Leslie L. Lawrence MAU-MAU 
A McINTIRE-GYILKOSSáGOK 
LŐRINCZ L. LÁSZLÓ, 1999 
A BORÍTÓ BOROS ATTILA MUNKÁJA 
A BORÍTÓ HÁTOLDALÁN LÉVŐ KÉPET LŐRINCZ JUDIT KÉSZÍTETTE 
Leslie L. Lawrence 
GESTA KIADÓ BUDAPEST, 1999 
ISBN 963 8229 38 1 
GESTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1999 
FELELŐS KIADÓ: 
HERCZEG FERENCNÉ ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ 
FELELŐS SZERKESZTŐ: HALMOS FERENC 
FORMAKÉSZÍTÉS: TYPOSTÚDIÓ KKT. 
KÉSZÜLT 27 A5 ÍV TERJEDELEMBEN 
NYOMÁS ÉS KÖTÉS: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. 
FELELŐS VEZETŐ: 
POGÁNY ZOLTÁN ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ 
MUNKASZÁM: 190.375 
KÉSZÜLT KAPOSVÁROTT 1999-BEN 
Kedves John! 
ígéretemhez híven elküldöm neked a Mclntire birtokon történt kísértetjárás históriáját. Igyekeztem hűen leírni az eseményeket, s ahogy a lelkemre kötötted, nem csináltam hőst belőled. Mickey OHarávalfelvettem a kapcsolatot, jelenleg Sidney rendőrkapitánya. Kicsit haragszik rád, amiért cserben hagytad azt ígéri, ha személyesen találkoztok, megkínál egy szivarral, amelynek dohánylevelek borítják a külsejét, és ha néhány levelet lebontasz róla, barna csomagolópapírra bukkansz alattuk. 
Szeretettel várlak, mint minden évben Hálaadás Ünnepére Santa Monicába. Ott lesz Róbert McKinley, Santarchan-geli atya, és valószínűleg Domingos de Carvalho is. 
Sok szeretettel üdvözöl: 
Leslie L. Lawrence 
KÍGYÓ 
AZ ASZTAL ALATT 
l 
Ahogy végére ért az előadásának, John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecília Egyetem kriminalisz-L tikai tanszékének tanára, a katedrára támaszkodott, és levette a szemüvegét. Két ujjával megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk. 
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás után Lendvay - engedve ri-mánkodásunknak - előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint magánnyomozó gyarapította bankszámláját. 
Nos, ezen az elkeseredetten esős délutánon sem voltak kevesebben az előadóteremben, mint máskor. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, hogy jegyzeteljenek. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő előadásmódját élveztük, s vaslogikáját, amellyel kibogozta még a legkacifántosabb ügyeket is. 
Lendvay professzor megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, amíg elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett. 
Azon a reggelen úgy átdobtak, mint hülye Billy a záptojást a tyúkól felett. Nem is szívesen beszélek róla, még évek távlatából is ég a bőr a képemen, ha rá gondolok. Viszketni kezd tőle a hátam közepe, meg minden, mégis beszélnem 
kell róla, mert ha nem teszem, akkor nincs történet, maguk meg nem tanulnak belőle semmit. így hát bármennyire is nem akaródzik, mégis csak el kell mondanom, mi történt azon a reggelen, itt, Santa Monicában. 
A teafőző vidám nótát fütyült, én meg vele fütyültem, mert biztos voltam benne, hogy szép nap elé nézek. Éppen megkaptam a járandóságomat a Stanford-ügyben játszott szerepemért - remélem, valamennyien tisztában vannak vele, mi volt az a Stanford-ügy ha valaki nem hallott volna róla, kérdezze meg az okosabbaktól, azt azonban ne meséltes-se el velük, hogy milyen állapotban voltak a hullák, amikor megtaláltam őket annak a marha nagy kastélynak a tetején, a legalább másfél méter széles esőcsatornába gyömöszölve. Úgy megijedtem tőlük, hogy majd leestem a tetőről, s ha nem tudok megkapaszkodni egy hófogó pöcökben, vagy hogy a csodába hívják, akkor most nem mesélhetnék maguknak arról a másik reggelről. Szóval, a teafőző fütyült, én is fütyültem, sőt Miss Rose, a titkárnőm is fütyült volna, vagy legalábbis összecsücsörítette volna ennivaló ajkait, ha nem tartózkodik éppen a nagynénijénél Santa Barbarában. De ott tartózkodott, mivel a szegény nagynéni heveny biciklizésből kifolyólag kitörte a lábát. 
A pasast csak akkor vettem észre, amikor már bent állt a szoba közepén. Középtermetű, vörös hajú, kefebajszú fickó volt, olyasvalaki, akire méltán ráillik a sűrű jelző. Haja rövidre vágva meredezett a feje tetején, fogai között hosszú gyufaszálat tartott. Anélkül, hogy szem elől tévesztettem volna, kihúztam a főző zsinórját a konnektorból, mire a fütyülés sértődötten elhallgatott. 
A pasas kivette a gyufaszálat a szájából, és barátságosan rám mosolygott. 
- Bocsánat - mondta reszelős, kifejezéstelen hangon. -Nyitva volt az ajtó. Kopogtam, de nem válaszolt rá. 
- Nem hallottam a fütyülőtől - mondtam. 
Végigfutott a szemem a ruházatán. Kockás, vastag anyagból készített öltönyt hordott, amilyet a negyvenes-ötvenes években viseltek Angliában. A kiejtése is olyasféle volt, mintha a ruha zsebében találta volna. Hóna alatt cipősdo-bozt szorongatott. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, 
hogy valamelyik közeli, használtruha-butikban öltözködött fel a tiszteletemre. 
A pasas körülnézett, majd letette a dobozt a szőnyegre. A papírkosár és az asztal közé, mintha attól tartott volna, hogy beszélgetés közben összetapossuk. 
Osztottam, szoroztam, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy aligha az én emberem. Ha kétszáz dollárt ki tudok énekelni a zsebéből, sokat mondtam, márpedig az imént befejezett nyomozásom ugyancsak megnövelte a bankszámlámat és az önbizalmamat. El is határoztam bármivel is rukkoljon elő, elegánsan kibújok a megbízása alól. Ezen a héten valahogy nem akaródzott csalfa feleségek után szimatolni. 
A pasas felém nyújtotta a kezét. 
- Leopold Mclntire vagyok. 
Szép név volt. Méltó a cipőhöz és a kockás ruhához. Kénytelen voltam elfogadni a felém nyújtott kezet. 
- John C. Lendvay. Foglaljon helyet, kérem. Hagytam a fenébe a teavizet, megkerültem a pasast, és 
bebújtam az íróasztalom mögé. A szobapálmák árnyékában, a nagy, mahagóni asztal mögött sokkal jobban éreztem magam: már csak azért is, mert az asztal aljára ragasztott 38-as Smith and Wesson ott pihent az ujjaimtól néhány centiméternyire. 
Sóhajtottam, hátradőltem a széken, tekintetemet a vörös hajú férfi szemébe mélyesztettem. 
- Hallgatom, Mr. Mclntire. 
A pasas megforgatta az ujjai között a szájából kivett, hosszú gyufaszálat, és óvatosan letette az asztal szélére. 
- Feltehetek önnek egy kérdést, Mr. Lendvay? 
Még hátrébb dőltem a székemen, és fensőbbségesen rámosolyogtam. 
- Ebben a szobában többnyire én szoktam kérdezni. A pasas visszamosolygott rám. 
- Tegyen velem kivételt. 
- Oké - sóhajtottam. - Mit óhajt megtudni Mr.... 
- Mclntire. 
- Tehát? 
A pasas megpiszkálta a hosszú gyufaszálat az asztal szélén. 
- Akar százezer dollárt keresni? Ugy, hogy még nyaral is közben? 
Mit tagadjam, belém szorult a lélegzet. Bár a Stanford-ügy nem fizetett rosszul, száz lepedő mégiscsak túl nagy összeg ahhoz, hogy csak úgy könnyedén elmenjek mellette. 
- Százezret mondott? - kérdeztem óvatosan. 
- Eggyel sem kevesebbet. 
Ekkor meg azért kezdtem gyanakodni, nem ugrat-e a pasas. Talán valamelyik hülye kollégám bérelte fel, akinek szúrta a szemét a Stanford-ügyben elért sikerem. 
- Mit is mondott, kicsoda ön? 
- Leopold Mclntire vagyok. Ülteívényes. 
- A déli államokban? 
- Kenyában. 
Megráztam a fejem, és igyekeztem kiszabadulni a rám szegeződő zöld szemek bűvöletéből. 
- Érdekes. Mintha egyszer azt mondta volna nekem valaki, hogy Kenya Afrikában van. 
- Úgy is van. Én pedig kenyai vagyok. 
- Az afrikai Kenyából? 
- Lévén, hogy nincs másik. 
Immár sokkal nagyobb érdeklődéssel bámultam rá. Meg kell vallanom: életemben nem találkoztam még élő kenyaival. 
- Volt egy kis üzleti ügyem a szomszédban, aztán úgy döntöttem, meglátogatom önt. Bár valóban Kenyában lakom, azért nem vagyok annyira vidéki tahó, mint bizonyára gondolja. Olvastam például azt a történetét is a Bűnügyi Értesítőben, amelynek a Damballa botja címet adta. Kár, hogy nem írt regényt belőle. 
- Hogyan? - hökkentem meg. - Ön olvassa a Bűnügyi Értesítőt? 
- Csak alkalomadtán. Ha Nairobiban járok. Arra gondoltam, ön bizonyára jól kiismerné magát a kenyai magasföldön. Haiti sem lehetett egy leányálom, maga mégis minden problémát megoldott. Úgy vettem észre, nem ijed meg a saját árnyékától. Ilyen fickó kell nekem. Azonkívül már van bizonyos trópusi tapasztalata is. Meg tudja különböztetni a pálmafát a vadgesztenyétől. 
Ekkorra már eldöntöttem magamban, hogy előbb jön hozzád Kenya, mint én őhozzá. Mindazonáltal kíváncsi voltam valamire, és ezt meg is kérdeztem tőle. 
- Magának annyi pénze van, hogy száz lepedőt csak úgy kihajít az ablakon? 
Mclntire megrázta a fejét. 
- Mi ebben az ablakdobálás? Rendesen meg fog dolgozni a pénzéért. Elkapja nekem a kóbor szellemet. 
- Bocsánat - mondtam. - Nem jól értettem. Kit kellene elkapnom? 
- Egy szellemet. 
- Szellemet? 
- Vagy démont. Esetleg gonosz kísérteiét vagy zombit. Ahogy akarja. 
Meleg volt, pokolian meleg. Felálltam és egy egész fokozatot süllyesztettem a légkondicionálón. 
- És... mit csinál ez az izé,... szellem? 
- Elzavarja a munkásaimat, és alighanem már gyilkolt is. Ha így megy tovább, nem tudom kivel megműveltetni az ültetvényemet. 
- A helyi rendőrség? 
- Nemigen strapálják magukat. A magasföld messze van Nairobitól. 
- Nagyon sajnálom, Mr. Mclntire. Nem említettem még önnek, de nyakig vagyok a munkában. Még ha akarnék sem tudnék elutazni Kenyába, bár őszintén meg kell mondanom önnek, nem is nagyon akarok. Haitin is volt bajom éppen elég. Talán egy ottani magánzsarut kellene felbérelnie, ha vannak egyáltalán olyanok arrafelé. 
- Hát, nemigen - mondta. 
- Sajnálom. 
- Ez az utolsó szava? 
- Nem vállalhatom, Mr. Mclntire. 
- Százezerért sem? 
- Sajnálom, Mr. Mclntire. 
A vörös hajú felállt és csalódott képet vágott. 
- Pedig már elképzeltem, amint a teaföldeket járja. 
- Önnek teaültetvényeivannak? 
- Is. Azonkívül szizált termelek. 
r 
- Az mi? 
- Fonalat csinálnak belőle, abból meg vásznat. 
- Értem. Hát akkor... sok sikert kívánok önnek. Bizonyára talál valakit, aki elvállalja az ügyét, és palackba zárja a pajkos szellemet. 
Mclntire bólintott. 
- Bizonyára. 
A Stanford-ügyben aratott sikerem elaltatta az éberségemet. Ha nem altatta volna el, akkor fel kellett volna hogy tűnjön: Mclntire igencsak könnyedén hagyta lerázni magát. Mintha nem is gondolta volna komolyan, hogy elvállalom, amire kér. Ha nem alszik az éberségem mély, elégedett álmot, bizonyára gyanakvón összevonom a szemem, és talán észreveszem, amit ezúttal nem vettem észre. 
Ehelyett becsuktam mögötte az ajtót, és teázni kezdtem. 
A balsors ezalatt öles léptekkel közeledett felém. 
Éppen akkor fejeztem be az első csészével, amikor felcsengett a telefon. Letettem a csészét az asztal sarkára, és felvettem a kagylót. Némiképpen elsötétült a képem, amikor ráismertem Mclntire hangjára. 
- Mr. Lendvay? 
- Az vagyok. 
A telefon ekkor fütyülni kezdett. Halk, kellemes hangon, mintha furcsa hangszert fújt volna valaki odaát. Nem lepődtem meg rajta különösebben, hiszen az elektronika csodákat tud produkálni néhanapján. Rázogattam egy kicsit a kagylót, és már-már le is tettem volna, amikor végre elhallgatott a fütyülés. Mclntire hangja azonban nem. 
- Mr. Lendvay? 
- Mondtam már, hogy én vagyok. 
- Bocsásson meg, hogy újra zavarom. Csupán azt szerettem volna megkérdezni, nem gondolta-e meg a dolgot. 
Nyeltem egy nagyot és igyekeztem udvarias maradni, ami a mi szakmánkban elengedhetetlen követelmény. 
- Nézze, Mr. Mclntire... Semmi szándékom elmenni a világ végére valami szörnyeteg miatt. Tízezer magánzsaru mászkál Amerikában, aki boldogan elvállalná az ügyét. 
- Mit csináljak, ha nekem maga kell? 
- Sajnálom, de nem megy. 
- És ha kicsit megemelném az összeget? Mondjuk, a duplájára? 
Elakadt a lélegzetem. Aztán erőt vettem magamon, és megráztam a fejem. 
- Sajnálom, Mr. Mclntire. 
Le akartam tenni a kagylót, de a vörös hajú olyan élesen szólt rám belőle, hogy megdermedt a kezem a levegőben. 
- Ne tegye le! Kérem szépen, ne tegye le! 
Nem volt kérő a hangja, inkább fenyegető. S én akkor, ott, csalhatatlan magánzsarui ösztönömmel megéreztem, hogy bár nagyon afelé húz a szívem, nem szabad lecsapnom a kagylót. Meg kell hallgatnom, mit mond az ismeretlen. 
- Csak két mondat - mondtam. - De siessen, mert kihűl a teavizem. 
- Helyes. Tudja, hogy Kenyában élnek mérgeskígyók? 
- El tudom képzelni - mondtam. - A trópusokon van belőlük elég. 
- Tudja, melyik a legveszélyesebb közöttük? 
- Honnan tudnám? 
- A zöld mámba. Úgy mellesleg, kígyótenyésztő is vagyok, jól ismerem a zöld mambát. Ha megmar valakit, három perc és kampec. Hacsak nincs a közelben ellenszérum. Mit szól hozzá? 
- Mit szóljak? Jobb lenne befejezni ezt a sehova nem vezető beszélgetést. 
- Csak még egy pillanatig várjon. Arra kérem, nézzen le a lába elé. Az íróasztal alá. 
Úgy recsegett a nyakam, mintha egy köztéri szobor hajtotta volna le a fejét. Amikor aztán megpillantottam a zöld, hosszúkás valamit a lábamtól alig öt centiméternyire, mozdulatlanná dermedtem, mint a már említett köztéri szobrok. 
- Lenézett? - kérdezte a hang a telefonban. - Szóljon már bele végre. Ne féljen, egyelőre nem marja meg. Ott van az asztal alatt? 
- Itt - mondtam rekedten. - Itt van.                                     1 Szinte láttam magam előtt, amint elégedetten összedör-      1 
zsöli a tenyerét. 
- Minden rendben. Jojó érti a dolgát. 
Én is értettem az enyémet. Ujjaimmal centiméterről centiméterre araszolva elkaptam az asztal lapja alá ragasztott revolvert és nekiálltam kiszabadítani a ragasztószalag fogságából. Mindeközben rá sem mertem nézni a kígyóra. Ka-parászás közben hányinger kerülgetett, és olyan nyomást j éreztem a szívem táján, mintha álmomban boszorkány csücscsent volna rá. 
Éppen a markomba szorítottam a fegyver tusát, amikor 
a hang élesen felcsattant a telefonban. 
- Az isten szerelmére, meg ne tegye! Ha ráemeli a fegyvert, támadni fog. Remélem, nem akarja megtudni, milyen érzés revolverrel a kézben meghalni. 
Lepislantottam a lábam mellé. A kígyó felemelte a fejét, és egyenesen a stukkerra nézett. 
Úgy kaptam el a fegyvertől a kezem, mintha megégetett 
volna. 
- Honnan a fenéből tudja...? 
Körbepislogtam a szobában. Nem láttam sehol videokamerát. 
- Ne aggódjék, nem látom magát. Nos, hajlandó megfontolni az ajánlatomat? 
- Ha nem, akkor mi van? 
A hang nem volt fenyegető, inkább csak tárgyilagos. 
- Figyeljen rám, Mr. Lendvay. Nekem szükségem van önre. Bármi áron. így aztán nem szeretném, ha Jojó megmarná. 
Beláttam, csapdába kerültem. A hang gazdája elég őrültnek látszik ahhoz, hogy rám uszítsa a háziállatát, ha nem engedelmeskedem az akaratának. Ugyanakkor ki a fenének van kedve Afrikába utazni, és szellemeket keresgélni a teacserjék között? 
- Nos? - sürgetett Mclntire. - Mire jutott? Lenéztem a kígyóra. Jojó felém fordította a fejét, és úgy 
nézett rám, mintha őt sem érdekelné más, mint hogy mire 
jutottam. 
- Azt mondja, nincs semmi esélyem? 
- Az égvilágon semmi. 
- És ha ráborítanám az asztalt? 
- Jojó úgy van idomítva, hogy azonnal támad, ha megmoccan. 
- Mi van akkor, ha igent mondok? 
- Igent mond? 
Olyan száraz volt a szám, mintha szaharai homokot tömtek volna belé. 
- Igen, hogy az ördög vigye el magát a kígyójával együtt! 
Most mi lesz? 
- Vegye le a fülét a kagylóról. 
Levettem, mire ismét felhangzott a sípoló hang. Kissé talán már alacsonyabb volt a fekvése, de még így is sípolás volt a javából. Jojó megmozgatta a fejét, mintha élvezné a dolgot. 
- Menjen oda a dobozhoz, és emelje fel a tetejét - vezényelt Mclntire. 
A kígyóra néztem, és ismét csak megszaporodtak a verej-tékcseppek a homlokomon. 
- Majd ha meszet ettem. Honnan tudjam, hogy nem harap a lábamba? 
- Mondtam már, hogy Jojó érti a dolgát. Nyugodtan felemelheti a doboz tetejét. 
Nem kívánom senkinek azt a fél percet, amíg a dobozhoz erőltettem magam. Szemem sarkából egyre a kígyót bámultam, nem mar-e orvul a fenekembe. Jojó szerencsére meg sem moccant, csak a fejét himbálta utánam, mintha sajnálná, hogy eltávolodom tőle. 
Végre felemeltem a doboz fedelét. Bár egy cipősdoboz teteje aligha nyomhat többet néhány grammnál, nekem mégis úgy tűnt, mintha mázsás súlyokat emelgettem volna. Amikor aztán mégiscsak sikerült a művelet, néhány, kapoccsal összefűzött papírlapot találtam a fedél alatt. Eszem ágában sem volt újra Jojó közelébe kerülni, ezért átnyúltam az asztal felett a telefonkagylóéit. 
- Remélem, ott van még! 
- Megtalálta? -Meg. 
- El is olvasta? 
- Nem is fogom. A maga kígyójától diszleksziás lettem. 
- Amit a kezében tart, az a szerződése - magyarázta türelmesen. - Tényleg nem akarja végigolvasni? 
- Most írjam alá, vagy ha idejön? 
- Jobban tenné, ha tüstént aláírná. 
Előkotortam a zsebemből a töltőtollamat, és odafirkantot-tam a papír aljára a nevem. Annyira kivoltam, hogy még az összeget sem néztem meg. 
- Megvan? Remek. 
Ismét felhangzott a dallamos fütty. Jojó kicsúszott az asztal alól, és az ajtóhoz tekergőzött. Ott aztán úgy kinyújtózott, hogy feltétlenül át kellett volna lépnem rajta, ha meg akartam volna pattanni. 
- Mclntire? 
- Tessék. 
- Dögöljön meg. 
A telefonkagyló kuncogni kezdett. 
- Azt hiszem, mi még nagyon jó barátok leszünk. Nagyon, nagyon jó barátok. 
Erre azonban bizonyos sajnálatos események beköszönte miatt végül is nem került sor. 
Visszaroskadtam az asztal mögé, és vártam. Tisztában voltam ugyan vele, hogy miután megkötöttük a szövetséget, Jojó már nem tekint ellenségének, mindazonáltal jobbnak láttam nem sokat illegetni magam előtte. Vártam egy órát, két órát, de Mclntire csak nem jött. Jojó előbb még türelmesen nyújtózkodott a küszöb előtt, idő múltával aztán egyre gyakrabban emelgette felém a fejét. Mintha bizony én lettem volna a felelős gazdája távollétéért. 
Dél felé elfogott a pánik, délután háromra pedig tökéletesen kiborultam. Már-már azon a ponton voltam, hogy lesz, ami lesz: megpróbálok átugrani Jojó felett, és kimenekülni a szobából, amikor felcsengett a telefon. 
Úgy téptem fel a kagylót, mintha oda lett volna ragasztva a tartójához. 
- Mi az ördög van magával? Csak nem ment vissza Kenyába? 
- Mr. Lendvay? - kérdezte egy hűvös hang. Lihegtem egy sort, és megtörölgettem a homlokomat. 
- Az vagyok. 
- Itt Frey hadnagy. Maga még nem ismer engem, mivel csak a napokban neveztek ki a körzet főnökévé. Nem haragszik érte, hogy felhívtam? 
- Dehogy haragszom - mondtam őszintén. - Mi a helyzet, hadnagy úr? 
- Itt állok egy hulla mellett, a Melanie-bulvár sarkán. Ismer egy fickót, akinek Leopold Mclntire a neve? 
Majd kiejtettem a kezemből a kagylót. Önkéntelenül is Jojó felé pislantottam, aki mintha csak megérezte volna, hogy olyasmi történik, ami rá is tartozik, egyre izgatottab-ban emelgette a fejét. 
- Nem - mondtam. - Ki az? 
- Biztos, hogy nem ismeri? 
- Honnan a fenéből ismerném? 
- Megtaláltuk a zsebében a maga címét és a telefonszámát. 
- Talán a telefonkönyvből írta ki. 
- Talán. Csak a belépőcédulája zavar egy kicsit. 
A fenébe is, erre nem gondoltam! Amikor bejött az épületbe, belépőcédulát kellett kérnie a portán. Úgy látszik, kifelé menet nem adta le a nyomorultja. 
- Azt mondja, meghalt? 
- Meg bizony. 
- Hogyan? 
Frey hadnagy habozott a vonal végén. 
- Van itt valaki, aki azt állítja, hogy kígyó marta meg. Akkorát ugrottam, hogy majd belevertem a fejem a menynyezetbe. 
- Kígyó?! 
- Muris, mi? 
- Hol az a kígyó? 
- Éppen ez az, hogy nincs sehol. Csak a pasas. Tudja, mit? Felküldenék magához valakit, ha nincs ellenére. 
- Most nem lehet! - ordítottam bele a kagylóba, olyan erővel, hogy Frey meg is hökkent tőle. 
- Nem lehet? Ugyan miért nem? Meghánytam-vetettem magamban, mit hazudjak, végül 
is úgy döntöttem, az igazságot mondom. 
- Itt van nálam egy kígyó, és nem enged az ajtóhoz. 
- Kígyó? 
- Egy zöld mámba. 
- Magánál? 
- Nálam. 
Erre aztán úgy istenigazából üvölteni kezdett. 
- Összetöröm a csontjait, maga szarházi! - bőgte magából kikelve. - Isten legyen irgalmas a lelkének! Bedugom a fejét a vécékagylóba, és addig nyomom lefelé, amíg le nem ér a csatornába. Maga kekeckedik velem, maga szemétláda? Kitaposom a belét... 
Én is ordítottam, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg is hallja. 
- Olyan valakit küldjön, aki ért a kígyókhoz! Biztos van valaki az állatkertben... 
Csüggedten tettem le a kagylót. 
Vártam, hogy beteljesedjék, amit az istenek erre a napra mértek rám. 
Frey hadnagy sokkal gyorsabbnak bizonyult, mint Mclntire. Alig múlt el néhány perc azóta, hogy levágta a kagylót, máris feldübörögtek odakint a közeledők léptei. Valaki megrázta a kilincset, majd beleordított a folyosó csendjébe. 
- Odabent van, Mr. Lendvay? Felszólítom, hogy nyissa ki az ajtót! 
Az elkövetkező néhány pillanat örökké megmarad az emlékezetemben. Valaki hatalmasat rúgott az ajtóba, amely némi ellenállás után megadta magát. Kiszakadt a sarkaiból, és felém repült. Akárcsak az a pasas, aki kirúgta. Egyenruhás rendőr volt, méghozzá a testesebbik fajtából. Megfigyeltem, hogy még repülés közben is a fejére szorítja a sapkáját, mintha attól tartott volna, hogy súlyosan megszegi a szabályzatot, ha fejfedő nélkül landol a mellkasomon. 
Márpedig ő ott landolt. Vigyorgott és a bordáim közé nyomta a térdét. 
- Elkaptam, őrmester. 
Fűrészpor, fal és por homályosította el a levegőt, így aztán be kellett csuknom a szemem. Amikor kinyitottam, a pasas még mindig rajtam térdelt, de már hátrafelé forgatta a fejét. 
- Mit mond, őrmester úr? 
- Eressze... el. 
A sapkás zsaru elengedett. Felültem, és megpróbáltam kitörölgetni a szememből a szemetet. Néhány másodperc múlva sikerült annyit látnom a világból, hogy elborzadjak tőle. Az őrmester a padlón ült, nem messze tőlem, kezében a revolvere, a lábán viszont - úgy a combja magasságában -Jojó tekergett a fejét nyújtogatva. Odakint a folyosón is álltak néhányan némán, a szájukat tátogatva. Csak akkor hallottam meg a hangjukat, amikor sikerült kikotornom a fülemből egy ragaszkodó faltörmeléket. 
- Mi az, őrmester? - kiáltotta valaki. - Mi a jó fenébe lépett bele? 
Az őrmester fehér volt, mint a fal. Az ordítozok felé fordította a képét, miközben óvatosan letette a fegyverét maga mellé. 
- Ne mozduljanak - nyögte. - Egy kígyó van a lábamon. 
- Lelőjem? - készségeskedett valaki odakint. 
Az őrmester arca verejtékben fürdött, miközben úgy vicsorgott, mint a vérfarkas. 
- Meg ne próbálja, maga őrült! Hol van, Mr. Lendvay? 
Vettem néhány mély lélegzetet, és feltérképeztem az őrmestert. Jojó úgy ósszecsomózta magát a lábán, mintha masni lett volna egy karácsonyi ajándékcsomagon. 
- Mr. Lendvay? 
- Itt vagyok - mondtam. -Mi ez itt... rajtam? 
- Egy kígyó - mondtam. - Bár azt hiszem, erre már maga is rájött. 
- Milyen kígyó? 
- Zöld mámba. 
- Az... milyen? 
- Sajnos mérges. 
- Mi lesz velem, ha megmar? Hallgattam, amit nem vett jó jelnek. 
- Mennyi időm van, ha... 
- Állítólag három perce. -Parks!-kiáltott. 
- Igen, uram. 
- Menjen, és hozzon valakit szérummal, meg kígyófogóval. 
- Máris, uram. 
A nagydarab pasas fel akart állni, de az őrmester vészjósló nyugalommal rásziszegett. 
- Ha megmozdul, megölöm. Maradjon Mr. Lendvay mellett. Mr. Lendvay? 
- Itt vagyok. Bárcsak ne lennék itt. 
- Magáé a kígyó? 
- Dehogy az enyém. O hagyta itt emlékül. 
- Kicsoda? 
- Mr. Mclntire. 
- Tehát mégis csak itt volt. -Itt. 
- Ön hazudott Frey hadnagynak. 
- Kénytelen voltam. Meg akartam akadályozni, hogy idejöjjenek, és megtámadja magukat a dög. De maguk nem hallgattak rám. 
- Most már mindegy. Mit akart öntől? 
- Hosszú történet. 
- Őrmester úr - hallottam az ajtó felől. - Negyed óra múlva itt egy szakértő az állatkertből. 
Nem hiszem, hogy átéltem már hosszabb negyedórát életemben. Néha az volt az érzésem, hogy ezúttal a percek nem előre, hanem visszafelé mozognak. Örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg végre felhangzott a folyosón a megkönnyebbült sóhaj. 
- Megjött a szakértő, őrmester úr. 
A szakértő szemüveges, fekete bőrű fiatalember volt, va-kítóan fehér fogakkal. Mellén walkman fityegett, csak akkor vette le a hallgatót a füléről, amikor közvetlenül a küszöb elé ért. 
- Hol az a kígyó? - kiáltotta olyan erővel, hogy beleremegett a dobhártyám. 
- A lábamon - rebegte az őrmester. 
A sötét képű ifjú a kígyóra nézett, és elkomorult a tekintete. 
- Hát te meg ki vagy? 
- Egy zöld mámba - mondtam nem kevésbé rebegő hangon. 
- Hozott magával... szérumot? - kérdezte a halálra vált őrmester. 
- Hoztam - biccentett a kígyószakértő. - Csak éppen zöld mámba ellen nem jó. 
- A jó istenit neki... - kezdte volna az őrmester, de a kígyószakértő sebesen letérdelt mellé és kinyújtotta a karját. Behunytam a szemem, majd gyorsan ki is nyitottam. A férfi fekete keze addigra már a kígyó hátán nyugodott, miközben gyengéden lefejtette a farkát a zsaru lábáról. 
- Megőrült? - ordítottam rá. - Ha megmarja, három perc és kampec! 
A kígyószakértő még mindig a walkmanjében tomboló muzsika ütemére ringatta a vállát. A kígyó, meg mintha csak értékelte volna a bátorságát, kedveskedve a kezéhez dörzsölte a fejét. 
- Mit mondott? 
- Hogy három perc, és maga halott. Ez egy zöld mámba! A pasas vigyorgott, és esküszöm, barackot nyomott a kígyó fejére. 
- Ez ugyan nem. 
Az őrmester óvatosan hátrébb húzta a lábát. 
- Hát akkor mi a frász? 
- Elaphe triaspis intermedia. 
A zsaru megdermedt az érthetetlen szavaktól, és ismét verejtékezni kezdett a homloka, akárcsak az enyém. 
- Az meg mi? 
- Zöld gabonasikló. 
- És?                                          . 
- Totál ártalmatlan. 
Azért jó időbe tellett, amíg az őrmester is, és jómagam is felfogtuk, miről szól a mese. 
Konrád őrmester az asztalom sarkán csücsült, és olyan magasabb rendű gőggel nézett le rám, mint ahogy az Úr nézhetett a balfácán Mózesre, aki épp az imént közölte vele, hogy ismét csak sikerült összetörnie a kemény munkával kifaragott törvénytáblákat. 
- Nos, akkor kezdjük elölről - javasolta megkapirgálva az állán végighúzódó sebhelyet, amelyet - mint később megtudtam - állítólag egy thaiföldi tengerésztől kapott az azóta már végérvényesen bezárt, san-franciscói, zöld majomról elnevezett kuplerájban. - Ki is ez a Mclntire? 
Elmondtam neki, amit tudtam. Hogy a pasas kenyai, és valami kártevő szellemet keres a teaültetvényein. 
- Biztos, hogy Kenyát mondott? - kérdezte az őrmester. - Nem értette félre? 
- Azt hiszem, nem. 
- Csak azt hiszi? Lehet, hogy a China-townról beszélt, vagy ilyesmi? 
- Én kifejezetten Kenyát értettem. Konrád sóhajtott, és megrázta a fejét. 
- Azt mondja, itt hagyta ezt a kígyót? -Itt. 
Igazság szerint beszélnem kellett volna neki a fütyülő telefonról, és a szerződésekről is a cipősdobozban, de én hallgattam róluk, mint a csuka. Úgy gondoltam, csak még mélyebbre mászom a mocsárban, ha sokat cifrázom az ügyet. Az egyetlen tanú, aki bemárthatna, maga Mclntire, ő viszont már csak a túlvilágról perlekedhetne velem. 
- Miért hagyta itt, mit gondol? 
- Talán itt felejtette. 
- Miből gondolta, hogy ez egy zöld mámba? 
- Meg fog lepődni, abból, hogy zöld. 
- Más zöld kígyó is van a világon. Hála istennek - tette aztán hozzá nagyot sóhajtva. 
- Én csak a zöld mambát ismerem. 
- Talán ő mondta magának? 
- Dehogy mondta. Amíg beszélgettünk, egyetlen szót sem szólt a kígyókról. 
- Hát akkor miről szólt? 
Még egyszer elmondtam, hogy csak a szellemről beszélt. És hogy megbízott: fogjam meg neki. 
- De maga nem vállalta? 
- Nem én. 
- Miért? 
- Mert utálom a meleget. 
Konrád őrmester hosszasan nézett rám. Amíg nézett, mintha kígyófejjé változott volna a feje, és éppen arra készülődött, hogy belém marjon. Szerencsére sikerült gyorsan megdörzsölnöm a szemem, így mégsem lett a fejéből kígyófej. 
- Emlékszik még rá, mit kiáltott bele a telefonba, amikor Frey hadnagy felhívta magát? 
- Dehogy emlékszem. Annyira be voltam rezeivé... 
- Frey hadnagy emlékszik. Azt, hogy mi az ördög van magával? Csak nem ment vissza Kenyába? Tudja, mit gondol Frey hadnagy, és mit gondolok én is? 
-Mit? 
- Hogy annak a pasasnak vissza kellett volna jönnie magához. 
- Honnan veszi ezt? 
Az őrmester megkocogtatta a homlokát. 
- Innen. Magának volt valami piszkos kis ügye ezzel a hapsival. 
- Esküszöm... 
Konrád gyengéden a karomra tette a kezét. 
- Ne esküdözzék, mert a pokolra jut. Óriási szerencséje, hogy semmi kedvem térdig járni a lábam egy pasas után, aki kenyai. Megmarta egy kígyó, és kész. De egyet mondok magának. Ne higgye, hogy ezzel vége. Magán tartom a szemem, és... 
Elúszott hangja a messzeségben. Én pedig ettől kezdve azon kezdtem töprengeni, hogy vajon hova lehetett az a kígyó, amelyik megmarta Leopold Mclntire-t? 
Estefelé a kígyó is meglett. Gary Rosman értesített róla, aki a körzeti kapitányságon dolgozott, és az elmúlt években tettem neki néhány kisebb szívességet. 
- Megvan a kígyód, John - mondta halkan, amiből arra következtettem, hogy a rendőrség épületéből beszél. 
-Hol van? 
- Néhány méternyire tőlem. 
- Vigyázz, mert ha megcsíp, három perc és véged. 
- Ettől ne félj, Johnny. 
- Történt vele valami? - kérdeztem gyanakodva. 
- Ha csak azt nem nevezzük valaminek, hogy olyan lapos, mint a palacsinta. 
- Lapos?! 
- Átment rajta egy kamion. De lehet, hogy több is. 
- Hol? - kérdeztem ostobán. 
- Addig tekergőzött a szerencsétlen az úttesten, amíg laposra nem taposták. Mellesleg nem kár érte. 
- Hol találtátok meg? 
- Nem messze attól, ahol a te emberedet megmarta. 
- Nem próbáltátok megkeresni, kié lehetett? 
- Hogy a fenébe csináljuk? Adjunk fel egy hirdetést, hogy találtunk egy lapos kígyót, aki elveszítette, átveheti a portán? 
Hallgattam, és a fejem törtem. Amíg törtem, Gary ismét megszólalt. 
- Johnny, jó, ha tudod, hogy Frey roppantul dühös rád. Ha elkap valami miatt, csúnyán megjárhatod. 
Ekkor döntöttem úgy, hogy elég volt az egészből. Elég a kígyókból, Mclntire-ből, és főleg az ismeretlen Frey hadnagyból. Még csak az hiányzik, hogy örökre elfűrészeljem magam a rendőrségnél holmi eszeveszett kenyai kísértetek miatt. 
Fogtam a papírdobozt, apró darabokra tépkedtem, és behajítottam a szemétkosárba. Éppen a szerződésekkel tettem volna ugyanezt, amikor megpillantottam egy telefonszámot a legutolsó másolat hátán. Talán maga Mclntire firkantotta 
rá, később aztán megfeledkezett róla, hogy odaírta. Kakame-ga erdő - Missziós ház állt a telefonszám alatt. 
Töprengtem egy kicsit, meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán úgy döntöttem, tartozom annyival Mclntire emlékének, bárki is volt a fickó, hogy közöljem a hozzátartozóival a halálhírét. 
Kikerestem a telefonkönyvből Kenya hívószámát, felvettem a telefont, és mély sóhaj kíséretében tárcsázni kezdtem. 
Magam lepődtem meg a legjobban, amikor olyan tisztán és erősen, mintha a szomszéd szobából beszélt volna, megszólalt a kagylóban egy kellemesen mély, barátságos férfihang. 
- Halló, ki beszél? 
- Missziósház? - kérdeztem. 
- Si - mondta a hang. - Ferdinandi atya. 
Erős olasz akcentussal beszélte az angolt, de jól beszélte. 
- John C. Lendvay vagyok. 
- Honnan beszél? Kisumuból? 
- Amerikából. Santa Monicából. 
- Honnan? 
Megismételtem. Erre aztán úgy elhallgatott, mintha kézigránátot dobtam volna a kagylóba. Csak hosszas hallózás után jött vissza ismét a hangja. 
- Szép város. Jártam már ott. 
- Ennek igazán örülök. Az a helyzet, atyám... Ferdinandi atya, hogy egy furcsa kérdéssel fordulok önhöz. 
A hang komoly lett és simogató. 
- Ha jól meggondoltad, fiam, szállj fel a legelső repülőgépre, és gyere ide! 
- Éppen ez az, amit nem szeretnék megtenni. 
- Az ördög az, ami visszatart, fiam. Győzd le, és gyere! Vár az erdő, az egyszerű emberek, várnak a társak a hitben. 
Megtörölgettem a homlokomat, és kénytelen voltam tenni egy lépést előre. 
- Itt gyilkosság történt, atyám. 
A hang mintha meghökkent volna. 
- Isten mindent megbocsát, fiam. Ha megbántad és eleget tettél a törvénynek, semmi akadálya... 
- Az a helyzet, hogy nem én gyilkoltam. 
- Hála az Úrnak. A bűnrészesség már nem akkora vétek. 
- Figyeljen ide, atyám - próbálkoztam tovább. - Ismer maga egy Mclntire nevű embert? 
- Kettőt is. 
- Az én emberemet Leopold Mclntire-nek hívják. 
- A maga embere? 
- Ez csak olyan szólásmondás. Ezek szerint ismeri? 
- Ismerem. Éppen odaát van, Amerikában. Ahonnan ön beszél. 
- Csak volt, atyám, csak volt. 
- Miért? Most hol van? 
- A túlvilágon. 
- In nomine Patris et... ezt hogy érti? 
- Úgy, hogy meghalt. 
- Uramisten. Ez hihetetlen! Elképzelhetetlen. Maga kicsoda? 
Mondtam neki, hogy magánzsaru vagyok. Azt viszont nem mondtam, hogyan kerültem kapcsolatba Mclntire-rel, mivel nem is kérdezte. 
- Hogy.... halt meg? 
Haboztam, hogy eláruljam-e neki, aztán úgy gondoltam, mit veszítek vele, ha elárulom? 
- Megmarta egy kígyó. 
- Amerikában? Milyen kígyó? 
- Zöld mámba. -Jézus, segíts! 
- Oké, Mr...., akarom mondani, atyám, én csak arra szeretném kérni, hogy tudassa a családjával a halálhírét. 
- Megadná a telefonszámát, Mr. Lendvay? Annyira megzavart a döbbenete, hogy megadtam neki. Pedig nem lett volna szabad. 
Ez igazából csak másnap hajnalban tudatosult bennem, amikor felcsengett az ágyam mellett a telefon. Éppen az első álmomból ébredtem, ami úgy egyébként direkt jól jött, hiszen Frey hadnagy elől menekültem álló éjszaka egy őserdőben, s mindegyre kígyók ugráltak a nyakamba. Nyögtem egy nagyot, és felvettem a kagylót. A mi szakmánk már csak olyan, hogy a nap bármely szakában fel kell szednünk a telefonokat, hiszen sohasem tudhatjuk, mikor köszönt ránk a nagy megbízatás. 
Felvettem, és belehallóztam. Aztán majd leejtettem a padlóra, amikor meghallottam benne az ismerős hangot. 
- Itt Mclntire. 
Eltátottam a számat, majd becsuktam. Vagy valaki igen jól utánozza a hangját, vagy Mclntire feltámadt, esetleg meg sem halt. Elvégre nem volt szerencsém látni a holttestét. 
- Maga? -Én. 
- Azt hiszem, tartozik nekem valami magyarázattal -mondtam mogorván. 
- Én meg azt hiszem, ön tartozik nekem. 
Sosem szerettem a pofátlan klienseket, hajnalban meg különösen nem. 
- Én? Magának? Azután, hogy fél délután vártam magára, hogy állítólag megmarta egy mámba, hogy... 
- Bocsásson meg, Mr. Lendvay, azt hiszem félreérti a dolgot. Én Mclntire vagyok. 
- Tisztában vagyok vele, hogy nem az Államok elnöke. 
- Cassius Mclntire. 
Leesett az állam és nagyot koppant a parkettán. Úgy belém állt a meglepetés, hogy mozdulni sem tudtam tőle. 
- Maga... maga... 
- Leopold öccse vagyok. 
- Részvétem, Mr. Mclntire. 
- Ferdinandi atya adta meg a számát. Ha jól értem, ön kapcsolatban állt a testvéremmel? 
Becsavartam a lábam a paplanomba, és sóhajtottam egyet. 
- Amennyiben ezt kapcsolatnak lehet nevezni. 
- Elmondaná, mit akart magától? 
Ezúttal is haboztam egy kicsit. Aztán arra gondoltam, mi a fene bajom lehet belőle, ha a távoli Kenyában megtudja valaki, mi történt köztem, és a kígyóharapta Mclntire között? 
Elmondtam neki mindent. Azt sem hagytam ki, hogy Leo-pold bátyuska milyen trükkel akart Kenyába kényszeríteni. 
Mclntire hallgatta, hallgatta, aztán, amikor befejeztem, nekem szegezte a kérdést. 
- Nem akarna mégiscsak eljönni hozzánk? 
- Nem - mondtam. - Utálom a kígyókat. 
- Ne aggódjék, van megfelelő szérumunk. 
- Köszönöm, mégsem. Megvárom, amíg lábuk nő, és el-hullajtják a méregfogaikat. 
- Sajnálom, Mr. Lendvay. Pedig nagy bajban vagyunk. Egyre inkább az az érzésem, hogy egyedül ön tudna segíteni rajtunk. De hát ha nem, nem. Akkor sem, ha én is megadnám a kétszázezret? 
- Akkor sem. 
- Lenne olyan kedves eligazítani, hogy tudnék hozzájutni a testvérem holttestéhez? 
Eligazítottam, aztán a fülemre húztam a takarót. Egészen reggelig aludtam, amikor is újfent csak telefoncsörgésre ébredtem. 
Ezúttal szerencsére nem a Mclntire-ek közül volt valaki, bár a szerencse szót azért erősen idézőjelbe tenném. A telefonáló, Gary Rosman, a frissiben kinevezett Frey hadnagy csapatából nem szolgált jó hírekkel. 
- Johnny? - kezdte megszeppent hangon. - Jó, hogy elértelek. 
- Kinek jó? - kérdeztem sóhajtva. 
- Ezúttal neked. Frey hadnagy nagyon fúj rád. Hűvösre akar tenni. 
- Mi a fenéért? 
Hideg lett a szívem, mint egy adag pisztáciafagylalt. Ha egy rendőrhadnagy egy magánzsarut hűvösre akar tenni, akkor azt nagyon is komolyan illik venni. 
- Bizonyítékok eltitkolásáért. Ez pedig jó néhány évet jelenthet neked, Johnny. 
- Milyen bizonyítékról van szó? - kérdeztem rosszat sejtve. 
- Valami szerződésről, amit Mclntire-rel kötöttél. Majd hanyatt estem a meghökkenéstől. Szerencsére a 
szerződések ott vannak az irodámban, a fiókomban. 
- Hol jár most Frey hadnagy? 
- Nem lenne szabad megmondanom, de én megmondom neked, Johnny. Az irodádban. Azt mondta, kicsit körülnéznek odafent. Hát csak azért szóltam, Johnny. 
- Várj még egy percig - könyörögtem. - Honnan a fenéből tudja, hogy szerződést kötöttem Mclntire-rel? 
- A megbízód öccsétől. Felhívta a pasas az éjszaka. A testvére holtteste miatt telefonált, de mellesleg azt is megemlítette, hogy valami szerződések vannak az irodádban. 
- Mikor volt ez? 
- Vagy két órája. 
Úgy vágtam le a kagylót, csak úgy csattant. Aztán felemeltem, és remegő kézzel tárcsáztam a Kakamega erdő-beli missziósházat. Várakozásommal ellentétben azonnal felvették, és nem kis meglepetésemre nem Ferdinandi atya, hanem Mclntire szólt bele a kagylóba. Nem a Leopold, hanem a Cassius. 
- Már vártam a hívását, Mr. Lendvay. 
- Maga szemétláda - mondtam. - Beköpött Freynél. Tudja, hogy le is csukhatnak? 
- Tudom. 
- Azt is tudja, mit tett velem? 
- Hogyne tudnám. Tálcán viszem maga elé élete nagy lehetőségét. 
- A hülye őserdejét, a teaültetvényeit, és azt az idióta szellemet, vagy micsodát? 
- Kétszázezer dollárt. Plusz a költségeket. 
- Honnan van magának ennyi pénze? 
- A tea és a szizál jól fizet. 
Fogtam a kagylót, és a fejemet törtem. Itt nem maradhatok, az fix, hiszen Freytől kitelik, hogy nyakamba varrja a bűnrészességet, talán még a gyilkosságot is. Egyedüli lehetőségem, hogy végére járok a dolognak, megtalálom Mcln-tire gyilkosát, és a fülénél fogva vezetem hozzá. Közben csak úgy mellesleg elkapom a szellemet, néhány varázslót és zöld mambát. Pofon egyszerű, nem? 
- Hogy a fenébe jutok Kenyába? - kérdeztem mogorván. 
Odakint zuhogni kezdett az eső. Mintha az időjárás a fejébe vette volna, hogy azon nyomban elkezd hozzászoktatni az afrikai esős évszakhoz. Az ablakhoz támaszkodtam, és kinéztem az éppen ébredező utcákra. Nem messze tőlem egy zárni készülő éjszakai bár zöld neonreklámja csillogott-villogott-tekergőzött, mintha igazi zöld mámba lett volna. 
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy ami ezen a napon történt velem, csak tréfás óvodai csíny ahhoz képest, ami Kelet-Afrikában vár rám. 
így is történt. 
AZ ÉJSZAKAI VONAT 
Kezdődött azzal, hogy Mombasában törölték az ösz-szes repülőjáratot. Nem az esős évszak köszöntött ránk, csupán az Indiai-óceán felől elkóborolt felhőrajok csaptak le a tengerpartra, megbénítva a légiközlekedést. Miután kiderült, hogy a repülőtér előreláthatóan napokig nem indít, és nem fogad járatokat, üzenetet hagytam Mclntire számára a missziósháznál, kiballagtam a vasútállomásra, felszálltam a megfelelő vonatra, és késő este elindultam Nairobi felé. 
Egyedül voltam az első osztályú kupéban, így elégedetten kinyújtóztattam a lábam, és arra gondoltam, lesz időm kipihenni magam, amíg a fővárosba érek. 
Ez volt az első hatalmas tévedésem Kenya földjén. 
Rövidke negyedóra alatt sikerült hozzászoktatnom magam a svábbogarakhoz, szuahéli nyelven dudukhoz. Alighogy elindult a vonat, sorra előbújtak rejtekeikből, és a lábam köré gyűltek. Voltak közöttük kicsik - amolyan svábbogár óvodások -, de a nagyja megtermett volt, jókora bajusszal. 
Addig figyeltem őket, amíg meg nem kopogtatták a szakasz ajtaját. A kalauz állt odakint, kissé kopott, de mégis elegáns egyenruhában. 
- Kész a vacsora, uram - mondta lehengerlőén hivatalos mosollyal. - Itt óhajtod elfogyasztani, vagy az étkezőkocsiban? 
Haboztam egy kicsit, a kíváncsian mozgó bogárcsápokra bámulva. 
- Inkább odamennék. 
A kalauz fejbiccentve távozott volna, de megfogtam az egyenruhája szélét, és visszahúztam. 
- Dudu - mondtam a kocsi belseje felé bökve a hüvelykujjammal. - Sok-sok dudu. 
- Pardon, uram? 
- Tele van a kupém duduval. 
- Az lehetetlen, uram. 
Olyan sértődötten húzta ki magát, mintha azzal gyanúsítottam volna, hogy nyilvánosházat rendezett be a szeneskocsi mögött. Mert azt mondanom sem kell, hogy a vonatot jó öreg gőzmozdony húzta, átlagosan harminc kilométeres sebességgel. 
- Márpedig sok-sok dudu futkározott még az imént is a fülkémben. 
- Bizonyára csak a holdárnyék játékát láttad, uram. 
A hatalmas hold, mintha csak meghallotta volna miről beszélünk, lehajolt, és beköszönt az ablakon. A kalauz kipislogott az éjszakába. 
- Húzd fel a szúnyoghálót, uram. Ha pedig átjössz az étkezőkocsiba, rögzítsd belülről az ablaktáblát. 
- Csak nem attól félsz, hogy bekukucskál egy zsiráf, és megeszi a kalapomat? 
A kalauz nem volt az a vigyorgós fajta. Megdörzsölte az állat, és sóhajtott egy nagyot. 
- Az a helyzet, hogy a megállóknál néha felkapaszkodnak a kocsik tetejére, bemásznak az ablakon, és elviszik a csomagokat. 
-Kik? 
A kalauz megvonta a vállát. 
- A rossz emberek. 
A következő pillanatban szárnyaim nőttek, és felröppentem a levegőbe. Elszálltam egy szomszédos kupé nyitott ajtaja előtt, amelyben egy testes, fekete hölgy éppen vetkőzött. Röptében is megállapíthattam, hogy életemben nem láttam még ilyen terjedelmes hátsófelet. Sokáig azonban nem csodálkozhattam rajta, mert nekivágódtam egy magas, lándzsát 
markolászó pasasnak, akit sikerült levernem a lábáról. Idővel még más is belekerülhetett a társasjátékunkba, mert rövidesen egyre több kéz és láb gomolygott körülöttem. 
Talán még percek múlva is ott hevertem volna a padlón, ha a kalauz ki nem ráncigái a kicsi a rakás alól. 
- Kapaszkodni kell, uram - mondta sűrű, elégedetlen fej-rázás közepette. - Ha nem kapaszkodsz, megütöd magad. 
- Mi a csoda volt ez? - kérdeztem lihegve. - Csak nem siklottunk ki? 
- Zebra - mondta a kalauz. -Zebra?! 
- Zebrák mentek a sínekre. 
- Gyakran szoktak a zebrák a sínekre tévedni? 
- Cirka ötpercenként. Ezért kell kapaszkodni - tette aztán hozzá figyelmeztető homlokráncolással. 
Óvatosan visszahúzódtam a kupémba, ahol egész sereg svábbogár fogadott, örömteli bajuszrázás közepette. Mivel a kalauz már felszívódott, nem tudtam neki megmutatni a duduseregletet. Bár gyanítottam, ha velem lenne, egyetlen egyet sem látnék belőlük. Bizonyára kámforrá válnak, ha hatósági személy közeledik. 
Úgy gondoltam, cipőt váltok. Sportcipőm az ágyam mellett hevert gondosan kikészítve. Megfogtam, hogy felhúzzam, csakhogy ez a művelet nem akármilyen akadályba ütközött. Az akadályt egy megtermett svábbogár jelentette, aki kelletlen bajuszrázogatás közepette vette tudomásul, hogy ki akarom billenteni frissen elfoglalt fészkéből. Mivel semmiképpen nem óhajtotta elhagyni a cipőmet, kénytelen voltam őkelmét kihajítani az ablakon. 
Éppen akkor fékezett egy hatalmasat a mozdonyvezető, amikor ismét kibújtam a félhomályos folyosóra. Ezúttal szerencsére már résen voltam. Mielőtt felröppentem volna a levegőbe, belekapaszkodtam az ajtóba. 
Húszpercnyi kemény küzdelem után végül sikerült elérnem az étkezőkocsit. A bejárati ajtó szomszédságában ketten ücsörögtek egy asztalnál: egy fekete ruhás pap, és egy cingár. sötét hajú, elálló fülű, nagy orrú fickó. Mivel nem láttam a többi asztalnál szabad helyet, engedelmet kértem tőlük, hogy hozzájuk telepedhessek. 
A cingár legény éppen felháborodottan magyarázott valamit a papnak, amikor lecsüccsentem. Ettől kicsit elcsendesedtek, majd, amikor megbiccentettem a fejem, ők is megbiccentették az övékét. 
- John C. Lendvay vagyok - mondtam mindkettőjüknek. A fekete ruhás pap barátságosan rám mosolygott. 
- Norton atya. René Norton. 
- Örvendek, atyám. 
A horgasorrú fickó már nem mosolygott olyan felhőtlenül, és a nevét is úgy lökte elém, mintha egy kutya táljára hajította volna. 
- Dr. Bell. Dr. Klemens Bell. 
Amíg kiválasztottam a megfelelő fogást, volt alkalmuk alaposabban is szemügyre venni. A horgasorrú rövid vizsgálódás után lehajította az asztalkendőjét, és dühösen megrázta a fejét. 
- Micsoda ország! El sem tudom hinni. A pap szelíden csitítani próbálta. 
- Ezek csak az első benyomások, higgye el. Sajnálatos módon nem a legjobbak, de sokan vannak olyanok, akiknek már az első benyomásaik is kellemesek. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Errefelé különösen mély értelme van ennek a mondásnak. 
- Ön járt már Kenyában? - kérdezte Mr. Bell, hozzám fordulva. 
- Még nem - mondtam. - Először vagyok itt. 
- Annyit mondok, jó lesz vigyáznia. 
- Csak nem érte valami atrocitás, hogy ennyire ki van akadva? 
- Atrocitás? Te jó isten, tudja, mi történt velem? -Mi? 
- Először is, tele van a fülkém svábbogárral. Nálunk, Kanadában ez elképzelhetetlen lenne. Mondom a kalauznak, hogy mi a helyzet, erre azt feleli, lehetetlen. Odaráncigálom az ajtóhoz, azok a rohadékok meg nincsenek sehol, pedig korábban még a cipőmbe is bemásztak. De ez még mind semmi. A vonat rántott egy marha nagyot, én meg nekirepültem egy fickónak. Kopasz, magas bennszülött volt, vörös kendőbe burkolózva. Lándzsát tartott a kezében, és állítólag valami maszáj. Mi a fene az a maszáj? 
- Egy törzs - mondta René atya. - A magasföldön laknak. 
- Szóval, ahogy a vonat fékezett, nekivágódtam a maszáj-nak... A kalauz erre elkezdte magyarázni, hogy megsértettem a fickó önérzetét, vagy mi a fene, az meg úgy hadonászott a fegyverével, hogy majd kiszúrta a szemem... Erre... 
- Mennyit adott neki? - kérdezte az atya a tányérján illatozó gazellaszeletet rágcsálva. 
A horgasorrú a szalvétájára meredt. -Tíz dollárt. 
- Méltányos ár - bólintott az atya. 
- Hova utaznak az urak, ha szabad kérdeznem? - folytam be ér is a beszélgetésbe. 
- Én magasföldre - mondta kelletlenül az elálló fülű. 
- Igazán? Én is. 
- A Mclntire birtokra. 
Megállt a számban az impalaszelet. 
- A Mclntire birtokra? Önt is Mr. Mclntire szerződtette, mint engem? 
- Én Frederic barátja voltam Torontóban - mondta gőgösen a fickó. 
- Aha. És ki az a Frederic? 
- Frederic Mclntire. 
- Mr. Cassius Mclntire fia? 
- Leopold Mclntire fia. Volt. 
- Hogyhogy volt? Már nem az? 
Az elálló fülű, horgasorrú fickó bánatosan maga elé meredt. 
- Meghalt. 
Ez új volt. Mclntire egyáltalán nem említette, hogy meghalt a fia. Bár, hogy őszinte legyek, általában keveset beszélt a családjáról. Hogy még konkrétabb legyek: gyakorlatilag semmit. 
- Hol halt meg? Torontóban? Mr. Bell bólintott. 
-Ott. 
- Manapság egyre fiatalabb korukban halnak meg az emberek. 
Nem, egyáltalán nem voltam filozofikus hangulatban, csupán illetlenségnek tartottam volna egyenesen rákérdezni Frederic Mclntire halálának okára. 
- Főleg, ha hozzásegítik őket. 
Erre már az atya is felkapta a fejét. Nem nagyon, éppen csak annyira, amennyire felkapja az, aki egy távoli ismerőséről kellemetlen hírt hall. 
- Hozzásegítik őket? Ezt hogy érti? 
Mr. Klemens Bell utánakapott a tányérjának, amely egy újabb fékezés következtében elindult az ablak felé, megrázta a fejét, és szomorú képet vágót. 
- Az a helyzet, uraim, hogy Frederic barátomat megölték. Aljasul meggyilkolták. 
A masiniszta megrántotta a féket, és mi szó szerint felke-nődtünk a falra. 
Ebben a pillanatban tört rám a bizonyosság: csapdába kerültem. Méghozzá olyanba, amelyből nem lesz gyerekjáték kimászni. 
Dr. Klemens Bell jó cimborának bizonyult. Alighogy lepotyogtunk a falról, rendelt egy üveg bort az egyik, mentege-tődző képpel sertepertélő pincértől. 
- Elnézést, uraim, elnézést - hebegte a lapos orrú, szolgálatkész férfiú, akinek a homlokát macskakaparáshoz hasonló törzsi jel díszítette. - Errefelé különösen sok a zebra és a gnu. Ajánlom, emeljék fel az üveget, ha fékezni kezd a vezető. 
Ittunk néhány kortyot - az atya inkább csak pár cseppet -, aztán óvatosan a tenyerünkbe szorítottuk a poharainkat. 
Mr. Bell megköszörülte a torkát, és mereven a holdra nézett, mintha meghalt barátját kereste volna mögötte. 
- Frederic nagyon jó fiú volt - mondta megcsóválva a fejét. - És nagyon jó cimbora. Volt például pénze, nekünk meg csak ritkán. De ne gondoljon rosszra: nem éltünk visz-sza a barátságával. Néha kisebb kölcsönökkel kisegített bennünket, vagy kifizette a vacsoraszámlánkat. Mégsem ezért szerettük igazán. 
- Hanem miért? 
- Mert kedves, aranyos fiú volt. Kisujjában volt a tengerjog. Rettentően megrázott bennünket a halála. 
- Hogy halt meg? 
Mr. Bell szomorúan megtörölgette az orrát. 
- Sokat törtem a fejem azon, hogy az emberek néha méltatlan módon múlnak el. Nem úgy, ahogy elvárható lenne tőlük. Nem tudom, értik-e, mire gondolok? Egy jogásztól például azt várná el az ember, hogy halálra igya magát, vagy egy féltékeny apa verje agyon. Nincs igazam? 
René atya tanácstalan képet vágott, és magam is csak odadünnyögtem valamit az orrom alá. Még mindig fogalmam sem volt róla, mi okozhatta Frederic Mclntire halálát. 
Rövidesen megtudtam. Akkor aztán úgy összeszűkült a torkom, hogy úgy éreztem, ezen az estén már egyetlen cseppnyi bort sem tudnék leerőltetni rajta. 
- Nem atyám, és Mr. Lendvay, nem ez történt. A barátomat, Fredericet kígyó marta halálra. Értik ezt? 
Nem értettük. 
Arra gondoltam: talán az lenne a legjobb, ha meg sem próbálnánk megérteni. 
- Képzelhetik, mit éreztünk, amikor a doktor megállapította a halál okát. Mindenki botot ragadott, néhányan kést, és keresni kezdtük... 
- Álljon csak meg egy pillanatra - csitítottam. - Hogyhogy megmarta egy kígyó? Talán csúszómászókat tartott a szobájában? 
Mr. Bell ingerült mozdulatot tett a kezével. 
- Dehogy tartott. Nem is kedvelte őket különösebben. 
- Akkor hol marta meg? Erdőben, parkban, kertben? 
- Az előbb jó helyen tapogatódzott. A szobájában. 
- Hogy került oda kígyó? 
- Ezt kérdezte mindenki. Mi is, és a zsaruk is. 
- Milyen kígyó volt a tettes? - kérdeztem. 
- Zöld... micsoda is? Zöld bamba. 
- Talán mámba. 
- Nem mindegy? 
- Mire jutott a rendőrség? 
- Lényegében véve semmire. Még abban sem biztosak, hogy valóban gyilkosság történt. Valamelyik hülye azt magyarázta nekem, hogy mi van akkor, ha a kígyó bemászott Frederic szobájába. 
- Ugyan miért? 
- Melegedni. A zöld mámba trópusi kígyó, fázott odakint, így aztán meleg helyet keresett magának. Valahogy bekúszott Frederic szobájába, aki természetesen nem vette észre. Egyszer aztán észrevette, megrémült, ki akarta hajítani, a kígyó meg begurult, és megmarta. 
- Eszerint a Mclntire birtokra utazik - dünnyögtem elgondolkodva. - Gondolom, megbeszélte velük az érkezését. 
- Még Frederic halála előtt - mondta Mr. Bell, beledugva a pohárba hosszú sasorrát. - Miss Mclntire volt szíves meghívni. 
Ittam egy kortyot, miközben a pohár pereme felett átpislogtam rá. 
- Nem éppen a megfelelő időpontot választotta felföldi látogatásához, Mr. Bell. 
Az elálló fülű kanadai kikapta az orrát a pohárból. 
- Miss Mclntire azt írta, jöhetek bármikor. 
- Csakhogy azóta megváltoztak bizonyos körülmények. Mr. Bell kezében megdermedt a pohár. 
- Bizonyos körülmények? Mi a fenét beszél itt összevissza? 
- Mr. Leopold Mclntire, Miss Mclntire apja ugyanis sajnálatos körülmények között elhalálozott. 
- Maga tréfál... velem? 
- Sajnos, ez a meztelen igazság, Mr. Bell. 
- Uramisten! Mikor? 
- Cirka egy hete. 
- Jézusom. Akárcsak Frederic. 
- Meg sem kérdezi, hol? 
- Dehogynem. Hol? 
- Santa Monicában. Amerikában. 
- Jézusom. 
- Meg sem kérdezi, hogyan? 
- Én... őszintén szólva... nem merem megkérdezni. Áthajoltam az asztal felett, és a vállára tettem a kezem. 
- Úgy, ahogy a fia halt meg, Mr. Bell. Megmarta egy kígyó. Egy zöld mámba, amit később laposra taposva találtak meg az utcán. Mit szól mindehhez? 
Mr. Bell nem szólt semmit. Halálos sápadtság öntötte el az arcát, majd meg elkezdett szépen zöldülni. Mintha fejébe vette volna, hogy egy óriási, ájuldozó mambává változik át. 
Jó éjszakát kívántam a hallgatag Norton atyának, a félig alélt Mr. Bélinek, aztán bevonultam a szakaszomba. 
A svábbogarak kidugták a fejüket a sarkok mögül, s miután meggyőződtek róla, hogy nem áll mögöttem a kalauz, egyetlen másodpercet sem vesztegetve, megszállták levetett cipőmet. 
Ásítottam, felvettem a pizsamámat, bebújtam az ágyba. 
Úgy gondoltam, ezt a napot is sikerült nagyobb baj nélkül megúsznom. 
Pedig dehogyis úsztam meg. 
Erre akkor jöttem rá, amikor elégedetten kinyújtóztattam a lábam és megéreztem a csuszamlós, síkos testet a sípcsontom mellett. Egyetlen pillanatig azt hittem, álmodom, aztán azon nyomban belém is döbbent a felismerés: soha nem voltam még éberebb, mint ezekben a pillanatokban. 
Mintha színes film futott volna egy vetítővásznon, végigrohant előttem az elmúlt hét története. Olyan élesen láttam magam előtt Leopold Mclntire-t, mintha még mindig élne. Ott állt a szobám sarkában, és rám mosolygott. Mozgott a szája, mintha mondani akarna valamit, de a hangját elnyomta a vonat zakatolása. 
Olyan merev volt a testem, mint a maszáj harcosok lándzsája. A síkos valami pedig lassan, mintha csak örült volna a látogatásomnak, elindult felfelé a lábam szárán. 
Kétesélyes volt a küzdelem, ezért úgy döntöttem, kockáztatok. Óvatosan felemeltem a takarót, és lecsúsztattam a svábbogarak közé. 
A hold bekukucskált az ablakon, megvilágítva a lábszáramon tekergőző kígyót. Amint ráhullottak a fénysugarak, megkönnyebbülve felsóhajtottam. A kígyó szakasztott mása volt annak, amelyet Mclntire hagyott az irodámban. Még a zöldes foltok is ugyanolyanok voltak az oldalán. 
Úgy éreztem, megértettem mindent. Ezt is ugyanúgy figyelmeztetésnek szánja valaki, mint ahogy Mclntire is annak szánta az övét. Csak hát mi az ördögre akarnak figyelmeztetni? Hogy ne utazzam a magasföldre, különben végem? 
Egyszer láttam egy filmben, hogy a kígyókat közvetlenül a fejük mögött kell elmarkolnunk, ha nem akarjuk, hogy megcsípjenek bennünket. Ebből a filmből tudom azt is, hogy még a legártalmatlanabb sikló harapása is veszélyes lehet, ha elfertőződik. 
- Te meg mit keresel az ágyamban? - morogtam rá, hogy magamat is bátorítsam, aztán gyors mozdulattal elkaptam a nyakát. 
A siklónak nemigen tetszett a dolog. Tátogatta a száját, felém méregette a fogait, de én nem törődtem vele. Mintha kötözőszalag lett volna, letekertem a lábamról, másik kezemmel elkaptam a párnámat, és némi küzdelem árán megszabadítottam a huzatától. 
- Nyughass már! - morogtam atyai jóindulattal a siklóra. - így jár az, aki hívatlanul bújik más ágyába. 
Beleráztam a párnahuzatba a látogatómat, kirántottam belőle a kezem, majd összecsomóztam a nyílását. A kígyó mocorgott odabent egy kicsit, aztán alighanem elszundikált. 
A svábbogarak bőszen mozgatták a bajuszukat, mintha elégedetlenek lettek volna a kígyófogással. Kénytelen voltam szétcsapni közöttük a cipőmmel. 
A vonat végén, a szolgálati szakaszban nem csak a kalauzra bukkantam rá, hanem a sértődős maszáj harcosra is. Vidám mosollyal ültek egymással szemben, és éppen néhány bankjegyen osztozkodtak. 
- Óhajtasz valamit, uram? - kérdezte a kalauz, amint megpillantott, fejébe nyomva a sapkáját. 
- Bejelentést szeretnék tenni - mondtam hivatalos hangon. - Kígyó van az ágyamban. 
Erre már a rettenthetetlen maszáj harcos szemöldöke is megrebbent. 
- Kígyó? Az... ágyadban? Ez lehetetlen - rebegte a kalauz. 
- Menjünk és nézzük meg -javasoltam. 
A kalauz mondott valamit a maszájnak, aki beleegyezőn bólintott. Felemelte a lándzsáját, és beburkolódzott a nagy osztozkodásban meglazult, kék kockás lebernyegébe. 
- Milyen kígyó? - tudakolta már a folyosón a homlokát törölgető kalauz. 
- Szerencsére nem mérges - mondtam. - Azért mégis csak kellemetlen. 
Odabent a kupémban csak a holdfény világította meg az ágyamat. A mennyezeten haldokló parányi villanykörte annyi fényt sem adott, mint egy beteg szentjánosbogár. Ahogy kinyitottam az ajtót, mintha egy izgő-mozgó bajuszt láttam volna eltűnni az egyik szellőzőrács mögött. 
- És még azt mondják, hogy tele van duduval a vonat -békétlenkedett mögöttem a kalauz. - Lát itt valaki egyetlen egyet is? Hol az a kígyó? 
- Az ágyon - mondtam. 
- Ott csak párnát látok. 
- Abban szundikál. 
- Miben? 
- A párnahuzatban. 
Felemeltem a párnahuzatot a letartóztatott kígyóval együtt, kioldottam a csomót, amit rákötöttem, és odaráztam eléjük a csúszómászót. 
- Itt van, ha nem hiszitek. 
A következő pillanatban csoda történt. A kövérkés, lusta-léptű kalauz szempillantás alatt a felső ágyon termett. A maszáj ezzel szemben a folyosót választotta. Félretaszított az útból, s mire felocsúdtam, már csak a lándzsáját láttam a padlón. 
- Nyársald fel, miszter - rimánkodott a kalauz az ágy tetejéről. - Fogd a lándzsáját, és szúrd vele agyon! 
Megcsóváltam a fejem, és megpróbáltam elkapni a kígyót. Ő azonban ezúttal nem hagyta magát. Amint feléje nyúltam, 
megpróbált megharapni. Alig-alig sikerült elrántanom előle a kezem. 
Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy futni hagyjam, akit el akarok csípni. Feltartottam a fejem fölé a párnahuzatot, hogy megpróbáljam leborítani vele, ekkor azonban lámpafény villant mögöttem, és előbb rajtam, majd a kígyón állapodott meg. Éppen abban a pillanatban, amikor megpróbált belém csípni. Az éles fény szerencsére fejbe kólintotta. Mozdulatlanná dermedve bámult a közepébe, én meg a már megszokott módon elkaptam a nyakát, és megszorítottam. 
- Hé! - hallottam magam mögött egy mindezidáig ismeretlen, kellemes férfihangot. - Mi az ördögöt csinál itt? 
Kezemben a kígyóval hátrafordultam, de nem láttam egyebet, csak egy zseblámpa kerek fénykörét. 
- Kígyót idomítok - mondtam, meglengetve boldogtalan áldozatomat. 
A lámpafény megremegett. Akárki is állt odakint, nemigen tetszhetett neki a produkcióm. 
- Hol találta? 
- Hosszú történet - mondtam. - Lenne olyan kedves, és kinyitná az ablakot? 
- Szúrd keresztül a lándzsával! - könyörgött a felső ágyról a kalauz. - Kérlek, uram, könyörgök, szúrd keresztül a lándzsával! 
Amellett, hogy állatvédő vagyok, a technikai kivitelezés is nehézségekbe ütközött volna. A lándzsa a földön hevert, én pedig rajta álltam. 
Ajtó csattant, valaki félrelökött, valaki kitépte a kígyót a kezemből, majd valaki lezuhant a padlóra. 
- Jaj, nekem végem! -jajgatott a kalauz. - Nekem végem! Ismét felvillant az elemlámpa. Éles fényében előbb egy 
piros alapon kék kockás lebernyeget láttam, egy földre esett párnahuzatot, végül egy lefejezett kígyót. A fej nélküli test ott vonaglott a párnahuzat mellett. 
A lámpa fénykörében feltűnő nyurga maszáj férfi eligazgatta magán a köpenyét, aztán előbb a fejet, majd a kígyótestet is kihajította az ablakon. 
- Lándzsával nehéz mambát ölni - magyarázta. - A késem meg nálam volt. 
Olyannyira, hogy bele is törölgette a lebernyegébe. A mellettem álló, kellemes hangú fehér fiatalember felém nyújtotta a kezét. 
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Dr. Kle-mens Bell Torontóból. Mi az ördög történt magával, hé!? Úristen! Csak nem marta meg mégis a kígyó? 
Hamuszürke lehetett a képem, mintha csak az imént szabadultam volna egy kiadós vulkánkitörésből. Úgy ültem az alsó ágyon, verejtékben fürödve, mint egy tengerből kihúzott hajótörött. 
- Nyugodjék meg, vége - mondta a férfi. Napbarnított fiatalember volt, huszonöt és harminc között. - Tudja, hogy egy zöld mambával játszadozott? 
- Az előbb mintha a nevét említette volna - nyögtem. 
- Bocsásson meg, azt hiszem nem a legkedvezőbb pillanatban mutatkoztam be. Dr. Klemens Bell vagyok Torontóból. Önben kit tisztelhetek? 
Egyelőre eleresztettem a fülem mellett a kérdést. 
- Torontóból? 
- Kanadában van. 
- Tudom, hogy hol van. Ön jogász? A barna képű férfi összerezzent. 
- Honnan tudja, hogy jogász vagyok? Á, bizonyára a doktori címből találta ki. Asszisztens vagyok az egyetemen a tengerjogi tanszéken. 
- Frederic Mclntire a barátja volt? 
Rám vetette volna magát, ha nem vagyok résen. De én résen voltam. Szerencsére a rémület nagy része kiszállt már belőlem, így amikor meg akart kínálni egy jókora ütéssel, én kínáltam meg vele. Nem ütöttem nagyot, éppen csak akkorát, hogy megnyugodjék tőle. 
- Rohadék! - nyögte az állat tapogatva. - Szemét gyilkos! Gondolhattam volna, hogy mit jelent ez a hókuszpókusz a kígyóval. 
Ordítani kezdett, ahogy a száján kifért. Erre odatettem neki még egyet a másik mellé. Hátrabicsaklott a nyaka, de nem veszítette el az eszméletét. Csak nézett rám vérben forgó szemekkel. 
Nyílott az ajtó, és a maszáj dugta be rajta a fejét. 
- Jól vagy, uram? 
- Én jól - mondtam. 
A maszáj szeme végigsiklott a hátrabicsaklott fejű útitárson, és elvigyorodott. 
- Szép álmokat, uram. 
Amint becsukódott mögötte az ajtó, a barna képű fickóhoz fordultam. 
- Figyeljen ide, jóember. Eszem ágában sincs kellemetlenséget okozni magának. 
- Igazán? - kérdezte, az állat tapogatva. - Ki a fene maga? Profi gyilkos? 
- Figyeljen ide egy kicsit. Ne ordítson, mert bejön a maszáj, és felnyársalja. Világos? 
- Világos - bólintott. 
- John C. Lendvay vagyok. 
- Most mondjam azt, hogy örvendek? 
- Ne mondjon semmit. En mondok magának valamit. Az este az étkezőkocsiban vacsoráztam. 
- Ki hitte volna? 
- Ott találkoztam egy fickóval, aki, mit gondol, hogy mutatkozott be nekem? 
- Tőlem kérdi? 
- Azt mondta, hogy ő Dr. Klemens Bell. 
- Micsoda?! 
- Jól hallotta. 
- Ez lehetetlen. Dr. Klemens Bell én vagyok! 
- Mondja maga. 
- Az is vagyok. Itt az útlevelem. - Kaparászni kezdett a zsebében, de leintettem. 
- Majd később, erre most nincs idő. Igazat mondott a fickó, hogy Frederic Mclntire-t kígyó marta meg? 
- Igazat. 
- Járt már Kenyában? 
- Dehogy jártam. Most vagyok itt életemben először. 
- A Mclntire birtokra tart? 
- Honnan tudja? 
- Miss Mclntire meghívására? 
- Ki a fene maga, hogy mindent tud? 
- A pasas mesélte. 
- Hogy nézett ki? 
- Rövidesen úgyis meg fogja látni, de először az atyával beszélünk. 
- Kivel? 
- Ült egy pap is az asztalunknál. René Norton atya. -És? 
- Szeretnék néhány szót váltani vele. 
Nem akartam hangosan kimondani, de attól tartottam: Norton atyának sem volt zavartalan a vacsora utáni nyugodalma. 
A kalauz és a maszáj harcos, a moran, megszokott helyükön ücsörögtek hangos szóváltások közepette. Amikor feltűnt az árnyékunk az ajtóban, abbahagyták a vitatkozást és ránk bámultak. 
Kihúztam két tízdollárost a zsebemből: az egyiknek is és a másiknak is adtam egyet. 
- A kígyófogásért - mondtam. - Ha ti nem vagytok, nagy baj lehetett volna belőle. 
- Ez igaz - mondta a maszáj. - Akkora, hogy akár tizenöt dollárt is megérne. 
Eleresztettem a fülem mellett a példabeszédet. 
- Meg szeretném keresni az atyát. Norton atyát. Melyik a kupéja? 
A kalauz feltolta a feje búbjára a sapkáját. 
- Norton atya? 
- Pap. Fekete ruhában. 
A kalauz megcsóválta a fejét. 
- Itt ilyen nincs. Nem utazik atya a vonaton. 
Dr. Klemens Bell gyanakodva nézett rám. Még mindig nem tudta, hova tegyen. 
- Már hogyne utazna! Együtt vacsoráztunk. 
- Talán a harmadik osztályon lehet. Bár azok nem járnak át vacsorázni. 
- Melyik szakasz Mr. Klemens Béllé? 
- Hogyhogy melyik? - háborgott mellettem a csinos arcú férfi.-Háta 114-es! 
A kalauz előhúzott a zsebéből egy füzetet, megnyálazta az ujját és gondterhelten lapozgatni kezdte. 
- Úgy van, uram - mondta. - Mr. Klemens Béllé a 114-es. Ésa210-es. 
- Hogy? - hördült fel a kettes számú Dr. Bell. - Mi az, hogya210-es? 
- Az is Dr. Klemens Béllé. 
- Ez érthetetlen! - tárta szét a karját a megrökönyödött tengerjogász. - Miért lenne nekem két fülkém? 
- A másik nem az öné, uram. 
- Hát kié? 
- Dr. Klemens Béllé. 
A kalauz, mint aki jól végezte dolgát, visszadugta a füzetet a zsebébe. 
- Eszerint két Dr. Klemens Bell utazik a vonaton - mondta éleseszűen a mellettem gesztikuláló tengerjogász. - Most már csak az a kérdés, ki a másik? 
Valóban, ez volt a kérdés. 
Némi rábeszélésre kalauzunk vállalta, hogy átkísér bennünket a 210-eshez. A maszáj is feltápászkodott, pedig őt nem is beszélte rá senki. Beburkolódzott a köpenyébe, és fenyegető szemóldökráncigálás közepette markába szorította a lándzsáját. 
A folyosók kihaltán ásítottak, a kupék utasai svábbogaraktól körülzsongva az igazak álmát aludtak a kelet-afrikai éjszakában. A masiniszta úgy éjféltájban, mintha felhagyott 
volna a fékezéssel: vagy a zebrák fogytak el előle, vagy elromlott a fékje. Esetleg maga is elszundikált. 
- Nem tűnt fel magának, hogy két azonos nevű férfi utazik a vonaton? - kérdezte már menet közben Mr. Bell a kalauzt. 
A hivatalos ember a feje búbjára tolta a sapkáját. 
- Miért tűnt volna fel? Joseph Ukulimából például hatan is vannak a szomszédban. 
Ezen a meggyőző érven el kellett gondolkodnunk. Mindaddig mélyen hallgattunk, amíg el nem értük a 210-est. A kalauz az ajtóra bökött. 
- Itt van. Ez az, amit kerestek. 
Mr. Bell a kilincsre tette a kezét, de a kalauz rémülten felkiáltott. 
- Azt nem szabad, uram! 
- Mit? - hüledezett Mr. Bell. 
- Kinyitni. Hátha nem veszi szívesen, ha felébresztik. Eltoltam a kalauzt az útból, aztán ügyet sem vetve egyre 
gyengülő tiltakozására, megráztam a kilincset. 
- Mr. Bell! Odabent van? 
Lehet, hogy odabent volt, és néhány mérföld mélyen aludt, mindenesetre füle botját sem mozgatta a kilincsrázásra. Rá-zogattam még egy kicsit, aztán a kalauzhoz fordultam. 
- Nyisd ki, de gyorsan! 
A kalauz azonban megmakacsolta magát. 
- Nekem itt ne parancsolgass, miszter! Vége azoknak az időknek, amikor a fehérek csak úgy parancsolgathattak. Én itt felelős vagyok... 
A maszáj vigyorogva a kalauz szemére rántotta a sapkáját, és kivette kezéből a kulcsot. Az egyensapkás utána kapott, aztán csüggedten visszahúzta a kezét. A harcos elfordította a kulcsot a zárban, és félrehúzta az ajtót. 
- Bemehetsz, uram. 
Mehettem volna, de nem mentem. Tisztesség kedvéért, néhányszor még megismételtem a kérdést, hogy odabent van-e Mr. Bell, s amikor nem kaptam rájuk választ, intettem a mögöttem ácsorgó Mr. Bélinek, hogy világítson be a lámpájával. 
A vonat úgy fordult, hogy nem láthattuk az ablakon át a holdat. Sötét volt a fülkében, mintha alagútban döcögtünk volna. 
Dr. Bell bólintott, és felvillantotta a zseblámpáját. Az erős fénycsfk átugrott a küszöbön, felkapaszkodott a másik Dr. Bell ágyára. 
- Na, ugye, hogy nincsenek is svábbogarak - hallottam magam mögött a kalauz zsörtölődését. - Ha lennének, látnunk kellene őket! 
Svábbogarat valóban nem láttunk. Láttuk viszont azt az embert, aki Dr. Bélinek nevezte magát. Jóllehet, az éles fény az ágy szélén végighaladva rátelepedett az arcára, meg sem rebbent tőle a szeme. Pedig a mennyezetre irányult a tekintete, mintha ott keresné az ajtaján kopogókat. 
Ő azonban ekkor már nem talált bennünket sehol: sem a mennyezeten, sem a padlón. Neki már egyáltalán nem volt fontos, hogy egyedül marad-e a kupéjában, vagy másokkal kell megosztania. 
A halott emberek általában keveset törődnek vele, hogy kik fekszenek a melléjük akasztott függőágyon. 
Ahogy a második számú Dr. Bell lámpájának a fénye megállapodott az első számú Dr. Bell arcán, mindannyian léptünk egyet hátrafelé. 
- Te jó isten! - horkant fel a kettes számú Dr. Bell. - Ez az ember halott! 
- Halott? - suttogta mellettem a kalauz. - Jézusmária, halott? 
A maszáj nem szólt semmit, csak gondterhelten a falhoz támasztotta a lándzsáját. Körülnézett, aztán a csomagtartóra bökött. 
- Nincs táskája. 
- És bőröndje sem - tette hozzá a kalauz. 
Az ablakhoz léptem, és megtapogattam a kallantyúját. Nem volt bezárva belülről kívülről akárki lehúzhatta, majd felránthatta maga után. 
- Megölték! - dörmögte a kalauz. - Szentséges Isten, megölték. Pedig lelkére kötöttem, hogy feltétlenül zárja be belülről az ablakot. 
A vonat belefeküdt egy kanyarba, s a besüvítő szél arcunkba vágta a tarka mintás függönyöket. 
Dr. Bell - az élő -, leroskadt az ágy szélére, és a homlokát törölgette. 
- Ezt... kinyírták - mondta a kalauz nagyot nyögve, miután kellőképpen kirémüldözte magát. - Kirabolták és megölték. 
- Hátha magától halt meg? - találgatta a kettes számú Dr. Bell. - Maguk látnak rajta külsérelmi nyomot? 
Mivel a halott kabátja az ágy melletti fogason lógott, amíg a kalauz és a maszáj megtárgyalták egymással a halál feltételezett okát, végigkutattam a zsebeit. Csak zsebkendőt találtam bennük, némi pénzt és egy Dr. Bell névre kiállított útlevelet. 
A kalauz néhány perc elmúltával kiterelt bennünket a folyosóra, a zsebébe nyúlt, ragasztószalagot húzott elő belőle, és akkurátus mozdulatokkal leragasztotta a zárat. 
- Most én vagyok itt a hatósági ember - figyelmeztetett bennünket komor szemöldökráncolás kíséretében. - Nem szabad levenni a ragasztót, amíg a rendőrség megérkezik. 
- Mikor érkezik meg? 
- A következő megállónál. 
Olyan jelentőségteljesen mondta, mintha bennünket gyanúsítana az esetleges gyilkossággal. 
Megfordult, és a maszáj kíséretében felszívódott a folyosó sötétjében. 
- Figyeljen ide - mondtam Dr. Bélinek. - Ki kell másznunk a csokoládéból. 
- Miért, benne vagyunk? 
- Nyakig. 
Dr. Bell jogász volt, és jól vágott az agya. Nem kérdezett többé, csak bólintott. 
- Akkor másszunk ki. 
- Először is, jöjjön be hozzám. 
Öt percnél is hosszabb időt vett igénybe, míg áttántorog-tunk a himbálózó folyosókon. A masiniszta nemrég értesülhetett csak a történtekről, mert percenként megrántotta a féket. Úgy repkedtünk faltól-falig, mint a megkergült pingponglabda. 
Végre helyet foglalhattunk a kupémban. Hogy lenyomtassuk valamivel a nagy ijedtséget, előhúztam kis lapos, vészhelyzetekre foganatosított fémpalackomat a bőröndömből, és öntöttem neki egy adaggal az útipoharamba, míg magam a fémpalack kupakjába töltöttem az italból. 
Dr. Bell úgy kapott utána, mint szomjazó beduin az oázis hideg serbetje után. 
- Brrrr! - rázkódott meg, ahogy lefolyt a torkán a nedű. -Sosem esett rosszul, de most kifejezetten orvosságnak tűnik. 
Öntöttem neki még egyet, aztán helyére csavartam a kupakot, és letettem a palackot. 
- Nincs sok habozásra való időnk - mondtam a karjára téve a kezem. - Ismeri Mexikót? 
- Véletlenül egészen jól. 
- Járt már mexikói börtönben? 
- Kétszer is megpróbáltam kihozni onnan valakit. 
- A kenyaiak sem lehetnek komfortosabbak. Jó lenne elkerülni őket. 
- Bizonyjó. 
- Akkor nagyon meg kell rágnunk, mit mondunk a zsaruknak. 
- Rágjuk meg. 
- Mindent tudni akarok magáról és Frederic Mclntire-ről. De csak röviden. 
Dr. Bell rám nézett, és összehúzta a szemöldökét. 
- Milyen alapon? Elvégre lehet, hogy ön ölte meg a szerencsétlent. 
- Ez a maga kockázata. Én mindenképpen kimaradok a börtönlátogatásból. 
- Csak egyet áruljon el. Ki az ördög maga? 
- Mr. Cassius Mclntire-nek dolgozom. 
- Zsaru? 
- Mondjuk, hogy én is jogász vagyok. 
- Mit akar tudni? 
Frederic Mclntire a barátja volt. Van valami elképzelése róla, ki akarhatta megölni? 
- Nincs. Fredericet mindenki szerette. 
- Azért, mert kisebb kölcsönökkel látta el magukat? 
- Ezt honnan tudja? -A halott Dr. Bélitől. 
- Ő nem Dr. Bell! 
- Akárki is, tőle tudom. Olyan valaki volt, aki jól ismerte a maga barátját. Ki hívta önt a Mclntire birtokra? Frederic húga? 
- Ő. Venus. 
- Hogy ismerkedtek meg? 
- Csak levélből, és telefonbeszélgetésekből ismerjük egymást. Amikor Frederic meghalt, könyörgött, hogy feltétlenül el kell jönnöm Kenyába, és mindent el kell mesélnem neki. 
- Ön szerint kik tudhattak az önök... hm.. .platói kapcsolatáról? 
- Néhány barátom, csupán. -És a halott Dr. Bell? 
- Honnan tudjam? Fogalmam sincs róla, kicsoda. 
Az eddig elmondottakból arra a következtetésre jutottam, hogy Dr. Klemens Bell aligha tett lakatot a nyelvére, s bárki megtudhatta tőle, hogy Kenyába készül. 
- Tudja, hogy Mr. Mclntire is meghalt? 
Majd leejtette a kezében szorongatott üres útipoharat megdöbbenésében. 
- Kicsoda? 
- Mr. Leopold Mclntire. 
- Úristen, ez nem lehet igaz! 
- Pedig az. Venus nem említette? 
- Már... egy hete nem beszéltünk egymással. Tudja, sok volt a tennivaló az egyetemen. Vizsgák és a többi. Lehet, hogy... mégis csak ide kellett volna szólnom, mielőtt elindultam? 
Méla bánat öntötte el szép, szabályos arcát. Dr. Klemens Bell szimpatikus, kedves arcú fiatalember volt, nagy, dióbarna szemekkel. Jól el tudtam képzelni, hogy baráti összejöveteleken, amikor régi, skót népdalokat énekel, kicsordul a whisky a pohárból, és a könny a szemekből. 
- Tudja, hogy halt meg? 
- Honnan... tudnám? 
- Megmarta egy zöld mámba. 
- Uramisten! Lehet, hogy ezt a pasast is... 
Gyorsan lecsavartam a kupakot a fémpalackról, és adtam neki még egy nyeletet. Reszketett a keze, ahogy érte nyúlt. -H0...0I? 
- Santa Monicában. 
- Mit keresett... 
- Engem. -Mi...ért? 
- Meg akart bízni valamivel. 
- Van valami ötlete...? 
- Nincs. Nem ismerte a papot? Norton atyát? 
- Dehogy ismertem! 
- Rendben van. Akkor csinálja azt, amit én. 
- Csináljam? Mit? 
- Bármit is gondol magában, mondja ugyanazt, amit én. Ha nehezére esne, gondoljon a mexikói börtönökre. 
- Majd... rájuk gondolok. 
- Nehogy kitörjön magából a jogász. Itt másképpen zajlanak a tárgyalások, mint Kanadában. 
- Megígérem. 
- Akkor harcra fel! Gyanítom, hogy nem sokat alszunk ezen az éjszakán. 
Még annál is kevesebbet aludtunk. 
A rendőrtisztviselő kopasz volt és morcos. Nem is titkolta, hogy nagyon utálja, amiért éjnek idején halott turistával kell bajlódnia. Miután tisztáztuk, hogy Mr. Bellt csak futólag ismertük, és az étkezőkocsiban találkoztunk vele életünkben először, igyekezett gyorsan lezárni a nyomozást. 
- Mr. Bellt a gazemberek ölték meg - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Bedobtak egy mérgeskígyót az ablakán, a tetőn hasalva megvárták, amíg meghal, lemásztak hozzá, és kifosztották. Egytől egyig a kivégzőosztag előtt 
fogják végezni. Kenyában rend lesz, ezt megígérhetem önöknek. 
- Köszönjük szépen - mondtam. 
- Ellopták a bőröndjeit is. Ez nagyon sajnálatos, bár jellemző tünet. Hallom, önhöz is behajítottak egy kígyót. 
- Igen. Ez történt. 
- Csakhogy ön megfogta a dögöt. Nem lett volna szabad. Örüljön, hogy nem marta meg. 
- Most már örülök neki. 
- Van valami megjegyeznivalójuk? 
- Semmi. 
- Helyes. Érezzék jól magukat Kenyában. És ha lefekszenek, zárják be belülről az ablakot. 
Mindketten készséggel megígértük neki. Be is zártuk. 
FALU AFRIKÁBAN 
Kis híján leejtettem a bőröndömet, amikor megpillantottam Mr. Cassius Mclntire-t. Szakasztott a testvére volt: mintha csak Leopold Mclntire támadt volna fel, hogy megmagyarázza, mi a fenéért kószált kígyókat rejtő dobozokkal a hóna alatt Santa Monicában. A vasút parkolójában várt rám terepjárója oldalához támaszkodva. Rövid szárú pipát tartott a fogai között, s olyan bőszen eregette belőle a füstkarikákat, mintha a sínen pöfögő mozdonnyal akart volna versenyre kelni. 
Nem láttam viszont Dr. Klemens Bellt, hiába is nyújtogattam a nyakam. Egyszer ugyan, mintha megpillantottam volna szép, férfias arcélét, de egy serdülő leánycsapat kíméletlenül továbbsodort. Éktelen kiáltozás közepette fogták közre a nagy fenekű hölgyet, és a karjába csimpaszkodtak. Talán a tanítványai voltak, de lehettek akár a gyerekei is. 
Odaballagtam Mclntire-hez és a kocsi kereke mellé helyeztem a bőröndömet. 
- Mintha keresne valakit. 
Mclntire kivette a pipát a szájából, és elégedetten végignézett rajtam. 
- Szóval, maga az? Ilyesmit is vártam. 
- Milyesmit? 
- Egy jókötésű fickót, akinek olyan a modora, mint a dörzspapír, de a szívét aranyból öntötték. 
- Figyeljen ide - mondtam. - Itt vagyok, mert a körülmények így hozták. Ha elvégeztem a munkámat, fogom a pénzt, és lelépek. Úgy, hogy hátra sem, nézek. Lehet, hogy el sem köszönök magától. Addig viszont megspórolhatja magának, hogy szépeket mondjon nekem. 
Mclntire elismerőn csóválta meg a fejét. 
- Ez aztán valami. Eszerint még mindig haragszik rám? Kinyitotta a kocsi hátulsó ajtaját, és mutatta, hova hajítsam be a csomagomat. 
Ebben a pillanatban felbukkant az iskoláslányok fején, és a körülrajongott hölgy terjedelmes hátsóján túl Mr. Klemens Bell szépen szabott arcéle, amint fejét jobbra-balra forgatva engem keresett. Amikor megpillantott, odasétált hozzánk, és ő is behajította a bőröndjét a hátsó ülésre. 
- Maga Venus sofőrje? - kérdezte Mclntire-t. - Akkor csapjon a lovak közé, barátom, mielőtt még sülttökké égetne bennünket a nap. Nem kér egy rágógumit? Most, hogy kipihentem magam, már nem is tűnik olyan rondának ez az ország. Ön is úgy találja, Mr. Lendvay? 
Számítottam rá, hogy Mclntire nem örül majd Dr. Klemens Bell felbukkanásának, a hatás azonban minden képzeletet felülmúlt. Mr. Mclntire megtántorodott, miközben remegő ujjával a rágógumit kínálgató fiatalemberre bökött. 
- Maga kicsoda? 
Mr. Bell vigyázzba vágta magát, és tréfásan szalutált. 
- Klemens Bell, szolgálatára. Dr. Klemens Bell: Miss Venus Mclntire vőlegénye. 
Mclntire hozzám fordult. 
- Könyörgök, csípjen belém egy jó nagyot. 
- Felesleges - hárítottam el az ajánlatot. - Nem álmodik. 
- Ettől tartottam én is. 
Dr Bell egyre értetlenebbül pislogott rám, ezért kénytelen voltam felvilágosítani, hogy az előtte álló kockás inges, fehér nadrágos, vörös hajú, és némiképpen rezesorrú úr nem a sofőr, hanem maga Mr. Cassius Mclntire, Venus nagybácsija. Ettől aztán Mr. Bell ijedt meg, olyannyira, hogy rémülten kivette a szájából a rágógumiját, és zavarában a kocsi karosszériájára ragasztotta. 
- Oh, bocsánat, ezer bocsánat - nyögdécselte. - Ha sejtettem volna... 
Cassius bácsi belekapaszkodott a nadrágtartójába, aztán eleresztette. Mindketten összerezzentünk a csattanásra. 
- Ön tehát azt állítja, hogy Venus vőlegénye? 
- Most már elmondhatom, hogy az vagyok. Mindeddig titkoltuk, de alighanem itt az idő a színvallásra. 
- Beszállni! - bömbölte vörös képpel Mr. Cassius Mcln-tire.-Beszállni! 
Beszálltunk. 
Nem sokkal Nairobi után kezdődtek a bajok. Lefordultunk a széles, kellemes kövesútról egy állatoktól kitaposott ösvényre. Alig autóztunk rajta tíz percet, máris sikerült többször is bevernem a fejem a kocsi tetejébe, Dr. Bell pedig egész egyszerűen elharapta a nyelvét. 
- Meddig megyünk még ezen a lehetetlen... - aztán csak legyintett egyet. 
- Ez még jó út - vigasztalt bennünket Cassius bácsi. -A java akkor kezdődik, ha rátérünk a bivaly-ösvényre. 
- Messze vagyunk még onnan, ahova megyünk? Cassius bácsi a kormányra csapott. 
- Háromszáz kilométer az egész. 
- Ezen az úton? 
- Jómagam egyvégtében végig szoktam hajtani rajta, de a maguk kedvéért megállunk éjszakára. Holnap délelőtt elérjük az ültetvényt. 
Az útról magáról nincs mit mondanom. Szép volt, de rettenetesen fárasztó. Ahogy a Kakamega erdő felé haladtunk, szavannás vidéken vágtunk keresztül, s a kocsi ablakán át megcsodálhattuk Kelet-Afrika színes állatvilágát. Gyakran zárták el előttünk az utat végtelennek tűnő gnu-csordák a hozzájuk csatlakozott zebrákkal. 
- Többnyire együtt járnak - magyarázta Cassius bácsi. -Senki nem tudja, miért. A zebrák kedvelik a gnukat. Az oroszlánok pedig mindkettőt. 
Hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, felbőgött a távolban valami, ami akár oroszlán is lehetett. A mellettünk 
fel-felugráló, kis és nagy szarvú antilopoknak nem volt se szeri, se száma. Kora délután egy párduccsaládot vertünk fel álmából, majd két orrszarvú haladt át előttünk az úton. 
Alkonyodott már, amikor a szép, férfias arcélű Dr. Bell nyugtalankodni kezdett. Egyre gyakrabban bámult ki az ablakon, s többször is idegesen a térdére ütött. 
- Megérkezünk még valaha valahova? - kérdezte, a többórás rázkódástól enyhe hisztériába hajló hangon. 
Nem lettem volna tapasztalt magánzsaru, ha nem veszem észre, hogy lassan, de biztosan kezd kiborulni. Mit tagadjam, magam is találtam jó néhány kivetni valót az utazásunkon. Már az sem tetszett igazán, hogy letértünk a széles, nyugalmat árasztó útról, s órák óta bolyongtunk bokortólbokorig anélkül, hogy bármiféle emberi településhez értünk volna. A nap idegesen forgott körülöttünk, amiből akár azt a következtetést is levonhattam volna, hogy körbejárunk. 
Mit tesz isten, le is vontam. Adtam magamban Cassius bácsinak még negyed órát, majd, amikor a nap alsó széle elérte a horizontot, szelíden a kormányon nyugvó kezére tettem a kezem. 
- Alighanem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egymással, mint férfi a férfival. 
-He? 
Úgy riadt fel, mintha ki tudja, hol járt volna. Meglehet, hogy valóban nem is volt velünk, csupán a teste terpeszke-dett a volán mögött. 
- Azt kérdeztem, mi az ábra? 
Cassius bácsi a napra nézett, és idegesen megsimogatta a bajuszát. 
- Nem fogják elhinni, de öreg Afrikalakó létemre eltévedtem. 
Nem vágott mellbe a közlése: tudat alatt már elkönyveltem magamban ezt a lehetőséget. Dr. Bell azonban úgy meghökkent, hogy majd kiesett a kocsiból. 
- Eltévedt? Te jó isten, életemben nem hallottam még ilyet! Hiszen itt lakik, nem? 
- Maga még sosem tévedt el a lakóhelye környékén? -kérdezte borúsan Cassius bácsi. 
- Dehogynem, csak akkor nagyon részeg voltam. 
Ismét meghallottuk a gyanús hangot. Ott gurgulázott a mellettünk húzódó bozótos belsejében. 
- Mi ez? - kérdezte Dr. Klemens Bell gyanakodva. - Bőgőmajom? 
- Oroszlán - morogta Cassms bácsi. - De nem kell tartani tőle. Hajói van lakva, nem támad. 
- És ha nincs jóllakva? 
- Akkor támad. 
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a kedves Cassius bácsi velünk akarja megoldani a szabadban élő vadállatok élelmezési problémáit. 
- Uramisten! - háborgott tovább Dr. Bell. - Én eddig ilyet csak filmen láttam. Tényleg eltévedtünk? 
- Sajnos, igen - mondta mindenbe beletörődve Cassius bácsi. 
- Akkor most mi a fene legyen? - tudakolta a megszeppent Dr. Bell. - Visszafordulunk? 
- Hova? - kérdezte Cassius bácsi. 
- Oda, ahonnan jöttünk. 
- Sajnos... azzal sem vagyok tisztában, honnan jöttünk. 
- És a nyomaink? 
- Ezen a száraz talajon nincsenek nyomok. 
- Jézusom, de hát maga itt él a prérin, mégiscsak értenie kell a nyomolvasáshoz. 
- Attól tartok, fiatalember, ön összetéveszt engem Win-netouval. 
Trópusi tapasztalataim azt súgták, hogy néhány perc múlva olyan sötét lesz, mint éjszaka az alagútban. 
- Mit javasol? - fordultam a volán mögött merengő Cassius bácsihoz. 
- Sátrat kell vernünk. Meghúzzuk benne magunkat reggelig. 
- Helyes, verjünk sátrat. 
- Remélem, hoztak magukkal? Dr. Bell óriásit nyelt rémületében. 
- Csak nem képzeli, hogy indulás előtt a zsebembe dugtam egyet? Miss Venus Mcintire nem közölte velem, hogy sátor nélkül ki ne mozduljak hazulról. 
- Ez bizony baj. Remélem, magának van? 
- Nekem sincs - közöltem vele a kellemetlen hírt. 
- Még nagyobb baj. Illetve sebaj. Nekem van egy sátram, csak nem a legjobb állapotban. Takarók is vannak a csomagtartóban. Reggel felé jól lehűl a levegő, de ha szerencséjük van, nem fagynak meg. Remélem, bírják a zegernyét? 
- Hányan férünk be a sátorba? - kérdeztem. 
- Legfeljebb ketten. 
- Ezek szerint valaki kívül marad. 
- Én itt alszom a kocsiban. 
- Miért nem mi? 
- Mert ez veszélyes hely. A vadállatok, ha felfedeznek bennünket, először a kocsit támadják meg. Az erre utazók néha ételeket dobálnak ki nekik, így aztán azt hiszik, minden terepjáróban akad harapnivaló. Ha más nem, hát az utasok. 
- Biztató kilátások - borzongott össze Dr. Bell. - Van fegyvere? 
- Természetesen. Egy puskám. Remélem, maguknak is van. 
Nem tudnám megmondani, miért tagadtam le a táskámban lapuló 38-ast. Pedig annak rendje és módja szerint megkértem rá a hatósági engedélyt. 
- Nem tesz semmit - vigasztalt bennünket Cassius bácsi. - Majd én vigyázok magukra. Úgyis álmatlanságban szenvedek. 
Öt percen belül rábukkantunk egy, Cassius bácsi által megfelelőnek ítélt helyre. Hogy pontosan miért éppen ez volt a megfelelő, amikor sok száz hasonló mellett haladtunk el azóta, hogy megállapítottuk az eltévedés tényét nem tudom, mindenesetre Cassius bácsi nagyon elégedett volt, amikor rátaláltunk. 
- Úgy van... ez az - mondogatta, összedörzsölve a tenyerét. - Védve van a hátuk. 
- Mitől? - kérdezte Dr. Bell. 
Cassius bácsi erre csak morgott valamit, aminek az lehetett a lényege, hogy azok, akik életük eddigi részében nagyvárosokban koptatták a flasztert, ne kérdezgessenek feleslegesen egy Afrikalakót. 
A felajánlott sátor már csak óriási jóindulattal volt sátornak nevezhető. Oldalain tenyérnyi lyukak tátongtak, s alighogy levertük a gyanúsan kopott cövekeket, bekukucskáltak hozzánk a csillagok. 
Cassius bácsi mindeközben úgy tett-vett a kocsi körül, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kényelmes fészket készített magának a hátulsó ülésen, majd rövidesen egy vadászpuskát is kibányászott a csomagtartóból. 
- Ne nyugtalankodjanak, ha bárki meg merészelné támadni magukat, majd én móresre tanítom a gazembert. 
Úgy néztünk rá. mint az egerek a macskára, amikor az megígérte nekik, hogy megvédi őket minden bajtól. 
Alighogy lement a nap, olyan feneketlen sötétség köszöntött ránk, hogy még egymást sem láttuk. A lyukakon át ránk sütöttek a csillagok, a hold azonban még nem volt sehol. 
Voltak viszont szúnyogok. Abban a pillanatban, ahogy a nap eltűnt a horizont mögött, egyre sűrűbb rajokban kezdtek körözni körülöttünk. Bebújtak a sátorba, s vidám, zümmögő dallal köszöntötték a közeli lakomát. 
- Megjöttek a szúnyogok! - hallottuk a kocsi felől Cassius bácsi hangját. - Remélem van gyógyszerük malária ellen? 
- Csak kenőcsöt hoztam magammal - morogta mellettem a takaróját hajtogatva Dr. Klemens Bell. - Kicsit büdös, de állítólag igen hatásos. 
Valóban büdös volt. Olyannyira, hogy a szúnyogok nagy rajokban kezdtek kitakarodni tőle a lyukakon át az éjszakába. 
- Amint felkel a nap, indulunk! - hallottuk Cassius bácsi bíztató kiáltását. - Addig szép jó éjszakát. 
Kezembe szorítottam a 38-ast és megpróbáltam nem elaludni. 
Azt álmodtam, hogy Santa Monicaban sétálgatok a város közepén, s olyan büdös körülöttem a levegő, hogy még a lélegzetvétel is nehezemre esik Ráadásul valami fickó is a kezemet rázogatta, talán egy narkós, hogy nyúljak a zsebembe, és guberáljak ki neki egy féldollárost. 
- Hé! - hasított élesen a fülemben egy izgatott hang. -Ébredjen, ember! 
Egyetlen pillanat alatt éber voltam, mint a macska, ha meghallja a sarokban az egér motozását. 
- Mi van? -Gáz. -Hol? 
- Hallgassa csak. 
Mintha minden bozótlakónak naplemente után szottyant volna kedve kipróbálni a hangját. Volt itt madárrikoltás, tücsökciripelés, kurrogás: talán még a kukacok is visítottak a föld alatt. Néhány méternyire tőlünk elégedetlen röfögés jelezte, hogy disznók túrnak a bokrok között. 
A közelben felcsapó, gurgulázó ordítás azonban sokkal fenyegetőbbnek tűnt. 
- Oroszlán? - kérdezte Dr. Bell remegő hangon. 
- Honnan a fenéből tudjam? - förmedtem rá. - Nem volt bérletem az állatkertbe. 
- Talán csak párduc - tanakodott mellettem magába ros-kadva a tengerjogász. - Maga szerint melyik a jobb? 
Előhúztam a párnám alól a stukkeromat, és a kezembe szorítottam. 
Egyszerre, mintha csak láthatatlan karmester intette volna le a kórust, sűrű csendbe burkolódzott az éjszaka. Ez a csend azonban nem megkönnyebbítő, pihentető csend volt, hanem éppen ellenkezőleg: kellemetlen és fenyegető. Mindketten éreztük, hogy valami szörnyűséges rejtőzik a mélyén. 
Pillanatokkal később futó lábak dobogása verte fel a környéket. Röfögés, visító horkantások, majd ismét csak a csend. 
- Mintha menekülnének - suttogta Dr. Bell. 
- Kik? 
- A disznók. Valószínűleg varacskos disznók, azok élnek errefelé. Elmenekültek szegények. 
-Ki elől? 
- Ez a nagy kérdés. 
Óvatosan széthúztam a sátor nyílását, és kilestem az éjszakába. Éppen a legjobbkor. A felkelő hold első sugarai még elérték a bokrok közé menekülő disznócsorda fenekét. Valóban varacskos disznók voltak, tekintélyes agyarakkal. 
- Maradjon itt, megkeresem Mclntire-t - parancsoltam Dr. Bélire. 
- Mit kell rajta keresni? - kérdezett vissza értetlenül. -Hiszen itt van alig tízméternyire tőlünk. 
Felemelkedett a sátor előtt, akárcsak én. Kinyújtott karjával a kocsi felé mutatott, amelynek ott kellett volna csillog-ni-villogni, mintegy tíz-tizenöt méternyire tőlünk. 
A terepjáró azonban nem csillogott-villogott. 
Úgy eltűnt, mintha megették volna az éhes oroszlánok. 
Dr. Bell megvakarta a fejét, és gyanakodva bámult a holdfénybe. 
- Tudja, mit? Kezd nekem nem tetszeni a dolog. 
- Nincs egyedül. 
- Hova a francba mehetett? 
- Nem akarom megijeszteni, de attól tartok, Cassius bácsi kivégzésünk eredeti módját választotta. 
- Legalább másszunk fel egy fára - javasolta idegesen, maga mögé pislogva a tengerjogász. 
- Lát itt valahol fát? 
- Akkor mi a fenét csináljunk? 
- Várjunk egy kicsit. 
Vártunk, mindhiába. Sem Cassius bácsi nem jött vissza, sem az éjszaka nem múlt el. Akárhogy is nézegettem az órámat, még mindig csak éjfél felé járt az idő. 
Dr. Bell úgy döntött, visszamászik a vackára, s én is éppen ezt akartam tenni, amikor mintha megrebbentek volna a közeli bokrok ágai. 
Felemeltem a 38-ast, és beszóltam a sátorba. 
- Hall engem, Dr. Bell? 
- Persze, hogy hallom. 
- Jöjjön ki gyorsan. Attól tartok, látogatókat kapunk. 
Több sem kellett Dr. Bélinek. Rémülten kigurult a holdfényre. Kezében bicskát szorongatott, amely alig volt nagyobb egy körömreszelőnél. 
- Látom, alaposan felfegyverkezett - dicsértem. 
- Más semmim sincs, ami fegyvernek minősülhetne. 
- Tüzet kell raknunk - mondtam. - Próbáljunk szerezni néhány száraz ágat. 
- Honnan az ördögből? 
- Nyújtsa ki a karját, és kotorásszon a fűben. 
Nemigen mertünk eltávolodni a sátortól, ezért csak a legközelebbi bokrok alját kutattuk végig. Szerencsére rövid kotorászás után sikerült összegyűjtenünk egyölnyi száraz gallyat, amelyet a bejárat elé raktunk. Előkerestem a táskámból a gyufaskatulyámat, és megráztam. Legnagyobb meghökkenésemre meg sem zörrent. Rémülten nyitottam ki: nem volt benne egyetlen szál sem. 
- Van gyufája? - kérdeztem rossz előérzettel Dr. Bellt. A tengerjogász még mindig a faágakat rakosgatta nagy 
igyekezettel. 
- Nekem nincs. Miért nem gyújtja már meg? 
- Mert nekem sincs. 
- Szentséges Isten, akkor hogy a fenébe...? Befejezni már nem tudta. A bokrok egyre izgatottabban 
táncoltak körülöttünk, majd alig kőhajtásnyira tőlünk felhangzott az első igazi oroszlánordítás. 
Halálsápadtan néztünk egymásra. Meg sem kellett szólalnunk ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, mi fog történni a következő percekben. 
- Gondolja, hogy... le tudja lőni őket? - kérdezte remegő hangon Dr. Bell. 
Nem akartam bevallani neki, hogy a 38-ast nem kifejezetten oroszlánvadászatra készítették. Ráadásul a vadállatok sem álltak ki a bokrok elé, hogy itt vagyunk, betolakodók, lőjetek le bennünket. 
A hold végre teljes terjedelmében felbukkant az égen. Vakítóan fehér fényében feltárta titkát a bozótos. 
Sajnos. A titok ugyanis jó néhány oroszlánból állt, amelyek ott keringtek körülöttünk kurrogva és morogva. A kocsinak Cassius bácsival egyetemben természetesen hírehamva sem volt. 
- Szarban vagyunk - suttogta mögöttem Dr. Bell. - Érzi a ragadozószagot? 
Ekkor valami megvillant az agyamban. Gyanú, amely ahogy megszületett, azonnal meg is erősödött bennem. Dr. 
Bélire néztem, de nem mondtam ki, amire gondoltam. Ha a dögök megtámadnak bennünket, úgyis mindegy. 
Ok pedig, úgy látszott, valóban támadásra készülődnek. Fogalmam sem volt róla, hány oroszlán forgolódhat körülöttünk, de jó néhány volt, az biztos. Nagy sörényű hímek, és sörénytelen nőstények vegyesen. A kölykök a bokrok alján lapultak vacsorára várva. 
Sóhajtottam, és felhagytam a kiútkereséssel. Más megoldást nem láttam, mint azt, hogyha támadásra indulnak, megpróbálom eltalálni őket. Ha egy-kettő megsebesül, talán a többiek megtorpannak, és futni hagynak bennünket. 
Nem messze tőlünk sudár fatörzs állt, lombkorona nélkül. Mivel nem volt magas, valószínűleg lelegeltek róla minden levelet az antilopok. Ahhoz túlságosan is vékonykának látszott, hogy felmászhattunk volna rá. 
Ismét felordított egy oroszlán. Dühös volt, és támadókedvű. Éppen odaszóltam volna Dr. Bélinek, hogy maradjon szorosan mögöttem, amikor megmozdult a fatörzs. Megráz-kódott, mintha szél futta volna meg, aztán megindult felénk. Rémülten felemeltem a stukkert, de nyomban le is eresztettem. A fatörzs egy délceg maszáj harcos volt, szorosan a testéhez szorított lándzsával. Néhány öles lépéssel mellettünk termett, és ránk vigyorgott. 
Nem akartam hinni a szememnek. A maszáj volt a vonatról. 
Dr. Klemens Bell is azonnal felismerhette, mert megcsuk-lott a hangja örömében. 
- Maga? Itt? 
A maszáj bólintott. Az oroszlánok felé lesett, aztán felemelte a lándzsáját. 
- Ha intek, gyertek utánam. 
Furcsa kiejtéssel beszélte az angolt, de mégiscsak érthetően. 
- Hogy kerül ide? - kérdezte Dr. Bell, mintha ez lenne a világ legfontosabb kérdése. 
- Leszálltam - mondta a maszáj, megvonva a vállát. -A vonatról. 
Többet aztán nem volt hajlandó mondani,jedig Dr. Bell még elnyöszörgött neki néhány kérdésfélét. O azonban a sátor mellé húzódva hosszasan és némán az oroszlánokat figyelte. 
- Ha szólok, induljatok - ismételte. - De csak akkor, ha szólok. 
Lapultunk néhány percig a sátor a árnyékában. A maszáj mindeközben kinyújtotta hosszú nyakát, és a ragadozókat leste. - Most! - suttogta, hirtelen megragadva a karom. -Gyerünk! 
Elindult előre a holdfényes szavannán, ha egy ismeretlen éjszakai pusztán van egyáltalán előre, meg nem előre. Mentünk valamerre a maszáj mögött: fogalmunk sem volt róla, merre. A bozótos az oroszlánokkal együtt lassan elmaradt mögöttünk. Hetedhét határon túl járhattunk már, amikor a maszáj végre megszólalt. 
- Aki nem ismeri a szavannát, ne járjon a szavannán. 
- Mr. Cassius Mclntire hozott ide bennünket - mentegetőztem. 
A maszáj, mintha meg sem hallotta volna. 
- Ha pihenni akarsz, ne ülj-tűbe, mert megszúrja a segged. Dr. Bell felkapta a fejét. 
- Kinek a seggébe ment tű? 
Úgy éreztem, értem a példabeszédet. 
- Beleültünk a tűbe? 
- Bele - mondta a maszáj. - Éppen bele. Az oroszlánok tanyájának a közepén vertétek fel a sátratokat. Ha én nem vagyok, megöltek volna benneteket. Megmentettem az életeteket. Személyenként tíz dollár. Oké? 
- Mikor? - kérdeztem, a verejtéket törölgetve a homlokomról. 
- Most. 
- Nem lehetne akkor, ha végleg megmenekültünk? 
- Nem. 
Megálltunk, és a derűs holdfénynél kiguberáltuk a tízdollárosokat. A maszáj vigyorogva megköpdöste őket, és a lebernyege alá dugta. 
- Most aztán merre? - kérdezte Dr. Bell. 
- Be a faluba. 
- Na, végre! - emelte az ég felé a karját Dr. Klemens Bell, mintha csak Murungunak, a teremtő istennek akarna hálát adni. - Végre egy falu. Meleg víz, kellemes ágy, hideg sör. Istenem, csak hogy megérhettem! 
A maszáj harcos elképedve hallgatta útitársam hálakitörését, majd egyszerre csak nevetni kezdett. Előbb csak nevetett, kacarászott, később pedig leült a fűre, és nem törődve vele, hogy a csalódott oroszlánok esetleg a fenekünkbe harapnak, úgy hahotázott, ahogy a torkán kifért. 
- Ezt meg mi lelte? - kérdezte csodálkozva Mr. Bell. -Valami mulatságosat mondtam? 
Rövidesen megtudtuk. 
A falu kerítése olyan meredeken emelkedett előttünk a holdfényben, mint egy magas várfal. Pedig nem volt az. csupán deszkákból és tüskés ágakból összeeszkábált palánksor. 
- A vadállatok ellen - magyarázta a maszáj moran, akinek végre sikerült úgy istenigazából kiröhögnie magát. -Reggelig megleszünk odabent. 
- És azután? 
- Mehettek, amerre a szemetek lát. 
Körbejártuk a falut, majd egy tüskés ágakkal kirakott, kapuszerű képződmény előtt torpantunk meg. A maszáj magára szorította a lebernyegét, és magas hangon trillázni kezdett. Rövid idő múlva felbukkant egy kerek fej a tüskés ágak tetején, és lekiáltott hozzánk. A mi maszájunk felkiáltott, a pasas lekiáltott - így kiáltoztak jó tíz percig. Még szerencse, hogy az oroszlánok aligha lehettek tisztában egy maszáj faluba való bebocsátás körülményességével, különben holtbiztos, hogy utánunk eredtek volna, és el is kaptak volna bennünket a kerítés alján. 
Végül, amikor a lelkem mélyén már lemondtam róla, hogy valaha is bejussunk a sövény mögé, megmozdultak a tüskés ágak, és halk surrogás közepette kinyílott előttünk 
egy kapu. Nyílásában három megtermett harcos állt előreszegezett lándzsákkal. 
Megismétlődött a bebocsátási szertartásféle ez azonban már jóval gyorsabban ment, mint korábban. A maszájok hamar leeresztették a fegyvereiket, és félreálltak az útból, hogy bejuthassunk végre az ígéret földjére. 
Néhány lépés után azonban aligha az ígéret földjére jutottunk, mert amikor felocsúdtam megmenekülésünk okozta örömemből, olyan intenzív tehéntrágya szagot éreztem, hogy majd hanyatt estem tőle. Akármerre is néztem, mindenütt a jellegzetes, púpos hátú afrikai szarvasmarhákat láttam, amint békésen kérődztek a holdfényben. 
- Ez meg mi a fene? - hökkent meg Mr. Bell. - Falu, vagy istálló? 
Mind a kettő volt egyszerre. A kerítés mellett húzódott a maszájok házainak sora, míg az általuk határolt kör alakú téren a falu vagyonát jelentő állatállomány pihent, az elmúlt napok jóízű legelészésein merengve. 
- Várjatok itt - szólt ránk megmentőnk, majd a másik három maszáj kíséretében eltűnt a tehenek között. 
- Te jó isten! - fohászkodott Mr. Bell. - Tudja, hogy nem így képzeltem el ezt az afrikai kirándulást? 
A tehenek szelíden bámultak bennünket, de aligha érthették az angol szót, mert nem sok értelmet láttam felvillanni a tekintetükben. 
Fél óra is eltelt, mire néhány maszáj moran kíséretében ismét felbukkant a tehenek között a megmentőnk. 
- A falufőnök ad nektek egy házat éjszakára - örvendezett ránk vigyorogva. 
- Hálásan köszönjük. Mondd meg neki. 
- Nekem köszönjétek. Én beszéltem rá. 
- Akkor neked köszönjük. 
- Tíz dollár. 
- Micsoda? 
- A közvetítési díj. 
- És a szállás? 
- Személyenként húsz dollár. Később majd adjátok nekem, én pedig átadom a főnöknek. 
- Miért nem most? - kérdeztem gyanakodva. 
- Mert nem illik. Sőt beszélni sem illik róla. Tiltakozni akartam, de ebben a pillanatban a kerítés túlsó 
oldaláról felhangzott a jól ismert brammogó-dörmögő-gur-gulázó hang. Mr. Bell rémülten razkódott össze, akárcsak a marhák. Az állatok felkapták a fejüket, és egymáshoz préselték az oldalukat, mintha így akarnának védekezni a könyörtelen ellenség ellen. 
- Szimba! - mondta az egyik maszáj, lándzsájával a fekete éjszakába bökve. - Követték a nyomaitokat. 
Megtörölgettem a homlokomat, és arra gondoltam, ha még egyszer az életben viszontlátom Mr. Cassius Mclntire-t, az lesz az első dolgom, hogy megfojtom. 
A maszájok félrelökdösték a marhákat, hogy kiszabadulhassunk közülük. Amikor végre sikerült, megmentonk egy előttünk sötétedő, kör alakú épületre mutatott. 
- Ott a házatok. Gyertek. 
A ház valóban ott volt. Csak éppen nem volt üres. Kráko-gás, szuszogás, horkolás jelezte, hogy vannak benne, méghozzá nem is kevesen. 
- Stop! - emelte fel a kezét Mr. Bell. - Itt lakik valaki. 
- Na és? - kérdezte értetlenül a maszáj. 
- Azt mondtad, kapunk egy házat. 
- Meg is kaptátok. 
- De hát laknak benne! 
- Azt nem mondtam, hogy üres lesz. 
- Tíz dollár közvetítői díj egy lakott házért? 
- Ha üres lenne, ötvenet számítanék érte. Még a falufőnöknek sincs üres háza. 
Ami alatt valószínűleg azt értette, hogy a főnök is népes családjával húzza meg magát egy fedél alatt. 
Mr. Bell hátramenetbe kapcsolt, és kihátrált volna a nyitott ajtón, ha nem kapom el a karját, és meg nem állítom. 
- Másszon csak vissza. 
- De hát ebben a házban se világítás, se ágy, van viszont egy csomó ember. 
- Inkább a marhák között tölti az éjszakát? 
Erre aztán elhallgatott, és hagyta, hogy visszanoszogassam a házba. 
A ház szerencsére nem egyetlen helyiségből állt, hanem több apróból, melyeket sövényfal választott el egymástól. Az egyik ilyen, körszelet alakú szobácskára mutatott rá megmentonk a lándzsája hegyével. 
- Friss lombok vannak a földön - mondta dicsekvő buzgalommal. - Feküdjetek rájuk, és aludjatok. 
- Te jó isten! - háborgott mellettem Dr. Bell. - Már nem is vagyok annyira biztos benne, hogy ide akarok-e költözni Kenyába. 
- Miért, szó volt róla? 
- Venus azt szeretné. 
Kitapogattam a faleveleket, s amikor a maszájok felszívódtak az éjszakában, felvillantottam a zseblámpám fényét. Jókora levélhalmot láttam magam előtt, rajtuk két vörös színű, kék kockákkal díszített takarót, amilyenekbe a maszájok burkolóznak. Tisztának látszottak, így aztán nem sokat teketóriáztam, lefeküdtem a lombokra, és magamra rántottam az egyiket. 
- Szép álmokat - dörmögtem lekattintva a fényt. Vártam néhány percig, hogy Dr. Bell belesüllyedhessen 
az álom mély mocsarába, akárcsak a ház többi lakója. Amikor aztán már úgy éreztem, hogy odahaza járhat, Kanadában, sárga levelű, őszi juharfák alatt, lerúgtam magamról a takarót, és markomba szorítva a stukkeromat, a kijárat felé lopakodtam. 
Úgy gondoltam, nem árt, ha éjszakai körsétát teszek a maszáj faluban. 
A körséta azzal kezdődött, hogy alig a szobánk bejáratán túl belebotlottam egy kinyújtott lábba, és keresztülestem rajta. Balszerencsémre a stukker kihullott a kezemből, és beleveszett a sötétségbe. Kicsit aggódtam, hogy a láb tulajdonosa néhány rúgással is megtisztel majd, ehelyett azonban meleg, érdes, palacsintaszerű tárgy simogatta meg az arcomat. Rémülten felé kaptam, de csak akkor jöttem rá, hogy egy kis bocival van dolgom, amikor halkan rám bőgött. 
Megsimogattam a hátát, és gyengéden odább taszítottam. 
- Add vissza a stukkeromat, hé! 
Öt percembe került, amíg megtaláltam a feneke alatt. Olyan büszkén csücsült rajta, mintha tisztában lett volna vele, hogy ő a világtörténelem első, felfegyverzett maszáj borjúja. 
A hold lement ugyan, az éjszaka mégsem volt egészen sötét. A csillagok is világítottak, és egy halvány tábortűz is, a falu közepén kérődző teheneken túl. Tanácstalanul nézelődtem, s már-már azt forgattam a fejemben, hogy visszavonulok, amikor hirtelen megpillantottam egy maszáj harcost.         i Szorosan magára tekert lebernyegében, kezébe szorított  lándzsájával éppen bevetette magát a marhák közé. Ez önmagában véve még nem lett volna gyanús, ha a maszáj harcos nem a mi maszájunk lett volna. De ő volt. 
Mivel még mindig a borjú mellett dekkoltam, aligha vehetett észre. Haboztam egy pillanatig, aztán utána eredtem. 
Soha nem gondoltam volna, milyen nehéz átkecmeregni egy marhacsordán. A moran sokkal ügyesebb volt nálam, ezért már rég nyoma veszett, mire a falu másik oldalára ér-         , 
tem. Rá sem mertem nézni a cipőmre: szagáról éreztem, hogy nem múlt el következmények nélkül a marhatengeren való átkelés. 
A tűz már csak igen halványan világított, ahhoz azonban még mindig szolgáltatott némi fényt, hogy felfedezhessem a maszájunkat. Éppen egy faágat hajított a lángok közé, amikor sötét árnyék magasodott fel mellette. A moran a közeledő fek nézett, majd elvigyorodott, mint amikor kellemes isme.őssel találkozik az ember. 
Az árnyék letolta fejéről barna kapucniját, és a tűz felé fordította az arcát. 
Majdnem felkiáltottam meglepetésemben. 
A férfi Norton atya volt, akivel kellemes vacsorát költöttem el a vonaton, majd a gyilkosságot követően kámforrá változott. 
Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy szép jó estét kívánjak neki. 
Minden bizonnyal a maszájoknál is érvényben lehet a mondás, hogy ember tervez, Matunda isten pedig végez, mert abban a pillanatban, ahogy elindultam volna a tűz felé, több dolog is történt egyszerre. Odakint a falakon túl ismét felhangzott az éhes oroszlán fenyegető ordítása, mire a marhák felpattantak a földről, egymáshoz simultak, majd lassan, mint iszlámhívők a Kába kő körül, forogni kezdtek a téren. 
Mintha óriási húsdarálóba kerültem volna. A marhák szorosan egymáshoz préselődtek, és alighanem halálra szorítottak volna, ha nem pattanok fel a legközelebbi tehén hátára. A piszkos, szürke jószág idegesen felbőgött, de mivel a többiek az oldalához simultak, meg sem próbált levetni magáról. 
Torkomban dobogó szívvel kapaszkodtam az állat nyakába. Ha leesnék róla, végem: a sokszáz pata halálra taposna, mielőtt még bárki is a segítségemre siethetne. Mintha egy óriási rodeo résztvevője lettem volna: egészen addig forogtam a marhákkal együtt, amíg néhány feltűnő maszáj harcos meg nem állította a körforgást. 
A falusiaknak pontos forgatókönyvük lehetett hasonló esetekre, mert olajozottan működött a gépezet. Néhány férfi a kerítéshez rohant égő fadarabokat hajigálva ki az éjszakába, míg mások a marhákat nyugtatgatták. Amikor végérvényesen megállt a forgás, lecsúsztam az állat hátáról, és a házak falához húzódva megpróbáltam hazatalálni. 
A házak kísértetiesen egyformák voltak, s talán még mindig ott bolyonganék közöttük, ha meg nem pillantom egyikük ajtajában a rémülten pislogó Dr. Bellt. Amikor felbukkantam az orra előtt, megkönnyebbülten felsóhajtott. 
- Hol az ördögben járt, ember? 
Mondtam neki, hogy bizonyos, halaszthatatlan okok miatt ki kellett sétálnom az éjszakába. Közben a marhák megvadultak az odakint ordító oroszlánoktól. 
- Te jó isten! - nyögte elkeseredetten. - Itt aztán zajlik az élet, mi? 
Nem válaszoltam neki. Egyre azon törtem a fejem, vajon ki az ördög lehet ez a titokzatos Norton atya? 
Az éjszaka hátralévő része szerencsére nyugalomban telt el. Arra ébredtem, hogy a kelő nap első sugarai besütnek az ajtón. Talán már korábban is besütöttek volna, ha nem fogja el előlünk jó néhány gyerekfej. Kisebb-nagyobb totó-k tucatjai álltak az ajtónál, az ujjúkat szopogatva, miközben szótlanul figyeltek bennünket. Megráztam Dr. Bellt, aki rémülten az ajtóra bámult. 
- Fogságba estünk? 
Ekkor bukkant fel az ajtóban a megmentőnk. Egyetlen mozdulattal elhessentette a gyerekeket, és odasétált hozzánk. Kezében két tökhéjból készített tálacskát tartott. 
- Reggelinek való - mondta. 
Mr. Bell feltápászkodott, és elvette tőle az egyik tökhéjat. 
- Hol adják a kaját? 
- Odakint. Már várnak benneteket. 
Mielőtt csatlakozhattam volna hozzá, Bell kiügetett az ajtón. 
- Nyugtalan éjszakánk volt - mondta a maszáj, markomba nyomva a tökhéjamat, amely olyan illatot árasztott, mintha marhák trágyázta földdel sikálta volna ki valaki. - Az oroszlánok a faluig követtek benneteket. Éhesek lehettek, vagy nagyon felbosszantottátok őket, amiért a szállásuk közepén vertétek fel a sátratokat. És csak tíz dollárt kértem tőletek. Nagyon olcsón számoltam. 
Láttam rajta, annyira bántja a dolog, hogy rövidesen megpróbál valami felárat, vagy veszélyességi pótlékot kivágni belőlünk. Erre azonban nem került sor, mert felbukkant az ajtóban Mr. Bell. 
Említettem már, hogy Mr. Klemens Bell csinos férfi volt, az a típus, akiért döglenek a nők. Jelenlegi állapotában azonban senki nem döglött volna érte, sőt, ha ő döglött volna értük, elfutottak volna előle. Mr. Klemens Bell ugyanis olyan állapotban volt, mintha egy oroszlán megrágta és kiköpte volna. Arcán mélységesen mély undor ült, fogát összeszorította, mint aki meg akarja akadályozni, hogy elkapja a mindent magával ragadó rosszullét. 
- Én ezt... én ezt... - nyögte a szavak után kapkodva. -Én ezt nem... ezt nem... 
El nem tudtam képzelni, mi történhetett vele. Az ajtóhoz ugrottam, és kinéztem a nagyvilágba. Három maszájt láttam csak odakint álldogálni, fegyver azonban nem volt a kezükben. Igaz, néhány borzas kutya is ott settenkedett a házak között, ők viszont néhány véres húscafattal voltak elfoglalva. 
Visszafordultam, és Dr. Bélire bámultam. 
- Történt valami? 
Házigazdáink is elképedve meredtek ránk, mint akik fel nem foghatják, mitől riadt meg a vendégük. 
- Persze hogy... történt! - lihegte Mr. Bell. - Csak nem képzeli, hogy jókedvemben készültem ki ennyire. 
- De hát mi történt? 
Mr. Bell nyelt egy nagyot, aztán megcsóválta a fejét. 
- Még azt a rohadt tökhéjat is... elhajítottam. 
Ekkor tűnt csak fel, hogy valóban nincs a kezében a tökhéj. 
- Miért hajította el? 
- Mert... még a szagát sem bírom. 
Való igaz, nem volt kellemes az illata, ennyire azonban talán mégsem kellett volna kiborulnia tőle. 
- Az enyémnek sem Dior tervezte az illatát, mégsem... 
- Ember, ezek megkínáltak reggelivel! 
- Na és? - értetlenkedtem. - Hiszen azért ment ki. Annyira sietett, hogy meg sem várt. 
Mr. Bell a szája elé kapta a tenyerét, és csak akkor eresztette le, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem lesz baj belőle. 
- Örüljön neki. Ezek tényleg... megkínáltak reggelivel. -És? 
- Tudja, mi a reggeli? 
- Micsoda? 
- Egy tehén. 
- Úgy érti, egy egész tehén? 
- Csak a vére. 
- Levágtak egy tehenet, és meg akarták itatni a vérével? 
- Nem vágták le. 
- Nem vágták le? 
- Nem bizony. Ott áll az a szerencsétlen jószág az egyik ház előtt és... nem tudok jobb kifejezést rá, minthogy csapra verték. 
- Maga megbolondult! 
- Igazán? Menjen csak ki, és győződjön meg róla, hogy igazat beszélek. Ott áll a tehén, elvágtak valami eret rajta, aki arra jár alátartja a bögréjét, és... brrrr! Én mindjárt rosz-szul leszek. 
A maszájok értetlenül figyelték a beszédünket. Csak megmentőnk érthetett valamit belőle, mert segítőkészen oldalba ütött. 
- Hajtsam ide a tehenet? 
Ekkor ötlött fel bennem egy réges-régi könyv, amelyet még gyermekkoromban olvastam Közép-Európában. A könyv főhőse, a nagy, fehér Afrika-utazó ugyancsak meglepődött, amikor a maszájok marhavérrel kevert tejjel kínálták. 
Úgy döntöttem, ezen a reggelen nem iszom marhavérrel kevert tejet, mint ahogy Mr. Bell sem. Visszaadtam a tökhéjat a maszájnak, azzal a megjegyzéssel, hogy a tegnapi izgalmak miatt egyetlen korty sem menne le a torkomon. Mr. Bell egyetértett velem, mert olyan szapora bólogatásba fogott, mint egy szorgalmas harkály. 
- Ideadhatjátok a húsz dollárotokat - mondta halkan a megmentőnk, miután házigazdáink visszavonultak a szobáikba. 
- Miért nem egyenesen nekik adjuk? - értetlenkedett Mr. Klemens Bell a szobáikban matató maszájok felé bökve. 
A mi maszájunk összerázkódott rémületében. 
- Tilos. Tabu. Nem szabad. Beszélni sem szabad róla. Ha megkérdeznétek őket, hogy pénzt fogadtak-e el a szállásért, még le is tagadnák. Úgy tennének, mintha nem is értenék, mit kérdeztek tőlük. Ez azért van így, mert egyszer egy öreg varázsló megtiltotta nekik. Errefelé nagy tekintélye van az öreg varázslóknak. 
- Helyes - mondtam, megkocogtatva megmentőnk kezében az üres tökedényt. - Vagy neked adunk tíz dollárt, vagy a többi maszájnak húszat. Hátha már megfeledkeztek a taburól. 
Megmentőnk még rémültebb képet vágott, mint korábban. 
- Ti aztán értenétek, hogy kell bajt csinálni. Adjátok ide a tízet, és menjetek. 
Kiguberáltam tíz dollárt, és a kezébe nyomtam. A maszáj megnézte, aztán elégedetlenül felmordult. 
- Fejenként tíz. 
- Majd odakint - mondtam. - Gyere ki, és beszélgessünk egy kicsit. 
- Vigyem a tökhéjat? - készségeskedett. - Hátha megszomjazol. 
Intettem neki, hogy nyugodtan a házban hagyhatja, és kisétáltam vele az utcára. Meglepődve láttam, a tehenek már elhagyták a falut - természetesen nem minden nyom nélkül. Azt is mondhatnám, hogy a házak határolta térséget vastagon borította a tehénlepény. Némelyikük még gőzölgött. amikor magas, csinos arcú asszonyok tűntek fel, és vesszőkosarakba rakták őket. Csak úgy, puszta kézzel. 
Megmentőnk észrevette megrökönyödésemet, mert megrángatta a lemberdzsekem szélét. 
- Öt dollárért elmesélem neked, mi mindent lehet csinálni a trágyából. 
- Semmit - mondtam sóhajtva. - A trágyából csak trágya lesz. 
- Ebben nagyon is tévedsz - tiltakozott a maszáj, megva-kargatva lándzsájával a lába szárát. - Például falat lehet vele tapasztani. Nem láttad, milyen jó a fala annak a háznak, amiben aludtatok? Két nappal ezelőtt tapasztották friss trágyával. 
Nyeltem egy nagyot, aztán a tüskés sövényhez cipeltem. Megmentőnk ugyan nem tudta mire vélni a dolgot, de engedelmesen jött velem, hiszen nem tudhatta, nem pottyantok-e el valahol egy újabb tízdollárost. 
- Biztonságos ez a kerítés? - kérdeztem, a tüskés ágakkal borított palánkokra mutatva. 
- Biztonságos - bólintott a maszáj. - Ezen nem tud áttörni az oroszlán. Még az elefánt sem, pedig az nagyon erős. 
- Előfordulhat, hogy átmászik rajta valaki? 
- Szinte lehetetlen. Látod ezeket a tüskéket? Ha nem vigyázol, letépik rólad a ruhát. 
- Lakik ebben a faluban rajtunk kívül fehér ember? 
A moran felnevetett. Bár nem tűnt egészen őszintének a nevetése. 
- Hova gondolsz? Maszáj faluban csak maszájok laknak. 
- Éjszaka sem volt a faluban rajtunk kívül fehér ember? A maszáj ismét csak megdörzsölgette a lábát a lándzsájával. 
- Nem. Miért kérded? 
- Csak úgy. Hogy jutunk el innen a Mclntire birtokra, a Kakamega erdő szélére? 
A maszáj elvigyorodott. 
- Odakísérlek benneteket. 
- Gyalog? 
A maszáj tovább vigyorgott. 
- Hiszen itt van, alig kőhajításnyira. 
Egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy ha még egyszer az életben összetalálkozom Cassius Mclntire-rel, az lesz az első dolgom, hogy megfojtom. 
Mielőtt végleg elköszöntünk volna a vendégszerető maszáj falutól, tettem egy kört a házak között. Azt játszottam, hogy a házak tapasztott fala, és a házak előtt dolgozgató asszonyok háztartási eszközei érdekelnek. Az asszonyok szégyenlősen félrefordították a fejüket, ha a szemükbe néztem, egyébként nem zavartatták magukat. Még a keblüket sem takarták el előlem. 
Mosolyogtam, megszemléltem a famozsarakat, amelyekben magokat törtek, közben a tüskés kerítéshez oldalogtam. Ott aztán annak rendje és módja szerint vizsgálgatni kezdtem a töviseket. 
Alig tettem tíz lépést, amikor az egyik tövis hegyén fekete szövetdarabkát pillantottam meg. S bár a talaj csontszáraz volt, mintha egy kemény, európai cipősarok nyomának a körvonalait is ott láttam volna alatta, a földben. Óvatosan kinyújtottam a kezem, és lecsippentettem a tövisről a fekete szövetet. 
Esküdni mertem volna rá, hogy egy reverenda darabját tartom a tenyeremen. 
Megfordultam, és zsebre vágva a szövetdarabkát, visszasétáltam a házunkhoz. 
Éppen indultunk volna, amikor harsány gépkocsitülkölés hangzott fel a kerítésen túl. Néhány maszáj a kapuhoz rohant, és kitárta. Óriási porfelhővel a nyomában, begördült a házak alkotta tér közepére Cassius Mclntire terepjárója. 
Mr. Cassius Mclntire olyan elégedetten trónolt a volánnál, mintha maga Matunda isten lett volna, aki égi kocsiján éppen az esőt hozza a tikkadt szavannákra. Meglengette a kezét, a maszájok pedig meglengették a lándzsáikat. Úgy látszott, jól ismerik egymást. 
A kocsi lefékezett a házunk előtt. Nem vághattam valami barátságos képet, mert Mclntire arcát olyan bűntudat öntötte el, hogy majdnem megsajnáltam. Látszott rajta, meg is borotválkozott a tiszteletünkre. Kockás zakóját és ugyancsak kockás nadrágját mintha egy divatlapból húzták volna ki. 
Az ábrázata azonban némiképp meghökkentett. Nem csak azért, mert frissen volt borotválva, hanem azért is, mert mintha nem egészen a tegnapi Mclntire lett volna. A tegnapi Cassius Mclntire valahogy jobban hasonlított a néhai Leopold Mclntire-ra, mint a mai. 
A java azonban csak ezután jött. Mr. Mclntire kiugrott a kocsiból, odalépkedett hozzám, és felém nyújtotta a kezét. 
- Mr. Lendvay? 
Haboztam egy kicsit, hogy belemenjek-e ebbe az érthetetlen játékba, aztán úgy döntöttem, belemegyek. 
- Az vagyok. Illene emlékeznie rám. 
- Illene? Hiszen személyesen még nem is találkoztunk. 
- Hogy talált ránk? - kérdeztem, csípőre téve a kezem. 
- Követtem a nyomaikat. Tudja, mi Afrikalakók értünk a nyomolvasáshoz. 
- Nem mindegyikük. 
- Aki igazi Afrikalakó, az ért hozzá. Kérem, Mr. Lend-vay, bocsásson meg nekem. Egyetlen vendégemet sem passzoltam még ilyen csúnyán el. Mióta tartózkodnak a faluban, uraim? 
Mr. Bélire néztem, aki alig tudta türtőztetni magát. Figyelmeztető pillantásomra azonban meghunyászkodva behúzta a nyakát. 
- Tegnap este óta - mondtam. 
- Hihetetlen. Én pedig Nairobiban várakoztam egy szállóban. 
- Valaki kijött elénk egy terepjáróval a vasútállomásra -mondtam. 
- Kicsoda? 
- Mr. Cassius Mclntire. 
- Az lehetetlen! Cassius Mclntire én vagyok. Kétségkívül vörös hajú volt ő is, ugyanolyan bajuszt viselt, 
mint a néhai Leopold bácsi, a zakója is kockás volt, mégsem hasonlított annyira Leopold bácsira, mint az a másik. 
Mr. Cassius Mclntire hevesen gesztikulálva tovább magyarázott. 
- Mr. Lendvay, higgyen nekem, én voltam az, akivel telefonon beszélt. Nem szép dolog, de én mártottam be Frey hadnagynál. Életbevágóan szükségem van önre. 
Annyira nem értettem, mi történt velünk, hogy már haragudni sem tudtam érte. Főleg, hogy nem is voltam biztos benne, valójában kire is kellene haragudnom. 
- Hagyja ezt - mondtam. - Az a lényeg, hogy itt vagyok. 
- Képzelje csak, beautóztam Nairobiba, hogy fogadjam önt, s még azon az estén megkaptam a táviratot. 
- Milyen táviratot? - hökkentem meg. 
- A repülőtérről. Hogy kimaradt a mombasai járat. 
- A mi járatunk? 
- Csakis. Itt a távirat a zsebemben. Meg akarja nézni? 
- Majd később. Eszerint kapott egy táviratot, hogy a járat kimaradt? 
- Ahogy mondja. Van egy ismerősöm a repülőtéren, ő táviratozott. Másnap, azaz tegnap kifurikáztam a reptérre, de maga nem volt a mombasai gépen. Nem gondolhattam másra, mint hogy vonatra ült. 
- Eszerint nem kapta meg az üzenetemet? A missziósházban. .. 
- Bizonyára már úton lehettem, amikor az atyák értesítették az ültetvényt. Ma reggel kirohantam a vasútra, ahol kiderült, hogy ön már a tegnapi vonattal megérkezett. Végigtelefonáltam az összes szállodát, panziót, de nem akadtam a nyomára. Arra gondoltam, talán kocsit bérelt, és elindult a birtokra. Nosza, ön után eredtem. Egyszer csak megpillantottam egy elhagyott sátrat az oroszlánok tanyájának a közepén. Ki a csoda verte fel oda? 
- Én - dicsekedett Mr. Bell. 
- Elég nagy baromság volt - mondta Mclntire. - Tudják, hogy életveszélynek tették ki magukat? Az oroszlánok hamar dühbe gurulnak, ha az életterüket fenyegeti valaki. 
- Mr. Mclntire-től kaptuk a sátrat- védekeztem. - Ő mutatta meg a helyet, hol táborozhatunk le. Eltévedtünk, ugyanis. 
- Mclntire én vagyok! 
- Az a pasas is annak mondta magát. 
- Elképesztő! - dühöngött Mclntire. - Legalább hasonlított rám? 
- Mr. Leopoldra jobban hasonlított. 
- Megáll az ész! Egyszerűen nem hiszem el. 
- Pedig elhiheti. Ott várt bennünket egy terepjáróval az állomáson. 
- Tudja, mi az, ami magukkal történt, ember? 
- Hogyne tudnám - mondtam. - Gyilkossági kísérlet. 
Cassius bácsi fejcsóválva abbahagyta a háborgást, és Mr. Bélire mutatott. 
- A segédje? 
Majd hanyatt estem a meglepetéstől. Aztán azon nyomban beláttam, hogy Cassius bácsi nem is kérdezett marhaságot. Honnan a fenéből tudhatta volna, kicsoda a fickó. 
- Nem a segédem - mondtam mogorván. - Nekem nincsenek segédeim. 
- Álljunk csak meg egy szusszanásra! - emelte fel gyanakodva a mutatóujját. - Akkor ki a fene? 
- Dr. Klemens Bell. 
- Na és? 
- Ön nem tudja, kicsoda Dr. Bell? Mclntire ingerülten vonta meg a vállát. 
- Ausztrália miniszterelnöke biztosan nem, mert róla éppen tegnap olvastam az újságban. 
- Ha jól tudom, van önnek egy unokahúga. Venus Mclntire. Igaz? 
- Persze, hogy igaz. Leopold bátyám lánya. 
- Dr. Bell hozzájött. Dr. Bell az izé... távoli vőlegénye. Mr. Cassius Mclntire elsápadt. Nagyjából úgy, mint a 
tegnapi napon az a fickó, aki úgyszintén Cassius Mctntire-nek mondta magát. 
- Maga? 
Dr. Bell boldogan elmosolyodott. 
-Én. 
Cassius Mclntire megtörölgette a homlokát. Közben olyan képet vágott, mint az orosz partizánok, amikor meghallották, hogy a németek Moszkva alatt állnak. 
- Mi a fenének kellett magának idejönnie? Dr. Bell arcáról lehervadt a mosoly. 
- Én... én... nekem... Venus hívott. 
- Hívta, nem hívta: nem kellett volna szót fogadnia neki. -No... de... miért? 
Mclntire megcsóválta a fejét. 
- Mert itt meg fog halni, jóember. 
Meglehetősen baljós hangon mondta, így aztán össze is ráz-kódtunk tőle rendesen. Mielőtt azonban megszólalhattunk volna, Cassius bácsi már mondta is a magáét. 
- Most már pontosan tudom, kicsoda. Annak az idióta Fredericnek a barátja. 
- Frederic nem volt idióta! - támadt fel a düh Mr. Béliben. - Csodálkozom, hogy ön, aki végül is a nagybátyja, ennyire nem tiszteli egy halott ember emlékét. 
- Szép kis halott. Különben az apja sem tisztelte. Ha tehette volna, két kezével fojtja meg a fickót. 
- Fredericet? De hát mit követett el? 
- Csak azt, hogy cserbenhagyott bennünket. Itt lett volna a helye az ültetvényen, nem azon az átkozott egyetemen, Torontóban. 
- Más is lehet olyan fontos, mint a teaültetvények! 
- Egy Mclntire-nek soha! Leopold abba pusztult bele, hogy a fia... 
- Mr. Leopold Mclntire nem abba pusztult bele - kapcsolódtam én is a kedélyes társalgásba -, hanem abba, hogy Santa Monicában megcsípte egy zöld mámba. 
- Ha Frederic nem ostobaságokkal tölti az idejét, hanem hazajött volna az ültetvényre, még most is élne a bátyámmal együtt. 
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy adjak neki néhány lelki pofont. 
- Dr. Bellt meggyilkolták az éjszaka. Cassius Mclntire eltátotta a száját. 
- Meggyilkolták? De hiszen itt van. 
- Ez egy másik Dr. Bell. 
- Úristen, hát hány van belőlük? 
- Pontosan annyi, mint Cassius Mclntire-ből. 
Láttam a szemén, hogy kezd összeállni benne a kép: Mr. Bell is, és jómagam is sültbolondok vagyunk. 
- Akar hallani egy izgalmas történetet? - kérdeztem elmarkolva a karját. 
- Nem is tudom... 
- Szálljunk be a kocsiba, indítson és figyeljen. 
Töviről hegyire elmondtam neki mindent. Onnantól kezdve, hogy Mombasában beültem a vonatba. Beszéltem az első számú Mr. Béliről, Norton atyáról, a kígyóról a szakaszomban, Mr. Bell haláláról, Norton atya eltűnéséről. Még egyszer elmondtam, hogy az a bizonyos Cassius Mclntire ott várt bennünket az állomáson, felpakolt egy terepjáróra, majd azt mímelve, hogy eltévedt, betelepített bennünket az 
oroszlánok közé. Ha nem jár arra egy kóbor maszáj, aligha beszélgetnénk most ilyen békés egyetértésben. 
Amíg beszéltem, a Kakamega erdő fái egyre közelebb kerültek hozzánk. Mielőtt azonban elérhettük volna őket, élesen elfordultunk, s máris szembetaláltuk magunkat egy hatalmas teaültetvénnyel. Amerre a szemünk ellátott, teacserjék húzódtak az erdő felé. 
- Ez hát a Mclntire birtok - mondta Cassius bácsi leplezetlen büszkeséggel a hangjában. - Isten hozta önöket. 
Ez utóbbi mondata már hamisan csengett. Az istenhozott nyilván csak nekem szólt. 
- De gyönyörű! - szakadt ki a kiáltás Mr. Béliből. - Istenem, de szép! Maga a nyugalom völgye. 
- És a halálé - tette hozzá sokat sejtetőn Cassius bácsi. 
HA FÚJ A SZÉL... 
Ami ezután következett, az leginkább az Elfújta a szél némely jelenetére emlékeztetett. Amint Cassius bá-L esi lefékezte a kocsit a hatalmas, nagy tornácú ház bejárata előtt, fehér kötényes fekete lányok, és vidáman mosolygó férfiak futottak felénk. Az Elfújta a szélben a férfiak a lovakat vették ilyenkor gondjaikba, az asszonyok pedig boldog mosollyal sürögtek az érkezők körül. 
Egy magas, fekete fiú kinyitotta a kocsi ajtaját Mr. Mclntire oldalán. 
- Jól utazott, uram? 
- Megette a fene, Sam - mondta Mclntire. - Még döcögősebb az út, mint rendesen. 
Sam kíváncsi pillantást vetett ránk, aztán megfordult, és besétált a nagy, cirádás fakapun a házba. Úgy látszik, neki csak az volt a feladata, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, és megkérdezze Mclntire-től, milyen volt az útja. 
Mr. Mclntire nagy büszkén a házra mutatott. 
- Ez a Mclntire-ek fészke, uraim. 
Talán tovább is folytatta volna, ha ki nem repül a fakapun egy fiatal lány. Kissé régimódian öltözködött: apró finomításokkal akár egy Csehov dráma hősnője is lehetett volna. Hosszú, szőke haja játékosan lebegett a levegőben, ahogy a lépcső felett átrepülve Mclntire mellett landolt. 
- Csakhogy végre megjöttél, Cassius bácsi! 
Ekkor tűnt csak fel, hogy fekete szalagot visel a hajában. Ruhája is fekete szegélyű volt, mint egy vidám, de gyászkeretes kép. 
Egyetlen pillanatra összeakadt a tekintetünk. Kutatva mé-lyesztette a szemét a szemembe, majd azon nyomban el is 
kapta rólam a pillantását. Nyilvánvalóan nem én voltam az, akit keresett. 
Cassius bácsi régimódi, szertartásos meghajtást produkált előtte, csak úgy nyikorgott a dereka. 
- Legyen üdvözölve, ifjú hölgy. 
Kellemetlen érzés suhant át rajtam. Mintha az egész jelenet mesterkélt és hazug lett volna. Vidámnak látszott, de mégsem volt az. 
Mclntire átkarolta a leányzót, aki cuppanós puszit nyo-. mott az arcára. 
- Szia, Cassius bácsi. 
Mr. Bell egyik lábáról a másikra állt idegességében. Még mindig nem volt száz százalékig biztos benne, hogy valóban Venus Mclntire-t látja-e maga előtt. 
Őt látta. Mr. Mclntire eltolta magától a lányt, és felénk fordította. 
- Engedjék meg, uraim, hogy bemutassam önöknek Miss Venus Mclntire-t, néhai Leopold bátyám lányát. 
Mindketten meghajoltunk, Venus pedig kivágott előttünk egy szépen kivitelezett pukedlit. 
- Az úr, Mr. John C. Lendvay Santa Monicából. Azt hiszem, említettem neked... 
Akár említette, akár nem, Venus nem mutatott érdeklődést irányomban. Szeme már Mr. Bell arcán pihent, miközben úgy szétnyíltak az ajkai, mintha egy tejszínhabbal leöntött fagylaltkehely állna előtte. 
- Az úr, Dr. Klemens Bell Torontóból. 
Sóhajtott egy nagyot, és várta, mi történik ezután. Én is vártam. 
Hiába is vártunk, nem történt semmi lényeges. Dr. Bell vigyorgott, és a lány felé nyújtotta a kezét. 
- Szervusz... Venus. 
A lány szeme megrebbent, és tett egy tétova lépést előre. 
- Szervusz... Klemens. 
Kissé megszédültem. Bár magam sem vagyok híve a gyors kezdésnek, nem kedvelem, ha a fiú és a lány már az első félórában ágyba bújnak, ezt a jelenetet azonban, ami az orrom előtt zajlott, akár a jó öreg Victoria királynő is megírhattá volna szabad idejében. Akárhogy is nézzük a dolgot, nem az én stílusom volt. 
Hogy ne is lássam tovább ezt a szerencsétlenkedést, a kocsi mellett tébláboló Cassius bácsihoz fordultam. 
- Megmutatná valaki a szobámat? 
- Természetesen, Mr. Lendvay. 
Mr. Bell és Venus Mclntire eközben egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz. De még így is volt közöttük vagy hat-hét tengeri mérföld. 
Úgy gondoltam, ennek a legyőzése felemészt cirka másfél órát, jobbnak láttam hát Mclntire nyomába szegődni. 
Tíz perc múlva kéjesen elnyújtóztam egy kényelmes fotelben, további tíz perc múlva pedig a zuhany alatt álltam. 
Észre sem vettem, mikor hozták be az öltönyt a szobába. Amikor kimásztam a zuhany alól, már ott találtam az íróasztal melletti szék karfáján. Kockás kabát volt, kockás nadrággal, kockás sildes sapkával kiegészítve. Nem mondom, hogy úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna - a kabát ujja kissé rövidebbre sikerült a kelleténél -, mégsem keltettem benne madárijesztő benyomását. Ha pedig még a sapkát is feltettem a fejemre, és kissé előrehúztam a sildjét, kezdtem Sherlock Holmesra hasonlítani. 
Elégedetten nézegettem magam a tükör előtt, s csak akkor döbbentem rá, hogy a cipőm is eltűnt, amikor arra gondoltam, megsétáltatom a kertben az új szerelésemet. Feltételeztem, hogy tisztítani vitték, ezért úgy döntöttem, amíg visszahozzák, jobb híján körülnézek a szobában. 
Őszintén be kell vallanom, a szag után mentem. Már a zuhany alatt éreztem a kellemes, zamatos whisky illatot, amit ilyen távolságból csak az képes megérezni, aki különleges adottságokkal rendelkezik. Előredugtam az orrom, és rövidesen meg is találtam a felbontatlan üveget a sarokban álló, vörös, trópusi fából készült szekrénykében. 
Egyetlen pillanatig haboztam csak, hogy felbontsam-e, aztán máris igent bólintottam a fel sem tett kérdésre. Elvégre ezt is azért helyezték be a szekrénybe, amiért a ruhát a szék karfájára. 
Mielőtt jó ügyvédként az ellenérveket is felsorakoztathattam volna, már fel is bontottam a palackot. Poharat találtam a fürdőszobában, így éppen az első dupla felénél tartottam, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. 
Biztos voltam benne, hogy a cipőmet hozzák, így csak úgy, kockás zakóban, és nadrágban, fejemen a kockás sapkával, mindezek mellett mezítláb, nagyot kurjantottam az ajtó felé. 
- Bújj be, Sam! 
Az ajtó félénken megrebbent, majd egy hamvas leányarc tűnt fel a nyílásában. 
- Mr. Lendvay? Bejöhetek? 
Lekaptam a lábam az asztalról, és legszívesebben a whiskyt is eltüntettem volna, de már nem volt rá időm. Miss Ve-nus úgy röppent be a szobába, mint egy pillangó. Harmatos volt, mint egy csokor hajnali rózsa, és ártatlan, mint a ma született bárány. 
- Fáradjon be, Miss Mclntire. 
Kinyújtottam a karom és csak úgy, mezítláb a feneke alá nyomtam egy széket. Venus rácsüccsent és angyali mosoly-lyal nézett rám. 
- Nem baj, hogy bejöttem önhöz, Mr. Lendvay? Megvakartam az egyik lábfejemet a másikkal. 
- Nem baj - mondtam. 
- Tudja, miért jöttem be magához? 
- Miért? - kérdeztem kíváncsian. 
- Hogy megnézzek egy élő amerikait. Ugye nem haragszik érte? 
Felálltam és a szoba közepére léptem. Felé fordultam és a whiskysüveggel a kezemben, mezítláb, kockás zakóban, nadrágban és sapkában csináltam egy balettfigurát az orra előtt. 
- Hejhó! Ilyenek vagyunk mi, amerikaiak. 
Erre aztán elnevette magát. Szívből jött a nevetése, még bele is pirult. Amikor befejezte, összeütötte a tenyerét. 
- Olyan, mint egy bohóc. 
Kénytelen voltam megvédeni az amerikai népet. Visszaültem a székembe és mosolyogva néztem rá. 
- Azért az amerikaiak nem mind olyanok, mint én. 
- Az sem lenne baj - mondta. - Ön mi el foglalkozik, Mr. Lendvay? 
Még mindig mosolygott és a szeme is csupa gyerekes gyönyörűséget sugárzott felém, de hiába volt minden, megszólalt a lelkem mélyén egy kis csengettyű, amely arra figyelmeztetett, hogy jó lesz vigyázni. 
- Jogász vagyok - mondtam az igazságnak némiképpen megfelelően. 
Venus felemelte a mutatóujját, és tréfásan megfenyegetett vele. 
- Maga nem mond igazat, Mr. Lendvay. 
- Tudja mit? - ütöttem a szék karfájára. - Szólítson csak Johnnynak. 
- Köszönöm, Johnny. Én meg Venus vagyok. 
- Hello, Venus. 
- Szóval? Igazat mondott? 
- Nem egészen- ismertem be. - Bár valóban jogot végeztem, magánzsaru vagyok. 
- Az mi? 
- Magánhekus. 
- Magándetektív? 
- Úgy is lehet mondani. 
- Cassius bácsi hívta ide? 
- Bár a hívás szó nem fejezi ki a lényeget, maradjunk ennyiben. 
- Azért jött ide, hogy... megkeresse apám gyilkosát? 
- Nem tudom - mondtam - Az az érzésem, hogy az édesapja gyilkosát Santa Monicában kellene keresnem. 
Venus sóhajtott egyet s mintha pillanatok alatt tíz évet öregedett volna. Bár még mindig csodaszép volt az arca és mágnesként vonzó a tekintete, a hangja elveszítette fiatalos báját. 
- Ebben azt hiszem, téved. Mesélje el, kérem, hogy került kapcsolatba az apámmal? 
Haboztam néhány másodpercig, aztán úgy döntöttem, elmondom, amit tudok. Elvégre az ő apja volt, joga van megtudni a részletes igazságot. 
El is mondtam mindent, s csak annyiban változtattam rajta, hogy igyekeztem tompítani az élesebb részleteket. Azt viszont nem hallgattam el, hogy az édesapja berakott a szobámba egy gabonasiklót. 
Amikor befejeztem, Venus sóhajtott és becsukta a szemét. 
- Papának megvoltak a maga sajátos módszerei, amelyekkel nem mindig lehetett egyetérteni. Kérem, bocsásson meg amiatt a sikló miatt. 
Széttártam a karom, ami annyit jelentett, hogy máris meg van bocsátva. 
- Igen, a papát is megölték - mondta szenvtelen, öreges hangon. - Magának persze fogalma sincs róla, kicsoda? 
- Őszintén szólva nincs. Miért, magának talán van? Legnagyobb meglepetésemre, bólintott. 
- Természetesen van. Tudom, ki a tettes, Mr. Lendvay. Azt is tudom, Fredericet ki ölte meg. 
- Igazán? Megtudhatnám én is? 
- Miért ne? 
- Akkor hát kicsoda? 
- Többek szerint Linda Hoskins. 
- Megmagyarázná kérem... 
Venus felpattant. Végigsimított a tenyerével gyászkeretes szoknyáján. 
- Mennem kell, John. Nagyon köszönöm, hogy elhozta hozzám Klemmyt. Nem is hiszi, mennyire egyedül vagyok itt. Rövid idő alatt elveszítettem a bátyámat és az apámat is. Klemmy talán velem marad. - Elindult az ajtó felé, majd megtorpant. - Még valamit, Johnny. Csukja be éjszakára az ablakát és zárja be az ajtót, bármennyire melege is lenne. 
- A tolvajok miatt? - kérdeztem némi jéggel a szívem körül. 
Venus rám mosolygott. 
- A gyilkos miatt - mondta, és kilibegett a folyosóra. 
A következő kopogtató az a fiatalember volt, aki kitisztította a cipőmet. A kisuvickolt cipő mellé nem kis meglepetésemre egy centimétert is hozott és kedvesen mosolyogva közölte velem, hogy megméri a lábam, a kezem, a nyakam: egyszóval mindenemet, amim csak van. Mr. Mclntire megparancsolta, hogy csináltasson nekem a faluban szafariruhát és szafaricipőt. 
Kezdtem úgy érezni magam, mintha a mennyországba kerültem volna. Ha nem lett volna néhány gyilkosság a hátam mögött, azt is hihettem volna, hogy jól megérdemelt vakációmat töltöm Afrikában. A fiatalember akkurátusán megméricskélt, majd kedvesen mosolyogva távozott. Éppen arra gondoltam, hogy e megpróbáltatások után megajándékozom magam egy újabb pohárka whiskyvel, amikor ismét csak megkopogtatták odakint az ajtót. 
Ezúttal már gyorsabb voltam. Az üveget belöktem az ágy alá, a poharat pedig fel a falipolcra. 
Nyílott az ajtó és egy vörös hajú, enyhén szeplős lányarc mosolygott be rajta. 
- Bejöhetek, Mr. Lendvay? Virginia Parker vagyok. Mivel már cipő is volt a lábamon, kezdtem visszanyerni 
elveszített magabiztosságomat. 
- Jöjjön csak, kisasszony. 
Bejött, jobban mondva, besuhant. Mintha egy nagymacska sétált volna be a szobámba, ruganyosán, sokat sejtetőn és talán kissé fenyegetőn is. Ha Venus lepke volt, akkor Virginia Parker párduc, vagy gepárd. 
Beleült a székembe és megmozgatta szépen szabott orrát, mint a nyulak, ha megérzik a káposztalevél illatát. 
- Whisky? Maga whiskyt iszik kora délután? 
- Miért? - hökkentem meg úgy, hogy még tagadni is elfelejtettem. - Tilos? 
- Vacsora előtt nem szoktak errefelé whiskyt inni - mondta rosszalló fejcsóválás közepette. - Hova dugta? 
Szégyenszemre kénytelen voltam kikotorni az üveget az ágyam alól. 
- Kér egyet? 
- Miért ne? 
- Vacsora előtt? 
Ezen aztán kacarásztunk egyet. Mindeközben nem vette le rólam a szemét. Úgy éreztem magam, mint az ökölvívó a ringben, ellenfele kutató pillantásának a súlya alatt. 
Ittunk egy pohárkával, majd letettük az üres poharat az asztalra. Miss Virginia ekkor rám mosolygott. 
- Mindent tudok magáról, Mr. Lendvay. Mr. Mclntire felvilágosított a legapróbb részletekről is. 
- Ennek örülök - mondtam. - Legalább nem kell feleslegesen koptatnom a számat. Én viszont semmit sem tudok magáról. 
- Mit akar tudni? 
- Amit elmond. 
- Virginia Parker vagyok, elváltam. Jogot végeztem és csak nemrég kezdtem ismét praktizálni. 
- Addig mit csinált? 
- Zoknit és gatyát mostam. 
- Hogy került Kenyába? 
- Mr. Leopold Mclntire jogtanácsost keresett. Úgy hozta a sors, hogy engem ajánlottak neki. 
- Mióta van itt? 
- Két éve lesz a nyáron. 
- Miért kell a Mclntire birtokra jogtanácsos? Virginia lágyan felkacagott. 
- Miért ne kellene? Mostanában éppen hogy kell. Maga nem tudja, mi folyik itt. 
- Azért vagyok itt, hogy kiderítsem. 
- Ó, én nem arra gondolok. Új törvény készül a földbirtokokkal kapcsolatban, amely lényegesen enyhít az eddigi szigoron. A földbirtokosok lehetőséget kaptak, hogy részt vehessenek a törvény előkészítésében. Ezért minden ültetvénytulajdonos ügyvédet fogadott, s mi afféle kis ügyvédi kamarába tömörültünk. 
Ismét csak megszólalt a kis csengő a lelkem mélyén, bár még fogalmam sem volt róla, miért csenget. 
- Hetente bejárunk Nairobiba, vagy valamelyik ültetvényen gyűlünk össze és megvitatjuk a javaslatainkat. Ke-nyatta hajlandóságot mutat, hogy figyelembe vegye őket. 
Kenyatta Jomo Kenyatta volt, az ország elnöke. 
- Nem rázta meg a hír, hogy meggyilkolták a kenyéradó gazdáját? 
Virginia arcán árnyék suhant át. 
- Hogy a fenébe ne rázott volna meg? Kedveltem Leopold Mclntire-t. Ha jól tudom, ön azért van itt, hogy kiszimatolja, ki ölhette meg Fredericet és Leopold urat, valamint kit fog még megölni, ha nem lesz résen. 
- Valóban ezért vagyok itt. És ha már itt vagyok, hadd kérdezzem meg magától, mióta van a Mclntire-ek birtokában ez a gyönyörű ültetvény? 
- Cirka tizenöt éve. 
- Csak? Azt hittem, már évszázadok óta. Előtte kié volt? 
- Egy bizonyos Hoskins családé. 
- Tőlük vették meg a Mclntire-ek? 
- Nem vették meg. Ne csodálkozzék, azonnal megmagyarázom a dolgot. Leopold és Cassius bácsik intézőként dolgoztak a Hoskins birtokon. Előtte Nairobiban ügyködtek a gyarmati közigazgatásban, mígnem Mr. Leonard Hoskins családostul idehívta őket a birtokára. Az erdei házban laktak. 
- Az mi? 
- Majd később megmutatom. Az volt a birodalmuk. Egészen addig rendben is mentek a dolgok, amíg a mau-mau meg nem kezdte ezen a vidéken is a tevékenységét. Hallott már a mau-mauról? 
- Őszintén szólva... 
- A mau-mau kikuju terrorszervezet volt, amely állati kegyetlenséggel öldöste a fehéreket. Ne nézzen így rám tudom, maguknak, amerikaiaknak más a véleményük a gyarmati múltunkról, mint nekünk, briteknek, de én láttam azokat a képeket, amelyek egy-egy kikuju mészárlás után készültek, és őszintén mondom magának, semmiféle múlt nem igazolhat ilyen szörnyűségeket. Szóval, abban az időben, amikor Mcintire-ék a Hoskins birtokra költöztek, már megkezdődött a kikuju partizánháború. 
- Bocsásson meg, Virginia, végül is miből áll a birtok? 
- Tea- és szizálültetvényekből. A Mclntire birodalom a legnagyobbak közé tartozik Kenyában. Különben jó is, hogy közbekérdezett, mert legalább megértheti, miért volt szükség Mclntire-ékre. Egy ekkora ültetvény irányításához nem voltak elegen a Hoskinsok Mclntire-ék már két éve éltek a birtokon, amikor megtörtént a szerencsétlenség. Egy sötét éjszakán kikuju harcosok rohanták meg az ültetvényt, az udvarházat felgyújtották, a Hoskins családot pedig kiirtották. Láttam a felvételeket, amelyek a mészárlás után készültek, s akkor meg is fogadtam magamban, ezentúl meggondolom, milyen fényképet veszek a kezembe. Borzalmas volt, nekem elhiheti. Elég, ha csak annyit mondok, hogy valamennyiük fejét levágták és lándzsahegyre tűzték. Még a kis Lindáét is. Ott van eltemetve szegénykém a teaültetvény cserjéi között, a dombocska alján. 
- Mclntire-ék hogy úsztak meg? 
- Úgy, hogy amint már mondottam, nem az udvarházban laktak, a központi épületben, hanem az úgynevezett erdei lakban, közvetlenül a Kakamega erdő szélén. Őket nem támadták meg a kikujuk. A függetlenség kikiáltása után szerencsére gyorsan megszűnt ez az őrület. A Mcintire család beköltözött ide, a központi épületbe. 
- Csak úgy? Minden jogcím nélkül? 
- Akkoriban nem kellett különösebb jogcím hozzá. Elég volt annyi, hogy a Hoskins család távoli rokonának vallották magukat. Az új kormányzat Mr. Leopold Mcintire nevére írta át a birtokot. Nem állt érdekében elűzni a fehér földbirtokosokat, éppen ellenkezőleg: arra törekedett, hogy visszatartsa őket a tömeges elvándorlástól. Ezért még kedvezményeket is biztosított számukra. Persze korlátozásokat is hozott. Például, hogy az ültetvényeket csak egyenes ágon lehet örökölni. Rövidesen azonban... 
Hirtelen halk, szelíd císengőszó hangzott fel a távolban. Virginia felpattant és eltolta magától a poharat. 
- Mr. Mcintire óhajt beszélni velem. Készüljön fel a vacsorára kábé egy óra múlva terítenek. Három csengőszó tudatja önnel, hogy megtérítettek. Kérem, ne késsen a Mcintire házban nem veszik jó néven. És próbáljon meg illedelmesen viselkedni. 
Nem voltam egészen biztos benne, mire vonatkozik a figyelmeztetése. 
Mivel volt még egy egész órám a csengetésig, választhattam, hogy szundítsak-e egyet, vagy sétáljak ki a szabadba. Bár csábított a szundikálás lehetősége, attól tartottam, ha eldobom magam, szólhat nekem a csengő másnap reggelig! Ezért aztán bármennyire is hívogatott a széles, trópusi fából faragott ágy, inkább kisétáltam a ház elé. 
A Mcintire birtok jó néhány épületből állt, amelyek úgy fehérlettek a tűző napon, mint hatalmas, fehér elefántok. Az az épület volt valamennyi közül a leghatalmasabb, amely előtt álltam. Kétölnyi vastag oszlopai között bújt meg a kézzel faragott bejárati kapu. Bár nem vagyok nagy ismerője az építészeti stílusoknak, úgy gondoltam, az angol gyarmati építészet egyik iskolapéldája néz le rám. 
Az épület körül sokszáz rózsa szórta az illatát, ismeretlen trópusi virágokkal keverve. Közepükön szalmakalapos, fekete bőrű férfi csattogtatta az ollóját. 
A kertész sovány, idősebb férfi volt, lapos orral, barátságos, szelíd tekintettel. Amikor néhány lépésről ráköszöntem, majd elejtette az ollóját rémületében. 
- Nem akartalak megijeszteni - mondtam mentegető-dzve. - Beszélsz angolul? 
A kertész vigyorgott és megemelte a kalapját. 
- Beszélek, uram. 
- Új ember vagyok itt, nem ismerem még a járást. A kertész tovább vigyorgott. 
- Ha akarod, elkísérlek. George-nak hívnak. 
- Meg szeretném nézni Linda Hoskins sírját. 
Levette a kalapját és meglegyezte vele az arcát. Szüksége is volt rá és nekem is szükségem lett volna, hiszen aligha lehetett kevesebb 35 Celsius foknál. 
- Miért akarod megnézni? 
- Kíváncsi vagyok rá. 
Felemelte és felém irányozta az ollója hegyét, mintha meg akarna szúrni vele. 
- Ne menj oda, az rossz hely. 
- Miért rossz? 
- Mr. Stevens is odament és meghalt. 
- Mr. Stevens? Az kicsoda? 
- Mr. Leopold Mclntire hívta ide a nagy tengeren túlról. 
Nocsak! - gondoltam magamban. - Eszerint nem én vagyok az első. Mielőtt hozzám került volna, úgy látszik, Mclntire már másokkal is próbálkozott. 
- Hogy halt meg ez a Mr. Stevens? 
- Ráesett a szizálra. 
Aki nem látott még szizált, azt fel kell világosítanom róla, hogy a szizál hasonlít a kaktuszra hegyes tövisekben végződik egy-egy kardvastagságú levelének a vége, s elméletileg megtörténhet, hogy a szizál felnyársalja azt, aki vi-gyázatlanul rázuhan. 
- Hol esett rá? 
- A kis Linda sírja mellett. Azóta nem jár arra senki és a szizállal sem törődünk. Csak gaz van ott és dudva. 
- Milyen messze van a sír? - kérdeztem. 
A kertész déli irányba mutatott az ollójával. 
- Menj egyenesen és megtalálod. Nincs messze, csak mindig menj egyenesen. 
Bólintottam és elindultam arra, amerre mutatta. 
Csak amikor már jócskán elmaradt mögöttem a Mcln-tire-ek fészke, jutott eszembe, hogy a 38-ast a szobámban hagytam. 
Megvontam a vállam és folytattam az utam a kis Linda Hoskins sírja felé. 
Cirka öt percig egyenes ösvényen haladtam, egészen addig, amíg váratlanul bele nem futottam egy bozótosba. Megálltam és tanácstalanul megtörölgettem a homlokomat. Lelkem mélyén egyfolytában szólt a csengettyűszó. Őrangyalom rázta, hogy ébredjek már fel és próbáljak gondolkodni. Ennek a gondolkodásnak pedig az lett volna a lényege, hogy hagyjam a fenébe Linda Hoskins sírjának a keresését, készülődjek inkább a vacsorához. 
A nap még nem járt túl alacsonyan: alighanem ezekben a percekben kezdett el gondolkodni rajta, hogy lassan át kellene adnia a helyét az estének, majd az éjszakának. A bokrok és a fák fullasztó hőséget árasztottak. Ágaikon madarak és majmok sivalkodtak hiába méregettem azonban a szemem, a lombok eltakarták előlem őket. 
Órámra pillantottam. Még mindig negyvenöt percem maradt vacsoráig. Sóhajtottam, és fittyet hányva a lelkemben egyfolytában csilingelő csengőhangra bevettem magam a cserjék közé. 
A teacserjék többsége meghaladta az embermagasságot, szerencsémre még nem terültek annyira szét, hogy megakadályozhattak volna a mozgásban. Rövid szemlélődés után felismertem a hajdani ültetés szabályszerűségét, így csak azt a láthatatlan ösvényt kellett követnem, amely két cserjesor között húzódott. 
Gyalogoltam vagy háromszáz métert előre, azután megtorpantam. A cserjék lassan elfogytak, hogy átadják a helyüket az elvadult szizálnak. Ezek között már óvatosabban kellett mozognom, ha nem akartam, hogy tekintélyes nagyságú töviseik belém fúródjanak. Hogy is mondta a kertész? Az a bizonyos Mr. Stevens úgy halt meg, hogy felnyársalta a szizál. Összeborzongtam és törtettem tovább, előre. Lassan a madarak és a majmok is elmaradtak mögöttem, kezdett körülölelni a csend. 
Ekkor éreztem először komolyabb késztetést a visszafordulásra. Ugyan, mi a fenét keresnék Linda Hoskins sírjánál? Olyan régen történt, ami történt, hogy talán már a sír sem egyéb alig észrevehető földhalomnál. Csak nem gondolom komolyan, hogy találok rajta valamit, ami segíthetne leleplezni Leopold Mclntire és a többiek gyilkosát? 
Halk reccsenést hallottam a hátam mögött. Mintha valaki vigyázatlanul rálépett volna egy száraz ágra. Gyorsan leguggoltam egy teacserje mögé. 
Felvettem a földről néhány göröngyöt és elkezdtem magam elé hajigálni őket. Egyikük telibetalált egy szizálbokrot, amely csikorgó, kellemetlen hangon tiltakozva felsírt tőle. 
Vártam tíz másodpercet, húszat, mígnem egyszerre csak hajladozni kezdtek előttem a teacserjék. Lágy szellő simogatta meg az arcom - ennek ellenére nem lehettem biztos benne, ez hajlítgatja-e az ágakat, vagy valami más. Hirtelen 
mintha ösvény nyílt volna a teacserjék között. Ha hittem volna a kísértetekben, akár azt is hihettem volna, hogy láthatatlan valaki halad mögöttem, aki láthatatlan kezeivel félrehajtogatja őket. 
Nem hittem bennük. 
Pedig ezúttal nem ártott volna. 
Erre nem sokkal később jöttem rá közvetlenül azután, hogy felfedeztem Linda Hoskins sírját. Rábámultam és arra a megállapításra jutottam, hogy ha örök nyughelyét kellene választanom magamnak, holtbiztos, hogy nem ezt a helyet választanám. Talán szegény kis Hoskins-lány sem ezt választotta volna, ha megkérdezik tőle. Csakhogy őt nem kérdezte meg a kutya sem. 
Az enyhe hajlatú domboldal nyugalmat kellett volna, hogy árasszon, mégsem árasztott azt. A teacserjék izgatóan haragos zöldje inkább felkorbácsolta az idegeket, mint megnyugtatta. A közöttük megbúvó, elvadult szizálbokrok fenyegetőn nyújtották a sír felé tüskés leveleiket, mintha védekezni akarnának valami ellen. Szegény kis Lindát keresve sem tudták volna barátságtalanabb helyen elföldelni. 
A szél ismét feltámadt és meghajlítgatta a teacserjék ágait. 
Lehajoltam és szemügyre vettem a sírt. Semmi olyat nem láttam rajta, ami bármiféle gyanúra is okot adhatott volna. De hát mi az ördögöt is várhattam egy egyszerű fakereszttel jelölt sírhalomtól? 
A szél tovább erősödött, ami önmagában véve még nem lett volna meglepő, hiszen minden kontinensen fúj, hol jobban, hol kevésbé. Ez a szél azonban valahogy gyanús volt nekem. Nem tudom, mitől, de az az érzésem támadt, hogy kizárólag csak itt fúj, Linda Hoskins sírjának a közelében! 
Hogy ellenőrizzem ezt az eszeveszett feltételezésemet, kinyújtottam a nyakam. A domboldalon lefelé végtelen messzeségbe fúlva, teaültetvény húzódott, annak az elvadult résznek a folytatása, amelyben pillanatnyilag álltam. Akárhova is néztem, állni látszott a levegő. A teacserjék 
ágai meg sem moccantak, ahogy a lenyugodni készülő nap vörös sugaraival utoljára még megsimogatta őket. 
Döbbenten tapasztaltam, hogy a körülöttem nyargalászó szél néhány másodperc alatt hidegre fordult. Mintha jeges ujjak simogatását éreztem volna az arcomon. 
Rámeredtem a kis zománctáblára a kereszt vízszintes lécén. Linda Hoskins - hirdették a fekete betűk. 
Felkaptam a fejem. Idejében ahhoz, hogy még megpillanthassam a szelet a cserjésben. Nem véletlenül mondom, hogy megpillantottam, hiszen valóban ez történt. Linda Hoskins sírjától kiindulva végigfutott a cserjék között, türelmetlenül félrehajlítgatva őket. Hogy mindenki megérthesse, miről beszélek: sehol másutt levél sem rebbent, csak azon a vékony csíkon, amely két sor teacserje között húzódott. Az ágak hajladoztak, földre borultak, ahogy a szél táncra perdült velük. 
Megkövülve bámultam az útját. Letöröltem a homlokomról a verítéket, miközben nem tudtam levenni a szemem a jelenségről. 
Annál is inkább, mert az erdő széléhez érve megfordult és egyenesen felém közeledett. 
Hogy megmutassam, milyen legény vagyok, megtörölgettem a homlokomat és rácsüccsentem a sírhalom szélére. Igaz, így már nem láthattam olyan jól a láthatatlan valaki útját, mégis éreztem, ahogy felém közeledik. 
Lehajtottam a fejem és vártam a szelet. Nem volt hőskö-dés, amit tettem, csupán be szerettem volna bizonyítani magamnak, hogy mindazok ellenére, amik az elmúlt napokban történtek velem, még mindig helyén van a szívem. 
Ekkor csapott le rám a szél. Mellbe taszított, hogy majdnem lerepültem a sírról. Szemem-szám földdel és levéllel ment teli, még az orromat is sikerült beleütnöm egy tüskés szizállevélbe. A szél eközben makacsul a hátamra tapadt és egyre a legközelebbi szizálbokor felé lökdösött. 
A nap búcsúzó, vörös sugarai megcsillantak a tövisein. Szégyen ide vagy oda: ordítottam egy hatalmasat. Néhány másodperc még, és a szizál kegyetlen tüskéje kiszúrja a szemem! 
Ebben a pillanatban csoda történt. Már csak milliméterekre voltam a bokortól, amikor kiáltás csattant a hátam mögött. 
- Hé! Miszter! Hol vagy? 
Arccal előre zuhantam a földre. Mire felültem, a levegő már állt körülöttem, a teacserjék levelei olyan mozdulatlanul simultak az ágaikhoz, mintha odaragasztották volna őket. 
- Hé! Miszter! Merre vagy? 
- Itt... vagyok. 
Nem volt valami acélos a hangom, de mégiscsak hang volt. Meg is hallotta, és megtorpant a bokrok között a csör-tetése. 
-Hol? 
- Itt a... sírnál. 
A csörtetés megerősödött, majd a kertész bukkant fel a bokrok között hatalmas, kardszerű bozótvágó késsel a kezében. 
- Megtaláltad? Akkor kár volt idejönnöm. Azt hittem... nem találod meg. Csak segíteni akartam neked. 
- Jó, hogy jöttél - nyögtem. - Nagyon jó, hogy jöttél. Ekkor vette észre, hogy verejtékben fürdik az arcom és 
remeg a lábam. 
- Történt valami... uram? 
- Azt hiszem... megszédültem és csaknem beleestem egy szizálbokorba. 
A kertész villámsebesen körbe forgott, miközben úgy szorongatta a bozótvágó kést, hogy belefehéredtek az ujjai. 
- Megszédültél? - kérdezte gyanakodva. - Talán... láttál is valakit? 
Éles volt a hangja és barátságtalan. 
- Nem láttam senkit - próbáltam meg mosolyogni. 
- Akkor mitől szédültél meg? 
- Talán a melegtől. 
Jó messze jártunk már a sírtól, amikor vissza mertem nézni rá. Már-már beleveszett a lassan mindent beborító félhomályba, csak a zománctábla a kereszten világított a vörös fénysugarakban. Mintha vérrel öntötte volna le valaki. 
- Linda Hoskins - morogtam magamban -, nyugodj békében. De vajon valóban békében nyugszol-e? 
Pattanásig feszült idegeim és a verejték a homlokomon arra figyelmeztettek, hogy aligha. 
Ahogy elhangzott a vacsorára hívó hármas csengőszó, elindultam az ebédlő felé. Ami az öltözékemet illeti, sajnos nem voltam megelégedve vele. Az a kockás öltöny, amely a Mclntire család ajándékaként feszült rajtam, s amely, mielőtt kirándulni indultam volna, még sima volt és szépen vasalt, úgy lógott rajtam, mintha egy akaratos oroszlán szájából rángattam volna ki. Ráadásul a nadrágom bal szárán - úgy a térdem tájékán egy szizál-tövisnek köszönhetően -jókora folytonossági hiány éktelenkedett. Más szóval, ha egy lábszáramhoz dörgölődző macska gondolt volna egy nagyot, a lyukon keresztül akár be is mászhatott volna a szövet alá. 
Nem tudom, említettem-e már, hogy az udvarház gyarmati időket idéző homlokzata mögött hosszan elnyúló épületegyüttes húzódott, s az egyes épületeket folyosók kötötték össze egymással. Egy ilyen üvegtetejű folyosón kellett végigmennem ahhoz, hogy az ebédlőbe érjek. Ahogy az üvegtető alatt az antilopszeletek felé gyalogoltam, egyszerre csak kellemes szivarfüst ütötte meg az orrom. Szimatoltam, leselkedtem jobbra-balra, mégsem láttam senkit, aki a füsthöz tartozott volna. 
Sok éves tapasztalatomra hagyatkozva megálltam és körülnéztem egy kicsit. Láttam én már leégett házat nem is egyet, amelyek azért égtek porig, mert valaki, aki megérezte a füstöt, nem vette magának a fáradságot, hogy utánanézzen, mi a fene füstölög a közelében. 
Addig-addig méregettem a szemem, amíg a folyosó közepe táján észrevettem egy feltehetően a kertbe vezető ajtót. Résnyire nyitva volt: ezen áramlott be a szivarfüst a folyosóba. 
Megböktem az ujjammal az ajtószárnyat és kidugtam a fejem a sötétségbe. Először nem láttam semmit, csak néhány másodpercnyi szemmeregetés után sikerült felfedeznem egy bokor körvonalait, mögötte pedig egy kövér szentjánosbogárként világító szivarparazsat. 
- Van ott valaki? 
Rövid hallgatás után megszólalt egy mutáló hang a szivarparázs mögül. 
- Na és ha van? 
Csípőre tettem a kezem és a bokorra bámultam. 
- Akkor megkérdezném tőle, kicsoda? 
A szivarparázs eltűnt, majd megrezzentek a bokor ágai és egy kis termetű pasas lépegetett oda hozzám. A még gyenge holdfénynél annyit sikerült csak kivennem, hogy kicsi az illető és vörös hajú. Azonkívül mutált a hangja mint a tizenéveseké. 
- Te ki vagy? 
- Én kérdeztem először - figyelmeztettem. 
- Oké - sóhajtott a kis fickó. - Engem Mickey OHará-nak hívnak. Hát téged? 
- Johnny Lendvaynak. 
- Te vagy az az új pasas, akit Cassius bácsi hozatott ide? 
- Új pasas? 
- Hát a régi helyére. Aki tavaly beleesett a szizálba. 
- Én vagyok. Ismerted azt a... pasast? 
- Nem ismertem, mint ahogy nem ismerte senki sem. Alighogy idejött, már meg is halt. Te is zsaru vagy? 
- Mondjuk. 
- Az vagy, vagy nem vagy az? 
- Magánhekus vagyok. 
- Eszerint kollégák vagyunk. 
- Kollégák?! 
- Jaj, de nehéz a felfogásod! Én is zsaru vagyok. 
Immár biztos voltam benne, hogy nem lehet több nyolctíz évesnél. Már csillogó, zöld szemét is láttam a holdfénytől megvilágítva. 
- Üdvözöllek, kolléga - mondtam. - Neked hol van a szolgálati helyed? 
- Egyelőre Sidney-ben. De hamarosan Los Angelesbe teszem át a székhelyemet. 
- Miért éppen oda? 
- Mert ott vannak a legmenőbb irodák. Beállók az egyikbe és karriert csinálok. 
- És a szivar? 
- Minden valamirevaló, menő zsaru szivarozik. Te is szivarozol? 
- Én nem - mondtam. - És az sem egészen biztos, hogy valamirevaló, menő zsaru vagyok. Különben pipázom. 
- Az sem rossz. 
- Miért bújtál a bokorba? 
Mickey OHara komor pillantást vetett rám. 
- Mary néni nem engedi meg, hogy szivart szívjak. Sőt... azt mondta, testi fenyítést alkalmaz, ha megteszem. 
- Testi fenyítést? - ámultam el. 
- Lekever néhány marha nagy pofont, na. 
- így már más. Ezért aztán kénytelen vagy bokrokban bujkálni, hogy szivarozhass... 
- Egy zsaru akkor is szivarozik, ha nincs éppen ügye. Hát még ha van! 
- Neked van? 
- Csak neked mondom el, de van. 
- Micsoda? 
- Bízhatom benned? 
- Azt hiszem, igen. 
- Különben rád vártam. 
- Tudtad, hogy erre jövök? 
- Másfelé nem is jöhettél volna. Erre kell jönnöd, ha vacsorázni akarsz. 
- Nos, hát itt vagyok. Mit akarsz tőlem? 
- Beszélgetni. De most nem lehet. Sietnünk kell, mert csengettek. Mary néni hisztizni fog, ha elkésünk. 
- Akkor gyerünk. De előbb megengeded, hogy adjak neked két tanácsot, kolléga? 
- Persze - mondta. - Mik azok? 
- Az egyik: nem feltétlenül szükséges a szivarozás ahhoz, hogy jó zsaru légy. 
- De én így olvastam. 
- Változik a világ. Régen egy jó zsaru keménykalapot hordott. Hol van már a keménykalap? 
- Mi az a keménykalap? 
- Na látod. A második, hogy egy zsarunak mindig tanulmányozni kell a széljárást. 
Meghökkenve bámult fel rám. Ekkor vettem csak észre, hogy ugyanolyan kockás ruhát hord mint én, csak az ő térdén nem volt lyuk. 
- Milyen széljárást? 
- Mit gondolsz, hogy találtam rád? 
- Már akartam is kérdezni. 
- Úgy, hogy a huzat a nyitott ajtón át behozta a folyosóba a szivarfüstöt. Ha Mary néni jött volna erre... Mi az ördög van veled, hé!? 
Mickey OHara a karomba kapaszkodott és nagyot csuk-lott. 
- Alighanem... rosszul vagyok. 
Gyorsan átkaroltam a vállát és az ajtó felé támogattam. 
- A szivartól? 
- Nem... tudom. 
- Hányszor szívtál már? 
- Kétszer, de... először nem szívtam le. Most is csak azért, mert tudtam, hogy... erre jössz és... 
Elszabadult a pokol. Mickey OHara megkínálta egy adaggal az anyaföldet, ami még önmagában nem lett volna olyan nagy baj. A baj ott kezdődött, hogy közte és az anyaföld között ott álltam én. Megpróbáltam ugyan elugrani az áldás elől. ie csak félig sikerült. Mickey pont ott hányta le a lábamat, .hol lyukas volt a nadrágom szára. 
Nyögött egy jóízűt, aztán felegyenesedett. 
- Most már... jobban vagyok. Azt hiszem... egy darabig nem... szivarozok. 
- Honnan szereztél egyáltalán szivart? 
- Cassius bácsitól loptam. 
- Úgy egyébként ki vagy te, ha meg nem sértelek? 
- Ross bácsi unokája. És szerelmes vagyok Venusba. Ezért még nem egészen biztos, hogy elmegyek-e Los Angelesbe. Szar dolog, ha egy magánzsaru megnősül, igaz? 
Elkezdtem az ebédlő felé terelgetni. Mickey megtöröl-gette a száját és ismét felnézett rám. 
- Voltál Linda sírjánál? 
- Voltam. 
- Ott sérültél meg? 
- Beleestem egy szizálbokorba. Mickey bólintott. 
- Linda lökött bele. 
- Ezt nem mondod komolyan. 
- Halál komolyan mondom. Linda tette. Irigyel bennünket, amiért élünk, amikor ő már meghalt, és még nem is élt semmit. Azt akarja, hogy mi is haljunk meg valamennyien. 
- Ki mondta ezt neked? 
- Tudom. Stevens bácsit is megölte. Az elmúlt nyáron. Én akkor is itt voltam. 
- Hogy ölte meg? 
- Ahogy téged akart. Azzal kezdi, hogy ki kell menned hozzá. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindenki, aki ide jön a birtokra, kimegy hozzá. Stevens bácsi is kiment. Megérkezett, még meg sem mosakodott, máris kiment a sírhoz. Holtbiztos, hogy Linda hívta. Ott aztán rálökte egy szizálra. Hogyhogy téged nem ölt meg? 
- Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Nem sikerült neki. 
- Kérdezhetek tőled valamit? 
- Persze. 
- Igaz, hogy ez a pasas, ez a Dr. Klemens Bell, Venusért jött? 
- Venus írt neki, hogy látogassa meg. 
Mickey OHara dühösen a levegőbe csapott az öklével. 
- Pedig én is szerelmes vagyok belé. És el is venném feleségül, ha egy zsarunak lehetne felesége. Neked van? 
- Nincs. De másnak azért lehet. Ha majd megnősz, elveheted. 
- Fene vigye el, attól tartok, nem vár meg. Vigyázz, mert itt vagyunk az ajtónál. Eltépte a nadrágodat a szizál? 
Mielőtt válaszolhattam volna, egy fekete bőrű alkalmazott kinyitotta előttünk az ebédlő ajtaját. Úgy éreztem, most kezdődik csak igazán a munkám. 
Jó néhányan voltak odabent, s bár nem számoltam meg őket, lehettek vagy tizenöten. Nők, férfiak vegyesen. A férfiak zakóban és élesre vasalt nadrágban, a hölgyek estélyiben, vagy ahhoz hasonló hosszú ruhában. A terem mennyezetén ventilátorok forogtak vadul kavargatva a forró levegőt. Amikor beléptünk az ajtón, kutya sem fordított ránk figyelmet, mintha Linda Hoskinshoz hasonlóan mi is láthatatlanok lettünk volna. 
Éppen azon tanakodtam magamban, hogy csennem kellene valahonnan egy étvágygerjesztő whiskyt, amikor magas, ősz hajú asszony lépett oda hozzám. Hetvenes évei vége felé járhatott, de finom vonásai még mindig hajdani szépségéről árulkodtak. Fekete, bokáig érő ruhát viselt, haját a homloka felett fekete pánttal fogta össze. Nem volt lánc a nyakán, az ujjain sem volt gyűrű, csupán a mellkasa közepén ragyogott egy világoskék, fél tenyér nagyságú zafír. 
- Ön az a híres-nevezetes John C. Lendvay Santa Moni-cából? - szólított meg. - Akiről a fél világ beszél? 
Illett volna belepirulnom a dicséretbe, csakhogy tisztában voltam vele, a dicséretek olyanok, mint a mézesmadzag, vagy a kukac a horgon. Bekapjuk őket, aztán megnézhetjük magunkat. 
- Azt hiszem, a fél világ erősen túloz, asszonyom -mondtam, s elégedetten tapasztaltam, hogy végleg elmaradt a pirulás a képemen. 
- Hallottam, mi történt a vonaton. Tudja, hogy a zöld mámba mennyire veszélyes jószág? 
- Sajnos, tudom. 
- Ha legközelebb lát egyet, ne csomagolja be a párnahuzatába. Amikor meghallottam, jót mulattam rajta. Gondolom, maga nem érezte annyira komikusnak a helyzetét? 
- Őszintén szólva egyáltalán nem éreztem annak. 
- Jöjjön csak ide, Knut. 
A harcsabajuszú, magas, széles vállú fickó mindezidáig ott ólálkodott a közelünkben, a szemem sarkából már korábban is észrevettem, csak éppen nem tudtam eldönteni: a 
személyzet valamelyik tagjához van-e szerencsém, vagy a háziakhoz tartozik. 
Knut odasétált hozzánk. 
- Parancsoljon velem, Mary asszony. 
- Ő Knut Jensen. Ő pedig Mr. John C. Lendvay. Kemény volt a keze szorítása és hideg, átható a tekintete. 
- Mr. Jensen az intézőnk - magyarázta Mrs. Mclntire. -Az ő vállát nyomják a birtok ügyes-bajos dolgai. Knut, kérem, hallotta, mi történt Mr. Lendvayval az éjszakai vonaton? 
Knut megcsipkedte a bajusza végét. 
- Valamit csiripeltek a kakaduk, asszonyom. 
- Cassius azt mesélte, hogy megöltek a vonaton egy fiatalembert. Bizonyos Dr. Bellt. Igaz ez, Mr. Lendvay? 
- Sajnos igaz, asszonyom. 
- Mesélje el, hogyan történt. 
Amíg meséltem, többen is odasereglettek körénk. Őket nem hívta Mrs. Mclntire, mégis odajöttek. Köztük volt Virginia is, aki erre az alkalomra olyan égővörös ruhát vett magára, hogy belém szorult a szó, amikor rápillantottam. 
Nyeltem egyet és tovább meséltem. 
- Hát ez megfoghatatlan - tárta szét a karját mesém végeztével Mrs. Mclntire. - Két Dr. Bell is érkezik hozzánk, amikor egyre sincs szükségünk. 
Ebben a pillanatban vettem csak észre, hogy Mr. Klemens Bell és Venus Mclntire nincsenek a vacsoravendégek között. 
- Ön szerint ki lehetett az a pasas? - tudakolta Mrs. Mclntire. 
- Fogalmam sincs róla, asszonyom. Az azonban biztos, hogy nem volt a lányok álma. 
Elmeséltem, hogy az első számú Mr. Klemens Bell elálló fülű, rossz modorú fickó volt. 
- Megfoghatatlan. Mintha egy Agatha Christie regénybe cseppentünk volna. Igaz, Emy? 
Emy Mclntire alacsony, törődött, sápadt arcú, negyven év körüli asszony volt, ugyancsak talpig feketébe öltözve. 
- Ő Emy Mclntire. Szegény Leopold fiam felesége. Emy Mclntire nem nyújtott kezet, ezért csak meghajoltam előtte. 
Mary Mclntire megigazgatta a tenyérnyi követ a mellén. 
- Cassius valami Norton atyáról is beszélt. Ő ki a csoda? Elmondtam, amit tudtam. Amint befejeztem, Mary Mclntire megcsóválta a fejét. 
- Soha nem hallottam még a nevét. Hát ön, atyám? 
A fekete reverendás pap, aki mindeddig udvarias mosollyal az arcán Emy Mclntire mellett álldogált, összetette a tenyerét és szelíden ránk mosolygott. 
- Semmiféle Norton atyát nem ismerek. 
- És ez még nem minden - folytatta Mary asszony. -Képzeljék csak el, valaki beöltözött Cassiusnak. Odacsalta Mr. Lendvayt és Mr. Bellt az oroszlánok tanyájához és felvert nekik a közepén egy sátrat. 
- Humoros, roppant humoros - morogta a háttérből egy reszelős hangú öregúr. - Ki az a marha, aki bemegy az oroszlánok közé? 
- Ő Mr. Ross OHara - magyarázta halkan Mary Mclntire. - Kicsit nagyot hall. Ha beszélni akar vele, ordítson mint a sakál. 
- Majd ordítok - ígértem. 
- Mellette a felesége, Susi. Hát akkor ennyit ma estére. Kérem, hölgyeim és uraim, foglaljuk el a helyünket az asztalnál. Hol a csodában van Venus és Mr. Bell? 
- Én itt vagyok, nagymama - hallottam az egyik sarokból Venus megszeppent hangját. 
- És a lovagod? 
- Nem tudom. Talán nem talál ide. 
- Menj a szobájához és mondd neki... 
- Már voltam ott. Épp az imént jöttem vissza. -És? 
- Nincs odabent. 
- Talán sétálni ment - találgatta Susi OHara. Kövérkés, szomorú szemű asszony volt, vidéki protestáns lelkeszné kinézettel. 
- Éjszaka? 
- Fiatalság bolondság. 
Ez természetesen igaz volt, mint a közmondások általában, csak azt nem értettem, ha a fiatalság valóban bolondság, legalábbis egy kiadós esti séta erejéig, akkor Mr. Bell vajon miért egyedül sétál? 
Venus Mclntire odasuhant hozzánk. Valóban elragadó h-atd hölgy volt. Szép, szőke haja immár loknikba csavarva hullott a vállára, fekete szoknyája szerencsére csak a térdéig ért. Talán Frederic bátyja sem vette zokon a térdig érő gyászt. 
- Mondtad neki, hogy a harmadik csengetésre legyen itt? 
- Mondtam, nagymama. 
Mary Mclntire a levegőbe szimatolt. 
- Istenem, milyen büdös van itt. Mintha egy kutya róká-zott volna a sarokba. 
Igyekeztem eloldalogni, de nem hagytak. Mary Mclntire gyanakodva nézett rám. Láttam rajta, most tudatosul csak benne viharvert ábrázatom. 
- Jézusom, Mr. Lendvay, hogy néz ki maga? 
- Hogy nézek ki? - kérdeztem vigyorogva. 
- Mintha egy hiéna megrágta és kiköpte volna. Venus! 
- Itt vagyok, nagymama. 
- Ugrassz el valakit, hogy keresse meg a fickót. Ha már idejött, nehogy éhen haljon nekem. 
Venus elugrasztott, mi pedig nekiláttunk a vacsorának. Csak akkor szakítottuk félbe, amikor a harmadik fogás felénél Mr. Klemens Bell vérbe fagyva bezuhant közénk. 
Az sem okozott volna nagyobb felfordulást, ha bomba robbant volna az asztal alatt. Éppen egy szemüveges, bajuszos, számomra ismeretlen úr magyarázott valamit bizonyos régészeti felfedezésekről, amikor kivágódott az ajtó és beesett rajta Mr. Bell. 
A hatás leírhatatlan volt. Venus felugrott, keblére szorította a kezét és felvisított. Nem is egyszer, hanem többször. Mr. Bell ezalatt a szőnyegen heverészve bocsánatkérőn mosolygott ránk, mint aki tisztában van vele, hogy elkésett. 
Két felszolgáló is odaugrott hozzá és a hóna alá nyúlva feltámogatták. Mr. Bell úgy lógott a karjukon, mint a száradni kiakasztott lepedő. 
Mary Mclntire hátralökte a székét és hosszú ruhája ellenére gyors léptekkel odasietett hozzá. 
- Jézusom, mi történt magával, fiatalember? 
Mr. Bell bágyadtán rámosolygott, miközben csupa-csupa bocsánatkérés volt a tekintete. 
- Én igazán... nem akartam... 
- Eresszék el és menjenek ki! - parancsolta Mary Mcln-tire a személyzet két segítőkész tagjának. 
Amikor a személyzet felszívódott, Mary Mclntire a fiatalemberre förmedt. 
- Hol a pokolban járt, Mr. Bell? 
A szerencsétlen, vérző arcú fickó határozatlan mozdulatot tett a kezével. -Arra... kint. -Hol kint? 
- Valami domboldalon. 
- Mi a csodáért ment oda? 
- Csak... ki akartam szellőztetni a fejem és meg akartam nézni a holdat. 
- Mi a fene maga? Csillagász? 
- Nem, csak Afrikában vagyok. 
- Na és? 
- Ez egy afrikai hold. 
- Jézusom, ember, maga nem normális. 
Cassius bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy félretolja az anyját. 
- Jól van, mama. Nincs semmi vész, fiam. 
Pedig dehogynem volt. Talán egy centiméternyire Mr. Bell szemétől jókora szúrás nyoma éktelenkedett. A kerek, vörös foltból vércseppek gördültek az arcára. Cassius bácsi előkapta a zsebkendőjét és megtörölgette vele a sebesült képét. 
- Hogy történt, fiam? 
Mr. Bell végre meg tudott állni a saját lábán. Ingadozott ugyan még egy kicsit, de már nem volt szüksége senki segítségére. 
- Kimentem a domboldalba... kicsit vad arra a vidék, de romantikus. Szíven ütött, ahogy megláttam. 
- Miért ment oda egyáltalán? Mr. Bell megrázta a fejét. 
- Nem tudom. Oda kellett mennem. Találtam egy sírkeresztet alighanem valami régi temető lehetett arrafelé. Igaz, Venus? 
Venus Mclntire lehajtotta a fejét. Csak úgy rázta a testét az elfojtott zokogás. 
- Akkor... fújni kezdett a szél. Hirtelen jött, nem volt kellemetlen, inkább olyan bizsergető. Mintha valaki... megsimogatta volna a bőröm. Aztán ráestem egy bokorra, tudják, olyasféle mint a yucca. Ha nem néznének bolondnak érte... azt mondanám, hogy a szél taszított rá. 
Mary Mclntire összecsapta a tenyerét. 
- Hölgyeim, uraim, térjünk vissza a vacsorához. Visszatértünk. 
Isten tudja miért, de ettől a perctől kezdve már senkinek sem ízlett igazából az étel. 
Miután kelletlenül legyűrtem az utolsó falatokat, megköny-nyebbülten dőltem hátra a székemen. 
- Milyen húsból készült a steak? - kérdezte a tökéletesen magához tért Mr. Bell, kellemesen csevegő hangon, a tálon heverő maradék hússzeletekre mutatva. 
Mary néni finnyásán elhúzta az orrát, mint aki nem foglalkozik ilyen alantas kérdésekkel, Venus pedig olyannyira Mr. Bell férfiasán szép arcán csüngött, hogy meg sem hallotta, mit kérdezett. 
- Impala - mondta végül Cassius bácsi, mivel senki nem vette a lapot. 
- Az mi? - kérdezte komótosan rágcsálva a húsát Mr. Bell. 
- Antilop. 
- Igazán ízletes. 
- Az, amit ön eszik, a sakál maradéka. 
- Minek a micsodája? - kapta fel a fejét Mr. Bell. 
- A sakál maradéka - ismételte türelmesen Cassius bácsi. Mr. Bell fejében megfordulhatott, hogy talán nem egészen jól érti a kenyai angolt, ezért nem is erőltette tovább a 
dolgot, Cassius bácsi azonban igen. Úgy gondolta, kötelessége minden felvilágosítást megadni a kíváncsi kanadainak. 
- Nem tudja, mit jelent? 
- Honnan tudnám? - vonta fel a vállát Mr. Bell. - Nem ismerem közelebbről a sakálokat. 
- Az a dolog lényege - fogott a magyarázatba Cassius bácsi -, hogy az oroszlánok megölik az impalákat. Tud követni? 
- Eddig igen - biccentett Mr. Bell. 
- Miután az impala kilehelte a lelkét, az oroszlánok bevacsoráznak belőle. Ha az impala megfelelő nagyságú, még marad is a húsából, amit aztán a sakálok falnak fel. 
- Tanultam valami hasonlót az iskolában - morogta Mr. Bell. 
- Remek - dörzsölte össze a tenyerét Cassius bácsi. -Akkor nem is kell tovább magyaráznom. Mindenesetre az a feneség, hogy néha nincsenek a közelben sakálok. Elkóboroltak, miegymás. Az oroszlánok azonban nem nyúlnak ehhez a maradékhoz, mert hallgatólagosan megállapodtak egymás között, hogy ezt a részt a sakáloknak adják. Az oroszlánok és a sakálok furcsa szimbiózisban élnek. 
- Hogy kerül ez az izé... hús az én tányéromra? - kérdezte immár gyanakvó képpel Mr. Bell. 
- Ha megengedi, akkor mégiscsak tovább mondanám. Szóval, a hús - a sakálok része -, ott hever a pusztán és senki nem eszi meg. Az oroszlánok azért nem, mert lemondtak róla a sakálok javára, a sakálok pedig azért, mert messze járnak - néha-néha a keselyűk csipegetnek ugyan belőle, de a java a döglegyeknek és a férgeknek jut. 
- A fenébe is - meredt a tányérjára Mr. Bell. - De hiszen... 
- A maszájok rendkívüli módon kedvelik ezt a több napos, néha már hetes maradékot, mert puha, porhanyós tökéletesen kiérződik belőle az impala húsának a zamata. Természetesen jól le kell előtte mosni, megtisztítani a nyüvektől és a legyek tojásaitól, bár a maszájok ezeket külön csemegének tartják. Mi öreg Afrikalakók ugyancsak kedveljük a sakál részét és csak a legünnepélyesebb alkalmakkor tálaljuk fel. 
Mr. Bell a szája elé kapta a kezét. 
- Mint például most? Cassius bácsi bólintott. 
- Mint például most. 
Mr. Bell olyasféle hangokat adott ki magából, mint a mocsárba fulladni készülő részeg béka, s kezét a szájára szorítva az ajtó felé rohant. Venus kétségbeesetten ugrott utána, de nem sikerült elkapnia szakadt kabátja szélét. 
Ahogy becsattant az ajtó Mr. Bell mögött, Venus villogó szemekkel Cassius bácsira támadt. 
- Azért ezt mégsem kellett volna, Cassius bácsi! Minden tréfának van határa! 
- Persze hogy van - helyeselt vörös orrát simogatva Cassius bácsi. - De hol vagyunk még attól, hogy átléptük volna? Emlékszel, amikor a doktort megtréfáltuk? 
- Cassius bácsi, Klemens kanadai és nem érti az afrikai ültetvényesek tréfáit. 
- Igazán? - húzta el a száját Mr. Mclntire. - Őszintén sajnálom. Majd ha visszatér, bocsánatot kérek tőle. 
Mr. Bell azonban csak jó negyed óra múlva tért vissza. 
Mi addigra már a feketénket kavargattuk az ebédlő melletti teremben, kellemes fafotelekbe süllyedve, illatos szivarfüst társaságában. Mr. Béliről majd mindenki megfeledkezett, amiből leszűrhettem a tanulságot, hogy Mr. Bellt ebben a házban kutyába sem veszik - alighanem csak Venus múló szeszélyének tartják - továbbá, hogy az afrikai társaságoknak megvannak a maguk rituális tréfái, amelyek ugyancsak vaskosak azok számára, akik netn találkoztak még az igazi Afrikával. 
Amint a karosszékemben ücsörögtem az előttem és körülöttem csevegőket figyelve, s arra gondoltam, kávé helyett mennyivel szívesebben meginnék egy igazi, jó angol teát, egyszerre csak Emy Mclntire lépett oda hozzám. 
- Maradjon csak, kérem - nyomott vissza a székembe. -Hé, fiam! 
A fiam, majd kétméteres fekete inas, máris odahozott egy valamivel kisebb karosszéket, amibe aztán Emy Mclntire úgy belehuppant, hogy ettől kezdve alig láttam valamit belőle. 
- Beszélhetnék önnel, Mr. Lendvay? - kérdezte a szemüveges, seszínű hajú asszony, ölébe eresztve madárlábhoz hasonló kezét. 
- Természetesen, asszonyom. 
Mrs. Mclntire rám mosolygott. Szomorú volt a mosolya, amelytől vékony ráncok futottak végig kedves arcán. 
- Ön... gyűlöli a férjemet? Meghökkenve bámultam rá. 
- Miért gyűlölném? Az élőknek meg kell békülniük a halottakkal. 
- Azért, mert... hm... nem egészen tisztességesen bánt önnel. 
Mivel már úgyis itt voltam a isten háta mögött, továbbá semmi okom nem volt rá, hogy a meglévők mellé új ellenségeket szerezzek magamnak, igyekeztem elnyomni azt a hangot, amely arra biztatott, hogy még haló porában is szedjem le a keresztvizet Leopold Mcintire-ről. Ehelyett olyan szelíden mosolyogtam, mint a hittérítő a pogányokra, akik éppen abban a pillanatban dugnak be egy tüzes lándzsahegyet a fenekébe. 
- A mi szakmánk már csak ilyen, asszonyom. Végül is tréfa volt, ami történt. Mr. Mclntire nem zöld mambát hagyott nálam, hanem egy zöld siklót. 
- Mégiscsak ő az oka, hogy ön most itt van. 
- Lehet, hogy nem is tett velem olyan rosszat. Úgysem jártam még Afrikában. 
- Örülök, hogy így fogja fel a dolgot. Megkérhetném valamire? 
- Természetesen. 
- Mesélje el, hogy halt meg az uram. 
Elmeséltem. Röviden, mert igazából magam sem voltam tisztában a részletekkel. A végeredmény azonban egyértelmű volt: egy zöld mámba marta meg. 
Amikor befejeztem, rámosolyogtam. 
- Kérdezhetek én is valamit? 
- Hát persze - intett madárcsontú kezével. - Csak tessék. 
- Miért utazott Amerikába Mr. Leopold Mclntire? Csak azért, hogy idehozzon engem? 
Emy Mclntire megrázta a fejét. 
- Megpróbálta hazacsábítani Fredericet. Szerencsére már nem értesült a fia haláláról. Nem úgy mint én. 
A kezemre ütött, lágyan, szelíden, ami inkább simogatás-nak tűnt, aztán felállt és elvegyült a többiek között. 
Egészen addig ücsörögtem egyedül, gondolataimba merülve, amíg bele nem csüccsent valaki a karosszékébe. 
A férfi, aki rám meresztette a szemüvegét, komor volt, életunt kinézetű, mintha megnyomta volna a gyomrát a sakálok maradéka. 
- Maga tényleg valami zsaruféle? - kérdezte köszönés helyett. 
Jól megnéztem magamnak, aztán biccentettem. 
- Afféle. 
- Én meg Pontecorvo professzor vagyok. Paolo Ponte-corvo. 
Ismerősnek tűnt a neve, de meg nem tudtam volna mondani, honnan. 
- Nem messze dolgozom Linda Hoskins sírjától - folytatta a szemüveges professzor. - Már nem is egyszer meggyűlt vele a bajunk. Természettudományos világnézetem ellenére is ezt kell mondanom önnek. 
Meghajtottam a fejem és bemutatkoztam neki. Pontecorvo professzor szivart vett elő zakója felső zsebéből és meggyújtatlanul a szájába nyomta. 
- Nem mond önnek a nevem semmit, igaz? 
- Őszintén szólva... 
- Én fedeztem fel az afrikai ősembert. 
Egyszerre csak nagyot zendült a fejemben a felismerés. Hát persze! Paolo Pontecorvo, a híres paleontológus, aki egész életét az australopithecus, az afrikai ősember kutatásának szentelte. 
Melegen megráztam a kezét és férfias mosolyommal igyekeztem jóvátenni előbbi vétkemet. 
- Ön a világ egyik legnagyobb tudósa! - áradoztam. -Igazán megtiszteltetés, hogy önnel beszélgethetek. 
Futottam még két tiszteletkört, aztán várakozva néztem rá. Feltehetően volt valami célja, amiért ideült hozzám, aligha csak azt akarta megkérdezni, valóban zsaruféle vagyok-e. 
- Itt ásunk a birtok határain kívül - magyarázta a professzor ujjai között sodorgatva a szivarját. - Nem messze annak a lánynak a sírjától. Kétségtelen, hogy nincs rendjén vele valami. 
- Mit ért ezalatt? 
- Például a szelet. 
Hirtelen felbukkant előttem a teacserjék között vágtató furcsa szél szokatlan látványa, amitől akaratlanul is össze-borzongtam. 
- Ön is látta? - kérdezte előrehajolva. 
- Én is láttam - bólintottam. 
- De ez még nem minden. Mióta csak odaköltöztünk, furcsa jelenségek játszódnak le körülöttünk. Kezdetben nem beszéltünk róla, mert... attól tartottunk, hülyének vagy elmebajosnak néznek bennünket. Tudja, mi az a spontán te-leportáció? 
- Amikor a tárgyak csak úgy maguktól röpködnek a levegőben - mondtam. 
- Alig vertük fel a táborunkat a teaültetvény szélén, az éjszaka kellős közepén felemelkedett a sátram és felszállt a közeli baobabfák tetejére. Annak ellenére, hogy jó erősen le volt cövekelve. Úgy kitépte valami a földből a jó mélyre levert cövekeket, mintha csak néhány fogpiszkáló lett volna. Képzelheti a megdöbbenésemet, amikor reggel felébredtem és húsz méter magasan láttam a sátramat a fejem felett. S ott láttam két ládát is, melyek darabonként cirka másfél mázsát nyomnak. Alig tudtuk leszedni őket. - Felemelkedett és a közelünkben elsétáló fiatal, kellemes arcú férfira kiáltott. - Hé! Mr. Fox, jöjjön csak ide! 
A kedvesen nyúlfogú fiatalember keresgélte egy kicsit a hang gazdáját, s amikor végre felfedezte, odalépkedett hozzánk. 
i 
- Itt vagyok, professzor úr. Pontecorvo professzor felém intett. 
- Mr. John Lendvay zsaruféle, ez az úr pedig Don Fox docens, a táboromból. Leülne egy pillanatra, Don? 
- Igen, uram - mondta a nyúlfogú és rám villantva félszeg mosolyát, ráült egy háttámlás faszékre. 
- Éppen azt mesélem Mr. Lendvaynak, amikor felröppent a sátram és két láda a baobabfa tetejére. Emlékszik még rá, Don? 
- Már hogyne emlékeznék - borzongott össze a docens. - Ha csak rágondolok, belém áll a frász. Életemben nem láttam még olyat. Alig tudtuk levarázsolni őket. 
- És a leveses tányérra? 
Don Fox az arca elé kapta a kezét. 
- Most, ahogy mondja, ismét ég tőle a képem. Undorító volt és félelmetes. 
- Micsoda? - tudakoltam kíváncsian. 
- Amikor a képünkbe ömlött a leves. Úgy történt, hogy Don és Sabina megfőzték egy kondérban, majd mindenki mert belőle. Egy ládán ettünk... 
- Két ládán - helyesbített Don Fox docens. 
- Akkor két ládán. Sabina ráterített a ládákra egy fehér abroszt, aztán enni kezdtünk, amikor felemelkedett az abrosz a tányérokkal együtt a levegőbe. Valaki a képünkbe vágta őket. 
- Csak úgy, minden előzetes figyelmeztetés nélkül? 
- Képzelheti. Ott álltunk a láda mellett, miközben folyt le a képünkről a forró leves. Szerencsére nem hagyott rajtunk maradandó nyomokat. Végül pedig a lapátok és a csákányok. .. Brrr! 
- Az mi volt? - tudakoltam. Pontecorvo professzor megcsóválta a fejét. 
- Ha más mondaná, magam sem hinném el. Este lefeküdtünk és az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, olyan nehéz a mellkasom, mintha nyomná valami. Ettől még nem ijedtem meg, hiszen amióta itt dolgozunk, ezen a környéken, gyakran vannak rémálmaink. Igaz, Don? 
- Nekem majd minden másnap - bólogatott a nyúlfogú docens. - Sabina is sokat panaszkodik. 
- Tudja... nehéz ezeket a dolgokat megmagyarázni, főleg annak a tudatában, hogy mi természettudósok a materialista világkép képviselői vagyunk. Csakhogy ezek a megmagyarázhatatlan jelenségek mégiscsak léteznek, akár beszélünk róluk, akár nem. Én például... nem is egyszer láttam azt a furcsa szelet, amint végigfutott a sírtól kiindulva, a teacserjék között. Abban a pillanatban, ahogy elérte a táborunkat, valamennyien légzési nehézségekről panaszkodtunk. Mintha egy láthatatlan kéz a szívünket facsargatta volna. Nos, éjszaka felébredtem és kinyújtottam a kezem. Mit gondol, mit találtam a mellkasomon? 
- Még csak találgatni sem tudok. 
- Három lapátot, két csákányt és két ásót. 
- Én is az enyémen - mondta Don Fox. Mintha még némi büszkeség is érződött volna a hangján. - Azt hittem, megfulladok tőlük. Sabina is talált magán néhány lapátot. 
- Úgy gondolják, hogy mindezeket Linda Hoskins szelleme idézte elő? 
- Nem merem nyilvánosan hangoztatni a véleményemet, mert ha megtenném, a tudományos világ kitagadna. Soha, senki nem olvasná el többé egyetlen soromat sem, vagy ha el is olvasná, csak azért tenné, hogy jót röhögjön rajta. Ezt pedig nem kockáztatom meg. 
- Pontosan hol dolgoznak? 
- A Mclntire birtokon kívül, a domboldal szélén. Igen gazdag lelőhely ez, Mr. Lendvay. Abban reménykedünk, hogy hamarosan olyan leletekre bukkanunk, amelyek megváltoztatják az australopithecus kialakulásáról és fejlődéséről vallott eddigi nézeteinket. 
- A birtokon belül nem ásnak? A professzor megcsóválta a fejét. 
- Az ültetvény miatt nem lehet. Zavarnánk vele a munkát. De ez nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy eltűnjön ez az akármi a környékről. Reméljük, sikerrel jár és elűzi innét. 
- Miért nekem kellene elűznöm? - tettem fel a költői kérdést. 
- Hát kinek? - csodálkozott a professzor. - Mary Mclntire szerint maga ért ezekhez a számunkra megmagyarázhatatlannak tűnő izékhez. Maga valami vudu szakértő is, vagy micsoda, igaz? Mrs. Mclntire legalábbis azt mondta. 
Meg sem várva a válaszomat, kikászálódott a székéből és Don Fox-szal a sarkában felszívódott a többiek között. 
Egyedül maradtam a kétségeimmel. 
Szerencsére nem sokáig. 
Éppen egy konyakos pohárkát melengettem a kezemben, amikor felbukkant Virginia és betelepedett a karosszékbe. Csak akkor villantotta rám a szemét, amikor már kényelmesen elhelyezkedett benne. 
- Csak így, egyedül? 
Mondhattam volna, hogy mindezideig éppen nem voltam egyedül, de nem volt erőm tiltakozni. Az elmúlt nap és éjszaka minden fáradtsága ólomsúllyal húzta lefelé a szempillámat. Egyetlen röpke másodperc alatt aztán el is röppent ez az ólomsúly a fellegeken túlra, amint átvetette egymáson a lábait és rám mosolygott. 
Nem tudom, említettem-e már, hogy Miss Virginia vakí-tóan vörös, térdig érő kosztümöt viselt ezen az estén, amely úgy kiemelte figyelemreméltó formáit, mintha a legrafinál-tabb ruhatervező álmodta volna rá. Haját apró kis loknikba sütötte: majdnem afrofrizura volt, de mégsem az. Mintha Európa és Afrika randevúzott volna egymással a fején. 
Kacéran és kihívóan bánt a lábaival, de még az illem határain belül. Nekem azonban így is gyöngyözni kezdett tőle a homlokom. Nem volt mit tenni, meg kellett törölgetnem a zsebkendőmmel. 
Virginia csúfondárosan nézett rám: esküdni mertem volna, hogy sejti, mitől lett egyszerre ennyire melegem. Megráztam a fejem igyekeztem megfeledkezni a vörös ruháról és a hozzátartozó lábakról. Vettem egy mély lélegzetet, majd a konyakospohárral a kezében sürgölődő Mary nagymamára mutattam. 
- Figyelemreméltó asszony, igaz? Virginia bólintott. 
- Kétségkívül. Nagy szerepe volt benne, hogy a birtok él és virágzik. Ahogy hallottam, sem Leopold, sem pedig Cas-sius bácsi nem mutatott különösebb hajlandóságot az ültet-vényes életre, inkább a gyarmati közigazgatásban szerettek volna boldogulni. Cassius bácsi egyenesen a hadsereggel kacérkodott. Mary nagymama azonban előrelátóbb volt valamennyiüknél. Megérezte, hogy a gyarmatbirodalom felbomlik, kikiáltják a függetlenséget, s azok, akik eddig korlátlan urak voltak ebben az országban, koldusbottal a kezükben szégyenkeznek haza Nagy-Britanniába. Hogy ezt elkerülje, mindkét fiát arra ösztökélte, próbáljanak szerencsét az ültetvényeken, így került a család a Hoskins birtokra. Azt is mondhatnám, hogy ezt a gazdagságot, amit itt lát, mind neki köszönhetik. Ráadásul azt is megérezte, hogy a függetlenség kikiáltása után az újszülött Kenya nem zavarja el a fehér ül-tetvényeseket, hanem továbbra is számít a tapasztalataikra. 
- A férje? 
- Nagyon korán meghalt. Cassius és Leopold még egészen kicsik voltak. 
Mary Mcintire felénk fordult, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélgetünk. Virginia ösztönösen térdére húzkodta szoknyáját, én pedig kiegyenesedtem a székemen. Ennek ellenére tovább folytattuk volna a beszélgetést, ha Mary Mcintire oda nem int Virginiának. Olyan határozottan és fensőbbségesen tette, mintha maga Viktória királynő állt volna a terem közepén konyakospoharával a kezében. 
Virginia ment, én maradtam. Ejtőztem egy kicsit, aztán amikor úgy éreztem, hogy ismét kezd lecsukódni a szemem, felálltam és egy oldalajtón át kisétáltam a parkba. 
A park az udvarház körül terült el végeláthatatlan szélességben és hosszúságban. Még az éjszakai óra ellenére is vidáman verekedtek a majmok az épületekre boruló hatalmas fák tetején. Amint elindultam előre, néhány apró árnyék suhant át a kaviccsal felszórt utacskán. 
Őszintén szólva nem tudtam, hova tartok, csupán a gondolataimat akartam rendbe rakni. Tapasztalatból tudtam, ha zsibongó fejjel fekszem le, semmi sem lesz a jól megérdemelt alvásból. 
Ezúttal a hold nem volt fenn az égen, mégis világos volt az éjszaka a fejem felett ragyogó számtalan csillag fényétől. Későn fekvő madarak serege kiáltozott, pittyegett az ágakon, a majmok felháborodott kiáltozásától kísérve. 
Megpróbáltam megkerülni az udvarházat, de egy pata-kocska elállta előlem az utat. Szelíden nyújtózkodó hátán megcsillantak a csillagok. Nem akartam átugrani, ezért irányt változtattam és továbbgyalogoltam. Éppen egy fából ácsolt hidacskához értem, amikor meghallottam az üvöltést. Mintha egy ketrecbe zárt, sebesült állat kiáltotta volna világgá fájdalmát és tehetetlenségét. 
Megdermedve figyeltem a rémületes hangokat, amelyek azonban meglepő módon nem az erdő, hanem az udvarház irányából érkeztek. 
Az épületben nem moccant semmi. Az ebédlő nagy, földig érő ablakai tárva-nyitva álltak. Időről időre mintha egy vörös ruhás alakot láttam volna elsuhanni a függönyök mögött. 
Az üvöltés elhallgatott, majd szinte azonnal újra is kezdődött. Ettől némi mozgás támadt odabent felgyulladt néhány halvány villanylámpa az emeleten, majd a vörös ruhás alak kifutott a függönyökkel takart szobából. 
Ahogy a ház felé közeledtem, egyre rémültebben döbbentem rá, hogy a hangok nem sebesült állat kiáltásai. Emberi hangok voltak a végletekig eltorzulva. 
- Öööő! Neeeee! Űűűűűűűű! Ejjjjjj! - hallottam a sikol-tó, hörgő, fuldokló kiáltásokat. 
Éppen arra gondoltam, hogy átkelek a hídon és közelebbről is szemügyre veszem a ház környékét, amikor apró, de a majmoknál azért nagyobb árnyék vált ki a fák közül és felém futott. 
Úgy megrémültem tőle, hogy majd beleestem a patakba. Sebesen a zsebem felé kaptam, de a stukkerom természetesen nem volt nálam. Mindeddig nem volt szokásom fegyverrel indulni kellemesnek ígérkező, családi vacsorára. 
Az árnyék megállt velem szemben és csípőre tette a kezét. 
- Te vagy az, Johnny? 
Olyan erővel fújtam ki a tüdőmből a levegőt, hogy akár egy nagyobb követ is elfújhattam volna vele. 
- Jézusom, Mickey! Mi az ördögöt csinálsz te itt? 
A kis, vörös hajú fickó leguggolt, lehúzta az egyik cipőjét és kiborította belőle a belefolyt vizet. 
- A fene egye meg, mindig eltévesztem a szélességét. Nyomozol? 
Megtörölgettem a homlokomat és egy vastag törzsű fához támaszkodtam. 
- így is lehet mondani. Hát te? 
- Téged kereslek. Még meg sem beszéltük a teendőket. 
- Miféle teendőket? 
- Együtt nyomozunk, nem? 
Ismét felhangzott a jajgató üvöltés. Mickey kiborította a másik cipőjéből is a vizet, de egyetlen gesztussal sem mutatta, hogy zavarólag hatna rá az ordítás. Sóhajtottam még egy nagyot, aztán amikor már mindkét cipője a lábán volt, az udvarház felé mutattam. 
- Ez mi volt? 
- Micsoda? 
- Az üvöltés. 
Mickey belefülelt a levegőbe, majd amikor ismét felhangzott a gurgulázó-üvöltő sírás, legyintett egyet. 
- Juliana néni. 
- Ő kicsoda? 
- Ki lenne? Cassius bácsi felesége. 
- Mi van vele? - kérdeztem rekedt hangon. Mickey a homlokához érintette a mutatóujját. 
- Megbuggyant. 
- Mikor? 
- Már nagyon régen. Mióta csak ismerem, meg van buggyanva. 
Nem volt egészen irodalmi a kifejezésmódja, de a lényeget nagyon is jól kifejezte. A hangokból ítélve Cassius bácsi felesége valóban buggyant volt a javából. 
- Ilyenkor mit csinál? 
- Sír, meg az ajtót üti. Ki szeretne jönni ide, az udvarra. 
- Miért nem jöhet ki? 
- Mert akkor elszalad. Fél a mau-mautól. 
- A partizánoktól? 
- A mau-mau gyilkosoktól. Tudod, akik Lindát is megölték. 
- De hiszen a mau-mau már nem létezik. 
- Csakhogy ő ezt nem tudja. Kikívánkozik a szobájából, aztán meg menekül a mau-mau elől. 
- Mindig ilyen? 
- Néha hetekig a hangját sem hallani. Máskor meg éppen beszédes kedvében van. Velem is többször elbeszélgetett, csak aztán nagymama megtiltotta, hogy bemenjek hozzá, mert majdnem kiszúrta Cassius bácsi szemét az ollójával. 
Juliana Mclntire mintha csak meghallotta volna, miről beszélgetünk, kétségbeesett jajgatásba kezdett. 
- Akkor borult el, amikor a mau-mau megölte Linda Hoskinst? 
- Nagymama szerint igen. Meglátta a felgyújtott házat, és a lándzsára tűzött fejeket: a földre zuhant és megbetegedett. Hosszú hetekig magas láza volt - nagymama szerint élet-halál között lebegett -, s amikor meggyógyult, akkor már buggyant volt. A teste meggyógyult, de az agya nem. Azóta ilyen. 
Éles vijjogó jajgatásba csapott át a fájdalmas üvöltés. Mickey OHara összeráncolta a homlokát. 
- Most megy be hozzá Betty néni és megnyugtatja. 
- Ki az a Betty néni? 
- Betty néni Linda Hoskins dajkája volt. Egyedül ő menekült meg, amikor a mau-mau megölte a többieket. No és a doktor. 
- Hogy menekült meg? 
- Nem voltak otthon. Azóta Betty néni itt él a birtokon és Juliana nénire vigyáz. 
A hang egyszer-kétszer még élesen felsivított, majd elcsendesedett. Mickey OHara úgy közvetítette az eseményeket, mint a rutinos riporter, aki bekötött szemmel is tudja, mi zajlik a pályán. 
- Most odaadja neki a gyógyszerét, Juliana néni nem akarja bevenni, Betty néni viszont a szájába gyömöszöli. Ettől hamar elalszik. 
Nyögés, halk sikkantások odaátról, majd ránk köszöntött a csend. A madarak hallgattak az ágakon, és a majmok is távolabbra tették át rendetlenkedésük színhelyét. 
- Hogyan kezdesz hozzá a gyilkosságok felderítéséhez? - kérdezte kíváncsian Mickey OHara. 
Amíg az udvarházból felénk áradó félelmetes hangokat hallgattam, felkelt a hold két kézzel szórva ránk a sugarait. Apatakocska vize mint hosszú, végtelenbe vesző tükör, visszaverte a képemet és kissé megnyújtotta alakomat. 
Amit láttam benne, mélységesen elszomorított. Egy hajléktalan alkoholista állt a patak partján a vízbe bámulva. Szemeim szinte eltűntek az üregükben az álmosságtól, nadrágom szára rongyokban lógott, arcomra szürke foltokat rajzolt a kosz, ugyanakkor még büdös is voltam, amivel a patak-tükör szerencsére nem tudott mit kezdeni. 
Mickey OHarára néztem, aztán barackot nyomtam a feje búbjára. 
- Az lesz a legjobb, ha elmegyünk aludni. Kissé hosszú volt a mai nap. 
Úgy éreztem, mintha évszázadok óta nem feküdtem volna ágyban. Talán Nosferatu, a vámpír ismerheti ezt az érzést, aki örök életre ítéltetett, és soha nem adatik meg neki, hogy egyszer, úgy istenigazából kipihenhesse magát. 
- Holnap folytatjuk? - kérdezte Mickey OHara felém nyújtva a kezét. 
Belecsaptam, csak úgy csattant. 
- Folytatjuk, Mickey. 
- Görbülj meg, ha nem mondasz igazat? 
- Úgy legyen - bólintottam. 
Akkor még nem sejtettem, hogy meg sem kell várnom a másnapot a görbüléssel. 
Alighogy Mickey átugorva a patakot, felszívódott a holdfényben, ismét visszatértek a majmok. Nem örültem nekik, mert a kisfiú távozása utáni csendben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Arra még tippelni sem mertem, ki 
lehet Leopold bácsi és Frederic gyilkosa, egyelőre az is sok volt meggyötört agyamnak, hogy megpróbáljam elraktározni benne a ma este megismert arcokat. 
Amint a csillagokra és az ágak között ugráló majmokra bámulva mégiscsak megkíséreltem megbirkózni a nem kis feladattal, vörös villanás lobbant a park fáit szegélyező díszbokrok között. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha a villanás egy vörös kosztümtől származott volna, ezért hétrétbe görbültem és behúzódtam a közeli, sárga bogyókkal díszített bokor mögé. 
- Hé! - hallottam egy halkra fogott férfihangot. - Itt vagy, kincsem? 
Még mélyebbre süllyedtem a bokrok közé és csak a nyakamat nyújtogattam előre, hogy azért lássak is valamit. 
- Hé! Hol a fenében vagy, Virginia? 
A vörös villanás ismét fellobbant, majd olyan hirtelen, hogy szinte nem is tudtam követni a mozgását, felbukkant a lány. Ha kinyújtottam volna a karom, akár el is kaphattam volna a szoknyája szélét. 
- Itt vagyok - mondta kelletlen hangon. 
Zördültek a bokrok ágai, és egy sötét árnyék vált ki a csillagfényből. Amint megpillantotta Virginiát, megtorpant és csípőre tette a kezét. 
- Rohadt jól nézel ki, Virgi. Remélem, tudod? 
A lány önkéntelenül is végigsimított a ruháján, a hangja azonban barátságtalan maradt. 
- Mit akarsz tőlem, Knut? 
Ebből aztán rájöhettem, hogy Virginia beszélgetőtársa Knut Jensen, a Mclntire birtok intézője. 
Mielőtt tovább folytatódott volna a diskurzus, egy finom csengő hang a lelkem mélyén arra figyelmeztetett, hogy ingoványos talajra tévedtem. Éppen arra készülök, hogy kihallgassam két ember magánbeszélgetését, amihez semmi közöm. Ugyanakkor, egy másik hang - ez már nem a csengő lágy szava volt, hanem mély és reszelős - arra biztatott, nyissam csak ki a fülem, amennyire tudom, hiszen minden elejtett szóra szükségem lehet ahhoz, hogy megtalálhassam a gyilkost. Nem tehetek róla, de ez utóbbi, dörmögő orgánumot fontosabbnak tartottam a csingilinginél. így aztán továbbra is előrenyújtogattam a nyakam, hogy el ne szalasz-szam egyetlen mukkanásukat sem. 
- Beszélni akarok veled, Virginia. A lány is csípőre tette a kezét. 
- Hát beszélj. De megmondom kerek perec: ez az utolsó beszélgetésünk. Egyszer már tisztáztunk mindent, Knut. Akkor te is beláttad, hogy így lesz a legjobb. 
- Az akkor volt, Virginia. A lány felkapta a fejét. 
- Értsem úgy, hogy felülbíráltad az álláspontodat? 
- Akár úgy is értheted. 
Virginia hangja enyhén csúfondárosra váltott. 
- Csakhogy én nem bíráltam felül az enyémet. Ami elmúlt, az elmúlt. Sajnálom. 
- Azt te csak úgy hiszed, bébi. 
- Jobb lenne, ha befejeznénk, Knut.. 
- Erre viszont azt mondja neked a te Knut barátod, hogy szó sincs itt semmiféle befejezésről. Kéz a kézben bevonulunk a kis szobácskádba és minden úgy lesz, mint régen. 
- Semmi sem lesz úgy, mint régen. 
- Ez az utolsó szavad? 
- Jól tudod, hogy az. 
Knut Jensen közelebb lépett a lányhoz. Már csak karnyújtásnyira állt tőle. 
- Jól meggondoltad, kicsim? 
Készenlétbe helyeztem magam arra az esetre, ha ki kellene ugranom a bokromból. Bár senki nem kért fel a közbeavatkozásra, nem tűrhetem el, hogy jelenlétemben inzultál-janak egy hölgyet. 
Egyelőre azonban még szó sem volt inzultusról. Knut nem vette le a kezét a csípőjéről, csak a lábát csúsztatta előrébb. 
- Menj a fenébe, Knut. 
Virginia úgy tett, mintha el akarna menni. Knut ekkor kinyújtotta a karját és elkapta a lány kezét. 
- Csak azt akarom, hogy hallgass meg. 
- Vedd le rólam a mancsod, amíg szépen beszélek. 
S lássanak csodát: Knut úgy lekapta a kezét Virginia karjáról, mintha elektromos áramot vezettek volna bele. 
- Nézd, Virginia - vette szelídebbre a hangját. - Meg kell értened a lelkiállapotomat. Én... 
- Köpök a lelkiállapotodra, Knut. 
Ez azért nem volt szép tőle. Meg is csóváltam a fejem, és csak akkor hagytam abba, amikor egy tűlevél megbirizgálta a szizál-szúrás nyomát az orromon. 
- Nézd, kicsim - mondta a nagydarab, bajuszos férfi. -Sok mindennel megpróbálkozhatnék. Például azzal is, hogy kitörjem azt a bájos kis nyakad. Egyetlen roppantás és neked annyi. 
- Nagyon ráfáznál, Knut - mondta a vörös kosztüm bájos gazdája. - Te még nem ismersz engem úgy igazán. 
- Jól ismerlek én téged, kincsem. De nem roppantom el a nyakacskádat. Tudod miért? Mert itt van ez a szemét szimat és úgyis mindent kiszagolna. Nem érné meg, hogy életem hátralévő részét Nairobiban töltsem miattad. Voltál már a nairobi sitten? Egyszer menj el és nézd meg. Szóval, nem bántalak, kicsim. Legalábbis kézzel nem. 
- Takarodj a fenébe, Knut! 
- Eltakarodom, ha úgy akarod. Csak mielőtt elmennék, elmondom, mit csinálok veled. Oké? Nos, ha legközelebb elém kerül az a rosszképű zsaru, mindent elmondok neki. Mindent az utolsó szóig. 
- Te megőrültél! - sziszegte a lány. - Nem tudod, mit beszélsz! 
- Éppen hogy jól tudom. A te bájos kis kezecskédben van a sorsunk. Vagy ugyanúgy lesz minden, mint régen vagy elmondom a szimatnak, amit tudok. Gondolj a nairobi sittre, kincsem. 
- Te is arra gondolsz, Knut? - kérdezte remegő hangon a lány. - Mert azt, remélem, tudod, ha bármi is kiderülne, nem fogom be a számat. 
Knut Jensen elégedetten bólintott. 
- Erre is gondoltam, kincsem. Legfeljebb együtt csücsülünk Nairobiban. 
Virginia hallgatott egy kicsit, aztán bólintott. 
- Oké. Gyere, kinyitom az ajtót. 
Knut Jensen arcán azonban nyoma sem volt a diadalnak. Továbbra is gúnyos maradt és követelődző. 
- Nem akarok a szobádba menni, kicsim. 
- Mintha az imént azt mondtad volna. 
- Meggondoltam. 
- Akkor mi a fenét akarsz? 
- Azt akarom, hogy itt kint legyünk együtt a szabad ég alatt. 
- Knut, te megőrültél! 
- Méghozzá lent a szizálbokrok között. 
- Nem! 
- Dehogynem, kincsem. Hiszen már voltunk ott, nem is egyszer. 
- Legutoljára világosan megmondtam, hogy többé nem megyek oda. Egész idő alatt hideg futkározott a hátamon. Végig az volt az érzésem, hogy... figyel bennünket valaki. 
- Érdekes, nekem is. Talán az a kislány mégiscsak ott mászkál és mindent lát, ami a birtokon történik. Azzal is tisztában lehet, amit te csinálsz. 
-Fogd be a szád! 
- Már be is fogtam. Csak hadd mondjak még valamit. Az a libabőrözés a hátadon, s a szemed, ahogy benne vibrált a félelem... egyenesen csodálatos volt. Soha még olyan jó nem volt veled, bébi. Azt akarom, hogy ma este is olyan legyen. 
-Nem! 
Knut csalódottan megvonta a vállát. 
- Hát ez bizony nagy baj. Akkor nincs más megoldás, minthogy mindent elmondjak a zsarunak. Jobb, ha máris összekészíted a cuccodat, drágám, mert reggel alighanem el kell hagynod harmatos lányszobádat mindörökre. 
- Aljas vagy, Knut. 
- Csak kívánlak, bébi. 
Virginia lehajtott fejjel hallgatott. Elhúztam a számat és arra gondoltam, ha Knut helyében lennék, nem erőltetném annyira a dolgot. Hosszú évek tapasztalatai arra tanítottak, hogy nincs veszélyesebb a világon a sarokba szorított asz-szonyoknál. Talán még a könyörtelen vírusok sem. Márpedig úgy láttam, Virginia Parkért alaposan sarokba szorították. 
- Akkor hát igen, vagy nem? - ütötte tovább a vasat a derék Knut. Úgy látszik, semmit sem érzett meg abból, ami a lány lelkében bujkált, s ami annyira veszélyessé tette a játékot. 
- Jól van, Knut, jól van - mondta fegyelmezett hangon Virginia. - De most utoljára. 
- Én is így gondoltam - dörzsölte össze a tenyerét az intéző. 
Dehogyis úy gondoltad - futott át az agyamon. - Dehogyis, Knut. Úgy gondoltad, hogy most és ezután még jó sokáig. Kár, hogy nincs érzéked a női lélekhez. Mert ha lenne, megfordulnál, beiramodnál a szobádba és magadra zárnád az ajtót. Csakhogy te egy nagy barom vagy, Knut. 
- Tíz perc múlva a sírnál - mondta elfojtott indulattal a lány. Knut akár még tompított izgalmat is érezhetett a hangjában. - Tíz perc és ott vagyok. 
- Megkérhetlek valamire, kicsim? Két dolgot is kérnék tőled. 
- Miről beszélsz? 
- Az egyik, hogy meg ne próbálj átejteni. Bármivel is próbálkozol, csak rád ütne vissza. 
- Majd igyekszem. És a másik? 
- A rózsaszín sportszerelésedet vedd magadra. Tudod, a cipzárasat. 
- Menj a pokolba, te nyavalyás! 
- Dühöngj csak, kincsem, dühöngj. Istenemre mondom, már alig bírok magammal. Képzeld csak el, ott heverészünk a mi kellemes kis pokrócunkon, nem messze tőlünk a sír, a gyilkos szizálbokrok, a szél, aztán te, amint lassan lehúzod a cipzáradat... 
Agak mozdultak, s mire felocsúdtam, már nem láttam Virginiát a bokrok között. 
Knut Jensen ekkor leeresztette a kezét a csípőjéről és elégedetten felnevetett. Mereven a holdra szegezte a szemét, s amíg nevetett, az az eszeveszett gondolatom támadt, hogy a fickó talán maga a farkasember, aki éppen átváltozni készül. 
Jensen azonban nem volt farkasember. Ahogy kivihogta magát, elégedetten biccentett, majd felkapott egy előtte heverő ágat és játékosan a magasba hajította. A visszazuhanó ágacska alig néhány centiméternyire tőlem ért földet. 
Újra felnevetett, aztán elindult, hogy a patakon átkelve legyalogoljon a domboldalon Linda Hoskins sírjához. 
Én is indultam volna, de abban a pillanatban, ahogy elnyelte a holdfény, Venus Mclntire és Mr. Klemens Bell léptek ki kéz a kézben a bokrok közül a patak partjára. 
Ami ezután következett, azt bármelyik impresszionista festő megfesthette volna élete főművének. A hold vakítóan szórta sugarát a sárgabogyójú bokrokra, Venus Mclntire ezüst csillámokkal átszőtt fehér ruhájára s Mr. Bell kockás zakójára, amely feltűnően hasonlított az enyémre. 
Mr. Bell, ahogy kiszabadult a bokrok karjai közül, felemelte a lányt a magasba, és megcsókolta. így is maradtak jó néhány percig, mozdulatlanul, mint egy furcsa szoborpáros. 
Venus kisasszony elégelte meg először a soha véget érni nem akaró csókot. Kalimpálni kezdett a lábaival, mire Mr. Bell letette a földre. 
Amikor megnyugodva egymásnak dőltek, Venusból kirobbant a kacagás. Úgy nevetett, hogy az oldalára kellett szorítania a kezét. Mr. Bell vele nevetett, olyan jóízűen, mintha gyerekes csínyt követtek volna el. 
- Istenem, Klemens, milyen hülyék is ezek - kacagta a tündén, szőke Miss Venus. - Bevették, hogy el akarsz vinni a birtokról. Cassius bácsi alighanem már be is csinált a ga-tyájába rémületében. 
Megütődve bámultam rájuk. Miss Venus Mclntire stílusa mintha nem egészen a megszokott lett volna. Mintha valahogy átformálódott volna itt, a bokrok között, a holdsugár mindent beezüstöző fényében. 
- Soha nem mennék el innen, Venus! Soha, soha, soha! -tárta szét a karját Mr. Bell, mintha repülni akarna. - Itt szeretnék veled élni az idők végezetéig! 
Ismét meg akarta csókolni a lányt, de Venus eltolta magától. 
- Esküdj, Klemens! 
- Mire? - kérdezte némiképpen meghökkenve a tengerjogász. 
- Ha bármi is történne, kitartasz mellettem. 
- Persze hogy esküszöm. 
- Bármilyen út is vezet a célhoz? 
- Bármilyen út? 
- Esküdj! 
- Esküszöm, de... 
Venus megragadta Klemens Bell karját és megszorította. 
- Amikor megismertelek a leveleidből, csak a második voltam a sorban. Érted? A második. 
- Második? 
- Az öröklési sorrendben, te buta. Frederic volt az első. -Ezt értem, de... 
- Az apámé volt itt minden. Cassius bácsi csak megtűrt koldus, mint bármelyik szolga. Aztán egyszerre csak... meghalt Frederic. S én előreléptem az első helyre! 
- Jézusom, Venus, ezt úgy mondod, mintha... 
- Úgy mondom, ahogy mondom. Ki tudja, mit csinált Frederic odaát, hogy megmarta egy zöld mámba, és ki tudja, mit csinált az apám, hogy őt is megmarta. 
- Ne rémíts meg, Venus! 
- Frederic meghalt, az apám is meghalt, nyugodjanak békében. Most én vagyok az egyedüli örökös. Még néhány nap, amikor is nagykorú leszek és átveszem a birtok irányítását. Akkor aztán szélnek eresztek mindenkit. Te pedig feleségül fogsz venni, Klemens Bell. Oké? 
- Persze hogy oké, de... 
- Várj. Addig még göröngyös az út. Anyám nem tétel, őt nem érinti az örökösödési jog. Érinti azonban Cassius bácsit. 
- Hogy az ördögbe? Eddig azt mesélted, hogy a kenyai törvények szerint... 
- Az eddig volt. Csakhogy éppen meg akarják változtatni őket. Ha a parlament jóváhagyja, hogy a testvérek is örökölhetik a birtokokat, egyetlen lyukas garast sem adok többé az életemért. Cassius bácsinak csak addig vagyok értékes, amíg ő nem örökölhet. 
- Mit kellene... tennem? 
Miss Venus hátrasimította szőke haját és Mr. Bell férfiasán szép arcába nézett. 
- Őrizni engem, kedvesem. Éjjel-nappal. El nem mozdulhatsz mellőlem, ha nem akarod, hogy eddigi áldozatos munkád kárba vesszen. 
- Nappal még csak rendben van, de éjjel... 
- Ágyba bújsz velem. Hogyan lehetne jobban őrizni, mi? 
- De hát akkor... ott... sok minden megtörténhet. Például... akár... 
Venus Mclntiere szomorúan megcsóválta szép, szőke angyalka-fejét. 
- Hogy te milyen hülye vagy, Klemens Bell... Most pedig szeretném, ha beszélnél egy kicsit arról a pasasról a vonaton. 
Mr. Bell megtörölgette a homlokát. 
- Kiről? 
- Az alteregódról, kedvesem. Arról a másik Dr. Béliről. 
- Mit mondjak róla? Életemben nem láttam még a fickót. 
- Biztos ez? 
- Csak nem képzeled, hogy nem ismerném fel, ha már láttam volna! 
- Hogy a fenébe tudhatott róla, hogy te ide készülsz? Attól tartok, valahol vigyázatlanul eljárt a szád. 
Mr. Bell könyörgő tekintettel kulcsolta imára a kezét. 
- Esküszöm, Venus, hogy nem beszéltem róla senkinek. Venus előrehajolt és lágy puszit lehelt Dr. Bell férfias 
homlokára. 
- Nincs semmi baj. Előbb-utóbb rájövünk, ki lehetett a fickó, kicsoda Norton atya és ki ment ki az állomásra Cas-sius bácsi maszkjában. Talán az apám kavart valamit még halála előtt. Nem lenne jó, ha egy idegen beleköpne a levesünkbe. Ugye, az elképzelhetetlen, Klemens, hogy te két vasat is tartasz egyszerre a tűzben? 
- Hogy... gondolhatsz erre... Venus? 
- Csak úgy az eszembe jutott. Ugye tudod, Klemens, mi várna rád, ha kiderülne, hogy naiv, vidéki kislánynak nézel, akit könnyedén át lehet verni? 
- Honnan veszed ezt az ostobaságot? - háborodott fel Mr. Bell. - Őrülten szerelmes vagyok beléd és nem érdekel semmi, csak te. 
Venus ismét csak csókot nyomott Dr. Klemens Bell férfiasán nyílt homlokára. 
- Azt imádom benned, hogy ilyen kedvesen naiv vagy. Apropó, mi a véleményed Mr. Lendvayról? 
- Őszintén szólva... céltudatos pasasnak látszik. 
- Attól félek, az is. Majd meglátjuk. 
- Tartsam rajta a szemem? 
- Te csak rajtam tartsd a szemed. És néha a kezed is. -A... kezem? Hol? 
Kénytelen voltam elkönyvelni magamban, hogy bár Mr. Klemens Bell kétségkívül jóképű és vonzó férfi, nála nagyobb marhát - már ami a nőkkel való foglalatosságot illeti - csak ritkán hordott a föld a hátán. 
Ebben feltehetően Miss Venus Mclntire is egyetértett volna velem. 
Hogy végül is Mr. Klemens Bell hol tartotta a kezét, amikor elvonultak előttem, meg nem tudnám mondani - lévén, hogy a jótékony ágak eltakarták előlem a párt. Már-már kibújtam volna a rejtekemből, amikor ismét hangokat hallottam a pa-takocskán túlról. Megadóan behúztam a nyakam és vártam. Nem kellett soká várnom. Rövidesen két sötét alak bukkant fel a patak partján, átcsoszogtak a hídon és éppen ott álltak meg, ahol néhány másodperccel ezelőtt még Venus és Dr. Bell ölelgette egymást. 
- Érzed a füstöt, Susi? - hallottam Ross OHara hangját. - Valaki nemrégen járhatott itt előttünk. 
- A régészek - mondta Susi néni. - Alighanem Ponte-corvo professzor szivarjának az illata. 
- Biztos bosszút forral - kuncogott csendes kárörömmel a hangjában Ross bácsi. - Ha én lennék a helyében, kinyírnám valamennyit. Éjszaka belopódznék a házba és egy bozótvágóval lekaszabolnám őket. 
- Megbolondultál, Ross? - méltatlankodott Susi néni. -Hiszen Mickey is itt van velünk. 
- Természetesen arra az időre gondoltam, amikor mi már elmentünk. Mondd csak, Susi, kedveled te ezt a Pontecorvo professzort? 
- Nem kedvelem, Ross. Túlságosan szúrás a szeme. Sosem szerettem a szúrós szemű embereket. 
- Bevallók neked valamit, Susi. Én már... napok óta hergelem a professzort. Előbb-utóbb úgyis megöli őket. 
Susi néni hallgatott, majd nagysokára megszólalt. 
- Biztos, hogy helyesen cselekszünk, Ross? A bibliában meg van írva, hogy nem szabad más ember életére törni. 
- Ugyan már, Susi, hiszen abban a könyvben mást sem tesznek mint egymás életére törnek. Ha a professzor megölné őket... azt hiszem, odafent megbocsátanának neki érte. 
- Nekünk is, Ross? 
- Nekünk aztán biztosan, Susi. 
Ismét hallgattak egy kicsit, én pedig úgy éreztem, mintha tűvel böködnék a fenekemet. A két öreg olyan kényelmesen toporgott az orrom előtt, mintha reggelig sem akarnának elmozdulni a helyükről. 
Már-már azon töprengtem, hogy megpróbálok zaj nélkül visszavonulni, amikor ismét megszólalt Susi néni. 
- Mondd csak Ross, hiszel te benne, hogy a kis Linda itt jár közöttünk? 
- Hát persze hogy itt jár - mondta Ross OHara. - Miért ne járhatna itt? 
- El nem tudom képzelni, hogy az az édes kis szőkeség gyilkoljon. 
Ross bácsi ekkor felnevetett. Hideg és csúfondáros volt a nevetése. 
- Te még arra a kis szőkeségre emlékszel, Susi? Csakhogy az, aki gyilkol, már nem ő. Talán nagyobb mint a Himalája, és a düh is akkora benne. Ez már egy démon, Susi. 
Susi OHara keresztet vetett. 
- Isten legyen hozzájuk irgalmas, Ross. 
- De csak a lelkűknek, Susi. A testük égjen örökkön-örökké a pokol tüzén! 
- Óh, istenem, Ross. csak ennek a kisfiúnak ne essék baja! Halkan zörgött a lábuk alatt az avar, ahogy elvonultak. 
Én pedig csak álltam, meggörnyedt derékkal a bokor mögött, és időről időre meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy meggyőződjek róla, nem álmodom-e. Uramisten, mibe keveredtem már megint? 
Amint elhagytam a parkot, ráváltottam az elhagyott ültetvényrészhez vezető rövidke ösvényre. A hold változatlan hevességgel ragyogott az égen, felhőnek nyoma sem látszott odafent. A levelek mozdulatlanul gubbasztottak az ágakon, s ha a majmok nem rázogatták volna őket, meg sem mozdultak volna reggelig. 
Loholás közben is érzékeltem, milyen csodaszép körülöttem a táj. A fák a ragyogó hold ezüstjében áztak a folyékony ezüst rácsorgott az alattuk meghúzódó bokrokra, rá a fűre, a cipőmre. Ezüstcipőben igyekeztem előre az ezüstfák között. 
Lehet, hogy még a szívemben is ezüstből volt a félelem. . Visszagondoltam Virginia fojtott, elkeseredett hangjára, s évtizedes tapasztalatom azt súgta, nagyon kell igyekeznem, ha meg akarok akadályozni egy gyilkosságot. 
Felügettem a dombocska tetejére és máris robogtam volna az ezüstből vert sírkereszt felé, amikor hirtelen kiugrott valaki a szizálbokrok közül és rémült kiáltozás közepette végigterült előttem a füvön. 
Odarohantam hozzá és fölé hajoltam. Nem kellett volna. Ahogy felé közeledett az arcom, öklével többször is barátságosan belecsapott a képembe. 
Mit mondjak, nem örültem neki. Már csak azért sem, mert az ütések nagyjából azt a helyet érték, amelyet a szizál megszurkált Linda Hoskins sírjánál. Néhány pillanatig csillagokat láttam, s csak akkor szelídült meg a ragyogó csillagfény, amikor sikerült a kebléhez rejtenem az arcom. 
Bár kisebb dolgom is nagyobb volt annál, hogy pajzán gondolatok jussanak az eszembe, mégiscsak megéreztem a puha szöveten át testének vonzó domborulatait, bőrének barackvirág illatát. 
- Maradjon veszteg - morogtam a fülébe. - És ha lehet, ne verje szét a képem. 
Néhány másodperc múlva úgy-ahogy megnyugodott, bár a szája széle még mindig remegett, mintha másodpercek alatt negyven fokot zuhant volna a hőmérséklet. 
- Kérem, én... kérem, én... 
- Nyugodjék meg - mondtam felemelve a fejem. - Nincs semmi baj. En vagyok az, John Lendvay. 
Virginia Parker gyanakodva az arcomba lihegett. 
- Tényleg maga... az? 
- Nézzen meg jobban. 
- Istenem, én... Jézusom... nem fogja elhinni, mi történt. 
Önkéntelenül is végigfutott rajta a pillantásom. Rózsaszínű tréningruhája elején végig nyitva volt a cipzár, csak egy aprócska trikó fedte erős, telt kebleit. 
- Ott fekszik a szizálbokrok... mellett. Jézusom... maga tette? - Mielőtt megakadályozhattam volna, csókot nyomott a számra. - Köszönöm, édes... de azért ezt mégsem kellett volna. 
Éreztem, hogy lassan jéggé válik bennem minden. Előbb csak a szívem, majd többi testrészem is. 
- Mit... nem kellett volna? Virginia a vállamra hajtotta a fejét. 
- Hát megölni, édes. 
Olyannyira rám ült az elkeseredés, amiért elkéstem, hogy alig fogtam fel a szavait. Csupán annyi szivárgott be a tudatomba, hogy Knut Jensen meghalt. 
Virginia felrángatta a cipzárját és levegő után kapkodva átkarolta a vállam. 
- Az eg... állat volt. Hallgatni fogok, mint a sír. Tőlem senki nerii fogja megtudni... Istenem, énértem eddig még egy poharat sem tört össze senki, te pedig megöltél valakit... 
Nem túl gyengéden letoltam a fejét a vállamról, és a szi-zál között futni kezdtem lefelé. Egészen addig futottam, amíg fel nem bukkant előttem Lindácska sírja. Megálltam és kétségbeesetten forgattam a fejem jobbra-balra. 
Néhány másodperc múlva felfedeztem egy különösen terebélyes szizálbokor mellett a leterített takarót. Gyűrődései arról árulkodtak, hogy nemrégen még heverészett rajta valaki. Nem messze tőle egy kisebb szizálbokorra borulva fehér, fürdőnadrágos emberi test feküdt. Békésen hevert a szi-zálon, mint a fakír kedvenc szeg-ágyán. 
Egyetlen ugrással mellette termettem. Megragadtam a vállát és megpróbáltam lehúzni a bokorról. 
Jött az, nem is kellett nagyon ráncigálnom. Alighogy megmozdítottam a karját, engedelmesen felém csusszant. Elkaptam és lesegítettem a földre. Még meleg volt, a szemei azonban már mereven, mozdulatlanul bámultak a csillagos égre. 
Néhány pillantást vetettem csak rá, aztán behunytam a szemem. Bár láttam már holttestet, többet is a kelleténél, mégis minden alkalommal megráz az erőszakos halál látványa. 
Mert Mr. Knut Jensen erőszakos halállal halt meg, ahhoz kétség sem férhetett. A hátán húzódó, jókora vágások mutatták, hol szállt ki belőle a lélek. 
A bokor mögé sétáltam és megpróbáltam megkeresni a gyilkos szerszámot. 
Nem találtam. 
Addig keresgéltem, amíg fel nem bukkant a közelemben Virginia. Látszott rajta, hogy az eltelt percek alatt sikerült testileg-lelkileg összekapnia magát. Cipzárja immár azt a látszatot keltette, hogy le sem húzták azóta, mióta megvette a boltban. Arca nyugodt volt, csak a szeme alját árnyékolta be egy-egy koromszínű félhold. 
- Meg... halt? - kérdezte fakó hangon. 
- Meg - biccentettem. 
- Köszönöm, John. Azt hiszem, az életemet mentetted meg vele. 
- Álljon csak meg a menet! - tiltakoztam. - Nem én öltem meg. 
Virginia bólintott. 
- Természetesen, édes. Nem te ölted meg. Most mi legyen vele? 
Behunytam a szemem és megráztam a fejem. 
- Mondd el, hogy történt. 
- Muszáj? 
Ugy néztem rá, hogy bocsánatkérőn megszorította a csuklóm. 
- Jól van, igazad van ha kérdezősködnek, mindkettőnknek ugyanazt kell mondania. Tehát: megzsarolt, hogy ha nem... jövök ide vele, bevádol Cassius bácsinál. Cassius bácsi nagyon kényes az ilyen dolgokra, és ha megtudja, hogy az alkalmazottai... ugye érted... azon nyomban kirúgna. Nekem pedig ez az állás az életet jelenti. Nagyon sajnálom, hogy ide jutottam. Már az első alkalommal el kellett volna kergetnem, de... féltem tőle. 
- Féltél? 
- Erőszakos volt és megfenyegetett, hogy megöl, ha nem engedek neki. 
Az ilyesfajta magyarázatra mondják mifelénk, hogy egészséges, csupán a torka véres. Jól kifejlett zsaruösztönöm kétséget sem hagyott afelől, hogy Virginia szövegének annyi köze van az igazsághoz, mint egy gőzhajónak a vitorlához. 
- Eltemeted? - kérdezte együttérzőn Virginia. - Hozok lapátot, ásót... 
- Megbolondultál? - förmedtem rá. - Hiszen ez a pasas gyilkosság áldozata lett. 
- Jól van, én csak segíteni akartam - vonult nyomban vissza. - Elvégre miattam tetted, amit tettél. 
- Nem tettem semmit. 
- Jól van, édes. Legyen úgy, ahogy akarod. 
Ez az édesezés sem tetszett igazán, de nem volt időm rá, hogy stílusgyakorlatokkal múlassam az időt. Mivel a szizál-bokor mögött nem találtam meg a bozótvágót, tovább kerestem. Már vagy húszméternyire jártam a bokortól és a néhai Jensentől, de még mindig nem bukkantam rá. Végül visszatértem Virginiához és lecsüccsentem a halott mellé. 
Virginia nyelt egy nagyot, miközben az ég hátteréből kimagasló fakoronákra nézett. Ujjai elmarkolták a cipzár húzóját és húzogatni kezdték le-fel. 
- Ki kellett jönnöm vele. 
- Ezt már mondtad. 
- Ki kellett hoznom a pokrócot is... ahogy szoktuk. 
- Eeeegen. 
- Kérlek... ne mondd így, mert... - Rángatódzni kezdett a szája széle, ami annak a jele volt, hogy másodperceken belül sírva fakad. Gyorsan átkaroltam, és megveregettem a hátát. 
- Jól van, egyetlen szót sem szólok ezután. 
- Azért... szólhatsz, csak ne így. Szóval... kijöttünk ide, és ő... követelni kezdte, hogy... szóval... 
- Értem. Mondd tovább. 
- Azt mondta... álljak a holdfényben a szizálhoz és... húzzam le a cipzárat. Olyan szögbe kellett állnom, hogy a sír is lássék. Ez az ember beteg volt... Johnny. Én nem akartam, erre ő azt ordította, hogy vetkőzzek le egészen és... álljak a szizálhoz. Ő is levetkőzött és... odaállt a bokorhoz. Én sírtam, és... nem is akartam odanézni. Ordított, hogy nézzek oda, hiszen azért csinálja, hogy megtanuljam belőle... Egyszerre csak... abbamaradt az ordítása. Mintha megvonaglott volna... Azt hittem, a szizál szúrta meg. Tett néhány lépést felém... majd megbotlott... megfordult, és rázuhant a bokorra. Ekkor láttam csak, hogy vérzik a háta. Sikítottam, majd futni kezdtem. Végül is... végül is... köszönöm, Johnny. 
- Jól van, nyugodj meg - mondtam és megsimogaítam a haját. Akármi is volt az igazság, nem lehetett kellemes látvány Knut Jensen halála. - Gyerünk - biztattam aztán gyengéden. - Vissza kell mennünk a házba. 
- Vele... mi lesz? 
- Felébresztem a személyzetet. Ők majd keresnek neki nyugvóhelyet. 
- Nem lesz ebből neked bajod, Johnny? 
- Ugyan, mi lenne? Elvégre nem én öltem meg. 
- Ez így is van... Muszáj nekem be vallanom, hogy itt voltam... vele? 
- Muszáj - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. -Hiszen ez az igazság. 
Virginia Parker furcsán nézett rám. 
- Te tudod, Johnny. Én a te helyedben mégis... inkább... Jézusom, nézz csak oda, kérlek! Úristen, nézz csak oda! 
Odanéztem, ahova mutatott. 
A szizálbokorsor végén, tenyérnyi holddal a háta mögött két árnyalak állt, s az egyik mintha bozótvágó kést tartott volna a kezében. 
Én csak egyszerűen meghökkentem, Virginia azonban még fel is sikoltott rémületében. Ismét csak a zsebem felé tapogatóztam a 38-as után. Immár ki tudja hányadszor voltam kénytelen ráébredni, hogy nincs nálam. 
A két sötét emberi alak csak állt mozdulatlanul esküdni mertem volna rá, hogy bennünket figyel. A közeli fák levelei meg sem rebbentek, én azonban éreztem, hogy ismét feltámad az a furcsa szél, amelyet már volt szerencsém megtapasztalni. Esküdni mertem volna rá, hogy még a levegő hőmérséklete is zuhant néhány fokot. 
Nem törődve a két alakkal, a sír felé fordultam. Körülötte hajladoztak leginkább a teacserjék mintha valaki kikelt volna a rög alól és a környező bokrokba kapaszkodott volna. 
Mozdulatlanná dermedve figyeltem a jelenést. A cserjék ágai egészen a földig hajoltak, majd visszapattantak a levegőbe. Mintha láthatatlan valaki futott volna közöttük, kezével csinálva utat magának a levelek és ágak sűrűjében. 
Virginia egész testében remegve a karomba kapaszkodott. 
- Johnny, ez... erre jön. 
Valóban úgy tűnt, mintha a jelenség pontosan felénk tartana. 
- Istenem, ki lehet ez? Csak nem... csak nem... 
Szemem sarkából láttam, hogy a két fekete alak megindul előre. Éppen abban a pillanatban értek a közelünkbe, amikor a láthatatlan valaki feltűnt a domboldal tetején. 
- Istenem... meg fog ölni bennünket! 
Nem mondom, hogy nem öntötte el nyugtalanság a szívemet a közeledő jelenés láttán, mégis egyetlen pillanatra se veszítettem szem elől a másik kettőt. Főleg, hogy egyikük kezében felfedeztem a bozótvágó kést, amellyel Knut Jen-sent megölték. Ez az egyikük Ross OHara volt, Mickey nagypapája. 
A cserjék között futó láthatatlan lény megfordult maga körül, mintha keresne valakit. Tétovázott egy kicsit, aztán mintha észrevett volna bennünket, ismét csak felénk vette az irányt. 
Néztem néhány pillanatig, majd Ross bácsihoz ugrottam. ELaptam a csuklóját és megszorítottam. 
- Adja ide! Adja, de gyorsan! 
Ross bácsi azonban olyan görcsösen fogta a machetét, hogy képtelen voltam elvenni tőle. Talán csak úgy tudtam volna megtenni, ha eltöröm az ujjait. 
Felsziszegett valami a fülem mellett. Mintha egy nyughatatlan lélek szidalmakat vagdosott volna a fejemhez. Még az eddigieknél is hűvösebb szellő csapta meg a bőröm. Láthatatlan ujjak szorultak a nyakamra és megpróbáltak megfojtani. Kiáltottam egy nagyot, miközben hatalmas rántással kiragadtam Ross bácsi kezéből a bozótvágó kést. 
- Bocsáss meg, Linda! - hallottam Virginia elgyötört hangját. - Kérlek, bocsáss meg! 
Én már közel sem voltam ennyire bocsánatkérő hangulatban. Felemeltem a machetét és vagdalkozni kezdtem vele. Körbeforogtam, miközben nagyokat ütöttem jobbra-balra. Susi és Ross OHara rémülten menekültek el előlem nem törődve többé Linda kísértetével, felnyögdécselték magukat a fák alá. 
Egyetlenegyszer éreztem csak úgy, mintha láthatatlan ujjak megpróbálnák kicsavarni a kezemből a bozótvágó kést, aztán a kísértet feladta a próbálkozást. Arcomba sziszegett, majd megfordult és elfutott a domboldalon lefelé. Lábujjhegyre ágaskodtam, hogy jobban lássak, de csak annyit sikerült megállapítanom, hogy eltűnik a sír mögötti szizál-bokrok között és nem mozdul többé. 
Mire elnyugodott az ágak mozgása, sűrű csend hullott ránk, amelyben szinte kellemes zenének tűnt Virginia zokogó sírása. 
Tudtam, hogy oda kellene mennem hozzá, de mégsem azt tettem. Helyette felgyalogoltam a bokrok között a fákig, ahol Susi és Ross OHarának kellett rejtőznie. 
Meg is találtam őket. Úgy álltak egymás mellett, mint két megöregedett, megkopott pingvin a Déli-sarkon, az olvadó jégtáblákat figyelve. 
- Már elment - mondtam megnyugtató mosollyal. -Akárki is volt, elment. 
- Linda volt az - magyarázta egykedvű, éneklő hangon Susi OHara. - Visszabújt a sírjába. Nem sikerült a terve, és most odalent dúl-fúl mérgében. 
- Terve? - hökkentem meg. - Miféle terve? 
- Ölni akart - mondta Susi OHara. - Meg akart gyilkolni valakit. Talán önt, talán Miss Virginiát. Linda nem válogat. Dúl-fúl, hogy nem sikerült a terve. 
Mivel előbb-utóbb úgyis meg kellett tudniuk az igazságot, vettem egy mély lélegzetet, aztán a lassan feltápászko-dó Virginiára néztem. 
- Sikerült - mondtam sóhajtva. - Sajnos, sikerült. 
- Kérem? - meredt rám meghökkenve Susi OHara. 
- Linda megölt valakit - mondtam, készen rá, hogy elkapjam, ha kiszaladnának alóla a lábai. - Sajnos, elkapott valakit. 
Ross OHara felém fordította kíváncsivá vált tekintetét. 
- Csak nem Knut Jensent? 
- Honnan tudja? - csaptam le rá. 
- Onnan, hogy láttam idejönni, de most nem látom sehol. Megölte volna? Úristen, Lindácska, hát szabad ilyet tenni? Miért nem hallgatsz Ross bácsira, te rossz kislány? 
Kezdtem rádöbbenni, hogy eltévesztettem a címet, és a Mclntire birtok helyett az őrültekházába kerültem. 
Erről igazából csak akkor győződtem meg, amikor Virginia Parker is csatlakozott hozzánk. Korábban már említettem, hogy Virginia nem akármilyen nőszemély volt ha végiglibegett volna a Santa Monica-i főutcán, holtbiztos, hogy tizenöttől hetvennyolcig minden férfiember utána forgatta volna a fejét. Ezután a Virginia Parker után viszont legfeljebb néhány szociális munkás forgatta volna, hogy megpróbálják rábeszélni, vegyen részt a legközelebbi alkohol- és drogelvonó kúrán. 
Szegény Virginia úgy tántorgott oda hozzánk, mintha kora reggeltől késő estig whiskyt vedelt volna. Rózsaszínű tréningruhájába beletörött a fű, arca fekete volt a könnyeiből 
és a rászállt porból keletkezett sártól, keze remegett, ahogy felém nyújtotta. 
- Én jól vagyok... Johnny - mondta anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna tőle. - Nagyon is jól vagyok... Te is jól vagy? 
Ezzel fennakadtak a szemei és hanyatt vágódott a füvön. 
- Honnan szerezte a kést? - förmedtem Mr. OHarára. Az öregúr meghökkent és lépett egyet hátrafelé. 
- Honnan szereztem? És ezt épp... ön kérdezi? 
- Éppen én kérdezem - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Honnan vette? 
Ross bácsi segítségkérőn Susi nénire nézett, aki erre csak felvonta a vállát. 
- Hajlandó végre megmondani? - próbálkoztam újra. Ross bácsi a bozótvágóra pislogott, aztán elhúzta a száját. 
- Persze hogy hajlandó vagyok. Hiszen magától kaptam. Mintha valaki mellbe vágott volna. Jó erősen, ököllel. 
- Tőlem? 
- Miért néz úgy rám? Nem emlékszik, hogy a markomba nyomta? 
Megsimogattam a homlokomat és megpróbáltam megbizonyosodni róla, nem álmodom-e. Sajnos, ébren voltam. 
- Mikor nyomtam a markába? - kérdeztem rekedten. 
- Nem sokkal ezelőtt. Ott futott el mellettünk a cserjék között. 
- Miből gondolják, hogy én voltam? 
- Mert maga volt. 
- Látta az arcomat? 
- Láttuk, Susi? 
Susi néni határozatlanul nézett rám. 
- Nem is tudom... Inkább a ruháját láttuk, Ross. Elfutott mellettünk és... a kezedbe nyomta a machetét. 
Virginiára pillantottam, a szomorúan gunnyasztó OHara párra, aztán valami arra késztetett, hogy megkönnyebbülve felsóhajtsak. Ezek után már semmi meglepő nem történhet velem ezen a megveszekedett ültetvényen. 
Pedig történt. 
A HALÁL PINCÉJE 
A Nairobiból érkezett rendőrtiszt levette a sapkáját és  a derékszíját, majd mindkettőt lehajította a fűre. Túl jL . voltunk már a bemutatkozáson pontosan tudta, ki vagyok, és miért érkeztem a Mcintire birtokra. Én viszont tudtam róla, hogy Iruru százados és a bűnügyi osztály helyettes vezetője. 
Iruru százados atyai jóindulattal nézett rám. 
- Hát így állunk, Mr. Lendvay. Szerencsére nem történt gyilkosság. 
- Nem-e? - kérdeztem némiképpen meglepődve. 
Iruru százados hozzádörzsölgette meztelen lábaszárát a fatönkhöz, amin ült és még az eddigieknél és atyaibban mosolygott rám. 
- Az a baja önnek, Mr. Lendvay, hogy nincs elég afrikai tapasztalata. 
- Az valóban nincs - ismertem be, majdhogynem köny-nyek között. 
- így aztán a bolhából is képes elefántot csinálni. 
- Bolha tehát van? - kérdeztem naiv tisztelettel. 
- Az van. De csak bolha és nem elefánt. Ön előadott nekem egy hihetetlen történetet, zöld mambákról és kísértetekről, akik szizálbokorba lökdösik az embereket. Nem gondolja, hogy ezzel túlságosan is messzire ment? 
- Nem gondolom - mondtam határozottan. 
Iruru százados sóhajtott egy nagyot és ismét a tönkhöz dörzsölgette a lábát. 
- Akkor menjünk sorjában. Arra, hogy Santa Monicában mi történt, nem óhajtok kitérni: az az amerikai rendőrség 
dolga... amellyel úgy egyébként ön nincs felhőtlen viszonyban, igaz? 
- Mint a magánzsaruk általában az államiakkal - mondtam beleegyező bólintás kíséretében, miközben azon törtem a fejem, vajon ki fújhatott be neki. Talán Cassius bácsi? 
- Ön azt állítja, hogy egy bizonyos Dr. Bellt megöltek a Mombasából Nairobiba tartó vonaton. Nos, ez bizonyos értelemben igaz. Abban az értelemben, hogy valóban megöltek valakit. A kérdés csupán az, hogy kik, és kit. Ami az elsőt illeti, ne aggódjék: rövidesen kézre kerítjük a pasast. A gyilkosság áldozatának a személyazonosságát a kanadai kollégáknak kell kideríteniük, tekintettel arra, hogy kanadai az illető. Ez az ügy nem tartozik a kenyai rendőrségre, mint ahogy Frederic Mcintire és Leopold Mcintire halála sem. Az pedig, hogy ön találkozott egy bizonyos Norton atyával, meg egy maszájjal, hát istenem... Sok mindenkivel találkozik az ember, ha messzi országokba vezeti a balsorsa. Továbbá ön azt állítja, hogy kísértet jár az ültetvényen - Linda Hoskins kísértete. No de, uram! Ön felvilágosult amerikai, aki bizonyára lenézi a mi afrikai babonáinkat, mégis azt magyarázza nekem, hogy léteznek kísértetek, akik képesek ártani az élőknek? 
- Knut Jensent is meggyilkolták - mondtam határozottan. 
- Vagy nem - mondta ő. 
- Ezt hogy érti? 
- Úgy, hogy baleset történt. Mr. Jensen kisétált a szizál-bokrok közé, kezében egy bozótvágóval, hogy utat vágjon magának a teacserjék között - nemrég magam is jártam arra, s bízvást állíthatom: valóban elkel egy machete, ha arrafelé kódorog -, s kezében a késsel megcsúszott. Megcsúszott, megperdült és beleesett. Vagy rátette a kést a szizálbokorra, hogy körülnézzen egy kicsit, megszédült és belecsúszott. Nos, hogy tetszik az elméletem? 
- Sehogy - mondtam tömören. - Olyan messze van az igazságtól, mint Nairobi Mombasától gyalog. 
- Jól van - mondta Iruru százados. - Akkor van egy másik elméletem is. Meghallgatja? 
- Mondja. 
- Beszéltem Mrs. és Mr. OHarával. Azt állítják, ön nyomott Mr. OHara markába egy véres machetét. 
-Ez nem igaz! 
- Mondja ön. Csakhogy ők ketten vannak maga ellen. Ezért aztán arra is gondolhatnék, hogy ön ölte meg Knut Jensent. 
- Mi az ördögért? 
- Mondjuk azért, mert Miss Virginia Parker megkérte rá. 
- Ostobaság - nyögtem immár jóval halkabban. 
- Csak azért mondom, mert az egyik változatot el kell fogadnia. Vagy az elsőt - ebben az esetben nincs gyilkosság és nincs gyilkossági kísérlet, csupán baleset - vagy a másikat, amikor is ön a gyanúsított. Ezért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük. 
Amíg mondta, vadul forogtak a fejemben a gondolatok. Mi a fenét érnék el vele, ha ragaszkodnék az igazsághoz. Úgy bevarrnának, mint a sicc. Hiába figyelmeztettem Mr. Bellt, hogy igyekezzék elkerülni a kenyai börtönöket, ha én magam sétálok be a kapujukon. 
- Most, hogy mondja, mintha magam is másként látnám a dolgokat. 
- Ugye?- nyúlt az öve és a pisztolytáskája után. - Két okos ember megbeszéli a problémákat és máris rendbe jön minden. Mindazonáltal nem lenne jó, ha túlságosan is elszaporodnának errefelé a véletlen balesetek. Ezt tartsa az eszében. 
- Abban tartom - ígértem. 
Nem sejtettem, hogy ígérhetek bármit: a szörnyűségek, ha akarnak, úgyis lecsapnak ránk, mint keselyűk a dögre a szavannákon. 
Mary Mclntire - Mary nagymama - a folyosó kanyarulatában öntözött valami virágot, így aztán amint bejöttem a házba, egyenesen a karjába futottam. Mosolyogva köszöntöttem, pedig egyáltalán nem volt okom mosolyra. Biztos voltam benne, hogy ami eddig történt velünk, az csupán a szerény kezdet. 
Mary néni nem is játszotta meg, hogy véletlen lenne a találkozásunk. Amint megpillantott, letette a kannát és mutatta, hogy kövessem. Mindezt fejének olyan előkelő mozdulatával, hogy sem félreérteni nem lehetett, sem pedig ellenállni neki. Úgy ballagtam utána, mint kutya a gazdája után. 
Mary Mclntire szobája első pillantásra kiköpött öregasszony-szoba volt: tele mütyürrel, a múlt poros emlékeivel. Azért mondom, hogy első pillantásra, mert az a néhány puska, amely a falon függött, nem tartozik feltétlenül az idősebb hölgyek csecsebecséi közé. 
Mary Mclntire intett, hogy foglaljak helyet egy karosszékben, majd ő is lecsüccsent egy másikba, szemben velem. Nem messze tőle félig üres whiskysüveg állt az asztalon esze ágában sem volt azonban megkínálni belőle. 
- Nos, Mr. Lendvay - tért a tárgyra, miután lesimította a szoknyáját -, hallottam, mi történt önnel az éjszaka. 
- Úgy látszik, a rossz hír gyorsan terjed - mondtam. 
- Errefelé különösen. Mi a fene volt ez az egész? 
Gondolkodtam egy kicsit, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy miután Iruru százados már úgyis kitalált egy változatot, felesleges újabbak kiötölésével strapálnom magam. 
- Baleset - mondtam. 
Mary Mclntire legnagyobb meglepetésemre immár sokkal kedvesebben nézett rám. 
- Tudja, hogy meg tudtam volna fojtani Cassiust, amikor idehozta magát a nyakamra? 
- Erről nem tudtam - mondtam. 
- Be kell látnom, kellemesen csalódtam önben. 
- Amennyiben? 
- Azt hittem, maga is azzal az eszeveszett ötlettel jön majd elő, hogy Linda Hoskins szelleme kísért a szizálbok-rok között. De így már más. Valóban csak baleset okozhatta Mr. Jensen halálát. Vagy esetleg... valami más, de nem Linda Hoskins. Mr. Lendvay, kérem, lenne az ön számára egy megbízásom. Nem tudom, mennyit kap Cassiustól, de hajlandó vagyok a kétszeresét fizetni, ha megteszi, amire kérem. 
- Miről van szó? - kérdeztem meghökkenve. 
- Inkább kiről. Virginia Parkerről. 
- Miss Parkerről? - csodálkoztam. - Mi a baja vele? 
Mary Mclntire arcára kiült az a gőgös kifejezés, ami csak a nagyon gazdag és nagyon hatalmas emberek arcára szokott kiülni. Akik számára megszokott, hogy a döntésük szent és sérthetetlen. 
- Maga csak azzal törődjék, hogy végrehajtsa, amiben megállapodunk. 
- Hm. És mit kellene tennem? 
- Megszabadítani tőle bennünket. 
- Hogy csináljam? 
- Ezt magára bízom. Az a lényeg, hogy tűnjön el innen a fenébe! 
- Megkérdezhetem, miért annyira fontos önnek, hogy eltűnjön? 
Mary néni rám villantotta a szemét. Mintha a pokol fekete mélységébe néztem volna. Egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy ennek az asszonynak nem tanácsos ellentmondani. Még most sem, pedig már aligha lenne képes bárkinek is kitekerni a nyakát. Egyetlen pillanatig tartott csak a fekete háborgás a szemében, a következő másodpercben aztán már ismét egy megfáradt öregasszony nézett rám. 
- Valamennyiünk miatt. Cassius meg akarja ölni Juüanát, csakhogy feleségül vehesse ezt a vörös ringyót, aki perceken belül kiforgatna mindenünkből. Ez csak elegendő ok, nem? 
- Az - bólintottam engedelmesen. - Meddig mehetek el az eltávolításában? 
- Ameddig csak akar. Azt azonban tudnia kell, hogy a magáé a felelősség. Azt tesz, amit akar, és úgy, ahogy akarja, de ha elszúrja, magának kell felelnie érte. 
- Megteszem, amit tehetek - ígértem stréber igyekezettel. 
Az ebédlőben Cassius bácsiba botlottam. Mogorván maga elé meredve kanalazott egy lágytojást, s akkorákat harapott a pirítósába, mintha ellenségének tekintette volna. Amikor megpillantott, lehajította az asztalra a pirítóst és eltolta magától a tojást. 
- Csakhogy itt van - morogta ingerülten. - Attól tartottam, nem is reggelizik. 
- Ami azt illeti, valóban erre gondoltam - ismertem be letelepedve vele szemben. - Az elmúlt éjszaka elvette az étvágyamat. Hol van Mr. Jensen holtteste? 
- Iruru százados elvitette. Hallottam, elbeszélgetett vele. Megtudhatnám, mit akart magától? 
- Azt tudakolta, mi a véleményem Mr. Jensen halálával kapcsolatban. 
- Mit mondott neki? 
- Hogy feltehetően véletlen baleset volt. 
- Elhitte? 
- Azt hiszem, igen. 
- Ostobaság! Nem volt baleset. Nem volt véletlen. Gyilkosság történt! 
- Lindára gondol? 
- Egy fészkes fenét! Ezt a dolgot még meg kell beszélnem Iruruval. Kár, hogy nem keresett fel, mielőtt fecsegni kezdett magával. Hányszor a lelkére kötöttem, hogy ha idejön, először velem beszéljen. Ehh...! 
Ekkor éreztem először, amit pedig már korábban is meg kellett volna ereznem, hogy Cassius Mclntire kegyetlenül és hidegvérrel úgy csőbe húzott, hogy nem tudom, lesz-e módom valaha is kikecmeregni belőle. 
Éppen az üvegtetejű folyosón bandukoltam át két épület között, amikor egy hatalmas, orchideás láda mögül felém sziszegett valaki. Megfordultam és a virágokra bámultam. Néhány pillanat múlva egy vörös hajjal keretezett szeplős arc bukkant elő a levelek mögül. Szájában ezúttal is szivart tartott, amit szerencsére már nem gyújtott meg. 
- Hello - üdvözölt, miközben kimászott a virágok közül. - Már régóta várlak. 
- Azt hittem, alszol. 
- A, már órák óta fent vagyok. Bár tegnap este csak későn feküdtem le. 
- Remélem, azonnal ágyba bújtál, ahogy elköszöntél tőlem? 
Mickey OHara megrágcsálta a szivarja végét, aztán szé-gyenkezően nézett rám. 
- Az a helyzet, Johnny, hogy... még egy kicsit tovább bámészkodtam. 
- Azt mondtad, aludni mész. 
-Úgy is volt, csak... megpillantottam Miss Virginiát. Akibe szerelmes vagyok. 
- Mintha tegnap még Venusba lettél volna szerelmes. 
- Őbelé is szerelmes vagyok. Csak másképp. 
- Hogyhogy másképp? 
Mickey a szájába dugta a szivarját és az orchideákra nézett. 
- Venustmeg szeretném... simogatni. 
- Megsimogatni? - vigyorodtam el. 
- Szeretnék mellette ülni és a haját meg az arcát simogatni. Amikor kisebb voltam, megengedte. Sőt, még vele is aludtam. Újabban nem engedi. Es nem is szeret engem. 
Tompán, kétségbeesetten kongott a hangja. 
- Miért ne szeretne? - kérdeztem vigasztalón. 
- Türelmetlen velem, és... már nem akar magához engedni. Tegnap is... kigúnyolt. De én mégis imádom őt. 
- És Miss Virginia? 
Mickey OHarának kitágultak az orrlyukai. 
- Őt... inkább... inkább... bele szeretnék harapni. 
- Beleharapni? - ült ki a meghökkenés az arcomra. 
- Magam sem tudom, miért. Csak jó volna beleharapni. Nem mertem tőle megkérdezni, hova gondolja a harapást. 
- Mindent tudok - mondta Mickey rövid hallgatás után. 
- Mi mindent? 
- Hogy Mr. Jensent meggyilkolták. 
- Azt is tudod talán, ki tette? - kérdeztem gyorsan. Legnagyobb megdöbbenésemre Mickey OHara igent 
intett. 
- Kicsoda? 
Mickey szája sírósra görbült, miközben kihullott a szivar a fogai közül. 
- Azt hiszem... Linda Hoskins. 
Bele kellett kapaszkodnom az orchideás láda szélébe, ha nem akartam, hogy elszédüljek. 
- Jól hallok? - kérdeztem nagyot nyelve. - Azt mondod, Linda Hoskins tette? Gyerünk, ki vele, mit láttál a cserjék között? 
Mickey ekkor már bőgött. Méghozzá nem is akárhogy. Akkora könnyek potyogtak a szeméből, mint egy-egy barackmag. 
- Az úgy volt, hogy te elmentél, én pedig elindultam a ház felé, hogy lefeküdjek. Ilyenkor régen Venus adni szokott egy puszit, de már nem szók. Akkor pillantottam meg Miss Virginiát és Mr. Jensent. Mr. Jensen Virginia kezét fogta. Virginia egyre csak azt kiáltozta, hogy nem akarom, ő pedig azt, hogy meg fogod tenni. És csúnyákat mondott Miss Virginiáról. 
Nem kérdeztem meg tőle, mik voltak azok a csúnya szavak, anélkül is volt némi elképzelésem róluk. 
- Ezután lementek Linda sírjához. Miss Virginia leterített egy takarót, Mr. Jensen pedig azonnal birkózni kezdett vele. Amikor Miss Virginia nem akarta lehúzni a cipzárját. .. hátracsavarta a kezét és lehúzta... Ekkor láttam meg a nagymamámat és a nagypapámat. Jöttek Linda Hoskins sírja felé, engem észre sem vettek. Ott jöttek el mellettem, alig néhány centiméternyire. Szólni akartam nekik, de hirtelen felbukkant Linda... 
- Láttad? A saját szemeddel? Mickey bólintott. 
- Kikelt a sírjából, elszaladt Ross nagypapáig, ott megfordult, mintha keresett volna valamit, majd a szizálbokor-hoz futott. Mr. Jensen nagyot ordított, és ráfeküdt a bokorra. 
- Milyen volt Linda? 
- Láthatatlan. Csak a nyomát láttam, amint futott. 
- Azt is láttad, hova tűnt, miután Mr. Jensen meghalt? 
- Visszament a sírjába. Én most mit csináljak, Johnny? Lehet zsaru egy gyilkos... rokona? 
Az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét. 
- Ki az ördög vagy te, egyáltalán? 
Majd fenékre estem, amikor megtudtam. 
- Linda Hoskins unokatesója vagyok - mondta a kisfiú mélyet sóhajtva. 
- Eszerint a mamád... 
- Laura Hoskins. 
Kezdett összeállni a kép. De még közel sem annyira, hogy bármiféle következtetés is kikerekedhetett volna belőle. 
- Linda anyukájának a testvére volt az én anyukám. Az én anyukám még nagyon fiatal volt, amikor Lindát és Linda anyukáját megölték. Anyukám, és az apukám nem itt, Afrikában, hanem Ausztráliában éltek. 
- Éltek? 
Mickey megvonta a vállát. 
- Nagyon kicsi voltam, amikor autószerencsétlenségben meghaltak. Engem Susi néni, és Ross bácsi nevelt. Leopold bácsi és Cassius bácsi minden évben küldött nekünk pénzt, hogy megéljünk belőle, és minden nyáron itt nyaraltunk Afrikában, a birtokon. Itt szerettem bele Venusba, és... Virginiába. 
Még akkor is a fülembe csengtek a szavai, amikor elköszöntem tőle, és továbbsétáltam a patakot szegélyező bokrok között. 
George, a kertész ezen a délelőttön a mogorvábbik képmását öltötte magára, mert éppen csak felém morgott valamit, amikor barátságosan üdvözöltem. Néhány trombitavirágfa körül ásta elismerésre méltó igyekezettel a földet, mintha Mr. Jensen gyilkosát akarta volna kiásni a gyökerek közül. Amikor úgy láttam, hogy nem vagyok több számára híg levegőnél, megvontam a vállam, és elindultam a közeli kertészház bejárata felé. Mickeytől tudtam, hogy benne őrzik a kerti szerszámokat, és a bozótvágáshoz használt mache-téket. Alig tettem azonban néhány lépést, George utánam kiáltott. 
- Mit akarsz a házban, uram? 
Mondhattam volna neki, hogy a machetéket akarom megnézegetni, de aztán arra gondoltam, nyilván van annyi esze, hogy kitalálja magától is. Megfordultam, rákacsintottam, és ballagtam tovább. 
Azaz csak ballagtam volna. George eddigi érdektelenségét meghazudtolva, villámsebesen előttem termett, elállva előlem az utat. 
- A házba mész, uram? 
- Persze hogy oda - mondtam, némiképpen meghökken-ve. - Be van talán zárva? 
- Nincs, uram. . 
- Hát akkor? 
- Az a ház... nem jó hely. 
- Nem jó? - vontam össze a szemöldökömet. - És ezt éppen te mondod? A kertész? 
- Én nem ott lakom, hanem a faluban, csak néha húzom meg benne magam. De nem szeretek ott lenni. 
Kikerültem, és elszánt léptekkel elindultam a kertészház ajtaja felé. Elszánt léptekkel értem el a küszöbét, elszánt mozdulatokkal nyitottam ki az ajtaját, majd kevésbé elszánt hangon ordítottam egy nagyot, amikor az ajtó nyílásából a képembe repült valami. Egyetlen pillanatig azt hittem, egy repülő mámba ugrott nekem - fogalmam sem volt róla, hogy van-e ilyen egyáltalán - legnagyobb megkönnyebbülésemre azonban csak egy kis, zöld fejű madárka volt a tettes, amelyet valaki véletlenül bezárt a kertészház belsejébe. 
Mivel félhomály uralkodott odabent, elfordítottam a kapcsolót. Halk kattanás hallatszott, majd maradt minden a régiben. Még egyszer megpróbáltam, de ezúttal sem gyulladt fel a villany. 
A kinti fény a nyitva hagyott ajtón kívül keskeny ablakokon át lopakodott be a szobába. Látszott rajtuk, hogy emberemlékezet óta nem tisztították meg őket. 
A nap mintha csak segíteni akart volna nekem, betuszkolt néhány sugarat a szoba belsejébe. Ettől a furcsa, szinte földöntúli sugárzástól még titokzatosabb, és áttetszőbb lett körülöttem a levegő. 
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a nyomasztó érzéstől, s szemügyre vegyem a falra szerelt bozótvágó késeket. Akármerre fordítottam is a szemem, mindenünnen macheték néztek vissza rám. Kisebbek, nagyobbak, egyenesebbek, görbébbek, ragyogó fényesek, és rozsdával borítottak. Úgy erősítették őket a falra, hogy nyelük és pengéjük a téglákba vert szegeken nyugodott. 
Ahogy végigszaladt a szemem a számtalan késen, a bejárattal szemben zöld mohával bontott ajtócskát vettem észre. Mivel nem kedvelem a váratlan meglepetéseket, leemeltem a falról egy megtermett machetét, és belöktem a korhadtnak tűnő faajtót. 
Az ajtó olyan kelletlen nyikorgással tárult fel előttem, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Óvatosan előrenyújtottam a bozótvágó kést, és bedugtam a orrom a feltáruló résbe. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem szoba volt az ajtó mögött, hanem lépcsőlejárat. 
Tétován ácsorogtam a küszöb előtt azon töprengve, elinduljak-e lefelé. Mintha valaki azt sugdosta volna a fülembe, hogy szedjem össze a bátorságomat, és kukkantsak le a föld alá. 
Mire meggondolhattam volna magam, már el is indultam. Szerencsére nem kellett soká lépkednem, hiszen a pince nem volt mély. A lépcsőket ennek ellenére nedves, nyúlós moha borította, mintha esőerdő aljzata lett volna. Furcsa, dohos szag áradt felém alig három lépést tettem lefelé, máris megköhögtetett. 
Odalent még sötétebb volt: az orrom hegyéig sem láttam tőle. Amint leértem, az ajtófélfához támaszkodtam, és megpróbáltam hozzászoktatni a szemem a félhomályhoz. Előbb csak a szemközti fal tűnt elő a feketeségből, majd kisebb-nagyobb ládák egymásra dobálva. A legközelebbi alig néhány centiméternyire feküdt tőlem, ha akartam volna, meg is tapogathattam volna az oldalát. 
Odafent, a macheték között nagyot puffant valami. Megdermedve a falhoz lapultam. Néhány másodpercnyi lapulás 
után megkönnyebbülten felsóhajtottam. Minden bizonnyal a nyitva hagyott ajtó csapódott be mögöttem. 
Ettől a perctől kezdve még sűrűbbé vált idelent a fekete-ség. A szemközti fal felszívódott a semmiben úgy éreztem, egészen a pokol fenekéig jutnék, ha a dobozok között elindulnék előre. 
Egyelőre azonban eszem ágában sem volt elindulni. Főleg azután, hogy a hozzám legközelebbi doboz, amely egy másik, nála nagyobb dobozon nyugodott, mintha gonoszul felém billent volna. 
Soha nem fogom megtudni, valóban megbillent-e, vagy csak a lassan oszladozó feketeségben láttam úgy. Mindenesetre elkaptam a szélét, és az ellenkező irányba taszítottam. A könnyű doboz megperdült a levegőben, bucskázott egyet, és a lábam mellett a földre zuhant. 
Megtörölgettem a homlokomat, és adtam magamnak néhány másodpercet, hogy megnyugodjak. Annak idején, a tengerészgyalogságnál azt tanították, hogy ha megijedek valamitől, tegyem a torkomra a késem, és számoljak húszig. Közben gondoljak arra, hogy a kés nyele egy ellenséges fickó kezében van, aki másra sem áhítozik, minthogy átküld-jön a másvilágra. Aztán vegyem el a késpengét, és meglátom majd, mennyire megkönnyebbülök tőle. 
A mosoly, amely kiült az arcomra, mintha elriasztotta volna a fenyegető árnyakat a közelemből. Lehajoltam, hogy odébb tegyem a lehullott dobozt, eközben észrevettem, hogy zuhanás közben kinyílott és kihullott belőle valami a földre. 
Elkezdtem kotorászni a lábam mellett. Előbb valami ruhadarabot találtam, - mintha könnyű csipkeanyagból lett volna -, majd egy másikat - ennek az anyaga már vastagabb volt, és merevebb. A harmadik, ami a kezembe akadt, emberformájú volt, fejjel, kezekkel és lábakkal. 
Nekidőltem a falnak és a fekete kulimászba meresztettem a szemem. Nem mozdult semmi, mégis visszatért a szívembe a rossz érzés. Lassan, kelletlenül szemem elé tartottam a dobozból kihullott tárgyakat. Meghökkenve állapítottam meg, hogy az első egy egészen kicsi csipkeruha, a másik egy kalapféle, a harmadik egy játék baba. 
Megtörölgettem a kézfejemmel verejtékező homlokomat. Immár holtbiztos voltam benne, hogy a dobozban található holmi a Hoskins családé volt a kis ruhácska a kezemben Linda Hoskins ruhája, a baba pedig az ő babája. 
A doboz nyílása feketén ásított felém. Közelebb léptem hozzá, nekitámasztottam a bozótvágót, megpróbáltam betuszkolni a ruhát, a kalapot, és a babát a résbe. 
Ebben a pillanatban megreccsent felettem egy lépcsőfok. Annyi időm maradt csak, hogy felkapjam a fejem, és oldalra ugorjak. 
A következő minutumban hangtalanul, mint a hulló hó, fehér ruhás alak vetette rám magát, kezében machetével, és egy fehér kendővel. A machete hegye szerencsére elsuhant a fülem mellett, a kendő azonban a képemnek vágódott. Erőteljes lökés érte a mellem, ettől átzuhantam egy papírdobozon, és a földön kötöttem ki. 
A fehér ruhás jelenés fölém tornyosult, és a torkomnak szegezte bozótvágó kését. 
Végtelenségnek tűnő ideig moccanni sem mertem. A jelenés felettem néha emberinek, néha pedig túlviláginak tűnt. Nem láttam az arcát - talán nem is volt neki. A hangját sem hallottam, kivéve valami halk, ziháló suttogást. A machete éle a nyakamon nyugodott kétség sem férhetett hozzá, hogy amint kedve szottyan rá, elmetszi a torkom. 
Ordítottam egy nagyot, és feldobtam magam a levegőbe. A fehér ruhás alak hátrébb libbent ugyan, de libbenés közben felém vágott a machetével. Szerencsére nem talált el. 
- Hé! Uram! Odalent vagy? 
Akkora bajban voltam, hogy elsőre rá sem ismertem George hangjára. Csak amikor már sokadszorra szólított meg, jöttem rá, hogy ő az. Amikor a fehér ruhás valaki már nem volt a közelemben. 
Sajgott a derekam, mégis úgy pattantam fel, mintha rugók löktek volna magasba. Kétségbeesetten néztem körül, 
arcom elé tartva a kezem. Nem láttam semmi egyebet, csak dobozokat dobozok hátán. 
- Hé! Uram, válaszolj! Odalent vagy? 
- Itt vagyok - nyögtem fakó hangon. 
Léptek csosszantak, George leóvatoskodott a lépcsőn, aztán megtorpant mellettem. 
- Jól vagy, uram? 
Megnyomkodtam a derekamat, és nagyot nyögtem. 
- Jobban is lehetnék. 
Végre az arcát is sikerült megpillantanom. Valóban George volt, aggódó kifejezéssel a képén. 
- Történt... valami, uram? 
- Hogyne történt volna. Megcsúsztam a lépcsőn, és le-pottyantam ide, a pincébe. 
George az oldalamat tapogatva igyekezett meggyőződni róla, valóban jól vagyok-e. 
- Ez rossz hely, uram. Mondtam, hogy rossz hely. 
- Mitől lenne rossz? - kérdeztem a karjába kapaszkodva. 
- Nem ereztél semmi furcsát idelent? 
- Talán igen. Talán nem. 
- Nem lenne szabad elmondanom, de... ezekben a dobozokban őrzik... a kis Linda ruháit és játékait. Azt mondják. .. néha lejön ide játszadozni velük. 
- Ki mondja? 
- Az emberek, akik Cassius úrnak dolgoznak. 
- Mi a fenéért őrzik még mindig a Hoskins család ruháit? 
- Emy asszony nem engedte, hogy elégessék őket. Sorra jártam a nyitott dobozokat, és mindegyikbe belekukkantottam. Csak ruhák és cipők voltak bennük, semmi más. 
A kertész gyengéden belém karolt. 
- Menjünk innen, uram. Rossz hely ez. Biccentettem, és követtem a lépcsőn felfelé. 
Kellett hozzá egy jó óra, hogy egészen magamhoz térjek. Ahogy aztán már tökéletesen magamnál voltam, elkezdett gyötörni a kétség valóban megtörtént-e velem mindaz, amiről azt hittem, hogy megtörtént. Olyan valószínűtlennek tűnt a dolog, hogy többször is visszanéztem a kertészház felé, vajon a helyén van-e még? 
Ahogy felértem a dombtetőre, irányt változtattam. Nem Linda Hoskins sírja felé gyalogoltam tovább, hanem besüllyedtem a sírtól jobbra eső, elvadult teacserjék közé. Egészen addig törtettem előre, amíg fel nem fedeztem az első árkot. Nem volt túl mély, mivel szürke bazalt borította a fenekét, azt pedig ugyancsak nehéz lett volna tovább mélyíteni. Errefelé már ahg borította talaj a követ lépten-nyomon előbukkant a vékony talajréteg alól a megdermedt vulkáni hamu szürke háta. 
Éppen átugrottam volna egy emberkéz vájta gödröt, amikor éles női hang csattant fel a cserjék között. 
- Vigyázzon, ember, nehogy összetapossa a leleteimet! Meghökkenve kaptam fel a fejem. A gödör túlsó oldalán 
zöld kezeslábasba öltözött lány állt puskával a kezében. 
- Bocsánat - mondtam visszarántva a lábam. - Tartsam fel a mancsom? 
- Nem szükséges, Mr. Lendvay - mondta a lány. Fegyverét a vállára ejtve odalépkedett hozzám. 
- Maga tudja a nevem? - kérdeztem meghökkenve. - Bár azt mondják, Afrikában ne csodálkozz semmin. 
- Nagyon bölcsen mondják - bólintott a lány hamiskás mosollyal az arcán. 
- Miből találta ki, hogy én vagyok? 
- Mindenkit ismerek a Mclntire házban, csak magát és Dr. Bellt nem. Következésképpen maga Mr. Lendvay. Elvileg ugyan Mr. Bell is lehetne, ahhoz azonban maga... hm... talán már nem elég fiatal. 
- Kösz a bókot - mondtam savanyú képpel. 
- Megsértődött? Nem baj, majd kiengesztelem. Sabina Wayne vagyok. 
Miss Sabina Wayne, akárcsak korábban Miss Virginia Parker azon nyomban felkeltette az érdeklődésemet. Magas volt, szőkésbarna, kék szemű. Arra az Izlandról származó barátnőmre emlékeztetett, aki három évvel ezelőtt sok-sok forró éjszaka után, egy ködös reggelen megpattant a városi kézilabda-csapat kicsi, vörös hajú szertárosával. Egyetlen levelet írt csak, amelyben bocsánatot kért tőlem, amiért nem tudott ellenállni a rátörő szerelemnek. Hetekig nem találtam a helyem, és még jó darabig szerettem volna kicsi és vörös lenni. Aztán elmúlt a bánat, és nem maradt más utána, csak néhány hosszú, szőke hajszál az ágyamon, és egy soha ki nem dobott fogkefe. 
- Mi szél hozta felénk, Mr. Lendvay? 
- Azt a szót, hogy szél, nem szeretném még egyszer hallani. 
Mindketten önkéntelenül is Linda Hoskins sírja felé kaptuk a fejünket, és lehalkítottuk a hangunkat, mintha attól tartottunk volna, hogy a kis Linda odalentről kihallgathatja a beszélgetésünket. 
Miss Wayne megcsóválta a fejét, és a sír felé bökött a mutatóujjával. 
- Csak nem ijedt meg tőle? 
- Hát maga? 
- Én egyfolytában félek, mióta csak itt vagyunk. Életemben nem voltam még ilyen baljós helyen. Pedig ástam már olyan körülmények között, hogy lyukas garast sem adtam volna az életemért. Ez a hely azonban még azokon is túltesz. 
- Maga elhiszi, hogy... Linda Hoskins szelleme kísért a szizálbokrok között? 
A lány mélyet sóhajtott, és belerúgott egy kavicsba. 
- Az a legnagyobb problémám, Mr. Lendvay, hogy nem tudom, mit higgyek. A józan eszem azt súgja, hogy odaátról még senki nem jött vissza, és nem is fog, ugyanakkor mégiscsak történnek errefelé megmagyarázhatatlan jelenségek, amelyek viszont feltételezik, hogy hátha mégis. Hátha mégis csak visszatér egy-egy közülük, hogy bosszút álljon az élőkön. Most így napvilágnál azt mondom magának, Linda Hoskins ott nyugszik békében a sírjában, de ha éjszaka megemelkedik felettem a sátor, és a szerszámaink önálló életre 
kelnek, akkor már nem vagyok annyira biztos a dolgomban. Ma éjszaka például magától beindult a kompresszor. 
- Micsoda? 
- Kompresszor. Légsűrítő. Nem tudja, mi az? 
- Hogyne tudnám. Csak azt nem értem, minek maguknak kompresszor? 
Sabina Wayne felnevetett. Nyugtalanul vibráló volt a nevetése. 
- Látom, fogalma sincs a modern régészetről. Nos, Mr. Lendvay, a modern régészet gyakran alkalmazza a porszívót, ha apró részecskék után kutat. A porszívó felszívja az árokból a port, ezt aztán átrostáljuk, és ha szerencsénk van, sok értékes leletet találunk benne. Évtizedekkel ezelőtt a tenger alatti régészek fejlesztették ki ezt a módszert. Felszívták a tengerfenék homokos talaját, felpumpálták a kutatóhajóra, ott aztán átszűrték, és a felesleges homokot visszaeresztették a vízbe. Pontecorvo professzor szép eredményeket ért el az égei-tengeri amforamentő akcióban. Emlékszik rá? 
Mivel nem akartam teljesen tájékozatlannak látszani, bólogattam, hümmögtem valamit az orrom alatt. Tettem ezt olyan tudálékos képpel, mintha magam is a tengerben nyugvó amforák szakértője lettem volna. 
- Azt mondja, beindult a kompresszor? 
- Az éjszaka kellős közepén. Egyszerre csak arra ébredtem, hogy zúg valami a fülem mellett. Azt hittem, hogy vagy a professzor, vagy Don indították be - bár ép ésszel nehéz lett volna elképzelni, hogy valaki éjszaka földet, és csontokat akar válogatni -, aztán azonnal tisztában voltam vele, mi történt. Linda szórakozott velünk. 
- A szelet is érezte? 
- Éreztem bizony. Ott forgott a sátraink körül, és ha hiszi, ha nem, még gúnyos nevetést is hallottam. 
- Mr. Pontecorvo? 
- Be volt ijedve, akárcsak Don. Előhúzta a Bibliáját, és felolvasott belőle néhány passzust. 
- Melyiket? 
- Ha jól emlékszem azokat, amelyekben Jerikó falai leomlottak a zsidók trombitálásától. 
- Hogy jön ez a kompresszorhoz? 
- Sehogy. Itt nyílott ki a könyv. Azt azért mégsem várhatja el a Bibliától, hogy már a kompresszor is benne legyen. Lindának azonban ez is elég volt. Leállította a kompresszort, és hazament csicsikálni. 
- Tényleg leállt a gép? Anélkül, hogy hozzányúltak volna? 
- Ha nem hisz nekem, kérdezze meg Dont, vagy Ponte-corvót. Én még lehetek hülye, és érzékcsalódásnak is áldozatául eshetek, de hármunkról ez már nehezen képzelhető el. 
Hümmögtem még egy kicsit, aztán az orrom előtt ásott árokra mutattam. 
- Ez itt micsoda? 
- Kutatóárok. Remélem, tudja, mi az, 
- Olyan mint az olajosoknál a próbafúrás. 
- Szép hasonlat, kár hogy nem én találtam ki. A lényeget mindenesetre kifejezi. Valóban olyan. 
Feljebb rántotta a puskáját a vállán, és körbemutatott a teacserjék között. 
- Tudja, mi zajlott itt le sok-sok évvel ezelőtt? -Mi? 
- Vulkánkitörés. Volt itt valahol egy vulkán, amely csak úgy ontotta magából a lávát, és hamut köpködött az égre. Mi igazából sírásók vagyunk, Mr. Lendvay, és most nem Linda Hoskins sírjára gondolok. Látja azokat a fekete hátakat a teacserjék között? Vulkáni hamu. Ez a hamu temetett be néhányat azok közül a teremtmények közül, akiket australopithecusnak nevezünk. Pontecorvo professzor két évvel ezelőtt megtalálta hamuba égett lábnyomaikat. Egy asszonyét és egy gyerekét. A vulkánkitörés elől menekülhettek, amit az is valószínűsít, hogy mellettük futott egy szarvas is, nem törődve az emberek közelségével. A vulkántól való félelem legyőzte benne az emberektől való félelmét. Az ember szót különben idézőjelben használom. Az australopithecus még valahol az ember és az állat határösvényén bolyongott, hogy képletesen fejezzem ki magam. 
Úgy gondoltam, jó ha tisztában vagyok egy-két aprósággal. 
- A csontjaikat is megtalálták? - kérdeztem mintegy mellékesen. 
Miss Wayne megrázta a fejét. 
- Sajnos nem. 
- Hátha meg sem haltak. 
- Ha a terepviszonyokat figyelembe veszi, nem volt semmi esélyük az életben maradásra. Látja azt a domboldalt? Akkor itt egy meredek fal volt, amelyre képtelenek lettek volna felmászni. 
- Honnan indulhattak egyáltalán? 
Miss Wayne a távoli cserjék felé mutatott. 
- Valahonnan onnan. Ahol a tűzhányó működött. 
- És merre tartottak? 
- Nagyjából Linda Hoskins sírja felé. Elkönyveltem magamban, hogy ez a hely valóban nem jó 
hely. Valaha régen, sok millió évvel ezelőtt is meghalt itt egy kis, félig emberi lény, akit aztán Linda Hoskins követett. 
- Ez a cövek itt mi? 
- Birtokhatár-jelző. Itt kezdődik a Mclntire birtok. 
- Eszerint, ha a menekülők valóban meghaltak, akkor a birtokon belül találhatók a csontjaik? 
- Ahogy mondja. 
- Megkeresik őket? 
- A jelenlegi törvények nem teszik lehetővé számunkra, Mr. Lendvay, hogy olyan helyen is ássunk, amelynek a tulajdonosa nem járul hozzá. 
- De hiszen akkor örökre rejtve maradnak a csontok! 
- Örökre azért talán mégsem. Egy régésznek, Mr. Lendvay, hozzá kell szoknia a csalódáshoz. Gyakran a szemünk előtt megy veszendőbe egy-egy csodálatos lelet, mert az emberi ostobaság tönkreteszi. Akár buldózerrel, akár törvényekkel, vagy éppen azok hiányával. No de aligha ezért jött át hozzánk, hogy a régészetet akadályozó tényezőkről csevegjünk. Mi szél hozta felénk? 
- Meg szeretném nézni a táborukat. Gondoltam, meghívatom magam egy teára. Ön szerint van ennek reális esélye? 
- Az én esetemben biztosan - nevetett a karomba csípve. - Ha akarja, még whiskyt is kap a teájába. 
- Jézusom! - kaptam a fejemhez. - Micsoda barbárság! Whiskyt teával?! 
- Igaza van - mondta a lány meleg mosollyal. - Valóban kár elrontani a tea zamatát az erőszakos whisky aromával. 
- En pont fordítva gondoltam! 
Miss Wayne játékosan oldalba ütött, és mutatta, hogy ugorjam át az árkot, és gyerünk! 
Átugrottam, közben visszapillantottam Linda Hoskins sírjára. 
Bár szellőnek nyoma sem volt, a teacserjék remegtek és földig hajoltak körülötte. 
Mintha egy láthatatlan kéz rázta volna őket tehetetlen dühében. 
Miss Wayne mutatta az utat. de ha nem mutatta volna is megtaláltam volna a régészek táborát. Nagy buzgalmában többnyire előttem haladt, így elgyönyörködhettem harmonikus mozgásában, és igencsak vonzó formáiban. így történhetett, hogy még bele is estem egy kutatóárokba, amelyet Miss Wayne könnyedén átugrott. 
- Jézusom, mit csinál? - kérdezte meghökkenve, amint lehuppantam az árok aljára. 
- Ismerkedem a vulkáni hamuval - mondtam. - Azt hiszem, kicsit elbámészkodtam. 
- Nyújtsa ide a kezét! Remélem, nem ficamította ki a bokáját. 
Szerencsére nem történt baj. Kimásztam az árokból, és hálatelt szívvel néztem rá. 
- Már eleresztheti a kezem - mondta bizonyos idő elteltével. - Ha még egyszer beleesik, magától kell kimásznia belőle. 
Vidám és ízlésesen kacér csevegés közepette értük el a tábort. Arra számítottam, hogy a csevegés majd ott is folytatódik. A fák alá felvert sátrak árnyékában azonban két ideges és rosszkedvű fickót találtam: Pontecorvo professzort, és Don Fox asszisztenst. Pontecorvo éppen Foxnak magyarázott valamit, széles taglejtésekkel, miközben időről időre nagyot rúgott a lába előtt heverő kövekbe. 
A régészek sátrai ligetes-bokros lejtő közepe táján állottak, közöttük néhány munkagép magasodott: egy kis buldózer, egy kanalas földkiemelő, és egy kompresszor. Ponte-corvo és Don Fox zöldszínű, tábori asztalka mellett üldögélhettek, egészen addig, amíg csak fel nem pattantak nagy lelki felindulásukban. 
Amikor már csak néhány lépés választott el bennünket egymástól, Pontecorvo professzor megsimogatta a homlokát, és erőt véve idegességén, felém nyújtotta a kezét. 
- Remélem, emlékszik még rám, Mr. Lendvay. Az éjszaka kellemesen elbeszélgettünk. 
Biccentettem Mr. Fox felé, aki visszabiccentett. Az ő arca is komor volt, mintha mozgó fogával impalahúsba harapott volna. 
- Történt valami, uraim? 
Pontecorvo professzor nem kertelt. Megrángatta vékony bajuszát, és nagyot köpött a földre. 
- Éppen magának való eset, Mr. Lendvay. Habár lehet, hogy inkább ördögűzőt kellene hívatnom. Meg is kérdezem az atyákat, nincs-e köztük valaki, aki ért a gonosz lelkek megzabolazásához. Különben, jó ha tudja, hogy ismét itt járt Linda Hoskins. Cirka fél órával ezelőtt eltépte a villanymotor kábelét. 
- Hogyan vették észre? 
- Egyszerre csak megállt a kompresszor. Tudnia kell, Mr. Lendvay, hogy ez a mi gépünk okos kis masina, kompresszor és áramfejlesztő egy burokban. Azt hittem, talán kicsúszott a kábel a helyéről, odamentem, hogy megnézzem, s akkor megpillantottam Linda Hoskinst. 
.   - Az arcát is látta? 
- Azt sajnos nem. 
- Az alakját? 
- Azt sem. Valami fehér lebernyegféle takarta. De ő volt, arra mérget vehet. 
Mielőtt az igazán kellemes teázás után elköszöntem volna tőlük, megkérdeztem, mi a szándékuk a közeljövőben. Mr. Pontecorvo ideges mozdulattal a kutatóárok felé mutatott. 
- Betemetjük őket. 
- Betemetik? - hökkentem meg. - Miért temetik be? 
- Befejeztük a kutatásainkat. Kicsit még elszöszmötölünk a környéken, aztán felszedjük a sátorfánkat. 
- Megijedtek Lindától? 
Pontecorvo hosszasan nézett rám, hullámzó indulatokkal a lelke mélyén. Amikor megszólalt, úgy recsegett a hangja, mint egy lerobbant, öreg lemezjátszóé. 
- Ne higgye, hogy olyan kellemes, amikor éjszaka arra ébred, hogy egy ásó nyomja a torkát, amelynek ráadásul még éle is van. 
- Befejezték a kutatásaikat? - hitetlenkedtem tovább. 
- Ez a helyzet. 
- Megkérdezhetem, hogy sikerrel jártak-e? Pontecorvo professzor elvörösödött. 
- Csak egy laikus kérdezhet ilyen ostobaságot. A mi szakmánkban nincs siker meg balsiker. Csak szerencse meg balszerencse van. 
Köszöntem szépen a felvilágosítást, és Miss Wayne-re kacsintva visszamentem az udvarházba. 
Vacsoráig nem csináltam semmi egyebet, csupán a fejemet törtem. Hiába törtem, nem sikerült semmi értelmeset kiötölnöm. Azon kívül persze, hogy rájöttem, alighanem ez életem legnehezebb megbízatása. Szerencsére mindeddig nagyon is földi gazemberekkel volt dolgom ez volt az első eset, hogy nem tudtam biztosan, a nyomok nem vezetnek-e át a túlvilágra. Márpedig nekem eszem ágában sem volt oda-átra is követni őket. 
A vacsora csendben, minden különösebb esemény nélkül zajlott. Virginia ezúttal is vörös ruhában tündökölt, s néha-néha bíztató pillantásokat vetett rám. 
Amint Mary Mclntire asztalt bontott, Virginia odalibbent hozzám és a karomba öltötte a karját. 
- Egész délután nem láttalak. Hol csavarogtál? 
Nem volt értelme, hogy letagadjam, azért nem is tagadtam le. 
- Meglátogattam a régészeket - mondtam. 
- Mit szólnál egy kiadós sétához, odakint? - kérdezte. 
Kisétáltunk a kertbe a fák alá. A hold úgy trónolt az ágak csúcsán, mint egy túl nagyra fújt léggömb. A majmok ezzel szemben óriási madártojásnak hihették, mert egyre csak ott ricsajoztak körülötte, felé nyújtogatták a kezüket, és dühösen az öklüket rázták, amikor nem érték el. Kellemesen langyos szél borzolta a leveleket, Miss Virginia téglavörös ruháján még mélyebbnek tűnt a dekoltázs, mint tegnap. 
- Csodálatos éjszaka! Mindig ilyenről álmodoztam odahaza, Angliában - lelkendezett a lány. - Tudod, amikor késő ősszel zuhog az eső, és a tenger jeges hullámai az agyunkat ostromolják. Te hogy vagy ezzel? 
- Az agyat ostromló hullámokkal, vagy az éjszakával? Virginia csüggedten leeresztette a kezét, és a vállamra 
omlott. 
- Jaj, John, én annyira, de annyira félek! Olyan ideges vagyok, hogy majd szétpattanok. Az a dagadt zsaru, Iruru, holtbiztos, hogy engem gyanúsít. 
Olyasféle illat áradt belőle, mint azokból a kék virágokból, amelyek az udvarházat körbevették, s amelyeket töretlen szorgalommal gondozott George, a kertész. 
Aligha tudnám megmagyarázni, hogyan történt talán a hold is ludas lehetett a dologban, talán a langyos szél, vagy, az apró pofájukkal biztató fintorokat felénk küldő majmok, egyszerre csak azt vettem észre, hogy Virginia Parker szája annak rendje és módja szerint ott van a számon, ráadásul az ördög tudja, mióta. Valahogy elveszítettem az időérzékemet - lehet, hogy egy perce álltunk csak a holdfényben össze-ölelkezve, lehet, hogy öt perce, de az is lehet, hogy már jó negyed órája. Mindenesetre arra ébredtem, hogy elköhögi magát valaki a közelemben. 
Eleresztettem Virginiát, és a köhögés irányába fordultam. 
Mickey OHara állt a bokrok mellett, szájában elmaradhatatlan szivarjával, szemrehányó pillantásokat vetve rám. 
Virginia ijedten felsikoltott, amikor megpillantotta. Eleresztettem a lányt, és zavartan megköszörülgettem a torkom. 
- Te vagy az, Mickey? 
A kisfiú bólintott, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Virginiáról. A lány lesütötte a tekintetét, majd felemelte, és vidámnak szánt hangon rákiáltott: 
- Nicsak, Mickey OHara! Nem kéne neked már aludnod? A kisfiú nézte még egy kicsit, mogorva tekintettel, majd 
lassan megrázta a fejét. -Nem. 
- Valami baj van? - léptem közelebb hozzá. 
Mickey tekintete nem sok jót ígért. Magam is ismertem azt az érzést, ami a lelkében dúlhatott, hiszen semmibe tűnt gyermekkorom idején én is szerelmes voltam valakibe, aki nálam húsz évvel volt idősebb, és a szülei gálád módon nem hozzám adták feleségül. 
- Mit csináltok itt? - kérdezte, fájdalommal és csalódással teli hangon. 
- Beszélgetünk - hazudtam, mert az igazságot azért mégsem mondhattam el neki. 
- Ez nem beszélgetés volt - szegezte le határozottan. 
- Az a helyzet, hogy Miss Virginia szemébe ment valami. 
- Az nem a szeme volt, hanem a szája. 
- Hogy láthattad olyan messziről? 
- Én nagyon is jól látok. Egy detektívnek nagyon jól kell látnia. Például ezt is észrevettem. 
Felém nyújtotta a tenyerét, amelyen egy kis, fából faragott zsiráf hevert. 
- Nagyon szép - dicsértem meg, pedig alig láttam belőle valamit. - A gyűjteményedből való? 
Mickey OHara megrázta a fejét. 
- Hogy tudsz ilyen hülyeséget kérdezni? 
- Csak nem te faragtad? 
- Én nem tudok faragni. 
- Akkor... mi a fenét nézzek rajta? Mickey OHara hangja felcsuklott. 
- Ez... Linda Hoskins játéka volt. 
- Honnan tudod? 
- Onnan, hogy George bácsi megmutatta nekem a pincében. Egy dobozban vannak odalent. Emy néni nem engedte eltüzelni őket. 
Kezdtem arra gondolni, hogy nem is olyan rossz nyomozótársra leltem Mickey OHara személyében. 
- Elhoztál egyet emlékbe? 
- Dehogy hoztam! - a kisfiú hangja ingerült volt, mint aki nem érti, hogy lehetek ennyire ostoba. - Ott találtam! 
-Hol? 
- Linda sírjánál, kábé egy órával ezelőtt. Meg akartam mutatni neked, de te nem voltál sehol. 
- Na. álljon csak meg a menet! - emeltem fel a kezem. -Egészen pontosan, hol találtad? 
- Amögött a szizálbokor mögött, ahol Mr. Jensen meghalt. Kicsit kutattam a levelek alatt, és megtaláltam. Látod, mi van rajta? 
Nem láttam mást, csak a zsiráftest foltjait. 
- Fekete foltok, Johnny. Lehet, hogy Mr. Jensen vére? 
A majmok felnevettek a fákon, és kezüket nyújtogatták a hold után. 
Mintha az elhagyott teaültetvény felől Linda Hoskins csúfondáros nevetését hozta volna felénk a szél. 
Legszívesebben a legközelebbi vastag fatörzsbe vertem volna a fejem, amiért nem én találtam meg a játék állatot a szizálbokor mögött, amiért... 
Tovább aztán már nem jutottam a lelkifurdalásban, mert ebben a pillanatban olyan éles sikoltás hasított nem messze tőlünk az éjszakába, hogy jéggé fagyott tőle az ereimben a vér. Virginia összerázkódott, mintha pók mászott volna rá. 
- Jézusom, ismét meglógott. 
- Juliana Mclntire? 
- A fenébe is, ez itt van valahol. 
Valóban itt volt. Éppen abban a pillanatban lépett ki a bokrok mögül, amikor a zsebembe akartam süllyeszteni a fazsiráfot. A zsiráf azonban nagyobb volt, mint a zsebem, így még akkor is ott szerencsétlenkedtem vele, amikor Juliana Mclntire már csak néhány lépésnyire járt tőlünk. 
A barátságos holdfény megvilágította az arcát. Rá kellett döbbennem, hogy Mrs. Juliana Mclntire valaha nagyon szép nő lehetett. Még jelenlegi állapotában is megőrzött valamit hajdani szépségéből. Nagy. barna szemeiben titokzatos tüzek lobogtak. 
- Vigyázzon! - suttogta mögöttem Virginia. - Ilyenkor teljesen kiszámíthatatlan. 
Az is volt. Egyetlen pillanat alatt vetette rám magát. Átkarolt, és könnyáztatta arcát az arcomhoz szorította. 
- Adja azt ide! - sikoltotta a fülembe. - Adja ide, maga haszontalan. Szabad ilyet csinálni? Ellopni Lindától a játékát? 
Hogy megszabadulhassak tőle, kénytelen voltam elhajítani a zsiráfot. Jó messzire, be a fák közé. 
Juliana asszony eleresztett, villámgyorsan megfordult, és belejajdult a sötétségbe. 
- Jaj, Istenem, mit csinált vele? Mit mondjak Lindának, ha eljön érte? Ó, maga szerencsétlen! Meg fogja ölni magát. Nem érti, hogy megöli? 
- Juliana! 
A hang éles volt, és parancsoló. 
Az ágak holdárnyékában egy fehér köpenyes ápolónő állt, kezében a zsiráffal. 
Azt vártam, hogy Juliana asszony odarohan hozzá, megpróbálja megkaparintani a faállafkát, de nem ezt tette. Helyette lekuporodott a földre, és zokogni kezdett. 
- Elvitte... valamennyit elvitte. Elvitte Linda játékait. 
A vékony, keskeny arcú nő hozzám sétált, és a kezembe nyomta a figurácskát. 
- Betty Sinclair vagyok. Mióta van itt? 
- Csak most... jött ki a fák közül. 
- Mr. Mclntire rosszul zárta be az ajtaját. Jó egy órája keresem. 
Juliana asszony ekkor abbahagyta a zokogást, és felemelte a fejét. 
- Megölte - mondta aztán síri hangon. - Megölte, mert azt hitte... ő vitte el a játékait. 
Betty Sinclair lehajolt hozzá, és szelíden megsimogatta a haját. 
- Álljon fel, asszonyom, vissza kell mennünk a házba. Álljon fel már, kérem. 
Juliana Mclntire engedelmesen feltápászkodott, majd hirtelen felém bökte a mutatóujját. 
- Vér... vér... csupa vér. Megbüntette a játékai miatt. Vér... vér... vér... 
- Hol van az a vér? - kiáltottam rá, talán azért, hogy ezzel is csillapítsam. 
- A pincében! Minden csupa-csupa vér! - Visszaroskadt a földre, és két öklével ütni kezdte, mintha az lenne a hibás mindenért. - Még a játékai is vérben úsznak! És ő is ott van. Az ő vérében... 
- Ki van a pincében? Linda? Juliana asszony megrázta a fejét. 
- Ő már nincs ott. Elment. 
- Akkor ki van lent? 
- Emy. Ó, Istenem, megölte Emyt. Emy halott! 
Baljós képpel néztem fel a többiekre, azok vissza rám. Virginia magához szorította a kisfiút, aki mintha egy csapásra elveszítette volna az érdeklődését szerelme tárgya iránt. Megbabonázva meredt Juliana Mclntire-re, mint egérke az őt éppen befalni készülő kígyóra. 
- Egy szavát se higgye! - suttogta mögöttem Betty Sinclair. - Emy odafent van a szobájában. Amikor utoljára láttam, az ágyán feküdt. 
- És ha mégsem? - kérdezte a körmét rágva Virginia. 
- Majd én megnézem - ajánlkozott a kisfiú. Éppen elira-modott volna az udvarház felé, amikor halk, tanácstalan kiáltást hallottunk a fák irányából. 
- Emy! Hé, Emy! Merre vagy? 
- Ez nagypapa - suttogta Mickey. - Miért itt keresi Emy nénit? 
- Istenem! - nyöszörögte mellettem Betty Sinclair. -Emy nincs a szobájában? 
- Emy! Emy, kérlek, hol bujkálsz? 
Bokrok zörgése, csoszogó lábak zaja hallatszott, majd kibukkant a holdárnyékból Ross OHara. A bokrok között fúvó szellő felborzolta feje búbján ágaskodó, néhány szál haját, vékony, hold-ezüst bajusza úgy remegett az orra alatt, mintha egy hanyag sminkmester ragasztotta volna oda. 
- Nagypapa? - kérdezte meghökkent hangon a kisfiú. -Nagy... papa? 
Ross OHara megtorpant, majd felderült az arca, ahogy megpillantotta az unokáját. 
- Te vagy az, Mickey? Nem láttad Emy nénit? 
- Nem én - mondta a kisfiú ránk pillantva. - Miért nem a szobájában keresed, nagypapa? 
- Mert ott nincs. Te is tudod, Mickey, hogy Emy néni milyen szörnyen megbízhatatlan. Istenem, ha belegondolok, hogy már fiatal korában is ilyen volt. Azóta meg, hogy Leopolddal az a szörnyűség történt, valósággal összeomlott. Kik azok ott veled, Mickey? 
- Miss Virginia, Miss Betty, és... 
- Egy kis esti séta? Imádom az esti sétákat. Kár, hogy Susi nem érezte jól magát, és lepihent. Ha néhány évtizeddel fiatalabb lennék, el nem mulasztanék egy kis sétát Miss Virginiával. Nem kéne neked már ágyban lenned, Mickey? 
Félretoltam Virginiát, és Betty Sinclairhez léptem. 
- Vigye be Mrs. Mclntire-t a házba. Vigyázzon, hogy útközben le ne lépjen. Gyerünk, Mickey! 
Lélekszakadva rohantunk át a patak hídján, át a bokrok között, és csak akkor torpantunk meg lihegve és levegő után kapkodva, amikor megérkeztünk a vakítóan fehér falú kertészházhoz. 
Ahogy megpillantottam a virágok között mozdulatlanul álló fekete alakot, önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezem. És nem is volt hiábavaló, hogy így tettem. Az illetőnek jókora bozótvágó kés csillogott a markában, s amikor megpillantott bennünket a virágágyás szélénél, a feje fölé emelte. 
- Állj! - figyelmeztetett mély, dörmögő hangján. - Mit akarnak? 
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. George volt, a kertész. Mickey is felismerte a hangját, mert átgázolt a virágokon, és megállt a machete előtt. 
- Én vagyok az, Mickey. 
George villámsebesen leeresztette a bozótvágó kést. 
- Te vagy az, Mickey? Én meg már azt hittem, betörők járnak erre. 
Nem kímélve a virágokat, én is odacaplattam hozzá. 
- Nem látott erre valakit, George? George komor pillantást vetett rám. 
- Kit kellett volna látnom? 
- Nyitva van a kertészház ajtaja? 
- Még nem csuktam be. 
Óvatosan megkerültem néhány haldokló virágszálat, és az említett ajtóhoz lopakodtam. Éppen csak résnyire volt kinyitva mindössze egyetlen, árva holdsugár tudott beférkőzni rajta a ház belsejébe. 
- Furcsa - dörmögte mögöttem George. - Talán a szellő hajtotta be. Tárva-nyitva hagytam, annyi szent. 
- Adja ide a machetéjét! 
Kikaptam a kezéből, és az ajtónyíláshoz léptem. Belestem rajta, de csak az erőszakos fénysugarat láttam a padlón. 
A következő másodperc már odabent talált. Az ajtót természetesen nyitva hagytam a hátam mögött, hogy a holdfény akadálytalanul besüthessen a szobába. Be is sütött. Rá a falra, amelyen ott sorjáztak a macheték. 
Körbeforogtam, készen rá, hogy bárki is támadjon rám, felnyársaljam, mint a saslikvas a húst, de hiába kacérkodtam a kaukázusi szakácsművészettel, nem találtam idebent 
senkit. A holdfény rövid ideig csalódottan forgott körülöttem, majd várakozón a csukott pinceajtóra telepedett. 
Vettem egy mély lélegzetet, aztán tovább folytattam a hadműveletet. Az ajtóhoz simultam, megfogtam a kilincsét, és lenyomtam. Engedett. Kénytelen voltam megtörölgetni a homlokomat, mert csakúgy szakadt rólam a víz. 
- Jól van, Mr. Lendvay? - tudakolta mögöttem a kertész. 
- Jobban tenné, ha kint maradna. 
George azonban nem hallgatott a szóra. Leakasztott egy machetét a falról, és mellém állt. 
- Van ott valaki, uram? 
- Ezt szeretném én is megtudni. Álljon félre! George félrehúzódott, én pedig belöktem a pinceajtót. 
A holdsugarak beszáguldottak mellettem, és éppen abban a pillanatban csüccsentek rá a dobozok szélére, amikor meg-éreztem a vér szagát. 
Éreztem, hogy kiszárad a szám, libabőrös lesz a karom, remegni kezd a lábam, mintha párosával vettem volna a lépcsőfokokat a tizedik emeletig. Szerencsére csak rövid ideig tartott ez az állapot. Amikor néhány másodperc múlva ösz-szerázkódtam, már el is múlt a gonosz varázs. Ismét John Lendvay voltam, aki nem ijed meg a saját árnyékától. 
Gondoltam én. A következő minutumban aztán úgy éreztem, hogy a fejemre szakad a pincelejárat. Szemben velem, a betörő fénysugarak hófehér csipkeköntösébe öltözve Emy Mclntire állt, hátát a kis Linda Hoskins dobozainak döntve. Hálóruhájának egész eleje vörös volt a vértől, és egyúttal fekete, a vérében fürdő pincebogaraktól. Emy néni vádlón emelte felénk a kezét, mint haragos fáraó, aki örök átokkal sújtja a sírját háborgatókat. Szája tátva volt, s éppen akkor bújt ki belőle egy szorgalmas pincebogár, amikor George bedugta a fejét az ajtónyíláson. 
A falba kellett kapaszkodnom, hogy el ne szédüljek, majd erőt véve magamon, megtettem a lefelé tartó négy-öt lépcsőfokot. Megálltam a halott mellett, és az arcába néztem. 
Emy Mclntire nem nézett vissza rám. Egyenesen a lépcsőfeljáróra szegezte merev tekintetét. Kissé előrehajtotta a törzsét, amiben nem gátolta meg a machete sem, amely az oldalába fúródott. 
És csupa vér volt körülötte minden, ahogy Juliana Mclntire látta. A föld, a dobozok, de még a falra is jutott belőle bőven. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy nem csak hát- és mellsebétől vérzett el, hanem attól a hatalmas vágástól is, amely majdnem leszelte a fejét. 
Virginia sikoltása vetett véget a csendnek. A lány megtán-torodott a lépcső tetején, és felém zuhant. Félre kellett taszítanom Emy nénit, ha el akartam kapni. Emy néni megbillent, de szerencsére nem dőlt el. Továbbra is a doboznak támaszkodott, mintha valaki megparancsolta volna neki, hogy semmilyen körülmények között nem hagyhatja el az őrhelyét. 
Virginia a karomba kapaszkodott, fejét a vállamra hajtva. 
- Óh, Istenem, John! Édes Istenem! 
Mivel nekem nem volt kinek a vállára hajtanom a fejem, szelíden eltoltam magamtól, és éppen meg akartam magyarázni neki, hogy jobban tenné, ha visszakapaszkodna a lépcsőn, amikor Mickey is leszédelgett közénk. Gyanúsan sápadt volt az arca, mintha épp az imént dobta volna el a szivarját. 
- Meg... halt? - Lehajolt, és felemelt valamit a vérrel szennyezett talajról. - Ez... itt... 
Elvettem tőle a talált tárgyat, és a fény felé tartottam. Egy rinocérosz-figurácska volt, éppen akkora, mint a zsiráf. 
- Linda játéka - suttogta a kisfiú. 
- Hol találom a többi játékfigurát? - fogtam suttogóra a hangom. 
- Egy dobozban, a... falnál. Kis doboz, sárga spárgával átkötve. 
Óvatosan előrelépkedve megpróbáltam megtalálni a sárga spárgával átkötött dobozt. Bár a fények a pince vége felé már halványabbak voltak, végül mégiscsak megtaláltam. 
Felemeltem, és megráztam. Halk zörgés jelezte, hogy odabent vannak a figurácskák. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel. 
És jól is tettem, hogy nem elégedtem meg. 
Bár remegett a kezem, mintha hideg rázna, megpróbáltam kibogozni a sárga zsinórt. Csak a harmadik nekifutásra sikerült kelletlenül bomlott ki türelmetlen ujjaim alatt. Lerántottam a dobozról, lehajítottam a tetejét a földre, és benéztem a selyempapírok közé. 
Néhány tégladarabon kívül azonban nem volt semmi a belsejében. 
- Meg... találtad? - suttogta mellettem Mickey. 
Szó nélkül eléje löktem a dobozt. Mickey arca, ha lehet, még fehérebbre fehéredett tőle. 
- De hiszen... benne voltak. 
Emy Mclntire mintha helyeslőn rábólintott volna. Ő már tudta az igazságot, amit mi még nem tudtunk. 
Összeszorítottam a számat, és szent esküvéssel megfogadtam magamnak, hogy rövidesen én is megtudom. 
Ha szerencsém lesz, még élve. 
Vargas doktor, a család és az ültetvény ősz hajú orvosa bejött a szobába. Óvatosan a fal mellett álló kis asztalkára tette hosszúkás táskáját. 
- Meghalt. 
- Az isten szerelmére, doktor - mondta Mary néni, a padlóhoz ütve ezüstfejű botját. - Mást nem tud mondani? 
- Tudnék - biccentett a doktor. - Csak éppen nem vagyok biztos benne, képesek lennének-e elviselni. 
Nyílott az ajtó, és sápadt arccal Mr. Bell lépett be közénk. 
- Jézusom, még ez is - morogta, botját markolászva Mrs. Mary Mclntire. - Hogy van Venus, Mr. Bell? 
Mr. Bell férfiasán szép arca fehér volt, mint a fal, férfiasán szép szája pedig remegett, mint azé a bizonyos ejtőernyősé, aki ugrás közben jött rá, hogy elfelejtette felcsatolni az ejtőernyőjét. 
- Azt hiszem... rosszul. 
- Menjen fel hozzá, doktor. 
Vargas doktor biccentett, felvette az asztalról a táskáját, és becsukta maga mögött az ajtót. 
Mary Mclntire megigazgatta a homlokán sötét hajpántját, és gúnyosan Mr. Bélire nézett. 
- Nem gondolta meg magát, fiam? 
- Mennyiben, asszonyom? - kérdezte értetlenül a megszólított. 
- Rossz társaságba keveredett. Én a maga helyében felülnék az első repülőre, és meg sem állnék Kanadáig. 
- De én szeretem Venust, és ő is szeret engem. Mary néni szelíden mosolygott rá. 
- Hát nem látja, hogy mi folyik itt? Valamennyiünknek veszélyben forog az élete, köztük a magáé is. 
- Jézusom! - tántorodott meg Mr. Bell. - Ismét egy gyilkosság? Azt hittem, véletlen baleset. 
- Ismét egy - biccentett Mary Mclntire. - És az a gyanúm, hogy nem az utolsó. 
-Dehát... miért? 
- Valaki el akar pusztítani bennünket. És magát is, fiam. 
- Hiszen én nem csináltam semmit! - hökkent meg Mr. Bell. 
- Legyen nyugodt, mi sem. Éppen ezért akar megölni mindannyiunkat. Magát is beleértve, hiszen félig-meddig már a családhoz tartozik. Ha csak meg nem gondolja magát. 
- Ezt nem tehetem. 
- Akkor számolnia kell a következményekkel. 
- Én... nem hiszek Lindában - mondta nagyot nyelve Mr. Bell. - Lelkem mélyéig materialista vagyok. 
- Érdekes - szólalt meg reszelős hangon Ross OHara. -Ennyi idős koromban az voltam én is. Ugy látszik, minden generáció végigmegy ezen a fázison. 
- Fogd be a szádat, Ross - sziszegte férje karjára téve a kezét Susi OHara. 
- Mit akar ezzel mondani, fiam? - kérdezte Mary néni, megforgatva kezében a botját. 
- Hát, hogy... valaki más gyilkol. 
- Ugyan ki? 
Klemens sóhajtott egy nagyot, aztán rám függesztette a tekintetét. 
- Más. 
- Nem mondana közelebbit? 
Klemens Bell immár olyan kifejezőén nézett rám, hogy lehetetlen volt nem észrevenni. Néhány másodperc múlva arra döbbentem, hogy minden szem rám mered. 
Mr. Klemens Bell megköszörülte a torkát. 
- Jogász vagyok, nem állíthatok olyat, amire nincsenek közvetlen bizonyítékaim. Mindenesetre egyetlen olyan ember van a közelünkben, aki a gyilkosságok jelentős részénél a helyszínen tartózkodott. 
Most már nem tehettem úgy, mint akinek fogalma sincs róla, miről folyik a terefere. 
- Rám gondol? - kérdeztem kíváncsian. 
Mr. Klemens Bell férfiasán szép arcára kiült a világfájdalom. 
- Maga mondta, nem én. 
- Na, ebből elég! - emelte fel a hangját Mr. Cassius. -Mr. Lendvay az én vendégem, én hívtam ide. nem tűröm, hogy bárki is gyanúsítgassa. Megértette, Mr. Bell? 
- Természetesen - visszakozott finom mosollyal a fiatalember. - Csak emlékeztetni szeretném rá, uram, hogy én nem gyanúsítottam senkit. 
- Most már tényleg legyen elég ebből a sok sületlenség-ből! - koppantottá le a botját Mary néni. - Mikor jön vissza Iruru százados? 
- Holnap reggel - mondta Cassius bácsi. - Bedöglött az autója. 
- Hol van Emy néni? 
- Felvittük a szobájába. A lányok... megmosdatták. 
- Anélkül, hogy Iruru látta vohia? - tört ki belőlem a zsaru. 
- Iruru százados nem szereti a vérbe fagyott halottakat -mentegetődzött Cassius bácsi. - Van fegyvere, Mr. Lendvay? 
- Egy 38-as. 
- Jó ha a keze ügyében tartja. Attól tartok, hamarosan elszabadul a pokol, ha máris el nem szabadult. Beszélhetnék magával négyszemközt? 
- Természetesen - mondtam. 
- Kísérjen ki a fák alá. Kivonultunk a patak partjára. 
Alighogy eltávolodtunk a háztól, Cassius bácsi körbeforgott, s amikor úgy látta, nem leselkedik senki a közelünkben, szivart dugott a szájába. 
- Jutott valamire? 
- Semmire - mondtam sóhajtva. - Hiszen alig vagyok itt még pár napja. 
- Hallom, a régészeknél is járt? 
- Csak meglátogattam őket. 
Mr. Cassius meggyújtotta a szivarját, majd a csillagok felé fújta a füstöt. 
- Csak az idejét lopja. Elmondom én magának, mi lesz a feladata. 
- Feladatom? Azt hittem, tudom. Meg kell fognom a gyilkost. 
- Ez így is van. Csak éppen tőlem tudja meg, ki a gyilkos. 
- Ki lenne az? 
- Azonnal megtudja. 
- Álljon csak meg a menet! - emeltem fel a kezem. - Ön azt várja tőlem, hogy mondjam azt egy ártatlan emberre: ő a tettes? Mi a fenéért van erre szüksége? 
- Mert maga jó nevű, amerikai magánnyomozó. Ha maga is azt mondja, amit Iruru, nem keltünk gyanút vele. 
- Eszemben sincs azt mondani. 
Cassius bácsi leverte szivarja végéről a hamut. 
- Dehogyis nincs. Ez az egyetlen módja, hogy valaha még meglássa Santa Monicát. 
- Ezt hogy érti? 
Cassius bácsi megingatta a fejét. 
- Vagy az a valaki lesz a gyilkos, vagy maga. Választhat. Ha itt egyszer a törvény kezére kerül, Iruru gondoskodik róla, hogy ne csúszhasson ki belőle élve. 
- Mi lesz az igazi tettessel? - kérdeztem kíváncsian. 
- Az az én dolgom. Ne szarjon be, maga csak tegye, amit mondok. 
A kör bezárult. És én ott voltam a legközepében. 
- De hát kire gondol... mint gyilkosra? - kérdeztem látszólag tétován. 
Mr. Cassius leverte szivarja végéről a hamut. 
- A feleségemre, Julianára, Mr. Lendvay. 
Őszintén meg kell mondanom, nem lepődtem meg annyira, amennyire kellett volna. Az elmúlt napok során már többször is megfordult a fejemben, hogy Mrs. Juliana Mclntire-nak lehet valami köze a gyilkosságokhoz. Csak hát a dolog nem itt kezdődött, hanem Amerikában. 
Cassius bácsi rám hunyorgott a szivarja felett. 
- Nem stimmel valami? 
- Semmi sem stimmel - mondtam nyugodtan. - Hogy ölhette volna meg Fredericet és Mr. Leopold Mclntire-t Amerikában? 
- Elméletileg megölhette. 
- Hogyan? 
- Úgy, hogy odament, és megtette. 
- Ne akarja bemesélni nekem, hogy bárki is elhiszi: Juliana asszony úgy jár-kel a tengeren túl, hogy maguk észre sem veszik. 
- Pedig így van. Juliana az elmúlt három év nagy részét nem idehaza töltötte. 
- Hát hol? 
-Nairobi mellett egy... hm... zárt intézetben. Azután meg Svájcban, egy ugyanolyan intézetben. Öt napja érkezett csak végleg haza. 
- Eszerint a felesége... megölhette volna Fredericet, és az ön testvérét? 
- De meg ám! 
- Honnan a fenéből szerzett volna kígyót? 
- Akinek pénze van, az bármit megszerezhet. 
- És... miért ölte volna meg őket? 
- Még mindig nem érti? Nem ő ölte meg, sem Fredericet, sem Leopoldot. Linda ölte meg őket az ő kezével. Juliana zavart lélek, kiváló médium. Különben ne aggódjék, megkapja tőlem a gyilkosságok tökéletes forgatókönyvét. Valamennyi gyilkosságét. Maga csak bólintson rájuk, ha a szükség úgy hozná. 
Elhajította a szivarját, megfordult, és imbolygó léptekkel elindult az udvarház felé. 
Egyedül maradtam forrongó gondolataimmal. Egyre azon törtem a fejem, hogy mászhatnék ki ép bőrrel abból a csapdából, amelybe hagytam belerángatni magam. 
Sokáig nem túráztathattam az agyam, mert alighogy Mr. Cassius eltűnt a bokrok között, megzördültek az ágak, és kidugta valaki közülük a fejét. 
- Mr. Lendvay? 
- Én vagyok - szorítottam ökölbe a kezem. Rossz szokásomnak megfelelően ezúttal sem volt nálam a 38-as. 
A bokrok ágai tovább zörögtek, majd Mr. Klemens Bell mászott ki közülük Venus kíséretében. A lány sapadtabb volt a szokásosnál, amit még tovább fokozott a hold pazarló ragyogása. Zöld selyempizsamát viselt, amelyet a szellő olyannyira a testére simított, hogy egyetlen reményteljes pillanatig azt hittem, mezítelen. 
Venus odasétált hozzám, én pedig mély sóhajjal nyugtáztam magamban, hogy mennyire gyönyörű is ez a lány. Azt meg már csak kellő irigységgel tettem hozzá, hogy mennyire összeillenek Mr. Klemens Bellel. Ha a genetika nem tréfálná meg néha a szülőket, holtbiztos, hogy csodaszép gyerekeik születnének. 
- Mutatni szeretnék önnek valamit - suttogta Venus megfogva a kezem. Meleg, sima tenyere volt, és mégis követelődző. Az a fajta kéz, amely, ha elkap valamit, nem szívesen engedi el. - Jöjjön velünk, kérem. 
- Hova megyünk? 
- Ne kérdezzen, csak jöjjön. Ha szólok, bukjon a fűre, és fojtsa vissza a lélegzetét. 
Bár nem mondhatnám, hogy lelkesedtem az ötletért, engedelmeskedtem. Venus ott bukdácsolt, testére simuló pizsamájában néhány centiméternyire az orrom előtt. 
Jó tíz percnyi gyaloglás után a Mclntire birtok eddig még nem látott részébe jutottunk, ahol magas kapokfák emelkedtek az ég felé lemezes gyökereik valóságos labirintusként zárták el előlünk az utat. 
- Vigyázzon, el ne essen. 
Átvergődtünk a gyökerek között, és amikor újabb gyökerek bukkantak fel előttem, elhatároztam, megmakacsolom magam. Eszem ágában sincs az egész éjszakát kapokfák között tölteni. 
- Nézzen csak oda! - hallottam hirtelen a lány suttogását. A holdfényben jól kivehettem Venus mutatóujját. Egy 
közeli, fehérre festett házacskára mutatott, amelynek az ablakából fény áradt ránk és a gyökerekre. 
- Cassius bácsi búvóhelye. 
- Ki az ördög elől kell bujkálnia? 
- Meglátja, csak jöjjön. 
Átmásztunk néhány, emeletnyi magasnak látszó, lapos gyökéren, s az egyik, világos ablak alatt állapodtunk meg. 
- Csak óvatosan - suttogta a lány. - Lehet, hogy odabent van. 
Őszintén szólva arra gondoltam, hívogató kis szerelmi fészket találok a házacskában, egy-két fekete bőrű hölggyel. 
- Emelje fel a fejét - bíztatott Venus. - Nézzen be a szobába. 
Benéztem, aztán nyomban vissza is roskadtam a helyemre. Elképedt tekintettel bámultam rájuk. 
- Nos? - kérdezte Venus. - Mit szól hozzá? 
Egyelőre nem szóltam semmit. Belül azonban úgy éreztem, egy lépéssel ismét közelebb kerültem a Mclntire-gyilkosságok megfejtéséhez. 
Az, amit a házacskában láttam, őszinte elképedéssel töltött el. Fekete bőrű hölgyek helyett drótból font ketrecek hevertek a szobában, hosszú sorban egymás mellé rakva. Egy nyitva hagyott ajtón át a szomszédos helyiségbe kukkanthattam, amelyben újabb ketrecsor kezdődött. A sűrű drótháló eltakarta a ketrecek tartalmát, mégis, mintha az egyikben hosszúkás valami mozdult volna meg. 
- Kígyók - suttogta Venus a hátam mögött. - Cassius bácsi játékszerei. 
- Honnan a fenéből szerezte őket? 
- Komolyan kérdezi? - lepődött meg a lány. - Afrikában van, ember, nem a Broadway-n. Több erre a kígyó, mint amennyi kellene. 
- Mi az ördögöt csinál velük? 
- Tőlem kérdi? Hosszú ideig azt hittem, afféle úri passzió csupán... Most már nem feltétlenül hiszem azt. Egyre inkább arra gyanakszom, hogy a testvéremet és az apámat Cassius bácsi ölte meg a kígyóival. Ha megváltoztatják a kenyai törvényeket, és én is eltűnök a balfenéken, ő örökli a birtokot. 
Az indítóok már adva volt, az viszont még nem volt tiszta előttem, hogy juthatott Mr. Cassius Santa Monicába. Venus azonban erre is megadta a választ. 
- Nem tudom, említették-e önnek, hogy Juliana néni néhány nappal ezelőtt érkezett csak vissza Svájcból, ahol évekig gyógykezelték? Cassius bácsi bármikor felpattanhatott egy repülőre, elröppenhetett Torontóba, megölhette Frederi-cet, majd az apámat is Santa Monicában, míg mi azt hittük, Juliana néni hazatérését intézi. 
- Miért kellett Juliana néninek hazatérnie? - kérdeztem. Venus megvonta a vállát. 
- Reménytelen esetnek látszik. Gyógyíthatatlan. Cassius bácsi nem akarta, hogy egész életét távol töltse Afrikától. 
Még egyszer felemelkedtem, és jó öt percig kukucskáltam befelé. A kígyók nemigen mozogtak: bizonyára lefoglalta őket a csendes emésztés. 
A kígyókon és Cassius bácsi viselt dolgain kívül is volt még valami, ami fúrta az oldalamat. Úgy gondoltam, jobb, ha hamarjában ezen is túlesünk. 
- Ne haragudjék, Miss Mclntire, de muszáj megtudnom öntől valamit. Lehet, hogy meg fog rám orroini érte... 
- Csak kérdezzen nyugodtan - nyugtatott meg. - Ha ez kell Cassius bácsi lebuktatásához, még a legintimebb titkaimat is belesuttogom a fülébe. 
- Rendben van - sóhajtottam. - Vajon miért érzem úgy, hogy önt nem sújtotta le igazán sem a testvére, sem pedig a szüleinek a halála? Más az ön helyében egyik ájulásból a másikba esne. 
- Én nem vagyok más. 
- Ön szerint ez a megfelelő magyarázat? 
- Az a helyzet, Mr. Lendvay, hogy egyikük sem állt igazán közel a szívemhez. 
- Az édesanyjáról, az édesapjáról és az öccséről beszél? 
- Ki másról? 
Mr. Bell ekkor tett valami apró, egyet nem értő mozdulatot, de Venus gyorsan belefojtotta a szót. 
- Tartsd meg magadnak a véleményed, Kíemens. Neked is meglesz a feladatod azt csinálod, amit mondok. Mr. Lendvay is azt fogja csinálni. 
Nem tetszett, ahogy mondta. Úgy egyébként már az egész lány nem tetszett. Hiába simította a testére a szél a selyempizsamát, kezdett elpárologni belőlem az érdeklődés. 
- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem kíváncsian. 
- Kapja el Cassius bácsit. 
- Nyírjam ki? 
- Csakhogy megértette. 
- Nincs valami ötlete, hogyan? 
- Dehogyis nincs - mondta. - Szerzek magának egy hófehér selyemruhát, magára ölti, és elvágja a nyakát egy bozótvágó késsel. 
- Csak úgy egyszerűen? 
- Felőlem akár bonyolultan is csinálhatja. Egy a lényeg: Cassius bácsinak el kell tűnnie a föld színéről. Gondoskodom róla, hogy legyen tanúja, amint megöli. Valaki majd látni fogja, hogy egy fehér ruhás jelenés ölte meg az öreget. 
- Linda Hoskins? 
- Juliana néni. Aki maga Linda Hoskins. Nem tudta? 
- Hm. És mit kapok érte cserébe? 
- Mondhatnám, hogy a szabadságát, de nem mondom. Inkább más ajánlatot teszek önnek. Mielőtt azonban megtenném, hadd figyelmeztessem rá: nagymamától tudom, hogy egy bizonyos Frey hadnagy halálra keresi önt. Azt hiszem, boldog lenne, ha feladnám magát neki. 
- Én is azt hiszem. 
- De én nem adom fel. És nem is fenyegetem többé. Ehelyett mást ajánlok fel önnek. 
-Mit? 
- Földet. 
Azt hittem, nem jól hallok. Összeszorítottam a számat, összevontam a szemöldökömet, és szemeimet hegyes keblére meresztve, megpróbáltam felfogni szavai értelmét. 
- Földet - ismételte meg. - Birtokot. Ne nézzen rám ilyen ostobán, mert elsírom magam. Maga többet érdemel, Mr. Lendvay, minthogy csak így szakadt nadrágban szabadon eresszem. Nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy meg ludnám-e védeni Frey hadnagy haragjától. Hiába lesz pénzem, az amerikai törvények erősebbek. Ezért tisztességes visszavonulást kínálok önnek. Arról nem is beszélve, hogy még azután is szükségem lehet a segítségére. 
Egyértelmű volt a dolog. Én lennék a bérgyilkos, aki megtisztítja előtte az utat. Nem tudtam megállni, hogy csúfondáros pillantást ne vessek Mr. Bélire. Klemens barátunk sápadt ábrázattal bámult maga elé. Talán már látta magát, tíz évvel később, kopaszodón, és pocakosán, amint egy kapokfa gyökerei közül éppen rá emelem a 38-as Smith and Wessonomat. 
- Milyen földet ajánl? - kérdeztem üzleti hangon. Miss Venus arca felderült. 
- Látja, ezt már szeretem. Linda Hoskins sírján túl egy elhagyott teaültetvény kezdődik, és majdnem Nairobiig tart. Ez lesz az öné. 
- Mi a biztosíték rá, hogy meg is kapom? 
- A szavam. Én még soha nem szegtem meg egyetlen ígéretemet sem. Nos? 
- Aligha van más választásom. - adtam meg magam. -És különben is... mindig szerettem volna ültetvényes lenni Afrikában. 
- Szerezzen egy nőt, és alapítson családot -javasolta. 
- Vegyem úgy, hogy önmagára gondolt? Venus finom arcát elöntötte a méreg. 
- Csak nem képzeli... csak nem képzeli... maga, maga... - óriási erővel fegyelmezte magát, majd lehiggadva csupán ennyit mondott... - Virginiára gondoltam. 
- Majd megfontolom - ígértem. 
- Lesz rá ideje, bár azért nem olyan sok. Van még kérdése? 
- Ön szerint Juliana néni ölt meg mindenkit? 
- Cassius bácsi és Juliana néni, közösen - helyesbített a lány. - Cassius bácsi ölte meg Fredericet és az apámat, az anyámat pedig Juliana néni. Knut Jensent is ő nyírta ki. 
- Ez utóbbit miért? 
- Ki a fene tudja? Juliana néni nem beszámítható. Lehet, hogy összetévesztette valakivel. 
Megvakargattam a fejem búbját, és tétovázva a világos ablakra néztem. 
- Ki a csodát akarhatott megölni, ha nem Mr. Jensent? Venus gyengéden megszorította a kezem. 
- Talán önt, Mr. Lendvay. Talán éppen önt. 
Indultunk volna, hogy visszatérjünk az udvarházba, de Mr. Bell - aki egész idő alatt kukagyereket játszott - hirtelen felszisszent. 
- Vigyázat, jön valaki. 
Recsegtek-ropogtak a száraz ágak a bokrok között, majd hirtelen vékony, hajlott hátú alak bukkant fel a ház falánál. 
- Dr. Vargas - suttogta a lány. - Lapuljanak a fűre! 
Dr. Vargas ugyanazt az utat járta be. amelyet mi. Kimászott a bokrok közül, he erészett egy kicsit a fűben, hol az ablakra, hol a környékre figyelve, majd amikor meggyőződött róla. hogy senki sincs a közelében a legközelebbi ablakhoz lopódzott, és bekukucskált rajta. 
Ebben a pillanatban az udvarház közelében felsikoltott valaki. Élesen, idegesen, fájdalmasan. Éreztem, hogy gombóccá gyűrődik a torkom, s a gyomrom is megemelkedik, mintha gyorsliftbe szálltam volna. 
- Juliana néni - suttogta Venus. - Ne izguljon, csak ő. Én azonban izgultam. Méghozzá nem is kicsit. 
Vargas doktor is izgulhatott, mert ahogy meghallotta a sikoltást, megmerevedett. Olyannyira eltorzult az arca a rémülettől, hogy jószerével rá sem ismertem. 
- Neeee! - könyörgött rikoltozva Mrs. Juliana Mclntire. -Megölik... őkeeeet! Segííííts nekik... Leopoooooold! 
Olyan hirtelen némult el, mintha valaki a szájára szorította volna a tenyerét. 
- Betty elhallgattatta - mondta Venus. - Ez meg mi a fészkes fenét akar itt? 
A kérdés Vargas doktornak szólt, aki úgy lecövekelt az ablak alatt, mintha soha többé nem akarna elmozdulni onnét. Fejét a falhoz szorította, és egyfolytában maga elé beszélt. 
- Nem kéne mennünk? - tudakolta Mr. Bell, akinek láthatóan kezdett inába szállni a bátorsága. 
Vargas doktor hirtelen még egyszer felemelkedett, és benézett az ablakon. Olyan hosszasan mintha az összes, bent lévő kígyót egyenként meg akarta volna számolni. 
Akkor hallottuk csak meg a lopakodó léptek zaját, amikor már késő volt. Venusnak mindössze annyi ideje maradt, hogy figyelmeztetőn az ajkára szorítsa az ujját. 
Nem messzire tőlünk, óriási fehér lepkeféle röppent ki a bokrok közül. A fehér, tüllruhás jelenés úgy csapódott Vargas doktorra, mint egy hatalmas, ragadozó madár. Éles vij-jogással felemelte a kezében tartott machetet, és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor. 
A doktor megfordult, és védekezőn maga elé kapta a kezét. Vállán kettészakadt vékony pulóvere a hasadékon át vér csöpögött az ujjaira. 
Pillanatnyi habozás nélkül ugrottam ki a fák alól. Felragadtam egy aprócska ágat a földről, és úgy tartottam előre, mintha revolver lett volna. 
- Kezeket fel! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Eldobni a bozótvágó kést! 
A jelenés megtorpant, és egyetlen pillanatra felém fordult. Legnagyobb megdöbbenésemre csak egy kapucnit láttam belőle, alatta nem volt semmi. Vagy ha volt is, jótékonyan eltakarta a holdárnyék. 
- Hagyja abba, azonnal hagyja abba! - kiáltoztam, és megpróbáltam Vargas doktor közvetlen közelébe kerülni. A fehér ruhás jelenés erre villámsebesen bemenekült az erdőbe. 
Odaugrottam a földre omlott Vargas doktorhoz. 
- Ne ölj meg, kicsim! - suttogta behunyt szemmel. - Én nem tehetek semmiről. Igaz, hogy gyáván meglapultam, de te szerettél engem, Lindácska. Azt mondtad, én vagyok az aranyos doktor bácsi. Akkor most... miért akarsz megölni? 
- Térjen már magához, doktor! Lendvay vagyok Amerikából. 
Vargas doktor kinyitotta a szemét. Fel akart pattanni, alig tudtam visszanyomni a helyére. 
- Hol van? - suttogta rekedten. - Hol van? 
- Elment - mondtam. - Beugrott a bokrok közé. Ebben a pillanatban ismét felhangzott az udvarház mellett a sikoltozás. 
-Neee! Nem engedem... Leopoooooold! Megölíííík őkeeeeeet! 
- Úristen - suttogtam megszédülve. - Hiszen ennyi idő alatt nem érhetett vissza. 
- Mit beszél? - kérdezte a közben teljesen magához tért Vargas doktor. - Úgy összeszabdalt, mint hülye szabó az angolszövetet... Jézusom, maga megmentette az életemet. 
- Ennyi idő alatt nem érhetett vissza - suttogtam makacsul magam elé. 
- Kicsoda? - kérdezte a doktor, vérző karját tapogatva. Nem válaszoltam neki. Egyre azon törtem a fejem, valóban 
Mrs. Juliana Mclntire támadta-e meg a doktort, mert ha ő tette, akkor visszafelé futtában meg kellett döntenie jó néhány síkfutó világrekordot. Ha pedig nem ő, akkor kicsoda? A levelek a kapokfákon lengedezni kezdtek, és mintha azt suttogták volna felénk: Linda volt a tettes. Linda Hos-kins, aki kikelt a sírjából, hogy sorra miszlikké aprítson bennünket. 
Feltámogattam a földről Vargas doktort, és az erdő felé fordulva többször is elkiáltottam magam. Sem Venus, sem Mr. Bell nem válaszolt a hívásomra. Úgy látszik, már az első sikoltásoknál kereket oldottak. Sóhajtottam egyet, és a hóna alá nyúlva elkezdtem az udvarház felé vonszolni. 
A tizedik lépés után a doktor megrázkódott, és eltolt magától. 
- Hagyjon, Mr. Lendvay, már nincs semmi bajom. 
- De hiszen vérzik, doktor. 
- Ebesont beforr. Voltak nekem komolyabb sebeim is. Látta volna, amikor a Viktória-tó partján a mau-mau nekem esett. Egy fickó úgy keresztülszúrt a lándzsájával, hogy a lapockám alatt jött ki a vége. Ha nincs egy öreg varázsló a közelben, ma már én is kísértet lennék, mint Linda. 
- A mau-mau támadta meg, és egy közülük való varázsló mentette meg az életét? 
- A varázsló nem közülük való volt, hanem maszáj. A ma-szájok nem tartoztak a mau-mau soraiba. A mau-maut kizárólag kikujuk alkották. 
- Hol sebezte meg Linda? 
- Ne várja, hogy leltárt készítsek magamról. Nyugodjék meg, nem ért komolyabb vágás. Van egy zsebkendője? Tegye ide a vállamra. és engedélyezzen öt perc pihenőt 
- Nem lesz baj belőle? 
- Alig vérzik a sebem. Viszont remeg az egész bensőm. Ami nem is csoda, hiszen azóta nem találkoztam Lindával. 
- Mióta? 
- Mióta megölték. 
- Ön a Hoskins család orvosa volt? 
- Az bizony, Mr. Lendvay. Mclntirék úgy örököltek engem, mint egy használt kabátot. Bár akkor még fiatal ember voltam. 
- Hogyhogy maga megúszta a mészárlást? 
- Szerencsém volt - mondta doktor. - Éppen az erdei háznál tartózkodtam, akárcsak Betty Sinclair. Neki csaptam a szelet. Amikor Mr. Cassius kölcsönkérte rendet rakni, én is vele mentem... persze észrevétlenül. 
- Észrevétlenül? 
- Betty és köztem volt valami, amit akár flörtnek is nevezhetnénk. Mivel már jó idő elmúlt azóta, nem hiszem, hogy kompromittálnám vele, ha elmondom önnek. Csupán annyi történt, hogy néhányszor megszorongattam a bokrok között. De ő ellenállt. Azt mondta, csak akkor szorongathatom tovább, ha elveszem feleségül. 
- Maga viszont nem akarta. 
- Nem tehettem, mert már volt egy odahaza. 
- Betty nem tudta? 
- Nem. 
- Eszerint a felesége nem itt lakott? 
- Indiában, Mr. Lendvay, de ez már egyáltalán nem fontos. Sokkal fontosabb, hogy Betty után mentem, aki persze tudott róla, és meg is ígérte, hogy amint végez a rendrakással, kijön hozzám. Leheveredtem a fák alá, és a majmokat bámultam. 
- Aztán kijött Betty. 
- Éppen ez az, hogy nem jött ki. Helyette viszont jött a mau-mau. Alighanem elbóbiskolhattam egy kicsit, mert amikor kinyitottam a szemem, ott vonultak el előttem a mau-mau partizánok rettenetesen kifestve. Láttam rajtuk, hogy be vannak gerjedve, és a szaguk is borzalmas volt. Valami kábító növény leveleit rághatták. Az udvarház irányába tartottak. 
- Nem figyelmeztette Mclntire-ékat? Vargas doktor megrázta a fejét. 
- Annyira meg voltam rémülve, hogy moccanni sem mertem. Pedig, ha azonnal riasztom Leopoldot és Cassiust, talán segíthettünk volna Hoskinsékon. így viszont csak akkor értesültek a támadásról, amikor felcsaptak odaát a lángok, és idáig hallatszott a mau-mau harci éneke. Betty visz-sza akart rohanni az udvarházba, de Leopold úr megakadályozta benne. Földre rántotta, és addig ütötte, amíg el nem ájult. Ezt tette Mr. Cassius is a feleségével. 
- Megverte? 
- Egyszerűen leütötte Juliana asszonyt. Ő pedig... attól a pillanattól kezdve nem volt többé magánál. Néhány percre józanodott csak ki, amikor másnap reggel megpillantotta a holttesteket. Keresni kezdte Lindát, és azt kiáltozta, Isten megbüntet valamennyiünket. Pedig, ha meggondolom a dolgot, Leopold Mclntire nagyon helyesen cselekedett. Ha hagyja, hogy Betty és Juliana asszony átfussanak az udvarházba, mindkettőjüket megölték volna. Azok az emberek annyira be voltak gőzölve, hogy egyszerűen szomjazták a vért. Egyfolytában Matunda isten nevét üvöltöttek, és a tenyerükhöz csapkodták a lándzsájuk nyelét. 
- Ne vegye tapintatlanságnak, de hogy alakult ezután a viszonyuk Miss Sinclairrel? 
A doktor megvonta a vállát, amitől aztán hangosan fel is szisszent. 
- Vigye el az ördög, megfeledkeztem róla, hogy összevagdalt a kislány. Hogyan alakult a viszonyunk? Sehogyan, Mr. Lendvay. Attól a perctől kezdve nem tudtunk egymás szemébe nézni - főleg én az övébe. Ő még csak megpróbált Lindácska és a szülei segítségére sietni, én még azt sem tettem meg. Csak lapultam a levelek alatt, és a szaros életemért aggódtam. Te jó isten, szegény Lindácska, hogy aggódhatott az övéért. Betty nem törődött többé velem, és ezt őszintén szólva nem is vettem tőle rossz néven. 
- Mennyire súlyos Mrs. Juliana Mclntire betegsége? Vargas doktor ismét fájdalmasan felszisszent. 
- Nézze. Mr. Lendvay. hivatkozhatnék orvosi titoktartásra, mifene. de én nem teszem. Nagyon súlyos az állapota. Néha elborul az agya, és azokat a perceket látja maga előtt, amikor fellángolt az udvarház tetőszerkezete. Mint amikor benyomják a vetítőgép gombját, és peregni kezd a szemünk előtt a film. Minden más eltűnik, csak a film marad. Érti? 
- Megtörténhet, hogy nézőből egyszer csak szereplővé válik? 
- Úgy érti, hogy Juüana asszony képes-e valamelyik szereplő helyébe képzelni magát? Azt hiszem, igen. Elképzelhető, hogy amikor egy ismeretlen erő lenyomja a vetítőgép gombját, akkor Juüana asszony nem csak újra látja az akkor történteket, hanem újra is játssza azokat. Esetleg Lindácska bőrébe bújva. Ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy ő a gyilkos. 
- Akkor ki a fene? 
- Hogy ki? Hát Linda Hoskins maga! Nem hiszi? Lassan magam is kezdtem elhinni. 
Továbbra sem kellett támogatnom a doktort, sőt még azt sem hagyta, hogy belékaroljak. Csendben bandukolt mellettem lehajtott fejjel: homlokáról az orrára, onnan a szakállára gurultak a vércseppek. 
Alighogy elértük a park szélét, ismét a fülünkbe hasított az elkeseredett sikoltozás. 
- Neeeee! Leopold... neeee! Meg kell őket... mente-nííííííí! 
Vargas doktor megtorpant, és szomorúan megcsóválta a fejét. 
- Soha többé nem fog megszabadulni attól az átkozott éjszakától, mint ahogy nem fogok tőle megszabadulni én sem. De én legalább nem ordítok, bár néha úgy érzem, könnyebben el tudnám viselni az emlékeimet, ha úgy istenigazából kibömbölhetném magam. 
- Mit keresett a kígyós háznál? 
- Gondoltam, kicsit körülnézek. Nem hívták még fel a figyelmét arra a furcsaságra, hogy Mr. Cassius Mclntire milyen szenvedélyes szeretettel csügg a kígyóin? Főleg a zöld mambákon? 
- Vannak hobbik, amelyek mások számára egyszerűen érthetetlenek. 
- Csakhogy Frederic Mclntire-t és Leopold Mclntire-t is egy zöld mámba marta meg, méghozzá Kanadában, és az Egyesült Allamokban, ahol ez a kígyófajta egyáltalán nem őshonos. Valahogy nem tetszik nekem ez a dolog. Gondolom, önnek sem. Főleg, hogy az ön kupéjában is felbukkant egy ilyen, szeretetre méltó állatka, amelyet ön aztán egyszerűen bedugott a párnahuzatába. Irigylem a hidegvérét, Mr. Lendvay. 
- Ön szerint Cassius bácsi is lehet a tettes? 
- Meg lenne rá minden oka. 
- Amennyiben? 
- Ő akarja örökölni a birtokot. Akkor pedig isten irgal-mazzon Venusnak és Mr. Bélinek. Akkor... 
Nem tudta befejezni. Ahogy kiléptünk a fák alól az udvarházat körülvevő, lapos, füves kertbe, egy ledőlt fatörzsön kuporgó női alakot pillantottunk meg. Fejét a tenyerébe hajtotta, és csak a válla rázkódásán láttuk, hogy sír. 
- Ki lehet ez? - suttogtam a doktor fülébe. 
Vargas doktor krákogott, és megsimogatta véres szakáilát. 
- Minden sejtem azt bizsergi, hogy Betty az. Betty Sinclair. Úristen, csak nem esett baja? 
Nem esett. Betty Sinclair kockás szoknyáján, és hófehér blúzán nem látszottak vérfoltok, de még könnyek nyomai sem. A könnycseppek egyenesen a fűre hullottak a szeméből. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor már alig néhány lépésnyire voltunk tőle. Először mintha kicsit megrettent volna, de ahogy felismerte Vargas doktort, visszaesett korábbi, kétségbeesett pózába. 
- Én vagyok az, Betty - morogta Vargas doktor. - Ez itt Mr. Lendvay. Csak nincs valami baj? 
Betty Sinclair felnézett ránk. 
- Mi történt veled, Diego? 
- Semmiség, Betty. 
- Megtámadott? 
- Mondom, hogy semmiség. 
Betty Sinclair bánatosan megrázta a fejét. 
- Nem tudok vigyázni rá. Svájcban könnyebb volt, sokkal könnyebb. Hiába mondtam Cassius úrnak, hogy baj lesz belőle, ha visszahozzuk, hiszen itt nap-nap után találkoznia kell azokkal a helyekkel, ahol azok a szörnyűségek történtek. Úgy is lett, ahogy gondoltam. Mióta visszatértünk, nyugtalan, és ha teheti, megszökik tőlem. És bozótvágó késsel hadonászik. Hiába loholok a nyomában, nem érem el. Attól tartok, egyszer az én torkomat is elvágja. 
- Mikor szökött meg? - kérdeztem sóhajtva. 
- Cirka fél órája. Kilépett az ablakpárkányra, és a közeli fa ágán lecsusszant a földre. Olyan ügyesen mászik, mint a majom. Amint észrevettem, utána eredtem. 
- Volt nála bozótvágó kés? 
- Amikor kiszökött a szobájából, nem, de könnyen hozzájuthatott. Legalább egy tucatnyi hiányzik George gyűjteményéből. El tudom képzelni, hogy ő dugdosta el őket. 
Mivel négyszemközt szerettem volna elbeszélgetni Betty Sinclairrel, ráparancsoltam Vargas doktorra, hogy menjen vissza az udvarházba és kötözze be a sebeit. Rövid ellenállás után engedelmeskedett. Elindult az udvarház irányába, de öt lépésenként nyugtalanul visszanézett, mintha még mindig, ennyi év elmúltával is Bettyért aggódna. 
Betty Sinclair vonzó nő lehetett valaha hosszú, egyenes orral, kék, tiszta szemekkel. Talán csak az ajkai voltak leheletnyivel élesebbek a kelleténél. Patyolatfehér, kissé már gyűrött selyemblúza alatt felsejlő telt, erős keblei arról árulkodtak, hogy Vargas doktornak bizony volt miért várakoznia annak idején a bokrok között. 
- Mesélne nekem a borzalmak éjszakájáról? - kérdeztem rövid hallgatás után. 
Betty Sinclair rám emelte égszínkék szemét. 
- Mit akar tudni? 
- Amit csak lehet. 
- Azon a délutánon átmentem az erdei házba, mert Leopold úr kölcsönkért Hoskinséktól. 
- Takarítani? -Is. 
- Hát még miért? 
- Hogy... lefeküdjek vele. Bármennyire furcsának tűnhet is a dolog, Leopold úr szeretője voltam. Akkor már jó három éve. 
- Emy néni mit szólt mindehhez9 
- Neki nem volt szava abban a házban. 
- Vargas doktor? 
- Ő olyan vak szegénykém, mintha kiszúrták volna a szemét. Időről időre át kellett mennem az erdei házba ő azt hitte, hogy csak könyvet rendezgetni. Ott várt rám a bokrok között, amíg én az emeleten enyelegtem Mr. Leopolddal 
- Mikor jött rá, hogy történik valami ideát, az udvarházban? 
- Egyszer csak megpillantottam a lángokat. Ott táncoltak a falon. Lelöktem magamról Leopoldot, és mint az őrült ki 
akartam rohanni a szobából. Pedig nem is volt rajtam semmi. Ma sem emlékszem, hogyan került rám a ruhám. Ki akartam ugrani az ajtón, de Leopold pofozni kezdett, és egyre azt kiáltozta, hogy térjek már magamhoz, hiszen úgysem tudok segíteni rajtuk. Ha soká őrjöngök, még meghallják, és bennünket is megtámadnak. Azt hiszem, végül leütött, mert másnap jókora búbot találtam a fejemen. Szerencsére többre nem emlékszem. 
- Juliana asszonyra sem? 
- Látja, milyen érdekes, őrá igen. Ki akart szaladni az ajtón Cassius bácsi vadászpuskájával a kezében. Cassius azonban kiverte belőle és a tusával a fejére ütött. Lehet, hogy az enyémre is, nem tudom. Attól az időtől ilyen szegénykém. 
- Soha nem gondolt rá, hogy megszabaduljon innét? Betty Sinclair ajkán keserű mosoly játszott. 
- Nincs hova mennem, ez az igazság. Nem akarom szomorú életem történetével traktálni önt, mert még elsírná magát. 
- El tudja képzelni, hogy Linda néha kikel a sírjából, és... bozótvágó késsel vesz elégtételt, amiért... 
- Miért ne? Történtek már Afrikában cifrább dolgok is ennél. - Felugrott a fatörzsről, szomorú pillantást vetett rám, majd köszönés nélkül az udvarház felé indult. 
Addig néztem utána, amíg el nem rejtették előlem a fák közül előlopakodó szürke párafelhők. 
Lezuhanyoztam, felvettem a pizsamámat, és éppen azon morfondíroztam, igyak-e egy pohárkával lefekvés előtt, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. Mivel nem kedvelem a kellemetlen meglepetéseket - főleg azóta nem, hogy Leopold bácsi a szobámban hagyta a kígyó-csomagot - kezembe vettem a 38-ast, és úgy nyitottam ajtót. 
Ahogy kinyílt az ajtószárny, majd leejtettem a fegyvert meglepetésemben. A folyosón Virginia állt, lágyan testére omló selyemköpenyben, leeresztett hajjal. Selyemköpenyén néhány sokágú csillag ékeskedett, hasonlatosan az ókori 
mágusok köpenyéhez. Ruhájának bő ujja elfedte a kezét, így nem láthattam, mi van benne. 
Szerencsére nem kígyó volt. Nem szólalt meg, csak mosolygott, majd amikor kimosolyogta magát, tett egy gyors mozdulatot. Mire felocsúdtam, már egy kis lapos whiskysüveg csillogott a tenyerén. 
- Beengedsz? 
Egyszerre több felé is kellett volna néznem, s ettől alaposan meg is zavarodott a szemem. Előbb a csillagokat vettem szemügyre, majd ami alattuk mocorgott, aztán a whiskysüveget, a leomló, vöröses hajzuhatagot, hogy a többit már ne is említsem. Úgy pattogott a szemem jobbra-balra, mint a megkergült teniszlabda. 
- Valami baj van? - kérdezte Virginia az ajtófélfához támaszkodva. 
Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam elhitetni vele, nem okozott különösebb megrázkódtatást a megjelenése. Még az sem, hogy a csillagos köpeny vágása olyan mélyre sikeredett, hogy biztos voltam benne: csak egy részeg szabó sza-laszthatta meg ennyire az ollóját. 
- Úgy gondoltam, a mai este után szükséged lehet egy kis szíverősítőre. 
- Arra mindig szükség lehet - mondtam. - Gyere be! 
Virginia belibegett a szobába. Az ágy és az ajtó között félúton megállt, hogy megigazgassa a haját. Felemelte a kezét, amitől a bő köpenyujj visszahullott a felsőkarjára. A kivágás kiszélesedett, s a csoda tudja, hogyan, de el is mélyült. 
- Leülhetek? -Ülj... le. 
Lecsüccsent, és áttette az egyik lábát a másikon. A köpeny persze nem tudta, mitévő legyen, ezért hol ide csusszant, hol oda. Akárhova is csusszant, azért mindig hagyott egy kis szabad helyet, ahol megpihentethettem a szemem. 
Úgy gondoltam, hogy az a kis szünet, amíg a poharakat előkeresem, éppen jól jön nekem. Jól is jött, csak egyet sikerült összetörnöm közben. Virginia a körmeit nézegette, majd úgy tett, mintha megpróbálná visszacibálni a köpenyét a lábára. Természetesen sehogy sem akart sikerülni neki. 
- Ideges vagy? - kérdezte nyugtalanul vibráló hangon. 
- Kicsit - vallottam be. 
- Vargas doktor miatt? 
- Miatta is. 
- Hogy történt a dolog? 
Röviden beszámoltam neki róla. hogy éppen Cassius bácsi kígyói körül leselkedtem, amikor megtámadta valaki a doktort. így mondtam. Valaki. Még mindig tiltakoztam az ellen, hogy nevén nevezzem Linda Hoskinst. 
- Legszívesebben a sárga földig leinnám magam - mondta Virginia, amikor lecsavartam az üveg kupakját és öntöttem a poharainkba. - Rettenetesen, borzalmasan sajnálom Emyt. Talán ő volt egyedül őszinte ebben a családban. 
- Jól ismerted? 
- Amennyire egy alkalmazott ismerheti a munkaadóját. Vajon miért éppen őt szúrta ki elsőnek Linda? 
- Elsőnek? Ezt azért nem mondanám. Itt van például Knut Jensen. 
Virginia elpirult. 
- Igen. Itt van. Akarsz róla beszélni? 
- Te akarsz? 
- Nem is tudom. Talán nem. Talán csak annyit, hogy aem én öltem meg. Pedig nekem kellett volna megtennem. Aljas csirkefogó volt. 
- Te is megtehetted volna. 
- Megtehettem volna, de nem tettem meg. Ha hiszed, ha nem: nem tudok gyilkolni. Képtelen lennék valakit csak úgy, egyszerűen... 
Annak ellenére, hogy nem sokkal azelőtt találkoztam Linda Hoskins kísértetével, aki csaknem aprófává vagdalta Vargas doktort, szépnek láttam Afrikát. Ha kinéztem az ablakon, akkora hold világított szemben velem, mint az óriások tányérja a fák lágyan hajladoztak a langyos, éjszakai szélben, az ágaik között szundikáló majmok álomittasan felkiáltottak, ha az ágbölcső meghintáztatta őket. 
Virginia ezúttal jó hosszan tartotta rajtam a tekintetét. Mintha várt volna valamit tőlem. Egyelőre azonban csak any-nyi történt, hogy öntöttem magunknak még egy pohárkával. 
- Mi a helyzet Mr. Cassiussal? - kérdeztem, miután megkóstoltuk ezt is. 
Virginia felvonta a vállát. 
- Ő a munkaadóm. Semmi egyéb. 
- Tudtad, hogy imádja a kígyókat? Virginia felnevetett. 
- Én is imádom őket. 
- Mit beszélsz? 
A következő pillanatban váratlan dolog történt. Virginia a köpenyéhez nyúlt, egészen pontosan benyúlt a keble vágásába, majd előrántott onnan valamit, és az asztalra dobta a poharak mellé. 
Úgy vetettem hátra magam, hogy csak úgy csattant a székem a padlón. Éppen tovább akartam mászni az ajtó felé, amikor még idejében utolért Virginia gúnyos nevetése. 
- Mi az? Megijedtél? 
Megtorpantam, és az asztalra bámultam. Egy zöld mámba hevert rajta, fejét a poharak közé fúrva. Olyan mozdulatlanul feküdt, mintha eszméletét veszítette volna az ütődéstől. Gyanús volt a dolog, mivel soha nem hallottam még, hogy a kígyók is el szoktak volna ájulni. Amellett Virginia is túlságosan nyugodt volt ahhoz, hogy a mámba igazi legyen. 
Nem is volt az. Szivacsból készült játékszer volt, amelyet minden valamirevaló őrült játékok boltjában tucattal adnak öt dollárért. 
Lehajoltam a székért, feltámasztottam, visszaültem az asztalhoz. Egészen kicsit remegett csak a kezem, amint kitöltöttem az üvegből az utolsó cseppeket. Ráadásul az ital sem esett jól: mintha keserű orvosság lett volna minden cseppje. 
Virginia leült velem szemben, és az asztalra könyökölt. A kígyó ekkor már a földön feküdt a lábam mellett. 
- Lehet, hogy rossz vicc volt? - kérdezte a lány odébb rúgva a csúszómászót. 
- Nem volt valami szerencsés ötlet - mondtam megtöröl-getve a homlokomat. - Egyszer már láttam valami hasonlót. 
- Elmeséled? 
- Valamikor régen Arizonában jártam, s egy este betévedtem egy eldugott, falusi csehóba, ahol néhány fickó kártyázott egy asztalnál. Egyikük csak úgy tréfából bedugott egy ilyen, műanyagból készült dögöt - az skorpió volt - az új pakli alá. Szomszédja felemelte a kártyacsomagot, s amikor megpillantotta a skorpiót, elvesztette a fejét, és eszeveszetten lövöldözni kezdett. Három halottat vittek el a helyszínről, később a negyediket is megtalálták az udvaron. Ez ő volt, a lövöldöző. Amikor észre tért, és felfogta, mit csinált, golyót repített a fejébe. Virginia mélyet sóhajtott. 
- Azt hiszem, megértettem, mire célzói. 
Bár a kígyó már az asztal alatt hevert, Virginia még mindig nem húzta össze magán a köpenyét. Néhány futó pillantással is sikerült megállapítanom, hogy igencsak elől állhatott a sorban, amikor Isten a szép kebleket osztogatta. 
Virginia felállt, odasétált hozzám. Fölém hajolt, és csókot lehelt a homlokomra. Tette ezt úgy, hogy keblei is tevékenyen részt vettek a műveletben. S amíg én a homlokomra helyezett csókkal voltam elfoglalva, sikerült ügyesen befészkelnie magát az ölembe. 
- Emlékszel még az elmúlt estére? - kérdezte búgó hangon. 
- Lehet azt elfelejteni? - kérdeztem vissza. - Ha láttad volna Vargas doktor arcát, amikor... 
- Én egyáltalán nem arra gondoltam - tiltakozott. - Viszont lenne egy javaslatom. Próbáljunk meg fél órára megfeledkezni a világról. 
- Gondolod, hogy menni fog? 
- Szeretném megpróbálni. 
- Próbáljuk meg - bólintottam. 
- Emlékezz csak vissza, mi történt akkor, amikor ott álltunk a fák alatt. 
- Éppen arra próbálok visszaemlékezni. -És? 
- Juliana asszony sikoltozott. 
- Próbáld csak megerőltetni az agyad - biztatott reménykedve. - Mit ereztél akkor, amikor kikászálódott a bokrok közül Mickey OHara? 
- Mit is? Zsibbadt a lábam... 
- Arra nem emlékszel, hogy ott voltam melletted? 
- Dehogynem! - ütöttem a fejemre. - Ott is csókot nyomtál a homlokomra. 
- Sőt lejjebb is. Arra gondoltam, hogy esetleg itt és most megismételhetnénk. Persze csak akkor, ha nincs ellenedre. 
- Miért lenne? - csodálkoztam. - Hiszen akkor is csak a nyomozás érdekében... 
- Nem tudnád végre befogni a szádat? 
Ha én nem is, ő mindenesetre befogta. Az enyémet az övével. 
Nem tudom, meddig ülhettünk a széken, mindenesetre ezúttal nem érkezett meg Mickey, hogy szétválasszon bennünket. A villanylámpa azonban szétválasztott. Előbb csak pislákolni kezdett, majd hirtelen kialudt. Ha a holdfény nem áradt volna be az ablakon, talán még az orrunkig sem láttunk volna. 
- Reggel ötig nincs világítás - mondta a lány. - Ez aztán nagy baj. 
- Miért lenne baj? 
- Mert nem találok vissza a szobámba. És nem is tanácsos ilyenkor odakint a sötétben mászkálni. Éppen a kígyók miatt. Ha rálépsz egyre, komoly bajod lehet belőle. 
- Akkor mi a teendő? 
- Ha nem esik nehezedre, itt maradok nálad. 
- De csak egy ágyam van - figyelmeztettem. 
- Nem tesz semmit - legyintett könnyedén. - Jó széles, elférünk rajta ketten. Sőt, hárman is. 
- Hárman? - hökkentem meg. - Ki a harmadik? -Hát Zöldike! 
- Kicsoda?! 
- Zöldike, a kígyóm. Már így is meg van sértődve, amiért nem foglalkozom vele. Tudod, hogy ő a kedvencem? 
- Hol szerezted? 
- Egy maszájtól kaptam a faluban. Igazi kígyóhájat kent rá, így biztos védelmet nyújt kígyómarás ellen. Te elhiszed ezt? 
- Ha ő mondta, biztosan lehet benne valami. Az itteniek értenek a varázslathoz. 
Megvonta a vállát, felállt, és a székre hajította a köpenyét. Csak hosszas szemmeresztgetés után tudtam megállapítani, maradt-e rajta valami. Maradt, de az a valami akár semmiként is jellemezhető. Az a kis szalagocska, amely a testét takarta, lényegesen vékonyabb volt, mint a karcsú Zöldike. 
Miss Virginia lehajolt, és kutatni kezdett az asztal alatt kedvenc kígyója után. Én pedig az ablak felé fordultam, miközben egyfolytában a verejtéket törölgettem a homlokomról. 
Egyszerre csak megállt szorgalmasan dolgozó kezem. Nem messze az ablaktól, megmozdultak a díszbokrok levelei. Gyorsan megdörzsöltem a szeme, hogy jobban lássak. Mire abbahagytam, már egy magas, sötét alak állt a bokrok előtt. 
Amíg Virginia tovább kereste a kígyóját, az ablakpárkányba kapaszkodtam, és megpróbáltam azonosítani a jöve- ényt. A hoki a háta mögül sütött felénk, ezért árnyék takarta az arcát. Ruhája körvonalait azonban a fűre rajzolták a sugarak. Meghökkenve szisszentem fel. Mintha reverenda árnyéka esett volna a fűszálakra. 
- Megvagy végre! - hallottam mögöttem Virginia hangját - Mehetünk csicsikálni. 
Ruha suhogott, amiből arra következtettem, hogy megveti az ágyat. Arra nem következtethettem, hogy ő maga is levetkőzik, mivel annak a suhogását, ami rajta volt, emberi fül aligha érzékelhette volna. 
A férfi a bokrok előtt ebben a pillanatban oldalra fordította a fejét. 
Majdh gynem felkiáltottam meglepetésemben. A reveren-dás árnyék az a bizonyos Norton atya volt, akivel a vonaton ismerkedtem meg, s aki később szőrén-szálán felszívódott. 
Norton atya, amikor meggyőződött róla, hogy tiszta a bokrok előtt a levegő, megfordult és az erdő felé intett. Még egyszer megrázkódtak az ágak, majd kikászálódott közülük az a maszáj, akivel ugyancsak a vonaton futottam össze. Előrenyújtottam a nyakam, hogy még többet lássak belőlük, de ebben a pillanatban rám szakadt a sötétség. 
Szerencsére a lehulló éjszakát ezúttal nem egy fejemre csapódó puskaagy, hanem Virginia puha tenyere okozta. És nem is ütött meg vele: egyszerűen befogta a szemem. 
- Most már nyugodtan hátrafordulhatsz. 
Virginia törülközőbe csavarva állt előttem, öröses haja egészen a háta közepéig ért. Testéből dús parfümillat áradt, amely, annak ellenére, hogy sűrű volt, mint a rózsaolaj, könnyű is volt egyúttal, mint a rózsák szirma. 
- Nem bánod, hogy bejöttem hozzád? Válaszolnom kellett volna, de egyszerűen belém szorult a 
szó. Egyetlen pillanat alatt kiröppent a fejemből a bokrok között leselkedő lándzsás maszáj és a csuhás Norton atya. Nem láttam mást magam előtt, csak egy forrásból kikelt tündért, aki hajnali táncára készül a ragyogó hold sugaraiba burkolózva. 
Virginia rám mosolygott, és lecsúsztatta a törülközőt a földre. 
- Tetszem neked? 
Attól tartottam, megáll a szívverésem, és fel kell költe-nem Vargas doktort, hogy indítsa újra. 
Virginia ékkor megfordult, és meg sem állt az ágyig. 
- Vigyázz, Zöldike - figyelmeztette a kígyót, sejtelmesen remegő hangon. - Húzódj beljebb, vendég érkezik. 
Óvatosan bebújtam az ágyba. Fejem alá tettem a kezem és belenéztem a szürke levegőbe. A holdfény idáig már nem ért el, csupán lágyabbá tette a feketeséget. 
- Láttál valamit odakint? - kérdezte némi csalódással a hangjában Virginia. 
- Semmit - hazudtam. 
- Akkor miért álltái ott? 
- Törtem a fejem. -Min törted? 
- Hogy mi történik akkor, ha egy kígyó fekszik közöttünk. 
- No és mire jöttél rá? 
- A kígyó olyan, mint a lovagok kardja volt. 
- Az milyen volt? 
Megvonta a vállát, felállt, és a székre hajította a köpenyét. Csak hosszas szemmeresztgetés után tudtam megállapítani, maradt-e rajta valami. Maradt, de az a valami akár semmiként is jellemezhető. Az a kis szalagocska, amely a testét takarta, lényegesen vékonyabb volt, mint a karcsú Zöldike. 
Miss Virginia lehajolt, és kutatni kezdett az asztal alatt kedvenc kígyója után. Én pedig az ablak felé fordultam, miközben egyfolytában a verejtéket törölgettem a homlokomról. 
Egyszerre csak megállt szorgalmasan dolgozó kezem. Nem messze az ablaktól, megmozdultak a díszbokrok levelei. Gyorsan megdörzsöltem a szeme, hogy jobban lássak. Mire abbahagytam, már egy magas, sötét alak állt a bokrok előtt. 
Amíg Virginia tovább kereste a kígyóját, az ablakpárkányba kapaszkodtam, és megpróbáltam azonosítani a jövevényt. A hóid a háta mögül sütött felénk, ezért árnyék takarta az arcát. Ruhája körvonalait azonban a fűre rajzolták a sugarak. Meghökkenve szisszentem fel. Mintha reverenda árnyéka esett volna a fűszálakra. 
- Megvagy végre! - hallottam mögöttem Virginia hangját. - Mehetünk csicsikálni. 
Ruha suhogott, amiből arra következtettem, hogy megveti az ágyat. Arra nem következtethettem, hogy ő maga is levetkőzik, mivel annak a suhogását, ami rajta volt, emberi fül aligha érzékelhette volna. 
A férfi a bokrok előtt ebben a pillanatban oldalra fordította a fejét. 
Majdh gynem felkiáltottam meglepetésemben. A reveren-dás árnyék az a bizonyos Norton atya volt, akivel a vonaton ismerkedtem meg, s aki később szőrén-szálán felszívódott. 
Norton atya, amikor meggyőződött róla, hogy tiszta a bokrok előtt a levegő, megfordult és az erdő felé intett. Még egyszer megrázkódtak az ágak, majd kikászálódott közülük az a maszáj, akivel ugyancsak a vonaton futottam össze. Előrenyújtottam a nyakam, hogy még többet lássak belőlük, de ebben a pillanatban rám szakadt a sötétség. 
Szerencsére a lehulló éjszakát ezúttal nem egy fejemre csapódó puskaagy, hanem Virginia puha tenyere okozta. És nem is ütött meg vele: egyszerűen befogta a szemem. 
- Most már nyugodtan hátrafordulhatsz. 
Virginia törülközőbe csavarva állt előttem, vöröses haja egészen a háta közepéig ért. Testéből dús parfümillat áradt, amely, annak ellenére, hogy sűrű volt, mint a rózsaolaj, könnyű is volt egyúttal, mint a rózsák szirma. 
- Nem bánod, hogy bejöttem hozzád? Válaszolnom kellett volna, de egyszerűen belém szorult a 
szó. Egyetlen pillanat alatt kiröppent a fejemből a bokrok között leselkedő lándzsás maszáj és a csuhás Norton atya. Nem láttam mást magam előtt, csak egy forrásból kikelt tündért, aki hajnali táncára készül a ragyogó hold sugaraiba burkolózva. 
Virginia rám mosolygott, és lecsúsztatta a törülközőt a földre. 
- Tetszem neked? 
Attól tartottam, megáll a szívverésem, és fel kell költe-nem Vargas doktort, hogy indítsa újra. 
Virginia ekkor megfordult, és meg sem állt az ágyig. 
- Vigyázz, Zöldike - figyelmeztette a kígyót, sejtelmesen remegő hangon. - Húzódj beljebb, vendég érkezik. 
Óvatosan bebújtam az ágyba. Fejem alá tettem a kezem és belenéztem a szürke levegőbe. A holdfény idáig már nem ért el, csupán lágyabbá tette a feketeséget. 
- Láttál valamit odakint? - kérdezte némi csalódással a hangjában Virginia. 
- Semmit - hazudtam. 
- Akkor miért álltái ott? 
- Törtem a fejem. 
- Min törted? 
- Hogy mi történik akkor, ha egy kígyó fekszik közöttünk. 
- No és mire jöttél rá? 
- A kígyó olyan, mint a lovagok kardja volt. 
- Az milyen volt? 
- Elsősorban szimbolikus jelentéssel bírt. Ha egy lovag kénytelen volt egy hölggyel egy ágyban tölteni az éjszakát, és azt akarta, hogy... hm... ne történjék semmi olyasmi, amit később megbánna, kettejük közé tett egy kardot. 
- Erről már hallottam. De hogy jön ide a kígyó? 
- Az a funkciója, mint a kardnak. 
- Zöldikének is? 
- Ő is csak kígyó. 
Virginia felemelkedett, elkapta Zöldikét, és nagy lendülettel lehajította a földre. 
- Mars az ágy alá! Most már nyugodt vagy? 
Nyugodt éppen nem voltam. Virginia szerencsére nem érzékelt semmit abból a küzdelemből, amit a lelkiismeretemmel folytattam. Tudtam, hogy jobb lenne, ha Zöldike végérvényesen ott maradna köztünk, azzal is tisztában voltam ugyanakkor, hogy rendkívüli helyzetben vagyok. Körülöttem Afrika, a fekete kontinens, felettem a hold, lágy szél fúj, majmok vihognak a fákon... 
Virginia odagurult hozzám. 
- Mire gondolsz? - súgta a fülembe úgy, hogy közben bele is harapott a cimpámba. 
- A majmokra - suttogtam vissza. 
- Miért éppen a majmokra? - meg sem várva a válaszomat, egyre szorosabban préselte hozzám magát. - Most mire gondolsz? 
Ezt már nem mertem megmondani neki. Jó egy perc múlva viszont én kérdeztem tőle ugyanezt. 
- Mire gondolsz, Virginia? 
-Hát... hagysz... nekem te... egyetlen pillanatnyi... gondolkodási időt is? Úristen... ne is hagyj! Kérlek... ne is hagyj. Nem akarok gondolkodni! Én csak... én csak... jaj!... akarok ezen az éjszakán. 
Úgy is történt, hajnalig. 
JÁTÉKFIGURÁK 
Irura százados maga volt a megtestesült megértés és jóindulat. Meghallgatta a mondandómat, aztán összekulcsolta az ujjait domborodó pocakján. Kint ültünk a pa-takocska partján, egy zöldre festett padon. A pad fölé hajló ágakon majmok hintáztak. Iruru szorosabbra húzta magán a derékszíját és gyanakodva pislogott a pofákat vágó légtornászokra. 
- Egyszer ellopták a stukkeromat. Azóta is bánom, mert igazán szép stukker volt. Valami nagy fejesé lehetett még a régi, gyarmati időkben. Pedig csak egyetlen pillanatra tettem le magam mellé. 
- Nem is találta meg? 
- Hogy a fenébe lehetne megtalálni egy revolvert a fák tetején? Ajánlom, maga is vigyázzon vele. Apropó, van stukkerja? 
- Van - mondtam előzékenyen. - Megmutassam? 
- Ha lenne olyan szíves. 
Voltam. Iruru megnézegette, majd beleszagolt. Amit érzett, elégedettséggel tölthette el, mert mosolyogva visszaadta. 
- Remélem, behozatali engedélye is van hozzá? 
- Azt is megnézi? 
- Elég nekem az ön szava, Mr. Lendvay. Úgy hallottam, az amerikaiak szavahihető emberek. 
- Már amelyik. 
- Nos, Mr. Lendvay, hogy érzi magát a mi Afrikánkban? 
- Afrikával nem lenne bajom - mondtam. - Csak egy kicsit sok errefelé a hulla. 
Iruru megdörzsölte az orrát és elgondolkodó képet vágott. 
- Nem is vitás. Valóban sok. Éppen azért vagyok ismét itt, hogy körülnézzek egy kicsit. Bár igazság szerint körül sem kellene néznem. Szegény Mrs. Mclntire jobb sorsot érdemelt volna az istenektől. 
- Melyikre gondol? 
- Akármelyikükre gondolhatnék. Mrs. Emy Mclntire már halott, Mrs. Juliana Mclntire pedig... hiszen úgyis tudja. 
- Értsem úgy, hogy őt gyanúsítja? Iruru szomorúan megrázta a fejét. 
- Nem gyanúsítás ez, Mr. Lendvay, sokkal több ez már annál. Ez már bizonyosság. Mrs. Juliana Mclntire sajnos közveszélyessé vált. Talán igaza volt Miss Sinclairnek, hogy nem lett volna szabad hazahozni Svájcból. 
- Ön szerint... mindenkit ő ölt meg? 
- Az a kérdés, kit ért mindenki alatt. Az biztos, hogy Emy Mclntire-t és Knut Jensent ő. 
- Mi lett volna rá az indítóoka? 
Iruru százados megkocogtatta a homlokát. 
- A féreg. 
- Micsoda? 
- Maga még nem hallott a féregről? 
- Milyen féregről? 
- A varázslók állítják, hogy létezik az erdőben egy féreg, amely átlátszó, mint az üveg. Sem szabad szemmel, sem nagyítóval nem lehet észrevenni, éppen azért, mert tökéletesen átlátszó. Még a mikroszkóp sem mutatja ki. Ez a féreg okozza az őrültséget. Attól tartok, Mr. Lendvay, hogy Mrs. Juliana Mclntire fejébe is behatolt egy ilyen féreg. Ha nem gyógyítják ki belőle, nagy bajt csinálhat még. 
- Megöli a beteget? 
- Vagy a beteg öl meg másokat. Juliana asszonynak bent van a féreg a fejében: ő ad parancsot a gyilkosságokra. Márpedig ha Mrs. Mclntire a tettes, akkor nekem meg kellene bilincselnem, bevinnem Nairobiba, ahol szörnyű körülmények közé kerülne. Megnézte már ön belülről a nairobi bolondokházát? 
- Hál istennek még nem. 
- Tényleg hál istennek. Láttam egyszer egy színházi előadást, Dar es Salaamban, a Marat halálát. Nos, egy középkori, európai elmegyógyintézet luxushotel a nairobi bolondokházához képest. Sem én, sem Mr. Cassius nem óhajtaná, hogy ide zárják Juliana asszonyt. 
- Nem vihetnék vissza Svájcba? 
- Sajnos, nem megy. Nincs szállítható állapotban. Éppen ezért csak egy megoldás kínálkozik. Ki kell venni a férget a fejéből. 
- Hm. És ki venné ki? 
- Természetesen egy varázsló. 
- Kár, hogy nem terem minden bokorban szakképzett varázsló. 
Iruru elmosolyodott. 
- Nekem van egy. -Van? 
- Miért ne lenne? Az a helyzet, hogy most éppen ül valami apró, kis vétség miatt, de kihozom a börtönből. Ő majd kiveszi Mrs. Mclntire fejéből a férget. 
Ekkor már tökéletesen tisztában voltam mindennel. Iruru kihoz a börtönből egy rabot, aki akkor volt varázsló, amikor én, meglékeli Juliana néni agyát - ezzel át is küldi a másvilágra. A varázsló szökést kísérel meg, Iruru lelövi, a bűntény ezzel tökéletesnek mondható. De mi a fenéért van ehhez szükségük rám? 
Iruru válaszolt a ki nem mondott kérdésemre is. 
- Maga lesz a tanú, Mr. Lendvay, hogy nem tehettünk mást, csak a féltés vezérelt bennünket. Az ön szava sokat nyomhat a latba. Ugye megérti, hogy milyen fontos lenne ez a műtét Mr. Cassius Mclntire számára? 
Mereven a szemembe szegezte a tekintetét. Pontosan tudtam, mit kell válaszolnom. Ha látni akarom még egyszer a Santa Monica-i baseball stadiont, együtt kell üvöltenem a farkasokkal. 
Legalábbis egy ideig. 
Késő délután úgy gondoltam, felkeresem az erdei házat, ahol a rémület éjszakáján Betty Sinclair tartózkodott. Szerencsémre George, a kertész ezúttal is a virágok között ügyködött. Hosszú ollóval nyesegette a túlságosan is magasra nőtt szálakat. 
Amikor megpillantott, felderült az arca. Odasétáltam hozzá és felemeltem egy levágott virágszálat. Megszagoltam, és majd leejtettem rémületemben. Büdös volt, mint a romlott hal. Elhajítottam a büdös virágot és leguggoltam az ágyas szélére. 
- Kérdeznék valamit, George. 
- Kérdezz, uram. 
- Merre van az erdei ház? 
George rám nézett. Mintha nagy-nagy szomorúság csillogott volna a tekintetében. 
- Oda akarsz menni? 
- Meg szeretném nézni. 
- Én a te helyedben nem mennék oda. 
- Miért? 
- Mert... az is rossz hely. Akárcsak Linda Hoskins sírja. 
- Én azért mégiscsak odamennék. 
- Menj egyenesen a patak mellett. Néhány száz lépés után megtalálod a romjait. 
Az erdei ház valóban romokban hevert. Teteje beszakadt, oldalai úgy dülöngéltek, mint a részeg emberek. Az ajtókereteket rég kibontották, a padlót felszedték, csak a fürdőszobák csempéjéből maradt egy-egy törött darab. A romok felett összezárult az erdő lombkoronája. 
Hallgatóztam egy kicsit, de nem hallottam semmi szokatlant. A fákon madarak csiviteltek, néhány mókus hangos kiáltásokkal igyekezett elkergetni az odúik körül őgyelgő majmokat. Előhúztam a 38-as Smith and Wessont, majd a főbejáraton át besétáltam a hajdani haliba. 
Ahogy beléptem a beomlott tető alatt félhomályba burko-lódzott szobába, megcsapott az elmúlás lehelete. A falakon virító világos, négyszögletes foltok arról árulkodtak, hogy ezeken a helyeken valaha képek függtek, amelyek rég semmibe hullott tájakat, azóta elföldelt embereket, halott állatokat ábrázoltak. 
Annak idején talán Linda Hoskins is megnézegette őket megcsodálta a cérnagombolyaggal játszó cicát, a nagy baju-szú gyarmati katonát, Dover fehér szikláit. 
Ahogy a tovatűnt időkön merengtem, furcsa illatok ütötték meg az orrom. A penész és a doh szagán is áthatoló rot-hadásszerű bűzt éreztem. A bűz a haliból nyíló oldalszobából áradt felém. Arrafelé fordítottam a stukkerom csövét és akaratlanul is visszaemlékeztem a Crawford esetre. Istenem, csak nem találok itt is hullákat, mint azon a rohadt padláson? 
Bizony találtam. Szerencsére nem emberét, csak egy kakasét. A néhai tarajos fekete tollai alvadt vértől piroslottak, akárcsak a falak. A szerencséden szárnyas teteme egy fából és téglákból összeeszkábált oltárfélén nyugodott, néhány pogácsaszerű sütemény társaságában. A kakas tetemén férgek nyüzsögtek, s ugyancsak lassan araszoló féregcsapatok igyekeztek az ajtórés irányából a hívogató zsákmány felé. 
Összeborzongtam és éppen elhatároztam, felhagyok a szimatolással, hiszen mi a fenére jöhetnék rá ennyi idő elmúltával, amikor a szomszédos szobák egyikében halkan felköhögött valaki. Villámsebesen a falhoz lapultam és még a lélegzetemet is visszafojtottam. 
Rövid idő elmúltával ismét felhangzott a torokköszörülés. Mintha egy öreg ember krákogott volna. Kezemben a stuk-kerral, óvatosan a kijárati ajtónyíláshoz lopakodtam, átosontam a halion, belestem a jobb kezem felől nyíló szobába. 
Az öregembert csak akkor vettem észre, amikor ismét el-köhintette magát. Pedig a terem közepén ült egy korhadó fatönkön, göcsörtös bottal a kezében. Nem nézett rám, mégis biztos voltam benne, hogy érzékelte a jövetelemet. Csendben a falhoz támaszkodtam és figyeltem, amint a botját forgatja a térdén. A tető lyukain át besütő napsugarak fényszkafandert varázsoltak a teste köré. 
Amikor megszólalt, megremegtek körülötte a fények. Jól beszélt angolul, bár kissé divatjamúlt hangsúlyozással. 
- A házak felépülnek és összeomlanak - mondta, rám emelve a tekintetét. - Hiába építed a legtartósabb fából őket, 
egyszer csak megrázkódnak és összedőlnek. Mindannyiunknak ez a sorsa. Elkorhadunk és összedőlünk. Az idők elmúlnak, újabb idők lépnek a nyomukba, hogy aztán ők is elmúljanak. Semmi sem örök, talán még Matunda isten sem. Közelebb léptem hozzá és leguggoltam a fűre. Az öreg elnézett felettem, mintha a régmúlt időket fürkészte volna fáradt szemével. 
- A birtokról jöttél? - kérdezte. 
- Onnan - bólintottam. 
- Te vagy az amerikai? -Én. 
- Hallottam rólad, 
- Kitől? 
- Egy maszáj harcos járt a faluban, ő mesélte, hogy idejöttél. Azt mondta, ki akarod merni az idők kútját. Azt keresed, ami már nincs többé. De te megpróbálod visszahozni, ami mindörökre elmúlt. Miért? 
- Vissza kell hoznom - mondtam sóhajtva. 
- Miért? 
- Mert az idő elmúlhat, de az igazság nem. Az idő nem örök, de az igazság igen. 
Fogalmam sem volt róla, ki az ördög mondatta velem ezeket a hozzám nem illő patetikus szavakat, de mire felocsúdtam, márki is mondtam őket. Talán a hely varázsa tett költővé. 
- Szép szavak - bólintott az öreg. - De mi az igazság? Hova lett a halott emberek igazsága? Nem múlt el velük együtt? 
- A mi dolgunk, hogy ne múljon el. 
- Miattuk? 
- Az élők miatt. Az öreg bólintott. 
- Ukulima vagyok. 
- Mióta élsz itt? 
- Amióta csak megszülettem. Akkor még az angolok voltak itt az urak. Missziós iskolába jártam, ezért tudok angolul. 
- Kikuju vagy? 
- Giljama vagyok, de jól ismerem a kikujukat. 
- Részt vettél a mau-mauban? 
Az öreg kezében megállt a szüntelenül forgó bot. 
- Fontos ez? 
- Az lehet. 
- A mau-mau tagja voltam. A kikujukkal tartottam, mert úgy gondoltam, ez az ország nem az angoloké. Harcoltam, aztán abbahagytam. Megsebesültem egy lövöldözésben, és már nem tudtam sokat gyalogolni. Letelepedtem a faluban, ahol most is élek. 
- Itt voltál, amikor ez a dolog történt? Körbemutatta,m, pedig ennek az épületnek nem volt közvetlen köze a Hoskins család pusztulásához. 
- Akkor már elhagytam a mau-maut, mert fájt a lábam és nem tudtam gyalogolni. Azt mondták, menjek haza, mert úgysem vagyok kikuju. Féltek, hogy elárulom őket. 
- Kakast láttam a másik szobában - mondtam az ajtó nélküli átjárónyílás felé bökve. - Áldozat? 
- Matundának - bólintott az öreg. - Jobban tennéd, ha visszamennél és megkennéd a homlokodat a vérével. 
Visszagondoltam a kakas teteme felé vonuló férgekre és úgy döntöttem, akkor sem kenem be magam, ha soha többé nem látom meg a Santa Monica-i baseball stadiont. 
- Ismersz valakit errefelé, aki a mau-mauval harcolt? 
- Miért kell az neked? 
- Beszélni szeretnék vele. 
Az öreg ismét csak megforgatta a botot a térdén. 
- Kár felkavarni a vizet, ami már egyszer leülepedett. Kinek jó az, ha ismét felszínre kerül az iszap? 
- Azt kérdeztem, ismersz-e valakit? Az öreg gúnyosan nézett rám. 
- A mau-mau egyik hajdani vezetője karnyújtásnyira van tőled. 
-Te?! 
- Dehogyis én. Bent a birtokon. A Mclntire birtokon. Azt hittem, rosszul értem a szavait. Megráztam a fejem 
és még egyszer megkérdeztem. 
- A mau-mau vezetője a birtokon? Ki az? Ukulima megforgatta a botját a térdén. 
- George. A kertész. 
A vacsora feszült légkörben zajlott, pedig még sosem voltunk annyian az ebédlőben, mint ezen az estén. Ott voltak a régészek, és Iruru százados is. Cassius bácsi maga volt a jólöltözöttség és elegancia. A vacsora tiszteletére sötét ruhát öltött és csokornyakkendőt kötött. Nemtetszéssel vettem tudomásul, hogy nagyon is egyértelmű pillantásokat vet Virginiára. Virginia ugyanilyen pillantásokat vetett rám. Igyekeztünk semmiségekről beszélgetni, de láttam a jelenlévőkön, hogy senkinek nincs kedve a társalgáshoz. Iruru százados egyszer csak felemelte a poharát és mély, öblös hangon a háziakra köszöntötte. 
- Mint a család barátja, hadd ürítsem a poharamat arra, hogy térjen vissza a béke és a szeretet az udvarház falai közé. Én mindenesetre mindent megteszek érte. 
- Köszönöm, százados - sugárzott Cassius bácsi. 
A mellettem ülő Mary néni megigazgatta a hajpántját és lenéző pillantást vetett az ezen az estén is vörös ruhában tündöklő Virginiára. 
- Meg kéne ölni ezt a ringyót - suttogta. - Vajon miért nem jutott még eszébe Lindának, hogy elvágja a torkát? Az az igazság, hogy Cassius is megérdemelné. Tudja, hogy elegem van a világból? 
Megfogta a kezem és megszorította. Csak úgy, az udvariasság kedvéért mosolyogtam rá. Aztán azon nyomban le is hervadt a mosoly a képemről. Olyan kétségbeesés áradt a tekintetéből, hogy megfagyott a vér az ereimben. 
- Nem szabad sokáig élni - mondta rekedt hangon. -Azt tanácsolom magának, ne éljen sokáig. 
- Amilyen pályát választottam magamnak, erre meg is van minden esélyem - mondtam savanyúan. 
- Az embernek születik egy álma: először csak a lelke legmélyén dédelgeti, aztán elkezdi törni a fejét, hogyan valósíthatná meg, végül megvalósítja. Azt hiszi, végre elérkezett a mennyországba, de csak a pokol kapujához érkezett el. Azok teszik tönkre az ábrándjait, akiket a saját testéből lökött ki, vérével táplált, mint a pelikán a fiókáit. 
- Mr. Cassiusra céloz? - kérdeztem. 
- Mindegyikre célzok. Az ostoba Leopoldra, az ostoba Fredericre, és valamennyi hülyére, aki körülvesz. Nézze csak Rosst és Susit. Mintha az elmegyógyintézetből kaptak volna kimenőt. Julianáról már nem is beszélek. Most pedig Cassius be akarja hozni ezt a kis ringyót a családba. 
- Azt hiszem, alaptalanul gyanúsítja őket - suttogtam. -Virginiának esze ágában sincs összeszűrni vele a levet, hozzámenni még kevésbé. 
- Honnan tudja ezt ilyen jól? 
- Tudom. 
- Csak nem magától Miss Parkertól? 
- Ha megengedi, nem fedem fel a hírforrásaimat. 
Mary néni megcsóválta a fejét és szánakozva nézett rám. 
- És még magáról állították, hogy az egyik legeszesebb zsaru az Allamokban? Hát nem veszi észre, hogy a tenyerükből eszik? Cassius az ujja köré tekergeti, arról a némber-ről már nem is beszélve. Befeküdt már az ágyába? 
- No de asszonyom... 
- Szóval be. Sejtettem, hogy felhasználják magát. Nos, fiatal és gügye barátom, nem lennék meglepve, ha Juliana hamarosan elhalálozna. Véletlen baleset, vagy ehhez hasonló. Aztán következem én. Mert egy pillanatig se higgye, hogy engem életben hagynak. Cassius elvégezteti Iruru századossal a piszkos munkát. Csakhogy százszorosán is csalódni fog. Iruru ráragad a hátára, mint a bogáncs és addig nem nyugszik, amíg csontig nem kopasztotta. 
Úgy gondoltam, Mrs. Mary Mclntirenak jól fejlett üldözési mániája van, amely tartalmazza ugyan az igazság elemeit, csakhogy torz formában. 
- Ha bármi történik is Julianával, gondoljon erre a beszélgetésünkre. Még nem tudom, mit terveltek ki, de hogy kiagyaltak valamit, az biztos. 
Jeges hullámok keringtek a szívem körül. Ha nagyon akartam volna, megmondhattam volna neki. Csakhogy abban a harcban, amit az életemért folytattam, nem óhajtottam Mary Mclntire szövetségese lenni. 
Ekkor Cassius bácsi állt fel. Megigazgatta a csokornyakkendőjét, megtörölgette szalvétájával a homlokát, megkocogtatta kanalával pohara oldalát. 
- Ha megengedik... mondanék néhány szót. Először is szeretettel üdvözlöm Iruru századost, családunk régi barátját, akire mindig is számíthattunk, ha szükségünk volt rá. Még a tolvaj maszájokat is elkapta egyszer, ami pedig legalább akkora teljesítmény, mint egy elveszített cigarettásdobozt megtalálni az őserdőben. Az utóbbi időben szerencsétlenség szerencsétlenséget követett a családunkban: már-már azt hittem, átok ül rajtunk. Szerencsére a mi századosunk mindig mellettünk állt. Ezúttal is felénk nyújtja segítőkész kezét - hogy költőien fejezzem ki magam. Valamennyien tudjátok, hogy mindent megpróbáltam Julianával. Nairobi, Egyesült Államok, Svájc... Sajnos, egyik intézet sem javított az állapotán. Azt mondják, Juliana menthetetlen. Én azonban az utóbbi időben más véleményen vagyok. 
- Mit mond? - ernyőzte a füle mögé a tenyerét Ross bácsi. 
- Iruru százados felhívta a figyelmemet egy orvosságos emberre, más néven varázslóra, aki figyelemreméltó eredményeket ért el bizonyos pszichés eredetű betegségek gyógyítása terén. Ő fogja kezelni ezután Julianát. 
- Ő fogja megölni - suttogta a tányérjába Mary néni. 
- Van valakinek megjegyezni valója? - kérdezte Cassius bácsi. 
Mindenki hallgatott, az idegeneket is beleértve. A régészek tányérjukba dugták a fejüket, mintha egészen apró australopithecusok sétálgattak volna bennük. 
Asztalbontás után kisebb csoportokba verődve tereferél-tünk a teraszon vagy a zsúrkocsi körül. Először Mary nénivel társalogtam, mivel vacsora végeztével belém karolt, és el nem engedett volna a világ minden kincséért sem. Láttam, hogy Iruru elgondolkodva legelteti rajtunk a szemét. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy nem vár rám nagy jövő a Mclntire birtokon. Amint már nem lesz rám szükségük, alighanem beleszaladok egy véletlenül arra kószáló machetébe. 
- Az imént megsértettem - mondta Mrs. Mary Mclntire rám emelve fáradt, öreg szemét. - Remélem, nem haragudott meg érte? 
- Mar megszoktam - legyintettem. 
- Segítsen rajtam, kérem. Segítsen a családunkon. 
- Azért vagyok itt. 
- Dehogy azért van itt! Maga azért van itt, hogy szentesítse, amit Iruru és a fiam eltervezett. Én valódi segítséget kérek öntől. És nem is kérem fillérekért. Igazi vagyont ajánlok önnek. Aranyban és ékszerekben. 
- Ez már valami - dörzsöltem össze a kezem. - Mit kell érte tennem? 
- Azt, amit már eddig is kellett volna. Tüntesse el Virginia Parkért. Akárhogy és akárhova. És segítsen benne, hogy eltűnjön ez a Mr. Bell is. Az ékszerek nagyon sokat érnek.. Aláírok egy papírt, hogy ajándékba adtam őket. 
Folytatta volna, de ekkor Venus lépett oda hozzánk. 
- Megengeded, nagymama, hogy váltsak néhány szót Mr. Lendvayval? 
- Vidd csak, kicsim - mondta Mary néni játékosan taszítva egyet rajtam. - Csak aztán vigyázz, beléd ne szeressen. 
Venus rám mosolygott és az oldalamhoz simult. Bármennyire is igyekeztem a szobában maradni, kiterelt a teraszra. A hold most is ott függött a közeli erdő fái felett, a majmok vidám táncot jártak az ágak között. 
Mr. Bell úgy lépett ki az árnyékból, mint egy másik árnyék. Szemem sarkából láttam, hogy Venus szája felett, a vékony, aranyszínű kis pihéken apró verejtékcseppek ringa-tóznak. Ajkán icipicit elkenődött a rúzs, alig észrevehetően, de az én gyakorlott szememet mégsem kerülte el. 
- Baj van, Mr. Lendvay - mondta halkan. 
- Micsoda? - kérdeztem suttogva. 
Venus óvatosan hátra lesett, aztán intett Mr. Bélinek. Mr. Klemens Bell nadrágja zsebébe nyúlt és egy fából faragott állatfigurát húzott elő belőle. Csinos kis zebra volt, ízléses, keskeny csíkokkal az oldalán. 
- Ezt találtam az ágyamban - mutatott rá Venus. -Mikor? 
- Cirka egy órája. Felébredtünk és... ott volt. 
- Felébredtünk? 
- Klemens és én. - Dacosan nézett a szemembe, feltehetően arra várva, hogy a nemtetszésemet nyilvánítsam ki nekem azonban eszem ágában sem volt megszerezni neki ezt az örömet. 
- Mikor aludtak el? 
- Kora délután. - Közel hajolt hozzám és a szemembe nézett. - Linda volt az, Mr. Lendvay. Lehet, hogy hülye vagyok és babonás, de én hiszek benne. Linda volt az, és arra akart figyelmeztetni, hogy én következem. Kérem, nagyon kérem, mondja meg, mit csináljak? 
Jó lett volna tudni. 
Alighogy sikerült megnyugtatnom Venust - azt a nem sokat érő tanácsot adtam neki, hogy biztosítsa az ajtaját belülről egy kilincs alá szorított széktámlával - Virginia közeledett felém. Mosolyogva, mint egy lángokba öltözött istennő. Őszinte örömömre egy pohárka jeges whiskyt is hozott magával, amelynek a felét lovagiasan felajánlotta nekem. 
- Látom, nem hagysz ki egyetlen alkalmat sem - sziszegte a pohara szélét nyalogatva. - Vigyázz, féltékeny természetű vagyok. Ha el akarják venni a zsákmányomat, csípek, rúgok, harapok. Ezt jó, ha az agyadba vésed. 
- Biztos, hogy én vagyok a zsákmányod? - kérdeztem mosolyogva. 
Virginia csalódottan megcsóválta a fejét. 
- Ó, hát erről van szó? Ki beszélte tele a fejed: Mary néni, vagy az a kis hülye? Figyelj ide, kedvesem. Mary néni már velem is megpróbálkozott. Akkor még azt sem tudtam, miről van szó, hiszen alig néhány hete voltam itt. Magához rendelt és felelősségre vont, amiért be akarok furakodni a családjába. Képzelheted, hogy megrémültem: azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Összevissza hebegtem és biztosítottam, hogy semmi ilyen szándékom nincs. Tudod, kivel gyanúsított meg? Leopolddal. Hogy el akarom venni Emytől. Most, hogy Leopold meghalt, Cassius következik. Johnny, kérlek, hát nem vetted még észre, hogy az öreglánynak üldözési mániája van? Eszem ágában sincs Cassius bácsira vadászni. Sokkal kellemesebb vadat szemeltem ki magamnak. Most pedig vissza kell mennem a többiekhez 
Vargas doktor beszélni akar velem. Szóval, kedvesem, készülj az éjszakai vadászatra. 
Úgy vonult el előttem, mint egy erdei istennő. Mielőtt átment volna a másik szobába, visszafordult, és csókot dobott felém. 
Őszintén szólva nemigen bántam volna, ha azonnal megkezdődik az a bizonyos vadászat. 
Addig azonban maradt még egy kis időm. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de ismét csak megakadályoztak benne. Alighogy Virginia nyomát ellepték a holdsugarak, testes, súlyos árnyék tolakodott oda hozzám. Olyan mély volt a hangja, mintha hordóból jött volna. 
- Hogy tetszik a mi Afrikánk, Mr. Lendvay? - tudakolta, nyilvánvalóan megfeledkezve róla, hogy néhányszor már megkérdezte. 
- Megjárja - mondtam. - Csak mintha egy kissé meleg lenne. 
- Ó, maga még nem tudja, mi az igazi meleg. Amikor a falevelekről is izzadság csorog. 
- Azért igyekszem jól érezni magam. Iruru százados bátorítón mosolygott rám. 
- Csak magán múlik, hogy milyen emlékekkel távozik Afrikából. Ha eltávozik egyáltalán. 
- Ezt hogy érti? - hökkentem meg. 
- Ó, hát nagyon sokan voltak már, akik idejöttek azt hitték, kellemes, borzongató kalandra vállalkoztak csupán, amiből majd szép kis történeteket lehet kerekíteni klubjuk foteljébe süppedve, de ez a kaland hosszúnak bizonyult, túlságosan is hosszúnak. Voltak, akik annyira megszerették Afrikát, hogy nem tudtak elszakadni tőle soha többé, voltak, akiket Afrika szeretett meg annyira, hogy nem engedte el őket soha többé. Azóta is itt rejtőznek a csontjaik Afrika földjében. Afrika olyan, mint a tüzes, megzabolázhatatlan szerető. Testét-lelkét adja annak, aki méltónak bizonyul hozzá, de elveszi a testét és a lelkét a méltatlannak. Afrikát 
szeretni kell, de óvakodni is kell tőle. Egy idő múlva rá fog majd jönni, Mr. Lendvay, mennyi igazság van a szavaimban. 
- Nem szándékozom hosszabb ideig itt tartózkodni -mondtam. 
Iruru barátságos mosoly kíséretében megveregette a vál-lam. 
- Ó, azok a tervek, meg azok a szándékok! Afrika csak mosolyog a szándékainkon. Számára egyedül az a fontos, hogy ő mit tervez velünk. Azt tanácsolom, mielőtt fontos döntésekre szánná el magát, forduljon olyan valakihez, aki jól ismeri Afrikát. 
- Például önhöz? 
- Például hozzám. 
- Mi történik akkor, ha rosszul ismerem fel Afrika szándékait? 
- Ó, hát az nagyon kellemetlen lenne. Azok tudnának a legmeggyőzőbben beszélni erről, akiknek a csontjai ott porladnak a bomló avar alatt az erdők mélyén. Gondolkozzon el ezen, Mr. Lendvay. Hallja a vadászó majmok kiáltásait? Ugye csodálatos? Az élet és a halál körforgása zajlik a dzsungelben éjszaka, holdfénynél. Csak hallgassa, Mr. Lendvay, nagyon tanulságos. 
Megveregette a vállam és visszament a szobába. Én pedig engedelmesen a falhoz dőltem és megpróbáltam megérteni Afrikát. 
Sokáig nem jutottam a megértésben, mert alighogy Iruru elment, Mr. Cassius Mclntire lépett oda hozzám. Elgondolkodva simogatta meg ápolt bajuszkáját, majd elégedetten összedörzsölte a tenyerét. 
- Hála istennek, túl vagyok a nehezén. Attól tartottam, nagyobb lesz az ellenállásuk. Úgy látszik, valamennyiüknek elege van már Julianából. 
- Önnek is? 
Cassius bácsi meghökkenve nézett rám. 
- Bolond maga? Persze, hogy elegem van belőle, sőt torkig vagyok vele. Ne nézzen rám ilyen szemekkel maga is torkig lenne, ha ne adj isten hasonló helyzetben volna, mint én. Tudja, hány éve élek együtt vele? Pontosan huszonnyolc, kedves Mr. Lendvay. Huszonnyolc hosszú éve vagyok kénytelen elszenvedni azt a sajnálatos állapotot, hogy én vagyok a férje és ő a feleségem. Már rég elváltam volna tőle, ha lett volna merszem hozzá. 
-Kitől félt? 
- Anyámtól és Leopoldtól. Ma már csak az anyámtól félek. 
- Miért fél tőle? 
- Mert... mert... egyszerűen nem lehet kiszámítani a lépéseit. - Összerázkódott és csattintott egyet az ujjával. - Az a lényeg, hogy kísérletet teszek Juliana meggyógyítására. Érti, ugye? 
- Tökéletesen. 
- Remélem, sikerrel jár a varázsló. Bár, őszintén szólva, nem fűzök sok reményt hozzá. 
- Mi történik, ha a kezelés következtében Juliana asz-szony... hogy is mondjam csak... 
- Jobblétre szenderül? Meggyászoljuk és eltemetjük. Aztán az élet megy tovább a maga útján. 
- Feleségül akarja venni Virginiát? 
Mr. Cassius megdermedt, majd elnevette magát. 
- Eszemben sincs. Miért akarnám feleségül venni? Látom, az anyám telebeszélte a fejét minden ostobasággal. Bárki bukkan is fel a közelemben, bármilyen nőnemű lény, azonnal meggyanúsít, hogy be akarom csempészni a családba. Szabadulni akarok Julianától, de nem akarok idegennel kezdeni, világos? Mellesleg, jó lenne, ha minél előbb eltüntetné ezt a Mr. Bellt. Libabőrös lesz a hátam, ha ránézek. 
- Azt hittem, az a dolgom, hogy megkeressem a gyilkost. 
- Azt már megtaláltuk. Viszlát. Bajuszát simogatva beleolvadt a sötétbe. 
Nem soká kellett vámom, hogy jöjjön a következő beszélgetőtárs. Alighogy Mr. Cassius eltűnt a süllyesztőben, Susi néni és Ross bácsi csoszogtak ki a teraszra. 
- Csak nem Mr. Lendvay? - kérdezte meglepetést tettetve Susi néni. - Azt hittük, már aludni tért. 
- Nyilván még ki akar nyírni valakit - recsegte Ross bácsi. - Ahogy Mr. Jensent is kinyírta. Bár el kell ismernem, jól tette. Undorító pasas volt. 
Susi néni a karomra tette a kezét. 
- Nem tudja, hol van Mickey? 
- Hol lenne? - kérdeztem. - Az ágyában. 
- Ott nincs - mondta Susi néni nyugodtan, miközben előhúzott fekete selyemkendője alól egy cigarettatárcát, kivett belőle egy cigarettát és a szájába dugta. Ross bácsi mindeközben elmélázva nézegetett, mintha azon tanakodott volna, mi a fenéért is küldtem át Knut Jensent a másvilágra. 
- Ross! 
- Itt vagyok, Susi. 
- Hol a gyufa? 
Ross bácsi kapkodva előkotort a zsebéből egy gyufaskatulyát és meggyújtotta Susi néni cigarettáját. Susi néni mélyen leszívta a füstöt, aztán rám nézett. 
- Maga bizalmas viszonyban van Mickeyvel, igaz? 
- Már amennyire - mondtam. 
- Elárulta magának, hogy nyomozónak készül? 
- Említett valamit. 
- Az az igazság, hogy kicsit tanácstalanok vagyunk Mi-ckeyt illetően. Igaz, Ross? 
- Miből gondolod, Susi, hogy ez a fickó majd tanácsot tud adni nekünk? Csak azért, mert kinyírta Mr. Jensent? 
- Dugulj el, Ross. Bizonyára már értesült róla, Mr. Lendvay, hogy Mickey apja és az anyja, a mi lányunk, autószerencsétlenség áldozata lett. Megölte őket egy kenguru. Éjszaka jöttek haza egy farmról és egy öngyilkos kenguru eléjük toppant. A vejem meg, amilyen marha volt, ahelyett, hogy kivasalta volna az erszényét, elrántotta a kormányt: egyenesen neki egy eukaliptuszfának. Mickey szerencsére végigaludta az egészet. Másnap találtak rá a fa gyökerei között. Óriási szerencséje volt, mert a közelben kószált egy egész dingófalka. Ezután kénytelenek voltunk mi felnevelni Mickeyt. Ami nem ment könnyen, hiszen a saját gyerekünkkel is csak nehezen birkóztunk meg. A sidneyi művészvilág 
nem a legalkalmasabb a gyereknevelésre. Képzelje csak, úgy festettem, hogy a hónom alatt tartottam Mickeyt, közben meg valami szar csendéletet mázoltam. Igaz, ami igaz, Mickey szerencsét is hozott nekem addig-addig rugdaló-zott a hónom alatt, amíg a csendélet gyümölcsei olyan laposra sikerültek, mintha úthenger ment volna keresztül rajtuk. Ki akartam hajítani a képet, de Ross szerencsére elvitte valami galériába, ahol jó pénzért megvették tőle. Képzelje, azt mondták, új stílust hoztam a palacsinta-gyümölcsökkel a művészetben. Utánozni kezdtek, és szép karriert futottam volna be, ha lett volna elég erőm hozzá. Sajnos, mások aratták le a vetést, így aztán nekünk csak annyi pénzünk volt, amennyit Cassius és Leopold küldött. És nagyvonalúan megengedték, hogy itt töltsük a nyarainkat. Csak akkor változna meg a helyzetünk, ha a miénk lenne ez az ültetvény, amely igazság szerint valaha a miénk is volt. A Hoskins családé. 
- Már nem az önöké - figyelmeztettem szelíden. 
- Ha akkor, a függetlenség kivívása után azonnal visszaköveteltük volna, talán hallgattak volna ránk. Mr. Leopold Mclntire is csak akkor tudta meg, hogy Hoskinséknak élnek rokonaik, amikor már elismertette az új kenyai kormánnyal a jogaikat. De nem akarom önt ilyen keszekusza kérdésekkel untatni, csupán csak nyugtalan vagyok Mickey miatt. Az utóbbi időben mintha kicsúszott volna a kezemből. 
- Most kezd kamaszodni - mondtam. - Ilyenkor megváltoznak a gyerekek. 
- Hát Mickey alaposan meg is változott - sóhajtotta Susi néni. - Legutoljára például azt mondta, hogy ez a birtok az övé. Hogy jog szerint őt illeti. 
- Úgy látszik, valóban kezd felnőni. 
- Csakhogy... ezt állítólag Linda magyarázta el neki. Az unokatestvére. Magának fogalma sincs róla, Mr. Lendvay, mennyi időt tölt Mickey Linda sírjánál. Azt hiszem, ez már egyáltalán nem normális. 
- Mennyi időt tölt? 
- Majd az egész napját. 
Nyugtalanító volt, amit mondott, és éreztem is némi lelkifurdalást Mickey miatt. Mindezidáig abban a nyugodt hitben éltem, hogy ha nincs velem a kisfiú - márpedig nem sokat volt velem -, akkor a nagyszüleivel tölti az idejét. Susi néni szavai azonban rácáfoltak a feltételezésemre. 
- Nem beszélne a fejével? - kérdezte félénken Susi néni. 
- De hát mit mondjak neki? 
-Hogy... nem kellene annyit törődnie Lindával. És hogy... nem kellene szót fogadnia neki. Mickey azt mondta, hogy Linda az utóbbi időben egyre követelődzőbb. Azt mondta, arra biztatja, hogy... legyen ő az örököse, hiszen őt illeti a Hoskins birtok. 
- Linda azt akarja, hogy Mickey perelje be a Mclntire-e-ket? 
Ross bácsi ekkor félrelökte Susi nénit és az arcomba ordított. 
- Nem azt akarja, maga szerencsétlen! Azt akarja, hogy ölje meg őket! 
Mire felocsúdtam, már nem voltak mellettem. 
Amíg megpróbáltam magamhoz térni, Dr. Bell lopakodott oda hozzám: immár egyedül. Megállt előttem és komoran nézett rám. 
- Mi a fene történik itt, Mr. Lendvay? Ideutazom sok ezer kilométerről, hogy megleljem a boldogságomat, és erre tessék! - gyilkosság gyilkosság hátán. Attól félek, egy reggel arra ébredek, hogy már nem is élek. 
Kifogyott a levegőből, és várakozva felém pislogott. Én viszont széttártam a karom és olyan tanácstalanul néztem vissza rá, mint csődbe ment állatkereskedő az éhes oroszlánra. 
- Én sem tudom, mi történik itt, ha ez megnyugtatja -sóhajtottam. 
- Már hogy a fenébe nyugtatna meg? - háborgott. - Magának az a dolga, hogy elkapja a gyilkost, nem az, hogy itt szerencsétlenkediék. 
- Én az ön helyében nem nyugtalankodnék - vigasztaltam. - Ha akarták volna, már megölték volna. Még a vonaton. 
- Igazán? Es mi van akkor, ha akartak? Akartak, csak éppen nem engem találtak meg, hanem azt a másikat. Amint aztán majd rájönnek, hogy hibás célpontot választottak maguknak, korrigálják a tévedésüket. 
- Csak nyugalom - nyugtatgattam tovább. - Van egy elméletem. 
- Elárulja vagy hadititok? 
- Az a meggyőződésem - mondtam az igazságnak közel sem megfelelően -, hogy akit meg akarnak ölni, annak küldenek előtte egy kis faállatkát. Hogy miért, azt még nem tudom, de hamarosan meg fogom tudni. Ha jól sejtem, maga még nem kapott, csak Miss Venus. 
Mr. Klemens Bell már eddig is komor képe még jobban el-komorult, zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy kis famajmot. 
- Ezt nézze meg, maga... maga... 
- Hol találta? 
- Az ágyam tetején. -Mikor? 
- Öt perccel ezelőtt. Ahogy befejeztük magával a különben teljesen értelmetlen beszélgetésünket, visszamentem a szobámba inget váltani. Ott állt ez a kis dög az ágyamon. Most már nemcsak Venus, hanem én is megkaptam a magamét. Mit szól hozzá? 
Mi a fenét szólhattam volna? 
- Figyeljen ide - mondtam gyorsan. - Már régóta szeretnék kérdezni magától valamit. 
- Tőlem? Mi a fenét? 
- Maga tengerjogász, igaz? 
- Persze hogy az vagyok. 
- Volt egy régebbi ügyem, amely nem hagy nyugton. Tudja, zajlott az a tengerjogi vita az Égei-tenger kontinentális talapzata körül... 
- Na és? 
- Annak idején az ecuadori külügyminisztérium felkért, hogy képviseljek bizonyos Quito-i érdekeket... 
- Mi a fenét fecseg itt összevissza? 
- Csak azt akarom megkérdezni, hogy a tengerjogi egyezmény 128-as, vagy 129-es paragrafusa-e a mérvadó, amely, ugye, kimondja... 
Mr. Klemens Bell eltátotta a száját, majd kikapta a kezemből a majmot. 
- Bolond maga? Valami eszeveszett őrült az életünkre tör, maga meg holmi tengerjogi szarakodásokkal fecsérli az idejét? 
- De ez nekem nagyon fontos - fogtam könyörgőre a dolgot. - Olyan típus vagyok, hogy egyszerűen lebénulok, ha valami az eszembe jut és nincs kéznél a megoldás. Képtelen vagyok ilyenkor a normális munkára. Ha nem tudom meg, hogy a 128-as, vagy a 129-es paragrafus-e a mérvadó... 
Mr. Klemens Bell megnyalta a szája szélét. 
- Maga melyik mellett kötelezte el magát? 
- A 128-as mellett. Tudja, amely védi az óriásteknősök tojásait. 
- Magának van igaza. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. 
- Na, végre! Akitől eddig megkérdeztem, mindenki mást mondott. De ön igazi szakember, Mr. Bell. Most aztán apait anyait beleadok, hogy nyakon csípjem a gyilkost 
- Azt jól is teszi - helyeselt. - Úgy döntöttünk Vénusszal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, összeházasodunk. Maga meg kapja el a rohadékot! Hiszen úgyis tudja, kit kell elkapnia. 
- Mr. Cassius Mclntire-re gondol? 
- Persze hogy rá. Mondja, mire vár még? 
- Menjek oda hozzá és bizonyítékok nélkül tartóztassam le? Meg sem tehetném, hiszen nincs hozzá hatalmam. 
Szerencsére tovább nem kellett hallgatnom a szemrehányásait. Az udvarházhoz kapcsolódó melléképületben ismét felvisított Juliana néni. 
Mire felocsúdtam, Mr. Bell már nem volt sehol. Olyany-nyira sürgős lehetett neki a távozás, hogy még a famajmocs-kát is nálam hagyta. 
Bedugtam a zsebembe és vártam a fejleményeket. 
Először is sok-sok ordítás következett. Juüana néni ezúttal is kitett magáért. Olyan észveszejtőn sikoltozott, hogy belefájdult a szívem és a fülem. 
- Leopoooold! - visította. -Neeeeeee! Engeeeeeedj! Nem szabaaaaaad! Hiszen megöli őket! 
Sikoltozása bugyborékoló zokogásba fulladt. Futó léptek dobogtak a virágágyások között, majd Cassius bácsi hangját hallottam egy vaskos bokor mögül. 
- Szóljanak Vargasnak, hogy adjon neki valamit. 
- Nem szabad, uram - tiltakozott Betty Sinclair. - Már megkapta a mai adagját. 
- Akkor adjanak neki még egyet! 
- Vargas doktor megtiltotta. 
- Vigye el a fene, holnap elhozom a törzsi doktort. 
A léptek eltávolodtak, majd a semmibe vesztek. Alig szívódott fel Cassius bácsi az éjszakában, Mickey OHara mászott ki a bokrok közül. Amikor megpillantott, vissza akart húzódni, de közben rájött, hogy már úgyis észrevettem, ezért szépen felsétált mellém a teraszra. Égővörös haja csak úgy lángolt az erős holdfényben. 
- Nocsak - mondtam meglepve. - Mintha valaki azt ígérte volna nem is olyan régen, hogy esténként aludni megy. 
- Bocs, hogy mégsem mentem - mentegetődzött. Kihúzta a havanna szivart a zsebéből és a szájába dugta. - Még volt egy kis dolgom. 
- Linda? 
Lehajtotta a fejét és bólintott. 
- Mi dolgod volt vele? 
- Minden este el szoktam köszönni tőle. 
- Beszélgetni is szoktatok? Milyen a hangja? A kisfiú szomorúan megrázta a fejét. 
- Semmilyen. Lindának nincs hangja. 
- Akkor hogy beszél? 
- A gondolataival. Nincs hangja, mégis, amit mond, itt van a fejemben és a fülemben. - Felemelte a kezét előbb a füléhez, majd a homlokához érintette. - Itt hallom. 
- Miket mond neked? 
- Azt mondja például, hogy ez az ültetvény az enyém. En az ő családjából való vagyok, a Mclntire-ek pedig nem. 
- Azt nem mondta, hogy szerezhetnéd vissza a birtokot? A kisfiú habozott. Végül azért csak bólintott egyet. 
- Azt szeretné, ha... megölném őket. Valamennyi Mcln-tire-t. 
Megnyomkodtam a hüvelykujjammal a szemem. Mickey mozdulatlanul állt előttem, mintha további kérdésekre várna. Megráztam a fejem és megsimogattam vörös üstökét. 
- Jól van, Mickey. Szóltál valakinek róla, hogy beszélgetni szoktál Lindával? 
- Csak Susi mamának és Ross papának. 
- Kedveled a kígyókat? 
- Hát... nem félek tőlük. 
- Az egész évet Ausztráliában töltötted? Mickey megrázta a fejét. 
- Ebben az évben sokat utaztunk. Ross nagypapa és Susi nagymama elvittek Kanadába, ahol egy régi ismerősük, Charles bácsi él. Ott laktunk nála néhány hétig. Én addig egy baptista iskolába jártam. Tudod, hogy a baptista iskolákban milyen hülye tanárok vannak? 
- Meglátogattátok Fredericet is? 
- Egyszer. 
- Miről beszélgettél vele? 
- Kérdezett ezt-azt, aztán inkább csak Ross nagypapával és Susi mamával társalgott. 
- Többször nem voltál nála? 
- Nem. Pedig közel laktunk hozzá. De Leopold bácsival találkoztunk. Később Santa Monicában is találkoztunk vele. 
- Mit kerestetek Santa Monicában? 
- Ross nagypapának ott is volt egy osztálytársa. 
- Mikor tértetek vissza Amerikából? 
- Azon a napon, amikor te idejöttél. 
Ettől kezdve már semmin sem lepődtem meg. 
- Lehetséges, hogy egy vonattal utaztunk Mombasából Nairobiba? 
- Nem tudtad? Emlékszem is.rá, milyen nagy balhé volt, amikor kiderült, hogy megöltek egy utast a vonaton, azt a pasast, akit ugyanúgy hívnak, mint Mr. Bellt. 
- Láttál engem? 
- Lehet, hogy láttalak, de nem emlékszem rá. 
- Hogy jöttetek ide az ültetvényre? 
- Ross nagypapa bérelt egy terepjárót. 
- Tavaly is itt nyaraltál, Mickey? 
- Itt. 
- Már akkor is... beszélgettél Lindával? Nem szólt, csak rágott egyet a szivarján. 
- Már akkor is... felhívta a figyelmedet rá, hogy téged illet a Mclntire birtok, és hogy meg kellene ölnöd a Mcln-tire-eket? 
- Már... akkor is. Többet nem kérdeztem tőle. 
Úgy látszott, megfejtettem a Mclntire-gyilkosságok rejtélyét. 
Elküldtem aludni, magam pedig még jódarabig ott ücsörögtem a terasz szélén, a holdra bámulva. 
Ólomnál is súlyosabb gondolataim közül Vargas doktor érkezése szabadított ki. A doktor átvágott a bokrok között, majd nemes egyszerűséggel felmászott a teraszra. Csak akkor vette észre, hogy én is ott vagyok, amikor már majdhogynem belém botlott. 
Meghökkenve kapta maga elé orvosi táskáját, aztán ahogy felismert, mentegetődzve lehuppant mellém a kőre. 
- Nem szoktam toronyiránt közlekedni, de ezúttal le akartam rövidíteni az utat. Nem érzem magam valami daliásán, 
Önkéntelenül is bekötözött fejére és bepólyált karjára esett a tekintetem. 
- Julianánal jártam - folytatta a doktor. - Rossz bőrben van szegény. Vissza kellene vinni oda, ahonnan elhozták. 
- Miért nem viszik vissza7 
Vargas doktor megigazgatta a táskáját. 
- Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy a birtok anyagi ügyeiről tárgyaljak önnel, de azt hiszem, túl nagy terhet je- -lentene Cassiusnak. Egy svájci, vagy amerikai ideggyógyintézet pokoli összegeket emészt fel. Cassius szerint ez az oka, hogy nem prosperál jobban az ültetvény, meg a nyomott teaárak. 
- Mi hát a megoldás? 
- Talán valóban jobb lenne, ha a varázsló próbálkozna meg vele. 
- Ezt éppen ön mondja, doktor? Vargas megcsóválta a fejét. 
- Maga nem ismeri Afrikát, Mr. Lendvay. Néha egy varázsló nagyobb dolgokra képes itt, mint Európában egy professzorokból álló agytröszt. Ami engem iliet, kíváncsian várom a kezelés végeredményét. 
- És ha belehal? Vargas megvonta a vállát. 
- így is, úgy is az lesz a sorsa. 
- Mikor? 
- Egy év, kettő, ki tudja? Rohamosan romlik az állapota. Na, én megyek is - nyögött fel aztán a derekát tapogatva. -Sajognak a sebeim, mint egy kiszolgált katonának. 
- Csak még egy pillanatra, doktor - próbáltam meg visz-szatartani. - Ön természetesen látta Emy Mclntire-t... El tudja képzelni, hogy egy... törpe lett volna a tettes? 
- Törpe? - hökkent meg. - Mi ez a baromság? 
- El tudja képzelni? 
Vargas doktor nyelt egyet, aztán bólintott. 
- Volt ott doboz elég, amire ráállhatott. A gyilkosság után aztán visszatehette a dobozt a helyére. így már akár egy törpe is elkövethette. 
- És a többi gyilkosság? 
- Hogy azokat is elkövethette-e egy törpe? Mr. Lendvay, ne is haragudjék, de én ekkora ostobaságra nem tudok mit válaszolni. Csak nem valami pigmeusra gondol? Felhívom a figyelmét, hogy azok a kis fickók a Kalahári sivatagban élnek, Dél-Afrikában. Az pedig innen jó néhány ezer kilométerre van. A fenébe is, most meg szédülni kezdek. Be kell bújnom az ágyamba, Mr. Lendvay... Apropó, nem tudom, megköszöntem-e már önnek, hogy a segítségemre sietett? 
- Hagyja a fenébe a köszöngetést és feküdjön le inkább. 
- Azt teszem, Mr. Lendvay. 
Lecsusszant a terasz pereméről és begyalogolt az ebédlőbe. 
Tenyereim közé szorítottam a fejem és egyre azt kérdezgettem magamtól, vajon mi a fenéért kellett nekem annak idején éppen magánnyomozónak mennem? 
Arra riadtam, hogy valaki a vállamra teszi a kezét. Egyetlen pillanat alatt végighullámzott rajtam a rémület: hátha olyan simogat, aki bozótvágó kést tart a másik kezében. 
Szerencsére nem tartott. Ahogy felkaptam a fejem, Sa-bina Wayne szemével találkozott a tekintetem. 
- Jól van, Mr. Lendvay? 
Azt is azonnal észrevettem, hogy nincs egyedül. Don Fox és Pontecorvo professzor álltak mellette. 
- Csak pihenek egy kicsit - mondtam megnyugtató mosollyal. 
-Itt? 
- Pihenni bárhol lehet. Nézzék csak milyen gyönyörű innen a kilátás. Mint lámpás világít a hold a dzsungel fái felett, majmok tornáznak az ágakon... 
Sabina Wayne leplezetlen aggodalommal az arcán fölém hajolt. Vékony, kelleténél legalább egy számmal kisebb blúza csak alig takarta erős kebleit, amelyek sajátos testhelyzetének köszönhetően majd az arcomba ugrottak. Mivel gyerekkoromtól fogva kifejezetten jól nevelt vagyok, összeszedtem minden erőmet és gyorsan feltápászkodtam. 
Amint függőleges helyzetbe kerültem, azonnal észrevettem a pezsgősüveget Don Fox kezében. 
- Ennyire örülnek, hogy hazamehetnek? - böktem az üvegre sárga irigységgel a szívem táján. Mit nem adtam volna érte, ha én is felszállhattam volna egy Amerikába tartó repülőgépre. 
- Valóban örülünk, csak nem a hazatérésnek - mondta mosolyogva, bajuszát pödörgetve Pontecorvo professzor. 
- Akkor minek? 
- Annak, hogy maradunk. 
Kénytelen voltam arra gondolni, hogy bizonyára elnyomott a buzgóság a teraszon és most éppen álmodom. A pezsgősüveg az asszisztens kezében ugyanúgy az álom része mint - sajnos -, Wayne kisasszony kiugrani készülő keblei. 
Mivel az ember álmában sem képes legyőzni a kíváncsiságát, tovább érdeklődtem. 
- Maradnak? 
- Maradunk - bólintott Miss Wayne. 
- Miért maradnak? - kérdeztem végleg belemenve az álom-beszélgetésbe. 
Pontecorvo professzor a zsebébe nyúlt és előhúzott belőle valamit. 
- Ezért. 
Előrehajoltam és a tenyerére meresztettem a szemem. Kicsi, sárgás csontdarab volt rajta, leginkább egy emberi fogra emlékeztetett. 
- Mi ez? - kérdeztem előrehajolva. - Mintha egy fog lenne. 
- Az is! - ujjongott a professzor. - Az is! 
Ami ezután történt, tökéletesen beleillett kicsit szürrealista álmomba. A három régész összekapaszkodva táncot lejtett körülöttem egy olasz dalocska dallamára. 
- Egy a baj - mondtam mosolyogva. - Hogy amint felébredek, eltűnik a fog, és Miss Wayne keblei is. 
A táncosok meghökkentek és eleresztették egymás kezét. Miss Wayne az álom szárnyain odalibegett hozzám és az arcomhoz tolta bájos arcocskáját. 
- Mit mondott? 
- Hogy eltűnik majd a fog és sajnos az ön keblei is. Pedig a valóságban hogy megszorongatnám őket! 
Miss Wayne tett egy lépést hátrafelé, aztán csak egy villámcsapás utáni dörrenést hallottam. Megbicsaklott a fejem és majdhogynem hanyatt estem a teraszon. 
Ekkor ütött belém a szörnyű gyanú, hogy talán mégsem álmodom. 
- Tisztázzunk valamit - mondtam, felemelve a mutatóuj-jamat. - Álmodom, vagy nem álmodom? 
- Maga bunkó! - sziszegte felém a gyönyörű Miss Wayne. - Amerikai bunkó! 
- Nem mindig voltam amerikai - védekeztem. 
- Bunkó annál inkább. 
- Bocsánat - nyújtottam előre mentséget keresve a kezem. - Azt hittem, álmodom. Mintha elbóbiskoltam volna egy kicsit. Egy fogat láttam a professzor kezében, egy pezsgősüveget... 
- Ezt? - kérdezte vigyorogva Don Fox. 
- Ezt? - mutatta felém a fogat a professzor. 
Miss Wayne sajnos nem mutatott semmit, pedig a logika törvényei szerint neki is mutatnia kellett volna valamit. Igaz, nemigen mertem rámeregetni a szemem, mert attól tartottam, kapok még egy áloműző frászt. 
- Tudja, mi ez? 
- Egy fog. Legalábbis annak tűnik. 
- Téved - mondta Pontecorvo. - Ez nem egyszerűen csak egy fog. 
- Nem? - kérdeztem ostobán. - Akkor mi? 
- Szeg is. 
- Micsoda? 
- Jól hallotta. Szeg. 
- Milyen szeg? 
- Szeg Dr. Leaky elméletének a koporsójába. Ez egy australopithecus foga, Mr. Lendvay. Jó néhány millió évvel korábbról, mint ahogy azt Leaky professzor állította. 
- Te jó ég! - csodálkoztam. - És ez mit jelent? 
- Ez azt jelenti, hogy megfogtuk az isten lábát, Mr. Lendvay. Olyan leletegyüttes fekszik a közelben a föld alatt, amely alapvetően megváltoztatja az australopithecus kialakulásával kapcsolatos eddigi nézeteinket. Leaky akár le is húzhatja magát a vécén. Ezt üzeni neki ez a fog. 
-Mikor találták? 
- Ma délután. Már eddig is tudtam, hogy a természetfeletti itt ólálkodik körülöttünk, most viszont már olyan erős a meggyőződés bennem, mint a szikla. Talán éppen Lindács-ka akart kárpótolni bennünket azokért a csínyekért, amelyeket elkövetett ellenünk. 
- Ez annyit jelent, hogy folytatják az ásatásokat? 
- Naná hogy folytatjuk! Persze hogy folytatjuk! Hiszen végre megtaláltuk, amit kerestünk. Isten tudja, mi rejtőzik 
még ott a föld alatt. Nevessen ki érte, Mr. Lendvay, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy Linda Hoskins intézte így. Nagyon kérem, igyon velünk egy pohárkával. 
Pohárka azonban csak az ő kezükben volt, ezért az üveget húztam meg. Alig volt már a fenekén valami, nemigen kellett tartanom tőle, hogy a fejembe száll. 
- Nagyon örülök, hogy maradnak - mondtam őszintén. 
- Mr. Mclntire már közel sem volt ennyire boldog. Nem kedveli, ha a határmezsgye mellett turkálunk. Márpedig az új lelőhely közvetlenül a határnál van. Meg kellett ígérnem neki, hogy nem ásunk át a birtok területére. 
- Megígérte? 
- Nem volt más választásom. Nincs jogom olyan földre lépni, amelynek a tulajdonosai nem járultak hozzá. Remélem, a koponya a mezsgyén kívül rejtőzik. Szegény austra-lopithecus, aligha gondolhatta annak idején, mekkora bonyodalmat okoz majd azzal, hogy nem öt méterrel korábban roskadt össze. 
Megfordult, átlépett a terasz korlátján, majd jól irányzott ugrással lehuppant a bokrok közé. 
- Jönnek aludni, kollégák? 
Itt volt az ideje, hogy én is nyugovóra térjek. 
Korán ébredtem és korán is mentem le reggelizni. Azt hittem, én leszek az első, őszinte meglepetésemre azonban majd mindenki ott toporgott már az asztalok körül. Ráadásul mindannyian szemrehányón néztek rám, mintha bizony én lettem volna a felelős azért, hogy a madarakkal kellett kelniük. 
Fogtam egy szelet barna kenyeret, megvajaztam, ráfektettem egy vékony sonkaszeletet. Éppen sajtot kerestem volna hozzá, amikor Venus mellém sündörgött. 
- Jól aludt? - kérdezte ide-oda pattogó tekintettel. - Mert én pocsékul. 
- Úgy hallottam, hogy a szerelmesek jól alszanak. 
- Hagyja á pokolba ezeket a sületlenségeket. Ha tudni akarja, Klemens egész éjjel az ágyam szélén ült egy mache-tével. Csak tíz percekre mertem lehunyni a szemem. 
- Attól fél, hogy Linda elkapja? 
- Attól félek, hogy Cassius bácsi kap el. Amióta meghalt az apám és itt van ez a szörnyű Iruru, még lélegzetet venni sem igen merek. Bármit is csinálna Cassius bácsi, Iruru kihúzná a szarból. Ezért kellett maga ide. Hogy mint pártatlan, külföldi állampolgár, tanúsítsa Juliana néni bűnösségét és az ő ártatlanságukat. Ráadásul maga meg olyan tehetetlen, mint egy krumpliszsák. 
Amíg Venus-szal beszéltem, Mr. Bell is odafurakodott hozzám. 
- Mi történt, Mr. Lendvay? Jutott valamire? 
- Attól tartok, csalódást kell önnek okoznom... 
- Figyeljen ide - kapta el a karom Venus. - Cassius bácsi gyilkos. Csináljon vele valamit. Állítsa meg, amíg nem késő. 
- Megpróbálom - ígértem. 
- Ne csak próbálgassa, ember, hanem tegyen is már valamit. A fenébe is, itt a nagymama! Jó reggelt, nagyi. 
Mary nagymama bólintott és olyan szemekkel nézett rájuk - különösen Mr. Bélire -, hogy jobbnak látták gyorsan odébbállni. 
- Hogy érzi magát? - kérdezte Mary néni leroskadva mellém egy székre. - Hogy halad a dologgal? 
- Milyen dologgal? - kérdeztem végre beleharapva a szendvicsembe. 
- Azt ígérte, eltávolítja a vörös ringyót. Vagy nem akar gazdag lenni? 
- Hogy a fenébe ne akarnék? Megteszek mindent, hogy eltűnjön innen. 
- Csak ne sokat tökölődjön. Rám jön a hányinger, ha meglátom. 
Fogtam a szendvicsemet és éppen el akartam húzni, amikor Cassius bácsi lépett hozzánk, kávéscsészével a kezében. 
- Iruru ma elhozza a varázslót. Nagy tudású ember, nem egy műtétet hajtott már végre - dicsekedett alattomos mosollyal. 
- Műtétet? - hökkent meg Mary néni. - Mit akarsz ezzel mondani? 
- A műtét az műtét - értetlenkedett Cassms bácsi. - Mi a problémád vele? 
- Azt hittem, hókuszpókuszokról lesz csak szó! 
- A kettő együtt - mondta Mr. Cassius. - A varázsló megműti Juliana koponyáját és kiveszi belőle a férget. Azt mondta, dudu van a fejében. 
- Inkább a tiédben, Cassius! Cassius bácsi fenyegetőn nézett rá. 
- Hányszor kértelek, anyám, hogy türtőztesd magad idegenek előtt. Ha megromlana az idegállapotod, nem tudnám garantálni, hogy Iruru százados nem keresne-e neked is egy megfelelő varázslót. 
Mary néni keze elfehéredett a botja markolatán. 
- Takarodj innen, Cassius. 
- Ahogy akarod, anyám. Mary néni a szemembe nézett. 
- Van egy további ajánlatom. 
- Tömeggyilkosságot nem vállalok - mondtam lenyelve a szendvicsem maradékát. - Miss Virginiát még csak eltüntetem valahogy, de Mr. Cassiust is? 
- Cassiust nem szabad bántania, hiszen a fiam. Bár megérdemelné, hogy szíjat hasítsanak a hátából. - Megigazgatta a homlokán a hajpántját, majd szorosan hozzám hajolt. -Emlékszik még, mit ígértem magának, ha végérvényesen megszabadít a vörös ringyótól? 
- Lehet azt elfelejteni? - tártam szét a karom. 
- Nos. a dupláját kapja platinarudakban, ha feleségül veszi Virginiát. Méghozzá napokon belül a missziósházban. Remélem, nincs otthon már egy? 
- Az éppen nincs, de... 
- Harrison atya majd összeadja magukat. Remélem, nem zsidó, mert rabbi nincs a közelben. 
Ha gazdagság után vágytam volna, elégedetten dörzsölhettem volna össze a tenyerem. Elvégre úgy feltörtem, mint Billy segge a rodeón. Venustól birtokot kapok, ha kinyírom Cassius bácsit, Cassius bácsitól ugyancsak szép summát, ha a pofámat tatom és a végén hajlandó vagyok igazolni, hogy 
Juliana néni halála kizárólag a véletlen számlájára írandó, Mary néni pedig dúsgazdaggá tesz, ha feleségül veszem Miss Virginia Parkért. 
Kidüllesztett mellel néztem körbe a teremben. Alig vagyok itt néhány napja, és máris gazdag ültetvényes lehetne belőlem, ha akarnám. 
Csupán az volt a feneség a dologban, hogy nem akartam. 
Egész nap a fejemet törtem megpróbáltam összeállítani a gyilkosságok valószínű történetét. Vacsora után be akartam osonni a szobámba, hogy tovább folytassam a töprengést, de Virginia elkapott a folyosón és a falhoz szorított. 
- Fürödhetek nálad? - kérdezte megharapdálva a fülcim-pámat. - Képzeld csak, eldugult a zuhanyrózsám. Szólnom kellett volna, hogy javítsák meg, de elfelejtettem. Csak ma este, kérlek. 
Mit tehettem volna? Bólintottam és bevánszorogtam a szobámba. Virginia egyenesen az ágyamra zuhant. 
- Jaj, Johnny, én annyira, de annyira ki vagyok borulva ettől az átkozott hőségtől, hogy még a kisujjamat sem tudom megmozdítani. 
Éh sem éreztem másképp. Mindazonáltal átmentem a fürdőszobába és megnéztem, van-e még víz. Szerencsére volt. 
- Sietnünk kell - figyelmeztettem. - Fél óra múlva megszűnik az áramszolgáltatás. 
- Hát akkor siess - nyöszörögte elnyújtózva a takaró tetején. 
Ledobáltam magamról a ruhám, beburkolództam egy fürdőlepedőbe, kikészítettem a szappanokat és á sampont a zuhanyozótálca szélére. Amikor visszatértem a szobába, Virginia már az álom virágos rétjén gyűjtögette a vadvirágokat. 
Bár nem szívesen keltek fel édesdeden alvó hölgyeket, ezúttal mégis meg kellett tennem. Odaültem az ágy szélére és gyengéden rázogatni kezdtem a vállát. 
- Virginia, ébresztő! 
- Mi történt? - kérdezte csukott szemmel. - Ránk... törtek az... oroszlánok? 
- Megeresztettem a zuhanyt. 
- Akkor... állj alá. 
- Te nem akarsz? 
- Majd... később... később... 
Beláttam, hogy szép szóval nem megyek semmire. Mivel még mindig nem mutatott hajlandóságot az ébredésre, vet-kőztetni kezdtem. Egészen addig nem is volt semmi gond, míg az alsóneműire nem került sor. Ott aztán anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megmakacsolta magát. 
- Nem... lehet - tiltakozott. - Ne... erőszakos... kodj. 
- Eszem ágában sincs - biztosítottam. - Csak azért csinálom, mert te nem csinálod. 
- Egy moziban... nem lehet. Hogy... képzeled? És különben is... alig ismerjük még egymást. 
- Erre előbb kellett volna gondolnod. 
- Én tisztességes... lány vagyok. Kérlek, mutass be... a szüleidnek. 
- Az egy kicsit nehéz lenne - sóhajtottam. - Anélkül nem megy? 
- Nem szoktam... könnyelmű kalandokba... bocsátkozni. 
A zuhany egyfolytában zuhogott a fürdőszobában. Sietnünk kellett, hiszen ha megszűnik az áramszolgáltatás, a szivattyú is leáll, amely a vizet pumpálja az épületbe. 
- Figyelj ide - próbáltam a lelkére beszélni. - Afrikában vagy, a Mclntire birtokon, én meg Johnny Lendvay vagyok. Jó lenne, ha lezuhanyoznál. 
- Danny? - kérdezte kényeskedve. - Danny McBride? -Olyan őszinte öröm ragyogott az arcán, hogy nem volt kedvem elrontani. - Hát mégis? 
- Mi mégis? 
- Mégis csak én kellek neked, nem az a tyúk? De drága vagy. Mit csinálsz, Danny? 
- Levetkőztetlek. 
- Máris? Drágám, aranyos vagy, hogy azt mondtad, inkább én, mint az a... nagy mellű tyúk... csak tudod, kérlek, olyan váratlanul ért... Nem, húzd csak le nyugodtan, csak éppen... egy kicsit szégyellem magam. 
Amíg ő beszélt, én dolgoztam. Megszabadítottam az utolsó ruhadarabjától is, a hóna alá nyúltam, betámogattam a fürdőszobába, és rászorítottam a kezét a zuhanyfülke kapaszkodójára, még jobban megengedtem a vizet és magam is a langyos sugár alá álltam. Készen rá, hogy elkapjam, ha el akarna esni. 
Virginia azonban nem akart. Sőt, eleresztette a kapaszkodót és széttárta a karját, mintha repülne. 
- Óh, Danny, ez egyszerűen csodálatos! Tudod, mit álmodtam? 
- Mit? - kérdeztem mérsékelt érdeklődéssel. 
- Hogy Angliában vagyok. Még most is érzem a bőrömön az esőt. Oh, Danny, te nem is tudod, mennyire szeretek Angliában lenni. Képzeld, azt álmodtam, hogy esett az eső és én meztelenül álltam a Trafalgar téren. Széttártam a karom, az eső végigömlött rajtam... Gyere, bújj hozzám, Danny! 
- Majd később - mondtam kezembe kaparintva a szappant. 
- Most! Azt akarom, hogy így... esőben... 
Ugy megszorította a karom, hogy kiejtettem a szappant a kezemből. 
- Itt szeretném... a Trafalgar tér... közepén. 
- Figyel bennünket a rendőr - figyelmeztettem. 
- Csak azért... mondod, hogy becsapj. Nincs is a téren... senki. 
- És az a három fekete kalapos pasas? 
- Oh, Danny, milyen... ostoba vagy. Azok kirakati próbababák. Hé, fiúk, ez a fickó fél tőletek... nem akar velem... 
Szerencsére még idejében sikerült úgy-ahogy befognom a száját. 
- Csak nyugalom - mondtam szabad kezemmel a szappan után kotorászva. - Nem lehetne csendesebben? 
- Ki akarom kiáltani a világnak... hogy te egy... gyáva nyúl vagy. 
- Mi lenne, ha holnap kiáltanád ki? 
- Nincs... holnap... csak ma van... - Elkapott és magához húzott. - Óh, Danny, mindig is erre vágytam. Nem csodálatos...? Jaj, istenem, ugye az? Na látod... hogy igazam volt és észbontó, így... esőben a Trafalgar téren... Jaj, 
Danny, hogy lehet, hogy ez eddig... még soha nem jutott az eszünkbe? 
- Talán mindig volt... valaki a téren - nyögtem búcsút mondva abbéli elhatározásomnak, hogy ezen az éjszakán alaposan kialszom magam. Ekkor már engem sem érdekelt, mit mondanak rólunk a buszmegállóban ácsorgó fekete kalapos emberek. Másodpercek múlva én is úgy éreztem, hogy valóban a Trafalgar téren állunk, összefonódva, egy kerítésnek dőlve, az örökkévalóság kezdete óta, egészen az örökkévalóság végéig. 
Arra riadtam, hogy elállt az eső. Felnyújtottam a kezem a zuhanyrózsáig. Már csak egy-két fáradt csepp hullott belőle. Óvatosan kibontottam Virginiát a karjaim közül, aki erre lassan nyitogatni kezdte a szemét. 
- Hol a csodában... vagyok? Johnny? 
- Csak én - mondtam szomorúan. 
- Zuhanyoztunk? 
- Amint látod. Gyanakodva nézett a szemembe. 
- Csak zuhanyoztunk? Diszkréten félrefordítottam a fejem. 
- Jézusom, hogy te mikbe viszel bele! Pedig hullafáradt voltam, azt hittem, a kisujjamat sem tudom megmozdítani.-Te persze kihasználtad az alkalmat, mi? Ilyenek vagytok ti, férfiak. Én meg közben szépet álmodtam. 
- Én is - mondtam. 
- Te is? Akkor hogy a fenébe lehetett, hogy... Na, mindegy. Mit álmodtál? 
- Londonban voltam - mondtam. Meghökkenve nézett rám. 
- Te is? 
- Miért? Te is? -Ott hol? 
- Én speciel a Trafalgar téren. Akkorára tágult a szeme, mint a csészealj. 
- Te is? Meséld el... 
- Nem mesélem, mert... nem neked való. 
- Nem nekem való?! Azok után, hogy itt a zuhany alatt... 
- Rendben van - adtam meg magam. - A Trafalgar téren történt éjszaka. Egy lánnyal voltam. Zuhogott az eső, méghozzá szokatlanul meleg eső. A lány vetkőzni kezdett. Azt akarta, hogy ott... az esőben... 
Virginia halálsápadtan dőlt hozzám. 
- Te... Johnny - nyögte. - Nem fogod elhinni... nem fogod elhinni... 
- Mit? - adtam az ártatlant. 
- Hogy én is... én... is ott voltam a Trafalgar téren. Én is... valakivel, és... azt akartam, hogy... szóval érted. Volt ott valami kerítés, és... ott... annál... 
- Álljon csak meg a menet! - emeltem fel az ujjam, miközben kinyúltam a törülközőkért és a vállára terítettem egyet -, azért biztosan nem egyezik tökéletesen az álmunk. Az enyémben például volt három fekete kalapos ember is, akikről azt hittem, kirakati próbababák. Na ugye, hogy a te álmodban nem voltak ilyenek? 
Virginia kétségbeesetten a karomba kapaszkodott. 
- Johnny, én esküszöm mindenre... ami szent... hogy az én álmomban is ott álldogáltak a fekete kalaposok. 
- Ki volt az a másik? - kérdeztem a saját törülközőm után nyúlva. 
- A te álmodban ki... volt? - kérdezte vissza. 
- Te voltál, Virginia - mondtam gyengéden. - Hát a te álmodban? 
Virginia rám nézett, megmozdult a szája, majd jó darabig nem szólt semmit, mintha a válaszon törné a fejét. Végül aztán csak ennyit suttogott szégyenlősen maga elé: 
- Te voltál... ott... Johnny. 
- Hát ez csodálatos - lelkendeztem. - Mindketten elszun-dikáltunk a zuhany alatt és mindketten ugyanazt álmodtuk. 
Virginia a nyakam köré fonta a karját. 
- Annyira csodálatos, hogy... Istenem, ha visszagondolok rá, ahogy ott... álltunk és folyt ránk az eső... Johnny? 
- Tessék. 
- Nem lehetne, hogy most, ébren... ? 
- De hiszen elállt az eső. 
- Az a fő, hogy a Trafalgar téren legyünk... vagy ha mm ott, hát akárhol. Az a fő... hogy te meg én... 
Ott maradtunk a zuhanyfülkében. Vállunkról lecsúszott a törülköző, s mi mégsem akartunk elmozdulni a zuhanyrózsa alól. Persze ekkor már nem is ott álltunk, hanem a Trafalgar téren, a kerítésnél, a fekete kalapos emberek háta mögött. Nelson admirális irigykedve bámult ránk az oszlop tetejéről. 
A Temze felől langyos szél támadt és megsimogatta az arcunkat. 
Amint Virginia ismét elaludt, kimásztam az ágyból és csendesen öltözködni kezdtem. Közben ugyan véletlenül levertem egy poharat, de a lány meg sem moccant tőle. Úgy aludt, mintha fejbe verték volna. 
Bebújtam terepszínű kezeslábasomba, felrántottam a sportcipőmet, és kilestem a folyosóra. Odakint nem moccant semmi, csupán egy olajmécses égett a falon a tartójában. 
Úgy suhantam a kijárat felé, mint egy sokat tapasztalt kísértet. Zsebemben ott lapult a 38-as, és egy zseblámpa. 
Amint kijutottam az udvarra, a kertészház felé vettem az-irányt. A hold még mindig pazarlóan szórta fényét a fákra-bokrokra: az a furcsa érzésem támadt, mintha égi vándorút-ja során ezüstmocsárba süllyedt volna. 
A kertészház csendben, várakozva pihent a holdfényben. Ahogy közeledtem felé, mintha megszorongatta volna valami a torkom. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az épület hatalmas pókháló, amely áldozatára les. 
Óvatosan lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, felkattintottam az elemlámpámat és bevilágítottam a bozótvágók közé. Még mindig volt belőlük elég, annak ellenére, hogy az utóbbi napokban rohamos fogyásnak indult a számuk. Kezembe kaparintottam egyet, megsuhogtattam a levegőben, majd megforgattam a fejem felett. Éppen befejeztem volna a harci készülődést, amikor valami megcsendült a lelkem 
mélyén. Mintha vékony, kényeskedő gyerekhangot hallottam volna. 
- Gyere le hozzám! - szólt a túlvilági hang. - Gyere le és játsszál velem. 
Úgy szorítottam a machetét, hogy megfájdultak az ujjaim. 
- Gyere le hozzám! - könyörgött a hang a lelkem mélyén. - Annyira unatkozom. Itt voltak a játékaim, amíg valaki el nem lopta őket. 
Egyáltalán nem voltam biztos benne, valóban beszél-e valaki hozzám, mégis válaszoltam neki. Én is hangtalanul, ugyanúgy, ahogy ő. 
- Mit akarsz Mickeytől? - kérdeztem a pincelejárat felé fordulva. 
- Mickey a játszópajtásom - felelt a hang. - Mickey az enyém. 
- Tévedsz - tiltakoztam. - Mickey ehhez a világhoz tartozik, te meg ahhoz. 
- Ezen éppen lehet segíteni - nevetett fel csengő, de mégis fenyegető hangon. - Ha akarom, holnap már ő is ide tartozik. És te is. 
- Ilyet nem akarhatsz - borzongtam meg. - Te jó kislány vagy, Linda. Soha nem akartál senkinek rosszat. 
- Velem mégis rosszat tettek. 
- Mickey a rokonod, én pedig... segíteni szeretnék neki. Azonkívül azt akarom, hogy az igazság napfényre kerüljön. A te igazságod is. 
- Az én igazságom? - sóhajtotta. - Ahol én lakom, ott nincs jelentősége annak a szónak, hogy igazság. Itt csak csend van, nyugalom és... unalom. De lehet, hogy igazad van és békén kellene hagynom Mickeyt. De te, Johnny Lendvay... te... te... 
Mintha túlvilági fuvallatok száguldottak volna faltól falig. Forogtak-pörögtek a szoba közepén, megsimogatták verejtékező homlokomat. Hirtelen huzat támadt és hangos csattanással kivágódott az éppen csak betámasztott bejárati ajtó. 
Tettem néhány lépést előre és bevilágítottam a pincébe. 
Nem volt lent semmi, csak az egymásra hányt dobozok, és Emy néni odaszáradt vére a padlón. 
Megfordultam és visszavonultam a bejárati ajtóhoz. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valaki a hátamnak szegezi a tekintetét. 
Ahogy kiléptem a szabadba, nagyot villant az ég. Bizonyára a Baringo-tó környékén villámlott a dörgés már nem hallatszott el hozzánk. 
Úgy haladtam át az udvaron és a patak hídján, hogy mindegyre az volt a érzésem, követ valaki. Bár sejtettem, hogy csak feszült érzékeim játszanak velem, időről időre visszafordultam és egy-egy fa árnyékába húzódva vártam néhány percet. Hiába vártam azonban, nem jött senki, csak a távoli villámok halvány fénye világította meg a fák tetejét. Valamint a hold, amely el nem moccant volna a helyéről. 
Felgyalogoltam a dombocska tetejére és végigpillantottam az elhagyott ültetvényen. Az elvadult teacserjék és a közöttük ágaskodó kórok mintha csak a jöttömre vártak volna. Ahogy megpillantottak, meghajlítgatták a derekukat és ünnepi táncot jártak a tiszteletemre. 
Óvatosan beültem két bokor közé és még óvatosabban kidugtam a fejem. A domb oldalán és a cserjéken végigömlött a hold ezüstje, mint ezüstvulkánból kiáradó láva. 
- Elkaplak, Linda Hoskins - morogtam magamban. -Előbb-utóbb elkaplak. 
Addig ücsörögtem, amíg meg nem győződtem róla, hogy nincs élő ember a közelemben. Akkor előhúztam a mache-tét és összegörnyedve, mint egy derékfájós tolvaj, elindultam a sír felé. 
Végül is nem jutottam el Linda Hoskins végső nyughelyéig, de ezen az éjszakán nem is ezt akartam. Megelégedtem annyival, hogy félút tájékán ismét csak beültem a bokrok közé és megkapartam a földet. Ásóra lett volna inkább szükségem, mint machetére, de meg kellett elégednem azzal, amit sikerült felhajtanom. Óvatosan bemélyesztettem a bozótvágó hegyét a kemény talajba és kapargatni kezdtem a göröngyöket. 
Otpercnyi izzasztó munka után elégedetten befejeztem a kaparászást, és továbbgyalogoltam. Immár tudtam, hol kell ásnom. Keményen dolgoztam a második helyen is, s amikor itt is ugyanaz történt, mint korábban, elégedetten felnevettem. 
A biztonság kedvéért azért átsétáltam a telekhatáron és megkerültem a régészek táborát. A hold egyre ott loholt a nyomomban: ezüstre festette a sátrakat, a kis buldózert, a kanalas markolót és a kompresszort. Úgy hevertek a sátrak mellett, mint óriási ezüsttömbök. 
Úgy gondoltam, ha már itt vagyok, rendezek egy kis kísértetjárást. Hátha Linda Hoskinsnak is megtetszik a dolog, és előbújik a rejtekéből. Bekukkantottam a buldózer ajtaján. Elégedetten láttam, hogy az indítókulcsot bennhagyták az indítónyílásban. Felkapaszkodtam a kabinba és elfordítottam a kulcsot. 
Két perc múlva a régészek tábora Disneylanddé alakult át. Amikor már valamennyi gép beindult, átugráltam egyikükről a másikukra, kiengedtem a kézifékeket, majd elbújtam a sátrakig lopakodó erdő szélső fái mögé. 
Öröm volt nézni, ahogy a szorgos kis gépek a dolgukat végezték. A talajgyalu leengedte a gyaluját a földre és amit talált, elkezdte a sátrak felé tolni. Földet, fagyökereket, sőt még egy jókora termeszbolyt is. A kanalas markoló fenyegetően rázta a kanalát, mintha a régészek elnyerték volna pókeren a zsebpénzét. A kompresszor elégedetten búgott: neki nem volt kedve elmozdulni a helyéről. 
Néhány másodpercnyi döbbent csend után megelevenedtek a sátrak. Előbb Don Fox mászott ki a sajátjából, rémülten törölgetve a szemüvegét. Amint feltette, felordított és még éppen idejében elugrott a fenyegető markolókanál elől. 
- Jézus Úristen, professzor, ezt nézze meg! A francba is, még oldalba vág ez a hülye! 
Pontecorvo professzor négykézláb menekült ki a szabadba, Miss Wayne ugyanezt tette, csaknem ruhátlanul. Talán fel sem fogta, hogy egyetlen, zsebkendőnyi alsónemű van csak rajta, s csupán akkor kapta a keble elé a kezét, amikor Don Fox eltaszította a fenyegetően közeledő talajgyalu elől. 
- Vigyázz, Sabina! Esküszöm, ez beléd szeretett! 
A lány félreugrott, a gyalu követte. Nyilván a talaj változó szintje zökkentette ki eddigi irányából. Sabina felsikol-tott, és Don Fox segítségével menekült éppen összeomló sátra romjai elől. 
- Kapja el a buldózert, Fox! - kiáltotta csak úgy négykézláb Pontecorvo. 
Don Foxnak nem kellett kétszer mondani. Tett néhány megtévesztő tánclépést, villámsebesen felkapaszkodott a vezetőfülkéhez, behajolt az ablakán és megállította a gépet. 
- Megvagy, Sabina? 
Ebben a pillanatban állt le a kanalas markoló is. A professzor hosszú bajusza madárszárnyként lengedezett a füle mellett, ahogy kiugrott a fülkéből, majd végigvágódott a fü-vön. A holdra meresztette a szemét, és tátott szájjal lihegett, mint a partra vetett hal. 
- Úris... ten, ez... hihetetlen! Mi a franc történt itt... kollégák? 
Észre sem vették, hogy a kompresszor még mindig mérgesen dünnyög a mozdulatlanná dermedt buldózer mögött. 
- Fogalmam sincs róla... - rebegte Miss Wayne. - Én ar... ra ébredtem, hogy... 
- Nem venne magára valamit, kollegina? 
- Bocsánat, professzor úr... de annyira megijedtem. Térdre ereszkedett, és megpróbált kikotorni valamit a sátor romjai közül. 
- Ráment a sátrára? - kérdezte együttérzőn Pontecorvo. 
- Csak a kanalával... ütötte el. Bocsánat. Már meg is vagyok. 
Lila kabátkát kapott magára, amely már tökéletesen elrejtette mindazt, amit a professzor el akart rejtetni vele. Sóhajtottam egyet és arra gondoltam, vajon mitől van az, hogy bizonyos professzoroknak folyékony széndioxid folyik az ereiben. 
Don Fox leguggolt a még mindig a hátán heverő Pontecorvo mellé. 
- Jól van, professzor? - kérdezte aggódó hangon. 
- Ahhoz képest... hogy be vagyok csinálva, és már percek óta... a tüdőmet köpködöm, ragyogóan. 
- Én is jól vagyok - bizonygatta Miss Wayne, pedig őt ezúttal nem is kérdezte senki. 
- Mi a fene történt itt? - tudakolta ismét, immár feltérdelve a professzor. 
Don Fox tanácstalan képpel körbemutogatott. 
- Beindult az összes masina. Ez is... ez is... 
- Hogyhogy beindult? 
- Halvány gőzöm sincs róla. 
- Látott valakit a gépek között? 
- Senkit az égvilágon. 
- Akkor ki a fene lehetett? 
- Talán... Linda - nyögte a lány a lila kabátkában. 
- Maga megbolondult! - horkant fel a professzor. - Teljességgel elment az esze! 
- Akkor ki? 
- Esetleg egy villámcsapás indíthatta el őket - dünnyögte Don Fox. - Este villámlott. 
- A Baringo-tó körzetében. Tudja, hány mérföldnyire van az innen? 
- Ha nincs racionális magyarázatunk, akkor mégiscsak Linda marad. 
- Éppen maguk mondják ezt nekem? 
Úgy döntöttem, nem várom meg a vita végét. Már csak azért sem, mert találkozni szerettem volna Linda Hoskinssal. 
Találkoztam is. Alighogy megkerültem a tábort, a félig ösz-szedőlt sátrakat, az ismét mozdulatlanná dermedt gépeket, mintha a semmiből termett volna elő, megjelent előttem Linda. Természetesen nem testi valóságában, hanem annak a furcsa szélnek a formájában, amely ott futkosott a sír és a dombtető között. 
Eddig sem féltem különösebben tőle, ezúttal azonban már kifejezetten szórakoztatott, amit művelt. Úgy szaladgált a cserjék között, mintha üldözőbe akart volna venni. Amint felért a dombtetőre, megfordult és visszafutott a sírhoz. Leültem egy bokor tövébe, és elégedetten figyeltem nyugtalan futkosását. 
- Ilyen a sors, Lindácska - sóhajtottam, pedig talán nem is kellett volna pevén neveznem. - Mindenki őrzi a titkát, egészen addig, amíg valaki fel nem fedi. Nekem az a sors jutott, hogy én fedjem fel a tiédet. 
A sír felől ismét felém közeledett a láthatatlan valaki. A cserjék meghajoltak a léptei alatt, majd meg úgy felemelkedtek, ahogy rémült gyerek fején égnek áll a haj. Mintha minden cserjeág fel akart volna röppenni a levegőbe. 
Linda felém futott. Én pedig ahelyett, hogy elmenekültem volna előle, kitártam a karom és szembenevettem vele. 
- Fogj meg, ha tudsz! 
A könnyű szél néhány lépésnyire tőlem megtorpant, majd játékosan átbújt szétterpesztett lábaim között. Éreztem, hogy amint a hátam mögé ér, dühösen megtaszít. 
Most, hogy megfejtettem Linda Hoskins titkát, elégedettséget kellett volna ereznem. Én azonban nem éreztem mást, csak röpke öröm utáni félelmet és bizonytalanságot. 
Hiszen még mindig nem voltam biztos benne, ki is gyilkol valójában a Mclntire ültetvényen. 
George ezen a délutánon is a virágágyások körül foglalatoskodott. Amikor felbukkantam a közelében, üdvözlete jeléül felém csattogtatta az ollóját. Úgy gondoltam jobb, ha a forró kása kerülgetése helyett egyenesen a dolgok közepébe vágok. 
- Tegnap találkoztam Ukulimával - kezdtem a beszélgetést. 
George kezében nyugtalanul csattant egyet az olló. 
- Én majd mindennap találkozom vele. 
- Kellemesen elbeszélgettünk. 
- Ukulima nem szokott beszélgetni senkivel. 
- Velem kivételt tett. Azt mesélte, akkoriban ő is tagja volt a mau-maunak. 
- Errefelé sokan voltak a tagjai. 
- Ukulima szerint te is az voltál. 
George elgondolkodva nézett rám. 
- Mit akarsz tőlem, Mr. Lendvay? 
- Szeretném, ha beszélnél egy kicsit azokról az időkről. Ukulima azt állította, hogy olyan főnökféle voltál náluk. 
- És ha az voltam? - kérdezte rövid habozás után. 
- Akkor még inkább szeretném, ha beszélnél a mau-mauról. 
Azt vártam, ellenkezni fog, de meglepetésemre megadóan bólintott. 
- Ahogy akarod, Mr. Lendvay. Arról bizonyára hallottál, hogy amióta csak az angolok elfoglalták ezt az országot, valamilyen formában létezett a mau-mau. Előbb férfiak zárt közössége volt, törzsi hagyományokkal, majd a nemzeti függetlenség harcosait tömörítette. Mindenféle emberek kerültek be a tagjai közé voltak köztük jók is, rosszak is. Voltak, akik csak ki akarták ebrudalni a fehéreket Kenyából, de olyanok is akadtak, akik halomra szerették volna gyilkolni őket. 
- Te melyik csoportjukhoz tartoztál? George elmosolyodott. 
- Volt, amikor a radikálisokhoz. A fiatal emberek többnyire radikálisak, én pedig akkortájt még fiatal voltam. Hosszasan sorolhatnám a sérelmeket, amelyeket testvéreim a fehérektől elszenvedtek, de nem teszem. Ami történt, megtörtént azokat az eseményeket ma már történelemnek hívják. 
- Nem mindenki felejti el a múltat. 
- Elfelejteni nem is kell, csak meg kell békülni vele. 
- Hallottam, hogy a mau-mau sok kegyetlenséget követett el. 
George széttárta a karját. 
- Melyik forradalmi mozgalom nem követ el kegyetlenségeket? A forradalmárok általában fegyelmezetlenek a felszabadító háborúk nem az illedelmes viselkedés iskolái. Fegyverrel harcoltunk a fehérek ellen, mert ők is fegyverrel harcoltak ellenünk. Azt akartuk, hogy menjenek haza. Ha puskalövés nélkül hazamentek volna, egyetlen lövés sem dördült volna Afrikában. Mindazonáltal nem akarom védeni az elkövetett bűntetteket. Talán ezért is hagytam ott őket, még a függetlenség kikiáltása előtt. 
- Ezen a vidéken harcoltál? 
- A Viktória-tó környékén. Én voltam a mai Maszáj Nemzeti Park területének a parancsnoka. 
- Akkor tudnod kell róla, mi történt annak idején itt, az akkori Hoskins birtokon. 
George megcsóválta a fejét. 
- Nagyon amerikai fejjel gondolkodsz, uram. Ez itt Afrika, és a mau-mau nem volt reguláris hadsereg. Az én felügyeletem csak azokra az egységekre terjedt ki, amelyek elismerték Jomo Kenyatta, jelenlegi államelnökünk főparancsnokságát. Sokan voltak, akik fittyet hánytak rá, vagy egyszerűen nem is tudtak róla. Ők a maguk módján harcoltak az angolok ellen. Akadtak persze közöttük közönséges bűnözők is, akik raboltak, gyilkoltak, fosztogattak. A mau-mauhoz tartozónak vallották magukat, pedig nem volt más céljuk, csak a harácsolás. 
- Ki ölte meg a Hoskins családot? Ismerted azt a bandát? 
- Önálló egység volt. Törvényen kívüliek - mondta kelletlenül. 
- Az egész mau-mau törvényen kívül állt. 
- Csakhogy ez a banda a mi törvényeinken is kívül állt, nemcsak az angolokén. Jomo Kenyatta ki is zárta őket a mau-mauból. Egy fiatal legény volt a parancsnokuk azt hirdette, csak a megkínzott és megölt fehér ember a jó fehér ember. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy néha alkut kössön velük. Ők követték él a Hoskins birtok elleni támadást. 
- Mi lett velük a győzelem után? 
- Szétszéledtek. Senki nem tudja, kik voltak és hova tűntek. Csak én. 
Volt valami fenyegető ebben a két szóban. Meg is bor-zongott tőle rendesen a hátam közepe. 
George hirtelen felállt. Olyan gyorsan tette, hogy még revolverem után kapni sem volt időm. Szerencsére nem is kellett. George nem fegyvert akart rám fogni, hanem letépte magáról az ingét. Méghozzá szó szerint. Tépte, szaggatta magáról, miközben csak úgy villogott a szeme a szörnyű indulattól. 
- Látod ezt itt? 
Horgas, reumától kissé már deformált ujjával a mellkasára mutatott. 
Meghökkenve kaptam hátra a fejem. George testén szörnyű sebhelyek húzódtak mintha karmok szántották volna végig a bőrét, martak volna a húsába. 
- Kenyatta parancsot adott, hogy derítsek fel néhány gyilkossági ügyet, amelyet a banda követett el. Fiatal voltam és naiv, szinte gyerekember azt hittem, Jomo Kenyatta barátsága és a funkció, amelyet a mau-mauban betöltöttem, kellő védettséget nyújt bárki ellen. Keservesen csalódnom kellett. Hozzájuk vitettem magam egy angoloktól zsákmányolt autóval, hogy lefolytassam a vizsgálatot. Ahogy kiszálltam a kocsiból, már el is kaptak. Hiába emlegettem Kenyatta nevét és parancsnoki funkciómat, csak röhögtek rajtam. Elhatározták, hogy feláldoznak Matunda istennek. Első lépésként megetették velem a megbízólevelemet. Azóta is utálom a papírt - tette hozzá savanyúan mosolyogva. -Volt egy hatalmas, fából faragott Matunda szobruk, lehetett vagy húsz láb magas. Állítólag valaha régen, még a legendák idején, úgy áldoztak hadifoglyokat neki, hogy kivágták a szívüket. A rítus szerint csak három vágást ejthettek rajtuk. Háromszor engem is megvágtak machetével, majd amikor ki akarták tépni a szívem, rájöttek, hogy legalább még egy vágás kellene hozzá. Főnökük, az a velem nagyjából egykorú, fiatal fickó, parancsot adott az utolsó vágás megtételére, de a varázsló megakadályozta benne. 
- Varázsló? - nyögtem. 
- Volt velük egy varázsló is. Azt mondta, ha három vágásnál többet ejtenek rajtam, Matunda nemcsak hogy nem fogadja örömmel az áldozatukat, hanem még meg is bünteti őket érte. Ezért aztán kihajítottak a szavannára. Az oroszlánok megérezték a vérszagot és körém gyűltek. 
- Úristen! Hogy menekültél meg tőlük? 
- Maszájok mentettek meg, és meg is gyógyítottak. De a lelkemet és a hajamat nem sikerült meggyógyítaniuk. 
- A hajadat? -kérdeztem értetlenül. George megsimogatta galambősz haját. 
- Azon az éjszakán történt, amikor ki akarták tépni a szívem. Egyetlen perc alatt megőszültem. Akkor azt hittem, 
Matunda vette el a hajam színét, ma már tudom, hogy az erős lelki felindulás és a félelem tette. Azóta ilyen vagyok - felismerhetetlen a gonoszok számára. 
- Találkoztál valamelyikükkel Kenya függetlenségének kikiáltása után? 
George bólintott. 
- Találkoztam. 
- És? 
- Megöltem. - Olyan egyszerűen mondta, mintha csak arról beszélt volna, hogy agyoncsapott egy szúnyogot a karján. - Elvágtam a torkát egy machetével. 
- Aztán? 
- Rosszul lettem. Elhatároztam, hogy nem ölök többé. Nem nekem való. 
- Futni hagyod a bűnösöket? George megrázta a fejét. 
- Bár keresztény iskolába jártam és tudom mi a megbocsátás, hülye nem vagyok. Azok a fickók csak bűnhődjenek meg a törvények szerint. Főleg az, aki vezette őket. 
- Mikor kerültél a birtokra? - kérdeztem. George elmosolyodott. 
- Fél éve. 
Kérdőn néztem a szemébe. George tovább mosolygott. 
- Azt hiszed, sikerülni fog? 
George lehajolt és felemelte a földről megtépett ingét. 
- Sikerülnie kell. Főleg, ha segítesz nekem. Csakhogy dobbal nem lehet madarat fogni. Meg kell várni, amíg belerepül a hálóba. 
- Eszerint már ki is feszítetted? George ismét a szemembe nézett. 
Amit kiolvastam belőle, az minden további kérdésemre megadta a választ. 
Alighogy otthagytam George-ot a virágai között, harsány füttyszót hallottam magam mögött. Hátrafordultam s Cas-sius bácsit pillantottam meg, amint a kertészt kikerülve felém igyekezett. 
- Hova, hova, Mr. Lendvay? - kérdezte a kezét nyújtva. 
- Legyen óvatos, mert hamarosan besötétedik. 
- Gondoltam, járok egyet. 
- Tudja mit? Kísérjen el a kígyóimhoz. Útközben majd beszélgetünk egy kicsit. 
- Magának kígyói vannak?- kérdeztem álnokul. Cassius bácsi furcsa mosoly kíséretében megveregette a 
vállam. 
- Ne strapálja magát, Mr. Lendvay. Nagyon jól tudom, hogy felfedezte már az én kis kígyófarmomat. 
- Honnan tudja? 
- Nem kell sok ész hozzá, hogy kitaláljam nem céltalanok az éjszakai sétái. Most például hová indult? 
- Le akartam gyalogolni a sírhoz. 
- Gondolja, hogy talál ott valami érdekeset? 
Ha tudnád, hogy mit találtam, alighanem eltátanád a szád 
-  gondoltam magamban, mondani azonban természetesen nem mondtam semmit. 
Cassius bácsi tett néhány hallgatag lépést mellettem, aztán megállt és felém fordult. 
- Be kell vallanom önnek, Mr. Lendvay, nagyon, de nagyon nyugtalan vagyok. Nem látszik ugyan rajtam, de úgy érzem magam, mint egy kitörni készülő vulkán. Talán azért is indultam a kígyóimhoz, hogy megnyugtassanak. 
Elindultunk és továbbmentünk. Jó ötven lépésen át hallgatagon nézett maga elé. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a csúszómászókat rejtő ház ajtajához értünk. 
- Bizonyára furcsának találja, Mr. Lendvay, hogy szeretem a kígyókat, amikor az emberek túlnyomó többsége vi-szolyog tőlük, ön például hogy van velük? 
- Ragyogóan - mondtam..- Imádom a párnahuzatomba csavargatni őket. 
Cassius bácsi undorító bábból repeső pillangóvá változott át, ahogy átléptük a hatalmas terrárium ajtaját. Mert a ház tulajdonképpen terrárium-ház volt, számtalan üvegter-ráriummal, amelyben félig, vagy egészen döglöttnek látszó kígyók hevertek. 
- Aludjatok csak, kincsecskéim - hallottam szeretetteljes gügyögését. - Nem akarlak felébreszteni benneteket! Aludjatok csak, így is gyönyörködöm bennetek. 
Döbbenten láttam, hogy olyan ellágyult kifejezés ül az arcán, amilyen csak unokáikkal dicsekedő nagypapák ábrá-zatán szokott fény leni. 
- Látja, milyen szépek? Ez itt különösen. Sámuelnek hívom. Hé, Sam, vén disznó, megetted az egeredet? 
A Samnek nevezett zöld mámba még csak fel sem emelte a fejét. Az egeret viszont valószínűleg megette, mert nem mozdult semmi az üvegen belül. 
A következő pillanatban aztán olyasmi történt, amitől egy csapásra kivert a veríték. Fogalmam sem volt róla, honnan kerítette Cassius bácsi azt a süteményszedő csipeszhez hasonló valamit a kezébe, ami végül is oda került. Gyors mozdulattal félretaszította az egyik terrárium üvegtetejét, benyúlt a csipesszel, kirántott egy kígyót, a földre hajította, majd mielőtt megakadályozhattam volna benne, kifutott az ajtón. Mire odaugrottam a becsukódó ajtószárnyhoz, már késő volt. Éppen akkor fordult el a kulcs a zárban, amikor elmarkoltam a kilincset. 
- Hall engem, Mr. Lendvay? - kérdezte az ajtón keresztül. 
- Persze hogy hallom - nyögtem rosszulléttel küszködve. - Engedjen ki, de gyorsan. 
- Eszem ágában sincs. 
- Mi a fenét akar tőlem? 
Rémülten láttam, hogy a földre hajított és mindezidáig mozdulatlanul heverő kígyó megmoccan. Felemeli a fejet és rám néz. Nem tréfa: egyenesen a képembe bámult a dög. 
- Csak azt szeretném megkérdezni: valóban nem jött még rá, ki a gyilkos? 
- Persze hogy nem jöttem rá. Ha rájöttem volna, elmondtam volna magának, hiszen ön a megbízóm, vagy mi a fene. 
- Egészen biztos ebben? 
- Mérget vehet rá. 
- Mi csinál a kígyó? 
- Azt hiszem, ébredezik. 
- Az a gyanúm, Mr. Lendvay, hogy ön nem hűséges a megbízójához. Sokat és feleslegesen szimatol, ráadásul sosem ott, ahol szimatolnia kellene. Most mit csinál a kígyó? 
- Nem mondom meg. 
- Akkor kitalálom. Azon gondolkodik, hogy megmarja-e magát. Mit gondol, meg fogja marni? 
- Honnan a fenéből tudjam? 
- Én tudom. 
- Engedjen már ki, a jó istenit neki! 
- Megígéri, hogy ezentúl csak az én utasításaimnak engedelmeskedik? 
- Hiszen eddig is azt tettem! 
- Megígéri, hogy segít nekem bebizonyítani: Juliana ölte meg a testvéremet és az unokaöcsémet? 
- A fenébe is, elindult felém a rohadt kígyója! Nyissa már ki az ajtót, mindent megígérek, amit csak akar! 
A kígyó valóban elindult felém. Lassan, kényelmesen, mint aki nem akarja elsietni a dolgot. Én viszont nem akartam késlekedni, ezért előhúztam a zsebemből a 38-ast. 
- Mr. Lendvay? 
- Nyitja, vagy nem nyitja? 
- Én a maga helyében nem tenném. Csak a filmekben könnyű eltalálni egy kígyót. Túl közel kell mennie hozzá, ő pedig nem szereti, ha megközelítik. 
- Ide figyeljen, maga rohadék! - tört ki belőlem a mega-lázottság és a félelem. - Kitöröm az ajtót és megölöm magát. Odatemetem Linda mellé és minden vasárnap este egy nyúzott kígyót teszek a sírjára. 
- Nem lesz ideje rá - mondta jóindulatúan Cassius bácsi. - Sámuel a gyorsabb. Amint elkezd babrálni az ajtóval, megindul maga felé. Ne tévessze meg, hogy most olyan lassú, mint egy álomkóros lajhár. Abban a pillanatban, ahogy elérte az ajtót, már bele is mart a lábába. Én idomítottam így. Nos, az a helyzet, hogy bizonyítékokra van szükségem Juliana ellen. Ha nem talál, hát gyártson ez a maga dolga. Gyárt? 
Ugy gondoltam, bármibe belemegyek, csak kijuthassak innét. Amíg a közeledő kígyót figyeltem, odakint mintha történt volna valami. Cassius bácsi szokatlanul sokáig hallgatott, majd amikor megszólalt, sem én voltam a címzett. 
- Ki a fene vagy te? Juliana? Linda? Hogy a fenébe... Istenem. .. jaj, jaaaaaaaj! Segííííítsen, Lendvay! 
Olyan kétségbeesetten kiáltozott, mintha valaki a nyakát piszkálgatta volna a machetéje hegyével. 
- Megtámadta valaki? - ordítottam az ajtó felé. 
- Segííííítség! Megööööööl! Isteneeeeeem! 
Vettem egy mély lélegzetet, s a legközelebbi terrárium-hoz ugrottam, amelyben egy jókora zöld mámba szender-gett édesdeden. Talán még mindig az egeret emésztette, amellyel gondos gazdája ajándékozta meg. Még akkor sem nyitotta ki a szemét, amikor felkaptam az üvegdobozt a levegőbe. 
A felém közeledő kígyó viszont megtorpant. Bizonyára megpróbálta kitalálni, mi a fenét akarhatok a kezemben tartott terráriummal. Megcéloztam a figyelő mambát és teljes erőmből hozzávágtam az üvegdobozt. 
Akkorát robbant, mint egy kísérleti atombomba. Speciális üvegből készíthették, mert pillanatok alatt ezernyi üveg-gömböcske borította be a padlót. Ekkor az ajtóhoz ugrottam és kétszer is belelőttem a zárba. Olyan lelkesen dobta ki magából a deszka a zárszerkezetet, mintha már évtizedek óta erre a pillanatra várt volna. Gyorsan hátrapillantottam. A két kígyó úgy egymásba gabalyodott, mintha egy középkori templom homlokzatára faragták volna rá őket. 
Hatalmasat rúgtam az ajtóba, s amikor végre kinyílott, kivágódtam a szabadba. 
Úgy éreztem, megszabadultam az életveszélytől. 
Pedig dehogyis szabadultam meg. 
A hold, aki mindezidáig lelkiismeretesen vigyázta az udvarház nyugalmát, aludni tért. Nyomában sűrű, fekete bársony hullott Afrikára. A csillagok halvány fénye alig-alig birkózott meg az éjszaka árnyaival. 
Gassius bácsi ott heveit mellettem néhány méternyire, a füvön. A hátán feküdt, csukott szemmel, szaggatottan lélegezve. 
Zsebre vágtam a revolveremet, és gyengéden paskolni kezdtem az arcát. 
- Ébresztő, Mr. Mclntire! Ehesek a kígyói. 
- Hiszen csak nemrég... adtam nekik - nyögte. Megrán-dult a bajusza és kinyitotta a szemét. - Hol a fenében... vagyok? 
- A füvön - mondtam. - Megsebesült. 
- Mitől... sebesültem volna meg?,Maga ütött le? 
- Eszem ágában sem volt leütni, pedig megérdemelte volna. 
Cassius bácsi az oldalához kapott. 
- Úristen, de fáj a hátam! 
Alányúltam és megfordítottam. Egyetlen pillanatra megbillent velem a világ. Cassius bácsi háta merő vér volt, amit annál is könnyebben észrevettem, mivel nem volt rajta ruha. Mintha valaki ollóval vágta volna le az inge és a nadrágja hátulsó részét. 
- Ohhhh, de éget! - hördült fel Mclntire. - Mi az ördögöt csinál velem? 
- Maradjon veszteg - nyomtam vissza a fűre. - Megsebesült. 
- Dehogy sebesültem meg... Úristen! De pokolian fáj... Mi történt...? Jaaaaaj, de fáj! Miért nem éreztem eddig? 
- Figyeljen ide - mondtam neki meglehetősen tanácstalanul. - Nem tudom, hogy elmozdíthatom-e innét. Ide kell hívnom Vargas doktort. 
-Itt ne merjen... hagyni! Magával akarok... menni... Jaj, de fáj...! 
Fel akartam ültetni, de ettől csak még jobban ordítozott. 
- Jézusom, ez... kibírhatatlan! Egyszerűen... jaaaaaj! 
Oldalára fordult és ütni-verni kezdte a füvet kínjában. 
Felemeltem a revolveremet, kétszer belelőttem a levegőbe és vártam. 
Nem tellett bele öt perc, megelevenedtek körülöttünk a bokrok. Előbb George bukkant ki közülük machetével a kezében, majd Mr. Bell, aztán Venus - igencsak ingerlő hálóruhában -, Virginia, végül Vargas doktor. 0 szerencsére a táskáját is magával hozta, s kötelességtudóan leguggolt a beteg mellé. 
- Mi történt, Mr. Lendvay? - kérdezte Venus, nem törődve vele, hogy olyan közszemlén vannak a bájai, mintha kirakatba rakta volna ki őket. - Mi a fene történt Cassius bácsival? 
- Megtámadta valaki - mondtam az igazságnak megfelelően. 
- Kicsoda? 
- Alighanem... Linda. 
- Jézusom. Hol van most? 
- Visszament a sírjába. 
Vargas doktor megköszörülte a torkát. 
- Azt hiszem, nincs életveszélyben. 
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megkönnyebbülve felsóhajtottam. Szégyen ide vagy oda: egyetlen pillanatra, az igaz, de mégiscsak felötlött bennem a gondolat, ha Mr. Cassius Mclntire hirtelen feldobná a bakancsát, megszabadulhatnék Afrikától. 
- Mi történt Mr. Cassiussal? - kérdezte Virginia is odahajolva a sebesült fölé. Hiába fürkésztem az arcát, semmi olyat nem láttam rajta, ami gyengéd kapcsolatukra engedett volna következtetni. 
- Megnyúzták! - rikkantotta valaki a bokrok közül. Elképedve bámultunk a hang irányába. Ross bácsi és 
Susi néni botladoztak ki a tisztásra. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a Mclntire-házban soha nem alszik senki. Mintha a vámpírok kastélyába tévedtem volna. 
- Mit beszélsz, Ross bácsi? - kérdezte Venus csípőre téve a kezét. - Mi az, hogy megnyúzták? 
- Mr. OHarának igaza van - mondta Vargas doktor, miközben injekcióstűt és ampullákat szedett elő a táskájából. -Mr. Cassiust... bizonyos értelemben valóban megnyúzták. 
Ezt már a hasán fekvő Cassius bácsi sem tűrhette szótlanul. Előbb megpróbált a hátára fordulni - ezt csak Vargas doktor erőteljes kézmozdulatára hagyta abba -, aztán némi nyakcsavargatás után ránk emelte elkínzott tekintetét. 
- Mi a... francot beszéltek ti itt összevissza? - hörögte fájdalomtól eltorzult arccal. - Hogyhogy megnyúztak? 
- Lehúzták a hátáról a bőrt - mondta megnyugtató han-, gon Vargas doktor, majd a következő pillanatban belenyomta a tűt Cassius bácsi fenekébe. - így, ni! 
Cassius bácsi hatalmasat ordított és ismét csak megpróbált feltápászkodni. 
- Nem maradna nyugodtan a hasán? - korholta a doktor. 
- Telemegy piszokkal a sebe, elfertőződik, és akkor magának annyi. Olyan nehéz ezt megérteni? 
- Fááááj! - bőgte Cassius bácsi könnyekkel a szemében. 
- Nagyon fááááááj! 
- Persze hogy fáj. Várjon, amíg hatni kezd a fájdalomcsillapító. Meglátja, jobban lesz tőle. Addig bírja ki valahogy! 
- De én... nem bíííííírooom! 
- Dehogynem bírja. Gondoljon arra, hogy ön legalább életben maradt. 
- Mit akar ezzel... mondani? 
Vargas doktor helyett Ross bácsi válaszolt. Eltolta magától Susi néni óvó kezét és tett néhány tántorgó lépest előre. 
- Szegény Cassius, te is úgy jártál, mint a szerencsétlen Lenard sógorom, Linda édesapja. 
- Ááááááá! - ordított Cassius bácsi. -Áááááááá! 
- Miért? Az hogy járt? - kérdezte értetlenül Mr. Kle-mens Bell. 
- Hülye vagy, Klemens? - támadt rá Venus. - Hiszen ezerszer elmondtam már, hogy megölte a mau-mau. 
- Ja, vagy úgy - morogta Mr. Bell. - Ebben az állandósult életveszélyben egyszerűen elfelejtettem, hogy már régen is gyilkoltak errefelé. 
- Hogy járt Mr. Hoskins? - kérdeztem én is Ross bácsitól. Mr. OHara azonban lélekben ekkor már messze járt. 
A fák csúcsát bámulta, mintha azt várta volna, hogy a hold visszaüljön a helyére. -He? 
- Azt kérdeztem, hogy járt Linda apja? 
- Linda apja? Hát nem tudja? 
- Azt tudom, hogy megölték és... levágták a fejét. 
- Előtte azonban élve megnyúzták. 
Ismét csak megbillent előttem icipicit a világ. 
- Errefelé mindenki tudja. Cassius is. Igaz, Cassius? 
- Ááááááááá! - felelt Cassius bácsi. - Aáááááá! 
- Na, ugye? Szegény sógoromat egyszerűen megnyúzták. Csak nem olyan kíméletesen, mint Cassiust. Te még jól jártál, Cassius. 
Egyelőre nemigen lehetett látni, hogy járt Cassius bácsi, mert az egész hátulját merő vér borította. A doktor éppen akkor nyomta bele a második injekciót, amikor visszatérdeltem mellé. 
- Mi a helyzet, doktor? 
- Nem indulhat ezután hát-szépségversenyen. 
- Tényleg megnyúzták? 
- Nem látja? 
Nem láttam és nem is akartam látni. Megelégedtem azzal, hogy tudok róla. 
- Belevágtak a hátába és... talán két tenyérnyi felületen lenyúzták róla a bőrt. Nem fog belehalni, de azért nem irigylem érte. Kapja el a válla alatt... Mr. Bell, kérem, megfogná a lábát? 
Be vittük Cassius bácsit az udvarházba. Vargas doktor utasítására elhelyeztük egy ágyon - természetesen hason fekve. Ahogy végigterült a lepedőn, úgy éreztem, azonnal mellé roskadok. Tántorogva indultam el a szobám felé, valahogy beküzdöttem magam és éppen fejjel előre be akartam dőlni a párnáim közé, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. 
Szerencsére még rajtam volt a ruhám, így nem kellett öltözködéssel bíbelődnöm. Félig lehunyt szemekkel tártam ki az ajtót és anélkül, hogy felpillantottam volna, már mondtam is a magamét: 
- Bejöhetsz, de semmi Zöldike, semmi játszadozás... 
- Micsoda? - kérdezte furcsa, szokatlanul mély hangon Virginia. 
- Hagyd kint a folyosón Zöldikét. Különben is, ha csak kígyóra gondolok, kiráz a hideg. 
- Nekem nincsenek kígyóim, Mr. Lendvay.           Úgy pattantak fel a szemeim, mint konzervdoboz teteje 
a nyitó alatt. Legnagyobb megdöbbenésemre Mrs. Mary Mclntire állt odakint, fekete hajpánttal a homlokán, ezüstfejű botjával a kezében. 
Egyetlen másodperc alatt felébredtem. Kitártam előtte az ajtót és befelé invitáltam. 
- Bocsásson meg, már azt sem tudom, mit beszélek. Fáradjon beljebb, kérem. 
Mary Mclntire kíváncsian nézett rám. 
- Mi az a Zöldike? 
- Ezt mondtam volna? 
Leült az egyik székemre és forgatni kezdte a botját a térdén. 
- Nem akarom szaporítani a szót, Mr. Lendvay. Ott volt, amikor Cassiussal az az izé történt? 
- Ott voltam. 
- Egészen a közelében? 
- Annyira közel azért nem. Bent ordítoztam a kígyói között. 
- Ezt nem értem. 
- A maga kedves fiacskája bezárt a kígyói közé, miután egyet szabadon engedett, hogy marjon meg. Mire kiszabadítottam magam, ő már a földön feküdt. Ha a kedves fia nem akart volna megölni... 
- Cassius nem akarta megölni magát. Csupán megleckéztetni. Elmeséltem ugyanis neki. hogy kivel osztja meg éjszakánként az ágyát. Még szerencse, hogy mindenről tudok, ami ebben az elátkozott házban történik. 
Meghökkenésemben alig kaptam levegőt. 
- Ez nem volt szép... magától. 
- Persze hogy nem volt szép. A Mclntire-ek mindig is köptek a szépségre. Figyelmeztettem Cassiust, hogy ez a nő, akit be akar hozni a családba, egy kis ribanc. 
Egy csapásra világossá vált számomra, miért zárt be Mclntire a kígyók közé. És az is, hogy Mary néni állításával ellentétben esze ágában sem volt élve kiengedni. 
- Maga feláldozott engem - mondtam dühösen. - Tudta, hogy Cassius meg akar ölni majd emiatt. Bár nekem azt mondta, hogy.. nem érdekli Virginia. 
- Hazudott. Én az anyja vagyok, ismerem mint a tenyeremet. De ezzel még nincs vége a dolognak, Mr. Lendvay. Azt mondja, kitört a terrárium-házból és ott találta vérbe fagyva Cassiust. Ez az, amit nem hiszek el. 
- Pedig ez az igazság. 
- Azt hiszem - folytatta zavartalanul -, hogy maga rátámadt a fiamra és megpróbálta megölni egy machetével. Szerencséjére nem sikerült... csak a hátából faragott le egy darabot. 
- Ez nem igaz! 
- Ha nem maga volt, akkor ki tette? 
- Mit tudom én! Talán Linda, talán Juliana, az ön menye. Mary Mclntire megrázta a fejét. Izzott a szeme, mint két 
fénylő parázs. 
- Ha Cassius meghalna, értelmét veszítené mindaz, amiért annyi éven át küzdöttem. Sajnos, Leopold már halott, Fre-deric is az nem maradt meg a családból rajtam kívül, csak Cassius és Venus. Nekik kell folytatniuk a Mclntire-ek hagyományait. - Felállt és fenyegetőn felém lengette a botját. - Ön megpróbálta megölni a fiamat, Mr. Lendvay. Ettől a perctől kezdve ellenségek vagyunk - visszavonok mindent, amiben megállapodtunk. Jól teszi, ha ezután nagyon, de nagyon vigyáz a bőrére! 
Úgy csattant be mögötte az ajtó, mint a revolverlövés. 
Megvártam, amíg eltűnik a folyosó kanyarulatában, s hívogató ágyamnak hátat fordítva éppen indultam volna, hogy felzörgessem Betty Sinclairt, amikor elálltak előlem az utat. Mr. Klemens Bell toporgott az ajtóban, ezúttal Venus nélkül. 
- Néhány szót szeretnék váltani önnel, Mr. Lendvay, ha megengedi. 
Órámra pillantottam. Három múlt pár perccel. 
- Tudja, mennyi az idő? 
- Nem, de nem is érdekel. 
Intettem, hogy foglaljon helyet az egyik széken, aztán sóhajtva a másikra telepedtem. 
- Mi a helyzet, Klemens? 
Mr. Klemens Bell szomorúan nézett rám szép, ábrándos szemeivel. 
- Szarban vagyok, Mr. Lendvay. 
- Igazán? - ámultam el. - Én ezt nem így látom. Szerintem a legjobb úton van afelé, hogy elvegyen egy pokolian gazdag örökösnőt. Mi itt a baj? Csak nem kaptak össze valamin? 
- Dehogyis kaptunk. -Akkor? 
- Le akarok lépni innen. 
- Lelépni? - tátottam el a számat. - Ezt hogy érti? 
- El akarok tűnni innen - mondta nem is leplezett rémülettel a szemében. - Ezerszer megátkoztam már a pillanatot, amikor erre a rohadt útra vállalkoztam. Nem lett volna szabad idejönnöm. Amikor azt a pasast megölték a vonaton, aki az én nevemen utazott, már akkor vissza kellett volna fordulnom. Belekeveredtem valamibe, amiből ki akarok mászni. 
- Gondoljon a hatalmas vagyonra! 
- Én az életemre gondolok. Mi a fenét kezdjek a teacserjékkel, ha már nem lesz szám, amivel megihatnám a teájukat, és kezem sem lesz, amivel zsebre dughatnám a pénzt. Cassius bácsi megnyúzása kinyitotta a szemem. Nem tudom, ki mészárolja le az itt élőket, lehet, hogy valóban Linda Hoskins szelleme, egy azonban biztos: én nem ártottam neki, és ha elmegyek innen, nem fog utánam jönni. Ha viszont itt maradok, végem. Nem sokkal ezelőtt már... meg akartam pucolni. El akartam vinni az egyik terepjárót. 
-És? 
- Iruru százados lerángatott róla. Ott lapult mellette - lehet, hogy a gyilkosra lesett. 
- Elmondta neki, mire készül? 
- Muszáj volt. 
- Mért volt muszáj ? 
- Mert... megcsavargatta a kezem. Előbb haragudtam rá, aztán rájöttem, hogy csak jót akart nekem. Odaát, Ugandában polgárháború folyik, tele vannak az erdei utak ugandai menekülőkkel, akiknek nincs semmijük, csupán fegyvereik. Azt az utasítást kapta, hogy ne engedjen senkit kimozdulni a birtokról. Kérem, védjen meg, Mr. Lendvay. 
- Én? Magát? 
- Miért csodálkozik? Együtt jöttünk ide, régi ismerősök vagyunk, segítsen rajtam. 
- Eddig azt hittem, maga védi Venust. 
Mr. Bell hozzám dugta a fejét. Mintha félne, hogy kihallgatja valaki a szavait. 
- Őszintén szólva nem erre számítottam. Venus leveleit olvasva azt hittem, ez a világ legbékésebb szigete, és erre tessék! 
- Szereti maga egyáltalán azt a lányt? 
- Persze hogy szeretem. De az életemet még jobban. Lassan, alig észrevehetően kinyílt az ajtó. Anélkül, hogy 
bárki is kopogtatott volna rajta. Egyetlen másodperc alatt a kezemben volt a 38-as és az ajtónyílásra fogtam. Nyomban le is eresztettem, amikor megpillantottam benne Venust. Ahogy észrevette Mr. Bellt, felcsillant a szeme. 
- O, hát itt vagy, Klemens? Istenem, úgy aggódom miattad. Ross OHara mondta, hogy erre jöttél, és hogy látott bejönni Mr. Lendvay szobájába. Miről beszélgetnek az urak? 
- Cassius bácsiról - mondtam. 
Venus nem ült le, hiába kínáltam hellyel. Mr. Bell felé nyújtotta a kezét és felhúzta a székről. 
- Gyere Klemens, kérlek, gyere kedvesem. Csak nem akarod az egész éjszakát Mr. Lendvaynál tölteni? 
- Az a helyzet, Venus, hogy kissé meg vagyok zavarodva - próbált meg ellenállni Klemens Bell. 
- Majd én rendbe hozlak - mosolygott a lány. - Reggelre olyan ránctalan leszel, mint a vasalt ing. Kemény testőrt kapsz, aki vigyázza minden lépésedet. Láttam rajtad, nagyon megrémültél, amikor megpillantottad a sebesült Cassius bácsit. Sajnos, mindenkit érhet baleset. 
- Kemény testőrt? - hökkent meg Klemens Bell. - Ki lenne az? 
Venus elmosolyodott. 
- Iruru százados volt olyan szíves és felajánlotta, hogy mostantól kezdve bárhová mész, követ, mint az árnyék. Akár ágyba is bújik velünk, csakhogy ne veszítsen szem elől. 
- Átkozottul jó humora van - nyögteMr. Bell, s engedve a lánynak, felállt a székről. - Majd még beszélünk, Mr. Lendvay. 
Mielőtt elhagyták volna a szobát, Venus visszanézett rám. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy erre a beszélgetésre nem mostanában kerül sor. 
Reggeli után Mr. Cassius Mclntire magához hívatott. Amikor beléptem a szobájába, éppen Vargas doktor volt nála. 
- Ha megpróbál még egy injekciót belém döfni, elharapom a torkát, doktor! - hallottam már a küszöb előtt fájdalmas dohogását. 
- Örüljön neki, hogy jobban érzi magát - kuncogott elégedetten Vargas. Enyhén sárgás volt az arcbőre, mintha egy távoli őse kínai lett volna. - Kizárólag az én fájdalomcsillapítóimnak köszönheti, hogy nem ordít kínjában. 
- Akkor is elegem volt belőlük. Az az érzésem, hogy átlátszóra szurkálta már a seggem. Magamra hagyna Mr. Lendvayval? 
- Kérem - bólintott a doktor, hóna alá kapva a táskáját. -Ha fájni kezdene, csak ordítson. 
Mr. Cassius Mclntire helyet mutatott egy széken az ágya mellett. 
- Azt hiszem, néhány apróságot tisztáznunk kellene, Mr. Lendvay - kezdte, félig felkönyökölve a párnáján. - Nyúzták már meg magát? 
- Még nem - mondtam. - De lehet, hogy nincs messze a pillanat. 
- Próbálja meg elkerülni valahogy. Nem is sejti milyen felemelő érzés. 
- Jó néhány dolgot el kellene kerülnöm - mondtam. 
- Éppen erről akarok beszélni magával. Remélem, nem értette félre, ami a terrárium-házban történt? 
- Lehet azt félreérteni? - kérdeztem. 
- Ön természetesen meg van győződve róla, hogy meg akartam ölni, igaz? 
- Győzzön meg róla, hogy nem így van. 
- Miért tettem volna? 
- Virginia miatt- mondtam. 
Cassius bácsi ingerülten hátradobta magát, aztán hatalmasat ordított. 
- Áááááááá! A fenébe is, mindig megfeledkezem a bőrömről. Ha hiszi, ha nem: sosem láttam még nagyobb szar-keverőt az anyámnál. Egyszer már mondtam önnek: eszem ágában sincs feleségül venni Virginiát, és egyáltalán nem vagyok önre féltékeny, ha erre gondol. 
- Márpedig én erre gondolok. És erre gondol Mrs. Mcln-tire is. 
- Rosszra gondolnak. Akár meg is esküszöm önnek, hogy nem érdekel az a nő. Egyáltalán nem azért zártam be a terrárium-házba. 
- Akkor miért? 
- Hogy megtanítsam kesztyűbe dudálni. Mondok én magának valamit, Mr. Lendvay. Nem sok esélye van arra, hogy élve elkerüljön az ültetvényről, ezt remélem, tudja. 
- Van ilyen gyanúm. 
- Egyetlen ember szavatolhatja csak az életét, és az én vagyok. Magának tehát mindent meg kell tennie, amit én mondok. Ön még mindig azt hiszi, azért hozattam ide, hogy megtalálja Lindát, vagy valaki mást, aki az ön fogalmai szerint gyilkosságokat követett el. Még egyszer, és immár utoljára közlöm önnel, hogy téved ön nem ezért van itt. Önnek csupán az a dolga, hogy mint jó nevű amerikai magánkopó, perdöntő bizonyítékokkal szolgáljon a feleségem ellen. Azt kell bizonyítania, hogy valamennyi gyilkosságot ő követte el, s a sebészi beavatkozás elkerülhetetlen volt. Ezt akartam tegnap elmagyarázni önnek, azután, hogy kiengedtem volna a terráriumr-házból. 
- Miután halálra mart a kígyója? 
- Nem lett volna mivel halálra marnia magát. 
- Ne nézzen hülyének, Mr. Mclntire. Láttam a fogait. 
- Csak azt nem látta, hogy szemernyi méreg sincs a méregzacskóiban. Egy órával azelőtt fejtem le őket, hogy becsaltam önt a házba. 
- A hülyék a szomszéd utcában laknak. 
- Pedig ez az igazság. Ön mindaddig aranyat ér nekem, amíg számíthatok az együttműködésére. Ma érkezik ide a varázsló, nincs időm totojázni. Arra sincs időm, hogy megölessem magát, és nekiálljak egy másik zsarut keresni. Még egyszer mondom: eszem ágában sem volt kárt tenni magában. Azt akartam, hogy rémüljön halálra, és tegye, amit mondok. Csakhogy hiba csúszott a terveimbe. Nem számoltam azzal, hogy Juliana ismét lelép Bettytől. 
- Nem Juliana volt, aki megtámadta magát - mondtam. -Mérget mernék venni rá. 
- Akkor ki a fene? 
- Például Linda Hoskins. 
- De hát Linda Hoskins nem létezik! Kísértetek nem léteznek. A halottak nem támadnak fel. Hányszor mondjam még magának? 
Akárhányszor mondod is - gondoltam magamban -, mégsem tudsz meggyőzni róla, hogy Linda Hoskins meghalt. Linda Hoskins él. És abban is biztos vagyok, hogy ő áll a gyilkosságok mögött. 
Vargas doktor elmélázó tekintettel cigarettázott. Amikor kijöttem a folyosóra, elnyomta a cigarettáját, és zsebre vágta a csikket. Be akart menni mellettem a szobába, de én elkaptam a könyökét. 
- Csak néhány szóra, doktor. 
- Gyorsan, mert be kell adnom neki a tablettáit. Miről van szó? 
- Ön egyszer már mesélt nekem arról a szörnyű éjszakáról, amikor a mau-mau kiirtotta a Hoskins családot. Arról azonban még nem beszélt, hol találták meg Linda Hoskins holttestét? 
- Ott, ahol el van temetve. Egy vízmosásban feküdt fej nélkül, cserjeágakkal letakarva. Összeszorul a gyomrom, ha rágondolok, és egyáltalán nem vagyok hálás magának, amiért arra kényszerít, hogy visszagondoljak rá. 
- Biztos benne, hogy az ő teste nyugszik a sírban, a domb alján? 
- Ott voltam, amikor eltemették. 
- A szülei? 
- Elhamvasztottak őket, és szétszórták a hamvaikat. Miután háromnegyed részben már úgyis porrá váltak. Jézusom, Mr. Lendvay, mit óhajt még tőlem? 
- Már semmit, doktor. 
Félrelökött, és beviharzott Cassius bácsi szobájába. 
A délutánom azzal telt el, hogy Juliana néni óbégatását hallgattam. 
-Jaaaaaaaaj! - szárnyalt kétségbeesetten a hangja. -Jaaaaaaaj, Cassiuuuuus! Leopoooooold! Neeeee! Ne hagyjátok megöööööölni őőőőőket! 
Megpróbáltam a fülemre húzni a lepedőt, de hiába ügyeskedtem, a hang megtalálta az utat hozzám. Félórai reménytelen küzdelem után feladtam a harcot. Úgy éreztem, soha az életben nem tudok többé megszabadulni Juliana néni tébolyult kiáltásaitól. 
Dühösen behunytam a szemem. Legalább pihenek egy kicsit, ha már elaludni úgysem tudok. Amikor legközelebb kinyitottam, már a hold nézett be a nap helyett az ablakon. Rémülten az órámra pillantottam. Fél tíz körül járt az idő. 
Éppen örömmel nyugtáztam magamban, hogy legalább Juüana néni megnyugodott már, amikor ismét felhangzottak a tébolyult sikolyok. 
- Jaaaaaaj, Cassius, Leopoooold, neeeee! Nem aka-roooooom! 
Kinyitottam az ajtót, és kilestem a folyosóra. Ebben a pillanatban rám szakadt a fekete éjszaka. 
Furcsa, és zavaros álmaim voltak, amelyekben jelentős szerep jutott Irura századosnak. Alighanem vonaton utaztunk, és alighanem konfliktusba is keveredtünk egymással, mert mintha verekedéssé fajult volna köztünk a vita. 
Kinyitottam a szemem. Egy ágyfélén feküdtem, fejem felett piszokfoltos villanykörte lógott a mennyezetről. Megpróbáltam megmozdítani a kezem. Nem ment. Ezután a lábam következett. Az sem ment. 
- Felébredt, Lendvay? - hallottam Iruru hangját a villanykörtén túlról. 
- Fee... el - motyogtam enyhe hányingerrel küszködve. 
- Már azt hittem, nagyot ütöttem. Pedig nem lett volna jó ötlet tőlem, ha agyonütöm magát. Sok kellemetlenségem származhatott volna belőle. Maga túlságosan is fénylő ha-lacska ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjék, márpedig nekem mi sem hiányzik kevésbé, mint a nyilvánosság. 
- Maga... ütött le? 
- Hiszen most mondtam. -Mi... ért? 
- Hogy nyugton maradjon. Mondja, Mr. Lendvay, miért ilyennek teremtette magát az Isten? Miért kell magának mindig a más dolgába ütnie az orrát? 
-Bele... ütöttem? 
- Bele bizony. Ezt pedig nem tűrhetem. 
Nyugtalanul járt a szemem jobbra-balra. Előbb csak dobozokat láttam, elhajigált ruhadarabokat, majd egy fekete arcot is a dobozok között. Mindezekből arra következtettem, hogy a kertészház pincéjében vagyok, ahol Emy nénit megölték. 
- Maga beszélt Ukulimával, igaz? -L..gaz. 
- A mau-mauról? -Arról... is. 
- Mi a fészkes fenéért érdekli magát a mau-mau? Ami volt, elmúlt. Kenya ma már független ország, jól megvagyunk a fehér telepesekkel, akármi is történt annak idején, mindenki igyekszik elfelejteni. 
- Linda... is? 
- Linda halott. Talán ő sem szeretné, ha megbolygatnák a göröngyöket a sírján. De maga nem nyughat, Lendvay. Én már akkor figyelmeztettem Mr. Cassiust, amikor önt idehozatta, hogy ön túlságosan is dörzsölt ehhez a feladathoz. Látja, nekem lett igazam. Maga valóban dörzsölt fickó. Ezért helyre kell hoznom, amit Mr. Mclntire elrontott. 
A fekete fickó a dobozok közül rám vigyorgott. Tudj isten miért, de nem lett jobb kedvem tőle. 
- Ő... kicsoda? 
Iruru százados a dobozokra pillantott. 
- A varázsló, Mr. Lendvay. 
- Mit akar... tőlem? -Nem találja ki? 
Kitaláltam. Már akkor, amikor észrevettem, hogy ott fe-ketedik a barna kartonok között. Mégis abban bíztam, hátha tévedek. Iruru azonban gyorsan eloszlatta a kétségeimet. 
- Chepkanga megbütyköli a koponyáját. 
- Az... enyémet? - próbáltam meg rémülten felemelkedni, de a testem köré tekert kötél visszarántott az ágyra. 
- Persze hogy a magáét. Hiszen ön súlyosan megsérült. 
- Dehogyis sérültem meg! - tiltakoztam. - Nincs semmi... bajom. 
- Abból is látszik, mekkora baja van, hogy félrebeszél. Akkor sérült meg, amikor éjszaka elesett a folyosón és beverte a fejét. 
- Meg akar... operáltatni vele? 
- Miért ne? Legalább gyakorol egy kicsit, mielőtt Mrs. Mclntire kerülne sorra. 
Elviselhetetlen rémület tört rám. Nem volt valami fényes perspektíva, hogy életem hátralévő részét élőhalottként, afféle zombiként tengethetem Santa Monica nyomortanyáin, ha egyáltalán valaha még visszajutok kedvenc városomba. 
- Ezt... nem teheti meg velem! 
Iruru őszinte meghökkenéssel nézett rám. 
- Nem tehetem meg? Aztán miért nem? 
- Mert... előbb-utóbb elkapják érte. 
- Engem? Hiszen én magához sem nyúltam. Chepkanga műti meg, nemén. 
- Az... ugyanaz. Chep... izé majd elmondja az igazságot. 
- Kinek? 
- Annak, aki a keresésemre indul. 
- Frey hadnagy nem fogja kitörni a nyakát a nagy sietségtől, hogy a nyomára bukkanjon. De ha meg is tenné, nem lesz tanú, aki be tudna számolni neki arról, hogy pontosan mi történt önnel. Legfeljebb annyit deríthet ki, hogy egy törzsi doktor csupa jóindulatból megműtötte. 
- Ha hülyévé tesz... nem tudok segíteni Mr. Cassiusnak. 
- Nem is kell - legyintett Iruru. - Nagy tisztelője vagyok Mr. Mclntire-nak, de azt hiszem ezúttal tévedett. Nincs szüksége önre, ez az igazság. Ha Mrs. Juliana Mclntire meghal, hát meghal. Tele van az ország ugandai menekülttel, ráadásul közelegnek a parlamenti választások, ki törődik egy elmebeteg asszony halálával? Mr. Cassius megszabadul tőle, ez a lényeg. 
- Elveszi... Virginiát? 
- Fogalmam sincs róla. Nem látok bele a kártyáiba, de nem is akarok. Chepkanga! 
A fekete képű fickó előremerészkedett a dobozok közül. Megfogta a csuklómat, mintha a pulzusomat mérné. Hideg, érdes tapintása volt, olyan, amitől egyébként is kirázott volna a hideg. Mintha béka lába érintett volna meg. 
Iruru és a varázsló angolul beszéltek egymással. Azt tudtam, hogy Iruru kikuju, arról azonban fogalmam sem volt, hogy Chepkanga milyen törzsbeli lehet. Maszáj nem volt, az holtbiztos. 
- Mennyi ideig tart? - kérdezte Iruru az órájára pillantva. 
- Hamar, hamar - bólogatott Chepkanga megcsillogtatva nem mindennapi nyelvi képességeit. - Hamar végezek vele. 
- Hol vannak az eszközeid? 
- Itt - mondta Chepkanga az oldalára ütve. 
Hosszú, fehér köpenye alá nyúlt, és néhány furcsa alakú tárgyat bányászott elő. Egyikük mintegy harminc centiméter hosszúságú, vastag, vasszeg volt, a másik egy drót ruhafogasból formázott horog, a harmadik egy aprócska, görbe nyelű kalapács. Letette őket az egyik doboz tetejére, melléjük helyezett egy bőrzacskót, majd elégedetten összedörzsölte a tenyerét. 
- Kés nincs? - kérdezte Iruru. 
- Kés nincs - mondta Chepkanga. 
- Fűrész sincs? - érdeklődött tovább a kíváncsi hadnagy. 
- Fűrész nincs. 
- Akkor hogy operálod meg az agyát? Chepkanga elvigyorodott. 
- Fülén keresztül... szeggel. 
Alighanem ekkor kezdtem ordítani. Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy Iruru odaugrott hozzám, és a számba nyomta a zsebkendőjét. 
- Ez igazán nem volt szép magától - mondta feddő hangon. - Mrs. Mclntire egész elmúlt éjszaka sikoltozott, senki nem tudott aludni, most végre elszunnyadtak, erre maga kezdi a zajongást. 
Kimondhatatlan íze volt a zsebkendőnek - akár narkózisnak is felfoghattam. Hogy nem ájultam el tőle, csupán annak volt köszönthető, hogy Chepkanga ecsetelni kezdte Iruru előtt a küszöbön álló műtét részleteit. 
- Szeg bele fülébe, lesz lyuk. Drót bele lyukba, kis darab agy kijön lyukon. Mr. ember lesz hülye: megy, de nem lát, érez, de nem beszél. Aztán csinálok repedés fején kalapáccsal, hogy azt higgyék, fal ment neki. 
- Nem fog fájni? - kérdezte hirtelen feltámadó sajnálattal Iruru. 
- Fáj, fáj, csak kicsit fáj. De nem neked fáj, és nem nekem fáj. 
- Jól van - mondta Iruru sóhajtva. - Elkezdheted, Chepkanga. 
- Előbb pénzt - mondta a varázsló. 
- Csak csináld, amit mondtam. 
- Előbb pénzt. 
Iruru a zubbonya zsebébe nyúlt, és néhány zöld bankót nyomott a varázsló markába. Chepkanga megszámolta, aztán eltüntette fehér köpenye alatt. 
- Jól van - mondta. - Akkor jöhet szeg. 
Jött is. Hánykolódtam, jobbra-balra rángattam a fejem, ordítani is megpróbáltam, de csak annyit értem el vele, hogy a zsebkendő még mélyebbre csúszott le a torkomon. 
Ebben a pillanatban pislákolni kezdett a villanykörte a mennyezeten, majd hirtelen kialudt. 
Egyetlen másodpercig azt hittem Chepkangának sikerült beleszurnia a fülembe, s ettől sötétedett el előttem a vilá Hánytam-vetettem magam az ágyon, a kötelek azonban néni engedtek. 
-Ez meg mi a fene? - horkant fel Iruru. - Hol vagy, Chepkanga? 
- Itt vagyok. 
- Várj, megnézem, mi történt. 
Úgy látszik, nem hiába dülledt ki a szemem a rémülettől, mert az enyém alkalmazkodott leggyorsabban a beköszöntő éjszakához. Láttam, amint Iruru százados az ajtó felé botorkál. Megpróbáltam kihúzni a kezem a kötél alól, de sajnos ezúttal sem sikerült. Iruru közben az ajtóhoz ért, és kinyitotta. 
-így már meg tudod csinálni? - kérdezte felénk fordulva. 
- Nem látok - dörmögte Chepkanga a fülem mellett. 
- Dugd be a szeget, és mehetünk. 
- Nem látok - ismételte Chepkanga. - Rossz helyre megy szeg, és baj lesz belőle. 
- Milyen baj? 
- Lesz okosabb. 
- Az bizony nagy baj lenne - bólintott Iruru. - Várj, kinyitom a külső ajtót is. 
Chepkanga türelmesen álldogált a fülem mellett. Iruru százados felkattintotta a fenti szoba kapcsolóját, de nem történt tőle semmi. A hangokból ítélve átbotorkált a szobán, majd kinyitotta a külső ajtót. Várakozásával ellentétben azonban ugyanolyan sűrű maradt idelent a sötétség, mint korábban. 
Iruru káromkodott, majd visszabotorkált a lejárati lépcsősor tetejéhez. 
- Meg kell tenned - mondta a varázslónak. - Valami baj lehet az áramfejlesztővel. 
- Nem lehet - tiltakozott makacsul Chepkanga. - Ha nem látók, nem lehet. 
Iruru dühében az ajtófélfába rúgott. 
- Várj, megnézem, mi történt. Ha bármivel is próbálkozna, dugd a fülébe a szeget. 
Iruru százados elviharzott. Én pedig egyedül maradtam Chepkangával. 
Ha már egyedül maradtam, megpróbáltam szót érteni vele. Hánytam-vetettem magam, miközben megkíséreltem kitolni a nyelvemmel a számból Iruru zsebkendőjét. Chepkanga odahajolt hozzám, és az orrom alá dugta a szeget. 
- Ha rosszul viselkedsz, nyomom a füledbe bele. Oda, ahol nagyon fog fájni. Hajjaj, de nagyon! 
Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a fülcimpámhoz érintette a műszerét. A hideg vas érintése egyszerűen megbénított. Ettől a pillanattól kezdve csak feküdtem a helyemen, mint egy darab fa. 
Iruru még öt perc múlva sem jött vissza. Ekkor már annyira hozzászokott a szemem a sötétséghez, hogy ki tudtam venni a távolabbi tárgyak körvonalait is. Többek között a varázsló arcát, amelyen furcsa rémület ült. Mintha én akartam volna belenyomni a szeget az ő fülébe. 
- Jaj, jajaj - suttogta mellettem. - Baj van. 
Ismét csak kidülledtek a szemeim, de a szegen kívül nem láttam semmi bajt. 
- Itt vagy? - kérdezte váratlanul Chepkanga. - Mit akarsz tőlem, hogy idejöttél? 
Mivel angolul kérdezte, azt hittem velem beszél. 
- Menj innen! - bökött ijedten az ajtó felé. - Nem fog fájni neki, megígérem. Iruru megparancsolta, hogy... nem én akartam, ő akarta. 
Amennyire tudtam, az ajtó irányába fordítottam a fejem. 
Egyelőre nem láttam mást, csak az ajtónyílás fekete torkát. 
Chepkanga széles mozdulattal a falhoz hajította a szeget. 
- El akarok menni innen! Engedj elmenni! Nem bántom, csak engedj. Ne bánts te se engem! 
Az ajtónyílás torkában mintha fehér villanás támadt volna. 
Chepkanga villámsebesen köpenye alá rejtette a bőrzacskóját, majd a lépcsőn felsietve a kijárat felé lopakodott. 
Ebben a pillanatban fájdalmasan felordított valaki az éjszakában. 
Bár nehéz megmondani egy rémült üvöltésről, kinek a hangja, esküdni mertem volna rá, hogy Iruruét hallom. 
- Jaaaaaaj! - szállt le a pincébe a kiáltása. - Jaaj! Chep... kan... Ááááááááá! Te rohadé... 
Chepkanga úgy perdült vissza az ajtótól, mint a gumilabda. Rémülten forgott a szeme, ahogy megpróbált elrejtőzni a kartondobozok között. 
Az ajtó megreccsent, majd lassan, nagyon lassan egészen ütközésig tárult. 
Fehér fátyol villant a lépcsősor tetején, s libegve leereszkedett közénk valaki. Talán egy angyal, hogy elhozza hozzánk a szeretetet és a békét. 
Ez az angyal azonban nem szeretetet és békét hozott, hanem egy bozótvágó kést. Attól tartottam, cseberből vederbe kerültem. Nem a szeg, hanem a machete végez majd velem. Hánykolódni kezdtem, kidüllesztettem a szemem, nyögdé-cseltem, mintha hatalmas súlyt cipelnék a hátamon. 
A jelenés halk, nyikkantó hang kíséretében egyszerűen átszállt az ágyam felett, s bevágódott a kartondobozok közé. A következő másodpercben Chepkanga ordítása fojtotta belém azt a kevés lélegzetet is, amit a zsebkendőtől még produkálni tudtam. 
- Neeeeeee! - ordította a rémült varázsló. - Én nem csinálni semmi... Én jó vagyok... Iruru százados hozott ki a börtönből... Én jó vagyok... ártatlan... 
Hörgésbe fúlt a hangja. Hogy pontosan mi történt, nem láthattam, mert a dobozok eltakarták előlem őket. Mindazonáltal nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam. 
Egy elzuhanó test puffanása után az ismeretlen visszatért hozzám. Átröppent az ágyam felett, majd leereszkedett mellém. Nem szólt egyetlen szót sem, csak lesújtott rám a ma-chetével. 
Azt hittem, végem. A bozótvágó kés többször is felém villant, mégsem éreztem fájdalmat. Ősi védekező ösztönnek engedve felemeltem a kezem. Döbbenten tapasztaltam, hogy nem fogja vissza többé a kötél. Még ugyanezzel a mozdulattal kirántottam a zsebkendőt is a számból. 
A fehér ruhás valaki ekkor már a lépcső tetején járt. Mondanom sem kell, hogy egyetlen szökkenéssel termett odafent, a már hallott kis nyikkanás kíséretében. 
- Linda! - suttogtam utána rekedt hangon. - Köszönöm. .. Linda Hoskins. 
Döngve csapódott be odakint az ajtó. 
Abban a másodpercben, ahogy Linda eltűnt, már ugrottam is le az ágyról. Nem mondom, hogy olyan könnyedén szökkentem le róla, mint ahogy ő szökdécselt a levegőben, de azért néhány pillanat múlva talpon voltam. Igaz, bele kellett kapaszkodnom az egymásra tornyozott kartondobozok szélébe, hogy úgy is maradhassak. 
Alighogy észrevettem Chepkanga mozdulatlan testét, kigyulladt a fejem fölött a villanykörte. Ettől aztán annyira megrémültem, hogy hangosan felkiáltottam. Csak a visszhang válaszolt a kiáltásomra. Chepkanga némán feküdt a földön, szeme a mennyezetre meredt. A jókora vágás a nyakán, amelyből még akkor is dőlt a vér, amikor letérdeltem mellé, önmagáért beszélt. 
Sóhajtottam, és felemelkedtem. Vele már nem volt tennivalóm. 
Minden erőmet összeszedve elindultam az ajtó felé. Búcsúpillantást vetettem a ki tudja honnan idehurcolt vaságyra, s óvatosan megkerülve felkaptattam a lépcsőn. 
Éppen idejében ahhoz, hogy az a valaki, aki feltűnt a legfelső lépcsőfokon barátságosan átölelhessen, miközben éreztem, hogy meleg, ragadós valami tapad róla rám. A hatalmas test nekem dőlt és halk, könyörgő hangon csak egyetlen szót mondott: 
- Linda. 
Ezután teljes súlyával rám nehezedett, és lesodort a lépcsőn, a vaságy mellé, egyenesen Chepkanga varázsló vérébe. 
Éppen meg akartam bizonyosodni róla, hogy őtőle is végső búcsút vehetek-e, mint Chepkangától, amikor félénk, óvatos hang szólt le a lépcső tetejéről. 
- Hé! Johnny! Johnny Lendvay... 
Sírni tudtam volna az örömtől. Itt voltam épen, egészségesen, két vágott torkú halott társaságában, vérbe fagyva, de mégis élve. 
Hát van ennél szebb dolog a világon? 
- Johnny? Johnny Lendvay! 
Ki tudja, hányszor kérdezhette már, mire válaszolni tudtam 
neki. 
- Itt vagyok - nyögtem. - Te hol vagy? 
- A lépcső tetején. Nem látlak a dobozoktól. 
Félretoltam három kartondobozt, s ekkor én is felfedeztem őt. A lépcsőn állt, és rám bámult. Kezében bozótvágót tartott, amelyről szép, szabályos cseppekben hullott a vér. 
Bár az óriási szivar mint rendesen, ezúttal is ott feketédért a fogai között, nem keltett komikus látványt. Inkább a halál lángolóhajú, törpe angyalának tűnt, akit mindenki ártatlan gyermeknek tart, nem sejtve róla, hogy ő maga a Büntetés Ura. 
- Jól vagy, Mickey? - kérdeztem megnyugtató hangon. 
- Én jól vagyok. Kicsit aggódtam miattad... Bementem a szobádba, de te nem voltál ott. Hol voltál? 
- Majd elmesélem. -Mit kerestél itt? 
- Azt is elmesélem. Hol szerezted azt a machetét? Mickey OHara olyan csodálkozva nézett rám, mintha 
valami egészen lehetetlen dolgot kérdeztem volna tőle. 
- A machetét? Ja, ezt itt...? Hát... én nem is tudom. Valaki elszaladt mellettem, és a kezembe nyomta. Alighanem Linda. 
- Biztos vagy benne? Mickey felvonta a vállát. 
- Egészen biztos nem lehetek, mert nem szólt hozzám. Hiszen ez véres, Johnny! 
Felmásztam a lépcsőn, és óvatosan, kerülve a gyors mozdulatokat, elvettem tőle a bozótvágót. 
- Komolyan mondod, hogy úgy nyomta a kezedbe valaki? 
- Másként hogy jutott volna hozzám? 
- Nem a falról vetted le? 
- Nem, nem! 
- Jól van, Mickey - vertem a vállára. - Csak nyugalom. 
- Ez... itt, kinek a vére... rajta? 
- Chepkangáé - mondtam. -Azki? 
- Varázsló, majd később beszélünk róla is. Mi a helyzet a házban? 
- Csak a szokásos. Juliana néni már egy órája egyfolytában sikoltozik, senki nem tud aludni tőle. 
- A szobájában sikoltozik? 
- Hol másutt? Egyszer ugyan kiszökött, de Betty elkapta, és visszavitte. 
- Fehér ruhában volt? 
- Azt hiszem, nem... Inkább valami rózsaszínben. 
- Gyere, tűnjünk el innen! 
- Nyomozni megyünk? 
- Oda, csak gyerünk! 
Amikor az ajtóhoz értünk, ledobtam a földre a véres ma-chetét és kilestem a kertbe. Holdfényes volt az ég a távolból mintha hangokat hallottam volna. 
- Hova megyünk, Johnny? 
- Merre van Iruru százados terepjárója? 
- A ház mögött. 
Alig tehettünk tíz lépést, a hangok olyannyira megközelítettek bennünket, hogy kénytelenek voltunk behúzódni egy piros levelű bokor mögé. Mickey szorosan az oldalamhoz lapult, csupán a szivarja lógott ki az ágak közül, mint egy álomba merült hatalmas, éjszakai kukac. 
- Most aztán mi a fene lesz velünk? - hallottam az ezüstfény közepéből Don Fox hangját. - Maga is látta? 
- Persze, hogy láttam - nyögte Pontecorvo. - Istenem, ha más mondaná, nem hinném el. 
Miss Wayne-nek is rémült volt a hangja, mintha egeret talált volna a fürdőkádjában. 
- Lehet, hogy...úgy jártunk, mint a bűvészinas? 
- Az hogy járt? - kérdezte Don Fox. 
- Megtanította a seprőjét táncolni, aztán a seprő nem engedelmeskedett többé neki. 
- Hol van itt seprő? - értetlenkedett a láthatóan nem túl mély irodalmi ismeretekkel rendelkező Mr. Fox. 
- Már amikor a munkagépek megindultak, el kellett volna húznunk innen a fenébe! - jajveszékelt a lány. 
- Soha! - tiltakozott a professzor. - Inkább meghalok, de itt maradok. 
- Még az is előfordulhat. 
- Kérem, kisasszony, mi lenne, ha abbahagyná a káro-gást? Már így is a hideg futkározik a hátamon. 
- Még az a szerencse, hogy én nem láttam - sóhajtotta kissé már nyugodtabban Miss Wayne. - Milyen volt? 
- Don majd elmondja. 
- Olyan, amilyennek egy kísértetnek lennie kell. 
- Uramisten, ez meg fog ölni bennünket! 
- Nyugodjanak meg, kérem - igyekezett csillapítani á kedélyeket a professzor. - Semmi bizonyíték nincs rá, hogy valójában, hm... Linda szelleme lett volna. 
- Igazán? - kérdezte a lány. - Akkor kire tippel? 
- Például Mrs. Mclntire-re. 
- Hát ez érdekes - mondta Don Fox. - Ebben az esetben meg kellett volna kettőződnie. 
- Ezt hogy érti? 
- Amikor a kísértet megjelent a szemünk előtt, Mrs. Mclntire a szobájában sikoltozott. Márpedig egyszerre nem lehetett mindkét helyen. Hosszú, fehér fátyol lebegett körülötte. .. és alighanem véres volt a keze. 
- Jaj, istenem, érzem, hogy mi következünk! 
- Ha meg akart volna ölni bennünket, már megtehette volna. Vigyázzanak, jön valaki! 
- Hahó, halihó! - hallottam néhány méter távolságból Ross OHara hangját. - Itt sétafikálnak a mi kedves régészeink. Mit ástak ki délután, hölgyem és uraim? Rozsdás bilit, repedt vödröt, vagy Salamon király kincsét? 
- Egyiket sem - morogta kedvetlenül Pontecorvo. 
- Sebaj, még megtalálhatják. Legalábbis a bilit. Hihihi. 
- Nem hagynád végre abba ezt az idétlen viccelődést, Ross? - szólt rá Susi néni. - Egyáltalán nem vicces, amit mondtál. 
- Bocs, Susi, mi volt benne a rossz? 
- Ha nem érzed, legalább hallgass. Egy kis éjszakai séta, uraim? 
- Vödröt sem találtak, hihihi? - makacskodott Ross bácsi. 
- Bocsássák meg neki, ilyenkor éjszaka, holdfénynél mindig rájön az ötperc. Nem lehet vele komolyan beszélni. 
- Hagyja csak, asszonyom. Megkérdezhetném, hogy mióta vannak kint a parkban? - tudakolta Pontecorvo professzor. 
- Már vagy félórája. 
- Hallották Mrs. Mcintire sikoltozását? 
- Persze hogy hallottuk. Egyszerűen kibírhatatlan. És egyre gyakrabban jönnek rá a rohamok. 
- Amióta kisétáltak a házból, egyfolytában sikoltozik? 
- Rövid szünetekkel. Mint például most is. De miért érdekli ez önöket? 
Pontecorvo összepislogott a másik kettővel. 
- Nézze, asszonyom - kezdte óvatosan -, körülbelül húsz perccel ezelőtt érkeztünk a park területére. Mr. Mcintire hozzájárult, hogy vacsoraidő után is készíttethetünk a szakáccsal egy kis harapnivalót. Amint beértünk a bokrok közé. .. szembe libegett velünk valaki. 
- Libegett? - kérdezte Ross bácsi, elfojtott vidámsággal a hangjában. - Egy vödörrel a fején? 
-Kuss, Ross! 
- Mintha a fű felett szálldosott volna. Azonkívül véres volt a keze könyékig. 
- Úristen! - fohászkodott Susi néni. - Csak nem Linda volt? 
- Mi inkább Mrs. Mclntire-re gyanakodtunk. 
- Az lehetetlen. Juliana el sem hagyta a szobáját. 
- Biztos benne? 
- Hogyne lennék biztos, hiszen egész idő alatt ott sikoltozott, és ott van most is. 
-Hello, Susi néni! - hallottam hirtelen Venus vidám hangját. - Mi van itt, nagygyűlés? Gyere már, Klemens, ne kelljen rángatnom a kezed. 
- Tudod jól, Venus, hogy nem szeretek idekint lenni. 
- Te jó ég, Klemens, ezt ki ne mondd még egyszer, mert mindenki hülyének fog tartani érte. Ahelyett, hogy élveznéd az éjszakai Afrika szépségeit, legszívesebben a szobádban gunnyasztanál. 
- Torkig vagyok ezekkel a szépségekkel! 
- Ezt értsem úgy, hogy velem is? 
- Jaj, Venus, ne kezdd ezt újra, és főleg ne ennyi ember előtt. Jól tudod, hogyan értettem. 
- Van az úgy néha, hogy az ember utálja a szabad levegőt - sietett tétován Mr. Bell segítségére Don Fox. 
- Klemens-szel nem ez a helyzet - mondta ingerülten Venus. - Az én Klemens vőlegényem alaposan be van szarva. Igaz, Klemens? 
- Kérlek, Venus... 
- Be van szarva, hogy váratlanul eléje bukkan Linda, és megszorongatja a nyakát. Vagy elvágja a torkát a macheté-jével? Igaz, Klemens? 
- Jól tudod, hogy nem így van. Egyszerűen csak... 
- Egyszerűen csak gyáva vagy. Pedig nincs itt semmiféle Linda! Idegességünkben rémeket látunk éjszakai árnyakat, vagy éppen kísérteteket machetével... pedig nem is léteznek. 
Pontecorvo professzor megköszörülte a torkát. 
- Attól tartok, kisasszony, téved. Léteznek. 
- Mik? 
- Kísértetek. Akarom mondani, egy biztosan. Nemrég láttuk a közelben. Sajnálatos módon véres volt a keze könyékig. 
- Édes Istenem! - fohászkodott a teljesen kikészült Mr. Bell. - Ha tudtam volna... 
- Nem küldtél volna fényképet, mi? Nem írogattál volna leveleket, és nem feküdtél volna le velem. Ezt akarod mondani? 
- Dehogyis ezt akarom, Venus. 
- Gyáva féreg vagy, Klemens. Ha sejtettem volna, hogy ennyire berezelsz egy fantomtól, eszem ágában sem lett volna válaszolni a leveledre. 
- Nem fantom volt - sóhajtotta Don Fox. 
- Maga is látta talán? 
- Sajnos igen. 
Venus ettől valamelyest lecsillapodott. Belekarolt Mr. Bélibe, és a könyökével megbökdöste az oldalát. 
- Csak nyugalom, Klemens. Ne veszítsük el fejünket. Ha mégiscsak volt valaki, akkor kizárólag Juliana néni lehetett. 
- Nem lehetett, szívem - sóhajtotta a fejét csóválva Susi néni. - Ő egyfolytában a szobájában sikoltozik. 
- Akkor ki a fene? 
- Ki más, mint Linda? 
Venus Mclntire csípőre tette a kezét, és nagyot toppantott. 
- Valamennyiüknek elment az esze? Felnőtt emberek, és elhiszik, hogy véres kezű kísértet járkál a parkban? 
- Mondjon jobbat - vonta meg a vállát Pontecorvo professzor. 
Az én fülem előbb hallotta meg a közeledő lépések neszét, mint az övék. Figyelmeztetőn Mickey vállára tettem a kezem, aki szótlanul bólogatott. 
- Kuss! - csattant fel hirtelen Susi néni a maga érdes modorában. - Jön valaki. 
- A francba is - ijedezett Klemens Bell. - Van valakinél fegyver? 
- Minek az, te hülye? - kérdezte idegesen Venus. - Kísérteire akarsz vele lövöldözni? 
- Fedezékbe! - vezényelt Pontecorvo professzor. Néhány pillanat alatt kiürült a kis tisztás. Susi néni és Ross 
bácsi alig karnyújtásnyira guggoltak tőlünk ha akartam volna, akár meg is csiklandozhattam volna az oldalukat. 
Éppen hogy csak bebújtak a bokrok ágai közé, máris felbukkant két árnyék a tisztáson. Az egyik vékony, karcsú, erős keblekkel, a másik tömzsibb, és erősen hajlott hátú. 
- Azt hiszem, ez a hely éppen megfelelő lesz egy kis diskurzusra - mondta a hajlott hátú, akinek a hangjában Mary néniére ismertem. - Remélem, nem haragszik, hogy ilyen késői órán szántam rá magam erre a beszélgetésre, amit már korábban meg kellett volna ejtenünk. 
- Megtisztel, asszonyom, ha beszélni óhajt velem. 
- Nem hiszem, hogy sok öröme telik majd benne, bár ez elsősorban öntől függ, kedves Virginia. Vagy nem ez az igazi neve? 
- Ezt hogy érti, asszonyom? 
- Semmi, semmi, csak fecsegek itt összevissza. Tudja, ebben a korban már nem mindig azt mondja az ember, amit akar. Lecsüccsenjünk a fűre, vagy inkább állva beszélgessünk? 
- Inkább álljunk, ha lehet. 
- Rendben van... izé... Miss Virginia. Nos, kezdem talán azzal, hogy mindent tudok magáról. Ne tiltakozzék, és ne próbáljon meg hazudozni úgy sincs semmi értelme. 
- Gondolja, asszonyom? 
- Szóval, kisasszony, mindent tudok önről. Akarja hallani a bűnlajstromát? Apropó, ön ölte meg Mr. Jensent, vagy Cassius? 
- Hát, ha mindent tud, bizonyára ezt is tudja. 
- Végül is nem fontos, ki a gyilkos. Az a lényeg, hogy Mr. Jensen nincs már az élők sorában, így maga felszabadult, kincsem. Cassius feleségül akarja magát venni. Akkor is, ha én nem egyezem bele. 
- Mit óhajt tőlem, asszonyom? 
- Figyelmeztetni, mert Cassiusnak hiába is beszélnék. Cassius bizonyos értelemben nem normális. Nem szabad önt feleségül vennie. 
- Miért nem? - csattant fél dacosan Virginia Parker. -Nem vagyok én leprás. 
- Annál sokkal rosszabb - mondta nyugodtan Mary néni. 
- Igazán? És mi a hibám? - kérdezte igazi kíváncsisággal a hangjában Virginia. - Ki vele, mi a bajom? 
Őszinte elképedésemre Mary néni jóindulatúan megsimogatta Virginia vöröses haját. 
- Magának nagyobb a baja, kicsim, mintha leprás lenne. Maga szegény. És ez a legnagyobb tragédia, ami embert csak érhet ezen a földön. 
A bokrok suttogtak-hajladoztak mellettünk, Mary néni pedig tovább darált, mint egy belelendült imamalom. 
- Maga nem is sejti, kedvesem, micsoda veszélyek leselkednek miránk, ültetvényesekre. Nem telik bele tíz év amint a kenyai gazdaság megszilárdul, egyetlen tollvonással földönfutóvá tesznek, és elűznek bennünket a földjeinkről. Azt hiszi, a mau-maut végérvényesen felszámolták? Óriási tévedés, kicsikém. Azok, akik annak idején elvágták a fehérek torkát, most odafent ülnek a minisztériumokban, és ugyanazt a programot hajtják végre, csak már nem ma-chetével és lándzsával, hanem töltőtollal. Menekülni kell ebből az országból, amíg nem késő. Ez az, amit Cassius képtelen megérteni. Ő itt akar maradni, pedig az ültetvénynek nem az a lényege, hogy itt legyen, vagy ott legyen, hanem, hogy egyáltalán legyen. Éppen ezért én már találtam is vevőt az ittenire, és rábukkantam egy eladó birtokra Dél-Afrikában. Menyasszonyt is találtam Cassiusnak: az ottani ültetvény tulajdonosnőjét. Nairobiban találkoztunk vele, ámbár Cassius aligha emlékszik már rá. Csak magára gondolt, és alighanem gondol ma is. 
Virginia fejét félrehajtva hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor Mary néni megállt, hogy kifújja magát. 
- És Venus? Úgy rendelkezik a birtokával, mintha ő nem is létezne. 
Mary néni megvetően csettintett az ujjával. 
- Ugyan már, Venus! Magának kedvesem, fogalma sincs róla, mi történik ebben az országban. A parlament a jövő héten fogja meghozni a döntést az ültetvények öröklésének új rendjéről. Venus örülni fog, ha lemondhat az örökségéről Cassius javára. 
- Még mindig nem egészen értem, mit akar tőlem, asszonyom? 
- Meg akarom venni magát. Szőröstül-bőröstül. 
- Mennyire taksál, asszonyom? 
- Maga sokat megér nekem, kedvesem. 
Virginia nem futott el, nem vágta a szemébe, hogy kikéri magának az ajánlatot. Nem. Hátravetette a fejét, és kidül-lesztette a keblét. 
- Remélem, tisztában van vele, hogy nem vagyok olcsó. Mary néni megveregette a vállát. 
- Megbeszéljük, kicsim. Nem sajnálom a pénzt. Annyit kap, hogy élete végéig megélhet belőle. 
Lehet, hogy csak én érzékeltem a szavai mögött megbúvó fenyegetést? Virginia aligha, mert engedelmesen meghajtotta a fejét. 
- Ha jó ajánlatot tesz, asszonyom, nem zárkózom el az üzlet elől. 
Mary néni felnevetett. Reszelősen, mintha megkapirgálta volna a holdfény a torkát. 
- Ezt már szeretem. Megírjuk a szerződéseket, és mindenki mehet a maga útján. 
Úgy gondoltam, mi is mehetünk. 
A terepjáró az udvarház mögött állt, feketén, mint egy pihenő bivaly. Szerencsére benne találtuk az indítókulcsot, és benzin is volt a tankban éppen elég. Mickey mellém kuporodott, és csak akkor szólalt meg, amikor a motor barátságosan felduruzsolt. 
- Hova megyünk, Johnny? 
- A maszáj faluba - mondtam. - Tudod, merre van? Mickey aggódó képpel bólintott. 
- Valami baj van? 
- Át kell vágnunk a szavannán. 
- És? 
- Ilyenkor vadásznak az oroszlánok és a párducok. 
- A kocsiba csak nem jönnek be? 
- A maszájok sem szeretik, ha éjszaka zavarják őket. 
- Mehetünk? 
Mickey a szájába nyomta a szivarját, és felhős tekintettel bólintott. 
Óvatosan, reflektor nélkül szeltem át az udvart, majd Mi-ckey útmutatása nyomán megtaláltam az ültetvény területéről kivezető utat. 
Olyan hirtelen kerültünk ki a szavannára, hogy jószerével észre sem vettem. Egyik pillanatban még a fák törzsét kerülgettem, a másikban pedig már, mintha egy távoli világba cseppentem volna. A fák elfogytak, csenevész, vékony tör-zsű bokroknak adva át a helyüket. Mickey feszült figyelemmel fürkészte az utat. Lelki nyugalmam megőrzése érdekében nem kérdeztem meg tőle, hogy legrosszabb esetben mire számíthatok. Úgy gondoltam, elég lesz akkor megtudnom, ha már a nyakunkon ül a baj. 
Az pedig igen hamar oda is ült. Alig zötykölődtünk fél mérföldet, egyszerre csak mintha fekete hegy állta volna el az utunkat. A reflektor fényében csak szarvakat, fejeket, és villogó szemeket láttam. 
-Nó! Nó! Nó! - szálltak felénk a meglepett kiáltások. Mintha a sokszáz állat megjelenésünk ellen tiltakozott volna. 
- Te jó ég! - tapostam a fékre. - Ez meg mi a fene? 
- Gnú-csorda - magyarázta az ablakhoz döntve a homlokát Mickey. - Lehet, hogy Linda ölte meg Chepkanga varázslót és Iruru századost? 
- Nem tudom, Mickey - mondtam az igazságnak megfelelően. - Egyelőre inkább az foglalkoztat, hogyan tudnám kikerülni ezeket a négylábú ördögöket. 
Nem is volt rossz a hasonlatom: aki látott már gnút, az tudja, hogy nincs még egy afrikai állat, amelyiknek jobban hasonlítana a képe az ördögéhez. Ahogy a fekete szőrű csorda ott állt a terepjáró előtt, szakáiiát lengetve, számtalan farkával csapdosva, mintha az ördögök nagygyűlésére tévedtünk volna. 
- Sehogy - mondta Mickey. - Az útról nem szabad letérni. 
- Mi van, ha mégis letérek? 
- Belesüllyedünk egy esős évszakból itt maradt pocsolyába, vagy eltörjük a kocsi tengelyét egy lyukban. 
Amint ott várakoztunk a szakáilát és farkát lengető gnú-csorda előtt, kezdett meginogni a hitem a kirándulás sikerében. 
Mickey kivette a szivarját a szájából, és elgondolkodva nézett rám. 
- Csak úgy ne járjunk, mint Mr. Fraser. -Az ki? 
- Cassius bácsi ismerőse volt. Ross nagypapa mesélt róla, amikor kicsi voltam. Mr. Fraser itt vendégeskedett Cassius bácsinál, és annyira berúgott egy éjszaka, hogy beült a kocsijába, mert elhatározta, bemegy Nairobiba, egy éjszakai bárba. Elindult, belehajtott egy lyukba, eltörött a tengelye. A részeg Mr. Fraser erre kiszállt a kocsiból. Soha többé nem is találták meg. 
- Lehet, hogy mégiscsak bejutott Nairobiba? 
- Hát ha be is jutott, biztosan az órája nélkül. Ősszel megtalálták a karóráját egy nagy rakás oroszlánszar közepén. Meg akarod kerülni a gnú-csordát? 
- Nem kerülöm meg - mondtam komoran. 
- Én azért megpróbálkoznék valamivel - sóhajtotta Mickey. 
- Mivel? - kérdeztem feltámadó reménnyel. 
- Ha utánoznám a párduc hangját, esetleg elkotródnának. 
- És ezt csak most mondod? Miért nem utánoztad már eddig is? 
- Mert előfordulhat, hogy egyenesen nekünk rohannak rémületükben. 
- Hány állat lehet egy ilyen csordában? - kérdeztem, hogy megpróbáljam felbecsülni a veszély nagyságát. 
- Talán még ezer is. 
- Maguktól mikor mennének el az útból? 
- Amikor kedvük szottyan rá. Talán napfelkeltekor. Letörölgettem a verejtékcseppeket a homlokomról, és 
megveregettem a vállát. 
- Jól van, Mickey. Jöhet a párduc. 
- Bújjunk el előbb a kocsi mögött. 
- Hé! Erről nem volt szó! - tiltakoztam. 
- Muszáj - mondta Mickey. - Cassius bácsi tanított meg rá, hogy ez a legjobb védekezés a száguldozó csorda ellen. 
Dühösen a levegőbe csaptam az öklömmel. Ha nem szúr ki velem Frey hadnagy, most Santa Monicában ihatnám a 
jeges whiskyt, ahelyett, hogy ördögképű antilopok elől menekülök a legsötétebb Afrika közepén. 
- Nálad van a stukkerod? 
- Nálam. 
- Vedd elő, és figyelj hátrafelé. Előfordul, hogy a gnú-csordát oroszlánok követik. 
Mickey felemelkedett mellettem, tölcsért csinált a tenyeréből, és bánatosan felkurrogott. Lehet, hogy párducüvöltés volt, de mivel még soha nem hallottam párduc hangját, felőlem akár az elefántot is utánozhatta volna. 
A gnúk szerencsére jobban tudták mitől kell félniük, mint én. Alighogy Mickey elkezdte a koncertjét, felemelték a fejüket, majd mintha a gnú-karmester beintette volna a zenekart, beindult a gnú-szimfónia. 
- Nó! Nó! Nó! 
Aztán vágtatni kezdett a csorda. Szerencsére az ellenkező irányba. Egy-egy kisebb csoportjuk megkerült ugyan bennünket, de eszük ágában sem volt nekünk rohanni. Ránk villantották a szemüket, és máris ügettek a társaik után. 
Ezután jó darabig nem találkoztunk állattal. Hangokkal viszont annál inkább. Csak úgy áradtak felénk a nevető, dühös, vagy éppen figyelmeztető kiáltások. 
- Mennyi van még hátra? - kérdeztem. 
- Mindjárt ott vagyunk. Nem szeretem a maszájokat -tette aztán hozzá váratlanul. 
- Miért nem? 
- Mert kiszámíthatatlanok, és nem is ismerem őket. A ki-kujukat sokkal inkább kedvelem. 
- De hiszen ők ölték meg Lindát! 
- Vigyázz! Fék! 
Úgy rátapostam a fékre, hogy majd kirepültünk az üvegen át. Mickey nyögött egy óriásit, aztán a karomra tette a kezét. 
- Kapcsolj hátramenetbe! Csak lassan, ne bőgesd nagyon a motort. 
Az éjszakába meresztettem a szemem. Mintha szürke púp nőtt volna az út közepére. 
- Elefánt? - kérdeztem. 
- Rosszabb. Rinocérosz. 
Nem kellett kétszer mondania, hogy kapcsoljak hátramenetbe. A motor sem adott erős hangot mintha megérezte volna, hogy bajban vagyunk. 
- így ni! - dünnyögte Mickey, visszadugva a szivart a szájába. - Most meg fog támadni bennünket! 
- És te ezt csak így mondod? 
- Elég messze vagyunk tőle, nem lesz semmi baj. 
- Neked messze ez a húsz méter? 
- Neki messze. 
A szürke hegy megmoccant, és lehorgasztotta a fejét. 
- Most - mondta Mickey. - Támadni fog. 
Támadott is. Lesunyta a fejét, előremeresztette a szarvát, és tébolyult gőzmozdonyként elindult felénk. Ugrani akartam, de Mickey elmarkolta a kezem. 
- Ne, Johnny! 
Óriási szerencsém volt, hogy nem ugrottam. Ki tudja, kinek a szájába pottyantam volna, ha elhagyom a terepjáró biztos menedékét. A gőzmozdony rohanása ugyanis tíz-tizenöt méternyire tőlünk megtorpant. 
- Csak nyugalom - suttogta Mickey. - Hamar elmegy. És lőn. Az orrszarvú lassan lelegelészte magát az útról, 
majd eltűnt a szavanna ezüstös fűtengerében. 
Ahhoz is alig maradt erőm, hogy megtörölgessem a homlokomat. Mickey megkönnyebbülten fújtatott mellettem, még a szivarjáról is megfeledkezett. 
Amikor aztán megfelelően kilihegtem magam, rábámultam. Száraz volt a szám, mintha sivatagi viharon estünk volna át. 
- Mi a fene történt vele, hogy nem támadott ránk? 
- Elfelejtett bennünket - mondta Mickey. 
- Mit csinált? - hüledeztem. 
Mickey a beavatottak magabiztosságával dörzsölte meg az orrát. 
- A rinónak nagyon kicsi az agya. Amikor megzavarod, feltámad benne a harci tűz, és meg akar taposni. Néhány lépés után azonban elfelejti, hogy valójában miért is rohan előre. Megtorpan, és legelészni kezd. Az a legfontosabb, hogy elég messzire légy tőle. A rinocérosz nem üldöz senkit sokáig. Nincs annyi esze. 
Áldottam a teremtőt, hogy csak ennyi észt adott a rinó-nak, azzal viszont egyáltalán nem voltam megelégedve, hogy a többi vadnak jóval többet. 
A maszáj falu úgy emelkedett ki a szavanna folyékony ezüstjéből, mint egy középkori erőd. Villámgyorsan lekapcsoltam a lámpát, és leállítottam a motort. 
Mickey belemeresztette a szemét az éjszakába, aztán szomorúan megcsóválta a fejét. 
- Látod a kerítést? Csupa tüske. 
Erről már nekem is volt némi fogalmam. Szerencsére annyi azért nem, hogy visszariaszthatott volna a feladattól. 
- Átmászunk rajta - mondtam Mickeynek. 
- Egy maszáj falu kerítésén nem lehet átmászni. 
- És ha mégis? 
- Az őrök rablóhúst csinálnak belőlünk. 
- Valahogy mégiscsak be kell jutnunk. 
- Nem akarod elmondani, miért? 
- Majd később, Mickey. Erre most nincs időnk. 
- Ross nagypapa is mindig ezt mondja - sóhajtott a kisfiú. - Még szerencse, hogy az oroszlánt is tudom utánozni. 
- Mi történik, ha utánzód? 
- Figyelj. 
Szájához emelte két tenyerét, és bőgni kezdett. Kezdetlegesnek, és gyerekesnek tűnt a dolog éppen olyan volt a hangja, mintha egy tüskébe lépett szarvasmarha bőgött volna. 
Megcsóváltam a fejem, és gyengéden megveregettem a vállát. 
- Jól van, Mickey. Te megtettél mindent. Jobb, ha visz-szafordulunk. 
Mickey szeme felém villant. 
- Hagyj! Nem hallod a hangom? 
- Ez egy tehén bőgése, Mickey. 
- Hiszen éppen azt akartam! 
Ismét felbőgött. Ezúttal még fájdalmasabban. Mintha egy elcsatangolt boci sírt volna félelmében. Aztán felhangzott az oroszlán gurgulázó üvöltése is. Olyan halkan, mintha messziről hallatszott volna. 
Elképedve bámultam a kisfiúra. Mickey szeme csillogott, mint a színészeké, akik érzik a közönség elragadtatását. 
Alighogy elhallgatott a hangzavar, mozgás támadt a tüskekerítés mögött. A kiáradó kiáltások arról árulkodtak, hogy a maszájok - talán azért, mert éppen álmukból ébredtek - megették Mickey trükkjét. 
- Kiálts még! - kértem a kisfiút egészen belemelegedve az átverésbe. 
Mickey azonban hallgatott. A falut figyelte, majd megrázta a fejét. 
- Már nem lehet. A maszájokat nehéz becsapni. Vagy elhitték, vagy nem. 
Azért két perc elmúltával mégiscsak megeresztett egy halk, nyögdécselő bőgést. 
Hogy odabent mi történhetett, arról csak halvány elképzeléseink lehettek. Az állatok dobogtak, a maszájok csitítot-ták őket, és türelmetlenül oda-odakiáltoztak egymásnak. A lágy, szavannái szellő hátára vette a hangjukat, és elhozta hozzánk. 
Annak ellenére, hogy a hold odafent járt az égen, nem volt világos az éjszaka. Ezen az éjen sötétebb ezüstöt használhatott Afrika befestéséhez, mint rendesen, mert a szokásos ezüstszín sötétebb tónust kapott. A holdat magát is kerek, halványan derengő udvar vette körül, amiből arra következtettem, hogy erősen párás a levegő. 
Nem sokkal ezután óvatosan kitárult a kerítés kapuja. Mi ekkor már a tüskés gallyakkal borított deszkáknál lapultunk, alig néhány lépésnyire a feltáruló nyílástól. Mickey úgy dugta előre a fejét, mint egy kíváncsi zsiráf. 
Akkor rántotta csak vissza, amikor felbukkantak a nyílásban a maszájok. Valamennyi fiatal harcos volt, moran. 
Gondolatban levettem a kalapom Mickey előtt. A kisfiú tudta, hogy a maszájok mennyire tisztelik a szarvasmarhákat, és semmiképpen nem tűrhetik el, hogy egy-egy, ki tudja honnan elkóborolt jószág az oroszlánok zsákmánya legyen. 
A moránok elmerültek a sötét ezüstben, mi viszont még várakoztunk egy kicsit. Csak reménykedhettem benne, hogy nem találják meg a terepjárót, melyet Mickey utasításának megfelelően egy alacsony dombocska mögött állítottam le. 
- Indulhatunk? - súgtam oda neki türelmetlenül. 
- Várj még. 
Felkapott egy követ és a nyitott kapu felé hajította. A kő puffanva ráhullott a kerítésre, megrecsegtetve a száraz, tüskés ágakat. 
Nem is volt felesleges az óvatossága. Alighogy megzördültek az ágak, két lándzsás emberi alak bukkant fel a kapuban. Jobbra-balra forgatták a fejüket, hogy megállapítsák, honnanjöttazaj. 
Ekkor kapta fel a másik követ Mickey, és mögéjük hajította. A két moran összenézett, és mint két hosszú lábú gázlómadár, óvatosan ellépkedett a lehulló kő irányába. 
Mickey megszorította a kezem. 
- Most. 
Lesunytuk a fejünket, és befutottunk a nyitva hagyott bejáraton. 
Csak akkor nyugodtam meg, amikor végre elrejtőzhettünk a kunyhók között pihenő szarvasmarhák sűrűjében. Sajnos nem sokáig tartott az örömöm. 
Rövidesen ugyanis arra a megállapításra jutottam, hogy nem tudtam mire vállalkozom, amikor ismét bemerészkedtem a maszáj faluba. Az még csak hagyján, hogy esetleg elkapnak és dárdahegyre tűznek, a szarvasmarhák illata azonban - attól féltem - örökre beivódik a bőrömbe. Még a harcedzett Mickey is sápadozva legyezgette maga előtt a levegőt. 
- De büdös van itt, Johnny! 
Még annál is büdösebb volt. Előbb még óvatosan kikerülgettem a lábam alatt heverő aknákat, aztán beláttam, minden hiába. Ahol tehén van, ott lepény is akad bőven. 
A szarvasmarhák nem fogadták ellenségesen az érkezésünket. Kíváncsian felénk fordították a fejüket, megnéztek bennünket, nagy, szelíd tehénszemükkel, miközben egyfolytában kérődztek. A bocik az anyjuk mögé rejtőztek, onnan figyeltek aggódó tekintettel. 
- Most mi legyen, Johnny? 
- Várjuk meg, amíg visszatérnek a moránok. 
Nem kellett soká várni, nekünk mégis kisebb örökkévalóságnak tűnt. Történt ugyanis, hogy az egyik tehén végignyalta az arcomat. A verejték sós íze annyira megnyerhette a tetszését, hogy halk, nyögő hangon azonnal tudatta a többiekkel is. Néhány perccel az elégedett nyögés után már sorban álltak előttünk a tehenek, hogy jókat nyaldoshassanak rajtunk. 
A moránok éppen a legjobbkor tértek vissza. Egyikük dühösen rávágott a legközelebbi tehén fenekére. A tehén igyekezett a lándzsanyél hatótávolságán kívülre kerülni, ami láncreakciót indított el a csordában. Mire mindegyik tehén ismét elhelyezkedett, már el is felejtettek bennünket. 
Amíg a helyezkedés folyt, igyekeztem szemügyre venni a lakóhelyeket. Azt a kunyhót hamar felfedeztem, amelyben Mr. Bellel töltöttem az éjszakát, arról azonban fogalmam sem volt, hogy az a fickó melyikben lehet, akit keresek. 
A kapu becsukódott, a moránok visszavonultak a vackaikra, s a tehenek talán ismét nekiláttak volna a nyalakodás-nak, amikor is kinyílott hajdani kunyhónk ajtaja, és korábbi megmentőnk, Baobabvi oldalgott ki belőle. 
Intettem Mickeynek, hogy nyomás utána. Ismét besüly-lyedtünk a tehenek közé. 
Baobabvi jó barátságban lehetett a kérődzőkkel, mert amerre csak ment, utat nyitottak neki. Nekünk viszont alaposan meg kellett küzdenünk az előrehaladásért. Alighogy átvergődtünk két tehénfenék között, máris újabbak termettek előttünk. 
Végül mégiscsak sikerült átküzdenünk magunkat a tehénáradaton. Ami megmaradt belőlünk, az csak igen kevéssé emlékeztetett arra a két, takarosán öltözött emberi lényre, akik nem is olyan régen megközelítették a maszájok faluját. Ha visszatértünk volna hozzá, talán még a terepjáró is megrettent volna tőlünk. 
A tábortűz szerencsére nem rettent meg, mert vidáman lobogott előttünk. Baobabvi éppen jót húzott egy faedény-ből, amikor kimásztunk a tehéntengerből. 
Összefutott a számban a nyál. Jó néhány órája múlt, hogy utoljára ittam. Mickey is megnyalta a szája szélét, s olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy megesett rajta a szívem. 
Baobabvi váltott néhány halk szót a tűz mellett bóbiskoló két moránnal, aztán kezében a teli kupával otthagyta őket. Alig néhány méternyire ment el tőlünk: le kellett sunyni a fejünket, hogy észre ne vegyen bennünket. 
Szerencsére nem ment messzire. Átvágott a kör alakban felépített házak között, s ismét annál az épületnél állapodott meg, amelyben korábban éjszakáztam. Behúzta maga mögött az ajtót, és eltűnt a szemünk elől. 
Ekkor jöttünk mi. Zsebembe nyúltam, kivettem belőle a 38-ast, megveregettem vele egy különösen kíváncsi tehén farát, majd néhány ugrással a kunyhó bejáratánál termettem. 
Nem kellett komolyabb erőfeszítést tennem, hogy a tessék-lássék betámasztott, fonott sövény-ajtót eltakarítsam az útból. Beléptem a nagyszobába, körül sem nézve benne, odacsörtettem ahhoz, amelyikben néhány nappal ezelőtt éjszakáztam, és egy jó nagyot ordítottam: 
- Fel a kezekkel, Norton atya! 
S lássanak csodát: nem csak tíz maszáj, tizenöt tyúk, és néhány macska került elő a három aprócska szoba mélyéről, hanem régi, kedves ismerősünk, a deli termetű Baobabvi, és a hajdan elegáns, ám mára már megviselt öltözékű Norton atya is. 
- Végül is, rám talált? - kérdezte az atya vigyorogva. 
- Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk - mondtam, visszaterelve őket a szobába. 
Valóban itt volt az ideje. 
BARÁTI BESZÉLGETÉS IRURU SZÁZADOSSAL 
Harmatos volt a reggel, amikor visszaindultunk az udvarházhoz. Mickey elgondolkodva gubbasztott mellettem, aztán egyszerre csak megszólalt. - Igaz az, hogyha valaki megissza másnak a vérét, azzá változik, akinek a vérét megitta? 
- Hogy? - zökkentem vissza a valóságba. 
- Vért ittam - mondta bűntudatosan. 
- Kinek a vérét? 
- Egy tehénét. 
- Jó volt? 
- Pocsék. 
- Akkor minek ittad? 
- A házigazda fia megkínált vele. 
- Engem is megkínált, mégsem ittam. 
- Nem hallottad, mit mondott rólad? 
- Valamit hallottam, de nem értettem. 
- Azt mondta, gyáva féreg vagy, és még arra sem vagy méltó, hogy leszarjanak a tehenek. 
. - Honnan tudod? Állítólag nem is érted a maszájok nyelvét. 
- Ezt azért megértettem. A misszióba jár néhány maszáj gyerek. 
- Okosabbakat is tanulhattál volna tőlük. 
- A fiú azt mesélte, hogy a varázslójuk igazi bika-ember. 
- Az meg mi a fene? 
- Éjszakánként, ha úgy tartja kedve, bikává változik. 
- És jókat legel, mi? 
- Nem csak legel, hanem szerelmeskedik is. 
- Igazán? Kikkel? 
- Hát a tehenekkel. Illetve... tehén lányokkal. 
Amíg mondta, piros hullámok futottak át az arcán. Abban a korban volt, amikor kezdett ráérezni az élet nagy misztériumaira. 
- Egyszer Indiában én is találkoztam hasonló jelenséggel - mondtam. 
- Igazán? - kérdezte kíváncsian. - És mi volt az? 
- Ismertem egy fiút, aki folyton arról faggatta a tanítóját, hogy nem változik-e majommá azért, mert egyszer fájdalmat okozott egy majomnak. 
- És? 
- Egy ősi legenda szerint Hanumán, a majomkirály majommá változtatja mindazokat, akik majmokat bántalmaznak. 
-És? 
- A fiú végül valóban majommá változott. De nem ezért, mert egy majom farkára lépett, hanem mert ostoba kérdésekkel nyúzta a mesterét. Szerinted van valami tanulsága ennek a történetnek? 
Mickey a zsebébe nyúlt, előhúzta rágottvégű havanna szivarját, a szájába dugta és elgondolkodva a kocsi előtt futó poros, szavannái útra meredt. 
- Szerintem van - mondta aztán lassan. 
- Tényleg? És micsoda? 
- Nem szabad a majmokat bántani. 
Egészen addig hallgattunk, amíg csak fel nem bukkant előttünk az udvarház kecses, oszlopos sziluettje. 
Vajon kiket nyírt ki azóta Linda, hogy nagy sebbel-lobbal elhagytuk az ültetvényt? 
Venus Mclntire-t és Mr. Bellt biztosan nem, mert ahogy leállítottuk a kocsit a ház mögött, máris felbukkantak előttünk kéz a kézben, mint az igazi szerelmesek. Mr. Bell szép arcán kelletlen kifejezés ült, ahogy hagyta magát felénk vonszolni. 
- Csakhogy megjöttek! - kiáltotta Venus megkönnyebbült hangon. - Uramisten, már azt hittem, leléptek! 
- Miért léptünk volna le? 
- Ne tréfáljon, ember. Aki egy kicsit is értelmes, az le akar lépni innen. 
- Ezt mondom én is - motyogta Mr. Klemens Bell. -Te csak hallgass, Klemens! Ez rád nem vonatkozik. 
Hála istennek, Mickey, hogy te is megkerültél! Ross bácsi már nagyon aggódott miattad. Megnyugtattam, hogy bizonyára Mr. Lendvayval vagy Tényleg, hol a fenében voltak, Mr. Lendvay? 
- Betévedtünk egy maszáj faluba. 
- Betévedtek? 
- Gondoltuk, autózunk egyet. Mickey ismeri a terepet, mégis eltévedtünk. Amikor nem találtunk rá a visszavezető útra, Mickey azt javasolta, hogy éjszakára szállásoljuk be magunkat a maszájokhoz. 
- Hogy tudtak bejutni a faluba? A maszájok sötétedés után nem engednek be senkit. 
Megakadt a szemem Mr. Bell szomorú tekintetén. Olyan vágyakozva nézte a kezemben fityegő indítókulcsot, mintha csokoládéból lett volna. Mit nem adott volna érte, ha ott ülhetett volna a terepjáró volánja mögött Nairobi felé döcögve. 
- Mi a helyzet idehaza, Miss Venus? - tettem fel a nagyon is aktuális kérdést. 
Miss Venus megvonta a vállát. 
- Csak a szokásos. Nem tudom, érdekli-e, de találtunk egy hullát a kertészház pincéjében. Remélem, George azóta már el is tüntette. 
- Hullát? - hökkentem meg. - Kit öltek meg már megint? 
- Valami varázslót. 
- Hogy került a pincébe? - adtam az ártatlant. 
- Tőlem kérdi? Talán valaki odacsalta, vagy ott bujkált. Azonkívül megtámadták Iruru századost is, 
- Ő is meghalt? 
- Szerencsére nem. Csak megsebesült. 
- A többiek hogy vannak? 
- Ki hogy. Juliana néni egész éjjel a szobájában óbéga-tott, Vargas doktor belázasodott a sebeitől, Iruru megvagdalva is a parkban rohangált, Cassius bácsi is sebesült, még szerencse, hogy nekem nem esett bajom. 
- Miss Virginia? 
- Őt ma még nem láttam. Kissé nyomasztó errefelé a légkör, nem gondolja? 
Mit tagadjam, nem az a felhőtlen jókedv ölelt körül bennünket, amelyben mindennapos a móka-kacagás. 
- Betty is ki van borulva. Fel akar mondani. Azt mondja, nem bírja tovább Julianával. Soha még nem volt ennyire rossz állapotban. Félő, hogy csinál valamit magával... vagy másokkal. Jaj, de örülök, hogy itt van, Mr. Lendvay! Nagy szükségem van önre. 
- Mi a baj, kisasszony? 
- Attól tartok, pillanatokon belül ki akarnak nyírni. 
- Ezt mintha már mondta volna egyszer. 
- Most fordult igazán komolyra a dolog. 
- Miből gondolja? 
- Abból, hogy hallgattam a rádiót. Az új törvények szerint is csak akkor lehet Cassius bácsi az apám örököse, ha én nem élek. Gondolhatja, mekkora csalódást okozott ezzel a parlament Mary néninek. 
Ez valóban új fejlemény volt. 
- Iruru vigyáz magára. 
- Iruru önmagára sem tud vigyázni. Úgy megvágták a kezét, hogy felemelni sem tudja. 
- Ki sebesítette meg végül is a századost? 
- Aki megölte a varázslót. A többiek szentül hiszik, hogy Linda volt. 
- És maga? 
- Én már nem annyira. De most nem is ez a fontos. Sokkal fontosabb, hogy vigyázzon ránk, amíg le nem bonyolódik az a dolog a missziósházban. 
- Miféle dolog? 
- Hát az esküvőnk. Magának nem szóltam róla? 
- Na, álljon csak meg a menet! - emeltem fel az ujjam. -Mindeddig úgy tudtam, hogy ön azért nem mehet hozzá még egy ideig Mr. Bélihez, mert nem nagykorú. 
- Ez így is volt. 
- Mi a fene történt, amíg én a maszájoknál tehénszart tapostam? Csak nem szállította le a kenyai parlament a nagykorúság idejét? 
- Azt nem. Én viszont betöltöttem a 18-adik életévemet. 
- Mikor? 
- Éppen ma, Mr. Lendvay. Nem akar gratulálni? Mickey kivette a szivart a szájából, és önkéntelenül is dúdolni kezdett: 
- Happy birthday to you... 
Venus felkapta és cuppanós puszit nyomott a képére. 
- Köszönöm, Mickey. Te legalább őszintén érzed is, amit mondasz. 
Nem értettem semmit. Lehet, hogy nekem is gratulálnom kellett volna, talán cuppanós puszit is kaptam volna érte, mégsem tettem meg. Csak álltam legyökerezve, mint egy évszázados fa. 
- Amikor ideérkeztem, és Mr. Cassius beszélgetett velem, hm... bizonyos dolgokról - dadogtam - azt mondta, ön még csak tizenhét éves. Ez pedig annyit jelent, hogy jövőre lesz nagykorú. 
Venus kárörvendően felvihogott. 
- Átvertem őket. 
- Már hogy a fenébe verhette át őket, amikor a rokonai? Csak tudják, hogy maga mikor született! 
Venus tovább vigyorgott. 
- Nem tudják. 
- Hogyhogy nem tudják? 
- Ez egy ilyen család. Az anyám és az apám természetesen tudták, csakhogy ők már nincsenek köztünk. Amikor ránk szakadtak az első gyilkosságok, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat. A nagymama már rég elfelejtette, mikor születtem, Cassius bácsi pedig nem is tudta. Tőlem kérdezték az időpontot. Én pedig úgy döntöttem, nem mondom meg nekik az igazat. Tudja, miért? Mert amíg azt hiszik, hogy hosszú hónapok választanak el a nagykorúságtól, nem vagyok veszélyes a számukra. Ha tudták volna, hogy csak napokról van szó, már nem élnék. Holnap délelőtt meglesz az esküvőnk. Csak ezt az éjszakát húzzam ki valahogy. Akkor aztán útilaput kötök valamennyiük talpa alá. 
-Várjon, csak várjon! Nem ismerem jól a liturgiát, de mintha ki kellene néhányszor hirdetni magukat a templomban. Ez akár heteket is igénybe vehet. 
- Itt nem vesz. Harrison atya tegnap este óta egyfolytában hirdet bennünket a majmoknak. Ez itt Afrika, dzsungel, missziósház, miegymás. Egyszóval eltérhetünk a hagyományoktól. Holnap délelőtt férjhez megyek Klemenshez. 
- Hogy értette az útilaput? 
Venus megnyalta a szája szélét. Láttam, hogy óriási harcot vív a lelkében az óvatosság és a közlési vágy. Egyszerre csak úgy robbant ki belőle a szó, mint a pezsgősüvegből a dugó. 
- El fognak tűnni innen valamennyien! Ha ön képtelen volt megszabadítani a bácsikámtól, majd megteszem én. Maga pedig nem kap egy talpalatnyi földet sem... Az ültetvény az enyém lesz, egyedül az enyém. 
- És Mr. Béllé. 
- Klemensé az lesz, amit ráíratok. Klemensnek egyelőre a kívánatos pofikáján, és a jól mozgó csipején kívül nincs semmije. 
- Venus, kérlek... 
- Ez az igazság, Klemens. De szükségem van rád. Ha nincs férjem, az ültetvényesek kutyába sem vesznek. Márpedig nekem terveim vannak az ültetvény jövőjével kapcsolatban. Szóval, Mr. Bell miatt nem kell aggódnia. Amíg jól viseli magát, nem szenved hiányt semmiben. Juliana néni viszont oda kerül, ahova való. Egy diliházba. Betty és Var-gas doktor majd vigyáznak rá. Sőt, Cassius bácsi is vele mehet, mert itt nem maradhat, az biztos. 
- Hát én? - kérdezte remegő hangon Mickey. - Susi nagymama és Ross nagypapa? 
- Erről még majd beszélünk, Mickey. Minden nyáron eljöhetsz hozzám. Egyedül. 
Ebből a kisfiú megérthette, hogy Susi nagymama és Ross nagypapa alighanem utoljára vendégeskedett a Mclntire ültetvényen. 
- Mary nagymama nyugalomba vonul. Megválaszthatja, hol szeretne élni - én Angliát fogom ajánlani neki. Hátralévő éveiben kedvére kötögethet hozzá hasonló matrónák között. A régészeket kirúgom, hogy a lábuk sem éri a földet. Elegem van már belőlük. Holnap szedelőzködhetnek. Sőt, Iruru is szedheti a cuccát. Magam szerződtetek majd testőröket, akikben megbízom. 
Mivel olyan büdös voltam, mintha romlott felvágottak tetején töltöttem volna az éjszakát, Venus nagy kegyesen hozzájárult, hogy visszavonulhassak a szobámba fürdeni. Mickeyt azonban magával vitte. 
- Nem kell, hogy idő előtt megtudják, mit akarok tenni velük. Ugye, megtudnák tőled, Mickey? 
- Nem tudnák meg - mondta ünnepélyesen a kisfiú. - Hiszen szerelmes vagyok beléd. 
- Kedves tőled, Mickey, csak te még nem tudod, hogy a szerelem milyen gyorsan illan el. Legalábbis egyeseknél. Igaz, Klemens? 
- Kérlek, Venus... 
- Éppen azért velem jössz. Ha keresnének, Mr. Lendvay majd azt mondja, hogy kirándulni mentünk. 
- Akkor én most túsz vagyok? - kérdezte reménykedve Mickey. 
- Olyasféle. Jutalomból megnézheted, amikor átöltözöm. 
- Én nem nézhetném meg? - kérdeztem. 
- Maga csak Virginiát nézegesse. Őt különben kifelejtettem a felsorolásból. De őt is kirúgom. Magával viheti, ha akarja. 
- Majd még meggondolom. Apropó, mi van akkor, ha mindent elmondok Mary nagymamának? 
- Nem fogja megtenni. Maga a kezemben van, Mr. Lendvay. Iruru százados korábban azt tervezte, hogy átadja magát az amerikai hatóságoknak, bizonyos Frey hadnagynak. Méghozzá terhelő bizonyítékokkal együtt. 
- Igazán? És mi lett volna a vád ellenem? 
- Többrendbeli gyilkosság. 
- Gondolja, hogy akad ember, aki elhiszi ezt? 
- Ahogy a papírokat nézegettem, igen. 
- Miféle papírokat? 
- Iruru hamisíttatott néhány irományt, például Emy néni levelét, amelyben egyértelmű utalás történik arra, hogy ha hirtelen meg találna halni, csak ön lehet a gyilkosa. 
- Ez ostobaság! 
- Mondja maga. Csakhogy Iruru érti a dolgát. Azonkívül abban se reménykedjék, hogy majd otthon, az Egyesült Államokban állítják bíróság elé. Nem, Mr. Lendvay, ön itt fog felelni a tetteiért, Kenyában. 
- A tetteimért? 
- Itt pedig minden megtörténhet. Ha egyszer beteszi a lábát egy börtönbe, nagy a valószínűsége, hogy nem is fogja kitenni onnan soha többé. Mondanom sem kell, hogy Iruru hamisítványai nálam vannak. Amíg a sebeit nyalogatta, magamhoz vettem őket. Különben ez a bizonyítékom ő ellene is. Ha nem tűnik el a szemem elől, megvádolom hamis bizonyítékok gyártásával. Mit szól hozzá? 
Nem akartam hinni sem a fülemnek, sem a szememnek. Venus hamvas volt, üde, gyönyörű, és szemtelenül fiatal. A hangja bársonyos volt, simogató, mint a langyos tavaszi szél. Ugyanakkor veszélyes is, mint a tarkabarka bőrű, bágyadtán napozó, lusta kígyók. Sokadszorra is kénytelen voltam meggyőződni arról a nagy igazságról, hogy nem minden kedves, amit gyönyörű csomagolás rejt, és nem minden csúnya, aminek viseltes a papírja. 
Csak néhány másodpercig latolgattam magamban, mit tegyek. Ha ellenkezem, Venus pokolian megnehezítheti a dolgom. 
- Rendben van - adtam meg magam. - Az öné vagyok. Venus elmosolyodott. 
- Látja, ezt már szeretem. Egyelőre tartsa a száját. Délutántól kezdve azonban nem mozdulhat el mellőlem. Megértette? 
Hogyne értettem volna. Visszamosolyogtam rá, mintha megejtett volna a bája, aztán megvártam, amíg Mr. Bell és Mickey kíséretében eltűnik a balfenéken. 
Akkor munkához láttam. 
Azzal kezdtem, hogy lezuhanyoztam. Az első percekben még biztatónak tűnt a dolog, ahogy aztán egyre tovább álltam a zuhany alatt, egyre inkább kezdett megerősödni bennem a felismerés, hogy tehénszag ellen nincs orvosság. 
Még csak a zuhanyozás felénél tartottam, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. 38-as Smith and Wessonom egy kis széken, a zuhanytálca mellett hevert. Felemeltem, a zuhanyozó függönye mögé dugtam, aztán kikiáltottam a szobán át, a folyosóra: 
-Ki az? 
- Virginia. 
- Gyere be. 
Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Minek is zártam volna be, hiszen biztos voltam benne, hogy aki be akar jönni rajta, előbb-utóbb úgyis bejön. 
Virginia ezen a délelőttön tinédzsernek öltözött. Lófarokba fogta dereka közepéig érő haját vékony és egészen szűk blúzocska volt rajta, amelynek lényegében véve nem volt se ujja, se háta, se eleje. Hogy akkor végül is mije volt, az komoly tudományos viták tárgyát képezhette volna. 
Rövid nadrágjáról azonban senki nem szólhatott volna egyetlen rossz szót sem. Legnagyobb egybefüggő darabja az elülső cipzárjának a végén csüngő, borsónyi reklámcímke volt. Egyetlen pillanatig azt hittem, nudista strandra készül, csak éppen belekeveredett egy pókhálóba. 
Elégedetten nyugtázta, ahogy végignéztem rajta. Bizonyára nem sejtette, hogy a kíváncsi tekintet nem csak kétségkívül első osztályú formáinak, hanem az esetlegesen eldugott fegyvernek is szól. Néhány másodpercnyi szemlélődés után be kellett látnom, hogy a rajta lévő szövetdarabkák alá még egy vastagabb fogpiszkálót is nehéz lett volna elrejtenie. 
Virginia átsétált a szobán, majd egyetlen mozdulattal félrerántotta a zuhanyozófülke függönyét. 
- Csak arról akartam meggyőződni, hogy tényleg te vagy-e? 
- Tényleg én vagyok? 
Erre hamiskásan elmosolyodott. 
- Ha nem látnám az arcodat, sem tévesztenélek össze másokkal. Van valami magyarázatod rá, hol töltötted az elmúlt éjszakát? 
- Egy maszáj faluban - mondtam. - Eltévedtem Mi-ckeyvel. 
- Nem volt annyi eszed, hogy szóltál volna, mielőtt elindultok? Úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet. 
- Most már belátom, hibáztam. Nekidőlt a falnak és megcsóválta a fejét. 
- Ó, Johnny, ha tudnád, mit álltam ki, amíg távol voltál. Olyan ez a ház, mint az a fogadó a Psychóbaa. 
- Venus elmesélte, mi történt. 
- Mindenki annyira be van csinálva, hogy már beszélni sem mer a másikkal. Te ismerted azt a Chepkangát? 
- Honnan ismertem volna? 
- Valami varázsló volt, vagy mi a szösz. George talált rá a pincében. És képzeld, ott hevert mellette egy fából faragott figura Linda állatkái közül. 
- Milyen figura? 
- Egy fekete bivaly. Szerinted jelent ez valamit? 
- Fogalmam sincs róla. Mit csinálsz? 
Meglepődve láttam, hogy Virginia egyszerre csak kibújik a nadrágocskájából, és felhajítja a zuhanyozó függönyét tartó karnis tetejére. 
- Eszembe jutott, hogy elfelejtettem reggeli után letussolni. Maradj ott, ahol vagy! Ki tudja, mit hoz a holnap? Mikor zuhanyozhatunk ismét együtt? Talán soha többé. 
Mire felocsúdtam, már ott állt mellettem a vízsugár alatt. 
- Látod, mennyivel jobb így... mint egyedül? Mi az ott a... kezedben? 
- Mi lenne? - mondtam. - A szappan. 
- Ideadnád egy... pillanatra? 
Természetesen odaadtam. Ha már egyszer itt ázott mellettem a zuhany alatt, miért ne adtam volna oda neki? 
Udvariasan el akartam fordulni, amíg beszappanozza magát, de alig mozdítottam meg a nyakam, máris felsikkantott. 
- Jaj, de ügyetlen vagyok... Nem kiugrott a kezemből?! Figyelmeztetni akartam a szappannak olyan a természete, 
hogy ugrik mint a béka, de Virginia a számra tette az ujját. 
- Csitt! A végén még meghallja valaki. 
Lehajolt, és elkezdte keresni a szökevényt. Én meg csak álltam, és hagytam, hogy különböző gondolatok fussanak át a fejemen. Voltak köztük vidámak, voltak szomorúak, de voltak egészen pajzánok is. 
Virginia eközben már a sarokban kereste a szappant. Amikor nem találta, hátrafordította a fejét. 
- Nem segítenél? 
Ahhoz, hogy segítsek, szorosan oda kellett simulnom a hátához. Ekkor döbbentem csak rá, milyen szűkre méretezik Kenyában a zuhanyozófülkéket. Megpróbáltam kezemet előre nyújtva kikotorni a szappant a fülke sarkábóL Akárhogy is igyekeztem, nem akart sikerülni. Ebben nem utolsósorban Virginia akadályozott meg, egészen pontosan az a része, amelyről csak pár perccel ezelőtt húzta le a nadrágot. 
- Nem találom - mondtam a végén reményt vesztve. Virginia ismét hátrafordította a fejét. 
- Mit nem találsz? 
- Hát amit keresek. 
- Talán rossz helyen keresed. 
Elkapta a karom, és segített, hogy megtaláljam, amit szerinte meg kellett találnom. 
- Látod, te buta - suttogta, vissza-visszafordítva a fejét. -Ha nem... találod, csak... szólj... majd én... megkeresem neked. Most aztán... nehogy elengedd! 
A víz csak egyre folyt ránk, mint a langyos monszuneső. Virginia szavai a falról visszaverődve úgy zsongtak a fülem körül, mint elégedett méhecskék. 
- Nem... akarok megfordulni... Nem akarok felállni... semmi mást nem akarok... csak... csak... csak... 
Csak, csak, csak! - csattogott a víz körülöttünk a zuhanytálca alján. 
Még, még, még! - követelte Virginia szétnyílt ajka, ahogy ráhullottak a zuhanyrózsa cseppjei. 
Halál, halál, halál! - kiáltozta egy madár odakint a szobám ablakára hajló fa ágán. 
Rövid időre el is szunnyadhattam, mert arra ébredtem, hogy Virginia haja az arcomat csiklandozza. 
- El kell mennem, édes. 
Egyszerre felébredtem. Virginia tréfásan meglegyintette a képem, aztán mélyet sóhajtott. 
- Ne haragudj, de olyan... szarvasmarha szag van nálad. 
- A maszájok teheneitől hoztam emlékbe - mondtam. 
- Végül is, mi történt a falujukban? 
- Befogadtak, mert féltek, hogy az oroszlánok felfalnak bennünket. Mickeynek köszönhetem, hogy megúsztam a kalandot. Ha ő nincs, a maszájoknak esze ágában sem lett volna segíteni rajtam. 
Virginia kinyújtotta a mutatóujját, és pirosra festett körmével megcsiklandozta a hasam. 
- Szeretnék veled maradni. Nem mondom, hogy örökké, már csak babonából sem. Mondjuk inkább úgy, hogy jó sokáig. 
- Úgy gondolod, hogy velem jönnél Santa Monicába? Virginia megrázta a fejét.                , 
- Van egy sokkal jobb ötletem. Mi lenne, ha te maradnál itt, Afrikában? Ameddig a kedved tartja. 
- És ha már nem lesz rám szükség? Ne feledd, én egyetlen eset megoldására érkeztem. 
- Nem kell ide semmi eset. Rövidesen ültetvényes leszek, mint ezek itt. Tea- és szizálültetvényeim lesznek. Nem kellene mást csinálnunk, mint egész nap zuhanyoznunk, szappant keresgélnünk a zuhanytálcában, és Zöldikét az ágyban. Mit szólsz hozzá? 
- Rám mindig számíthatsz - mondtam. -Most is? 
- Nem akarom visszaszívni, amit ígértem, de talán jobb lenne... 
- Van valami, aminél mindezideig nem találtak ki jobbat. Mire vársz, Johnny? 
Estébe hajlott az idő, mire felébredtem. Egyedül voltam az ágyamon, csak egy gyűrött lepedő hevert mellettem. 
Cassius bácsi sápadt volt, és alighanem fel sem ismert, amikor beléptem hozzá. Amikor aztán mégiscsak rám ismert, olyan gonosz mosolyra torzult az arca, hogy megdöbbentem tőle. Felemelte a kezét, és felém hajított valamit. Önkéntelenül is elkaptam. Egy fából faragott antilop figurácska volt. 
- Látja? - dühöngött a bajuszába markolva. - Ezt találtam a párnám alatt. Meg akar ölni az az átkozott. Hol van Iruru? 
- Nem tudom - mondtam. - Ma még nem találkoztam vele. 
- Azt csak hallotta, mi történt az éjszaka? Keresse meg nekem Irurut, de gyorsan! Várjon - kapta el aztán a kezem, amikor indultam volna az ajtó felé. - Mégiscsak várjon egy kicsit. Mondja meg neki, hogy ne vesztegesse az idejét. 
- Iruru százados megsebesült. 
- Köpök rá! - zihálta Cassius bácsi a karomba kapaszkodva. - Elég pénzt kap ahhoz, hogy még sebesülten is ellássa a dolgát. Különben mi a fenéért hagyta magát megsebesíteni? Igaz, hogy Chepkanga meghalt? 
- Úgy hallottam, igen. 
- Ki... ölte meg? 
- Többen azt állítják, hogy Linda. 
- Ostobaság! Csak Juliana lehetett. Mondja meg Irurunak, hogy szerezzen egy másik varázslót. Nem érdekel, honnan, az se, ha feltúrja érte egész Kenyát. Meg kell szabadulnom Julianától! Kell! Magának pedig azt ajánlom, hogy segítsen neki, különben soha nem látja meg többé szeretett Santa Monicáját. 
Megvontam a vállam, és mentem. Igazán nem tett sokat azért, hogy mielőtt még Linda kinyírná, megszerettesse magát velem. 
Alig hagytam el Cassius bácsi szobáját, Vargas doktorba botlottam. Elgondolkodó képpel ücsörgött a folyosó egyik ablakpárkányán. Amikor kiléptem az ajtón, felém intett. Odaballagtam hozzá, és mellé telepedtem. 
- Hogy van, doktor? 
- Megjárja. Ki van borulva, mi? -Én? 
- Cassius. 
- Talált egy állatkát a párnája alatt. 
Vargas doktor a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy elefántot. 
- Ami azt illeti, én is megkaptam a magamét. Maga még nem kapott? 
- Még nem. 
- Akkor maga Linda kegyeltje. 
- Mi a helyzet Mr. Cassiusszal? 
- Lehetne jobban is. 
- Csak nincs komolyabb baja? 
- Belázasodott. Pedig mindent megpróbáltam. Csak hát, tudja, ezek a machete-pengék! 
- De azért nem túlontúl veszélyes az állapota? 
- Ki tudja, Mr. Lendvay, ki tudja? Ha vérmérgezést kap... de ne fessük az ördögöt a falra. Azt hiszem, lesz dolga vele az utódomnak. 
- Utódjának? Mit akar ez jelenteni? 
- Elmegyek innen, Mr. Lendvay. Amint csak lehet. Amint egy kicsit is biztonságosabb lesz a környék, lelépek. Bettyvel együtt, Bettynek is elege van mindabból, ami itt történik, és nekem is. Vén szamár vagyok már, abban a korban, amikor az ember visszatekint elmúlt életére, és igyekszik a szép pillanatokba kapaszkodni. Én is ezt szeretném tenni, csak hogy attól félek: ha visszanézek a hátam mögé, nem találok ilyet. És Betty sem talál. Nem akarok idő előtt meghalni, és főleg nem erőszakos módon. Ha már a mau-maut megúsztam, ostoba tréfa lenne a sorstól, ha az úgynevezett béke idején halnék erőszakos halált. Bettynek is ez a véleménye. Amint lehet, elmegyünk. 
- Mi lesz Julianával? 
A doktor megvonta a vállát. 
- Néhány napon belül halott lesz. Sőt, már ma az lenne, ha Chepkanga nem előzi meg. Jön majd egy másik varázsló, és feltöri a fejét, mint egy kókuszdiót. 
- Nem akar tenni ellene valamit? 
A doktor megrázta a fejét.                                           . 
- Nem. Menekülni akarok. 
Ebben a pillanatban felhangzott a falakon túlról Juliana néni jól ismert, elkeseredett sikoltozása. 
-Jaaaaaj! Leopoooold, Cassiuuuus, neeeee! Neeeeee! Ne engedjééééétek! 
Vargas doktor megütögette a fülét a tenyerével. 
- Nem tudtam, mi hiányzik a boldogságomhoz. Furcsa, hogy ma csak ilyen későn kezdi. Bemegyek Cassiushoz, Mr. Lendvay. Ön meddig szándékozik itt maradni? 
- Nem tőlem függ, mikor mehetek haza - mondtam az igazságnak megfelelően. 
- Csak igyekezzék, mielőtt még maga is Chepkanga sorsára jutna. Ne tévessze meg, hogy nem kapott állatkát. 
Bement Mr. Cassius Mclntire-hez. én pedig egyedül maradtam a folyosón. 
Nem sokáig. Alig csusszantam le az ablakpárkányról, Susi néni és Ross bácsi bukkantak fel a folyosó végén. Ross bácsinak kiváló szeme lehetett, mert a növekvő félhomály ellenére is azonnal felismert. 
- Nézd csak, Susi, ott van a mi kedvenc gyilkosunk. Tudod, aki eltette láb alól Mr. Jensent. Nem azért mondom, megérdemelte a fickó. Hogy van, Mr. Lendvay? 
Mondtam, hogy jól és tovább akartam menni, de Susi néni megállított. 
- Nem tudja véletlenül, merre lehet Mickey? Az az érzésem, mintha hetek óta nem láttam volna. Persze lehet, hogy tévedek, hiszen annyira összefolynak a napok. Minden nap meggyilkolnak valakit, ami azért kezd már egy kissé unalmássá válni. Egy nap - egy gyilkosság. Mint a tyúkfarmon. Egy nap - egy tojás. Tényleg, nem látta Mickeyt? 
- Venusnál van - mondtam. 
- És hol van Venus? 
- Valószínűleg a szobájában. 
- Ott voltam, kopogtattam, de nem válaszolt rá. Őszintén szólva aggódom egy kicsit Mickey miatt. Az utóbbi időben mintha, hm... kissé szabadossá vált volna Venus viselkedése. Nem biztos, hogy a kisgyerek jót tanul tőle, bár az az igazság, hogy bizonyos dolgokat nem lehet elég korán kezdeni. Igaz, Ross? 
- A gyilkosságra gondolsz, Susi? 
- Valami másra gondoltam, de ne erőltesd az agyad, te már úgysem jössz rá. Apropó, Mr. Lendvay, mutatok önnek valamit... Hol is van? Te tetted el, Ross? Add már ide! 
Ross bácsi a zsebéhez kapott, majd rövid kotorászás után kihúzott belőle két állatfigurát. Az egyik krokodil volt, a másik egy nagyobb majom. 
- A szobánkban találtuk. Lehet, hogy Linda ránk is meg-orrolt valamiért. Pedig mi a rokonai vagyunk. Ha a Mcln-tire-ek nem lennének, a miénk lenne itt minden. Nézzék csak, hiszen éppen itt jön Betty! Mi újság Julianával, Betty, szépségem? 
Betty Sinclair legnagyobb jóindulattal sem volt szépségnek mondható, sőt még elfogadhatónak sem. Haja, amely nemrégen még magán viselte fiatalsága gesztenyebarna színét, szélrázta boglyaként imbolygott a feje tetején, arcán hosszú, véres karmolás húzódott. Ahogy tántorogva megközelített bennünket, világossá vált számomra, hogy már nem az ereje, csupán a tehetetlenségi nyomaték hajtja előre. Odaugrottam hozzá, és a derekára kulcsoltam a karom. 
- Jól van, Miss Sinclair? 
Betty a vállamra dőlt. Úgy zihált a melle, mint a lyukas kovácsfújtató. 
- Dehogy... vagyok jól. így néz az ki, aki... jól van? 
- Mi történt veled, Betty? - lépett mellénk Susi néni. - Ő karmolt meg? 
- Ki... más? Ma még csak... megkarmolt, de holnap talán már... meg is öl. 
- Mrs. Mclntire? - kérdeztem részvéttel. Betty Sinclair elismerőn nézett rám. 
- Hogy magának mennyi esze van. 
- Mi történt, Betty? - tudakolta makacsul Susi néni. -Csak úgy egyszerűen neked esett? 
Betty lefejtette a derekáról a karomat, aztán megeresztett egy kelletlen, bágyadt mosolyt. 
- Köszönöm, Mr. Lendvay - becsukta a szemét, és tördelni kezdte a kezét, mintha mindegyik ujját ki akarná húzni a helyéről. - Istenem, istenem, mit csináljak? Istenem, mondd meg, mit csináljak? 
- De hát végül is, mi történt? - tettem fel én is a már többször elhangzott kérdést. 
Betty Sinclair felém fordult. Szemében, mint tóban a környező fény vesék zöldje, ott tükröződött a fekete félelem. 
- Lesett rám - mondta, megnyomkodva a szeme alatt húzódó, véres csíkot. - Először történt meg, hogy lesett rám. 
- Hogyhogy először? 
- Eddig, ha valami konfliktusunk volt... hogy is mondjam csak... hirtelen felindulásból tette, amit tett. Hogy világosabb legyek, nemrég előfordult, hogy kötögetett valamit az ablaknál, én ott ültem mögötte és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit, amikor észrevettem, hogy abbahagyja a kötést. Ölébe ejtette a gombolyagot, kinézett a kertbe, majd megfordult, és ki akarta szúrni a kötőtűkkel a szemem. Ha nem vagyok résen, már nem látnék. De szerencsére résen voltam. Kicsavartam őket a kezéből, és hetekig nem is volt semmi baj. Érti, mit akarok ezzel mondani? Soha nem készült eddig rá, hogy bajt okozzon nekem. Egyszerűen csak bekattant a fejébe valami és kész. Most azonban minden megváltozott. Ma már lesett rám. Előre megfontolt szándékkal esett nekem. Tudja, mivel? 
- Fogalmam sincs róla - ráztam meg a fejem. - Csak nem újra kötőtűvel? 
- Letörte egy kávéskanál nyelét, és azzal ugrott nekem. Ott lapult az ajtó mögött, és ha Isten nem segít, megvakított volna. 
Ebben a pillanatban mintha csak rendelésre történne, felvisított Juliana néni. 
- Jaaaaaaaj! Leopooooooold! Cassiűúúúúúús! Bettyyy! 
- Magát hívja, kedvesem - figyelmeztette Ross bácsi, aki mindeddig szó nélkül álldogált mellettünk. 
Betty Sinclair megrázta a fejét. 
- Nem megyek! Soha többé nem megyek be hozzá! Én is itthagyom őket, mint Vargas doktor. Életemet áldoztam ezért a családért, az ültetvény, a teacserjék, a szizálbokrok kiszívták a véremet, mint a pók a hálójába került légyét. Ha most nem megyek el, nem is megyek már el soha többé! 
- Egyelőre veszélyes a környék - mondtam. - Az Ugandái harcok miatt... 
- Menjen be hozzá, akkor látni fogja, hogy engem nem félemlítenek meg semmiféle ugandai gazemberek. Aki Julianával kibírta, az nem ijed meg a saját árnyékától. 
- Jaaaaaaj! Casssiúúúúúús! Bettyyyyyyy! 
Betty Sinclair betakarta a tenyerével a fülét, aztán nagyot toppantott. 
- Nem! Nem, és nem! Nem akarom! Felmondtam, és kész! Nem megyek vissza hozzád. 
Úgy gondoltam, ha ő nem megy, majd megyek én. 
Mrs. Juliana Mclntire az emeleti részen lakott. Amint felfelé igyekeztem a kis, sötét csigalépcsőn, a szobája kulcsával, az az érzésem támadt, hogy Juliana asszony ott leselkedik valahol a közelemben, két, fényesen csillogó kötőtűvel a kezében. 
Éppen akkor kezdett ismét sikoltozni, amikor az ajtaja elé értem. Olyan fenyegetően, hogy egyetlen pillanatra inamba szállt tőle a bátorságom. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, bedugtam a kulcsot a zárba, és elfordítottam. 
Mrs. Mclntire a szoba közepén állt egy papírlappal a kezében. Úgy tartotta, mint egy levelet, amelyet éppen az imént olvasott el. Amikor kinyílt az ajtószárny, és bedugtam a nyíláson a fejem, letette a levelet a szoba közepén álló asztalkára, és rám mosolygott. 
- Gyere csak, Lindácska, már vártalak. Mit adott fel holnapra, Chester atya? 
Mivel meg sem mukkantam, felvette az asztalról a levelet, és figyelmesen megnézegette. 
- Szóval, megint a számtannal van baj. Az az igazság, hogy abban én sem vagyok túl erős. Majd megkérjük Vargas doktort, hogy segítsen. Várj csak, Linda, hozok egy kis süteményt. 
Ami ezután következett, felért egy kisebbfajta varázslattal. Hajolt jobbra-balra, aztán valahonnan - a ruhája alól, vagy az asztal lábai mögül - előkotort egy szelet száraz kenyeret, néhány süteménydarabkát, és a markomba nyomta őket. 
- Egyél csak, Lindácska, ne hallgass rájuk. Csak a felnőttek lehetnek olyan ostobák, hogy előírják egy gyereknek, mit szabad ennie, és mit nem. Attól még egyetlen kislánynak sem lett baja, hogy megevett két kókuszkockát. ízlik? 
- ízlik - mondtam halkan. 
- Gyere csak nyugodtan, majd szerzek neked néha egyet-egyet. 
Aztán minden átmenet nélkül akkorát sikoltott, hogy kihullottak a kezemből a kenyérdarabkák, és a süteményvégek. - Istenem, Cassius, nézd csak, mi az ott, az udvarház környékén...! Jézusom, mintha tűz lenne! Lángok, Istenem, lángok! Gyerünk Cassius, hozd a puskát, és menjünk át... Neeeee! Casssiuussss, kérlek, ne zárj a pincébe! Leopooold, kérlek, Mary néni, szólj nekik, hogy ne zárjanak a pincébe. Félek, jaj úúúúúgy félek! 
Lerogyott a kanapéra, és felém nyújtotta a kezét, mintha el akarna lökni magától. 
- Neeeem! Neeeem akarom megnézni! Nem akarooom! Hol van Linda, hol van? 
Egyszerre csak azt hittem, álmodom. Juliana asszony szájából Cassius bácsi hangja áradt felém, olyan élethűen, hogy majd fenékre estem tőle rémületemben. 
- Oda kell jönnöd, Juliana. Nagyon fontos, hogy odagyere. A választ már ismét ő adta a saját hangján. 
- Nem, nem akarom! Nem tudnám elviselni! 
- Oda kell jönnöd. Tanúskodnod kell majd, hogy mi történt. 
-Nem akarom! 
- Gyerünk, Juliana! 
- Ez itt Leonard - mondta Cassius, azaz Cassius bácsi hangján Mrs. Juliana Mclntire. - Látod, hogy Leonard? 
- Istenem, Cassius, de hiszen... nincs feje. 
- Ott van a lándzsára tűzve. Látod Flórát is? 
- Gyáva vagy, Cassius, és te is Leopold! Gyávák, gyávák, gyávák! Tele vannak a szekrényeitek puskával, és nem segítettetek! 
- Hülye vagy, Juliana, mindig is hülye voltál - ezt már Mary nagymama mondta csendesen, de ez a csendes hang maga volt a törvény. - Nem is értem, hogy tudott Cassius egy ilyen gyengeelméjűt behozni a családunkba. Nem érted, mi történt velünk? 
- Megölték őket! Az történt! 
- A legnagyobb szerencse, ami csak érhetett bennünket. Nézz körül, te szerencsétlen! Nem látod, hogy egy világ omlik össze körülötted? Néhány hónap, és olyan fekete lesz itt minden, mint éjszaka. 
- Megölték őket! Hol van Linda? 
- Kit érdekel, hol van. Alá kell írnod ezt a papírt, mindenkinek alá kell írnia. 
- Nem írok alá semmit! 
- Nem fogsz ellenállni, te kis cafat! Hozd ide a korbácsot, Cassius! 
Juliana néni levetette magát a szőnyegre, és fájdalmasan vonaglott a láthatatlan korbács csapásai alatt. 
- Ez a tiéd, te kis hülye! Ez is a tiéd! Aláírod a papírt, vagy megöllek! Tűnj innen, Cassius, mert te is megkapod a magadét! Inkább verd a fejébe, hogy ne merjen ellenkezni velem. Vegyen példát Emyről. Igaz, Emy? Rövidesen minden a miénk lesz. Amint győznek ezek az állatok, jönnek a tábornokok, elcsapják őket, és térden állva könyörögnek majd, hogy térjünk vissza az ültetvényeinkre. És mi visszatérünk. Érted, te kis hülye? Mi térünk vissza. A Mclntire-ek, erre az ültetvényre! - Mintha mi sem történt volna, felállt a szőnyegről, leporolgatta a ruháját, és felült a kanapéra. - Te vagy az, Linda? Tudtam, hogy egyszer még visszajössz hozzám. Hiszen te nem halhattál meg. Láttam azt a holttestet, de az nem te voltál. A te hajad volt a haja, a te szád a szája, homlokod a homloka, és talán a szíve is a te szíved lehetett, de mégsem te voltál. Készítettem neked egy kis süteményt, amit mindig is szerettél. Azt mondod, megbocsátasz nekik? Nem, Linda, ezt ne tedd! Én tanítottalak földrajzra, történelemre, most pedig arra tanítalak, hogy ne bocsáss meg soha! Amit veled tettek, arra nincs bocsánat! Azt akarom, hogy életük végéig érezzék a haragodat, és rettegjenek tőle. Furakodj be az álmaikba, tedd tönkre a legszebb pillanataikat. Ezt várom tőled, Linda! 
Alltam néhány másodpercig, lehajtott fejjel a könnyező szemű asszony előtt, aztán sóhajtottam, és az ajtó felé indultam. 
Immár tisztában voltam vele, miért akar megszabadulni Mr. Cassius Mclntire a feleségétől. 
Nem kis meglepetésemre a csigalépcső aljában Betty Sinc-lairbe botlottam. Vörös hullámok öntötték el az arcát, amikor felbukkantam mellette, és észrevette, hogy én vagyok az. El akart suhanni mellettem, de én úgy álltam, hogy ne sikerülhessen neki. 
- Mit akar tőlem, Mr. Lendvay? - kérdezte ingerült hangon. 
- Mégsem megy el? 
- Még... nem. Az imént kicsit... elvetettem a sulykot. Beszéltem Vargas doktorral. Azt tanácsolta, várjuk meg... amíg az ugandaiak... 
- Szereti még Vargast? 
- Tessék?! 
- Tudja, hogy a doktor halálosan szerelmes volt magába? 
Betty Sinclairnek villámlani kezdett a szeme. Olyan hirtelen és olyan félelmetesen, hogy önkéntelenül is majdnem félrehúzódtam az útjából. 
- Mi köze magának... ehhez? Mi köze a mások... múltjához? Öregasszony vagyok, és Vargas doktor is öregember. Nincs már bennünk vágy, Mr. Lendvay. 
Szeme villámlásával ellentétben mélységes szomorúsága bujkált a hangjában. 
- Kérdezhetek még valamit? 
- Amilyen erőszakos, úgyis kiszedi belőlem még azt is, amit nem akarok elmondani. Miről van szó? 
- Tudja, mi történt odafent? 
- Sejtem. Juliana személyisége... hm... darabokra hullott, és minden egyes darab külön életet élt. Igaz? 
- Mary néni tud erről? 
- Azt hiszem csak én, és... Mr. Cassius. És most már ön is, Mr. Lendvay. 
Ebben a pillanatban megértettem, hogy Betty Sinclair nemhogy nem haragszik, amiért kényes kérdéseket tettem fel neki, hanem ő irányította úgy az eseményeket, hogy fel-tehessem őket. 
- Akar még valamit tőlem? 
- Azt hiszem, semmit. 
- Utamra enged? 
Úgy kapaszkodott fel a lépcsőn, mint aki jól végezte a dolgát. 
En pedig törhettem a fejem, hogyan fogom kiverekedni magam a pók hálójából. 
Úgy határoztam, mielőtt elindítom a lavinát - amely végigsöpör majd a Mclntire házon, Linda sírján, az ültetvényeken, s alighanem a régészek táborán is -, meglátogatom Iruru századost. Éreztem ugyan némi lelkifurdalást Mickey miatt, de biztos voltam benne, hogy Venus nem sokáig élvezi a társaságát. Mickey olyan, mint az angolna: azt hiszed, a markodban tartod, aztán kiderül, hogy csak a saját mutatóujjadat szorongatod. 
Arra nem számítottam ugyan, hogy Iruru virággal fogad, de ami történt, arra sem. Már a szobája ajtónyílásában voltam, amikor valami kirántotta a lábamat alólam. Levágódtam a küszöbre, így a szoba belsejéből felém száguldó golyó elsuhanhatott a fejem felett. 
Ma sem értem, mi volt az, ami lerántott a földre, ha hinnék a túlvilági lényekben, azt mondanám, Linda szelleme a magamfajta magánzsaru azonban jobban teszi, ha nem töpreng olyan kérdéseken, amelyek a világ kezdete óta megoldatlanok. 
Elég az hozzá, hogy a földön hevertem, miközben az Iruru által küldött golyó szépen befészkelte magát a folyosó falába. Gyanítottam, hogy a százados nem az a fajta, aki az első lövés után meggondolja magát, ezért, amikor fehér fás-lis ujját másodszor is a ravaszra tette, felugrottam és akkorát rúgtam sebesült karjába, hogy belerázkódott az agyam. Iruru ordított, mint a fába szorult féreg, és elejtette a fegyverét. Felvettem, és belehajítottam a szemétkosárba. 
- Remélem, aknavető nincs a lába között. 
- Mit akar, maga rohadék? 
- Kíváncsi voltam rá, hogy van. 
- Ne tévessze meg a látszat - nyögte könnyeivel küszködve. - Előbb-utóbb megölöm magát. Vagy megoperáltatom Chepkangával. 
- Vele aligha - mondtam kellemesen csevegő hangon. -A maga varázsló barátja már minden bizonnyal Matunda isten ölében üvölt, miközben azt lesi, hogy az isten szárnysegédei hogyan bökdösnek tarajos sül tüskéket a talpába. 
- Chepkanga... meghalt? 
- Meg, bizony, és a maga megbízója ki is van akadva miatta. Alighanem el lesz csapva, Iruru. 
Iruru százados igyekezett összekapni magát. A fegyvert rejtő szemeteskosárra pislogott, és fölényes mosolyra húzta a száját. 
- Ne aggódjon értem, Lendvay. Jobban tenné, ha saját magáért aggódna. Talán már csak órái vannak hátra. 
- Igazán? Felkel, és saját kezűleg piszkálja ki az agyamat? 
- A birtok perceken belül körül lesz fogva, maga szerencsétlen. Jobban tenné, ha ideadná a fegyveremet. Ha a kezembe adja, talán futni hagyom. 
Láttam, hogy a bal lábán vastagabb a fásli, mint a másikon. Vargas doktor kiváló munkát végzett, meg kell hagyni. Úgy gondoltam, meggyőződöm róla, valóban így van-e. 
Odasétáltam az ágyhoz, majd szép kényelmesen a lábára ültem. Még fészkelődtem is rajta, mintha nem esne valami jól az ülés. 
- Ugye nem haragszik, ha egy kicsit közelebb jövök magához? Nem szeretném, ha kihallgatna bennünket valaki. Tudja, néha a falnak is füle van. 
- Áááááh! Megölöm, maga... maga.... 
Úgy elkezdett csapkodni befáslizott karjával, hogy kénytelen voltam egy kicsit megszorongatni azt is. 
- Ááááááh! - ordította. - Áhhhh! Hagyja abba, maga... Abbahagytam. Szemébe néztem, aztán megcsóváltam a 
fejem. 
- Nem tudom, emlékszik-e még rá, amikor ott feküdtem lekötözve a pincében, maga elmondta nekem mit fog csinálni velem Chepkanga. Hálából én is elmondom magának, én mit fogok csinálni önnel. 
- Nem tehet velem semmit. Én a kenyai rendőrség tisztje vagyok. Ha megtudják, maga élete végéig... 
- Először is, fejbe vágom a stukkerom nyelével. 
- Börtönben fog rothadni... 
- Ha elájult, letekerem a fásüját. Mit szól hozzá? 
- Nem teheti meg! 
- Dehogynem tehetem meg. Hiszen itt egy stukker a zsebemben, a másik a szemétkosárban, márpedig egy fegyveres mindent megtehet egy fegyvertelennel. Lemegyek a konyhába, felhozok egy kiló sót, minden sebét besózom, majd visszafáslizom. Ne dicsérjen meg érte, nem én találtam ki, egyszer volt egy ügyem, amelyben ezt csinálták valakivel. Bele is őrült az illető a fájdalomba. De maga erős fickó, bizonyára kibírja valahogy. Nos, akkor akár hozzá is kezdhetünk a dologhoz. 
Előhúztam a zsebemből a 38-ast, és olyan mozdulatokat tettem vele, amelyekből arra következtethetett, hogy véresen komoly a szándékom. Óriási erőfeszítéssel felemelte fáslis karját, és minden eddiginél nagyobbat ordított. 
- Elmondok mindent, amit csak akar! Leeresztettem a stukkert, és elégedetten beletörölgettem 
a csövét a fáslijába. 
- Mikor érkeznek az emberei? 
- Milyen embereim? 
- Mégiscsak lemegyek, és hozom a sót. 
- Várjon, nem értettem jól. Még a fülembe is belevágott az az átkozott. Tényleg, Linda volt, vagy Mrs. Mclntire? 
- Mikor jönnek az emberei? 
- Éjfél körül érnek ide. 
- Honnanjönnek? 
- A Kakamega erdő felől. 
- Hányan? 
- Csak egy sofőr és egy altiszt. 
Merő tréfából ráütöttem a revolver csövével a karjára. Akkorát ordított tőle, hogy majd legurultam az ágy széléről. 
- Öten. Öt beosztottam. 
- Miért jönnek? 
- Csakúgy. 
Kénytelen voltam ismét csak rálegyinteni a fáslijára. 
- Ááááá... Hogy elszállítsák a halottakat. 
- Halottakat? 
- Mrs. Mclntire holttestét. 
- Az csak egy. 
Iruru hallgatott, mint a csuka. 
- Melyik a másik? Vagy még több holttestről van szó? 
- Csak egyről - sietett megnyugtatni a százados. - Mrs. Mclntire-én kívül csak egyről... esetleg kettőről. 
- Ki az a kettő? 
Iruru hallgatott, de amint a fegyver csövére néztem, tüstént folytatta a vallomását. 
- Az egyik Chepkanga. 
- Sejtettem. Chepkangának hálából meg kellett volna halnia, amiért megölte Mrs. Mclntire-t. És a másik? 
Iruru elvigyorodott. 
-Ön. 
-Én? 
Nem válaszolt, csak nézett rám, azzal a reménnyel a tekintetében, hogy ami késik, nem múlik, jövök én még az ő utcájába. 
Természetesen megtehettem volna, hogy tovább fenyegetem, ütögetem még egy kicsit a karját a pisztoly csövével, ráülök a lábára, esetleg valóban fel is hozom a konyhából a 
sót, úgy gondoltam azonban, ennyi is elég. Ismertem az ilyenfajta pasasokat: akár hamburgert is csinálhatok belőle, sokkal többet akkor sem tudok meg tőle. Indultam voli8, de Iruru visszatartott. 
- Mit akar most csinálni? - kérdezte a fásliját tapogatva. 
- Elkapom a pribékjeit - mondtam magabiztosan. - Tudom, merre van a Kakamega erdő. Kiállók a szélére, és el-kapdosom őket. 
Elkékült az arca, visszazuhant a párnájára, és elkeseredettenjajgatni kezdett. 
- Hogy én milyen barom vagyok! Feladtam az embereimet. .. Megérdemelném, hogy Matunda isten gennyes sebeket fakasszon a seggemen. 
Jobbra-balra dobálta a fejét, szeme fehérjét mutatta felém, még fáslis karját is többször az ágy keretéhez vágta. Csakúgy áradt belőle a végtelen lelkifurdalás és kétségbeesés. 
Röviden és velősen: teljesen hülyének nézett. 
Mickey OHara úgy lebbent elő egy lila levelű óriásbokor mögül, mint egy erdei szellem. Azzal a kis különbséggel, hogy az erdei szellemek nem szoktak huszonöt centis havanna szivart szorongatni a fogaik között. 
Annyira megörültem neki, hogy majd feldobtam a levegőbe. Szerencsére még idejében meggondoltam magam, hiszen nem szokásom nyomozótársaimat a levegőbe hajigálni. 
Mickey megrágcsálta a szivarja végét, aztán csípőre tette a kezét. 
- Hogy vagy, Johnny? 
- Ragyogóan - mondtam. - Látom, te is. Már aggódtam érted. Hogy szabadultál meg Venustól? 
Mickey elmosolyodott. 
- Gyerekjáték volt. Susi nagymama egyszer azt mondta, hogy a szerelem elveszi az emberek eszét. Szerinted is így van? 
- Előfordulhat - mondtam óvatosan. 
- Szerintem igaza van. Képzeld, Venus magával vitt, és bezárt a szobájába. Mr. Bell néha benézett hozzám. Beszélgetni akartam vele, de azt mondta, ha sokat jártatom a számat, kiherél. 
- Hol itt a szerelem? 
- Este betuszkoltak a fürdőszobába. Szerelmeskedni akartak. 
- Honnan tudod? 
- Úgy néztek egymásra, hogy begerjedtek tőle. 
- Honnan ismersz te ilyen szavakat? 
- Susi nagymamától. Egyszer azt mondta, hogy Ross nagypapa annak idején naponta többször is be volt gerjedve, ha ránézett, de ma már ezt senki se hinné el. 
- Eeeegen. Szóval, mi történt ezután? 
- Venus beráncigált a fürdőszobába. Meg sem engedte, hogy megnézzem, amint levetkőzik. Pedig megígérte. 
- A lányok néha nem tartják be az ígéreteiket. 
- Amíg szerelmeskedtek, kiszedtem egy zacskó altatóport Venus cuccai közül, és a zsebembe raktam. Amikor később kiengedett, beleszórtam a teáskancsóba. Hamar el is aludtak tőle. Én meg kinyitottam az ajtót és kisétáltam. Ez történt, Johnny. 
Éreztem, hogy hideg futkos a hátamon attól, amit hallottam. 
- Mennyi port tettél a teájukba? 
- Megnéztem az adagolást. -És? 
- A napi adag kétszeresét. Nem akartam megölni őket, Johnny, csak azt akartam, hogy eljöhessek tőlük. 
- Biztos? 
- Nyugodt lehetsz, így történt. 
Én azonban ennek ellenére nem voltam nyugodt. Hiába nézett rám Mickey O Hara ártatlan, tengerkék szemekkel, láttam én már tengerkék szemű gyilkost, nem is egyet. Annak a kislánynak is ilyen szép, tengerkék volt a szeme, aki két iker öcsikéjét gyömöszölte a kandallóba féltékenységében. 
- Gyerünk. -Hova? 
- Megnézzük Venust. 
- Biztos, hogy azt akarod, Johnny? 
- Gyere, ha mondom. 
Venus szobájáig nem találkoztunk senkivel. Olyan kihalt volt a ház, mintha mindenki sebesülten feküdt volna a vackán. 
- Régen másmilyenek voltak a nyarak - mondta Mickey megvakargatva az orra hegyét. - Juliana néni nem volt idehaza, de ha rövid időre hazajött, akkor sem sikoltozott. Cas-sius bácsi a szobájában ült, és az ültetvény ügyeivel bíbelődött. Ha meglátott, abbahagyta a munkát, és elvitt lovagolni. Csak akkor nem vitt el, amikor dühös volt. 
- Gyakran volt dühös? 
- Nem olyan gyakran. Legutoljára például akkor, amikor azt kiáltozta, hogy kilopják a szemét. 
- Mikor volt ez? 
- Az elmúlt nyáron. Hallottam, hogy nagyon leteremtette Miss Virginiát. 
Meghökkenve torpantam meg. 
- Virginia lopott? 
- Dehogy, Johnny. Csak Virginiának kellett volna megtalálnia a lopást a papírok között. 
- Aztán mi lett? 
- Cassius bácsi elhallgatott, és nem kiabált többé. Nagyon barátságos lett ettől fogva Virginiával, pedig nem is szerette. 
Ez is új volt. Mindezidáig azt hittem, hogy igaza van Mary néninek: Cassius bácsi valóban Virginiára hajt. 
- Nem szerette? 
- Nem. Én viszont igen. Bár nem úgy, mint Venust. Persze már Venust sem úgy szeretem, mint régen. Mr. Bell ki akart herélni, és Venus csak nevetett rajtam. Pedig ilyesmin nem szabad nevetgélni, igaz? 
- Ebben feltétlenül igazad van - mondtam határozottan. - Miből gondolod, hogy Cassius bácsi nem szerette Virginiát? 
- Hallottam, amint Leopold bácsinak mondta. 
- Mit mondott? 
- Hogy legszívesebben megfojtaná azt a... itt egy csúnya szót mondott. Elismételjem? 
- Nem szükséges. 
- Leopold bácsi erre felajánlotta, hogy fojtsák meg együtt, de Cassius bácsi nem engedte. Azt mondta, hogy a kezükben vannak. 
Egyszerre csak igen rossz érzésem támadt. Éppen úgy, mint Ben Bakernek a Redwill-ügyben, amikor rájött, hogy fél éven át egyetlen gyilkost keresett, miközben legalább féltucat volt belőlük. 
Kellemes csevegés közepette Venus lakosztályához érkeztünk. Megpróbálgattam az előszoba ajtaját - természetesen nem engedett. Automata zárszerkezete volt amikor Mickey behúzta maga mögött, bekattant a nyelve. 
Vettem néhány mély lélegzetet, aztán némi nekifutás után odanyomtam két lórúgást a kilincs alá. Elsőre nem történt semmi, a másodikra viszont úgy kirepült a zárt nyelve, mint rémült madár a fészkéből. 
Venus és Mr. Bell egymás mellett feküdtek az ágyban, teáscsészékkel körülbástyázva. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megállapítottam, hogy mind a kettő lélegzik. Hiába rázogattam azonban őket, eszük ágában sem volt felébredni. 
- Indulunk, Mickey - vertem végül is a kisfiú vállára. -Megkezdődött az utolsó felvonás. Ideje fényt derítenünk a Mclntire-gyilkosságok rejtélyére. 
Éjfélre járt az idő, amikor kiléptünk az udvarház kapuján. A hold már elfoglalta magának a legjobb helyet: egy égigérő fa legvastagabb ágán ücsörgött, kíváncsi pillantásokat vetve ránk. Nem messze tőle pislogó bagoly gunnyasztott, azon töprengve várja-e meg, amíg történik valami a környéken, vagy inkább induljon az erdő szélén cincogó, éjszakai rágcsálók után. 
- Van valami terved, Johnny? 
Tervem az volt, több is a kelleténél. Abban azonban egyáltalán nem voltam biztos, hogy működőképesnek bizonyul-e majd egy is közülük. Márpedig, ha csődöt mondok velük, az nem csak a saját halálomat, hanem Mickey OHa-ráét is jelentheti. 
- Van - mondtam ennek ellenére magabiztosan. 
- Az jó - mondta a kisfiú megkönnyebbülve. - Mit akarsz csinálni? 
- Elkapni a gyilkost. 
- Kinek a gyilkosát? 
Jó kérdés volt, meg kell hagyni. 
- Elsősorban Emy néniét - mondtam. 
- És Leopold bácsiét? 
- Az övét is. És a többiét is. -Most? 
- Rövidesen. 
Mickey OHara elérkezettnek látta az időt, hogy bedugja a szivarját a szájába. Rágott egy kicsit rajta, miközben ösz-szeráncolta a homlokát. 
- Nem kellene felfegyverkeznünk? 
- Mire gondolsz? 
- Aknavetőre, géppisztolyra, valamint egy vállról indítható rakéta sem lenne rossz. Tudsz szerezni ilyeneket? 
- Honnan tudnék? 
- Azt hittem, jó előre elástad őket, esetleg éppen Linda sírjába. Képzeld, milyen bombajó lenne: ők rád fogják a stukkerjaikat, te beletúrsz a sírba, és kiveszel belőle egy golyószórót. Tatatatam! Mindenki kinyúlna tőle. 
Megcsóváltam a fejem. Igaz, ami igaz, én is jobban éreztem volna magam egy indítható micsodával a vállamon, csakhogy én magánzsaru voltam, nem kommandós. Egyedül a 38-as Smith and Wesson nyújthatott némi támogatást. 
Jobb híján rámosolyogtam, és megveregettem a vállát. 
- Sokat kell még tanulnod, Mickey, ha zsaru szeretnél lenni. Először is, a zsarunak nem a fegyvere a legfontosabb, hanem az esze. Ha van elég sütnivalója, nem állhat ellent neki senki. 
Mickey kételkedve nézett rám. 
- Neked van? 
- Azt hiszem, igen. 
- Akkor jó. Mivel kezdjük? 
- Mégiscsak felfegyverkezünk. Viszünk magunkkal két lapátot, két machetét, két... amit találunk. 
- Minket nem visz magával, Mr. Lendvay? 
Olyan sebesen fordultam hátra, hogy még a fegyveremet is elfelejtettem kirántani a zsebemből. Mire viszont kirángathattam volna, már rájöttem, hogy felesleges. Amint a hangok irányába néztem, egy jókora stukker csövébe is belenéztem egyúttal. 
- Susi nagymama, Ross nagypapa! - hökkent meg Mickey is olyannyira, hogy majd kiesett a szivar a szájából. 
Ross nagypapa elfordította rólam fegyvere csövét, és a kisfiú szivarjára bökött vele. 
- Mi az ott a szádban, Mickey? 
- Szivar, nagypapa. 
- Nem túl korai még az neked? 
- Már kilenc múltam, nagypapa! 
- Vagy úgy. Hogy szalad az idő! 
- Köpöd ki, Mickey! 
Ezt már Susi nagymama mondta, olyan hangon, hogy Mickey azonnal kikapta a szájából, és a zsebébe rejtette. 
- Kiköptem, nagymama. 
- Hol a pokolban csavarogtál? Két napja kereslek, és sehol sem talállak. Egyszer ugyan mondtam neked - egy-két évvel ezelőtt -, hogy ne lógj folyton a nyakunkon, de azért ami sok, az sok. Még éjszakára sem tértél vissza a szobádba. Merre jártál, Mickey? 
- Venusnál, nagymama. 
- Egyre inkább kezd megerősödni bennem az érzés, hogy Venus nem a legjobb társaság neked, kicsim. Meg ez a pasas sem. 
S hogy ne legyen kétségem a nevezett személy felől, egyenesen rám bökött. 
- Éppen most akartam hazamenni, nagymama. 
- Ez a Mr. izé... tényleg nem jó társaság neked, Mickey - helyeselt Ross nagypapa, ismét rám fogva a revolverét. -Tudod, hogy jégre tette Mr. Jensent? Jól van, megérdemelte, de akkor is csak egy gyilkos. 
Mivel kezdett kétségbeejtően hosszúra nyúlni a társalgás, kénytelen voltam véget vetni neki. 
- Velünk jönnek? - kérdeztem Susi nénitől. - Lemegyünk Linda sírjához. 
- Kit akar kiásni? Lindát? 
- A kísértetet. 
Először a kertészház felé kanyarodtunk. A díszbokrok között most nem állt ott George, rikítóan sárga szalmakalapjával a fején, csak a holdsugarak ugráltak egyik virágról a másikra. A kertészház ajtaja tárva-nyitva állt, mintha bennünket várt volna. 
Odabent, a nagyszoba falán alaposan megfogyatkoztak a macheték. Levettem hármat a falról, egyet Mickey kezébe nyomtam, egyet Susi néninek adtam, egyet pedig megtartottam magamnak. Ásót és lapátot sajnos nem láttam sehol. 
- Hé! - háborgott Ross nagypapa, amikor rájött, hogy neki nem jutott vágószerszám. - Velem mi lesz? 
- Maga lesz a tüzérség - mondtam. - Hiszen van lőfegyvere. 
- Ez forgat valamit a fejében, Susi! 
Összenéztem Susi nénivel. Szándékosan nem adtam Ross bácsi kezébe bozótvágó kést, sőt legszívesebben a revolvert is elvettem volna tőle. 
Ross bácsi megrázta a fejét és lecsüccsent a kertészház küszöbére. 
- Nem megyek. Amíg nem kapok én is bozótvágót, itt maradok. 
Susi néni rövid habozás után Ross bácsi kezébe nyomta a machetéjét. 
- A stukkerodat viszont kérem, Ross. 
Ross nagypapa a zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a fegyvert. 
- Itt van, Susi, Úgyis mindig összevissza lövöldözök vele. Éreztem, hogy bizseregni kezd a halántékom környéke. 
Eddig sem voltam száz százalékig biztos benne, hogy sikerül-e a tervem, ahogy aztán egyre előrébb vánszorgott az idő, egyre bizonytalanabbá váltam. Ott állt előttem a nagy, ismeretlen ellenfél, a hátam mögött pedig nem volt más, csak egy kisgyerek, huszonöt centis havanna szivarral a szájában egy szenilis öregúr rozsdás bozótvágó késével, és Susi néni, akiről semmi rosszat nem mondhattam, azon kívül, hogy nem tudtam használni semmire. 
- Kimegyünk a sírhoz? - kérdezte Susi néni, megsimogatva Mickey fejét. - Nem lesz megrázó látvány egy kisgyereknek? 
- Hova megyünk, Susi? - kérdezte Ross bácsi füle mögé ernyőzve a kezét. - Sírt ásni? 
- Csak nézelődni, Ross. 
- Ahhoz minek a machete? 
Elindultam élőre. Mickey ott loholt a sarkamban, míg Susi néni és Ross bácsi hátul botladoztak. Becsületükre legyen mondva, egészen az ültetvényig egyetlen panasz-szó sem hagyta el az ajkukat csak csörtettek előre összeszorított szájjal. 
Amint felértünk a dombocska tetejére, leeresztettem a bozótvágót, és végigfürkésztem a környéket. Ha nem néhány véres gyilkosság kellős közepében vergődünk, alighanem hosszasan elüldögéltem volna a dombtetőn, megállapítva magamban, hogy aligha láttam még életemben ilyen szépet. 
A hold, amíg mi a kertészházban tartózkodtunk, leugrott a bagoly mellől és felsuhant az ég tetejére. Onnan aztán bőkezűen szórta ránk a sugarait, mintha jutalmazni akart volna bennünket, amiért kibírtuk az elmúlt napok megpróbáltatásait. Lábunk előtt a domb oldalában a teacserjék keményzöld levelei, mint elhajított pezsgőspalackocskák zölddé varázsolták a hold ezüstös fényét, a szizálbokrok szürke tüskéi ezernyi apró szuronyként meredtek az égre. 
A dzsungel éjszakai életét élte. Madarak pittyegtek, kabócák, és még ki tudja milyen rovarok cirpeltek, bagoly hu-hogott, s a távolból mintha elefánt trombitálását hozta volna felénk a szél. Hamisítatlan afrikai éjszaka volt, amilyet csak ritkán lát a hozzám hasonló magánzsaru. 
A többieket is elkápráztatta a fény, ők azonban sokkal jobban hozzá voltak szokva ehhez a tengernyi szépséghez, mint én. Susi néni megköszörülte a torkát, és kérdőn nézett rám. 
- Nos? 
Sóhajtottam, és megnyomkodtam a szemhéjamat. Megkezdődött az utolsó felvonás. 
Kinyitottam a szemem, és Susi nénihez fordultam. 
- Tudja, hol van Linda sírja, asszonyom? 
- Hogyne tudnám - hökkent meg a megszólított. - Valamennyien tudjuk. Mi akar ez lenni? 
- Megmutatná? 
- Mutassam meg? 
- Kérem. 
Susi néni Linda enyhén domborodó sírja felé nyújtotta a karját. 
- Ott. A lejtő alján. 
- Ön mikor látta először Linda kísértetét? 
- Úgy érti, a szelet? 
- Rendben van, nevezzük szélnek. Többen azt gondolják, hogy az a valami Linda. Linda Hoskins, aki időről időre kikel a sírjából, hogy megbosszulja, ami vele történt. 
- Ehhez meg is van minden joga! - csattant fel Ross bácsi. - Gyalázat, amit tettek vele! 
- Valamennyien láttuk a szelet, amint itt futkosott a teacserjék és a szizálbokrok között. Sőt, én meg is tapasztaltam az erejét. Amikor először támadt rám, olyan erővel tette, hogy majd a szizálbokrok tüskéire taszított. 
- Biztos összetévesztette valakivel - mentegette Ross bácsi. 
- Azt hiszem, hamarosan megérkezik hozzánk Linda. Nem kellett kétszer mondanom. Aüghogy kiejtettem a 
számon az utolsó szót, suhogás támadt a levegőben, mintha denevérraj, vagy angyalok szálltak volna el felettünk. Megmozdultak a sír mellett a teacserjék levelei, s megindult felénk egy láthatatlan valaki a bokrok ágain taposva. 
- Jön - mondta Ross bácsi anélkül, hogy szemernyi aggodalmat éreztem volna a hangjában. - Jön Lindácska. 
Susi néni sem ijedt meg, bár ő olyan keskenyre zárta az ajkait, mint a késpenge. 
A láthatatlan lény felszaladt a domboldalon, és célba vett bennünket. Lába alatt engedelmesen lehajoltak, majd felemelkedtek a bokrok ágai. Amint hozzánk ért, birkózni kezdett velünk. Sziszegett, leveleket, és göröngyöket szórt az 
arcunkba. Olyan erővel támadt Ross bácsira, hogy a rozoga öregúr egy teacserje közepébe pottyant tőle. 
- Miért bántasz bennünket, Linda? - kiabálta Mickey kétségbeesetten. - Én vagyok itt, Mickey, Susi néni... és Ross bácsi is itt van egy bokorban. Kérlek, Linda... 
Linda sarkon fordult, és visszaindult a sírjához. Végigfutott a domboldalon, majd eltűnt a sír mögött. 
- Ezt... egyszerűen nem értem - tapogatta meg a homlokát Susi néni. - Ilyet még soha nem csinált. 
Láttam, hogy Mickeynek könnybe lábad a szeme. Átkaroltam a vállát, és barackot nyomtam a feje búbjára. 
- Fel a fejjel, Mickey! Ne légy már ennyire elkeseredve. 
- Miért csinálta ezt velünk? - kérdezte a kisfiú remegő hangon. - Miért bántott Linda? Hiszen én mindig megtettem, amit kívánt... 
- Figyeljétek csak,., visszajön - motyogta Ross bácsi. -Ott mozog a sír mögött. 
Linda valóban visszajött. Ezúttal még haragosabban, mint az imént. Talán azt hitte, már az első fellépésével annyira megrémít bennünket, hogy hanyatt-homlok elmenekülünk amikor aztán észrevette - valószínűleg a sírjából kikukucskálva -, hogy eszünk ágában sincs olajra lépni, ismét nekünk támadt. 
Végigfutott a cserjéken, megkerült néhány közéjük szem-telenkedett szizálbokrot, majd belehuhogott a fülünkbe. Mindeközben olyan iszonyatos port kavart, hogy semmit nem láttunk egymásból. 
- Ez bedilizett! - hallottam Ross bácsi felháborodott hangját. - Linda, az anyád istenit, hát nem látod, ki van itt? Ki hozott neked eukaliptusz cukorkát, amikor kicsi voltál? 
Susi néni most sem szólt semmit, mindössze igyekezett a machetéje nyelébe kapaszkodva talpon maradni. Jómagam elmarkoltam egy cserje legvastagabb ágát, nehogy felröppenjek a levegőbe. Újra csak telement a szemünk-szánk száraz levéllel, porral, és döglött bogárral. A hold halvány felhőbe burkolódzott. Később jöttem csak rá, hogy a felhő nem az égen, hanem a szememen ül vastag porréteg formájában. 
A Linda által keltett szél belefújt a nadrágom szárába, nyakam köré tekerte Susi néni szoknyáját. Évek távolából is 
magam előtt látom pipaszár lábát, kedélyesen kidomborodó pocakját. 
Linda forgott-keringett körülöttünk, majd hirtelen visszavonult. Végigfutott a bokrokon, és eltűnt a sírdomb mögött. 
- Ez... megőrült - köpködte ki a göröngyöket a szájából Ross bácsi. - Életemben nem láttam még ilyen neveletlen kísértetet. Egyszer beszéltem Lord Bubellel, tudod, Susi, kiről van szó, ő említette, hogy a Towerben is jár egy kísértet, bizonyos, izé... már elfelejtettem, kinek a szelleme, és ha találkozik valakivel, udvariasan köszönti. Eszébe nem jutna, hogy szart szórjon a nagybácsikája szájába. 
- Nem fognád be, Ross? 
- Akár be is foghatom, Susi, de a neveletlenség attól még neveletlenség marad. 
Megvártam, amíg kiköpködik magukat, akkor aztán felemeltem a machetét. 
- Ideje megismerkednünk Lindával - mondtam harcra készen. 
Ross bácsi alighanem csak ekkor értette meg, mire készülünk. Meghökkenve rám meredt, és leeresztette a földre a machetéjét. 
- Maga... ki akarja ásni Lindát? 
- Mondtam már, hogy a kísértetet szeretném kiásni. 
- Az ugyanaz. 
- Éppen azért akarom kiásni, hogy meggyőződjek róla, valóban az-e? 
Ross bácsi felkapta a machetéjét, és a feje fölé emelte. 
- Takarodjon innen, maga... maga... gyilkos! Takarodjon, mert... levágom a fejét. 
- Azonnal tedd le azt a machetét, Ross! - förmedt rá Susi néni. - Ne hallgasson rá, Mr. Lendvay. Hiszen a légynek sem tudna ártani. 
A légynek sem ártó Ross bácsi eközben úgy állt előttem, mint a bosszúállás kissé szenilis angyala. Olyan fenyegető mosoly ült az arcán, hogy biztos voltam benne: ha elindulnék Linda sírja felé, hátamba nyomná a bozótvágóját. 
- Nem akarom feltúrni Linda sírját - mondtam Ross bácsinak. - Ha erre gondol. 
- Akkor mi a fenét akar csinálni? 
- Kiásni a kísértetet. 
Ross bácsi kétségbeesett képpel pislogott az ajkát összeszorítva álló Susi nénire. 
- Kérlek, Susi, most én vagyok hülye, vagy ez az alak. Azt mondja... 
- Te vagy, Ross. 
- Micsoda? 
- A hülye. Ereszd el a bozótvágót, mert a végén még meg találod magad vágni vele. 
- De hát... de hát.. .azt mondta... - motyogta Ross bácsi, majd megrendülve elhallgatott. 
- Hol akar ásni? - kérdezte Susi néni, miközben egyetlen mozdulattal kirántotta Ross bácsi kezéből a bozótvágó kést. - Itt vagy másutt? 
- Itt jó lesz - mondtam. - Azért is hoztam magukat ide. Lenéztem a lábunk elé. Éppen egy megtermett teacserje 
mellett álltunk. Hogy valamennyien jól láthassák, hátrahajtottam, majd elkezdtem levagdosni az ágait. Ahogy az első szilánkok a levegőbe röppentek, Ross bácsi akkorát nyögött, mint egy beteg orrszarvú. 
- Mit akar ez, Susi? Azt hiszi, így kell teát szüretelni? Mickey hozzám ugrott, és segített. Másfél perc múlva 
nem maradt más a dús ágú cserjéből, csak egy futball-labda nagyságú púp, amely a megmenekült néhány centis ágcson-kokat rejtette. És egy zuhanyrózsa-szerű, vasból készült valami a kupac közepén. 
Lehajoltam, és a tompán fénylő vasalkatrészre mutattam. 
-Látják? 
Látták, de nem szóltak semmit. Mármint Susi néni és Mickey. Ross bácsi azonban nem tartozott a kukábbik fajtába. Szívott egyet az orrán, aztán a megbökdöste a vasdarabot. 
- Mi a fene ez? Öntözőberendezés? 
Nagyjából a fején találta a szeget. A valami akár egy öntözőrendszer darabja is lehetett volna. 
De nem az volt. Mint ahogy nem az volt a párja, sőt a harmadik testvére sem, amelyeket ugyancsak egy-egy bokor közepéből emeltem ki. 
- Érthetetlen - dünnyögte Ross bácsi. - Azt mondja, sírt jött ásni, amelyhez úgy egyébként nincs joga, és most azzal 
szórakozik, hogy öntözőcsöveket mutogat nekünk. Vigyázz, Susi, ez valami ügynök, aki ránk akar sózni néhány vasdarabot. Menjen haza, jóember, nem veszünk semmit. 
- Fogd be, Ross! 
Ross bácsi, ki tudja hányadszor, ismét befogta a száját. Susi néni végigpillantott a terepen, aztán anélkül, hogy utasítást adtam volna rá, kaparni kezdte a földet két lekopasz-tott cserje között, ahogy én is tettem tegnapelőtt. Némi ka-parászás után ugyanúgy rábukkant arra a vastag csőre, amelyre én is rábukkantam. 
-Ismét jön... Linda - figyelmeztetett bennünket Mi-ckey. Szemem sarkából rápillantottam. A kisfiú néhány perc alatt mintha éveket öregedett volna. Arcán szinte lógott a bőr, szeme fénytelenné vált, kezei tétován markolták a túl nehéz machetét. Mint egy vámpír, akit vigyázatlansága folytán koporsóján kívül ért a hajnal. 
Linda harmadszor is megindult felénk. Egészen addig nem is volt baj, amíg a cserjék között futott. A cserjeágak meghajoltak a léptei nyomán. Majd egyszerre abbamaradt a futása, csak erőteljes, sivító hang hallatszott azok felől a cserjék felől, amelyeket lekopasztottunk. 
- Hol van... Linda? - kérdezte gyanakodva Ross bácsi. -Hova lett Linda? 
Csak akkor bukkant fel ismét, amikor már messze járt tőlünk - egészen a sír közelében. Ott aztán el is rejtőzött előlünk szégyenében. 
Lehangoló és kiábrándító is volt egyúttal. Mint a kezdetben fenséges és félelmetes vihar, amely idő múltával nyü-szítő szelecskévé szelídül. 
Mickey lehajolt és megnézegette a vastag csövet. 
- Ebben jön valami? 
- Levegő - morogta Susi néni. - Levegő jön benne, Mickey. 
- Úgy fújja... valaki? 
- Egy kompresszor - mondtam. 
- Kompresszor? - hökkent meg Ross bácsi. - Hiszen errefelé nincs is kompresszor. 
, - Égy van - mondtam jelentőségteljesen. 
- Hol? - kérdezte gyanakodva Ross bácsi. Alighanem attól ijedt meg, hogy a csövek után esetleg egy kompresszort is rájuk akarok sózni. 
- Nálunk - mondta egy ideges hang a hátunk mögött. Egyszerre fordultunk hátra. Ross bácsi kíváncsian, Susi 
néni, és Mickey viszont mély szomorúsággal az arcán. 
- Nálunk, Mr. OHara - ismételte meg a hang. Három árnyék állt mögöttünk, szorosan egymás mellett. 
- Önök azok, Pontecorvo professzor? - kérdezte Ross bácsi elmosolyodva. - Nézzék csak, mit akar eladni nekünk ez a fickó, ez a Mr. Lendvay. Néhány rozsdás csövet, és valami vacak kompresszort. Magukat is át akarta már ejteni? 
- Jó lenne, Ross, ha egyszer hosszabb időre sikerülne befogni a szádat. Megértetted? 
Ross bácsi sértődötten elhallgatott. Én pedig azon töprengtem, vajon el fognak-e durranni ezen az éjszakán a régészek kezében szorongatott fegyverek. 
Merthogy volt belőlük jó néhány. Pontecorvo professzor rövid csövű vadászpuskát tartott a markában, Don Fox a forgópisztolyt részesítette előnyben, míg Miss Wayne jókora magnumot fogott ránk. 
- Sajnálom, Mr. Lendvay, hogy erre a lépésre szánta el magát - csóválta meg a fejét a professzor. - Bár őszintén szólva számítottam rá. Maga az az izgága fajta, aki nem nyugszik bele, hogy megoldatlan problémák ugrándozza-nak az orra előtt. Igaz? 
- Ebben alighanem hasonlítunk egymásra. 
- Mikor jött rá, hogy ityeg a fityeg? 
- Néhány nappal ideérkezésem után. Nem hiszek a kísértetekben, ezért keresni kezdtem a kísértetjárás okát. Főleg, hogy magam is megfigyeltem Linda jelenlétét. Márpedig ha nem hiszek bennük, akkor kell lennie valaminek valahol, ami azt a képzetet kelti bennünk, hogy kísértet les ránk a kertek alatt. 
Elhallgattam, és vártam, mit felel rá. Pontecorvo azonban türelmetlenül intett a fegyvere csövével. 
- Ha már elkezdte, mondja tovább. 
- Amikor először megfigyeltem a szelet, őszintén szólva meglepődtem. Arra gondoltam, talán felül kellene vizsgálnom elutasító álláspontomat. Talán mégiscsak léteznek kísértetek. Kérdezősködni kezdtem és kiderült, hogy majd mindenki látta Lindát végigfutni a cserjék között. Ekkor már csak azt a kérdést kellett feltennem magamnak, hogy vajon kinek fűződik az érdeke a kísértetjáráshoz. Egy éjszaka kijöttem ide, a bokrok közé, és ásogattam egy kicsit. Tudják, mit találtam? Vastag csövet, ezt itt, és a szórófejeket a bokrokba építve. 
- Hogyhogy nem vettük észre? - dühöngött Pontecorvo Don Fox felé fordulva. - Hogyhogy nem vette észre? 
- Nem jelzett a... műszer - védekezett a régész. 
- Bizony nem - mondtam némi kárörömmel. - Ugyanis térden csúsztam idáig. Mickeytől tudom, hogy amikor éjszaka kijött a sírhoz, egy-két kivételtől eltekintve nem találkozott Linda szellemével. Következésképpen önök magasra állították az érzékelőt, nehogy a kisfiú minden éjjel feleslegesen működésbe hozza. 
- Ügyes - mondta elismerő mosollyal Pontecorvo professzor. 
Susi néni felém fordult, és szemrehányón nézett rám. 
- Nem magyarázná el, egy rozsdás agyú öregasszonynak, mi történik itt? 
- Maga a csoda, asszonyom - mondtam én is mosolyogva. - Pontecorvo professzor és kis csapata elhatározta, hogy az australopithecus felfedezése érdekében feltámasztja Lindát. Most már érti? 
- Nem - mondta lakonikusan Susi néni. 
- Én sem értem - rágott egyet a szivarján Mickey. 
- A francba is! - csatlakozott hozzájuk Ross bácsi. - Én viszont azt nem értem, miért akar ez a Mr. Lendvay rozsdás csöveket és egyéb semmire sem jó alkatrészeket ránk sózni. 
- Fogd be, Ross! 
- Nagyon egyszerű, és vidám történet - mondtam immár Susi néni felé fordulva. - Ha nem lenne benne jó néhány 
gyilkosság, talán még nevetni is tudnék rajta. Mikor is érkeztek önök ide, professzor úr? 
- Három éve - mondta Pontecorvo a fejét csóválgatva. -Három rohadt éve. Azzal a szándékkal, hogy kötelet kössek Dr. Leaky nyakára. Nem átallotta a gazember azt írni rólam, hogy annyi érzékem van az ősembertanhoz, mint a kutyájának a számítógéphez. Meg akartam mutatni a disznónak, hogy igenis a orra előtt fogom megtalálni azt a láncszemet, amely a majmot és az embert összekapcsolja. 
- Honnan sejtette, hogy éppen itt kell keresnie? Pontecorvo szabad kezével a zsebébe nyúlt, majd egy 
zörgő papírba göngyölt csomagocskát húzott ki belőle. 
- Innen. -Az mi? 
- A világ egyik legcsodálatosabb lelete, Mr. Lendvay. Annak a lénynek egyetlen kis darabja, amelynek itt kell pihennie a talpunk alatt. 
- Hogy jutott hozzá? 
- A British Múzeum raktárából loptam. Zsebre vágtam, mert még csak fel sem figyeltek rá azok a barmok. En viszont azonnal felismertem, mit tartok a kezemben. Tudja, mit olvastam le a papírzacskó oldalára ragasztott céduláról? Hogy Flóra Hoskins találta a birtokán 1951-ben. Azok a gyengeelméjűek a múzeumban ki sem nyitották a csomagot. .. Sajnos a felfedezésem után röviddel megkezdődtek a felszabadító harcok, és évekre bezárultak előttünk Kenya kapui. Várni kellett, amíg az ország elnyeri a függetlenségét. Mekkora volt aztán a meglepetésem, amikor tíz évnyi várakozás után kiderült: a birtok tulajdonosa immár nem a Hoskins család, hanem bizonyos Mclntire-ék. Felvettem Leopold Mclntire-rel a kapcsolatot, aki nemigen lelkesedett az ásatás ötletéért. Attól félt, hogy összetúrjuk az ültetvényét, udvarháza körül éjjel-nappal turisták ólálkodnak majd: egyszóval udvariasan bár, de elutasította a kérésünket. 
- Gondolom, úgy érte önt a visszautasítás, mint a menny-kőcsapás. 
- Nem is tudnám magam sem másként megfogalmazni. Hiába érveltem, kértem, könyörögtem, a Mclntire fivérek hajthatatlanok maradtak. Nem, és nem! De én sem vagyok 
nyeretlen kétéves a szakmában. Engedélyt kértem a kenyai kormánytól, hogy a birtokot szegélyező állami földeken áshassak. Ezt meg is kaptam, így már három éve ott dekkolok a kerítésen túl. 
- Ehhez képest feltűnően jó viszony alakult ki önök és a Mclntire család között. 
- Amikor felbukkantunk a kerítés mellett, a két fivér nagyot nézett. Talán lelkifurdalást is érezhették, amiért elutasítottak bennünket, s ahelyett, hogy kellemetlenkedtek volna, mindenben a segítségünkre voltak. Etettek-itattak bennünket, szabad bejárásunk volt az udvarházba. Csak egyetlen szabályt kellett betartanunk. 
- Nem volt szabad ásniuk a birtok területén. 
- Úgy van. És ezt mi be is tartottuk. 
- Csak éppen kiépítettek egy rendszert, amelynek a segítségével megpróbálták elérni mindazt, ami szép szóval nem ment. 
Pontecorvo professzor biccentett. 
- Összedugtuk a fejünket Mombasában, és úgy döntöttünk, hogy feltámasztjuk Lindát. Addigra már tisztában voltunk az udvarház múltjával - Mary néni mindent elmesélt nekünk. Tudtuk, hogy a kislányt ide temették a fák alá, míg a szüleit elhamvasztottak, és szétszórták az ültetvényen. Úgy gondoltuk, ha elég intenzíven végezzük a kísértetjárást előbb-utóbb meghozza az eredményét. A Mclntire család túlad az ültetvény eme részén, s az új tulajdonos talán megengedi, hogy megkezdjük az ásatást. Már csak kis idő kellett volna hozzá, hogy learathassuk, amit vetettünk. 
- Kinek az ötlete volt a csőrendszer? 
- Dr. Foxé. És kiválóan is működött. A kompresszor fújta bele a sűrített levegőt, amely az ágakat és a cserjéket mozgatta. Nem kevés időnkbe került, amíg úgy be tudtuk szabályozni, hogy olyannak lássék, mintha egy testetlen valaki futkosna a sír és a dombtető között. 
- Önöknek éjjel-nappal ébren kellett lenniük ahhoz, hogy azt lessék, közeledik-e valaki Linda sírjához - csodálkozott Susi néni. 
- Valóban ez volt az egyik legnehezebb problémánk, amit meg kellett oldanunk - bólintott Pontecorvo professzor. Elvégre nem ücsöröghettünk szüntelenül, ugrásra készen az intítógombon tartva az ujjúnkat, arra várva, hogy nem közeledik-e valaki Linda Hoskins sírja felé. Éppen ezért érzékelőket szereltünk fel arra a két fára, ott, amelyek azonnal beindították a kompresszort. Csakhogy ebből aztán bizonyos bonyodalmak származtak. Ez a nyughatatlan kis legény - bökött Mickeyre - majd minden éjszaka kijött Linda sírjához, működésbe hozva a szerkezetet. Linda természetesen feltámadt és futkosni kezdett a cserjék között. A kompresszor feleslegesen fújta a levegőt, mi pedig azt kockáztattuk, hogy előbb-utóbb kiszúrja valaki, mi az ördögért dolgozunk éjszaka is. Kénytelenek voltunk hát feljebb emelni az érzékelőket, hogy Mickey kényelmesen átsétálhasson alattuk. 
Mickey nem szólt semmit, elgondolkodó tekintettel vizs-gálgatta a cipője orrát. Mivel Pontecorvo is hallgatott, löktem egyet a társalgás kerekén. 
- Önök tehát felélesztették Lindát. A kompresszor nyomta a levegőt, a fúvókák pedig kieresztették a bokrok közé, lenyomva az ágakat, mintha láthatatlan valaki taposott volna rajtuk. 
- így történt. 
- Csakhogy úgy jártak, mint a vigyázatlan legény az arab mesében. Kieresztették Lindát a palackból, és ő nem is volt hajlandó többé visszamenni bele. 
- Ezt hogy érti? 
- Úgy, hogy Linda gyilkolt. Pontosabban a sűrített levegő. Még pontosabban önök. 
- Mi nem gyilkoltunk meg senkit! - tiltakozott sápadtan Pontecorvo. - Kikérem magamnak a gyanúsítgatást. 
- Akkor ki ölte meg Mr. Stevenst? Tudtommal Linda taszította a szizál tüskéire. 
- Ez lehetetlen! - tiltakozott nem csak Pontecorvo, hanem a másik kettő is. - Amikor elkészíttettük a szerkezetet, pontosan bemértük a kiáramló sűrített levegő erejét. Még a kisgyereket sem lett volna képes rátaszítani a szizálra, nemhogy egy felnőttet! 
- Feltámasztották Lindát - folytattam zavartalanul -, majd még alaposan rá is játszottak a feltámadására. Fűnekfának mesélték, hogy időnként önökre is rátámad, felborítja a sátraikat, összekeveri, és egymásra dobálja a szerszámaikat. Csakhogy Linda egyszer valóban életre kelt, és valóban kísérteni kezdett a táborukban. 
- Megindultak a munkagépeink, és a kompresszor is - sóhajtotta Don Fox. - Jó lenne tudni, ki ijesztgetett bennünket. 
Megmondhattam volna, hogy én, s azért csináltam, hogy kissé visszafogjam őket, végül is mégsem mondtam meg nekik. Ekkor már nem volt jelentősége a dolognak. 
- Ön ismét csak szerepet játszik, Mr. Pontecorvo - sóhajtottam. - Megjátssza a becsvágyó professzort, aki elkövetett ugyan hibákat, sőt talán egy véletlen haláleset is a számlájára írható. Ha készpénznek vesszük a vallomását, akkor ön majdhogynem ártatlan. 
- Persze hogy az vagyok! - rikácsolta a professzor. - Miért ne lennék az? Hiszen nem követtem el semmit. Ezek gyilkolták itt halomra egymást: az udvarházbeliek! A Mcln-tire-ek! Követelni fogom, hogy csukják börtönbe őket. 
- S amíg az eljárás tart, ön természetesen kérvényezni fogja a kenyai kormánytól, hogy az ideiglenesen állami gondnokság alá vett birtokon ásatásokat folytathasson. 
- Igenis! Ezt fogom tenni! - kiáltotta a professzor. - Van valami ellenvetése? 
- Természetesen van - mondtam. 
- Micsoda, ha szabad kérdeznem? 
- Az, hogy a kenyai kormány nem szokott ásatási jogot adni gyilkosoknak. Ez és semmi más. 
Pontecorvo megtántorodott, és rám fogta a vadászpuskát. -Maga megveszekedett őrült! Az ilyet le kell puffantani, mint a veszett kutyát! 
Talán valóban le is puffantott volna, ha a másik kettő nincs résen. Szerencsére résen voltak. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, Don Fox felütötte a fegyver csövét, Miss Wayne pedig a karj ába kapaszkodott. 
Pontecorvo hasztalan próbálta meg újra és újra felemelni a puskáját. így csak ordított, ahogy a száján kifért. 
- Hadd lyukasztom ki ezt a nyomorult gazembert! Még hogy gyilkosok vagyunk? Laeky a gyilkos, aki baromságokat állít! Persze őt nem akarja senki börtönbe csukni! 
Úgy tűnt, tökéletesen begolyózott. Ezt látszott alátámasztani vérben forgó szeme is. Vékony nyálpatak csordult le a szája szélén, ráfolyt a szakállára. 
El akartam tőle venni a fegyverét, de Don Fox visszaparancsolt. 
- Maga csak maradjon ott, ahol van, különben én durran-tom le. Jól van, professzor? 
Pontecorvo lehuppant a fűre, feltépve a nyakán az ingét. Közben úgy kapkodta a levegőt, hogy talán még az erdő szélén is hallani lehetett. 
-Meg... akarnak ölni... Leaky küldte ide, hogy öljön meg... 
Don Fox fenyegetően rám förmedt: 
- Mi most elmegyünk, maguk pedig itt maradnak. Ha bármelyikük csak egyetlen mozdulatot is tesz... 
Pontecorvo tiltakozva emelte fel a kezét. 
- Nem szabad elmennünk, Don. Itt kell... maradnunk. 
- Nem maradhatunk, professzor - próbálta meg jobb belátásra bírni a főnökét Don Fox. - Le kell lépnünk, amilyen gyorsan csak lehet. 
- De hiszen... ártatlanok vagyunk. 
- Amire az kiderül, halottak leszünk. Inkább Angliában állítsanak bíróság elé bennünket, mint itt. 
Pontecorvo professzor azonban megmakacsolta magát. 
- Nem megyek egy tapodtat sem! Ha meg kell halnom, hát meghalok. Ne mondhassa senki, hogy Pontecorvo megfutamodott. 
Miss Wayne-nél ekkor elszakadt a cérna. Odaugrott hozzám, és hadonászni kezdett a pisztolyával az orrom előtt. 
- Látja, mit csinál az alaptalan gyanúsítgatásaival? Tönkreteszi ezt az embert! A világ legjobb emberét! Hogy van szíve hozzá? 
Megtörölgettem a homlokomat és szomorú szemmel néztem rá. 
- Megengedi, hogy elmeséljem az én történetemet? ígérem, rövid leszek. 
Mivel Don Foxtól nem érkezett engedély és a professzor is hallgatott mint a csuka, kinyitottam a meseláda tetejét. 
- Elmondom, én hogy látom a dolgot. Önök eltervezték, amit elterveztek, aztán beindították az eseményeket. Ástak, miközben Linda egyre ott futkosott a cserjék között. Pontecorvo professzornak nem volt szándékában megölni senkit, hiszen azt hitte, gyorsan és simán le fog zajlani a kísértetjárás: a Mclntire-ek megijednek és eladják a szellemlakta területet. Sajnos, a dolgok sosem mennek olyan simán, ahogy eltervezzük őket. Mr. Stevens, akit Mr. Cassius azért hívott ide, hogy véget vessen a kísértetjárásnak, közel volt ahhoz, hogy felfedje Linda és az önök titkát. Pontecorvo ekkor megijedt és vele együtt alighanem önök is. Mi lesz, ha Mr. Stevens megtalálja a csöveket, a fűvókákat, az érzékelőt? Ha fény derül a turpisságra, nemcsak, hogy búcsút mondhatnak az ásatásnak, hanem Mr. Mclntire még törvény elé is citálhatja önöket. Ezért elhatározták, megölik a fickót. 
- Álljon csak meg a menet! - tiltakozott Don Fox. -Mondtuk már, hogy a fúvókák alkalmatlanok bárkit is a szi-zálbokorra lökni. Csak nagyon szerencsétlen esetben... 
- Pontecorvo professzor a saját kezével lökte rá Mr. Ste-venst! 
- Maga megőrült! 
- Ön mit szól mindehhez, professzor? 
- Amíg nem beszéltem az ügyvédemmel, nem vagyok hajlandó kinyitni a számat. 
- Legalább mondja azt, hogy nem maga volt a tettes -kérte Miss Wayne.                      x 
- Már egyszer mondtam. 
- Mondja még egyszer. 
- Nem mondom. Ha maguk feltételezik rólam, hogy megöltem azt az embert, nem vagyok hajlandó tiltakozni ellene. 
Don Fox és Miss Wayne kétségbeesetten néztek egymásra. Én pedig kihasználva a kedvező pillanatot, gyorsan elhadartam, ami még hátra volt. 
- Miután Pontecorvo professzor hirtelen felindulásának engedve, megölte Mr. Stevenst, szédületes távlatok nyíltak 
meg előtte. Ugyanúgy mint az előtt, aki először nyúl kábítószerhez. Rájött, hogy a problémáknak létezik egy veszélyes, de rendkívül célravezető megoldása: a gyilkosság. Ha a Mclntire-ek nem hajlandók engedélyt adni az ásatásra, meg fognak halni. Egyik a másik után. 
- Maga valóban ... őrült! - bizonygatta Miss Wayne, de már jóval erőtlenebb hangon. 
- Mr. Frederic Mclntire-rel kezdte, majd Leopolddal folytatta. Hogy elterelje magáról-a gyanút, kígyókkal dolgozott, tudván, hogy Leopold és Cassius bácsik betegesen vonzódnak a csúszómászókhoz. Ha kissé utánanéznek a naptárukban, látni fogják, hogy azokon a napokon, amikor az említetteket meggyilkolták, Pontecorvo professzor nem tartózkodott a közelükben. 
- Ez még nem bizonyít semmit - tiltakozott Don Fox. -Csak nem képzeli, hogy az elmúlt három évet szünet nélkül itt töltöttük az ültetvény szélén? Természetesen volt idő, amikor... - Legyintett és befogta a száját. 
- Mr. Pontecorvo abban bízott, hogy Mr. Stevens, továbbá Frederic és Leopold Mclntire halála után a többi Mcln-tire-nek kisebb dolga is nagyobb lesz annál, hogy ismét csak felbéreljen valakit kideríteni, ki is kísért valójában Linda Hoskins sírja körül. Már-már győztesnek érezte magát, amikor szörnyű hírt hallott: Cassius bácsi mégiscsak felfogadott egy újabb magánzsarut - ezúttal engem. Ekkor teljesen megvadult. Félelmében, hogy lelepleződik mint gyilkos, tovább irtotta a Mclntire család tagjait. Tudott arról, hogy Frederic Mclntire barátja röviden Venushoz érkezik, ezért megölte őt is - az okot majd megfejtheti a rendőrség, ha akarja. Pontosabban nem is őt ölte meg, hanem valaki mást, aki Mr. Bell nevén utazott. Ez a részlet kissé zavaros ugyan, ezt elismerem, de szép lassan majd fény derül mindenre. Mr. Pontecorvo volt az is, esetleg éppen az önök tudtával és beleegyezésével, aki betelepítette Mr. Bellt és jó-magamat az oroszlánok közé. Ugye, hogy tudtak róla? 
- Szemenszedett hazugság! - csattant fel Miss Wayne. -Azon a napon a sátrainkban pihentünk, és ki sem mozdultunk belőlük. 
- En mégiscsak azt hiszem, hogy ő öltözött Mr. Cassius mezébe. A vonaton nem sikerült megölnie, ezért megpróbált a szavannán. Segítettek neki vagy egyedül csinálta? 
- Lője le! - könyörgött Pontecorvo Don Foxnak. - Lője le! Csak az emberiségnek tesz vele szívességet! 
- Ezután a professzor megölte Knut Jensent, aki alighanem rájött, mi folyik Linda sírja körül, és megzsarolta önöket. Igaz? 
- Dehogy igaz! - tiltakozott Don Fox. - Nem kedveltük ugyan a fickót, de ez még nem elég ok arra, hogy megöljük. 
- Majd Emy néni következett. Neki azért kellett meghalnia, mert a Mclntire-ekhez tartozott. Szerencsére voltak félresikerült kísérleteik is. Elvégre önök nem igazi profik, az amatőr pedig gyakran elvéti a célját. Úgy gondolom, nem is érdemes tovább folytatni az események felsorolását. Napnál is világosabb, mi történt a Mclntire birtokon. A kérdés csupán az, hogy önök - Miss Wayne és Mr. Fox - mennyiben felelősek az elmondottakért? 
Először láttam rajtuk, hogy mintha meginogtak volna. Mindezidáig szilárdan hittek Pontecorvo professzor ártatlanságában, az a sok feltételezés azonban, amelyet össze-hordtam, megingatta őket. Pontecorvo csüggedten ült a fü-vön fel sem igen fogta, mi lehet a következménye annak, ha bebizonyosodik, hogy mindaz igaz, amivel meggyanúsítottam. 
Szép, kerek kis történet volt, amelyet már korábban felépítettem magamban, s amelyet kisebb változtatásokkal előadtam nekik. Bár voltak rajta hézagok és lyukak, egészében véve alkalmas lett volna arra, hogy egy vizsgálóbíró vádat emeljen a három régész, de különösen Pontecorvo professzor ellen. 
Mint mondtam: szép és kerek történet volt. 
Kár, hogy egyetlen szava sem volt igaz. 
Amint becsuktam a számat, döbbent csend borult a cserjésre. Mintha még a hold is megszeppent volna attól, amit hallott, mozdulatlanul gunnyasztott égi zsámolyán. A dzsungelt szegélyező fákon elhallgattak a majmok, csak a kabócák ciripeltek, mintha megvitatták volna egymás között Pontecorvo professzor rémtetteit. Pedig még a felét sem soroltam fel mindannak a szörnyűségnek, amit a szerencsétlen régész nyakába varrhattam volna. 
Ross bácsi tért először magához. Megcsóválta a fejét és szomorúan Pontecorvóra nézett. 
- Ezt azért nem vártam volna magától, professzor. Megölte Mr. Jensent, én meg egyre ezt a vigécet gyanúsítottam, aki mindenféle csöveket akar eladni nekünk. Egyszer, amikor még Essexben laktunk, jött egy pasas egy bőrönddel. Azt hittem, eltévedt vagy mi, de ahogy kinyitotta a bőröndjét, csak úgy potyogtak belőle a kefék... 
-Kuss, Ross! 
Susi néni gyanakodva nézett a régészekre. 
- Tényleg maguk gyilkoltak? Miss Wayne összekulcsolta a kezét. 
- Kérem, asszonyom, higgyen nekünk. Egyetlen szó sem igaz abból, amit Mr. Lendvay állít. Csupán annyi a bűnünk, hogy megpróbáltuk némi turpisság árán kiásni az australo-pithecust. Nem öltünk meg senkit, nem követtünk el semmit, amivel bárkinek is rosszat tettünk volna. Mr. Jensent sem mi öltük meg. Igaz, professzor úr? 
Pontecorvo továbbra is a földön ült, átkarolva térdét, mereven a legközelebbi szizálbokor közepébe bámult. Láttam rajta, még akkor sem mozdulna meg, ha saját, formatervezett kis talajgyaluja közeledne is felé, hogy agyontapossa. 
- Ki van borulva - mentegette a lány. - Nézzék el neki. 
Csodaszép volt, ahogy hol sápadtan, hol vérvörösen professzora védelmére kelt. Engem pedig utált, ahogy csak kíméletlen ellenségét utálhatja az ember. 
- Most aztán mi legyen? - kérdezte tanácstalanul Ross bácsi. - Valakinek szólni kellene. Valakinek el kellene mondani. .. mi a fenét is kellene elmondani? 
Mielőtt kitalálhatta volna, ismét csak megzördültek mögöttünk a bokrok. 
Már meg sem lepődtem, amikor újra fegyvercső szegező-dött rám. 
A fegyvert ezúttal Venus és Mr. Bell tartotta a kezében. 
Egyedül Ross bácsi örült felhőtlenül a jövevényeknek. Ölelésre tárta a karját és Venus felé kiabált. 
- Jaj, Venus, nem is tudom elmondani, milyen boldog vagyok, hogy itt vagy! Képzeld, fogalmam sincs róla, én bolondultam-e meg, vagy ezek itt, Susit is beleértve. Ez az izé... Lendvay, vagy kicsoda, azt állítja, hogy Linda nem más mint egy vascső. Érted te ezt? . 
Venus és Mr. Bell bizonyára mindent hallottak, amiről az elmúlt öt percben beszéltünk, mert a szemük sem rebbent Ross bácsi panaszától. 
- Képzeld, ez a Mr. Lendvay azt is állítja - folytatta Ross bácsi -, hogy mindenkit a tiszteletreméltó Pontecorvo professzor nyírt ki. Még egy ilyen agyalágyult feltételezést! Szegény professzor annyira kiborult tőle, hogy a lábára sem tud állni. Igaz, professzor? 
Pontecorvo nem válaszolt, továbbra is mogorván maga elé meredt. 
- Menj hátrébb, Ross bácsi! 
- Hova hátrébb? 
- A többiek közé, de gyorsan. 
Ross bácsi értetlenül nézett a Venus kezében feketedő pisztolyra. 
- Mit akarsz ezzel az izével, Venus? Kérlek szépen, nem szabad bántanod őket. Csak Mr. Lendvay, ez az izé állítja, hogy a professzor elkövetett valamit. 
- Ross bácsi, mondtam, hogy menj vissza a többiek közé! Ross bácsi ettől tökéletesen megzavarodott. Ahelyett, 
hogy engedelmeskedett volna, elindult Venus felé. Méghozzá olyan gyorsan, mintha rá akart volna támadni. 
- Kérlek, Venus, engedd meg, hogy elmagyarázzam. Mr. Pontecorvo... 
- Vissza, Ross bácsi! 
A kiáltással egy időben fegyver dörrent. Ross bácsi meg-tántorodott, és a vállához kapott. 
- Jézusom, Venus, hagyd, hogy elmagyarázzam. Pontecorvo professzor... 
Megfordult a tengelye körül és összeesett. Piros vérrózsa bukkant elő az inge alól, amely pillanatok alatt ezüstrózsává változott. Mintha a hold elhatározta volna, hogy ezen az éjszakán ezüsttel von be mindent, ami erőszakra emlékeztet. 
Megfeledkezve a fenyegető veszélyről, hozzá akartam futni, de Mr. Bell hangja megállított. 
- Maradjon veszteg, Lendvay! Ha nem óhajtja, hogy kilyukasszam a bőrét, a helyén marad. 
Nem óhajtottam, ezért a helyemen maradtam. Nem így Mickey. Abban a pillanatban, ahogy Ross bácsi lezuhant a bokrok mellé a fűre, felvisított és nem törődve a figyelmeztető kiáltásokkal, az öregemberre vetette magát. 
- Nagypapa! Jaj, nagypapa! Nagypapa! 
Mr. Bell a gyerekre pislogott, aztán Venusra förmedt. 
- Mi a fenét csináltál? Miért kellett... 
- Fogd be a szád, Klemens! Dobják el a fegyverüket, de gyorsan! 
Egyszerűen nem hittem a szememnek. Nemcsak azért, mert Venus pokoüan csinos volt - szőke haja, fehér ruhája a mesék Hófehérkéjére emlékeztetett -, hanem, mert szelíd tekintete, bájos pofikája szöges ellentétben állt a kezében tartott fegyverrel. 
- Eldobni a stukkerokat, azt mondtam! Hallja, Fox? Don Fox azonban vagy nem hallotta, vagy nem akarta 
meghallani. Icipicit emelte csak feljebb a stukkerét, ez is elég volt azonban ahhoz, hogy Venus kezében ismét életre keljen a fegyver. Dörrenését Don Fox fájdalomkiáltása követte. A kezében tartott forgópisztoly lehullott a fűre. 
- Dobja el, Miss Wayne! 
Úgy látszott, Miss Wayne is a nehezebb felfogásúak közé tartozik, mert majdnem szakasztott úgy járt, mint Don Fox. Mielőtt azonban Venus rálőhetett volna, odaugrottam hozzá, kockáztatva vele, hogy végül az én bőrömön támadnak majd folytonossági hiányok, átkaroltam és kiütöttem a kezéből a fegyvert. Közben véletlenül a kebléhez ért a kezem. Még szorult helyzetemben is kénytelen voltam megállapítani, hogy semmivel sem marad el Virginia bájai mögött. 
- Csillapodjon, Venus! - kiáltottam, miután Miss Wayne pisztolya lehullott a fűre. - Már nincs nála fegyver. 
- És magánál? 
- Csak egy revolver. 
- Nyúljon a zsebébe és szép lassan a csövénél fogva húzza ki belőle. Dobja a földre, de ne próbálkozzék semmiféle trükkel! 
Nem voltak illúzióim Venus Mclntire-rel kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy gondolkodás nélkül lő, ha úgy ítéli meg a helyzetet, és nem is téveszti el a célt. 
Éppen ezért meg sem próbáltam átverni. Főleg, mert nem is lett volna értelme. Eddig minden a terveim szerint haladt, bár Ross bácsi és Don Fox sebesülése legkevésbé sem tartozott közéjük. 
- Tartsd rajtuk a szemed, Klemens. 
Bár Klemensnek láthatóan nemigen tetszett a fegyverro-pogás, azért csak tette, amit Venus parancsolt neki. 
- Aki megmoccan, lelövöm. 
- Jól van, Klemens. Menj oda hozzájuk és kutasd át őket. Mr. Klemens Bell férfiasán szép arca elkomorult, ahogy 
megközelített bennünket. Legelőször engem szimatolt körbe, de a lábamnál heverő 38-as Smith and Wessonon kívül nem talált semmi említésreméltót nálam. 
- Ez tiszta, Venus. 
- Menj sorba, te hülye. 
Ebben a pillanatban Susi néninek is megjött a hangja. Lépett egyet előre és csípőre tette a kezét. 
- Jézusom, Venus, te lelőtted Rosst! Venus angyali mosolyt küldött felé. 
- Nem lőttem le, csak belelőttem. Nem lesz komolyabb baja tőle. 
- Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy mit tettél? 
- Fogd be a szádat, Susi. 
Susi néni Ross bácsi fölé hajolt és megsimogatta a homlokát. 
- Jól vagy, Ross? 
Ross bácsi megpróbált felállni, de Susi néni visszanyomta. 
- Maradj csak fekve, öreg. Mindjárt jön Vargas doktor és bekötöz. 
- Véletlenül elsült a kezében a stukker, mi? Mindig is mondtam, hogy a lőfegyver nem gyerek kezébe való. 
Mickey abbahagyta a bőgést és Venusra nézett. Megdöbbentem a tekintetétől. Ha mindeddig nem tudtam volna, mi az a fénysugárrá változott gyűlölet, most megtudhattam. 
- Miért bántottad... Venus? 
- Állj csak fel, te kis rohadék! - rivallt a kisfiúra a lány. -Mit csináltál velünk, te kis szemét? 
Mickey arca furcsa vigyorrá torzult. 
- Megmérgeztelek benneteket. 
Mr. Klemens Bell ordított egy nagyot és a torkához kapott. 
- Hallod, Venus? Mondtam, hogy ez a kis csirkefogó előbb-utóbb kicsinál mindannyiunkat! Mit tettél velünk, te ördögfattyú? 
Rá akarta vetni magát Mickeyre, de Venus elrántotta előle. 
- Állítsd le magad, Klemens. Ha megmérgezett volna bennünket, már nem élnénk. Csak altatót tett a teánkba. Még szerencse, hogy idejében felébredtünk. Rá fogsz fizetni erre, Mickey, nagyon rá fogsz fizetni. És még azt hazud-tad, hogy szerelmes vagy belém. 
A kisfiú letörölgette a könnyeket a képéről. 
- Az is... voltam. 
- Szép kis szerelem az ilyen. 
- Lefeküdtél Mr. Bellel. 
- Persze hogy lefeküdtem. A lányoknak az a dolga, hogy lefeküdjenek a fiúkkal. Ha tíz évvel idősebb lennél, veled is lefeküdnék. Sajnos, Mickey, szomorú hírt kell közölnöm veled. Nem fogod megérni a tizennyolcadik évedet. Sőt, még a kilencediket sem. 
Susi néni felemelkedett Ross bácsi mellől, és Venusra kiáltott. 
- Nem tűröm, hogy ijesztgesd ezt a kisfiút, Venus! 
- Nem volt szándékomban - mentegetődzött a lány. -Különben is csak az igazságot mondtam. 
Nem törődve korábbi fenyegetésével, letérdeltem Ross bácsi mellé és megvizsgáltam a sebét. Szép, kerek vállseb volt, nem túl veszélyes, de mindenképpen orvosi beavatkozást igényelt volna. 
Éppen azon töprengtem, tépjem-e szét az ingemet, hogy ideiglenes kötést tehessek rá, amikor hatalmas ütés érte a fejemet. Mintha villám csapott volna a koponyámba. Szerencsére az eszméletemet nem veszítettem el, csupán letottyan-tam a fűre, mint az erejét vesztett kisliba. 
- Ki adott engedélyt magának arra, hogy mászkáljon? -hallottam magam felett Venus rikácsolását. - Köszönje meg, hogy nem loccsantottam szét az agyát. Vissza a helyére! 
Felálltam és visszatántorogtam a régészek közé. 
- Folyik a vér a fejéből - suttogta rémült szemekkel Miss Wayne. 
Benyúltam a zsebembe és kihúztam a zsebkendőmet. 
- Ne, Klemens! - hallottam Venus hangját. - Nincs nála fegyver. 
Bizony véres lett a zsebkendőm, ahogy megnyomkodtam vele a fegyver nyomát. Mire rendbejöttem, Ross bácsi már a füvön ücsörgött Pontecorvo professzor mellett. 
- Engem lelőttek - hallottam Ross bácsi zsörtölődését. -Hallottak már ilyet? Fegyvert adnak egy bakfis kezébe, az meg csak úgy beledurrant az emberbe. 
- Hogy van, Don? - kérdeztem a másik sebesülttől. Don Fox megnyugtatón intett a fejével. 
- Csak horzsolt a golyó. 
Ekkor már egy kupacban ücsörögtünk a füvön a cserjék között, egy jókora szizálbokor szomszédságában. Venus és Mr. Klemens Bell komor tekintettel járkáltak előttünk. Venus lehajtotta a fejét, megállt, majd rám nézett. 
- Mindent hallottam, Lendvay. 
- Mi mindent? 
- Több mint negyedórája, hogy magunkhoz tértünk. Tudja, miért? Mert felhúztam éjfélre az ébresztőt. Addig csilin-gelt, amíg életet nem vert belém. Még jó, hogy ez a kis csirkefogó nem küldött át a másvilágra bennünket. Különben 
hallottuk minden szavukat. Maga tényleg azt gondolja, hogy a régészek a tettesek? 
- Ez az igazság. 
Don Fox megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Venus szeretetteljes mosolyt küldött felém. 
- Maga vagy egy emeletes barom, Mr. Lendvay, vagy töri valamiben a fejét. De nem baj, ezúttal én vagyok helyzeti előnyben. Szóval, azt állítja, hogy ezek irtottak bennünket? Nem tudom, mit szólna hozzá Juliana néni, ha hallaná? 
- Ön szerint ő a gyilkos? 
- Úristen, néha még az én fejemben is megfordult a gondolat: vajon nem kelt-e mégiscsak életre Linda? Miért gondolja, hogy nem Juliana néni a tettes? 
- Voltak esetek, amikor Mrs. Mclntire nem volt abban a helyzetben, hogy bárkit is megölhetett volna. Például, amikor Chepkanga meghalt, és Irurut megtámadták. 
- Biztos ebben? 
- George a tanú rá. 
Venus megsimogatta az arcát, aztán megvonta a vállát. 
- Elvégre nem is fontos. Valaki csak elkövette a gyilkosságokat. Azt hiszem, ez a gyilkosságsorozat lesz az, amelynek soha nem jönnek rá a tettesére. 
- Mi a szándéka velünk, Miss Venus? 
Venus megnyalta a szája szélét. Bármelyik festő, aki ártatlan, fiatal lányt keresett volna modellül egy századeleji kép megalkotásához, elsírta volna magát a gyönyörűségtől. Venus olyan szép volt, amilyenről még az Isten is csak jókedvében álmodhat. 
- Sajnos, meg kell ölnöm magukat. 
Majdnem felnevettem, olyannyira nevetséges volt, amit mondott. Mintha a mesebeli Hófehérke azzal fenyegette volna meg akis törpéket, hogy kibelezi őket és felakasztja a füstölőbe a holttestüket a sonkák közé. 
Szerencsére még idejében visszafogtam a vidámságomat. Láttam én már gyönyörű teremtéseket nagyon csúf dolgokat csinálni. Például Lucy Webstert, aki kilenc gyereket fojtott meg abban az elátkozott idahoi iskolában. 
- Miért ölne meg bennünket, Venus? 
- Mert nincs más megoldás. Ha azt akarom, hogy megnyerjem az utolsó menetet is, meg kell tennem. 
- Istenem, hát miről beszélsz, Venus? - kérdezte Susi néni. - Mi az az utolsó menet? 
- Tudod, hogy megtörtént a parlamenti döntés, Susi? 
- Honnan tudnám? 
- Ezért kell rádiót hallgatni. Az a lényege, hogy én örökölök itt mindent. Az utolsó szegig. Leopold Mcintire nevén volt az ültetvény, én pedig a lánya vagyok. Cassius bácsi számára lesz egy kosárra való rossz hírem. Ma van például a tizennyolcadik születésnapom. 
- Gratulálok, Venus! - kurjantotta felderült képpel Ross bácsi. - Majd durrantunk egy üveg pezsgőt. Mit szeretsz inkább: a franciát, vagy az angolt? 
Venus sóhajtott és folytatta. 
- Ez pedig annyit jelent, hogy ettől a naptól kezdve az enyém a Mcintire birtok. 
Akárhogy is törtem a fejem, nem jöttem rá, mire akar kilyukadni. Ha így áll a helyzet, igazából csak a nagybátyjától kellene óvakodnia. 
- Még mindig nem értem, miért akar megölni bennünket? Venus sóhajtott és megvonta a vállát. 
- Sajnos, a törvénynek bizonyos, kedvezőtlen passzusai is vannak. 
- Mesedélutánt akarsz tartani nekik, Venus? - türelmetlenkedett Mr. Bell. - Nem lenne jobb ripsz-ropsz elintézni a dolgot? 
- Fogd be, Klemens. Mit is óhajt tudni, Mr. Lendvay? Hogy miért nem ülök a kívánatos kis fenekemen és miért nem elégszem meg a gazdag örökösnő szerepével? Nos, azért nem, mert sajnos, még nem ezer százalékig biztos, hogy én leszek a gazdag örökösnő. Az a dilis parlament megszavazott egy átkozott cikkelyt, amely szerint az ültetvények tulajdonjoga a függetlenség elnyerése előtti tulajdonosokat és azok leszármazottak illeti meg. Persze csak akkor, ha vannak ilyenek. Valami őrült beperelte egy ültetvény jelenlegi tulajdonosát, hogy az a forradalom éveiben beköltözött szülei elhagyott ültetvényére és a sebtében felálló forradalmi földhivatalok egyikével szentesíttette a tulajdonjogot. Hát 
ezeket a forradalmi bizottságok által kiállított tulajdonbavételi határozatokat vizsgálja most felül a kormány. Márpedig ha a Mcintire birtok esetében is megtörténik a vizsgálat, tudja ki lesz az örökös? Persze hogy tudtam. 
- Az OHara család? 
- így van, Mr. Lendvay. Jól látja a helyzetemet. Vagy feleségül megyek Mickeyhez, ami a köztünk lévő sajnálatos korkülönbség miatt minden realitást nélkülöz, vagy pedig... 
- Megöli - bukott ki a szó Don Fox száján. 
- Úgy van, Mr. Fox - bólintott Venus Mcintire. - Vagy pedig megölöm. 
Néhány másodpercnyi döbbent hallgatás után Don Fox feltartotta a kezét. 
- Kérdezhetek valamit? 
- Csak kérdezzen. 
- Azt szeretném megtudni, kedves Miss Venus, hogy nekünk hármunknak mi a fene közünk van ehhez az egészhez? Mi csak ásni szerettünk volna a birtokon... a birtokán... semmi egyebet. 
- No és Linda? 
- Apró stikli volt csupán. Remélem, nem orrolt meg érte? 
- Dehogyis. Csakhogy önök elkövettek egy óriási hibát. Végzetesen belekeveredtek a Mcintire család ügyeibe. Önök sokat tudnak rólunk, ami nem teszi vonzóvá számomra azt az ötletet, hogy szabadon engedjem magukat. Annál is inkább, mivel a bekövetkező szerencsétlenség miatt hosz-szabb ideig tartó vizsgálatra számíthatunk. 
- Szerencsétlenség? - kérdezte nyugtalanul Don Fox. -Milyen szerencsétlenségről beszél? 
- Arról, amelynek önök lesznek az okozói. Önök hárman. -Mi? 
- Önök, önök. Ne nézzenek rám ilyen csodálkozva. Sajnos, a száraz évszakban előfordulnak nagyobb tüzek. Főleg, ha valaki vigyázatlanul bánik a lángokkal. Leégnek az ültetvények, az ültetvényesek házai... Az elmúlt héten is csak három ilyen esetről tudósítottak az újságok. 
- Hallja, miről beszél ez a nő itt, professzor úr? - szólon-gatta kétségbeesetten Don Fox Pontecorvót. - Szóljon már valamit! 
Pontecorvo azonban nem szólt semmit. Csak ült a füvön a legközelebbi szizálbokor közepébe meresztve a szemét, mintha a jövőjét próbálta volna meg kiolvasni belőle. 
- Pontecorvo professzor sátrában van egy feketére festett láda, igaz? 
Don Fox elsápadt. 
- Maga honnan tud róla? 
- Én mindenről tudok - mondta Venus mosolyogva. -Egy jövendő tulajdonosnőnek igazán illik tudnia, mi folyik a birtokán. 
- Ön engedély nélkül turkált a sátrainkban. 
- Ugyan már, egyszerűen csak arra jártam és bedugtam a fejem. Olyan nagy dolog ez? A lényeg az, hogy tudok a dinamitjukról. 
Legnagyobb meglepetésemre Pontecorvo professzor ekkor felemelte a fejét és megszólalt. Könnyed, csevegő hangon, mintha csak egy teadélutánon bóbiskolt volna el néhány percre. 
- A dinamit legálisan van nálunk. Megkaptuk rá a behozatali engedélyt. 
- Nem tudhattuk, nem kell-e sziklát robbantanunk, hogy hozzáférhessünk az esetleges leletekhez - magyarázta Don Fox, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga. 
Olyannyira nem volt az, hogy Venus vidáman fel is nevetett. 
- Nekem aztán édesmindegy, hogy került ide. Az a fő, hogy itt van. Úgy hallottam, a dinamit, ha vigyázatlanul bánnak vele, könnyen felrobbanhat. 
- Ha vigyázatlanul bánnak vele...? - motyogta Don Fox. 
- Márpedig önök nagyon vigyázatlanok voltak - bólintott Venus. - Hiszen bent hagytak a dinamitos sátorban egy gázpalackot. 
- Mi aztán nem! - tiltakozott a régész. - Egy másik sátorba tettük a palackot. 
- Állítsd le magad, Don - szólt rá halálsápadt arccal Miss Wayne. - Nem látod, mire megy ki a játék? 
- Játék... ? Istenem... Mire? Hiszen mi mindig is nagyon vigyáztunk, hogy a dinamitrudak... 
- Fogja már be a száját, Fox - szólt rá a némaságából végérvényesen magához térni látszó Pontecorvo professzor. - Nem látja, hogy hülyét csinál magából? 
- Köszönöm, professzor úr - mosolygott Pontecorvóra Venus. - A végtelenségig valóban nem húzhatom el a dolgot. Nos, az a történet vége, hogy a gázpalack felrobban, a dinamit ugyancsak, hatalmas bozóttűz keletkezik, amelyben elhamvad ifjúságom színtere, a kedves, öreg udvarház. És benne hamvad mindenki, akit nagyon szerettem. Nagybá-csikám, Mr. Cassius Mclntire, a nagymamám, Mary Mcln-tire, Juliana néni, valamint szegény Betty és Vargas doktor is. Őket valóban sajnálom, semmiről sem tehetnek, de hát nincs módom megválogatni az áldozataimat. Hogy el ne felejtsem, Iruru százados is a lángok martalékává válik. De ne aggódjanak, újra felépítek mindent, önöknek pedig márvány síremléket emeltetek itt, a domb aljában, Linda sírja helyén. Nem felemelő érzés? Együtt fognak nyugodni a kis Linda Hoskinssal, akinek a nevében annyi minden történt már ezen az ültetvényen. Mit szól mindehhez, Mr. Lendvay? 
- Meddig akarsz még sóderolni, Venus? - türelmetlenkedett Mr. Bell. - Jobb az ilyesmin gyorsan túlesni. 
Ilyen volt ez a Klemens gyerek: kellemesen férfias arcú, és munkaszerető. Ha egyszer elkezdett valamit, szerette is minél gyorsabban befejezni. Nekem azonban már közel sem volt annyira sietős a dolgom. Főleg, hogy meg kellett várnom, amíg... 
- Nos, Mr. Lendvay? 
- Nem fog sikerülni - mondtam nyugodtan. - Nincs az a zsaru, aki ne jönne rá, mi történt valójában. 
- Én másképpen gondolom. Kár, hogy nem járt még a szobámban, nagy kár. 
Égőpiros ajkai közé vette a hüvelykujját, és úgy nézett rám, hogy nincs az a férfi, aki ellent tudott volna állni neki megfelelő körülmények között. Megnyalta az ujja végét, aztán tovább mosolygott. Sejtelmesen, mint a végzetasszonya. 
- Ne értse félre, nem arra gondoltam. Tudja, mi van az ágyam felett? Egy könyvespolc. Tudja, hány könyv van a polcomon? Úgy sem találja ki. Egyetlenegy, Mr. Lendvay. A világ legnagyobb és legfurcsább tűzesetei. Kívülről fújom minden sorát. Azt hiszem, ennél jobb tankönyvet még nem írtak a világ teremtése óta. Mindent megtudhat belőle, ami csak szükséges ahhoz, hogy véletlennek látsszék egy gyújtogatás. Öt éve tanulmányozom ezt a könyvet, Mr. Lendvay. Mióta csak elhatároztam, hogy én leszek a Mclntire birtok úrnője. 
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ön követte el a gyilkosságokat? 
Venus vidáman felnevetett. Könnyedén, mintha azzal gyanúsítottam volna, hogy a tiltó tábla ellenére mégiscsak megetette az állatkertben a pingvineket. 
- Hogy követtem volna el? Nem öltem én meg senkit, Mr. Lendvay. Nem aprózom el a tehetségemet, ha arra gondol. Nekem egyszerre kell megölnöm mindenkit. Azért persze csak hálás lehetek, hogy valaki segített nekem, de hogy ki volt, őszintén szólva nem érdekel. 
Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. 
- De hát mégiscsak a szüleit ölték meg és a testvérét. Nem érez irántuk valamit? 
Venus arcáról lefagyott a mosoly. De nem harag jelent meg rajta, hanem furcsa, elgondolkodó kifejezés. 
- Látja, ezen már sokat gondolkodtam. Végül arra az eredményrejutottam, hogy nem. Nem érzek irántuk sem szeretetet, sem gyűlöletet. Alighanem akkor halt ki belőlem mindez, amikor hagyták, hogy kényszerzubbonyt húzzanak rám. 
- Tessék?! 
- Ne mondja, hogy nem tud róla. 
- Miről kellene tudnom? 
- Eszerint senki nem mondta el önnek? Hja, a finnyásabb családok nemigen teregetik ki a szennyesüket, ami ebben az esetben én voltam. Ross bácsi, te sem mondtad el neki? 
- Jaj, Venus, istenem, hát mit kell erről annyit beszélni? Minden családban előfordul, hogy a gyerekek apróbb csínyeket követnek el. 
- De én felgyújtottam az erdei házat. 
- Istenem, Venus, hát a kezedbe került a gyufa és azt sem tudtad, mit csinálsz. 
- Maga felgyújtotta az erdei házat? - motyogtam hitetlenkedve. 
Venus mosolygott. 
- Utánozni akartam a nagymamát. 
Úgy leesett az állam, hogy ha beton van a fű helyén, talán még el is törtem volna az állkapcsomat. 
- Mrs. Mary Mclntire-re gondolt? 
- Persze hogy rá, hisz ő a nagymamám, vagy mi a fene. Őróla sem hallott? 
- Nem én. 
- Nos, Mary nagymama, amikor cirka annyi idős lehetett mint én, kinyírta a szüleit. 
- Kinyír...ta? 
- Megmérgezte őket. Valami kikuju pasastól kapott mérget, akit aztán fel is kötöttek miatta őt pedig ideggyógyászati kezelésre utalták. Ja, és a házukat is felgyújtotta. Tíz évet töltött zárt intézetben, ott ismerkedett meg nagyapával is. 
- A zárt... intézetben? 
- Mit csodálkozik rajta? Ott aztán ráér az ember ismerkedni, nem? Egyszer nagymama elmesélte nekem, milyen volt odabent. Azt mondta, nagypapa deli, délceg fiatalember volt, és csak azt sajnálta, hogy a szülei nem lehetnek ott az esküvőjükön. 
- Kinek a szülei? 
- Az az igazság, hogy egyiküké sem. Nagymama is megölte a szüleit, és nagypapa is. 
Olyan volt mindez, mint egy rossz álom. Sorban végignéztem a többieken. Lerítt az arcukról, hogy ugyanúgy éreznek, ahogy én. Csupán Susi néni és Ross bácsi képén ült közöny, mint akik már unos-untig ismerik a történetet. 
- Nagypapa halála kapcsán fel is merült a gyanú, hogy talán nagymama volt a tettes, de végül is nem sikerült rábizonyítani. Nos, hát ilyen a mi kis családunk, Mr. Lendvay. 
Bizony, ilyen volt. Nagy kár, hogy csak akkor szereztem tudomást róla, amikor már benn ültem a mocsárban nyakig. 
- Azt kérdezte az imént, hogy mit éreztem, amikor meghaltak a családtagjaim. Nos, Fredericet jószerével nem is ismertem. Mióta az eszemet tudom, külföldön tanult és nem is akart hazajönni soha. Tudja, miért? Mert Frederic is tudta, amit az imént elmondtam önnek, és mindörökre meg akart szabadulni tőlünk. Csakhogy a múlt és a család olyan mint a hínár: a menekülő lábára csavarodik és lerántja magához... Frederic halála semmit nem indított meg bennem. Eddig sem ismertem, és már nem is fogom. Pedig rendes fickó volt, igaz, Klemens? 
- Az volt - helyeselt kényszeredetten Mr. Bell. 
- Az anyámat is és az apámat is sajnálom, hiszen sok kedves órát szereztek nekem, bár azt az ideggyógyászati kezelést nem tudom elfelejteni. Amikor bevittek abba a szobába, ahol vizet engedtek rám... ott lapultak egy füstszínű üvegfal mögött. Ott sunyítottak mögötte és engem néztek, amint rám engedték a hideg vizet és másképpen is kínoztak. Hogy honnan tudom, ha nem láttam őket? Ereztem a hullámaikat. Ott voltak és nem szóltak, hogy ne kínozzanak tovább. Ennek ellenére sajnálom őket, és meg is bosszulom a halálukat a magam módján. Mert hiszen a gyilkosaik is ott égnek majd rövidesen az udvarház lángjai között. Óhajt még valamit tőlem, Mr. Lendvay? 
Óhajtottam volna, de Venus közben elfordította rólam a tekintetét. Mickeyt vette szemügyre, aki mint egy kis rongycsomó, úgy sötétedett Susi néni lábánál. 
- Téged azért valóban sajnállak, kisöreg. Elvégre a lányok nem szokták csak úgy megégetni a szerelmeseiket, de be kell látnod, ezúttal nem tehetek másként. 
- A te helyedben talán én is így tennék, Venus - mondta a kisfiú. Meglepődve tapasztaltam, hogy szemernyi félelem sincs a hangjában. Pedig jobb lett volna, ha van. 
- Mi a fene az ott a szádban? - kérdezte Venus Mickey szivarjára mutatva. 
- Mi lenne? Szivar. 
-Mi az ördögért kell neked szivar? A végén még kilyukad tőle a tüdőd... akarom mondani, na mindegy, csak rágd, ha kedved szottyant rá. Klemens! Vidd be őket a sátorba! Vezesd a gyújtózsinórt... 
- Maradjon a helyén, fiam. Tartsa jó magasra a kezét, és te is, Venus. Fegyvereket eldobni, mert lövök! 
Rémülten fordultunk a hang irányába. Egy szizálbokor mellett Mary Mclntire állt a hold ezüstös sugaraiba burko-lódzva. 
Mary Mclntire mintha egy Dickens könyv lapjairól lépett volna le. Elegáns volt, földig érő szoknyát viselt, fején olyasféle főkötő trónolt, mint régi, németalföldi képeken a polgárasszonyokén. Élesen vágott arca és erős álla sejtetett ugyan némi erőszakra utaló hajlamot, de közel sem annyit, mint amennyit a kis skorpió-géppisztoly a kezében. 
Venus elképedt arccal nézett a nagyanyjára és lassan ráemelte a pisztolyát. 
- Nagymama? Hogy merted elhagyni az ágyad? 
- Eldobni a fegyvert, Venus! 
- Eszem ágában sincs, nagymama! 
Lövés durrant, majd felkattogott egy sorozat hangja. Életösztönömnek engedve végigvágtam magam a füvön, esés közben kitártam a karom, hogy a kisfiút is magammal sodorhassam. 
- Vigyázz, a szivarom! - hallottam Mickey rémült kiáltását, aztán egy szizáltüske úgy oldalba szúrt, hogy fájdalmas hangon felkiáltottam. 
Mire feltérdeltem, a csata már véget is ért. Mary nagymama továbbra is a bokor oldalánál állt, kezében a géppisztollyal, míg Venus lángoló szemekkel nézett rá, de már üres kézzel. Mr. Klemens Bell ebben a pillanatban hajította el a stukkerét. 
Mary nagymama szomorúan megcsóválta a fejét. 
- Remélem, nem sebesítettelek meg? Úgy látszik, elfelejtetted, hogy én tanítottalak lőni. Gondolnod kellett volna rá, hogy holdfényben milyen jó céltáblának látszol. 
Venus Mr. Bélire fordította az arcát. Ha én lettem volna a helyében, holtbiztos, hogy még egy egérlyukba is bemásztam volna rémületemben. 
- Mit csináltál, te hülye? - kérdezte, szemét Mr. Bell szemébe szegezve. - Kiütötted a fegyvert a kezemből? 
- S ezzel mintegy meg is mentette az életedet - mondta Mary néni. - Ha tovább ágálsz azzal a szánalmas fegyverrel, a te szánalmas kis lőni tudásoddal, már nem élnél. 
- Nem mertél volna lelőni. 
Mary néni felkacagott. Úgy szállt a nevetése, mint a vidám gerléké. 
- Fogalmad sincs róla, kisunokám, hogy mit merek én, és mit nem. Nagy szolgálatot tett nekem, fiam, Klemens, hogy kiverte a fegyvert Venus kezéből. Kellemesen csalódtam magában. 
- Igazán? - csillant fel Mr. Klemens Bell szeme. 
- Igazán - biccentett Mary néni, majd jóságosán elmosolyodott. - Kár, hogy ennek ellenére meg kell magát ölnöm. 
Mr. Klemens Bell arcán felhő futott át. Megrándult a keze is, de miután rájött, hogy a fegyvere a füvön hever, lecsillapodott. Morgott valamit az orra alá és várt. 
Mary néni változatlanul rajtunk tartva a géppisztolyát, felénk mosolygott. 
- Most aztán feladtad nekem a leckét, kisunokám. Mondd, mi az ördögöt csináljak ennyi emberrel? 
- Akár el is engedhetsz bennünket, Mary - mondta megkönnyebbült hangon Ross bácsi. - Az ördög sem tudja, mi történik itt. Előbb jön ez a pasas, ez a Mr. Lendvay, és valami ócskavasat, vagy csövet akar eladni nekünk, aztán Ponte-corvo professzor is csövekről beszél, most meg itt van Venus, és fegyverrel handabandázik. Nem mondaná el valaki világosan és érthetően, mi az ördög történik itt? 
Mary néni nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy erősen töri a fejét. Hosszas hallgatás után aztán sóhajtott egyet és megrázta a géppisztolyát. 
- Fenébe ezekkel a fegyverekkel! Úgy van velük az ember, hogy meg akarja húzni a ravaszukat ha kell, ha nem. A fegyverek gyakran önálló életet élnek. Ők irányítanak 
bennünket, nem fordítva. Nagyon sajnálom Venus, hogy így kipakoltál. Sokba kerül ez még neked. 
- Igazán? - kérdezte gúnyosan a lány. - Mennyibe? 
- Sosem lesz a tiéd a Mclntire birtok. Venus elsápadt. 
- Ezt nem te határozod meg! Mary néni szelíd bólogatásba fogott. 
- De bizony én határozom meg, kislányom. Iruru majd segít nekem. 
- Nem! 
- Dehogynem. Iruru azt teszi, amit parancsolok. Sajnos, Venus, bebizonyítottad, hogy alkalmatlan örökösnő lennél. Először akkor, amikor idehoztad ezt a fickót a nyakunkra, másodszor pedig, amikor meggondolatlanul engem is gyilkosságra kényszerítesz. 
- Nem kell téged kényszeríteni, nagymami! - tört ki Ve-nusból a gúnyos kiáltás. - Meg akarsz engem is ölni, mint ahogy a dédpapát, dédmamát és nagyapát megölted? 
Mary néni újra elmosolyodott. Csakhogy ez a mosoly már korántsem volt olyan szelíd, mint a korábbiak. 
- Mit tudsz az életről, te kis hülye? - kérdezte megvető hangon. - Tudod, kik voltak azok, akiket felemlegettél? Egy halom szerencsétlenség mindahány. Csak azért nem ették meg őket az oroszlánok, mert nem kedvelték a szagukat. Dédapád elitta még a szaharai homokot is, a dédanyád pedig olyan buggyant volt, mint te lennél, ha megérnéd a negyvenedik évedet. Az a szerencsétlen Mclntire sem volt különb. De mi a fenét fecsegek én itt összevissza...? 
- Még nem mondtál el mindent, nagymama! Nem említetted a bolondokházát, ahol a fiatalságodat töltötted. 
Mary néni dacosan felemelte az állat. 
- És ha nem említettem? Kinek mi köze hozzá! Azóta már Mrs. Mclntire vagyok, és az enyém ez az ültetvény, egyedül az enyém. Már korábban is az enyémnek kellett volna lennie, ha nincsenek ezek az ostoba törvények... Tudod mi vár rád, Venus? 
- Ugyan mi? - Chepkanga meg fog operálni. Téged operál meg és nem Julianát. 
- Szeretném felhívni a figyelmedet nagymama, hogy az általad említett kedves, öreg varázsló halott. Valaki elvágta egy machetével a torkát. 
Mary néni szeme alatt megrándult néhány izom. 
- A fenébe is, nem elfelejtettem? Majd szerzek egy másik varázslót. Errefelé az a legkevesebb. Most már csak az a kérdés, hogy önökkel mit csináljak. Mi a fenéért kellett belekeveredniük ebbe a kellemetlen családi ügybe? Sajnos nem engedhetem el magukat. Ha megtenném, az a Mcintire birtok végét jelentené. 
- Nagymama! 
Mary Mcintire türelmetlenül fordította Venus felé az arcát. 
- Mi van már megint? Olyan vagy mint kiskorodban, mielőtt be vittek volna a... 
- Még nem mondtál el mindent. 
- Mi mindent? 
- Nem beszéltél Hoskinsékról. 
- Fogd be a szád, Venus! 
- Csak nem félsz az igazságtól, nagymama? Ha megpróbálsz bármit is tenni ellenem... 
- Azt hiszem, Miss Venusnak igaza van! - kiáltottam éles hangon, hogy mindenki meghallhassa. - Mrs. Mcintire még nem mondott el mindent. 
- Mi mindent? - fordult felém Susi néni és Pontecorvo professzor egyszerre, ugyanazt kérdezve. 
- Néhány apróságot - mondtam. - Például azt, hogy hogyan gyilkolták meg a mau-mau nevében a Hoskins családot, beleértve a közelünkben nyugvó Linda Hoskinst is. 
Ahogy kimondtam Linda Hoskins nevét Mary nagymamának, megváltozott az arca. Orra megnyúlt és elvékonyodott, mintha a mesék vasorrú bábájává lényegült volna át. Úgy markolta a géppisztolyát, hogy attól tartottam, akaratlanul is meghúzza a ravaszt. Még a levegő is megállt körülöttünk az éjszakai égen remegni kezdtek félelmükben a távoli csillagok. 
- Maga tudja? - kérdezte kíváncsi, rekedtes hangon. 
- Tudom - mondtam sóhajtva. Biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen szó a halálos ítéletünk is egyúttal. Ha még maradt volna is némi illúzióm azzal kapcsolatban, hogy talán elenged bennünket, le kellett számolnom vele. 
- Honnan tudja? 
- Kikövetkeztettem. 
- Ugye, csak tréfál? 
- Miért tréfálnék? Az a foglalkozásom, hogy elejtett félmondatokból összerakjam az igazságot. 
Ekkor már valamennyien feszülten figyelték a szavaimat, mintha csak megérezték volna, hogy minden mondatom közelebb visz bennünket a Mclntire-gyilkosságok megfejtéséhez. 
- Milyen viszonyban volt a Hoskins családdal, Mrs. Mcintire? 
- Milyenben lettem volna? Normálisban. A gyerekeim, Leopold és Cassius is szerették Lindát. Mintha a saját gyerekük lett volna. 
- Ön is szerette? 
- Persze hogy szerettem. Olyan édes kislány volt, hogy nem lehetett nem szeretni. 
- Ennek ellenére, megölette. 
Mary néni, amennyire a géppisztolyától csak tudta, széttárta a karját. 
- Mit tegyek, ha meg kellett tennem? Másként soha nem lett volna a miénk ez az ültetvény. Sajnos, a férjem és a fiaim is csak az intézőségig vitték. A házasságaik sem sikerültek úgy, ahogy szerettem volna. Juliana is, és Emy is gyenge volt. Jó családból származó lányok voltak, de gyengék. Nem volt meg bennük az az erő, amely egy ekkora ültetvény igazgatásához szükséges. Mert azt tudnia kell, hogy a férjem halála után Leopold és Cassius igazgatták a Hoskins birtokot. 
- Amelyet ön mindenáron meg akart szerezni. 
- Meg is szereztem. Tudja, hányszor álltam irigyen a nairobi ültetvényes klub bejárata előtt, ahova nekünk, szegény lányoknak tilos volt a bemenet? Akkor határoztam el: ha törik, ha szakad, magam is ültetvényes leszek. Hoskinsék élhetetlen emberek voltak, ha érti, mire gondolok. Igazából 
egyiküket sem éidekelte maga a birtok Flóra talán még azt sem tudta, hogy néz ki egy teacserje. Egész nap könyveket bújtak és hülyeségekről vitatkoztak. Hát minek az ilyennek ültetvény? Úgy éreztem, ez is Isten végtelen igazságtalanságát bizonyítja. Annak adja a javakat, aki nem tud élni vele. Elhatároztam, kiigazítom, amit Isten elrontott. 
Sámuel, a férjem nem volt több egy rakás szerencsétlenségnél. Hiába beszéltem neki, nem hallgatott a szóra egyszer még azzal is megfenyegett, ha megtudja, hogy bármit is tervezek Hoskinsék ellen, végem. így aztán neki lett vége. 
Iruruval a közeli kikuju faluban találkoztam össze, ahova a varázslóhoz jártam fejfájás elleni porért. Iruru egy rablóbanda főnöke volt. Felbéreltem, hogy ölje meg Hoskinsékat és gyújtsa fel az udvarházat. Hogy Leopold és Cassius tudtak-e a dologról? Természetesen tudtak. Az a két hígvelejű tyúk viszont, ahelyett, hogy örült volna a lehetőségnek, ami az ölükbe esett, kotkodácsolni kezdett. Visítottak, ahogy a torkukon kifért, amikor meglátták a tüzet. Azt akarták, hogy fegyverkezzünk fel és állítsuk meg Iruru bandáját. Ok szerencsére gyorsan és szakszerűen végezték a dolgukat. Lerohanták az udvarházat, szétkergették a cselédeket, Flórát és Leonardot pedig megölték. A fejüket is levágták, ahogy az igazi mau-mau is gyakran megtette. 
- Linda? 
- Linda más eset volt. Megkértem Irurut, ne öljék meg az udvarháznál - hiszen még jómagámnak is nehéz lett volna elviselnem a látványát - hanem vigyék távolabbra és ott végezzenek vele. 
Sajnos, az örömbe üröm is vegyült. Előbb Juliana dobta be a törülközőt. Megbuggyant, hogy stílszerűen fejezzem ki magam. Emy viszont nem buggyant meg, de attól kezdve még a széltől is félt meg volt győződve róla, hogy Linda szelleme itt jár közöttünk és bosszút áll a haláláért. 
- Ezért aztán megölte őt is. 
Mary néni eltátotta a száját csodálkozásában. 
- Eszem ágában sem volt megölni! Fogalmam sincs róla, ki tette. Ha megtudom, ki végzett vele, kitekerem a nyakát, bár őszintén szólva nem hiányzik a leltárból. Főleg, hogy Leopoldot is kihúzta onnan valaki. De visszatérve a történtekre, ez volt az egyetlen lehetséges módja, hogy megszerezzem magamnak a Mclntire birtokot. Nem akarom feleslegesen koptatni a számat, ezért csak annyit mondok, hogy a függetlenség kikiáltása után annak a nevére írták az elhagyott ültetvényeket, aki rajta lakott és igényt jelentett be rá. Annak a bizottságnak például, amely a Hoskins birtok tulajdonjoga felett döntött, Iruru volt a vezetője. Akkor már mint Iruru hadnagy. Kívánságomnak megfelelően Leopold nevére írta az ültetvényt, mivel az enyémre sajnos nem lehetett. Abban az időben még kutyába se vették a feketék a nőket. Csakhogy volt egy kis bibi a dologban, amit akkor még nem tudtunk. Nevezetesen, hogy Leonard Hoskinsnak rokonai élnek Ausztráliában, akik ugyancsak igényt formálhattak volna az ültetvényre. Ezt is Iruru derítette ki. Ezért aztán kinyomoztam, hol lakik Ross és Susi OHara. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha itt tartom őket a közelemben, így legalább időben értesülök a szándékaikról. így került ide Mickey is. Rövid idő múlva aztán rájöttem, hogy részükről aligha fenyeget veszély. Ennek ellenére megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy minden évben a nyári hónapokra vendégül lássam őket. Iruru százados ezalatt nem akármilyen karriert futott be a kenyai közigazgatásban: a mezítlábas, írni-olvasni is alig tudó legényből a rendőrség nagy hatalmú tisztje lett. 
- Zsarolta őt valamivel? 
- Ó, Mr. Lendvay, rettentően csúnya szó a zsarolás. Csupán időről időre emlékeztettem rá: bizonyítékaim vannak, hogy ő és bandája követte el a Hoskins ház elleni támadást. Neki viszont nincs bizonyítéka, hogy én adtam neki a megbízást. Ha akartam volna, kitörhettem volna a nyakát. Mint ahogy most is kitörhetném bármelyik percben. - Szétnézett és büszkén felemelte a fejét. - Ezt akár vallomásnak is vehetik, úgysem tudnak mit kezdeni vele. Bevallom, én szerveztem meg az udvarház elleni támadást, én gyilkoltattam meg a Hoskins családot, én vagyok a felelős Linda Hoskins haláláért. Tettem mindezt azért, mert ki akartam igazítani azt a szörnyű igazságtalanságot, amit az Isten velem szemben elkövetett. Én alkalmas vagyok az ültetvény irányítására, ők viszont nem voltak azok. 
- Nagymami... te egy igazi szörnyeteg vagy - mondta elismerő hangon Venus. 
- Te csak ne szólj semmit, Venus, mélységesen csalódtam benned. Azt hittem, te leszel az, aki a nyomomba lép. Minden adottságod megvan hozzá, mint ahogy nekem is megvolt ennyi idős koromban. Te azonban eljátszottad a jóindulatomat. Idehoztad a nyakamra ezt a lehetetlen figurát. .. ezt az, izé, Bellt. 
- Valakit csak be kellett szereznem, nagymama. 
- Ki kellett volna várnod az idődet, akkor ajándékoztam volna neked egy ültetvényt. 
Venus arca mézédes mosolyra húzódott. 
- Csakhogy én nem érek rá, nagyi. Nem akarok annyit várni, mint te vártál annak idején. Ezt az ültetvényt én akarom irányítani. 
- Késő, Venus. 
- Csak nem akarsz megölni? 
- Már mondtam, hogy mit teszek veled. Kérlek, ne mocorogj, az életedet nem akarom elvenni, elvégre mégiscsak az én vérem folyik benned. Nos, Mr. Lendvay, meg van elégedve a vallomásommal? Akár fel is használhatná ellenem, ha lenne hol. 
Ross bácsi nyugtalanul mekegő hangja törte meg a hirtelen beállott csendet. 
- Mary, kérlek... lehet, hogy nem jól értem, ez az izé... Mr. Lendvay is felidegesített ezekkel a csövekkel... de mintha azt mondtad volna, hogy ez az Iruru, izé... százados meg te is, valamilyen módon... Flóra és Leonard halálában... 
Mary néni bólintott. 
- Én ölettem meg őket, Ross. Iruru csak végrehajtotta az utasításomat. 
Ross bácsi elszürkült arccal vakargatta meg a feje búbját. 
- Kérlek, Mary ez... hülye vicc, és bár értem a tréfát, kérlek, ezen valahogy nem tudok nevetni. 
- Nem fognád be végre a szádat, Ross! - támadt rá Susi néni. - Nem érted, hogy ez az igazság? Mary volt a gyilkosuk. 
-Ön képes volt és... megölte a saját fiát? - kérdezte Don Fox a fejét csóválgatva. - És a saját unokáját? 
- Nem gyilkoltam meg senkit - mondta Mary néni keményen -, azokon kívül, akiket bevallottam. És nem is tudom, ki tehette. Hogy ölhettem volna meg Leopoldot, vagy Fre-dericet, hiszen nem is jártam a tengeren túl. 
- Akkor ki tette? - kérdezte Pontecorvo professzor. Nekem lett volna ugyan tippem, de bölcsen hallgattam. 
Egyelőre minden az általam elképzelt forgatókönyv szerint zajlott, nem akartam megbontani az események rendjét. Mary néni megvonta a vállát. 
- Őszintén szólva nem tudom. Fogalmam sincs róla, ki ölte meg Mr. Jensent, azt pedig végképp nem tudom, hogy Emyt melyikük gyilkolta meg. Még az is lehet, Cassius vette végre magának a bátorságot, hogy csináljon valamit az életben, bár... ezt azért nehezen tudnám elképzelni róla. A faállatkákkal való játszadozás sem vall rá. 
- Mit akar velünk tenni, asszonyom? - kérdezte Pontecorvo professzor nagyot nyelve. - Ha azt hiszi, megúszhatja... 
- Persze hogy meg fogom úszni - mondta Mary néni megpiszkálva a géppisztolyát. - Iruru majd gondoskodik róla, hogy megússzam. Csak az udvarházat sajnálom. Úgy látszik, ezeknek az udvarházaknak az a sorsuk, hogy időnként porrá égjenek. Egyébként az a tippem, hogy mégiscsak önök gyilkoltak az ásatásuk miatt. 
Mr. Bell halálsápadtan lépett kettőt előre, de Mary néni fenyegető pillantásától megtorpant. 
- Engem is meg akar ölni? 
Mary néni felrántotta a szemöldökét. 
- Miért tennék éppen magával kivételt? 
- Mert Venus vőlegénye vagyok. Rövidesen a férje. 
- Rövidesen? 
- Holnap ad össze bennünket Harrison atya a missziósházban. 
Mary néni elképedve meredt Venusra. 
- Venus, neked még annál is több eszed van, mint gondoltam. Eszerint kifőzted, hogy kész tények elé állítasz... 
- Hogy te mekkora barom vagy, Klemens! - dühöngött Venus. - Hogy lehet valaki ekkora állat? 
- Meg kellett mondanom neki, különben megöl - védekezett a kétségbeesett Mr. Bell. 
- így viszont engem is. 
- Bizony, Venus, jól látod a dolgot - mondta Mary néni megigazgatva a homlokán fekete hajpántját. - így már egészen más a helyzet. Ha feleségül mentél volna ehhez a féreghez itt, rövid úton az öregek otthonában találtam volna magam. 
- Jól látod a dolgot, nagyi - mondta Venus szikrázó szemekkel. 
Mary néni felém intett a géppisztolya csövével. 
- Vége a mesedélutánnak. Maga is fogja be a száját, Lendvay! Azért el kell ismernem, Venus, csodálatos ötleteid vannak - kivéve ezt a Bell-fickót. Az a dolog a gázpalackkal és a dinamitrudakkal nagyon tetszik nekem. Felmegyünk a házba, megpróbálok életet verni Cassiusba és Iramba, aztán majd meglátjuk. Most már biztos vagyok benne, hogy maguk istenverte régészek csinálták itt nekünk a galibát. Nos, vége a játéknak, uraim! 
- Vége bizony! - kiáltotta egy fenyegető hang a bokrok közül. Valamennyien abba az irányba kaptuk a fejünket, kivéve Mary nénit. Ahogy felhangzott a kiáltás, már lőtt is. Valaki felsikoltott, amihez egy másik női sikoltás csatlakozott, aztán még egy, valaki szitkozódott, miközben heves géppisztolykattogás zaja verte fel a környéket. 
Ugy éreztem magam, mintha filmforgatáson lennék, ahol az istennek sem akar sikerülni a százszor megbeszélt jelenet, és a rendező százegyedszer is nekifut a felvételnek. Elkaptam Mickey grabancát, lenyomtam magam mellé a földre. Megpróbáltam Ross bácsit is magammal rántani, de az ujjam éppen csak súrolta a kabátkája szélét. 
- Te vagy az? - hallottam a cserjék közül Mary néni hangját. - Sejthettem volna. Mi a fenéért nem mentél már világgá? Csak nem a féleszű fiam miatt? 
Ekkor vettem csak bátorságot magamnak, hogy feltérdeljek. Halvány por borította a környéket, ezüstös csillagfény-nyel keveredve. A hold nagy szemeket meresztett ránk, mint aki képtelen eldönteni, mi az ördög történik odalent, a Mclntire ültetvény szélén. 
Egyelőre én sem igen tudtam eldönteni, egyet azonban világosan láttam: nem sokat változott a helyzetünk. Mary néni szabad kezével a hajpántját igazgatta, másik kezével pedig továbbra is rajtunk tartotta a géppisztolyát. 
- Jól vannak? Örülnék, ha végre feltápászkodnának. 
Mivel ilyen barátságos invitálásnak nemigen lehet ellenállni, megmarkoltam Mickey karját és felsegítettem. Mickey halálsápadtan nézett rám. 
- Hol a szivarom? 
- Hol kellene lennie? 
- A számban, de most nincs ott. 
- Biztos kiesett valahol - mondtam, de már nem a szivaron jártattam az eszem. Inkább azon, hogy a lezajlott esemény vajon mennyiben változtatja meg a terveimet. 
- Hol a szivarom? - rángatta meg Mickey makacsul a ka-bátom ujját. 
Lehajoltam és addig kerestem, amíg végre megtaláltam. A baj csak az volt, hogy Ross bácsi állt rajta, s alig néhány centiméternyi lógott ki belőle a talpa alól. 
Kinyújtott mutatóujjammal ráböktem a szivarra. Mickey megmerevedett, félrefordult és öklendezni kezdett. 
- Mindjárt hányok - mondta elhaló hangon. 
- Próbáld meg visszatartani - biztattam. 
- Szerezd vissza a szivaromat... kérlek. Sóhajtottam és arra gondoltam, micsoda szerencsétlen 
flótás is vagyok. Ha Leopold bácsi nem engem szúr ki baleknak, most otthon ücsöröghetnék Santa Monicában, jeges whiskyt szopogatva, ahelyett, hogy okádni készülő kisfiúk szivarját próbálnám meg kiráncigálni eszelős nagypapájuk talpa alól. Megcsóváltam a fejem és Ross bácsihoz léptem. 
- Odébb menne egy kicsit, kérem? Ross nagypapa megütődve nézett rám. 
- Mit akar tőlem már megint? 
- Csak azt, hogy lépjen egyet hátrafelé. 
- Mi a fenéért lépjek egyet? 
- Hogy lelépjen Mickey szivarjáról. Ha még nem vette volna észre, rajta áll. 
Ross bácsi felháborodott képpel fordult Susi nénihez. 
- Ez aztán már kifejezett arcátlanság. Itt van ez a fickó, ez az izé... Lendvay, előbb kinyírja Mr. Jensent, majd valami szar, rozsdás csöveket akar rám sózni, most pedig szivart árul. Hallottál már ilyet, Susi? 
Susi néni nem szólt semmit, csak szelíden mellbe taszította az öreget, aki, hogy megtarthassa az egyensúlyát, lelépett Mickey szivarjáról. 
Felvettem és a kisfiú felé nyújtottam. Közben gyöngyözni kezdett a homlokom és éreztem, hogy alig kapok levegőt. Mintha rám szakadt volna a nagy, ezüstös, afrikai éjszaka. 
Mickey elkapta a szivarja végét, és visszadugta a szájába. 
Elájulni már nem volt időm, mert Mary néni felráncigálta a földön ücsörgő Virginia Parkért, akinek vér csepegett végig a keze szárán, és az éppen feltápászkodó régészek közé lökte. 
- Isten hozott - hallottam Venus gúnyos hangját, amint elszálltak előlem azok a fekete karikák, amelyek jó néhány másodpercig ott kavarogtak előttem. - Egy hülyével több. Mi a fészkes fenét akartál azzal a riasztópisztollyal, te balfácán? Nem volt szép, ahogy beszélt vele, tekintettel arra az apróságra, hogy Virginia legalább tíz évvel volt idősebb nála. Virginia azonban nem vette zokon a hangnemet. Megtapogatta a kezét és Pontecorvo professzor oldalának dőlt. 
- A fene egye meg... megszúrt egy szizálbokor. Te jó ég, éppen beleestem. 
Mary néni rosszkedvűen csóválta meg a fejét. 
- Még szerencse, hogy nem lőttem beléd. Gondolom, mindent hallottál? 
Virginia nem válaszolt. Mary néni ennek ellenére szomorú bólogatásba fogott. 
- Eszerint mindent. Mi a csodáért kellett neked ide jönnöd? - Lehajolt, felemelt a fűről egy fegyvert, valószínűleg Virginia pisztolyát. Megnézegette, aztán széles mozdulattal behajította a szizálbokrok közé. - Ezzel legfeljebb békákra vadászhatnál a Viktória-tónál. Nagyon sajnálom, hogy ide 
keveredtél, Virginia. Bár, ha bosszúálló lennék, azt mondanám, szerencsére. Sok bajt kavartál nekem azzal, hogy el akartad kapni Cassiust. 
Virginia tiltakozni akart, de megtántorodott és ismét Pontecorvo professzor karjában kötött ki. 
- Istenem én... Annyira megszúrt ez a rohadt bokor... Miss Wayne föléje hajolt és megnézegette a karját. 
- Nem bírok vért látni - nyögte Virginia, fejét a profesz-szor vállára hajtva. - Ha vért látok, azonnal eldobom magam. 
- Nem sebesült meg senki? - kérdezte Mary néni. -Roppant kínos lenne, ha a hatóságok golyót találnának valakinek a bordái között. Azt azért áruld el, kedvesem, mit kerestél itt a sír közelében? 
- Én csak... sétáim akartam egyet - nyögte Virginia. -Gondoltam, kijövök... és... akkor meghallottam... 
Mary néni alaposabban is végignézett a lányon. Ekkor vette csak észre, amit már korábban is észre kellett volna vennie, hogy Virginia egyáltalán nem ház körüli sétához van öltözve. Vastag talpú bakancsa, horgolt blúza, terepszínű nadrágja arról árulkodott, hogy végérvényesen búcsút akart mondani a kapufélfának. 
- Szóval mégsem vagy olyan ostoba, amilyennek gondoltalak? - kérdezte Mary néni elgondolkodva babrálgatva géppisztolya ravaszát. Ez a babrálgatás egyáltalán nem tetszett nekem, tenni azonban sajnálatos módon nem tudtam ellene semmit. - Meg akartál pattanni? Miért éppen erre, ahol az ültetvényen túl nem vezet út? 
Miss Parker lehajtotta a fejét. Mary néni várt néhány másodpercig, majd fenyegető hangon megszólalt. 
- Isten látja a lelkemet, nincs szándékomban fájdalmat okozni neked, de ha nem mondod meg, amit tudni akarok, belelövök a lábadba. Háromig számolok. Egy... kettő... 
- Várjon! - emeltem fel a kezem. - Majd én megmondom. 
Megdermedt a levegő a szizálbokrok és a teacserjék felett. Vettem egy mély lélegzetet és Virginiára néztem. Sajnáltam, de meg kellett mondanom az igazságot. 
- Azért a pénzért - magyaráztam -, amit beástak Linda sírjába. 
Mary nagymama elképedve bámult rám. 
- Beástak? - motyogta. - Ki ásta be? Es miféle pénzt? 
- Valószínűleg Knut Jensen - mondtam. - Azt a pénzt... amit kemény munkával az ültetvényről loptak el. 
Virginia térdre esett és zokogni kezdett. 
Legszívesebben vele zokogtam volna én is. így búcsúztattam volna mindörökre semmibe tűnt, csodaszép afrikai éjszakáinkat. 
Mary nagymama megigazgatta a hajpántot a homlokán, majd hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja, mintha megfázott volna. 
- Mondja még egyszer. 
Megismételtem az imént mondottakat. Hogy Mr. Jensen az ültetvényről lopott pénzt ásta be Linda sírjába. 
Mary nagymama megrázta a fejét és előbb rám, majd Virginiára nézett. 
- Ki ez a nő? 
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie. 
- Ki a fene vagy te? 
Virginia azonban csak sírt, különben meg sem mukkant. 
Mary néninek mintha már nem lett volna annyira sürgős, hogy kinyírjon bennünket. Elgondolkodva jártatta rajtunk a szemét, majd végül rajtam állapodott meg a tekintete. 
- Azt hiszem, ön magyarázattal tartozik nekem, Mr. Lend-vay. Állított valamit, amit bizonyítania is kell. 
- Az a legkézenfekvőbb bizonyíték, ha megtaláljuk a pénzt - mondtam. 
Mary néni elmosolyodott. 
- Csak nem képzeli, hogy nekiállunk sírt ásni? Találjon ki valami mást. Például mesélje el, mi ez az egész. Hátha ásás nélkül is hiszek magának. 
Sóhajtottam és megpróbáltam rekonstruálni magamban a történteket, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, száz százalékig így esett-e meg a dolog. 
- Ki hívta Mr. Jensent az ültetvényre? - kérdeztem némi töprengés után. 
- Leopold. Dél-Afrikából hozatta ide. 
- Kíméletlenül meglopta magukat. Ha jól sejtem, nem is kicsit. 
Mary néni elismerően csóválta meg a fejét. 
- Nemhiába panaszkodott Leopold és Cassius is, hogy mostanában sokkal rosszabbul megy az üzlet, mint korábban. Mr. Jensen azonban megnyugtatta őket, hogy a visszaesés csak időleges. A világpiacon alaposan lesüllyedt a szi-zál ára, a teáé nemkülönben, ezért ki kell várni a dolgok jobbra fordulását. De hogy jön ide ez a lány? 
- Miss Virginia megtudta valahogy Jensentől, hova rejtette a lopott pénzt. 
- Hát ez egyre érdekesebb lesz - csóválta meg a fejét Mary nagymama. - Van valaki még rajtam kívül ezen az ültetvényen, aki nem gyilkolt, vagy lopott? Te viszont egyszerűen elkápráztatsz, Virginia. Ha tudtam volna, hogy ilyen képességek rejtőznek benned, talán másra is felhasználhattalak volna. Csak úgy, az igazság kedvéért: te ölted meg Jensent? 
- Dehogy öltem meg! Valaki hátulról leszúrta. 
- Ha nem, hát nem - visszakozott Mary nagymama. - Ön honnan jött rá minderre, Mr. Lendvay? 
- Kikövetkeztettem - mondtam - Az én szakmámban a tények ismeretén és a logikán alapszik a siker. 
No, és a hallgatózáson - tettem hozzá már csak gondolatban. 
- Akkor hát ezt az ügyet is lezártuk - mondta Mary nagymama felemelve a fegyverét. - Előjöhetsz, Cassius. 
Ismét csak ellátottak a szánkat meglepetésünkben. A bokrok közül ugyanis Cassius bácsi tántorgott elő egy miniatűr géppisztollyal a kezében. 
- Ezzel valóban befejeződött az előadás - mondta Mary nagymama. - Nem szeretem a meglepetéseket, ezért kivertem Cassiust az ágyából és magammal hoztam. Hogy vagy, Cassius? 
- Szarul - mondta Cassius bácsi. - Lázam van és ki vagyok borulva. 
- Csak még egy kicsit tarts ki. Legalább felfogtad már, kire vetetted ki a hálódat? 
Cassius bácsi mogorván megrázta a fejét. 
- Nem vetettem ki rá. Ez csak a te mániád, anya. 
- Akár így, akár úgy: Virginia meg fog halni a többiekkel együtt. 
Cassius bácsi megrántotta a vállát. 
- Felőlem. Csak Venust nem engedem. Mary nagymama gyanakodva pislantott rá. 
- Mit mondtál, Cassius? 
- Jól hallottad - nyögte Cassius bácsi sebesült mellkasát tapogatva. - Venus az enyém. 
Mary nagymama kezében megremegett a géppisztoly. -Cassius! 
- Igen, anyám? 
- Mit jelentsen ez az izé... Venus-szal? Ennyire félreértettem volna a helyzetet? 
- Ennyire - bólintott Cassius bácsi. 
Venus, aki kezdetben semmit sem értett a neve emlegetésén kívül, egyre gyanakvóbb pillantásokat vetett Cassius bácsira. Holdsarló szemöldöke felkúszott a homloka tetejére, majd előrenyújtotta az ujját és a nagybátyjára bökött vele. 
- Jó lenne, ha én is értenék valamit ebből a hadovából, tekintettel arra, hogy végül is rólam van szó. Mi a fenéről beszélsz, Cassius bácsi? 
Mivel Cassius bácsi meg sem mukkant, Mary nagymama válaszolt helyette. 
- Rólad, Venus. 
- Milyen értelemben? 
Látszott rajta, hogy feszülten gondolkodik. Ez aztán, ha lehet, még jobban megszépítette az arcát. Biztos voltam benne, hogy soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű, fiatal ladyt. 
- Ne légy hülye, Venus. Cassius fiam, a te nagybácsikád, szerelmes beléd. Nem Virginiába, ebbe a kis tyúkba, hanem beléd. Nos, mit szólsz hozzá? 
- Cassius bácsi? Belém? 
Cassius bácsi lehajtotta a fejét, mint a kisgimnazista, amikor bevallja a szüleinek, hogy feleségül szeretné venni a szomszéd órás tizenhárom éves lányát. 
- Hiszen Cassius bácsi a nagybátyám! 
Erre már Cassius bácsi is felbátorodott. Felemelte a fejét és szégyenlősen a lányra mosolygott. 
- Ez... bizonyos helyeken nem is olyan szokatlan. 
- De hiszen neked feleséged van! Juliana néni. 
- Már nem sokáig - mosolygott tovább Cassius bácsi. -Rövidesen jön egy varázsló, aki megoperálja... Már meg is operálta volna, ha Chepkanga, ugye... meg nem hal. 
- Venus! 
- Tessék, nagyi? 
- Most már tudod, amit tudsz. Elég ostoba voltam, hogy nem vettem észre Cassius vonzódását hozzád. 
- Én sem vettem észre - mondta nem minden vidámság nélkül Venus. 
- Azt hittem, ezt a kis ribancot akarja behozni a családba, így azonban már más á helyzet. Mit szólsz mindehhez, kis-unokám? 
Venus megcsóválta a fejét. 
- Komolyan kérdezed, nagyi? Nem akarom megsérteni Cassius bácsit, mindig nagyon kedves volt hozzám, de... 
- Azt hiszem, még mindig nem vagy tisztában a helyzeteddel, Venus. 
- Álljunk csak meg egy pillanatra! - emelte fel az ujját Mr. Bell. Férfiasán szép arcán félelemmel keveredett düh ült. - Azt hiszem, mint érintettnek, nekem is van némi beleszólásom a dologba. 
- Téved, fiam - mondta Mary nagymama megigazgatva a hajpántját. - Maga az, akinek itt nincs beleszólása semmibe. 
- De bizony hogy van - erősködött Mr. Bell. - Holnap megesküszünk Harrison atyánál. Már meg is beszéltük... 
- Állítsd le magad, Klemens! - intette le Venus. - Nem jó a szöveged. 
Furcsa hidegséget éreztem a szívem táján. Ahogy Venus arcára pillantottam, mintha annak a jeleit véltem volna felfedezni rajta, hogy kezd elgondolkodni a jövőjén. Figyelmesen Mary nénire nézett, majd vissza Mr. Bélire. 
- Akkor jobbat mondok! - rikácsolta egyre idegesebben a szép arcú fiatalember. - Amellett, hogy ízléstelennek és gusztustalannak tartom ezt az egészet, én a te helyedben feltenném magamnak a kérdést, akarnék-e valamit is kezdeni az anyám, az apám és a testvérem gyilkosával. 
- Ehhez mit szólsz, Cassius? - kérdezte Mary néni. 
- Mi a fenét szólnék? - nyomkodta meg az oldalát Cassius bácsi. - Nem nyúltam egyikükhöz sem, de mi az ördögért is nyúltam volna? Annak idején megállapodtunk Leo-polddal, hogy mindenképpen együtt tartjuk a birtokot. Fredericet is kedveltem. Eszem ágában sem volt megölni őket. Éppen ellenkezőleg: megpróbáltam megkeresni a gyilkosukat. Ezért is hívtam ide ezt a Lendvayt. Nem én tehetek róla, hogy senkit sem sikerült elkapnia. 
Ez azért erős túlzás volt. Mégsem éreztem, hogy itt lenne a kedvező alkalom a mentegetődzésre. Inkább hallgattam, mint döglött hal az iszapban. 
- Te voltál az, aki becsalta őket az oroszlánok közé? -kérdezte Cassius bácsit. 
-Én. 
- Miért tetted? 
- Mert nem akartam... hogy idejöjjön ez a ficsúr. 
Ez utóbbi természetesen Mr. Bell volt. Mit mondjak, nem is járt Cassius bácsi olyan messzire az igazságtól. 
- Honnan tudtál te erről a Mr. Béliről? 
- Venus leveleiből. 
- Elolvastad a leveleimet, Cassius bácsi? - öntötte el valami furcsa, sárgás szín a lány arcát. 
- Esküszöm, Venus, megszállt valami. Amióta egyszer megláttalak... 
- Hol láttál meg? 
- Ruha nélkül, a zuhany alatt. 
- Láthattál elégszer. 
- De akkor még kislány voltál! Megláttalak, és, azt hiszem, beléd szerettem. 
- Hát ez nem igaz! - ütött öklével nyitott tenyerébe Mr. Klemens Bell. - Ez a vén kecske... 
- Fogd be a szád, Klemens - szólt rá Venus. - Szóval, elolvastad a leveleimet? 
- Nem a tiéidet olvastam el, hanem ezét a fickóét. 
- Nem szégyelled magad, Cassius bácsi? 
Ismét csak megütötte valami a fülem. Venus hangja játékosan csengett, mintha évődne Cassius bácsival. Mintha korábbi döbbenete és haragja nyomtalanul elpárolgott volna. 
Cassius bácsi restelkedve lehajtotta a fejét. 
Mary néni azonban véget vetett a levegőben vibráló enyelgésnek. Cassius felé intett a fejével, aki erre megszeppenve pislogott rá. 
- Komolyan gondoltad, hogy megeteted őket az oroszlánokkal? 
- Komolyan - mondta Cassius bácsi. 
- Mr. Lendvayt is? 
- Nem tudtam elválasztani őket egymástól. Egy hülye maszáj aztán megmentette ezt a Mr. Bellt. Azóta egyfolytában azon töröm a fejem, hogy tudnék megszabadulni tőle. 
- Rövidesen megszabadulsz mindkettőjüktől - biztosította jóindulatáról Mary nagymama. - Nos, Venus, hogy határoztál? 
Venus megnyalta a szája szélét. Látszott rajta, komolyan mérlegeli nagybátyja ajánlatát. Talán először fordult meg a fejében, hogy akár meg is halhat. 
- Te mit tanácsolsz, nagyi? Mary nagymama elhúzta a száját. 
- Furcsa, ha éppen én mondom neked, aki Cassius anyja vagyok és a te nagyanyád... de abban feltétlenül igaza van Cassiusnak, hogy nem először fordulna elő a történelemben. Királyi házaknál például gyakori dolog volt a rokonok házassága. Ha ők megtehették, miért ne tehetnénk meg mi is? 
- Venus, te megőrültél? - rimánkodott Mr. Klemens Bell. - Őrültség, amit ez a vénasszony locsog... Nem lehetsz ennyire ostoba... 
Elérkezettnek láttam az időt a közbeavatkozásra. Aki időt nyer, életet nyer. 
- Mr. Klemens Bellel különben is van egy kis probléma - mondtam mintegy mellékesen. Mégis minden szempár azonnal felém fordult. 
- Például micsoda? - kérdezte előrenyújtva a nyakát Mary nagymama. 
Megtörölgettem az Orrom a zsebkendőmmel, aztán elmosolyodtam. 
- Például az, hogy ez a Mr. Bell, akit itt látnak maguk előtt, nem Dr. Klemens Bell - mondtam. 
Azt hittem, Mary néni hitetlenkedve letorkol, vagy Venus-tól kapom meg a magamét, arra azonban ami történt, egyáltalán nem számítottam. Ahogy kimondtam, hogy Mr. Klemens Béllel valami baj van, már nekem is ugrott. Hatalmas ütést éreztem az államon, amitől lezuhantam a földre. Mielőtt felkelhettem volna, megkaptam a másodikat is. Ki tudja, mi lett volna a verekedés vége, ha egyszerre csak el nem tűnik a fejem fölül Mr. Klemens Bell és fel nem bukkan helyette Miss Wayne. Elkapta a karom és felrántott a fűről. A látszólag könnyűcsontú lány úgy rázta le rólam Klemens Bellt, mint kutya a vízcseppeket. 
- Ez aztán valami - mondta elismerőn Mary nagymama. - Magának szakavatott védelmezői vannak, annyi szent. Csak nem álruhás bokszbajnokot tisztelhetek önben, Miss Wayne? 
- Majdnem - morogta a régészlány szégyenlős mosolyt küldve felém. - Valaha... de mindegy. Jól van, Mr. Lend-vay? 
- Jól vagyok - mondtam, magtapogatva a képem. Azonkívül, hogy az egyik fülemre nem hallottam, és az orrom is alighanem elferdült egy kicsit, valóban jól voltam. 
- Mit morgott itt az előbb Mr. Béliről, amitől ez a bika önre rontott? - kérdezte Mary néni a lassan feltápászkodó Klemens Bélire nézve. - Magának meg, fiam, ez volt az utolsó dobása. Ha még egyszer megmoccan, golyót röpítek a fejébe. Nem is egyet, hanem legalább hármat. Megértette? 
Mr. Klemens Bell nem szólt semmit, csak kiköpött a fűre. 
- Mr. Bell nem Mr. Bell - mondtam Venus felé fordulva. 
Venus szájába vette a mutatóujját: úgy nézett rám félrehajtott fejjel. Meg tudtam érteni Cassius bácsit, amiért belebolondult. 
- Hát kicsoda? 
- Igazán kíváncsi rá? 
- Persze hogy az vagyok. 
- Valószínűleg medencetakarító. 
- Az meg mi a fene? 
- Úszómedencéket takarít, és... néha magányos hölgyeknek tesz apróbb szívességeket. 
Olyan hangsúllyal mondtam, hogy mindenki megérthesse belőle, valójában mit is jelentenek az említett apróbb szívességek. 
- Szemenszedett hazugság - tiltakozott Mr. Klemens Bell. - Ez is őrült, akárcsak... 
Itt aztán el is hallgatott. Alighanem még idejében rájött, hogy nem illik akasztott ember házában kötelet emlegetni. 
- Honnan a fenéből veszi ezt? - kérdezte Mary nagymama kíváncsian. 
- Részben kikövetkeztettem. 
- Jézusom, ismét a maga következtetései! 
- Nem sokkal azután, hogy ide jöttem az ültetvényre, rá kellett döbbennem, Mr. Klemens Bell nem az, akinek kiadja magát. Őszintén szólva, már az első találkozásunkkor gyanús volt nekem. Önök feltehetően nem ismernek tengerjoggal foglalkozó ügyvédeket, ha ismernének, bizonyára tudnák, hogy... hm... valahogy másféleképpen néznek M, mint Mr. Bell. Mr. Bell túlságosan is vagány, túlságosan is sportos, viszont negyedannyira sem intelligens, ahogy az egy egyetemi oktatóhoz illenék. 
- Ez még nem elég ok arra, hogy medencetakarítónak nézze. 
- Az azonban már talán igen, hogy Mr. Bélinek, akinek állítólag ez a szakmája, fogalma sincs a tengerjogi egyezményekről. 
- Mit akar ezzel mondani? 
- Azt, hogy nem is oly régen azzal a kérdéssel fordultam hozzá, vajon a legújabban megkötött egyezmény melyik paragrafusa tartalmazza az óriásteknősök tojásainak a védelmét? A 128-as vagy a 129-es? 
- Melyik, ha már szóba hozta? 
- Egyik sem. A legújabb egyezményben nincs szó tek-nőctojásokról. 
- Ezt meg honnan az ördögből tudja? 
- Nemrég egy olyan ügyön dolgoztam, amely kapcsolatban állt ezzel a bizonyos egyezménnyel. így aztán rájöttem, hogy Mr. Bell nem az, akinek kiadja magát. 
Mr. Klemens Bell hamarabb megtört, mint gondoltam. Azt hittem, tagadni fog, esetleg ismét rám támad, de nem tette. Gyöngyözni kezdett a homloka, és szemmel láthatóan rosszullét kerülgette. 
- Mondjon már valamit, Mr. Bell - sürgette kedvesen Mary nagymama. Mr. Bell azonban nem mondott semmit, csak a levegőt kapkodta szorgos igyekezettel. 
- Ki az ördög vagy te egyáltalán? - kérdezte Venus őszinte kíváncsisággal az arcán. 
Mr. Klemens Bell ekkor felkapta a fejét. Nem volt már harag a szemében, inkább az űzött vad nézett ki belőle rám. 
- Mr. Lendvaynak igaza van - mondta rövid lelkitusa után. - Hogy jött rá? 
- A kezéről - mondtam. 
. Mr. Bell önkéntelenül is felkapta a kezét. Szép, barnára sült, erős, de mégis karcsú ujjai voltak. Venus egészen könnyedén felsóhajtott, amikor rájuk pillantott. 
- Mi van a kezemmel? 
- Most már semmi - mondtam. - Akkor azonban, amikor összeismerkedtünk a vonaton, még tele volt bőrkeménye-déssel. Emlékszik? 
- Emlékszem - bólintott Mr. Bell. 
- Nem is olyan régen volt egy ügyem. Egy pasas játszotta benne a főszerepet - úgy mellesleg életfogytiglani kapott -, akinek ugyanilyen bőrkeményedések voltak a tenyerén. Ugyanott, ahol magának. Tudja, mi volt a foglalkozása? Úszómedencéket takarított. Úgy látszik, az ehhez használt szerszámoktól lehet ilyen bőrkeményedésekhez jutni. Rosz-szul tippeltem? 
- Autószerelő vagyok - mondta Mr. Klemens Bell. -Szabad időmben valóban úszómedencéket takarítok. 
Minden szem rám meredt. Kié hitetlenül, kié csodálkozva. Egyedül Ross bácsi nem értett semmit az egészből. Megcsóválta a fejét és összecsapta a tenyerét. 
- Ez aztán már pofátlanság, Susi! Nem elég, hogy a rozsdás csöveit ránk akarta sózni, most meg valami úszómedencéről hadovái. 
- Honnan ismerte maga Fredericet? - kérdezte kíváncsian Mary nagymama az ál-Mr. Bélitől. 
- Én szereltem az asszisztensek autóit. Néha magukkal vittek sörözni. Mindent tudtam róluk. 
- Azt is, hogy az igazi Klemens Bell levelezésben állt Venussal? 
- 0 kért meg rá, hogy segítsek rajta. Frederic is tudott a dologról. 
- Milyen dologról? - tudakolta Mary nagymama. 
- Hogy Mr. Bélinek el kellene utaznia Venushoz, Kenyába, de... nem mer. Ön látta Klemens Bellt - fordult hirtelen felém. - Mondja el, milyen volt. 
- Szörnyű - mondtam a igazságnak megfelelően. 
- Hogyhogy szörnyű? - húzta össze a szemét Mary nagyi. 
- Nyúlfogú, nagy fülű, disznószemű. Ugyanakkor poko-lian okos. Elvégre asszisztens volt a tengerjogi tanszéken. 
- Te jó isten! - csapta össze a tenyerét Venus. - Én mindjárt elhányom magam. Akkor a fénykép, amit küldött... 
- Én adtam neki - mondta az ál-Klemens Bell. - Én, Péter Hardy. 
- Az ügy világos - sóhajtotta Mary nagymama. - Az egész arra az idióta Fredericre vall. Javítson ki, Mr. Lend-vay, ha tévednék. Frederic és a nyúlfogú tanársegéd barátok voltak, s a nyúlfogú addig levelezett Venussal, míg egymásba szerettek. Venus küldött fényképet Bélinek, de Bell nem mert Venusnak. Attól tartott, ha Venus meglátja nyúlfogait és lapátfüleit, örökre elszáll a szerelme, ami különben is csak a leveleinek szólt. Mintha valahol már olvastam volna hasonlót. Mond maguknak az a név valamit, hogy Cyrano? 
- Nekem semmit - mondta Cassius bácsi. - Ültetvényes? 
- Inkább vigéc - morogta Ross bácsi. - Ilyen névvel bizonyára borotvapengét árul. De én nem veszek, az hétszentség, egész évre el vagyok látva vele. 
- Kuss, Ross! 
- Frederic rábeszélte a kétségek között őrlődő Mr. Bellt, hogy küldje el a sajátja helyett ennek a jóképű fickónak a fényképét. 
- Frederic tényleg hülye volt - csóválta meg a fejét Ve-nus. - Azt hitte, nem veszem észre a kettő közti különbséget? Ha az a nyúlfogú idejött volna... 
- Frederic nem okoskodott rosszul - szóltam közbe. - Ha Venus beleszeretett a leveleibe, talán a nyúlfogait is meg tudta volna bocsátani. Az volt a lényeg, hogy létrejöjjön a személyes találkozás. Talán Mr. Bell briliáns esze elkápráztatta volna Venust. 
- Engem aztán aligha - fintorgott a lány. - Nem vagyok az a típus, aki kedveli a tojásfejűeket. 
- Tiszta sor - mondta Mary néni Mr. Hardy felé fordulva. - Eszerint Mr. Bell elküldte a maga fényképét és várt. Maga viszont nem várt. Mégis, mit gondolt, mi a fene fog történni, ha maga megérkezik ide Mr. Bell nevében? 
- Feleségül vettem volna Venust - mondta az ál-Mr. Bell. - Méghozzá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Tudtam, hogy van a közelben egy missziósház, ahol bármikor összeadhatnak bennünket. 
- Kész tények elé akarta állítani a nyúlfogút, és persze bennünket is. 
Venus elismerőn ingatta meg a fejét. 
- Mit tagadjam, alaposan átvertél, Klemens... vagy hogy az ördögbe is hívnak. 
- Azt mondtad, szeretsz - nézett esengőn Venusra a szép, férfias arcú Péter Hardy. 
- Én Dr. Klemens Bellt szeretem - mondta gőgösen a lány. - Dr. Klemens Bell pedig tudomásom szerint meghalt. 
- Mr. Hardy volt szíves eltenni láb alól - bólogatott Mary nagymama. 
Péter Hardy rémülten a mellkasa elé kapta a kezét. 
- Dehogy tettem el! Eszem ágában sem volt eltenni. Én... én... egyszerűen képtelen lennék bárkit is megölni. 
- Akkor ki ölte meg? Talán Mr. Lendvay? 
- Felőlem ő is megölhette. Elvégre ő is ott volt, nemcsak én. 
Mary nagymama néhány pillanatra rám nézett, mintha mérlegelné ezt a lehetőséget is, aztán megvonta a vállát. 
- Elképzelhetőnek ugyan elképzelhető, csak éppen nem volna értelme. Hiszen Mr. Lendvaynak fogalma sem volt róla, kicsoda az a bizonyos Mr. Bell, és mi a fenét akar itt. De magának igen. Sőt, az a gyanúm, hogy az unokámat, Fredericet is maga gyilkolta meg. 
- Én? 
- Maga, maga. Ne nézzen úgy rám, engem nem hat meg a dióbarna tekintetével. Hogy is volt az a dolog Frederic-kel? 
Mr. Péter Hardy nyelt egy nagyot. 
- A gyilkosság? Hát... megölte valaki. Majd rosszul lettem, amikor megtudtam. Valamennyi fiú ki volt borulva. Szerették Fredericet, és én is szerettem. Eszembe se jutott volna ártani neki. Senki nem tudta, ki a gyilkosa. 
- Ekkor határozta el, hogy ideutazik és feleségül veszi Venust? 
Mr. Hardy bólintott. 
- Mr. Bell akkor már elküldte a fényképemet és én azt hittem, hogy a halálesetet követő érzelmi... izé... zűrzavarban sikerül, amit elterveztem. Csak a vonaton... lepődtem meg egy kicsit, amikor kiderült, hogy... Mr. Bell is rajta van. Még szerencse, hogy ő nem vett észre engem. 
- Izgalmas percei lehettek. 
- Őszintén szólva... nagyon megijedtem. Aztán elhatároztam, hogy... beszélek vele. 
- Meg akarta ölni és meg is ölte. 
- Dehogyis. Azt akartam, hogy... adjon valami pénzt a visszaútra. Akkor már... nem volt egy árva íityingem sem. Azt hazudtam volna neki, hogy egy ismerősömet látogattam meg Mombasában és közben elfogyott a pénzem. Kölcsönkértem volna tőle. 
- Meglátogatta? 
Mr. Hardy kelletlenül bólintott. -És? 
- Holtan találtam a kupéjában. 
- Mondja maga. 
- Esküszöm, hogy így volt. Ekkor még jobban megrémültem és nem tudtam, mitévő legyek. Az élet azonban megoldja a legbonyolultabb problémákat is. 
- Eszerint, egy piti csalási kísérletet leszámítva, ártatlan, mint a ma született bárány? 
- Az vagyok - húzta ki magát büszkén Péter Hardy. - És mint ilyen, nem is kívánok részt venni a maguk civakodásá-ban. Kölcsönkérem a terepjárót és kimegyek vele az állomásra. Venus figyelmessége révén némi kis pénzhez is hozzájutottam, így meg tudom váltani a jegyemet. Örülök, hogy ilyen kedves emberek között tölthettem néhány napot, nagyon sajnálom, hogy ez az izé... Venus-szal, nem jött ösz-sze. A magam részéről természetesen tartani fogom a számat, és... akkor én el is mennék. 
Körbepislogott, hogy mit szólnak a szövegéhez. Egyelőre nem szólt senki semmit a szemekből viszont azt olvashatta ki, hogy nem lesz azért olyan könnyű eljutnia a nairobi vasútállomásra. 
Mary nagymama ügyet sem vetett Mr. Hardy magyarázkodására, ehelyett megvakargatta az orra hegyét a géppisztolya csövével. 
- Fiatalember? 
Mr. Hardy eltátotta a száját. 
- Nekem szól, asszonyom? 
- Magának, fiam. Szeretnék kérdezni valamit. Egyszer már kérdeztem, de mintha elsiklott volna felette. Most még egyszer megkérdezem. Maga szerint ki ölte meg Fredericet? 
Mr. Hardy megsimogatta az állat, majd gyorsan Ross bácsira pislantott. 
- Fogalmam sincs róla. 
- Egészen biztos ez? 
- Az, asszonyom. 
- Kár. Mert ha volna, esetleg köthetnénk egy üzletet. Péter Hardy felkapta a fejét. 
- Milyen üzletet, asszonyom? 
- Információért az életét. Ilyen üzletet. 
- Úgy érti, ha... megmondom, ki a gyilkos... 
- Megúszhatja élve ezt a kis afrikai kiruccanást. 
- És ha nem... tudom megmondani? 
Mary nagyi nem szólt semmit, csak nézett rá merev tekintettel. Pár másodperc múlva Mr. Hardy lehajtotta a fejét, mint aki mindent megértett. 
-Van bizonyos elképzelésem... de bizonyítékom az nincs rá. 
- Mi az elképzelése? 
- Ki fog nevetni, asszonyom. 
- Azt bízza csak rám. Nos, ki vele. Kit gyanúsít a gyilkossággal? 
Mr. Hardy habozott. De csak addig, míg Mary nagymama ismét a szemébe nem fúrta a tekintetét. Ettől megrázkó-dott, mintha elektromos áram futott volna át rajta, és beszélni kezdett. 
-Nem szeretnék senkit megvádolni, de... önök közül néhányan akkor éppen Torontóban tartózkodtak. 
Mary néni összehúzta a szemét. 
- Közülünk? Kicsoda? 
Mielőtt Mr. Hardy kinyithatta volna a száját, Susi néni tett egy lépést előre, és felnyújtotta a kezét. 
- Például mi, Mary. -Ti? 
- Akkor éppen... Kanadában jártunk. 
- Mit kerestetek ti Kanadában? 
- Ross egyik régi barátját látogattuk meg. 
- Ezt értsem úgy, hogy találkoztatok Frederickel is? 
- Csak futólag. 
- Mickey is veletek volt? 
- Nem hagyhattuk Ausztráliában. 
- Két hónapig a baptistákhoz jártam iskolába! - mondta a kisfiú a szivarral a szájában. - Nem volt valami jó iskola. 
- Hé! Hé! - integetett Mary néni a géppisztolyával. -Lassabban, mert egy kukkot sem értek az egészből. Eszerint ti két hónapig Torontóban szórakoztatok. Én meg azt hittem, szendvicsre sem telik nektek Ausztráliában. 
- Félreérted a helyzetet, Mary - tiltakozott Susi néni. -Az utazást és a kapcsolódó költségeket is Ross osztálytársa fizette. 
- Mit csináltatok Torontóban? 
- Tengtünk-lengtünk. Mickey például néha Frederickel lógott. 
- Maga látta a kisfiút Frederickel? - fordult Mary nagymama Péter Hardyhoz. 
- Láttam - bólintott Hardy. - Bejöttek a műhelybe. Aggódtam is egy kicsit, amikor később összetalálkoztam Mi-ckey-vel itt, az udvarházban, de szerencsémre Torontóban olajos volt az arcom. Ha rám ismert volna, lebuktathatott volna. 
Mickey szivarja végét rágcsálva Mr. Hardy képébe bámult. Majd a frász tört ki ettől a szivar-rágástól, de nem tehettem ellene semmit. 
- Éppen az állatkertből jöttek - magyarázta tovább Péter Hardy. - Frederic ki volt borulva, hogy a srác mennyire imádja a kígyókat. Alig lehetett elvonszolni tőlük. 
- Úgy? - kérdezte Mary néni egyre komorabb képpel vizsgálgatva a kisfiú arcát. - Tényleg imádod a kígyókat, Mickey? 
- Hát... kedvelem őket - ismerte be Mickey, megrántva a vállát. 
- Ausztráliában szeretted meg őket? 
- Inkább itt. Cassius bácsi és én jókat játszottunk velük. Még a zöld mambától sem félek. 
Szinte hallottam, ahogy Mary nagymama agyában kattognak a fogaskerekek. 
- Mondta neked valaha is Susi néni vagy Ross bácsi, hogy el kell pusztítani bennünket? Hogy ez az ültetvény igazság szerint téged illet? 
- No de, Mary! - háborodott fel Susi néni. - Hogy tételezhetsz fel ilyet rólunk? 
- Most én beszélek, Susi! - förmedt rá Mary nagymama. - Ha nem fogod be a szádat, lelőlek. 
- Nem engedem bántani a nagymamámat! Ha meg akarod ölni, nem beszélek! 
- Jól van, Mickey - visszakozott Mary nagyi. - Hozzá sem nyúlok a nagymamádhoz. Mondta valaha is Susi, vagy Ross nagypapád, hogy meg kell ölnöd a Mclntire-eket? 
- Soha. 
Mary nagymama elfordult Mickeytől és rám nézett. 
- On szerint elképzelhető, hogy a kisfiú ölte meg az unokámat? 
Őszintén szólva nagyon is elképzelhető volt. Hiszen Mickey hozzájuthatott egy kígyóhoz, akár úgy is, hogy az állatkertből lopott egyet. Cassius bácsi nyilván megtanította rá, hogyan kell a csúszómászókkal bánni. 
Nem szóltam ugyan egyetlen szót sem, de Mary néninek az is elég volt. Kissé elfehéredett az arca, majd Susi nénire bökött a géppisztolyával. 
- Torontóból hova utaztatok? 
- Santa... Monicába. 
- Te kis pióca! - sziszegte Venus a kisfiú felé. - Halálod előtt még darabokra téplek! 
- Hiszen nem bántottam senkit! - bőgte Mickey a szivarját tapogatva. - Nem bántottam Fredericet! 
- Mi a helyzet... Leopold fiammal? - kérdezte tompa hangon Mary nagymama. - Mondjon már valamit, Mr. Lendvay! 
- Mit mondjak? - tártam szét a karom. 
- Ön szerint megölhette Leopoldot Santa Monicában ez a kis... kis... szörnyeteg? 
- Megölni éppen megölhette volna, de én nem hiszem. 
- Szóval, megölhette. Akkor meg is ölte. Tudod, min csodálkozom, Mickey? Hogy lehet az, hogy nem az én vérem folyik az ereidben? A következő áldozat az igazi Mr. Bell volt. Te jó isten! Hiszen Mickey is ugyanazon a vonaton utazott... Te megölted Mr. Bellt! 
Mickey lehajtotta a fejét és csendben szipogott. 
- Elképzelhető ez, Mr. Lendvay? 
Rosszul esett, hogy el kell árulnom a kisfiút, de nem volt mese, bólintanom kellett. 
- Elképzelhető. 
-Te kis rohadék! - csóválta meg fejét Venus. Úgy egyébként nem látszott rajta, hogy bánkódnék a nagy fülű Mr. Bell miatt. 
- Honnan szereztél kígyót, Mickey? 
- Nekem nem volt kígyóm! 
Ross bácsi ekkor mintha álomból ébredt volna, kinyújtotta a karját és megsimogatta a kisfiú fejét. 
- Dehogynem volt, Mickey, hát már elfelejtetted? 
- Dugulj el, Ross! - támadt rá Susi néni. 
Ross bácsi fejébe bekattanhatott valami, mert ezúttal nem hagyta eltéríteni magát. 
- De amikor volt neki, Susi. Nem emlékszel arra a dobozra, ami később eltűnt? Még mondtam is neki, hogy mi az ördögért cipeli azt a nyomorult kígyót a fél világon át, amikor csak baja van vele. A vámosok belenéznek... 
- Fogd már be a szádat, Ross! 
- Mintha az imént azt mondtad volna, hogy nem volt nálad kígyó a vonaton, Mickey - csóválta meg a fejét Mary nagymama. - Szabad egy ekkora kisfiúnak hazudnia? 
- Én egyáltalán nem hazudtam. Az nem kígyó volt, hanem sikló. 
- Az ugyanaz. 
- Cassius bácsi szerint hülye, aki összekeveri a kígyót a siklóval. 
- Cassius bácsi nincs abban a helyzetben, hogy bárkit is lehülyézzen. Eszerint volt egy dobozod, benne egy... hm... mondjuk, siklóval. Hova lett a siklód? 
- Elveszett. 
- Tehát megtehetted. És meg is tetted. Már csak az a kérdés, miért? Azaz, ez sem kérdés. Féltékeny voltál Venusra, ezért elkaptad Mr. Bellt. És magát is megölte volna, Mr. Lendvay, ha sikerül neki. Talán attól tartott, hogy maga kideríti, ki ölte meg a fiamat és az unokámat. Istenem... de menjünk tovább! Knut Jensen? 
- Megtehette - bólintottam. -Ok? 
- Féltékeny volt Virginiára. 
- Nem vagy te egy kissé nagy étvágyú, fiam? Ha valaha is felnőnél, kanállal falnád a nőket. Mr . Lendvay? 
- Mr. Jensent könnyű volt megölni. Csak át kellett szúrnia a machetével a szizál levelei között. Senki nem gyanakodott rá. 
- Emy néni? 
- Őt is megölhette. Igaz, fel kellett állnia hozzá egy dobozra. 
- Te aztán nem válogattál, fiam. Az utolsó áldozat Chep-kanga... 
Cassius bácsi ekkor szivarra gyújtott. Erről eszembe jutott a Mickey szájában fityegő vastag, összenyálazott bűz-rúd és megborzongott tőle a bőröm. 
- Nem tetszik ez nekem - mondta pöfékelve Cassius bácsi. -Engem is megtámadott valaki. Azt még csak elhiszem, hogy egy éles machetével... Mickey is lenyúzhatta a bőrt a hátamról... - Úristen, most, hogy rágondolok, ismét sajogni kezd... de az a valaki magas növésű volt. Felülről csapott le rám. Erre határozottan emlékszem. 
- Követelem, hogy bocsássanak bennünket szabadon! -kezdett el kiáltozni ekkor Pontecorvo professzor. - Ha megvan a gyilkos, mi a fenét akarnak még tőlünk? Személyes szabadságunk megsértésének minősítem... 
Miss Virginia Parker azonban még őt is túlkiabálta. 
- Nekem néhány nappal ezelőtt lejárt a szerződésem! Gyakorlatilag már nem is vagyok az alkalmazottjuk! 
Mintha megfeledkezett volna az együtt töltött csodálatos éjszakákról, Zöldikéről a paplan alatt: még arra sem vette a fáradságot, hogy rám pillantson. 
- Nekem is haza kell mennem - csatlakozott hozzá lesütött szemmel Mr. Hardy. - Nagyon köszönöm ezt a gyönyörűszép vakációt. Rövidesen indul a vonatom, és még össze is kell csomagolnom. 
Őszinte csodálatomra Ross bácsi is a nyakát nyújtogatta Mary nagymama felé. 
- Az a helyzet, Mary... - mekegte a fejét vakargatva -, hogy lassan vége az izé... nyárnak, és Mickeynek izé... iskolába kellene mennie, és izé... 
Mary néni Venushoz fordult. 
- Nem akarsz valamit mondani nekem, kisunokám? Venus elgondolkodva nézett Mary nagymamára. 
- Mit mondjak, nagyi? 
- Mi a helyzet ezzel a Mr. Bellel... akarom mondani, Mr. Hardyval? 
Venus hidegen elmosolyodott. 
- Tévedés volt, nagyi. 
- És Cassius? 
- Nem tudom, nagyi. Talán. 
Mary néni megigazgatta a hajpántját a homlokán. 
- Nem erőltetlek, kicsim. Sokkal fontosabb, hogy lezárjunk egy kínos ügyet. Igaz, amit mondtál a gázpalackról és a dinamitrudakról? 
- Persze hogy igaz. 
- Akkor nem lesz semmi baj. Rendezünk egy nagy, családi ökörsütést azok részvételével, akik meg óhajtanak válni tőlünk. 
- Jézusom, én haza akarok menni! Nem akarok meghalni! - ordította Mr. Hardy. Mary nénihez ugrott, letérdelt előtte és a lába után kapkodott. Mary nagymama egyetlen pillanatra kiesett a szerepéből és kis híja volt, hogy golyót nem repített Mr. Hardyba. 
- Menjen már innen a fenébe, nem hallja! Eressze el a lábam, maga eszeveszett! Ha nem marad békén, agyonlövöm. Mr. Lendvay, szabadítson meg tőle! 
Jobbnak láttam engedelmeskedni. Félő volt, hogy Mary néni elveszíti a fejét és olyan lövöldözésbe kezd, amelynek kiszámíthatatlanok lesznek a következményei. 
Bólintottam és Mr. Hardyra vetettem magam. Mivel nem hagyta magát és a kezembe akart harapni, kénytelen voltam erélyesebb eszközökhöz folyamodni. Néhány pillanat múlva engedelmesen hevert a füvön szemeit a csillagos égre szegezve. 
- Köszönöm, Mr. Lendvay - sóhajtotta némiképpen megnyugodva Mary nagyi. - Már azt hittem, le kell lőnöm. Igazán kár, hogy nem jutalmazhatom meg azzal, amit annyira szeretne. Gondolom, ön is szívesen elhagyna bennünket? 
- Mit tagadjam. 
- Tudja jól, hogy ez lehetetlen. 
- Tudom. 
- Belenyugszik? 
- Elég bölcs vagyok ahhoz, hogy azt tegyem. 
- És én ezt el is higgyem? 
Venus idegesen felcsattant a hátam mögött. 
- Meddig totojázunk még, nagymama? Rövidesen itt a hajnal. Ha akarunk valamit... 
V 
- Igazad van, Venus. Nem sajnálod az udvarházat? 
- Dehogynem sajnálom. Majd újraépítjük. 
Mary nagymama a bokrok alatt heverő fegyverek felé intett a fejével. 
- Vegyél fel magadnak egyet, Venus. Állj Cassius mellé. Maguk is álljanak fel, valamennyien. Nem szeretném, ha valaki ostobaságon törné a fejét. Ebben a ragyogó holdfényben még egy legyet is eltalálnék, nemhogy egy embert. Jobban teszik, ha velem jönnek és vacsorázunk egyet erre a nagy ijedtségre. Venus? 
- Igen, nagymama? 
- Tedd a dolgod, ahogy ezzel az idiótával tervezted. Azzal a különbséggel, hogy most Cassius lesz a segítőd. 
- Igen, nagymama. 
- Maguk pedig szépen bejönnek velem a házba. Egy-kettő! Valamennyien! 
- Köszönjük szépen a meghívást, de egyikünk sem éhes - próbálkozott kétségbeesetten Pontecorvo professzor. -Majd talán más alkalommal... 
- Én sem vagyok éhes - mondta Mr. Hardy gyöngyöző homlokát törölgetve. 
- Egyetlen falat se menne le a torkomon - bizonygatta Miss Parker is. Hiába pislogtam felé, figyelemre sem méltatott. 
- Nem utasíthatják vissza a meghívásomat - háborgott Mary nagymama, de igazából már nem is figyelt rájuk. Ve-nust nézte, amint felemel a földről egy revolvert. 
- Venus? 
- Igen, nagymama? 
- Mi a helyzet Iruruval? 
- Súlyosan megsebesült. 
- Mennyire súlyos a sebe? 
- Vargas doktor szerint túléli. 
- Hol van a doktor? 
- Juliana néninél. Betty is velük van. 
Mary néni elégedetten felkuncogott. Szemében furcsa tűz égett: legutoljára Mr. Hobbard szemében láttam hasonlót, mielőtt magával rántott volna egy rendőrt a harmadik emeletről. 
Venus nagymamája szemébe süllyesztette a tekintetét. 
- Biztos, hogy ezt akarod, nagyi? 
- Tudsz jobb megoldást? Egyszer úgyis meg kell szabadulnunk tőlük. Indulj, és tedd a dolgod. Biztos, hogy nem terjednek át a kertészházra is a lángok? 
- Túl messze van tőle, nagyi. 
- Senki sem maradt a házban a személyzetből? 
- Mindenkit hazaküldtem ma éjszakára. Még George is átment a Lucas ültetvényre a barátjához. 
Mary nagymama bólintott és ránk rivallt. 
- Azt teszik, amit mondok, világos? Mindenki megfogja a mellette álló kezét, méghozzá jó erősen. Mr. Lendvay, kapja csak el Miss Parker kezét, ne féljen tőle, nem harap. Vagy tévednék? Elvégre ezt magának jobban kell tudnia. Szép lassan, kézen fogva elindulnak a ház felé. Lassan, mert én már öreg csatahajó vagyok, másképpen nem tudom követni magukat. Ha pedig nagyon elmaradnék, fennáll a veszélye, hogy megijedek, és maguk után küldök egy sorozatot. Hogy el ne felejtsem, aki elengedné a másik kezét, azt agyonlövöm, és azt is, aki mellette áll. Kerüljék meg a bokrokat és lépegessenek a ház irányába. 
Miss Virginia Parker körmei a tenyerembe fúródtak: ujjai mint liánok a fatörzsre, úgy fonódtak az ujjaim köré. Ez a fonódás azonban egészen másféle volt, mint amilyet megszoktam tőle. 
Lopva Mickeyre pillantottam. A kisfiú szájából gyárkéményként meredt előre a vastag szivar, amely már nem Cassius bácsi szivarjai közül származott. Arca sápadt volt ugyan, de nem látszott rajta halálfélelem. Egyik kezével Ross bácsiét, másikkal az én kezemet fogta. 
így vonultunk a ház, és vele együtt a tűzhalál felé. Harmadik lépésünk után azonban mély basszushang reccsent ránk a bokrok közül. 
- Kezeket fel, Mrs. Mclntire! Dobja el a... 
Fegyver dörrent, Mary néni elejtette a géppisztolyát és a melléhez kapott. Hajpántja lehullott a homlokáról a fűre. 
A bokrok ágai közül az összevissza fáslizott Iruru százados bukkant elő. Ő is géppisztolyt tartott a kezében, amelynek a csövével a lassan fűre omló Mary néni mozgását követte. Savanyúan elvigyorodott, és megtörölgette verejtékező homlokát. 
- Azért... imádkoztam, hogy ne haljak meg előbb... mint ő. Sikerült. 
Óvakodnom kellett volna a gyors mozdulatoktól, mégsem tudtam ellenállni Mary néni nyögdécselésének. Odaugrottam hozzá és fölé hajoltam. Szaggatottan lélegzett, melle közepén jókora vérfolt sötétlett. Nem törődve védekező ka-pálódzásával, felszakítottam a blúzát. Amint megtettem, már engedtem is vissza a selymet. Nem egy mellsebet láttam már ahhoz, hogy meg tudjam ítélni a súlyát. Mary néni sebe olyan súlyos volt, mint egy vasból készült szarkofágtető. 
- Csak nyugalom - mondta Iruru, miközben táncot járt a kezében a géppisztoly. - Maradjanak nyugton, mert... mindenkit lelövök. 
Senkinek nem volt kétsége afelől, hogy nem a levegőbe beszél. Iruru odabotorkált hozzám és lenézett ránk. 
- Mégse... besült? 
- Méghozzá súlyosan. 
- Túléli? 
- Nem vagyok orvos. 
- A fenébe is... meg kellett tennem. Venus... tedd le a fegyveredet, mert... 
Venus nem várta meg a mondat végét. Szenvtelen arccal lehajította a revolverét a fűre. Iruru mosolygott és oldalba bökött. 
- Jó kislány ez, maga nem is tudja... milyen jó.Igazi cukifalat. Igaz, Venus? 
A lány elmosolyodott, megnyalta a szája szélét, miközben szeme sarkából a nagyanyját figyelte. Biztos voltam benne, már azon jár az esze, hogy mi legyen a következő lépése, ha Mary nagyi el találna patkolni. 
Iruru kinyújtotta a kezét és megsimogatta a lány haját. 
- Azért... nem vagyok annyira beteg, mint amilyennek... látszom. Vargas szerint... hamar meggyógyulok. Van egy ötletem, Venus. 
A lány elmosolyodott. 
- Nekem is. 
Cassius bácsi mintha álomból ébredt volna, meghökken-ve bámult előbb az anyjára, majd Venusra. 
- Iruru lelőtte a nagyanyádat. Ez egyszerűen... felháborító! Miért kellett ezt tennie? 
Iruru nyögött egy nagyot, majd erőt véve a fájdalmán, Cassius bácsi felé fordította a fegyver csövét. 
- Mert ő is meg akart ölni engem. Ha... jól hallottam... rám akarta gyújtani a házat. Igaz, Mrs. Mclntire? 
Mary néni megpróbált felemelkedni, de nyomban vissza is esett a bokor alá. -Maga lőtt le... Iruru? 
- Sajnálom, Mrs. Mclntire. 
- Ne... sajnálkozzon itt nekem. Hol van Venus? - Itt vagyok, nagymama. 
Venus Mrs. Mclntire mellé térdelt. 
- Nem esett bajod, kincsem? 
- Ne aggódj, nagymama, azonnal elmegyünk Vargas doktorért... 
- Nem mész sehova. Hajolj ide hozzám minél gyorsabban! 
-Nagymama, én... 
- Hajolj már ide, te liba! 
Venus értetlen képpel hajolt a nagyanyjához. Mary nagymama a lány fülére tapasztotta a száját és ott is tartotta jó darabig. Iruru homlokát törölgetve szemlélte a suttogásukat. Szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. 
Venus nemsokára felemelkedett. Kemény volt a tekintete, mint az acél. 
Iruru elmosolyodott, megpróbálta átkarolni a vállát, a lány azonban ellökte a százados kezét. 
- Meg ne próbáljon hozzám érni! Iruru meghökkenve bámult rá. 
- No, de Venus, hiszen... 
- Tűnés innen, Iruru! Csak nem képzelte... maga... maga. .. barom, hogy szóba állok magával 
Iram arcáról egyszeriben lefagyott a joviális jóakarat Mmtha meg a verejtekcseppek is megfagytak volna a homlokán. Felemelte géppisztolyát és Venusra fogta. 
- Hohó, hát így... állunk?! Elfelejtettük a jó, öreg Irarut, aki mindent megtett ezért a... családért. Nem szép ez, Venus, nagyon nem szép. Talán még a kertészházról is... megfeledkeztél? Akkor jó volt neked Iruru... 
- Fogja be a száját! - förmedt rá Venus. - Lelőtte a nagyanyámat és ezért bűnhődni fog! 
Iruru kivillantotta a fogát duzzadt ajkai közül. Csodálkozva láttam, hogy egyre jobban visszatér belé az életerő. 
- Én? Bűnhődni? - kérdezte csodálkozva. - Hát kinek van itt bűnhődni valója? Ki akarta megölni ezt a bandát itt, talán én? Ki akarta pecsenyére sütni a vendégeit? Talán azt is én? Az asszonyom leszel, Venus minden este bemászol az ágyamba és csak akkor mászhatsz ki belőle, ha engedélyt adok rá! Megölök mindenkit, hogy írmagja se maradjon a Mclntire családnak, az udvarházat pedig felgyújtom. Az ültetvény a miénk lesz, Venus. Az enyém és a tiéd. Persze azért inkább az enyém. Ezt sugdosd bele a nagyanyád fülébe. Különben nagyon jó volta terve, Mrs. Mclntire. Nagyon jó. Sokat tanultam belőle. Hé, emberek, fogják csak meg egymás kezét és indulás az udvarház felé! Akkora tűzvész lesz itt rövidesen, hogy egészen Nairobiig ellátszik a lángja. 
Beszéd közben azért gyakran rátört a gyengeség. Ilyenkor megtántorodott és kis híja volt, hogy el nem esett. Egyszer pillantott csak Mickeyre, vörösben forgó szemekkel. 
- Te intéztél el, te kis szemét? Ne félj, most én intézlek el 
téged! 
Sok ideje azonban nem maradt a fenyegetődzésre, mert Mary nagymama felkönyökölt és minden erejét összeszedve felé kiáltott. 
-Iruru! 
A százados megtorpant. 
- Mi van? Nem halt meg még? 
- Jöjjön ide... ha jót akar. 
- Nem vagyok kíváncsi magára - emelte fel gőgösen a fejét a százados. - Haljon csak meg egyedül. 
- Pedig jobban tenné... ha idejönne. A saját érdekében. 
- Mi a fenét akar tőlem? 
Azért csak odaballagott hozzá. Fölé azonban nem mert hajolni, nehogy szem elöl tévesszen bennünket. Mary nagymamának kiabálnia kellett, hogy Iruru megérthesse. így aztán mi is értettük minden szavát. 
- Csak azt akarom... hogy tudja: leírtam mindent, ami akkor történt. 
- Mikor? 
- Ne tegyen úgy, mintha... nem tudná. Csatoltam hozzá Navihu és Andimi vallomását. Emlékszik még... rájuk? Andimi a..: jobb keze volt. 
-Mi a fenéről... 
- Hallgasson, mert... nincs sok időm. Mindent leírtam, hogyan és mivel... bíztam meg magát. Leírtam, hogy... maga gyilkolta meg a Hoskins családot. Hogy maga... nem is tartozott a mau-mauhoz. Mellékeltem a pénz nyugtáját... amit kifizettem magának. Rajta van az ujjlenyomata. írni nem tudott, de a kormos ujját odanyomta rá. Erre sem emlékszik? 
- Nem igaz! 
- Betettem egy... bankfiókba. Csak ketten tudnak róla... egy ügyvéd és most már... Venus. Ha meghalok, az ügyvéd azonnal továbbítja az anyagot Jomo Kenyatta elnök úrhoz. Hacsak valaki nem jelentkezik nála egy... jelszóval, hogy az akció lefújva. Ha megöli Venust... maga is meghal. Kenyatta kivégezteti. Ha el akarja venni a birtokot Venustól... Venus elküldi a papírokát Kenyattának és akkor... magának vége. A maga biztonsága Venus kezében van, ezért... jól teszi, ha vigyáz rá. Megértette, Iruru? 
- Maga blöfföl - sziszegett Iruru. - Nincs magánál semmiféle papír! 
- Próbálja... ki. Hátha igaza... van. 
- Követelem, hogy azonnal mondja meg annak az ügyvédnek a nevét! 
- Maga többé semmit sem követelhet, Iruru. Ha nem eszi a magot Venus tenyeréből, Kenyatta börtönében végzi. Évek óta keresik magát. 
- Engem? Ez nevetséges. 
- Pedig keresik. Csak még azt nem tudják, hogy maga az a fickó, aki a függetlenségi háború idején a legkegyetlenebb és leggátlástalanabb rablóbandát vezette. Még vérdíjat is kitűztek a fejére. 
- Ez ostobaság! Ki keresne engem? 
- Én, Iruru! 
Ahogy elhangzott a mondat, lövés dörrent. Iruru felkiáltott és meghúzta a ravaszt. A felcsattanó sorozat beletépett a teacserjék ágaiba, sűrű, tejfehér nedvet csapolt a szizálbok-rok leveleiből. 
Amint elhalt a lövések zaja, ismerős, kissé hajlott, ősz hajú, fekete férfi bontakozott ki a füst és a levelek közül. 
George volt, a kertész. 
Úgy megörültem az érkezésének, hogy elkezdtem feléje futni. Alig tettem azonban két-három lépést, Iruru kiáltása megállított. 
- Vissza! Azonnal jöjjön vissza, vagy agyonlövöm! Úgy a földbe gyökereztem, mint a százéves tikfák. Meghökkenve láttam, hogy eldördült ugyan néhány lövés, Iramnak mégsem esett baja, sőt a géppisztolyát sem ejtette ki a kezéből. George sem az övét. Úgy álltak egymással szemben, mint két vadnyugati revolverhős. 
Visszabandukoltam a helyemre Mickey és Virginia mellé. Mickey látható örömmel fogadta az érkezésemet, még rám is kacsintott, Virginia azonban úgy átnézett rajtam, mintha üvegből lennék. 
Míg a lány arcán futkosott a tekintetem, a két fegyveres között megkezdődött az ilyenkor szokásos alkudozás. 
- Tegye le a fegyvert, Iruru! - mondta keményen George. 
- Tegye le maga! 
- Ha nem teszi le, lelövöm. 
- Vagy én magát. Az enyémben több golyó van. 
- Ha nem dobja el a fegyverét, meghúzom a ravaszt. 
- Akárcsak én! 
Az ilyet hívják patthelyzetnek. Legutoljára éppen a War-ren-ügy kapcsán kerültem magam is hasonlóba, amikor egy piti kis csirkefogó rám fogta a fegyverét. Én is ráfogtam az enyémet. Úgy álltunk egymással szemben, mint két oszlop egy ajtó két oldalán. Talán még most is ott szobroznánk, ha nem bukkan fel az utca sarkán egy macska és akkorát nem nyávog, mint még soha macska, mióta csak megjelent a fajtája a Föld színpadán. Az én csirkefogómnak erre inába szállt a bátorsága, elhajította a stukkerét, és meg sem állt az első rendőrautóig az utca végén. 
Ezúttal azonban hiába vártam a megmentő macskanyá-vogást, csak nem akart felhangzani. Felhangzott viszont Iruru fenyegető hangja. 
- Aki megmoccan, lelövöm, magát is beleértve. Ki a fene maga? 
- George, a kertész. 
- Hol a kalapja? 
Most értettem csak meg, miért nem ismerte fel mindeddig Iruru George-ot. George fejéhez úgy hozzánőtt a kalap, mint szamárhoz a füle. 
- A hajamat nézze, Iruru! 
- Mit nézzek rajta? 
- Milyen a színe? 
Iruru századosnak kezdett elege lenni a tereferéből. 
- Figyeljen ide, jóember - támadt George-ra. - Ha nem tudná, én a rendőrség tisztje vagyok. Veszélyes bűnözőket tartóztattam le. Azonnal adja ide a fegyverét és álljon a többiek közé. Ha nem teszi, nagyon megbánja. 
- Milyjn a hajam színe? 
Iruru szeme alatt idegesen megrándultak az izmok. 
- Mi a francot akar maga a hajától? Még egyszer felszólítom, adja át a fegyverét. 
- Milyen a hajam színe? 
Volt valami fenyegető George hangjában és ezt Iruru is megérezte. Rájött, hogy a kertész soha nem fogja önként átadni a fegyverét, sőt, ha ellenkezik vele, lehet, hogy még használni is fogja. Sóhajtott egyet és röpke pillantást vetett George fejére. 
- Hogy milyen a haja színe? Ezüstös. 
- Mitől az? 
- Mit tudom én! Bizonyára a holdfénytől. Követelem hogy hagyja abba ezt a hülyeséget, és azonnal. 
- Ősz, Iruru. 
- Micsoda? 
- A hajam. Tudja, mióta? 
- Nem én. 
- Huszonnyolc éves korom óta. 
Iruru gyanakodva összehúzta a szemét. Kezdte azt hinni, hogy a kertész is őrült. Ross bácsi mindeközben George-ra bökött a mutatóujjával. 
- Nini, itt van George is! Hogysmint, George? Mondtam, ugye, hogy azokat a kék virágokat át kellene hordani a ház másik oldalára, különben nem maradnak meg. Ne hagyja, hogy mindenféle maszlaggal tömjék tele a fejét. Jobban értek a virágokhoz bárkinél! 
- Kuss, Ross! Nem tudnád végre befogni a szádat? George ekkor lassan, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is 
elfordította volna fegyvere csövét Irururól, lelökte magáról az ingét. Többen is meghökkenve felhördültek, amikor megpillantották a rettenetes sebhelyeket a kertész mellkasán. 
- Erre sem emlékszel, Iruru? 
Iruru százados megnyalta a szája szélét. 
- Oroszlán? 
- Bozótvágó kés. 
Iruru kezében megremegett a géppisztoly. 
- Ki a fene vagy te? 
- Hogy ki vagyok? Volt egyszer egy fiatal legény, aki Jomo Kenyatta törzskarában dolgozott és vakon hitt abban, hogy a felszabadító háború tiszta és hófehér lesz, mint a frissen őrölt liszt. Abban bízott, hogy mindenki, aki a mau-mau tagja, megőrzi a függetlenségi harc becsületét. Elismerem, kissé naiv és hóbortos volt ez a fiatalember, hiszen egy háború soha nem lehet makulátlanul tiszta és becsületes, mert a hozzád hasonló gazemberek besározzák. 
- Mi a fenéről beszélsz? - húzta össze a szemöldökét Iruru. 
- Tudod te azt nagyon is jól. Te, és a bandád csatlakoztatok a mau-mauhoz, de csak azért, hogy szabadon garázdálkodhassatok. Amikor Jomo Kenyatta tudomást szerzett viselt dolgaitokról, azt a bizonyos fiatalembert küldte hozzátok. Azt kívánta, adjátok le a fegyvereiteket és álljatok a mau-mau bírósága elé. Ti azonban lefegyvereztétek, és meg akartátok ölni. 
Iruru kivicsorította a fogait és elmosolyodott. 
- Emlékszem rád. Mi is volt a neved? 
- Most George vagyok. 
- Mit akarsz hát tőlem, George? 
- Téged akarlak, Iruru. 
- Ha pénzt szeretnél, megkaphatod. Ha rendőr akarsz lenni, el tudom intézni. Minek ez a nagy felhajtás? Akkoriban sok minden megesett, amiről manapság már nem beszélünk. Add ide a fegyveredet és rendbe hozzuk a dolgot. 
- Téged akarlak, Iruru! 
- Meg akarsz ölni? Nem fog menni. Akkor sem ment és most sem megy Sajnos már nem emlékszem mindenre. Ki akarták vágni a szívedet? 
- Fel akartatok áldozni Matundának. 
- Hogy az ördögbe tudtál megmenekülni? 
- Majd elmondom a bíróságon. 
- Biztos, hogy csak George vagy, a kertész? 
Láttam, hogy Iruru ujja ráfeszül a fegyver ravaszára. Ismertem ezt a pillanatot, nem hiába voltam zsaru. Tudtam, hogy másodpercek múlva eldördülnek a lövések. 
Kiáltani akartam, figyelmeztetni George-ot, még azon az áron is, hogy bőröm épségét kockáztatom, de abban a pillanatban, ahogy kitátottam a számat, halk, kellemes énekszó csendült a bokrok között. Kedves, csilingelő hangocska énekelt, kissé megemelve a mondatok végét. Iruru ujja eler-nyedt a fegyver ravaszán, s bár a csövét nem fordította el George-ról, szeme lázasan kutatta a bokrokat. 
Hűvös, borzongató szellő támadt, végigsöpört a cserjeágakon, átsuhant a szizál vastag levelei között, megbirizgálva a tüskéit. 
- Ezt már nem veszem be - mondta Iruru. - Nem eszem meg a maguk kis trükkjeit. 
A mondat a régészeknek szólt, akik megszeppenve álldogáltak egymás kezét fogva. 
A dalocska tovább bolyongott a cserjék között. Immár Iruru szamara is a világossá vált, hogy nem a professzor csövei énekelnek. 
-Ez... Linda! - motyogta Susi néni a hang irányába nyújtva a kezét. - Istenem, ez Lindácska. Megismerem a hangját. Linda él! 
- Én mindig is mondtam - helyeselt buzgón Ross bácsi. - Én tudtam, hogy él! 
Suhanó léptek közeledtek felénk. Iruru hadnagy arcán egyre kövérebb verejtékcseppek futottak végig. 
Fehér selyem villant a cserjék között. Az énekszó megerősödött, majd félrehajoltak az ágak, s vékony, fehér ruhás alak röppent ki közülük a tisztásra. 
- Linda - suttogta a hold felé nyújtva a kezét. - Itt van Linda. 
Juliana Mclntire volt a jövevény. 
Némi csalódottságot éreztem, bár egyetlen pillanatig sem hittem, hogy valóban Linda énekel a cserjék között. 
- Juliana! - hökkent meg Cassius bácsi. - Mi a fenét keresel te itt? 
Juliana néni abbahagyta az énekszót és megszólalt. Linda hangján, mintha Linda benne rejtőzne a torkában és ő beszélne Juliana néni hangszálain keresztül. 
- Nagyon boldog szeretnék lenni, Juliana néni! Majd ha nagyobb leszek, Londonban járok iskolába, de mindig visszajövök Afrikába, és hozzád. Szeretlek, Juliana néni. A többieket is: Cassius bácsit, Leopold bácsit, Mary nénit... de téged mindnél jobban. Ugye, te is szeretsz? 
Ekkor megszólalt Juliana néni saját hangja is. 
- Persze hogy szeretlek, madárkám. Soha nem engedném, hogy bajod essen. Inkább magam is meghalnék, semmint... 
- Hallgattassák már... el! - nyögte Mary nagyi a bokor aljáról. - Cassius, kérlek, nem akarom hallani! Hallgattassa el... Iruru! 
Juliana néni felemelte a kezét és a háta mögé mutatott. 
- Itt van... Linda. Itt van. Azt mondta... azt üzente... Ebben a pillanatban felbukkant egy fekete ruhás alak is a 
cserjék között. 
- Linda! - kiáltotta Juliana néni. - Linda! Valamennyien a közeledő, sötét jelenés irányába fordultunk. Iruru is. 
Ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett életében. 
Éles vijjogás hangzott fel a hátunk mögött. Vakító villanást láttam: mintha egy óriási, patyolatfehér ragadozó madár terítette volna ránk a szárnyait. 
A madár egyfolytában vijjogott, miközben úgy mozgott a kezében - vagy a karmai között - csillogó valami, mintha fénykígyó lett volna. A fickándozó fény először Irurura csapott le, kiragadva a markából a géppisztolyát. Iruru felordított és a földre zuhant. 
A következő áldozat George volt. A fénykígyó - egy machete - kört írt le a levegőben, aztán az ő kezébe mart bele. George is elejtette a fegyverét, összegörnyedt és a fűre guggolt. Alighanem ez volt a szerencséje. A bozótvágó sziszegve elsuhant felette. 
- Le a földre! - kiáltottam, ahogy a számon kifért. - Feküdjenek a földre! 
Ezalatt a fekete ruhás árnyék kiugrott a tisztásra. Az ő kezében is bozótvágó kés csillogott. 
Néhány pillanat múlva valamennyien a füvön hasaltunk. Ki csendben, visszafojtott lélegzettel, ki diszkréten jajgatva. 
Mickey közvetlenül mellettem feküdt, aggodalmasan forgatva a szemét. 
- Jól vagy? - súgtam oda neki. 
- Jól... Hol a szivarom? 
- Hagyd a fenébe. 
Nem hagyta. Addig kotorászott, míg megtalálta és a szájába dugta. 
- Linda... Lindácska... - hallottam Juliana néni félénk hangját. - Megjöttél, Lindácska? 
Linda nem válaszolt. Úgy fordítottam a fejem, hogy jobbal láthassak. Hárman álltak a tisztás közepén a teacserjék előtt: Juliana néni, egy hajlott, fekete ruhás, fekete kalapos árnyék és egy karcsú valaki, fehér selyemruhában. A fejét takaró fátyol olyannyira a homlokába hullott, hogy nem láthattam tőle az arcát. 
- Linda? Te vagy az... Linda? - hallottam Ross bácsi nyöszörgését. - Miért bántottál, Linda? Én Ross bácsi vagyok... ez itt mellettem Susi néni. Mickey is itt van valahol... Hol a fenében vagy, Mickey? 
- Linda meghalt - hallottam kissé messzebbről Iruru százados fájdalomtól remegő hangját. - Meghalt... Én magam... öltem... 
- Linda nem halt meg! - kiáltotta Juliana néni. - Linda él! 
- Hát persze, hogy élek - hallottam a csengő gyerekhangot. - Hát persze hogy élek, Juliana néni. Visszajöttem hozzád. Hiszen megígértem. 
- Hagyd abba, Juliana - hallottam egy határozott női hangot a fehér selyemfátyol alól. - Hagyd abba, hiszen jól tudod, hogy Linda meghalt. 
- Nem, nem, nem! 
- De bizony, Juliana, meghalt. És ma éjszaka meghalsz te is. Mindenki meghal, akit itt látsz magad előtt. Te jó vagy és tiszta, mégis meg kell halnod, mert a gyilkosok családjából való vagy. Annak okáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és aképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vetkeztek. Ma éjszaka áldozatot mutatunk be Linda emlékére, égő áldozatot, miképpen Ábel és Káin is bemutatták Istennek. 
Levette a fejéről a selyemfátylat. A feketeruhás valaki a kalapjával tette ugyanezt. 
- Istenem! Ez Betty Sinclair! - kiáltotta rémülten Virginia. - Ő pedig Vargas doktor! 
Betty Sinclair ajka vékony volt, mint a borotvapenge. 
- Akit itt láttok magatok előtt... nem Betty Sinclair többé. -Nem Betty izé...Sinclair? - motyogta Ross bácsi. Akkor izé... ki a fene? 
- A bosszúállás angyala - mondta Miss Sinclair, feje fölé emelve a machetéjét. - A véres bosszúállás angyala! 
Bármennyire is színpadias és hatásvadászó volt a jelenet, bármennyire is komikusnak tűnt a bozótvágó késsel hadonászó gondozónő, nem tudtam nevetni rajta. 
Biztos voltam benne, hogy igaz minden szava. 
Betty Sinclair valóban a halál angyala. 
A vörös fűszálak, amiken ücsörögtünk, azt bizonyították, hogy Betty jó munkát végzett. 
- Vargas doktor, kérem - mondtam térdre emelkedve. -Többen is megsebesültek... 
Vargas elhárító mozdulatot tett a kezével. 
- Már nem vagyok doktor. 
- Nem doktor? 
- Összetéptem a diplomámat. 
- Összetépte? 
- Miért csodálkozik? Aki gyilkol, az nem méltó rá, hogy orvosnak nevezze magát. Esküt tettem, hogy gyógyítani fogok és nem ölni. De most... ölnöm kell. 
- Nem kell ölnie. -De kell. 
Betty Sinclair odasétált hozzám és nemes egyszerűséggel a torkomnak szegezte a machetéjét. 
- Ha nem fogja be a száját, megölöm, ami mindkettőnk számára rendkívül kínos lenne. Számomra azért, mert a hátamon kellene bevinnem a holttestét a házba. Éppen elég lesz Maryét becipelni. 
-Mrs. Mclntire...? 
- Elvágtam a torkát. 
- Úristen... 
- Ne jajgasson, úgyis meghalt volna. Legalább nem szenved tovább, pedig megérdemelné. Majd odalent, a pokol füzén ég örökkön-örökké. Mint ahogy maguk is ott égnek. 
- En például miért? - kérdeztem felkönyökölve. 
- Mert a szolgálatukba állt. 
- És Mickey? 
- Azt akarom, hogy nyomtalanul tűnjön el még az emléke is annak, ami itt történt. Ross úr, Susi és Mickey elfogadták ezeknek a szemeteknek a pénzét: ők is méltók a halálra. 
- Asszonyom - hallottam a távolból George elhaló hangját. - Ne engedjen a bosszú... szomjának. Én mint a törvény embere... 
- A kertész? 
- Nem vagyok... kertész. Évek óta Iruru múltja után nyomozok. A kenyai titkosszolgálat tisztje vagyok és... be akarom bizonyítani, hogy Iruru súlyos bűnöket követett el. Ha vallomást tesz, Iruru börtönbe kerül. 
Betty Sinclair ingerülten a levegőbe csapott a macheté-jével. 
- Azt hiszi, nekem ez elég? És ha egy év múlva, két év múlva jön egy parancs és Iruru ismét szabadlábra kerül? Nem, George, vagy akárhogy is hívják, a bosszú általam fog beteljesedni. 
- Gondolja meg, asszonyom... 
- Megsebesült? 
- A karomon és a... nyakamon. 
- Nem lett volna szabad belekeverednie. Sajnos, nem tehetek semmit önért. Túlságosan is sokat tud ahhoz, hogy szabadon engedjem. Diego? 
-Igen, Betty? 
- Nagyon kérlek, figyelj rájuk. És ha bármelyikük szökéssel próbálkozna, azonnal lődd agyon. Értetted? 
- Agyonlövöm, Betty. 
Hol volt már a joviális, mindig segítőkész, bár kissé te-szetosza Vargas doktor! Aki itt állt előttem, vékonyka kecs-keszakállát simogatva, hidegvérű, spanyol hidalgó volt, olyasfajta, aki gondolkodás nélkül kardélre hányja a békés indiánokat, ha aranyedényeket sejt a zsákjaikban. 
Betty Sinclair odalépkedett Mary nénihez és kíméletlenül belerúgott a fekvő testbe. Amikor az nem mozdult, elégedetten felnevetett. 
- Semmi kétség, halott. Meg akarod nézni, Diego? 
- Nem, Betty. 
- Nézd csak meg. Meg kell nézned. Ő a bűn kútfeje. 
Ebben kétségkívül volt valami. Hiszeiif valóban Mrs. Ma-ry Mclntire volt az, aki mérhetetlen becsvágyától - és talán született terheltségétől hajtva - elindította a bűn és a halál lavináját. 
Vargas doktor a bokorhoz lépkedett és lenézett Mary néni holttestére. 
- Látom, Betty. -Tetszik? 
- Nekem a halottak soha nem tetszenek. 
- Gondolj arra, ami akkor, itt történt! Csak néhány száz méternyire innét. Nem hallod a kiáltozásukat? Nem hallod a fegyverdörrenéseket? Nem hallod rémült sikolyaikat? Semmit sem hallasz? Nem látod a lángok lobogását? 
Olyan szuggesztív erő munkálkodott a hangjában, hogy hirtelen magam is látni véltem a csapkodó lángokat. Meg kellett ráznom a fejem, hogy szabadulni tudjak szavainak hipnotikus hatása alól. 
- Látom, Betty - mondta békülékenyen Vargas doktor. Betty Sinclair arcáról lecsorgott a látnoki harag. Nem 
maradt más rajta, csak keserű, szürke határozottság. 
- Nem látsz te semmit, Diego. Bár én se látnám. De hiába is próbálkozom, nem sikerül megszabadulnom tőle. Örökre ráégett a lángok lobogása a recehártyámra és a sikoltások úgy bevették magukat a fülembe, hogy csak Isten tudna könnyíteni rajtam, ha venné magának a fáradságot. Hol van, Mr. Lendvay? 
- Itt vagyok - mondtam, és tettem egy lépést előre. 
- Nézze meg sorban őket, a lábukra tudnak-e állni. Magának, remélem, nem történt baja? 
- Még egyben vagyok. 
- Akkor menjen, de ne próbálkozzék semmivel. Mentem és nem próbálkoztam. Mickey árnyékként járt a 
nyomomban, bár nem kapott rá engedélyt. 
Először a régészekhez mentem. Pontecorvo és Miss Wayne Mr. Foxot támogatták fel a fűről, aki időről időre megtántorodott és a karját tapogatta. 
- Ismét megsebesült? 
Fox legyintett és rosszallón Betty Sinclairre nézett. 
- Szerencsére megúsztam, bár ez a némber majdnem lemetszette a fülem. Csak a korábbi sebem lüktet. Gondolja, hogy kinyírnak bennünket? 
Pontecorvo, ahogy eleresztette Mr. Foxot, azonnal Betty felé fordult, és már hadarta is a magáét. 
- Tiltakozom, Miss Sinclair, határozottan tiltakozom mindazon atrocitások ellen, amelyek az elmúlt percekben értek bennünket. Engedje meg, hogy kifejezzem: mélységesen csalódtam önben. Azt hittem az a célja, hogy véget vessen ennek az ostoba, és eléggé el nem ítélhető vérengzésnek és erre mi történik? Maga is ugyanazt teszi... 
Betty felemelte a kezét és éles kiáltással belefojtotta a professzorba a szót. 
- Hallgasson! Nem vagyok kíváncsi az ostobaságaira. Nekem tesz szemrehányást, amiért rövidesen ön is átalakul jövendő régészeti leletté? Hát ki a fene volt az, aki idejött a birtokra és életre keltette Lindát, hogy aljas szándékait keresztülvigye? 
- Ezt kikérem magamnak! - ordította vissza a professzor az öklét rázva. - Nekem nincsenek aljas szándékaim. Ha hagytak volna dolgozni, eszem ágába sem jutott volna ilyen nemtelen eszközökkel operálni. Én csak a tudományos kutatás szabadsága érdekében... 
Betty felemelte a géppisztolyát. 
- Még egy szó és lövök. 
- Nem tud megijeszteni. 
Betty kezében eldördült a fegyver. Három golyót lőtt ki belőle, mindhárom a fejünk mellett suhant el, olyan közel, hogy egyikük szinte érintette a fülcimpámat. 
A professzor előbb a földre akarta vetni magát, majd amikor észrevette, hogy befejeződött a tüzelés, szomorúan megsimogatta a szakállát. 
- Tévedtem. Meg tud. 
Jól sikerült ugrással Venus és Mr. Bell, azaz Mr. Hardy mellett termettem. Mr. Hardy a füvön feküdt, alig másfél méternyire egy terjedelmes teacserjétől, míg Venus mellette ült olyan mozdulatlanul, mintha sóbálvánnyá változott volna. Merő vér volt a ruhája és az arca. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, talán rá sem ismertem volna. Mr. Hardyn ezzel 
szemben alig sötétlett néhány vércsepp, csupán a nyaka táján látszott egy nagyobb, vörös folt. 
Letérdeltem Venus mellé és nem törődve vele, hogy magam is merő vér leszek, átkaroltam a vállát. 
- Hol sebesült meg, Venus? 
A lány felemelte mindeddig lecsüggesztett fejét. Kék volt a szeme, mint a tengerszemek vize, csak éppen életet nem láttam benne. 
- Nem tudom - mondta halk, fakó hangon. - Nem tudom. 
- Hiszen vérzik. 
- Én nem - mondta. - Én nem. 
Bár tisztában voltam vele, hogy nem illik tizennyolcadik életévüket éppen csak betöltött ifjú hölgyeket fogdosni, ezúttal fittyet hánytam az illemszabályokra. Lefektettem a fűre, és amennyire csak a ráragadt vértől lehetséges volt, végigtapogattam minden egyes négyzetcentiméterét. Nem találtam sebet rajta. 
Mickey mindvégig ott állt mögöttem szivarjával a szájában. Tudtam, hogy rá kellene szólnom, csukja be a szemét, de nem volt erőm hozzá. 
Venus dereka alá nyúltam, felültettem és Mr. Hardy fölé hajoltam. Őt meg sem kellett tapogatnom ahhoz, hogy lássam: nagyon nagy a baj. Akkora, amekkoránál nagyobb élő embert nem is érhet. Mr. Hardy halott volt Betty Sinclair machetéje elvágta a nyaki ütőerét. 
- Meghalt - mondtam a tettes felé fordulva. 
- Venus? 
- Mr. Hardy. 
- Az meg ki a fene? 
- Mr. Bell. 
- Most akkor kicsoda? 
- Hardy az igazi neve. 
Betty Sinclair megcsóválta a fejét. 
- Neki sem kellett volna meghalnia, ha nem jön ide. Az a hibás, aki odamegy, ahova nem hívják. Nincs igazam? 
Hisztérikus magasságokba röppent a hangja. Közben úgy rázkódott a kezében a fegyver, mintha hangtalanul bocsátana ki magából a golyókat. 
- Nincs igazam? 
Úgy éreztem, ha nem válaszolok, rám lő. 
- Bizonyos értelemben kétségkívül igaza van - mondtam óvatosan. 
- Na látja? Mi a fenéért jött ide ez a szaros? Mi a fenéért feküdt be ennek a kis ribancnak az ágyába? Hogy vagy, Venus? 
Venus nem válaszolt, csak nézett mereven Betty Sinciair-re, mintha nem volna tisztában vele, kit fenyeget a géppisztolyával. 
- Azt kérdeztem, hogy vagy, Venus? - csattant fel ismét Betty hangja. 
Venus erre sem válaszolt. Ült mereven, összeszorított szájjal, mint aki soha többé nem hajlandó tudomást venni a környező világról. 
Betty Sinclair ráemelte a fegyverét. Nem törődve a veszéllyel, odaálltam elé és eltakartam a géppisztolycső elől. 
- Hagyja békén. Venus beteg. 
- Mégiscsak megvágtam? 
- Nem vágta meg. Sokkot kapott. Betty habozott, aztán megvonta a vállát. 
- Talán jobb is így. Nem tehet arról, amit a szülei és a rokonai tettek. De neki is bűnhődnie kell. Az ő ereiben is a Mclntire-ek mérges vére folyik. Azt mondja, nincs öntudatánál? 
- Nem tudom. 
- Hát nézze meg! 
Odatérdeltem Venus mellé és megigazgattam a szoknyáját. 
- Jól van, Venus? 
- Nem tudom - mondta. - Nem tudom. Felálltam és ismét a fegyvercső elé álltam. 
- Venusnak orvosi ellátásra lenne szüksége. Mint ahogy a többi sebesültnek is. 
- Nézze meg valamennyit. 
Kénytelen voltam engedelmeskedni. Először Virginiához léptem, aki a többiekhez hasonlóan a füvön feküdt. Egyik keze merő vér volt, a másikkal éppen valami rongyfélét, talán egy zsebkendőt próbált rászorítani. 
Letérdeltem mellé és megfogtam a vállát. 
lí 
- Megsebesültél? 
Felnézett rám. Riadalom és gyűlölet keveredett a szemében. 
- Menj a fenébe! 
- Csak segíteni szeretnék. 
- Akkor öld meg őket. 
- Azt nem tudom. 
- Akkor meg mit akarsz? Mondtam, hogy menj a fenébe! 
- Talán még megmenekülhetünk - súgtam oda neki. 
- Majd ha az angyalok lejönnek az égből és megfújják a trombitáikat. Mit gondolsz, ki fog megmenteni bennünket? Hiszen a személyzet kimenőt kapott. 
- Mit sugdolóznak ott maguk? - reccsent ránk Betty. -Hogy van a lány? 
- Hogy lennék, maga gyilkos! - lökött félre Virginia. -Maga rohadék! 
- Tudsz járni?- kérdezte Betty Sinclair. - Elegem van a halottakból. Mindenkinek a saját lábán kell eljutnia a házig. 
- Be kellene kötözni Miss Parkért. 
- Nem lesz szüksége kötözésre. Cassiussal mi a helyzet? Cassius bácsihoz oda sem kellett mennem, hogy lássam: 
nagyon rossz bőrben van. Félig ült, félig feküdt egy cserje tövében s ő is lucskos volt a vértől, akárcsak jómagam. 
- Hogy van, Mr. Mclntire? - kérdeztem tőle. Felém fordította véres fejét, aztán köhögött egy sort. 
- Hogy... vagyok? Azt hiszem... már nem is élek. Vagy ha még igen... éppen kilépni készül belőlem a lélek. Betty... hallasz engem? 
- Mit akarsz, Cassius? 
- Ezt aztán... jól megcsináltad. Hogy tudtál ennyi ideig... Újabb köhögési roham fojtotta belé a szót. Betty azonban 
így is megértette. 
- Azt szeretnéd tudni, mi adott erőt a bujkáláshoz és alakoskodáshoz? A gyűlölet, Cassius. Csak a gyűlölet képes erre. Másfél évtized múlt el azóta az átkozott éjszaka óta, s én még most is úgy látom magam előtt, mintha öt perccel ezelőtt történt volna. Segíteni akartam nekik, de te megakadályoztál benne. 
- Örülj neki... Ha nem teszem... Iruru és bandája megölt volna. De talán... mégsem kellett volna visszatartanom téged. Akkor most... kutya bajom lenne. 
Betty Sinclairből úgy tört ki az elfojtott indulat, mint az eldugaszolt olajkútból az olaj, ha a nyomás kilöki a dugót. 
- Hogy vártam erre a percre, Cassius, hogy vártam! Amikor beteljesedik végre az ítélet és mindannyian elpusztultok. Bár... kezdetben nem így terveztem a végítéletet. Inkább úgy, hogy elfogytok, mint a farkasok kergette nyáj. Mr. Lendvaynak köszönhetem, hogy át kellett gondolnom a jövőt. Ön siettette a leszámolást, Lendvay. Olyan lelkesen buzgólkodott, hogy félő volt, előbb-utóbb leleplez bennünket. Aztán itt volt Iruru is... Meg kellett változtatnom a tervem és egyetlen éjszakán megölni mindenkit. Ezen az éjszakán! 
- Az anyám... meghalt? 
- Saját kezemmel öltem meg. Óh, hányszor álmodoztam róla, forró éjszakákon, amikor átnedvesedett a párnám a könnyeimtől, hogy egyszer kést szúrok a szívébe. Most megtettem és mégsem vagyok boldog tőle. Mint ahogy nem voltam boldog akkor sem, amikor Leopolddal, a szeretőmmel végeztem. 
- Te voltál az is? 
- Miért? Mit gondoltál? 
- Semmit. Nem tudom. 
- Azon az éjszakán, amikor a Hoskins család sorsa beteljesedett. .. odafent voltam Leopolddal a szobájában. Te tudtál erről, ugye? 
- Persze hogy... tudtam - nyögte Cassius bácsi. - Leo-pold mindent elmondott. 
- Azon az éjszakán Leopold... kiváló szeretőnek bizonyult. Pedig egyáltalán nem volt az. Kellett ez a rohadt állás, nem volt hova mennem, ezért le kellett feküdnöm vele. Pedig utáltam, gyűlöltem és még örömet sem találtam az együttléteinkben. Azon az éjszakán azonban, mintha újjászületett volna. Talán akkor, először... éreztem, hogy jólesik vele az ágyban. Örömet láttam az arcán, s én, ostoba tyúk, azt hittem, nekem örül. Pedig azért volt boldog, mert már maga előtt látta a meggyilkolt Hoskins családot. Köztük 
Lindácskát is. És én együtt... éreztem vele olyan gyönyört, amit még soha. Én is részese vagyok a gyilkosságnak, én is! Aztán... te leütöttél. Amikor felébredtem, már minden bevégeztetett. Nem maradt tanúja az eseményeknek, kivéve Vargas doktort, aki... végig szerelmes volt belém. Múltak az évek és mi elhatároztuk: nem élhetünk így tovább, ezzel a tudattal... Vagy öngyilkosok leszünk, vagy gyilkosok. 
- Nyertél... Betty - nyögte Cassius bácsi. - Mire vársz még? Ölj meg. 
- Várd ki a sorod, Cassius. A halálra is várni kell. Hol van Iruru? 
Iruru is a füvön feküdt, arcát a hold felé fordítva. Nyitva volt a szeme, egyetlen pillanatig azt hittem, halott, de hirtelen megrebbentek a szempillái. 
- Itt... vagyok - morogta. - Maga nem... tudja, mit csinál. 
- Dehogynem tudom - tiltakozott Betty Sinclair. - Legszívesebben megnyúznám, mint ahogy Cassius is kiélvezhette, milyen az, amikor valakinek élve nyúzzák le a bőrt a húsáról. 
Míg Betty Sinclair Iruruval társalgott, Susi néni és Ross bácsi is feltápászkodott a földről. Ross bácsi a vállát tapogatta, Susi néni pedig együttérző arccal toporgott mellette. Mivel láttam, hogy nincs komolyabb bajuk, oda sem mentem hozzájuk. Minden figyelmemmel a dzsungel hangjait hallgattam, vajon bekövetkezik-e, amire várok. 
Betty Sinclair a mellkasomnak lökte fegyvere csövét. 
- Maga tudta? 
- Sejtettem - mondtam. 
- Miből sejtette? 
- Kizárásos alapon jöttem rá. Először a régészekre gyanakodtam, aztán elejtettem a gyanút. Jól ismerem a fajtájukat: féltékenyek, hisztériásak, gyűlölködők és áskálódók, de gyilkolni csak igen kevesen képesek közülük. Ahogy egyre többet beszélgettem velük, egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy ők tették volna. Miss Wayne-ről például képtelen voltam elhinni, hogy hidegvérrel meg tudna ölni bárkit is. 
Miss Wayne elpirult és lehajtotta a fejét. 
- Azzal igen hamar tisztába jöttem, hogy Lindát ők támasztották fel, de mentségükre legyen mondva, ártatlan 
csínynek szánták. Sajnos, mégiscsak ez indította el a lavinát. Ha nincs Linda, nem jött volna ide Mr. Stevens, aki gyanús körülmények között elhalálozott. Ugye nem maguk ölték meg? Betty Sinclair nemet intett. 
- Véletlen baleset volt. Kisétált a sírhoz, hogy Linda után szimatoljon. Váratlanul szívrohamot kapott. Senki sem felelős a haláláért. 
- A régészek után az OHara családot vettem gyanúba -kaparintottam újra magamhoz a szót. - Rövidesen meg kellett azonban győződnöm róla, hogy ez a feltételezésem sem állja meg a helyét. Egyikük fizikai állapota sem olyan, hogy szóba jöhettek volna. Bár... akadt azért néhány mozzanat, amely felett nem térhettem napirendre. Például, hogy mindig ott tébláboltak, ahol gyilkosság történt. Torontóban, Santa Monicában, a vonaton, itt, a Hoskins birtokon. Figyeltem a mozgásukat, a beszédüket, még a sétáikat is, aztán egy lendületes vonallal lehúztam őket a gyanúsítottak listájáról. 
Mickey, mint korábbi komoly gyanúsítotthoz illik, komor képpel bámult a levegőbe. Szivarját egyetlen pillanatra sem engedte ki a szájából. 
Ami a szivart illeti, az is megér néhány mondatot. Vastag volt, olyan hevenyészetten lógtak rajta a dohánylevelek, mint rémült asszonyon a pongyola, ha a váratlanul hazatérő férj a hálószoba szekrénye felé közeledik. Látszott rajta, nem Kubában készítették, hanem egy névtelen falusi műhelyben, ahol talán még kecskepiszkot is kevernek a levelek közé. Mickey ennek ellenére olyan elégedetten tartotta á szájában, mintha egyenesen Fidel Castro szivarosdobozá-ból emelte volna el. 
- Ezzel aztán végére is értem a gyanúsítottak felsorolásának - mondtam. - Nem maradt más hátra, csak Mr. Hardy, Venus és önök. Elméletileg persze ők is lehettek volna, csakhogy hiányzott az indítóok. Az önök esetében viszont nem. Mi, magánzsaruk tisztában vagyunk vele, hogy a bosz-szú a leghatalmasabb erő a világon ha a szeretettel hegyeket lehet megmozgaíni, akkor a gyűlölettel kontinenseket. Aztán itt voltak a fajátékok is. Csak az vehette magához őket, aki nagyon szerette Lindát és úgy hitte, Linda nevében 
cselekszik. A kis állatfigurák - amelyekkel néhány jövendő áldozatát ajándékozta meg - Lindát képviselték. Úgy éreztem, senki nem állt olyan közel hozzá, mint ön. 
Betty Sinclair félrehajtott fejjel hallgatta a szavaimat, s amikor befejeztem, géppisztolya tusára ütött. 
- Bravó, Mr. Lendvay. Nem, kérem, ne vágjon ilyen képet, tökéletesen félreérti a helyzetet. Nem vagyunk hidegvé-rű gyilkosok - a körülmények kényszerítenek rá bennünket, hogy megtegyük, amit meg kell tennünk. Ha nem tennénk meg, egyszerűen nem tudnánk tovább élni. Ezzel a súllyal, ami a lelkünket nyomja, nem boldogulunk. Mint ahogy az elefánt sem boldogulna vele, ha a nyakába akasztanának egy kővel teli vasúti kocsit. Meg kell szabadulnunk ettől a súlytól, különben összelapít bennünket. 
- A gyilkosság lenne a szabadulás? - kérdeztem megü-tődve. - Ártatlan emberek halála? 
- Ez valóban súlyos, morális probléma, de ezzel is meg kell birkóznunk. Amikor meghánytuk-vetettük Diegóval a jövőt, tisztában voltunk vele, hogy ártatlanok is bűnhődhetnek mindazon gonosztettek miatt, amelyeket a Mclntire család követett el. Megpróbáltunk ugyan olyan tervet kieszelni, amely csak őket veszi célba, de be kellett látnunk: nem megy. Képtelenek vagyunk úgy irányítani az eseményeket, hogy csak azokra sújtson le a haragunk, akiket megillet. 
Lángolt a szeme, remegett az ajka, ahogy beszélt. Úgy beleélte magát igazságosztó szerepébe, mint a bibükus idők prófétái. Ha nem késik ötezer évet, akár prófétanő is lehetett volna belőle a Sinai-félszigeten. 
- Mint amikor a gyomot irtják - hadarta Miss Sinclair égő tekintettel. - Szétszórják a gyomirtót, amely kipusztítja a dudvát, azt azonban nem lehet megakadályozni, hogy a gyomok mellett egyes kultúrnövények is ne essenek a gyomirtás áldozatául. Mégis minden évben meg kell ismételni a műveletet. Néhány hasznosnak is meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a haszontalanok elpusztuljanak. 
- Mit akar csinálni velünk? - kérdeztem Mickey szivarjára pillantva. 
Miss Sinclair megvakargatta az orrát. 
- Venus ötlete annyira megtetszett nekem, hogy azt teszem, amit ez az angyalarcú kislány kitalált. Felrobbannak a sátrak, kigyullad a cserjés, elég az udvarház, és benne ég mindenki. Ön is, kedves Iruru. 
- Dögölj meg! - nyögte Iruru a fűre hajtva a fejét. 
- Azt már említettem - folytatta Miss Sinclair -, hogy Mr. Stevenst szívroham vitte el. Linda ekkor már ott futkosott a cserjésben - Pontecorvo professzor jóvoltából. Nem tudtam pontosan, mi történik a sírja körül, de nem is érdekelt. Tudtam, hogy Lindácska meghalt, a halottak pedig nem járnak vissza közénk. Nem izgatott, mitől mozognak a cserjék - biztos voltam benne, bármi is történik odakint, ahhoz sem Lindának, sem a szüleinek nincs köze. így aztán nem érdekelt a cserje mozgása, és Mr. Stevens halála sem. Ez a Mr. Stevens azonban mégiscsak ránk hozta a bajt. Hiába halt természetes halált, mindenki azt hitte, gyilkosság áldozata lett, s Linda követte el a rémtettet. Ő, aki soha senkit nem bántott életében, holtában sem bánt senkit... 
Mindazonáltal Mr. Stevens meghalt, Leopold pedig Torontóba készült, hogy beszéljen Frederic-kel: jöjjön haza és vegye át a birtok igazgatását. Ekkor gondoltam úgy, Mr. Lendvay, hogy megkezdődhet a bosszúhadjárat. Néhány nap szabadságot kértem Cassiustól azzal az ürüggyel, hogy Nairobiban kezeltetem a fájós lábam, onnan azonnal Torontóba repültem, és megöltem Fredericet. Méghozzá Cassius kedvenc kígyóinak egyikével. 
- Azért hiányzott... a Nagyfogú - nyögte elhaló hangon Cassius bácsi. 
- Nem volt egyszerű dolog eljuttatnom egy mérgeskígyót Torontóba, de Diego kiállított egy papírt, amely igazolta, hogy az általam feladott kosár ártalmatlan gabonasiklót tartalmaz. így aztán Frederic megkapta a magáét. 
Leopold meggyilkolása kissé bonyolultabbnak tűnt, szerencsére Santa Monica közelében egy kígyófarmon sikerült beszereznem egy mambát. Tudják, milyen egyszerű a zsúfolt utcán valakinek a nyakába dobni a halált? 
Az már csak a véletlenek különös összejátszásának tekinthető, hogy Leopold ugyancsak kígyóval zsarolta meg önt, Mr. Lendvay. Azt hiszem, Cassius kígyófarmja kitörölhetetlen nyomot hagyott valamennyiünk lelkében. Mit gondolsz, Diego, eleresszük őket? 
- A kígyókra gondolsz, Betty? 
- Nem is másra. 
- Eresszük, Betty. Hiszen ártatlan teremtményei az Istennek, nem úgy, mint az ember. 
- Jól van, Diego, tudom, mennyire lágyszívű vagy. A kígyók meg fogják úszni. De folytatva a sort, ezután az igazi Mr. Bell következett. Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy kettő van belőlük, azt azonban tudtam, hogy nem szabad megérkeznie az ültetvényre. Ha ott ölöm meg, növelem vele a kockázatot. Egyre több halott a birtokon - egyre nagyobb a valószínűsége, hogy feltűnik valakinek. Ezért úgy határoztam, hogy a vonaton teszem el láb alól Mr. Lend-vayval együtt. Hogy honnan tudtam Mr. Lendvay érkezéséről? A véletlenek szerencsére a kezemre játszottak. Torontóban, amikor Fredericet kerülgettem, együtt kávéztam egy fiatalemberrel Frederic baráti köréből, az egyetemi kávézóban, akinek úgy mutatkoztam be, mint Frederic távoli rokona. Nem volt nehéz kiszednem belőle, hogy létezik egy Mr. Bell, aki meg akarja kérni Venus kezét. Frederic szerencsére nem tett lakatot a szájára, amikor barátai előtt a családja került szóba. így, amikor elolvastam Mombasában a kalauz jóvoltából az utaslistát, azonnal feltűnt rajta a két Mr. Bell neve. És feltűnt Mr. Lendvayé is. Róla tudtam, hogy az Államok egyik legnevesebb magánzsaruja, ebből azonnal rájöttem, hogy Cassius megbízta a gyilkosságok felderítésével. Ön lett volna az a kultúrnövény, amelynek a gyommal együtt el kellett volna pusztulnia. 
- Mondtam már, hogy imádom a hasonlatait? - kérdeztem savanyú mosollyal. 
- Már csak kígyóról kellett gondoskodnom. Szerencsére fél órával az indulás előtt felfedeztem egy fickót, amint kígyóskosarakat pakol fel a szerkocsira. Elindulás után azonnal megvettem tőle valamennyit, s kettő kivételével kiszórtam őket az ablakon. Szerencséje volt, Mr. Lendvay, óriási szerencséje. Vagy ki tudja? Ha akkor nem csavarja be a párnájába azt a szerencsétlen csúszómászót, már rég túl lenne a nagy utazáson. Hogy miért nem öltem meg a kettes számú 
Mr. Bellt is? Egyszerűen azért, mert már így is sokat kockáztattam. Csak reménykedhettem benne, hogy az igazit marja meg a mámba. Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy bizonyos értelemben mindkettő igazi. 
- Knut Jensen? 
- Egy alkalommal rányitottam, amint a szobámban turkált. Ezzel aztán meg is írta a halálos ítéletét. Örömmel végeztem vele, mielőtt kiszerelmeskedhette volna magát Virginiával. A gyilkosságot követő zűrzavarban Diego markába nyomtam a machetét, ő pedig Ross bácsiéba. Szegény Ross bácsi azt hitte, ön volt az, Mr. Lendvay, mivel mindkettőjük kockás öltönyt viselt. Továbbá én öltem meg Chepkangát es én sebesítettem meg Irurut a pincében - sajnos, akkor nem sikerült végeznem vele. Mint ahogy önnel két alkalommal sem, pedig az volt a szándékom. Ha nem jön arra George, majd Mickey, nem menekül élve abból a rohadt pincéből... Gondolom azt hitte, azért vágtam el a kötelékét, mert meg akarom menteni, pedig higgye el, én önre céloztam, csak az az átkozott bozótvágó vágott maga helyett a kötelébe. Ugye csodálkozott, milyen könnyedén röpködtem odalent a pincében? Valaha kiváló atléta voltam, úgy látszik, még megőriztem valamit korábbi ruganyosságomból. Önnek különben is pokoli szerencséje volt, Mr. Lendvav b.7 hiszi, nem sejtettem, hogy gyanakszik rám és Diegóra. Lz,c.it akartuk elkapni a kígyósháznál is, de sajnos, csak Cassiust sikerült. Pedig szívesen lenyúztam volna az ön hátáról is egy kis bőrt. Kénytelen voltam Diegót is megvagdalni, hogy eltereljem róla a gyanúját. Attól tartottam, ha sarokba szorítja, ez a szerencsétlen mindent bevall. 
Biztos voltam benne, hogy Knut Jensennek esze ágában sem volt beleártani magát Miss Sinclair magánügyeibe, jóval valószínűbb, hogy némi pénzmagot sejtett Bettynk párnája alatt. 
- Emy néni? 
- Emy az első volt a sorban, akinek bűnhődnie kellett. Tudja, miért? Nem, nem azért, mert nem akadályozta meg a családirtást, azt meg sem tehette volna, hanem, mert hallgatott róla. Ennyi elátkozott, rohadt éven át hallgatott! Azt gondoltam magamban: hát ha hallgatsz, kincsem, akkor hallgass is mindörökre! Az ő esetében eltekintettem a kígyótól, mivel kezdett túl sok lenni a véletlen kígyómarásból. A ma-chete azonban errefelé úgy hozzátartozik a napi toaletthez, mint a bugyi és a melltartó. 
- Már akinek, nyanya! - sziszegte Virginia kétségbeesett haraggal a szemében. 
Miss Sinclair azonban meg sem hallotta. Annyira el volt foglalva saját gondolataival, hogy nem figyelt még az erdő zajaira sem. 
Pedig akkor talán másként alakultak volna az események. 
Szerencsére nem figyelt oda. 
Pedig ezúttal nyugtalanabb képét mutatta ez erdő, mint amilyet megszokhattunk tőle. Más volt a szél zúgása, más az ágak recsegése, más az éji madarak kiáltozása, másképpen ciripeltek még a kabócák is. Mint amikor nagymacska jár a környéken: a kisebb emlősök a bokrok alá húzódtak, és orrukat óvatosan kidugva az ágak közül, feszült figyelemmel lesték, mikor múlik el a veszély. 
Beleszagoltam a friss, éjszakai levegőbe. Olyan illatokat éreztem, amelyek örömmel töltötték el a szívem. 
- Egyszóval, megöltem Emyt, de előtte még elmondtam neki, miért kell meghalnia. Becsületére legyen mondva, nem is védekezett. Csak azt sajnálta, hogy téged, Venus nem láthat még utoljára. Nem is értem, mi a fenéért volt rád kíváncsi? Persze én sosem voltam anya, az én anyaságom elégett az udvarház füstölgő gerendái között. így aztán megöltem Emyt. 
Venus Betty Sinclair felé fordította az arcát és elmosolyodott, miközben olyan energikusan csóválgatta a fejét, mint aki a másik egyetlen szavát sem hiszi el. 
- Nem - mondta mosolyogva. - Nem. Nem. Nemnem. Nemnem. 
- Önök is meghalnak velünk együtt? - tudakoltam őszinte kíváncsisággal. 
- Jó kérdés - mondta Betty Sinclair összeszorítva verteién ajkait. - Először valóban ez volt a szándékunk. Most viszont már az, hogy amint az utolsó Mclntire is lelépett az élet színpadáról, megkérjük Hamson atyát, eskessen össze bennünket. 
- Önt és Vargas doktort? 
- Ki mást, maga féleszű? Diego egész életében utánam áhítozott. Nemrég meghalt a felesége, nincs akadálya a házasságunknak. Úgy terveztük, egybekelünk, aztán még azon az éjszakán megöljük magunkat. Bevégeztük a feladatot, nincs miért a földön időznünk. Később mégis felülvizsgáltuk az álláspontunkat. Diego szerint itt kell maradnunk, s ameddig élünk, ápolnunk kell Linda és a szülei emlékét. Ha minden Mclntire meghalt, benyújtjuk az igényünket a birtokra. 
Mit tagadjam, megrendített a vallomása. Az a szép, tiszta, gyilkos ideaüzmus, amely a szavaiból csepegett, egy csapásra besározódott. Miss Sinclair megérezhetett valamit a döbbenetemből, mert gyors mentegetőzésbe fogott. 
- Félreérti, ha azt hiszi, hogy az anyagi javak miatt akarjuk így. Azért tesszük, hogy minél méltóbb emléket állíthassunk Lindácskának. Diego már meg is álmodta a hatalmas márványobeliszket ide, a sír helyére. Itt fog állni az idők végezetéig, mint a piramisok, s hirdeti örökkön-örökké Linda Hoskins nevét. Ezért kell élnünk, Mr. Lendvay. 
Talán tovább is mondta volna, de Vargas doktor félbeszakította. 
- Betty, kérlek... 
- Mi van, Diego? - kérdezte Betty Sinclair ingerülten. 
- Azt hiszem... jár valaki a fák között. 
Miss Sinclair az erdő felé figyelt, de akárhogy is erőltette a fülét, nem hallott semmit. 
- Kijárna? 
- Nem tudom, Betty, de... ugyanazt érzem, mint azon az éjszakán, amikor a bokrok... alatt hasaltam. 
- Ugyan már, Diego - rántotta fel a vállát Betty Sinclair. - Túl élénk a képzeleted. 
Ebben a pillanatban nem messze tőlünk tompán felmordult valami. Mintha mennydörgés született volna a Baringo-tó környékén. 
- Ezek dobok, Betty! 
- Maradj csendben. 
Vargas doktor csendben maradt. Nem így a dobok. Előbb csak az erdő felől szóltak, aztán a cserjés belsejéből is, sőt, mintha Linda sírján is egy dobos ült volna. 
Betty Sinclair felemelte a géppisztolyát és Vargas doktorra kiáltott. 
- Tereld össze őket! Azonnal tereld össze őket! Könnyű volt kiadni a parancsot, teljesíteni azonban jóval 
nehezebb. Jómagam minden eshetőségre készen Mickeyvel a nyomomban a régészekhez oldalogtam. 
- Ha bármi történne, feküdjenek a földre - suttogtam oda nekik. - Azonnal feküdjenek a földre. 
Pontecorvo professzor, Mr. Fox és Miss Wayne bólintottak. Olyan sápadt volt a képük, mintha kimeszelték volna. 
A többiek összeterelése azonban jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Amikor Vargas doktor Ross nagypapát és Susi nagymamát is hozzánk akarta lökdösni, Ross nagypapa megmakacsolta magát, és egyszerűen leült a földre. 
- Nem megyek egy tapodtat sem - mondta határozottan. - Én ahhoz a fickóhoz nem megyek. Elegem volt belőle. 
- Kiből ? - kérdezte a tanácstalan Vargas doktor. 
- Ebből az izé... Lendvayból. A végén még majd megint el akar adni nekem valamit. Talán még Mr. Pontecorvo kompresszorát is eladná, hiszen folyvást arról fecseg. 
- Ha nem áll fel, le kell lőnöm magát - mondta kétségbeesetten a doktor. 
- Akkor lőjön le. Legalább megszabadulok ettől az izé... Lendvaytól. 
Susi néni azonban más véleményen volt. Felrántotta Ross bácsit a földről és odaráncigálta hozzánk. 
- Maradj veszteg, öreg. 
- Nem maradok! 
Vargas doktor ezután Venushoz lépett. 
- Venus. kérlek... 
Venus maga volt a trópusi éjszakák királynője. Haja szőke selymét ezüstösre festették a holdsugarak olyan szép volt, hogy dalolni kellett volna tőle. 
- Nem - mondta Venus. - Nem. Nemnem. Nemnem. 
- Ez nem jön - mondta Vargas doktor. - Nem jön, Betty. 
- Akkor lődd le. 
- Nem lőhetek le egy beteget. 
Hogy Betty Sinclair mit válaszolt volna rá, nem tudom, de ekkor már nem is volt fontos. Juliana néni kiugrott a mögül a bokor mögül, ahol eddig rejtőzött és karjait az ég felé tárva, ordítani kezdett, ahoy a torkán kifért. 
- Jaaaaj! Cassius! Jaaaaaj! Állítsd meg őket, kérlek! Nagyon szépen ... kérlek, állítsd meg őkeeeet! 
- Menj az utamból, te kurva! - hallottam Cassius bácsi hangját ugyancsak Juliana néni szájából. - Takarodj innen, mert agyoncsaplak! Meg fognak dögleni valamennyien és mi... és mi... és mi... 
Elhallgatott mint egy lejárt lemez. Vargas doktor úgy to-porgott Mrs. Mclntire mellett, mint az utcaseprő, akinek megparancsolták, hogy söpörje fel az utcát, csak éppen seprőt nem adtak hozzá. 
- Mit csináljak, Betty? Sem Venus... sem Juliana. 
- Mondtam, hogy lődd le őket! 
Betty Sinclairnek sem volt nagyobb szerencséje mint Vargas doktornak. Hiába próbálta talpra állítani Irurut, nem ment neki. Sőt, mivel túlságosan is mélyre hajolt, Iruru belekapaszkodott a géppisztolya csövébe és megkísérelte kicsavarni a kezéből. 
- Engedd el a fegyvert, te állat! Engedd el! - kiáltozta Miss Sinclair, s amikor végre kicsúszott Iruru tenyeréből a géppisztoly csöve, meg akarta húzni a ravaszt. A közeledő dobok hangja azonban görcsbe rántotta az ujját. Hiába erőlködött, képtelen volt lőni. 
- Cassius, kérem, jó lenne, ha felállna és odamenne a többiekhez - próbálkozott ezúttal Cassiussal Vargas doktor. - Kérem, menjen oda a régészekhez, különben le kell, hogy lőjem. 
- Lőjön le! - mondta Cassius bácsi tőle szokatlan bátorsággal. - Legalább vége lesz ennek a cirkusznak. 
Betty Sinclair azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odaugrott hozzá és felrugdosta a fűről. 
- Menj a többiekhez! Menj, mert... agyonütlek. 
Cassius bácsi makogott valamit, aztán amikor Betty befejezte a rugdosását, visszazuhant a fűre. Nagyot nyekkent, majd elkezdett négykézláb felénk mászni. 
Betty Sinclair ekkor már George-ot noszogatta. 
- Keljen fel és menjen a többiekhez. Ha nem... 
- Tudom, agyonlő - morogta George. - Majd odamá-szok... valahogy. 
El is indult Cassius bácsi után. Ezalatt egészen a mennydörgésig erősödött a dobok hangja. 
- Maszájok... - nyögte mellettem Cassius bácsi. - Ezek maszájok. 
- Valami népi tánc lesz? - érdeklődött Ross bácsi. - Sosem szeretem ezeket az izéket. A doboktól megfájdul a fejem, az asszonyoknak meg izé... ugye nincs izéjük... blúzuk, vagy micsoda, és... csak úgy remeg az izéjük... ami úgy felhergel, hogy nem tudok rendesen aludni. Utálom ezeket a népi táncokat... Mi a francnak kellett ezeknek idejönniük? 
- Kuss, Ross! 
- Jól van, befogom a szám, de nem értem, miért van az, hogy ez az izé... Lendvay mindig dumálhat, nekem meg sosem engeded, hogy normálisan végig... izéljem... mondjam, amit akarok. 
- Maszájok - suttogta mellettem szivarjával a szájában Mickey is. - Itt vannak a maszájok. 
- Soha jobbkor- sóhajtottam. 
Mit tagadjam, kissé megkönnyebbültem, pedig még korántsem volt lejátszva a mérkőzés. 
Amint a dobok hangja körbefont bennünket, mozogni kezdtek körülöttünk az ágak. Harcost nem láttunk egyetlenegyet sem, csak a lengedező ágakat. Tisztában voltam vele, hogy ez is a harci koreográfia része: meg kell rémíteni a kiszemelt áldozatot, mielőtt az megpillantana bennünket. 
Betty Sinclair azonban nem az a fajta volt, aki csak úgy hagyja megrémíteni magát. Felemelte a fegyverét és úgy 
állt vele a dübörgő dobok fenyegetődzése közepette, mint a nyugalom szobra. Arcán elégedett mosoly játszott, mint aki tisztában van vele, mit is ér valójában az egész színjáték. 
Amikor a dobok hangja szinte már a tűrhetetlenségig erősödött, Betty odahajolt Vargas doktorhoz és a fülébe súgott valamit. A doktor bólintott és kissé hátrébb lépett. 
Betty Sinclair kezében felkattogott a géppisztoly. Halk, diszkrét hangja volt, alig erősebb egy falióra tiktakolásánál. Mégis, abban a másodpercben, ahogy felhangzott a kattogás, levegőbe emelkedtek a közelünkben zöldellő cserjék. A sorozat beleszaggatott az ágaikba, letépte a leveleiket, letörte friss hajtásaikat, felverte a levegőbe a száraz földet. 
- Takarodjatok! - kiáltotta vérben forgó szemmel Betty Sinclair. - Takarodjatok! Lőj te is, Diego! 
Diego Vargas azonban nem lőtt. Csak állt előttünk, riadt nyáj előtt, aztán megrázkódott, elhajította a fegyverét és mellénk feküdt. Mert mondanom sem kell, hogy akkor már valamennyien ismét a cserjék mellett hasaltunk, arcunkat a fűhöz szorítva. 
Nem tudom, hogy történt, de ezúttal Miss Wayne került mellém. Mickey a nagy lökdösődésben beesett egy golyótépte bokor alá és ott is maradt. Miss Wayne az arcomhoz szorította az arcát, s mintha futólag még meg is csókolt volna. Sóhajtottam egyet, s bár nem volt könnyű megtennem, félretoltam és Mickeyhez másztam. 
- Jól vagy? 
- Én jól - nyögte. - Csak rohadt nagyot estem. 
- Ki lökött fel? -Te. 
Morogtam valamit, lesunytam a fejem és az övét is a fűhöz nyomtam. Az újabb sorozat ott süvített el felettünk, alig néhány centiméternyire. 
Villámgyorsan kinyújtottam a karom, hogy felkaphassam Vargas doktor eldobott géppisztolyát. Már-már el is értem, amikor a dobok pergése elhallgatott és a beállott sűrű csendbe belevágott a vidám harci kiáltás: 
- Heeeejjjjj-óóóóóóó, ha! 
Mintha madár riadt volna fel a kiáltás nyomán valami a levegőbe emelkedett és a vaktában összevissza lövöldöző 
Betty Sinclairhez vágódott. Beleharapott a vállába és a földre taszította. Betty esés közben elejtette a fegyverét, s mielőtt ismét magához kaparinthatta volna, már ki is özönlöttek a tisztásra a maszájok. Vékony, magas, kék-piros kockás takarókba burkolódzott férfiak, lándzsával a kezükben, 
- A törvény nevében letartóztatom! - kiáltotta egy barna csuhát viselő férfi a maszájok közül, miközben elmarkolta Betty karját. - Joga van ügyvédet hívni... - Elharapta a mondatát, körülnézett, aztán megvonta a vállát. - Hát itt, aligha. Mindenesetre elkaptam magát, Betty Sinclair! 
- Maga... kicsoda? - hallottam Cassius bácsi megrökönyödött hangját. - Ki az ördög... maga? 
A csuhás, megtermett, kék szemű férfi nem válaszolt. Rá-vigyorgott a bokrok mögül kivonuló maszájokra és Vargas doktor után nézett. Felemelte a fűről és bilincset csattantott a csuklójára. 
- Nem... hallja, mit mondok? - kiáltozott Cassius bácsi. - Ki az ördög... maga? 
Mivel a csuhás férfi még mindig Vargas doktorral volt elfoglalva, én válaszoltam helyette. 
- Norton atya. Ez az úr itt Norton atya. 
- Miféle... Norton atya? Ilyen nevű papot nem ismerek. 
- Nem is ismerheti. Norton atya nem a misszióról jött, és valójában nem is Norton atya. 
- Akkor... ki az ördög? 
- Ki lenne? - vontam meg a vállam. - Frey hadnagy a Santa Monica-i rendőrségtől. 
A maszájok körülállták a tisztást, és leplezetlen kíváncsisággal bámultak bennünket. Úgy egyébként volt is rajtunk látnivaló éppen elég. Úgy nézhettünk ki, mint a Titanic életben maradt, vízből kihalászott utasai. 
Miután Frey hadnagy egy cserjéhez bilincselte a sebesült Betty Sinclairt és Vargas doktort, odalépkedett hozzám. Kinyújtotta a kezét és felrántott a földről. 
- Amint látja, idejében érkeztem. Hála Baobabvinak. Ha ő nincs, még mindig a szavannán bolyonganék gnúkat kergetve. Mondja, hogy a csodába lehet errefelé éjszaka tájékozódni? Nincs semmi baja? 
- Azt azért nem mondanám - nyögtem óvatosan végigtapogatva magam. Néhány búbon és kisebb vágáson kívül szerencsére nem találtam semmit, ami aggodalomra adhatott volna okot. - Figyeljen ide - mondtam neki. - Vargas doktort nyugodtan elengedheti. 
- Gondolja? 
- Nem fog lelépni. Viszont szinte mindenkinek sürgős orvosi segítségre lenne szüksége. 
- Ha maga mondja. 
Vargashoz lépett és kinyitotta a bilincsét. 
- Nézzen körül, doktor. Ugye nem kell mondanom, hogy... 
- Nem kell mondania. Nem fogok meglépni. Elegem van a bujkálásból. 
Meglepődve tapasztaltam, hogy Miss Wayne ismét ott van mellettem, pedig ezt a közelséget már nem lehetett a halálfélelmével magyarázni. Belém karolt és szorosan hozzám simult. 
- Istenem, megmenekültünk. Maga tudta? 
- Mit? - kérdeztem naiv mosollyal. 
- Hát hogy... maszájok jönnek majd, és ez az úr, Mr. Frey, vagy kicsoda... 
- Tudtam - mondtam könnyedén. - Én alakítottam így az eseményeket. 
Úgy teli volt csodálattal a szeme, hogy ha még két szót mondok, talán ki is csordult volna valamicske belőle. 
- Maga... maga... egyszerűen csodálatos! Hirtelen a testemen éreztem a keblét. 
- Maga... is - nyögtem. 
- Én? - hökkent meg. - Én... miért? 
- Mert... mert... majd később elmagyarázom. 
Úgy gondoltam, később valóban sort kerítek majd egy kézzelfogható magyarázatra. Előbb azonban meg kellett néznem a többieket, bármennyire is csábított a Miss Wayne-nel való társalgás. 
Miss Wayne azonban nem eresztett el olyan könnyen. 
- Én úgy... megijedtem... Már azt hittem, meghalok... Megengedi, hogy... megcsókoljam? 
Bár lett volna fontosabb dolgom is éppen elég, lehet-e ellenállni egy ilyen kérésnek? Átkaroltam és icipici csókot nyomtam az ajkára. Miss Wayne azonban komolyan vette a dolgot. Olyannyira, hogy csak akkor bontakoztam ki a karjai közül, amikor közvetlenül mellettem megszólalt Virginia gúnyos hangja. 
- Bravó, Johnny! Úgy látszik, nem hagytam mély nyomokat a lelkedben. 
Miss Wayne a meglehetősen romos állapotban tovasánti-káló Virginia után nézett. 
- Mit beszél ez? 
- Ne hallgasson rá - mondtam. - Alighanem sokk érte. 
Tovább mentem és George mellett fékeztem le. Fölé hajoltam és megpróbáltam feltámogatni. Félig-meddig sikerült is, de aztán nagy nyögések közepette visszazuhant a fűre. 
- Azt hiszem... golyó érte a lábamat, azonkívül össze vagyok vagdalva. Értesítem kell Nairobit, hogy küldjenek orvosokat. .. 
Cassius bácsit eközben Vargas doktor vette pártfogásába. 
- Jól van, Mr. Mclntire? -kérdeztem tőle a fűben hagyva George-ot. 
- Jól, hogy az ördög vigye el magát. Leszámítva két golyót az oldalamban és némi machete-vágásokat. Mi az ördögért kellett idehoznom magát...? Legszívesebben szétverném a fejem, hogy ilyen hülye voltam. 
- Cassiusssss! - hallottam hirtelen Juliana néni kiáltását. - Hol vagy... Cassiuuuuus? Menj oda és ne hagyd, hogy... 
Elhallgatott, lekuporodott a földre, tenyerébe hajtotta a fejét és nem szólt többé egyetlen szót sem. 
Venust csak messziről láttam: nem volt már elég erőm, hogy odamenjek hozzá. Azóta is, ha néha visszatér emlékezetembe ez az átkozott éjszaka, úgy látom magam előtt, ahogy ott ücsörög a halott Mr. Hardy mellett. Gyönyörű, mézszőke haja az arcába hullik és csak mondja a maga monoton szövegét, amelyet talán azóta sem hagyott abba egyetlen percre sem. 
í 
- Nem. Nem. Nemnem. Nem, nem. Nem. Nem. Behunytam a szemem és megpróbáltam legyűrni a rám 
törő szédülést. Szinte észre sem vettem, hogy Frey hadnagy odalépked hozzám és elégedetten rám vigyorog. 
- Életemben nem volt még ilyen nehéz dolgon. Mázli, hogy éppen magával hozott össze a sors. Michaelis hadnagy a lelkemre kötötte, ha megoldhatatlannak tűnő ügyem lesz, csak önnel konzultáljak. 
- Michaelis? - csodálkoztam. - Hiszen tudtommal utált, mint... 
- Miért? Mit gondol, én szeretem? 
A maszájok vigyorogva bámultak bennünket, mintha értenék az amerikai humort. Én is nevethettem volna, de valahogy nem voltam nevetős hangulatban. És nemcsak azért, mert sem a halottak, sem a sebesültek, sem Juliana néni, sem pedig Venus állapota nem adott okot a vidámságra, hanem mert mindezeken kívül is szorongatta valami a torkomat. Meg nem tudtam volna magyarázni magamnak, micsoda. Elvégre inkább elégedettséget kellett volna ereznem, hiszen sikerült a tervem és még a legutolsó, ám meglehetősen veszélyes kártyámat sem kellett kijátszanom. És mégis, mintha valami arra figyelmeztetett volna, hogy a játéknak korántsincs még vége. 
- Ezzel hát megvolnánk - törölte meg Frey hadnagy a homlokát. - Nem gondoltam volna, hogy New York után Kenyában folytatom. Még jószerével át sem vettem a hivatalomat Santa Monicában ... 
Elúszott a hangja a fülem mellett. Megpróbáltam rájönni, hol követtem el a hibát. Mert hogy valamit elhibáztam valahol, abban immár biztos voltam. De hát mi az ördögöt hibázhattam el? Befejeztem a nyomozást, elkaptam a gyilkosokat, megúsztam Afrikát... 
- Figyeljen ide - szakítottam félbe az áradozó hadnagyot. - Mikor kapták el Iruru embereit? 
Frey hadnagy megvonta a vállát. 
- Nem kaptuk el őket. 
- Hogy?! 
- Egyszerűen nem jöttek. Pedig mindent úgy csináltunk, ahogy maga meghagyta. Kiballagtunk az útkereszteződéshez a lándzsás fiúkkal, vártuk a dzsipeket, de nem jöttek. Van valami hézag? 
Nem is kellett válaszolnom rá. A cserjék között lövések dörrentek, majd a maszájok rémült kiáltozása elnyomott minden más hangot. 
Ekkor már tudtam, hol követtem el a hibát. Ahogy megérkeztek, azonnal meg kellett volna tudakolnom a hadnagytól, sikerült-e lekapcsolniuk Iruru Nairobiból érkező embereit. 
Érthetetlen nyelvű ordításokat hallottam, lövéseket, angol káromkodást. Földre vetettem magam és megpróbáltam megkeresni Mickeyt. Egyszer ugyan felbukkant a szememre ereszkedő köd mögött, fogai között elmaradhatatlan szivarjával, aztán beleveszett a forgatagba. 
Tíz perc kellett hozzá, míg a fegyveresek rendet teremtettek közöttünk. A maszájok ekkor már lefegyverezve álldogáltak a cserjék között - egy katonaruhás fickó időnként megkínálta egyiküket-másikukat a géppisztolya tusával. 
- Mr. Lendvay... - hallottam a távolból Iruru gyenge hangját. - Hozzátok ide! 
Valaki megfogta az egyik karom, valaki a másikat, és cipelni kezdtek a cserjék felé. Mivel a lábam csak nem akart engedelmeskedni, rádöbbentem, hogy alighanem alaposan fejbe vághattak egy puskatussal a nagy kavarodásban. 
Iruru hadnagynak összevissza volt ragasztva a képe, mint századeleji német diákoké párbaj után. Homlokán széles kötés húzódott, mindkét kezét kötözőpólya borította, s mintha a hangja is be lett volna fáslizva. Mély volt és fájdalommal teli. 
- Már attól tartottam... meghalt - mondta félig fekve, félig guggolva. - Imádkoztam Matundához, hogy élve kerüljön a kezembe. 
- Úgy látszik... jól imádkozott - mondtam és mosolyogni próbáltam. Erre olyan fájdalom futott át a képemen, hogy sürgősen fel is hagytam vele. 
- Maga az oka mindennek! - bökte felém a százados be-fáslizott mutatóujját. - Meg ez az őrült Cassius. Mi a fenéért kellett idehívnia magát? Maga pedig mi az ördögért ütötte bele mindenbe az orrát? Látja, mit csinált? 
- Nem én csináltam - mondtam. 
- De bizony maga csinálta. Ha hagyja a fenébe az egészet és elnyaral itt egy-két hétig, semmi nem történt volna. Chavahali őrmester! 
- Igenis, százados! - tisztelgett mellettem feszesen egy fiatal rendőr. 
- Agyonlőjük valamennyit. 
- Értettem, uram. 
- Aztán felgyújtjuk az udvarházat. 
- Értettem, uram. 
- Hagyjanak olyan nyomokat, hogy a maszájokra lehessen kenni az egészet. 
- Nem lesz nehéz, uram. 
- Szerezzen nekem egy machetét. 
- Azonnal százados. 
Iruru nagynehezen feltápászkodott. Nem kért segítséget, pedig többen is ugrottak, hogy elkapják, ha elzuhanna. A le-fegyverzett maszájok szorosan egymás mellett álltak lehor-gasztott fejjel, a többiek a közvetlen közelükben húzódtak meg ki állva, ki fekve, ki holtan, ki élve. 
Iruru odatántorgott hozzám és imbolyogva megállt az orrom előtt. 
- Hogy s mint... Mr. Lendvay? 
Nem akartam, hogy az utolsó kártyám kilógjon a zsebemből, ezért igyekeztem megfélemlített képet vágni. Pedig ekkor már nem volt bennem szemernyi félelem sem. A vér és a halál látványa úgy kilúgozták a lelkem, hogy tiszta volt és kemény, mint a kókusz héja. 
- Maga komolyan... ki akar nyírni? 
- Mit gondol, tréfálkozom? 
- Nem úszhatnám meg... valahogyan? Iruru megrázta a fejét. 
- Korábban kellett volna erre gondolnia. Most már nem tehetek semmit önért. 
- Ugyan miért nem? Iruru széttárta a karját. 
- Mert már elhatalmasodott bennem a gyűlölet. Ha pedig egyszer elhatározom, hogy megölök valakit, akkor meg kell tennem, még ha az eszem azt is súgja, hogy ne tegyem meg. 
- Most is azt súgja? 
- Nem súg semmit. Önre nincs szükségem. Önnek meg kell halnia. De van ennél még egy rosszabb hírem is. 
- Ennél rosszabb? - hökkentem meg. - Mi lehet még ennél is rosszabb? 
- Gyűlölöm önt teljes szívemből. Ez pedig annyit jelent, hogy mielőtt meghalna... megkínzom. Hogy ne menjen át békésen a halálba. Hol az a machete? 
Egy rendőr ugrott oda hozzá, és jókora bozótvágó kést nyomott a markába. 
- Látja, Mr. Lendvay? Elmondom, mi történik önnel. Előbb lecsapom az egyik fülét - egyetlen nyisszantással -kérem, ne nagyon kapkodja a fejét, mert még az arcába találnék vágni, majd a másikat... Ezután az orra következik. Sietnünk kell, mert ennél a műveletnél általában el szokták veszíteni az eszméletüket a klienseim. Ugye, ön nem rontja el az örömömet? Jó lenne, ha nem ájulna el és még öntudatánál lenne, amikor kiszúrom az egyik szemét a másik után. Tudja, miért? Hogy ne lássa, ami ezután következik. 
Amíg beszélt, Mickey odasomfordált hozzám szivarjával a szájában. Úgy nézett rám, mintha máris búcsúzna tőlem. 
- Várjon egy pillanatra! - emeltem fel a kezem, amikor láttam, hogy megrándul a karja. - Ez az utolsó szava? 
- Ne ostobáskodjék, Lendvay. Elismerem, jól keverte a kártyákat, de közben óriási ostobaságot követett el. Elhitte, hogy azért, mert a sebesült lábamra ült, kiköpök magának mindent. Fatális tévedés volt remélem, most már ön is belátja. Töredelmesen bevallom: hazudtam, amikor bevallottam önnek, melyik úton érkeznek az embereim Nairobiból. Ilyen az élet, Mr. Lendvay. Vannak hiszékenyek a színpadán és vannak ravaszok. Én szerencsére ez utóbbiak közé tartozom. Ön pedig - annak ellenére, hogy zsaru -, az előbbiek közé. Nos, akkor hát... 
- Várjon még - könyörögtem. - Ha engem ki is nyír, legalább a többieknek kegyelmezzen meg. 
- Ki a fenének? - kérdezte Iruru egyre magabiztosabb mosollyal az arcán. - A halottaknak megkegyelmezek, bár nem sokra mennek vele. Kegyelmezzek meg talán ennek a bugyuta vénembernek, a feleségének, és a maga mellett 
ácsorgó szeplős ki vakarcsnak? Ugyan miért? Miért kockáztassam a bőröm két öreg szarzsák meg egy kis idióta miatt? Ha a rokonaikat átküldtem a túlvilágra, átküldőm őket is. Talán még örülnek is majd a találkozásnak és azt mondják: milyen kedves és szolgálatkész ember ez az Iruru, amiért ismét összehozott bennünket. Vagy azt akarja, hogy Venusnak kegyelmezzek meg? Észre sem veszi majd, hogy átlépett a másvilágra. Igazán sajnálom, mert nem mindennapi lány. Annyi gyönyört, amennyit ő képes nyújtani... Rám figyel egyáltalán? Jó, akkor el is kezdem. Először a bal fülét vágom le, méghozzá egyetlen csapással. Ha az utasításaimhoz tartja magát, nem fog nagyon fájni. Ha viszont elkezdi kapkodni a fejét, fél arca is a füle után mehet. A kezéről már nem is beszélve. Felemelte a machetét és rám mosolygott. 
- Nem akar elmondani egy rövid imát? 
- Inkább slukkolnék néhányat egy szivarból. 
- Nincs szivarom. 
Villámgyorsan kikaptam Mickey szájából a bűzrudat és a számba nyomtam. 
- Ez is megteszi. 
- Nem bánom, de csak néhány slukkról lehet szó. 
Miss Wayne felzokogott, hozzám akart rohanni, de Pon-tecorvo még idejében elkapta és magához ölelte. Virginia felnyögött és összeesett. A többiek egymást támogatva félrefordították a fejüket. 
- Adna valaki tüzet? - fordultam az egyenruhások felé. 
Iruru intésére egy fiatal rendőr lépett hozzám, és gyufaskatulyát húzott elő a zsebéből. Ki akart venni belőle egy szálat, de én elvettem tőle a dobozt. Mielőtt a százados megmoccanhatott volna, fellobbantottam a lángot, és magam gyújtottam meg a szivar végét. Belenyomtam a dobozt a rendőr markába, aki önkéntelenül is tett néhány lépést hátrafelé. 
A szivar vége felizzott, ennek ellenére nem szívtam belőle. Eszem ágában sem volt. 
Még ma is magam előtt látom Iruru rémült tekintetét, amint észrevette, hogy a felcsapó izzás nyomán lehullik néhány dohánylevél a szivarról, láthatóvá téve az alattuk megbúvó dinamitrúd barna papírját. 
Felemelte a machetéjét és úgy is maradt. így szállt fel a levegőbe, hogy megkeresse Matundát, pedig nem hiszem, hogy az isten kifejezetten utána sóvárgott volna. 
A bekövetkező robbanás alaposan átrendezte a környéket. Amint elhajítottam a dinamitrudat, a földre vetettem magam, a légnyomás azonban felemelt és egy fa törzséhez vágott. A törzsről lepattanva bepottyantam a cserjék közé, egyenesen Ross bácsi ölébe. Az öregúr szomorúan felemelte a mutatóujját és megfenyegetett vele. 
- Látja, látja, hányszor figyelmeztettem Mickey-t is, milyen káros szenvedély a dohányzás. 
Sűrű füst borította be a környéket. 
A TÖRTÉNET VÉGE 
l 
Szép, tavaszvégi nap volt, amilyen meglehetősen ritka ilyentájt Santa Monicában. Szerencsére még nem érkezett meg a szokásos forróság, de minden pillanatban számítani lehetett rá, hogy megérkezik. A kukoricalevelek színe még harsogoan zöld volt a várost szegélyező farmokon, s a tavaszi esőfelhők utóvédjei éppen csak elhúztak a kontinens belseje felé. 
Frey hadnagy rendelt két kávét és kíváncsian pillantott rám. 
- Jól utazott? 
- Megjárja - mondtam. - Baobabvi üdvözli. Frey arcán mosoly futott át. 
- 0, a kedves Baobabvi! Óriási szerencsém volt, hogy a vonaton összefutottam vele. Ha ő nincs, megettek volna reggelire az oroszlánok. Én naiv, azt hittem, hogy egyedül is elboldogulok Afrikában. 
- Hogyan jutott egyáltalán eszébe Afrikába utazni? -kérdeztem a kávémat kavargatva. 
- Kíváncsi voltam rá. Kaptam az alkalmon, ennyi az egész. Azonkívül Michaelis legendákat mesélt magáról. Úgy gondoltam, személyesen is meggyőződöm róla, hogyan dolgozik. 
- Ez furcsa - méláztam el. - Mindezidáig abban a hitben éltem, hogy megfojtana egy kanál vízben. 
- Épp a napokban tárgyaltam vele. Futólag megemlítette, hogy örömmel venné, ha egyszer meglátogatná a farmján San Diego mellett. Állítólag van ott egy patak, ahol pisztrángot lehet fogni. 
Szempillantás alatt megjelent előttem Michaelis hadnagy kocka feje, rezzenéstelen, savószínű tekintete. Összebor-zongtam, és úgy döntöttem, csak fogja meg maga Michaeüs a pisztrángjait, ha akarja. Épp eleget tette előttem keresztbe a lábát ahhoz, hogy ne vágyódjak különösebben a társasága után. 
- Amikor elhatároztam, hogy magam megyek Afrikába és körülnézek egy kicsit odaát, valaki azt a tanácsot adta, öltözzek papnak. A papokat többé-kevésbé mindenki tiszteli, én leszek az utolsó, akinek el akarják majd vágni a torkát. Jól elvoltam Baobabvival, csak az a maszáj falu ne lett volna! Nem fogja elhinni, de vért ittam reggelire. El sem merem mondani a feleségemnek. És tudja, mi a legborzasztóbb az egészben? 
- Mi? 
- Hogy megszerettem. Mint a Drakula. Legszívesebben vennék egy tehenet, kiállítanám a kertembe és minden reggel innék belőle egy pohárkával. Persze nem tejet, hanem vért. Mit gondol, megorrolnának rám a szomszédaim? 
- Próbálja ki - javasoltam jóindulatúan. 
- Majd még meggondolom. Szóval, az volt a tervem, hogy a háttérből támogatom magát. Figyelem a tevékenységét és ha szüksége van rám, közbelépek. Ez aztán be is jött, igaz? 
- Ragyogóan - mondtam savanyú képpel. 
- Csak egyszer hibáztam, de hát mit számít az? A végén csak kiköszörültem a csorbát. Tartottam magában a lelket, hogy ne veszítse el a fejét és ha cselekednie kell, hát cselekedjék. Az a dinamitrúd jó trükk volt. Honnan az ördögből szerezte? 
- A régészek sátrából. 
- Maga lopta el? 
- Mickey OHara. 
- Maga tudott róla? 
- Tudtam. 
- És mégis engedte, hogy a kisfiú a szájában tartsa? Furcsa fickó maga, Mr. Lendvay. Mi van akkor, ha a dinamitrúd csak úgy magától felrobbant volna? 
Kiittam a kávémat és megvontam a vállam. Az a fő, hogy nem robbant fel. 
Meleg nyár volt, amikor Susi néni és Ross bácsi meglátogatott. A kukorica levelei már korántsem voltak olyan harso-góan zöldek, és az esőfelhők is messzire kerülték Santa Mo-nica környékét. Susi néni divatosan fiatalos ruhát hordott, Ross bácsi vászonöltönyt és széles karimájú, texasi kalapot. Amikor megpillantott az étterem teraszán, lekapta a fejéről a kalapját és felém lengette. 
- Figyeld csak, Susi, ott a mi pasasunk, az az izé... Lendvay, vagy kicsoda! Kíváncsi vagyok rá, most mit akar a nyakunkba sózni a fickó? 
Azért csak hajlandó volt leülni az asztalomhoz, és elfogyasztani a társaságomban egy kávét némi süteménnyel. Susi néni fagylaltot rendelt és jó sok tejszínhabot. 
- Hogy s mint, Mr. Lendvay? 
Mondtam, hogy jól vagyok és hogy néha még visszaálmodom magam Afrikába. 
Susi néni mosolygott, kikanalazta a fagylaltját és elégedetten hátradőlt a székében. 
- Örülök, hogy újra látom. Ha ön nem lett volna velünk. .. azt hiszem, nem kávéznánk itt. 
Ebben jómagam is biztos voltam. 
- Nem is kíváncsi rá, mi történt a többiekkel? 
Mivel nagyjából tisztában voltam a fejleményekkel, csak mérsékelt kíváncsisággal bólintottam. Susi néni viszont olyan lelkes magyarázatba fogott, mintha nem tudtam volna semmiről. 
- Cassius meghalt. Röviddel azután, hogy maga elutazott Kenyából. A hatóságok bevitték egy börtönkórházba, de mivel igen súlyos volt az állapota, végül is kiengedték. A birtokon halt meg... a saját ágyában. Végig azt hitte, hogy az övé marad az ültetvény. 
- Juliana néni? - kérdeztem udvariasan. 
-Svájcban van egy... szanatóriumban. Mi fizetjük a költségeit. Egészen pontosan Mickey... csak tudja, amíg Mickey nem lesz nagykorú, mi intézzük az ültetvény ügyeit. Egészen pontosan... Virginia. 
Úgy meglepődtem, hogy majd leestem a székemről. 
- Virginia? 
Susi néni sejtelmesen maga elé mosolygott. 
- Miért ne? Nála úgysem találnék jobbat. Úgy ért a birtokhoz, mint senki más. Ő intézte el, hogy minden különösebb fakszni nélkül átírják Mickey nevére. Nem akarna egyszer átrándulni hozzánk? Virginia a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnel, és bírjam rá, hogy látogasson meg minket. Azt mondta, néhány dolgot még tisztázniuk kellene egymással. 
Behunytam a szemem. Egyetlen pillanatra megjelent előttem Virginia szép arca, lefegyverző mosolya. De csak egyetlen pillanatra. A következőben már egy másik Virginia nézett rám. Az, aki könnyedén feláldozta volna az életemet, csakhogy mentse a bőrét. Nyeltem egyet és kinyitottam a szemem. Úgy gondoltam, nincs miért visszasietnem Afrikába. 
Amíg én a szememet pihentettem és Virginiára gondoltam, Susi néni tovább beszélt. 
-. George természetesen megvált tőlünk, hiszen nem kertész volt, hanem a biztonsági szolgálat embere. Mindazonáltal nagyon jó érzéke volt a kertészethez. Fel is ajánlottam neki, hogy maradjon nálunk, több fizetést adok neki, mint a biztonsági szolgálat, de ő nem akarta. Bent jártam Venusnál a kórházban. Egyelőre még Nairobiban van, jó körülmények között, de rövidesen ő is Svájcba költözik, ugyanoda, ahol Juliana él. Jó, elismerem, valóban kissé megterheli a birtok költségvetését, de ennyivel azért tartozom nekik, nem igaz? Annak ellenére, hogy mindig is meg voltam győződve róla: a Mclntire-ek ölették meg a rokonainkat. Adja isten, hogy javuljon Venus állapota, habár az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek. Betty Sinclair életfogytiglani kapott. Mivel brit állampolgár, most Angliában ül valahol. Tudakozódtam utána, de az angolok még csak nem is válaszoltak a leveleimre. Nálunk, Ausztráliában ez elképzelhetetlen lenne. 
- Vargas doktor? - kérdeztem szomorúan. 
- 0, a kedves Vargas doktor? Róla nem tudok semmit. Őt az indiai hatóságoknak adták ki, mivel indiai állampolgár volt, és attól a pillanattól kezdve, akárcsak Betty, elveszett a szemem elől. 
Az én szemem elől viszont nem. Tudtam, hogy Betty Sinclair London mellett egy női börtönben élte a napjait mindaddig, amíg meg nem zavarodott. Ugyanúgy, mint jó néhányan korábbi környezetéből. Átszállították egy börtönkórházba, majd áttették a megfelelő intézménybe. Semmiben nem szenved hiányt, normális kórházi ellátást kap. 
Vargas doktort már jóval nehezebb volt felderítenem, de ez is sikerült. Pillanatnyilag egy lepratelepen dolgozik, félig orvosként, félig rabként. Bár könnyedén le tudna lépni, nem lép le. Úgy látszik, így vezekel mindazért, amit Kenyában elkövetett. 
- Lindának és a szüleinek emeltünk egy kis emlékművet, tudja ott, a domb alján. Mickey sokat gondol rá és gyakran eljátszogat a játékaival, amiket a nyomozás befejezte után visszakaptunk. Apropó, Mickey küldött is önnek egy kis le-velecskét, add elő, Ross! 
Ross bácsi kereste a levelet, kereste, de nem találta meg. Végül is Susi néni segítségével sikerült rábukkannia a zakója felső zsebében. 
Csak akkor olvastam el, amikor már otthon voltam, székembe süppedve, egy jeges whisky társaságában. 
Nem volt hosszú levél, de tartalmas. 
Johnny, kedves Johnny! - kezdődtek a girbegurba sorok. - Nem akarok ültetvényes lenni! Nem akarok ültetvé-nyes lenni! Zsaru akarok lenni, zsaru akarok lenni! Segíts, segíts, segíts! 
Leejtettem a levelet és a gondolataimba merültem. Gondolkodtam egy hétig, egy hónapig, egy egész évig, aztán lassan megfeledkeztem róla. 
Mickey ügye azon kevés eset közé tartozott, amelyet hosz-szú működésem során nem sikerült megoldanom. 
A bostoni régészeti vándorgyűlésre csak azért vetődtem be, mert amúgy is volt Bostonban némi dolgom. Lakott ott egy nagynénikém, jó tíz éve nem láttam, éppen ideje volt, hogy meglátogassam. Amikor végeztem a látogatással, benéztem 
a konferenciára. Mivel valamennyi szekció ülését nem volt kedvem végighallgatni, a paleoantropológiánál, az ősembertannál kötöttem ki. 
Hazudhatnék, hogy óriási meglepetéssel fedeztem fel a műsorban Pontecorvo professzort, Don Fox docenst és Sabina Wayne előadásait, de nincs kedvem hazudozni. Kíváncsi voltam az australopithecus kutatásokra - ez volt az igazság. 
Pontecorvo professzor előadásán szundikálni szándékoztam - hiába, hosszú volt a repülőút Bostonig -, de végül is ébren maradtam. Nem azért, mintha az australopithecus életmódbeli furcsaságai ébren tartottak volna, hanem mert alighogy Pontecorvo elkezdte az előadását, rosszindulatú bekiabálásoktól lett hangos a terem. Egy kecskeszakállú kis fickó, kétségbe vonta az előadó szakértelmét - mindezt az öklét rázva -, egy szemüveges langaléta pedig még azt is megkérdőjelezte, hogy Pontecorvo egyáltalán járt-e Kenyában. Kis híja volt, hogy fel nem álltam és el nem mondtam neki, hogy nemcsak járt, hanem szabad idejében még kísérteteteket is gyártott a Mclntire birtokon. Mivel nem voltam biztos benne, hogy ezzel rokonszenvet keltenék-e a professzor iránt, inkább befogtam a számat és csendben tovább figyeltem. 
Az előadás amilyen viharos volt, olyan rövid. A hallgatóság harmada megtapsolta Pontecorvót, másik harmada viszont kiröhögte. Volt egy harmadik harmada is, ez csendben saját, eztán következő előadásának a kéziratát javítgatta. 
Don Fox mondandója nem keltett feltűnést. Ledarált néhány oldalt az australopithecusról, aztán lelépett a pulpitusról. Pár perc múlva már senki nem emlékezett rá, hogy valaha is rajta állt. 
Miss Wayne azonban dübörgő tapsot kapott. Még a kecskeszakállú professzor is tapsolt és a langaléta is - pedig Miss Wayne ugyanazt mondta, amit Pontecorvo. Csakhogy Pontecorvóval ellentétben szoros, testére tapadó blúzt viselt, amelyben csak óvatosan mozoghatott, ha nem akarta, hogy egy lendületesebb kézmozdulatánál darabokban hulljon le róla. Amikor beszélni kezdett, már teljes volt a figyelem: még az előadásuk szövegét javítgatok is kimeredt szemekkel bámulták. 
Amikor aztán Miss Wayne kilibbent az előtte magasodó asztal védelme mögül, és a demonstrációs táblához lépett, még a lélegzet is megállt a levegőben. Az a feltörő taps pedig, amely felolvasásának befejezését kísérte, eldöntötte egy tudományos vita sorsát. Leaky professzor, akinek homlokegyenest más volt a véleménye az australopithecusról mint Pontecorvónak és csapatának, totális vereséget szenvedett. 
Késő délután találkoztam Miss Wayne-nel. Mivel minden pillanatát lefoglalta valaki, nem volt még érkezése átöltözni, így ugyanazt a ruhát viselte, mint amiben előadott. 
Ahogy meglátott, a nyakamba repült és megcsókolta a homlokomat. 
- Jézusom, Johnny, de örülök, hogy látom! Úristen, mintha egy évszázaddal ezelőtt történt volna az a szörnyűség velünk. Tudja, hol ások most? Madagaszkáron! 
Aztán csak mesélt, mesélt a madagaszkári ásatásokról, a madagaszkári ősemberről, a társairól és a leletekről. Sóhajtottam, és úgy gondoltam, ezek között már nincs helye Johnny Lendvaynak. 
Fél óra elteltével hirtelen az órájára pillantott és úgy ugrott fel, mintha bolha csípte volna meg. 
- Jaj, Johnny, ne haragudjon, de mennem kell! Meg kell tárgyalnom egy kiadóval a kéziratom ügyét, tudja kicsit ki kell bővítenem az előadásomat, kidekorálni képekkel, ha vastagabb papírra nyomják és nagyobb betűkkel szedik, csinos kis könyvecske kerekedhet belőle. Aztán beszélnem kell még... 
A többire már oda sem figyeltem. Intettem a fizetőnek és leszurkoltam a két kávé árát. 
Miss Wayne szép volt, pokolian szép. Azon töprengtem, milyen szerencsés lehet az a fickó, aki együtt ás vele Madagaszkáron. 
Miss Wayne megszorította a kezem, a szemembe nézett és mintha icipicit megremegett volna. 
- Tudja, mire gondoltam? 
- Mire? - kérdeztem, de nem volt a hangomban szemer-nyi kíváncsiság sem. Valahogy nem izgattak az australopi-thecusok viselt dolgai. 
- Eljöhetne velem Madagaszkárra - mondta fülig pirulva. 
- Persze csak ha van szabad ideje, és... főleg kedve. 
Nem hittem a fülemnek. A szememnek viszont annál inkább. 
- Lehet róla szó - mondtam alig palástolva az örömömet. 
- Mikor indulunk? 
Erre még jobban elpirult és zavartan rám pislogott. 
- Tudja, nagyon lefoglal most ez a könyvkiadási hercehurca, ezért... az a helyzet, hogy kellene vennem egy sátrat. Ha valóban lenne kedve a madagaszkári kiránduláshoz, mindjárt meg is kérném, hogy... vegye meg helyettem. A költségeket természetesen az expedíció állja. 
Eljött a pillanat, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést. 
- Egyszemélyes, vagy... kétszemélyes sátorra gondol? Miss Wayne a földre sütötte a szemét. 
- Biztos... hogy eljön? 
- Biztos. 
- Akkor... kétszemélyeset. 
Mielőtt bólinthattam volna, megfordult és elszaladt. Mintha kellemes, hűsítő zápor futott volna végig a forró nyárban égő Santa Monicán. 
Amikor John C. Lendvay befejezte a történetét, elmosolyodott, összerakta a papírjait és meghajolt. 
- Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel is szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek. 
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet. 
Leslie L. Lawrence volt professzora 
John C. Lendvay cipősdobozt talál 
az asztala alatt, amelyben ezúttal nem cipő van 
egy afrikai ültetvényen megjelenik 
a meggyilkolt Linda Hoskins szelleme 
egy zöld mámba megmarja Frederic Mclntire-t 
és még másokat is 
a varázsló operálni akar, 
de még idejében meggyilkolják 
a maszájok vért szolgálnak fel reggelire 
a gyilkos pedig a markába nevet. Nem sokáig... 
ISBN   1b3-AE2-13A-l 
GESTA KIADÓ