, váratlan 
zuhanyt zúdítva a fákon gubbasztó majmok nyakába.
Kezemben a dzsungelkéssel egészen a bejárati kapuig lopakodtam. 
Mivel nem találtam ott senkit, biztos lehettem benne, hogy valóban 
eltávoztak. De hát miért is maradtak volna itt? Minél előbb el akarták érni 
a határt, ránk pedig igazából már nem is volt szükségük. Több problémát 
jelentett volna az őrzésünk, mint ha lemondanak rólunk.
Kényszerű útitársaim örömmel vették tudomásul, hogy a lányok 
leléptek, amikor azonban rádöbbentek, hogy ismét megpróbálom 
kihúzkodni az udvar sarkából a rizsfőző-készlet darabjait, egyszerűen 
fellázadtak.
– Nem – mondta Mr. Ramsey olyan csuklások közepette, hogy 
megrémültem tőlük. – Hiába is próbálkozik, én abból nem eszem még 
egyszer! Inkább felfordulok.
Bátorítást remélve Van Haagen kapitányra néztem. Ő azonban éppen 
sapkája igazgatásával volt elfoglalva, így nem avatkozott a dologba. Mrs. 
Wednesday félrefordította a fejét, s bár nem szólt semmit, arcára volt írva, 
hogy a helyemben ő nem erőltetné a dolgot. Mike szeme riadt volt, mint a 
megkergetett őzikéé. Ezúttal alighanem a főtt rizs közelgő réme riasztotta 
meg.
Én azonban nem hagytam magam kizökkenteni a kerékvágásból. Cirka 
félóra alatt felraktam a harangra a főző-apparátust, meggyújtottam a tüzet, 
kerestem némi rizst, s míg a vacsora főtt, átkutattam a halottakat. A sovány 
eredmény mindössze néhány teli tár volt, mivel azonban fegyver nem akadt 
hozzá, nem tudtam mit kezdeni a zsákmányommal.
Arra gondoltam, a korai vacsora látványa meghozza majd az 
étvágyukat, sajnálattal kellett azonban tapasztalnom, hogy éppen 
ellenkezőleg: elviszi. Mr. Ramsey szájára tapasztotta a tenyerét, és egy 
távoli harang mögött keresett menedéket, majd Van Haagen lépett le főzés 
közben angolosan. Mire magamba nyomtam egy kanál rizst, már Mrs. 
Wednesdayt sem láttam sehol.
Egyedül Mike tartott ki mellettem. Előbb csak a tűzbe bámult, majd 
érdeklődéssel figyelte, amint az áldozati étellel birkózom.
– Büdös, mi?
– Nem büdös, csak dohos.
– Egérszart is láttam benne.
– Az is tápláló – mondtam.
– Egy tengerészgyalogosnak mindent, meg kell ennie?
Kinyújtottam a kezem, és az ölembe húztam a kisfiút.
– Figyelj rám, Mike. Nem arról van szó, hogy tengerészgyalogos voltál-
e vagy sem, hanem arról, hogy meg akarod-e úszni élve a dolgot. Ha nem 
eszel, könnyebben betegszel meg, könnyebben fáradsz el...
– Adj néhány kanállal – mondta.
Elégedetten láttam, hogy még csak az orrát sem fintorgatja, amint 
lenyeli az első falatokat. Mosolyogtam, és elégedetten rákacsintottam.
Pedig igazság szerint legszívesebben felkaptam volna a fazekat 
rizsestül, mindenestül együtt, s gonosz vigyorral a képemen a kolostor 
falához kentem volna.

58

A másik három csak akkor tért vissza, amikor már nem fenyegette őket 
a vacsorázás réme. Teát is csak egyedül Mrs. Wednesday volt hajlandó 
inni. Mivel úgy látszott, csoda elégedettek a viselkedésükkel, kénytelen 
voltam letörölni a képükről a megkönnyebbült mosolyt.
– Figyeljenek csak ide – mondtam nekidöntve a hátam egy harangnak. – 
Azt hiszem, váltanunk kéne néhány szót.
– Nem mennénk inkább a fenébe? – kérdezte elhúzva a száját Mr. 
Ramsey. – Lehet, hogy maga kedvét leli a halottak társaságában, de én 
nem. Duma helyett jobb lenne útilaput kötni a talpunkra!
– Majd eljön annak is az ideje – ígértem. – Egyelőre azonban 
tisztáznunk kell valamit.
– Rendben van, tisztázzuk – adta meg magát Ramsey. – Csak ne tartson 
soká!
– A tisztázandó dolog egyetlen mondatban foglalható össze: ki ölte meg 
Miss Danielle Mosleyt?
Ramsey eltátotta a száját, Van Haagen kapitány szemei kidülledtek, 
Mrs. Wednesday diszkréten csuklott egyet.
– Hukk! Miss Mosleyt... megölték?
– De meg ám!
– Hogyan?
– Éppen itt a bökkenő – mondtam. – Egy íjjal.
Ramsey rémülten fel akart pattanni, de vigyázatlanságában beleverte a 
fejét az egyik harang szélébe, ezért inkább kókuszát simogatva a földön 
maradt.
– Auuu, a fene vigye el! Azt mondta, íjjal? Kétség sem férhet hozzá, 
hogy a kannibálok tették.
– Hegyi emberek – javította ki Van Haagen kapitány.
– Az ugyanaz. Ők követnek bennünket, mint az árnyék. Jézusom, lehet, 
hogy most is itt ólálkodnak körülöttünk?
Mivel a másik kettő is aggodalmas pillantásokat vetett az átláthatatlan 
párafelhőkre, kénytelen voltam megnyugtatni őket.
– Nem hiszem.
– Miért nem hiszi?
– Mert a hegyi embereknek vannak saját fegyvereik.
– Mi a fenét akar ezzel mondani?
– Miss Mosleyt olyan barkácsíjjal ölték meg, amelyet itt készítettek, 
ráadásul az eltűnt, majd előkerült dzsungelkéssel, íjhúrnak azt a drótszálat 
használták, amellyel korábban a lányok kötöztek meg bennünket.
– Olyan, mint a mese – legyintett Ramsey. – Nincs se füle, se farka.
– Igenis van – erősködtem. – Tudni akarom, ki tette. Mert hogy maguk 
közül valaki, ahhoz kétség sem férhet.
Ramsey felemelkedett: éppen hogy csak kikerülve fejével a harangot.
– Idefigyeljen, Lendvay – kezdte vészjósló nyugalommal –, nem tudom, 
mi a fenét akar már megint ránk kenni, de abban biztos lehet, hogy 
képtelen lennék elkészíteni egy olyan valamit, amiről ön beszél. 
Egyszerűen ügyetlen vagyok az ilyesmihez, érti? Az iskolában a 
technikaórákon mindenki engem röhögött. Én voltam az, akit ha 
megbíztak, hogy verjem bele azt a szöget a falba, megkérdeztem, melyik 
falba való. Ezek után el tudja képzelni, hogy ellopom a maga féltett 
vadászkését, és isten tudja, miféle íjat barkácsolok vele, amellyel ráadásul 
még embert is lehet ölni?
– És ön, Van Haagen kapitány? – fordultam a repülő felé. – Remélem, 
nem akarja bizonygatni, hogy főpilóta létére technikai analfabéta?
Van Haagen levette a fejéről a sapkáját, kicsavarta, aztán visszatette a 
helyére. Megfigyeltem, hogy az utóbbi időben mindig ezt teszi, ha 
csillapítani próbálja lelke háborgását.
– Nem – mondta aztán halkan –, egyáltalán nem vagyok technikai 
analfabéta. Meg tudok javítani például egy repülőgépet, ha az egyáltalán 
javítható. Ebben az esetben viszont nem erről van szó.
– Hát miről? – kérdezte némi rosszindulattal a hangjában Mr. Ramsey:
– A kreativitásról, uraim. Arról, hogy nem elsősorban megcsinálni 
nehéz azt az akármit, hanem rájönni arra, hogy bambuszból és drótból 
gyilkos fegyvert lehet készíteni. Én erre soha nem jöttem volna rá. S 
tudják, miért? Azért, mert idegenül mozgok a közegben. Összefoglalva a 
lényeget: csak olyan követhette el, aki kitűnően kiismeri magát a 
dzsungelekben; pontosan tudja, mi mire alkalmas.
– Mrs. Wednesday?
– Talán még csak kiötöltem volna valami hasonlót, ha nagyon muszáj... 
megcsinálni azonban aligha lettem volna képes.
Mike-ot meg sem kellett kérdeznem.
– A fenébe is, hagyjuk már végre abba ezt a szócséplést!
– csapott a levegőbe összeszorított öklével Mr. Ramsey,
– Az a maga baja, hogy mindig mindent tudni akar. Ha lepottyan egy 
majomszar a fáról, maga feltétlenül tudni akarja, melyik majom szarta. 
Elégedjen meg annyival, hogy valaki itt bujkált a hátunk mögött, és 
szerencsénkre nem bennünket ritkított, hanem amazokat. Egy thai Robin 
Hood! Nem elég ez magának?
– És ha hamarosan mi következünk?
– Ne röhögtessen már, ember! Ha meg akarta volna tenni, már egyikünk 
sem élne. Lehet, hogy maga Tarzan, a dzsungel fia van odafent a fákon. Mi 
vagyunk a jók, ők a rosszak, így aztán bennünket támogat. S ha ezután is 
megőrzi irántunk tanúsított jóindulatát, simán átgyalogolhatunk a burmai 
határon. Bár, őszintén szólva már többször is feltettem magamnak a 
kérdést: miért nem próbálunk meg inkább visszasétálni Bangkokba?
– Például azért – bólogatott Van Haagen –, mert azt súgja a fájós bal 
térdem, hogy igen rövid úton börtönben találnánk magunkat. Mit gondol, 
azok, akik ezt a tervet kifőzték, hagynák, hogy mindent kikürtöljünk a 
sajtónak?
– Meggyőzött – mondta Mr. Ramsey. – Csodálatos a 
felfogóképességem, ha a bőrömről van szó. Ez esetben természetesen csak 
arról lehet szó, hogy Burmán keresztül távozunk Ázsiából. De akkor 
távozzunk már, könyörgök!
– Azonkívül Laura Conaway is meghalt – mondtam komoran.
Mike kivételével ismét eltátották a szájukat.
– A vörös hajút? Őt is... – hápogta Ramsey.
– Őt nem. Őt Janice lőtte le.
– Janice?!
– Azt hitte, Laura a smasszer. Akinek a feladat elvégzése után meg 
kellett volna semmisítenie a kommandót.
– Maga szerint így volt?
– Szerintem nem. Ramsey megcsóválta a fejét.
– És ha mégis? Ha Miss Conaway nyírt ki mindenkit?
– Le is lőhette volna őket a saját fegyverével.
– Hátha nem akarta. Úgy gondolta, ezzel másokra? például ránk kenheti 
a dolgot.
– Mi a fenéért?
– Ismét előállt a majomszindróma – legyintett a menedzser. – Miért, 
miért, miért? Mi a fenéért kell folyton-folyvást feltennie ezt a rohadt 
kérdést? Álljon ki az udvarra, és ordítsa bele a felhőkbe, hogy mi a francért 
esik megállás nélkül ez a nyomorult eső? Erre különben úgy mellesleg 
magam is kíváncsi lennék. Ha viszont nem óhajt, akkor azt mondanám, 
hagyjuk itt abba a szócséplést, és tűzzünk el a fenébe. Maga úgyis 
megvacsorázott, adjon Isten erőt-egészséget az emésztéséhez, de most már 
kössük fel az útibocskort, és induljunk el Burma felé. Van valakinek 
fogalma róla, merre van egyáltalán?
Senkinek sem volt.

59

Alighogy felértünk a hegyvonulat gerincére, mintha ránk hullt volna 
Délkelet-Ázsia minden csapadéka. A feltámadó szél egyre ott üvöltött 
körülöttünk, arcunkba vagdosva még azokat a kövérre hízott esőcseppeket 
is, amelyek különben elkerültek volna bennünket. A fekete felhők 
megtelepedtek a hegy tetején, és mozdulatlanná dermedtek. Most hogy 
valamelyest csökkent az állandó életveszély okozta nyomás a lelkünkön, 
volt egy kis időnk, hogy a fenyegető természettől rémüljünk meg.
– Uramisten! – kapkodott levegő után Ramsey. – Egyre cifrább lesz a 
dolog. Látta az Ózt?
– Ki nem látta?
– Én is láttam gyerekkoromban. Úgy beszartam tőle, hogy amikor 
valóságos vihar közeledett, bebújtam az ágy alá, és csak vacsorára sikerült 
a nagymamámnak seprűnyéllel kipiszkálnia.
– Ez nem vihar – igyekeztem megnyugtatni. – Ez monszun.
– Na és? – kérdezte. – Az sem vihar volt, hanem tornádó.
– Itt nem csavar ki fákat a szél.
– Csak kimossa a gyökerét, mi? Meddig esik még?
– Már nem soká. Cirka két hónapig.
– Nem tudtak azok a rohadékok kellemesebb évszakot választani? 
Álljon meg már, ember, merre megyünk egyáltalán? Mi a fenét akar 
csinálni azzal a késsel?
– Esernyőt – mondtam.
– Amint látom, azért elég kreatív a dzsungelben – nézett rám 
gyanakodva. – Nem akar véletlenül egy bambuszíjat is összehozni, hogy 
egyszarvúra vadásszunk vele?
Bevonultam a késsel a közeli pálmafák közé, leveleket vágtam, s a 
vastagabb szárak segítségével esernyőket fabrikáltam belőlük. Fél óra 
múlva olyan peckesen vonultunk végig a hegygerincen, mint Csin-sí 
Huang-ti császár ágyasai egy régi képen.
A párafelhők összezárultak mögöttünk, mindörökre elrejtve szemünk 
elől a borzalmak kolostorát.

60

Másfél órai keserves bukdácsolás után természetesen Ramsey volt az 
első, aki megpróbálta bedobni a törülközőt.
– Nem állnánk meg egy pillanatra? Megtorpantam és visszanéztem rá.
– Valami baj van?
– Arra lennék kíváncsi, meddig megyünk még felfelé? Felemeltem a 
fejem és körülnéztem. El kellett ismernem, akármerre is bámultam, 
reménytelennek tűnt a világ. A fekete esőfelhők szinte karnyújtásnyira 
szálltak tőlünk. Lógó hasukból csak úgy dőlt ránk a víz. S ha ritka 
pillanatokra ellebbentek előlünk, csak azért tették, hogy a mögöttük 
sűrűsödő szürke ködcsomókkal ijesztgessenek.
Úgy számítottam, még igencsak a kolostor közelében járhatunk, ezért 
nem akartam megpihenni. Inkább Mr. Ramseyhoz sétáltam, és az esernyője 
alá néztem.
– Mi a baj?
– Az, hogy rossz irányba megy.
– Mihez képest?
– Burmához képest. Lefelé kellene mennünk.
– Arra már voltunk. Ott terülnek el a rizsföldek. Meg kell másznunk 
ezeket a hegyeket, hogy leereszkedhessünk a Mekonghoz.
– Maga szerint milyen messze lehet még?
Mivel tapasztalatból tudtam, hogy ilyen esetben mindig konkrétumot 
kell mondani, habozás nélkül rávágtam:
– Nyolcvan kilométernyire.
– Az hány nap?
– Három.
– Te jó isten! Hogy fogjuk kibírni étlen-szomjan?
– Csorgassa le az ernyőjéről az esővizet.
– És a kaja?
– Ha beérünk az erdőbe, szedünk gyümölcsöt.
– A francba, de hát merre van itt erdő?
Jó kérdés volt. Egyelőre ugyanis meglehetősen kopasz hegynyergen 
kapaszkodtunk felfelé, csak a fekete felhők mögül ki-kibukkanó néhány 
pálma jelezte, hogy akad azért errefelé is fa.
Estébe hajlott már az idő, amikor nem is messze tőlünk lövés csattant. 
Olyan váratlanul, hogy majdnem levetettem magam a földre. Mike riadtan 
hozzám bújt, a többiek pedig tanácstalanul néztek rám.
– Ők voltak? – kérdezte Van Haagen kapitány.
– Ki más? – vontam meg a vállam. – Ráadásul géppisztolyból lőttek.
– Mi az ördögöt csinálhatnak? – rémüldözött Mr. Ramsey.
– Biztosan vadásznak – mondta Van Haagen.
– Mire?
– Vagy vadra, vagy egymásra.
Mike-ban, aki az elmúlt órák során szó nélkül caplatott mellettem, 
feltámadhatott a kalandvágy, mert rövid hallgatózás után megfogta a 
kezem.
– Nem kellene kikémlelnünk őket?
– Miért kellene?
– Hogy megtudjuk, mire készülnek.
– Azt úgyis tudjuk – mondtam. – Át akarnak szökni Burmába, mint 
ahogy mi is. Inkább arra vigyázzunk, nehogy beléjük fussunk.
Este tíz környékén úgy határoztam, befejezzük a napot.

61

Bármennyire is zuhogott az eső, már nem bíbelődtem 
kunyhókészítéssel, mint nem is olyan régen. Meg kellett elégedniük azzal, 
hogy kerestem egy pálmát, levagdaltam néhány levelét, s felraktam a 
közelben árválkodó bokrok ágaira. Pár perc alatt azért így is sikerült 
elfogadható éjszakai szárnyékot készítenem. Arról szó sem lehetett, hogy 
mindenki külön kuckót kapjon, ezért úgy összebújtunk, mint az ősemberek 
a történelem hajnalán.
– Azért van előnye ennek az esőnek is – motyogta már félálomban 
Ramsey. – Legalább elmossa a szúnyogokat.
– Az bizony nagyon fontos – biccentett Van Haagen. – Maguk el sem 
tudják képzelni, mennyi errefelé a vérszívó. Néha odafentről felhőnek 
látszanak. Hát te? – fordult aztán a mélyen hallgató Mike-hoz. – Te nem 
találsz semmi jót ebben a kirándulásban?
Mike összehúzta a szemöldökét.
– De – mondta aztán rövid habozás után. – Nem kell mosakodni.
– Vannak errefelé vadállatok? – kérdezte nagyot ásítva Mr. Ramsey.
Mivel Van Haagen kapitány nem válaszolt, Mrs. Wednesday vette át a 
szót.
– Azt olvastam, hogy elefántok.
– Elefántfarmokon?
– Az erdőben is.
Ramsey villámgyorsan felült a fekhelyén.
– Szabadon?
– Vad elefántok.
– Úgy érti, szabadon kószálnak erre-arra?
– Hát hogy erre is kószálnak-e, azt nem tudom, de úgy általában van 
belőlük jó néhány.
– A fenébe is! Azok a fickók akár ránk is taposhatnak.
– Ha az útjukba kerülünk.
Lopva Mike-ra pillantottam. Az elefántok emlegetése mintha pírt csalt 
volna az arcára. El is határoztam, ha felvirrad a reggel, megpróbálom 
kiszedni belőle, mi bántja.
– Más állat remélem nincs?
– Kivéve a tigriseket – mondta Mrs. Wednesday.
– Tigrisek?! Eddig azt hittem, azok csak Indiában vannak!
– Vannak itt is.
– És ezt csak most mondja? Mi lesz, ha idetéved egy?
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnia – csitítottam.
– Mit csináljak, ha olyan szerencsétlen a természetem, hogy mindig 
csak a legrosszabbra gondolok. Most például eszembe jutottak a kígyók a 
vízben. Úristen... mintha máris alánk mászott volna egy.
S bár jó ideig még nyugtalanul mocorgott a fekhelyén, a kimerültség 
végül őt is álomba küldte.
Huszonnégy óra múlva aztán, amikor már testileg-lelkileg annyira 
kikészültünk, hogy csak iszonyú erőfeszítéssel vonszoltuk magunkat előre, 
végre megpillantottuk a Mekongot.

62

Ha azt mondanám, hogy örömujjongásban törtünk ki a folyó 
látványától, nem mondanék igazat. Többek között azért sem, mert az a 
valami, ami előttünk hömpölygött, egyáltalán nem volt folyó kinézetű. 
Végtelen, zavaros, négyzetkilométeres habszőnyegeket magával ragadó 
víztömeg volt, amely ismeretlen, irányból ismeretlen irányba haladt. Sőt, 
ezt a vizet is csak néhány pillanatra láttuk, mert a leereszkedő köd-, eső- és 
párafelhők eltakarták a szemünk elől.
– Megérkeztünk – mondtam egy vastagtörzsű fának támaszkodva.
– Hova? – kérdezte fakó hangon Mr. Ramsey.
– Itt a Mekong.
– Ez a tenger – mondta a menedzser szenvedő képpel a szakállában 
babrálgatva. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy szép, vörösödő szakáll 
borítja az arcát, akár csak Van Haagenét. Azzal a különbséggel, hogy ez 
utóbbié szőke volt.
Önkéntelenül is megsimogattam a képem: rajta is már tekintélyes 
hosszúságúra nőtt a borosta.
– Ha átkelünk rajta – mondtam –, alighanem Burmában vagyunk.
– Alighanem? – kérdezte csukott szemmel Ramsey. Kénytelen voltam 
beismerni, hogy földrajzi ismereteim
az Aranyháromszöget illetően meglehetősen hézagosak.
– Három ország határán állunk – mondtam az igazságnak megfelelően. 
– Csak az a baj, hogy nem tudom, az odaát melyik.
– Akármelyik – mondta Ramsey. – Csak innen jussunk ki.
– Laosz sem veszélytelen.
– Én már nem is emlékszem olyan országra, amely veszélytelen lenne.
– Hogy akar átjutni a folyón? – kérdezte Van Haagen.
Jó kérdés volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb felteszi valaki. Ugyanakkor 
azzal is tisztában voltam, hogy a válaszom majd nemigen fog tetszeni 
nekik.
– Figyeljenek ide – kezdtem. – Kihalászunk néhány fatörzset a vízből. 
Összekötözzük őket, és máris kész a tutaj. Liánokkal helyettesíthetjük a 
kötelet.
– Az evezőről megfeledkezett.
– Nem kell evező. Elég, ha néhány hosszú rudat vágunk.
– Meddig tart, amíg összehozunk egy ilyen vízicsodát?
– Két napba biztosan belekerül.
– Nincs véletlenül egy kis egérszaros rizse?
– Sajnos nincs.
– Hol vannak a gyümölcsfák, amiket ígért?
– Reggel körülnézek.
– Az most van.
– Valóban? Meg is feledkeztem róla.
Ebben a pillanatban ismét lövést hoztak felénk a pára-hullámok.
– Uramisten! – csóválta meg a fejét Ramsey. – Hát már soha nem 
tudunk megszabadulni tőlük?
Hátha még a közeli jövőt is sejtette volna szegény.

63

Az egyedüli, amivel elverhették volna az éhségüket, a bambusz volt. 
Levágtam néhány zsengébb szálat, és a kezükbe nyomtam.
– Próbálják meg a hajtásait. A pandák is ezt eszik. Ramsey beleharapott, 
aztán dühösen a földhöz vágta.
– Most már értem, hogy miért szaporodnak olyan nehezen. Ha ezt 
enném...
Aztán Mike-ra való tekintettel abba is hagyta.
Ahogy elhallgattunk, azonnal meghallottuk a folyó zúgását. Az 
iszonytató víztömeg ott száguldott el mellettünk néhány méternyire, s 
időről időre még a fölötte lebegő párafelhőket is magával rántotta. Ilyenkor 
futó pillantást vethettünk fenyegető hullámaira.
– Velem jössz, Mike? Megnézzük a parton az uszadékfákat.
– És mi? – kérdezte Ramsey.
– Lehetőleg ne kóboroljanak el messzire. Gondoljanak rá, hogy nem 
vagyunk egyedül a környéken.
Hogy Mike se érezze egészen fegyvertelennek magát, faragtam neki egy 
bambuszkést. Lelkére kötöttem, hogy lehetőleg ne szúrja ki vele a szemét, 
aztán intettem: akár indulhatunk is.
– De hiszen nem is lehet látni a vizet – motyogta elszontyolodva, 
amikor már jó órája a part menti sűrűség liánjait tapostuk, de még mindig 
nem bukkant elénk a folyó.
– Mintha nem is igazi lenne. Egyszer láttam egy filmet. Az volt a címe, 
hogy A fantom folyó. Tudod, milyen volt?
– Milyen?
– Éppen ez az, hogy semmilyen. Csak a hangját lehetett hallani, de a 
folyó nem volt sehol. Csak azok hallották, akiknek az ősei valaha a partján 
éltek. Érted?
– Nem.
Mike megvakarta a fejét.
– Sajnos, én sem. Apát kértem meg, hogy magyarázza el, de ő azt 
mondta, aki ilyen marhaságokat néz, az megérdemli, hogy egy kukkot se 
értsen belőle. Szerinted igaza van?
– Szerintem nem árt, ha néha fellebbentik az ember szeme elől a titkok 
fátylát. Szerintem...
Ebben a pillanatban mintha hirtelen vihar támadt volna, vagy mintha 
egy parton térdeplő óriás elfújta volna előlünk a vízpárát. A körülöttünk 
zöldellő banáncserjék hajladozni kezdtek, s úgy kapkodtak a léghullámok 
után, mintha régi játszópajtások lennének. A pálmafák törzse meg-
megreccsent, mint öreg gavallér meszes gerince, ha egykori táncpartnere 
felkéri egy polkára.
Egyetlen szempillantás alatt kitárult előttünk a folyó. Az irdatlan 
víztömeg ott hömpölygött húsz-harminc méternyire tőlünk. A fák között 
madár rikoltott, mintha ő is a párafelhőket búcsúztatta volna.
Az eső szakadatlanul zuhogott tovább. Az ég mintha icipicit 
kivilágosodott volna – persze az is lehet, hogy csak a végtelen víz 
halványsárga színe festette meg a felhők lecsüngő hasát. A folyón túl apró 
fák és egészen apró kunyhók látszottak.
Szemem fölé ernyőztem a tenyerem, de így sem láttam sokat belőlük.
Mike kővé dermedve bámulta a vizet, aztán riadt tekintettel felém 
fordult.
– Ez a... folyó?
– A Mekong.
– Inkább... tengernek látszik. Mint San Franciscónál az óceán.
– Pedig ez csak egy folyó. Az áradástól ilyen széles.
– Az ott a túlpart?
– Minden bizonnyal Laosz.
– Burma merre van?
– Kissé feljebb. Valahol kell lennie arrafelé egy szigetnek. Az már 
Burmához tartozik.
– Azok a feketék ott?
– Fatörzsek.
– Azokból csinálunk tutajt?
Azokból biztosan nem – gondoltam magamban, és igyekeztem közelebb 
kerülni a vízhez. Örömmel tapasztaltam, hogy a vízpára még feljebb 
emelkedik – egészen a parti pálmák csúcsáig –, alatta pedig szép tisztán 
látszik a folyó.
Mike elgondolkodó képet vágott, majd megvakargatta egyik meztelen 
lábszárát a másikkal.
– Nagyon messze van. Te nem félsz?
– Mitől? – kérdeztem.
– Hogy belefulladunk.
– Át kell érnünk Burmába.
– A... lányok?
Valóban ez volt a kérdés. Mert könnyű azt mondani, hogy majd 
fatörzseket húzgálunk ki a vízből, liánokat vágunk, és összekötözzük velük 
őket – csak éppen azt hagytuk ki a számításból, hogy sajnos nem egyedül 
vagyunk a Mekong partján. Ha nagyon belefeledkezünk a munkába, 
megeshet, hogy más hajókázik át a tutajunkon. Lehet ugyan, hogy mi is 
vízre szállunk, csak éppen csónakban, s a fuvardíjat Telpemben kell 
kifizetnünk Charonnak, az alvilág csónakosának.
Borús gondolataim alighanem megérintették Mike-ot is, mert aggódva 
nézett rám.
– Valami baj van?
– Csak gondolkodom – mondtam.
Értetlenül megrázta a fejét, majd mielőtt megakadályozhattam volna, 
belegázolt a vízbe. Alig lépett kettőt, máris a térdéig ért.
– Vigyázz! – figyelmeztettem. – Errefelé erős a sodrás. Mike hirtelen 
megtorpant, maga elé nézett, egyenesen előre, a vízpart azon részeire, 
amelyet jómagam az előttem álló fáktól nem láthattam. – Azt mondod... 
tutajon akarsz átkelni?
– Tudsz jobbat? A legutolsó gőzhajó éppen húsz éve ment el.
– Mit szólnál a csónakhoz?
– Rossz ötlet – mondtam. – Különben azt hiszed, az én fejemben nem 
fordult már meg a dolog? Csakhogy csónakot készíteni sokkal nehezebb, 
mint tutajt. Balta kell hozzá, megfelelő fatörzs, ki kell szárítani, s a jó ég 
tudja, mi mindent kell még csinálni vele. Lehet, hogy csalódást okozok 
neked, de soha nem csináltam még csónakot.
– Nem is arra gondoltam – magyarázta. – Nem arra, hogy csináljunk.
– Hanem mire?
– Zsákmányoljunk egyet. Vagy esetleg... többet is.
– Ragyogó – mondtam, s előhúztam a dzsungelkést, hogy csak úgy 
próbaképpen megvagdossam egy fa törzsét. Sose rossz, ha az ember tudja, 
milyen fák nőnek a közelében – Ahhoz, hogy az ember csónakot 
zsákmányoljon, tudod mi kell?
– Na mi? – kérdezte kíváncsian.
– Nem fogod elhinni, de csónak. Csónakot lopni úgy lehet, hogy 
valakinek már van, én meg elveszem tőle. Ez persze csak elméleti kérdés, 
mert lopni bűn, azonkívül pedig nincs is csónak a láthatáron. Ezzel a témát 
akár ejthetjük is.
Mike megvakargatta a feje búbját.
– És ha lenne? Akkor is bűn lenne ellopni?
– Nem a bűn itt a lényeg – mondtam amerikai állampolgárhoz méltó 
büszkeséggel. – Hanem a magántulajdon szentsége. A magántulajdon elve 
sérthetetlen. Társadalomból kivetett pária az, aki hajlandó elemelni, ami 
nem az övé.
– Megértettem – biccentett Mike. – Akkor hát nem nyúlunk hozzájuk.
– Mihez? – kérdeztem meghökkenve. Mike felemelte a karját.
– Te onnan nem láthatod. Itt van egy kis öböl az orrom előtt tele 
csónakkal. Csakhogy... a magántulajdon szentsége miatt, ugye... Vagy 
mégis ellopjuk őket?
– Vagy mégis – mondtam rekedten.

64

Óvatosan dugtam ki a fejem a banáncserjék vastag levelei közül. Mike 
viszont minden különösebb teketória nélkül oda akart sétálni a 
csónakokhoz. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a 
frakkját.
– Nyughass már – próbáltam csillapítani a lelkesedését. – Hátha csapda.
– Gondolod, hogy nekünk tették ide őket?
Ha jobban belegondoltam, egyáltalán nem volt valószínű. Sokkal inkább 
annak látszott az a feltételezés, hogy a Mekongon halászó törzsek 
valamelyikének csónakkikötőjére bukkantunk. A törzs valószínűleg 
felhúzódott az áradás elől a magasabban fekvő területekre, magára hagyva 
vízijárgányait.
– Maradj a fenekeden – mondtam neki. – Ha egy óra múlva sem 
bukkannék fel, söpörj vissza a többiekhez. Visszatalálsz?
– Vissza. Csak azt nem tudom, mikor telik le az egy óra.
Természetesen megértettem a gyengéd célzást. Levettem vízhatlan 
órámat a karomról, és rácsatoltam a csuklójára.
Minden sokkal gyorsabban ment, mint számítottam. Tíz perc alatt 
megkerültem a kis öblöcskét, amely nem sokkal ezelőtt még jóval 
terebélyesebb lehetett; az emelkedő vízszínt azonban elmosta a partját. Egy 
roskatag faépület szomorú maradványai arról tanúskodtak, hogy a parton 
tébláboló halászoknak volt hova húzódniuk a hirtelen támadt eső elől. 
Csónakjaik – tíz-tizenöt lélekvesztő – a vízen himbálództak látszólag 
sértetlenül.
Bámészkodtam még egy kicsit, s miután egy rövid sétát követően a 
kikötő másik oldalán bukkantam ki a sűrűből, úgy gondoltam, céltalan 
tovább rejtőzködnöm. Mike-nak nem is kellett külön szólnom, amint 
meglátott, máris odalépkedett hozzám.
– Csak huszonöt perc múlt el – mondta sajnálkozva.
– Rendben van – adtam meg magam. – Ma egész nap rajtad maradhat az 
órám.
Erre aztán olyan boldogság öntötte el, mintha motorcsónakot találtunk 
volna a parton üzemanyaggal teletöltve.
– Felmész arra a dombocskára – mutattam neki egy halmot, ami talán 
még a monszun előtt hangyaboly lehetett. – Ha valakit közeledni látsz, 
füttyentesz egyet? Oké?
Mike perceken belül fent volt a hangyabolyon, én pedig odacaplattam a 
csónakokhoz.
Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a vízi járművek messziről 
sokkal, de sokkal reményteljesebb képet mutattak, mint közelről. Amint 
tüzetesebben is megvizsgáltam őket, rájöttem, miért nem állítottak a 
gazdáik őröket melléjük. Alighanem egyetlen őr napi fejadagja többe 
került volna, mint a csónakok összértéke. Még amelyik sértetlennek 
látszott, az is legalább százéves lehetett, olyan korhadt fából, hogy egy 
jobb érzésű szú már rég elköltözött volna belőle.
Halkan fütyörészve kirostáltam a teljességgel használhatatlanokat, majd 
amikor a rostálás végére értem, elégedetten állapítottam meg, három olyan 
maradt, amely még működőképes csónaknak volt nevezhető.
A következő megoldandó probléma az evezőkérdés volt. Mivel a 
csónakokban nem volt egyetlenegy sem, kénytelen voltam ismét csak sétát 
tenni a környéken. Jó huszonöt méternyire meg is találtam őket egymásra 
hányva egy bokor alján. Legtöbbje természetesen törött volt, kilenc 
azonban még használható.
Gondterhelten megrugdostam a csónakok oldalát, aztán magamhoz 
intettem Mike-ot.
– Biztos, hogy visszatalálsz egyedül?
– Biztos.
– Akkor igyekezz! Mondd nekik, hogy azonnal jöjjenek ide 
valamennyien!...
Amikor eltűnt a fák mögött, óvatosan behúzódtam egy bokor alá és 
vártam.
Az eső szakadatlanul zuhogott, így aztán vettem magamnak a 
fáradságot, és levágtam a közeli pálmáról egy levelet. Egészen addig 
ücsörögtem alatta gondolataimba merülve, amíg csak el nem 
szunyókáltam.
Amikor felriadtam, Janice Abrahamot láttam magam előtt.
Lent állt a csónakok mellett, géppisztolyával a kezében, s fürkészve a 
kiválogatott evezőkre bámult. Végül megvonta a vállát, felnyalábolta őket, 
s széles mozdulattal belehajította a vízbe.
Aztán mint aki jól végezte a dolgát, angolosan távozott a környékről.

65

Mondanom sem kell, hogy olyan csörtetéssel jöttek, mint a vízilovak. 
Még akkor sem értették, mit akarok tőlük, amikor vadul integetve számra 
szorítottam a kezem.
– Mi a fene van magával? – kérdezte Mr. Ramsey, amint észrevette az 
integetésemet. – Vadembereket látott?
– Janice Abrahamot láttam géppisztollyal a kezében – mondtam 
dühösen.
Ettől aztán elcsendesedtek egy kicsit. De csak addig, amíg meg nem 
pillantották a csónakokat.
Ramsey lesunyta a fejét, szemöldöke alatt rájuk pislogott, majd 
gyanakodva felém fordult.
– Ezek mik?
– Csónakok.
A menedzser elfintorította az orrát.
– Nevetni fog, de én egészen másként képzeltem el eddig egy csónakot. 
Egyáltalán, hol a túlsó part?
Mutattam, hogy hol.
Mr. Ramsey, Van Haagen kapitány, valamint Mrs. Wednesday arrafelé 
néztek, aztán egyszerre hervadtak le a boldog viszontlátás rózsái az 
arcukról.
– Melyik ország lehet az ott? – kérdezte Mrs. Wednesday tűnődve.
– Nem tudom – mondtam.
– Lehet, hogy Laosz?
– Lehet.
– Elérhetjük... ezekkel?
– Nincs más lehetőségünk.
– Mit kereshetett itt... Janice? Gondolja, hogy visszajön? Egészen biztos 
voltam benne, hogy nem. Az a tény, hogy az evezőinket bedobálta a vízbe, 
sok mindent elárult a terveikről. Mivel nem akartam nyugtalanítani a 
többieket, hallgattam róluk, mint a csuka.
Van Haagen kapitány gyanakodva a csónakok felé szimatolt.
– Mivel vannak kikötve?
– Kötéllel.
– Evezők?
Ez volt immár a dolog legkritikusabb pontja. Ha Janice el nem szórja 
őket a vízbe...
Kilépkedtem a partra, és megpróbáltam megállapítani, nem akadtak-e 
bele véletlenül a vízbe hajított evezők, a parton álló fák gyökereibe. Sajnos 
nem akadtak.
– Lehet, hogy ki fog röhögni – mondta gondterhelten Mr. Ramsey, de 
amikor egyszer az Erie tavon csónakáztam, az volt a divat, hogy bizonyos 
lapos végű fákkal kavartuk a vizet a csónak mellett, s ezeket a fákat 
evezőnek hívtuk. Mintha nem látnék ilyesmiket a közelben:
– Pedig itt vannak – mondtam a törött evezőkből emelt halomra 
mutatva.
Mr. Ramsey felhúzta a szemöldökét.
– Sajnos nem tudom eldönteni, vajon az én kezem túl hosszú-e, vagy 
ezek a micsodák túl rövidek. Maga szerint, kapitány, melyik lehet a hibás?
Van Haagen csak hümmögött: láthatóan nem akarta fokozni a 
nehézségeimet.
Ebben a pillanatban, úgy éreztem, mintha elpattant volna bennem 
valami. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna hozzájuk, lemásztam 
azon a kis lejtőn, amely a csónakokhoz vezetett, megfogtam a 
legközelebbi, használható vízi jármű koszlott kötelét, és megpróbáltam 
kihúzni vele a partra. Hallottam ugyan, hogy Mike lecsúszkál mögöttem a 
meredek partoldalon, de nem fordultam hátra. Inkább elkaptam a 
lélekvesztő oldalát, és megkíséreltem felborítani. Hiába erőlködtem 
azonban, nem ment.
Sóhajtva bámultam meg a csónakot. Hosszú, talán túlontúl is hosszú 
járgány volt – ahhoz képest viszont meglehetősen keskeny. Magasított orra 
bizonyára könnyedén szelte ketté még a legvadabb hullámokat is. 
Szomorúan állapítottam meg, hogy mindazon evezőstudásom, amelyet 
gumicsónakokon szereztem, aligha lesz elegendő egy ilyennek az 
irányításához.
– Segítsek?
Mike bánatos képpel állt mögöttem szájába dugva a nagyujját.
– Minden oké – mondtam mosolyt erőltetve a képemre. – Próbáljuk meg 
kimerni belőle a vizet.
Leültem a földre, és kezdtem lecibálni enyhén viseltes sportcipőmet. 
Mike eltátotta a száját.
– Cipővel?
– Tudsz jobbat?
– Maga ezt... komolyan gondolja? – kérdezte izgatottan mellénk küzdve 
magát Mr. Ramsey.
Legszívesebben nem válaszoltam volna neki semmit, de nem vitt rá a 
lélek. – Komolyan – mondtam.
– Amíg a túlpartig ér, kétszer is elsüllyed az esőtől.
– Majd merjük útközben is. Egy evez, egy meri a monszunt.
– Fel fog borulni.
– A halászok sem borulnak fel.
Mrs. Wednesday félretolta Ramseyt és lenézett rám.
– Mr. Lendvay... én is mennék.
– Remek – mondtam.
– Velem jössz, Mike?
Mike kezében mintha ettől még gyorsabban mozgott volna a cipőm.
– Inkább Johnnal mennék.
– Ahogy gondolod.
Kénytelen voltam felemelni a fejem és felnézni Vanessa nénire.
– Tud evezni?
Mintha huncut mosoly villant volna a szemében.
– Ausztrál vagyok. Azonkívül tagja voltam egyetemünk díjnyertes 
nyolcasának.
– Egyedül is elbír a csónakkal?
– Bízza csak rám!
– Nem lesz problémája az evezővel?
– Egyszer három napig hánykolódtam egy pingpongütővel a kezemben 
a Nagy Korallzátony mellett.
– Rendben van – adtam meg magam. – Magáé a csónak. S mivel a 
miénkkel éppen végeztünk, áttettük a székhelyünket a második számúba.
– Hé! – hallottam hirtelen Mr. Ramsey felháborodott hangját. – Csak 
nem akarnak itt hagyni bennünket?
– Nem – mondtam.
– Azért – sóhajtotta megkönnyebbülve.
– De itt fogjuk. Nem akarjuk, de muszáj. Önöké a választás.
– Én megyek – mondta hirtelen legyőzve a félelmét Van Haagen. – 
Beszállhatok önhöz, asszonyom?
– Sőt, maga lehet a kapitány, ha akar.
Ramsey habozott egy kicsit, aztán dühösen rám vakkant.
– Ezt is magának köszönhetem. Ha nem ragaszkodik ahhoz, már rég...
– Szóval jön? – kérdezte Van Haagen kapitány.
– Szóval jövök – mondta rezignáltan Mr. Ramsey.

66

Fél óra alatt kimertük a három csónakból a vizet. Végül is valahogy úgy 
alakult, hogy a két férfi került egy csónakba, Mrs. Wednesday pedig 
egyedül maradt.
– Ne aggódjanak miattam – mosolygott, amikor nyugtalanul 
rápillantottam. – Tényleg megtörtént, amiről mesélt?
– Két éjt és két napot töltöttem evező nélkül a Nagy Korallzátonyon.
Csakhogy ez nem a Nagy Korallzátony – mondtam. Ez egy megáradt 
óriásfolyó, iszonyú sodrással; ráadásul a túlpart is pokolian messze van. 
Éppen azért, nehogy elszakadjunk egymástól, megpróbálom liánokkal 
összekötni a csónakokat.
– Nem túl veszélyes ez? – kérdezte Mrs. Wednesday. – Ha konvojban 
megyünk, nagyobb az esély, hogy összetalálkozunk egy fatörzzsel.
– Mégis meg kell próbálnunk – mondtam. – Ha szükségesnek 
mutatkozik, bármikor megszabadulhatunk tőlük.
Mivel a csónakok köteleit már korábban alkalmatlannak találtam a 
feladatra, valóban a környező fákról lecsüngő liánokhoz fordultam 
segítségért. Tarzannak bizonyára sokkal könnyebben ment volna a velük 
való foglalatosság, fél óra alatt azért én is kész lettem a munkával. 
Mindhárom csónakot két-két liánszállal kötöttem össze úgy, hogy egyetlen 
mozdulattal meg is szüntethettem a kényszerű együttlétet.
Mindamellett azért a kiselejtezett csónakok köteleire is szükségem volt. 
Mike kíséretében – aki tapodtat sem mozdult volna mellőlem – besétáltam 
a fák közé, és addig-addig keresgéltem, amíg meg nem találtam azt a 
kettőt, amelyet már korábban kiválasztottam magamnak. Kerek levelű, ki 
tudja, milyen fák voltak: mindkettőnek rücskös volt a kérge, és az eső 
ellenére is száraz. Próbaképpen belenyomtam egyikük törzsébe a kést; 
ahogy kifelé húztam a pengét, száraz fűrészpor szitált a kezemre.
Mike mellém guggolt, és érdeklődve figyelte, amint gondos 
alapossággal elkezdtem lefelé fejteni a fák kérgét.
– Ezekkel mit csinálunk? – kérdezte kíváncsian.
– Na mit gondolsz?
– Apa mesélte egyszer, hogy vannak fák, amelyek kérgéből gyógyszert 
készítenek. Állítólag jó a malária ellen.
 Biztos a kininre gondolt. Különben hol dolgozik a papád? Mike 
megvonta a vállát.
– Most éppen Dél-Afrikában.
– Gyémántkereskedő?
– Bankár.
– Te miért nem ott élsz?
– Mert nem akar ott letelepedni. Meg aztán nem is tudna mit kezdeni 
velem egyedül.
– Hát a mamád?
Mike tekintete elkomorult.
– Ő Indiában van.
– Ő is bankár?
– Dehogyis. Néprajzkutató.
– Szép foglalkozás.
– Eeegen.
– Neked nem tetszik?
– Amit a mamám csinál, az nem.
Annyi elkeseredés volt a hangjában, hogy felkaptam a fejem.
– Miért? Mit csinál?
– Fütyiket mér.
Majd fenékre csüccsentem meglepetésemben.
– Mit csinál?
– Már mondtam. Fütyiket mér.
– Kinek a fütyijét?
– Szobrok fütyijét.
– Ezt nem értem.
– Pedig világos. Tudod, hogy vannak olyan szobrok, amelyeken látszik 
az emberek fütyije?
– Tudom – bólintottam. – Régen nem volt szégyen az ilyesmi. Azt 
tartották, hogy nem rejtegetnivaló az, ami az emberhez tartozik.
– Azt mondta a mamám, hogy van olyan templom, amelynek az oldalán 
sok száz ilyen dombor... micsoda van...
– Dombormű.
– Igen. Dombormű... S az embereknek más és másfajta a fütyijük rajta.
– Ez általában így szokott lenni. Mint ahogy minden embernek másfajta 
az orra...
– Tudom, a mamám ezt is elmagyarázta. Sőt azt is, hogy nem ismerjük 
azokat az embereket, akik a dombor... izéken vannak. Nem tudjuk, kik 
voltak és honnan jöttek. Az arcuk nem árul el semmit, a fütyijük azonban 
igen.
– Nocsak – néztem fel rá meglepetten.
– Anyukám összeállított egy fütyikatalógust, amelyből pontosan 
megállapítható, hogy a domborművön szereplő emberek kik voltak, és 
hogy mely időből származik az alkotás.
– Hát ez remek – mondtam. – Hálás lehet az anyukádnak a 
néprajztudomány.
– Az lehet, csak éppen én... nem vagyok egészen az. – Elcsuklott a 
hangja, és mintha könnyet láttam volna csillogni a szemében. – Te örülnél 
neki, ha az iskolában azzal csúfolnának, hogy a te mamád fütyiszakértő?
– Nem, nem örülnék neki – mondtam komolyan. – De holtbiztos, hogy 
felülemelkednék a dolgon.
– Kösz, hogy ezt mondod. Mindenesetre boldog vagyok, hogy 
elmehetek Vanessa nénivel Ausztráliába. Mr. Wednesday egészen kiváló 
ember.
Volt valami a hangjában, ami megerősítette abbéli gyanúmat, hogy 
történt valami közte és Vanessa néni között az utóbbi napokban. Már-már a 
nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, de Mike nem hagyott időt rá. 
– Anyukám sokat beszélt Ian bácsiról. Ő volt Ausztrália főrendőre. 
Nagyon sok rablót elfogott.
– És Vanessa néni?
Mike kelletlenül felvonta a vállát.
– Hát, ő is... nagyon bátor asszony. Anyukám mesélte, hogy egyszer 
felborult valami hajó, s a környéken hemzsegtek a cápák. Vanessa néni 
ennek ellenére beugrott a vízbe, és sokaknak megmentette az életét. 
Nagyon boldog voltam, amikor anya megengedte, hogy elmehetek 
Ausztráliába, és még Thaiföldet is útba ejthetjük. Ian bácsinak valami 
dolga lesz itt Csiang Kaiban. Hát... nem egészen így történt a dolog.
– Mrs. Wednesdayvel azért csak találkoztál.
– Eeegen. Bár nem egészen ilyennek képzeltem.
– Hát milyennek?
– Mindig azt hittem, hogy olyan izé... nagymamás.
– Miért, nem olyan?
Mike megcsóválta a fejét.
– Inkább olyan... olyan..., mint Tom Sawyer nénikéje! – vágta ki a 
megfelelő hasonlatot.
– Még szerencse, hogy egymásra ismertetek.
– Emiatt is ki vagyok akadva egy kicsit.
– Nocsak. Miért?
– Mert... New Yorkban a nyakamba függesztettek egy táblát a 
nevemmel és... betettek a megőrzőbe. Mintha csak egy bőrönd lettem 
volna. Ott lógott a nyakamban, hogy Mike Watherspoon, mint a 
rabszolgaizén... vásáron. Még szerencse, hogy Vanessa néni hamar 
kiváltott. Végül is minek vágod le ezeket az izéket?
Az izék az ismeretlen, száraz törzsű fák ugyancsak száraz s megfelelően 
domború kéregrészei voltak, amelyekbe még lyukakat is fúrtam a késsel. 
Most áldottam csak az eszemet, hogy megkaparintottam a dzsungelkést, 
nem is tudom, mire mentünk volna nélküle. Amikor a lyukfúrással is 
elkészültem, átfőztem az egyik kéregdarabon egy kötélvéget, aztán 
intettem Mike-nak, hogy álljon fel.
– Most figyelj, jópajtás!
Megcsavartam a kötelet, Mike mellére fektettem a kérget, majd 
meghúztam a végét.
– Most a hátadra is kapsz egyet.
Két perc múlva úgy állt előttem, mint egy páncélos apród az 
Excaliburből.
– Ez meg mi a csoda?
– Mentőmellény – mondtam. – Mindenki kap egyet. Aztán már Isten 
kezében leszünk. Vesd le, csinálok másikat helyette, ez csak kísérleti darab 
volt...
Amikor levetette, behajítottam egy bokor alá úgy, hogy azért kilátsszon 
a vége.
Mrs. Wednesday és Van Haagen kapitány zúgolódás nélkül vették fel a 
kéregmellényt, sőt még örültek is a találékonyságomnak, egyedül Mr. 
Ramsey morgolódott.
– Úgy érzem magam, mintha satuba szorítottak volna. Nem tudott volna 
normálisabb fát találni? Olyan a szaga, mint a kerti büdöskének.
– Én a te helyedben már rég belelöktem volna a vízbe – suttogta Mike.
– Attól tartok, beesik ő magától is – mondtam sóhajtva. A lábunk előtt 
hullámzó folyóra néztem, aztán arra a szomorú megállapításra jutottam, 
hogy amíg a parton ügyeskedtünk, a Mekong jó tíz centiméterrel 
megemelte a szintjét.
– Figyeljenek ide – mondtam mielőtt elindítottam volna a 
csónakkonvojt. – Ha valamelyikük kipottyanna a csónakból, próbáljon 
belekapaszkodni a szélébe, ha ez sem sikerülne, hagyatkozzék a 
mellényére. Szükség esetén próbáljon elkapni egy farönköt, lehetőleg 
olyat, amelynek ágai vannak, mert az nem forog, és próbáljanak meg 
lehetőleg keveset inni a vízből, mert forralatlanul egészségtelen.
– Indulnunk kellene – türelmetlenkedett Van Haagen. Eláll a szél.
– Na és? – húzta fel a szemöldökét Ramsey. – Nem ragaszkodom hozzá, 
hogy viharban keljünk át.
– Ereszkedik lefelé a pára.
Valóban ez történt. Ahogy elcsitulni látszottak a légáramlatok, a vízpára 
kezdte visszanyerni elveszített hatalmát. A túlsó partról hirtelen eltűntek a 
kunyhók; mintha fehér vattacukorral öntötték volna le a tájat.
– Nem kéne megvárnunk, amíg ismét kitisztul a levegő? – kérdezte Van 
Haagen.
Janice Abrahamra és a géppisztolyára gondoltam, aztán azt mondtam: 
nem. Talán még jól is jön nekünk, hogy láthatatlanok maradunk a folyón.
Nagyot rándult a csónakunk, ahogy elkapta a víz.
– Isten nevében előre!
Amikor a harmadik sajka is kiúszott a kicsi, védett öbölből, már a saját 
kezemet sem láttam.
A Mekong, mintha csak élvezte volna a játékot, nagyobb sebességre 
kapcsolt. Úgy éreztem, mintha repülnénk a ködfelhők közepén.

67

Néhány másodperc múlva már fogalmam sem volt róla, merre 
járhatunk. Óvatosan feltérdelve megpróbáltam felvenni a többiekkel a 
kapcsolatot. Tölcsért csináltam a kezemből, és nagyot ordítottam.
– Hahó! Megvannak?
– Mr. Lendva...íííííí – hallottam Van Haagen kapitány kiáltását. – 
...ééééél!
– Micsoda?
– ...éééél!
Mike négykézlábra állt, és odamászott hozzám a hajó orrából.
– Talán a lián.
Megrántottam a liánkötelet, de nem éreztem rajta semmit.
A következő pillanatban aztán felemelkedtem a levegőbe, és mint Van 
Haagen kapitány gépei, felszálltam a felhők közé. Röptében még sikerült 
elkapnom Mike-ot, s alighanem ez volt a szerencséje. Amikor ugyanis 
visszaestünk a csónakba, rám pottyant, megóva magát a csonttöréstől.
Nekem bezzeg nem volt ilyen szerencsém. Bár csontom azért nekem 
sem tört, a csónak kemény alja rendesen megdolgozta a derekamat. 
Jajgatva és nyögdécselve a lián után
kaptam. Mindhiába. Mire elértem, már csak néhány centiméteres 
csonkja lebegett a csónak oldalán.
Mike odaugrott hozzám, és aggódva a képembe pislogott.
– Jól vagy?
– Jól – nyögtem. – Hát te?
– Frankón. Tudod, mekkorát repültünk? Akkorát, mint a madár!
Bár minden csontom orvosért ordított, feltérdeltem, és ismét csak 
kiáltozni kezdtem.
– Hé! Hallanak engem? Jól vannak? Ezúttal már nem válaszolt rá senki.
– Elszakadt a lián – mondtam Mike-nak.
– Tudtam, hogy el fog – bólintott nagy komolyan a kisfiú.
A következő pillanatban pörögni kezdtünk. Előbb csak lassan, majd 
egyre növekvő sebességgel. Mike a csónak oldalába, majd a karomba 
csimpaszkodott.
– Ha beleesnél a vízbe, kapaszkodj a ruhámba. Ha elszakadnánk 
egymástól...
A kegyetlen reccsenés mintha a dobhártyámat darabolta volna. Ágas-
bogas faágak nyúltak át a fejem felett, majd mintha villás targonca villájára 
kerültünk volna, rettenetes erő hurcolt magával bennünket.
– Vigyázz, fatörzs!
Becsuktam a számat, és a fejemre szorítottam a kezem. Vártam néhány 
másodpercig, de nem történt semmi. Sőt, mintha a pörgés és az ugrándozás 
is csitult volna körülöttünk.
– Megvagy? – kérdezte Mike, miközben aggódva megsimogatta az 
arcom.
– Megvagyok.
Igyekeztem felkapaszkodni. Bár úgy éreztem magam, mintha úthenger 
ment volna keresztül rajtam, végül mégiscsak sikerült. Hiába dugtam ki 
azonban a fejem a csónak pereme fölött, nem láttam semmit. A köd a 
peremnél kezdődött, és egészen a világ végéig tartott.
Belemerítettem a kezem a vízbe. Csodálkozva tapasztaltam, hogy a 
sebességünk jelentősen lecsökkent: alighanem a folyó közepe felé 
járhattunk már.
– Hahó! Merre vannak?
Válasz nem érkezett, a víz felett lebegő légáramlatok azonban ismét 
dolgozni kezdtek. Elfolytak felettünk, s játékosan magukkal ragadtak egy-
egy ködfelhőt. Ilyenkor szemvillanásnyi időre feltárult előttünk a Mekong, 
amelynek már nem volt se széle, se hossza. Végeláthatatlan sárga, tajtékos 
víztenger hullámzott körülöttünk. Mielőtt még megpróbálhattam volna 
megállapítani, milyen messze lehet a part, a párafelhők ismét 
összezárultak.
Úgy gondoltam, ideje kezünkbe venni a sorsunkat. Le térdeltem a perem 
mellé, ismét belemerítettem a kezem a vízbe, majd amikor nagyjából 
meghatároztam az irányt, az evezőt is bedugtam a habok közé. Aztán 
óvatosan, nehogy az amúgy is bizonytalan csónak stabilitását 
veszélyeztessem, kotorni kezdtem a vizet magunk mellett, abban a hiú 
reményben, hogy ez talán majd közelebb segít bennünket a parthoz.
Egészen addig kotorásztam a zavarosban, amíg ismét csak el nem 
röppentek a párafelhők a közelünkből.
Amikor aztán megtörtént, azt kívántam, bárcsak ne történt volna meg. 
Bárcsak ott maradtak volna a felhők körülöttünk!
A Mekong vizén, mintegy tíz-tizenöt méternyire tőlünk csónak siklott, s 
úgy látszott, mintha egyenesen nekünk akarna rohanni. A csónak orrában 
Janice Abraham kucorgott géppisztollyal a kezében. Amikor megpillantott 
bennünket, vérszomjas mosolyra húzódott gyönyörű szép szája.
Aztán felkattogott a kezében a fegyver. Szerencsére még idejében 
sikerült a csónak fenekéhez lapulnunk. S a könyörületes párafelhők éppen 
idejében takartak el előle bennünket.
– Hát ez meleg volt – nyögte Mike, amikor a sűrű felhők közepén ismét 
csak bátorságot éreztünk hozzá, hogy feltápászkodjunk. – Eszerint ők is 
szereztek csónakot.
– Persze hogy szereztek!
– Te tudtad?
– Tudtam.
– Honnan?
– Onnan, hogy nem kellettek nekik a mi csónakjaink. Sőt, az evezőink 
sem. Mike elismerően nézett rám.
– Jó zsaru lehetsz.
– Megtanultam következtetni. Ennyi az egész.
Nem mutattam, de azért jólesett a dicsérete. Már untam, hogy csak 
magam dicsérgetem magam.
– Miért akarnak még mindig... megölni bennünket?
– Feltámadt bennük a vadászösztön – mondtam.
A következő pillanatban aztán bekövetkezett az, amitől féltem. Egy 
udvariatlan légáramlat ismét magával ragadta a párafelhőket, méghozzá 
jóval nagyobb területről, mint eddig bármikor. Még néhány pillanatra a 
laoszi vagy burmai part immár bokornak látszó fái is felbukkantak a 
szemem előtt.
Sajnos nemcsak ők bukkantak fel, hanem a reményeim
szerint végérvényesen párába veszett csónak is, Janice Abrahammal az 
orrában.
Nem tehettem mást, mint hogy megpróbáltam időt nyerni. Kockáztatva, 
hogy kapok néhány golyót, felálltam és rárivalltam.
– Nem szégyellj magát? Egy kisgyerekre lövöldözni?
Kiáltásommal egy időben két dolgot is észrevettem egyszerre. Az egyik, 
hogy bár a szél elfújta a környékünkről a párát, csak egy vékony 
folyosóban tette, amelynek a szélessége nem lehetett több öt-hat méternél. 
Ebben a folyosóban úszott az ő csónakjuk és a miénk is. A folyosó két 
oldalán átláthatatlan pára terpeszkedett esővel keveredve.
A másik Vinnie Fliege volt. Ott térdelt Janice mögött, a csónak 
peremébe kapaszkodva, s így, az életveszély kellős közepén is kénytelen 
voltam megállapítani, hogy soha nem láttam még olyan rondának, mint 
ekkor. Azt is láttam azonban, hogy rondasága ellenére kinyújtja a karját, és 
megkísérli elmarkolni Janice lábát.
Janice Abraham természetesen mit sem láthatott mindabból, ami a háta 
mögött zajlott, hiszen megbabonázott tekintettel bennünket figyelt. Mintha 
megpróbálta volna kiötleni, lelője-e a gyereket vagy sem.
Vinnie Fliege már-már elérte Janice lábát, s én megkönnyebbülten 
felsóhajtottam, amikor Vinnie mögül kiemelkedett Maly McMurray 
ugyancsak géppisztollyal a kezében. Rémülten olvastam le, hogy mi van az 
arcára írva.

26

Éppen elkaptam volna Mike-ot, hogy belevessük magunkat a vízbe, 
amikor váratlan dolog történt. A ködfolyosó oldala felszakadt, s kinyúlt 
belőle egy zöld színű kéz.
Valaki felordított a közelemben, egy hatalmas esőfelhő pedig vattába 
csomagolt bennünket. Annyit éreztem csak, hogy langyos vízpatakok 
csörgedeznek végig rajtam, belefolynak a szemembe, majd lecsorognak a 
bőrömön a csónak aljáig.
Amikor kinyitottam a szemem, a zöld, pálmalevélbe burkolt kéz még 
mindig a levegőben lebegett, az a valami azonban, amely kiröppent belőle, 
már visszafordíthatatlanul úton volt a géppisztolyával hadonászó Maly 
McMurray felé.
Akkor természetesen fogalmam sem volt róla, mi röpködhet a 
levegőben, néhány másodperc múlva viszont már ráismertem. Hegyes orrú 
vaskalapács volt, amilyet nem egyet láttam a kolostor restaurációs 
műhelyében.
A kalapács fordult kettőt a levegőben, mintha csak élvezte volna a vad 
száguldást, megbillentette a nyelét, aztán erőteljes csattanással Maly 
McMurray homlokának vágódott.
Első gondolatom az volt, hogy megpróbálom eltakarni Mike elől a 
világot, mire azonban felocsúdtam, már késő volt. Maly McMurray 
csodálkozó képpel a homlokához nyúlt, majd egyszerűen tenyerébe vette 
fél koponyáját. Úgy, ahogy egy alkatrészt cserél ki a szerelő.
Egyetlen pillanatra ismét behunytam a szemem, s amikor kinyitottam, 
már nem volt Maly kezében a homloka. Fogalmam sem volt róla, hova lett, 
az azonban bizonyos volt, hogy nem tett újat a régi helyére.
– John... – hallottam mögöttem Mike Watherspoon remegő hangját. – 
Miss Maly mintha...
Maly McMurray ekkor elmosolyodott. Azzal a békés, barátságos 
mosollyal, amely leginkább kifejezte a lényét. Szelíd, megértő volt a 
tekintete, mintha arra kérte volna embertársait, nézzék el a hibáit, mint 
ahogy ő is elnézi másokét.
Egyetlen szempillantás alatt suhant át a mosolya a halálba. Úgy is 
mondhatnám, hogy átmosolyogta magát odaátra. Anélkül, hogy egyetlen 
mozdulatot is tett volna, arccal előre belezuhant a Mekongba.
A következő másodpercben Vinnie elérte Janice-ot. Janice csodálkozva 
nézte, ahogy felémászik, értetlenül odakiáltott neki valamit. Még akkor 
sem fogta fel, hogy Vinnie mit akar tőle, amikor az elkapta a lábát.
mindenképpen látni akartam, mi történik velük. Félrekaptam oldalra a 
fejem a harsogó zúgás hallatán, agyam regisztrálta ugyan a veszélyt, 
mégsem tettem ellene semmit. De hát mit is tehettem volna, amikor Janice 
géppisztolya még mindig ránk irányult, ráadásul már csak néhány
méter távolságból. Az utolsó kép, amelyet megőrzött a szemem, a 
semmiből előbukkanó hatalmas, ágas-bogas fatörzs volt. Előrenyúló, 
emberderék-vastagságú ágai egyszerűen felnyársalták Janice és Vinnie 
csónakját, majd mint sebzett, dühös bika a torreádort, felhajítottak a 
levegőbe.
Janice és Vinnie kétségbeesett sikoltozása összefonódott a mi 
kiáltásainkkal. Egyetlen töredék másodpercig még a kezemben éreztem 
Mike kezét, aztán megkezdtem hosszan tartó repülésemet a végtelen 
hullámos vizein.
Hirtelen Sákjamuni buddha ölében találtam magam. Ott ültem a 
hatalmas, aranyos képű szobor lábainál, és ismeretlen betűkkel, ismeretlen 
szöveget körmöltem egy téglalap alakú papírra.
Elmosolyodtam, mert biztos voltam benne, hogy belefulladtam a 
Mekongba, és már újjá is születtem valahol.




Lisuk között
(Én és az ősök csontjai)

Nem emlékszem már rá, mikor és milyen körülmények között hagytam 
el Buddha ölét, egyszerre azonban ismét vízben találtam magam. Csakhogy 
mennyire más volt ez a víz, mint amit otthagytam! Az vad volt és halált 
hozó, ez szelíd és engesztelő, mint Maly McMurray mosolya.
Mivel a hátamon feküdtem, felemeltem a fejem, hogy körülnézhessek. 
Amerre a szemem ellátott, lótuszvirágok úsztak körülöttem méltóságteljes 
lebegéssel, mindegyikük közepében gyertya lángolt, s a szirmok közé 
fűzött selyemkendőkön az Om mani padme hum felirat világított.
Ringatóztam még egy kicsit, semmire sem gondolva, amikor hirtelen 
éles fájdalom futott át rajtam. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy a víz, 
amelyben lebegek, alig néhány centiméternyi mély csak, s egy kiálló 
szirtecskébe vágtam bele a koponyámat. Fájdalmasan sziszegve tovább 
akartam sodortatni magam, de egy hallhatatlan varázsszónak engedve 
kénytelen voltam kinyitni a szemem.
A szelíden ringató víz, a lótuszvirágok, az égő gyertyák és a lebegő 
selyemszalagok átsuhantak egy másik dimenzióba. Fejem felett szürke, 
áthatolhatatlan, ijesztő valamit láttam, ami leginkább koporsófélére 
emlékeztetett. Orrom furcsa bűz ütötte meg, a ringatódzás pedig, amely 
mindeddig maga volt a boldogság, egyszerre összerántotta a gyomrom.
Nem gondolhattam másra, minthogy éppen úton vagyok a pokol felé. A 
lótuszvirágos állapot bizonyára csak a döntés előszobája volt; az alvilág 
bírája azt a büntetést rótta rám, hogy el kell hagynom a kellemes lebegést, 
le kell vonulnom az alvilág valamely büntetés-végrehajtási intézményébe, 
ahol maguk az ördögök a börtönőrök.
Behunytam a szemem, és megkíséreltem visszaküzdeni magam a 
lótuszok közé. Ha minden igaz, az akaratnak végtelen a hatalma: 
segítségével akár még az istenek által előírt sorsomon is változtathatok. 
Hiába erőlködtem azonban: sem a szagtól, sem a ringatódzástól nem 
tudtam megszabadulni. S valószínűleg az ördögöktől sem, akik a pokol 
kapuja felé cipeltek.
Fájdalmas nyöszörgések közepette felemelkedtem, és megpróbáltam 
meggyőződni róla, hova jutottam. Az első, amit észrevettem – azonkívül 
persze, hogy élek – valamiféle rács volt, amely a világot és engem 
elválasztott egymástól. A világ ezúttal zöld volt, mintha egy festő zöld 
korszakának a közepébe cseppentem volna. A rácson esőcseppek futottak 
le, s a semmibe hullottak róla.
Mivel a ringás egyetlen pillanatra sem csitult a fenekem alatt, 
megpróbáltam megállapítani, hol vagyok. Mert ekkor már biztos voltam 
benne, hogy a lótuszvirágok a végtelen vizeken az álmok birodalmába 
tartoznak, akárcsak az ördögök a kénkőszaggal. Bár ez utóbbi azért még 
mindig ott lebegett körülöttem.
Nyitott szemmel, ostoba tekintettel bámultam a levegőbe, mert 
egyszerre csak türelmetlen kiáltás hangzott fel a közelben.
– Válaszoljon már, ember! Megkukult?
Ez aztán úgy hatott rám, mint az orvosság. Néhány pillanat alatt 
kisöpörte a fejemből a lótuszok lebegését és a gyertyák lobogását. 
Megsimogattam a homlokom, és végigpillantottam magamon. Kezem-
lábam megvolt, mozgott is, sőt: láttam, hallottam és a szaglásomat sem 
Veszítettem el.
– Ez kinyiffant! – hallottam hirtelen Mr. Ramsey tárgyilagos hangját. – 
Hiába szólongatom, nem válaszol.
– Mr. Lendvay! – csatlakozott hozzá valaki a hátam mögül. – Tényleg 
nem hallja, amit mondunk?
Összeszorult szívvel állapítottam meg, hogy valamiféle ketrecben ülök 
csuromvizesen. Ráadásul néhány méter magasan a föld színe felett, hiszen 
a fák ágai nemegyszer a ketrec rácsához ütődtek. Felemeltem a kezem, és a 
rácshoz érintettem. Vasból volt, s az eső barna rozsdát varázsolt rá.
Ahogy lefelé pislogtam a ketrecből, szürke, izgő-mozgó tömböt 
pillantottam meg magam alatt. Ennek a tömbnek azonban feje volt, két 
hatalmas füle, kunkori ormánya. Négy
oszloplábáról, amellyel a sáros erdei ösvényt taposta, már nem is 
beszélve.
Úgy kaptam hátra a fejem, hogy ismét belenyilallt a fájdalom. A 
mögöttünk lépkedő elefánt hátán Mr. Ramsey kuporgott egy feltehetően 
ugyanolyan ketrecben, mint az enyém.
– Jó reggelt! – mondta, amikor észrevette, hogy csodálkozva bámulok 
rá. – Remélem jól kialudta magát?
– Nagyon szépet álmodtam.
– Jó magának. Én is megpróbáltam, de maga mindig ott lófrált a 
közelemben. Mondja, ember, honnan veszi magának a bátorságot, hogy 
bepofátlankodjék más álmába?
Óvatosan visszafordítottam a fejem és előrepislogtam. Ott is egy 
elefántba s a hátára szerelt ketrecbe akadt a tekintetem. Mike, a ketrec 
társbérlője, boldogan felrikkantott, és vadul integetni kezdett felém.
– John! Hello, John! Jól vagy?
– Én jól – mondtam. – Hát te?
– Én is. Megúsztuk a nagy balhét.
– Az mi? – tapogattam meg a homlokomat.
– Hát a fa. Nekünk jött egy faóriás, és felborított bennünket.
– A többiek?
– Csak négyen maradtunk.
Némi szomorúságot éreztem a hangjában, de nem akkorát, amekkorát 
illett volna.
– Mrs... Wednesday?
Mike hallgatott, és a ketrec aljára bámult. Helyette a pacalsapkás Van 
Haagen kapitány válaszolt.
– Mrs. Wednesdayt elsodorta a víz. Nem találták meg.
– Kik?
– Ezek a fickók.
Az ezek a fickók azok a sovány, alacsony kis emberek voltak, akik ott 
tébláboltak az elefántok mellett, s néha éles, ismeretlen nyelven 
odakiáltottak egymásnak valamit.
– Kicsodák ezek?
Van Haagen kapitány megvonta a vállát.
– Bennszülöttek. Lisuk. Megpróbáltam beszédbe elegyedni velük, de 
nem mentem semmire. Vagy nem értenek angolul, vagy nem akarnak 
érteni.
– Ők húztak ki bennünket?
– Ők hát.
– Hogy történt?
– Az az igazság, hogy sokra én sem emlékszem. Miss Maly... le akarta 
lőni Vinnie-t, de... valaki fejbe dobta egy kalapáccsal.
– Maga volt? – fordultam Mr. Ramsey felé. Mr. Ramsey szenvedő 
képpel nézett rám.
– Kicsoda?
– Maga dobta fejbe egy kalapáccsal Miss McMurrayt?
Mr. Ramsey eltátotta a száját, és gúnyosan felkacagott.
– Ha én olyan ügyes lennék, már rég nem lennék itt. Különben honnan a 
fenéből szereztem volna kalapácsot?
– Hát maga, kapitány?
– A kalapácshajigálás nem az én profitom. Még ha lett volna 
kalapácsom, sem találtam volna el vele senkinek a fejét, arra mérget vehet.
Mrs. Wednesdayt ezúttal kénytelen voltam kihagyni a sorból.
– Hogy kerültek a vízbe? – érdeklődtem tovább.
– Jó vicc – horkantott Ramsey –, beleestünk. Jött az a rohadék nagy fa, 
és felborította a csónakot. Attól kezdve egyfolytában segítségért 
kiáltoztam. Alighanem ezt hallották meg a fickók. Mit gondol, kalózok, 
vagy mi a fene?
– Mi történt Janice Abrahammal és Vinnie Fliege-vel? Van Haagen 
kapitány megvakargatta az orrát.
– Éppen rajtuk ment keresztül a fatörzs. Én még akkora fatörzset 
életemben nem láttam! Majd olyan vastag volt, mint egy Douglas gép... 
azonkívül nekik nem volt mentőmellényük. Akaratlanul is a mellemhez 
kaptam. Már nem volt rajtam a kéregmellény.
– Alighanem maga mentette meg az életünket – mondta Van Haagen. – 
Ha nincs az a kéreg...
– Lárifári! – kiáltott fel élesen Ramsey. – A végén még hálálkodnunk 
kell neki! Hát abból nem eszik. Ha nem kényszerít ide, vízbe sem kellett 
volna esnem. Akkor pedig a mentőmellény is felesleges lett volna.
Van Haagen csak legyintett, és feltette fejére sapkája maradékát.
– Mrs. Wednesdayt is elsodorta a fatörzs? Van Haagen megrázta a fejét.
– Őt nem is láttuk. Amikor valami elszakította a liánokat, 
végérvényesen elkeveredett tőlünk.
Éles kiáltás harsant a menet élén. Az elefántok megálltak, és úgy is 
maradtak.
Úgy gondoltam, ideje beszédbe elegyedni a kis fickókkal.
Kilestem a rácsok közül, s amikor két turbános, nyakukban 
ezüstpénzekből készített láncot viselő, alacsony termetű pasas húzott el 
mellettünk, rájuk pisszegtem.
– Hé!
Mindketten megtorpantak, és felnéztek rám.
Intettem a kezemmel, hogy jöjjenek közelebb.
Egymásra pislantottak, aztán engedelmesen az elefántomhoz sétáltak.
– Beszéltek angolul?
Csak néztek rám, de nem válaszoltak.
– Franciául?
Erre sem nyitották ki a szájukat.
– Milyen nyelven?
Úgy látszik, tetszhetett nekik a kérdezősködésem, mert egymásra 
nevettek.
– Hova visztek bennünket? Semmi válasz.
– Van valami főnökféle köztetek? Ugyanaz.
– Ki szeretnék szállni a kalitkából!
– ?
– A fenébe, is, mondjatok már valamit!
A két kis fickó megvonta a vállát, megveregette az elefánt oldalát, aztán 
ment a dolgára.
Van Haagen kapitány fejére igazgatta a fejfedőjét, és mérgesen 
felhorkant.
– Már a legjobb cégekben sem lehet megbízni! Nézze csak ezt a sapkát. 
Legalább két számot ment össze!
– Bizonyára nem monszunbiztos – morogta Ramsey. Van Haagen 
megpöckölgette az említett fejfedő sildjét, aztán elégedetten felsóhajtott.
– Amíg maga szundikált, én már végigpróbáltam mindent. Öt nyelven 
kérdeztem meg tőlük, amit maga, de nem válaszoltak.
– Akkor honnan tudja, hogy lisuk?
– A viseletükről. Még Bangkokban néztem meg egy könyvben.
– Igazán? És kik ezek a fickók?
– Kínából jöttek néhány évszázaddal ezelőtt, ha a tudósoknak hinni 
lehet. A hegyek között laknak, s a kormány nemigen tud mit kezdeni 
velük. Fő tevékenységi körük az ópiumtermesztés. Azonkívül a 
csempészéstől sem riadnak vissza. Mit akar még tudni?
– Már semmit – mondtam, és visszasüllyedtem a ketrecem sarkába.
Úgy látszott, mintha fogvatartóink hosszabb időre magunkra hagytak 
volna bennünket. Mike felállt a ketrecében, és kidugta a fejét a rácsok 
között. Az övé kifért.
– Nem látom őket sehol – mondta. – Lehet, hogy már nem kellünk 
nekik?
– És az elefántjaik? – hitetlenkedett Van Haagen. Ekkor ütötte meg az 
orrunkat a kellemes illat.
– Ezek főznek valamit – szimatolt a levegőbe a kapitány. Egyszerre 
szédültünk el mind a négyen. Már a napra sem emlékeztünk, amikor 
elfogadható étel volt a szánkban. A dohos áldozati rizst természetesen nem 
számítottam annak.
– Szóljon már nekik, hogy nekünk is adjanak valamit – erőszakoskodott 
Mr. Ramsey.
– Ne lógasd az orrod, kisfiam! – ütött Mike vállára erőltetett jókedvvel 
Van Haagen. – Megtaláljuk a nagynénédet, meglásd.
– És ha... belefulladt?
– A nagynéniket különleges őrangyal védi – magyarázta a kapitány. – A 
nagynénik sosem fulladnak vízbe. Hallottál már egyetlen, nagynéniről is, 
aki belefulladt?
– Még... nem – mondta Mike.
talán tovább is társalogtak volna a nagynénik őrangyalairól, ha nem 
tűnnek fel a bokrok között a lisuk. Porceláncsészéket hoztak a kezükben s 
ugyancsak porcelánból készült kancsókat. Egyikük felkapaszkodott egy 
mellettünk álló fa törzsére, onnan adogatta be az edényeket a rácson át.
– Teljesült a kívánsága – mondtam Ramseynek. – Megjött az ebéd.
– Uramisten! – fohászkodott a menedzser. – Ezért érdemes volt 
fogságba esni!
Óvatosan elvettem a lisutól a csészémet, és köszönettel odabiccentettem 
neki. A vékony, rossz fogú férfi bedugott egy kancsót is, majd rám 
mosolygott.
Mintha vidám, biztató lett volna a mosolya.
Letettem a csészét a kalitka padlójára, aztán szemügyre vettem a 
tartalmát. Az alján kétségkívül rizs volt, ezúttal szerencsére már nem az 
áldozati fajtából. Az a valami azonban, ami a rizsen sárgult, kissé 
elgondolkodtatott.
No persze, egyáltalán nem azért, mintha valaha is megfogadtam volna 
magamnak, hogy csak olyan húst leszek hajlandó magamhoz venni, 
amelynek hajdani gazdája életében négy lábon járt. Hiszen a halnak sincs 
lába, és mégis kitűnően fogyasztható! A sárga húsfélén felejtett pikkelyek 
azonban valahogy nem halpikkelynek tűntek...
Ennek ellenére az étel rendkívül ízletes volt: a rizs enyhén currys, a hús 
omlós és illatos.
Ez lehetett a véleménye Mr. Ramseynek is, mert megnyalta utána mind 
a tíz ujját, és elégedetten cuppantott.
– Ez aztán a valami! Nem gondolja, Mr. Lendvay, hogy be kéne 
iratkoznia hozzájuk szakácstanfolyamra? Őszintén mondom, azt a 
szemetet, amit maga tálalt fel nekünk, egy jobb érzésű gazda még a 
disznajának sem adná. Igazam van, kapitány?
Van Haagen csak hümmögött: úgy látszott, nem akar állást foglalni a 
vitában. Ramsey azonban nem nyughatott.
– Már a látványától is elfogott a hányinger – folytatta. – Hogy tehette 
meg velünk azt az aljasságot?
– Nem kellett volna megennie – mondtam.
– Elismerem, óriási hibát követtem el. Még mindig itt érzem a számban 
az ízét. Bár ez az ételcsoda azért feledteti velem.
Mit tagadjam, elöntötte az agyamat a vér. Mindazonáltal nem szóltam 
semmit, csak felemeltem a csészém, belenéztem és hümmögni kezdtem.
– Nem tudom, errefelé is érvényesek-e a természetvédelmi előírások – 
mondtam aggódó hangon.
Van Haagen kapitány feltolta feje búbjára a sapkáját, és a csészéjébe 
pislantott.
– Ezt hogy érti?
– Vannak bizonyos állatok, amelyek szigorúan védettek. Elfogásuk, 
megölésük és fogyasztásuk súlyos büntetést vonhat maga után.
– Hogy jön ez ide? – hökkent meg Mr. Ramsey.
– Úgy, hogy... a lisuk alighanem védett állatból készítették el az 
ebédünket.
Mr. Ramsey arcáról lefagyott a kötekedő vigyor. Gyanakodva a 
csészéjébe szagolt, majd mogorván a rácsába kapaszkodott.
– Honnan veszi ezt a marhaságot?
– Értek valamicskét az állatokhoz. Az egyetemen zoológiát is 
hallgattam.
Ez természetesen szemenszedett hazugság volt, de az vesse rám az első 
követ, aki sosem élt még hasonló fegyverrel.
Mr. Ramsey óvatosan, nehogy észrevegyük, a kalitka legtávolabbi sarka 
felé tolta a csészéjét. Közben, mintha véletlenül tenné, hasára szorította a 
tenyerét,
– Csak nem azt akarja bemesélni nekünk, hogy... elefánthúst ettünk?
– Dehogyis! – tiltakoztam. – Az elefánthús sokkal keményebb. Ez puha 
volt – ebben, remélem, valamennyien egyetértünk –, s alighanem meg is 
pácolták valamiben. Porcogós gerincéből legalábbis erre lehet 
következtetni.
– Porcogós... gerinc? – rémüldözött Ramsey. – Én egyáltalán nem 
emlékszem ilyesmire. Maga, kapitány?
– Hát, mintha valóban...
– Annyira megpácolták, hogy észre sem vette. Pedig a hosszú szeletek 
oldalán ott húzódott a gerinc. Lehet, hogy maga porcogónak hitte.
Mr. Ramsey arca ekkor már határozottan szürke volt. Persze lehet, hogy 
csak az alacsonyan szálló felhők festették szürkére.
– Majom?
Nehezen mondta ki, de mégiscsak kimondta.
– Hova gondol? – tiltakoztam. – A majom szent állat, csak igen ritkán 
fogyasztják, azonkívül vörös a húsa. Ez fehér húsú volt, omlós, bár látszik, 
hogy sietősen fejtették le a pikkelyes bőrét.
Ramsey rám pillantott. Egyetlen pillanatig áthullámzott rajtam a 
rémület, vajon nem üti-e meg a guta, de szerencsére nem vörösödött, 
hanem inkább szürkült. Néhány pillanat múlva aztán átment zöldbe a 
szürke, s mire újabb magyarázatba foghattam volna, már egy kerek 
kelkáposzta nézett szembe velem a szomszédos ketrecből.
– Pikke... lyekről beszél?
– Mi másról? – csodálkoztam. – Elvégre egy kígyónak pikkelyei 
vannak.
Mr. Ramsey erre hanyatt dőlt a padlón, és olyan hangokat adott ki 
magából, amelyek leginkább egy kitörni készülő vulkán fortyogására 
emlékeztettek.
Van Haagen szeme összeszűkült, és többször is a csészéjébe pislantott.
– Ez igaz?
Felelet helyett visszakérdeztem.
– Látta a fickók hátán azokat a villás faágakat?
– Már akartam is kérdezni, micsoda.
– Kígyófogó bot. Haitin megfigyeltem, hogyan csinálják. Ha 
rábukkannak a kígyóra, ezzel a bottal szorítják le a fejét, majd a 
kígyógyűjtő elkapja a nyakát, és bedobja egy kosárba.
– Ezek valóban... kígyót esznek?
– Mi a különbség a kígyó vagy a rák között? Bizonyos értelemben 
semmi. Csakhogy az európai vagy amerikai emberben kialakult egyfajta 
undor...
Ramsey feltérdelt a ketrecében, és felém fordította imára kulcsolt kezét.
– Könyörgök, legalább ne részletezze! Remélem, a mérget előbb 
kinyomták belőle?
A tea ugyancsak ízletes volt, világos színű, s az Ázsiában megszokott 
zöld teából készült.
Ramsey nagyokat nyelt, amikor észrevette, hogy Van Haagen, Mike és 
jómagam buzgón szürcsöljük az italunkat.
– Hé! Várjanak egy kicsit! – kiáltotta gyanakodva. – Tisztában vannak 
vele, mit isznak?
– Teát – mondtam. – Maga mire gondol?
– Fogalmam sincs róla. De ha arról a valamiről, amit korábban 
borjúhúsnak hittem, kiderült, hogy kígyó, akkor úgy érzem, jogom van 
megtudakolni, hogy a teájuk tea-e?
– Nyugodtan megihatja – mondtam. – Valódi tea.
Éreztem ugyan valami furcsa kis mellékízét, de ügyet sem vetettem rá. 
Pedig nem ártott volna.

4

Erre különben csak akkor jöttem rá, amikor felébredtem a kalitka 
fenekén. Fogalmam sem volt róla, mennyit aludhattam, hiszen a külvilág 
éppen olyan vigasztalanul szürke volt, mint bármikor utunk során. Gyorsan 
körbepillantottam a kalitkában: sem a teás- sem a rizsescsészének nem volt 
se híre, se nyoma.
Van Haagen éppen akkor ébredt fel, amikor megpróbáltam 
megállapítani, van-e lisu a közelünkben. Akár volt, akár nem, az elefántok 
békésen taposták az őserdő végtelen sarát.
– A fenébe is, elnyomott az álom – morogta a kapitány megrázogatva a 
fejét. – Látom, Ramsey is felébredt. Hello, Mike fiam, ébresztőül késel az 
iskolából!
A halántékomra nehezedő nyomás mintha még tovább erősödött volna. 
Láttam, hogy Van Haagen kapitány is a fejét rázogatja, mintha szúnyog 
ment volna a fülébe.
– Az ördög se tudja, mi van velem – nyögte nagyot ásítva. – Soha nem 
tudtam délután aludni. Most meg ebben a ketrecben...
Ramsey a homlokára ütött, és kiköpött a rácson át az őserdőbe.
– Ebben a teában volt valami! Igaz, Lendvay? Bűntudattal hajtottam le a 
fejem, mintha bizony én lennék a felelős a történtekért.
– Pedig megkérdeztem magát. És maga mit mondott? Hogy nem kell 
félni, a tea az tea. Akkor ez mi volt? Remélem, nem mérges bogyóból 
főzték?
– Nem – mondtam enyhe bűntudattal. – A tea valóban tea volt. Zöld tea.
– Hát akkor?
– Valószínűleg ópiumot tettek bele. Ramsey óriásira tátotta a száját.
– Jóságos isten, mibe rángatott bele maga engem! A végén még narkóst 
csinálnak belőlünk!
Amíg beszélt, hullámzani kezdett előttem az erdő, majd a hullámzás 
átragadt a rácsokra is. Megpróbáltam beléjük kapaszkodni, de nem sikerült.
Elnyúltam a ketrec fenekén, és ismét álomba merültem.
Másodszori ébredésem sokkal kellemesebb volt, mint az első. 
Fejfájásom nyomtalanul tovaröppent: frissnek és tettrekésznek éreztem 
magam. Amikor kinyitottam a szemem, Van Haagen már Mike-kal 
társalgott a ketrecük közepén.
– Ha meg valami baj történne, ott a robotpilóta. Hozzá se kell nyúlnod a 
kormányhoz, robot Jimmy úgy leviszi a gépet, mint a parancsolat. Jó 
reggelt, Mr. Lendvay, vagy nem is tudom mit mondjak. Fogalmam sincs 
róla, milyen napszak, milyen nap, sőt már lassan azt sem tudom, milyen év 
lehet. Jó reggelt, Mr. Ramsey!
Mr. Ramsey átfogta a térdét, és a ketrece sarkába kuporodott. Ránk 
nézett, de nem szólt egyetlen szót sem.
Hiába forgattam jobbra-balra a fejem, árva lisu sem bukkant fel a 
közelünkben.
– Hol vannak a kísérőink?
– Talán elöl.
Az eső változatlanul zuhogott, kemény cseppekkel bombázva a ketrec 
tetejét és az elefántok bőrét. Arra gondoltam, valóban vastag bőrűeknek 
kell lenniük, hogy be ne ázzanak ebben a pokoli időben.
A következő ebédünk már nyúlcomb volt – legalábbis a jelek azt 
mutatták. Ramsey ugyan óvatosan megkapirgálta ropogós felszínét, nem 
rejtőznek-e pikkelyek alatta, de szerencsére nem rejtőztek. Teánknak sem 
volt furcsa mellék-íze, amiből arra következtettem, hogy utunk vége fele 
közeledünk.
Ki tudná megmondani, milyen napszak volt, amikor felértünk a hegyek 
közé. A levegő érezhetően hűvösebb lett, de még nem annyira, hogy 
megborzongatta volna a bőrünket. Sőt, kifejezetten örültünk, hogy elmúlt a 
párás hőség.
Zuhogó esőben érkeztünk egy hágó elé, amely olyan meredeken 
emelkedett előttünk, hogy az elefántok aligha
lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A fák már órákkal ezelőtt 
fogyatkozni kezdtek, jobbra-balra ápolt termőföldek bontakoztak ki a 
párából.
Ahogy az elefántok megtorpantak, a lisuk is előkerültek. Lehettek vagy 
tízen: alacsonyak, ezüstpénzekből fűzött láncot viseltek a nyakukban, 
turbánt a fejükön és feltűnően rossz fogakat a szájukban. Mielőtt 
kinyitották volna a ketreceink ajtaját, összegyülekeztek az elefántok 
mellett, és mozdulatlan arccal szemügyre vettek bennünket.
– Istenem, én rosszat sejtek – suttogta rémülten Mr. Ramsey. – Ezek 
feláldoznak az isteneiknek!
Most sajnáltam csak igazán, hogy Mike nem az én ketrecemben van.
– Nem fogná be a száját! – förmedtem rá.
– Nem mindegy már magának, hogy befogom-e vagy sem? Sosem 
gondoltam volna, hogy így végzem. Úristen, hiszen ez a pasas a varázsló!
Egy eddig még sosem látott lisu bukkant elő az esőfüggöny mögül, 
zsinóron vezetett majommal. A majom mindegyre a zsinórnak ugrott, 
megmarkolta, tépte, szaggatta, majd megpróbált rabtartójának ugrani. Az 
azonban ügyesen kikerülte, és a másik kezében tartott pálcával ráhúzott az 
állat oldalára.
– Jézusmária, ez meg mi a fene? – rémüldözött Ramsey. – Ez a 
majomisten! Neki akarnak feláldozni! Ezt nem tehetik meg velem, hallják? 
Nekem semmi közöm a maguk isteneihez. Adjanak neki banánt, ne engem! 
Higgyék el, jobban is szereti. Ha nem tudnák, a majmok növényevők!
– A húst is megeszik – mondta Mike.
– Még csak az hiányzik, hogy felvilágosítsd őket. Ne higgyenek neki! 
Majomisten növényevő!
A ritka szakállú lisu ügyet sem vetett az óbégatására. Ketreceink elé 
vezette a majmot, aztán elhajította a pálcáját. Villámgyorsan mellénye 
öbléhez kapott, s mire felocsúdtam már a kezében tartott valamit. 
Amennyire a leszálló párafelhőktől ki tudtam vermi, egészen kicsi, 
majdhogynem játéknyíl volt. S a ráfektetett vessző is alig hosszabb egy 
kerékpárküllőnél.
Szorosan a rácshoz préseltem magam, és megpróbáltam kitalálni, mi 
következik. Abban biztos voltam, hogy szó sincs áldozatról vagy 
majomistenről. De hogy miről, arról fogalmam sem volt.
Rövidesen aztán rádöbbentem, mire megy ki a játék. A lisu, amikor 
meggyőződött róla, hogy valamennyien őt figyeljük, eleresztette a majmot. 
Gyorsan, nehogy az állat megharaphassa, lekapta a hurkot a nyakából.
A majom mozdulatlanná dermedve a lisura bámult. Mintha nem akarná 
elhinni, hogy visszakapta a szabadságát.
Amikor aztán végre elhitte, vad örömmel menekülni kezdett. Ugrott egy 
óriásit a levegőbe, ugrás közben megfordult, és a felé a ritkás liget felé 
kezdett futni, amely az ösvényt szegélyezte.
A lisu ekkor felemelte az íját: mintha felénk mutatta volna a vessző 
fekete végét. Önkéntelenül is behunytam a szemem. Mire kinyitottam, a 
majom már a földön ült, fenekét vakargatva, amelyből kiállt a nyílvessző 
tolla. Fájdalmasan nyöszörgött, s mulatságos grimaszokat vágva 
megpróbálta kihúzni a húsából a vesszőt.
Ki is húzta. Aztán megkísérelt a talpára állni, hogy e futó 
kellemetlenség után végre kiélvezhesse visszanyert szabadságát. Csakhogy 
mindhiába. Lábai nem bírták el a súlyát, mintha meghízott volna a 
nyílvesszőtől.
A következő pillanatban váratlanul hanyatt vágta magát, végtagjai 
rángatódzni kezdtek, s kivicsorította a fogát, mintha még egyszer meg 
akarná ijeszteni azt az embert, aki kötelet tett a nyakára.
Mire felocsúdtam, a majom már halott volt. A lisu ekkor új vesszőt 
helyezett az íjára.
– Ezek... megölnek bennünket – morogta sápadtan Van Haagen. – Ez az 
izé... mérgezett nyílvessző?
A lisuk mosolyogtak, és mutatták, hogy ugorjunk csak le az 
elefántokról.
– Én ugyan nem! – rázta meg a fejét Ramsey. – Én nem akarok 
meghalni. Menjen csak, ha annyira akar! Én itt maradok!
Nem tehettem mást, kimásztam a nyitott ajtón, aztán lecsúsztam az 
elefántom oldalán. Egy lisu hozzám lépett, és mindaddig mellettem állt, 
amíg meg nem győződött róla, hogy segítség nélkül is elboldogulok.
– Ezek tényleg ki akarnak nyírni bennünket, John? – kérdezte később a 
kezemet fogva Mike Watherspoon.
– Nem hiszem, Mike,
– Akkora majmot... miért?
– Csak figyelmeztetni óhajtottak, hogy úgy járunk, mint ő, ha szökni 
akarunk.
Erre aztán már Mr. Ramsey is hajlandó volt lemászni az elefántjáról.
Immár gyalog folytattuk utunkat az ösvényen felfelé.
Olyan hirtelen bukkant elénk a falu, hogy szinte észre sem vettük. Egyik 
pillanatban még a hegyi ösvényen kapaszkodtunk felfelé, vigyázva, nehogy 
belecsússzunk a mellettünk húzódó vízmosásokba, a másikban pedig már 
ott gyalogoltunk a falu közepén.
Annak ellenére, hogy túl sok okunk nem volt rá, megkönnyebbülés 
hullámzott át rajtunk. Mintha a falu a békét jelentette volna a kegyetlen, 
ellenséges őserdővel szemben. Mintha azt súgta volna a tudatalattink, hogy 
egy ilyen szelíd domboldalhoz, ahol mosolygós tekintetű emberek élnek, 
nem illik az erőszakos halál.
Ez aztán később óriási tévedésnek bizonyult.
Egyelőre azonban ott gyalogoltunk a falu közepén az oszlopokra emelt 
házak között. Az eső változatlanul zuhogott, mintha csak elhatározta volna: 
iszapba fullaszt ja a kis települést. Csakhogy nem számolt az emberi 
leleménnyel: a félmeztelen falulakók ugyanis gerendákat, köveket raktak a 
sárba, amelyeken át óvatosan egyensúlyozva ki lehetett kerülni még a 
legvendégmarasztalóbb sárpocsolyákat is.
Volt ebben a faluban minden, aminek egy délkelet-ázsiai faluban lennie 
kell. A házakat tartó oszlopok között fekete-tarka disznók röfögtek: 
némelyikük kerítés mögött, másokat viszont csak úgy egyszerűen zsinórral 
kötöttek a cölöpökhöz. A disznók és malacok mellett mezítelen gyerekek 
rohangáltak.
Mr. Ramsey aggodalmaskodó képpel vizsgálgatta a házakat, a tornácon 
heverésző férfiakat, s a néha-néha felbukkanó, turbános nőket. Még a lába 
körül visítozó malacok sem tudták jobb kedvre deríteni.
– A fenébe is – csóválgatta méltatlankodva a fejét, amikor arról az 
utcáról, amelyen végigkísértek bennünket, rátereltek egy keskenyebb 
mellékutcára. – Van fogalmuk róla, hova visznek bennünket?
Természetesen nem volt. Őszintén szólva már abban sem voltam 
egészen biztos, egyáltalán Thaiföldön vagyunk-e még.
Van Haagen kapitány lerázogatta a vizet a sapkájáról, aztán ő is 
szemügyre vette a házakat.
– Hogy tetszenek magának a gerendalábak? – kérdezte Ramseyt.
– Hogy? Micsoda? – riadt fel a menedzser. – Mi a fenéről beszél?
– Hogy tetszenek a házak?
– Sehogy – mondta Ramsey. – Mi a nyavalya tetszene rajtuk?
– Mondjuk a formájuk.
Ramsey modortalanul egy pocsolyába köpött.
– Tudja mit, kapitány? Egyelőre sokkal jobban érdekel a saját formám 
épsége. Ezzel kapcsolatban pedig balsejtelmeim vannak.
Ekkor újabb kanyart téve befordultunk a ki tudja hányadik 
mellékutcába. Ennek a végén aztán tágas teret pillantottunk meg, 
cölöpházakkal, tornácokkal. Átmérője úgy cirka ötven-hatvan méter 
lehetett. A házak tornácain üldögélő férfiak és nők örömteljes csicsergéssel 
fogadták az érkezésünket, mintha már régóta vártak volna a nagy 
eseményre.
Ramsey hirtelen megszorította a karom.
– Látja?
Követtem a tekintetét. Nem messze tőlünk, majdhogynem a terecske 
közepén, fatörzsből faragott bálványféle emelkedett, nyakán 
ezüstpénzekből fűzött lánccal. Körülbelül annyi köze lehetett a 
buddhizmushoz, mint a lábunk körül futkározó malacoknak.
– Kész. Vége – mondta Ramsey és remegő kézzel keresztet vetett. – Itt 
fognak megölni bennünket.
– Miből gondolja?
– Istenem, Lendvay, ne legyen már ilyen naiv! Mit gondol, miért hoztak 
ide bennünket? Hogy kitüntessenek a Nagy Malac érdemrenddel?
Még egyszer a bálványra pillantottam. Őszintén szólva semmi olyat 
nem láttam rajta, ami Ramsey félelmeit
igazolta volna. Éppen ellenkezőleg: a faszoborra felfuttatott orchideák 
békét és derűt árasztottak.
Mike a világ minden kincséért sem eresztette volna el a kezein. Mintha 
a bálvány látványától neki is aggodalmas ráncok jelentek volna meg a 
homlokán.
Miután kellőképpen kibámészkodtam magam, egy hatalmas, a többi 
háznál talán háromszor is szélesebb építményen akadt meg a szemem. 
Emberderéknál is vastagabb oszlopok tartották, impozánsan előreugró 
terasza felett pálmalevelekből eszkábált tető fogta fel az esővizet.
Arról a két kocka alakú, fehér anyaggal leterített valamiről viszont, 
amely a terasz és a föld között függött, fogalmam sem volt, micsoda. 
Mintha óriási dobókockák lettek volna menyasszonyi ruhába csomagolva. 
A láncok, amelyek a tetőhöz erősítették őket, ugyanolyan kampókban 
végződtek, mint a dzsediben a dobok rögzítőláncai.
Hirtelen kürtszó csapott a magasba. Igazi, európai kürt, s a dallam, amit 
játszott, ugyancsak európainak tűnt. Bár fogalmam sem volt róla, micsoda, 
mintha egy induló részlete lett volna.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem a kürtöst, aki az 
egyik cölöplábú ház tornácán állt, kifeszített mellel, s fejét büszkén 
feltartva fújta a hangszerét. Fújt vagy két-három percig, aztán hirtelen 
abbahagyta.
Abban a pillanatban, ahogy elhallgatott az induló, kinyílt az oszlopos, 
tornácos ház egyik ajtaja, s legnagyobb meglepetésemre katonai 
egyenruhát viselő, hófehér hajú és bajuszú férfi lépett ki rajta.
– Ez meg ki a fene? – suttogta mellettem Ramsey. – Hadifogságba 
estünk?
Két, turbános lisu ugrott ki az ajtón széles karosszéket cipelve. Letették, 
majd azon nyomban fel is szívódtak. Az ősz hajú katona megcsikorgatta 
vakítóan fényes csizmáit, majd teátrális mozdulattal megpödörte a 
bajuszát.
– Jean-Claude Petillon őrmester vagyok – mondta erőteljes hangon 
franciául. Csak feltételezhettem, hogy nekünk mondja, mert az arcát nem 
fordította felénk.
– Mit mond? – nézett rám elképedve Mr. Ramsey.
– Hogy ő Petillon őrmester.
– Kinek az őrmestere?
– Fogalmam sincs róla.
– Az idegenlégióé – suttogta mellettem Mike.
– Stimmel – morogta Van Haagen. – Nézzék a sapkáját. Ez a képi. A 
légiós sapka.
– Nem is tudtam, hogy Thaiföldön vannak idegenlégiósok.
– Tudtommal nincsenek.
– Hát akkor ez itt?
– Talán kérdezze meg tőle.
Én ugyan szívem szerint megváltam volna a következő néhány percet, 
hiszen hosszú magánzsarui gyakorlatom arra tanított, hogy nem mindig 
egészséges dolog a szerepelni vágyókba belefojtani a szót, de végül is 
Ramsey annyira erősködött, hogy visszavonulót fújtam.
– Én meg Cecil Ramsey vagyok – mondta agresszív hangon a 
menedzser. – Amerikai állampolgár. Követelem, hogy adjon 
magyarázatot...
A nagy bajuszú ránézett, majd felemelte a kezét, és intett valakinek. 
Ekkor az egyik tornácról lecsusszant egy félmeztelen férfi, néhány 
ruganyos lépéssel Mr. Ramsey mellett termett, kissé hátrahajolt, majd 
akkora pofont húzott le neki, hogy a menedzser majdhogynem hanyatt esett 
tőle.
Van Haagen kapitánnyal együtt természetesen megpróbáltunk a 
segítségére sietni, de a nem is olyan rég még mosolygó kísérőink 
villámsebesen körbefogtak bennünket. Mire felocsúdtam, már egy vékony 
pengéjű kés szegeződött a torkomnak. Szemem sarkából láttam, hogy még 
Mike Watherspoon is megkapta a maga pengéjét.
– Újonc, tanulja meg, hogy csak akkor beszél, ha engedélyt adok rá. 
Megértette?
A kioktatás egyértelműen Mr. Ramseynek szólt. Mr Ramsey 
fájdalmában és megalázottságában erre úgy elkezdett üvölteni, mint az 
éhes prérifarkasok.
– Ide figyeljen, maga csótánybajuszú szar Jancsi! Ha azt hiszi, 
megijedek magától...
A félmeztelen lisu erre lehúzott neki még egy pofont. Ramsey 
hátrahanyatlott, és a levegőbe markolt. Talán össze is esett volna, ha a lisuk 
el nem kapják.
– Utálok fegyelmezni – panaszkodott eközben a levegőnek Petillon 
őrmester. – Annál már csak a fegyelmezetlen katonát utálom jobban. Csak 
azt tudnám, miért jelentkezik valaki a légióba, ha minimális önmérsékletre 
sem képes?
Ramsey vörös képpel tovább is ordítozott volna, ha Van Haagen 
kapitány, dacolva a nyakát kapirgáló késpengével, be nem fogja a száját.
– Nem hallgatna el végre? Azt akarja, hogy hülyére verjék?
– Ezt nem ússzák... meg...
– Maga nem ússza meg, ha nem tesz lakatot a szájára.
– Ki ez az... őrült?
– Hallgasson, majd megtudja.
Petillon őrmester csillogó uniformisában enerváltan beleraccsolt az 
esőbe:
– Ernyőt!
Alacsony, vékony, kék kabátos lisu rontott ki az ajtón élénkvörös 
esernyőt tartva Petillon őrmester feje fölé.
– Köszönöm, katona.
Ruganyos léptekkel jött oda hozzánk. Szeplősképű, hajdan bizonyára 
vörös, ma már ősz bajuszú, jóarcú férfi volt, csak a szeme tűnt 
meglehetősen zavarosnak.
– Maga kicsoda?
Mivel a kérdés nekem szólt, összevágtam a bokám.
– John C. Lendvay – mondtam.
– Angol?
– Amerikai.
Petillon őrmester undorodva csóválta meg a fejét.
– Hogy újabban kiket küldenek ide nekem! Pedig világosan 
megmondtam, hogy nincs szükségem amerikaiakra. Az amerikaiak nem 
katonák. Lekvárok. Hol toborozták?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, fiam, hol toborozták?
– Marseille-ben – súgta mögöttem Mike.
Mondtam, hogy hol. Petillon őrmester ismét csak megcsóválta a fejét.
– Fel kellene robbantani a toborzó irodákat. Hol kapott kiképzést?
– Sidi bel Abbesben – súgta Mike.
– Sidi bel Abbesben – ismételtem.
– Az jó. Maga is amerikai? – fordult aztán Van Haagenhez.
– Mondjuk, hogy az.
– Mi van magukkal? Nem férnek el odahaza? – lehajtotta a fejét, és 
mozdulatlanná dermedt. Ott állt az esőben, az esernyő alatt, lehajtott fejjel, 
s mintha régmúlt idők harci jelenetei peregtek volna le a szeme előtt. Jó öt 
percig álltunk szótlanul: senki nem mert megmoccanni.
Végül is a felhangzó kürtszó vetett véget az élőképnek.
– Az idegenlégió indulója – suttogta Mike. Megráztam a fejem, hogy 
minél előbb múljék el
fölülem a varázs. Úgy éreztem magam, mintha egy időgépbe 
pottyantam volna, s a masina visszalökött volna az egy-két évtizeddel 
korábbi Indokínába.
A kürtszó hirtelen megszakadt, mintha a kürtös kiejtette volna szájából 
a hangszerét, s ismerős, erőteljes női hang vágott az esőbe.
– Gyere ide, Jean-Claude!
A fehér bajuszú katona, mintha álomból ébredt volna.
– Parancsára, asszonyom!
Csinált egy szépen kivitelezett hátraarcot, aztán visszamasírozott a 
teraszra. Az ajtószárnyat helyettesítő, gyöngyökből fűzött függöny eközben 
félrelebbent, s hófehér ruhában, oldalán pisztolytáskával vékony, hajlott 
női alak sétált ki a teraszra.
Villámgyorsan Mike-ra pillantottam. A kisfiú arcán nem láttam 
különösebb csodálkozást.
Pedig igazából kellett volna, hogy legyen. Hiszen a fehér ruhás hölgy 
nem volt más, mint Mrs. Vanessa Wednesday, a nagynénikéje.

7

Őszintén szólva én sem éreztem akkora meglepetést, mint a másik kettő. 
Mióta Mrs. Wednesday csónakostul felszívódott az esőben, volt időm 
végiggondolni az elmúlt napok történetét. Töprengés közben aztán arra a 
megállapításra jutottam, hogy alighanem lehet valami Mrs. Wednesday 
füle mögött, ami jó lenne, ha előkerülne onnan. Ha szerencsésebben úsztuk 
volna meg a mekongi csónakkalandot, már kérdőre is vontam volna miatta.
– Mrs. Wednesday! – kiáltott fel ujjongó örömmel Mr. Ramsey. – 
Végre! Már azt hittük, belefulladt a Mekongba! Látod, te kis buta? Mit 
kellett annyit nyavalyognod? Itt a nagynénikéd épen és egészségesen!
Van Haagen kapitány levette a sapkáját és leverte róla a vizet.
– Mondja, Ramsey, maga tényleg ennyire hülye? Ramsey csak ekkor 
fogta fel, hogy valami nem stimmel
Mrs. Wednesdayvel. Például az sem, hogy hófehér ruhában és 
pisztolytáskával feszít a fedett teraszon, míg mi a monszunban ázunk, és a 
kések sem akarnak elkerülni a nyakunktól.
– De hát ez... hát ez...! – mutogatott Ramsey Mrs. Wednesday felé. – 
Ez... ez...
– Ülj le, Jean-Claude!
A fehér bajuszú katona engedelmesen belecsüccsent a karosszékbe. Ott 
aztán lehunyta a szemét és szundikálni kezdett.
Mrs. Wednesday ellépkedett egészen a terasz széléig, onnan azonban 
nem jött tovább. Elgondolkodó arccal nézett ránk az esőfüggönyön át.
– Hogy van, Mr. Lendvay?
– A körülményekhez képest jól. Nem szólna a pasasoknak, hogy vegyék 
le a torkomtól a kést?
– Persze. Úgyis felesleges.
Halkan a lisuk felé kiáltott valamit, akik abban a pillanatban eltűntették 
a késeiket.
– Ne tegyenek meggondolatlan mozdulatokat – figyelmeztetett 
bennünket Mrs. Wednesday. – Remélem, a fiúk bemutatták, hogyan 
működik a mérgezett nyíl? Ha megpróbálnának lelépni, pár perc múlva 
halottak. Innen nincs menekvés.
– Nem próbálunk meg – ígértem.
– Hé! Mi az isten folyik itt? – tátotta el a száját Ramsey. – Elefánt 
legyek, ha értek az egészből valamit. Ön kicsoda, asszonyom? – kérdezte 
nagyot nyelve. – Nem Mrs. Wednesday?
– Nem éppen – mondta az asszony mosolyogva.
– Hát... akkor... ki?
Mrs. Wednesday meghajtotta a fejét.
– Franciául La chauve-souris. A denevér.

8

Néhány pillanatra csend ülte meg a teret, majd Mr. Ramsey harsányan 
felkacagott.
– Hát ez jó. Életemben nem hallottam még ilyen jó viccet. Maguk 
hallottak? Még hogy a La chauve-souris! Meghalok a röhögéstől.
Röhincsélt egy kicsit, aztán amikor rádöbbent, hogy senki nem nevet 
vele, legkevésbé Mike, iszonyú rémület ült ki a képére.
– De hát ez... lehetetlen! Mike azt mondta... Miért hazudtál, te 
csirkefogó?
– Nem hazudtam – suttogta a kisfiú. – Én nem... hazudtam.
– Akkor meg mi a frász ez? A gyerek nem hazudott, ön azt állítja, hogy 
maga a denevér! Van ennek valami értelme?
Mrs. Wednesday felém mosolygott.
– Van értelme, Mr. Lendvay?
– Természetesen van – mondtam.
– Mikor jött rá, hogy ki vagyok? – kérdezte Mrs. Wednesday 
pisztolytáskájával babrálva.
– Azt hiszem, a Mekongon, amikor megölte Maly McMurrayt. Persze 
már régóta gyanakodtam magára. Meg kell hagyni, ügyesen csinálta.
– Mike egy kicsit megkavarta, mi?
– Feltétlenül. Hosszú ideig lebeszéltem magam róla, hogy gyanúba 
vegyem önt. Aztán lassacskán mégiscsak meg kellett tennem. S amikor a 
Mekongon, mint a villám fénye, belém csapott a felismerés, hogy Mike 
nem ismerte önt, mivel egészen pici korában látta utoljára, megdőlni 
látszott az az alibi, amelyet Mike biztosított az ön számára.
– Csakhogy ekkor már késő volt.
– Sajnos.
– Én is szomorú vagyok – bólintott Mrs. Wednesday mélyet sóhajtva. – 
Tudja miért?
– Erre több oka is lenne.
– Nos, fő okom az – mondta egy következő mély sóhajtás kíséretében –, 
hogy tulajdonképpen jól összebarátkoztunk az úton.
– Ez még nem ok a szomorúságra – értetlenkedtem.
– Az még nem – bólintott helyeslően. – Az azonban már igen, hogy 
ennek ellenére meg kell öletnem önöket!

10

Az eső vigasztalanul zuhogott tovább. Mrs. Wednesday pedig minden 
szimpátiája ellenére sem adott parancsot, hogy kísérjenek száraz helyre 
bennünket. Sőt az sem izgatta különösképpen, hogy a lisuk is velünk 
áznak.
– Hahó, hohó! – mondta hirtelen Ramsey, és tett egy meggondolatlan 
lépést előre. Azon nyomban vissza is penderült azonban, ahogy a kísérője 
visszarántotta.
– Valami problémája van, Mr. Ramsey? – tudakolta mosolygós 
érdeklődéssel Mrs. Wednesday.
– Van bizony! – kiáltotta Ramsey szemrehányó pillantást vetve kék 
nadrágos emberére. – Többek között ez is. Milyen jogon rángat engem ez a 
fickó?
– Figyelmeztettem önöket, hogy ne tegyenek meggondolatlan 
mozdulatokat.
– Már megbocsásson, de miért meggondolatlan az, ha tesz valaki egy 
lépést előre? Azonkívül milyen jogon tart fogva bennünket?
 Ez bizony fogas kérdés – hajtotta oldalra a fejét Mrs. Wednesday. 
Ekkor láttam csak, hogy barna haja között hosszú ősz csíkok bújnak meg, 
amelyek alighanem kalandokkal teli utunk alatt születtek, s fodrász után 
kiáltoztak. – Nevezzük egyszerűen csak úgy, hogy az erősebb jogán.
– De hát ez a középkor!
– Nem is vitás. Ha jobban körülnéz, valóban azt látja, hogy a 
középkorba cseppent.
Mr. Ramsey megrázta a fejét, és összetette a kezét, mintha imádkozni 
akarna.
– Ön tudja a legjobban, asszonyom, hogy eszem ágában sem volt 
Thaiföldön maradnom. Mr. Lendvay erőszakkal kényszerített erre az útra. 
Éppen azért teljességgel igazságtalannak tartom, hogy most én szenvedjek 
ő miatta. Ha elszámolnivalója van vele, asszonyom, tegye csak nyugodtan. 
Őszintén bevallva én sem kedvelem a fickót, és a kisujjamat sem 
mozdítanám érte. Ha ön úgy gondolja, hogy feláldoztatja ennek az izének, 
hát nekem nincs kifogásom ellene. Azt azonban követelem, hogy 
bocsáttasson szabadon! Ünnepélyesen megígérem, hallgatni fogok a 
történtekről, mint a sír.
– Befejezte, Mr. Ramsey?
– A lényeget tekintve, igen.
Mrs. Wednesday megigazgatta a pisztolytáskáját, aztán bosszús 
szemekkel a menedzserre nézett.
– Akkor talán nem veszi rossz néven, ha elmondom magának: nincs 
szándékomban senkit sem feláldozni ennek az izének, ahogy maga nevezte. 
Annál is inkább, mert nem arra való, de ezt maga úgysem érti.
– Bölcs döntés, asszonyom.
– Ugyanakkor szabadon, bocsátani sem fogom. Osztozik a többiek 
sorsában.
– Semmi közöm hozzájuk! – tajtékozott dühtől fuldokolva Ramsey.
– Ha továbbra is lármázik, betömetem a száját. Tudja, hogy büntették a 
visszapofázókat a légióban? Olajos gyapotot nyomtak le a torkukon. Még a 
belüket is kihányták tőle. Ha ki akarja próbálni, csak szóljon.
Mr. Ramsey feje paprikavörösre színeződött, de nem szólt vissza. 
Nyilván elvette a harci kedvét az olajos gyapot. Mrs. Wednesday ekkor a 
kisfiúhoz fordult.
– Ha van kedved, Mike, gyere ide hozzám. Itt nem ázol. Mike ujjai erre 
még szorosabban fonódtak a mutatóujjaim köré.
– Inkább maradnék.
– Azért, mert nem vagyok a nagynénikéd, még nem kell félned tőlem.
– Szeretnék itt maradni... Mr. Lendvay mellett. Mrs. Wednesday 
megvonta a vállát.
– Te tudod. Remélem, nem választottál rosszul. Ámbár még ez esetben 
is lesz lehetőséged később bizonyos korrekcióra. Neked lesz.
Olyan hangsúllyal mondta, hogy megérthettük belőle: a mi sorsunk már 
meghatároztatott, és semmi nem állhat beteljesedése útjába. Más szóval: 
úgy ki fognak nyírni bennünket, csak úgy kopog.
Ha csak azok az ingcafatok, amelyeket útközben kihajigáltam a rácson, 
meg nem könyörülnek rajtunk.

11

Mrs. Wednesday a karosszékben szundikáló Petillon őrmesterre 
pislantott, s gyengéd mosoly jelent meg az arcán.
– Szegény Jean-Claude. Látják, mennyire megöregedett? Pedig 
hajdanán daliás fickó volt. Bolondultak is érte a lányok. Sajnos, évekkel 
ezelőtt agyvérzést kapott; ettől, hogy úgymondjam, kissé furcsán 
viselkedik. Visszaálmodja magát a múltba, amikor még kiképző őrmester 
volt a légióban. Érdekes, hogy pont ezt az időt választotta, pedig 
tábornokként ment volna nyugdíjba. – Lenézett ránk, és mintha csak most 
érzékelné nyomorúságos helyzetünket, megcsóválta a fejét. – Kérnek 
valami italt?
– Nincs az öregúr készletében véletlenül egy normális, sildes sapka? – 
kérdezte a pilóta. – Az enyém sajnos...
– Attól tartok, Mr. Van Haagen, hogy ezt a kívánságát nemigen tudom 
teljesíteni. Már csak azért sem, mert Jean-Claude feje legalább kétszer 
akkora, mint az öné. Azonkívül egyenruhatárunk is szegényes. Itallal 
azonban szolgálhatok.
Tapsolt, majd amikor az ajtó mögül előbukkant egy lisu, néhány szót 
vetett oda neki. Pár perc múlva a hegyi ember ismét megjelent egy 
tálcával, néhány pohárkával és egy üveggel a kezében.
– Ez a kedvenc italom: önöknek is szívből ajánlhatom. Ebben a 
pillanatban a karosszékben szundikáló Petillon őrmester orrát megütötte az 
ital illata, mert behunyt szemmel szimatolni kezdett, mint az alvó macska. 
Mrs. Wednesday mosolyogva pillantott rá.
– Te is kérsz eggyel, Jean-Claude?
– Kérek, Oriana.
Ez új volt. Hiába túráztattam azonban az agyam, egyetlen Oriana sem 
bukkant fel az emlékezetemben.
Petillon őrmester is megkapta a magáét. Gyorsan kinyitotta a szemét, és 
elvette a poharát. Felemelte és meghajlított kézzel maga elé tartotta.
– Uraim, a légióra! A francia zászló dicsőségére! Prapapam-rapapam!
Kiitta, visszatette a poharat a tálcára, a karosszék háttámlájának dőlt, és 
fűrészelő horkolásba kezdett.
– Szegény Jean-Claude – sóhajtott Mrs. Wednesday. – Nem sok időd 
van már hátra. Itt fogsz nyugodni Ázsia földjében, amelyet annyira 
szerettél.
– De hát... valójában kicsoda ez az ember? – kérdezte nagyot nyelve Mr. 
Ramsey.
Mrs. Wednesday elmosolyodott.
– Még nem találta ki? Természetesen a férjem.
Talán nem is csodálkoztunk annyira, amennyire illett volna. Ebben az 
ital is ludas lehetett, amely ott hivalkodott előttünk a tálcán.
– Öntsenek csak nyugodtan – biztatott bennünket Mrs. Wednesday. – 
Csak vigyázzanak, fel ne híguljon az esőben.
Én nyúltam leggyorsabban az üveg után. Levettem a tálcáról, majd 
töltöttem a poharamba. Félig már tele is volt, amikor észrevettem az üveg 
közepén a hosszúkás, fekete valamit. Jobban odapillantottam, aztán 
egészen picit figurázni kezdett a kezemben a pohár.
Van Haagen csak akkor fedezte fel az üvegben a micsodát, amikor már 
az ő pohara is megtelt. Megrázkódott egy kicsit, de hősiesen tartotta magát.
– Mi lesz már? – háborgott türelmetlenül Ramsey. – Azt hiszi, kettőjüké 
az egész üveg? Adja ide, maga félnótás!
Úgy kikapta a kezemből, hogy majd elvágódott a hirtelen mozdulattól. 
Természetesen azonnal eleresztettem, és hagytam, hadd töltse meg a 
poharát. Már félúton járt, amikor hirtelen halálos sápadtság öntötte el a 
képét.
– Ez... micsoda? – kérdezte síri hangon, magasra emelve az üveget. – 
Azt kérdeztem, micsoda?
Mivel a kérdés nekem szólt, megvontam a vállam,
– Kígyó.
– Az bizony – erősítette meg Mrs. Wednesday a tornácon. – Valóban 
kígyó.
Ramsey visszatette az üveget a tálcára, aztán elkeseredett képpel a 
poharára bámult.
– Ez nem lehet igaz. Az ebédem kígyó, az italom kígyó...
– Amíg az ágyába be nem mászik egy, rá se rántson.
– Mi a fenéért kell elrontani...?
– Éppen ellenkezőleg, Mr. Ramsey. Ez egy speciális kígyófajta, amely 
kellemes zamatot kölcsönöz az italnak. Én az ön helyében nem 
mulasztanám el megkóstolni. Legalább a túlvilágon beszámolhat róla, 
miket ivott idelent.
– Muszáj minden pillanatban a halálra emlékeztetnie?
– Egyáltalán nem állt szándékomban. Hát akkor, a megérkezésükre!
Szájához emelte a poharát. Ezt tettem én is Van Haagennel egyetemben. 
Mike egy doboz ananászlét kapott szalmaszállal.
Mit mondjak, valóban kellemes zamatú ital volt. És erős, pokolian erős: 
egyetlen pillanat alatt a fejembe szállt. El is határoztam tőle: nem adom 
olcsón az életemet.
Sőt egyáltalán sehogy sem adom.

13

A kék nadrágos lisu letette a tálcát a földre, visszalépkedett a teraszra, 
majd eltűnt a ház belsejében. Mrs. Wednesday a szék karfájára helyezte a 
poharát.
– Ha megszomjaznának, csak töltsenek maguknak. És ne feledkezzenek 
meg a kígyóról: az a legfinomabb csemege. Az itteniek versengenek érte, 
hogy kinek jusson, ha elfogyott a pálinka. Úgy egyébként elérkeztünk az 
utunk végére. Bizonyos dolgokat el kell mondanom önöknek, ezért 
megbocsátanak, ha kissé még elrabolom az idejüket?
Óvakodtunk megkérdezni, hogy mit gondol, mitől rabolja el? 
Alighanem ő is átérezte szavainak groteszk voltát, mert gyorsan más 
vágányra tért.
– Bizonyos értelemben sajnálom önöket, de hát minden ember a saját 
szerencséjének a kovácsa – ha szabad közhelyeket felemlegetnem. Önök 
szabad elhatározásukból választották ezt a kalandot, márpedig a pakliban 
az is benne van, hogy rossz lapot húz valaki. Sajnos, az önök esetében ez 
utóbbi történt.
– Téved asszonyom – tiltakozott azonnal Mrs. Ramsey. – Nekem eszem 
ágában sem volt kártyázni. Mr. Lendvay játszott helyettem. Úgy illő tehát, 
hogy ez esetben a rossz lapok következményei is őt terheljék.
Mrs. Wednesday sajnálkozva rámosolygott.
– Sajnos, Mrs. Ramsey, bármennyire is szeretném, nem engedhetem önt 
szabadon. Ha megtenném, a többieket is elereszthetném.
Belekortyolt a poharába, aztán összehúzta a szemét.
– A tavalyi évjárat mintha zamatosabb lett volna.
– Miből készült egyáltalán? – kérdeztem érdeklődve.
– Ananászból, kaktuszból és még néhány más gyümölcsből, de a 
citromaroma a domináns benne. A kígyó csak erősíti a bukéját. Vannak 
évek, amikor valóságos hajtóvadászatot kell indítani a megfelelő kígyók 
után. De hol is hagytam abba? Ja, hogy még el sem kezdtem... Nos, Mr. 
Lendvay, elmondanék önöknek egy fura történetet, amelynek néhány 
részletével gondolom, ön ezóta már tisztában van. Remélem, nincs 
ellenükre a dolog?
Mit mondhattunk volna? Az eső zuhogott, a lisuk pedig ott szobroztak 
körülöttünk mérgezett nyilaikkal.
Mrs. Wednesday összekulcsolta a kezét a mellén, aztán halk, de mégis 
kifejező hangon beszélni kezdett.
– Amiről szólani akarok maguknak, annak az utolsó fejezetei csak 
napjainkban játszódnak le Délkelet-Ázsiában. Nevezetesen a francia 
gyarmatbirodalom összeomlásáról van szó. Mert azt remélem, amerikai 
létükre is tudják, hogy Indokína évszázadok óta a franciák áldásait élvezte, 
s nehogy tévedés essék, ezt nem gúnyos éllel mondom. Franciaország volt 
hivatott rá, hogy a világ eme eldugott részén az európai kultúrát terjessze, s 
hogy ez mennyire sikerült neki, arról azt hiszem, hosszadalmas vitákat 
lehetne folytatni. Egy azonban kétségtelen: a gyarmati korszak lejárt. Akár 
tetszik, akár nem, egy történelmi folyamat részesei vagyunk, s a történelem 
kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Hiába gondolkodnak sokan úgy még 
Franciaországban is, hogy rövid átmeneti állapot után majd ismét visszaáll 
a régi rend, jobb, ha tőlem tudják meg: nem áll vissza soha. A 
gyarmatbirodalmak éppen olyanok, mint az emberi organizmus. 
Megszületnek, elérik a fénykorukat, hanyatlani kezdenek, majd meghalnak. 
Béke poraikra. Aki ezt felismeri, részese a nagy bölcsességnek. Miért 
néznek rám ilyen csodálkozva? Hogy mi a fenéért tömöm én a maguk fejét 
zuhogó esőben történelemelméleti kérdésekkel? Azonnal meg fogják 
érteni.
Azt hiszem, magammal kell kezdenem a magyarázatot. Oriana 
Trésignyként láttam meg valaha a napvilágot Kanadában. Apám 
Franciaországba küldött iskolába, mert azt mondanom sem kell, hogy 
kanadai-francia családból származom. Jó ideje Párizsban éltem már, 
amikor egy napon megismerkedtem Jean-Claude Petilonnal, az idegenlégió 
hadnagyával. Jean-Claude egyszerű sorból küzdötte fel magát, légiós 
őrmesterként kezdte, de tehetsége és megejtő bája megnyitották számára az 
érvényesülés útját. Megismerkedtünk, majd rövid viszony után 
összeházasodtunk. Nem sokkal ezután pedig Indokínába vezényeltek 
bennünket. Jean-Claude szépen haladt előre a szamárlétrán: huszonöt év 
alatt tábornok lett belőle. Jean-Claude Petillon – az idegenlégió tábornoka. 
Nem mond ez önöknek semmit?
Irultam-pirultam, de nem mondott. Santa Monicában, ahol ifjúságomat 
töltöttem, nem voltak túlságosan ismertek az idegenlégió tábornokai.
– A világháború és az ezután előállott helyzet aztán gyökeresen 
megváltoztatták errefelé a világot. Talán azért, mert gyerekkoromat 
Kanadában töltöttem, és ott másféle elveket szívtam magamba, mint 
Franciaországban, gyorsabban felismertem az események lényegét, mint a 
franciák. Sokkal gyorsabban, mint Jean-Claude, vagy a kollégái. Ők még a 
világháborús győzelmek mámorában éltek – bár őszintén szólva a 
franciáknak ezekhez nem sok közük volt –, amikor én már rádöbbentem, 
hogy megnyerheti ugyan Franciaország a háborút, a gyarmatait azonban 
mindenképpen el fogja veszíteni. A nemzeti függetlenség járványa ekkor 
már hatalmába kerítette a fél világot: holtbiztos voltam benne, hogy 
Délkelet-Ázsia sem lesz alóla kivétel.
Ha rajtam múlott volna, meg sem kíséreltem volna megtartani a 
gyarmatokat. A franciák azonban megkísérelték. Az eredmény ismert. 
Napjainkban zajlik az utolsó felvonás, vagy inkább már a végjátéka.
A Diem Bien Phu-i vereség padlóra küldte Franciaországot. És padlóra 
küldte volna a Petillon családot is, ha nincs elég eszem. De nekem volt!
Olyan büszkén mondta, mintha sikerült volna megváltoztatnia a világ 
rendjét.
– Pedig semmi különöset nem tettem, csak jó előre felismertem, mi fog 
történni. Megéreztem, hogy mielőtt létrejönnének a független államok a 
volt gyarmatok területén, hosszú és zavaros korszak köszönt Délkelet-
Ázsiára. A zavarosban pedig közismerten igen jól lehet halászni. Hogy a 
háború után mi várt volna ránk, arról jobb nem is beszélni. A 
gyarmatbirodalom összeomlása természetszerűleg magával hozta a 
hadsereg létszámának csökkentését, ami főleg az idegenlégiót érintette. 
Már a háborút közvetlenül megelőző időkben szóba került a légió 
feloszlatásának a terve, amelyet financiális és morális okokra hivatkozva 
nagyon sokan támogattak.
Tudtam, hogy Jean-Claude is előbb-utóbb lapátra kerül. Márpedig a 
nyugállományú katonatisztek sehol a világon nem tartoznak a tehetős 
emberek közé.
Már Diem Bien Phu előtt hallani lehetett elsuttogott történeteket arról, 
hogy némely magas rangú katonatisztek egyszerűen áttették működésük 
színhelyét a dzsungelekbe. No nem azért, mintha partizánakcióikkal a 
hazát és a francia gloire-t akarták volna szolgálni, éppen ellenkezőleg: 
kizárólag saját pecsenyéjüket sütögették az erdei tábortüzek parazsán. 
Hogy miképpen ment ez valójában? Az illető parancsnok hűséges 
embereivel alapított valahol egy magánbirodalmat, amely messze esett a 
francia adminisztrációtól. Mint például Didier tábornoké. Didier bevette 
magát Burma határvidékére, és elefántcsontot csempészett. Tudják, mit 
fizetnek két agyarért?
Mindenki mélyen elítélte és hazaárulónak nevezte, ugyanakkor irigyelte 
is Didiért, hogy megtette, amit ők nem mertek megtenni. Én viszont 
elhatároztam, követni fogom a tisztességben megőszült tábornok példáját.
Kinéztem magamnak az Aranyháromszöget, ahova semmiféle 
adminisztráció keze nem ér el. Jean-Claude hozta az embereit, bár itt meg 
kell jegyeznem, hogy elsősorban helyieket, akik a légió körül 
tevékenykedtek. Jean-Claude pontosan tudta, hogy az izgága, nehezen 
fegyelmezhető, csak a bajt kereső légiósokkal nehéz dolga lenne.
Bizonyára érdekli önöket, mivel tudtam rábírni Jean-Claude-ot a 
szökésre. Őszintén szólva hihetetlenül könnyen ment. Jean-Claude gyorsan 
belátta, hogy a régi világnak vége, s aki nem követel helyet magának az 
újban, az az élet perifériájára szorul.
Egy reggelen aztán búcsút mondtunk a kapufélfának. Összecsomagoltuk 
minden értékesebb holminkat, és béreltünk néhány elefántot. Pár nap 
múlva pedig már rólunk keringtek ugyanazok a pletykák, mint korábban 
Didiéiről.
Icipicit mintha elpirult volna, majd Petillonra pislantott.
– Jean-Claude, s ezt őszintén be kell vallanom, jóval előrelátóbbnak 
bizonyult, mint én. Csak amikor már berendezkedtünk idefent tudtam meg 
tőle, hogy magával hozta a hadipénztárat is.
Önök persze most megkérdezhetik tőlem: mi a véleményem a lopott 
pénzről, és hogy vajon miért parádézik Jean-Claude a légió 
egyenruhájában, amikor meglopta azt az intézményt, amelyet alighanem a 
legjobban szeretett életében, s amelytől lélekben soha nem vált el. Nos, ő 
úgy gondolta, az a francia kormány, amelyik a háború után a
gyarmatbirodalom felszámolásáról döntött, nem képviselte 
Franciaország igazi érdekeit. Ezért azt a pénzt, amit elvett, nem 
Franciaországtól, nem is a légiótól, hanem a kormánytól vette el.
Sokkal fontosabb dolog volt viszont ennél – erre még Indokínában 
gondolnunk kellett –, hogy mi az ördögöt fogunk csinálni akkor, ha az 
őserdőben vagy a hegyek között birodalmat alapítunk? Említettem már, 
hogy a jó öreg, vitásbajuszú Didier ráállt az elefántcsont-kereskedelemre, 
méghozzá nem is sikertelenül. Ennek ellenére bennünket nem csábított ez a 
tevékenység. Nemcsak azért, mert mindketten kedveltük a bumfordi, 
vastag bőrű ormányosokat, hanem azért is, mert rájöttünk: nincs annyi 
elefánt, amennyiből hosszú távon meg lehetne élni. Végül is aztán – a 
legkézenfekvőbb mellett döntöttünk.
– És ez a mák volt – szúrtam közbe.
– Úgy van – biccentett Mrs. Wednesday, akarom mondani, Oriana 
Trésigny, illetve Mrs. Petillon. – Fején találta a szöget, Mr. Lendvay. 
Valóban a mák mellett döntöttünk.

14

Levette a szék karfájáról a poharát, kortyolt belőle néhányat, majd 
visszatette a helyére. Lehajolt, s fekete lakkcsizmájáról letörölgetett 
néhány odaszemtelenkedett esőcseppet.
– A mák – ismételte aztán lassan, mintha csak ízlelgetné a szót. – Nem 
érzik mennyi titokzatosság van benne? Kár, hogy nem értenek jól 
franciául. Mintha maga a szó is kifejezné a növény lényegét.
Megrázta a fejét, és ránk mosolygott.
– Ha a mákról beszélek, mindig elragadtatom magam. Nem tudom, 
láttak-e már közelről mákgubót? Maga a tökély. Mintha a természet 
pályázatot írt volna ki egy tökéletes növény megalkotására, s az alkotó a 
mákkal nyerte volna el az első díjat. A sok kis fekete golyócska, mintha a 
kozmosz végtelenségét fejezné ki, ugyanakkor a részletek 
körülhatároltságát is... A sokféleség egységét. Egyszer esztétikai értekezést 
kellene írnom róla, vagy legalábbis költeményt. Bár az én szerény 
adottságaim, aligha lennének
képesek kifejezni a mák lényegét. Morpheus isten gyönyörű 
gyermekéét.
Van Haagen félig tátott szájjal pillantott rám. Mintha olyasmit fejezett 
volna ki a tekintete, hogy nemcsak Jean-Claude Petillon 
őrmestertábornoknál lehet baj az emeleten, hanem a feleségénél is.
Mrs. Wednesday – az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél –, mintha 
csak megérezte volna, mi bujkál bennünk, tiltakozva felemelte a kezét.
– Ne nézzenek bolondnak – egészen biztosan nem vagyok az. Kizárólag 
a termelő elragadtatottsága beszél belőlem. – Megsimogatta a haját, aztán 
az esőbe nézett, mintha megpróbálná visszaálmodni magát a néhány évvel 
ezelőtti Aranyháromszögbe. – Arra se gondoljanak – folytatta aztán –, 
hogy a mák ötlet a mi fejünkből pattant volna ki. Délkelet-Ázsiában 
évezredes hagyományai vannak az ópiumszívásnak. Ez ennek a térségnek a 
legsúlyosabb problémája: súlyosabb, mint a többi bajok – járványok, 
éhség, túlnépesedés – együttvéve. A gyarmatbirodalom összeomlásáig 
Délkelet-Ázsia elsősorban önmagát tartotta el: amit megtermelt, azt fel is 
használta. Ha igazi jó ópiumot akart szívni valaki, ide kellett jönnie a világ 
végére.
Súlyos töprengéseink közepette aztán egyszerre csak rám tört a 
megvilágosodás. Rájöttem, hogy a gyarmatbirodalom és a vele járó 
adminisztrációs katonai kontroll megszűnése következtében soha nem 
látott mértékben felvirágzik majd az ópiumipar. A születendő, fiatal 
államok hosszú évtizedekig nem lesznek még képesek ellenőrizni a 
területükön folyó máktermelést, arról nem is beszélve, hogy nem is 
feltétlenül áll majd érdekükben. Ezért aztán azt mondtam Jean-Claude-nak, 
hagyjuk a fenébe az elefántokat és válasszuk a mákot.
Sóhajtott, és elgondolkodva nézett ránk.
– Maguk persze azt hiszik, két másodperc alatt megszületett bennünk a 
döntés. Nos, az agyunkban igen, a szívünkben azonban nem. Hiszen 
mindketten láttunk már élőhalottakat, akiket az ópium tett tönkre, láttunk 
meghalni csonttá soványodott kisgyerekeket – nem volt szívderítő látvány, 
annyit mondhatok. Csakhogy van az éremnek egy másik oldala is. Erről 
pedig a következőt olvastuk le: jó-jó, a kábítószer valóban az emberiség 
egyik legalattomosabb ellensége, de hát nincs még ezen kívül más 
alattomos ellensége is éppen elég? De bizony van! S ezeket is épp úgy 
üldözi a törvény, mint az ópiumot? Bizony nem! Értik mire gondolok?
Természetesen értettük. Ennek ellenére hallgattunk, mint a sült hal.
– Nem sokkal azelőtt robbantották fel az első atombombát, ahogy 
elkezdtük törni az agyunkat. Magától adódott tehát a kérdés: azok, akik 
feltalálták a nukleáris energiát, az emberiség ellenségei-e, vagy sem? A 
közvélemény általában ugyanúgy a tudomány hőseinek tartotta őket, mint a 
hivatalos körök... Vagy vegyük csak a dohánytermelőket, szesztermelőket, 
szerencsebarlangok tulajdonosait, ők vajon nem az emberiség ellenségei? 
Dehogyisnem azok! Márpedig, ha nekik szabad atombombát robbantgatni, 
piát és bagót termelni, akkor nekünk miért ne lenne szabad ópiumot 
készíteni? Végül is elhatároztuk: minden erkölcsi gátlásunkat félretéve 
nekiállunk a munkának. Lehet, hogy olyan tevékenységet folytatunk majd, 
amely az emberiség egészsége ellen irányul – akkor viszont az emberiség 
feladata lesz, hogy megvédje magát tőlünk. Mint ahogy a természetben is 
szükség van ragadozókra, bizonyára ránk is szüksége van a társadalomnak: 
és ha majd úgy dönt, hogy immár feleslegesek vagyunk, meg fogja találni a 
módját, hogy lelökjön bennünket a színpadról. Mint mondottam, nem mi 
kezdtünk idefent mákot termelni. Volt itt már mákföld bőven, s olyanok is, 
akik megszervezték a termelést. Ezek közé kellett beilleszkednünk és 
kialakítani a mi kis világunkat.
Ennek a történetével aztán végképp nem szeretném untatni önöket. Azt 
azonban tudniuk kell, hogy azok, akik már a paradicsomban voltak, 
megpróbálták elállni a kaput és visszalökdösni az oda igyekvő 
jövevényeket. Ha nem ment szép szóval, akkor a fegyverek beszéltek. 
Amikor még Indokinában éltem katonafeleségként, meglehetősen elpuhult 
asszonyszemély voltam. Jó ég a megmondhatója, mi a fenét csináltam 
néhány évtizeden át! Erre természetesen csak akkor jöttem rá, amikor Jean-
Claude-dal felköltöztünk ide, az Aranyháromszögbe.
Tudják, hogy akkoriban nem tudtam többet futni ötven méternél? Ha 
ennyit ledaráltam, kivert a veríték, és le kellett feküdnöm a földre. Féltem 
az állatoktól: ha egy pók ereszkedett le előttem, elájultam, ha fel kellett 
emelnem egy tízkilós ópiumbálát, azt hittem; leszakad a karom. Arról nem 
is beszélve, hogy rosszul lettem, ha emberi szenvedést láttam.
Nos, az Aranyháromszögben eltöltött első évek úgy átgyúrtak, mint 
szakács a tésztát. Megtanultam futni, megtanultam menekülni, bálákat 
cipelni, kígyót enni – sőt, ölni is megtanultam.
Ránk nézett, és elmosolyodott.
– Maguk most persze azt hiszik, hogy valamennyi között ez volt a 
legnehezebb. Tévednek. Kígyót nyúzni sokkal nehezebb vagy pókot sütni 
és megenni... De mindezeket meg kellett tennem, ha életben akartunk 
maradni. És az ellenséget is meg kellett ölnünk. Csak kicsit hánytam, 
amikor az elsőt megfojtottam. Tudják, hogy történt? Valaki, a neve nem 
fontos, éjszaka belopódzott hozzánk, és Jean-Claude nyakába dobott egy 
hurkot. Én a másik ágyból, a szúnyogháló mögül figyeltem a szemét. Az a 
fickó örült, hogy gyilkolhat. Úgy sugárzott a tekintete, mintha egy szép 
lánnyal enyelgett volna. Jean-Claude szép csendesen hörgött, és már nem 
sok választotta el a haláltól. Ekkor óvatosan felkeltem, és fejbe vágtam a 
rohadékot egy porcelánvázával. Úgy esett össze, mint a letaglózott bivaly. 
Jean-Claude ájultan hevert az ágyon, a fickó meg mellette. Mindkettő 
lélegzett, egyikük sem halt meg.
Ekkor gondoltam rá, hogy meg kellene próbálkoznom az öléssel. Kígyót 
már nyúztam, pókot sütöttem és ettem, nem furdalt lelkiismeret az ópium 
miatt – de ölni még nem öltem.
Szép lassan, mintha csak egy belső parancsnak engedelmeskednék, 
levettem Jean-Claude nyakáról a hurkot és a merénylőére tettem. Aztán 
nyugodtan, ahogy általában a munkámat végzem, összehúztam.
Amikor meghalt, nem éreztem semmit. Pontosabban, semmivel sem 
éreztem rosszabbul magam; mint amikor megettem az első pókot. Csak 
ennyi az egész? – kérdeztem magamtól.
Igen. Csak ennyi.

15

– Amiről eddig beszéltem, feltehetően nem is volt annyira meglepő az 
önök számára – folytatta rövid hallgatás után Mrs. Petillon. – Legfeljebb 
az, hogy én, a kedves, halk szavú Mrs. Wednesday végül is nem ő vagyok. 
Illetve, egészen más valaki vagyok. Ami ezután következik, az viszont 
sokkal nagyobb meglepetéssel szolgál majd önöknek.
A thai adminisztrációt illetően nemigen voltak problémáink. Részint a 
háború utáni zűrzavarok következtében alig avatkozott a dolgunkba, részint 
pedig sokan közülük fizetett alkalmazottaink voltak. Mondhatnám úgy is, 
hogy kellemes szimbiózisban éltünk. Persze tudtuk, hogy ez az állapot nem 
tarthat örökké, de nem voltunk már elég fiatalok ahhoz, hogy érdekeljen 
bennünket a távoli jövő. Az adminisztráció behunyta a szemét, a 
konkurenciával pedig elbántunk mi magunk is. Mi volt akkor hát a baj?
Nos, néhány évvel ezelőtt alakult Amerikában egy furcsa szervezet, 
amelyben senki nem tudja, ki vesz részt. Valószínűleg komoly cégek 
alapították, ezért nem szűkölködnek a pénzben. Ez az intézmény, amelynek 
fedőneve az ENSZ Kábítószer Ellenes Bizottsága, nevéhez híven 
hadjáratot indított a narkótermelés ellen, ami önmagában még nem is lenne 
olyan nagy baj, hiszen az efféle szervezeteknek az a dolga. Rég 
kidolgoztuk már az ellenintézkedések sorozatát, amelyekkel ki lehet fogni 
a szelet ellenségeink vitorlájából.
Csakhogy, mint már említettem ez a bizottság csak fedőszervként 
működik. Olyan támogatók állnak mögötte, akik nem hajlandók a nevüket 
adni. Hogy miért? Mindjárt megtudják.
Ivott néhány kortyot, aztán folytatta.
– A bizottság mögött álló erők érdeke, hogy szűnjön meg a kábítószer-
termelés Délkelet-Ázsiában. Azt kérdik, miért? Mert ők gumit akarnak itt 
termelni, kávét, kakaót, banánt és szállodákat. Turizmussal akarják 
helyettesíteni a kokót. Hogy ez jobb-e az emberiségnek? Meggyőződésem, 
hogy semmivel sem az, de hát nem is ez a kérdés, hanem a két 
érdekcsoport harca. Kezdetben még primitív eszközökkel próbálkoztak 
ellenünk, katonákat küldtek ránk, lepermetezték a mákföldeket, felégették 
a termést: – tisztességgel szólva mi csak röhögtünk rajtuk. Mindössze 
néhány ezrelékét sikerült elpusztítaniuk a máknak. Kevesebbet, mint 
amennyivel a növényi kártevők rövidítettek meg bennünket. Lassan 
azonban megváltozott a világ. Ellenségeink rájöttek, hogy hagyományos 
módszerekkel tehetetlenek velünk szemben, ezért újabbakhoz fordultak. 
Tehették, hiszen pénzük van bőven.
Lefittyedt a szája széle, mintha egyetlen pillanat alatt éveket öregedett 
volna. Soha nem sejtettem, hogy a gyűlölet ilyen gyorsan képes 
megvéníteni valakit.
– Hosszasan ecsetelhetném aljas és fondorlatos módszereiket, de azt 
hiszem, elég ha csak annyit mondok, hogy tanultak a régi, western időkből. 
Vérdíjat tűztek ki a fejünkre, és fejvadászokat szabadítottak ránk. Élve 
vagy halva... Mint annak idején. Mivel azonban bennünket sem a gólya 
költött, nagy nehézségek és még több elköltött pénz árán azért megtudtunk 
róluk egy s mást. Megtudtuk, hogy a fejvadászok tevékenységét egy 
nyugalmazott ausztrál rendőrtiszt, bizonyos Ian Wednesday irányítja.
– Te jószagú úristen! – hőkölt hátra Mr. Ramsey. – Lehetséges, hogy...
A legutolsó szem is a helyére került, amely még hiányzott az események 
láncolatából.
Ahogy meghallottam Mr. Wednesday nevét, önkéntelenül a kisfiúra 
pillantottam. Mike szomorúan ázott mellettem a szűnni nem akaró esőben, 
s egyetlen rezdüléssel sem jelezte, hogy felfogta volna, mit mesél Mrs. 
Wednes... akarom mondani, Petillon.
Ő pedig zavartalanul tovább mesélt.
– Óriási összegbe került, amíg sikerült valakit megvásárolnunk a 
titokzatos bizottság holdudvarából. Sajnos, nem állandó tag volt az illető, 
és nem is jelentős személyiség. Arra azért megfelelőnek látszott, hogy a 
legfontosabb döntésekről gyorsan tájékoztasson bennünket.
Azt ugyebár mondanom sem kell, hogy az ausztrál rendőrtisztről 
igyekeztünk beszerezni minden adatot, ami csak lehetséges volt. 
Megtudtuk, hogy az Egyesült Államokban él a rokonsága: Victor 
Watherspoon és családja. Mr. Watherspoon bankember, felesége 
néprajzkutató, és gyakran
megfordul Ázsiában. Szép lassan, lépésről lépésre haladva kidolgoztunk 
aztán egy haditervet.
Elégedetten elhallgatott és leverte csizmája száráról az újabb 
vízcseppeket.
– Ennek első lépéseként Thaiföldre kellett csalnunk Wednesday 
felügyelőt... De hogy ne siessek túlságosan előre, néhány apróságra még 
fel kell hívnom a figyelmüket. Például Mike apjának, Victor Watherspoon 
bankárnak személyére. Hogy miért volt nekünk annyira fontos ez az 
ember? Nos, Mr. Watherspoon olyan összegű pénzek felett rendelkezik, 
amekkoráról a magunkfajtának még csak elképzelései sincsenek. Ilyen-
olyan fejlesztési programok, tranzakciók, titkos ügyletek – ne 
csodálkozzanak, uraim: a pénzvilág manapság szinte kizárólag ezekkel 
foglalkozik. Ahogy valaha, a történelem hajnalán, a természet vak erői 
mozgatták a világot és az emberek fantáziáját, ma ugyanezt teszi a pénz. S 
az egyszerű embernek annyi betekintése sincs e mozgások 
boszorkánykonyhájába, mint annak idején. Ahogy akkoriban nem értette, 
mi hajtja a passzátszelet, most ugyanolyan felfoghatatlan számára, mitől 
mozdul a pénz A irányból B irányba, vagy éppen megfordítva: mi a fenéért 
nem képes elmozdulni valamerre?
Ne értsenek félre, nem az volt a célunk, és most sem az, hogy pénzt 
zsaroljunk ki Mr. Watherspoonból, nem, pénzünk van éppen elég, nekünk 
az kell, hogy békén hagyjanak bennünket. Márpedig a békét ugyanúgy meg 
lehet vásárolni, mint a kenyeret a szupermarketben. Ha a pénzvilág úgy 
döntene, hogy tíz-tizenöt évvel elhalasztja Aranyháromszög-beli fejlesztési 
programjait, nem épít szállodákat, nem fejleszti az infrastruktúrát – nyert 
ügyünk van. Hogy mi lesz azután? Kit érdekel? Nézzenek Jean-Claude-ra, 
nézzenek rám, és gondolkozzanak. De addig... addig nyugodtan akarunk 
élni abban a birodalomban, melyet két kezünk munkájával hoztunk létre.
Nagyot nyeltem, és arra gondoltam, ebből a két kézből azért nem 
hiányzott a stukker sem, de természetesen bölcsen hallgattam. Inkább azon 
jártattam az agyam, hogyan tudnék kiötölni valamit, ami megmenthetne 
szorult helyzetünkből.
– Fogalmuk sincs róla – folytatta Mrs. Wednesday –, mennyit 
költöttünk például különböző természetvédő mozgalmak támogatására. 
Ezek a mozgolódások ma még
embrionális állapotban vannak, de érzem, hogy nem is sokára igazi 
nagyhatalommá növik ki magukat. Azt akarják, amit mi, hogy maradjon 
meg minden olyannak, amilyennek az isten megteremtette: az őserdők 
maradjanak őserdők, teli állattal; a mezőkön virágok virágozzanak; a 
patakokban tiszta víz folyjék. Ehhez még hozzátenném, azt sem bánják, ha 
a mák megmarad máknak; szerintük a kábítószer kevesebb bajt okoz, mint 
az iparosítás. Egyszóval, a környezetvédő mozgalmak egy részét is mi 
pénzeljük, s reméljük, az elültetett facsemete hamarosan meghozza a 
gyümölcsét.
De hol is tartottam? Igen, igen... Mr. Watherspoonnál. Úgy döntöttünk, 
hogy Wednesday felügyelőt idecsaljuk Thaiföldre, Mr. Watherspoont 
pedig másképpen zsaroljuk meg.
– Elrabolják a fiát – mondta kicsavarva a sapkájából a vizet Van 
Haagen.
– Mike Watherspoonnak talán sikerül majd rábírnia az apját, hogy 
beszélje le a nemzetközi pénzvilágot az Aranyháromszögről.
Nem sokkal azután, hogy kiterveltük a dolgot, valaki Ausztráliában 
közölte Mr. Wednesdayvel; egy bangkoki fickó jó pénzért hajlandó 
elárulni neki a La chauve-souris rejtekhelyét.
Teátrális mozdulattal a homlokára csapott, és megingatta a fejét.
– Látják, látják! Én is öregszem már, nemcsak szegény Jean-Claude. 
Hiszen még nem is beszéltem önöknek a Denevérről. Rendben van, most 
pótolom.
Szinte ujjongott a hangjában a büszkeség. Azt hiszem, évek óta csak az 
alkalomra várt, hogy eldicsekedhessen mindazzal, amit létrehozott. S bár 
jelentősen csökkenthette az örömét, hogy rövidesen, éppen az ő parancsára 
átmasírozunk a másvilágra, mégis hálásabb közönségnek tarthatott 
bennünket, mint az őserdei fákat.
– Azért hívtak bennünket Denevérnek, ma már inkább csak engem, 
mert... nos, valaha régen Jean-Claude-nak ez volt a beceneve. A 
vietnamiak hívták így, mert Jean-Claude leginkább az éjszakai 
rendcsinálást kedvelte. Ha le kellett csapnia egy békétlenkedő falura, 
általában az éjszakai órákat választotta. Mint tudják, éjszaka a szemtanú is 
kevesebb... De nemcsak azért hívták Denevérnek. Egyszer, egy Khri-phong 
nevű falucskában Jean-Claude belefutott valami felkelő bandába, akik 
elkapták, lábánál fogva felkötötték egy fára, majd célba dobáltak rá 
lándzsákkal. Harminckét lándzsa ejtette sebet találtak rajta azok, akik 
másnap rábukkantak. Fejjel lefelé lógott, mint a denevérek... Ettől az időtől 
kezdve aztán kétszeresen is ő lett a La chauve-souris. Lebiggyedt a szája, 
és elkeseredetten felsóhajtott.
– Ma már inkább csak én vagyok a Denevér. Jean-Claude 
végérvényesen beleröppent az éjszakába.
Szomorúan megforgatta a poharát a kezében, aztán folytatta.
– Visszatérve történetem fő vonalára, első feladatunk volt, mint 
mondottam, Thaiföldre csalni Wednesday felügyelőt. Legnagyobb 
megelégedésünkre feleségével együtt indult útnak, akinek terveik szerint 
Mike-ot kellett volna Ausztráliába vinni vakációra. Ezt természetesen csak 
később tudtuk meg, amikor már... a fogságunkban voltak. Mert azt 
remélem sejtik, hogy Wednesday felügyelőt bájos feleségével együtt 
sikerült csapdába csalnunk, és most a mi vendégszeretetünket élvezik. Mrs. 
Vanessa Wednesday bevallotta nekünk, hol kell találkoznia Mike-al. – A 
kisfiúra pillantott, és sajnálkozva megcsóválta a fejét. – Tudod, Mike, nem 
akarom, hogy csalódj a nagynénikédben, azért az igazságnak megfelelően 
el kell mondanom neked: Vanessa nénéd nem akarta elárulni 
találkozásotok helyét. Sajnos van egy nagyon csúnya emberem, egy kínai, 
bizonyos Liu, akinek az a rossz szokása, hogy szórakozásképpen 
bambusztüskéket ver egy kis kalapáccsal mások körme alá. Nos, ez a Liu 
fejébe vette, hogy elszórakozik Mr. Wednesday körmeivel is, hacsak 
Vanessa nénéd el nem árulja neki, hol és hogyan lehet a közeledbe 
férkőzni. S akkor tudod mi ötlött az eszembe, Mike? Hogy miért ne 
lehetnék én a te Vanessa nénéd? A megfelelő papírok már a birtokomban 
voltak, azért gondoltam egy merészet, és érted mentem Amerikába. Így 
lettem a nagynénikéd egy rövidke időre. Amit őszintén szólva nem is 
bántam meg. Kedves, éles eszű, törekvő kisfiút ismertem meg benned, 
amilyet mindig is szerettem volna. De talán még nem késő... Vannak 
bizonyos terveim veled, Mike... csak előbb el kell jutnom ennek az ügynek 
a végére. Apropó, nem akarsz mégiscsak fedelet a fejed fölé?
– Nem – mondta komoran Mike.
– Ahogy gondolod.
– Kérhetek inkább valami... mást?
– Persze. Kérj nyugodtan.
– Azt mondtad, hogy... Vanessa néni és Ian bácsi itt vannak a... 
fogságodban?
– Természetesen itt vannak.
– Láthatnám őket?
Mrs. Petillon maga elé nézett, aztán megvonta a vállát.
– Miért is ne? Elvégre előbb-utóbb úgyis meg kell történnie a nagy 
találkozásnak.
Az ajtó felé fordult, és felemelte a kezét. Ezúttal két, kék nadrágos lisu 
bukkant elő a gyöngyfüggöny mögül. Mrs. Petillon odaszólhatott nekik 
valamit, mert biccentettek, és azokhoz a fehér ruhával letakart kocka alakú 
valamikhez futottak, amelyek a terasz tetőszerkezetére erősített láncokon 
függtek.
Néma csend borította a terecskét, csak az eső kopogott a faleveleken. A 
lisuk megtorpantak a két kocka mellett, elkapták a fehér szövetanyagok 
szélét, s mint szoborleleplezéseknél szokás, lerántották őket a kockákról.
Akkor is csend volt, talán még az előbbinél is félelmetesebb csend, 
amikor a leplek belehullottak a sárba. Talán még az esőcseppek is 
diszkrétebbre vették kopogásukat a leveleken.
Van Haagen kapitány morgott valamit, kezébe kapta a sapkáját, Mr. 
Ramsey pedig a zsebében kotorászott, mintha rég elhagyott szemüvegét 
keresgélné. Csak Mike nem mozdult. Mintha ő maga is halvánnyá változott 
volna az esőben.
Miután a leplek lehullottak, két ugyanolyan kalitka ötlött a szemünkbe, 
mint amilyenben mi töltöttük fogságunk első napjait az elefántok hátán. A 
hozzánk közelebbiben egy fürdőköpenybe burkolódzott bajuszos, mogorva 
képű úriember ücsörgött akinek csak akkor enyhült meg a tekintete, amikor 
megpillantotta a kisfiút. A rácshoz kúszott, megmarkolta, majd 
megcsóválta a fejét.
– Te vagy az, Mike?
Mike Watherspoon megszorította a kezem, és kérdőn nézett rám. 
Visszaszorítottam és bólintottam.
– Ő Ian bácsi, Mike.
Mike lehajtotta a fejét és sírni kezdett.

17

Ian bácsin első pillantásra látszott, hogy profi. Nem sírta el magát, 
ahogy a világ valamennyi nagybácsija tette volna, hanem száraz, 
tárgyilagos hangon tovább kérdezősködött.
– Biztos, hogy te vagy? Mike felemelte a fejét.
– Biztos, Ian bácsi.
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Mit, Ian bácsi?
– Amikor legutoljára találkoztunk, és te még nagyon kicsi voltál... nem 
tudom, emlékszel-e rá?
Mike megrázta a fejét.
– Nem emlékszem, Ian bácsi.
– De arra csak emlékszel, hogy adtam neked valami ajándékot? Biztos, 
hogy még azután is sokáig játszottál vele. Nos, Mike, mi volt az?
Mike törte egy kicsit a fejét, aztán határozottan kibökte:
– Egy hófehér kenguru.
– Bravó, fiam. És mit tudott az a kenguru?
– Ha megnyomtam az oldalát, énekelt.
Ian bácsi a rácsba kapaszkodott, és komor képpel csak ennyit mondott:
– Isten hozott, Mike. Bárcsak sose jöttél volna ide. Alig ismertük még 
egymást, de a legelső lényeges kérdésben máris egyetértettünk.

18

A távolabbi ketrecben kucorgó magas, jó megjelenésű, Mrs. Petillonnál 
évtizedekkel fiatalabb, sárga nadrágot és sárga blúzt viselő hölgy 
összecsapta a kezét, és csodálkozva felkiáltott:
– Istenem, Mike, de nagyra nőttél! A fenébe is, fiacskám, jobb helyen is 
találkozhattunk volna. Remélem, nem csináltak veled valamit, mert akkor 
darabokra szaggatom őket.
– Nem csináltak... Vanessa néni.
– Hál istennek. Amint látod, Mike, pillanatnyilag nagy szarban 
vagyunk. De tudod mit mondott a nagy ausztrál filozófus és kengurubőr 
kereskedő, Micsunga-róare?
– Nem tudom... Vanessa néni.
– Hogy nincs olyan szar helyzet, aminél ne lenne még szarabb.
– Vanessa, kérlek...
Ezt Ian nagybácsi mondta enyhén felháborodott bajuszhuzigálással.
– Mi újság, Ian?
– Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hang, amit éppen használsz?
Vanessa néni csípőre tette a kezét a ketrecében.
– Te csak ne taníts engem, Ian! Ha nem repülsz bele fejjel előre a 
stanecliba, akkor most nem lennénk itt. Vagy, ha ennek a gyereknek az a 
fafejű apja...
– Vanessa!
– Jól van, jól. Befogom a lepénylesőmet, Maga kicsoda, Lendvay?
– Mike pótapja és védelmezője – mondtam büszkén. Erre aztán Vanessa 
néni majdhogynem elsírta magát.
– Szerencsétlen kisgyerek. Éppen ideje, hogy a szárnyaim alá vegyem.
Bár mindketten jól tartották magukat, csak úgy áradt a szemükből a 
kétségbeesés. Valószínűleg az enyémből is, bár igyekeztem leplezni.
– Így hát szépen összejött a család az Aranyháromszögben – mondta 
elégedetten Mrs. Petillon. – Igaz, hogy a papa és a mama hiányzik, de 
végül is semmi szükség a jelenlétükre. Úgyis megteszik, amire kérjük őket. 
Így van, Mike?
Mrs. Petillon várt egy kicsit, aztán folytatta.
– Soha nem töprengtek még el azon, milyen fontos szerepet játszanak az 
emberek életében a véletlenek? Véletlen és szükségszerűség... Mennyi 
filozófus törte rajtuk a fejét. Néha úgy összefutnak bizonyos szálak, mintha 
csak irányítaná őket valaki... Ilyenkor arra gondolok, talán mégiscsak van 
isten, egy felsőbbrendű lény, aki valahol a felhők felett azzal szórakozik, 
hogy összeköti sorsunk szálait, majd ha megunta, ismét kibogozza őket.
Hogy mire gondolok konkrétan? Kezdődött azzal a dolog, hogy 
felszedtem Mike-ot a megadott helyen, s amint elhelyeztem a szállóban és 
megrendeltem a Bangkokba tartó repülőjegyet, vettem egy újságot. 
Legnagyobb megdöbbenésemre találtam benne egy cikket – ráadásul az 
első oldalon – amely arról tudósított, hogy egy szépség- és fitnessverseny 
nyertesei Bangkokba indulnak jutalomutazásra. Onnan meg fel, az 
Aranyháromszögbe!
Ha valaki nagyon sokáig élt a civilizációtól távol, erdőkben, hegyek és 
rizsföldek között, kifejlődik benne a hatodik érzék, amely bizonyára benne 
volt emberőseinkben is, mint ahogy az állatokban is benne van, csak mi 
szerencsétlen módon kinőttük a ejtek évezredek folyamán. Kinőttük és 
eldobtuk, mint egy rossz nadrágot.
Amint kezembe vettem azt az újságcikket, azonnal áthullámzott rajtam 
valami. Mint az antilopon, amikor az itatóhelyhez közeledve megérzi a 
leselkedő nagymacska jelenlétét. Én is megszimatoltam benne, hogy a 
nagy csinnadratta mögött alighanem ellenfeleink próbálkoznak valamivel.
Áldottam a szerencsémet, hogy oda vezényelt az Államokba. S ezzel 
tulajdonképpen kezdetét is vette a mi közös utazásunk, Mr. Lendvay.
Őszintén meg kell mondanom, nagyon megkedveltem önt. Éles eszű, 
kedves férfiú: ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, mindent elkövetnék, 
hogy felhívjam magamra a figyelmét. Nagyon sajnálom. Van Haagen 
kapitány, hogy ön is belekerült a csapatba; szívem szerint lebeszéltem 
volna az utazásról. Önről nincs mit mondanom, Mr. Ramsey. Öntelt, 
hisztériás, tyúkeszű fickó, legfeljebb tigriseledelnek való, ha egyáltalán 
bevenné a tigrisek gyomra.
– Nekem erről egészen más a véleményem – dünnyögte Mr. Ramsey
– Rólad már beszéltem, Mike. Nagyon megkedveltelek. Annak ellenére, 
hogy az utolsó métereken majdnem elárultál. Persze, ha tudtad volna, hogy 
nem én vagyok az igazi nagynénikéd, bizonyára meg is tetted volna. 
Csakhogy nem tudtad. Ezért aztán hiába is próbálkozott Mr. Lendvay, nem 
mondtál el neki semmit.
Mike lehajtotta a fejét. Most már ő is tudta, mekkora hibát követett el a 
hallgatásával.
– Mert az én kis Mike unokaöcsém...
 A bűzös borz az unokaöcséd, nem Mike! – prüszkölt az igazi Mrs. 
Wednesday, és bármennyire is próbálnám szépíteni a dolgot, bizony 
kiköpött a rácson át. – Dögölj meg, te rohadék!
Mrs. Petillon felhúzta a szemöldökét.
– Azzal eddig is tisztában voltam, kedvesem, hogy Melbourne hm... 
egyszerű negyedéből és meglehetősen alacsony színvonalról emelt fel a 
férjed, no de ilyen mélyről...?!
– Akadjon a torkodon az aszalt szilva a születésed napján!
Ez bizonyára valami ausztrál átok lehetett, mert Mrs. Petillon mélyen 
elgondolkodott, majd megvonta a vállát.
– Miért pont aszalt szilva? De végül is egyre megy. Bevégzem a 
mondandómat, aztán lehúzhatjuk a függönyt. Az előadásnak vége. A te 
sorsodról majd aztán döntünk, Mike.
Szemrehányón Mrs. Wednesdayre nézett, és megköszörülte a torkát.
– Szóval, ott hagytam abba, hogy felszálltunk Mike-kal a Csiang Raiba 
tartó repülőgépre. Nem tudom, volt-e már alkalmam megköszönni a 
szívességét, Mr. Lendvay?
– Volt – mondtam. – Bárcsak soha ne lett volna!
– Kérem, ne tegyen ezért magának szemrehányást. Ha lemaradok a 
gépről, magánrepülőt béreltem volna, és a Csiang Rai-i szállóban úgyis 
összefutottunk volna. Sehogysem kerülhette volna el a sorsát.
– De én elkerülhettem volna – dühöngött Ramsey. – Ha nincs ez az 
őrült...
– Hagyja már abba, most én beszélek! Emlékezzék az olajos gyapotra. 
Nagyon kínos, ha valakinek lenyomják a torkán. A fenébe is, hol hagytam 
abba? Persze, a repülőgépnél, és a repülőgépen elkövetett gyilkosságoknál. 
Nos, amikor megtörténtek, már biztos voltam benne, hogy jó nyomon 
járok. Valami történni fog az Aranyháromszögben, amire nagyon oda kell 
figyelnem. Természetesen fogalmam sem volt róla, ki gyilkolt és miért, azt 
azonban felfogtam jól fejlett hatodik érzékemmel, hogy bármi is történt, 
engem is érint a dolog. Sőt egyenesen a bőrömre megy.
Amikor aztán leszállásunk után felbukkant Mr. Phumipark Namkanha 
doktorral, már körülbelül tudtam is, mire megy ki a játék. E két 
köztiszteletben álló férfiú ugyanis azoknak az üzleti köröknek az embere, 
akik megpróbálják megvetni a lábukat az Aranyháromszögben. Ha 
Namkanha és Phumipark beteszi a lábát valahova, ott holtbiztos, hogy 
vagy rólam, vagy Kumbhakarnáról esik szó.
S itt ismét egy icipici kitérőt kell tennem. Bizonyára van elképzeléseik 
róla, kicsoda volt Kumbhakarna. Elég volt ahhoz, hogy tisztában legyenek 
vele. Nagy, undorító figura, de mégiscsak a régi szép. Valaha semmi 
pénzért sem foglalkozott volna irtással, évek hosszú során át azonban idáig 
küzdötte le magát. Mondhatnám úgy is, hogy régebben intpokat látott. Ő 
maga is máktermesztéssel foglalkozott, csakhogy az ő földjei közelebb 
feküdtek a sík vidéken, ezáltal védtelenebbek is voltak, mint az enyémek. 
Kumbhakarna túlontúl bízott az erejében, s mire ott, már el is veszítette a 
birodalmát. Úgy próbálta visszatornázni magát a trapézra, hogy ilyen 
kétségbeesett ötletekre fanyalodott.
Ha hiszik, ha nem, bizonyos sajnálatot érzek iránta. Mintha életem egy 
része tűnt volna el vele. S ha egészen eltűnik, eltűnik a mák is. Ha csak 
nem lép valaki a nyomomba.
Nincs kedved hozzá, Mike?
Mike lehajtott fejjel ázott mellettem. Mrs. Petillon bólintott, és lepöckölt 
egy kövér vízcseppet a csizmájáról.
– Ezt még megbeszéljük. De visszatérve megérkezésünkre, amikor 
láttam, hogy Phumipark és Namkanha milyen látás igyekezettel próbálják 
eltussolni a repülőgépen történt gyilkosságokat, biztos voltam benne: ez a 
csapat nem az, akinek mondja magát. Akkor viszont ki a fene?
Még fel sem ocsúdtam a gyilkosságok okozta felindulásból, amikor 
megölték Miss Fairchildet, illetve azt a valakit, aki a bőrébe bújt. Nem 
tudtam másra gondolni, minthogy valamiféle leszámolás folyik a csoporton 
belül.
Amikor aztán Kumbhakarna megérkezett és fogságba ejtett bennünket, 
két dologgal már tökéletesen tisztában voltam. Az egyik, hogy 
szándékosan hajtottak bennünket a karjába, a másik, hogy nagyon átverték. 
Tudják, hogy ejtik csapdába a majmokat? Elmondom.
Rövid szünetet tartott, aztán mély lélegzetvétel után folytatta.
– Kitesznek egy nagy faládát oda, ahol majmok kóborolnak, telerakják 
finom ennivalóval, majd becsukják a tetejét. A majmok természetesen a 
közeli fákról figyelik a dolgot, ja, majd elfelejtettem említeni, hogy kerek 
lyukakat fűrészelnek a láda oldalába, akkorákat, hogy a majmok keze 
éppen csak átférjen rajtuk. Ezután a vadászok elhagyják a környéket. A 
majmok leugrálnak a fákról, a ládához futnak, bedugják a kezüket a 
nyíláson, és megragadják az ennivalót. Igenám, de összeszorított öklüket 
már képtelenek kihúzni a lyukon. Persze, ha eleresztenék a zsákmányukat, 
elmenekülhetnének. Csakhogy a majmok nem eresztik el, mert nincs annyi 
eszük. A vadászok ekkor visszatérnek a ládához, és megfogják a 
majmokat, akik még mindig az ételt szorongatják. Fogságba esnek, mert 
képtelenek lemondani a zsákmányukról. Értik már? Kumbhakarnával 
kapcsolatban is ezt a cselt alkalmazták. Elfogattak vele egy látszólag 
ártalmatlan társaságot, akik ezután átalakultak könyörtelen gyilkosokká, és 
megölték elrablójukat. Mert az képtelen volt elereszteni őket. Akárki is 
ötölte ki a tervet, jól ismerhette Kumbhakarnát.
Megvallom őszintén, rengeteget törtem a fejem, mit csináljak. Végül is 
úgy döntöttem, nem avatkozom közbe: végezzék csak nyugodtan a 
munkájukat. Bár sajnáltam Kumbhakarnát, eszem ágában sem volt segíteni 
rajta. A mi köreinkben fontos szabály: ha bajba jutsz, mássz ki belőle 
egyedül. Ha fordítva történik a dolog, ő is éppen így cselekedett volna.
Az a kis denevérfigura azonban merőben új irányt szabott az 
eseményeknek. Rájöttem belőle, hogy a lányok Kumbhakarna megölése 
után alighanem engem vesznek sorra. Hogy miképpen gondolták, arról 
fogalmam sem volt, de nem is igazán érdekelt. Veszélyeseknek tartottam 
őket, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy elhatározzam: nem kerülhetnek ki 
élve az Arany három szögből.
Gondolom, felötlött már önökben a kérdés: vajon miért nem ismert fel 
Kumbhakarna, hiszen ott voltam közvetlen közelében. Nos azért, mert soha 
nem találkoztunk még személyesen. Ami pedig Mike-ot illeti, fogadott 
unokaöcsém sok mindent látott, többek között azt is, hogy megöltem Alicia 
Shepherdet a halott szerzetesek egyikének testében talált késsel, majd Miss 
Mosleyt. Látta, de mit tehetett volna? Elvégre a nagynénikéje voltam, és a 
szabadulásunkon munkálkodtam. Ennek ellenére nem egészen ilyen 
nagynénit képzeltél el magadnak, igaz Mike?
– Igaz – bólintott szomorúan a kisfiú.
– A lányokról nincs mit mondanom. Nem éreztem lelkifurdalást a 
halálukért, hiszen valamennyien hidegvérű gyilkosok voltak. Látják, 
kedveseim, hogy mennyire nincs igazuk a közmondásoknak? Még hogy a 
holló a hollónak nem vájja ki a szemét? Dehogyisnem vájja, ha úgy kívánja 
az érdeke!
Alicia egyszerű eset volt: bár az az igazság, hogy egyikük sem okozott 
különösebb gondot. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. S bár 
őket sem a vadgalamb költötte, mégis óriási hátrányban voltak velem 
szemben. Ők általában ismerték a világot, én konkrétan ezt! Én soha nem 
támaszkodtam volna olyan fához, amelynek akármilyen vastag is a törzse, 
de lyukacsos. Vagy vegyük a rizsföldet. Mary Harpernek tudnia kellett 
volna, hogy egy sor palánta még nem rizsföld. Bambuszból íjat készíteni 
pedig a világ legegyszerűbb dolga, a kalapácsdobálásról már nem is 
beszélve.
Ezzel aztán akár le is húzhatjuk a redőnyt. Vagy mégsem? Mr. Lendvay, 
ön mintha reménykedne még valamiben? Jól gondolom?
Ördöge volt, valóban reménykedtem.

19

Mrs. Petillon a szemembe nézett, és vidáman rám mosolygott.
– Ugyan, ugyan, Mr. Lendvay, kár is titkolnia. Ön bízik valakikben. 
Csakhogy én már megtettem a szükséges óvintézkedéseket a fogadásukra.
Éreztem, hogy a forróság ellenére is hideg veríték folyik végig rajtam. 
Egyébként is csak tízezrelékben volt mérhető az esélyünk, de ha még 
ellenintézkedéseket is tett...
– Mi az, miért kedvetlenedett el? – kérdezte csúfolódva. – Látják, 
milyen komor lett egyszerre? Fel a fejjel, Mr. Lendvay! Ne hagyja el 
magát!
Hirtelen kagylókürt hangja szólalt meg a messzeségben. Mrs. Petillon 
arcán örömteli mosoly futott végig, s megrázta a karosszékben szundikáló 
férje vállát.
– Hallod, Jean-Claude, megjöttek!
Jean-Claude kinyitotta a szemét, felemelte a kezét, és nagyot rikkantott.
– Éljen Franciaország! Előre, légionáriusok! Aztán becsukta a szemét, 
és szundikált tovább.
Mrs. Petillon arcáról egyszeriben lefolyt az örömteli mosoly.
– Szerencsétlen Jean-Claude. Néha már felmerül bennem a kérdés, 
érdemes-e folytatnom? Nem lenne-e jobb itthagyni az egészet, s életem 
hátralévő részét csendben és nyugalomban tölteni el? Csak hát tudják, 
bizonyos értelemben én is olyan vagyok, mint a majmok. Még az életem 
árán sem tudom elereszteni a zsákmányomat. Legszívesebben mindent 
Mike-ra hagynék. Lenne kedved hozzá, fiam?
Mielőtt Mike válaszolhatott volna, ismét felhangzott a kagylókürt. 
Ezúttal már jóval közelebbről.
Összenéztünk Van Haagen kapitánnyal. Ha sikerülne fegyverhez 
jutnunk... Aztán észrevettem az íjat szorongató fickókat a teraszokon. 
Egyetlen pillanatra sem vették le a szemüket rólunk, bárhogy is jajongott a 
kürt a falu szélén.
Ebben a szempillantásban apró, de egyre növekvő alakok bukkantak fel 
a távolban. Legalább tíz, íjakkal felszerelkezett lisu lökdösött két embert 
maga előtt, akik tántorogva, egymásba kapaszkodva közeledtek felénk.
Amikor a terasz előtti térre értek, felnéztek Mrs. Petillonra, aztán 
egyszerre zuhantak bele a sárba.
Mr. Phumipark és Namkanha doktor visszatért közénk.

20

Jó öt percbe telt, amíg annyira összeszedték magukat, hogy fel tudjanak 
állni.
Mrs. Petillon áthajolt a terasz korlátján, és elégedetten nézett le rájuk.
– Örülök, hogy megérkeztek, uraim. Milyen volt az útjuk?
Mr. Phumipark és Namkanha doktor olyannyira kikészültek, hogy 
válaszolni sem tudtak, vagy talán nem is annyira akartak.
– Azt remélem, sejtik, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedtem ebben 
az utolsó találkozásban? Csakhogy kissé eltértünk a tervtől, uraim. 
Önöknek akkor kellett volna megérkezniük, amikor én már halott vagyok. 
És halott Jean-Claude is.
– Ő már nincs is olyan messze tőle – dünnyögte mellettem Van Haagen 
kapitány.
– Önöknek az volt a feladatuk, hogy amint a lányok végeztek velünk, 
megöljék őket. És talán a többieket is.
Látja, látja, Mr. Lendvay, mekkorát tévedett. Ön, mint a Messiást várta 
ezeket a fickókat, csakhogy be kell látnia: hamis Messiásra várt. Önök 
mindenképpen a rövidebbet húzták volna. Azoknak, akik elhatározták a 
felszámolásunkat – az enyémet és Kumbhakarnáét –, ugyanúgy nincs 
szüksége tanúkra, mint ahogy nekem sincs. Önök már akkor halottak 
voltak, amikor Thaiföldre tették a lábukat.
Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy sajnos igazat beszél. John 
C. Lendvayt úgy feláldozták, mintha a fabálványhoz kötötték volna. S az 
áldozópap maga Midfield hadnagy volt.
– Tudtam, hogy jönni fognak, uraim – ismételte nem is titkolt 
elégedettséggel Mrs. Petillon. – Mélységesen csalódtam volna magukban, 
ha nem jönnek.
– Mrs. Wednesday – nyújtotta előre a kezét Namkanha doktor, akinek 
ezúttal már hiányzott a sztetoszkóp a nyakából –, ön alighanem súlyos 
tévedés áldozata. Mi ugyanis...
– Ugyan már, doktor, ne erőltesse magát. Csak azt nem értem, 
hogyhogy nem ismertek rám?
– Nem volt képünk – mondta mogorván Phumipark. – Illetve csak ez 
volt.
Zsebébe nyúlt és egy cakkos szélű fényképet halászott elő belőle.
Mrs. Petillon lenyújtotta a kezét a teraszról.
– Adja csak ide.
Mr. Phumipark óvatosan a tenyerébe tette a képet. Mrs. Petillon 
megnézte, aztán harsányan felnevetett.
– Na, ezzel aztán sokra mentek! Istenem, honnan került ez magukhoz, 
ha jól emlékszem, tizennyolc éves lehettem, amikor készült. Úristen, ez itt 
az Eiffel-torony! Peank!
Kék nadrágos, turbános fickó bukkant elő az üvegfüggöny mögül.
– Visszavonhatjátok az őrséget. Mást már nem várunk. Legyetek készen 
az ásókkal és a lapátokkal.
A világ minden kincséért meg nem mertem volna kérdezni tőle, vajon 
mi célt szolgálhatnak az ásók és a lapátok a lisuk kezében egy ilyen 
monszunverte, elátkozott délutánon.
– Ezzel aztán valóban a történet végére érkeztünk mondta némiképpen 
sajnálkozó hangon Mrs. Petillon – Ha azt hiszik, öröm számomra az önök 
megöletése, tévednek. Ha más körülmények között találkoztunk volna 
talán még össze is barátkozhattunk volna. Például sokat beszélgethettem 
volna Van Haagen kapitánnyal a repülésről. Mindig is vonzódtam hozzá.
Tapsolt, aztán a hegyi emberek felé fordult. Mondott nekik valamit, 
mire a teraszokon álló férfiak egyszerre bólintottak. S mintha íjaikat is 
kissé feljebb emelték volna.
Mrs. Petillon szomorúan nézett ránk.
– Már napok óta töröm a fejem, hogyan végezzek magukkal. A 
lelövetés vagy akasztás büntetésnek minősül, én viszont egyáltalán nem 
akarom megbüntetni önöket. Őszintén szólva nem is lenne miért. 
Egyszerűen csak az történt, hogy keresztezték egymást az útjaink. De nem 
haragszom egyikőjükre sem. Ennek ellenére nem tehetek mást. El kell 
pusztítanom önöket.
– Legalább nekem kegyelmezzen – könyörgött összetett kézzel Ramsey. 
– Mondja meg, mi a fenét vétettem én önnek? Sok mindenhez értek, talán 
fel tudna használni valamire. Mindig is vonzódtam például a 
földmunkához. Hallottam, hogy rövidesen gödröket kell ásniuk... Azt 
hiszem tudnék segíteni önnek.
– Köszönöm az ajánlkozását, Mr. Ramsey – rázta meg a fejét Mrs. 
Petillon. – Van emberem éppen elég.
– De én nem akarok meghalni! Mrs. Petillon ismét elmosolyodott.
– Ki a fene akar? Csak az együgyűek és a zavarodottak választják az 
élet helyett a halált. Sajnálom.
– Maga rohadék – mondta Mr. Ramseynek Van Haagen Ramsey tovább 
is folytatta volna a siránkozását, de Mrs. Petillon leintette.
– Hallgasson már el, kérem. Ne nehezítse a többiek dolgát.
Mr. Ramsey ekkor leguggolt a sárba, és zokogni kezdett. Mike odalépett 
hozzá, és megsimogatta a fejét.
– Ne féljen, a mennyországba jutunk valamennyien. Mrs. Petillont pedig 
ördögök főzik majd a kondérjukban!
Mr. Ramsey felnézett rá, s a kisfiú arca felé vágott az öklével.
– Eredj innen, te kis szaros! Megfogtam Mike kezét, és elhúztam tőle.
– Gyere, Mike, ne félj, nem lesz semmi baj. Csak mindenre mondj 
igent, amit Mrs. Petillon ajánl neked.
– De amikor nem akarom!
– Akkor is igent kell mondanod.
– Nem fog megöletni?
– Akkor nem.
– És titeket?
– Mike, most rólad van szó. Mi majdcsak kitalálunk valamit.
Mrs. Petillon néhány halk szót váltott a lisukkal, aztán ismét felénk 
fordult.
– Az imént nem sikerült befejeznem a mondandómat. Arra gondoltam, 
olyan halálnemet választok maguknak, amely nem megalázó és nem is 
fájdalmas.
– Kösz – mondtam. – Ezt jólesik hallanom.
– Nem is kíváncsi rá, mi az?
– Maradjon inkább meglepetés.
– Sajnos mégiscsak el kell árulnom. Azért, hogy... bizonyos értelemben 
a közreműködésüket kérjem. Ne szaladgáljanak összevissza, mert nincs 
semmi értelme, csak felesleges szenvedést okoznának maguknak. Nos, úgy 
döntöttem, a lisuk végzik el helyettem a munkát. Méghozzá mérgezett 
nyilakkal.
– Neeee! – bőgte Ramsey, és könyörögve összetette a kezét. – Neeee!
– Higgyék el, ez a leghumánusabb megoldás – nyugtatgatott bennünket 
Mrs. Petillon. – A leggyorsabban ható nyílmérget készítették elő az önök 
számára.
– Igazán megható – dünnyögte Van Haagen kapitány. – Kedvem lenne 
sorban homlokon csókolni őket.
– Ezt nem teheti meg velünk – tiltakozott a ketrecében Mrs. 
Wednesday.
– Óh, hát ön sem veszítette el a nyelvét? – mosolygott rá Mrs. Petillon. 
– Már-már azt hittem, nem is izgatja Mike sorsa.
– Kérem, mentse meg a kisgyereket – szólt immár jóval kevesebb 
agresszivitással a hangjában Mrs. Wednesday.
Mrs. Petillon mosolygott.
– Meg fogom menteni, ne féljen. Mivel nem vihetem át túlvilágra a 
vagyonomat, szeretném, ha valaki a nyomomba lépne. Majd elválik, hogy 
Mike alkalmas lesz-e rá vagy sem. – Intett a lisuknak, akik közül néhányan 
a ketrecekhez lépkedtek, és kinyitották ajtajukat.
– Véget ért a rabságuk – intett Mrs. Petillon. – Az örök szabadság itt 
kopogtat az ablakon.
– Bravó – ütötte össze a tenyerét Van Haagen kapitány. – Ezt szépen 
mondta.
A lisuk eközben elkapták Mr. és Mrs. Wednesdayt, s kiemelték őket a 
ketrecből. Ekkor derült csak ki, hogy mindketten magasak, erősek, 
amilyennek a romantikus lélek az ausztrál pionírokat képzeli. 
Megdöbbenéssel tapasztaltam hogy Mrs. Wednesday aligha lehet több 
harmincévesnél.
– Mintha egész éjszaka keringőt táncoltam volna – nyújtogatta előre a 
lábait. – Merre vagy Mike? Nem látok semmit ettől a rohadt esőtől.
– Itt vagyok – mondta a kisfiú eleresztve a kezem. – Itt vagyok, Vanessa 
néni.
– Gyere már ide hozzám! Gyere, mert összetöröm a csontodat!
Felkapta, keblére szorította, és összevissza csókolta az unokaöccsét. 
Aztán eltolta magától, és lebiggyesztette száját.
– A fenébe is, mi történt veled? Amikor legutoljára találkoztunk, szép, 
rózsásarcú kisbaba voltál, most meg már egyre jobban kezdesz az apádra 
hasonlítani. Honnan szedted ezeket a vörös szeplőket?
– Maguktól nőttek – mosolygott Mike.
– Éppen ideje, hogy a körmödre nézzek. Bár... azt hiszem, a helyzet 
nem a legalkalmasabb rá.
– Ki akarnak nyírni, Vanessa néni – mondta nagyot nyelve Mike.
– Tudom, kisfiam, nem először akarják. Hé! Ian! Meg se szorongatod 
Mike-ot?
A nagydarab, pofaszakállas férfi elkapta Vanessa nénitől a kisfiút, és a 
fenekére paskolt. – Mi újság, kenguruvadász
El kell ismerni, jól tartottuk magunkat. Ahhoz képest hogy emberi 
számítás szerint az utolsó perceinket éltük
Mrs. Petillon nem is volt rest figyelmeztetni bennünket az idő múlására.
– Jól tennék, ha egy icipicit a jövőjükkel is törődnének. Ismétlem, ne 
futkossanak szerteszét, a lisuk majd idejönnek... Mike, te szépen bemész 
azzal a bácsival a házba.
A bácsi egy alacsony, vézna, kék kabátos, kék nadrágos hegyi ember 
volt.
– Nem akarok – mondta Mike.
– Jobb, ha minél előbb megtanulod: errefelé nem divat azt mondani, 
hogy nem akarom.
Ekkor néhány lisu – nem tudtam megszámolni őket, mert összevissza 
ugrándoztak az esőben – odaszökdécselt hozzánk, és elkezdte rázni az 
orrunk előtt az íját. Mr. Ramsey felcsukló zokogással a kezébe temette az 
arcát.
– Gyere ide, Mike! – parancsolta Mrs. Wednesday. Vanessa néni 
jókorát taszított a kisfiún.
– Menj már, nem hallod?
Ettől a pillanattól kezdve nem tudtam már Mike-ra figyelni. A lisukat 
néztem, amint fenyegető arccal rázták körülöttünk az íjaikat. A kagylókürt 
is újra megszólalt a házak mögött.
– Előbb az őseikhez kell fohászkodniuk – magyarázta Mrs. Petillon. – 
Látják a bálványt, Wu Sa-t? Alatta nyugszanak az ősök csontjai. Ők adnak 
engedélyt az önök megölésére.
Mintha halvány reménysugarat láttam volna felcsillanni a 
reménytelenség alagútjában.
– És ha... nem egyeznek bele?
Mrs. Petillon finom mosollyal rázta meg a fejét.
– Ebben ne reménykedjék. Az ősök azt akarják, amit én. De mégis meg 
kell kérdezniük őket: így kívánja a hagyomány. Egyébként ez a bálvány a 
falu kincse. Minden ősük csontja alatta van eltemetve. Ha megsemmisülne, 
nem maradna értelme az életüknek. Azért aztán úgy vigyázzák, mint a 
szemük fényét. Különben úgy tűnik, be is fejeződött a könyörgés.
Ezután szép, hosszú és teljességgel érthetetlen mondatok következtek, 
amit néhány kék nadrágos intézett Mrs. Petillonhoz. Az asszony bólintott 
és ránk nézett.
– Az ősök megadták az engedélyt. Nincs más hátra, minthogy 
elbúcsúzzam önöktől. Mike, gyere ide kisfiam!
Mrs. Wednesday Mr. Wednesday vállára hajtotta a fejét; Van Haagen 
kapitány szemére húzta valaha jobb napokat látott sapkája gyászos 
maradékát; Mr. Ramsey zokogva a sárba temette az arcát, én pedig azt 
figyeltem, amint Mrs. Petillon mellett meglebben az üveggolyókból fűzött 
függöny, és egy géppisztoly csöve bújik ki a gyöngyök közül. Mintha 
valami azt súgta volna, hogy egyelőre elmarad a várva-várt kivégzés.

22

A lisuk megfeszítették az íjaikat: mindegyikünkre két-két vessző 
irányult. Wu Sa bálvány a háttérből vérszomjasan nézett ránk. Sőt mintha 
még a szája szélét is megnyalta volna.
Szó ami szó: kellemesebb kinézetű fickót is láttam már életemben. A 
feje túlságosan nagy volt, az orra lapos, a szemei pedig olyannyira ferdén 
álltak, mintha némi kínai vér is csordogált volna faereiben. Előreugró, 
feketére festett szemfogait arra a lisuruhás valakire vicsorította, aki a 
géppisztoly mögött bukkant fel az ajtóban.
A hegyi emberek eltátották a szájukat, és nem hittek a szemüknek. Mint 
ahogy nem hittünk mi sem. A kék nadrágos, kék zekés, fehér turbános lisu 
ugyanis egyetlen ugrással Mrs. Petillon mellett termett, felemelte a lábát, 
és minden teketória nélkül fejbe rúgta az asszonyt. Mrs. Petillon szó szerint 
a levegőbe emelkedett, majd a terasz padlójára zuhant. A lisu vele repült, s 
amikor Mrs. Petillon végignyújtózott a padlón, szelíden a mellére ült.
A dzsungelkést már csak akkor láttam felvillanni a kezében, amikor a 
másik lisu is a színpadra lépett.
Ennek a hegyi embernek a rugdosóval ellentétben nem volt sima, fekete 
bőre, hanem fehéresbarna, és összevissza égett. Mintha csecsemőkorában a 
tűző napon felejtették volna. A roncsolt bőrfelületek fehéren világító 
egyhangúságát ormótlan varrásnyomok törték meg, mintha dr. 
Frankenstein fércelte volna össze a képét.
Eszméletlenül ronda volt, de én mégis kimondhatatlanul Örültem a 
felbukkanásának.
Az ember néha még annak is örül, ha maga az ördög siet a segítségére.

23

A lisuk ordítottak, ordítottunk mi is; talán még Wu Sa bálvány is 
ordított a tér kellős közepén. De hogy az ősök ordítottak alatta, az 
holtbiztos.
– Kissé másképpen alakult a végjáték, mint szeretted volna, mi? – 
kérdezte Janice Abraham Mrs. Petillon mellén trónolva.
Mrs. Petillon megpróbálta levetni magáról, de amikor a dzsungelkés 
icipicit beleszaladt a nyakába, abbahagyta a mocorgást.
– Honnan a fenéből... kerültek elő? Janice arcán diadalmas mosoly 
futott végig.
 Nem gondoltad, hogy kimászunk a folyóból, mi? Pedig kimásztunk.
– Tévednek, ha azt hiszik, hogy... nyertek. A mérgezett nyilak 
másodpercek alatt végeznek magukkal.
– Az lehet – bólintott Janice Abraham –, de annyi időnk azért biztosan 
marad, hogy elvágjam a torkodat. Vinnie pedig beleereszt a fickók közé 
egy sorozatot.
Vinnie Fliege átnézett a terasz korlátja felett, és mintha a szemembe 
fúrta volna a tekintetét.
– Mit akarnak maguk... egyáltalán? – kérdezte Mrs. Petillon. – Mi a 
fenét akarnak tőlem? Én a maguk helyében már rég Burmában lennék. 
– Mi is a saját helyünkben – mondta Janice lenyomva az asszony fejét a 
padlóra. – Így ni. Így kényelmesebb. Sajnos van bizonyos akadálya.
– Micsoda?
– Nevetni fogsz, de nem találunk oda. Szükségünk van idegenvezetőre.
– És ha nem adok?
– Akkor meghalsz.
– Akárcsak maga.
Hirtelen balsejtelmeim támadtak. Hiába ölelkezik mellettem Mike, 
Vanessa néni és Lan bácsi, hiába csavargatja verejtékben fürdő arccal a 
sapkáját Van Haagen kapitány, hiába hempereg a sárban örömében Mr. 
Ramsey, olyan messze vagyunk még a megmeneküléstől, mint a mesebeli 
dzsungelbéka a Gangesztől. Holtbiztos voltam ugyanis benne, hogy Mrs. 
Petillon nem fog engedni. Ha megtenné, örökre elveszítené a tekintélyét a 
hegyi emberek előtt. Inkább meghal, de nem hátrálhat meg.
Úgy gondoltam, ideje kezembe venni sorsunk irányítását.
– Halló, Janice – tettem egy lépést a terasz felé. – A legjobbkor jöttek.
A lány rám nézett, majd Vinnie-re pislantott.
– Mondd meg neki, hogy maradjon a fenekén. Ha okoskodik, eressz 
bele egyet.
Vinnie engedelmesen rám emelte a géppisztolyát. Valami olyasmit 
véltem kiolvasni a varrataiból, hogy mintha az utóbbi időben már nem 
szimpatizálna annyira velem.
– Maradj a seggeden, John! – figyelmeztetett. – Nem hallod?
A többiek csak most kezdték felfogni, hogy nem egészen úgy alakultak 
a dolgok, ahogy gondolták.
– Feltétlenül szükségem van valakire, aki elvezet bennünket a burmai 
határhoz – mondta Janice. – Bármerre is nézek, csak víz, hegyek és fák. 
Kell valaki, aki kivezessen bennünket ebből a rohadt országból.
– Tegyék le a fegyverüket, majd megbeszéljük a dolgot.
– Abból nem eszel.
– Akkor a lisuk megölik magukat.
– Én meg téged.
Olyan helyzetbe kerültünk, amelyet a sakkban pattnak neveznek.

24

Nem tehettem mást: egyetlen lapra kellett felpakolnom mindent. Bár 
igen óvatosan, de ismét sasszéztam egyet Janice Abraham és a terasz felé. 
– Janice, kérem.
– Mi van?
– Ezek tényleg megölnek bennünket.
Janice Abraham, mintha icipicit elbizonytalanodott volna.
– Én pedig megölöm őt.
– Próbáljunk inkább kimászni a gödörből.
– Mit javasol?
A lisukra néztem, akik kifeszített íjakkal álltak alig pár lépésnyire 
tőlünk. Biztos voltam benne, hogyha Mrs. Petillon elkiáltja magát, belénk 
eresztik a vesszeiket.
– Odamehetnék Miss Vinnie-hez?
– Mit akar tőle?
– Kérem, bízzék bennem.
– Ugyan már, mi a fenéért bíznék?
– Pillanatnyilag ugyanabban a csónakban evezünk.
– Talán megbeszélhetnénk a dolgot – mondta a padlóról Mrs. Petillon 
is. – Leteszik szépen a fegyvereiket, aztán nyugodtan megtárgyaljuk a 
helyzetet. Talán tudok maguknak segíteni.
– Ne higgyen neki – figyelmeztettem. – Amint leveszi a nyakáról a kést, 
a lisuk megölnek bennünket.
– Annyi eszem nekem is van, te balfácán. Mit akarsz Vinnie-től?
– Azt hiszem, megmenekülhetünk.
– Menj oda hozzá. De ha valamiben mesterkedsz...
Vinnie tekintete meglehetősen tanácstalan volt. Ő is rádöbbent, ha lőni 
kezdene, holtbiztos hogy eltalálna bennünket egy-egy nyíl. Márpedig az a 
halálunkat jelentené. Elkaptam a karját, és magam után húztam.
– Gyere!
– Hova?
Nem törődve az ellenkezésével, odarángattam a bálványhoz. Mire a 
lisuk felocsúdtak, már ott álltunk Wu Sa mellett, s Vinnie az ősök 
lakóhelyére szegezte a géppisztolyát.
– Beszél közületek valaki angolul? – kiáltottam az esőbe. Egy alacsony, 
vézna fickó, aki úgy egyébként a fejemet vette célba a nyilával, 
megvakargatta meztelen mellkasát.
– Én.
– Tegyétek le a fegyvereiteket.
– Engedjétek el a La chauve-sourist. Ha nem teszitek, meghaltok.
– Ő is meghal.
– A mi mérgünk gyorsabb.
Ez azért nem volt egészen igaz.
– Ha megölitek a Denevért, megölünk benneteket.
– Nem öljük meg a Denevért.
A lisu hökkent képpel pislantott ránk.
– Akkor mit akartok?
– Lelőjük Wu Sat. Megöljük az őseitek lelkét.
Vinnie észhez kapva, a bálvány lábára fordította a fegyver csövét.
Mintha egy óriás hördült volna fel a közelünkben. Talán több száz torok 
sóhajtott fel kétségbeesetten – azok is, aki a házak falai mögött rejtőztek.
– Soha többé nem fognak segíteni nektek. A halott ősök nem ősök. Lőj 
bele, Vinnie!
Vinnie felemelte a fegyverét, mintha valóban bele akarna na nyomni 
egy sorozatot Wu Sába.
– Neeeee! – ordította a hegyi ember, és talán még a fák is vele 
ordítottak. – Neeeeee! Őket ne bántsd!
– Dobjátok el a nyilaitokat!
– Nem tehetjük....
– Miért ne tehetnétek?
– Mert akkor meghal a Denevér.
– Mi a fontosabb nektek? Az őseitek, vagy a Denevér? A kérdés ott 
maradt a levegőben, mintha az eső nem engedte volna, hogy leessék. Ami 
engem illet, igen jól értettem, mi megy végbe a lisuk lelkében. Ha 
netalántán mégiscsak történne valami őseik csontjával, a szomszéd falvak 
lakói rájuk támadnának, hiszen nem lenne senki aki megvédelmezze őket. 
Másrészt viszont a Denevér folyamatos megélhetést biztosít nekik a mák 
termeltetésével. Ha a Denevér elpusztulna, az őseik megmaradnának 
ugyan, de mi történne a mákkal?
– Figyeljetek ide! – mondtam. – Nem esik baja a Denevérnek. Szavamat 
adom rá, hogy amint a burmai határhoz érünk, elengedem.
Mintha az eső is egyetértett volna velem, megszaporázta kopogását a 
házak tetején és a pálmák levelein.
A turbános lisu, aki láthatóan nemcsak a tolmács szerepét töltötte be, 
hanem amolyan vezetőemberféle is lehetett közöttük, a többiekhez fordult. 
Hosszú, kiáltozást sem mentes társalgás kezdődött a fejünk felett, 
miközben az eső vigasztalanul tovább áztatott bennünket, Mrs. Petillon a 
földön feküdt, Miss Janice Abraham pedig a hasán ült, kezében a 
dzsungelkéssel.
– Mi lesz már? – fogta könyörgőre a dolgot Mr. Ramsey. – Mit 
szarakodnak már annyit?
– Mi lesz már? – nyögte az igazi Mrs. Wednesday Mike-t és Mr. 
Wednesdayt ölelgetve.
– Mi lesz már? – kérdezte Van Haagen kapitány izgatottan csavargatva, 
vizes sapkáját.
– Mi lesz már, hé? – ordított végül Janice Mrs. Petillon hasán trónolva. 
– Mi a fenét akarnak még ezek a fickók?
A kék kabátos lisu eközben befejezte a tárgyalást, és közelebb lépett 
hozzám.
– Azt mondják a többiek, hogy próbáljalak meg rábeszélni: ne bántsd az 
őseinket.
– Nem lehet – mondtam. – Szeretném, de nem lehet. – Sőt még valami 
más is az eszembe jutott.
– Micsoda? – kérdezte a hegyi ember rosszat sejtve. Fennsőbbséges 
gőggel néztem rá, miközben eleresztettem életem legnagyobb blöffjét.
– Tudod, mi a dinamit?
– Tudom – biccentett a lisu. – Olyan, mint a szivar, és nagyot szól. Ami 
addig ott volt, az már nincs ott. Nyoma sincs többé.
– Így igaz – mondtam. – Azt mondta az a lány, aki a Denevér hasán ül, 
hogy neki van dinamitja.
– És? – kérdezte a hegyi ember halálsápadtan.
– Arra gondoltam, ráköthetnék egy ilyen szivart Wu Sara. 
Meggyújtanám a végét, és... ami addig ott volt, az rövidesen nem lenne ott. 
Örökre eltűnnének az őseitek. Nyomuk sem maradna többé.
– Ezt nem tehetitek meg velünk – mondta a lisu. – Nem lehettek ennyire 
gonoszak.
– Én nagyon-nagyon gonosz vagyok – bizonygattam vérszomjasan 
mosolyogva. – De a többiek is.
– Hol az a dinamit? – kérdezte Vinnie olyan képpel, hogy a farkasember 
sikoltva elrohant volna tőle, ha váratlanul pillantja meg. – Robbantani 
akarok.
– Nálam van gyufa – mondta Mr. Wednesday a zsebében tapogatódzva. 
– Nincs szebb látvány, mint amikor egy bálvány örökre eltűnik a 
szemünk elől – bizonygatta Van Haagen kapitány. – Egyszer Borneo 
szigetén láttam egy falut, amelynek megsemmisült a bálványa. 
Cukornádmunkások raktak tüzet a lábánál. Égve felejtették, és éjszaka 
meggyulladt szegény. Az ősök csontjai is vele égtek... Ami meg azután 
történt, arról nem szívesen beszélek.
– Mi történt? – kérdezte komor képpel a hegyi ember.
– Csupa baj és szörnyűség. A teheneknek kiapadt a teje, évekig nem 
esett eső, kígyók özönlötték el a környéket, bekúsztak a házakba...
Kicsit aggódtam, nehogy túljátsszuk a dolgot, de mielőtt még 
begyújthattam volna a fékezőrakétákat, a lisu felemelte a kezét és riadtan 
felkiáltott.
– Elég! Ne bántsátok Wu Sat. Ne...
A következő pillanatban megtörtént, amiért imádkoztam. A hegyi 
emberek leugráltak a teraszokról, és elkezdték elém hajigálni az íjaikat, 
nyílvesszőikkel együtt. Annyit, hogy akár máglyát is lehetett volna rakni 
belőlük.
– Ne bántsátok az őseinket! – könyörögtek kórusban. – Ne bántsátok 
őket!
Vinnie megkönnyebbülten törölgette meg a homlokát.
– Azt hiszem... vége a meccsnek, Janice.
Janice elkapta Mr. Petillon nyakát, és felrántotta a terasz deszkáiról.
Mindenki boldogan ölelkezett össze, csak én maradtam állva, örömtelen 
arccal, no és Van Haagen kapitány, aki riadtan nézett rám.
Mindketten tudtuk, hogy a mi mérkőzésünknek még korántsincs vége.

25

Mint ahogy nem is lett. Janice felrángatta Mrs. Petillont, és a szundikáló 
tábornok mellé penderítette.
– Ébresztő, öregúr!
Petillon tábornok egyetlen pillanatra felnyitotta a szemét, aztán 
felüvöltött.
– Éljen Franciaország! Előre, fiúk! Janice Mrs. Petillonra nézett.
– Mit csináljak magukkal?
Mrs. Petillon arcán olyan gyűlölet lángolt, hogy még Janice is 
meghökkent tőle.
– A fenébe is, úgy nézel rám, mintha én követtem volna el valamit 
ellened, és nem megfordítva. Ki ölte meg a társnőimet, mi? Talán én?
Villámgyors mozdulattal elkapta a tábornok nyakát, és felrántotta a 
székből az öregurat.
– Mit szólnál hozzá, ha elmetszeném a torkát?
– Hozzá ne merjen nyúlni!
Janice megrázta a fejét, hogy az esőcseppek leröpülhessenek gyapjas 
afrofrizurájáról.
– Átmegyünk együtt Burmába. Ahogy meggyőződtem róla, hogy 
valóban odaát vagyunk, mehettek, amerre a szemetek lát.
Mrs. Petillon beleegyezőn biccentett.
– Rendben.
– Mutasd meg, ki a legelőkelőbb fickó a faluban!
– Minek az magának?
– Sok a szöveg, kisanyám.
Mrs. Petillon szeme megrebbent, de engedelmesen a tolmácsolást végző 
lisura mutatott.
– Az ő szavára sokan hallgatnak.
– Van itt valami főnökféle?
– A falu elöljárója.
– Hívd csak ide.
Mrs. Petillon kiáltott valamit, mire az egyik kunyhóból magas, nagy 
hasú férfi bukkant elő. Kezében jogarfélét tartott, nyakán vastag 
ezüstláncok csillogtak.
– Mondd neki, hogy tolja ide a hasát hozzánk.
Néhány másodperc múlva a nagy pocakú lisu is ott ázott mellettünk az 
esőben. Janice ekkor Van Haagen kapitány felé intett.
– Hall engem, kapitány?
– Miért ne hallanám?
– Sétáljon csak be néhány kunyhóba, és hajtson ide pár gyereket.
– Minek az magának?
– A gyerekeknek nem lesz semmi baja, önnek viszont az élete múlhat 
rajta. Tegye, amit mondok.
Van Haagen rám pillantott. Alig észrevehetően igent intettem.
Van Haagen megvonta a vállát, aztán az immár fegyver nélkül álldogáló 
hegyi emberek között felmászott a legközelebbi ház teraszára vezető 
lépcsőkön, s eltűnt egy ajtónyílásban. Néhány pillanat múlva egy tíz-
tizenöt éves forma lánykával együtt bukkant ki belőle. Alig tett néhány 
lépést, iszonyú sivalkodással kócos öregasszony vetette utána magát, 
megragadta a lábát, és megpróbálta elrántani. A kapitány rémülten a terasz 
karfájába kapaszkodott.
Janice a kékkabátos lisura ordított.
– Hozzatok ide öt gyereket, de gyorsan! Különben fel szállnak az égbe 
az őseitek!
A lisu felcsuklott a rémülettől, és azon nyomban intézkedett. Alig egy-
két perc múlva öt fiatal lányka ázott az elöl járó mellett az esőben.
Janice a terasz szélére vonszolta a Petillon házaspárt, s a kék kabátos 
hegyi emberre kiabált.
– Te, a Denevér, és az elöljáró velem jöttök. Akárcsak a gyerekeitek. A 
tábornok viszont itt marad. Ha bármit is forralnátok a fejetekben...
– A gyerekeket ne vidd el! – fogta könyörgőre a dolgot a tolmács. – 
Elégedj meg velem és a főnökkel.
– A gyerekek is jönnek. Burmában mindenkit elengedek – Nagyot 
taszított Petillon tábornokon, aki nekirepült az egyik oszlopnak, s ott is 
maradt mellette behunyt szemmel, mintha odaragasztották volna.
– És ők? – kérdezte a lisu ránk mutatva. – Velük mi lesz Janice 
megrázta a fejét.
– Hozzájuk semmi közöm. Csináljatok velük, amit akar tok.
Megszorongatta Mrs. Petillon nyakát, és magával vonszolta az esőre.
Alighogy leértek a terecskére, Ramsey oda akart rohanni hozzájuk, de 
még idejében sikerült elkapnom rongyos inge szélét.
– Engedjen már, a fene vigye el! – próbálta meg kitépni magát a kezeim 
közül. – Ezt nem teheti meg velünk!
– Mit? – kérdezte Janice, miközben a lábára állította Mrs. Petillont. – 
Mit nem tehetek én meg?
– Azt, hogy itt hagy bennünket ezeknek a fickóknak a kényére-kedvére.
– Miért? Kicsodák maguk nekem? A rokonaim?
– Amin együtt keresztülmentünk...
– Hát éppen ez az! Egyezzenek csak meg szépen a lisukkal. Ha van egy 
kis eszük, kinyírják magukat. Ezt különben igazság szerint nekem kellene 
megtennem, de isten látja a lelkemet, torkig vagyok már a vérontással.
Vinnie mereven rám szegezte a tekintetét, de nem tudtam kiolvasni 
belőle semmit.
– Kész vagy Vinnie?
– Kész, Janice.
Vinnie pillanatok alatt összeterelte az elöljárót, a tolmács-lisut, a 
gyerekeket, majd megvárta, amíg Janice is hozzájuk ér a Denevérrel.
– Milyen messze van a határ? – kérdezte Janice a kék kabátos lisut.
A férfi halványan elmosolyodott.
– Nincs egymérföldnyire. Szinte rajta állunk.
– Annál jobb. Akkor akár indulhatunk is. – Megfogta a hegyi ember 
karját és felénk intett. – Mondd meg a többieknek, hogy azt csinálnak 
velük, amit akarnak. Ne feledjétek: fel akarták robbantani az őseiteket.
Ebben a szempillantásban harsány ordítás csapott felénk a terasz 
irányából.
– Vissza a kunyhóitokba, lázadó csürhe! Éljen Franciaország! Előre, 
légiósok!
Ami ezután történt, szinte a pillanat tört része alatt játszódott le. Soha 
nem hittem volna, hogy az oszlopnál támaszkodó emberroncs ilyen gyors 
mozdulatokra képes. Továbbá fogalmam sem volt róla, hogy került az íj és 
a nyílvessző a kezébe, talán a ruhája alatt rejtegethette őket. Mindenesetre, 
amikor rémülten felkiáltottunk, már ki is lőtte a vesszejét.
Halálos csend fogadta a találatot. Janice. Abraham a levegőbe markolt, 
aztán kétségbeesett mozdulattal megpróbálta kirángatni a vesszőt a lábából.
– Ez megőrült! Segíts Vinnie! Istenem... szédülök... jaj, Vinnie...
– Éljen Franciaország. Éljen a légió!
A következő nyílvessző Mrs. Petillon oldalába fúródott. Mrs. Petillon a 
vesszőhöz kapott, aztán csüggedten leeresztette a kezét.
– Ne bántsák! Kérem, ne bántsák! Hiszen azt sem tudja, mit csinál.
Mivel a harmadik vessző is rákerült az íjra, nem habozhattam. Egyetlen 
ugrással a terasz mellett termettem, s kétségbeesett igyekezettel 
megkíséreltem felkapaszkodni rá. Első próbálkozásom balul sikerült: 
nemcsak a kezem, hanem a fejem is belevertem a deszkába. A második 
azonban már jobban ment. Felhúzódzkodtam a teraszra, s éppen a 
tábornokra vetettem volna magam, amikor megcsúsztam a nedves padlón. 
Mire visszanyertem az egyensúlyomat, a vessző már a mellemnek irányult.
– Rohadt lázadó! – kiáltotta Petillon tábornok. – Igaza volt 
Massoulernek. Saját fegyvereitekkel kell elbánni veletek.
Erre aztán akkorát ordítottam, mint éhes oroszlán a sivatagban.
– Nem ismer meg, tábornok úr? Petillon marsall kezében megremegett 
az íj.
– Ki vagy, fiam?
– Ki lennék más, Massoulier.
Petillon tábornok arcán örömteli mosoly terült szét.
– Te vagy az, Pierre? Hol hagytad a bajuszodat? Engedte, hogy 
kivegyem az íjat és a vesszőt a kezéből.
Kivettem és megveregettem a vállát.
– Menjen vissza, tábornok úr, az irodájába. Azonnal jövök 
jelentéstételre.
Petillon tábornok tisztelgett, és eltűnt az üveggolyófüggöny mögött.
Mire leértem a teraszról, Janice Abraham és Mrs. Petillon már halottak 
voltak.

27

A lisuk kétségbeesett ordítása térített magamhoz abból az álomszerű 
állapotból, amelybe kerültem. Egyszerre többen is az íj- és 
nyílvesszőmáglya felé vetették magukat.
– Ne engedjék! – kiáltottam kétségbeesetten. – Vinnie, segíts!
S ekkor Vinnie Fliege megrázta a fejét. Bizonyos segítőkészség azért 
csillogott a szemében, de nem elegendő ahhoz, hogy valóban a 
segítségünkre siessen.
– Vinnie, kérlek!
A hegyi emberek közben körbevettek bennünket. Láttam a szemükön, 
hogy nem sok jót ígér a közeledésük. Mr. Ramsey üvöltött, mintha 
nyúznák, Mike a karomba kapaszkodott, Mr. Wednesday az öklét 
emelgette, Van Haagen kapitány pedig alighanem vizes sapkáját akarta a 
képükbe vágni, amikor egy nagy madár szállt át a fejünk felett, és lezuhant 
a lábam elé a sárba.
Ennek a madárnak azonban nem volt szárnya, csak: hosszú nyaka és 
lapos teste. Úgy egyébként kísértetiesen hasonlított egy géppisztolyra.
Villámsebesen lehajoltam érte és a közeledő lisukra fogtam.
– Ha megmoccantok, a halál fiai vagytok! – Aztán szélsebesen Wu 
Sahoz vágtattam. – Ha nem takarodtok vissza a házaitokba, porrá lövöm az 
őseiteket.
Két perc múlva nem volt lisu a téren.
Van Haagen kapitány értetlenül rázta meg a fejét.
– Hol van Miss Fliege?
– Elment – mondtam.
Mrs. Wednesday megcsóválta a fejét.
– Talán jobb is így. Elvégre közönséges gyilkos volt.
– Nem volt az – mondtam. – Vinnie nem volt gyilkos.
– Ugyan már. Hát akkor ki volt?
– A Smasszer – mondtam. – Akinek őrizni kellett a többieket.

28

Néhány óra múlva Burmában voltunk. Az eső ott is szakadt, amiből azt 
a helyénvaló következtetést vontam le, hogy a monszun fütyül az 
államhatárokra.
Mr. Ramsey, Mr. Phumipark és Namkanha doktor megérkezésünk után 
pár perccel úgy eltűntek a barátságos kisvárosban, hogy soha többé nem is 
kerültek a szemünk elé. A burmai hatóságok enyhe gyanakvással fogadtak 
bennünket egészen addig, amíg Mr. Wednesday akcióba nem lépett. Akkor 
aztán elsimultak a homlokokon a ráncok, és kiutaltak nekünk néhány 
szobát egy másodosztályú szállodában.
Másnap korán reggel legnagyobb megdöbbenésemre Mrs. és Mr. 
Wednesday is felszívódott Mike-kal, csak Van Haagen kapitány maradt 
velem. Igaz, estefelé Mr. Wednesday visszatért két repülőjeggyel.
Tíz óra tájban beültünk a szálló bárjába egy jeges whiskyre. Mr. 
Wednesday nem csöpögött a baráti érzésektől: úgy látszott, nem feszegeti a 
hála a szívét, amiért megmentettük az életét.
– Mike az üdvözletét küldi – mondta aztán, amikor hozták a whiskyt. – 
Azt üzeni, soha nem fogja elfelejteni önt, Mr. Lendvay. És önt sem, 
kapitány.
– Igazán kedves – mondtam. – Én sem őt.
– Pedig jobb lenne, ha elfelejtené.
– Ezt hogy értsem?
– Jobb lenne, ha mindketten törölnék az agyukból a történteket.
– Ez valami fenyegetés? Mr. Wednesday megsimogatta a bajuszát.
– Ugyan már, Mr. Lendvay, hogy lenne az. Csak arra szeretném felhívni 
a figyelmét, hogy mielőtt bármit is tenne gondolja végig a dolgot. Ön részt 
vett egy akcióban, amely erősen törvényellenes, jó néhány gyilkossággal 
fűszerezve. Ha jól tudom, ön magánzsaru az Államokban. Kellemetlen 
lenne, ha kínos kérdéseket tennének fel önnek melynek következtében 
nemcsak az engedélyét veszítené el, hanem talán még börtönbe is csuknák. 
Ott aztán minden megtörténhet az emberrel. De ezt önnek nálam sokkal, de 
sokkal jobban kell tudnia.
– Ami engem illet, már nem is emlékszem semmire – mondta Van 
Haagen. – Őszintén szólva arra sem, hogy megfordultam-e valaha is 
Thaiföldön.
– Helyes, kapitány. Mivel Mr. Wednesday várakozón nézett rám, 
feltettem egy utolsó kérdést.
– Kumbhakarna halott, a Denevér halott, a kommandó egység halott, 
jöhetnek a szállodaépítők. Elégedet felügyelő?
Mr. Wednesday felállt, és kezet nyújtott.
– Ez nekem csak egy feladat volt a sok közül. Nincs időm 
elégedettséget érezni.
Másnap reggel Van Haagennel együtt visszarepültem Amerikába.
És nagyon-nagyon sajnáltam Mike Watherspoont.




Otthon, édes otthon

Úgy érkeztem vissza az Egyesült Államokba, hogy rövid úton ellátom a 
baját mindazoknak, akik ebbe a szörnyű kalandba taszítottak. Aztán, ahogy 
múltak a hetek és a hónapok, kénytelen voltam belátni: közel sem olyan 
egyszerű a dolog, ahogy Thaiföldről hazafelé, bosszúszomjas szívvel 
elképzeltem.
Kezdődött azzal, hogy amint egy reggelen kinyitottam kedvenc lapomat, 
döbbenten fedeztem fel benne egy cikket, amelyben az állt, hogy Midfield 
hadnagyot, régi, kedves ismerősömet szenátorrá választották. Méghozzá 
abban az államban, ahol az ázsiai és afrikai országokban tevékenykedő 
leghatalmasabb építőipari- és szállodakonszern központja található.
Rövid habozás után felhívtam az újdonsült szenátort. S bár felkészültem 
rá, hogy a titkára elutasítja a kérésemet, nem ez történt. Pár másodperc 
múlva Midfield hadnagy, akarom mondani, immár szenátor hangja szólalt 
meg a telefonban.
– Mondtam neki, hogy gratulálok a megválasztásához, és hozzátettem: 
néhány héttel ezelőtt szerencsésen megérkeztem Thaiföldről.
Midfield jó darabig türelmesen hallgatta a szövegemet, aztán kelletlenül 
rám vakkantott.
– Figyeljen ide, Lendvay, ismerem magát, hogy a fenébe ne ismerném, 
mindig is nagy szájú, hőbörgő fickó volt, széllelbélelt szaralak. Köszönöm 
a gratulációját, túl fogom élni. Mi az isten egyébként az a Thaiföld, és 
főleg nekem mi közöm hozzá? Csak nem rajtam akarja behajtani luxusútjai 
költségeit? Majd ha kijózanodott, hívjon fel egyszer. Hátha akad valami 
munka a maga számára.
Túl sokáig józanodtam, ezért hosszú ideig nem hívtam fel. Amikor 
pedig már felhívtam volna, nem volt értelme. Midfield szenátor ugyanis 
egy borongós, őszi estén autó szerencsétlenség áldozata lett. S bár az 
újságírók azt rebesgették, hogy a koponyájában talált golyó talán még a 
kocsi karosszériájából kerülhetett oda, gyorsan elállták az ügyet.
Már ekkor kezdtek rossz érzéseim támadni, amelyek csak fokozódtak, 
amikor egy reggelen – ez is éppen olyan borús lehetett, mint amikor 
Midfield szenátor holttestét megtalálták – megpillantottam a tv-ben Mr. 
Ramsey fél képét. Furcsán kancsalított: mintha valahogy a kamera mellé 
nézett volna. Ebből aztán gyorsan kitaláltam, hogy Mr. Ramsey halott.
Mr. Ramsey bizony valóban halott volt. Valaki golyót röpített a fejébe 
New Yorkban a Central park közepén. Még a tárcája is eltűnt, így 
rablógyilkosságnak nézett ki a dolog;
Néhány hónapig komolyan számítottam rá, hogy engem is váratlan 
baleset ér majd, de szerencsére erre nem került sor. Fél év múlva felhívtam 
Van Haagen kapitányt, aki vidáman röpködött a föld körül, és úgy 
megfeledkezett Thaiföldről, mint a náthájáról.
Ekkor határoztam el, hogy azt teszem én is. Emelt fejjel léptem ki az 
utcára, és többé már nem reszkettem a miatt.
Úgy látszott, hogy azok, akik megszervezték a luxusutazásunkat, úgy 
döntöttek, futni hagynak bennünket. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, 
hogy csak azért, mert egy kis őrangyal vigyázott ránk, ahogy annak idején 
mi vigyáztunk őrá.
Ezt a kis őrangyalt különben Mike Watherspoonnak hívták.
A következő nyarat Grand Canarián töltöttem. Heverésztem a 
tengerparton, és igyekeztem nem gondolni semmire. Azon a reggelen is 
kivittem a gyékényem mellé két doboz jéghideg sört, és azon töprengtem, 
gyorsan meg kell innom, mielőtt még megmelegszik.
Észre sem vettem, amikor a lány odafeküdt mellém. Csak arra 
ocsúdtam, hogy a lábamra teszi a lábát.
Mivel általában nem kedvelem az ilyesféle, túlontúl hirtelen jött 
kalandokat, szép nyugodtan kihúztam a lábam az övé alól, és gálánsan 
felajánlottam neki az egyik sörömet. Amikor köszönetre nyitotta a száját, 
esküdni mertem volna rá, hogy hallottam már valahol a hangját.
Úgy egyébként mutatós darab volt, bár az arcából a hatalmas 
napszemüveg miatt alig látszott valami. A szemöldöke azonban mintha 
arról árulkodott volna, hogy ázsiai vér is csordogál az ereiben. Bőre 
halvány kávészínű, az idomai pedig elsőosztályúak voltak.
– Kellemesebb, mint a monszun, igaz? – kérdezte lágy, kissé rekedtes 
hangon.
Szempillantás alatt hideg veríték öntötte el a testem.
– Maga kicsoda?
– Feküdjön vissza, Mr. Lendvay.
Engedelmesen visszahanyatlottam a gyékényemre. Agyamban 
villámsebesen kergették egymást a gondolatok. Mi lenne, ha felpattannék, 
menekülni próbálnék...
A lány egészen jól eligazodhatott a fejemben, mert felkönyökölt, és 
végighúzta mutatóujjának hegyes körmét a hasamon.
– Ne rémüldözzék. Megvan még a géppisztoly, amit odadobtam 
magának? Vagy azóta már Wu Sa nyakában díszeleg?
Legszívesebben akkorát kiáltottam volna, hogy még a dübörgő 
hullámok is elhallgattak volna tőle. Ehelyett azonban csak szánalmas 
nyöszörgésféle hagyta el az ajkam.
– Vinnie... Vinnie Fliege?
A lány rám mosolygott, és levette a napszemüvegét.
– Neked nem hiányzik az eső?
– Nem annyira – mondtam. – Inkább az, hogy már hónapok óta nem 
akar megölni senki.
– Hát ha csak ez a kívánságod – nevetett és a nyakamra kulcsolta a 
kezét.
Szobám erkélyén ültünk a felkelő holdat bámulva. Valahol Afrika fölött 
kelt fel, előbb még megmártózott a tengerben, s csak aztán ajánlkozott 
nálunk éjszakai lámpásnak. Természetesen elfogadtuk az ajánlkozását, és a 
fák ágára akasztottuk.
A bungalót körülfogó parkban világító bogarak rajzottak, mintha a 
természet tűzijátékkal ünnepelte volna találkozásunkat. Előttünk egy 
asztalkán hideg pezsgő állt, egy másik vödörben ázva a szoba sarkában 
pihent.
Vinnie ivott egy kortyot, aztán eltette a poharát, és a holdra nézett. 
– Természetesen nem Vinnie Fliege a nevem.
– Hanem?
– Feltétlenül tudni akarod?
– Nem feltétlenül.
– Akkor megmondom. Nora Preston. Csak így egyszerűen.
– Hol tanultál thaiul?
– Nevetni fogsz: otthon. A nagymamám ugyanis Thaiföldről származik, 
és gyakorlatilag ő nevelt, amikor Idesi voltam. Odahaza többnyire így 
beszélgettünk.
– Hogy kerültél kapcsolatba velük? Vinnie-Nora megkocogtatta 
körmével a poharát.
– Rendőr vagyok... illetve voltam. Később átkerültem a büntetés-
végrehajtáshoz. Ott ajánlotta valaki ezt a munkát
– Tudtad, miről van szó?
– Dehogyis tudtam! Ha tudtam volna, semmi pénzért nem vállalom. 
Kölcsönösen átvertek bennünket. Nekem azt mondták, hogy együtt kell 
tartanom a csapatot, nem szabad hagynom, hogy meglépjenek. Úgy 
tudtam, el kel rabolnunk valakit, aki kábítószerrel mérgezi az emberiséget. 
Szép és nemes feladatnak tűnt, még akkor is, ha tisztában voltam vele: amit 
teszünk, nem legális. Arról természetesen szó sem volt, hogy gyilkolnunk 
is kell majd.
Amikor rádöbbentem, mire megy ki a játék, már késő volt. Úszhattam 
az árral, ha nem akartam otthagyni a fogam. És természetesen befogtam a 
számat. Ha rájöttek volna, hogy én vagyok a smasszer, már az első napon 
kinyírtak volna.
– Akkor sem döbbentél rá, hogy nincs rendben valami amikor 
megtörtént az első gyilkosság? Még itt, Amerikában?
– Dehogynem. Ki is akartam szállni, de megfenyegettek ha otthagyom 
őket, végem. És a családomnak is. Hidd el nem tudtam, mi fog történni 
odafent.
Megpróbáltam lenyomni a kétségeimet egy pohárka pezsgővel. Nem 
sikerült ugyan tökéletesen, végül is kezdtem elhinni, amit mond. Elvégre 
így is történhetett a dolog.
– Te mikor jöttél rá, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam?
– Amikor először tettem látogatást a fürdőszobádban. Észrevettem azt a 
rengeteg kencét, ragasztót és ragtapaszt a polcokon. Ha nehezen is, de 
rázizzentem, hogy minden reggel Frankenstein lányává sminkeled magad.
– Meg kellett tennem, hiszen Vinnie Fliege, aki különben már rég 
elhalálozott, forradásos képű volt. Így azért már remélem sokkal jobban 
tetszem neked... És még valamit, John... Tudod, hogy azzal a famellénnyel, 
amit hátrahagytál nekem, az életemet mentetted meg? Ha nem csatolom 
fel, Janice-szel együtt belefulladtam volna a Mekongba.
– És akkor bennünket sem mentett volna meg senki a lisuktól – 
mondtam. – Különben te is megmentetted az enyémet azzal a kis 
denevérfigurával. Meg azzal, hogy megtaláltad az ingfoszlányokat, amiket 
kihajigáltam neked a rácson.
Vinnie megitta a pezsgőjét, felállt, s az ég felé nyújtotta a karját. A 
vékony selyemruha, amely a testét borította, úgy hullott le róla, mint 
szobrokról a lepel.
Nem szólt egyetlen szót sem, csak bemászott az ágyamba. Feje alá tette 
a karját és rám nézett.
– Nem lesz furcsa, hogy... nincsenek már égésnyomok az arcomon?
Megittam én is a pezsgőm, és becsusszantam mellé.
A hold az erkély rácsára ült és benézett hozzánk.
Megpróbáltam elhessegetni, de megmakacsolta magát. Egész éjszaka 
kíváncsian bámult bennünket, majd reggelre kelve fáradtan lezuhant az 
erkélyrácsról.
Két hét múlva egy reggelen nem találtam mellettem. Csak egy levélke 
hevert az asztalon. Jellegtelen, nem is különösen szellemes búcsúlevél.
Mivel vége felé közeledett a nyár, összepakoltam a holmimat, és jegyet 
váltottam Santa Monicába.
Egyetlen egyszer láttam még életemben. Akkor is a televízióban. Egy 
riportot mutattak be éppen, amelyben a riporter azon töprengett, vajon 
hány dollárba kerülhetett Mr. Moses Brighton esküvője. Mr. Moses 
Brighton különben egy hatalmas, szállodaépítéssel foglalkozó konszern 
ilyen meg olyan tanácsának a vezetője volt, s a bájos ifjú arcában mintha 
Vinnie Fliege-re ismertem volna.
Csak úgy, a rend kedvéért felhívtam a televíziós társaságot. Az 
ügyeletes csak annyit tudott mondani, hogy a fiatalasszonyt nem Vinnie 
Fliege-nek, de még csak nem is Nora Prestonnak hívják, hanem Gloria 
Rhyesnek. Állítólag thai vér is folyik az ereiben, ezért olyan egzotikus a 
pofikája.
Köszöntem szépen, aztán letettem a kagylót. S mivel akkor éppen a 
híres-nevezetes Epstein-ügy foglalkoztatott, meg is feledkeztem az 
esküvőről.
Azért néha, esős éjszakákon, ha kövér cseppek verik az ablakom, 
felrémlik előttem a Mekong, a monszunban földig hajló pálmafák, és az 
áradás fenyegető tajtékja. S egy égett bőrű lányarc, amint fölém hajlik a 
pálmatető alatt.
Ilyenkor kedvetlenül ébredek, és csak ímmel-ámmal végzem a munkám.
Mióta visszatértem Thaiföldről, érzékenyebb vagyok az időjárásra.
Amikor John C. Lendvay befejezte a történetét, elmosolyodott, 
összerakta a papírjait és meghajolt.
– Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik 
történettel is szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtattunk a padokon, amíg 
csak el nem hagyta az előadótermet.