LŐRINCZ L. LÁSZLÓ Kéz a sziklán // p L Kéz a sziklán n KÖNMOMÓI! GESTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1997 A borító BOROS ATTILA munkája A szerző fényképét FELMER ISTVÁN készítette ©LőrinczL. László, 1997 ISBN 963 8229 27 6 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős vezető: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Tipográfia és műszaki szerkesztés: Rucsek Andrea Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1536.66-14-2 Készült Debrecenben, áz 1997. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 31,39 (A/5) ív Ház kísértettel Sean Mayfield doktor megszeppent képpel bámult a hirtelen eléjük bukkanó épületre. Fraser doktor háza a folyó partján állt, sötétzöld, mohával borított sziklák közelében, középkori, európai lovagvárakra emlékeztetve. Mayfield doktornak nem is igen kellett megerőltetni a képzeletét ahhoz, hogy kísérteteket sejtsen az ellenségeién hallgató toronyszobákban, s a nagy, gondozatlan kert fái között. - Hát... ez lenne az - mondta rövid hallgatás után a seriff. -Most már a magáé. - Igen - sóhajtotta Mayfield doktor lábánál heverő bőröndjeire pislogva. - Most már az enyém. A seriff szívott egyet az orrán. - Lehetek őszinte? - Csak rajta - mondta a doktor. - Fő az őszinteség. - Nekem nem kellene. Mayfield doktor bólintott és arra gondolt, ha seriff lenne, neki sem kellene. - Pedig láttam már néhány cikornyás dolgot errefelé - folytatta a rövidlábú, enyhén malacképű fiatalember, a nagy, fényes csillaggal a mellén, -Mégsem kellene. Nem vagyok beszari alak, de nem kellene. Tudja miért? - Miért? - kérdezte kíváncsian Mayfield doktor. - Mert ártana az emésztésemnek. Ráülne a gyomromra ez a ház és a földig nyomná. De magának könnyű, doktor. - Igazán? - hökkent meg Mayfield doktor. - Nekem miért könnyű? , - Mert ha úgy érzi, hogy nincs rendben az emésztése, csak felír magának valamit. Maga úgyis tudja, mire mi a jó. Nem igaz? . -Van benne valami - mondta Mayfield doktor, megmarkol- ta legnehezebb bőröndje fogantyúját és elindult vele a zöld rep-kénnyel befuttatott ház felé. Amíg a kapuhoz nem ért, hátában érezte a malacképű seriff sajnálkozó pillantását. Mayfield doktor fiatal kora ellenére sem volt gyáva lélek, amellett hivatásához méltón csak annyira hitt a természetfelettiben, amennyire világnézete megkövetelte. így aztán nem is igen zavarták az éjszakai reccsenések, a halkan meg-megnyikorduló ajtók, a furcsa, csoszogó zajok a konyha felől. Tisztában volt vele, hogy a faszerkezetű épületek gyakran recsegnek, ha fújja őket a szél, márpedig az a nap majd minden percében fújáögált idefent, a szikla tetején. Hol jobban, hol álmosabban, hol csak úgy ímmel-ámmal. Amikor megcsikordultak az ajtók, a másik oldalára fordult és nyugodtan aludt reggelig. Csak a csilingelő csengőszóra riadt fel, amikor Fraser doktor házvezetőnője megrázta a reggelire hívó bronzcsengettyűt az ebédlőben. Mayfield doktor lenézett az első emeleti lépcsőfeljáró tetejéről a nagydarab, felfelé bámuló fekete asszonyra, aztán szívélyesen elvigyorodott. - Jó reggelt, Martha. - Jó reggelt, doktor. * Mintha ezer éve ismerték volna egymást. Mindazonáltal csak három vagy négy nap múlva melegedett fel annyira a viszonyuk, hogy Martha asszony megpendítette előtte Fraser doktor halálát. - Istenáldotta jó ember volt - mondta fáradt fahangon, de esze ágában sem volt beletörölnie a szemét köténye sarkába, ahogy illett volna. - Nagyon jól kijöttem vele. - Remélem, velem is ki fog jönni - mosolygott Mayfield. Martha asszony sóhajtott és megcsóválta a fejét. - Maga még túl fiatal. - Huszonhét vagyok - mondta a doktor. - Különben is, mit számít az? Martha asszony hümmögött, aztán fürkésző pillantást vetett az izmos fiatalemberre. - Mióta doktor? - Egy éve. - A doktor ötven évig volt az. Aztán... meghalt. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett Mayfieldnek. Különösen az a szó, hogy meghalt. - Miben halt meg? - kérdezte, mert más nemigen jutott az eszébe. Martha asszony az asztal lapjára sütötte a szemét. - A seriff és az okosok szerint beleugrott a folyóba. -Beleugrott? - hökkent meg Mayfield. Eddig senki sem mondta neki, hogy az elődje öngyilkos lett. Igaz, nem is kérdezte senkitől a halála okát. — Hogy történt? Martha asszony habozott egy kicsit, mint aki nem egészen biztos benne, jól teszi-e ha kipakol, de végül mégiscsak kipakolt. - Telehold volt. Kisétált a folyó partjára, felállt a sziklára és beugrott róla a vízbe. A seriff legalábbis ezt állítja. Meg egy nyo-" mozó ember, aki a városból jött. Mayfield megtörölgette a homlokát. - És maga? Maga is ezt állítja? Martha asszony ránézett, és mintha sűrű szemrehányás csillogott volna fekete szemében. - Nem. Én nem ezt állítom. -Hát mit? - Fraser doktor soha nem lett volna öngyilkos. Ahhoz túl sokra becsülte az életet. Nemcsak a másokét, hanem a sajátját is. Soha nem dobta volna el magától. - Mire gondol? - tudakolta Mayfield, miközben érezte, hogy furcsa, nyugtalan érzések kúsznak fel a torkán. - Akkor maga szerint mi történhetett vele? Martha asszony arcán mintha keserű fintor futott volna végig. Áthajolt az asztal felett és megszorította Mayfield csuklóját. -Hogy szerintem mi történhetett? Semmi egyéb, minthogy Fraser doktort meggyilkolták! Mayfield a levegőbe meredt. Előbb azon töprengett, jól értette-e a házvezetőnőjét, majd meg azon, hogy az asszony talán flú-gos egy kicsit. De hát miért is ne volna az, amikor naponta kijár ide, a szikla tetejére, ahelyett, hogy a város közepén keresne magának munkát. - Dilisnek tart, mi? - Azt nem mondtam. - Mondja csak ki nyugodtan. Pedig nem vagyok az. Már Re-becca mamával is beszéltem. Ő is azt mondta, hogy Fraser doktort meggyilkolták. - Ki az a Rebecca mama? -Tudós asszony. Nap mint nap beszélget a szellemekkel. Majd egyszer elviszem hozzá. - Kösz - mondta Mayfield. - Egyszóval nem vagyok dilinyós. Tíz éve ismerem a doktort. Soha nem lett volna öngyilkos. Nekem elhiheti. Mayfield levette a szemüvegét és megvakargatta a szemhé-ját. ; , : - Miért ölték volna meg? Volt vagyona? - Jószerével semmi. - Hát akkor? . Martha asszony sóhajtott, szöszmötölt valamit a konyhaasztalon, majd Mayfieldre nézett. - Fraser doktor tudott valamit. - Mi a fenét? / -Fogalmam sincs róla. Mindenesetre, az utóbbi időben nem volt nyugodalma. - Utóbbi időben? - Mondjuk, hogy az utóbbi fél évben. - Mit jelent az, hogy nem volt nyugodalma? - Valahogy... megváltozott. Más lett, mint aki addig volt. Nehéz erről beszélni... Addig vidám volt, ezután már nem volt az; addig minden gondját elmondta nekem, ezután meg csak hallgatott, mint a csuka. Valami bántotta, vagy... elgondolkodtatta. Talán... rájött valamire. -Rájött? Hol? - Itt a házban. ' - Úgy érti, a rendelőjében? -Ki tudja? - Valami okának csak kellett lennie, ami kiváltotta nála ezt az állapotot! ; - Volt is - mondta Martha asszony. - Igazán? Micsoda? - Alighanem, hogy a kis Lissy Hartman felborult a biciklijével. Mayfield doktor gondolatban végigfutott Fraser doktor kar- totékjain, amiket már két napja egyfolytában tanulmányozott, de nem tudott visszaemlékezni a Hartman névre. - Hartman? - kérdezte aztán összeráncolva a szemöldökét. -Nem emlékszem rá. - Elköltöztek - mondta Martha asszony. - Mikor? - Mintegy három hónapja. - Azt mondja, ez az izé,.. Lissy Hartman felborult a biciklijével? - Végignyalta a követ odalent az országúton. Idehozták és a doktor ellátta. Szerencsére nem esett komolyabb baja. Lehorzsolta a bőrét, ennyi az egész. Kapott egy tetanuszt a fenekébe. - Emiatt változott volna meg Fraser doktor viselkedése? - Ettől az időtől kezdve egyre gyakrabban bejárt Benton-hillbe. - Konkrétan hova? - Ki tudja? Bejárt, és amikor visszajött, mindig rosszkedvű volt. Pedig azelőtt szinte sosem volt rosszkedvű. Mayfield doktor sebességbe tette az agyát, de csak nem jutott vele semmire. - - Nem kérdezték meg a gyerek anyját, hogy esetleg... -Esetleg? - Esetleg súlyosabb is lehetett Lissy sérülése annál, mint amit Fraser doktor mondott magának. Szörnyen lelombozó tud lenni, ha egy kisgyereknek komolyabb baja esik. - Nem tudták megkérdezni - mondta Martha asszony. - Lissy és az anyja ugyanis egyszerűen leléptek. Elköltöztek mind a ketten. -Ketten? - Mrs. Hartmannak nem volt férje. Senki nem tudja, hova mentek. Pedig a seriff meg az a nyomozó ember is meg akarták tudakolni tőlük, nem láttak-e valami különöset a doktoron. De akkorra már elköltöztek. - Lehet, hogy nincs is semmiféle összefüggés a két dolog között. Mármint Fraser doktor halála és a Hartman kislány balesete között. - Hát ha maga mondja - vonta meg a vállát Martha asszony és nekilátott leszedni az asztalt. Elsa Brooks magas, csontos arcú lány volt, hideg kék tekintettel, keskeny ujjakkal, amelyek között úgy állt az injekcióstű, mintha beleteremtették volna. Mayfield doktornak viszonylagos fiatalsága ellenére is volt annyi esze, hogy ne próbálja meg átformálni azt a kedélyes és többé-kevésbé barátinak mondható viszonyt, amely Fraser doktor idejében az orvos, a betegek, és az asszisztensnő között kialakult. A vénlány enyhén visszautasító modorát sem vette tragikusan, hiszen tisztában volt vele, hogy nem könnyű két évtized után orvost váltani. Hagyta, hadd folyjanak körülötte a dolgok, ő inkább a hullámok tetejére feküdt és ringattatta magát az árral. Csak a ház. A házat volt képtelen megszokni. Pedig amúgy egyáltalán nem volt baljóslatú, amolyan kísértet-tanya. A repkény haragos zöldje világos reggeleken szelíd mohaszínűvé olvadt; a vörös tornyocskák zászlókként lebegtek a tiszta levegőben; a bejárat fölé erősített rézcsengő pedig olyan éteri hangon csilingelt, hogy minden alkalommal karácsonyi áhítat öntötte el tőle. És mégis. Mintha a ház figyelmeztetni akarta volna valamire. A második hét végén Mayfield elhatározta, átkutatja pincé-től-padlásig. Csak úgy, minden különösebb felhajtás nélkül. Ezért aztán nem is szólt róla sem Marthának, sem Miss Brooks-nak, hanem amint befejeződött a rendelési idő, zseblámpát vett a kezébe és végigjárta a ház minden zegét-zugát. Ekkor érte az első komolyabb meglepetés. Ha Mayfield doktor arra számított, hogy a pincében, a padláson és a toronyszobákban évtizedek alatt felhalmozódott kacathegyek fogadják majd, alaposan tévednie kellett. Kinyitotta a pinceajtót és meglepetten hőkölt hátra: a pince olyan üres volt, mint egy tornaterem. Egyetlen feleslegessé vált asztalka, vagy eldobott papírzsák sem hevert benne. A betonpadlón sem látszott, hogy bárhol is feltörték, majd újra betonozták volna. Mayfield doktor sóhajtott és felkapaszkodott a toronyszobákba. Ezek üressége csak a pincéhez volt fogható. Sehol egy bútordarab, sehol egy kacat. Másnap aztán Martha asszony oldotta meg a rejtélyt. - Fraser doktor utálta a lim-lomot - mondta sóhajtva, miköz- 10 ben kimerte a levest. - Ez volt a heppje, ha szabad így mondanom. Soha semminek nem volt szabad itt maradnia, amire nem volt szükség. Még a csomagolópapírt is rövid időn belül el kellett tüntetnem. Azt mondogatta, utálja azt a házat, amely telistele van használhatatlan szeméttel. O annak tartotta a bútorokat is. Kivéve persze azokban a szobákban, amelyekben lakotté - Nem mondta, miért? -Valaha csupa szemét között nőtt fel. Tudja, hogy van ez. Felnőtt korban igyekszünk elkerülni mindazt, ami gyerekként hányingert okozott nekünk. Erről van szó. Mayfield doktor elgondolkozott a hallottakon, aztán úgy döntött: maga részéről befejezi a Fraser doktor utáni kutakodását. Fraser meghalt, feltehetően beleesett a folyóba, vagy mégiscsak bekattant a fejében valami. Most, hogy megszemlélte az üres szobákat, s ahogy világossá vált előtte az öreg doktor kacatoktói való félelme, meg volt győződve róla: volt valami baja az emeleten. Márpedig, ha baj van az emeleten, megtörténhet, hogy az illető kipróbálja, tud-e repülni. Főleg teleholddal terhes, világos éjszakákon, amikor mintha kitágulnának a dimenziók határai. - Nyugodj békében, kolléga úr - mondta magában Mayfield tisztelettel megbiccentve a fejét. - Ezután már csak a magam dolgával törődöm. Fraser doktor azonban nem hagyta. Néhány nappal később történt, egy holdnélkűli, sötét éjszakán, amikor fekete, tarajosszélű felhők vágtattak odafent az égen a kontinens belseje felé. Éles, langyos szél fújt, aprószemű esőt hintve a fákra és a háztetőkre. Mayfield doktor ágyában fekve hallgatta az eső kopogását az ablaküvegen, s kicsit úgy érezte magát, mint egy előretolt helyőrség a Szaharában. Bár igaz, hogy elege volt Sallyből, és a többi idiótából az egyetemen, arra azért mégsem vágyott, hogy az elkövetkező éveket remeteként élje le. Törte a fejét, hánykolódott, miközben megpróbált rendet teremteni az emlékei között, mint Fraser doktor a házában. Apropó, a szobák. A pince és a szobák. Az a feneketlen üresség odalent és odafent. Mintha Fraser doktor félt volna a tár- 11 gyaktól. Mintha olyan gyorsan, ahogy csak lehet, meg akart volna szabadulni tőlük. Másik oldalára fordult - ki tudja hányadszor már ezen az éjszakán - és Sallyre gondolt. Olyan volt, amilyen volt, néha meg tudta volna fojtani, de mégiscsak volt. Most pedig nincs senki, akivel megoszthatná az ágyát, még a holdfény sem. Egyetlen pillanatra eszébe jutott Elsa Broaks hűvös tekintete és összebor-zongott Remélte, sosem lesz annyira magányos, hogy összeszűrje vele a levet. Ekkor olyan erővel, mint talán még soha azóta, hogy betette a lábát a házba, megkezdődtek az éjszakai recsegések-ropogá-sok. Előbb odafent, a toronyszobákban nyílott ki egy ajtó - vagy csak úgy hallotta, mintha kinyílott volna - aztán gyorsan be is csukódott. Mintha nehézkes mackőléptek alatt recsegett volna a falépcső. Ingerült, öreges krákogást hallott, sóhajtást, s a léptek megtorpantak az ajtaja előtt. Mayfield doktor minden természettudományos meggyőződése ellenére is biztos volt benne, hogy Fraser doktor áll odakint a folyosón. Mivel manapság már nemigen készítik fel hallgatóikat az egyetemek arra, hogy miképpen viselkedjenek, ha kísértetekkel kerülnek szembe, Mayfield doktor is tanácstalanul bámulta az ajtót, amelynek mintha még a kilincse is megmoccant volna. Gyorsan kidugta a lábát á takaró alól, kezébe kaparintotta azt a kis sámlit, amelyet valamilyen rejtélyes oknál fogva Fraser doktor nem nyilvánított kidobandó kacattá, és a négylábú fegyverrel az ajtóhoz lopakodott. - Van itt valaki? Odakint mintha megzizzent volna valami. - Zizi zizzzz zizi. Mayfield doktornak verejtékcseppek szaladtak le a homlokán. Nagyon is el tudta képzelni, hogy amit hall, az a kísértetek hangja. Hangképző szervek híján bizonyára csak zizegni tudnak szegények. - Zizi zizzz zizi. - Azt kérdeztem, van itt valaki? - Zizi zizzz zizi. 12 - Essünk túl a dolgon - morogta Mayfield doktor. Mély lélegzetet véve felemelte bal kezével a sámlit, jobbjával pedig elfordította a kulcsot és kitárta az ajtót. A hold ebben a pillanatban bukkant ki egy felhő mögül, bevillantva fényét a folyosó ablakán. A fénycsóvák egyenesen arra a fehérségre estek, amely lent hevert a padlón. A toronyszobák felől érkező huzat meg-megemelte és furcsa, éneklő hangokat csalt ki belőle. - Zizi zizz zizi. Fényeshátú, vékony selyempapír volt, amely úgy remegett, mint béka a jeges vízben. Mayfield doktor lehajolt, felvette, s amikor meggyőződött róla, hogy nem hord semmiféle üzenetet, mély sóhajtás kíséretében visszaejtette a padlóra. - Ez a ház. Ez a piszok ház - nyögte, miközben letörölgette a verítéket a homlokáról. - Ennél még Sally is vidámabb volt. Ha nem történik rövidesen valami velem, bedilizek. Történt. Nem sokkal ezután. Akkor meg azt hitte, attól fog bedilizni. Mayfield doktor visszafeküdt az ágyába, s tovább hallgatta a reccsenéseket és a szél baljós süvítését a fák között. A papír nem zizegett tovább; mintha sértődötten elhallgatott volna, amiért leleplezték. A doktor kinyújtotta a lábát és éppen becsukta volna a szemét, hogy utolsó, kétségbeesett kísérletet tegyen az elal-vásra, amikor hirtelen felpattant, olyan hevesen, hogy bevágta a fejét az ágy fejrészébe. A sűrű fekete éjszakába meresztette a szemét, mert biztos volt benne, hogy van valaki a szobájában. - Van itt... valaki? - kérdezte megszeppenve. A sötétség hallgatott, a falak hallgattak, még a sámli is hallgatott az ágy lábához lapulva. Mayfield doktor kinyújtotta a kezét és felkattintotta az állólámpát. Sárga, nyúlós fény öntötte el a szobát. Nem volt odabent senki, csak a megelevenedni készülő félelem. Mayfield doktor újra letörölgette a verejtékcseppeket a homlokáról, aztán erős elhatározással eloltotta a lámpát. Megfogadta magában, hogy recsegjenek bár odafent az ajtók, ropogjanak a lépcsőfokok, sírjon a szél, huhogjanak a kísértetek- többé nem 13 csinál bolondot magából. Alapvetően természettudományos világnézete a biztosíték arra... Hirtelen úgy érezte, hogy a szíve ki akar röppenni a mellkasából. Ekkor vette ugyanis észre azt a világító csíkot a padlón, amely ott húzódott az ágya mellett a bal hátulsó lábból kiindulva, és egyenesen az ajtó felé tartott. Mayfield doktorban kezdett meginogni a természettudományos világnézet. Felkönyökölt és szeme sarkából a világító csíkra pislogott. Nem volt túl erős a fénye, de mégis elég erős ahhoz, hogy jól látsszék a padlón. Ügyesen kikerülte szőnyeget és az ajtó felé húzott. Ott bebújt az ajtó és a padló közti résbe, de mielőtt még ezt tette volna, nyílhegyet formázott a testéből. így az egész jelenség egy hatalmas nyílvesszővé alakult át, amely a folyosó felé mutatott. Mayfield doktor megtörölgette a szemüvegét párnája szélével, majd sajgó koponyával felült az ágyon. Nem kétséges, valamiféle foszforeszkáló nyílvessző húzódik a padlón az ajtó irányába. De mi a csoda lehet ez? Most, hogy a kísértetjárás lehetőségének fenyegető felhője elszállni látszott a feje felől, könnyebben kezdte szedni a levegőt. Úgy érezte, hatalmas kő gördül le a mellkasáról. - Mégiscsak győzött a természettudományos világnézet - morogta, miközben lekászálódott az ágyról és a világító nyílvessző fölé kuporodott. Óvatosan a fénycsík fölé tartotta a kezét. Tenyere eltakarta előle a fényt, ami azt bizonyította, hogy nem röntgensugárzással van dolga. Mayfield doktor ekkor arra gondolt, hogy bizonyára kutyaközönséges foszforcsíkot mázoltak a padlóra. Mivel álma maradéka is az Óperenciás tengeren túljárt már, úgy döntött: végére jár. a dolognak. Bár enyhén megbizserget-te a bőrét a gondolat, hogy a fény-nyíl kivezeti a folyosóra, mit volt mit tenni, követnie kellett az útját. Főleg, hogy erre külön felis szólította azismeretlen mázoló. Anyílhegy mellett ugyanis apró, nyomtatott fénybetűkkel egyetlen szó volt olvasható: gyere! . Mayfield sóhajtott és felrántotta a nadrágját. A tűznyíl a padlón mintha sürgette volna. Felcsatolta az óráját és közben lopva rápillantott. Negyed négy volt, még jóval hajnal előtt. Sóhajtott még egyet és belecsípett a karjába. Nem, nem alszik. Nem is beteg. Hideg a homloka, láza sincs. Inni nem ivott, 14 narkót nem szed, tehát nincs mese: az a tűzcsík ott a padlón nem látomás. És a betűk sem. Gyere! Hm. Hova a fenébe? Kinyitotta az ajtót, miközben titkon abban reménykedett, hogy a folyosón már nem lesz sem csík, sem betűk. Kissé megingott az önbizalma, amikor a fénycsíkot ott találta a folyosó padlóján is. Kikanyarodott a szobájából, s a lépcsőfeljáró felé indult, hogy onnan a végtelennek vegye az útját. Mayfield doktor ekkor megérezte, hogy elveszett. Mintha a csík mákonyt bocsátott volna ki magából, amely nyugtatólag hatott az idegeire és egyszersmind meg is gyengítette az ellenállását. - Mi a fenéért ne mennék utána? - gondolta, és csak úgy négykézláb elindult a lépcsőfeljáró felé. - Hátha a kalózok kincse, vagy mi a csoda? Fraser doki szabad idejében bizonyára kalóz volt és befalazta a gyémántjait. Az első lépcsőfoknál ismét megpillantotta a nyílhegyet és mellette a sziporkázó betűket: gyere! A lépcsőn nem lehetett négykézláb mászni, ezért mélyen lehajolva követte a nyíl útját, amely egyenesen a pincébe vezetett. Néhol már szakadozott volt a vonala, annak jeleként, hogy Mar-tha asszony jó néhányszor végigment rajta a felmosófával. Még néhány hét és örökre vége. Leért a pincébe. Oda, ahol nem volt egyetlen megveszekedett bútordarab, de még csak egy üres kartondoboz sem. Sötétségből viszont annyi volt odalent, hogy jó néhány holdvilágos éj-szakáfmeg lehetett volna tölteni vele. Már a pince padlóján mászott, lehajtott fejjel, a csík vonzásának engedve, amikor arra gondolt, hogy talán mégsem kellene továbbmennie. Mintha megmozdult voMa a feje felett a ház. Ajtó csapódott, a maga mögött hagyott lépcsőfokok pedig mintha táncra perdültek volna. A szél sírni kezdett odakint a kertben. Fogalma sem volt róla, hogyan képes meghallani, hiszen vastag betonfalak választották el tőle, mégis hallotta a sírását. Mintha a szél figyelmeztetni akarta volna, hogy takarodjék ki a pincéből, mert mindaz, amit eddig átélt, kismiska ahhoz képest, ami ezután következik. Mayfield doktor még volt győződve róla, hogy valami rettenetes fog következni. Egyszerre eszébe jutott mindaz, amit Mar-thától hallott. Fraser doktor és a kislány. A doktor kezelte a gyereket, majd furcsán kezdett viselkedni... Bejárt a városba, a kis Lissy Hartman pedig eltűnt. Nyoma veszett az anyjával együtt. A rohadt életbe! Hogy eddig erre még senki nem figyelt fel! ,15: Fraser doktor és a kislány... A gyerek anyja rájött a dologra, Fraser erre megölte mindkettőjüket, méghozzá a rendelőjében, aztán elásta a holttesteket a pincében. Talán volt benne annyi emberség, vagy mi a fene, hogy ezeket a hülye nyomokat hagyta maga után. Öngyilkos lett, de azt akarta, hogy megtalálják és tisztességgel eltemessék az áldozatait. Csak amikor a fény-nyíl hegye nekiszaladt egy kapcsolószekrénynek, döbbent rá, hogy alighanem vándorútja végére érkezett. Talán a kapcsolószekrényben egy fogantyú várja, vagy egy kulcs, amely a rémségek kicsi szobájába hívja. A hetedik szobába, ahova nem szabad belépnie senkinek. Megrázkódott és a talpára állt. Most érezte csak, mennyire sajog a térde. Sziszegett, aztán a nyílhegyre meresztette a szemét. Az aprócska betűk összefonódtak és táncolni kezdtek az orra előtt. Talán Fraser doktornak elfogyott a nyersanyaga s erre a néhány betűre már nem jutott elég. Mintha ezt olvasta volna ki belőlük: itt. Úgy futott a pulzusa, mint a prériegér, amikor kinyitotta a kapcsolószekrény ajtaját. Ha kulcsot talál odabent, talán megfordul és elszalad, ha kapcsolót vagy kallantyút, biztos, hogy nem húzza meg. A szekrényben azonban csak egy dosszié hevert és egy videokazetta. Kinyújtotta értük remegő kezét és anélkül, hogy rájuk pillantott volna, a hóna alá csapta őket. Megfordult és kimenekült a pincéből. Későn ébredt, amikor már rég nem a rőzsaujjú hajnal, hanem a fényszakállú nap fürdette sugaraiban a fák ágait. Feje alá tette a kezét és arra gondolt, hogy mióta beköltözött ebbe a házba, egyre hülyébbek az álmai. Ahelyett, hogy fürdőruhás lányok körül forognának, pincékben császkál, folyosókon mászik négykézláb, titokzatos dossziékat és videokazettákat talál faliszekrényekben. Akkor kezdett csak sápadozni, amikor megérezte, hogy sajog a tenyere, sajog a térde, leginkább pedig a feje búbja, amelyet éjszaka belevágott az ágy fejrészébe. Megtapogatta, majd rémült képpel a padlóra bámult. A világító nyilat ugyan már elnyelte 16 a nappal, a dosszié és a videokazetta azonban ott hevert az ágya mellett. Mayfield doktor behunyta a szemét, és természettudományos világnézete ellenére is imádkozni kezdett, hogy múljék el tőle a rontás. . Sajnos esze ágában sem volt elmúlnia. Épp csak annyi ideje maradt, hogy magára kapkodja a legszükségesebbeket, máris kezdetét vette a rendelés. Miss Brooks világoskék tekintete többször is érdeklődve megpihent rajta, s Mayfield úgy érezte, mintha közölni akarna vele valamit. Jó fél óra múlva aztán rá kellett döbbennie, hogy Miss Brooks érdeklődése kizárólag másnapos szakállának, véreres tekintetének és enyhén remegő kezének szól. Egyetlen pillanatig megkísértette az ördög, hogy megkérdezze tőle, nála odahaza, nincsenek-e foszforcsíkök a padlón, de még idejében türtőztette magát. Ebéd idejére elfogytak a betegek. Martha szótlan volt ezen a napon, és mintha ő is többször rajta felejtette volna a szemét. Mayfield doktor a tányérjába dugta a fejét és arra gondolt, mi lenne, ha fogná a dossziét és a kazettát, s mielőtt még megnézné, mi van benne, kimenne a folyó partjára és Fraser doktor után hajítaná. Vigye csak magával az öregúr a titkát: éppen elég baja van nélküle is. Aztán mégsem tette meg. Pedig, ha megtette volna, sok bajtól óvta volna meg magát. ' Csakhogy Mayfield doktornak erről akkor még sejtelme sem volt. 8 Délután négy felé jutott eszébe, hogy nincs képmagnója. Kocsiba Vágta magát és elkocogott addig a videokölcsönzőig, amely a városszéli benzinkút mellett épült. Szőke, bögyös lány állt a pultnál, egy halom szexfilm-kazettára támaszkodva. Bögyöske kidomborította a blúzát, amikor a doktor belépkedett az ajtón. - Jó estét. v - Üdv. - Mosolygott és csípőre tette a kezét. - Maga az új doki, mi? -Én vagyok - biccentett Mayfield. - Csak nincs a képemre írva? 17 - Ahogy vesszük - mondta a lány. - Azt csiripelik a madarak, hogy új fiú jött az öreg Fraser helyére. Azt sugározta a pillantása, hogy tetszik neki a doktor. Mayfield a pultra könyökölt. - Magnót is kölcsönöz, vagy csak kazettákat? - Általában csak kazettákat. Egyébként Sallynek hívnak. Hát magát? -Seannak. - Tetszik a nevem?, Mayfield doktor sóhajtott, aztán azt mondta, hogy tetszik. - Szóóóval - mondta elnyújtva az ó-t a lány..- Az a helyzet, hogy videomagnót általában nem kölcsönzünk. De ha magának kell... odaadom a sajátomat. Mayfield doktor veszélyt szimatolt. Ha elfogadja a lány ajánlatát, nehezen szabadul meg tőle. Különben is: megfogadta hogy Sally nevű lánnyal még egyszer nem kezd. - Majd érte megyek - mondta a szőke, egészen enyhén piros-pozsgás, szőkeszemöldökű lány, amikor lehajolt a pult alá és kiemelt alóla egy könnyű, alig retikülnyi képmagnót. - Csak lejátszó. Kazettát is akar hozzá? -Az a helyzet... - Bizonyára hozott magával. Pedig jó kazettáink vannak. Gondolom, a maga ízlése nem Stallone. - Nem éppen - mondta a doki. - Különben valóban hoztam magammal néhány kazettát. - Szex? - tudakolta a lány. - Orvosi dolgok. Operációk, meg ilyesmi. A lány elutasító fintort vágott. - Ha elmegyek magához és meghív egy italra, ne azokat tegye fel, jó? Majd én viszek valamit. Mayfield doktor a képmagnó után nyúlt. - Holnap visszahozom. - Ugyan már - tiltakozott a lány. - Ne fáradjon vele, doktor. Úgyis meg akarom mutatni magam. Majd érte megyek, jó? Mayfield már az ajtónál járt, amikor a lány utánakiabált. - Sally vagyok. Nem felejti el? A büdös életben soha - gondolta a doktor és bevágta magát a kocsijába. 18 Amikor Martna mögött becsükódott az ajtó, Mayfield doktor elhatározta, belekukkant a tekercsbe. Ha a kislánnyal kapcsolatban lesz rajta valami, azonnal elviszi a seriffhez. És már vissza sem tér ebbe a házba. Az éjszakát szállodában tölti, holnap meg majd meglátjuk. Először a dossziét vette a kezébe, majd rövid habozás után letette. Jöjjön csak a magnófelvétel. A lejátszó halkan kattogott, miközben szürke csíkok futottak végig a képernyőn. Mayfield a stop gombra tette az ujját, készen rá, hogy az első szörnyű jelenetnél kikapcsolja. Bár orvos, és nem tölti el iszonyattal a vér látványa, a kisgyerekek egészen más kategóriába tartoznak. Nem vagyok rád kíváncsi, öreg kéjgyilkos! . Az ernyő nagyot villant, majd egy ősz, félréfésült hajú, szemüveges, kellemes úriember képe bontakozott ki a semmiből. Minden bizonnyal Fraser doktoré. Amikor pedig a hangja is megszólalt, Mayfield majd hanyatt vágta magát rémületében. Elképedt ábrázattal rogyott le a szőnyegre, a nappali fényben láthatatlan foszforcsík mellé és megbabonázva meredt a televízió képernyőjére. — Donald Fraser doktor vagyok.—mondta az öregúr halványan elmosolyodva. - Hát maga kicsoda? Elhallgatott s kis híja volt, hogy Mayfield hangosan ki nem bökte a nevét. Már-már a száján volt, amikor rájött, hogy egy halott ember képének felesleges bemutatkoznia. - Be kell vallanom, kissé zavarban vagyok - folytatta Fraser doktor a képernyőn. - Hiszen fogalmam sincs róla, kivel beszélgetek. Még azt sem tudom, hogy ön, aki a kazettát megtalálta, férfi-e vagy nő. Bizonyos okokból jobban szeretném, ha férfi lenne. A másik, ami zavar, hogy amikor engem hallgat, én már halott vagyok, ráadásul olyan halott, aki nem a saját jószántából vált meg az életétől. Ön, kedvesem; már tudja, hogyan, nekem azonban még halvány fogalmam sincs róla. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy nagy esélyem van az erőszakos halálra, nincsenek kétségeim. Ráadásul Önre is ez a sors várhat, ha végighallgatja a mondandómat. Természetesen eszem ágában sem lenne veszélybe sodorni magát... ha nem lenne orvos. Ha végigszenvedte a mondókámat, azért még mindig módjában áll mérlegel- 19 ni a lehetőségeket. Most pedig arra kérem, helyezze magát kényelembe, öntsön magának egy erős kávét - ön még megteheti - aztán figyeljen rám. S hogy ne kelljen kapcsolgatni a készülékét, én is iszom egyet. Három perc múlva újra találkozunk. Máyfield doktornak esze ágában sem volt kávézni. Csupán annyit tett, hogy lerúgta a cipőjét. Aztán mindaddig meredten a hüvelykjére bámult, amíg ismét meg nem szólalt Fraser doktor a televízióban. - Akkor hát folytatom. Tudja, ki akarom élvezni a kávé minden cseppjét, hiszen ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó. Ki tudja, mikor teszik ki a pontot életem mondatának a végére. Szinte látom, amint nagy szemeket mereszt rám és arra gondol, ez a szerencsétlen, öreg Fraser doki minden bizonnyal becsavarodott. Ne aggódjék, kedvesem, nem történt semmi ilyesmi. Felelősségem teljes tudatában és értelmi képességeim birtokában beszélek. Nem tudom, kinyitotta-e már a dossziét. Ha igen, sejti, miről h lehet szó. Ha nem, egyelőre ne is nyissa ki. Ha lett volna időm és módom, használati utasítást is mellékeltem volna a kapcsolószekrényben hagyott tárgyakhoz. Ennek hiányában csak remélhetem, hogy a kazettával kezdi. Néhány szót arról, miért is van szükség erre a detektívesdire. Először is, tisztában vagyok vele, hogy halálom után nem sokkal megérkezik ide az utódom, akár férfi, akár nő. Nem tudhatom, ön kicsoda, éppen ezért nem kis kockázatot vállalok vele, amikor önre bízom mindazt, ami a halálomat okozta. Abban reménykedem, hogy felkelti az érdeklődését a történetem és megpróbál utánajárni a dolgoknak. Ezúttal is fel kell azonban hívnom a figyelmét az óvatosságra. Ha nem akarja úgy végezni, ahogy én, legyen nagyon, de nagyon előrelátó. Természetesen megtehetném, hogy írok a seriffnek egy levelet - attól tartok azonban, nem kerülne jó helyre. A rendőrség csak a racionálisan megmagyarázható jelenségekkel foglalkozik, az irracionális nem tartozik vizsgálódásai tárgykörébe. Malacképű barátom valószínűleg mindörökre a fiókjába süllyesztené, azzal a szent meggyőződéssel, hogy a jó öreg Fraser doktor rémeket lát. Ami úgy egyébként nem is bolondság - csakhogy ezek a rémek a valóság szülöttei. Ezért úgy döntöttem, inkább önnek, az utódomnak tárom fel mindazt, amire rájöttem. Hunyorgott néhány másodpercig, aztán tovább beszélt. 20 - Mivel semmi egyéb nem jutott az eszembe, kiötöltem ezt a foszforeszkáló csíkot. Tudom, nem a legjobb ötlet, de hát ha megtalálta a kazettát, mégiscsak megtette a hatását. Remélem, nem riasztják a ház furcsa hangjai? Ne féljen, nem én járkálok a folyosókon láncokat csörgetve, még csak mások kísértetei sem: egyszerűen a ház szerkezete mocorog a szélben. Én már annyira megszoktam, hogy talán nem is tudnék elaludni nélküle. Persze lehetséges, hogy amikor ezeket a mondatokat hallja, valahol ott leszek a közelében, de ne aggódjék, ha lesz is hatalmam valamit tenni önnel kapcsolatban, csak jóra számítson. Jóindulatú fickó voltam életemben, teljesen valószínűtlen, hogy halálomban megváltozzam. így hát kortyoljon egyet a kávéjából és egyetlen pillanatocskára gondoljon az öreg Fraser doktorra, aki szeretett volna még egy kicsit abban a világban maradni. Az öregúr megigazgatta a szemüvegét és a levegőbe bámult, valahova a felvevő-kamera mellé. - Sok mindent mesélhetnék a prakszisomról, amelyet ön előtt folytattam, de gondolom, önre maradtak a kartotékjaim, így azokból mindent megtudhat. Sőt önre maradt még, remélem, El-sa és Martha is - mindkettőben tökéletesen megbízhat, bár én nem közöltem velük semmit. Nem is annyira a saját, mint inkább az ő érdekükben. Most pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a dolgok kezdődtek. Nyissa hát ki a fülét. Kartotékjaimból sok minden kiderül a város lakosairól, többek között az is, hogy Hartmanék kilenc évvel ezelőtt költöztek a városba. Mrs. Hartman akkor még csinos, fiatal hölgy volt; Mr. Hartman kemény legény, ha jól tudom, favágó volt valahol Középnyugaton. Hogy pontosan honnan jöttek, nem tudta senki, de őszintén szólva nem is igen szokás errefelé a kérdezgetés. Ha elmondja valaki, jó, ha nem, úgy is jó. Attól a perctől kezdve, ahogy letelepedtek a városban, hozzám kezdtek járni. Mrs. Hartman ugyanis terhes volt, méghozzá eléggé előrehaladott állapotban. Természetesen megtettem mindent, ami ilyenkor szükséges - már ami a terhesgondozást illeti. Hébe-hóba Mr. Hartman is eljött a rendelőbe, többnyire a feleségét kísérte, de előfordult, hogy neki is akadt valami apró-cseprő problémája. Egyszer például favágás közben - mert itt is ezt a mesterséget folytatta - szálka ment a tenyerébe és csúnyán elmérgedt. Néhány nap alatt rendbe hoztam, Mr. Hartman mehetett újra fát vágni. 21 Hangsúlyozni kívánom, hogy Mr. Hartman fizikailag és szellemileg is egészséges volt, mint a makk. Harmincnyolc éves, kemény, mint az acél. Nagyjából ugyanezt mondhattam el a feleségéről, Bertha Hartmanról is. Ó valamivel törékenyebb alkat volt, de csupa izom és életerő, filigrán, mozgékony testén még a terhesség sem tudott sokat változtatni. A kis Lissy Hartman kellő időben és megfelelő súllyal született, minden különösebb komplikáció nélkül. Természetesen nem nálam, hanem a városi szülőotthonban, ahol az asszonyok általában szülni szoktak. Én csak akkor vezettem le szülést, ha valamilyen oknál fogva már nem volt remény, hogy a terhes nő elérje a szülőotthont. Ez inkább a nagy távolságokban szétszórt farmokra vonatkozott: ott bizony előfordult, hogy nekem kellett világra segítenem a kicsit. Ahogy Lissy megszületejtt, Hartmanék elhozták hozzám. Én annak rendje és módja szerint megvizsgáltam, egészségesnek találtam, és felfektettem róla egy kartotékot. Rávezettem mindazokat az adatokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy besorolhassunk valakit a pácienseink közé. Mivel Lissy még kicsike volt, eltekintettem tőle, hogy megröntgenezzem, pár vizsgálatot végeztem csak, többek között meghatároztam a vércsoportját. AB-s volt. Néhány évvel később Mr. Hartman halálos balesetet szenvedett. Én csak hallottam róla, a holttestével és a szerencsétlenség körülményeivel kapcsolatos vizsgálatokat nem én végeztem, hanem a rendőrség és a seriffi hivatal emberei. A helyi lapok eleget írtak az esetről, nem hallgattak el semmit, így aztán mindenki értesült a baleset minden apró részletéről- okosabb azonban senki nem lett tőle. Hogy miért mondom ezt? Hallgasson csak ide, fiatal barátnőm, vagy barátom. Megsimogatta ősz haját és megcsóválta a fejét. - Még mindig értetlenül állok az események előtt, mint ahogy értetlenül álltak mindazok, akik a baleset körülményeinek a felderítésével foglalkoztak. Nos, a történet a következő. Mr. Hart-man fát vágott a város melletti erdőben, motoros fűrésszel. Tapasztalt szakember volt: az újság szerint tíz éve végezte ezt a munkát. Soha semmiféle baleset nem érte még - kivéve a szálkákat a tenyerében. Ráadásul Mrs. Hartman is ott volt a közelében - ami csak még szörnyűbbé tette a jelenetet. Azt kérdi, mit keresett Mrs. Hartman az erdőben? Nos, süteményt vitt a férjé- 22 ' nek. Gyakran megtörtént, hogy ha a városhoz közeli erdőrészeket ritkították, Mrs. Hartman déltájban kocsiba vágta magát, beugrott valamelyik üzletbe és vett a férjének néhány darab süteményt. Ezúttal is így történt, ahogy azt a vizsgálat megállapította. Mr. Hartman éppen egy hatalmas fán dolgozott, a jelentésekben benne van a magassága, a súlya, és talap még a fajtája is, én azonban elfelejtettem őket. Elég annyi, hogy hatalmas fa volt, amelynek a kivágása nem kevés tapasztalatot és kellő óvatosságot igényelt. Mr. Hartman nem volt híján egyiknek sem. Úgy végezte a dolgát, ahogy kellett: bevágta a törzset a fűrésszel, meggyőződött róla, nincs-e veszélyeztetett a közelében, aztán éppen a döntés utolsó fázisához érkezett volna, amikor felbukkant a közelében a felesége. Mr. Hartman odakiáltott neki, hogy álljon kicsit hátrébb a kocsival, majd meg azt, hogy pár perc az egész és ha a fa ledőlt, jöhetnek a sütemények. Senki sem tudta elképzelni, hogyan is történhetett a tragédia. Hartman a megfelelő oldalon állt - mert azt remélem tudja, hogy a fa dőlése előre kiszámítható, és ha szabályosan végzik a törzs elfűrészelését, nem is dőlhet másfelé, mint amerre a munkás akarja. Hartman ezer meg ezer hasonló fát vágott már ki, ezért nem is hibázott. Akkor történt valami, amit senki nem tudott megmagyarázni. A fa, fittyet hányva a fizika törvényeire, nem arra zuhant, amerre kellett volna. Nem, ne gondoljon bűntényre vagy hasonlóra, nem volt senki a közelben, aki valamiben is mesterkedhetett volna, és nem is látta senki a fadöntést, csak Mrs. Hartman és Péter Stone, egy másik favágó. S itt el is érkeztünk történetünk sarkafatos pontjához. Úgy esett ugyanis, hogy Péter Stone olyan pozícióban állt, egy másik fa dőlését figyelve, ahonnan Mr. Hartman fájának csak a tetejét láthatta - magát a fát nem. S ha hiszi, ha nem, Péter Stone eskü alatt vallotta, hogy Mr. Hartman hatalmas fája eldőlni látszott az előre kiszámított oldalra, majd abbahagyta a dőlést és visszabillent oda, ahonnan elindult. Éz pedig annyit jelentett, hogy a fizika törvényeinek ellentmondva, a fatörzs ismét függőleges helyzetet vett fel, majd hirtelen az ellenkező oldalra zuhant. Oda, ahova nem lett volna szabad dőlnie, s ahol Mr. Hart- j man állt. 23 A tragédia megtörtént, méghozzá a szerencsétlen asszony szeme láttára. A szakértői vizsgálatok semmi konkrét eredményt nem hoztak. Meghallgatták ugyan Péter Stone vallomását, de mint hihetetlent, el is vetették. Ha egy soktonnányi óriás dőlni kezd, talán csak a Jóisten tudja ismét függőleges pozícióba állítani. Mrs. Hartman vallomása is hasznavehetetlennek bizonyult, ő még annyit sem látott, mint Stone-. Csak akkor fogta fel, hogy baj történt, amikör a fa maga alá temette a férjét. A seriffi hivatal hamar lezárta a nyomozást. A rejtély továbbra is rejtély maradt,,de mivel idegenkezűségnek nyoma sem látszott, le kellett, hogy zárják. Egy riporter ugyan felvetette, igaz, igén óvatosan a kérdést, vajon nem valamelyik favágótárs, ne-talántán maga Mrs. Hartman lökte-e a dőlő törzs elé a férjét, de senki nem vette komolyan ezt a lehetőséget. Mrs! Hartman végig a kocsijában ült, erre akadt szemtanú, a favágók közül pedig senki sem közelítette meg az áldozatot. A fa furcsa dőlésére sem volt magyarázat — sem UFO-t nem láttak a környéken, sem hirtelen támadt forgószelet. Az eset bevonult a nem egészen megmagyarázott üzemi balesetek közé. Mrs. Hartman férje halála után sem hagyta el a várost, kizárólag a munkájával és Lissy nevelésével foglalkozott. A kislány rendkívüli módon hasonlított rá: vékonyka volt, de csupa izom, hajói emlékszem, mindig az elsőkközött végzett az iskolai sportversenyeken. Csendes, visszahúzódó leányka volt, bizonyára alánosán megviselte édesapja halála. Őszintén szólva ezek után nem sokat hallottam róla. Iskolába kerülve iskolaorvoshoz járt, s Mrs. Hartman sem tüntetett ki gyakori látogatásával. Ha találkoztam vele, barátságosan üdvözöltük egymást, de soha nem említette, hogy egyszer is fel óhajtana keresni, én pedig nem erőltettem a dolgot, arra gondolván, hogy bizonyára a helyi kórházban talált magának másik orvost. Egyszer aztán történt valami, ami ismét csak összehozott bennünket. Úgy esett a dolog, hogy az iskola kerékpárosai kisebb túrát tettek a város környékén, s az a megtiszteltetés érte a házamat, hogy azt is körülkerékpározták. Ha előtte megkérdeztek volna, eltanácsoltam volna őket innét, természetesen nem azért, mintha zavartak volna a biciklisták, éppen ellenkezőleg, szeretem a vidám gyerekzsivajt, hanem mert jól ismerem a környéket. Még a leglaposabb sziklákat is alattomos jepedések szab- 24 ' ... dalják, márpedig, ha egy ilyenbe belecsúszik a bicikli kereke, könnyen baj történhét. Nos, ezúttal történt is. Éppen a kis Lissy Hartman gépének a kereke csusszant bele egy résbe, s a kislány kiesett a nyeregből. Akkorát zuhant a kövön, hogy még az eszméletét is elveszítette,. A többiek vakrémületükben ott toporogtak körülötte, míg valamelyiküknek eszébejutott, hogy szerencse a bajban: éppen egy orvos háza közelében történt a baleset. Néhány perc múlva a kis Lissy már itt hevert a rendelőm díványán, s éppen akkor nyito-gatta égszínkék szemeit, amikor megállapítottam, hogy szerencsére nem tört el semmije. Horzsolás azonban bőven akadt rajta, ezért kitisztogattam a sebeit, s bár nem nagyon akarta, vért is vettem tőle. Éppen csak annyit, hogy megállapítsam a vércsoportját és még néhány apróságot - hátha később szükség lenne rá. Őszintén szólva évek óta nem láttam már s fogalmam sem' volt róla, van-e nálam kartotékja. Volt. Előkerestem a megsárgult papírt, majd meglepetve vettem észre, hogy akkor, régen, kilenc évvel ezelőtt már meghatároztam a vércsoportját. A karton tetején nagy piros betűkkel ott állt a jel: AB. ! Hitetlenkedve bámultam a kartotékra. Új meghatározásom, amelyet rendelőm büszkeségével, a legmodernebb vértomográf-fal végeztem, egyértelműen 0-ás vércsoportot mutatott. Éreztem, hogy elönti a verejték a homlokomat. Jóságos Isten! Szerencse, hogy nem történt tragédia. Még rágondolni is rossz volt, mi lett volna, ha súlyosabb balesetet szenved, nekem vérátömlesztést kellett volna alkalmaznom, s a régi karton alapján nem megfelelő vért kapott volna tőlem. Első dolgom volt felkeresni Mrs. Hartmant. Ő maga nyitott ajtót és csupa mosoly volt a tekintete, amikor megpillantott. - Jöjjön csak be, doktor - invitált, s láttam rajta, enyhén zavarban van. Arra gondoltam, bizonyára'kínos lehet neki, hogy éppen én nyújtottam segítséget a lányának, akit hűtlenül elhagyott. Nem akartam fokozni a zavarát, ezért néhány szóval érdeklődtem Lissy felől, majd rátértem jövetelem céljára. Megkérdeztem tőle, milyen a lánya vércsoportja. Még most is magam előtt látom Mrs. Hartman meghökkent tekintetét, amikor ott, az ajtóban, feltettem neki a kérdést. Bár el nem tudtam képzelni, mi a meghökkentő benne, türelmesen megvártam, amíg magához tér és válaszolni tud. ' 25 - Nullás - mondta aztán. - Biztos benne? Csípőre tette a kezét, valósággal elállva előlem a bejáratot. - Mi akar ez lenni, doktor? Olyan ellenségesen csengett a hangja, amilyet - főleg azok után, hogy rendbe tettem a gyereke sebeit - egyáltalán nem érdemeltem meg tőle. Úgy látszik, ő maga is rájöhetett közben erre, mert immár szívélyesen befelé invitált. -Jöjjön csak be, doktor. Kiderült, hogy Lissy nincs odahaza, iskolai tornaünnepélyre készül, ő maga pedig éppen a főzést szakította meg a kedvemért. - Tegye csak.fel még egyszer a kérdését - kérte bizonytalan pillantást vetve rám. Elmondtam neki, miről van szó. Hogy az én régi kartonomon AB-s vércsoport szerepel, legújabb meghatározásom szerint viszont nullás a kislány vércsoportja. - Akkor ez utóbbi a jó - mondta Mrs. Hartman a konyha felé pislogva, ahonnan mintha egy gőzfazék halk fütyülése hallatszott volna. -De hát... teljességgel kizárt, hogy kilenc éve tévedtem volna. A fütyülés a konyhában hangos sivítássá erősödött. Mrs. Hartman felállt és rám mosolygott. - Ne haragudjék, doktor, de mennem kell. Én nem értek ezekhez a vércsoportokhoz, vagy micsodákhoz. Ez a maguk dolga, orvosoké. Mindenesetre jó lenne, ha egyetértenének, mert mindig az szokta a bajt okozni, hogy ahány doktor, annyifélét mond az embernek. Akár meg is sértődhettem volna, de nem volt kedvem hozzá. Személyes kudarcként éltem meg azt a vércsoport meghatározást, amely esetleg tragédiához is vezethetett volna. Ezután néhány nap szünet következett. Igyekeztem egyre kevesebbet gondolni a hibámra, de akaratlanul is elő-elővettem Lissy Hartman kartotékját. Egyre erősebb lett ugyanis bennem a meggyőződés, hogy nem követtem el hibát. Két álló hétig dédelgettem magamban a gondolatot, mielőtt kocsiba vágtam volna magam és behajtottam volna a városi kórházba. Oda, ahol az újszülöttek születési kártyáit őrzik. Ismertem az ottaniakat, nem volt nehéz megtalálnom a megfelelő embert. Lementünk a pincébe, ahol a kórlapokat tárolják, s mivel 26 akkortájt még alig használtak számítógépet a nyilvántartáshoz, belemerültünk a kartonok vizsgálatába. Két óra kemény küzdelem után arra a megállapításra jutottunk, hogy a kis Lissy kartonja bizony hiányzik. Amint kiderült a dolog, kísérőm, egy fiatal gyakorló orvos a homlokára csapott, - A fenébe is, majd elfelejtettem! Biztos rossz helyre rakták vissza. Éppen tegnap fejezték be a visszapakolást. - Visszapakolást? - Maga nem olvas újságot? - kérdezte. - Mit kellett volna olvasnom benne? - Valami marha betört hozzánk. Talán egy narkós, aki eltévedt a folyosókon és lebóklászott ide, a pincébe. Dühében aztán, hogy nem talált anyagot, összekavart mindent. Kiszórta a dobozokat; majd egy hétig rakosgatták vissza az asszisztensek. A maga által keresett karton is bizonyára megvan valahol, csak éppen nem a helyén. Mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy az a karton itt volt, de már nincs itt. Csak éppen azt nem tudtam, miért. 10 Fraser doktor pihent egy kicsit, majd bátorítóan belemosolygott a képernyőbe. -Nem érti, mi? Legyen nyugodt, én sem értettem. Egyben azonban biztos voltam. Lissy Hartman kartonja nem véletlenül tűnt el, mint ahogy a betörés sem véletlenül azután történt, hogy megemlítettem Mrs. Hartmannak aLissy vércsoportjakörüli furcsaságokat. Annyi eszem mindenesetre volt, hogy ne menjek vissza hozzá, hanem igyekezzek más oldalról megközelíteni a problémát. Arra kellett rájönnöm, vajon hol csinálhattak még vércsoport meghatározást a kislánynak. Hiába, is keresgéltem azonban, rá kellett jönnöm, sehol. Ez az út járhatatlannak bizonyült. A vakvéletlen szerencsére a segítségemre sietett. Éppen odahaza pihentem rendelés után, még mindig ezen az átkozott vércsoport-rejtélyen töprengve, amikor felcsengett a telefon. Az a fiatal, gyakorló orvos jelentkezett, aki segített feltúrni a pincében a kartonokat. 27 - Még mindig érdeklik a vércsoportok, doktor? - kérdezte. -Azt hiszem, találtam magának valamit. Bejönne úgy estefelé? Nehezen múltak az órák, de valahogy csak eltelt az idő. Este nyolc körül bérit voltam a kórházban az ügyeletesi szobában, ahol a gyakorló orvos mellett egy szemüveges, ugyancsak fehér köpenyes fiatalemberre találtam. - Elliot, ő Fraser doktor, akiről beszéltem neked. - Örvendek - biccentett a fiatalember. A gyakorló orvos Elliotra mutatott. - Szerencséje van, doktor. Elliot itt volt nálunk két évvel ezelőtt, amikor bevezették a számítógépes nyilvántartást. Ő vitte csak úgy próbaképpen a réges-régi kartonok egy részét gépre. -De hiszen maga azt mondta, hogy nincsenek gépre vive! - Csak a K betűig készültem el a munkával - mentegetőzött Elliot. - Akkor közölték velem, fejezzem be, mert ennyiből is meggyőződhettek róla, hogy a rendszer megfelel a célnak. Ezután a folyó eseteket kellett programoznom. - Úristen - nyögtem, nagyokat nyelve. - Csak nem őrizte meg azt a régi programot? - De meg ám! - bólogatott Elliot. - Meg én! És mielőtt maga idejött volna, már meg is néztem Lissy Hartman kartonját. Itt van egy másolat, ki is printeltem magának. Úgy kaptam a lap után, mint fuldokló a szalmaszál után. Rápillantottam, majd azt hittem, megáll a szívverésem. Ezen a* kartonon is AB-s volt Lissy Hartman vércsoportja. 11 Fraser doktor megcsóválta a fejét a képernyőn. - Az emberek nem szokták úgy cserélgetni a vércsoportjukat, mint az alsónadrágjukat. Ha valaki AB-s volt gyerekkorában, akkor az is marad. Csakhogy Lissy Hartman AB-s volt, majd hogy hogy nem, később nullássá változott. Ez pedig nem jelenthetett egyebet, mint hogy az a Lissy Hartman, aki jelenleg Mrs. Hartman lánya, nem ugyanaz a kislány, akit annak idején én kezeltem. Egyszerre csak megindult az agyam. Talán azért változtatott orvost Mrs. Hartman, nehogy észrevegyék valamit? De mi a csodát kellett volna észrevennem? 28 Túráztattam egy sort a szürkeállományomat, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy alighanem valami szörnyű bűnténybe tenyereltem bele. Például gyermekkereskedelembe. Mrs. Hart-mannak volt egy gyereke, Lissy, AB-s vércsoporttal, a kislány még egészen kicsi korában meghalt; vettek maguknak egy másikat. Mint ahogy a kenyeret vagy a tejkonzervet veszik a szupermarketben. Tőlem is nyilván azért távolodtak el, nehogy felfedezzem, hogy ez a Lissy Hartman nem az a Lissy Hartman, akinek a sorsát még születése előtt a kezembe vettem. Volt persze gyengéje is az elméletemnek. Hartmanék úgy éltek az emlékezetemben, mint összetartó família: mindketten egészségesek voltak, s ha történt is valami tragédia az életükbén - konkrétan gyermekük elvesztése - aligha kellett volna illegális gyerekvásárláshoz folyamodniuk, hiszen fiatal koruknak köszönhetően, még akárhány saját gyermekük is lehetett volna. Itt aztán meg is akadtam. Biztos, hogy lehetett volna? Hátha valamelyikük egészségi állapotában olyan negatív változás állott be, amelyről nem tudhattam. Megvallom, ezen túlmenően is mindenféle rémtörténetek fordultak meg a fejemben, egészen addig bezárólag, hogy Mr. és Mrs. Hartman gyilkosok voltak, akik felhajtották a gyerekeket, megölték őket és eladták a szerveiket. Ennek természetesen minden tény ellentmondott, mégis egyre inkább belelovaltam magam a dologba. Történt valami az orrom előtt, ami megmagyarázhatatlan és érthetetlen, ráadásul ki tudja, milyen veszélyt rejteget az ártatlan kisgyerekek számára. Még Mr. Hartman halálát is összehoztam az elképzeléseimmel. Talán az a banda, amelyhez tartozott, vagy éppen a riválisuk, leszámolt vele, Mrs. Hartman pedig elmenekült előlük, magával vive a kis Lissyt, akit azóta már lehet, hogy ki is mértek kilóra, mint ahogy a levágott bárányokat szokás. Mindössze annyi volt, amit tehettem, hogy megpróbáltam rábeszélni Malacképűt, folytassanak egy kis nyomozást Mrs. Hartman és Lissy után. Seriffünk nagy nehezen bele is egyezett, majd bizonyos idő után közölte velem, hogy a nyomozás nem járt eredménnyel. Biztos voltam benne, hogy fel sem emelte a telefont. Vén hülyének tartott, akinek nincs más dolga, mint a törvényt izélgetni. Ezzel aztán ki is fogytam az ötletekből, s talán még tíz évig eléldegéltem volna békében és nyugalomban, ha nem jelentke- 29 zik ismét az a fickó, aki számítógépre vitte a kórház adatbázisának egy részét. Emlékszem, esős, kellemetlen délután volt, amikor felcsengett a telefon. Felvettem, majd azt hittem, mindjárt fenékre is esek a meglepetéstől. - Találtam magának valamit, doktor - mondta Elliot. Bevágtam magam a kocsiba, és meg sem álltain a megadott címig. Elliot egy bérház harmadik emeletén lakott, olyan lakásban, amelybe szinte be sem lehetett férni a számítógépektől. S hogy én mégiscsak befértem, az egyedül és kizárólag Elliot határozottságának volt köszönhető. Térült-fordult, berakott egy gépet a sarokba és máris akadt számomra hely. Elliot rám nézett, aztán megvakarta az orra hegyét. - Ne haragudjék, doktor, hogy olyasmibe ütöm az orrom, ami nem rám tartozik, de tudom, magát az izgatja, hogyan változott valakinek a vércsoportja AB-sből 0-ássá. Igaz? Haboztam egy kicsit, majd kelletlenül bólintottam. Eddig ugyanis sem a barátjának, sem neki nem mondtam el, mit is akarok akis Lissy papírjaitól. - Miből jött rá? - röffentem rá mogorván. - Összehasonlítottam azt a régi kartotékot azzal a néhány szóval, amit ön elkottyantott', doktor. Ne féljen, megtartom a titkát. Engem a masinák érdekelnek, nem az emberek. Felőlem akár meg is kaphatja az orvostudomány Nobel-díját, nem állok maga elé egy üres kalappal, hogy pottyintson bele nekem is valamit. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Igen. Ez a rejtély - mondtam. - Hogy miképpen változhatott meg valakinek a vércsoportja. Elliot megcsóválta a fejét. - Hát ez bizony nem az én asztalom. Viszont találtam magának valamit. Tudja, hogy Bearstownban is én dolgozom fel a kórház iratanyagát? , , Fogalmam sem volt róla, ezért hallgattam mint a csuka. - Számítógépre viszek mindent, amit az elmúlt tíz évben a bearstowni kórház csak termelt. Kartotékokat, leveleket, számlákat. Ott találtam magának valamit. - Mi az? - türelmetlenkedtem. - Itt van. Nézze meg! Benyúlt a legközelebbi számítógép mögé, kihúzott onnan egy papírlapot és a kezembe nyomta. Beleolvastam, majd egyszerre úgy éreztem, megáll bennem az ütő. A papír egy levél máso- 30 lata volt, amelyet bizonyos Franklin doktor küldött a kórház vezetőségének. Az irományból kitűnt, hogy nem ez volt az első, amellyel megörvendeztette őket, a kapott válaszok azonban aligha elégítették ki az érdeklődését. A levélben ugyanis az állt, hogy még mindig nem tudja, mit szándékozik tenni a kórház a kartotékok rendjét illető lazaságok ellen. Legújabban például egyik páciense - bizonyos Caroline Kim - akinek eredetileg A-s volt a vércsoportja, egy későbbi kartonon 0-ásként szerepel. - Csak ezt találta? - kérdeztem felvillanyozva és hálátlanul. Elliot azonban nem sértődött meg érte. - Franklin doktor előző leveleire gondol? Nos, azok nem kerültek elő. Bizonyára kidobták őket, mielőtt még az iktatóba kerültek volna. Elliot kíváncsian fürkészte az arcom, aztán megpöckölte a komputer oldalát. - Végeztem egy kis magánnyomozást, doktor. Remélem, nem ró meg érte. Amikor ki vagyok dögölve, játszani szoktam a gépeimmel, s az ön érdeklődése egy kissé a rejtvényprogramokra emlékeztet. Tudja, hány évvel ezelőtt történt ez a dolog? - Kilenc - mondtam, a levél dátumára pislantva. - Pontosan. Kilenc évvel ezelőtt történt odaát valami, ami kísértetiesen hasonlít arra, amit ön még mindig nem mondott el nekem. Ne haragudjék, de a játék kedvéért végigböngésztem az itteni újságokat tíz évre visszamenőleg, s rátaláltam Mr. Hart-man halálának a sztorijára. Roppant érdekes. - Én inkább tragikusnak mondanám. - Igen-igen. Az a helyes kifejezés - mentegetődzött Elliot. -Szóval... ezután belekukkantottam a Bearstown-i lapokba is. Persze a kilenc évvel ezelőttiekbe. Hasonlót kerestem bennük, mint ami Mr. Hartmannal történt. - És... talált valamit? - kérdeztem rekedten. - Találtam, doktor - mondta mély sóhaj kíséretében. - Nem fog örülni neki. 12 Nem is örültem. Ahogy elolvastam a kezembe nyomott újságcikket, megfordult velem a világ. A történet arról szólt, hogy élt a városban egy házaspár, Mrs. és Mr. Kim. A férfi autószerelő volt, a nő tanítónő, volt egy öt év körüli kislányuk, akit Caro- 31 line-nak hívtak. Egy napon szörnyű szerencsétlenség rázta meg a kisvárost. Mr. Kim, erős, kifejezetten jóképű, sportos férfi, aki korábban rögbyzett is egy jónevű csapatban, tragikus szerencsétlenség áldozata lett, méghozzá felesége szeme láttára. Mr. Kim éppen egy magasba emelt autó alatt tevékenykedett, amikor a felesége beugrott hozzá néhány süteménnyel. -Te jóságos Isten! - nyögtem meghökkenve. - Éppen úgy, mint... - Mr. Hartman esetében - fejezte be a mondatomat Elliot. -A férje intett neki, hogy várjon néhány másodpercig, amíg még becsavar valami csavart, Mjs. Kim várakozott, s ezalatt történt a szerencsétlenség. A pokolian erős hidraulikával felemelt dögnehéz autó rázuhant a szerencsétlen Mr. Kimre és palacsintává lapította. - Kinyomozták, miért mondott csődöt a hidraulika? - Amiért egy dőlni készülő fa ismét függőleges helyzetbe tornázta magát. Senki nem értette. A hidraulika jó volt, csak éppen egy pillanatra kiesett a szerepéből. Ennyi, - A kislány? -Ezután történhetett valami, amiről nem tudunk, s amiből Franklin doktor rájött, hogy a gyerek megváltoztatta a vércsoportját. - Megváltoztatta? - Vagy megváltozott neki, mindegy. A lényeg az, hogy Mrs. Kim röviddel ezután Caroline-nal együtt elköltözött a városból. Felmondta az állását az iskolában, ahol tanított. - Tudja hova ment? Elliot széttárta a karját. - Nem jelentette be senkinek. Nos, mire gondol, doktor? Jó lett volna, ha valaki megmondja, mire kellene gondolnom. Elliot megvakargatta a feje búbját. ' -Biztos gyerekkereskedelem, vagy hasonló. A kérdés csak az, érdemes-e beletúrni más szemetébe. - Ezt hogy érti? Elliot felfújta a képét, aztán fütyülve kieresztette a levegőt a száján. -így- Felemelt egy újabb papírt és az orrom alá nyomta. A papír egy rövid cikk másolata volt. Arról szólt, hogy Scott 32 Franklin doktor öngyilkos lett. A rendelőjében akasztotta fel magát. . Elliot fürkészve vizsgálta az arcom, s amikor letettem a papírt, megkérdezte: - Még mindig bele akar túrni a más szemetébe, doktor? 13 Fraser doktor megsimogatta a homlokát és komoran nézett rám. - Ha akkor visszafogom magam, ön most aligha ülne a szobámban. Akkor még élnék és csendben várakoznék a tisztes halálra. Sajnos... valami megpattant bennem. Őrjítő és megmagyarázhatatlan kíváncsiság lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, életem és orvosi munkásságom fityinget sem ér, ha nem tudok megfelelni ennek a kihívásnak. Meg kell tudnom, mi történt a kislányokkal; fel kell tárnom a változó vércsoportok rejtélyét. Fraser sóhajtott és folytatta. - Rövid leszek. Megkérdeztem Elliotot, hajlandó-e a továbbiakban is segíteni. Azt válaszolta, miért ne? Számára csak játék volt az egész. Addig, amíg... De ezt kicsit később. Szóval Elliot nekiállt és megpróbált a környék kisvárosainak újságjaiban hasonló rejtélyes történeteket keresni. Én pedig... hm... feladtam egy hirdetést egy orvosi lapban. Olyanokat kerestem, akik tudnak olyan esetekről, amikor valakinek gyerekkorában megváltozott a vércsoportja. Azt is beleírtam, hogy elsősorban a 0-ás vércsoportok érdekelnek. Megcsóválta a fejét és a kamerán keresztül egyenesen a szemembe nézett. - Két hét múlva Elliotot meggyilkolták. 14 Mayfield legszívesebben kikapcsolta volna a képmagnót. Fraser doktor bizonyára számolt az ilyenfaj ta reakcióval, mert gyorsan felemelte a kezét. - Ne! Még ne kapcsolja ki a készüléket. Ha eddig meghallgatott, most már hallgasson végig. Hogy mit csinált Elliot, melyik kórház nyilvántartására kapcsolódott rá, nem tudorri, mint ahogy 33 azt sem, maradt-e nyoma az archívumokban a tevékenységének, csak érzem, hogy maradt. Valaki, akinek vaj volt a fején, rájött valamire - nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én voltam az ostobán vigyázatlan: nem lett volna szabad feladnom azt az apróhirdetést. Ami EUiotot illeti, öngyilkos lett a lakásában. Felakasztotta magát egy fogasra. Az az Elliot, akinek esze ágában sem lett volna meghalni. Bár minden jel öngyilkosságra mutatott, én mégis biztos voltam benne, hogy EUiotot megölték. S a halálának én vagyok az oka. Abban a szent pillanatban, ahogy megtudtam, hogy meghalt, azt is megértettem: magam is halálra vagyok ítélve. Hogy Elliot szavaival éljek: beletúrtam valakinek a szemetébe s azok, akiké a szemét, aligha fognak megkegyelmezni. Még akkor sem, ha feladok egy újabb hirdetést, hogy már egyáltalán nem is érdekel a vércsoport-átalakulás. Az utóbbi időben mintha megváltoztak volna körülöttem a dolgok. Az az érzésem, hogy a nap minden szakában figyel valaki. Úgy ismerem a házam recsegéseit, mint a hanglemezeimet, s biztos vagyok benne, hogy a már megszokott zajok közé újak, megmagyarázhatatlanok tolakodtak. Megsimogatta a haját és szomorú grimaszt vágott. - Az a helyzet, kedves utódom, hogy hamarosan meghalok. Akárkiknek is tenyereltem a szemetébe, megölnek. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megpróbáljak elmenekülni, arról nem is beszélve, hogy ki elől menekülnék és hova? Azt hiszem, én is öngyilkos leszek. Azaz, azt a látszatot keltik majd, hogy felakasztottam magam valahova: a gerendákra, vagy talán a kertben egy fára. Akármi is legyen a látszat, ön, kedvesem, ne higgyen neki! Soha, de soha nem ölném meg. magam! És most elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. A dossziéban megtalálj a mindazokat a dokumentumokat, melyeket Elliot szerzett nekem - nézze át őket alaposan. De legyen óvatos, nagyon óvatos. Azok, akik engem megfeltek, figyelni fogják önt is, és megpróbálnak rájönni, megtudott-e tőlem valamit. Ha rájönnek, önnek is vége. De azért ne adja fel. Ha csörgedezik magában egy icipici a nagy felfedezők véréből, próbáljon meg végére járni a rejtélynek. Csak ne menjen fejjel a falnak, mint én. Hogy miért biztatom minderre? Gondoljon csak a szerencsétlen kisgyerekekre! Mit szólna hozzá, ha egyszer a magáét szabdalná darabokra va- 34 lami szörnyeteg. Mi, orvosok, azért vagyunk^ hogy segítsünk az embereken. Néha így, néha úgy. Sajnos, emiatt gyakran mi magunk is veszélybe kerülünk. Fraser doktor kacsintott, felemelte a karját és Mayfield felé intett. - Búcsúzom magától, kedvesem. Vigyázzon, és ne adja fel! A képernyő kivilágosodott: Fraser doktor befejezte az üzenetét. • Mayfield doktor felállt, kikapcsolta a készüléket és ott, állóhelyében, szent esküvéssel megfogadta magának: változzék bár az egész emberiség vércsoportja akármilyenből 0-ássá, ő akkor sem törődik vele. Nem az a dolga, hogy maffiákkal hadakozzék. Arra ott a rendőrség. Neki az a dolga, hogy megmasszírozza Mr. Templeton prosztatáját, ha szurkai a heréje. Ennyi és nem más. Lesétált a kapcsolószekrényhez, visszatette a kazettát és a dossziét a helyére. Úgy érezte, megszabadult a felelősségtől. 15 Két nap múlva, délután, feljött a szőke lány, Sally, a képmagnóért. Jóval rendelési idő után, amikor már csak Martha szösz-mötölt a konyhában. Sally mélyen kivágott blúzt és olyan szűk szoknyát viselt, hogy bizonyára hosszú percekbe került, amíg magára tudta rángatni. Mayfield doktort, bármennyire is igyekezett ellenállni nekik, mágnesként vonzották a lány keblének halmai. Sally gátlástalan volt, de nem rámenős. Mintha sajátosan szabados stílusa ellenére is tisztelte volna a ház hangulatát. Amikor Mayfield beültette egy kényelmes bőrfotelba, elismerően csettintett. - Csupa elegancia. Tudja, hogy az öreg doktor hazavágta magát? Mayfieldet sértette ugyan a hang, de gyorsan túltette magát rajta. - Tudom - biccentett. Sally megcsóválta a fejét. - Nem tudom, hol olvastam, de valahol biztos, hogy az öreg doktorok gyakran hazavágják magukat. Nem tudja, miért? 35 - Nem - mondta Mayfield. - Nem tudom. De ha öreg leszek, biztosan megtudom. A lány körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, nincs-e valaki a szobában, aztán elkapta Mayfield doktor csuklóját. - Tudja, hol vágta haza magát? -Hol? - Azt mondják, kint, a szikla szélén. Ott folyik alatta a mélyben a folyó. El tudom képzelni, hogy teliholdkor az ember azt hiszi magáról: repülni is képes. - Honnan veszi, hogy telihold volt? - Az újságok írták. Még arra is gyanakodtak, hátha szegény, öreg doki holdkóros volt. Szerintem inkább magányos volt, mint holdkóros. Maga nem az? - Mármint holdkóros? - kérdezte Mayfield. - Mármint magányos. Mert én az vagyok. Ha majd maga is nagyon az lesz, szóljon le a kölcsönzőbe. Csak annyit mondjon, hogy Sally, magányos vagyok. Oké? És én jövök. - Oké, Sally - mosolygott Mayfield. - Ha úgy érzem, telefonálni fogok. A lány felállt, és leráncigálta a térdére szoknyáját. - Jól elbeszélgettünk. Csodaszép itt a szirt tetején. Csak éjszaka néha nagyon fúj a szél. Maga nem fél éjszakánként? Én nem szívesen maradnék idefent egyedül. Mayfield arra gondolt, hogy ő sem. Majd meg arra, hogy nagy marha volt, amikor követte a foszforcsíkot a pincébe. 16 Este kilenckor, amikor már fent volt a hold az égen - igaz, ezúttal nem a telehold, csak a háromnegyed része - elhatározta, kisétál a sziklához, ahonnan Fraser doktor állítólag vízbe vetette magát. Bár, ahogy megfogant benne az elhatározás, mindjárt tiltakozni is akart ellene: legnagyobb meglepetésére, nem tudott. Mintha ismeretlen erő arra kényslérítette volna, hogy sétáljon ki a folyó fölé nyúló sziklaszirtre. Félúton járhatott már, amikor eszébe jutott, hogy akár ő is úgy végezheti, mint Fraser doktor. Megtorpant, majd feltette magának a kérdést: ugyan miért? Bárkik is figyelik Fraser hajdani házát, sAemmi olyat nem tudhattak meg idáig, amiből arra követ- 36 kezíethetnének, hogy tisztában van a doktor halálának a körülményeivel. Addig feltétlenül biztonságban van, amíg nem kezd cl maga is nyomozni. Márpedig nem kezd el, abban biztos lehet a világ. Beleértve magát Fraser doktort is. Felcaplatva a szikla tetejére, lélegzete elakadt a szépségtől. Ötven-hatvan méter mélységben alatta csacsogott a folyó,! messze távolban nyírfák integettek, mint óriási, földbe szúrt ecsetek. Ahogy a hold ezüstös fénye végigsimogatta a vidéket, mintha ezüstport vertek volna fel a sugarai. Mayfield szájtátva bámulta a csodát, eközben tökéletesen megfeledkezett Fraser doktorról. Amikor aztán valahogy mégiscsak az eszébe jutott, mély szégyenérzés öntötte el. Szerencsétlen doktor... Annyira megközelítette a szakadék szélét, hogy már csak egy kis lépés választotta el tőle. Előrehajolt, hogy még jobban szemügyre vehesse a folyót. Ekkor váratlanul felbukkant lelki szemei előtt a lefelé hulló doktor, amint széttárt karokkal a víz felé közeledett. - Úristen! - suttogta rémülten. - Szörnyű és ugyanakkor csodálatos. Közvetlenül a szikla szélére állt és lenézett a vízre. A»csacso-gó hullámok mintha hívogatták volna. Mintha azt magyarázták volna neki, hogy nem kell félnie, csak engedje el magát nyugod-. tan, bízza a levegőre további sorsát. A léghullámoknak szárnyai nőnek s gyengéden lesegítik a folyó hátára. Mayfield mélyen előrehajolt és csak akkor kapta vissza magát, amikor már majdnem elindult a folyó felé. - Úristen! - suttogta megdöbbenve. - Megőrültem, vagy mi a fene? Ebben a pillanatban egy kemény kéz elmarkolta a karját. 17 Mayfield nagyot ordított és ugrott egyet hátrafelé. Ugrás közben érezte, hogy valakinek a lábába rúg, a valaki megtántorodik mögötte és a nyakába csimpaszkodik. Mayfield harsány kiáltozás közepettejefejtette magáról a görcsösen kapaszkodó karo- 37 kat. Kis híja volt, hogy hátrafelé fordulva, képen nem vágta a támadóját. Akkor eresztette csak le a kezét, amikor a döbbenet ködén át feléje sejlettek a másik arcának a körvonalai. Szép, barnaszemű lány állt mögötte, még mindig görcsösen kapkodva felé. - Mi a francot akarsz tőlem? - ordította Mayfield, tökéletesen kivetkőzve önmagából. - Belelökni a vízbe, te nyomorult? A lány védekezőn maga elé kapta a kezét. - Maga megbolondult! Én csak... én csak. Mayfield doktor hirtelen magához tért. Rájött, hogy a lány aligha akarhatja a folyóba lökni. Ha akarta volna, megtehette volna, s ő nem csinálhatott volna ellene semmit. Éppen útban lenne a túlvilág felé, ha a lánynak gonosz tervei lettek volna vele. Megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle az elmúlt perceket. Megigazgatta a nyakkendőjét és mentegetőzve széttárta a karját. - Bocsásson meg, kisasszony. Azt hittem... A lány csak állt, szívére szorított kézzel és kerek szemekkel bámultrá. - Maga azt hitte, hogy... a folyóba akarom lökni? -Mit tagadjam. - Hát ez jő vicc. , - Én egyáltalán nem tartom annak - mondta Mayfield. - Azt hittem, összecsinálom magam a rémülettől. A lány megrázta a fejét. - Én meg azt hittem, hogy maga... - Mi a fenét hitt rólam? - Hogy öngyilkos akar lenni. -Én?! - Ott állt a sziklaszirt szélén és még a kezét is felemelte, mintha repülni akarna. Ekkor ugrottam magához és kaptam el a karr ját. Ugy látszik, nem kellett volna megtennem. Sértődötten csengett a hangja. Mayfield doktor még egyszer : megrázta a fejét, aztán a lány felé nyújtotta a kezét. - Nem volt szándékomban beugrani. Csak megbámultam a folyót. Látta már, milyen gyönyörű? -Eszem ágában sincs megnézni. Akkora tériszonyom van, mint a Himalája. 38 Mayfieíd a lány felé lépett, miközben csupa bocsánatkérés ült az arcán. - El tudja felejteni, amit rémületemben kiabáltam? Különben Sean Mayfield doktor vagyok. Ott lakom fent, a házban. A lány elkapta a kezét és megszorította. Mayfieldnek feltűnt, milyen erős, határozott a szorítása. Mint az olyan embereké, akik az esetek kilencvenkilenc százalékában pontosan tudják, mit akarnak. - Örvendek, doktor. Ha hiszi, ha nem, éppen magához igyekeztem. Meg akartam ismerkedni önnel, bár nem ilyen körülmények között képzeltem el az első találkozásunkat. - Maga... kicsoda? - kérdezte bambán Mayfield. - A szomszédja — nevette el magát a lány. - Szomszédom? - Az erdő alján lakom, a maga háta mögött. Ha kinéz a konyhája ablakán, rálát a tornácomra. - De hiszen az a ház lakatlan! - szakadt ki Mayfield doktor száján a meglepetés. - Csak volt, doktor. Egy hete már nem az. Judy van Zanten a nevem. Én vagyok az új tanító néni. Alsó tagozatosokat tanítok az iskolában. * - Az... iskolában? - nyögte Mayfield. Van Zanten tanító néni meghökkent. - Nem tetszik valami? A tanító nénik általában iskolákban tanítanak. - Ne haragudjék, de eszeveszett barom vagyok - védekezett fülig pirulva a doktor. - Ráadásul zavarba is jöttem, pedig nem szokásom. Továbbá, nem szokásom sziklák tetejéről folyókat lesni. - Hát, ami azt illeti, én sem szoktam feltételezett öngyilkosok keze után kapkodni. Mindketten elnevették magukat. Mayfield úgy érezte, ez a nevetés eltörli a múltat és új fejezetet nyit kettejük történetében. - Szóval, ön az új szomszédom - morogta, miközben kutatva végigfutott a szeme a sziklán. Amikor felfedezett egy lapos kőasztal-félét nem messze a meredek szélétől, arrafelé mutatott. - Nem csüccsennénk fel oda? -Oké - sóhajtotta a lány. - Majd hátat fordítok a folyónak. Mondtam, hogy tériszonyom van. A holdfény mintha csak pótolni akarta volna eddigi, félgőz- 39 zel végzett munkáját, alaposan rákapcsolt. Mayfield ennek ellenére nem a varázslatos tájat leste, hanem a lányt. Judy van Zanten húszas éveinek a vége felé járhatott, vékony lány volt, de keze szorításából Mayfield arra következtetett, hogy törékeny testalkata ellenére is izmos teremtés. Bár a vékony sportruha sokat eltakart belőle, még a lazán lehulló anyag alól is erőteljesen kiugrott telt melleinek halma. Mayfieldnek az volt az érzése, hogy Van Zanten kisasszony hasonlatos az édességboltokhoz. Már a kirakatukból sejteni lehet, mi rejtőzik odabent, mégis csak akkor győződhetünk meg róla teljes bizonyossággal, ha kinyitjuk a bolt ajtaját. Egyetlen pillanatra felvillant előtte a magnókölcsönző Sally arca, majd gyorsan el is úszott a holdfényben. Az akaratlan összehasonlítás Van Zanten kisasszony javára dőlt el. - Az iskolában hallottam magáról - mondta Van Zanten kisasszony. - Azt mondták, az új doki odafent lakik a nagy házban, a szikla tetején. Muris, hogy azt mondták: új doki. Hiszen én újabb vagyok itt, mint maga. - Nekik én is új vagyok még. - Mikor érkezett? - Két hónappal ezelőtt. - Én meg egy hete. Eddig Missouriban dolgoztam. - Akkor jó messzire elkeveredett. - Családi zűr - mondta kitérőén a lány. - De most már minden oké. Itt próbálom megkeresni a boldogságomat. De mondja, mi történt az elődjével? Azt rebesgetik az iskolában... - Öngyilkos lett - morogta kelletlenül Mayfield, s a néhány méternyire tőlük emelkedő sziklatető felé intett. - Beleugrott a folyóba. Onnan. i A lány akaratlanul is az oldalához simult. -Úristen! - Kicsit kprül akartam nézni idefent-mondta a doktor-, amikor maga jött. Megpróbáltam kitalálni, milyen érzés lehet lefelé zuhanni. -Dehát... miért? Mayfield megvonta a vállát. - Öreg volt és magányos. E kettőből már egy is éppen elég az öngyilkossághoz. - Ne tréfáljon, kérem. - Nem tréfálok. Különben fogalmam sincs róla. Visszahúzódó öregember volt. A lány összeborzongott s Mayfield maga is úgy érezte, mintha hirtelen hűvös léghullámok érkeztek volna, amelyek alaposan lehűtötték az, estét. - Meghívhatom egy italra? - Persze - biccentett Judy. - Mondtam, hogy éppen magához készültem. Mayfield feltápászkodott, majd felsegítette a lányt. Van Zanten kisasszony keze ezúttal engedelmes volt és puha. A doktor búcsúpillantást vetett az alattuk húzódó fák koronájára, az ezüstösen csillogó folyóra, majd arra a sziklatetőre, ahonnan Fraser leugrott. Már-már fordult volna vissza, hogy a ház' felé kalauzolja a lányt, amikor élesen felé villant valami. Mintha apró lángocska, vagy lidércfény futott volna végig a sziklán. Akaratlanul is kiengedte tenyeréből a lány kezét, és a szikla felé bámult. Van Zanten kisasszony megtorpant és ő is arrafelé nézett. - Valami baj van? Amikor másodszor is felé villant a vörös fény, Mayfield megszorította a lány karját. , - Maradjon itt egy pillanatra. - Hé! Hova megy? Mayfield szó nélkül megfordult, és a sziklához lépkedett. Oda, ahonnan Fraser doktor állítólag levetette magát. Szemernyi félelem sem volt a szívében, pedig feltételezte, hogy maga Fraser akar üzenni neki a túlvilágról. - Mi történt? - hallotta maga mögött a lány sürgető hangját. - Talált valamit? Mayfield doktor válasz helyett a sziklán termett. Hiába erőltette azonban a szemét, nem látott semmit, ami a korábbi vörös villanásra emlékeztette volna. Körbejártatta a tekintetét, majd csalódottan leugrott. Ekkor megismétlődött a villanás. Csakhogy nem a szikla tetején, hanem az oldalán. - Mondjon már valamit - türelmetlenkedett a lány. - Kísér-tetet lát? Mayfield doktor a következő pillanatban felfedezte a vörös villanás okozóját. Egy emberi tenyér lenyomata szikrázott felé 40 41 a szikla oldaláról, s ahogy rávillant a bárányfelhők mögül kibúvó hold fénye, mintha lángra gyúlt volna a kéz a sziklafalon. - Figyelje csak - mutatott a szikla felé. - Látja? - Mit kellene látnom? - Ott, a falon. A lány a sziklára nézett, aztán megvonta a vállát; -Egy tenyér lenyomata. Ez izgatta fel ennyire? - Azt hittem, valami fémtárgy, amire ráesett a holdfény. Maga szerint mi a csoda lehet? - Fogalmam sincs róla - mondta a lány. - Valaki rátette a tenyerét a sziklára és festékszóróval körülfújta. Mayfield megvakargatta az állat. - Mi a fenéért csinálhatta? A lány csodálkozva pillantott rá. - Maga még nem véste be sehova a nevét? Vagy egy szívet egy fába? - Lelkes környezetvédő vagyok - mosolyodott el a doktor és igyekezett elvenni a szemét a sziklán vöröslő tenyérről. - Hiányzik egy ujja. - Kinek? - hökkent meg a lány. - Aki a sziklára tette a tenyerét. Nézze csak. Valóban. A vörös festékkel körülrajzolt tenyérnek hiányzott a középső ujja. • - Akkor rövidesen rá fog jönni, ki volt a tettes - mondta a lány. - Hiszen maga az orvosuk, vagy mi a fene. Tudnia kell, hogy ki az, akinek hiányzik a középső ujja. - Fogalmam sincsróla-mondtaMayfield. -De őszintén szólva nem is érdekel. Bár... látja azt a kéztartást? -Persze. : - Nem úgy néz ki, mintha hiányozna az ujja. -Hanem? - Tudj isten. Mintha valamit jelentene. A középkorban a tolvajoknak voltak ilyen jeleik. - Akkor lehet, hogy a középkorban festették ide - mondta a lány és ismét összeborzongott. - A sziklafestmények sokáig elállnak. - Gyerünk - mondta Mayfield. - Azt javaslom, igyunk egyet , erre a találkozásra. - Igyunk - mondta a lány. 42 18 Két héten át minden áldott este megittak egy üveg bort, a szőnyegen ülve. A lány keveset beszélt magáról, s Mayfield sem említette Fraser doktor üzenetét. Ennek ellenére, úgy érezték, 111 intha mindent tudnának egymásról. Mayfieldnek valaha, gyermekkorában volt egy lánypajtása, akibe halálosan szerelmes volt. Döbbenten fedezte fel, hogy a lánypajtás évtizedek alatt köddé vált vonásai lassan testet öltenek Judy van Zanten arcában. Amikor elmondta a lánynak, Judy felnevetett. - Szerelmes voltál belé? Akkor talán belém is szerelmes tudnál lenni. . - Már az is vagyok - mondta Mayfield. Vastag subaszőnyegen ültek a kandalló előtt, s a ház recsegé-seit-ropogásait hallgatták. - Elég félelmetes - mondta lány. - Szerencsére az én házam szilárdan áll a lábán. Erről jut eszembe, lassan haza kellene mennem. Mindezidáig Mayfield doktor minden este hazakísérte a lányt, majd az erdőcske szélén visszagyalogolt a házába. Egyszer próbálta csak megcsókolni Judyt, talán az első hét vége felé, de a lány eltolta magától. - Még nem jött el az ideje - mondta. Mayfield doktor egy hasábfát dobott a kandallóra, aztán a lányra nézett. - Maradj nálam - dörmögte. A lány félig lehunyt pillái alól felpislogott rá. ' - Mit szólnak majd az emberek, ha megtudják? - Kik? - kérdezte vad örömmel Mayfield, hiszen a lány kérdéséből kiderült, hogy az elmúlt két hét alatt ő is meghányta-vetette magában a dolgot. - Martha azonnal rájön. -Annál jobb. Éppen ő morgolódott a minap is, hogy miért nem szerzek valakit magam mellé. Szerinte nem normális, ha egy fiatal pasas magányosan él. - Szerintem sem. Mayfield átkarolta a lányt és megcsókolta. Miss van Zanten ezúttal nem tolta el magától. Amikor vége lett a csóknak, megfogta a lány kezét és húzni kezdte a lépcsőfeljáró felé. 43 60 -Gyere! - Van Zanten kisasszony kilépett a sportruhájából, és mire felért a feljáró tetejére, már alig volt rajta valami. Ezen az éjszakán új, furcsa neszek szűrődtek a ház megszokott, éjszakai zajai közé. Egy öreg ágy fájának szemrehányó nyü-szítése, nyögdécselés, apró sikkantások. A hold odakint szorgalmasan szórta a fényét a folyóra, a szirtekre, a nyárfák leveleire. Folyékony ezüstjében szinte lángolni látszott a szikla oldalán a csonkaujjú tenyér lenyomata. I A zöldszemű boszorkány Sam Winter éppen kikerült az erdei út kanyarulatából, amikor észrevette az út szélén a lányt. Úgy villant fel a fényszórók lángjában, mintha nyúl fehéredéit volna a bokrok alján. A lány vékony volt; zöld esőkabátban, sapka vagy kendő nélkül állt a szemerkélő esőben. Ahogy belenézett a kocsi fényszórójába, Sam Winter meg mert volna esküdni rá, hogy nemcsak az eső csepp-jei gördülnek végig kétségbeesett arcán. Elhúzott mellette, aztán a fékre lépett. Lehúzódott az út mellé és várta, hogy a lány elinduljon felé. Amikor már vagy fél perc is elmúlt és még mindig nem bukkant fel az oldalsó visszapillantóban, letekerte az ablakot és kiordított rajta. - Jössz, vagy maradsz? A lány ekkor összeszedte magát. Mintha csak erre a biztatásra várt volna. Néhány pillanat, és ott állt az ablak alatt. Sam Winter kinyitotta az ajtót, és lenézett a didergő lányra. - Merre mész, kicsim? . A lány felpislogott rá. Sam Winter csodálkozva látta, mennyire sápadt az arca és mennyire zöldek a szemei. - Eppertonba - mondta halkan a lány. - Akkor mázlid van - dörmögte Sam Winter. - Ugorj fel kicsim, a bakra. A lány habozva nézett a hatalmas fekete férfira. Sam^Vinter elértette a dolgot és kivillantotta hófehér fogait. - Nyugodtan beszállhatsz, kicsim, nem foglak megerőszakolni. Nagypapa vagyok már, a legidősebb unokám lehet annyi, mint te. Ha szexre van szükségem, nem ismeretlenekkel kezdek. Efelől nyugodt lehetsz. A lány ajkán furcsa mosoly játszott, amikor felszállt a vezetőfülkébe. Olyan könnyedén mozgott, mintha pehelyből lett volna a teste. .• - Köszönöm, hogy elvisz. 45 - Pedig nem szokásom. Megsajnáltalak az esőben. Úgy néztél ki, mint akit kirúgott a férje. - Talált - mondta a lány és megrázta a haját, amitől Sam Win-ter arcára is jutott néhány esőcsepp. - Csak éppen nem a férjem. De kirúgott. Méghozzá a kocsijából és itt, az erdő közepén. - Van hova menned? -Eppertonban vannak rokonaim. Éppen hozzájuk készültünk. Ott éltek a szüleim is... amíg meg nem haltak. - Ha akarsz, próbálj meg aludni - mondta Sam Winter. Indított, majd behúzódott az út közepére. - Egy óra múlva megállunk egy helyen és meghívlak egy kávéra, oké? A lány nem válaszolt. Sam Winter biztos volt benne, hogy alszik. A kávézóban mintha magához tért volna, bár az arca most sem lett sokkal pirosabb. Szinte lángolni látszottak benne a nagy zöld szemek. - Van pénzed? - kérdezte mintegy mellékesen Sam, Winter. A lány hálásan rámosolygott. - Nem fontos. Eppertonban majd kapok. - Azért csak tedd el - erősködött Winter és a lány markába nyomott egy ötöst. - Bárkivel megtörténhet, hogy szüksége van pár fillérre. Miután kihúztak a parkolóból, a lány a kormány fölé hajló vezetőhöz fordult. ' -Az a helyzet, hogy... Epperton clőti kiszállnék. - Hogy? - hökkent meg Winter. hKözvetlenül Epperton előtt. A tenuiniu-l - A temetőnél? -Qtt vannak eltemetve a szüleim. Ti/ «vc h.ilngatoy, hogy meglátogassam őket. Ha egyenesen l;p|viiiniki megyek, lehet, hogy újabb tíz év múlik el, azt pi-di;1 iu'iii ak.iioin. - Sajnos, kevés az időm — iiioiuíi.i hoss/.ÚHun Winlcr. De ha nem tart sokáig... - Felesleges, hogy megvárjon nézell ríl Miamin n lány. -Onnan már besétálok a városba. Mnj pár »/dz méternyire vannak az első házak. - Esőben? - dünnyögle Wini'-i 46 - Nem biztos, hogy ott is esik. De esett. Ahogy Epperton felé közeledtek, egyre sűrűbbé Vált az eső. Nagy, nyúlós cseppek kenődtek szét a szélvédőn, mint átlátszó, szárnyatlan rovarok. - Nem szűnik - morogta Winter, lopva a lányra pislogva. -Biztos, hogy be akarsz menni? - Biztos. -Furcsa. A lány felemelte a fejét. - Mi a furcsa benne? - Na hallod - váltott sebességet Winter egy kanyar előtt. - Ki ne tartaná furcsának, hogy egy fiatal lány az éjszaka kellős közepén csak úgy be akarjon sétálni egy temetőbe? - Hátha nem is vagyok olyan fiatal - mondta a lány. - Látom én, hogy mennyi vagy. Egy-két évet tévedhetek, de sokat nem. Huszonöt körül lehetsz, kedvesem. Stimmel? A lány nem válaszolt. Winter gázt adott a kanyar után, és ismét a lányra lesett. - Nem félsz a temetőben? - Nem - mondta a lány. - Ezt csak most mondod. Odabent majd... másképpen érzel. Ott majd inadba száll a bátorság. Amikor egyedül maradsz és megzördülnek az ágak... Tovább nem folytatta, mert nem akarta halálra rérníteni útitársát. A lány megvonta a vállát. - Jártam már éjszaka temetőben. -És... nem féltél? -Nem. . . • -Hogyhogy? A lány hangja mintha türelmetlenül csattant volna. - Mit kell ezen magyarázgatni? Vannak, akik nem félnek a. levegőben, mások a víz alatt, én meg a temetőkben nem félek. - És... ki volt az, akit éjszaka...? - morogta Winter. - A húgom - mondta a lány. - Nappal nem volt rá időm. Winter megcsóválta a fejét. - Furcsa lány vagy te, hallod. Nem hallottál még az Epper-ton-i boszorkányról? ' A lány szempillái megrebbentek. Winter nem vette észre, de ha észrevette volna, sem biztos, hogy különösebb jelentőséget 47 tulajdonított volna neki. Éjszaka volt, a műszerfal fényei pislogtak, kialudtak, majd újra felgyulladtak: mit számított ebben a túlvilági derengésben egy kis pillaremegés. Mivel a lány nem válaszolt, Winter folytatta. - Állítólag abban a temetőben dugták a föld alá. Én még nem láttam a sírját. Pedig újabban az a látványosság arrafelé. -Igazán? -Iskolásgyerekek bukkantak rá a temető régi sírjai között. Amerre a másik országút vezet, van egy ősrégi rész, csupa bokor meg minden, annak idején indián temető lehetett. Aztán meg mindenféle gazembereket temettek oda. -Valóban? - Én magam olvastam az újságban. Valamelyik tanáruk túrt ki néhány poros papírt a levéltárból, azokban volt megírva, hogy a boszorkányt elföldelték a rablók és gyilkosok temetőjében. - Mikor volt ez? - A temetés? Pár száz éve. Pontosan nem tudom. Akkoriban az én ükapám még gyapotot szedett Délen és esténként a seggén nyálazta a korbács-nyomokat. Szép lány volt, de boszorkány. , - Miből derült ki, hogy az volt? - Előbb-utóbb kiderül az ilyesmi. Állítólag volt valami arau-lettje, amivel meg tudta betegíteni az embereket. Ha már valamelyik legény túlságosan sokat koptatta a cipőtalpát utána, ajándékozott neki egy amulettet, az a szerencsétlen meg a nyakába akasztotta. Tudod, mi történt ezután? -Mi? ' - Sorvadásos nyavalyát kapott és belehalt. -Mi az a sorvadásos nyavalya? - Azt én sem tudom, de az újságban így írlak. I rhct, hogy rövidesen kibontják a sírját. Alany szempillája mintha ismét megrcblviu vnlna. - Eddig még nem bontották ki? - Még nem. -Winter örömmel éiv/.if. hogy ;i l.iny ráharapott a témára. Legalább nem ül mellette, unni rjjy kuka Hppertonig. Sőt, az is lehet, hogy a beszélgetés ha mető-látogatásról. Fogalma sem vnli nem tetszett neki a gondolat, hogy í lány éjszaka a temetőben tekeregjrn. meg még egyszer. - Tudod, mi volt h I > n-s/ .1/éjszakai te . mu-il, de valahogy .ivs s/cinű, törékeny mm ám - ismételte papírokban? - Honnan tudnám? - Csak annyi, hogy elfogták, a bíróság meg elítélte és kivégezték. , - Hogyan? - kérdezte a lány. - Megégették - mondta Winter. - Mi aztán tudjuk, mi az az égetés. A Ku Klux Klán sem lacafacázott annak idején. Szóval, azt a lányt megégették, de előbb még meg is kínozták. A csontjait pedig jeltelen sírba temették. - Ezt nem értem. - Pedig így van - sóhajtotta Winter. - Az újság írta. Jeltelen gödörbe hajították a papírok szerint, és a gyerekek mégis megtalálták a sírját, amely kőből van, mint egy kripta. És a neve is rajta volt. Davies. Csak ez az egyetlen szó, mintha nem is lett volna keresztneve. - Ez meg hogy lehet? - Valami okostojás azt magyarázta, hogy nem sokkal a halála után valakik megkeresték a sírját - nyilván megvesztegettek egy sírásót, aki részt vett a maradványok elföldelésében - majd síremléket emeltek fölé." Ma már nem lehet kideríteni, kik voltak és miért tették. Tudod, mi még az érdekes? -Micsoda? - Hogy a neve mellett ott van egy kéz. Egy tenyér lenyomata van belevésve a márványba, vagy kőbe. - Jelent ez valamit? - Ki tudja? Biztos valami boszorkány-jel. Én mindenesetre nem töröm magam, hogy megnézzem. Na, még mindig be akarsz menni abba a temetőbe? - Persze - mondta a lány. - És köszönöm, hogy elhozott. . Tíz perc múlva Winter leállította a kocsit az Eppérton-i temető bejáratánál. Az eső mintha valamelyest csillapodott volna. - Biztos, hogy be akarsz menni? A lány az ölébe vette szövetből készült, indián motívumokkal díszített jókora sporttáskáját. -Biztos. - Nem gondoltad meg magad? - Miért gondoltam volna meg? Winter még mondani akart valamit, de a lány kinyitotta az ajtót. - Jó utat - szólt hátra a válla fölött. - És ne aggódjék. Könnyedén ugrott le a kocsiról. Mintha pehelyből lett volna 49 a teste. A villódzó fények vörösre festették sápadt arcát. Nagy, zöld szemei kitágultak, ahogy a temető kapujára nézett. Orrcim-pái remegtek, mint a versenylóé verseny előtt. - A kerítés csak később kezdődik - hajolt át a kormány felett Winter. - A régi temetőnek van kerítése, az újnak nincs. Ha kerítést látsz, át ne menj rajta, mert eltévedsz. Tudod egyáltalán, merrefele van a szüleid sírja? - Tudom - mondta a lány. . ' - Van zseblámpád? . , A lány tett egy lépést előre. Félrehajtotta a fejét, mintha azt hallgatná, nem hívja-e valaki. -Van. -Hátakkor... ' , - Még egyszer köszönöm. Winter az indítókulcsra tette az ujját, aztán halk szitkot morzsolt szét a fogai között. Valami olyasmi lehetett a lényege, hogy rogyjon a fejére a világmindenség, ha még egyszer ebben a rohadt életben felvesz valakit éjszaka, és főleg eső idején. Végül dühösen a kormányra csapott, és kikiáltott a sötétségbe. - Figyelj ide, kicsim! Ha csipkeded magad, megvárlak. Adok fél órát. Addig leállók ide az út széléré, elszívok egy szivart... Átnyomakodott a másik ülésbe és kinézett a nyitott ablakon át. Senki nem állt a temető kapuja előtt. Csak az esőcseppek kopogtak a szélvédőjén. Winter behunyta a szemét, és még egyszer a kormányra csapott. Miért olyan hülye, hogy folyton-folyvást a mások dolgába avatkozik? Mi köze hozzá, ha ennek az eszement tyúknak kedve támadt meglátogatni az éjszakai temetőt? Ha beletapos a gázba, egy órára meleg ágyban lehet Charlotte mellett. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy az ő unokáját is érheti valamikör baj. Neki is jól esik majd, ha szükség esetén egy ismeretlen, jólelkű ember felé nyújtja a karját. Sóhajtott, és előkotorta a kesztyűtartóból a pisztolyát. Jókora darab volt és bánni is tudott vele. Azok a fickók mesélhetnének róla igazán, akik Orlándo-ban meg akarták fújni a rakományát. Elfordította a kulcsot, lehúzódott az út szélére és bekapcsol- i ta a vészvillogót. Nehogy valamilyen marha megtolja a seggét. Nemsokára zárás lesz a piáidákbán, ami jelentősen megnöveli és veszélyessé is teszi az utak forgalmát. Ezeknek a vidéki ta-hóknak semmi se szent. A vezetőfülke ajtaját azonban nem zárja be. Elég, ha zsebre vágja a kulcsot. Jó fél óráig még úgysem jön errefelé senki. Kicsit szorongott csak, amikor belépett a temetőbe. Átsétált a diadalívre emlékeztető kapuboltozat alatt és máris a sírkövek között találta magát. A laza, esőverte talajon kirajzolódtak a lány nyomai. Wintert meglepte az a magabiztosság, ahogy a sírok között mozgott. Bár nem sokat értett a nyomolvasáshoz, az azért feltűnt neki, hogy a lány nem toporgott, nem tétovázott, nem keresgélt, hanem nyílegyenesen átvágott a márványtáblák között. Ahhoz képest, hogy tíz éve nem járt errefelé, meglehetősen biztos a dolgában - morogta, miközben zsebre vágta a stukke-rét. Nem akarta, hogy a lány megijedjen, amikor megpillantja. Még az hiányzik, hogy azt higgye: gonosz szándékkal közeledik felé. Hova a francba megy ez? - hökkent meg és hangosan fel is hördült, amikor rájött, hogy a temető túlsó szélén járnak már, s a lánynak még mindig esze ágában sincs befordulni a márványtáblák alkotta utcák valamelyikébe. Csak ment, határozott léptekkel, egyenesen a kerítés felé. Ez megőrült! Isten az atyám, megőrült - tette csípőre a kezét, amikor felmeredtek előtte a réges-régi temető rozsdás kerítésdarabjai. Akkor, amikor a temetőt megnyitották, óvilági módra még körülkerítették; ennek a kerítésnek a maradványai rozsdásodtak szomorúan a vigasztalan esőben. Winter megtörölgette az arcát és ezerszer is megátkozta a pillanatot, amikor felvette a lányt a kocsijába. Az eső nem esett szaporábban, de érezhetően sötétebb lett a világ.. Talán minden eddiginél vastagabb felhők húztak át az égen. Winter a zsebébe nyúlt, előkotort belőle egy ceruzalámpát és felkattintotta. A lány átlépett egy szétrohadt kerítésdarab felett és beleveszett a derékig érő gazba. - Hazamegyek - mondta Winter. - Esküszöm, hazamegyek. De nem ment haza. Soha többé. 50 51 Don North százados, a tengerészgyalogos bázisról, az utolsó pillanatban vette észre a kivilágított kamiont. Őszintén szólva, kissé el is bámészkodott, a halk, kellemes zene pedig elaltatta az éberségét. Ha nem kapja el még idejében a kormányt, akár súrolhatta volna is terepjárójával a kamion oldalát. Jobb helyet is választhattál volna magadnak a pisiléshez -gondolta, majd hirtelen a fékre lépett. Jól ismerte a kamionosok szokásait ahhoz, hogy azonnal felül is bírálja a feltételezését. Profi kamionos soha nem áll meg éjszaka lakatlan helyen, pláne erdő közelében pisilni, ha csak nincs valami komolyabb baja a hólyagjával. Hátramenetbe tette a kocsit és visszatolatott a magára hagyott kamionhoz. Amikor mellé ért, megnyomta a kürtöt. Az élés hang rövid ideig ott keringett felette a levegőben, majd elenyészett. Várt egy kicsit, hátha felbukkan a gazda, de csak nem bukkant fel. North százados ekkor kezébe vette a lámpáját, felkattintotta és anélkül, hogy kiszállt volna a kocsiból, körbevilágított vele. Az éles fénysugár végigfutott a fákon, a csepegő leveleken, végül a temető bejáratán állapodott meg. - A francba! - morogta a százados és megrázta a fejét. -Éppen jó helyen álltái meg, pajtás. Még egyszer megnyomta a kürtöt és várt. Amikor erre sem érkezett válasz, hívni kezdte a központját. - Itt Macilaci - mondta aztán, amikor felbrummogott az ügyeletes álmos hangja. * - Mi újság, Macilaci? Elkaptad, öreg? North tisztában volt vele, mire céloz az ügyeletes. Arra a pasasra, aki miatt a Mississippihez küldték. Aki annyi fegyvert lopott a tengerészgyalogság raktárából, hogy egy kisebb sivatagi királyságot fel lehetett volna fegyverezni vele. Persze, hogy elkapta. Holnap pedig nagy ivászát lesz a siker örömére. - Találtam valamit - mondta kitérve a válasz elől. - Jó a karosszériája? - kérdezte kuncogva a másik. -^ Úgy tűnik, jó. Gsupa nikkel. -Micsoda? - Egy kamionról van szó. Itt áll a temető előtt. Nincs benne senki. Az ügyeletes hangja tanácstalanra váltott. 52 - Mit csináljak, Macilaci? - Szólj be a központjukba, hogy alighanem elveszítettek valamit. Nem ismerem a számukat. Várt egy kicsit, hátradőlve az ülésen, s csak akkor dőlt újra előre, amikor megszólalt az ügyeletes hangja. - Macilaci? . - Mi van? - Felhívtam őket. A kocsi valami Winteré. Azt mondják, jó lenne, ha megnéznéd, nem lett-q rosszul. ' , - Mért nem küldenek ki valakit érte? - Nincs senki, akit kiküldhetnének. Valami Frederiks üdvözöl és azt üzeni, személyesen kér, hogy nézd meg az ürgét. Macilaci? -Igen. - Légy óvatos. Különben, milyen a környék? - Frankó - mondta North. - Éjszaka van, éjfél körül, egy temető kapujában állok, azonkívül esik az eső. Mi kell még? - Bagoly nem huhog? - Nem hallom. Várj egy kicsit. Kihúzta a pisztolyát és a kabátzsebébe dugta. Odasétált a kamionhoz, fellépett a lépcsőjére, majd vissza a földre. Ekkor vette csak észre a kapu előtt olvadozó nyomokat. Egyetlen pillanat elég volt, hogy átlássa a helyzetet. Visszament a kocsijához, és kiemelte a helyéről a mikrofont. -Ügyelet... hallasz? - Itt vagyok, Macilaci. - Ketten voltak a fülkében. Egy nő és egy férfi. Együtt mentek be a temetőbe. - Tiszta sor - mondta az ügyeletes. - A pasi felszedett egy csajt és most éppen... -Temetőben? . - Hát, ha éppen ott jött rájuk. North százados megcsóválta a fejét. - Nem hiszern. Ha azt akarták volna, nem kellett volna kiszállniuk a kocsiból. - Megnézed, Macilaci? - Ha fél órán belül nem jelentkeznék, értesítsd a parancsnokot. Becsukta a kocsiját, és a nyomokat követve elindult a temető bejárata felé. : . 53 North századost annak idején a latin-amerikai kábítószertermelők elleni harcra képezték ki, ezért elég jól olvasott a nyomokból, és a fáktól sem ijedt meg. Sötét esőkabátjában beleolvadt az éjszakába. Lesunytá a fejét, mint a kopók és egészen addig követte a nyomokat, amíg csak ki nem vezettek a gondozott, parkszerű temetőből. A rozsdás, régi, kovácsoltvas kerítés előtt North megtorpant és körülnézett. Azon már rég túl volt, hogy azt higgye: azok ketten csak szórakozni akartak egy kicsikét egymással. Nincs az a marha kamionos, aki felkap egy pipit, és csepegő esőben, éjfél körül beviszi egy elhagyott temetőrészbe. Mert North százados azt is észrevette, hogy a parkosított temetőrész mögött egy régi, elfeledett és elhanyagolt temető fekszik, besüppedt sírhalmokkal, régies, kriptaszerű sírhelyekkel. Megállt, egy magasra nőtt bokor oldalához simult, és megpróbált kitalálni valamit. A nyomok a bokortól kiindulva kacskaringózni kezdtek, mintha ettől a ponttól kezdve már nem lettek volna olyan magabiztosak a gazdáik. Mintha kerestek volna valamit, talán egy rejtekhelyet. North agyában felmerült a gondolat, hogy azok ketten nem feltétlenül tartozhatnak össze. A nyomok ugyanis azt mutatták, hogy soha nem egymás mellett lépkedtek, mindig csak egymás nyomában. Még ott is, ahol pedig bőven elfértek volna egymás mellett. Hajdani őrmestere erre bizonyára azt mondta volna, hogy az egyik követi a másikat. Csakhogy mi a fenéért követne egy kamionsofőr egy lányt az elhagyott temetőben? Bukdácsolt még vagy kétszáz métert a gazos, hepehupás talajon, kifordult fejfák között, s egyszerre mintha koppanó csendülés ütötte volna meg a fülét. Mint amikor fém csapódik kőhöz. Lekattintotta a lámpáját és tovább hallgatódzott. Hosszú másodpercekig tartó csend után ismét meghallotta a csengést. Aztán tompa, súrlódó zaj hallatszott, mint amikor súlyos kövek csúsznak el egymáson. Itt volt az ideje, hpgy kezébe vegye a fegyverét. Kitörölte szeméből az esőcseppeket, és széttolta az orra előtt emelkedő bokrok ágait. Kis híja volt, hogy fel nem kiáltott meglepetésében. Alig tíz 54 • • méternyire tőle szőkehajú, vékony lányt pillantott meg, derékig egy kriptában állva. A síremlék vaskos kőfedele néhány méternyi távolságban hevert a sírgödörtől. A lány haján szivárványszínben csillogtak az esőcseppek, melyeket egy apró, a sír túloldalán álló bokor ágaira helyezett lámpa világított meg. Bármennyire is erőltette a szemét, a másik fickót, a kamionost nem látta sehol. A lány kezében rövidnyelű ásó csillogott. Mivel Don North százados a tettek embere volt, kilépett a bok-rokágai közül, és revolverét előre szegezve a lányra mosolygott. - Jó estét, kisasszony. Segíthetek? Don North még sosem látott akkora kerek, zöld szemeket, mint a lányé. És olyan sápadt arcot is csak ritkán. Egyetlen pillanatig az volt az érzése, hogy a lány saját magát ásta ki a kriptából. North százados sok mindenre számított - ezekre fel is készült - az azonban, ami ezután következett, mégis meghökkentette. A lány ugyanis földre hajította az ásóját és villogó szemekkel rátámadt. - Mi a fenét keres itt, jóember? North szája szétnyílt a csodálkozástól. - Én mit keresek? Maga mit keres itt?! A lány megnyomkodta a derekát, miközben dallamosán nyög-décselt hozzá. - Mondja, ki az ördög maga? North tett egy lépést előre. - Szabad megkérdeznem, mit ás éjnek évadján a temetőben? A lány arcán mosoly futott át. - Nem fogja elhinni. Az Epperton-i boszorkány sírját. North százados nemrég került csak Epperton közelébe, így aztán fogalma sem volt róla, ki lehet az említett hölgy. - Nem tudja, ki volt az, mi? -r Nem én! - Olvassa el az újságokban. Engem pedig hagyjon dolgozni, oké? -Dolgozni? ..'. ' • 55 A lány az ásója után nyúlt. North önkéntelenül is követte a mozgását a fegyvere csövével. - Nem látja rajtam, hogy nem répát akarok ültetni a sírok közé? Régész vagyok, ember! Az Állami Régészeti Bizottságtól. Northnak fogalma sem volt róla, van-e ilyen intézmény egyáltalán. - Ha akarja, megmutatom az igazolványomat. Különben, milyen jogon faggat engem? Egyszer már kérdeztem, ki az ördög maga, mi? North habozott, aztán lejjebb eresztette fegyvere csövét: - Észrevettem a kamiont a temető előtt. - Elég nagy ahhoz, liogy észrevegye. - A magáé? —Dehogy az enyém. Sam Winteré. A név stimmelt. - Azt mondja, régész? - Nem is az Egyesült Államok elnöke. - Sosem hallottam, hogy a régészek egyedül dolgoznak, ráadásul éjféltájban. A lány elmosolyodott. - Nem is szokásunk. Csakhogy, amióta nyilvánosságra került, hogy itt nyugszik a boszorkány, levegőt is alig kapunk a kíváncsiskodóktól. Úgy döntöttem, inkább beviszem az egészet a múzeumba. - Úgy érti, maga egyedül? - Úgy értem, hogy a többiek és Sam Winter segítségével. Remélem, a fickók már útban is vannak errefelé. Berakjuk a kamionba, és a guta ütheti majd a kukkolókat, ahogy reggel kijönnek ide, és nem találnak semmit. North a kétféle lábnyomra gondolt és fürkészve,nézett a lány arcába. A sápadt arc mosolygott, a nagy, zöld, szikrázó szemek azonban nem. Northnak az volt az érzése, hogy az arc és a szemek valahogy nincsenek szinkronban egymással. - Hol van az a Winter? A lány önkéntelenül is a sáros talajra pillantott, amelyben jól látszottak a kamionos jókora talpának a lenyomatai. - Valahol arra - mutatott a magas kórókkal és bokrokkal benőtt sötétség felé. - Itt bóklászik a környéken. Hé! Sam! - kiáltotta aztán az éjszakának. - Gyere elő, keresnek! Don North úgy döntött, hagyja a fenébe az egészet. A kami- 56 on megvan, a kamionos is megvan, a régészek meg csak vigyék a fenébe a síremléket, ha ilyen a kedvük. Zsebre vágta a pisztolyát és megvonta a vállát. - Ne haragudjék, hogy megzavartam a munkáját. Ki a csoda ez a boszorkány? • . A régi, mohával fedett kőemlékre pislantott, amelyen fehéren világított aDavies név. Látszott, hogy szorgalmas kezek le tisztogatták a betűkről a zöldet. Akárcsak arról a csonkaujjú tenyérről, arriely nem messze a név alatt világított. Kissé lent, a bal oldalon. A lány egyik kezében az ásóval megtörölgette a homlokát. - Szerencsétlen kis senki, akit boszorkányság vádjával megégettek. North szívesen megkérdezte volna tőle, ugyan mi a fenéért olyan fontos a régészeknek egy szerencsétlen lány néhány csontja, de aztán mégsem kérdezett semmit. Hiába sugdosta, valami a lelke mélyén, hogy várja meg Sam Wintert, váltson vele néhány szót és csak aztán menjen vissza a kocsijához, a hideg eső jobb belátásra bírta. Érezte, hogy a nedvesség beszivárog a cipőjébe és az inge alá. ' Összeborzongott és a lány felé intett. - Hát akkor... jó munkát. És még egyszer elnézést, hogy megzavartam. - Nem tesz semmit - mosolygott a lány. - Az utóbbi hetekben más sem történik velünk. North megfordult volna, amikor ráesett a tekintete a sír mellett heverő, vastag kőlapra. Vajon ki a csoda emelte le, hiszen nem látszik a környéken daru kerekének a nyoma? Aztán megpillantotta a kőlap alól kilógó, kövér, fekete kart is. Abban a pillanatban, ahogy a kar és a csuklójára csatolt óra a szemébe ötlött, megértette, hogy elkésett. A lány hatalmas, zöld szeme követte a pillantását, s amikor összeakadt a tekintetük, mintha csúfondáros fény gyulladt volna pupillái mélyén. Don North százados ezekben a másodpercekben joggal hihette, hogy egy számítógépes játék közepébe került, ahol a dimenziók mások mint a földi viszonyok közepette, a fizika törvényei 57 pedig szart sem érnek. Mert másképpen hogyan is történhetett volna meg, ami megtörtént? Elképedve látta ugyanis, hogy a lány, anélkül, hogy megmoccant volna," felemelkedik a levegőbe és felé repül. Ráadásul nem könnyedén, szárnyaival suhog-tatva, mint a madarak vagy az angyalok, hanem mint a torpedó vagy a rakéta. Fejét előreszegezve, karját kinyújtva, sivító kiáltás kíséretében. -Hiííííííj! Bár North százados mindazt tudta a karatéról és a saolin iskolák tudományáról, amit egy sokoldalúan kiképzett tengerészgyalogos századosnak csak tudnia kell, ilyesfajta támadásra nem volt felkészülve. Arra pedig végképp nem, hogy az ásó, amely mindeddig békésen pihent a lány kezében, ugyancsak felé száguld. Egyenesen az arca felé. Mint később visszagondolt rá, az volt a szerencséje, hogy a lány kapta el előbb, nem az ásó. Ezzel tulajdonképpen meg is mentette az életét. Ha az ásó érkezik elsőnek, úgy hasítja ketté a koponyáját, mint a machete a kókuszdiót.' A lány ütése azonban szerencsére eltaszította az ásó elől. North érezte, hogy megemelkedik, s rövid repülés után egy bokor alján köt ki. A bokor tüskés volt és vendégszerető. Átölelte az ágaival s ahol csak lehetett, belenyomta a tüskéit. North százados lesunyta a fejét és előrángatta a zsebéből a fegyverét. Tekintélyszerzés kedvéért mindjárt lőtt is egyet arrafelé, amerre a lányt sejtette, aztán kitépte magát a bokrok szeretetteljes szorításából; Ekkor érte a második támadás. A sír irányából jó köbméternyi föld repült felé, anélkül, hogy bárkit is látott volna, aki hajigálja. Néhány göröngy arcul találta, mielőtt a sárba kushadva elbújhatott volna előlük. A földtömeg megállt fölötte, majd hangos csattanással a hátára omlott. Amikor kinyitotta a szemét, a lányt látta a közelében, szétterpesztett lábbal, felé nyújtott karmokkal. North százados alighanem ékkor gondolt életében először arra, hogy létezhetnek olyasfajta élőlények is, amelyek emberek és állatok keverékei. Ha tippelnie kellett volna, tigris apa és ember anya keverékének határozta volna meg a lányt. A lány ekkor rávetette magát. Elkapta a nyakát és a földre szorította, miközben hörgött és vicsorgott, mint a vérszomjas nagymacskák. North százados pokoli erőt érzett ellenfelében, de ez 58 az erő mégiscsak emberi erő volt. Olyan, amellyel meg lehet küzdeni. Ahogy a lány a nyakába vájta az ujjait, s nyála a százados arcába csöppent, North sóhajtott egyet, aztán összeszedve minden erejét, ököllel tarkón vágta támadóját. Pontosan az történt ezután, aminek minden hasonló esetben történnie kell - egyetlen icipici kivétellel. A lánynak ugyanis meg kellett volna halnia, vagy szerencsés esetben is el kellett volna ájulnia- ő azonban nem tette egyiket sem. Ehelyett felemelkedett, majd fittyet hányva a nehézségi erőnek, átszállva a bokrok felett, a sír mellett termett. North százados esküdni mert volna rá, hogy elrugaszkodása előtt még csak meg sem mozdította a lábát. A lány a sírgödörhöz hajolt, mintha keresett volna benne valamit. North eközben a sárban kaparászott a pisztolya után. Amikor megtalálta, lőtt. A golyók felverte iszap a lány arcába frö-csögött. A lány ekkor felkiáltott, bár ez a kiáltás inkább sikoltásnak tűnt. North lőtt volna még egyet, de a lány mellette termett és kirúgta a fegyvert a kezéből. Aztán futásnak eredt. Azaz csak eredt volna. North ugyanis elkapta a lábát, és maga felé rántotta. A lány felsikoltott - ez már igazi sikoltás volt -, aztán belezuhant a sárba. North megpróbálta elkapni a bokáját, de a lány többször is az arcába rúgott. Mivel sár került a szemébe, néhány pillanatig nem látott semmit - ez az idő éppen elég volt a régésznek, hogy kereket oldjon. Feltérdelt és lenézett a sárra. Valami szövetdarabféle kéklett a lábnyomok tetején: alighanem a lány nadrágjának egy darabja. Lehajolt és a fegyverrel együtt a kezébe vette. Vastag anyag volt, csoda, hogy el tudta tépni. A másik, amit odalent látott, a lábnyomok között, szürke volt és kerek. North ezt is felvette. Kerek kavics hevert a tenyerén, közepén átfúrva: a lyukba bőrszíjat fűzött valaki. North arra gondolt, hogy bizonyára a lány nyakában lóghatott s verekedés közben szakadt le róla. Nem törődve az esővel, egy fa törzséhez támaszkodott, és megpróbálta összeszedni magát. Egyetlen pillanatra sem eresztette ki a fegyvert a kezéből, hiszen nem tudhatta, végleg elmúlt-e a veszély a feje fölül. Csak akkor indult el a kapu felé, amikor már úgy érezte, ki tudna állni egy újabb támadást. 59 8 Az eső ezúttal is szemerkélt: ugyanúgy mint éjfél környékén. North megtörölgette a homlokát a zsebkendőjével, és figyelte, ahogy a fehérköpenyes orvos megvizsgálja Sam Winter palacsintává lapított holttestét. A kis, önjáró daru, amellyel leemelték a kőlapot Winterről, a bokrok alján ázott. North csak egyszer nézte meg Wintert, aztán elfordult tőle. Katona létére sem kedvelte a palacsinta-emberek látványát. • A széparcú, teltidomú régészasszony csípőre tette a kezet és lelesett a felásott kriptába. North odaállt mögé, és ő is lepillantott. Ha azt hitte, hogy odalent ki tudja, milyen labirintus mutogatja majd magát, tévednie kellett. Nem volt mélyebb az egész másfél méternél, igazából egy kis lyuk, téglával bélelve, amelyben összetört emberi csontok hevertek. Még a koponya is több darabra esett szét. - Nos? - kérdezte az asszonyhoz hajolva. Az asszony visszanézett rá. - Mit akar ez jelenteni? - Megállapított valamit? . - Mit állapíthatnék meg? Nem is értem, mit keresek itt. - Ezzel azt akarja mondani, hogy régészetileg tökéletesen értéktelen a dolog? , - Ahogy mondja. Helytörténéti jelentősége lehet, de csak az. Régészeti semmi. Látja a csontokat? -Persze. - Összetörték őket. - Úgy érti, még... életében? - Inkább csak a halála után. Megégették, majd összetörték a csontjait. Még a koponyáját sem kímélték. - Szegény lány. A régésznő széttárta a karját. - Más idők, más hitek, más erkölcsök. Hallom, maga volt az, aki megtalálta Mr. Wintert. -Ismerte? -Szállított nekünk ezt-azt a múzeumba. Van valami elképzelése arról, mi történhetett itt? North megrázta a fejét. - Nem sok. Úgy látszik, Winter felszedte valahol a lányt, aki minden bizonnyal ide készült. Elhozta idáig, a lány bejött a temetőbe, Winter pedig követte. ' - Biztos? - A nyomokból ítélve, igen. Nem egyszerre jöttek be, Winter csak a lány után. Azt hiszem, meglepte munka közben. Ő pedig megölte. A régésznő felnézett rá. -Hogyan? North a repülő lányra, a repülő ásóra, a repülő földre gondolt, aztán óvatosan csak annyit mondott: - Rádobta a fedlapot. - A fedlapot - biccentett a régésznő. - Mind a két kezével? - Elképzelhető más megoldás is - mondta North százados. - Hogy a szél fújta rá? - Nem egészen. Tételezzük fel, hogy már korábban megkezdték a sír kibontását. Valakik felemelték a követ, s letámasztották a sírgödör mellé. Közben zuhogni kezdett az eső és meglágyította a talajt. Winter a lány után jött, veszekedni kezdtek, esetleg huzakodni, eközben Winter nekiesett a kőlapnak. Az megcsúszott és maga alá temette a szerencsétlent. A régésznő kíváncsian nézett Northra. - Maga elhiszi ezt? -Vannak dolgok, amelyek első hallásra hihetetlennek tűnnek, pedig egyáltalán nem azok. Ez is van annyira hihető, mint az, hogy a lány egyedül emelte fel a fedlapot. Magában viszont arra gondolt: semmi, de serrimi esély sincs rá, hogy így történt volna a dolog. - Hogy hívták a lányt? - kérdezte aztán a kőlapra pillantva. -Davies? Csak Davies? - Úgy látszik - mondta a régésznő. - Mintha nem is lett volna keresztneve. -Ez a kéz itt? - Fogalmam sincs róla. - Hiányzik az egyik ujja. Egyebütt is találtak már hasonlót? - Új vagyok még errefelé - vonta meg a vállát a régésznő. -Nem ismerem eléggé a helyi sajátosságokat. Lehet, hogy a kő-állíttató, vagy a faragó személyét takarja. Akkoriban mindenki tudhatta, ki bújik meg a jel mögött. Ma már nem tudja senki.. North körbemutatott. 60 61 - Maga szerint... miért történt mindez? Ékszert vagy drágaköveket kerestek a sírban? • A régésznő megrázta a fejét. - Nincs az az őrült, aki azt hinné, hogy egy megégetett asszony sírjába értéktárgyakat dugtak. Biztos, hogy nem amiatt túrták fel a környéket. , -Akkor miért? A régészasszony rápillantott. -Megmondjam? -Mondja. - Az az érzésem, hogy ereklyét kerestek. -Micsodát? - Ereklyét. Sosem hallott még róla, hogy tele van a világ boszorkányokkal és sátánhívőkkel? - Dehogynem - mondta North. - Ezt a sírt csak pár hete fedezték fel és csak pár napja tudjuk, ki nyugszik benne. Sajnos, az újságok telekürtölték vele a világot. Ezek az őrültek meg elolvasták a híreket és elhatározták, elviszik néhány csontját ereklyének. Egy igazi boszorkány csontjait. Don North az éjszakai lány halálsápadt arcára és zöld szemeire gondolt. Korát tekintve, boszorkány növendékféle lehet. Ami viszont a trükkjeit illeti, lehet, hogy nem is növendék, hanem professzor a boszorkány-akadémián. A régésznő kotorászni kezdett a csontok között, a szemlét vezető nagydarab, vöröshajú zsaru erre odasétált North-hoz és egy fűszálat rágcsálva a füléhez hajolt. - Hajlandó bejönni és vallomást tenni? - Persze - mondta North. -A feletteseim már hozzájárultak. - Van valami elképzelése róla, mi történhetett itt? North ismét a repülő lányra, a repülő ásóra és a repülő földre gondolt, majd megrázta a fejét. - Igazából nincs. - Helyes. Akkor, ha aláírta a jegyzőkönyvet; el is felejtheti az egészet. - Mi lesz a verziójuk? - Véletlen baleset. North bólintott, elköszönt a régésznőtől és kisétált a temetőből. Csak akapunál jött rá, hogy elfelejtette odaadni neki az amu-lettet. Néhány másodpercig habozott, hogy visszaforduljon-e, 62 de mivel az eső ismét szaporázni kezdett, úgy döntött, valamelyik nap majd beugrik vele a múzeumba. Beült a kocsijába és indított. Honnan sejthette volna, hogy a bokrok közül egy zöld szemr pár figyeli minden mozdulatát. Azon a reggelen, amikor be akarta vinni a nyakbavalót a régésznőnek, hogy megkérdezze tőle, kire tartozik a dolog, a rendőrségre-e vagy rá, komoly balhé tört ki egy kétszáz mérföldnyire lévő haditengerészeti támaszponton. Az évi, szokásos leltározás alakalmával kiderült, hogy hiányzik néhány láda lőszer, plusz egy terepjáró kocsi. Olyan sebesen kellett a vizsgálóbizottság tagjaként a támaszpontra utaznia, hogy még a lakását sem volt ideje bezárni. Csak a támaszpontról szólt vissza telefonon - a terepjáró ekkor már megvolt -, hogy küldjenek át valakit hozzá, és zárassák be a szolgálati kulccsal az ajtaját. Az ügyeletes Dean Hu tton őrmestert küldte át. Dean Hutton nagydarab, feketebőrű katona volt, annak idején North csoportjában szolgált; mióta azonban őrmester lett, egyre kevesebbet találkoztak. Barátságuk ennek ellenére megmaradt, ezért úgy gondolta, nem követ el bűntettet, ha bedob egy dobozos sört North készletéhől. Be is dobta, aztán indulni készült. Ekkor pillantotta meg a kis asztalkán, North székresimí-tott nadrágja mellett az amulettet. Dean Hutton egész életében ellenállhatatlan vonzalmat érzett a nyakba akasztható mütyürök iránt. Volt is neki szép számmal, bár a katonaság nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy az ember mütyürökkel ékesítse fel magát. Azok, akik nem viseltetnek gyengéd érzelmekkel irántuk, nemigen kedvelik a karácsonyfakatonákat, ahogy mondani szokás. így aztán Hutton is csak egyet hordott egyszerre. Az a valami az asztalon, nemcsak a tekintetét fogta meg, hanem a szívét is. Úgy megérintette, mint egy szép lány látványa. Mintha megcsiklandozták volna, bizseregni kezdett a hátgerince tőle. Pedig első pillantásra nemigen volt mit nézni rajta.,Kerek ko- " 63 rong volt, közepén átfúrva. A szíja sem volt említésre méltó, bár kissé mintha keményebb lett volna a közönséges bőrszíjaknál. A korong maga azonban nem volt mindennapi darab. Már maga az a tény is csodálkozásra adhatott okot, hogy nem egyetlen kőből készült. Úgy rakták össze különböző színű kövekből - Dean Hutton hirtelenjében kilenc fajtát tudott megkülönböztetni belőlük. A különféle kövek különféle alakúak voltak, mintha kirakósjáték darabjai lettek volna. Hutton azt is megfigyelte, hogy az alkotórészek széleit hihetetlenül finom munkával illesztette össze a mester. Markába Vette és odavitte az ablakhoz. Ahogy ráesett a fény, mintha ragyogni kezdett volna tőle a korong. Dean Hutton megvonta a vállát és úgy döntött, a nyakába akasztja. Természetesen esze ágában sem volt ellopni volt főnökétől, csupán arra gondolt: az amuletteket nem azért csinálják, hogy székre akasztott nadrágokat őrizzenek. Amulettnek nyakban a helye és az a funkciója, hogy védelmezze a gazdáját. Ez volt Dean Hutton őrmester életének utolsó, hatalmas tévedése. 10 Don North százados, miután visszaszerzett az Egyesült Államok hadseregének egy ütött-kopott terepjárót, és elkapott egy pasast, aki bevallotta, hogy köze volt a lőszer megfújásához, visszatért Eppertonba, Ahogy elhajtott a temető mellett, kísértést érzett ugyan egy újabb helyszíni szemléhez, de még idejében lebeszélte magát róla. így is túlontúl sokat foglalkozott már az üggyel. A repülő lány, a repülő ásó és a repülő föld sehogy sem akart kimenni a fejéből. Leállította a kocsij át a parkolóban, és éppen indult volna a bejárat felé, amikor feltűnt az ajtóban Sherer őrmester. Oda akart inteni neki, de Sherer észre sem vette. Futott vagy tíz métert, majd megtorpant. North százados egyetlen pillanatig azt hitte, Sherer összeesik. A magas, szőkehajú katona nekitámaszkodott a bázis falának és gyomrára szorított kézzel, összegörnyedve lihegett. North néhány hatalmas ugrássál mellette termett, az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a lan- 64 galéta őrmesternek folynak a könnyei és zokog, mint egy gyerek. A százados rémülten bámult bajtársa elkeseredett arcába. - Rob! Hagyd már abba, Rob! Mi az isten van veled? North nem tudott másra gondolni, minthogy Sherer családjában történhetett szerencsétlenség. Másodpercek tört része alatt megjelent lelki szemei előtt a magas, kosárlabdázó termetű asszony és a társai közül fejjel kimagasló Billy Sherer képe. -Rob! Mi történt, Rob? A katona nagyot nyelt és ráemelte könnyes tekintetét. -Ó, Istenem, Don! Meghalt. Érted? Meghalt! North százados azt hitte, megáll a szívverése. Tehát mégiscsak jól következtetett. Uramisten, vajon melyik? - Mi történt, Rob? Az őrmester megtörölgette a szemét és nagyot csuklott. - Meghalt, Don. Nincs többé. North százados átkarolta bajtársa vállát, de nem tudott egyetlen vigasztaló szót sem mondani. Már csak azért sem, mert még mindig nem volt tisztában vele, kit gyászol Sherer őrmester. — Rob, én igazán... A nagydarab, szőke katona ismét felcsuklott. - Pedig fél órával ezelőtt még én adtam ki neki a fegyverét. Tudod, a reggeli szemle után. North százados megdermedt. - A... fegyverét? Kinek? - Hát Deannek. - Milyen Deannek? - Uramisten, Don, hát neki! Dean Huttonnak! North érezte, hogy elgyengül a térde és gyorsan eleresztette az őrmestert. - Dean Hutton... meghalt? - Mit gondolsz... mitől vagyok annyira kibukva? North százados becsukta a szemét. - Mi történt vele? - kérdezte aztán tompa hangon. Sherer őrmester felrántotta a vállát. - Most vizsgálják a hentesek. Én csak annyit láttam, hogy a szívéhez kap és... rettenetes volt, Don. Don North százados lelki szemei előtt ekkor teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon nem Dean Hutton őrmester arca bukkant fel, hanem a lányé a kibontott sír mellett. Nagy 65 zöld szemei éppen feléje néztek és mintha elnyeléssel fenyegették volna. North százados megveregette a még mindig zokogó Sherer őrmester vállát és a szállása felé indult. 11 - Üljön le, százados - mutatott egy fehér lepedővel letakart székre a kopasz, alacsony doktor, akinek a füléből szürke, vattaszerű szőrcsomók álltak ki. - Megkerült a terepjárója? - Meg - mondta North százados térdére fektetve a sapkáját. - Ennek szívből örülök. Akar egy kortyot? - Most inkább nem - hárította el a szíves invitálást a százados. - Az a helyzet, hogy meg kell írnom vagy száz oldalnyi jelentést. - Értem - mondta a doktor. - Ez esetben én is eltekintek tőle, amiből láthatja, hogy alapvetően befolyásolható személyiség vagyok. Nos, Don, gondolom, Dean miatt jött. -Miatta. Az orvos a századósra nézett, aztán mélyet sóhajtott. - Jóban voltak, mi? - Panamában az egységemhez tartozott. A doktor behunyta a szemét. - Mit akar megtudni tőlem? North előrehajolt a székén. - Természetesen azt, hogy.,. mibe halt bele. A doktor kinyitotta a szemét és elgondolkodva húzogatni kezdte a füléből kiálló szőrcsomókat. - Meg lenne lepve, Don, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs róla? .. - Nem mutatott ki semmit a boncolás? - Dehogynem. Azt, amit már én is megállapítottam. Dean Huttonnek megállt a szíve. - Megállt? Mitől? - Önmagától. Különben semmi oka nem volt rá, hogy megálljon. Hutton szervezete erős volt, mint a vas. És a szíve is erős volt. Mégis megállt. - Előfordult ez már más esetekben is? Úgy értem, találkozott már hasonlóval? 66 A doktor megrázta a fejét. - Még soha. De nem példátlan az eset, ha erre gondol. Létezik egy bizonyos, hirtelen csecsemőhalál. A gyerek az egyik pillanatban még vidáman gőgicsél, a másikban pedig már halott. Megállt a szíve. - Ismerik az okát? - Sajnos nem, Don. North százados felemelte a sapkáját a térdéről. -Miregyanakszik, doktor? A kopasz doktor cuppantott egyet és megsimogatta a füléből kitüremkedő szőrcsomót. -Gyanakodni éppen gyanakszom, csak nem megyek vele semmire. Az a véleményem, hogy a szív megállását hirtelen támadt ritmuszavar okozta. -Ritmuszavar? - A szív bizonyos értelemben olyan, mint az ingaóra. Tik-tak, jobb-bal. Ha valami megzavarja ezt a ritmust, az óra elkezd összevissza járni, majd megáll. Ráadásul ez az anomália öngerjesztő folyamat... amely.... Don North százados ekkor már nem hallott semmit. Tiltakozó tudata nem engedte a fülébe a doktor hangját. Csak annyit érzett, hogy Dean Hutton nincs többé. Később alig emlékezett rá4, hogyan jutott ki végül is a doktor szobájából. 12 Dean Huttont a szülővárosában temették el. Don North százados természetesen a kiválasztott csapat tagja volt, amely megadta a végtisztességet az őrmesternek. A haláleset és az utazás idegtépő körülményei között úgy kiröppent a fejéből az amulett Ügye, hogy nem is tért volna vissza bele soha többé, ha... John Fukuda őrmester származására nézve japán volt. Ő maga, sőt már az apja is az Egyesült Államokban született, japánul pár szót tudott csak, annak ellenére, hogy apja nagyon szerette volna, ha megtanul. A családi oltárt messzire kerülte, s csendes, hitetlen mosoly játszott a szája szegletében, amikor reggelente megpillantotta oltár előtt görnyedező szüleit. A seregben metodistának vallotta magát, tisztán gyakorlati okokból, lévén, hogy 67 a metodista kórusban énekelt az a lány, akivel komolyabb szándékai voltak. Egyetlen dolog volt csak, ami keleti származására emlékeztetett - természetesen a külsején kívül - a tárgyak megkülönböztetett tisztelete. Ha kicsit is elmélyedt volna saját lelkének bugyraiban -, ami különben nem volt szokása - akkor alighanem rájött volna, hogy valamelyik bugyor mélyén érintetlenül megőrződtek annak az animizmusnak a maradványai, amelyben az ősei hittek. Nevezetesen, hogy minden bennünket körülvevő tárgynak lelke van, s ezek a lelkek vagy segítenek bennünket, vagy pedig keresztbe teszik a lábukat előttünk, hogy beléjük akadva a padlóba verjük az orrunkat. Ennek az atavisztikus örökségnek megfelelően Fukuda őrmester szobája telistele volt meg- • magyarázhatatlan célú és eredetű tárgyakkal, melyeket külföldről, a gyakorlatokról, vagy a sarki kocsmából szedett össze. Természetesen közéjük tartoztak az amulettek is. Különösen azokat a jade korongokat kedvelte, amelyek Krisztus előtt négyezertől egészen napjainkig végigvonulnak a kínai kézművesség történetén. A legutolsót éppen néhány napja vette egy tengerésztől. Állítólag jó a nemi betegségek ellen. Még a boncolás előtt Fukuda őrmesternek jutott a kétes dicsőség, hogy a hátramaradottak számára leltárba vegye Dean Hutton személyes holmiját. Fukuda akkurátusán végezte a dolgát. Kiszabadította a halottat a ráterített lepedő alól, aztán szomorúan megszívta tömpe orrát. - Sajnálom, pajtás, meg kell tennem. Ha nem lettél volna akkora marha, hogy hagyod megállni a ketyegődet, nem jutottunk volna ide. Ne félj, megkapják a cuccaidat a rokonaid, bár nem tudom, szükségük lesz-e a trikódra meg a gatyádra. Akkor hát indul a menet, öreg fiú! Szorgalmasan bekörmölte a megfelelő rubrikákba Dean Hutton őrmester kulcsait, gyűrűjét, zsebkését, sőt még a nadrágszíjáról sem feledkezett meg. Ezüstből vert indiánfej-csatja volt, hátha örül majd neki valaki. Fogalma sem volt róla, volt-e Hut-tonnek gyereke, de nem is érdekelte igazán. A halott nyakán függő amulett azonban igen. Meghökkenve meredt rá, s néhány percre még a leltározásról is megfeledkezett. Olyannyira, hogy automatikus mozdulattal behúzta a nyaklánc rovatba, az x-et. Kinyújtotta a kezét, majd ügyesen leakasztotta a halott merev 68 nyakáról az amulettet, s a tenyerére fektette. Formáját tekintve éppen olyan volt, mint a jade korongok, bár nem drágakőből vagy féldrágakőből, hanem közönséges, kövekből készült. Fukuda őrmester megkapargatta a körmével a medált. Csodálattal töltötte el, hogy még egy ezredmilliméteres rést sem sikerült felfedeznie az alkotóelemek között. Mintha összeolvadtak volna az elmúlt idők során. -Ónix - morogta aztán néhány másodpercnyi szemlélődés után, azokra a fekete, egészen apró darabkákra célozva, amelyek ott csillogtak a furat mentén. - Minden kétséget kizáróan ónix. Feldobta néhányszor a levegőbe, miközben furqsa érzése támadt. Mintha felmelegedett volna idebent a levegő. Odakint éppen ezekben a percekben bújt ki a nap a szemközti fa lombkoronája mögül, s Fukuda őrmester ennek tulajdonította a jelenséget. Még egyszer megvizsgálta a korongot. Ekkor vette csak észre, hogy van valami homályos, amőbaszerű folt az alsó részén. Mintha valakinek az arcvonásait karcolták volna bele. Közelebb lépett az ablakhoz és hunyorogva megvizsgálta a talizmánt. Kéz. Egy tenyér lenyomata. Aprócska tenyéré: alig pár milliméter az egész. Mintha az egyik ujja nem látszana... vagy lehet, hogy szándékosan nem karcolták a kőbe? Mintha csonkaujjú kéz lenyomata lenne... :, Felemelte a fejét és kinézett az udvarra. -Vajon mennyit érhet? Feltehetően semennyit. Nem drágakő, ráadásul még a szíja is értéktelen: ha bevinné egy becsüshöz, kihajítaná vele együtt. Nem rövidíti meg egy centtel sem Dean Hutton rokonait, ha zsebre vágja az amulettet. Ha drágakő, vagy aranylánc lenne, természetesen eszébe sem jutna eltenni. Úgyis csak kidobnák, mint értéktelen kacatot - nyugtatgatta magát. - Te sem bánod, igaz, pajtás? így történt, hogy John Fukuda őrmester zsebre vágta Dean Hutton amulettjét, majd másnap reggel már a nyakába is akasztotta. Három nap múlva halott volt. 13 A támaszpont felbolydult méhkashoz hasonított. Don North álló nap az elhárítókat kalauzolta, akik még a WC-tartályokba is beleszimatoltak. Végigfaggatták a kisegítő személyzetet és a 69 polgári alkalmazottakat, ki milyen gyógyszert szed: a női részlegnek még a fogamzásgátlóikról is kimerítő beszámolót kellett írnia, tekintet nélkül arra, hogy a két elhunyt minden kétséget kizáróan férfi volt. North két napon át bírta a gyűrődéát, a harmadikon aztán feladta. Átpasszolta az elhárítókat valakinek, maga pedig felkereste a doktort a kuckójában. A doktor ezúttal nem a fülét piszkálta, hanem borús képpel bámult maga elé, amikor North százados belépett hozzá. Ahogy megpillantotta a jövevényt, még szürkébb és még borúsabb lett a képe. - Már vártam, százados. Fel sem kell tennie az átkozott kérdését. Most sem iszik? - Dehogynem - mondta a borotválatlan és kialvatlan százados. - Néha az az érzésem, hogy abba sem hagyom többé. - Gondoljon a májára. - Én inkább a szívemre gondolok. - Előbb nyalja be ezt. North benyalta. Akárcsak a doktor. Kellemes bourbon volt, éppen ilyen alkalmakra való. A doktor belehuppant a karosszékébe és felrakta a lábát az asztalra. - Maga most azt akarja tudni, százados, amin már napok óta töröm a fejem, anélkül, hogy egyetlen megveszekedett centiméternyit is előbbre jutottam volna. Fogalmam sincs róla. Fogalmam sincs róla, mi történik itt és miért. Ezt akarta hallani? - Nem éppen - mondta North. - Sajnálom, pedig ez a helyzet. Fukuda őrmester ugyanúgy halt meg, mint Dean Hutton. Ha tetszik, ugyanabban a betegségben. Ez utóbbit kéretik nem nagydobra verni, ellenkező esetr ben pánikkeltés miatt mindkettőnknek beledurrantának a fenekébe. - Betegségre gondol? -Véletlenre gondoljak? El tudja maga képzelni, hogy egymást követő néhány napon belül két egészséges férfi is ugyanabba a megmagyarázhatatlan kórba pusztuljon bele és a kettőnek nincs semmi köze egymáshoz? Ugye nem? Hát én sem! Közös oka van mindkettőnek, arra mérget vehet. -Vírus? - Még az is lehet. Most próbálják izolálni. Csakhogy eddig nem találtak semmit. Az ilyesmi akár évekig is eltarthat. 70 -Gondolja, hogy... ragályos? ' - Maga mit gondol? North a tenyerébe temette az arcát. - Mi a fenét kellene csinálnunk? - Semmit - mondta a doktor. - Üljünk a fenekünkön és várjunk. Két dolog lehetséges. Vagy nem lesz több haláleset, és akkor ez a történet is bevonul a megfejtetlen titkok közé, mint Hasfelmetsző Jack, vagy folytatódnak a rémségek, akkor viszont az események túlnőnek rajtunk. - Kikászálódott a székéből és megveregette North vállát. - Hja, barátom, a betegségek néha csodákat produkálnak. Aztán egyszer csak rájönnek az okára, és a csoda nem csoda többé. Don North százados ennek ellenére meg volt győződve róla, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. A rejtély kulcsa itt rejtőzik valahol a közelükben: csak az a kérdés, ki fog rábukkanni és mikor. 14 Sajnos, másnapra is jutott a megmagyarázhatatlan jelenségekből, mintha csak valaki gondoskodott volna róla, hogy egyetlen nap se maradjon ki a szórásból. Ezúttal arról az amulettről volt szó, amelyről volt szerencséje tökéletesen megfeledkezni. Történt, hogy feljebbvalója utasítására még egyszer azonosítania kellett Fukuda őrmester holttestét, mielőtt a család kérésére átküldték volna a hamvasztóba. North felhúzta a cippzárt a zsákon s amikor előbukkant alóla Fukuda arca, gyorsan vissza is rántotta rá. Az azonosítás megtörtént. Ezután jutott csak ideje arra, hogy megszemlélje azokat a tárgyakat, amelyeket a délután folyamán óhajtottak becsomagolni, hogy feladják őket a hátramaradottaknak. Fehér, négyszögletes kendőn feküdtek a használati tárgyak a halott mellett. Toll, szemüveg, kulcscsomó. North sóhajtott és kikotorta a zsebéből a zsebkendőjét, hogy megtörölgesse vele a homlokát. A rántás lendületétől a kendő kirepült a kezéből és a Fukuda zsebeiben talált tárgyakra hullott. Mintha elhatározta volna, hogy csatlakozik hozzájuk. North utána kapott, de nem érte el. A zsebkendő apró, fehér ejtőernyőként befedte Fukuda elhagyott javait. North óvatosan 71 felcsippentette, s legnagyobb meglepetésére felfedezte az amu-lettet a kendő alatt. Nem gondolhatott másra, minthogy a zsebéből rántotta ki. Homályosan emlékezett ugyan rá, hogy tegnap este még nem volt más benne, csak a zsebkendő, sokáig nem töprengett azonban a dolgon. Már azon sem csodálkozott volna, ha időről-időre elefántok bukkannak fel ágya alatt. Elviszi az amulettet a múzeumba, amint csak lélegzetvételnyi szünet támad a támaszponton. Estefelé éppen az amulettel játszott - tenyerén dobálgatta a kantinban a whiskyje felett - amikor valaki elkapta előle. Hajdani akadémia-társa, Steve Nicholson kaparintotta a markába. - Vigyázz, mert beleesik a poharadba. Felpróbálhatom? -Próbáld. - Csak nem egy bennszülött lánytól kaptad? Hawaiban hordanak ilyet. Tudod, a fűszoknyás szépségek... - Don! - ordított be hirtelen az ügyeletes az ajtón. - Az elhárítok beszélni akarnak veled. North százados felhörpintette a bourbonját, aztán az ajtó felé igyekezett. - Hé! - kiáltott utána Nicholson az amulettet lengetve. - Itt hagytad a micsodádat! Don North nem hallotta a kiáltozást, mert minden gondolatát az elhárítok töltötték ki. Azt hitte, találtak valamit, ami közelebb visz a rejtélyek megoldásához. Legnagyobb csalódására azonban, a szimatolók csak búcsúzni akartak. North elköszönt tőlük, s amikor végre egyedül maradt, feltette magának a kérdést, visszamenjen-e a kantinba, vagy inkább feküdjön le. Don North százados ez utóbbit választotta. Ezzel aztán tudtán kívül alá is írta Steve Nicholson halálos ítéletét. 15 Amikor három nap múlva Steve Nicholson őrmester is meghalt - egyszerűen megállt a ketyegője - kihirdették á harmadfokú készültséget, bár ezzel szemernyit sem léptek előre a titkok megfejtésének az útján. Sem a doktor, sem pedig a sebtében idehurcolt katonaorvosok - virológusok, bakteriológusok, járványszakemberek - nem lettek egy dekányival sem okosabbak tőle. Steve Nicholson szíve Ugyanúgy bemondta az unalmast, mint a 72 másik kettőé. Hogy mi minden keringett ezekben a napokban a támaszponton, arról Don North százados órákig tudott volna bt-szélni. Az elhárítok ellenséget szimatoltak - beszivárgott orosz kémeket - a virológusok úgyszintén, csak ők sokkal kisebb termetű beszivárgókra'gondoltak. Sajnos, a legalaposabb kutatások ellenére sem sikerült sem orosz kémekre, sem vírusokra bukkanniuk. A doktor csak a szőrszálakat tépdeste a füléből, amikor North ismét megpendítette neki a dolgot. •— Gondoljon a légiós betegségre — mondta jókora adag bour-bonja mögé húzódva. - Amit azok a pasasok az amerikai légió közgyűlésén kaptak. Már vagy ötvenen meghaltak, mire végre izolálni tudták a vírust. - Szép kilátások - morogta North százados. Valami azonban szeget ütött, a fejébe. Nevezetesen, hogy mindhárom áldozat valamilyen kapcsolatban állt vele. Bár, ami Fukudát illeti, kapcsolatuk nem volt éppen szorosnak mondható. Amikor megemlítette a dolgot az egyik elhárítónak, az megnyugtatón a vállára vert. - Legyen nyugodt, százados, mi már megvizsgáltuk a lehetséges összefüggéseket. Egy ilyen támaszponton szinte naponta találkozik mindenki mindenkivel. Pontosan két nap múlva azonban történt valami, ami merőben új irányt szabott az eseményeknek. North ezúttal is a kantinban álldogált egy bourbon társaságában és igyekezett nem gondolni semmire. Egészen addig sikerült is neki, amíg fel nem bukkant a közelében Andy Park. A nagydarab, vörösképű katona egyébként is vörös képe még a szokottnál is vörösebb volt, s North észrevette, hogy a szeme is vörösben játszik. Andy a pulthoz könyökölt, kért egy bourbont, felhajtotta, aztán kért még egyet. Amikor ezzel is végzett, csak úgy foghegyről vetette oda Northnak: - Szaralakok. North megnyomkodta az orra hegyét. -Kik? - Van egy cigid? » - Nem dohányzóm. - A fenébe is... - Kunyerált egyet a csapostól, majd dühösen kifújta a füstöt. - Ennyit ér egy ember. 73 - Mennyit? - kérdezte North. '* - Szart. Annyit. Kidobják a cuccait, mint a szemetet. Legalább az első kukáig elvihette volna. Néhány szó után kiderült, hogy Andy Park leltározta Steve Nicholson holmiját. - Az imént szólt valaki* hogy ki van szórva a cucca a kerítés mellé. -Cucca? - A személyes holmija. Kiszórták a kerítés mellé. North összerezzent. Úgy érezte, mintha megpendült volna valami a lelke mélyén. - Ki szórta ki? - Nyilván, aki eljött érte és elvitte. A húga. - Ne tréfálj - mondta North, és a bourbon ellenére is száraznak érezte a torkát - Steve Nicholsonnak nem volt húga. Nem volt senkije. Árvaházban nőtt fel. - Márpedig volt. - Nem volt. , Andy Park megrázta a fejét. - Saját szememmel láttam a levelet, amelyben bejelentkezik Steve holmijáért. Sőt, saját szememmel láttam őt magát is. - Hogy nézett ki? - kérdezte rekedt hangon North százados. Andy Park összehúzta a szemét, mintegy maga elé varázsolva Steve Nicholson húgát. - Húsz év körüli, vékony, úgy egyébként semmi különös. Kivéve a szemét. - Mi van vele? - Öregem, én még életemben nem láttam akkora zöld szemeket. Mintha drágakőből, vagy mi az ördögből lettek volna. Az arca fehérre volt sminkelve, így aztán nem mutatott valami rosszul. Csak tudod, öregem, az ilyenekkel az a probléma, hogy amikor hazaviszed és lemossa a képét, tündérkirálynőből hamupipőkévé változik. Vagy ami még rosszabb, békakirálylánnyá, s tőled, mint élete királyfijától azt követeli, hogy csókold meg a seggét. - A kurva anyját! - vágott az asztalra rémülten North százados. - Megtaláltam! Andy Park elképedve bámult rá. 74 16 A többi már úgy ment mint a karikacsapás. Először is, Andy kíséretében átrobogott az elhárítókhoz engedélyért, hogy beletekinthessen a leltárakba. Az elhárítótiszt már ágyban volt, de amikor megpillantotta North százados izgatott arcát, szó nélkül rá-firkantotta egy papírra a hozzájárulását. Csak akkor kérdezte meg, mire kell, amikor a papír már North kezében volt. - Támadt egy ötletem - mondta óvatosan a százados. - Összehasonlítok minden leltárt. - Mi már megtettük. - Úgysem tudnék aludni. Az elhárító sóhajtott. - Hát csak kutasson, százados, ha nincs jobb dolga. Andy Park és North tíz perc alatt végeztek a munkával. Összehasonlították a Steve Nicholson hagyatékáról felvett leltárt azokkal a cuccokkal, amiket a kerítés aljában találtak. Minden ott volt a fű között, ami a leltárban szerepelt, kivéve az az amulett, amelyről North immár pontosan tudta, hogyan került Nicholson-hoz. Andy Park nem sokat okvetétlenkedett, amikor North pár elterelő mondat kíséretében megköszönte a közreműködését, és meghívta néhány bourbonra. Andy a kantinban csak beszélt, beszélt, ő azonban egyáltalán nem figyelt rá. Gondolatai kizárólag a zöld szemű lány és az eltűnt amulett körül forogtak. 17 Az elkövetkező, nagyrészt álmatlan éjszakán volt ideje alaposan meghányni-vetní magában az eseményeket. Úgy gondolta, hátulról kell kezdenie a történtek fonalának a legombolyítását. Azzal zárult az eseménysor, hogy a lány megkaparintotta az amulettet. De vajon honnan a fenéből tudhatta, hogy Steve Nicholson hagyatékában kell keresnie? Hiába törte a fejét, nem tudott másra gondolni, minthogy a lánynak természetfeletti ereje van. Ha repülni tud, ha repülésre tudja kényszeríteni a tárgyakat -, mint például az ásót és a földet - akkor gyerekjáték megtudnia, kinél van éppen kedvenc játékszere. Annak aztán kampec. 75 A következő kérdés, miképpen került Steve Nicholsonhoz az amulett. A dolog egyszerűi tőle. Amikor elhívták az elhárítok, nála hagyta, később pedig egyszerűen megfeledkezett róla. Belesápadt, amikor arra gondolt, hogy az amulett öl. Felült az ágya szélén és ivott egy pohár jeges vizet. - Csakhogy engem nem ölt meg - folytatta a töprengést. -Vajon miért? A soros kérdésre még nehezebb volt válaszolnia. Hogyan került az amulett Fukudához, ha egyáltalán hozzá került? Aztán egyszerre csak olyan élességgel, mint amikor felvillan egy villám fénye, s szinte agyunkba égeti a mindaddig sötétségben rejtőző tárgyak körvonalait, felötlött lelkében a pillanat, amikor Fukuda hagyatékára ejtette a zsebkendőjét. Egyetlen másodpercre még meg is hökkent, hogy alatta találja a nyakbavalót. Akkor biztos volt benne, hogy a zsebkendővel együtt ejtette oda, csak éppen arra nem gondolt, hogy már napokkal azelőtt nem látta sehol. Olyan izgatott lett, hogy járkálnia kellett a szobában. - Eszerint az amulett Fukudához került, majd amikor meghalt, rajtam keresztül Nicholsonhoz. De ki a fenétől került Fukudához? Tőlem nem, az holtbiztos. Hiába törte reggelig a fejét, nem talált megoldást a rejtélyre.. A reggel azonban választ adott erre a kérdésre is. A nap első sugarai éppen bekopogtak az ablakán, amikor arra gondolt, hogy ha az amulett öl, akkor Fukudának az első halottól, Dean Hutton őrmestertől kellett kapnia a mütyürt. De honnan szerezte Dean? Estefelé már meg is volt a megoldás. Dean Hutton hagyatékának a leltárpapírján megtalálta a nyaklánc rubrikában az x-et, amelyet Fukuda húzott oda. A hagyaték átvételi elismervényé-ről azonban hiányzott a nyaklánc. Ezt akkor, úgy látszik, sem az átadó, sem az átvevő nem vette észre, ami egyébként nem is csoda, hiszen az átvevő egy nyolcvanéves öregember, Dean Hutton nagybátyja volt. Eszerint Fukuda eltette az amulettet és a nyakába akasztotta. Most már csak arra volt kíváncsi, vajon hogy került Huttonhoz. Mielőtt lement volna a nap, ezt is megtudta. Dean Hutton volt az, akit átküldték a lakására bezárni az ajtókat, amikor neki ló-halálában arra a támaszpontra kellett vágtatnia, ahol azt az átkozott jeepet keresték. 76 A kör tehát bezárult. Dean elvitte tőle az amulettet és meghalt, Fukuda elvitte az amulettet Deantől és meghalt, Steve Ni-cholson megkapta tőle az amulettet és meghalt... a kérdés már csak az, hogy ő miért nem halt meg, amikor nála is éppen elég hosszú ideig volt. Aztán röpke pillanat alatt rátalált a megoldásra. Mert ő egyetlen, megveszekedett másodpercre sem akasztotta a nyakába. 18 A régésznő a múzeumban kedvesen fogadta, bevezette a szobájába és hellyel kínálta. North százados így napvilágnál kénytelen volt megállapítani, hogy ha az asszony abbahagyná egyszer a régészkedést, akár fotomodellnek is elmehetne valamelyik jól menő ügynökséghez. Hosszú, sötét haján megcsillant a napfény s ettől mintha fekete ragyogás töltötte volna be a szobát. - Akkor hát ismerkedjünk össze - mondta a régésznő feléje nyújtva a kezét. - Nóra Ajvazjan vagyok. Őseim az Ararát tövében éltek, talán éppen ezért lettem régész. Tudja, annak a tetején akadt fel Noé bárkája. - Az Törökországban van, ugye? - kérdezte North. - Az ország stimmel, én ennek ellenére örménynek születtem. - Többször is jártam arrafelé - mondta North. - Alighanem az Ararátot is láttam. A bárka azonban már nem volt rajta. - Kér egy kávét? - Ha megkínál. North dicsérte magát az eszéért, hogy meglátogatta az asszonyt. Ha minden igaz, gyöngyszemet talált a helyi múzeum mélyén. Megitták a kávét, aztán North rátette a csészéjét a tányérkára. -Elmondhatom, miért jöttem? - Türelmetlenül várom a vallomását, százados. Mintha icipici kacérság vibrált volna a hangjában. - Tulajdonképpen nincs is igazi, megfogható oka - füllentette. - Csak valahogy... nem hagy békén az az éjszaka. - Nem is csodálom - mondta Nóra Ajvazjan. - Mit gondol, mi történhetett a temetőben? Az asszony megvonta a vállát. - Többet én sem tudok, mint amit a rendőrség kiderített. Nyil- 77 ván arról van szó, amire már akkor is gondoltam: buggyant boszorkányok vagy sátánkövetők ellopták a halott néhány csontját. - Valóban hiányzik belőle valami? Az asszony mosolygott. - Ki tudja, százados úr? Annak a szerencsétlennek darabokra törték minden porcikáj át. North ekkor csavart egyet a beszélgetés menetén. - Tulajdonképpen nem is ezért jöttem magához. - Csak nem akarja megkérni a kezem? - Miért? Szabad? - Most éppen az. Fred ugyanis kiröppent a kalickából. -Az'ki? - A volt férjem. Azt hiszem, azóta sem tud betelni a boldogsággal, hogy végre megszabadult tőlem. Látszólag vidáman csengett a hangj a, de a szavai mélyén mintha szemernyi bánat rejtőzött volna. - Én bizony boldogan beülnék abba a kalitkába, amelynek ön nyitogatja az ajtaját - mondta udvariasan North. -Megbánná. De ki vele, százados, mi szél sodorta hozzám? North megköszörülte a torkát és előadott egy hihetőnek tűnő történetet egyik katonájáról, aki vakon hisz az amulettek erejében, minek következtében mindenféle kellemetlenségbe sodorja magát. Azért jött, hogy tanácsot kérjen az amulettekkel kapcsolatban. Vajon alkalmasak-e bizonyos pszichés hatás előidézésére. Amikor befejezte, meg volt győződve róla, hogy a régésznő átlát kínos nyögdécselésén és pontosan tudja, miről van szó. Akárhogy is történt a dolog, Nóra Ajvazjan nem mutatta, hogy nem hisz neki. - Az amulettekre kíváncsi? - kérdezte végül. - Mondhatok magának egy s mást róluk, bár aligha én vagyok a megfelelő személy..... ' - Maga éppen megfelelő nekem - mondta North gyorsan. - Nos, százados úr, az amulettek olyan régiek, mint maga az emberiség. Már a kőkori ember is viselte őket. A kőből készültek általában korong alakúak és a közepük át van lyukasztva. Többnyire állatbőrt használtak szíjként. A kőkorszakban a kő volt az isten. Az emberiség azóta sem tudott megszabadulni a kőkultusztól. . 78 - Komolyan mondja? -Maga szerint a gyémánt micsoda? Vagy a többi drágakő. Olvasson csak el egy velük foglalkozó könyvet. Kiderül, hogy szinte valamennyinek mágikus ereje van. Némelyikük szerencsét hoz, másoktól jobb óvakodni. - Azok a kőkorszaki amulettek... drágakövekből készültek? - Dehogy. Akkor még ügyet sem vetettek rájuk. - Azaz normális kövekből. - Attól függ, mit nevez normális kőnek. A zsírkő, vagy a jade nagyon népszerű volt például Ázsiában... -Látott már olyan amulettet, amelyet úgy csiszoltak össze? Az asszony arcán csodálkozás futott végig. - Összecsiszolták? Ezt hogy érti? -Mint az intarziás faberakást - próbálta megmagyarázni North százados, miközben felbukkant előtte az amulett egyre inkább köd mögé rejtőző képe. - Összeillesztették a különféle kő-fajtákat. - Úgy érti, összeragasztották őket? - Mondjuk. - Lehetetlen. Akkoriban még nem ismerték a ragasztót, de ha ismerték is volna, mit gondol, az év-tízezredek alatt mi maradt volna belőle? Ez a mozaikokból összerakott kő-micsoda rég a darabjaira hullott volna szét. - Más megoldás nem lehetséges? - Mire, ember? , . ,. North nem erőltette tovább a dolgot, nehogy az asszony gyanút fogjon. - Ön hisz az amulettek erejében? Nóra Ajvazjan mosolygott. - Minden amulett annyit ér, amennyi erőt a gazdája tulajdonít neki. Annyira erős, amennyit az ön erejéből el tud szívni. Nem tudom, érti-e mire gondolok? - Azt hiszem, igen - mondta North. - Ha hiszek benne, segít. Mint az öngyógyítás. Vagy a hit az orvosságokban. - Valahogy úgy. Más? North a sapkájára bámult. - Vannak oly an amulettek, amelyekbe belekarcoltak valamit? - Mire gondol? -Valami jelre. . - Nem tudok róla. Ha Martina, a kolléganőm visszajön a'sza- 79 badságáról.összeismertetem magukat egymással. Ő igazi amu-lett-szakértő. - És a boszorkányok? - kérdezte North. - Mi van velük? - Konkrétan arra a lányra gondoltam, akinek a sírját... - Daviesre? - Ismerik már a keresztnevét? - Sajnos, nem. A jegyzőkönyv csak Daviesként emlegeti. Mintha a közösség megvonta volna tőle a keresztnév adományát. Ez volt az egyik utolsó boszorkányégetés a környéken. 1723-ban. . - Mit csinált ez a Davies? - Amit a boszorkányok általában. Megrontotta a környezetét. Azt állították róla, hogy szeretői voltak, akik elhalmozták ajándékokkal, sőt még gyerekei is születtek tőlük. Ő pedig a jegyzőkönyvek szerint amuletteket ajándékozott nekik. - Igazán? - vonta fel a szemöldökét North. - Amuletteket, melyeket a nyakukba akasztottak, s valahogy felment tőlük a józan eszük. - Konkrétan? - Gazdag ajándékokat adtak neki, a vagyonukat pedig a gyerekekre hagyták. A férfiak családtagjai természetesen nem nézték tétlenül az eseményeket, hanem feljelentették Daviest. Akkora volt a polgárok felháborodása, hogy végül is megégették, a gyerekeit pedig árvaházba adták. Csontjait darabokra tördelték, majd elföldelték a temető árkában a gonosztevők és a csavargók közé. Itt sem nyugodhatott azonban a szerencsétlen, mert nem sokkal a temetés után áthelyezték a kriptába a maradványait. - Hol található jelenleg Davies sírköve? - A múzeum udvarán. De csak ideig-óráig marad ott. Visszaszállítjuk a helyére és rendbe hozzuk a környékét. Nem sok város van az Államok területén, ahol igazi boszorkány van eltemetve. Még valamit, százados? - Csak egy utolsó kérdést. Emlékszik a sírkőre? - Hogy a csodába ne emlékeznék, hiszen én kapartam le róla a mohát. - Emlékszik arra a kézlenyomatra is, amely a Davies név alatt látható? - Emlékszem. 80, - Kitalálta már, mi lehet? Az asszony megvonta a vállát. - Átnéztem néhány katalógust, de nem bukkantam a nyomára. Talán annak a jele, aki eltemettette. -Maga szerint ki temettette el? Nóra Ajvazjan tanácstalan képet vágott. - Talán valaki a szerelmei közül. - De hiszen megölte őket! - Talán nem mindet. És különben is, én nem mondtam, hogy Davies bárkit is megölt volna. Nem hiszem ugyanis, hogy amu-lettekkel ölni lehet. North gyűrögette még egy kicsit a sapkáját, aztán felállt. - Igazán örültem, hogy fogadott és elbeszélgetett velem. Az a helyzet... - Mi? - kérdezte Nóra Ajvazjan, miközben felállt ő is, és lesimította a szoknyáját. * - Mióta az a micsoda történt velem a temetőben... érdekelnek az ilyenféle ;dolgok. - Milyenféle dolgok? -A régészet. > - Igazán? És mit tehetek az érdekében, százados? -Arra gondoltam, hogy... megfelelő időben, ha esetleg ráérne... " ^ . . Az asszony összecsapta a kezét és meghökkenve nézett rá. - Maga randevúra hív engem, százados. - így is lehet mondani - morogta North félszegen. - Nem fél, hogy én is boszorkány vagyok? - Vállalom a veszélyt - mosolygott North. Ha tudta volna, mit vállal, alighanem lefagyott volna az arcáról a mosoly. A félelem völgye Kris Hamilton kilépett a sátrából és fázósan ugrándozni kezdett. A hegyek csúcsai ködben fürödtek, akárcsak a haragoszöld fenyők. Messziről, az alpesi legelőkről kolomp hangja szűrődött felé. Viszik fel a nyajakat a hegyi legelőkre - gondolta, miközben elindult a patak felé. - Nem is lenne ostobaság kivenni egy év szabadságot, s nem Irakba utazni, mint legutoljára, hanem ide, a Pireneusokba, ahol ködösek a hajnalok, csak a kolompszó töri meg a fenyvesek csendjét. Amikor elérte a patakot, lecibálta a pulóverét és megmosakodott a hideg vízben. így, április elején még foga volt a hajnalnak; igyekeznie kellett, ha nem akarta, hogy elgémberedjenek az ujjai. A patak égette a bőrét, mint a parázs. Mély lélegzetet vett; lerúgta a bakancsát és belelógatta a lábát a vízbe. Nem messze tőle gally reccsent, félrehajoltak az egyik bokor ágai, s Kathleen Ross bukkant elő a levelek mögül. Ahogy megpillantotta Ha-miltont, meghökkenve kiegyenesedett. - Mi a fene? Ilyen korán foglalt már a fürdőszoba? Azt hittem, én leszek az első. Hamilton kirántotta a lábát a patakból és megtörölgette a törülközőjével. - Elférünk benne ketten is. Ha akarod, szívesen megmosom a hátad. - Jézusom, Kris - csóválta meg a fejét a lány. - Te aztán kemény fickó vagy. Képes lennél bemászni értem a vízbe? - Felnevetett, beledugta egyik ujját a patakba, majd csúfondáros grimaszt vágott. - Majdnem forró. - Mint a krumplileves - bólintott Kris. A lány tovább nevetett és lehajigálta magáról a ruháját. Hamilton ebben a szent pillanatban csodát látott. Abban a másod- 82 percben ugyanis, ahogy Kathleen Rossról lehullott a terepszínű kezeslábas, csak a fürdőruha maradt rajta, s szőke, hosszú haja a hátára omlott, a legközelebbi domb mögül lassú, méltóságteljes szárnyalással kiemelkedett a nap. Kris Hamilton tágra meredt szemekkel bámulta a napsugarakban fürdő lányt, és az ötlött fel a fejében, hogy évezredekkel ezelőtt ugyanígy köszönt-hették a napot az akkor élt emberek papnői. A lány a feje fölé emelte a kezét, mintha el akarná kapni az égitestet, s halk kiáltás kíséretében beleugrott a vízbe. Hamilton megvonta a vállát, aztán a fűre telepedett. A lány tett pár karcsapást, lebukott a víz alá, majd néhány másodpercnyi víz alatti úszás után Hamilton előtt dugta ki a fejét. - Nem jössz be? - Inkább nem. - Nem is olyan hideg. - Megkérdeztem a hüvelykujjamtól. Azt mondta, ma reggelre elege van a higiéniából. A lány pancsolt még egy kicsit, aztán Hamilton mellett kikapaszkodott a partra, Kris ezúttal is kénytelen volt megállapítani, amit két héttel ezelőtt már megtett, hogy Kathleen Ross elsőosztályú nő. Kathleen kinyújtotta a karját a törülközője után. Hamilton jól látta, hogy kék a szája, és a bőre is libabőrös a hidegtől. - Megfagysz. - Ugyan már- vacogta a lány. - Tudod, milyen kellemes lesz mindjárt? Törülközőjével a kezében berohant a bokrok közé, majd rövid idő múlva ismét a terepszínű kezeslábasban bukkant fel. Vigyorgott, és odatelepedett Hamilton mellé. - Mintha kályha fűtené belülről. Elhiszed, hogy csodálatos? - El én - mondta Hamilton. A lány hátradőlt a füvön és behunyta a szemét. - Ilyenek vagytok ti, bátor férfiak. Le akarjátok nyelni a világot, közben pedig a hideg víztől is féltek. -Fürdés helyett háborúzunk - mondta Hamilton. - Az se semmi. A lány sóhajtott és felült a füvön. Hamilton érezte, hogy a napsugarak egyre melegebben bizsergetik a bőrét. - Remélem, nagy nap lesz a mai - mondta a lány. - Betettem egy kosárba a pezsgősüvegeket. Ha megtaláltuk, berakom a ko- 83 sar- legyintett O'Keeffe. - Képzeljétek magatok elé a helyszínt. Az a három fickó egymás mögött dolgozott a járatban. Mindegyiküknél ásó, kettő meg is van belőlük. Tegyük fel, hogy az első meg akarja ölni a mögötte lévőt... - Miért éppen a mögötte lévqt? - Mert csak így lehetséges... illetve így sem. De tegyük csak fel. Tehát az első meg akarja ölni a mögötte lévőt. Hogy a csodába tudja elvenni társától az ásóját, miért nem a magáéval csapja agyon, továbbá, hogyan tud egyáltalán agyoncsapni valakit azon a tenyérnyi hejyen? - Miért hiszitek, hogy hátrafelé gyilkolt, akárki is tette? - kérdezte Barbara Hanish. - Mert a homlokuk van kettéhasítva, édesem - mondta Turner. —Azt pedig hátulról nem lehet. - Már csak az a kérdés - sóhajtotta Hamilton -, hogyan mászott ki a gyilkos. Tekintettel arra, hogy ő volt legbelül. Homlokon vágta valahogy a mögötte lévőt, átpréselte magát a vakond-járaton, a leghátulsót is homlokon vágta, mellette is átpréselte magát... - Ne hülyéskedj, Kris. 92 - Távol áll tőlem, hogy hülyéskedjek. Másképp hogyan történhetett volna? O'Keeffe-t azonban más izgatta. Felemelte a karját és a barlang belseje felé mutatott. - És ha a harmadik is odabent van? - Az lehetetlen - tiltakozott Turner. - Akkor ki a gyilkos? Olvastam, hogy csak ez a három tudós tűnt el. Senki más. A sátrukat érintetlenül találták, még egy zsebkendőjük sem veszett el. Rablógyilkosság kizárva. Nekem az az elméletem, hogy mégiscsak a harmadik volt a tettes. DuPont. Marcel DuPont. Nem volt valami jóban a másik kettővel. - Ez még nem elég dk arra, hogy meg is ölje őket. - Mégis megölte. O'Keeffe megnyomkodta az orra hegyét. - Van rá száz dollárom, hogy holnap előhozzuk a harmadik fickót is. - Állom- biccentett Turner. Másnap reggel röviddel tíz óra után Pete O'Keeffe megnyerte a száz dollárját. A harmadik eltűnt régészt, Marcel DuPont-t, az Amatőr Régészeti Társaság hajdani pénztárosát O'Keeffe találta meg. Ott feküdt a második csontváz előtt majd másfél méternyire. Orra előtt az ásója, rászáradt agyvelő és vérnyomokkal. -Én mindjárt elhányom magam - nyögte Turner, amikor O'Keeffe rávillantotta az ásóra a lámpáját. - Régész vagyok, nem sírásó. - Ez egy régészeti lelet - mondta mögöttük Martinez. - Már hogy a fenébe lenne az? Száz éve sincs, hogy itt hagyták a fogukat. Hol van ez még a régészeti lelettől? -így állunk hát - dünnyögte O'Keeffe a falhoz támaszkodva. Guggolnia kellett az immár igencsak alacsony járatban. -Ezt a pasast is megölte valaki. Látjátok a koponyáját? Elölről érte a csapás. És a saját ásójától halt meg. - Mi szűrhető le mindebből? - kérdezte Hamilton. O'Keeffe a koponyára pislogott, mintha azt várná, hogy megszólaljon és elmesélje hármuk titkát. Az azonban csak feküdt, szétnyílt homlokkal és hallgatott. 93 - Több eset lehetséges - kezdte számolni az ujjain O'Keeffe. - Az első, hogy volt még velük valaki, aki megölte őket. - És a második? - kérdezte Turner. - Hogy... ők maguk ölték meg saját magukat. A saját ásójukkal. - Ne röhögtesd ki magad, Pete. -Tudtok jobbat? Nem tudtak. 8 Délután négy órára elfogyott az utolsó centiméter föld is előlük. Ekkor már valamennyien odalent szorongtak a járatban, négykézláb, egymás mögött. Kathleen Ross kezében ott várakozott a pezsgő, bár korábban habozott egy kicsit, hogy a három agyoncsapott hajdani kollégára való tekintettel, ne töröljék-e a pezs-gőzést a programból. Végül is úgy döntött, hogy a saját teljesítményüket feltétlenül meg kell ünnepelniük. - Az én ásóm már átszaladt a falon - dörzsölte össze a tenyerét O'Keeffe. - Ki akarja a dicsőséget, hogy ő döntse le az utolsó akadályt? - Én - mondta a vöröshajú lány. - Ha már egész délelőtt a sziklán lógtam. - Legyen - mondta O'Keeffe. - Hozzájárultok, hogy Barbara nyissa meg a járatot? - Hozzá, hozzá, csak gyerünk már! - türelmetlenkedett Turner. - Kezd kinyiffanni a térdem. - Itt egy ásó - mondta O'Keeffe Barbara kezébe nyomva rö-vidnyelű ásóját. - Markold meg a nyelét és gyerünk! A lány megmarkolta, majd nagyot kiáltott. - Isten nevében, előre! Határozott csapásai nyomán összeomlott előttük a kavicsos törmelékfal. A lány néhány gyors mozdulattal a falhoz terelte a törmelék nagy részét. - Elfértek mellette? - Eredj már! Barbara Hanish átmászott a nyíláson, majd előre világítva a lámpájával, hatalmasat sikított. - Jézusom, egy mamut! Ott meg a bejárat a nagy terembe! Megnyílt előttük a kőkorszak. 94 Órákba tellett, amíg kigyönyörködték magukat a csodában. Amerre csak néztek, őskori rajzok borították a falakat. Menekülő állatok, táncoló pálcikaemberek, ez utóbbiak jelentős része előremeredő fütyivel. Ezenkívül számtalan karika, háromszög, pont és vonal - csoportosítva vagy anélkül. Mintha kezdetleges írás, vagy számtani művelet lett volna. Annyira elmerültek a rajzok szépségében, hogy szinte nem is hallották a pezsgődurranást. Hamilton megitta a pezsgőjét, elgyönyörködött a rajzokban, aztán elindult előre. Kétszáz-kétszázötven méter után újabb állatokkal találta szemben magát. Visszatért a többiekhez és O'Keeffe-hez hajolt. - Csak egy bejárata van - mondta neki halkan. O'Keeffe felkapta a fejét. -És? - Aki megölte őket, nem mehetett ki másik úton. O'Keeffe széttárta a karját, miközben ragyogott az arca, mint a kelő nap. - Kit érdekel, hogy ki kit vágott agyon?! Ezeket a gyönyörűségeket nézd! Hamilton igyekezett megfogadni társa tanácsát. S bár az ő lelkét is megrázta az élmény, csodálattal teli szívvel itta az örök és halhatatlan művészet tiszta vizét, mintha azt is megérezte volna, hogy ez a hely nemcsak szépséget és gyönyört áraszt, hanem valami mást is. Leplezetlen, zsigerfacsargató fenyegetést. 10 Kathleen Ross odalépett hozzá, és megfogta a kezét. - Gyere, mutatok valamit. Tettek néhány lépést oldalra, majd Kathleen egy vadászjelenetet ábrázoló együttes előtt állt meg. -Látod? -Mit? - Azt a nőt, a többiek között. Hamilton kimeresztette a szemét. A sisakjáról sugárzó fény 95 I végigszaladt az állatokon, amitőlmintha megmozdították volna a lábaikat. Mintha életre keltek volna a meleg sugarakban a valaha élt antilopok és bölények képmásai. A magas, fehér festékkel mázölt nő ott táncolt egy összekapaszkodó kör közepén; kezében botot vagy lándzsát tartott. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy nő, hiszen előreugró mellei világosan jelezték a nemét. - Táncol? ,'.. - Úgy néz ki a dolog. Körtánc és ő van a közepén. Tudod, mi a legcsodálatosabb benne? \ - Mi? - kérdezte Hamilton. - Hogy másutt is megtalálható. Más barlangokban. Például Spanyolországban. Még nevet is adtak neki. Fehér Istennő. -Istennő? - Ez csak fantázianév. Döbbenetes, hogy... -Gyertek csak ide! - hallották hirtelen O'Keeffe hangját. -Kutya legyek, ha nem ugyanaz a kéz, mint ami odakint van a bejárat felett. Valóban ugyanaz volt. Ezúttal azonban nem magasan, fenn trónolt a sziklán, hanem egészen lent lapult a körtáncot ábrázoló kép alján, mintha csak a festő aláírását helyettesítette volna. - Stimmel - mondta Barbara Hanish megrázva vörös söré-nyét. - Ugyanaz az ujja hiányzik. - A művészek már csak ilyenek. Mindegyiknek hiányzik valamije. Van Gogh például levágta a fülét, neki az hiányzott. - Hé! - csattant fel Turner. - Mielőtt még elméleteket gyártanátok, felfigyeltetek rá, hogy a kéz a fehér hölgy lába alatt hever? Mintha rajta taposna. - Gondoljátok, hogy az ő jele? - Veled meg mi történt? - kérdezte O'Keeffe az egyik vidáman vágtató bölény alatt kucorgó Martinezt. - Mintha uborkába haraptál volna. ' -Megfájdult a fejem - nyomkodta meg a halántékát a spanyol. - Kicsit állott itt a levegő. - Vigye el az ördög! - jajdult fel Martinez. -Mindjárt szétesik a koponyám, mint azoknak ott. Eletemben nem nyilallt még ennyire a fejem! Úristen! Ki akarok menni innét! - Csak nyugalom - dörmögte Turner. - Nyugalom, Diego. Kapaszkodj belém. i 96 Másodpercekkel később már valamennyien Martinez körül tolongtak, ahelyett, hogy a képeket nézegették volna. A magukra hagyott bölények szomorúan legelésztek a pálcikaemberek-közeiében. Egy hosszúnyakú, ki tudja, milyen antilop kidugta a nyakát az alacsony bokrok mögül és a fehérrel festett, lándzsás nőre bámult, mintha le akarná legelni a fűszoknyáját. - Van valakinél víz? - Nálam csak pezsgő. Diego, kérsz egy nyeletnyit? - Uramisten, ez elájult! Barbara Hanish rémülten a falba kapaszkodott. - Szent Isten... rám is rám jött a fejfájás. Mintha szeget vernének a szemembe! Hamilton ekkor akkorát ordított, hogy talán még a táncolok is megdermedtek tőle a falon. -Kifelé! Tűnés kifelé, vagy itt maradunk örökre! Hozzátok Martinezt! Útközben Kathleen Ross is erősödő fejfájást érzett, akárcsak Barbara Hanish. A vöröshajú lány észre sem vette, hogy szemét tapogatva végiggyalogol a hajdani kollégák maradványain. Szerencsére minden baj nélkül sikerült kiérniük a szabadba. Kathleen Ross csak odakint vette észre, amikor már végigvágta magát a selymes füvön, hogy még mindig kezében szorongatja az üres pezsgősüveget. Fájdalmas képpel felnyögött és könyörtelenül egy bokor alá hajította. 11 Amíg Turner a faluban járt, O'Keeffe igyekezett fényt deríteni a barlangban történtekre. -Uramisten, de megijedtem! - csóválgatta a fejét Kathleen. - Nem is tudtam, Diego, hogy te beteg is tudsz lenni. - Én sem — mondta savanyú mosollyal Martinez. - Pedig a barlang tiszta - nyöszörögte Barbara Hanish a halántékát tapogatva. - Semmit nem mutatnak a műszereim. - Mégiscsak kell lennie odalent valaminek - erősködött Hamilton. - Szénmonoxid? - Mondom, hogy semmi. Ha szénmonoxid lett volna... - Ne is folytasd. _ * - Gázálarcban kellett volna lemennünk. 97 - Neked van? - Nekem speciel van, csak ide nem hoztam magammal. Martinez hirtelen felült a füvön, és nagyot ordított. -Elég! Úgy elhallgattak mint a madarak, amikor'feltűnik az égen a rétisas. - Nem érzed jól magad, Diego? - kérdezte Barbara. -Fogjátok be a szátokat! - ordította Martinez tenyerébe temetve az arcát. - Fogjátok be! - De hiszen... nem is beszéltünk semmi komolyról. - Nem akarok hallani semmit! Csendet akarok! - Elvette a tenyerét a szeme elől és a többiekre nézett. - Olyan nagy baj az, ha csendet akarok? Miért kell folyton jártatni a szátokat? Barbara odalépett hozzá és gyengéden megfogta a karját. - Nem akarnál lepihenni, Diego? Martinez kirántotta a karját Barbara kezéből, felpattant, majd dühös bikaként a sátra felé vágtatott. Valamennyien hallották, ahogy elrántja rajta a húzózárat. 12 - Váratlan fordulat - mondta Hamüton. - Diego bedobta a törülközőt. - Mi a csodától borulhatott ki? , - Én mondom, hogy mégiscsak kellett lennie valaminek odalent. Talán romlott volt a levegő, vagy ilyesmi. Barbara Hanish megnyömkodta a halántékot. - Figyeljetek ide, én sem érzem magam valami jól. - Nekem is szaggat a fejem - sóhajtotta Kathleen Ross. O'Keeffe aggódva pillantott egyikükről a másikukra. - Mi az ördög történt veletek? Barbara hátára rázta vörös sörényét, s vidám egyéniségéhez nem egészen illő komolysággal a szakállas, szemüveges professzorra pislogott. - Azt hiszem, leesett a vérnyomásom. - Várj, hozok valamit - ajánlkozott Hamilton. - Egy egész doboz... [ - Ne hozzál semmit. ' Barbara furcsán mosolygott, majd hirtelen felemelkedett, 98 felkapott egy füvön heverő, száradni kitett bádoglábast, egy ugyancsak száradó villát és végighúzta a villát a lábas oldalán. Éles, csikorgó hang hallatszott: nem volt kellemes, de még elviselhető. Kathleen Számára azonban úgy látszott, nem. Éles kiáltással Barbarához ugrott, kikapta az edényt a kezéből és arrafelé hajította, amerre korábban a pezsgősüveget dobta. - Mi a fenét csinálsz ezzel a rohadék lábassal? Mi a fészkes francot csinálsz? Hamilton eltátotta a száját és moccanni sem tudott a döbbenettől. Barbara Hanish átkarolta Kathleen vállát és kényszerítette, hogy üljön le a fűre. - Most már oké, Kat, minden oké. Mit ereztél amikor... ? - Mit éreztem volna? - rikácsolta a lány. - Ha még egyszer... ha még egyszer... - Nyugodj meg, nem csinálom többé. Kahtleen Ross ekkor arccal a fűre vetette magát és sírva fakadt. , - Istenem, mi történt velem? Olyan ideges vagyok, hogy majd szétpattanok. Ne haragudj, Barbara. A vörös lány felállt és a barlang bejárata felé fordította a fejét. - Be kell vallanom, hogy én is ideges vagyok. Legszívesebben ordítanék. - De hát mi a bajotok? - tárta szét a karját O'Keeffe. - Csodás felfedezést tettünk, amelyért a fél világ irigyelni fog bennünket. Mi az ördög történt veletek? Barbara megrázta a fejét. -Nem tudom. De... Csupa verejték a testem és félek. Egyszerűen félek. - Talán a tetemek miatt? - Nincs konkrét oka a félelmemnek. Megmagyarázhatatlanul ingerült és agresszív vagyok. - Ki kéne aludnunk az egészet. - Vagy fürdeni egy jót a hideg vízben. Szerencsére visszajött Turner és más irányba terelte a beszélgetést. 99 13 Turner érkezésének a hírére Martinez is kimászott a sátrából. Vörös volt a szeme, mintha sírt volna. Hamilton meglepetten tapasztalta, hogy a régész fél nap alatt tíz évet öregedett. Turner leroskadt a fűre a bejárat közelében, és végighordozta rajtuk a pillantását. Egyetlen másodpercre mintha megakadt volna a tekintete Diego elkínzott arcán. - Nem jönnek a zsaruk - mondta bevezetésképpen. - Nem érnek rá. - Hogyhogy nem érnek rá? - csodálkozott Hamilton. - Úgy, hogy mezőgazdasági sztrájk van készülőben és minden emberükre szükségük van. Azt mondták, ha azok a pasasok száz évig vártak rá, hogy tisztázza valaki haláluk körülményeit, még ellesznek idefent néhány napig. - Mi őrizgessük őket? - Ne félj, nem másznak ki a zsákból. - Mondtak még valamit? - Mi a csodát mondtak volna? Tőlem hallották először, hogy mi történt erre száz éve. Nem a környékről valók, így aztán fogalmuk sem volt a dologról. - Hallgatott egy kicsit, majd megdörzsölte az állat. - Felhívtam George-ot. Mindannyian felkapták a fejüket. Hamilton is, pedig fogalma sem volt róla, ki az a George. - Az a lényeg, hogy a jó öreg George utánanézett egy s másnak. Főleg ennek a három fiúnak itt a barlangban. - Na, végre - sóhajtotta Kathleen a halántékát tapogatva. -Miről szól a terefere? -Majdnem hónapra pontosan száz éve történt a nagy esemény. Miután a srácok felfedezték a lejáratot, a helyi abbé és néhány gyerek lemászott rajta. Az abbé hevenyészett rajzait ismeritek. . ' - Már aki - mondta Hamilton. - Nem vesztettél sokat vele. Főleg azután, hogy saját szemeddel láttad az eredetit. Nos, röviddel a felfedezés után a bejárat eltömődött. - Hogy a csodába? - Állítólag folydogál odafent egy patakocska, s valami megváltoztatta az útját - mondta Turner. - Valószínűleg kisebb sziklaomlás történt. A patak errefelé kezdett folyni, lezúdult a szik- 100 laktömbök között és eltömte a bejáratot. Ezen próbálta meg a három kolléga átásni magát. -És a patak? - Már korában visszatért a rendes medrébe. Gyakoriak erre a földmozgások... Ami a régészeket illeti, valaki kíváncsiságból utánuk jött és felfedezte a sátraikat. A holmijaik érintetlenek voltak, nekik viszont nyomuk veszett. A barlang teljesen el volt tö-mődve, A falubeliek meg voltak győződve róla, akárcsak később az Amatőr Régészeti Társulat, hogy hozzá sem kezdtek a bejárat kiszabadításához. - Akkor mi a fenét csináltak? - Ez volt a kérdés. Keresték őket egy darabig, majd elaludt a dolog. Megfejtetlen rejtélyként vonultak be a régészet történetébe. - Miért nem próbálták kibontani a bejáratot? -Mert érintetlennek látszott. Semmi nyoma nem volt, hogy. akár egy lapát földet is megmozdítottak volna. - Ezt nem értem. - Pedig egyszerű. -Igazán? , - Azok a szerencsétlenek bemásztak a járatba, dolgoztak benne, aztán... meghaltak. A patak odafent ismét medret váltott és betemette a holttesteiket. Hamilton megcsóválta a fejét. - Mi a fenétől váltogatja az a kis patak olyan gyakran a medrét? • - Errefelé nem ritka az ilyesmi. - Rendben van, Turner, de ez még mindig nem magyarázza meg, mi történt velük. ' Turner megtörölgette a homlokát. - Majd a rendőrségi szakértők kitalálják. - Vannak leszármazottaik? - Még ha vannak is, mit gondolsz, mennyire érdekli őket ükük-nagypapájuk halálának hiteles története? A nap ebben a pillanatban bukott le a legközelebbi kopár domb mögött. ... Odafent, a bajárat felett, mintha fellángolt volna áz okkerral festett; csonkaujjú kéz a sziklafalon. 101 14 Kathleen estére kialudta magát és úgy érezte: fejfájása végérvényesen a múlté. Mivel az elmúlt órák során mintha melegebb léghullámok érkeztek volna, arra gondolt, megmártózik a patakban-. Hamilton sátrában fényt látott, el is indult arrafelé, de amikor megütötte a fülét az írógép kopogása, úgy döntött, nem zavarja Krist. O'Keeffe Turnerrel beszélgetett, majd mintha Die-go Martinez kedvetlen hangja is belefolyt volna a társalgásba. Megvonta a vállát és nyakába hajította a törülközőjét. Ahogy kilépett a sátorból, megborzongatta az est hűvös lehelete. A környező dombok teteje a lenyugodott nap vörös fényében égett, mintha a sugarak önállósultak volna és eszük ágábansem lett volna követni szülőanyjukat a horizont mögé. Kathleen letette törülközőjét a partra, aztán bedugta a lábujját a vízbe. A vizet is langyosabbnak érezte a szokottnál. A dombok mintha lehajoltak volna hozzá, hogy kilessék a titkait. Kathleen nevetett, majd hirtelen támadt Ötlettől vezérelve lerángatta magáról a fürdőruháját és a törülköző mellé hajította. Tudta, hogy a patak közepén két, két és félméteres szélességben mély a víz, ezért oda igyekezett. Amint elveszett a lába alól a talaj, hanyatt fordult, miközben érezte, hogy kellemes fáradtság bizsergeti az izmait. Szeme előtt, mintha filmen nézte volna, apró részleteire bomlott a táj. Odafent, a magas sziklacsúcson egyetlen, hatalmas fenyő állt, dacolva évszázadok viharaival és villámcsapásaival. A csúcs oldalából mintha hatalmas, őskori lények jó nagyokat haraptak volna ki. A hiányzó sziklák lejjebb hevertek a hegy oldalában, körülöttük vastagon borította a talajt a törmelék. Kathleen hosszasan elnézte sziklacsúcsot, de nem érzett semmi különöset. Talán csak valami halvány kívánságot, hogy jó lenne egyszer felmászni a tetejére. Pillantása átfutott a szikla mellett gömbölyödő, kúpos he-gyecskére, amely szégyenlősen bújt meg a sziklacsúcs árnyékában. Mint kis duci iskolás, kosárlabdázó testvére mögött. A kúpos dombot nem borította semmi más, csak vastag, zöld moha és fűtakaró. Egyetlen fa sem nőtt az oldalán. Kathleen tudat alatt feltette magának a kérdést, vajon miért, de mire a kérdés úgy istenigazából felbukkanhatott volna az agyában, már a második dombocskát vette szemügyre. 102 A makacsul világító esti vörösben úgy látta, hogy ez a dom-bocska, amely negyven-ötven méternyire az első mellett feküdt, pontos mása amannak. Ezen sem nőtt egyetlen fa sem, a zöld moha és fű azonban ezt is beborította. Kathleen szapora csapásokkal igyekezett visszaküzdeni magát a ruháihoz. Közben szemügyre vette a kettővel szemben álló harmadik dombot is. Majdnem felnevetett, amikor tudatosult benne, hogy ez egy hármasikerdomb harmadik tagja. Szakasztott ugyanolyan, mint a másik kettő. Még a magasságuk is tökéletesen egyforma. Éppen elgondolkodott volna a természet építőmunkájának rejtett szabályszerűségein - talán az uralkodó széljárás alakította a valaha nyilván különböző alakú és magasságú dombokat hármas ikrekké - amikor úgy érezte, mintha furcsán megbolydult volna a lába alatt a patak. Mintha néhány másodperc alatt pezs: gőfürdővé alakult volna át. Érezte, hogy hatalmas buborékok bukkannak fel a mélyből, megfordulnak körülötte, s ott pattognak szét a feje mellett. Önkéntelenül is a part felé nézett. Mintha gyenge szél futott volna át a fű felett, meglebbentve a törülközőjét és a fürdőruháját. Itt az ideje kimenni a vízből - gondolta, és kinyújtotta a karját, hogy a ruháihoz kormányozza magát. Ekkor a víz alatt elkapta valami a bokáját. 15 Amikor megérezte az ismeretlen erőt a bokája körül, még sikol-tani sem tudott a rémülettől. Megdermedt, mint amikor valaki azt veszi észre, hogy egy autó vágtat feléje megveszekedett sebességgel, s egyszerűen nincs ereje ellépni előle. Szerencsére csak néhány másodpercig tartott a meghökkenése. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a patak fenekén találja magát. Sebesen a bokájához kapott, hátha vízinövény csavarodott rá, de nem érzett semmit. Azt azonban igen, hogy valaki rátenyerelt a fejére és nyomni kezdi lefelé. ' . Később nem emlékezett rá, honnan vette az erőt, hogy a felszínre vergődjék. Arra emlékezett csak, hogy a víz felszínén fuldoklik, az a*valami pedig a bokájánál fogva ismét lefelé rángatja. 103 I Fogalma sem volt róla, hogy az a zöld köd, amely elterpesz-kedett a patak felett, valóság-e. Az ikerdombok mintha diadalittas örömtáncot jártak volna félette. Szája megtelt a tiszta, most mégis keserűnek tűnő vízzel, amit csak rövid időre tudott kiök-lendezni, hogy segítségért kiáltozhasson. A dombok kelletlenül verték vissza a sikolyait: az volt az érzése, szívesebben elnyelnék őket. Szerencsére néhány kétségbeesett hangfoszlánynak így is sikerült eljutni a sátrakig. - Segíííít... - sikoltotta Kathleen. - Segííít. A dombok lehajoltak és zöld, hangszigetelő mohával borították be a patak környékét. Kris Hamilton mégis meghallotta. 16 Pedig egyetlen pillanatra hagyta csak abba a gépelést, hogy papírt cseréljen. Éppen befűzte a tiszta lapot és dolgozott volna tovább, amikor halk, nyöszörgésszerű kiáltás szűrődött be hozzá a fedetlenül hagyott sátornyíláson át. Mint amikor egy gyerek a dunna alól kiabál a testvérének. Fojtott, kétségbeesett hang volt, fájdalmas és sürgető. Kiugrott a sátrából és a dombok felé nézett, ahol ezekben a pillanatokban hunytak ki az utolsó, vörös sugarak, követve a száműzetésbe szülőanyjukat, a napol. Helyükre nyúlós, zöld köd szemtelenkedett, ami nem ritkaság ilyenkor errefelé a Pireneusokban. Mivel a kiáltásban női hangot vélt felismerni, először Barbara Hanish sátrát vette célba. - Itt vagy, Barbara?, Rövid ideig semmit nem hallott, majd megszólalt odabent egy kelletlen, álmos hang. - Ki vagy? ". - Kris. Minden rendben? - Már amennyire. -Kathleen? - - Nincs a sátrában? . - Bocs a zavarásért. Néhány pillanattal később már Kathleen Ross sátra előtt állt. Ekkor ütötte meg a fülét a lány utolsó, elhaló jajkiáltása. Sosem gondolta volna, hogy helyből akkorát tud ugrani. Ahogy megpillantotta a kis, kerek örvényeket a víz felszínén, már el is rúgta magát a parttól. Fejjel előre vágódott a mélybe, s már rég a víz alatt volt, amikor még mindig Kathleen nevét ordítozta. Érezte, hogy nedves hidegség Csap a tüdejébe; keze szilárd tárgynak ütközött. - Hálaistennek! - dübörgött benne a gondolat. - Hálaistennek, hálaistennek, hálaistennek...! Annak idején, a hadseregben megtanították rá, hogy a vízimentésnél nem érezhet sajnálatot a megmentésre váró iránt. Határozott mozdulattal megfordította Kathleent és a hajába markolt. - Csak nyugalom, kislány, ne kapálózz! Te is meghúzhatod odakint az enyémet. Néhány másodperccel később már a füvön pihentek. Kris ki-köhögött néhány pohár vizet a szájából, aztán Kathleen fölé hajolt. A lány kinyitotta a szemét, majd öklendezni kezdett. - Ach... bach... - Csináld csak, kislány, csináld - biztatta Hamilton a nyitott szemmel öklendező lányt. - Ha befejezted, eljátsszuk a nagy, fejenálló gyakorlatot. Várt egy kicsit, majd a lány két lábához kapott és felrántotta őket a levegőbe. Kathleen teste ernyedten lógott a kezei között, ujjai a fűszálak hegyét cirógatták. Szemrehányón Kris szemébe mélyesztette a szemét, aztán kinyitotta a száját, amelyből dőlni kezdett a víz. Hamilton ekkor hátrafelé fordította a fejét és vadul ordítozni kezdett. - Barbara! Turner! Segítsetek! Hozzatok egy pokrócot a patakhoz! Egészen addig ordítozott, amíg csak Barbara Hanish fel nem bukkant a bokrok között. Terepszín kezeslábasában megtermett, éjszakai ragadozóra emlékeztetett. . / , - Te vagy az, Kris? Mi az ördög. Hirtelen megpillantotta a Kris karjában vergődő lányt. - Kris! Megőrültél? Mit csinálsz vele? Hamilton rázott néhányat a lányon, aztán Barbarára kiáltott. -Pokróc? -Ennem... - Nálam van! - kiáltotta a közelükben felbukkanó O'Keeffe. Lerogyott Hamilton elé, pokrócát Kathleen lábához terítette. - Ereszd rá. De csak óvatosan. 104 105 Kathleen teste végígomlott a takarón. Szeme merev volt és mozdulatlan. -Jézusom! — kulcsolta össze a kezét Barbara. - Él? Ugye, hogy él? - félretolta O'Keeffe-et, majd kissé odébb lökte Ha-miltont is. - Hagyjatok neki egy kis levegőt. Remélem, nem kapott sokkot. Szerencsére nem kapott. Tumer éppen akkor ért hozzájuk egy újabb takaróval, amikor Kathleen megrázta a fejét. Valameny-nyien látták, hogy egy csapásra visszatér a szemébe az élet. Ha-milton rnég azt is megfigyelte, hogy a hold, mintha csak tudná, mi történik ide lent, kíváncsian kikukkantott a hegytetőn álló, magányos fenyő mögül. . . -Rosszul... vagyok. Barbara mégpaskolta Kathleen arcát. - Csak voltál, kicsim. Ha ez a derék legény nem áldozza fel érted a frissen vasalt nadrágját, már a falu felé úszkálnál. Hogy a fenébe jutott eszedbe ez a fürdőzés? Kathleen nagyot nyelt, majd hirtelen mozdulattal felült. - Megfogta... a lábam. - Persze, hogy megfogta -bólintott Barbara és Kathleen csuklója után nyúlt. - Ide a praclival! Lehetőleg ne mocorogj néhány másodpercig. . - Megfogta a ... lábam. - Meg bizony. Úgy kell azt csinálni. Úgy jártál, mint a pezsgősüveged. Kijev í belőled a folyadék. - Nem... ő- nyögte Kathleen. - Mi az, hogy nem ő? Rendben van, túl fogod élni - ezzel eleresztette a lány csuklóját. -Főzök neked egy forró teát. - Nem ő-nyögte Kathleen makacsul. Barbara megvonta a vállát, de mielőtt megszólalhatott volna, Ö'Keeffe figyelmeztetőn felemelte az ujját. -Hát ki? Kathleen rémülten nézett körül. Előbb az arcukat súrolta a tekintete, majd végigfutott a dombokon. Még most is úgy érezte, mintha á dombok zöld mohája betakarná.a pórusait, megakadályozva vele, hogy levegőhöz jusson. - Nem.,. tudom. De megfogta. • -Hol? -A vízben. • 106 Ekkor értették csak meg valamennyien, hogy miről beszél a lány. Turner hátrahőkölt és a patakra pillantott. , - Megfogta valaki a lábad? - A bokám. - Úgy érted, a vízben? - Amikor... úsztam. Ö'Keeffe felállt és a sátrak felé indult. - Hozom a vadászpuskám és a lámpám. Várjatok! -Martinez?-kérdezte Hamilton. -A sátrában van. Őt is megnézem. Barbara Hanish végigdörzsölte Kathleent a takaróval, aztán a zsebébe nyúlt és egy apró reklámüvegecskét húzott elő belőle. •*- Szereted a konyakot? Kathleen szó nélkül megrázta a fejét. -Itt az ideje, hogy megszeresd. Martell. Na, tátsd csak ki a szádat, kicsim! Kathleen engedelmesen kiitta az üvegecskét. Barbara visszadugta a zsebébe. - Tehetséges vagy, gyermekem. Hol a cuccod? -Kicsit... odébb. - Akkor most rebegd el szépen, mi a fene js történt veled? Kathleen összeborzongott és a dombokra nézett. A hold elhagyta a fenyőt és az ég tiszta vizein át feléjük hajózott. Közben Ö'Keeffe visszajött, kezében a puskával és egy lámpával. - Diego a sátrában van - mondta gondterhelten. -Jól van? - Fekszik. Megkérdezte, szükségünk van-e rá, aztán a másik oldalára fordult. Valamennyien érezték, hogy nincs rendben valami Martinez körül, de egyelőre Kathleen kötötte le minden figyelmüket. -Mesélj csak, gyermekem - mondta Barbara a lány mellé csüccsenve. - Ki kapta el a lábad? Kathleen mélyet sóhajtott, aztán kinyújtotta a kezét és végighúzta Hamilton karján. -Kösz,Kris. A férfi enyhén elpirult. - Szerencse, hogy meghallottam a hangod. - Pedig sokat kiabáltam. - Szóval, mi történt? 107 - Bementem úszni és... valaki elkapta a bokám. Megpróbáltam megszabadulni tőle, de nem ment. O'Keeffe komor képpel lapos orrát nyomogatta, Turner a ha: lántékát, Barbara pedig a kis, üres konyakos üveget forgatta az ujjai között. - Emberi kéz volt? - kérdezte Turner. - Úgy értem, egy ember ujjai markolták el a lábad? Kathleen megingatta a fejét. - Nem tudom. - Nem tudod? -Én csak... azt éreztem, hogy valaki belém kapaszkodik. Nem tudom, voltak-e ujjai. , -Mutasd! Kathleen engedelmesen kinyújtotta a lábát a takaró alól. Turner lehajolt, majd összevonta a szemöldökét. - Látszik valami. Akár ujjnyomok is lehetnek, - Hogyne - mondta Barbara. - Kris ujjainak a nyoma. Az az érzésem, te lány, hogy csak álmodtad az egészet. Kris a vizet öntötte ki belőled, te meg úgy érezted, hogy fogja valaki a bokádat. Ami azt illeti, fogta is. - Nem... dehogy - tiltakozott Kathleen. - Arra nem emlékszem, hogy Kris... arra viszont igen, hogy azzal kezdődött az egész. Úsztam, és egyszerre csak megfogták a lábam. Olyan... selymesen. Nem durván. De nagyon erősen. Egyetlen pillanat alatt lent voltam a fenéken. Turner O'Keeffe-re pislantott. - Szerinted mi volt ez, Pete? Vízinövény? O'Keeffe megvonta a vállát. - Vagy örvény. Mindjárt megnézzük. Ki jön velem? - Én már úgyis csuromvíz vagyok - mondta Hamilton. — Különben... nem is tudom, hogy mondjam... . - Igen? - pillantott rá O'Keeffe. . - Mintha nekem is elkapta volna valami a lábam. - Mi a fene? - hökkent meg Turner. - Mikor? - Amikor megpróbáltam kihúzni Kathyt. Nem nagyon tudtam odafigyelni rá, de kétségtelen, hogy éreztem valamit. - Egészen pontosan?. - Egészen pontosan, valami húzóerő-félét. Azt akarom ezzel mondani, hogy egyáltalán nem olyan volt, mintha emberi kéz markolta volna el a bokám. 108 O'Keeffe felemelte a puskáját és felállt. - Elméleti úton még sohasem találtak rá egyetlen víziszörnyre sem. Turner, fogd a puskát! Rúgd le a gatyád Hamilton, és nyomás a vízbe! O'Keeffe és Hamilton bemásztak a folyóba. Háromszor-négyszer is végigtapogatták azt a területet, ahol Kathleen rosszul lett, anélkül, hogy bármit is találtak volna. Volt ugyan néhány lágyan hullámzó sásféle a környéken, ezek azonban teljességgel alkalmatlanok voltak arra, hogy bárkinek is veszélyeztessék az életét. -Ezennel,befejezettnek nyilvánítom a Loch-Ness-i szörny keresését - mondta Turner, lerakva a puskát a fűre. - Egy tanulsága kétségtelenül van az ügynek. Jó lenne, ha senki nem pan-csikálna sötétedés után egyedül. A patak látszólag ártalmatlan, viszont középütt erős a sodrása. Fene se tudja, milyen örvények és áramlatok dolgoznak benne. Furcsák ezek a hegyi patakok. Az egyik a medrét változtatja, a másik. Ebben a pillanatban harsány ordítás hangzott fel a sátrak felől. Diego Martinez elkeseredett ordítása. 17 Hamilton a rogyadozó Kathleent támogatta, s csak akkor vette észre Martinezt, amikor O'Keeffe elállta előlük az utat és rájuk kiabált. - Álljatok meg! Ne menjetek közel hozzá! Martinez kint gubbasztott a sátra előtt, rövid, laposvégű botszerű tárgyat tartva a kezében. A lassan fejük fölé kúszó hold éles fénnyel világította meg a környéket. - Engedj - suttogta Kris fülébe a lány. - Egyedül is talpon tudok maradni. Kris mintegy félálomban engedelmeskedett. Megbabonázva meredt Martinez félig csukott szemére, merev, halálsápadt arcára. -Ne gyertek közelebb! Egyetlen lépéssel se gyertek közelebb, mert megölöm magam! - Van fegyvere? - suttogta Kris mellett Turner. - Tudtommal nincs - morogta O'Keeffe. - Mi a fenét csináljunk? - Majd én - suttogta Barbara. - Engedjetek közelebb. Barbara tett egy lépést előre, de Martinez felsikoltott. 109 - Vissza, vissza! , A valami meglendült a kezében és az arca előtt állapodott meg. - Ez meg mi a franc? - suttogta Turner. - Te látod, mi van náhtf - Ásó - morogta félig hátrafordulva Barbara. - Rövid nyelű ásó... Mi a baj, Diego? - kérdezte aztán Martinez felé fordítva a fejét. - Megismersz? Barbara Hanish vagyok. -Eredj vissza... messzebbre, Barbara - zihálta Martinez. -Különben megölöm magam. - Jól van, Diego, jól van - nyugtatta Barbara, és tett egy hang-súlyozott lépést hátrafelé.-Nem megyek közelebb hozzád. Senki nem megy, ha nem akarod. Kérlek, mondd el, mi a baj. Martinez rájuk emelte félig csukott szemét. - Nem szabad - mondta nyöszörögve. - Nem szabad. - Mit nem szabad, Diego? - Itt lennünk. El kell innen mennünk! -Elmenni? Miért? - Mert ez rossz hely. Nem szabad itt maradnunk. - Mit jelent az, hogy rossz hely? - Nem szabad itt maradnunk - ismételgette makacsul Martinez. - El kell mennünk innét. Barbara békítőn nyújtotta felé a karját. -. Csak nyugalom, Diego. Mondta ezt neked valaki? Martinez erőteljesen toppantott a füvön. - Mit faggatsz?! Él kell mennünk innen és kész! Nem szabad folytatnunk a munkát. - Ki mondta, Diego? Ismersz valakit, aki ezt mondta? Diego Martinez nem szólt, csak a holdra emelte a tekintetét. Legalábbis valamennyien azt hitték. Egyedül Kris Hamilton látta úgy, hogy Martinez nem is a holdra néz, hanem a vörösben játszó, csonka kézre a sziklafalon. S a kéz mintha könnyedén megremegett volna. 18 - Mi a fenét csináljunk vele? - suttogta Turner. - Nem állhatunk itt reggelig. - Tudod mit? - dünnyögte O'Keeffe. - Belelövök a levegőbe. 110 - Meg ne próbáld! - sziszegte Barbara Hanish. - Még képes, és valóban megöli magát. - Mivel? Ásóval? - Gondolj a másik háromra. - Azok nem magukat ölték meg! ' - Miért vagy olyan biztos ebben? - Te megbolondultál! - Inkább Diego. De mi a csodát csináljunk vele? Megpróbálok odamenni hozzá. - Hogy aztán szétverje a fejét! Mégiscsak odadurrantok neki egyet. ; Kris Hamilton fejébe ekkor mintha lándzsa szúrt volna. A Fehér Istennő lándzsája. Megmagyarázhatatlan módon erre a képre gondolt, amikor nyilallást érzett a koponyájában. Akaratlanul is Kathleenre pillantott, aki*összegörnyedve ugyancsak a fejéhez kapott. - Jézusom, Kris, egyszerűen szétmegy a fejem! Kris idegtépő sivítást hallott, amely egyre kibírhatatlanabbá élesedett és másodpercek tört része alatt olyan magas hangtartományba ment át, hogy már nem is hallotta, de ott érezte minden sejtjében, az idegeiben, a csontjaiban, és az agyában is. Barbara behunyt szemmel, mozdulatlanul állt a holdfényben, mint egy pogány istennő: vörös haján lángokat szórtak a holdsugarak. Egyedül O'Keeffe maradt érintetlen a hangoktól és a feléjük áramló, ragadós ködhullámoktól. Kris tehetetlenül szemlélte, ahogy lehajol Turner elejtett fegyveréért és Martinez sátrára lő vele. O'Keeffe karja rándulásából látta, hogy kétszer is eldördül a fegyver, a hangját azonban nem hallotta. Ami ezután következett, maga volt a rémálom. Látta, hogy Kathleen megpróbál négykézláb Barbara felé mászni; Turner a hátán fekszik, mint egy hatalmas, felfordult bogár, Barbara viszont csak áll mereven, mozdulatlanul, ég felé fordítva az arcát. O'Keeffe ekkor előreszegzett fegyverrel Martinez felé vetette magát. ; Diego Martinez nem várta meg, hogy O'Keeffe elérje. Arca elé tartotta az ásót, aztán élével a saját homlokára vágott vele. Egyszer, kétszer, háromszor. Ekkor ért oda O'Keeffe. Kris látta, hogy Diego Martinez homlokából vörös szökőkút fröcsköl O'Keeffe-re, s amikor a szem- , 111 üveges régészprofesszor döbbenten megállt, Martinez engedelmesen a karjába dőlt. Néhány pillanatig csak a patak csacsogása hallatszott, majd könnyű szellő támadt és elfújta a zöldes, nyúlós ködöt. Hamilton Kathleenhez mászott és megpróbálta feltámogatni a lányt. - Jól vagy, Kathy...? Nem esett bajod? Kathleen Ross üveges szemekkel eltolta magától. - Minden oké, Kris, csak hagyj egy kicsit... Most már min7 den... oké. 19 Turner a tenyerébe temette az arcát. Csak akkor volt hajlandó megmozdulni, amikor O'Keeffe kijött a sátrából, immár vérte-len arccal, és alaposan megrázta a vállát. - Itt egy törülköző, töröld meg vele a képed! Kris csak ekkor vette észre, hogy Turner arca is véres, pedig ő nem is állt olyan közel Martinezhez. Turner engedelmesen a törülközőért nyúlt és szétkente vele a vércseppeket. Barbara Hanish otthagyta Martinezt és komor képpel leguggolt melléjük a fűre. - Meghalt. Szétverte a fejét. Ezzel a saját fejéhez nyúlt, mintha azt ellenőrizné, vajon az övé épségben van-e. Hamilton Kathleenhez hajolt. ' - A tiéd fáj még? A lány szótlanul nemet intett. . Hamilton ekkor a sátra előtt fekvő Martinez felé bökte a mutatóujját. - Vele mi lesz? , - Tegyük be egy zsákba -javasolta tompa hangon O'Keeffe. - Nincs akkora zsákunk. - Akkor hagyjuk a sátrában. . - Húzza be valaki. Barbara felállt és Martinez holtteste felé indult. Hamilton önkéntelenül is felcihelődött és enyhén tántorogva célba vette a spanyol sátrát. Kathleen nyöszörgőit valamit, talán, hogy ő is csatlakozna hozzájuk, de aztán mégsem mozdult. 112 Az erős, vöröshajú lány elkapta Martinez lábát és mire Hamilton odaért, már be is húzta a sátorba. Hamilton igyekezett nem sokat toporogni a bejárat előtt,- ahol gyanúsan kocsonyás, szürke foltok remegtek a fű tetején. Barbara kijött a sátorból és fénytelen tekintettel Krisre nézett. - Megölte magát. De előbb még megőrült. - Csak úgy... egyszerűen? - Nem csak úgy egyszerűen. Gyerünk vissza a többiekhez! O'Keeffe távollétükben felvette a puskáját és olyan undorodva bámult rá, mintha őt tette volna felelőssé a történtekért. Turner elvette a tenyerét az arca elől és nyitott szájjal, hangosan lihegett, r - Amikor leroskadtak a másik1 három mellé, O'Keeffe letette a fegyvert a fűre, és átkulcsolta a térdét. - Tud valaki racionális magyarázatot adni arra nézve, mi történt velünk? Kathleen megrázta a fejét. Turner tovább lihegett és csak a vállát rántotta fel alig észrevehetően. . Barbara Hanish sóhajtva kinyújtotta a lábát. Hamilton csak ekkor ébredt rá, mennyi erő is rejtőzhet ebben a szép arcú, magas lányban. Még csak a lélegzete sem gyorsult fel a tragikus események láttán. . - Erre nincs... racionális magyarázat - lihegte Turner. Barbara megnyomkodta a szemét. - Pedig van. -Micsoda? - Azt kellene megtalálnunk, ha éppen kíváncsiak vagyunk rá. - Ezt hogy érted? - Úgy, hogy talán nem. is a mi dolgunk megtalálni. Mindenesetre... • ' • - Mindenesetre pontosan úgy halt meg mint az a három. Mintha csak Diego magyarázatát akarta volna adni a kétségeinknek. - Miféle kétségeinknek? - Ne mondjátok, hogy amióta csak megtaláltuk azt a három fickót széthasított koponyával és a kezük ügyében fekvő ásójukkal, nem futott át ezerszer is az agyatokon, hogy mi történhetett velük. Persze meg is gyilkolhatták őket, csak éppen nehéz megmagyarázni, hogyan. Sokkal egyszerűbb feltételezni, hogy megölték magukat. Ahhoz sem volt sok helyük, de ha erősen vágták be a fejüket az ásó élébe, megtehették. 113 - Ebből elég — nyöszörgött Kathleen Turner felé. - Kérlek. .. - Nem dughatjuk a fejünket a homokba -mondta immár keményen Turner. - Már csak azért sem, mert holnap itt lesz hét határ csendőre és mondanunk kell nekik valamit. Az a kérdés, mit. - Rendben van - adta meg magát O'Keeffe belerúgva a fü-vön heverő puskába.- Akkor hát beszéljük meg a dolgot. Tegyük fel, hogy ez a három pasas öngyilkos lett. És öngyilkos lett Martinez is. - Ezen nincs-mit feltenni. Valamennyien tanúi voltunk. - Martinez ugyanúgy ölte meg magát, mint azok. Jelenthet ez valamit? - A fáraó átka - mondta akaratlanul is Kris. - Hol van itt fáraó? ; - Akkor a kőkorszakiak átka. Barbara Hanish felkapta a fejét, de nem szólt semmit. O'Keeffe viszont savanyúan elmosolyodott. - Ha a fáraó átkáról lenne szó, előbb figyelmeztettek volna, bennünket. - Hogyhogy? - kérdezte a lassan teljesen magához térő Kathleen. . - Tudomásom szerint a sírkamrák bejárata fölé szokták festeni az átokszövegeket. Hogy ez és ez történik azzal, aki megzavarja a fáraó álmát. Ennyi udvariasságot igazán mi is elvárhattunk volna. Barbara Hanish kinyitotta percek óta behunyva tartott szemét és elmélázva a holdra, majd a bejárat fölött magasodó sziklafalra nézett. - Arról nem is beszélve, hogy a kőkorszakiak nem tudtak írni - mondta O'Keeffe. - Hogy a fenébe figyelmeztettek volna bennünket? Barbara megcsóválta fejét és mélyet sóhajtott. - Pedig figyelmeztettek. O'Keeffe orrára ejtette a szemüvegét. - Mit beszélsz? Figyelmeztettek? Mi az ördöggel? Barbara felemelte a kezét és a sziklafal felé mutatott. - A feliratot keresed? A fáraó átkát? Odanézz! Valamennyien a mutatott irányba kapták a fejüket. Mintha lángra gyulladt volna és parázsként világított volna a csonkaujjú kéz lenyomata a sziklafalon. 114 20 O'Keeffe levette a szemüvegét és a zsebébe dugta, mint aki torkig van a Pireneusok szépségeivel. - Komolyan gondolod, Barbara? A lány felhúzta a szemöldökét. - Rakjuk egymás mellé a tényeket. Azok hárman meghaltak: megölték magukat. Martinea ugyanúgy ölte meg magát. - Ez még nem bizonyít semmit - tiltakozott Turner. - Lehet, hogy Martinez pillanatnyi elmezavarában éppen őket utánozta. -Lehetséges. Bár ezzel még egyáltalán nem magyaráztuk meg, mitől kapott elmezavart. - Ezzel nem. - Valami gonosz erő... működik itt körülöttünk - suttogta bizonytalanul Kathleen. Barbara gyorsan felemelte a-kezét. - Álljunk csak meg egy pillanatra! Mielőtt folytatnánk a beszélgetést, el kell döntenünk valamit. Nevezetesen, hogy materialisták vagyunk-e, vagy sem. Ha elkezdünk hinni istenekben, boszorkányokban, manókban, fáraó átkában és bosszúálló halottakban, akkor minden lehetséges és semmire sincs racionális magyarázat. Ez esetben egyetlen vállrándítással elintézhetjük a dolgot: rosszakaratú démonok garázdálkodnak a környéken, és kész. Felszedjük a sátorfánkat és máris megszabadultunk tőlük. Nagyjából a középkor megoldásai közé tartozik. - Jó lenne tudni, valóban túl vagyunk-e már a középkoron? -kérdezte eltűnődve O'Keeffe. - Hagyjuk a filozófiát - legyintett Turner. - Barbarának igaza van. Próbáljunk meg racionális magyarázatot keresni a dologra, amire egyébként szükségünk is lesz. Mit gondoltok, el fogják hinni a csendőrök, ha azt állítjuk, hogy egy boszorkány ölte meg Diegót? - Diego önmagát ölte meg. - Akár te is homlokon vághattad. - Hülye vagy? - Honnan a fenéből tudhatnák, hogy nem fogtunk-e össze a társunk ellen? Megöltük és kitaláltunk nekik egy szép öngyilkossági mesét. - Uramisten! - Tehát, honnan induljunk el? 115 - Talán a pasasoktól -javasolta Kris. - Száz évvel ezelőtt öngyilkosok lettek. Tegyük fel, hogy ugyanúgy kiborultak valamitől, mint Martinez. - Én mást mondanék - szólt közbe Kethleen. - Inkább azzal kellene foglalkoznunk, amit valamennyien átéltünk. Hiszen mielőtt... Martinez meghalt... valamennyien rosszul lettünk. Azt hittem, szétmegy a fejem. - Kicsúsztak alólam a lábaim - motyogta Turner. - Mintha valaki... elrántott volna. - Én is ugyanezt éreztem a vízben. Csak engem lefelé rángatott. - Ez egy gonosz hely - mondta Turner. - Nem tudok másra gondolni, mint hogy gonosz hely. - Mi az, hogy gonosz hely? Turner megrázta a fejét. - Nem tudom. De egyre itt zakatol bennem, hogy gonosz hely, gonosz hely, gonosz hely... O'Keeffe mégiscsak feltette a szemüvegét, aztán körbepillantott. - Kíséreljük meg ésszerű magyarázatát adni a történteknek. Ha felnéztek, mit láttok? - Nem sokat - mondta Turner. - A holdfény csalóka. - Akkor próbálj meg visszaemlékezni arra, amit napfényben szoktál látni. Ahol vagyunk, egy dombok és hegyek által határolt völgy. Középütt folyik a patak, partjain ezzel a keskeny réttel. Úgy be vagyunk szorulva ide, mintha börtönben lennénk. -Na és? . '' - Él tudom képzelni, hogy ennek a völgynek sajátos mikroklímája van. -Amennyiben? -Bizonyos fizikai, mágneses, satöbbi jelenségek igen intenzíven érvényesülhetnek benne. Gondoljatok csak az egyszerű frontérzékenységre. Beül valaki a kocsijába, majd mérhetetlenül agresszívvé, vagy éppen letargikussá válik. Csak a balesete után derül ki, hogy azon a napon kocsiba sem lett volna szabad ülnie. Ezzel azt akarom mondani, hogy lehetnek olyan helyek, ahol a frontzóna ereje a sokszorosára nő. Olyan erőssé válik, hogy még a különben ép idegzetű emberek sem tudják elviselni. - Érdekes magyarázat - biccentett Turner. - Bár nekem a fá-- raó átka sokkal jobban tetszik. 116 - Nincs is igazi ellentmondás a kettő között - magyarázta O'Keeffe. - A kőkori ember a természet fia volt és sokkal, de sokkal jobban érzékelte a természet érőit, mint mi. Megtalálta ezt a barlangot, aztán rájött, hogy nagyon rossz helyre rajzolta a rajzait. Olyan erők működnek errefelé, amelyek a halált hozzák rá. Ezért figyelmeztetett mindenkit, hogy tűnjön el innen. Mint a fáraó átka. Tűnj el, vagy itt hagyod a fogad! Ezt jelentené a kéz a sziklafalon. - Ezt mondjuk a csendőröknek? - Nem feltétlenül. De talán másoknak el kellene mondanunk. - Kire gondolsz? -Geológusokra, fizikusokra. Hátha egészen speciális helye ez a világnak... - Ki megy le reggel a faluba? - kérdezte mogorván Barbara. - Majd én - morogta Turner. - Engem már ismernek. És ha rám hallgattok, nem beszéltek nekik arról, hogy a három pasas hogyan halt meg. Elég annyi, hogy megtaláltuk őket az omlás alatt. Martinez pedig öngyilkos lett. Apropó, én lemosom magam a vízben. Jön velem valaki? Mindenki vele tartott. O'Keeffe vitte a puskáját is, bár az eddigi események azt mutatták, hogy aligha lesz rá szüksége. Diego Martinez nyitott szemmel feküdt a sátra közepén. Üveges pupilláin mintha egy csonkaujjú kéz lenyomata világított volna. 21 Röviddel hajnal előtt Hamilton felébredt. Nem messze tőle Kath-leen szuszogott a hálózsákjában. A sátorponyva alatt behúzott a hideg, megborzolva a régész haját. Hamilton arra gondolt, nagyon bölcsen döntöttek úgy, hogy együtt töltik ezt az éjszakát. Ha most egyedül lenne, holtbiztos, hogy nem tudna többé elaludni. Egyre csak magát figyelné, nem kezd-e el újra lüktetni a feje. ' Akaratlanul is felemelkedett és végignézett a többieken. Kath-leen arcát nem láthatta, mert a lány a hátát mutatta felé; Barbara vörös haja még a sátor félhomályában is ragyogni látszott; odébb O'Keeffe... de hol az ördögben van Turner? Mintha jeges kéz markolta volna el a torkát. Már-már nyújtotta volna a karját, hogy átnyúljon Kathleen felett és megcibál- 117 ja Turner hálózsákját, de még idejében visszafogta magát. Ha Kathy felébred, azt fogja hinni... Villámgyorsan kibújt a zsákjából és óvatosan odamászott Tur-nerhez. Megtapogatta a hálózsákját, aztán nagyot csuklóit. Turner nem volt a zsákban. Kris Hamilton nem soká töprengett. Visszakúszott a helyére, felrángatta a nadrágját, majd kicsusszant a sátorból. Odakint nyirkos éjszaka fogadta, és hideg. Fázósan összebor-zongott, miközben arra gondolt, milyen furcsák is errefelé az éjszakák. Odahaza, Amerikában, főleg a szülőföldjén, délen, olyan sötétek, mintha fekete vattával bélelték volna ki őket. Ott még az orra hegyéig sem látni a nagy feketéségtől. Vele is gyakran előfordult, persze még gyerekkorában, hogy amikor hazafelé tartott a szomszédoktól, nekifutott egy-egy fának. Itt azonban jóval világosabbak az éji órák: ha olvasni nem is lehet, a fák törzse azért élesen kiválik a háttérből. Turner alakja azonban nem vált ki. Hiába méregette a szemét, nem látta sehol. Leült hát a sátor mellé és összehúzva magán a lemberdzsekjét, várt. Várt vagy tizenöt percig, de Turner még ekkor sem mutatkozott. Már-már visszamászott volna, hogy felébressze a többieket, amikor furcsán imbolygó árnyat pillantott meg a szerszámos-, és raktársátor környékén. - Turner? - kérdezte elcsukló hangon. Az árnyék mintha meglepetten megtorpant volna. - Te vagy az? Az árnyék a fűre lapult. Hamilton szívesen vette volna, ha keze ügyében van O'Keef-fe puskája, de hát nem volt ott. Érezte, kissé gyorsabban ver a szíve mint rendesen, de azért messze volt még attól, hogy féljen. - Ted! - kezdte újra szólongatni Turnert. - Hol a fenében kószálsz? Önkéntelenül is tett néhány gyors lépést előre. A feje felett húzódó hegytetőkön mintha suttogni kezdtek volna a fenyők. Hamilton nem értette ugyan a suttogásukat, de minden sejtje azt kiabálta a zsigereiben, hogy ez a suttogás aligha jelenthet jót. Gonosz hely, gonosz hely, gonosz hely! - bizonygatta valaki a lelke mélyén. Erőteljesen megrázta a fejét, és azt kívánta, bárcsak odafent 118 lenne a hold az égen. Ha nem tűnt volna el a csúcsok mögött, talán... Martinez sátra elé ért. Egyáltalán nem akart rápillantani, mégis rá kellett pillantania. Aztán arra gondolt, bárcsak ne pillantott volna rá. Martinez sátrának ugyanis le volt húzva a húzózára. Hamilton négykézlábra ereszkedett és belesett a résen át a belsejébe. Martinez holtteste nem volt a sátorban. 22 Egyetlen pillanatig azt hitte, csak káprázat játszik vele. Szegény Diego bizonyára ott fekszik a helyén, csak az éjszakai szürkeség csalta meg az érzékeit. Hiába méregette azonban a szemét, hiába dugta be végül is a fejét a nyíláson, nem volt odabent senki. Végigdőlt a füvön és maj dnem elhányta magát döbbenetében. Egyelőre semmire nem tudott gondolni; sem rosszra, sem jóra, csupán egyetlen rémült néma kiáltás rögzült az agyába, s nem akart elmozdulni onnan az istennek sem: Martinez nincs a helyén! Rövid, kábult pihenő után feltápászkodott, tett néhány lépést előre, s akkor végre sikerült felfedeznie Turnert. Ott gubbasztott saját sátrának a bejárata előtt, egészen furcsa pózban, mintha tornamutatvány közben aludt volna el. Minden bizonnyal megpróbálta begyömöszölni Martinezt egy zsákba: talán nem tudott aludni a gondolattól, hogy a halott csak úgy, az ágya tetején fekszik néhány méternyire tőlük. Úgy gondolhatta, hogy a műanyag zsák elszigeteli majd valamelyest tőlük, mintha koporsóban feküdne. Óvatosan elindult a sátor irányába. Félúton lehajolt, és mint gyakran odahaza, ha attól tartott, hogy a szomszédok kutyái rárontanak, kezébe vett egy követ. Ebben a pillanatban mintha Turner feléje intett volna. Felemelte a karját, s úgy is tartotta egészen addig, amíg közel nem ért hozzá, Hamilton megtorpant és a lába mellé ejtette a követ. -Mi van, Ted? Turner nem válaszolt. 119 Hamilton kimeresztette a szemét. Nem láthatta jól a szürkeségben Turner arcát, amit baseball sapkájának a sildje különben is eltakart előle, látta viszont a kezét, s ettől mintha hirtelen elfogyott Volna a tüdejéből a levegő. Turner ugyanazt a jelet mutatta felé, amely ott villogott a bejárat felett. Behajlított középső ujja alatt úgy^ vörösödött a tenyere, mintha bekente volna valamivel. > Hamilton lehajolt, hogy felvegye a meggondolatlanul elejtett követ. Turner mintha meglepődött volna a mozdulatától: feje megbillent, s a baseball sapka leszánkázott róla. . . Mintha megvillant volna valami odafent az égen. Talán a nemsokára felkelő'nap vetett feléjük egy kósza, sietős fénynyalábot. Kris Hamilton úgy érezte, ordítania kellene, méghozzá akkorát, hogy meneküljön fel tőle a nap az ég csúcsára s végre oszlassa el az éjszaka árnyait. Hiába tátogatta azonban a száját, nem jött ki rajta más, csak valami szánalmas kis nyögdé-cselésféle. A sátor bejárata előtt, lábánál a lecsúszott baseball sapkával ugyanis nem Turner állt, amint hitte, hanem Diego Martinez. Üveges szemével a patakra meredt, mintha csak sajnálná, hogy halála előtt nem mártózott meg a vizében. Keze figyelmeztetőn emelkedett a magasba. A vörösre festett tenyér a közeledő halált hirdette. 23 Kris, amint magához tért, ugrott egy nagyot hátrafelé, megfor- ' dúlt, és bevágtatott a közös sátorba. Térdre vetette magát O'Ke-effe hálózsákja előtt és tépte-cibálta a szélét, miközben szünet nélkül ordítozott. -Keljetek fel! Azonnal keljetek fel! Turner... Martinez... O'Keeffe szemüvege után tapogatódzott, s ahogy megtalálta és feltette, nyomban kiugrott a hálózsákjából. Egyetlen pillantással felmérte Hamilton állapotát. Megragadta a vállát, és úgy megrázta, hogy Kris hanyatt dőlt tőle, mint egy krumpliszsák. - Fogd már be a szád! Mi az ördög történt veled?! Halálra re-mítesz mindenkit, te hülye! Ebben nem is túlzott. Kathleen ijedten magához szorította a 120 kezeslábasát, mintha idegen, tolakodó tekintetek elől védené a testét; Barbara viszont anélkül, hogy bárkivel is törődött volna, kicsúszott a hálózsákból és magára húzta a nadrágját. O'Keeffe felkapta a puskáját és Hamilton mellé rogyott. Krisnek még zilált állapotában sem kerülte el a figyelmét, hogy a puskacső egyetlen másodpercre sem fordul el a bejárattól. - Mondd el értelmesen, mi a csoda történt veled! Rosszat álmodtál? Hamilton hevesen megrázta a fejét. - Dehogy álmodtam! Bárcsak álmodtam volna! Odakint valami szörnyűség... -Mi? -Turner...' . • ' . - Hol van Turner? Valamennyi szem a régész elhagyott hálózsákja felé fordult. Turner azonban nem volt benne. - Azt hiszem... Martinezzel csinált valamit. - Beszélj már értelmesen! Hamilton vett egy mély lélegzetet és megpróbálta néhány szóval elmesélni, mi történt azóta, hogy megtapogatta Turner üres hálózsákját. Amikor befejezte, rémült tekintetek meredtek rá. - Azt mondod, nem is láttad? - kérdezte Barbara, miközben egy világoskék bársonykarikával összefogta a hátán a haját. — Akkor honnan tudod, hogy ő csinálta? - Ki más csinálhatta volna? Különben is... láttam ahogy mozgott. - Turner? - Martinez nem mozoghatott. O'Keeffe-nek enyhén remegett a hangja, amikor felállt és a sátornyílás felé indult. - Javaslom, őrizzük meg a nyugalmunkat, már amennyire ez lehetséges. Remélem, nem hisztek feltámadó halottakban? - Eddig nem hittem - nyögte Kathleen. Barbara benyúlt a sporttáskájába és hosszúnyelű, élesvégű kalapácsot húzott elő belőle. - Azt mondom, gyerünk,! Nézzük meg, mi van odakint. Hamiltonnak megfordult a fejében, vajon ez a szép lány senkitől sem fél-e, de nem volt idő töprengésre. Mivel a másik ket- 121 II tő a nyílás felé indult, kénytelen volt követni őket. Kathleen ott botladozott mögötte, nadrágja gombjaival bajlódva. Ahogy O'Keeffe kibújt a sátorból, bebújt helyette a hajnal. Azalatt a néhány perc alatt, amíg Hamilton a többieket ébreszt-gette, a nap egyre feljebb kúszott égi létráján a horizont felé. A hatalmas, magányos fenyő a szirt tetején lángolni látszott; a patak vize vörös hullámokat vetett, mintha vér folyt volna benne. A sátra bejárata előtt álló Martinez ökle is vörös volt, bár azt nem a hajnalsugarak festették vörösre. Amint észrevették, megtorpantak. Kathleen Ross keresztet vetett, és megérintette a nyakában lógó aranyláncocska meda-lionját. Barbara Hanish csípőre tette a kezét és elgondolkodva a halottra nézett. - Nem valami szép látvány. -Uramisten! - suttogta O'Keeffe. - Mi a francnak csinálta ezt vele? - Biztos, hogy Turner csinálta? — csuklott fel Kathleen. - Kérdezzük meg tőle. O'Keeffe és Hamilton egyszerre kezdték ordítani a nevét. A hegyek és dombok visszaverték a hangjukat, különben nem történt semmi. - Hol a fenében lehet? - fordult meg többször is a tengelye körül O'Keeffe. - Hol láttad mozogni? - A raktársátor körül. . Barbara sziszegve a fejéhez kapott. -Úristen! Hamilton nem.értette, miért alany és O'Keeffe rémülete, hamarosan aztán megértette. Azok ketten, ahelyett, hogy Marti-nezt vették volna szemügyre, elkezdtek vágtatni a rakfársátor felé. Mivel Kathleen is utánuk rohant, egyszerre csak azt vette észre, hogy egyedül maradt a halottal. Megbabonázva emelte rá a szemét. Diego Martinez arcát alaposan átformálta a halál. Vonásai kiélesedtek, mintha maga a végzet köszörülte volna ki embertköszörülő köszörűjén, vagy kalapálta volna ki pokolbéli üllőjén. Horgas orra a föld felé hajlott, szemei sem csillogtak a régi, kíváncsi fényben. Felemell, vörös ökle pedig kifejezetten ellentmondott addigi, racionális lényének. 122 Arra riadt, hogy O' Keeffe hatalmasat ordít a raktársátor mellett. - Hamilton! Mit totojázol? Kris elszakította a szemét Martinez arcáról és elindult a sátor felé. Alig lépett néhányat, máris szembetalálkozott a kétségbeesetten káromkodó O'Keeffe-vel. A szemüveges régész üres faládát tartott a kezében, amelyen fekete halálfej vigyorgott. - Ugye, nem te nyúltál hozzá? - Dehogy nyúltam! - Akkor ő volt. - Jézusom, mit akarhat vele? - Nem kukoricacső helyett vitte el, az biztos. - Mi volt... benne? -Paxit. Hamilton rádöbbent, mi is történt. Az esetleges robbantáshoz szükséges robbanóanyagot vitte el valaki. Méghozzá Turner, ki más? - Hiányzik egy fúró is - mondta O'Keeffe. - Ez a fickó robbantani akar. -Turner? O'Keeffe megcsóválta a fejét. - Ki tudja, ő már kicsoda. Egyelőre csendesnek tűnt a környék, nem hallatszott más, csak a madarak hajnali éneke, a patak csacsogása és némi fenyőzúgás. A kopár ikerdombok csúcsán fehér kucsmaként állt a köd; a nap vörös sugarai döntő ütközetre készültek ellene. - Nincs sehol - mondta, vagy inkább suttogta Kathleen. - Lehet, hogy lement a faluba. - Miért vitte volna magával a fúrót és a robbanószert? És miért ment volna be? - Talán, hogy szóljon a csendőröknek. Kris érezte, hogy a lány maga sem gondolja komolyan, amit mond. Talán csak egy súlyosabb feltételezést akart eloszlatni a szavaival. Barbara nem szólt semmit, csak a környéket vizsgálgatta. Amikor megszólalt, nyugodt volt a hangja, bár némi feszültség azért érződött rajta. - Láttátok Martinezt? 123 Senki nem válaszolt. Felesleges is lett volna bármit is mondaniuk. v - Vajon mit akarhatott vele? O'Keeffe a vörös tenyerű halott félé pillantott, aztán megvonta a vállát. ' - Minden bizonnyal figyelmeztetni bennünket. — Mire? ' ; '' ' ., ; - Ugyan már, Barbara...! Mire? Hogy ne menjünk a rajzokhoz. -Miért ne? , - Mit tudom én! Nyilván Turner is bolond mint Martinez, ha egyáltalán illik az állapotukra ez a jelző. Barbara megcsóválta a fejét. -Azt hiszem... igazad van. Turner így akart figyelmeztetni bennünket, hogy ne menjünk közel a bejárathoz. Mert rövidesen történik valami. O'Keeffe akkorát ugrott, mintha darazsak bújtak volna a nadrágjába. - Úristen! Ez a barom fel akarja robbantani a barlangot. Kahtleen felcsuklott. Hamilton összerezzent, majd határozottan megrázta a fejét. - Ez lehetetlen. Nem ment be a barlangba. - Honnan a fenéből vagy olyan biztos benne? - Amikor... befejeztük a munkát, elgereblyéztem a bejáratot egy faággal. Nincsenek rajta lábnyomok. - Akkor mi az ördögöt..,? Barbara felkapta a fejét. Odafent a magányos fenyő levetette vörös ruháját és zöldbe öltözött. A dombok is kezdtek megszabadulni ködsapkájuktól. A madarak azonban nem daloltak olyan hangosan, mint más hajnalokon. Mintha, ők is éreztek volna valamit a levegőben. Barbara Hanish nem szólt egyetlen szót sem, csak felmutatott a fenyőre. A patak ott csacsogótt néhány méternyire tőlük, s akkor egyszerre valamennyien megértették, mit akar Turner a robbanószerrel. 24 O'Keeffe homlokán hatalmas verejtékcseppek futottak végig. Szeme riadtan rebbent jobbra-balra, a menekülés útját keresve. Az azonban egyszerűen nem volt. Azon az ösvényen kellene 124 menniük, amin Turner, de bármennyire is sietnének, még az út feléig sem jutnának el... , Barbara leült egy embernyi kőre és Martinez vörös öklére nézett. '-Mivel fújta be? Okkerral? - Hol van itt okker? Zománcfesték lehetett nála. Kathleen megragadta Barbara karját és megrázta. , - Ez most a legfontosabb? > A csinos, vöröshajú lány sajnálkozva nézett rá. - Én legalább annyira be vagyok csinálva, mint te. Mindazonáltal, nem tudom, mi a fenét tehetnénk. - Meneküljünk a völgy kijárata felé! - Elkéstünk vele, Kathy. Egyetlen reményünk, hogy félreértettük a szándékát. - Ebben ne reménykedj - sóhajtotta O'Keeffe. Felnézett a fenyőre, aztán sóhajtott. - Hány liter víz lehet a víztározóban? Hamilton kétségbeejtő helyzetük ellenére is elmosolyodott. - Liter? Azt hiszem, köbkilométerben mérik, vagy mi a fenében. - Csak van valami őrség odafent? - Persze. Egy gátőr. Ha éppen nem alszik vagy nem reggelizik. Kathleen megragadta Barbara karját. - Úristen! Odanézzetek! A fenyőfa mellett egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki. Mintha felemelte volna az egyik karját, és feléjük intett volna vele. Hamilton biztos volt benne, hogy ugyanúgy tartja a kezét, mint Martinez a bejárat előtt. Lehet, hogy kiáltott is valamit, ez a kiáltás azonban tompa morajlásban olvadt fel. O'Keeffe felágaskodott és a legközelebbi kopasz domb felé mutatott. . - Futás! Legalább azt próbáljuk meg elérni! Hamiíton ugyan megkérdezhette volna, minek, hiszen a lezúduló víz átcsap majd azon is, végül mégsem kérdezett semmit. Annál is inkább, mert ami odafent történt, lekötötte minden fi-. gyeimét. Menekülésüket feledve megtorpantak, mintha egy sötét mozi biztos páholyából figyelnék az eseményeket. Úgy lenyűgözte őket a természet rettenetes erejének nagyszerűsége, hogy még félni is elfelejtettek tőle. A tompa moraj után mintha üvegfal 125 emelkedett volna a szikla tetején. Egyetlen másodpercig volt csak a százötven méteres magasságban, de ez a másodperc örökkévalóságnak tűnt. , -Hamilton agyába örökre bevésődött a vízfüggöny lezuhanása előtti pillanat. Turner mereven, szinte vigyázzállásban állt a sziklaszirt szélén, nyújtott karral, behajtott középső ujjal. Kris úgy érezte, hogy Turner parancsot teljesít: azoknak a parancsát, akik a képeket a barlang falára rajzolták. Aztán Turner megbillent, szétterjesztette a karját, mint a madár a szárnyát, s a leomló vízfüggönnyel :a háta mögött a levegőbe emelkedett. Kris megfordult és a többiek nyomában menekülni kezdett a kopasz ikerdombok felé. A sosemvolt sziget Ole Pedersen magasabb fokozatba kapcsolta az ablaktörlőt. A szorgalmas lapát még így is csak nehezen birkózott meg az üvegre vágódó esőcseppekkel. Ölét ez láthatóan nemigen zavarta, mert továbbra is a korábbi sebességgel vette be a kanyarokat. A mellette ülő lány időről-időre aggódva pillantott ki a zöld fűvel büszkélkedő rétekre, mintha csak azt latolgatta volna, vajon elég puha-e a fűágy ahhoz, hogy ne törje ki rajta a'nyakát, ha Pedersen mégiscsak elszámítaná magát. - Imádom Angliát - mondta Pedersen játékosan rátaposva a gázra. - Valahányszor itt járok, mintha újjászületnék. Még az esőt is imádom. Te hogy vagy vele? - Sehogy - mondta a lány. - Nem szeretem az esőt. - Pedig Hamburgban is esik elég. - Éppen azért utálom. Ha külföldre megyek, azt szeretem, ha süt a nap. - Néha itt is süt. Néha meleg is van. - Átéltél már ilyet? - kérdezte a lány. - Még soha - nevetett Pedersen. - Csak olvastam valahol. Állítólag a Boswoorth-i csata idején egyszer látták a napot. - Az mikor volt? - Hát nem mostanában. Tudod, ott kiáltotta III. Richárd, hogy lovaglovat... -Ne haragudj, Ole, de meg kell kérdeznem tőled: tisztában vagy vele, hogy itt, Angliában a baloldali közlekedés járja? Ole Pedersen villámsebesen visszakormányozta a kocsit a megfelelő sávra. -Vigye el az ördög, hajlamos vagyok megfeledkezni róla. Az előbb már integetni akartam annak a busznak, amelyik szembe jött velünk, hogy mi a fenét keres az én oldalamon. - Azonkívül valami sebességkorlátozás féléről is hallottam. A legenyhébb büntetés ötven font. 127 Ole Pedersen önkéntelenül is a fékre lépett. - Gondolod, hogy az Intézet megtérítené nekünk? - Úgy ismered őket? - Akkor kicsit visszafogom a lovakat, jó? ' . Hallgattak néhány percig, majd Pedersen ismét megszólalt. - Mikor voltál utoljára a Stonehenge-nél? - Cirka egy éve. - Nem tűnt még fel neked, hogy errefelé általában vízszintesen esik az eső? . - . - Őszintén szólva... - Én már vagy tízszer jártam itt és minden egyes alkalommal pacallá ázott a nadrágom. Jól nevelt kisfiúként a fejem fölé tartottam az esernyőt, csak éppen nem volt semmi haszna. A lány kimeresztette a szemét és az ablakra bökött. - Alighanem megérkeztünk. Pedersen.leeresztette egy ujjnyival az ablakot, aztán gondterhelten az esőbe szimatolt. - Ki akarsz szállni? A lány megrázta a fejét. - Nem fontos. Nem akarok a Stonehenge-től semmit. Amit akarnék, azt úgysem árulja el. Elérkeztek ahhoz a kereszteződéshez, ahol a Bathba vezető útról le kell kanyarodni a Stonehenge köveihez. Mintha csak tiszteletükre tenné, néhány percre vidámabb arcát mutatta a természet. A mély fekete felhők dél felé húzódtak, halványszürke, csipkésszélű társaikat hagyva a helyükön. Mintha egyetlen pillanatra még a nap is kivillant volna egy felhőhasadékból. A lány térképet vett elő és kiterítette az ölében. - Arra van észak. Ott a temetődombunk. - Ne is említsd - borzongott össze Pedersen. - Életemben nem aludtam még olyan kényelmetlen helyen. Annak az embernek a középkorból maradtak itt az ágyai. Az a bizonyos ember, a középkori ágyakkal, a falusi fogadó tulajdonosa volt, aki nem elég, hogy éjfélig traktálta vendégeit mindenféle kísértethistóriákkal, még a helyi kínzókamrába is bevezette őket, amit az ő sajátos nyelvén szobának nevezett. Pedersen hosszú terepmunkái során megszokta ugyan a kényelmetlen hálóhelyeket, az a faagy, a kőkemény matraccal azonban minden képzeletet felülmúlt. 128 - Nekem fel sem tűnt - morogta a lány a térképet böngészve. -Mit is mond a könyv, mikor tárták fél a sírdombot? - Valamikor a múlt század végén. - A temetkezés? . - Kőkori. Neolit. De a bronzkorban is temettek oda valakiket. Találtak néhány bronzbalta fejet a kövek között, - Ezután Stonehenge következik - mondta a lány. - Akkor oké - csapott a volánra Pedersen. - Bár nincs okom kételkedni a többiekben, elővennél egy vonalzót? - Persze - mondta a lány. - Csak állj valami normális helyre, nehogy a nyakunkra jöjjenek a kamionok. Beálltak egy fehér kövekkel kirakott beszögellésbe. Nem messze tőlük ázott bundájú juhok szapora csordája szemlélte méla unalommal a Stonehenge-hez igyekvők csapatait. A lány rátette a vonalzót a térképre. Úgy, hogy a temetődomb és a Stonehenge éppen egymás alatt feküdjön a vonalzó éle mentén. Kivett egy piros ceruzát a kesztyűtartóból és húzott egy vonalat délfelé. - Mi a következő? - kérdezte Pedersen. - Old Sarum. - Az valami domb, mi? - Temetkezőhelynek tűnik. Bár ezekkel a dombokkal sincs minden rendjén. - Ezt hogy érted? . - Nem biztos, hogy a temetkezés volt a funkciójuk. -Hátmi? -Jó lenne tudni. - Menj tovább a vonalzó mentén. • - A katedrális. Ahol voltunk. ' - A Salisbury-i katedrális - mondta elmélázva Pedersen. -Furcsa, hogy egy keresztény építmény is benne Van a buliban, mi? - Hol volt még a kőkorszakban a Sali.sbury-i katedrális? Hol volt a kereszténység? Akkor azon a helyen kőkorszaki áldozó-hely állt. Rá építették később a templomot. - -Menj tovább. . - Kápolna romjai kis dombbal! Körülöttük kövek, ami ugyancsak azt jelenti, hogy nem messze a katedrális alatti áldozóhely-től, volt egy másik is. -Tovább! 129 - A Clearbury Ring. Földsáncok. - Mit lehet tudni róluk? a - Feltehetően az újkőkor idején készültek. Jelenleg is folyik az ott talált faanyagok radiokarbon meghatározása. -Vége? . -- A legutolsó pont Frankenbury Camp sáncai. Állítólag kőkori f ahi állt a közelében, amelynek a védelmére építették. - Hány kilométer ez összesen?. - Cirka harminc. Pedersen elgondolkodva hajolt a volánra. - Ez azt jelenti, hogy a temetődombtól kiindulva Stone-henge-en át egy harminc kilométeres, egyenes vonal mentén jó néhány történelem előtti emlék található. így van? - így. De ezt eddig is tudtuk. - Eszerint mégsem tréfa ez a vonal. - Én inkább folyosónak mondahám. - Legyen folyosó. Mi van a harminc kilométeres szakasz utolsó pontján túl? - Mocsár. - Milyen mocsár? - Jó nagy mocsár. Legalábbis a fogadós szerint. Ráadásul tele van mindenféle szerzettel. -Vadállatokkal? " - Még ha csak azokkal lenne! Ezek azonban... hm... természetfeletti, vagy éppen túlvilági lények. -- Pont ők hiányoznak még az eső mellé! - Nem tudok olyan jól angolul - panaszolta a lány -, hogy pontosan megértettem volna, mifélék. A lényeg az, hogy arrafelé mocsár van, és rossz időben nem teljesen veszélytelen a megközelítése. - Mint például most? ' - Mint például most. Pedersen belebámult az esőbe, aztán megvonta a vállát. - Mit tegyünk, ha éppen most vagyunk itt? ' • ' - Eszerint oda akarsz menni? - kérdezte a lány. Pedersen sóhajtott és a kormányra ütött. —Meg kell néznünk, hogy az utolsó pont után van-e még valami. Azt eddig is tudtuk, hogy a pontokat egy csatornaféle köti össze. Arról azonban fogalmunk sincs, meddig tart. Laura Fischbach az üvegen szétkenődő.esőcseppekre nézett, 130 és valahogy elment.a kedve az egésztől. Semmi hajlandóságot nem érzett, hogy ebben a rohadt időben mocsarakban mászkáljon, amelyek minden pillanatban megnyílhatnak a lábuk alatt. - Másfél óra alatt ott vagyunk - mondta Pedersen. -Hol? -A legutolsó pontnál. Kell lennie ott is egy vendégfogadónak. Azt imádom Angliában, hogy mindenütt található vendégfogadó. Legtöbbjének még saját kísérlete is van. Tudtad, hogy Angliában legnagyobb a világon a kísértetek népsűrűsége? - A micsodája?.- húzta össze a szemét a lány. - Angliában esik a legtöbb kísértet egy négyzetkilométerré. Ebben még az Egyesült Államokat is megelőzi. Haitiről sajnos nincsenek megbízható adataink. A lány eltette a térképet, miközben megpróbált mosolyogni. - Csoda vicces. Akkor most merre? -Lefordulok Salisbury felé, aztán egyenesen tovább. Oké? - Oké — mondta sóhajtva Laura. Hátradőlt az ülésen és arra gondolt, talán mégsem kellett volna beleegyeznie, hogy lemenjenek a mocsarakhoz. Bizony nem kellett volna. Pedersennek ezúttal is bejött a jóslata. A fogadó ott állt a mocsár szélén, bar a rájuk hulló sötétségben már nem lehetett látni belőle jószerével semmit, csak néhány különösen nagyra nőtt fa körvonalait. A fogadós vörösképű, alacsony, szeplős emberke volt, enyhén pisze orra alatt olyasféle bajuszkával, amilyet an^ nak idején agyarmati hadsereg altisztjei viseltek. Legalábbis a gyarmati időkről szóló filmekben. ' Az ebédlőben természetesen tűz lobogott egy kandallóban: igazi kandallóban, igazi tűz. -Leginkább azt imádom Angliában - lelkendezett Pedersen -, hogy mindenütt van kandalló. Bejössz egy kis fogadóba, csavarni lehet a gályádból a vizet, s ott áll veled szemben egy kandalló. Hát nem csodálatos? - De az - mondta a lány. - Azért én mégiscsak felmennek a szobámba és kicserélném a fehérneműmet. Mondd meg neki, hogy mindjárt visszajövök. Addig'készíthetne valami vacsorát. 131 - Ahogy óhajtod - bólintott Pedersen. - De ne maradj soká. Olyan éhes vagyok, hogy felfalok mindent. Ha egy perccel is később jössz, mint ahogy a pasas megcsinálta a kaját, csak üres tányérokat találsz. Laura Fischbach felment a nyikorgó lépcsőn, fehérneműt cse-. rélt s jő tizenöt perccel azután, hogy feljött az emeletre, már vissza is tért az ebédlőbe. Legnagyobb meglepetésére Pedersen előtt egy jókora adag whisky állt, akárcsak a vendéglős előtt, aki Pedersen asztalánál ült, fehér kötényben, s láthatóan elmerülten társalgott a vendégével. Laura megtorpant, egyetlen pillanatig azt latolgatta magában, odamenjen-e hozzájuk, de Pedersen felpillantott rá, és felé intett. . - Gyere, Laura, inár csak rád várunk. Iszol valamit? - Inkább liem. . - Attól tartok, megsérted a házigazdánkat, - Te mit iszol? - Természetesen whiskyt. Méghozzá helyit. - Milyen? - Pompás. . A szeplősképű vendéglős mosolygott és a kandallótól nem messze csillogó italpult felé mutatott. - A hölgynek sherryt ajánlanék. Ugyancsak helyi készítésű. - Oké - mondta a lány. - Akkor kérek egy sherryt. Az ital meglepően könnyű volt és sima. Igazán jól esett rá a vacsora, ami steakből, krumpliból és sültszalonnából állt. Ahogy végeztek a vacsorával, Pedersen egy pint világos sört ivott rá, a lány ásványvizet. Maga a vendéglős barna sört öntött magának s beleborított valamit, amiről a lány csak sejtette, hogy whisky lehet. ...v. Ahogy a fogadós ismét odatelepedett az asztalukhoz, Pedersen ráhunyorított. . - Hogy is van azzal a fekete kutyával? A bajuszos az itala fölé hajolt, majd egyetlen hajtással leküld-te a felét. - Az mi? - riadt fel Laura. - Mindjárt megtudod - mondta Pedersen. - Házigazdánk szerint a környéken kóborol egy hatalmas, fekete kutya. - Mi a szösz? - húzta fel a szemöldökét a lány. - Ámbár azt olvastam a repülőtéren, hogy a brit szigeteken gyakorlatilag megszűnt a veszettség. 132 - . Pedersen felvihogott. A házigazda azonban nem vihogott vele. . - Ez nem normális kutya - magyarázta Pedersen..- Ez egy szellemkutya. : -Micsoda? - Szellemkutya. Nem valóságos. , - Te jó ég! - sóhajtotta a lány. - Még rosszabb. Valami helyi legendáról van szó? Pedersen helyett immár a házigazda válaszolt. - Sokan látták. . . - Ön is? - kérdezte Pedersen. A vörösképű ember megpödörte a bajuszát, - Ha láttam volna, sem mondanám el. Nem jó az ilyet bevallani. Maradjunk abban, hogy vannak, akik látták. -És... merrefelé járkál? . A házigazda előrehajolt és önkéntelenül is halkabbra fogta a hangját. '. - A Sah'sbqry-i vonal nientén. - Maga tud a vonalról? -Ki ne tudna? Benne volt minden újságban. Hogy azok, végen egy egyenes vonalra építkeztek. - Az is benne volt, hogy miért? - Az nem volt benne. Én különben sem foglalkozom ilyen dolgokkal. Mindenesetre a kutya itt kóborol a Stonehenge és Sa-lisbury környékén. Vannak, akik azt mondják, a mocsárban lakik. • . - Igazán? - kérdezte növekvő rossz érzéssel a lány. - És úgy általában mit csinál? > -Kóborol. " .. - Csak kóborol? - Azt mondják, vigyáz valamire. -Mire? - '-'.' -Jó lenne tudni. Laura meg arra gondolt, jó lenne abbahagyni ezt a nevetséges témát, de aztán valahogy mégsem hagyta abba. - Tudja, hogy néz ki? - A kutya? Akkora mint egy póniló. Hosszú, fekete szőre van, a szemei pedig mint két csésze. És világítanak, mintha parázsból lennének. - Ezt már olvastam valahol - mondta a lány. 133 A fogadós bólintott. - Conan Doyle: A sátán kutyája. Fogadni mernék, hogy Doyle is innen lopta az ötletet. Csakhogy az a kutya valóságos volt, ez meg nem az. Illetve, csak bizonyos mértékig. - Volt rá példa, hogy megtámadott valakit? ; A vörösképű megrázta a fejét. - Ha nem állnak az útjába, nem bánt az senkit. Persze, előfordult, hogy mégiscsak megölt néhány embert. -Miért? • - Ki tudja? Az egyik közeli faluban például esküvőre készülődtek. A násznép már ott állt a pap előtt - pocsék rossz idő volt, olyanféle mint most -, amikor hirtelen kivágődoít a templom ajtaja és mindenki szeme láttára berontott rajta a fekete kutya. Egészen az oltárig szaladt, majd ott szétfoszlott a levegőben. Csakhogy az oltár elé futtában nekiment néhány embernek, akik összeestek és pár nap múlva meg is haltak. Szavahihető népektől hallottam a dolgot. - Aha - mondta a lány. - Nekem is az a véleményem, hogy csak szavahihető népektől szabad ilyesfajta történeteket hallgatni. '-.. A vörösképű megpödörgette a bajuszát, aztán előrehajolt. - Azt mondják, az a.kutya - Black Chuck - mert így hívják -a druidák találmánya. Tudják, kik voltak azok? - Persze.- mondta a lány -, régi, kelta papok. - Nos, ők keltették életre. Nem valóságos kutya, hanem csak olyan lélekkutya. De éppolyan veszélyes, mintha igazi véreb volna. - Miért keltették volna életre? . - Hogy őrizze a láthatatlan ösvényt. , — A ley vonalakat - morogta a lánynak Pedersen. - A druidák képesek voltak látható és kézzel fogható lényeket létrehozni a gondolataikkal. Laura megcsóválta a fejét. '. - Ahhoz mit szól, hogy ezek az emlékek jóval régebbiek, mint a kelták? A dmidák még sehol sem voltak, amikor ezek a kövek már álltak. A házigazda megpödörgette a bajuszát . . - Maguk régészek? . A lány Pedersenre pillantott, majd habozva bólintott. -Azok. 134 - Gondoltam. Akkor maguk nagyon okos emberek, igaz? - Fenét - sietett gyorsan helyrehozni a lebukásuk által okozott baklövést Pedersen. - Egyáltalán nem vagyunk azok. Maguk sokkal többet tudnak ezekről a dolgokról errefelé. A vörösképű felállt. Pedersen attól tartott, sértődöttségében véget vet a beszélgetésnek, de a vörösképű szemében nem látszottak a megbántottság szikrái. Gyengéden megfogta a lány karját és felhúzta a székérői. - Jöjjenek velem. - Hova? - kérdezte csodálkozva a lány. - Csak ide ki, a ház elé. Mutatok maguknak valamit. Most éppen nem esik. Valóban nem esett. Ezzel szemben pokoli sötétség uralkodott odakint, s ha a házigazda nem hoz magával villanylámpát, az orruk hegyéig sem láttak volna. - Hova megyünk? - nyöszörögte rosszkedvűen a lány. - Bár-« melyik pillanatban eleredhet az eső. A mocsár felől halk nyögéseket dobott feléjük az éjszaka. És rossz szagot, mintha valóban óriási kutyák laktak volna odabent. - Jöjjenek utánam, majd világítok. , Húsz-harminc lépésnyi tocsogó séta után elértek egy másik épületig, amely egy széles térség - feltehetően nagy udvar- szélén feküdt. Amikor már majd beleütköztek, házigazdájuk megtorpant és az építmény világoskékre festett falára villantotta a lámpáját. - Ez egy raktár - mondta. - Gépek vannak odabent. A vejem gazdálkodik. - Aha - morogta a lány. A lámpa fénye tovább futott és az épület egyik sarkán állapodott meg. A lány villám sebesen megállapította magában, hogy ez a sarok éppen a mocsár felé néz. - Látják? A fény rászaladt egy halom téglára, amely az épület sarkából hullott ki. - A téglákat? - kérdezte Pedersen. - Mindig kihullanak. - Hogyhogy? - hökkent meg a régész. - Havonta falazom vissza. Van úgy, hogy csak fél évente. Fél évig kitart, aztán leomlik. Akármilyen erősen is falazom vissza, ledől. 135 - Ledől? - kérdezte a lány jeges rémülettel a szíve körül. -Mitől? / A vörösképű megpödörgette a bajusza végét. -Ez az épület beleesik abba a vonalba, amiről beszéltünk. Amelyiken a fekete kutya jár. Amikor építették, még nem gondolhattak erre. Útban van neki; ezért belerúg és leomlik. Már arra gondoltam, lebontom az egész kócerájt. Maguk mit,tennének a helyemben? Laura ekkor, zaklatottságában és idegességében olyat mondott, amit normális körülmények között semmiképpen sem mondott volna. - Kevesebb sört innék. És nem öntenek bele whiskyt. A vendéglős azonban ezúttal sem neheztelt meg érte. - Rossz módszer - csóválta meg a fejét. - Mi? - kérdezte Pedersen. - Hogy ha szembetalálkozunk valamivel, aminek a lényegét nem tudjuk megmagyarázni, az italra fogjuk az egészet. - Bocsásson meg - mentegetődzött a lány. - Azt hiszem, kissé fáradt vagyok. • -Egyféleképpen teheti csak jóvá - mosolygott a vendéglős. - Ha iszik velem még egy korty sherry t. És megfeledkezik mind a kutyáról, mind ezekről a téglákról. Oké? - Oké - mondta Laura. Megitta a sherryt és elhatározta: valóban megfeledkezik a kutyáról, a téglákról, de még a mocsárról is. Álmainknak azonban nem parancsolhatunk. Hajnaltájt, amikor Pedersen megzörgette az ajtaját és felébredt, földöntúli boldogságot érzett. Egész teste verítékben fürdött, mivel fél éjszaka a fekete kutya kergette a ley vonal mentén. Többször is átszelték a mocsarat oda-vissza, néha már majdnem elérte, de az utolsó pillanatban valahogy mindig sikerült meglépnie előle. Később a lebontott téglafal is előkerült, mintha ezen mászott volna át a kutyával a nyomában. -Laura! Ébredj! Fél óra múlva indulunk. Úgy pattant ki az ágyból, mintha rugó lökte volna magasba. Rettegett már a gondolatától is, hogy esetleg ismét el talál alud- 136 .; ' ni, a kutya pedig újra a nyomába szegődik. Az ajtóhoz lépkedett, és visszaköpogott Pedersennek. - Már ki is másztam az ágyból. Mi a helyzet odakint? - Semmi jó -anondta álmos hangon Pedersen. - Ha nincs velem az ébresztőórám, délig aludtam volna. Lehet, hogy túlságosan sok whiskyt ittam tegnap este? ( -Időjárás? 1. - Akkora a köd, hogy az orromig sem látok. Szerencsére John szerint egy óra múlva felszáll. -Ki az a John? - Hát a házigazdánk. - Húsz perc múlva kész vagyok. - Remélem én is - nyögte Pedersen. Amikor Laura lesétált a nyikorgó f alépcsőn az étterembe, Pedersen már várta egy nagy tál rántotta és egy előző napi újság társaságában. Ahogy megpillantotta a lányt, lehajította az újságot az asztalra. - Kellemes jó reggelt. Hogy aludtál? -Pocsékul - mondta a lány. - Egész éjszaka a kutya kergetett. - Engem meg valami vízbe, fűlt fickó. A Zöld Szörny. -Az ki? - John mesélt róla., - Mit mesélt? - Hogy a mocsárban lakik. Állítólag el-elkap egy-egy arra bóklászó turistát. Laura maga elé húzta a tányért és megropogtatta a mellé rakott friss péksüteményt. - Nem lenne jobb elhalasztani a kirándulást? - Csak nem ijedtél meg a kutyától és a Zöld Szörnytől? - Nem, de ebben a rohadt ködben... A köd ott gomolygott az ablakok előtt. Laura biztos volt benne, ha kinyitná az ablaktáblákat, a köd nekik esne és fojtogatni kezdené őket. . . ' - John el akart kísérni bennünket - mondta Pedersen bátorí-tón. : - Hol van a pasas? - Kézcsókjait küldi. Szeretett volna velünk jönni, de valami hivatalos ügyben be kellett mennie Salisburybé. 137 - Akkor ki sütötte a rántottat? Csak nem azt akarod mondani, hogy te? - Azt még John csinálta - sajnálkozott Pedersen. - Ha tudtam volna, hogy ragaszkodsz a főztömhöz, korábban kelek. - Vari fogalmad róla, merre kell mennünk? - El sem lehet téveszteni. Elindulunk délnek és máris benne vagyunk a mocsárban. - Gondolod, hogy találni fogunk valamit? . - Az nagy részben rajtad múlik, Laura sóhajtott. Valóban, sok múlik rajta. Ő az, aki meg tudja mondani, hogy egy bizonyos helyen egyáltalán létezhetétt-e emberi település. Csalhatatlan ösztönnel képes megérezni az őskori maradványok jelenlétét, továbbá éles szemmel fel tudja mérni a terep előnyeit és a hátrányait. Munkatársai tréfásan, de félig irigykedve azt szokták mondani: Laura Fischbach képes egy kőkori ember fejével gondolkodni. - Ha egyáltalán látunk valamit a ködtől. - Jobb lenne, ha John is velünk jöhetett volna - sóhajtotta Pedersen. — Mindenesetre jobban kiismeri magát a mocsár környékén, mint mi. - Úristen, most már esik is! Valóban, előbb csak szitáivá, majd egyre nagyobb cseppek-ben megeredt az eső. Pedersen agyában egyetlen pillanatra megfordult a gondolat, hogy talán valóban el kellene napolni a mocsárlátogatást, de gyorsan megrázta a fejét, s ezzel egyszersmind el is hessegette magától a kísértést. - Felvesszük az esőkabátot. Húzd fel a bakancsodat. - Mit gondoltál, magassarkú cipőben készülök túrázni? - Oké - sóhajtotta Pedersen. - Tíz perc múlva a bejárat előtt. Mire eltelt a tíz perc, mintha az eső is megcsendesedett volna. A köd azonban csak nem akart feloszlani. Amikor Laura kilépett az ajtón, a lány már ott állt a kerékpárja mellett. Fényes, szürke esőkabát borította a testét, amely úgy betakarta, hogy még az arca sem látszott ki a kapucnija alól. Laura csak két világosszínű szeiKet látott belőle.' Pedersen csípőre tette a kezét és éppen meg akarta vigasztal- 138 ni Laurát, hogy szerinte rövidesen eláll az eső, amikor a lány a kerékpár mellett megszólalt. - Jó reggelt. - Jó reggelt - visszhangozta Pedersen meglepetten. - Pocsék időnk van, nemdebár? A lány a régész felé fordította a szemét. - Hát nem valami szép - mondta aztán száraz, fáradtnak tűnő hangon. - Maguk azok, akik a mocsárba akarnak menni? Pedersen meghökkent. •-Honnan tudod? A lány, olyan tizenéves-féle, megvonta a vállát. - Mondták. -John? - Igen - válaszolta monoton kedvetlenséggel. - John. - Valóban a mocsárhoz akarunk menni - biccentett a szakállas férfi, alaposabban is szemügyre véve a lányt. - Üzen valamit John? - Én jól ismerem a mocsarat - mondta kitérőén a lány. - Igazán? - Jól eligazodom benne. - Ennek örülök, - Amikor.. .kicsi voltam, sokat játszottunk ott. A szigeten is. - Sziget? - hökkent meg Pedersen. - Miféle sziget? - Bent a mocsárban. - Erről eddig még nem is hallottam. Te hallottal, Laura? Laura szűrös szemekkel nézegette a lányt. Valami nem tetszett neki benne, talán közönyös hangja, talán az, hogy alig látott belőle valamit. - Még nem. És mi van a szigeten? A fekete kutya? A lány megrázta a fejét. • - Az csak a mesében létezik. A szigeten csak kövek vannak. Erre már Laura is felkapta a fejét. - Milyen kövek? ' - Olyanok, mint a Stonehenge. -Úristen! - nyögte Pedersen - Egy ismeretlen emlék. Biztos, hogy igazat beszélsz, kislány? - Ott játszottam közöttük - mondta a lány. - Hogyhogy eddig senki nem tudott róla? - kérdezte Laura. A lány megigazgatta kerékpárja kormányát. - Régen nem voltak, ott a kövek. Csak amikor a testvérem szü- 139 letett, akkor bukkantak fel. Régen még a sziget sem volt. Egyszerre csak feljött a mocsár alól a kövekkel együtt. - Jézusom! -nyögte Pedersen. - Nem szóltál róla senkinek? A lány nemet intett. -Miért? - Mert a mi titkunk volt. Akik oda jártunk játszani. - Akkor most miért mondod el? ^ - Pénzért - mondta a lány szárazon. Pedersen Laurára villantotta a szemét. Laura alig észrevehetőn bólintott. - Mennyit kérsz azért, hogy odavezess bennünket? - kérdezte Pedersen. A lány hallgatott, aztán rövid tétovázás után határozatlanul kibökte. , -Öt fontot. Pedersen biztos volt benne, ha most azt mondaná, hogy csak hármat ér meg neki a dolog, a lány gondolkodás nélkül ráállna az alkura. A várható felfedezés értéke azonban feleslegessé tette a takarékoskodást. - Megkapod. Mikor indulunk? - Most - mondta a lány. - Nem kellene várnunk egy kicsit, amíg felszáll a köd? -Ismerem az utat - vonta még a vállát a lány. - Megmutatom, aztán vissza kell mennem a farmra. - Melyik farmra? - kérdezte Pedersen. - Itt, nem messze. A szomszédban. - Jól van - mondta Pedersen, miközben érezte,: hogy valami bizsergetni kezdi a tarkóját, jézus Úristen, ha a véletlen hozzásegítené őket, hogy felfedezzenek egy mindeddig ismeretlen kőkori emléket! Istenem, add, hogy olyan emlék legyen, amelyet még nem írt le senki! - Mehetünk? - kérdezte a lány. - Mehetünk - mondta Pedersen, s határozott léptekkel- belegázolt a legközelebbi tócsába. - Gyerünk, Laura, lehet, hogy megfogtuk az Isten lábát. • Sajnos, gyakran előfordul, hogy az ember az Isten lába után kapkod, s csak amikor már megmarkolta, döbben rá, hogy valójában az ördögé. 140 5 •' Jó ideje gyalogoltak már, amikor egy hatalmas, ágas-bogas fa bontakozott ki előttük a ködből. A lány megállt mellette, és nekitámasztotta a kerékpárját. - Már azt hittem, biciklivel akarsz belemenni a mocsárba -mosolygott Pedersen. - Itt hagyom - mondta tompa fahangon a lány. - Itt biztonságban van. • . - Ezt hogy érted? . . - Ez a fa a boszorkányok fája. ' Mindketten felkapták a fejüket, és szemügyre vették az esőben ázó óriást. -Itt szoktak gyülekezni a.boszorkány ok. -Szombatonként? - Régen. Ma már nincsenek... vagy csak ritkán gyűlnek össze. Sokat megfogtak közülük és megégették őket. Azt mondják, itt állt a máglya. A fa mellett. Azt mondják, a boszorkányok lelkei őrzik a fát. Amit a fatörzshöz támasztunk, az az övék. Laura megmagyarázhatatlan idegességet érzett. Mintha lassan kezdtek volna idegeire menni a gyermekmesék. - Hol a mocsár? - Itt állunk a szélén. Egyelőre csak sűrű, áthatolhatatlan ködfüggöny hullámzott az orruk előtt. Pedersen megpróbálta elhajtani maga elől, de csúfos kudarcot vallott vele. Mintha az Atlanti-óceánt próbálta volna meg kimerni a 'sapkájával. . . A lány feljebb tolta a kapucniját. Ezzel együtt még mindig csak két szeme látszott ki a csuklya alól. - Pár perc és ritkább lesz a köd. Amikor rövid várakozás után valóban szakadozni kezdett előttük a ködfüggöny, Pedersen arra gondolt, talán a lány is boszorkány. Aztán olyannyira biztos lett a dolgában, hogy meg is kérdezte tőle. - Csak nem vagy te is boszorkány? , A lány elkuncogta magát, ' - - Van aki ezt mondja. -Hol? -Az iskolában. A fiúk főleg. 141 Ez aztán megnyugtatta a régészt. Meg akarta veregetni a lány vállát, de az könnyed mozdulattal elhúzódott előle. - Mehetünk is. - Ki megy előre? - Én. Maguk csak jöjjenek utánam. Vigyázzanak, hogy á nyomomba- lépjenek. - Nagyon veszélyes... erre? - kérdezte megszeppenve Laura. A világos, savószínű szemek mintha gúnyosan lestek volna rá a kapucni alól. - Csak ha a nyomom mellé lépnek. Volt, aki beleveszett. - Holtbiztos, hogy a nyomodba fogunk lépni - biztosította Pedersen. - Te is, Laura, igaz? - Laura bólintott. A lány pedig anélkül, hogy meggyőződött volna róla, követik-é, óvatos léptekkel elindult a mocsár felé. Laura akkor rémült meg igazából először, amikor megérezte, hogy mozog a lába alatt a talaj. Az a talpalatnyi hely, amelyen állt, szilárdnak tűnt, mellette azonban hullámzani látszott a vizes foltokkal tarkított zöld mező. Pedersen mulatságos mozdulatokat tett előtte, mintha táncra akarna perdülni. Laura tudta, hogy Ole az egyensúlyát keresi — bizonyára az ő lába alatt is megbillentek a fűcsomók. A lány viszont ügyet sem vetett a talajmozgásra: ügyes, ugrándozó járással igyekezett előre. Amikor már másodszor akart kifutni a lába alól a mocsár, Pedersen megtorpant és rákiáltott a lányra. - Hé! Nem állnál meg egy kicsit? A lány megtorpant és visszafordult feléjük. Mintha még gúnyosabb lett volna a pillantása, mint eddig bármikor. -Miabaj? ^ Biztos, hogy jó felé megyünk? - Biztos.- bólintott a lány. - Sokat jártam erre. - Akkor is így mozgolódott a zsornbék? - Ez mindig ilyen. Mondtam, hogy csak a nyorhomba lépjenek, akkor nem lesz baj. . - Milyen mély itt a láp? - kérdezte Pedersen. ; . A lány felhúzta a vállát. - Nincs feneke. 142 - Jó tudni. Laura hátrafordította a fejét. A köd összezárult mögöttük. Nem volt többé irány - sem jobb, sem bal, sem lent, sem fent -és külvilág sem volt többé. Minden bele veszett a nyúlós, tej színű ködbe. Egyetlen pillanatig arra gondolt: vajon visszatalálnának-e a lány nélkül is a partra? - Soká megyünk még? - kérdezte enyhe türelmetlenséggel a hangjában Pedersen. - Pár perc az egész - mondta a lány a kapucni alól. - Ötven lépés. Laura ettől a pillanattól kezdve önkéntelenül is számolni kezdte a lépteit. Már a hetvenediknél tartott, de a lány még mindig nem mondta, hogy megérkeztek. Éppen nekikészülődött, hogy kérdőre vonja, amikor a lány megtorpant. - Ott van előttünk! Nem volt arrafelé más, csak a hullámzó, áttörhetetlen ködta-karő. . - Hol? - kérdezte Pedersen. -A köd mögött. Ki jön elsőnek? - Hogyhogy elsőnek? - hökkent meg Pedersen. - Innentől kezdve már fogom a kezüket. Előbb egyiküket vezetem át a szigetre, majd a másikukat. Egyszerre nem megy. Nagyon keskeny a csapás. Laura lenézett a lába elé, de semmiféle csapást nem látott. - Jöjjön már, jöjjön! - kapta el a lány Pedersen kárját. - Maga addig várjon itt! Ne mozduljon, amíg magáért nem jövök. Sietnünk kell, merj; elkésem az iskolából. - Melyikbejársz? - hallotta Laura Pedersen hangját a köd mögül. - A falusiba. - Hogy hívnak? - Bettynek. Betty Guttner. Csak a nyomomba lépjen. Maga pedig maradjon a helyén. Laura előbb ingerültséget érzett, hogy Pedersen és a lány egyáltalán nem hagytak neki választási lehetőséget, aztán meg ijedtséget. Érezte, hogy egyedül maradt, elszigetelve a külvilágtól, mintha egy ólomkamrába zárva ücsörögne az óceán fenekén. Bármennyire is hegyezte a fülét, nem hallott mást, csak vére dobolását a dobhártyáján. Csak nyugalom, Laura - nyugtatgatta magát, miközben az . ' : 143 órájára pislantott. Alig egy perce, hogy eltűntek a köd mögött. A lány azt mondta, néhány lépés. Maximum öt perc és itt kell lennie. A köd ott gomolygott körülötte, s mintha időről-időre furcsa alakokká sűrűsödött volna. Egyszer hatalmas kutyatestet formázott, de szerencsére gyorsan el is enyészett. Lassan, csigalassúsággal mászott el az öt perc. S amikor végre elmászott, nem maradt más a nyomában, csak a nyálas köd. És a még nyálasabb félelem. Laura.meg sem mert moccanni. Nem tudhatta, hol ér véget a biztonság és hol kezdődik az életveszély. Amikor végre, úgy a tizedik perc közeledtével, megmoccant, megbillent a lába alatt a talaj. S akkor ott, a köd kellős közepén megértette, hogyha a lánnyal és Pedersennel tragédia történt, az egyben az ő halálos ítéletét is jelenti. Negyed órányi várakozás után úgy döntött, tennie kell vaía-mit. Ha mást nem, hát kiáltozni. . ' Tölcsért csinált a tenyeréből és előbb Pedersent, majd Elisa-beth Cuttnert kezdte szólongatni. A köd, mint hangkamra bársonyos fala, elnyelte a kiáltásait. Biztos volt benne, hogy néhány lépéssel odébb már csak suttogásnak hangzik. -Ole! Ole! Miss Cuttner! , A láp gúnyosan billegett a lába alatt. Felszáll a köd - biztatta aztán magát. -^ Előbb-utóbb csak felszáll. Ha felszállt, megtalálom a szigetet. Holtbiztos, hogy megtalálom. Aztán egyszeriben megfagyott az ereiben a vér. Ha létezik. Ha a sziget létezik. Ha csak nem gonosz tréfa az egész. De hát kinek a tréfája lenne? A helybelieké? Johné, vagy a fekete kutyáé? Aztán halálos bizonyossággal tört rá a felismerés, hogy a köd nem fog felszállni. És ezt Elisabeth Cuttner is tudta. Tudnia kellett, hiszen itt lakik. Nem fog felszállni, és ő itt pusztul a mocsár közepén, mint azok az emberek, akiknek iszapban és tőzegben mumifikálódott holttestét volt alkalma tanulmányozni Németországban és Dániában. Beleborzongott a gondolatba, hogy a jövő századok régészei majd az ő múmiája előtt állnak tanácstalan arccal, és kifordult végtagjaiból, arcának szenvedő, vagy éppen békés vonásaiból próbálnak következtetni halála okára. - Ole! Elisabeth! 144 . Semmi más, csak a köd. Laura Fischbach ekkor elindult előre. Bár már rég nem beszélt Istenhez, most imádkozpi kezdett. Lehajtotta a fejét és a fűszálak ingadozásából megpróbálta megállapítani, melyik zsombékra léphet és melyikre nem. Lépegetés közben elveszett az idő, ő pedig beleveszett a ködbe. Ole Pedersen észre sem vette, amikor a lány eleresztette a ke-. zét. Amikor pedig észrevette, már nem látta sehol. Rálépett egy szilárdnak tűnő fűcsomóra és kiáltozni kezdett. - Hol vagy, Elisabeth? Hova a fenébe tűntél? Elisabeth nem válaszolt.-Legalábbis egyelőre nem. - A francba! — szitkozódott Pedersen. — Még csak ez hiányzott. Nem veszed észre, te kis hülye, hogy elveszítettél? Elisabeth nem vette észre. Pedersen arra gondolt, hogy a lánynak, mint afféle tinédzsernek, semmihez sincs oda az esze, nyilván most is azon töri a fejét, mit fog csinálni az öt fonttal, amit kihúz a zsebéből. Előbb-utóbb csak rájön, hogy elhagyta a pénzeszsákját. Leguggolt egy szélesebb zsombék csomóra és meg sem mert moccanni. A vastag ködtakaróból esőcseppek szitáltak a fejére; érezte, hogy egész teste nedves, mintha épp az imént szállt volna ki a fürdőkádból. - Hol a fenében vagy, Elisabeth Cuttner? Hova a pokolba tűntél? ' : Amikor erre sem érkezett válasz, Laurát kezdte szólongatni. Mindhiába. Érezte, hogy elönti a kétségbeesés. Már-már arra gondolt, elindul valamerre a zsombékok hátán, amikor végre meghallotta Elisabeth hangját. Mintha a háta mögül jött volna. Villámsebesen hátrafordította a fejét, de nem látott mást, csak a hullámzó, szürke ködöt. - - Itt vagyok, Ole. Itt vagyok. ' Kissé meglepte ugyan, hogy a zárkózott lány egyszerre csak Olenek szólítja, de esze ágában sem volt neheztelni érte. Az a fő, hogy megkerült. 145 Azaz csak a hangja került meg, mert a lány még mindig nem látszott sehol. -Hol vagy? - Itt. Melletted. Akárhogy is tekergette a nyakát, nem tudta felfedezni a lányt. - Hol van az a melletted? - A szigeten. - A francba! És hol van a sziget? f - Előre! Mindig csak előre! Lépj rá arra a zsombékra, amelyet ott látsz az orrod előtt. Pedersen engedelmeskedett és azon nyomban sóbálvánnyá is dermedt, amikor a zsombék megbillent és hintázni kezdett a talpa alatt, mint viharba került ladik. - Nem lenne jobb, ha mégiscsak értem jönnél? - Pár lépés az egész. Egyedül is megbirkózol vele. - Itt állok egy zsombékon - habozott Pedersen. - A következő másfél méterre van tőlem. Gyere és mutasd az utat. - Ugorj egyet - biztatta Elisabeth hangja. - Én is úgy ugrottam át. Pedersent valami visszatartotta tőle, hogy azon nyombán engedelmeskedjék a lánynak. Talán az, hogy még mindig nem látta sehol. -Várj - hallotta egészen közelről Elisabeth suttogását. -Mégiscsak érted megyek. Pedersen kinyújtotta a karját, hogy ha a lány végre felbukkanna, elkaphassa. Abban a pillanatban aztán váratlanul ellibbent előle a köd, s megpillantotta Elisabeth-t egy zsombékon kuporogva. Szürke vízhatlan köpenyében hatalmas, esőre leső békára emlékeztette. Ahogy felé fordította a szemét, Pedersen meg mert volna esküdni rá, hogy a lány szemei világítanak a félhomályban. Elisabeth Cuttner felállt, hátratolta a fején a kapucniját. Pedersen megbillent a zsombékon és felkiáltott meglepetésében. A zsombék erre ismét megbillent a talpa alatt s kis híja volt, hogy le nem csúszott róla a békalencsét ringató vízbe. Pedersen tátott szájjal bámulta a kapucni alól kibukkanó arcot, Elisabeth Cuttner arcát, amely azonban semmiképpen nem lehetett a tinédzserlányé. Ez az arc egy öregasszonyé volt, legjobb esetben is középkorú nőé, sovány, beesett arc, nagy, savó- színű szemekkel, magas, előreugró homlokkal. Fogai enyhén előreálltak, ahogy Pedersen felé villantotta őket. A kurva életbe! - szállt át a kétségbeesett gondolat Pedersen agyán. - Ez egy boszorkány. Már a parton éreztem, hogy nincs rendjén valami vele. A francba is, be kellett volna néznem a kapucnija alá. Ez a dög ki fog nyírni. Holtbiztos, hogy kinyír! Igyekezett magabiztosnak látszani, pedig ekkor már romokban hevert a magabiztossága, mirit a fogadó sarkának téglái a fekete kutya lába nyomán. - Te meg ki a fene vagy? • . A beesett arcú nő elvihogta magát. - Elisabeth. Elisabeth Cuttner. - Vezess ki a mocsárból, kérlek - fogta könyörgőre a dolgot Pedersen. Immár biztos, volt benne, hogy sem a sziget nem létezik, sem a rajta lévő emlékek. .A beesett arcú asszony elmosolyodott. - Te már soha nem jutsz ki ebből a mocsárból, Ole. És a másik sem. Pedersen pontosan tudta, mit kell tennie. Egyetlen módon menekülhet csak életveszélyesen szorult helyzetéből: ha elkapja az asszonyt. Megmarkolássza a nyakát, akkor aztán, ha tetszik neki, ha nem, ki kell vezetnie a mocsárból. Egyetlen pillanatra eszébe jutott ugyan Laura, de aztán csak a vele szemben ücsörgő boszorkányra koncentrált. - Rendben van - mondta száraz, üzleti hangon. - Hajlandó vagyok ötven fontot adni, ha megmutatod a kivezető utat. És egyetlen szót sem szólok rólad a rendőrségnek. Vagy, ha akarod, talán még ezt az összeget is megemelhetjük. Mondjuk... mondjuk... A következő pillanatban már repült is. Úgy gondolta, átugorja az asszonytól elválasztó másfél-két méternyi távolságot, elkapja a nyakát és addig csavargatja, amíg nem hajlik a jó szóra. Talán ha szilárd talajról rugaszkodott volna el, sikerült volna a terve. Az ugrás pillanatában azonban ismét megbillent a zsombék a talpa alatt, ami jelentősen lefékezte elrugaszkodása lendületét. Szerencsére még így is sikerült átérnie arra a fű-szigetre, ahol a lány ücsörgött. Pedersen ekkor felüvöltött. Fájdalmasan, csalódottan, elkeseredetten. Amint rátette a lábát a boszorkány„zsombék"-jára, már biztos volt abban, amit repülés közben még csak gyanított: hogy 146 147 az a zsombék nincs sehol. Mint ahogy az asszony sem volt akkor már a látómezejében. Úgy vágódott a vízbe, mint amikor gyerekkorában fejest ugrani tanult és néha bizony hasasra sikeredett. Ruhája másodpercek alatt megszívta magát vízzel s iszonyú erővel húzni kezdte lefelé. Kétségbeesetten kapkodott fűszálak, zsombékok után, de bárhogy is igyekezett, csak a ködbe markoltak az ujjai. Ekkor még egyszer, utoljára felüvöltött. - Lauraaaaaaa! - szállt a hangja a ködbe burkolódzott, békalencsés víz felett. - Lauraaaaaaa! Aztán elnyelte a mocsár. 8 Laura nem tudhatta, mi történt Pedersennel, ezért ő is megkönnyebbült örömmel fogadta, amikor végre felbukkant a közelében a lány. Sokat azonban most sem láthatott belőle a lehúzott kapucnitól. . Elisabeth Cuttner nem messze tőle rákuporodott egy zsombék tetejére. Laura arcáról lassan lefagyott az öröm. A rá szege-ződő gonosz pillantás nem sok jót ígért. Amikor a lány hátratolta a kapucniját, s előbukkant alóla ráncos, öreg arca, Laura már biztos volt benne, hogy Ole Pedersen nem él. Akárki is ez a lény, holtbiztos, hogy nem engedi ki őket élve a lápból. S bár sejtette, hogy rövidesen - talán perceken belül - meg fog halni, nem a halála foglalkoztatta immár, hanem az oka. Vajon mi az, ami idebent rejtőzik a mocsárban, és nekik nem szabad meglátniuk? - Elisabeth kényelmesen elhelyezkedett a zsombék tetején, rámeresztve kerek, savószínű szemét. - Nem is vagy meglepődve? - Nem - mondta Laura szárazon. - Szóval sejtettél valamit, és mégis besétáltál a csapdámba. Miért? Bár legszívesebben sírva-zokogva könyörögni kezdett volna a ráncosarcú lénynek, hogy ne ölje meg, vigye ki a partra, mindent megtesz neki, amit csak akar, a hangja száraz, fegyelmezettmaradt. - Tudni akartam, mi van idebent. - Hamarosan megtudod - nevetett éles, csikorgó hangon a 148 másik.'- Mint ahogy a társad is megtapasztalta már. Ő megpróbált elkapni. Te is megpróbálod? . > - Ki vagy te egyáltalán? - kérdezte valódi kíváncsisággal Laura. - Csak azt ne mondd, hogy természetfeletti lény, mert úgysem hiszem el. A másik vidáman és mégis fájdalmasan felnevetett. - Mi tudsz te arról, hogy mi a természetfeletti?! De nem is fogod megtudni. Gyere, kapj el! Tett egy könnyed mozdulatot, s közben mintha megcsúszott volna. Laura villámsebesen támadásba lendült. Ő is felröppent a levegőbe, mint korábban Pedersen, aztán ő is a békalencsés vízbe hullott. Mire felnézett, már sem az asszonyt, sem a zsom-békot nem látta maga előtt. Bágyadtán csapkodni kezdett a karjával, majd egyszerre csak megdermedt. Elisabeth Cuttner bukkant ki az orra előtt a ködből, lába alatt egy lassan úszó zsombékkal, kezét a levegőbe emelve, miközben vérfagyasztó mosollyal nézett le rá. Laura Fischbachba még halála pillanatában is beleszorult a lélegzet. Megdöbbenése ezúttal nem az asszony gonosz arcának, hanem a kezének szólt. Egészen pontosan a tenyerének, amelyet feltartott a levegőbe. A köd már nem fedte el előle, így jól láthatta a vörösre festett öklöt, amelyről mintha hiányzott volna a középső ujj. A mocsár ekkor elkapta és leszippantotta a mélybe. Néhány pillanatig azt hitte, úton van a túlvilág felé, ráadásul valamilyen állat hátán — ha kis szerencséje van, egyszarvúén, mert az köztudottan jót jelent. Az állat ficánkolt alatta, meg-megremegett, majd egyszerre csak emelkedni kezdett, mint a jó sárkány a Végtelen történetben. Laura öklendezett, megpróbálta kiköhögni a vizet a tüdejéből, de bármit is csinált, új jött a régi helyére. Már-már eleresztette volna hátasa nyakát, amikor egyszerre csak a szabad levegőn találta magát. Nem volt abban a helyzetben, hogy gondolkodni tudott volna. Átkarolta úszó megmentőjét és csak köhögött, köhögött, egészen addig, amíg már úgy érezte, kiköhögte a lelkét. Akkor aztán felemelkedett és körülkémlelt. 149 Számításaival ellentétben nem a túlvilágon találta magát, hanem a mocsárban, lábai között egy hatalmas fatörzzsel. Úgy ült rajta, mintha ráültették volna. Csak percekkel később világosodott meg annyira az agya, hogy fel tudja fogni, mi történt vele. Belezuhant a vízte, rá egy víz alatt lapuló, valamibe beakadt fatörzsre, amely a súlyától kiszabadult és felemelkedett vele a felszínre. • A következő pillanatban már le is csusszant a fatörzs hátáról és magába fojtotta a köhögését. Ösztönösen cselekedett így, anélkül, hogy gondolkodott volna. Jól is tette, hogy az ösztöneire hallgatott. Alig néhány másodperccel azután, hogy felmerült a víz alól, ismét felbukkant a látómezejében Elisabeth Cuttner. Olyan közel hozzá, hogy akár el is érhette volna. Ezúttal már nem látta a kezét, mert Cuttner a köpenye alá rejtette. Elégedetten végigjártatta a környéken savószínű szemét, s már ment is tovább. Úgy suhant zsombéktól zsombékig, mintha nem is lett volna súlya a testének. Laura várt vagy fél órát, csendben, türelmesen, majd visszaült a törzsre és kezeivel, mint evezőlapátokkal, hajtani kezdte arra, amerre a szilárd földet sejtette. Sötét este volt, mire partot ért. 10 Laura ágyban feküdt, nyakig dunna alatt, a rendőrőrmester egy széken ült az ágya mellett és türelmetlenül hozzáütögette a ceruzáját a jegyzetfüzetéhez. - Mondja el még egyszer a meséjét, kisasszony. - Már kétszer elmondtam - sóhajtotta Laura. - És nem mese. Mint ahogy én sem-vagyok az. - Szóval, bement a barátjával a mocsárba. - Ole Pedersen a kollégám. - Mit kerestek odabent? —Meg akartuk nézni a szigetet. - De hiszen nincs is odabent semmiféle sziget! - Elisabeth azt mondta, csak nemrég bukkant fel. -Elisabeth? - Elisabeth Cuttner. - - Sajnálom, kisasszony, de ilyen nevű egyén nem él a kör- nyéken. Még az éjszaka kikérdeztük a gyanúsítható személyeket; senki nem tud semmiről és ami a legfontosabb: valameny-nyiüknek alibije van. -Iskolába jár. A falusiba. Bár... ez aligha hihető. - Nincs a faluban iskola, Sajnálom. - Azt mondta, ismeri Johnt... a fogadóst. -Mr. Dunn... azaz John viszont nem ismer senkit, akire az ön leírása ráillenék, kisasszony. Úgy egyébként ezzel a leírással is baj van. Egyszer azt állítja, tinédzser volt az illető, egyszer meg azt, hogy majdhogynem öregasszony. -Ez így is van. Sajnos az elején nem sokat láttunk az arcából, azaz szinte semmit. A hangjából ítélve azonban fiatalnak tűnt. Továbbá, azt állította, a falusi iskolába jár. . - Ami nem. létezik. - Odatámasztotta a biciklijét a nagy fához. - Már megnéztük. Nincs ott semmiféle bicikli. - Akkor bizonyára elvitte. - Bizonyára. - A nagy darab rendőr bólintott, aztán megfogta a lány kezét. - Biztos, hogy így történt, kisasszony? -Micsoda? - Az a dolog. Nem úgy történt véletlenül, hogy maguk ketten meggondolatlanul belekeveredtek a mocsárba, valami mesés sziget után kutatva, a barátja, vagy társa, beleveszett, s most maga megpróbál nekünk előadni mindenféle rémtörténeteket, hogy kivonhassa magát a felelősség alól? Nem így történt véletlenül? - Nem - mondta szárazon a lány. Odakint ismét zuhogni kezdett az eső. 150 A látogatók Azon a májusi napon Judy van Zanten nagyszerűen érezte magát. Korán hazajött az iskolából, előbb a saját lakásába ment, majd röviddel négy után átbaktatott Mayfield doktorhoz. May-field még nem volt otthon - a városi kórházban intézett valamit - Xudynak azonban ekkor már volt kulcsa a házhoz, ezért nem okozott neki problémát a bejutás. Besétált a doktor rendelőjébe, végigvágta magát a bőrdíványon és kezét a tarkója alá téve mereven a mennyezetre bámult. Mayfield doktor éppen két nappal azelőtt kérte meg a kezét. Természetesen megértette, hogy ő - Judy van Zanten - képtelen azonnal igent, vagy nemet mondani - ezért adott neki némi haladékot. Ez a haladék úgy hangzott, hogy örökkévalóság. - Ha nem jössz hozzám, úgy is jó - mondta a doktor. - Az a lényeg, hogy együtt maradjunk. Judy van Zantennek sok végiggondolnivalója volt ezen a délutánon, így aztán úgy elröppent az idő, mintha madárszárnyakon szállt volna. Már sötétedni kezdett, amikor bement a fürdőszobába és engedni kezdte a meleg vizet. Habfürdőt tett a kádba, és még akkor is a vizet kavargatta, amikor Mayfield doktor leállította kocsija motorját odakint. A doktor felakasztotta a kabátját a fogasra, s csak akkor vette észre, hogy Judy már nála van, amikor a lány skótkockás köpenyére esett a tekintete. Elmosolyodott, lehajította a táskáját az esernyőtartó mellé, majd felsietett a lépcsőn. Azt hitte, a lány a rendelőben, vagy a dolgozószobában várja, de hiába nyitott be mindkettőbe, Judy nem volt egyikben sem. - Sean! - hallotta hirtelen a lány gyanakvó hangját a fürdőszoba felől. - Te vagy az? A doktor ráakasztotta a zakóját egy szék támlájára, aztán a félig nyitott ajtóhoz lopakodott. Amit odabent látott, annyira megütötte a szívét, mint még ta- 152 Ián soha semmi egész életében. Tudta ő, hogy a fenébe ne tudta volna, mi a nő, hiszen Sally is nő volt, méghozzá nem is akármilyen. Csak amíg Sally igazi vadmacska volt, a nap huszonnégy órájában kimeresztett karmokkal és vicsorgó fogakkal, addig Judy maga volt a nőiesség és a béke. Sziget, ahol a munka tengeréről partra szállva meghúzhatja magát. Csendes öböl, vagy lagúna, bólogató pálmafákkal, csendesen fúvó langyos széllel... x - Még csak az hiányzik, hogy verseket írjak róla -morogta, miközben a mutatóujjával egészen kicsit beljebb lökte az ajtót. Pedig Judy van Zanten megérdemelte volna a verseket, sőt még azt is megérdemelte volna, hogy megfessék a képét, vagy akár szobrot mintázzanak róla. Vénusz kelhetett ki így a kagylóból, ahogy Judy lépett ki a fürdőkádból. Mayfield doktor szerelem okozta vaksága ellenére is fel tudta mérni, hogy Judy van Zanten, annak ellenéré, hogy a béke öble, a biztonság lagúnája, és a csoda tudja, mi még, szerencsére nem Rubens-i alkat, afféle elomló, szőke gyerekgyár, akinek a második kicsi után megnövekszik a zsírpárna a fenekén, a derekán, sőt még az álla alatt is. Az ilyen aztán végig megmarad a béke lagúnájának, csak éppen a betévedt tengerésznek rövid idő múlva kedve támad elvitorlázni más, kevésbé védett vizekre. Judy van Zanten nem az a típus volt. Inkább karcsú, izmos: egy dekányival sem volt több hús rajta, mint amennyi illett rá. Mozdulatai kecsesek voltak, ugyanakkor rugalmasak, mint az itatóra lopakodó ragadozóké. Judy háttal a bejáratnak törülközött, s a jókora falitükör minden porcikáját szemérmetlenül a doktor elé tárta. Judy aprót sik-kantott, amikor meglátta az ajtóban vigyorgó Mayfieldet, aztán játékosan felé hajította a törülközőjét. - Nem tudsz kopogni? - A saját házamban? - kérdezte Mayfield. - Saját ház, nem saját ház: ha egy hölgy pancsol a fürdőszobánkban, kopogni illik. Nem tanították meg neked az iskolában? - Akkor alighanem éppen hiányoztam. - Oké, majd én megtanítalak rá. Ha nem tudnád, tanító néni vagyok. Mondd szépen utánam... - Úszóleckéket nem ad, tanító néni? -Alkalomadtán. , - Itt az alkalom. 153 Villámsebesen ledobálta magáról a ruháit és átölelte a lányt. - Be a kádba. Judy ellenkezett, de nem volt egészen komoly az ellenkezése. - Hiszen most jöttem ki belőle. Engedj, te dilis. A dilis azonban nem engedte. Szerencsére Fraser doki, amikor átalakíttatta a házát, akkora fürdőkádat csináltatott, hogy ketten is kényelmesen elfértek benne. Mayfield természetesen nem tételezte fel, hogy az idős doktor ugyanarra használta volna a megnövelt terjedelmet, amire ő. Talán csak kényelmesen el akart nyújtózni fürdés közben. Mayfield úgy érezte, megállt felette az idő. Judy engedelmes méltatlankodása halk hegedűszóként simogatta a fülét. - Úszóleckéről volt szó, te disznó! Azért sem hagyom magam elcsábítani. Majd megtanulod, hogy ne akard átverni a tanító nénit. Nem hagyom magam elcsábítani. De azért csak hagyta. Sötétedéskor feltámadt odakint a szél. A tenger felől fújt, átvágtatott a folyón, felkapaszkodott a sziklákra, onnan zúdult a házra. Péntek este volt, így nem kellett a holnappal törődniük. Egymás mellett feküdtek az ágyban, kellemesen vastag takaró alatt. A kandallóban égett a láng - Mayfield nem győzte dicsérni Fraser doktor előrelátását, amiért nem csak a nappaliba, hanem a hálószobába is építtetett kandallót. Judy elnyújtózott mellette, vállára hajtva a fejét. Felettük recsegtek a lépcsőfokok, s mintha ajtó nyílt volna valahol. A lány sóhajtott, aztán megrázta a fejét. - Képtelen vagyok megszokni. Próbálom, de nem megy. - Ne figyelj rá. A szél mozgatja a faszerkezetet. - Mondod te. És ha más? -Mi más? - Nem a faszerkezet. - Csak nem gondolod, hogy az öreg Fraser doki bolyong éjszakánként a folyosón? - Jézusom, ezt nem akarom még egyszer hallani - suttogta a lány és Mayfieldhez tapadt. - Arra gondoltam, hogy... itt is adnék neked egy szárazföldi úszóleckét... de nem megy. Ezek között a túlvilági hangok között nem megy. - Azért csak próbáljuk meg. - Iszom egy pohár vizet - mondta sóhajtva a lány. - Azonnal visszajövök. ; Kidugta a lábát a takaró alól, s elindult volna a fürdőszoba felé, de hirtelen éleset sikkantott és visszarepült az ágyba. Mayfield doktornak még ideje sem volt megrémülni. - Mitől ijedtél meg? - kérdezte aggódó hangon. - Csak a faszerkezet... - Valami... fény lik a szobában - lihegte reszketve a lány. -Fénylik? - A padlón. Mayfield doktor először nem értette a dolgot, aztán egyszerre megértett mindent. Az öreg Fraser nyila. Megkönnyebbülten hanyatlott a párnájára és mélyet sóhajtott. A lány elernyedt a karjai között, majd felkönyökölt és gyanakodva fölé hajolt. - Meg sem nézed? - Tudom, mi az. -Mi? Mayfield hallgatott néhány másodpercig. Ennyi ideje maradt, hogy eldöntse magában, elmesélje-e a történteket a lánynak, vagy zárja örökre magába. Aztán arra gondolt, ennek a kapcsolatnak úgyis házasság lesz a vége, az pedig nem megy, hogy egy, a közvetlen múltját érintő, ennyire fontos problémát elhallgasson jövendőbelije elől. - Valamit el kell mondanom, édes. - Jézusom, mégiscsak van a házban kísértet? - Bizonyos értelemben igen. -Fraser? -0. -És... hol? - A pincében. Csak nem úgy, ahogy te gondolod. -Hát... hogyan? - Gyere velem. Megfogta Judy kezét és végig a recsegő-ropogó folyosókon, a recsegő-ropogó lépcsőkön át, levezette a pincébe a kapcsolószekrényhez. Úgy érezte, új fejezet kezdődött az életükben. 154 155 Reggel felé járt az idő, s ők ott ültek egy-egy pohárka whisky-vel a kezükben a szőnyegen, az üresen villődzó televízióskészülék előtt. A kazettából már kifutott a szalag, Mayfield néhány perccel ezelőtt zárta le új képmagnóját, amelyet csak néhány napja vásárolt a városban. - Hihetetlen történet - rázogatta a fejét a lány. - És félelmetes. Félelmetesebb, mint a recsegések a házadban. - Az - bólintott a doktor. - - Ha csak nem mese. - Ezt hogy érted? A lány a tenyerébe támasztotta az állat. - Lehet, hogy Fraser doki tréfája az egész. - Miért akart volna megtréfálni? Hiszen nem is ismert. - Jaj, hát nem érted, Sean? Fraser doktor magányos öregember volt, akinek volt éppen elég ideje marhaságokon törni a fejét. Megtörténhetett, hogy egy esős délutánon arra gondolt: csinál egy jó tréfát, amely majd a halála után teljesedik ki igazán. Kitalálta ezt a történetet, a titokzatos vércsoport változással és a még titokzatosabb gyilkosságokkal. Aztán kazettára vette a vallomását és most lesi a hatását. • -Lesi? - Ül egy felhő szélén a lábát lógázva, és egy sereg infantilis angyal társaságában a hasát fogja a röhögéstől. Mayfield doktor ivott egy kicsit a poharából, majd megvonta a vállát. . - Lehet. Illetőleg lehetne. De mégsem lehet. - Mi az, hogy lehet, lehetne, mégsem lehet? - Az a helyzet, Judy, hogy mielőtt megismertelek volna, és... igazság szerint azóta is, végeztem egy kis magánnyomozást. - Te? Annyi hitetlenség volta lány hangjában, hogy Mayfield nem is értette. - Mi ebben a meglepő? - Nem olyannak ismerlek, aki szíre-szóra beleártja magát más dolgába. . - Hát nem is - sóhajtotta Mayfield. -Akkor? - Nem tudom - morogta a doktor és reménytelen fejrázások 156 közepette lerakta a poharát a szőnyegre. - Nem tudom, mi van velem. Mintha az az öreg doktor megbabonázott volna. Képtelen vagyok másra gondolni, csak erre a rohadt ügyre. Egészen pontosan: képtelen voltam, amíg te nem voltál. - De most már vagyok. -Bocsáss meg, Judy. ígérem, hogy leszámolok' az egésszel. Sőt, ezennel le is számoltam. Holnap reggel fogom a kazettát, a papírokat, és úgy ahogy vannak, beledobom őket a folyóba. Akármi is történt, nem ártom bele magam. - Nem kell aggódnod, Sean. Biztos vagyok benne, hogy nem történt semmi. Mindez csak tréfa. Mayfield doktor kényszeredetten rázta meg a fejét. -Nem tréfa. A lány bosszúsan a szőnyegre ütött a tenyerével. - Nem értem, miért vagy ilyen makacs? - Mert utánanéztem bizonyos dolgoknak - vallotta be a dokT tor. A lány tekintete elsötétült. - Milyen dolgoknak? - Ezzel az egész rohadt üggyel kapcsolatban. - Éspedig? - Itt vannak ezek az újságcikkek. Valódiak. A Hartman család valóban létezett. Mr. Hartman valóban meghalt, miután rázuhant egy fa. - Nézd, Sean, én nem ismerem valami jól a favágók munkáját, de akadnak közöttük olyanok, akik úgy haláloznak el, hogy rájuk dől a fa. Sokkal meglepőbb lenne, ha teszem azt, egy felhőkarcoló dőlne rájuk, - A kislány vércsoportja is megváltozott. Judy türelmetlen mozdulatot tett a kezével. - Ehhez végképp nem értek. Annyit azonban tudok, hogy az emberi test néha hihetetlen dolgokra képes. Továbbá ugyanilyen hihetetlen dolgokat képesek produkálni bizonyos mérőműszerek, valamint azok, akik a műszereket kezelik. Honnan a fenéből tudod, hogy nem a vércsoport meghatározásnál történt-e valami hiba? Fraser doki csak egy öreg, vidéki orvos volt. - Akárcsak én. - Jézusom, Sean, ne kapd már fel a vizet, pontosan tudod, hogy gondolom a dolgot. 157 - A Kim család is élt. Velük is szerencsétlenség történt. Továbbá itt van Elliot öngyilkossága. Ennyi véletlen egyszerre? Judy mosolygott és megfogta a férfi csuklóját. - Figyelj rám, Sean. Elmondom neked, hogyan képzelem én a dolgot, oké? - Persze, mondd csak. - Nos - kezdte a lány -, Fraser doktor mint afféle öreg, vidéki orvos, akinek volt ideje bőven, végigolvasgatta nemcsak a helyi, hanem a szomszéd városbeli lapokat ^s, és egyszerre csak rábukkant a Kim-család tragédiájára, ami, megengedem, valóban nem mindennapi eset. Nem figyeltél még fel rá, hogy az orvosok mindig is fogékonyak voltak a rejtélyes, nehezen megmagyarázható dolgok iránt? - Nem én... Ha csak az orvostudományban létező rejtélyeket nem számítjuk közéjük. - Márpedig úgy van, ahogy mondom. Remélem, hallottál már Watson doktorról? - Az meg ki a csoda? - Sherlock Holmes famulusa. Ha azt mondod, hogy a jó, öreg Sherlock is ismeretlen előtted... - Ilyen nevű páciensem nincs - vigyorgott Mayfield. Judy tréfásan nyakon legyintette, aztán folytatta. - Szóval, Fraser doktor felfigyelt a Kim-ügyre, továbbá, évekkel később felfigyelt a Hartman ügyre is. Kétségkívül van valami hasonlóság a kettő között. Mindezekhez jött még az a bizonyos számítógépes nyilvántartó... hogy is hívják? -Elliot. - Elliot halála. S akkor az öreg elkezdett kombinálni. Az pedig, hogy a nyomában járnak és figyelik, tipikusan öregkori jelenség. Paranoia, vagy mi a fene. Ezt neked jobban kell tudnod. Á többi meg már csak úgy jött magától. Kerekített egy szép történetet, s hogy még látványosabb legyen a dolog, felfestett a sziklára, ahonnan később le szándékozott ugrani, egy csonkaujjú tenyeret. - Miből gondolod, hogy ő festette oda? Judy bizonytalan grimaszt vágott és megvonta a vállát. - Lehet, hogy a kéznek végül is nincs köze a tréfájához. Elvégre róla nem szólt az öregúr. Csak te kapcsoltad hozzá. -Én? - hökkent meg Mayfield. - Eszem ágában sem volt. - Jó, ezen ne vitatkozzunk - tette az ujját a doktor ajkára a 158 lány. - Be kell fejeznünk a dolgot. Itt a kandalló. Ott vannak a papírok és a kazetta. Nem látsz valami összefüggést a kettő között? - Mintha látnék - mondta habozva Mayfield doktor. -Segítsek? - Miben? - kérdezte Mayfield összekapva az újságokat és a kazettát. - Megadni az utolsó lökést. Ha leszel szíves egyetlen pillana-tocskára rám figyelni, mondanék valamit. Aztán majd döntsd el, mit teszel. Mayfield megállt a kezében tartott hagyatékkal a kandalló előtt. -Igen? Judy van Zanten kinyújtotta a lábát és a lángokba bámult. - Terhes vagyok. • . Sean Mayfield doktor előtt megfordult a világ. -Micsoda? A lány szégyenlősen felnézett rá. , - Ez a helyzet, Sean. Mayfield doktor csak állt szélütötten; észre sem vette, hogy kihullik a kezéből a kazetta és a papírok. - De hát... ez... hát ez... egyszerűen csodálatos! - nyögte ki végül anélkül, hogy tisztában lett volna vele, mit is beszél. -Eszerint hozzám jössz... feleségül? A lány sóhajtott és sajnálkozó képpel megcsóválta a fejét. - Mit gondolsz, te balfácán, azért vallottam be, hogy azonnal nemet is mondjak? Ennek a gyereknek apára lesz szüksége, akármilyen is az. Mi a fenét csináljak, ha épp te akadtál az utamba, és én voltam olyan igénytelen, hogy pont neked tettem szét a lábam? Sean Mayfield doktor behunyta a szemét, és néhány percig azt hitte, rászakadt az égbolt, annak is leginkább a mennyországot rejtő része. Körülötte angyalok táncoltak kaviáros szendvicsekkel'és pezsgővel a kezükben. Csak nyöszörögni tudott, mint a kerítés lécei közé szorult kacsa. -Hogy... Mikor...? - Mi az, hogy hogy, mikor? Úgy, és az ágyadban. Vagy nem úgy, de a helyszín ugyanaz. Nos, széna vagy szalma? Mayfield doktor ekkor magához tért. Megcsóválta a fejét és végignézett a lányon, mintha terhessége jeleit kutatná. 159 - Bár az anyám mindig óvott attól, hogy megesett lányokkal szűrjem össze a levet, ezúttal kivételt teszek. Ha nincs más megoldás, elveszlek feleségül. Ügyesen kikerüite a felé hajított párnát, a hófehér, legalább öt kilós plüss jegesmedvét, aztán lehajolt és felszedegette a kazettát és a szőnyegre hullott papírokat. - Nagyon sajnállak, Ffaser doki - mondta sóhajtva és a lángok fölé tartotta a relikviákat. - Akár- igaz a történeted, akár nem, nem tudok mit kezdeni vele. Nyugalomra van szükségem és a.... családomnak is. Erről ennyit, Fraser doki. - Ámen - tette hozzá a lány. A kazetta és a papírok belehullottak a lángokba. Amikor elcsitult a lobogás és a kazetta bodor füstje is kiszállt a kéményen át, Judy Mayfield felé nyújtotta a karját. - Gyere ide, Sean. Mayfield doktor odament hozzá és magához ölelte. Néhány pillanat múlva már tökéletesen meg is feledkezett arról, amit még el akart mondani Judynak Fraser doktor tréfájával kapcsolatban. Nevezetesen, hogy röviddel megismerkedésük után feladott a megyei orvosi szaklapban egy hirdetést, amelyben nem volt egyetlen szó sem, csak a sziklán található kéz lenyomata és a telefonszáma. Judy nyÖgdécselése és a füle mellett éneklő angyalok nyom nélkül kitörölték az agyából a hirdetést. Csakhogy a hirdetések néha hajlamosak az önálló életre. Soksok éven át mozdulatlanul hevernek valahol egy újság mélyén, aztán egyszerre, talán valami rejtélyes földöntúli erőnek engedve, megrázzak magukat, felélednek és hatni kezdenek. Mint a bádoghordóban víz alá süllyesztett veszélyes mérgek. Mayfield doktor maradéktalanul boldog voit ezen az estébe hajló délutánon. Judy és a gyerek bementek a szomszéd városba, ahol Judyt egy réges-régi barátnője várta abból a rievesincs kollégiumból, amelyben együtt laktak főiskolás korukban, úgy hathét évvel ezelőtt. Judy Mayfieldet is győzködte, menjen velük ő is, ismerje meg Pussyt, Mayfield doktor azonban úgy döntött: ha Pussy hajlandó idejönni, jó, ha meg nem hajlandó, akkor ma- 160 gára vessen. Pussy nem volt hajlandó, mivel üzleti ügyei miatt nem hagyhatta el a várost, így Mayfield egyedül maradt a házban. A rendelési idő befejeztével, amikor már Martha is hazament, kivitte a hintaszékét a teraszra, hogy megbámulja a naplementét, A békésen zümmögő folyó felett bíbprszínben játszottak a felhők, a hatalmas napkorong pedig mintha azon töprengett volna, lebukjon-e azonnal a horizont mögé, vagy még ücsörögjön egy kicsit a távoli hegycsúcsokon. Akkor riadt csak fel álmodozó szendergéséből, amikor fel-• bukkant valaki a terasz alján. Vékony, szőke férfi, norvégmintás pulóverben, rövid, gondosan nyírt szakállal. Egészen világos, kék szemei voltak, majdnem olyan világosak, mint Judyé. - Jó estét - üdvözölte erős, idegenes akcentussal. - Mayfield doktor? Mayfield egyetlen pillanat alatt magához tért. Azt hitte, sürgős segítségre van szüksége valakinek. Hátratolta a karosszékét és ügyesen a talpán termett. . - Az vagyok. Valami baj van? - Nem, nem, nincs baj. Csak beszélni szeretnék önnel. Tökéletes volt a nyelvtanisága, de Mayfield esküdni mert volna rá, hogy.akárki is a norvégmintás, nem Amerikában él. -Velem? - Önnel, doktor. Amennyiben ön adta fel azt a hirdetést az újságban. Mayfield doktorral megfordult a világ, - Mi... he... hogyan? - hebegte. A fiatalember norvégmintás pulóvere alá nyúlt és előhúzott egy újságlapot. Óvatosan fogta a kezében, hiszen láthatóan már csak az imádság tartotta össze. Azokról a helyekről, ahol összehajtogatták, kihullott a papír nagy része, s kis híja volt, hogy a világos csíkok mentén nem potyogott darabjaira. - Orvosi Tanulmányok. Ez az ön hirdetése, doktor? Mayfield csak most értette meg, mit akar tőle az idegen. Vil- lámsebesen átfutott az agyán, hogy csípőből letagadja az egészet, de valami belső tisztesség nem engedte. Nyugtalanul kapta hátra a fejét, mintha félnie kellene tőle, hogy Judy meghallja és rájön a titkára, melyet még annak idején el kellett volna mondania neki, de valahogy megfeledkezett róla. - Az enyém volt. Öt évvel ezelőtt. ' 161 Keményen hangsúlyozta az öt évet, amivel arra célzott, hogy bizony régen volt az az idő; ami volt elmúlt; jobb lenne nem bolygatni a dolgot. A norvégmintás pasas a kis, szőke szakállá-val azonban aligha ismerhette jól az amerikai nyelv hangsúlyait, mert nem látszott észrevenni, mire céloz Mayfield. Biccentett;, aztán vigyázva összehajtogatta az újságlapot. ... . - Akkor végre megtaláltam magát. Mayfield nyelt egyet, de nem válaszolt. - Mit akart jelenteni a hirdetése, doktor? Mayfield még mindig szorongató kísértést érzett, hogy letagadja az egészet, de aztán csak szomorúan legyintett. - Nem jönne be a házba? . A norvégmiritás a szikla és a folyó felé mutatott. - Ott vannak a barátaim. Behívhatom őket? Mielőtt a doktor válaszolhatott volna, tölcsért csinált a tenyeréből, és belefújt. Mayfieldet meghökkentette a furcsa hang. Mintha kürtszót hallott volna. - így hívták egymást a kőkorszaki vadászok - magyarázta a férfi mosolyogva és Mayfield felé nyújtotta a kezét. - Knut Pe-dersen vagyok. Ezt az izét meg a Salamon szigeteken tanultam. - Valóban? - kérdezte Mayfield, Ekkor újabb sziluettek tűntek fel a lassan lebukó nap vörös papírjába csomagolva. Egy vékonyabb és egy testesebb. A doktor érdeklődve figyelte a közeledésüket. Csupán egyetlen pillanatra legyintette meg a kétség, hogy talán nem egészeri bölcs dolog ismeretleneket beinvitálni a lakásába. - A vékonyabb sziluett nő volt, a testesebb viszont egy keleti férfi, talán kínai. - Hello - mondták mindketten egyszerre. A nő harmincas éveinek elején járhatott, ámbár az is lehet, hogy fiatalabb volt valamelyest, s csak a barna hajában húzódó ősz csíkok láttatták idősebbnek a valóságosnál. Szépen metszett arca, éles tekintete azt az érzést keltette a doktorban, hogy ez. az asszony alighanem olyan tevékenységet folytat, amelyben igen fontos a jó megfigyelőképesség. A kínai férfin nem volt semmi figyelemreméltó, kedves mosolyát és csillogó szemüvegét kivéve. - Hello - válaszolta a doktor erőltetetten mosolyogva. - Önök is engem keresnek? .. A nő kutatóan nézett az arcába, a kínai viszont szeretetteljesen rámosolygott. 162 - Ha ön Mayfield doktor, akkor igen. . Mayfieldet meglepte, mennyire tökéletes a kiejtése. - Csang professzor vagyok. A Berkeley-i egyetemről. Mayfield ellátottá a száját. Mi a fene? -Orvos? - Á, dehogy. Fizikus vagyok. Különben nagyon tisztelem az orvosokat. , Az asszony Pedersen felé fordult. . -Ő az, Knut? ' . Mayfield meglepődött, hogy az asszony németül szól a norvégmintáshoz. O maga is jól beszélte a nyelvet, hiszen azon a környéken, ahol felnőtt, sok volt a német, gyerekkorában gyak-. ran megfordult német családoknál. Később persze sokat felejtett,, de az egyszerű beszédet még mindig megértette. -ő. ' _ ' . • , . ; . Mayfield hirtelen gondolt egy merészet és átvette a kezdeményezést. : ' '..' - Nyilván azt akarják tudni, honnan vettem annak a kéznek a rajzát? Azok hárman összenéztek. Aztán a kínai válaszolt. - Azt is. ,•'. - Akkor jöjjenek velem. ' A három idegen nem kérdezett semmit. Mayfield intett, hogy várjanak egy kicsit, beugrott a házba, felrántott magára egy pulóvert, majd kilépett a tornácra. - Jöjjenek utánam. Igyekeznie kellett, hogy odaérjenek a sziklához, mielőtt lebukna a nap. Nem tudhatta, meddig maradnak nála a jövevények, remélte, nem soká. Éppen ezért, gyorsan meg akarta mutatni nekik, amit előbb-utóbb úgyis meg kell nézniük. Felkapaszkodtak a sziklára vezető ösvényen, s a csúcstól néhány méternyire állapodtak meg. A nap közben véglegesen el-dönthette, hogy lenyugszik a szirtek mögött, mert éppen lefekvéshez készülődött. Mayfield lenézett a bíbor hullámokat ringató folyóra, a távoli réteken vigyázzban álló, ugyancsak bíborszínű fákra, aztán meglendítette a karját . - Oda nézzenek! Valamennyi szem követte kinyújtott mutatóujját. S a sziklafalon, néhány méternyire attól a helytől, ahol jó néhány évvel 163 ezelőtt Fraser doktor a vízbe vetette magát, fellángolt a csonkaujjú kéz. \ Őt magát is megindította a torokszorító és egyúttal fenyegető látvány, a másik hármat azonban teljesen letaglózta. A legmeglepőbb talán mégis a lány reakciója volt. Mereven nézte a kéznyomot, miközben könnyek kezdtek szivárogni a szeméből, s végigcsorogtak merev, mozdulatlan arcán. A norvégmintás gyengéden átkarolta a vállát. - Ez az, Laura? - kérdezte halkan. Az asszony bólintott. - Ez a kéz vojt. Ez a forma. Egészen addig nézték a bíbor kezet a sziklán, amíg le nem nyugodott a nap és semmibe nem veszett a vörös ragyogás.Mayfield kénytelen volt megállapítani, hogy kevés alkalommal látott mélyebb gyűlöletet emberi arcon, mint amilyen a Pedersen-ként bemutatkozott fiatalemberén ült. Mintha apja gyilkosának a képét akasztotta volna fel valaki a szobája falára. Amikor a kéz lenyomata végérvényesen a sötétségbe hullt, Mayfield az idegenek felé fordult. - Ez az, amit annak idején meghirdettem az újságokbán. -Miért, doktor? , - Mert szerettem volna tudni, micsoda. A norvégmintás fiatalember a szemébe nézett. -Csak azért? ,•' Mayfield habozott. Most még visszaléphet. Most még biccenthet és azt mondhatja, hogy igen. ' . • De nem mondta azt. Inkább a sötétségben rejtőző ház felé intett. ' ' • - Jöjjenek be hozzám/Meghívom magukat egy italra. Ha sejtette volna, mi következik ezután, biztos előkapja a zsebkését és megpróbálja levakarni azt az átkozott kezet a szikláról, hogy váljék semmivé mindörökre. Ehelyett azonban elindult a háza felé. Letelepedtek a kandalló elé; ki székre, ki csak úgy, a szőnyegre. Mayfield doktort meglepte, hogy a Laurának szólított nő mennyire rideg vele szemben. A doktor foglalkozásánál fogva 164 kiváló emberismerő volt, így azonnal felismerte az asszony szemében bujkáló ellenszenvet. Mintha őt magát is azonosította volna a kövön vöröslő kézlenyomattal. . - Mayfield behozott egy üveg italt, s gondos házigazdához illően jégkocákat is készített hozzá. Botcsinálta vendégei azonban még az italnak sem tudtak igazán örülni. Mintha súlyos teher nyomasztotta volna őket. Amikor aztán úgy érezte, mindent megtett, amit előre be nem jelentett látogatók felbukkanása esetén csak megtehet a házigazda, hátradőlt a székében és keresztbe tette a lábait. - Hallgatom önöket, asszonyom és uraim. A két férfi a nőre nézett, mintha tőle vártak Volna engedélyt a beszédre. Az asszony alig észrevehetően bólintott. A fiatal, szőke szakállú férfi megemelte a poharát és ivott belőle néhány kortyot. Elégedetten krákogott, majd letette maga mellé. - Engedje meg, Mayfield doktor, hogy még egyszer bemutatkozzunk. Mi már ismerjük önt, hiszen megtaláltuk a hirdetését... - Amit öt évvel ezelőtt adtam fel - vágott közbe a doktor. - Csak nemrég bukkantunk rá - mosolygott a férfi. - Nem akarom lebecsülni a vidéki orvosi értesítőket, de bizonyos időbe beletelik, amíg a bennük található anyagok eljutnak oda, ahol igazán kíváncsiak rájuk. \ -El tudom képzelni - morogta a doktor. - Knüt Pedersen vagyok - biccentett a noryégmintás és ismét felemelte a poharát. - Bizonyára érzi a kiejtésemen, hogy nem vagyok amerikai. , ' - Nagyon jól beszéli az angolt - udvariaskodott a doktor. - Londonban jártam egyetemre. A régészeti fakultásra. - Roppant érdekes lehetett.. . -. De még mennyire, hogy az volt. Igazán izgalmas foglalkozás a miénk. Néha még izgalmasabb is a kelleténél. Mayfield észrevette, hogy az asszony figyelmeztetőn a beszélőre pillant. ' Knut Pedersen letette a poharát és előrehajolt. - Azért vagyunk itt, hogy megtudjunk öntől néhány apróságot, amit nagyon szeretnénk tudni. Ehhez azonban az kell, hogy őszinték legyünk önhöz. - Nyilván - mondta meglepetten a doktor. - Bár, hogy én is őszinte legyek, fogalmám sincs róla, miről lehet szó. 165 I - Előbb fejezzük be a bemutatkozást - mosolygott Pedérsen. - Ő Csang professzor. A Berkeley-i egyetem tanára. Mayfield tisztelettudón biccentett, ami elsősorban a Berkeley-i egyetemnek szólt. - Csang professzor földtani kutatásokat folytat. Jelentős eredményeket ért el a földmágnesség vizsgálata terén. Mayfield újra biccentett. Ezúttal a földmágnesség tiszteletére. - ÍVIiss Laura. Fischbach a hamburgi régészeti intézet munkatársa. Közös témán dolgozunk. Alany váratlanul elmosolyodott. Mintha felhő szállt volna el a nap elől. Mayfield döbbenten fedezte fel, hogy mennyire csinos is ez az asszony. Nem jutott eszébe jobb hasonlat, mint az özvegyé, aki gyászruhában rogy adózik.férje koporsója mögött, amint viszont hazatér a-temetésről, lerántja magáról a fekete fá-tyolt és üde fiatalságának meztelenségével új barátja karjába omlik. Valahogy ez történt Laura Fischbachhal is, amint a mosoly letépte az arcáról a szigor gyászruháját, - Tudja, mi a témánk? - Honnanludnám? - hökkent meg a doktor. -A mocsarakba fojtott északi emberek. • Mayfield majd lenyelte a poharát meglepetésében. - Az meg mi a fene? - Eszerint még sosem hallott róluk? - Mi a csodáról nem hallottam én? -Kezdjük akkor a legelején. Az a helyzet, kedves doktor, hogy Észak-Európa telis-tele van olyan tőzeg, és egyéb lápok maradványaival, amelyek a földtörténet különböző korszakaiból maradtak vissza. Úgy is lehet mondani, hogy őslápok. Ránk maradt fosszíliák. Van belőlük bőven Angliában, Írországban -bár ezek nem tartoznak az Észak-Európa-i régióba -, de megtaláljuk a maradványait Észak-Németországban, Dániában, és Norvégiában is. Sosem volt még. ilyen lápban? - Eddig niég nem - mondta a doktor. - Őszintén szólva, nem is éreztem vágyat, hogy felkeressem őket. Ha átmegyek Európába, inkább az Eiffel tornyot szeretném megnézni. -Pedig a lápok sokkal érdekesebbek. De nem akarom rábeszélni. Nézze csak meg az Eiffelt, ha jónak látja. Mindenesetre ezekben a lápokban sok minden található, amit az emberek a történelem során belehajigáltak. Fegyverek, edények, csontok -egyszóval, a lápok egyszerűen régészparadicsomok. -Ha így megy tovább, a végén még megszeretem őket -mondta Mayfield, amivel ismét csak elnyerte Laura Fischbaeh mosolyát. . -Azért nemcsak szépen faragott csonteszközök rejtőznek a lápok mélyén - mondta Pedérsen a lányra pillantva -, hanem sokkal szomorúbb dolgok is. - Például? - kérdezte Mayfield. - Halott emberek. - Nyilván a láp konzerválta őket - biccentett Mayfield. - Ahogy mondja, doktor. Nem állítom, hogy a világ múzeumai tele lennének lápokban, talált, konzervált emberekkel, de azért van belőlük néhány. - Milyen korból valók?- kérdezte a doktor. Pedérsen elismerő mosolyt villantott rá. - A legrégibbek az újkőkori leletek. -Ez mit jelent?, - Időszámításunk kezdete előtt cirka tizenkétezer évet. Vannak bronzkoriák - ötezerrel idő előtt -, de vannak még újabbak is. Például a középkorból. A kőkori holttestek vizsgálatának néprajzi, antropológiai jelentőségéről most nem beszélnék. Elvégre nem akarjuk lopni az idejét, doktor. -Van azonban valami, ami már az első ilyen konzervált múmia megtalálásakor felkeltette a kutatók érdeklődését. '•.». - Gondolom, a halál oka - mondta Mayfield. - Fején találta a szeget, doktor. Mindenkit az kezdett érdekelni, vajon hogyan kerültek ezek a szerencsétlenek a mocsárba? A vizsgálatok aztán kimutatták, hogy egyáltalán nem természetes úton. ..-.'' - Természetes úton? - Ezzel azt akarom mondani, hogy nem csak úgy tréfából pottyantak a lápba. Nem estek bele, nem árvíz ragadta el őket, hanem erőszakos módon lelték halálukat. Másképpen szólva: belefojtották őket. Ezt úgy egyébként nem volt nehéz kideríteni, hiszen némelyiküknek még a kötél is ott lógott a nyakán. A kérdés csak az, hogy miért? . -Miért? - visszhangozta a doktor. Pedérsen megvonta a vállát. . - Több oka is lehetett. Kezdetben mindenki arra gondolt, hogy az áldozatok bűnözők voltak - tolvajok, gyilkosok -, akiket a 166 167 törzsi igazságszolgáltatás ítélt halálra. Néhányan viszont azt állították, hogy rituális gyilkosság áldozatáilettek. - Ez mit jelent pontosan? - kérdezte Mayfield. - Feláldozták őket egy istennek. Talán a mocsarak istenének. . - Elég barbár szokás. - Hja, kedves doktor, akkoriban másképpen gondolkodtak az emberek. Mindazonáltal azt hiszem, manapság is megvannak a magunk barbár szokásai, csak közelről nézve rlem találjuk annyira barbáraknak őket. Jó lenne tudni, mit gondol majd rólunk a jövő embere. Mayfield arra gondolt, vajon kinek lenne j ó, de nem szólt semmit. - 1927-ben bukkantak rá az Ölgod-i asszonyra. Még sosem hallott róla, igaz? . - Nem én. . . • ' - Fiatal nő lehetett, amikor a mocsárba került. A vizsgálatok szerint cirka huszonöt éves. -Megfojtották? . , . -Nem. - Eszerint neki nem volt kötél a nyakán. - Nem volt. Ezenkívül sikerült megállapítani, hogy nem erőszakos módon vesztetté az életét. Konkrétan: nem fojtották meg, nem törték ki a nyakát, és a többi. Nagyon úgy látszott, hogy természetes úton halálozott el. -Értem. . Pedersen ismét előrehajolt és Mayfield doktorra meresztette a szemét. . - Aprólékosan átvizsgálták a holttestét. Mondhatnám, töviről hegyire. Egyetlen négyzetcenti méterét sem hagyták ki. Ennek aztán meg is lett az eredménye. - Micsoda? - kérdezte fátyolos hangon Mayfield doktor. Pedersen sóhajtott és lopva Laura Fischbachra nézett. - Találtak a vállán egy tetoválást. Egy vörös színű rajzolatot. Mayfield doktor gombócot érzett a torkában. Pontosan tudta, mi következik ezután. ' . 1 - Egy emberi kéz rajzát, doktor - folytatta Pedersen. - S ennek a kéznek hiányzott a középső ujja. Éppen úgy, mint az ön szikláján lévőnek. Kint fújni kezdett a szél. A kandallóban fellobogtak a lángok, 168 s mintha egy láthatatlan zenész játszani kezdett volna ismeretlen hangszerén a kéményben. Mayfield doktor megérezte, hogy a három idegen árnyékában valami betört a lakásába, a béke szigetére. Egyelőre még fogalma sem volt róla, micsoda. Mielőtt kibontakozhatott volna rossz érzéseinek liánjai közül, Pedersen folytatta. - A nyakán amulett lógott. Kőamulett. - Mikori a lány? - kérdezte a doktor. .- Úgy tízezer évvel időszámításunk előtt élhetett. - Akkor még kőkorszak volt, igaz? -Igen, az már a csiszolt kő kora. Akkor zajlott az úgynevezett neolitikus forradalom. Tudja, mi az? - Őszintén szólva... - Az emberek többsége rátért az élelmiszerek gyűjtögetéséről az élelmiszertermelésre, ami részleges vagy teljes letelepedéssel járt. Ez az idő a csodálatos barlangrajzoké. Azt az.amu-lettet is mesteri módon csiszolták. Több kőfajtából állították össze, és úgy illesztették egymáshoz a darabjait, hogy azok egybeforrjanak. • - A kövek? - Igen. A kövek. Nem ragasztották őket/és mégsem esik darabjaira. Mintha ismeretlen erő tartaná össze a különálló kőré-szeket. És tudja, még tni az érdekes rajta? Hogy a legközepén egy kéz lenyomata látszik. Egy tenyéré, amelynek hiányzik a középső ujja. Ez a kézlenyomat is kő, csak világosabb a többinél. El tudja képzelni? • - Azt hiszem, igen-mondta Mayfield. - Ez volt a nyakán. Igen szorosan. Belevágott abőrébe. - Akkor mégiscsak megfojtották. Azzal az amulettel. Pedersen megrázta a fejét. - Azzal nem, az biztos. A szakértők szerint nem okozhatta a halálát, legfeljebb kényelmetlen lehetett neki. És még valamit. Össze volt kötve a keze a hátán. Mielőtt bedobták a lápba, levették róla a kötelet. A csuklóján azonban ott maradtak a nyo- mai. 169 Mayfield megrázta a fejét. - Nyilván nem könnyű kitalálni, mi történhetett tízezer évvel ezelőtt. - Volt egy kutató azok között, akik megvizsgálták. Ez a férfi azt állította később, hogy a lány halálát az amulett okozhatta. Persze nem úgy, ahogy ön gondolta, doktor, hanem másképpen. - Hogyan másképpen? - Ez a kérdés. Azt bizonygatta, azért kötözték hátra a lány kezét, hogy ne vehesse le a nyakáról az amulettet. - Megvizsgálták egyáltalán azt a nyakbavalót?A mai vizsgálati módszerek birtokában... , - Az amulett eltűnt, doktor. Mayfield érezte, hogy libabőrös lesz a karja. -Eltűnt? - Röviddel azután, hogy publikálták a leletet, betörtek a múzeumba és elvitték. ' '. ' - Nyilván azt hitték, értékes. Pedersen sóhajtott. , - Volt abban a múzeumban vagy ötven kiló arany. Az nem kellett nekik. Csak az amulett. - Ha én vagyok a betörő, holtbiztos, hogy az aranyat viszem el. Ezt akarták elmondani nekem? . - Nem egészen - szólt közbe az asszony. - Inkább a tetoválás miatt kerestük fel. Annak a halott lánynak ott volt a vállán egy tenyér lenyomata. Ráadásul vörössel tetoválva. Biztos, hogy jelentenie kellett valamit. - Hát... nem is tudom. - Már-már feladtuk a lehetőségét, hogy a vörös tenyérlenyomatjelentését megfejthessük, amikor felhívta valaki a figyelmemet az ön hirdetésére. Azt hittem, azon nyomban megáll a szívverésem. Az a kéz, amely az újságban virított, azonos volt azzal, amelyet a tízezer évvel ezelőtt meghalt lány vállán és az amuletten találtunk. Hát ezért vagyunk itt, doktor. Hosszú csend ereszkedett rájuk. Mayfield doktor a kandalló lobogó lángjába bámult, s megpróbálta kitalálni, vajon mi várhat rá, ha őszinte lesz hozzájuk. Érdemes-e egyáltalán felleb-benteni a fátylat a múltról? Mintha egy komor harig ugyanakkor arra figyelmeztette volna, hogy ha hallgat, bűnt követ el Fraser doktor ellep. Erőszakos úton vették el az életét, s mindaddig nem 170 nyugszik a leiké, amíg fény nem derül a halálára. Csak hát összefüggésben van-e a doktor öngyilkossága a vörös kézzel? Amikör végre elvette a szemét a lángokról, érezte, hogy mindannyiuk tekintete rajta nyugszik-. Sóhajtott és megvonta a vállát- ,.- ... - Azt a kezet természetesen nem én rajzoltam a sziklára. Ott találtam, amikor ideköltöztem. - Abban biztosak vagyunk, hogy nem ön volt, doktor - mondta szokatlanul lágy hangon Laura Fischbach. - Ez a tenyér tf> kéletes másolata a;rinak, amelyet a halott lány vállára tetováltak. Ha ön festette volna, akkor önnek látnia kellett volna azt a tetoválást. Márpedig nem láthatta, ugyanis a mai napig nem publikálták. Ezek után már csak azt szeretném megkérdezni öntől, vajon mi az ördögért adta fel a hirdetését? Ismét rövid csend támadt. Végül Mayfield doktor széttárta a karját. . - Tisztába akartam jönni bizonyos dolgokkal. Azon a sziklán ugyanis történt valami. -Micsoda? - Valaki leugrott róla-a folyóba. -Leug... rótt? - Az elődöm. Fraser doktor. - Felállt, a kandallóhoz lépett, néhány hasábot dobott a tűzre, aztán beszélni kezdett. Töviről-hegyire elmondott mindent, ami azóta történt vele, hogy beköltözött a házba. Nem feledkezett meg Fraser doktor foszfornyiláról, a kazettáról, az új ságcikkekről, az ezek után végzett nyomozásáról, majd annak csődjéről, sem. Amint befejezte-, nehéz csend ülte meg a szobát. Mintha tíz- ezer év súlya zuhant volna rájuki .. Amint Mayfield doktor végre kiszabadult saját elbeszélésének hatása alóí, félve végigpillantott a hallgatóságán. Tartott tőle, hogy szánakozó mosoly ül majd a tekintetükben. Némi megrökönyödésére azonban halálosan komolyan vették a dolgot. Csang professzor komor képpel malmozott az ujjaival; Pedersen maga elé meredt, Laura Fischbach szeme viszont a szemét kereste. 171 -Ennyi, doktor? , - Nem elég.ez? -'- Köszönöm, hogy elmondta. - Nines köszönni valója. És hogy ki nem mondott gyanújára is reagáljak: nem hallgattam el semmit. ' -Megengedi, hogy ennek ellenére feltegyek önnek néhány kérdést? . , - Csak tessék. Bár ismétlem: ez minden, amit tudok. - Biztos benne, hogy azok az esetek^ amelyekről az újságok írtak... hm... Valóban megtörténtek? -Kezemben voltak a cikkek. ; - Lehettek hamisítványok is. . - Nem voltak hamisítványok. Különben személyesen is meggyőződhetnek róla, csak be kell menniük a megfelelő archívumokba. --':• - Meg is tesszük. Nem mintha kételkednénk önben, csak tudja, több szem többet lát. Hátha rábukkanunk olyasmire is, ami önnek elkerülte a figyelmét. -De hát mi a csoda ez az egész? Csang felemelte a fejét, de Laura észrevétlenül nemet intett. - Egyelőre nem tudjuk - mondta aztán rövid habozás után. -Mi egyszerűen csak egy motívumot keresünk. Annak a kéznek a motívumát. Képzelheti a megrökönyödésünket, mikor valaki az orrunk alá dugta az ön hirdetését. Mayfield doktor megvakargatta a feje búbját és nyugtalanul a tűzbe bámult. i . - Tudja, mire gondolok én? -Mire? ;.._'.. - Hogy valami szekta. A világ tele ván őrülttel. Valaki kiszúrta magának.azt a tetoválást, és megtette szektája jelének. Mint ahogy a 666-ot,-az ördög számát is. Él nem tudják képzelni, mennyi fiatal tetováltatja magára. • - Elképzelhető lenne - mondta Laura. - Csak éppen az a probléma, mint ahogy már említettem is, hogy azt a tetoválást még sehol nem publikálták. Következésképpen nem is tudhat róla senki. * -. De tudhat - mondta Mayfield. -Honnan? - Éppen ön közölte, hogy létezett egy amulett, amelynek a közepén ugyanolyan kő-minta volt található, mintegy intarziaként. 172 Az az amulett eltűnt... Óh, értem már! Önök feltételezték, hogy ahol felbukkan egy ilyen rajz, ott a közelben kell lennie az amű-lettnek is. Igaz? Csang professzor újra mondani akart valamit, de Laura figyelmeztető homlokráncolása ismét belefojtotta a szót. - Ez esetben tévednek. SémFraser doktor hagyatékában, sem másutt nem bukkantam rá semmiféle amulettre. Egyébként szeretném kikérni valamivel kapcsolatban a véleményüket. - Éspedig?. - Hogy azoknak a titokzatos vércsoport változásoknak, továbbá a rejtélyes haláleseteknek... lehet-e valami közük ehhez a kézhez? Laura gyorsan megrázta a fejét. - Azt hiszem, semmi. Ha visszatérünk Berkeley-be, Csang professzor felkeresi egy régi barátját, aki hematológiával, azaz vértannal foglalkozik/Küld majd önnek néhány tanulmányt a vércsoportok problematikájáról. - Nagyszerű lesz - mondta savanyűan-Mayfield. - Eszerint, önök hiába jöttek ide? Laura sajnálkozva vonta meg a vállát. - Amennyiben nem tud felvilágosítással szolgálni az amulet-tel kapcsolatban, hiába. - Márpedig, sajnos, nem tudok. Laura felállt és járkálni kezdett a.szobában. Levett a sarokban álló üvegasztalkáról egy bekeretezett fényképet és alaposan " megnézegette. -A felesége? . . -Igen. ' ...... - Csinos asszony. -•'.- - A szomszéd városkában van a gyerekkel.. .Rosalie-val. - Hasonlít a mamájára. - Rám is ->- mondta Mayfield doktor csendes örömmel, hogy ,végre véget ért a komoly beszélgetés, amelynek úgy látszott, nincs se füle, se farka. -*- Nem akartam megsérteni - mosolygott a régésznő. - Egyetemi ismeretség? ., . '. ^ Itt ismerkedtünk meg a szikla tövében - mondta Mayfield és ismét töltött a poharakba. - Látják, nekem szerencsét hozott az a vörös kéz... . - Apropó, doktor - szakította félbe hirtelen Miss Fischbách -, 173 nem tudna ajánlani valahol egy szobát itt a környéken? Annyira megtetszett a vidék, hogy már idefele elhatároztuk: akármi is lesz a kutatásunk eredménye, eltöltünk itt néhány napot. Mayfield doktor talán az elfogyasztott whiskyk hatására, talán a csinos, ősz-csíkos hajú régésznő varázsának köszönhetőén, gálánsán kimutatott az ablakon. - Négyszáz méterre innen található a feleségem háza. Ott lakott, mielőtt ideköltözött volna. Jöjjenek, átmegyek magukkal. Ágyneműt találnak, rendezkedjenek be, és pihenjék ki magukat. Valóban érdemes körülnézniük a környéken. , . Előhozta a kulcsokat és Miss Fischbach tenyerébe ejtette őket. Amikor aztán készülődni kezdett, hogy átkísérje a vendégeit, Laura gyengéden visszanyomta a székébe. -Maradjon csak, doktor, várja meg inkább a feleségét. Az asszonyok nemigen kedvelik, ha üres a fészek, amikor hazarepülnek. Ne aggódjék, megtaláljuk a házat. Akkor hát a holnapi viszontlátásra! -.,., Mayfield doktor visszaült aszékébe és a lobogó lángokba bámult. . . . • Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy azok hárman minél gyorsabban le akartak lépni tőle. ' .'•' " 8 Beültek a kocsijukba, majd, mielőtt indított volna, Laura Fisch-- bach a kormányra hajtotta a fejét. - Uramjézus, megvan! Megvan az első nyom! - Csak nyugalom - intette Pedersén óvatosan kipislogva az . ablakon. - Hátha valaki figyel bennünket. -Még távcsővel sem látni be a kocsiba. Azonkívül, azt hiszem, ez egy ritka tisztességes ember. - A tisztességes emberek is lehetnek kíváncsiak. Ön mit gondol a történtekről, professzor? Csang professzor apró kis grimaszt vágott. - Holtbiztos, hogy az a kéz nem véletlenül került a sziklára. És az öreg doktor sem lett öngyilkos! - Mi az ördögöt csináljunk hát? — töprengett Pedersén. - Itt maradunk néhány napig - szegezte le határozottan az „ asszony. - Ez a,kéz a sziklán jelzés, Kell itt lennie valaminek! 174S - Amerikában? - Miért ne? -Úgy gondolod, hogy még Kolumbusz előtt...? . -Utána. Idejöttek és elkezdtek keresgélni. Aztán megtalálták,, amit kerestek és őrzik azóta is. Ha valaki közel kerül a titokhoz, megölik. . ' , -És a doktor? Laura jelentőségteljesen Pedersén szemébe nézett. A régész remegő kézzel a homlokához nyúlt. - Te jó isten! Most mi lesz? Laura Fischbach kibámult a lehúzott ablakon át az éjszakába. -Mit tartotok róla? - Kedves, szimpatikus férfi. - Nem kéne nekünk egy orvos? - Hogy a fenébe képzeled? - Majd még megrágom a dolgot. Egyelőre csak sétálgassunk a napon. - És ha esik az eső? Errefelé gyakran esik. - Akkor esőben sétálgatunk. Amikor kimondta az eső szót, elkomorodott. Eszébe jutott az a lassan feledésbe merülő ősz, az esővel, a mocsárral és a vörös tenyérrel. Indított és elindultak Judy van Zanten háza felé. Mayfield doktor öntött magának egy fél adag bourborit, hogy megpróbálja csillapítani vele szíve dobogását. Maga sem gondolta volna, hogy ennyire felkavarja az ismeretlenek látogatása. Mintha egyszerre csak előkerült volna a feledés bugyrábólmind-az, amit igyekezett erőszakkal ott tartani. Mint amikor a forró lekvár leveti a fedőt és kifut a fazékból. Belenyalt a poharába és a régésznőre gondolt. Gyönyörű asszony, ráadásul ott lapul a szemében valami titokzatos fájdalom. Mintha Valaha történt volna vele valami, ami végigkíséri egész'életén. Mint egy tetoválás. Sajnálni kezdte, hogy annak idején megsemmisítette Fraser doktor kazettáját. Ha meglenne, most elővenné és lejátszana. Talán rájönne valamire, amire nem jött rá, amikor utoljára látta. 175 A tűzbe bámult, ahonnan Laura Fischbach nézett vissza rá. Mayfield doktor ekkor a homlokára csapott, felkapta a poharát és a maradék italt a tűzbe öntötte belőle. A lángok sárgán fellobogtak, majd elenyésztek. - Á fenébe is! - dühöngött a doktor. - Még csak az hiányzik, hogy. más nőkön kezdjek ábrándozni. Judy letörné a derekamat, ha megsejtené, mi forog a fejemben. Hátradőlt a székében, ekkor meg az a szőke, bögyos lány bukkant fel az emlékezetében, akitől a lejátszót kölcsönözte, röviddel azután, hogy a városba érkezett. Furcsa, hogy eltűnt... Jő két héttel megismerkedésük után betért a benzinkút melletti kölcsönzőbe, de a lány már nem volt ott. Az a copfos fiatal- . ember, aki a helyére lépett, nem tudott róla jószerével semmit.. Csak annyit mondott, hogy nemrég bukkant elő a semmiből, majd rövid idő elteltével felmondott és elment. Senki sem tudja, hová. „ Mayfield előtt, bármennyire is helytelenítette a lelke mélyén, felbukkantak a lány - hajói emlékezett, Sálly - telt keblei. Éppen azon gondolkodott, mégiscsak jobb lenne egy újabb bour-bonnal elűzni a kísértést, amikor autóbúgás jelezte, hogy megérkezett Judy és Rosalie. Mayfield doktor szeme elől egyetlen röpke pillanat alatt eltűntek Laura Fischbach finom vonásai és a Sally nevű lány telt keblei. Felállt, bedugaszolta az üveget, felrakta egy poíc tetejére, a poharat pedig elmosta a konyhában a csap alatt. Judy orrát azonban nem lehetett megtéveszteni. .. . ''- > 'io . .. . ' .:• Alighogy visszaért a konyhából, kivágódott az ajtó és Rosalie öt évének teljes szépségében és szőkeségében beviharzott rajta. Egyetlen ugrással Mayfield doktor nyakában termett. - Szia, apu. Pussy nénivel akkora fagylaltot ettünk, hogy fel sem tudtam emelni, csak két kézzel. Mayfield doktor szívét melegség öntötte el, amitől végképp a semmibe vesztek a korábbi, csábító gondolatok. - Örülök, hogy jól ereztétek magatokat. 176 Ebben a pillanatban Judy bukkant fel az ajtóban, majd mögötte még egy fej. Mayfield méghökkenve nézett rá, s majd leejtette a hozzá bújó gyereket. A nő Judy mögött Sally volt, a bögyös lány a kazettákölcsön-zőből. 11 Mayfield doktor olyannyira szélütötten állt, kezében a kapáló-dzó gyerekkel, hogy Judy nem is tudta mire vélni a dolgot. Rosalie közben adott neki egy búcsűpuszit és lemászott a nyakából a földre. A doktor még a száját is eltátotta meglepetésében. Judy néhány lépésnyire megállt tőle, és ő is eltátotta a száját. - Beeee! Istenem, Sean, olyan értelmes a tekinteted, mint egy birkáé a mezőn. Mi a csoda történt veled? Közben a lány, aki ibolyaszínű ruhát hordott, s akinek a keblei az elmúlt öt év alatt sem lettek szemernyivel sem kisebbek, mosolyogva besétált az ajtón és á kezében tartott jókora táskát illedelmesen letette az ajtófélfa mellé. - Jó estét - mondta. - Jó estét - nyögte Mayfield doktor. Judy van Zanten felemelte az orrát és a levegőbe szimatolt. - Bourbon. Sean, te ittál? - Csak egy pohárkával - védekezett ijedten Mayfield. - Jézusom, Sean, te részeg vagy! Uramisten, mi történt veled? Mayfield doktor szeme elöl hirtelen ellebbent az a lila függöny, amely alighanem abban a pillanatban hullott elé, amikor Sally feltűnt az ajtóban. - Dehogyis vagyok részeg - tiltakozott feltámadó önérzettel. - Csupán egy pohárkával... - Részeg az apu, részeg az apu - énekelte a kislány vidáman, majd szökdécselve kihúzott a szobából. A vendég, azaz Sally, zavartan ácsorgqtt az ajtó mellett, s nagyokat nyelt, miközben Judy csípőre tett kézzel Mayfield doktor orra elé állt. - Mi történt itt, Sean? . Mayfield letörölte a homlokáról a hirtelen felbukkant verej-tékcseppeket, majd megpróbált úrrá lenni a helyzeten. - Talán mutass be a barátnődnek. 177 Judy sóhajtott és a lány felé intett. - Ő Püssy. Pussy Frank. Őszintén mondom, nem így képzeltem a megismerkedéseteket. - Miért, most mi van? - Nem tetszel nekem, Sean Mayfield. --Ugyan már, Judy... -Eddig soha nem ittál. És főleg nem egyedül. - De hiszen nem voltam egyedül! Judy megdermedt. - Kivel ittál? - Nem az ivás itt a lényeg, Judy. Látogatóim voltak és megkínáltam őket egy pohárkával. Ennyi történt. Semmi több. -Kik? - Régészek. Judy is, és mögötte Pussy Frank is kerek szemekkel bámultak rá. -Kik? '-.". - Mondom, hogy régészek. Megnézték a sziklát. - Melyik sziklát? - A folyó partján. Ahonnan Fraser doktor leugrott. Látni akarták azt a rajzot. A kéz rajzát. Judy összehúzta a szemét. - Honnan a fenéből tudtak róla? - Nem lenne okosabb később megbeszélnünk? A barátnődet nem biztos, hogy érdekli... - Most akarom hallani, Sean! - Jó, legyen a kívánságod szerint - visszakozott Mayfield doktor. - Az a helyzet, hogy... elfelejtettem neked elmondani... -Mit, Sean? - Hogy egyszer... röviddel a megismerkedésünk után... feladtam egy hirdetést az orvosi újságban annak a kéznek a rajzával... -Nem! Mayfieldet megdöbbentette Judy reakciójának a hevessége. -De hiszen... - Ezt nem tehetted, Sean! -Judy, értsd meg... Talán tovább is folytatódott volna a sehova nem vezető vita, ha Pussy közbe nem veti magát. - Ne haragudj, Judy, megmutatnád a szobámat? 178 Judy mintha a józan hangtól magához tért volna. Láthatóan Összerazkódott és a szőke, vidáms'zemű nőhöz fordult. - Persze, Pussy. És nagyon sajnálom. Nem kellett volna. Amíg a nők felfelé mentek a lépcsőn, Mayfield doktor úgy érezte, valami szörnyű és visszavonhatatlan történt velük. Nem is sejtette, mennyire fején találta a szeget. 12 Fél órát kellet várnia, hogy Judy lejöjjön az emeletről. Közben Rosalie többször is befutott a szobába, először a babáját kereste, majd a malacos párnáját. Egyik alkalommal sem mulasztotta el, hogy Mayfieldhez ne dörgölőzzék és ki ne zsaroljon tőle egy-egy puszit, vagy simogatást. Éppen egy pohárka gyümölcslevet egyensúlyozott kicsi tenyerén, amikor Judy lesétált az emeletről. Mayfield érezte, hogy Judy zavarban van, mint ahogy zavarban volt ő is. Ötéves együttlétük alatt soha nem fordult még elő, hogy ennyire összezördültek volna - főleg mások előtt. Mayfield úgy érezte, hogy a lepkének, amely a házasságukat jelentette, valaki lefújta a hímport a szárnyáról, s most előtűnt alóla az izmok és inak nagyon is prózai erezete. Judy lejött a lépcsőn, s ami ugyancsak szokatlan volt nála, töltött magának egy ujjnyi bourbont. Az italt odafentről hozta, mivel Mayfield gondosan elrejtette a lenti üveget. - Kérsz eggyel, Sean? Mayfield szó nélkül megrázta a fejét. Judy ivott egy kortyot, letette a poharát, a mély, öblös bőrfotelban kuporgó férjéhez lépett és megsimogatta az arcát. - Beszélnünk kellene, Sean. Mayfield az emeletre vezető lépcső felé pislantott. - Itt és most? • - Pussy lepihent. Kemény éjszakája volt. ' - Akkor beszélgessünk. Judy a karfára ült és arcát Mayfield arcához dörzsölte. - Mi történt velünk, Sean? Mayfield doktor ezúttal hiába várta, hogy Judy érintése nyomán rászálljon az a végtelen nyugalom, amely minden hasonló esetben elöntötte; döbbenten tapasztalta, hogy Judy simogatá- 179 sától mintha még csak tovább növekedne benne a feszültség. Igyekezett óriási erővel fegyelmezni magát, nehogy tovább rontsa a helyzetét. - Nem tudom, drágám. - Azt hiszem, bennem van a hiba. Uramisten, vajon hol és mit rontottam el? - Nem hiszem, hogy bármi is elromlott volna, kicsim. -Gondolod? - Biztos Vagyok benne - mondta erősen kétkedő hangon a doktor. - Nem kelíene mégis néhány szót váltanunk? \, - Ahogy akarod, Judy. -Kezdd te. \ Mayfield összeráncolta a homlokát, aztán mélyet sóhajtott. - Nem tudtam lezárni Fraser doktor ügyét úgy, ahogy szerettem volna. Azt hittem, a te felbukkanásod beveri majd az utolsó szeget az öreg koporsójába, de úgy látszik, mégsem verte be. ' . . - Talán túl erőszakos voltam veled. - Nem volt miért, Judy. Hiszen nem csináltam mást, csak feladtam azt a hirdetést. Nem volt szándékában, de mégis védekezésre kényszerült. Judy ezúttal, ahelyett, hogy megrótta volna érte, gyengéden .megsimogatta a kezét. -Nem baj, Sean. Talán helyesen tetted. Mayfield meglepetten kapta fel a fejét. -Nem bánod? Judy nemet intett. - Talán kissé fáradtabb vagyok az utóbbi időben, mint szabadna. Közeledik az év vége, az iskolában is több a munka. Nem kellett volna azonnal kiásnom a csatabárdot. Csak... nem szeretném, ha bármi is feldúlná az életünket, Sean. - Ki szeretné? - Talán ezért is utasítok el ösztönösen mindent, amiről azt hiszem, hogy betolakodhat az otthonunkba. ; ; - Nem fog betolakodni senki. ; - Mesélj a régészekről -kérte Judy. Mayfield doktor felvonta a vállát. - A falra festett kezek érdeklik őket. Állítólag ugyanezt a kéz- 180 lenyomatot találták meg tetovált formában egy ,kőkorszaki, halott lány vállán. -Hol? - Dániában. A helynevet már elfelejtettem. - Hogy bukkantak a hirdetésedre? - Figyelik alapokat. Nyilván egy sajtófigyelő szolgálatot bíztak meg vele. .- ' ,. ' - Most hol vannak? Mayfield habozott. Attól tartott, ha bevallja, hogy a három régészt átköltöztette Judy házába, ismét kitör a vihar. Behúzta hát a nyakát és mindenre készen nyögte ki: - A te;.. vityillódban. Judy szeme sarka megrándult, de ez volt minden. - Jól tetted - mondta aztán közönyös hangon. Mayfield lelkét öröm és hála öntötte el. - Nem bánod? - Miért bánnám? Az a ház úgyis üresen áll. Meddig maradnak? - Azt mondták, néhány napig. De ha gondolod.... - Ugyan már, Sean. Maradjanak, ameddig csak akarnak. Hányan vannak végül is? - Hárman. -Jól van, drágám. Többé szó se essék róluk. Csak sétálgassanak és nézegessék a kezet a sziklán. Egyébként, mi is azt tesszük majd. -Tessék?! • -* Pussy és én. - A kezet a sziklán? -Dehogyis. Pussy ki van löttyenve, bár nem látszik rajta. Azért is hoztam faágammal. Elismerem, előre be kellett volna jelentenem, de nem volt rá módom. Mint ahogy te sem jelentetted be á régészeket. Pussy néhány napig itt marad nálunk. Sétálgatunk, és körülszimatolunk egy kicsit a környéken. Tudod, mi a nevetséges, Sean? -Mi? . . • - Hogy én sem ismerem igazából ezt a vidéket. Talán ha kétszer voltam öt év alatt a folyónál. Nem fura? - Ahogy vesszük - mondta Mayfield. - Vannak, akik a tengerparton laknak és soha nem szállnak hajóra. 181 - Szóval, úgy gondoltam, hogy Pussyval hátizsákot öltünk és bebarangoljuk a környéket. Oké? - Persze, hogy az, kicsim. .. - Esténként megjövünk, addig te meg elleszel Rosalie-val. Van ellene kifogásod? - Dehogy van. Csak. -Igen? -Ki ez a Pussy? , , ' - Pussy Frank? - hökkent meg Judy. - Ki lenne? A barátnőm. Egy szobában laktunk a kollégiumban. Nem tetszik neked? - Dehogynem. Csinos teremtés. - Figyelmeztetlek, Sean, hogy Pussy megközelíthetetlen. Valaki vigyáz az erkölcseire. -Ki? ^ - Én. És .a tiédre is. Ha illetlen gondolatok forognának a fejedben... - Ugyan már, Judy. Csak az a helyzet, hogy... mintha már láttam volna... korábban is. -Pussyt? - Amikor te ideköltöztél, lent a benzinkútnál volt egy video-kölcsönző, abban dolgozott rövid ideig egy lány. Nagyon hasonlított Pussyra. - Lehetek őszinte? Nem akarom elvenni a kedved tőle, de Pussy bizonyos értelemben tucatáru. Mint a Barbie-babák. Ha végigmész a Broadway-n, tíz méterenként három Pussy jön szembe veled. Akarsz még valamit? Mayfield elkapta a karját. -Téged. Judy van Zanten felállt és elmosolyodott. - Adsz tíz percet? Mayfield bólintott. Aztán úgy érezte, tíz röpke perc is el tud tartani a végtelenségig- 13 Judy úgy csusszant be az ágyba, mint évekkel ezelőtt. És mintha az illata is lányos és tartózkodó lett volna, akárcsak a mozdulatai. - Valami baj van? - hökkent meg Mayfield. 182 - Nem... nincs - tiltakozott az asszony. Mayfield végigsimogatta. Mintha Judy megrázkódott volna a tenyere alatt. -Judy! - Oké - mondta az asszony és felsóhajtott. - Idegesít. - Mi? A régészek felbukkanása? -Ki törődik a régészekkel? Csak össze ne törjék a poharaimat. - Hát akkor? -Pussy. - Pussy idegesít? - Az, hogy itt van a házban. . - -Ezt nem értem. - Mi a fene van ezen nem érteni való? Soha nem csináltam még úgy, hogy Pussy a szomszéd szobában volt. - De hiszen ennek a szobának falai vannak! . -A falnak meg fülei. —A te barátnőd, Judy. Csak nem képzeled, hogy... - Persze, hogy nem képzelem. Mégis... valami bűntudatfélét érzek. Mintha... Mayfield kinyújtotta a karját. - Gyere ide. - Sean, én,.. Úristen, eltépted a pizsamámat! Kérlek, ne... ne... Istenem, miért kell...? Most már viszont ne hagyd abba, drágám... Úristen...! Nem érdekel, hogy Pussy itt van, vagy sem... Jézusom, Sean, hát mit csináltunk mi az elmúlt öt év alatt? Később Mayfield is ezen töprengett, amíg csak el nem aludt. 14 Reggel csak Csang professzor nézett be hozzájuk. Rosalie éppen az asztalnál ült zabkásáját kóstolgatva. Csang mosolygott és egy jókora, színes papírból készített lepkét húzott elő a kabátja alól. • - Az ifjú hölgynek. Rosalie felugrott, miközben majd feldöntötte a reggelijét. - Az enyém? Jaj, de szép! Te ki vagy? - Csang professzor vagyok - mosolygott a kínai, s udvaria- 183 san meghajolt. Ez a meghajlás azonban már nenicsak a kislánynak szólt. Judy előkelő kézmozdulattal helyet mutatott az asztalnál. - Foglaljon helyet, professzor úr. - Megtisztel asszonyom, de lent reggelizünk a folyónál -hárította el a meghívást Csang. - Örülök, hogy megismerhetem Mrs. Mayfield. És önt is, hölgyem - biccentett Pus sy Frank felé. Csak a távozása után döbbent rá Mayfield, hogy igazából össze sem ismertette őket egymással. - Hívd meg őket egy italra -^ mondta Judy mosolyogva. Mayfield cinkos mosollyal válaszolt a mosolyára. Ugyanazt a kellemes fáradtságot és örömet érezte, amit első éveikben egy-egy viharosabb éjszaka után. Pussy észrevehetett valamit; mert diszkréten-a tányérjába mélyesztette a szemét. A nap kései vendégként bekopogott az ablakon. Mayfield ismét úgy hihette: háza az állandóság és a béke szigete. . Csakhogy a szigetek néha minden előzmény nélkül nyomtalanul eltűnnek a tenger mélyén. 15 Rnut Pedersen letérdelt a szikla mellé és simogatni kezdte a tenyérével. - Nem látok rajta semmi különöset. - Nem emberkéz alkotása, az holtbiztos - mondta Csang professzor. , . - És a kéz? - kérdezte Laura. Pedersen megvonta a vállát. - Akármikori lehet. -A festék? -Okker. f , - Ez bizonyos értelemben korméghatárözp is - mondta az asszony. • -Hogyhogy?- kérdezte Csang. - Ha valaki manapság akarná kiélni a művészi hajlamait, biztos, hogy zománcfestéket és szóróflakont használna. - Ez annyit jelent, hogy valószínűleg a múlt században készült. . 184 - Vagy korábban. - A mi szempontunkból egyre megy. Csang professzor még egyszer szemügyre vette a sziklát, majd lenézett a mélyen alattuk kanyargó folyóra. - Megszentelt hely lehetett. Nézzék csak! Ez a vidék legki-ugróbb pontja. Minden bizonnyal egy rendszer része, ^ Nariá, hogy az! - helyeselt Pedersen. - Különben miért lenne a kéz a falon? - Hol lehet a következő pont? - És főleg, melyik irányban? - töprengett Csang professzor. Pedersen letette a hátizsákját a földre, kigombolta, majd távcsövet és térképet szedett elő belőle. -Lássunk munkához, kollégák. Még a szeméhez sem emelte a távcsövet, amikor Laura felkiáltott. Leplezetlen izgaíom remegett a torkában. - Ott! A folyón túl. - Mi van ott? - kérdezte Csang. - Szabad szemmel csak vonalakat látok, Pedersen felszisszent. Aztán meg is tántorodott. Olyannyira, hogy Csang elkapta a lemberdzsekje szélét. - Le ne pottyanjon nekem itt a nagy lelkesedéstől. Mi a csodát lát? -Egy kígyót. - Ezért kell ugrabugrálni? Még szerencse, hogy jó messze van tőlünk. - Nem élő kígyó, professzor. Óriási földsánc-kígyó. -A fenébe is!.- húzódott még összébb Csang keskeny szeme. - Mint az Ohio-i tojásfaló. - És legalább olyan hosszú - hüledezett Laura. - Mennyi is annak a hossza? - Ha jól emlékszem, 210 méter - mondta Csang. - Eszerint nyomon vagyunk - biccentett Pedersen. - Ez pedig tudod, mit jelent? - kérdezte Laura. Pedersen bólintott. - Ettől a pillanattól kezdve lerázhatatlan kísérőnkké szegődött az életveszély. , A hatalmas, távolban tekergő halom-kígyó mintha helyeslőn megbiccentette volna a fejét. 185 16 Kora délután futottak össze a két asszonnyal. Judy és Pussy Frank éppen egy fa alatt falatoztak, amikor a régészek kibukkantak a bokrok mögül. Csang professzor szeme fölé ernyőzte a tenyerét, majd elmosolyodott. - Oh, a mi kedves házigazdánk.felesége. És a mi kedves házigazdánk barátnője. - Még csak az kéne! -- tiltakozott komikus ijedtséggel Pussy Frank. - De ha az volnék, sem vallanám be. Ha kiderülne, Judy felcibálna a kősziklára és belökne róla a folyóba. Önkéntelenül is felnéztek a sziklára. A hatalmas kőtömb ott magasodott felettük s uralkodni látszott a vidéken. Csang professzor meghajolt és bemutatta a két asszonynak Laurát és Pedersent. - Hallották a szikla szomorú történetét? - kérdezte Judy, miután a jövevények melléjük telepedtek. - Beleborzongok, ha csak rágondolok. - Arra céloz, hogy leugrott róla valaki? - tudakolta Pedersen. - Az öreg doktor. Aki aférjem előtt lakott a házunkban. Őszintén szólva, nem is csodálom. - Mit? - kérdezte Pedersen meglepetten. Judy felpillantott a kőtömbre és akaratlanul is elkomorult az arca. - A férjemnek be sem mertem vallani a dolgot. Egyszer... felmentem a sziklához. Délután volt, a nap a hegyek felé közeledett, de azért még elég messze volt tőlük. Felálltam a kőre és... lenéztem a folyóra. - Elszédült? - kérdezte lágy,biztató hangon Laura, íudy megrázta a fejét. - Nem szédülés volt az. Valami más, megmagyarázhatatlan. Mintha szólt volna valaki hozzám. Biztatott, hogy ugorjak le. Nem lesz semmi bajod, ha leugrasz. Repülni fogsz és rászállsz a vízre, mint a madarak. És én... majdnem leugrottam. - Istenem, Judy! - rémüldözött Pussy Frank. - Szerencsére még idejében kiszabadultam a varázs alól. Alighanem... Rosalie jutott az eszembe. Akkor azt hittem, megbolondultam. Sóhajtott és beleharapott a szendvicsébe. - A mélység vonzása-morogta Csang professzor. -Nem tud- 186 juk, mitől van. Kétségtelen tény, hogy egyesekre furcsán hat a mélység. Ha rám hallgat, nem megy fel többé oda egyedül. - Hát nem is - mondta Judy. - Egyszer én is így jártam a Nagy Fallal - sóhajtotta a professzor. - Még amikor Kínában éltem. Néhány japán kollégát kísértem és majdnem leugrottam róla. Kiálltam a szélére, s akkor mintha engem is hívott volna valaki a mélyből. Szerencsére mielőtt megtehettem volna, megtört a varázs. - Na, ebből elég! - rázkódott össze Judy. - Ha így folytatjuk, legközelebb már a tornácra sem merek felmenni. - Még meg sem köszöntük önnek és férjének a kedvességüket, hogy szállást biztosítottak nekünk - mondta köszönő bic-centés kíséretében Laura. -Ez csak természetes - mosolygott Judy. - Gyönyörű ez a vidék. Különben az az igazság, hogy bizonyos értelemben még hálás is lehetek önöknek. -Igazán? ^ Epp tegnap este említettem a férjemnek, hogy mióta ideköltöztünk, jó ha kétszer voltam lent a folyónál. Most viszont, hogy eljött hozzám a barátnőm, Pussy, példát véve magukról, néhány napig mi is a vidéket járjuk. . - Sok szerencsét hozzá - mondta Laura. - Ami bennünket illet, holnap felszedjük a sátorfánkat. Apropó, akad errefelé valami különleges látnivaló? - Nem tudom, mire gondol - vonta meg a vállát Judy. - Arra lejjebb, bár ott még én sem jártam, állítólag található egy vízesés. Sean mesélte, hogy röviddel ideérkezése után egy hálás betege elvitte oda horgászni. Állítólag a vízesés miatt feltorlódnak a halak. Szeretnek horgászni? Seannak megvan még valahol a régi felszerelése, talán a pincében. Ha érdekli magukat, biztos szívesen kölcsönadja. A hatalmas, szürke, fényben fürdő szikla védelmezőn föléjük magasodott. 17 Estefelé járt az idő, amikor megtalálták a régi temetőt. Már csak néhány hajdani sírhalom volt kivehető az erősödő szürkületben. A sírok között álló faragott oszlopok a halottak álmát őrizték. Pedersen a földhányásokra pillantott, aztán megcsóválta a fejét. 187 - Aligha ez az, ami érdekel bennünket. Ezek mi a csodák itt, emlékoszlopok? Mivel egyikük sem ismerte a régi, amerikai kultúrát, idegenül topogtak a repedezett, faragott faoszlopok között. - Indián temető - morogta Csang professzor. - Kissé mintha hasonlítana az ainuk temetkezőhelyeke. , - Már nem használják - mondta Pedersen.- A legfrissebb sír is több évtizedes lehet. - Talán elköltöztek innen az indiánok. - Vagy a városi temetőbe viszik a halottaikat. így múlik el a világ dicsősége. Pedersen megkopogtatott egy oszlopot, amelyről az idő és a szél rég lemarta a festéket; majd gondterhelten megnyomkodta a szemét. - Magyarázza meg nekem valaki, mi a jő fenét keresünk itt egyáltalán? Ha ez valóban egy régi, indián temető. Laura Fischbach lehajolt és megsimogátott egy puha fűcsomót. - Tudod, mi a furcsa az öreg temetőkben? Hogy gyakran egy még régebbi van alattuk. - Mit akarsz ezzel mondani? A nap eközben megkezdte leereszkedését a horizont mögé. Búcsúzó sugarai végigfutottak a sírok között s vörös, fenyegető fénnyel vonták be a faoszlopokat. Csang professzor hirtelen élesen felkiáltott. -Odanézzenek! . Mindketten felkapták a fejüket. Közvetlenül a temető szélén, a nap rőt sugaraiban fürdőzve, vékony kőoszlop állt, mint hatalmas, fenyegető, égre meredő mutatóujj. A körülötte zöldellő bokrok és haj lőtt törzsű fák mintha szégyelltek volna, mennyire csenevészek és erőtlenek mellette. Első pillantásra látni lehetett, hogy a kőujj máshonnan került ide, hiszen közel s távolbán nem látszott egyetlen, aprócska szikladarab sem. - Úristen! - suttogta Pedersen. - Egy menhir. Hogy a csodába kerülhetett, ez ide? - Idehozták - mondta nagy bölcsen Csang professzor. - Az indiánok? -Ki tudja? - Eszerint ők is tisztában voltak vele. - Miért ne lettek volna? 188 - Gondolod, hogy még ma is őrzik? Hirtelen meglegyintette őket a félelem. Még a lélegzetűket is visszafojtották a rémülettől. Valahol madár kiáltott, a közeledő éjszakát ünnepelve. - Talán már rég megfeledkeztek róla. A civilizáció elsöpörte az útból az emlékeiket. -Ésó? ..• - Egyáltalán nem biztos - mondta Pedersen. - Én érzem, hogy igert - bizonygatta az asszony. - Nagyon óvatosaknak kell lennünk. Ha úgy van, ahogy sejtem, életveszélybenvagyunk. . - Ezt már mondtad egyszer. - Nem árt többször is elmondani. Én még emlékszem arra a napra... - Bocsáss meg, Laura. - Inkább szedd elő a vonalzót és a térképet. Pedersen engedelmesen leguggolt az egyik málladozó faoszlop mellé, kinyitotta a hátizsákját és kiszedte belőle, amit Laura kért. Laura elvette a térképet, megjelölte rajta a sziklát a folyó partján, belerajzolta a sáncokból összeálló, több száz méter hosszú kígyót, majd a temetőt, aztán a három pontot összekö-' tötte egy vonallal. A vonal nyílegyenes volt. . - Tökéletes - mondta. - Nem lehet véletlen. - Sosem hittem volna - sóhajtotta Pedersen. - És hogy éppen Amerikában... . - Mindenütt - mondta Laura keményen. - Mindenütt. - Gondolod, hogy csak ebből a három pontból áll? - Rövidesen kiderül. Induljunk tovább. Ha két kilométeren belül nem bukkanunk valamire, akkor ez a vége. De rábukkantak. Este tízre járt az idő, amikor ráakadtak a lapos kövekből összerakott régi építményre. Hogy ki lakhatott benne, fogalmuk sem volt róla. Laura önkéntelenül is arra gondolt, talán maga a halál. 18 Mayfield doktor a szikla aljában ücsörögve várta őket. Amikor felbukkantak előtte, felállt, leporolgatta a nadrágját és feléjük intett. 189 - Már messziről észrevettem magukat a holdfényben. Sikerrel jártak? ' - Hát hogyne! - mosolygott Pedersen és fáradtan nekidőlt a szikla oldalának. - Alig állok a lábamon. Mindenesetre figyelmeztetnem kell önt valamire, Mayfield doktor. Ha valaha az életben még egyszer összetalálkozik Laurával, és netalántán arra kéri önt, kísérje el egy rövid sétára, ne higgyen neki. Forduljon meg és meneküljön. Az ő sétái ugyanis reggeltől estig tartanak. Már azt hittem, lekopik a lábam. - Majd eljön hozzánk kínainak-vigyorgott Csang professzor. - Mifelénk úgyis a rövid láb a divat. - Beugranak hozzám egy italra? -Miért ne? Csang udvariasan mosolygott, s Laurának sem volt ellenvetése a dolog ellen. Mayfield bőre bizseregni kezdett: mintha többször is arcán érezte volna a régésznő kutató pillantását. -A felesége? - Még nem jöttek vissza. Kicsit aggódom is miattuk, bár Judy kiválóan tájékozódik a természetben. -Akislánya? - A szobájában ül és a televíziót nézi. - Nem fél egyedül? - Úgy szoktattuk, hogy ne féljen. - Azért csak menjünk - mondta Laura, eltolva magát a sziklától, amelyhez eddig támaszkodott. - Nem jó egy gyereket sokáig magára hagyni. Már akartam is kérdezni magától, doktor, észrevette ön is a kígyót? Mayfield megtorpant és Laurára pislogott. -Miféle kígyót? - Add csak ide a távcsövedet, Knut! Pedersen engedelmesen leakasztotta a nyakáról a látcsövet és Mayfield kezébe nyomta. - Álljon ide, ahol én állok. Mayfield engedelmesen helyet cserélt az asszonnyal. -Nézzen oda le, egyenesen a fenyőkön túlra. Lát valamit? - Egyelőre csak a fákat. De mi az, hogy kígyó? - Emelje fel kissé a karját. - A földsáncokra gondol? Már voltam is rajtuk... Te jó isten! Ez tényleg egy kígyó! Egy baromi nagy kígyó. Honnan a csodából jöttek rá, hogy kígyóra hasonlít? 190 - Nem csak hasonlít rá, hanem az is. - Azt akarja ezzel mondani, hogy nem természetes képződmény? - Látja, tátva van a szája és éppen bekap valamit. - Talán egy tojást... Mi a csodát akar ez jelenteni? Laura megvonta a vállát. - Bizonyára az indián mitológiában gyökeredzik a magyarázat. Az óriás kígyó, amint lenyeli a világot, vagy éppeil kiköpi. Persze az is lehet, hogy valóban tojás. A tojás nagyon sok népnél a teremtés fontos eleme, az élet hordozója. Tudja, milyen indiánok éltek errefelé? Mayfield bűntudatosan rázogaíta meg a fejét. - Szégyenszemre fogalmam sincs róla. Van néhány indián páciensem, legközelebb majd megkérdezem tőiük, Azt mondják, száz évvel ezelőtt még jó pár ezren voltak. Gondolják, hogy ők csinálták a kígyót? - Vagy az őseik. -De"hát... miért? - Minden bizonnyal kultikus okai voltak. Talán ő volt a Nagy Kígyóisten. - Ahogy elnézem, jó néhány talicska földet meg kellett mozgatniuk. Maguk szerint felfedeztünk valamit, amiről rajtuk kívül mindezidáig senki sem tudott? - Minden lehetséges - bólintott Laura. - Még manapság is , lépten-nyomon kerülnek elő ismeretlen emlékek. Ha nem pásztázzuk végig.távcsővel a környéket, talán mi sem vettük volna észre. A ház felé közeledve, Laura kissé hátramaradt a doktorral. - Kérdezhetek magától valamit, doktor? - Amit csak akar. Mayfield összerázkódott. Szinte ellenállhatatlan vonzást érzett, hogy megérintseaz asszonyt. Erőszakkal kellett visszatartania magát, hogy meg ne fogja a kezét. - Említettem már önnek, hogy ez a csonka ujjú kéz-motívum foglalkoztat bennünket. Hogy aztán lesz-e belőle valami, ki tudja? Lehet, hogy soha nem fogjuk megfejteni a jelentését. Van azonban egy másik, talán még fontosabb témánk is, amin dolgozunk. - Igazán? - Összegyűjtöttünk egy csomó régi csontvázat, indiánok és 191 nem indiánok csontjait. Azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázadokban milyen betegségekben szenvedtek az emberek. A,csontokból nagyon sok minden kiolvasható. - Ez kétségkívül így is van - helyeselt udvariasan a doktor, miközben úgy érezte, menthetetlenül belevész az asszony szürke szemébe. . ' - Szükségünk lenne valakire, aki átvizsgálná őket. Ön, mint gyakorló orvos, bizonyára sokkal többet észrevenne rajtuk, mint egy olyan kutató, aki soha nem praktizált, kizárólag intézetben dolgozott. - Rám... gondolt? - hebegett Mayfield. Első reakciója ösztönösen a visszautasítás volt. A szürke szemek azonban mintha arra kérték volna, fontolja meg a dolgot. ^ . - Ne féljen - nevetett fel kissé erőltetetten az asszony -, nem állást kínálok önnek. Inkább a segítségét kérem. Mondjuk, hogy egy hónapról lenne szó. -És... mikor? - Tulajdonképpen bármikor. Ha rááll az alkura, értesíteni fogom. - Hova kéne mennem? - Egy régészeti kutatóbázisra. Megvizsgálja a csontokat, és ha valamilyen betegség nyomait véli felfedezni rajtuk, például a reumáét, ír róla egy feljegyzést. Oké? - Nem hiszem, hogy a feleségem és a gyerek nélkül... - Hozza őket is magával. Szállásról természetesen mi gon-' doskodunk. És az anyagiak se zavarják. Valami pénzt mindig le lehet akasztani a fogasról. - Hát, én nem is tudom... Az asszony kinyújtotta a karját és megfogta Mayfield kezét. - Szeretnék mondani még valamit. .- Mi... it? - nyögte Mayfield. Meg volt győződve róla, hogy ez a szép, szürkeszemű asszony magához húzza és megcsókolja. Akarta is, meg nem is a csókot. Hiszen szereti Judyt, aztán itt agyerek... . - Hallgasson rám, doktor. Amíg el nem jön hozzánk, ne szóljon senkinek a felfedezéséről. - Miről? - hökkent meg Mayfield. - A kéz lenyomatáról a sziklafalon. Ha valaki véletlenül erre tévedne, azzal a szöveggel, hogy az ön hirdetése érdekli, mond-' 192 ja neki, hogy már rég megfeledkezett az ügyről. Ez nagyon fontos. -Persze, hogy azt mondom - helyeselt Mayfield. - Mint ahogy meg is feledkeztem róla. Amíg maguk nem jöttek. - Ha bárki is keresné a kéznyomot a sziklán, ne vezesse hozzá. És főleg ne maradjon vele egyedül. - Úristen, nem mondaná meg, mi ez a cirkusz? Laura megszorította Mayfield kezét. - Sean, ön orvos, ezért gondolom, hogy nem egyszer szembetalálkozott már a halállal. Csakhogy az sosem a sajátja volt. Az az érzésem, ha nem lesz óvatos, szembetalálhatja magát a sajátjával is. - Ezt nem értem. Laura hangja ingerülten csattant, amitől egy csapásra elszállt az a varázs, amely mindeddig rabul tartotta Mayfieldét. - Mit nem ért rajta? Az a helyzet fehéren-feketén, ha nem lesz elővigyázatos, meghal. Mint azok, akik az újságcikkeiben szerepeltek. Egyelőre nem mondhatok többet, én is csak a sötétben tapogatódzom. Mindazonáltal fogadja meg a tanácsomat. Legyen nagyon óvatos. -Olyan ez, mint egy rossz álom. Egyszerűen érthetetlen... - Majd üzenek magukért. És köszönöm, hogy elvállalta azt a munkát. - Még egyáltalán nem biztos... Laura eleresztette a doktor kezét. # - Meséltem magának arról a tízezer éves lányról, akit egy mocsárban találtak Dániában a csonkaujjú kéz rajzával a vállán: Mit gondol, milyen volt a vércsoportja? - Honnan a fenéből tudnám? - kérdezte egyre növekvő ingerültséggel a hangjában Mayfield doktor. - Nullás-mondtaLauraFischbach, aztán megszaporázta lépteit a ház felé. 19 Mayfield doktor kikészítette az italokat s abban reménykedett, vendégei ezúttal nem töltenek huzamosabb időt nála. Az a furcsa beszélgetés Laurával a szikla alján tökéletesen elvette a kedvét a velük való társalgástól. Kezdte úgy érezni, hogy a három idegen betolakodott az életébe, és ha nem vigyáz, benne is ma- 193 rad. Még szerencse, hogy holnap végleg eltűnnek a balfenéken. Azt sem bánná, ha magukkal vinnék azt a nyomorult vörös kezet sziklástól. Amíg nem voltak itt, boldog volt és elégedett. Amióta viszont itt vannak, mintha mindenütt ott látná Laura szürke szemeit. - Akkor hát az utazásukra - mondta, nem minden él nélkül. — Örülök, hogy jól érezték magukat. - Nem is tudja, mennyire hálásak vagyunk önnek, doktor -bólogatott Knut Pedersen, miután megitta az italát és megsimogatta szőke bajuszát. - Legalább ízelítőt kaptunk az igazi, vidéki Amerikából. ~ Mikor mennek vissza Európába? - kérdezte megkönnyebbülve Mayfield. - Amint befejeztük a kutatásainkat - mondta óvatosan Pedersen. - A csontvázak reuma vizsgálatát? - A micsodát? Mayfield doktor figyelmét nem kerülte el, hogy a szőke régész segélytkérőn pislant Laurára. -A csontvizsgálatokkal kapcsolatban beszéltem Mayfield doktorral, Knut. Hajlandónak mutatkozott. - Óh, vagy úgy! - biccentett bizonytalanul a fiatalember. Mayfield doktor ekkor halálos biztonsággal megérezte, hogy mindabból, amit odakint mondott neki az asszony, egyetlen szó sem igaz. Zavartan töltött a poharakba, miközben Rosalie lejött a lépcsőn és babájával a kezében odatelepedett közéjük. - Szervusztok. - Szervusz, Rosalie -^válaszolták neki egyszerre. A kislány felmászott az apja ölébe, majd Csangra nézett. Laurának feltűnt, hogy mennyire komoly és felnőttes a pillantása. Mint az olyan gyerekeké, akik túlságosan is sokat forognak felnőttek társaságában. - Te adtad nekem a lepkét, ugye? - Én - mosolygott Csang. -Te csináltad? - Én bizony. Szabad időmben lepkéket ragasztok. -Nem repül. - Dehogynem repül - tiltakozott Csang. - A lepkék repülnek. - Az enyém nem repül. 194 - Legközelebb majd olyat csinálok neked, hogy a hátára ülhetsz és körberepülheted rajta a világot. Habár ennek is repülnie kell. Gyere, megmutatom neked, hogyan kell vele bánni. A kislány lemászott az apja öléből, aztán felkapaszkodott az emeletre. Mayfield csak ekkor döbbent rá, hogy Judy és Pussy Frank mennyire elmaradnak. Rosalie néhány perc múlva visszatért, kezében az enyhén megviselt papírlepkével. Csang elvette tőle, simítgatta egy kicsit a térdén, majd feldobta a levegőbe. A lepke néhány lassú kör után fáradtan lehullott a lábuk elé a szőnyegre. - Neked repül - mondta panaszos hangon a kislány. - Nekem miért nem? - Fogd csak szépen a kezedbe, így ni. - Odakint - mondta a kislány. Csang kérdőn Mayfieldre pillantott, neki azonban egészen másutt jártak a gondolatai. -Sötét van, elveszíthetjük - mondta habozva Csang professzor. - Szépen süt a hold. Majd megkeressük. Csang professzor megvonta a vállát. - Nem bánom. Röptessük egy kicsit. Ahogy kimentek a ház elé, kissé megélénkült odabent a társalgás. Bár Mayfield fejében egyszerre több dolog is járt - a ré-gésznő ajánlata, Judy és Pussy kései elmaradása, csak nem történt velük valami baj? - érdeklődve hallgatta Pedersen fejtegetéseit a mocsarakba fulladt kőkorszaki emberek életmódjáról. Ott zsongtak körülötte a mondatok, hallgatta is őket, meg nem is. Töltött még egy adaggal s egészen addig szopogatta, amíg csak be nem oldalgott a szobába Rosalie. Hiányzott a lepke a kezéből és Csang professzor sem volt a háta mögött. Felmászott az apja ölébe és elégedetten elnyújtózott. Laura kinyújtotta a karját és megsimogatta a kislány arcát. - Repült a lepkéd, Rosalie? A kislány szó nélkül megrázta a fejét. - Most hol van? - Nem tudom. -Elveszítetted? - ; - Nem tudom. - Hol van Csang bácsi? A kislány Laura szemébe mélyesztette a szemét. 195 -Leugrott. A régésznő érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. - Mit csinált? . A kislány kinyújtotta a karját és az ablak felé mutatott. v - Leugrott a szikláról - mondta éles hangon. - Azt kiáltozta, hogy repülni fog. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Mayfield felpattant, de olyan vigyázatlanul, hogy a kislány kiesett az öléből. A karosszék, melyet hátrataszított, hangos csattanással a könyvespolcnak vágódott. Laura kezéből kihullott a pohár és éles csörrenéssel darabokra törött. Pedersen felpattant és Laurára kiáltott. - Gyerünk! Kiugrottak az ajtón. Mayfield a gyerekkel utánuk. Csak akkor torpant meg, amikor a sziklaperem szélére ért a másik kettő mellé. Alattuk halk, elégedett morajlással sietett tova a folyó. - Világíts ide, Knut! Pedersen kezében felvillant egy elemlámpa. Pár másodpercig izgatottan ugrált a fénye, majd Pedersen lekapcsolta. - A holdfény erősebb. Mindhárman előrenyújtották a nyakukat, de nem láttak semmi gyanúsat. A folyó békésen morgott odalent, mint aki vagy nem tud, vagy nem akar tudni semmiről. Mayfield észrevette, hogy Laura behunyja a szemét. Egyetlen pillanatig attól tartott, ő is le akarja vetni magát a mélységbe. Amikor aztán kinyitotta, már kemény volt a tekintete, mint az acél. - Éreztem, hogy baj történik. - Hátha le sem ugrott. Csak a kislány látta úgy. Laura hátrakapta a fejét, olyan hevesen, hogy- a vállára repültek ősz-csíkos fürtjei. - Persze, hogy nem ugrott le. Miért ugrott volna? Csángót megölték. Mayfield érezte, hogy hideg kúszik fel a hátgerincén. - Maguk komolyan azt hiszik...? - Gondoljon csak Fraser doktor hagyatékára - mondta Laura szárazon -, és törje kicsit a fejét. Maga belekeveredett valamibe, aminek csak egy lehet a vége: megölik magát is és a családját is. Csang meggyilkolását figyelmeztetésnek szánták. Egyetlen módon mentheti meg az irháját, doktor. 196: - Hogyan? - kérdezte megszeppenve Mayfield. Laura Fischbach a.doktor szemébe fúrta a szemét. - Ha együttműködik velünk.. Mayfield nem tudott válaszolni, mert vidám kiáltozás közepette Judy és Pussy Frank bukkant elő a holdfényben úszó bokrok közül. 20 Mire a seriffi hivatal munkatársai befejezték a szemlét, valamennyiük számára világossá vált, hogy Csang professzort elragadta a víz. Töviről-hegyire végigvizsgálták a sziklapartot, mégsem találták sehol. - Hát, havalóban a vízbe veszett, akkor magától is ugrott bele - mondta a feketebőrű seriffhelyettes a homlokát törölgetve. - Mitől olyan biztos ebben? - kérdezte ellenségesen Pedersen. . A seriffhelyettes a folyó partjáról, ahol álltak, felmutatott a meredek sziklafalra. - Ha megcsúszott volna, hagynia kellet volna valami nyomot. A zuhanó ember kapkod, nekivágódik a sziklának - valami csak marad utána. A maguk kollégája azonban, úgy tűnik, elrugaszkodott a sziklacsúcsról, így aztán nem is érintette a sziklafalat. Jól ismerték? - Együtt dolgoztunk - mondta Laura. - Nem tapasztaltak az utóbbi időben valami furcsát a viselkedésében? Laura tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Végül is Pussy Frank volt az, aki megszólalt. - Én nem is tudom... -Asszonyom? Pussy félve pillantott Laurára, mint aki már előre bocsánatot kér azért, amit rövidesen mondani fog. - Ha csak... a tegnapi szavait nem vesszük annak." Laura szeme összeszűkült. - Mire gondol? - Amit a Nagy Falról mesélt. A seriffhelyettes ismét megtörölgette a homlokát. -Falról? Sziklafalról? - A Kínai Nagy Falról. Csang professzor ugyanis kínai volt. 197 I - Meg lettem volna lepve, ha azt mondja, hogy skót - szuszogta a seriffhelyettes. - Különben mi a helyzet azzal a fallal? - Le akart ugrani róla. -Nofene. Hol? - Ahol a Kínai Nagy Fal van. Kínában. - Nem mondta, miért akart leugrani róla? - Vonzotta a mélység. A seriffhelyettes összecsukta a jegyzetfüzetét és zsebre vágta. -Más is hallotta? - Valamennyien - mondta Laura Fischbach. - Akkor ennyi. Ott csak akarta a dolgot, itt pedig meg is tette. Mindazonáltal meg kell kérdeznem maguktól: elérhetők a következő napokban valahol? - Természetesen megadjuk a címünket - mondta Pedersen -, de még ma vissza kell térnünk a munkahelyünkre. Megfelel ez így? - Tökéletesen - bólintott a seriffhelyettes, aztán mélyet sóhajtott. -Meg tudná nekem magyarázni valaki, mit keresnek felnőtt férfiak sziklacsúcsok tetején, ahelyett, hogy a zöld mezőkön süttetnék a hasukat a nappal? . Senki sem tudott felelni a kérdésére. 21 Mielőtt beszálltak volna a terepjáróba, bekopogtak a házba. Mayfield doktort a székébe és egyúttal magába roskadva találták. Judy és Pussy Frank halkan beszélgettek, s csak akkor hagyták abba, amikor a régészek bejöttek a szobába. A kislány, amikor meglátta őket, anyja nyakába kapaszkodott. - Csang bácsi miért nem jött vissza? Hova vitte a lepkémet? Laura nyújtotta volna a karját, hogy megsimogassa Rosalie arcát, de még idejében meggondolta magát. - Búcsúzni jöttünk - mondta aztán szárazon -, bár az az érzésem, szívesebben vették volna, ha szó nélkül távozunk. Pedersen is morgott valamit és a szőnyegre süllyesztette a tekintetét. Elhanyagoltnak és piszkosnak látszott, mint viking ősei annak idején. Legnagyobb meglepetésükre Judy erőltetetten elmosolyodott és felültette a szék karfájára a kislányt. - Ha megkérném önöket, helyet foglalnának? Laura és Pedersen szó nélkül letelepedtek. Judy sóhajtott és a férjére nézett. - Csak azt szeretném tudtukra adni, hogy nem hibáztatjuk önöket a történtekért. Ezt, azt hiszem, Sean nevében is elmondhatom. - Pedig mi hoztuk magukra a bajt - sóhajtotta Laura. - Az a kellemetlenség, ami bennünket ért, nem is hasonlítható ahhoz a tragédiához, amely Önökkel történt. Elvesztették a kollégájukat... - Csang bácsi elveszett? - Majd később elmagyarázom, Rosalie. Talán ostobaság, amit mondok, de ne legyen lelkifurdalásuk amiatt, hogy felkerestek bennünket. Nem lehet kiszámítani, honnan és mikor törnek ránk a bajok. Igaz, Pussy? - így igaz - biccentett komoly képpel Pussy Frank. - Azt tervezzük, hogy néhány hétre itt hagyjuk ezt a helyet. Sean helyettest kér, mi pedig áttesszük valahova a székhelyünket. Úgy érezzük, sürgős levegőváltozásra lenne szükségünk. Laura a szőnyegre pislogott, majd felemelte a fejét. - Mrs. Mayfield, nem tudom említette-e önnek a férje, hogy tegnap este tettem neki egy ajánlatot. - Nocsak - húzta fel a szemöldökét Judy. - Izgalmas régészeti-antropológiai témán dolgozunk, s rövidebb időre szívesen igénybe vennénk egy orvos segítségét. Megkérdeztem a férjét, lenne-e kedve elvállalni ezt a feladatot. Természetesen önök is vele jöhetnének. Kérem, fontolják meg a dolgot. Ha érdekli önöket az ajánlatom, értesítsenek bennünket. Már lefelé zötykölődtek a dombok oldalán, amikor Pedersen sírva fakadt és két öklével verni kezdte az oldalablakot. - A kurva anyjukat! A rohadt, gyilkos, kurva anyjukat! Laura viszont egyre azon a mondaton törte a fejét, amelyet Mrs. Mayfieldtől hallott. Hogy nem lehet kiszámítani, honnan törnek ránk a bajok. Pedig dehogyisnem lehet. Legfeljebb néha előfordul, hogy tévesek a számításaink. 198 Ne járj éjszaka múzeumba! Don North százados maga sem tartotta normális dolognak, hogy egy harmincöt éves katonatiszt, aki élete jelentős részét a hadsereg tulajdonából ellopott javak visszaszerzésének szentelte, egyszerre csak amulettekkel kezdjen foglalkozni. Nem mintha a már említett javak visszaszerzése élete délibábos álma lett volna, egyáltalán nem, csakhogy annak a gerillának a pisztolygolyói, amelyek egy panamai erdő mélyén repültek a tüdejébe, megtették a magukét. Bár az egészségét tökéletesen visszanyerte - legalábbis orvosai szerint - forró, nyári éjszakákon mégis gyakran arra ébredt, hogy ül valaki a mellkasán. Sóhajtott és a legújabb, amulettekíől szóló könyvbe mélyedt. Jó fél órai olvasgatás után ismételten kénytelen volt megállapítani, hogy az amulett-tanhoz jó adag hiszékenység kell. Alighanem igaza van Nóra Ajvazjannak: csak az kerül a hatásuk alá, aki maga is hisz bennük. Úgy gondolta, ad magának egy utolsó lehetőséget. Kimegy az előtérbe, levegőzik egy kicsit, visszajön, olvas újabb ötven oldalt és ha ez sem hozza meg a kedvét, hagyja a fenébe az egészet. Amikor nekikezdett a vastag könyvnek, bízott benne, hogy végül is választ kap belőle néhány olyan kérdésre, amely hetek óta az oldalát furkálja. Többek között arra, vajon meg lehet-e ölni egy kőből összerakott csecsebecsével úgy valakit, hogy az illető egyszerűen csak a nyakába akasztja. Arról már nem is beszélve, hogy képes-e egy amulett repülésre kényszeríteni a holt tárgyakat, például egy ásót. Sóhajtott és a legtávolabbi ablakmélyedésbe húzódott a folyosón. Már a harmadik amulettes könyvet olvasta és még mindig a legcsekélyebb mértékben sem volt meggyőződve róla, megérte-e a fáradságot. A kedves, idős könyvtárosnő időről-időre barátságosan elbeszélgetett vele, sőt megígérte, hogy újabb könyveket keres neki, a fiatal, bögyös kis szőke azonban látha- tóan inkább égy szakállas, jeansbe öltözött, papucsos pasassal volt általában elfoglalva, így aztán alaposan meg is lepődött, amikor nyílott az ajtó és a bögyös szőke felcsüccsent a mellette lévő ablak párkányára. - Nem zavarok? Cigarettát húzott elő a zsebéből és rágyújtott. Kellemes, Barbie-baba arca volt, keblei sokat ígérőek. North felé fújta a füstöt és kedvesen rámosolygott. - Ön katona? - Százados vagyok - mondta North. Tudta, hogy a lány a kérőlapjáról olvasta le a foglalkozását. - Volt egyszer egy barátom, az is katona volt. Nem szerettem a ruhája szagát. - Biztos olcsó, mosószert használtak a mosodában - mondta North. - Csak úgy bűzlött tőle a gatyája. Meg az egész pasas. Kép-• zelje csak, még az ágyban is azt a szagot éreztem. A végén már azt hittem, kiütéseket kapok tőle. - Kellemetlen lehetett - bólogatott együttérzőn a százados. -Amennyiben arra irányult a kérdése, töredelmesen bevallhatom: az én gatyámnak nincs kincstári szaga. - Maga aztán jó fej - vigyorgott a lány. - Ha nem lennék foglalt, meg is szagolgatnám. - Akkor ez nem jött össze - mondta North. - Izgatják magát az amulettek? - Ez a hobbim - mondta North. - Valahogy szeretem őket. -Gyűjti is? - Igazából még csak gondolkodom a dolgon. -Mrs. Steward szerint gyakran jár ide amulettes könyveket olvasni. Mrs. Steward a segítőkész, idős hölgy lehetett az olvasóteremből. ' - Igaz is. Hol van Mrs. Steward? - Megbetegedett - sajnálkozott a lány. - Én helyettesítem. Mrs. Steward gyakran beteg. Az az igazság, hogy a figyelmem- , be ajánlotta magát. Azt mondta, kedves, komoly fiúnak látszik. Hát én szeretnék is segíteni magának. Ha megmondja, mit tegyek, szívesen megteszem. Nem volt szemernyi kacérság sem az ajánlatában. North meg- 200 201 értette, hogy a lány valóban foglalt és valóban nem óhajt kikezr-deni vele. A lány félrehajtva a fejét a századosra pislantott. - Nemrégiben valami balhé volt a temetőben. - Igazán? - kérdezte North óvatosan. - Kiásták egy boszorkány-csajnak a sírját. Maga nem tud róla? - Alig valamit - mondta North. - Állítólag ki is nyírtak valakit. Mintha azt olvastam volna, hogy egy North nevű százados fedezte fel az egészet. - Csupáncsak arra jártam - mentegetődzött North. - Kellemetlen história. - Én biztos, hogy frászt kaptam volna éjszaka a sírok között. - Lecsusszant az ablakpárkányról és Northra mosolygott. - Csak levegőzzön nyugodtan tovább. Nekem vissza kell mennem. Tudja, milyenek az olvasók. Épp akkor Icell nekik valami, amikor nem vagyok odabent. Mindig így szokott lenni. Don North százados ekkor úgy döntött: elege van az amulet-tekből. A fene se tudja, mi történt abban a temetőben: lehet, hogy egy dilisen gyilkos kis tyúk valóban ellopott néhány csontot a boszorkány maradványaiból. Az, hogy az ásó feléje repült, érzékcsalódás is lehetett. Az amulett nem tehet semmiről. A katonák meghaltak, mert a katonák általában meg szoktak halni. Mindegyikük összeszed valamit, ki golyókat Panamában, ki amőbá-kat Afrikában, ki vírusokat akárhol. Aztán egyszerre csak megáll a ketyegőjük, miután a kis férgek megtették a magukét. Olvasok még tíz oldalt - gondolta -, de egy sorral sem többet. Akkor becsukom a könyvet és mindörökre megfeledkezem arról a szóról, hogy amulett. Visszament a helyére és folytatta az olvasást. Egészen addig, amíg a bögyös kis csaj oda nem jött hozzá. - Kijönne velem egy pillanatra? North becsukta a könyvet és a lány után baktatott. A kis szőke ezúttal nem ült be az ablakmélyedésbe és cigarettára sem gyújtott. - Nem akarok odabent beszélni, mert a múltkor egy öregasszony panaszt tett, hogy túlságosan sokat jártatom a számat. Várjon csak - papírdarabkát vett elő a zsebéből és rápillantott. - Van magának olyan ismerőse, hogy Nóra Ajvazjan. Nem akármilyen név, mi? -Mi van vele? 202 North érezte, hogy kellemes csiklandozás birizgálja a tarkó-ját. - Idetelefonált. Azt kérte, nézzünk utána, ül-e nálunk North nevű olvasó. Persze azonnal tudtam, hogy maga az. Szóval, azt kérdezi, érdeklik-e még az amulettek? Ha igen, menjen be hozzá este kilenckor. -Hogyan? - Én csak azt mondom, amit üzent. Valami új darab a gyűjteményébe? Arra kéri, ne hívja fel, mert ki kellett mennie terepre. Az mi? - Alighanem ásatás - mondta North. - Jé,'nem is tudtam, hogy így hívják. Szóval, százados', erről van szó. Olvas még tovább? -Egy megveszekedett betűt sem - mondta határozottan North. - Azt hiszem, jó darabig nem foglalkozom amulettekkel. - Csinos az a csaj? -Kicsoda? -Arégésznő. - Az - mondta North. - Hát akkor csak rajta. Ha rám hallgat, nemcsak az amulette-ket nézi, hanem a nyakat is, amin lógnak, meg még lejjebb is. Azt hiszem, jobban járna velük. - Kösz a tanácsot - mosolygott North. - Majd próbálkozom. - Sok szerencsét. Egészen a kijáratig mosolygott. Ott aztán lehervadt a mosoly az arcáról. Az első telefonfülkéből felhívta az asszonyt. A telefon csengett néhányat, majd valaki felvette a kagylót. -Halló? - Nóra Ajvazjannal szeretnék beszélni. - Sajnos nincs idebent. Ki keresi? North habozott, aztán megmondta a nevét. A másik a vonal végén felnevetett. - Maga a fickó az amulettekkel? -Kivel beszélek? - 203 - Martina Ford vagyok, Nóra kolléganője. Most jöttem vissza szabadságról. Azt hiszem, én leszek a maga álmai asszonya. - Nóra eszerint nincs a közelben? - Kint van terepen. Kitúrtak valami indián temetőt. - Nem üzent nekem semmit? - Velem nem. És ön üzen neki valamit? - Semmit, köszönöm. Nem venné rossz néven, ha valamelyik nap belátogatnék önhöz? - ' -Ellenkezőleg, százados. Nóra legendákat mesélt önről. Hogy egy buldog szívósságával veti magát a dolgok után. Mondja, beletartozik ebbe a barátnőm is? - Természetesen - mondta némiképpen zavarba jőve North. . - Ennek örülök. Igazán ráférne már egy szerető szív. Akkor hát viszlát. North letette a telefont. Mintha azt sugdosta volna égy éber tündér a lelke mélyén, hogy nincs rendjén körülötte valami. Egyelőre fogalma sem volt róla, mi lehet az. A múzeumban már nem volt senki; az utolsó látogatók is eltávoztak úgy nyolc óra tájban. Az idős, feketebőrű portás, oldalán nagykaliberű stukkerral, North felé intett a fülkéből. -Jó estét, százados. Mrs. Bookmakert keresi? -Az ki? - Nóra asszony. Bocsánat, ön bizonyára csak Ajvazjanként ismeri. Még nem láttam ma. - Azt üzente, kilenckor vár. - Hát ha azt üzente, menjen csak fel hozzá. Lehet, hogy a teherautóval jött be. Northnak fogalma sem volt róla, mi az a teherautó. Mindenesetre felkocogott a bársonnyal borított márványlépcsőn az első emeletre. A hosszú folyosón, amelyen végig kellett mennie, szobrok sorakoztak a falak mentén. Az egyik - alighanem Aphroditét, a szerelem istennőjét ábrázolta - kísértetiesen hasonlított Nórára. Még a haját is olyan furcsán, méhkasszerűen csavarta fel, mint ő. Elmosolyodott, hogy rájött az asszony titkára. Nóra az antik istennőktől tanulta el a hajviselés és az öltözkö- 204 dés fortélyait. Sóhajtott és arra gondolt, hogy ez nála bizony sokkal, de sokkal nehezebben menne. Vajon mit szólnának a támaszponton, ha egyszer Mars isten páncéljában és dárdájával jelenné meg közöttük? Messze, a folyosó végén égett csak egy gyenge villanykörte. Az ablakokon besütő hold fénye megcsillant a szerelemre és háborúra teremtett márványtesteken. Szomorú volt arra gondolni, hogy azok a férfiak és nők, akikről az isteneket mintázta a szobrász, valamikor éltek, szépek voltak és fiatalok. Azóta viszont már a csontjaikat is eltakarította a múló idő. Akárcsak a boszorkányokét. Mintha megvillant volna előtte valami. Megtorpant és a villanykörtére nézett. A körte kacsintott egyet, aztán elfeketedett. North százados lassan elindult előre. Nóra szobája még jó néhány kanyarral odébb volt: túl a római szarkofágokon. S bár a hold nem fukarkodott a fényével, a nagy ablakokon éppen elég áradt be belőle a folyosóra, mégis furcsán tejszerű volt idebent a világ. Mintha nyúlós, fehér köd úszott volna a levegőben. Léptei neszét elnyelte a vastag, puha bársony. Ahogy Nóra szobája felé haladt, kellemetlen érzések kezdték birizgálni a hátát. Olyanféleképpen, mint amikor meg vagyunk győződve róla, hogy figyel bennünket valaki. North megnyalta a szája szélét. Ismerte ő már jól ezt az érzést: nem is egyszer találkozott vele a dzsungelek mélyén. Persze az is előfordult, hogy csak kíváncsi majmok tekintetét érezte a hátában. Ebben a múzeumban azonban nem voltak majmok. Vagy ha voltak is, élők semmiképpen. Már csak ötven lépés Nóra szobájáig, már csak negyven, aztán megtudja, mit akar tőle. Még harmincöt... Ekkor toppant elé az ismeretlen nő. Minden bizonnyal a fal mellé állított istennők között várakozott rá, éppen a kőkopor-sókkal szemben. North a pisztolya után nyúlt, aztán visszakapta a kezét. Miért is hozott volna fegyvert Nórához? A nő hosszú, fehér, oldalt felsliccelt, tunikaszerű ruhát hordott, s ha valóban márványból lett volna a teste, North százados meg lett volna győződve róla, hogy az időszámításunk előtti utolsó athéni divat szerint öltözködik. Mivel azonban nagyon is húsvérnek látszott, nem gondolhatott másra, minthogy a késő estig 205 dolgozó kutatók közül valaki behozta magával kényelmes köntösét. - Jó estét - mondta zavartan mosolyogva.- Nóra Ajvazjan- hoz jöttem. A szemben álló nő - mert hiszen a tunika alól kidomborodó keblei és erős csipeje mutatták, hogy nő áll előtte - nem válaszolt. Felemelte a kezét és megigazította a haját. North megköszörülte a torkát. Talán nem beszél angolul -gondolta - Nóra nemrég említette neki, hogy jó néhány külföldi, elsősorban európai régész dolgozik náluk: Talán ez is közülük való. - No-ra - ismételte tagoltán. — Nóra Ajvazjant keresem. Furcsa volt, hogy nem látja a nő arcát. Akárhogy is igyekezett megpillantani, nem sikerült. Mintha szándékosan állt volna úgy, hogy ne essen rá a holdfény. Egyetlen pillanatig még az is megfordult az agyában, talán Nóra tréfálkozik vele, de aztán gyorsan el is vetette az ötletet. Nóra nem az a típus, aki hajlamos az efféle bohóckodásra. Széttárta a karját és tett egy lépést előre. - Nórához kell mennem - mondta rábeszélő hangon. - Engedjen, kérem. Az asszony ekkor ismét a hajához nyúlt. Valami megvillant a kezében - talán egy hosszú hajtű -, s alig néhány milliméter-nyire húzott el North százados arca előtt. North kétségbeesetten felkiáltott. Elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy rádöbbenjen: ha nincsenek kivételes reflexei, talán már nincs is szeme. Ez a valaki itt az orra előtt majdhogynem kiszúrta a hajtűjével. Még mindig nem tudta pontosan, hányadán is áll az ismeretlennel. Lehet, hogy valami bolond, aki istennőnek képzeli magát? Olvasta egyszer valahol, hogy egy francia beköltözött Napóleon sírjába, ahonnan rendőri erővel kellett kilakoltatni. Azt állította, ő a nagy Bonaparte inkarnációja és jogában áll elfoglalni az épületet. - Megőrült? - ordította elkeseredetten. - Majdnem kibökte a szemem! Tegye már el azt az izét! North százados vagyok, nem betörő! A tű ismét megvillant. North oldalra vetette magát és nekizuhant egy szobornak. Érezte, hogy a márványistennő keze az oldalbordáinak ütődik - szerencsére ebben nem volt hajtű, csak 206 valami mécsesféle. A tű North arcát kereste, de csak az olajlámpát tartó istennőt találta meg. North hallotta, ahogy sercegve végigfut a márványfelületen. A százados ekkor halálos biztonsággal megérezte, hogy ez a valaki itt vele szemben nem feléledt istennő, nem is tunikába öltözött tudományos kutató, de még csak nem is szobrokat strá-zsáló éjjeliőr. Ez a valaki őrá várt: pontosan tudta, hogy jönnie kell. Eszerint vagy Nóra csalta csapdába, vagy... Az asszony keze előrelendült. North immár könnyedén kikerülte a hajtűt és éppen elkapta volna támadója karját, amikor szétnyílott a tunika slicce. Két formás láb villant fel a százados ámuló szemei előtt - karcsúak és mégis izmosak. Szemmel alig követhető sebességű táncba kezdtek; bármennyire is igyekezett, képtelen volt követni a mozgásukat. A tunikás lány végül egy szinte levegőben lebegő ugrás után iszonyú erővel arcon rúgta. North százados azt hitte, leesik a feje és szép nagy ívben kiszáll az ablakon. Pedig kapott ő már rúgást a fejére, nem is egyet - géppisztolyaggyal is megkínálták néhányszor - ez a rúgás azonban minden eddigi megrázkódtatáson túltett. Nekivágódott a falnak, majd szépen, lassan lecsorgott róla a bársonyszőnyegre. A tunikás támadó megállt néhány méternyire tőle és lenézett rá. North érezte, azonnal fel kell állnia. Ha késlekedik, vége. Ez a valaki könyörtelenül bele fogja szúrni a tűt a szemébe. Maga sem értette, honnan szerzett annyi erőt, hogy még egyszer a talpára álljon. Bár mindenféle színű és nagyságú karikák pörögtek a szeme előtt, nem tétovázott. Minden saolin-tudását összeszedve támadott. Ekkor megismétlődött az előbbi koreográfia. A hosszú tunika slicce szétnyílott s az izmos, kreolra napozott lábak, gyors táncba kezdtek. North védte ugyan magát, de mindhiába. Iszonyatos erő vágódott a fejéhez és a szőnyegre taszította. Az eszméletét szerencsére egyetlen pillanatra sem vesztette el. így aztán jól látta, hogy az ismeretlen nő megindul felé. A holdfény megcsillant a kezében tartott tűn. Sárga fényéből North arra következtetett, hogy bizonyára bronzból készült. Talán római hajtű lehetett. Az ismeretlen föléje hajolt. North megpróbálta védeni az arcát, de a tunikás szinte gyengéden elhúzta a kezét. North érezte, olyan erő lakozik benne, amellyel talán még egy elefánt sem 207 I tudna versenyre kelni. Egyetlen ezredmásodpercre mintha a szemét is megpillantotta volna. Mintha annak a lánynak a szemei lettek volna, aki a könyvtárban szóba elegyedett vele. Aki randevúra hívta Nóra nevében. A lány a kezére lépett. Nem volt nagy lába, de Northnak esélye sem volt rá, hogy megmoccanjon a talpa alatt. Mintha úthengert gurítottak volna az ujjaira. A lány felemelte a hajtűt. North szájából rémült kiáltás szakadt ki, mert biztos volt benne, hogy a következő pillanatban a római fibula beleszalad a szemébe. Te jó isten, hát mit követett el? S akkor egy benső hang a lelke mélyén megsúgta neki, azért kell meghalnia, mert azon az esős éjszakán megtalálta a kamiont a temető bejáratánál és összeakadt azzal az ismeretlen lánynyal. Úristen! Hiszen ez a lány... talán. A tű elérte azt a pontot, ahonnan már csak lefelé zuhanhat. North képtelen volt behunyni a szemét. Megvonaglott a lány talpa alatt, s várta a végső, mindent eldöntő szúrást. Ebben a pillanatban zseblámpa fénye villant a folyosó végén. Olyan messze, hogy North meg volt győződve róla; az Atlantióceán túlsó partjáról világít valaki felé. Kiáltani akart, de a támadó villámsebesen a torkára tette a talpát. - Hé! - hallotta a messze-távolból. - Hol a fenében kószálsz, Billy? Itt is kialudtak a lámpák? Billy nem válaszolt, a lámpafény viszont elindult feléjük. Ami ezután következett, azt North éppen úgy nem tudta megmagyarázni, mint ahogy arra sem tudott magyarázatot adni, ami a temetőben történt. Amikor a lapát és a köbméternyi föld megindultak felé. A lány visszadugta a tűt a hajába, lehajolt és felrántotta a szőnyegről. Csak úgy, félkézzel, mint ahogy egy elejtett párnát emel fel a háziasszony. North megemelkedett és hallatlan könnyedséggel lebegett a levegőben. A nő alig-alig érintette, mégis úgy érezte, mintha ki tudja milyen erő vigyázna rá, hogy le ne zuhanjon. Ez azonban még csak a kezdet volt. Mivel arccal lefelé a kő-koporsók felé lebegett, jól látta, hogy az egyik -ki tudja, hány tonnányi - monstrumnak megemelkedik a fedele és lecsusszan a .szarkofágról. Az istennő ekkor elkapta a csuklóját és iszonyú erővel a koporsóba csapta. North agya beleremegett a zuhanásba. Ezúttal alighanem az .eszméletét is elveszítette néhány pillanatra, mert amikor magá- hoz tért, éjszakai sötétségben találta magát. Rémült kiáltással emelte fel a karját. Hideg kőlapot érzett a feje felett. Egyszer-kétszer kétségbeesetten elüvöltötte magát, aztán amikor rájött, hogy feleslegesen erőlködik, abbahagyta. Nem tudta pontosan, mennyire nyeli el a hangját a szarkofág, de attól tartott, nagyon. Abban viszont biztos volt, hogy amint elvonul a vész a folyosóról, támadója visszatér hozzá és befejezi, amit elkezdett. Kétségbeesetten gondolt a csillogó fibulára és legszívesebben a kőfalba verte volna a fejét. Aztán egyszerre csak megpillantott egy egészen halvány-, alig-alig látszó fénycsíkot. Kívülről jött, s a folyosón játszadozó holdsugarak kisöccse lehetett. Csak ő férhetett be azon a keskeny résen, amely a fedelet és a koporsó testét elválasztotta egymástól. North százados arra gondolt: ez az egyetlen esélye a megmenekülésre. Hacsak közben meg nem fullad. Gyors, kapkodó mozdulatokkal rángatta le magáról a zokniját. Tudta, hogy nincs.sok ideje, mert ha megtalálják az elektromos hibát, vagy ha a lámpás férfi elmozdul a folyosóról, vége. Bár nehezére esett a kemény, és nem is túlságosan tágas helyen a mozgás, nem lankadt. Amint végzett a zoknikkal, megkereste a zsebkendőjét, lerakta a lábához a zoknik mellé, majd előkotortá azt a gyufásdobozt is, amelyet előző nap vágott zsebre a támaszpont étkezőjében. Még kommandós korából maradt meg az a szokása, hogy mindig volt gyufa a zsebében - annak ellenére, hogy nem dohányzott. Remegő kézzel gyújtotta meg a gyufát. Szerencsére volt annyi levegő odabent, hogy azonnal fellángoljon. Mint ahogy a zokni is meggyulladt, ahogy belekapott a gyufa lángja. North százados a következő percekben a pokol kínjait szenvedte végig. Lábától alig néhány centiméternyire égett a zoknija és a zsebkendője; előbb csak melegítette, majd egyre fájdalmasabban sütötte a bőrét. Az orrfacsaró füst ráadásul ellopta előle a levegőt, betelepedett a tüdejébe, behatolt a zsigereibe és az , agyába is. Köhögött, krákogott, kiáltozott, verte a kőkoporsó ol- 208 209 dalát, majd végső kétségbeesésében eloltotta a már különben is hamvadozó bűzkupacot. A füst ekkor utat találva a milliméternyi résen át elindult kifelé. North százados füsttel teli tüdővel utánabámult, majd elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy valaki az arcára szorítja a tenyerét. A füst mintha már nem gomolygott volna körülötte. A fény azonban, amely ott világított felette, szinte égette a szemét. - Magához tér - mondta valaki. - Mondtam, hogy megússza. North megpróbálta elsöpörni a tenyeret az arca elől, de amikor hozzáértette a kezét, érezte, hogy valami gumiféle: talán oxigénmaszk. Egyetlen pillanat alatt eszébe jutott mindaz, ami az elmúlt percekben történt vele. Megpróbálta végérvényesen nyitva tartani a szemét. A fölé hajló arcok ismeretlenek voltak, kivéve a portást, aki felengedte. - Hol a lány? - nyögte, miközben megpróbált a talpára állni. Valaki a hóna alá nyúlt és felsegítette. - Milyen lány? - kérdezte a portás. North hirtelen rádöbbent: jobb ha lakatot tesz a szájára. Kör-bejártatta a tekintetét, de mivel nem látott tunikát a közelében, megnyugodva lehunyta a szemét. Néhány perc múlva annyira magához tért, hogy képes volt kiötölni egy hihetőnek tűnő történetet. - Pokoli szerencséje volt, százados - mondta a portás megveregetve a vállát. - Maga aztán firkás fickó. Ha engem zártak volna abba az istenverte koporsóba, eszembe nem jutott volna, hogy meggyújtsam a zoknimat. Pedig, ha az enyém begyulladt volna, magától leesik a szarkofág teteje. - Ki szedte le rólam a fedelet? - kérdezte North. - Mi hárman - mondta a portás a két éjjeliőrre mutatva. -Amikor meghallottuk, hogy üvölt a füstjelző, majd összeszartuk magunkat. Hányan voltak a csirkefogók? - Nem láttam pontosan - mondta a százados. - De négyen biztosan. - Micsoda elvetemült rohadékok - csóválgatta a fejét a feketebőrű férfi. - Előbb meglazítják a körtét a foglalatban, aztán 210 dolgozni kezdenek. Csak tudnám, mi a fenét akartak elvinni? Talán egy istenszobrot. - Biztos le akarták ereszteni az ablakon át- találgatta az egyik éjjeliőr. - Mindjárt jönnek a zsaruk, százados úr. Meg is jöttek, csak éppen nem tudtak mit kezdeni az üggyel. Fejüket csóválgatták s megkérték North-t, fáradjon be másnap hozzájuk és mesélje el még egyszer töviről-hegyire a történteket. Az éjjeliőrök végigjárták a tenneket, de a riasztókészülékek nem jeleztek semmi rendkívülit. Úgy látszott, North megzavarta a támadókat, akik aztán rajta vezették le a dühüket. Éppen éjfél volt, amikor beérkezett a múzeumba az ágyából kirángatott Nóra Ajvazjan. Az asszony fekete szeme alatt húzódó diszkrét ráncocska mutatta, hogy nem sikerült még a rövid alvás után száz százalékig rendbe hoznia magát. North a szarkofágok mellett beszélgetett az éjjeliőrökkel és egy hátramaradt rendőrrel, amikor Nóra Ajvazjan felbukkant a folyosó végén. Futva közeledett: fekete haja hollószárnyként lebegett az arca mellett. - Mi történt? Istenem, mi történt? - Végignézett a kormos, égett, szánandoan rongyos Nortbon, majd összecsapta a kezét -Magát meg mi lelte, százados? - Találkoztam a betörőkkel - mondta North. - Mit keresett maga záróra után a múzeumban? A feketebőrű portás felkapta a fejét. North mereven az asszony szemébe nézett. - Hiszen maga hívott, Nóra! Nem emlékszik rá? Azt mondta, jöjjek be kilencre, akkor tér vissza az ásatásáról. Nóra Ajvazjan mélyet sóhajtott és bólintott egyet. - Igaz... Istenem... hogy megfeledkeztem róla! North elégedetten látta, hogy a portás szemében kialszik a gyanakvás lángja. - Éppen magához igyekeztem, amikor beleütköztem a tolvajokba. - Jöjjön be hozzám, igyék egy teát, aztán majd hazaviszem. Odakint a portás és az éjjeliőr leoltották a lámpákat. A zsaru körülnézett és ő is távozott. Az ajtó becsukódott Nóra Ajvazjan és North mögött. 211 Ahogy egyedül"maradtak, Nóra megperdült a tengelye körül. Szeme, mint fekete szén, villogott az asztali lámpa halvány fényében. - Mit akar ez jelenteni, százados? - kérdezte kemény hangon. - Lehetőleg ne akarja elhitetni velem, hogy be akart mászni a szobámba egy csókért. ; - Az ötlet nem rossz, de valóban nem ezért jöttem - morogta North. - Hanem miért? É . •- Mert maga hívott. -Én?! - Pontosabban szólva, azt hittem, maga hívott. - Hogy a fenébe hívtam volna, amikor egész nap kint voltam az indián temetőnél? -Ki tudott róla? Nóra Ajvazjan szeme összeszűkült. - Ne tegyen fel nékem itt kérdéseket, hallja-e! Ha valakinek oka és joga van kérdéseket feltenni, akkor az én vagyok. Ki vele, miről van szó! -, North szép sorjában elkezdte mesélni a délután történteket. Az amulettes könyvet, a lányt a könyvtárban, a telefonhívást az üzenettel, hogy kilencre jöjjön ide. : -Egyszerűen érthetetlen - tárta szét a karját az asszony. -Eszem ágában sem volt felhívni magát. - Ki tudott róla, hogy indián temetőt ás? - A kollégáim, a feleségeik, a gyerekeik, a fityfene se tudja. Nem katonai titok ez, százados. - Fázik a lábam - mondta hirtelen North. Az asszony lenézett North kormos lábára, amely emellett még vörös is volt, s éppen ezekben a percekben kezdtek kibújni a bő-, re alól az ilyenkor szokásos, apró hólyagok. Nóra Ajvazjan a szívéhez kapott. _ - Atyaisten! Mit csinált magával? - Meggyújtottam a zoknimat és a zsebkendőmet, hogy szólaljon meg a tűzjelző. , - Várjon! Ne mozduljon! Kiviharzott a szobából, hogy két-három perc múlva egy egész gyógyszertárral térjen vissza. - Tolja le a nadrágját! 212, - Muszáj ezt? - kérdezte North zavartan. - Inkább egy zokni kéne. - Azt is kap. Ne féljen, nem fogom megcsiklandozni. Na, gyerünk! North mély sóhajok közepette megszabadult a kívánt ruhadarabtól, miközben arra gondolt: úgy látszik, ezen a napon valamennyi nő, akivel csak találkozik, a nadrágjával, vagy az alsóneműjével van elfoglalva. Az a lány is a könyvtárban... - Jaj! - Semmi izgalom - nyugtatta Nóra Ajvazjan. - Régi kuruzs-ló családból származom. - Remélem, nem volt köztük boszorkány - sziszegett North. - De bizony hogy volt. Ráteszünk egy kis kenőcsöt és bekötözzük. Holnap szépen besétál az orvosukhoz é^s megmutatja neki. Ha nagyon fájna, vegyen be valami csillapítót. Most pedig kapja fel a gatyáját, nehogy kísértésbe essek. North felöltözött és engedelmesen felhúzta a lábára a sebtében előkotort gyapjúzokhit. - Csak ne hálálkodjék - torkolta le az asszony, amikor North köszönésfélét rebegett. - Egy száz éve halott indián lábáról húztam le. Jól van, csak tréfa volt, hozok egy pohár vizet, ha megijedt. Nos, ki vele, százados, mesélje el szép sorjában, hogy került ide! North újra szép sorjában elmesélte. Elmondta, hogy bent ült a könyvtárban az amulettes könyvek között, amikor a lány odajött hozzá és átadta az üzenetét. - Holnap majd a körmére nézünk - mondta Nóra. North bólintott, belül viszont meg volt győződve róla, hogy nem sok eredménnyel jár majd ez a körülnézés. Fokozzák le, és küldjék szenet lapátolni egy lerobbant gőzösre, ha azt a lányt még a könyvtárban találják. Az asszony kiment a teakonyhába, majd rövid idő múlva gőzölgő csészékkel tért vissza. - Ezt igya meg. Nincs itt bent más,.csak gyümölcstea. Szóval, azt mondja, még mindig érdeklik az amulettek? - Eddig érdekeltek - mondta North. - Ettől a perctől kezdve ,azonban... -Állítsa le magát és ne esküdözzön! Az az érzésem, hogy hosszú és virágzó kapcsolatunk során ön mindvégig elhallgatott előlem valamit. Igaz? Egyáltalán nem tartom ugyanis normális dolognak,--hogy egy százados, ráadásul a belső biztonsági szol- /', , 213 gálattól, csak úgy, minden ok nélkül, amulettek iránt kezdjen érdeklődni. Maga annak tartja? - Én sem tartom annak. - Na látja? Akkor viszont ki vele, miről van szó? Hátha tudok segíteni magán. North végzett a lelkében egy utolsó számvetést, amely nagyjából a körül forgott, hogy szabad-e esetleges életveszélynek kitennie az asszonyt; végül arra gondolt, akárkik is álljanak a merénylet mögött, nagyon is tisztában vannak Nóra Ajvazjanhoz fűződő, sajnálatos módon ártatlan kapcsolatával. - Beszéltem Martina Forddal - mondta hirtelen. Nóra csalódott képet vágott. -Igazán? - Csak telefonon. Amikor felhívtam magát, hogy valóban jöjjek-e ide, ő vette fel a kagylót. -És? - Nagyon kellemes hangja van. - Ezt akarta nekem elmondani? - Ez csak a bevezetés. Elmesélte, hogy szabadságról érkezett vissza nemrég. - így is van - bólintott Nóra. - Felajánlotta, hogy ha érdekelnek az amulettek, nyugodtan forduljak hozzá. -Hozzá bármilyen problémájával nyugodtan fordulhat, -mondta szárazon az asszony. - Emlékszik még a temetőre, ahol először találkoztunk? - Persze, hogy emlékszem. - Akkor hallgasson rám, Nóra. North hátradőlt a karosszékében, kinyújtotta a lábát és részletesen elmesélt mindent, ami az utóbbi időben történt vele. • Kezdve attól a pillanattól, hogy meglátta a kamiont a temető bejáratánál. Nóra sok mindennel tisztában volt, ezért, ha olyan részekhez ért, amelyekről az asszony már tudott, néhány szóra rövidítette az eseményeket. ; - Maga még nem látott olyat - mondta sóhajtva. - Az a roha-dék ásó úgy jött felém, hogy nem hajította el senki. El tudja ezt képzelni? - Hát, nemigen - ismerte be Nóra Ajvazjan. - Pedig a meztelen igazságot mondom. Ezután jött a föld. Még szerencse, hogy a nagyja elzúgott mellettem. 214 -Nem lehetséges, hogy csak... elképzelte a dolgot? - Dehogynem - ismerte be North. - Akkor viszont valami hipnózisfélének az áldozata lettem. Erre különben már magam is gondoltam. Mindenesetre, ez sem változtat a dolgok lényegén. Az a lány keresett valamit a sírban, s amikor megzavartam a munkáját, meg akart ölni. Vagy elkápráztatni. Bár Winter halála inkább az első verziót támasztja alá. - De hát mi az ördögöt kereshetett abban a sírban? - Maga akkor azt mondta, bizonyára csontokat. Ereklyének. - Az akkor volt. Most már fogalmam sincs róla, mit higgyek. - Én tudom — mondta North. -Mit? - Hogy mit keresett. - Igazán? Akkor árulja el nekem is, ha már bekentem a lábát. - Egy amulettet - mondta North. Az asszony összehúzta a szemét. -Miféle amulettet? És egyáltalán... honnan tud maga róla? - Onnan, hogy végül is én találtam meg. - Mutassa. - Hát ez az - sóhajtotta North. - Már nincs nálam. Nóra Ajvazjan gyanakodva nézett rá. - Ugrat, százados? - Eszem ágában sincs - tiltakozott North. - Emlékszik a kövön a kézre? - Milyen kövön? - A sírkövön. Egy tenyér lenyomatát vésték rá, amelynek hiányzik az egyik ujja. - Már emlékszem - bólintott komoran az asszony. - Nos, egy amulettet találtam a közelben, kövekből összeillesztve. Mégpedig úgy, hogy különböző fajtájú kövekből rakták össze, a közepére pedig egy csonkaujjú tenyér alakjára csiszolt valamit biggyesztettek. Úgy néz ki, mint az intarzia. El tudja képzelni? - Hm. És milyen következtetést von le mindebből? - Hogy az a lány ezt-az amulettet kereste. Azt a sírt már rég elfelejtette mindenki, amíg egyszer csak megtalálta néhány lelkes diák, s kibogarászta a régi papírokból, hogy egy kétszáz éve elégetett boszorkány sírjáról van szó. Helyreállították, lefény- 215 képezték, büszkék voltak rá, betették az újságba. Valaki elolvasta és felfigyelt rá. -És?' " . - Ez a valaki tudta, hogy kell lennie a sírban egy amulettnek. Annak az amulettnek! Nóra szinte ijedten emelte fel a kezét. - Várjon csak, százados, azt hiszem, nem tudom követni. Ön feltételezi, hogy valaki, aki mintegy véletlenül észrevette az újságban a boszorkány Davies sírjának a fényképét, erről azonnal tudta, hogy kell lennie a sírjában egy amulettnek? .. - így van. - Honnan tudta volna? - Éppen ez a kérdés. Például onnan, hogy ott a sírkövön a kéz lenyomata. Elképzelhető, hogy minden olyan sírban, amelynek a kövén ilyen kéz látható, található egy amulett is. - Utánanézett, hány olyan sírt tártak már fel, amelyiknek a kövén megtalálható ez a kéz? North szomorúan bólintott. - Egyet sem. ^ . - Akkor meg mi a helyzet? - Teljes sötétség. . . . . - Talán még az elképzelhető, hogy ennek a bizonyos Davies-nek a kései leszármazottai túrták fel a sírját. Bár ha jobban belegondolok, ez is eléggé valószínűtlen. Maga kőamulettröT beszél. Még hatíz kiló arany lett volna benne... - Van még egy másik lehetőség is - mondta North. -Micsoda? - Az, hogy nem a leszármazottai keresték az amulettet -Hanem kik? - Azok... akikhez tartozott. Az asszony szeme kikerekedett. - Kikhez tartozott? - A boszorkányokhoz - mondta North. Nóra Ajvazjan hátrahőkölt. - Normális maga, százados? ^ - Lehet, hogy nem egészen - ismerte be North -, de azért menjünk csak tovább. Arra gondolok, hogy a boszorkányok... tovább élnék. - Mi az, hogy tovább élnek? Boszorkányok nem is léteztek! A sötét középkor legostobább és legszégyenteljesebb tette volt 216^ , a boszorkányüldözés. Tudja, hány szerencsétlen ember végezte máglyán háromszáz év alatt? -Nem, de... - Cirka tizenegymillió. Nem akarom emlékeztetni a salemi boszorkányok perére... , - Annak a lánynak, aki Wintert megölte, rendkívüli képességei voltak. Nóra szeme megvillant a lámpa fényében. - Figyeljen ide, százados. Kezdem azt hinni, hogy nekem is rendkívüli képességeim vannak. Rendkívül szívós a türelmem, hogy éjfél után negyven perccel a lábát kenegetem és az ostobaságait hallgatom. - Akkor válaszoljon arra a kérdésemre, hogy került ra Win-terre a sír fedele? • - Egyszerűen ráesett. - Hogy eshetett rá? - Fogalmam sincs róla, de nem is érdekel. Valaki feltámasztotta és rábillent. -Ki? -Előző nap odamehetett ötven szektatag, feltámasztották, majd elmentek. Éjszaka visszatért a lány.:. - Nem érzi, hogy nincs rendjén itt valami? - Nem. . ' • • North mélyet sóhajtott. - Azonkívül egyszerre csak felém szállt egy ásó, hogy majd' nem levitte a fejem. És azt az ásót nem hajította el senki. Magától röppent fel, mint ahogy egy csomó föld is magától indult útnak. - Ezt egyszer már megbeszéltük. - És nem is jutottunk semmire. Nem hiszem, hogy hipnotizáltak volna. Az a lány úgy verekedett, mint egy profi. - Mit mondott, hova lett az amulett? -Ellopták. '-. . -Magától? ' North megsimogatta az állat, aztán fittyet hányva katonai titokra, szigorú hallgatási kötelességre, elkezdte mesélni a támaszponton történteket. Hogy az amulett először Dean Hutton-hoz került. - Várjon csak - emelte fel a kezét az asszony. - Miért nem szolgáltatta be? Tudja jól, hogy ez államilag előírt kötelesség. - Be akartam én - védekezett North -, csak éppen sürgős, hi- 217 vatalos dolgom támadt. Mire visszajöttem, Dean a nyakába akasztotta. -És? -Meghalt. -Micsoda-?! - Megállt a ketyegője és szétdurrant. - Nem tudná ezt emberi nyelvre lefordítani? - A szívével történt valami. Szívkárosodás, vagy ilyesmi. - Maga persze azt hitte, hogy az amulettől van, mi? - Akkor még nem hittem semmit. Nem is tudtam, hogy nála volt. - Tipikus - mondta Nóra Ajvazjan. - Már elfelejtettem, hogy hívják a pszichológusok azt a jelenséget, amikor valaki olyan tények között is összefüggés-láncolatot vél felfedezni, amelyek között semmiféle összefüggés nincs. ' - Dean Huttontól elvette John Fukuda. -Mi van maguknál, kommunizmus? A nők, remélem, nem közösek? - John leakasztotta a halott Dean nyakáról. -Úristen! - Ezt csak jelképesen mondom. Mindenesetre, úgy gondolta, értéktelen vacak, ő meg imádta a mütyüröket. - Úgy beszél róla, mintha.... - John Fukuda három nap múlva meghalt. -Mi... ben? - Megállt a ketyegő... bocsánat. Szívkárosodásban. -Úristen! - Ugyanúgy mint Dean Hutton. Lett is balhé, akarom mondani zűrzavar. Képzelheti, mindez egy katonai támaszponton. - Eszerint ne terjesszem, igaz? - Jó lenne. - Ezzel, remélem, ki is merültek a kis rémségei? - Korántsem - sóhajtotta North. - Az amulett ezután Steve Nicholsonhoz került, akinek szerencsétlen módon én adtam oda. - Ha most azt mondja, hogy... - Néhány nap múlva meghalt. Szívkárosodásban. Az amulett pedig eltűnt. Eljött érte valaki, aki azt állította, hogy Nicholson hozzátartozója, pedig nem volt az. - Hanem kicsoda? 218 - Holtbiztos vagyok benne, hogy a lány a temetőből. -És? . - Elvitte magával. Itt aztán véget is ér az első felvonás. - S hol kezdődik a második? - Az ön... illetve azzal a telefonnal. Valakinek feltűnt, hogy sokat tudok, ráadásul az amulettekről szóló könyveket bújom. Arra gondolt, kikapcsol a játékból. Ezért hívott ide. - Es felfogadott négy bérgyilkost. North megrázta a fejét. - Nem volt négy bérgyilkos! - Hiszen maga azt állította... - Nem mondtam igazat. Egyetlen valaki volt csak. -Kicsoda? - A lány a könyvtárból. -Látta? - Csak a szemét. De meg mernék rá esküdni, hogy ő volt. Nóra Ajvazjan megnyomkodta a halántékát. - Hogy történt? North elmesélte, hogyan. Elmondta, hogy a lány úgy összecsomagolta mint egy rongybabát, pedig annak idején külön kínai kiképzők készítették fel a közelharcra. Ő azonban túltett rajta. Aztán egyszer csak felemelkedett a kokoporsó irdatlan nehéz fedele, támadója bevágta a koporsóba, majd rátette a fedelet. Teljesen egyedül. - Eszerint nem betörők voltak? - Az a lány volt a könyvtárból. Amikor felocsúdtam, bent feküdtem a szarkofágban és rajtam volt a fedél. Aki ezt meg tudta tenni, annak minimum egy elefánt erejével kell rendelkeznie. Vagy... -Vagy? - Talán egy amulettel. Néhány másodpercnyi hallgatás után Nóra Ajvazjan felpattant és a százados elé ugrott. Fekete szemében csak úgy csillogott a düh. - Vigye el az ördög magát, most kezdem csak felfogni, mit mond! Magát azért csalták ide, hogy a halálával engem is figyelmeztessenek. Milyen szarba kevert maga engem, százados? - Jó volna tudni - morogta Don North. 219 8 Nóra villámsebesen a telefonhoz lépett. North tett ugyan egy tétova kézmozdulatot, de az asszony a mellének nyomta a mutatóujját. ^ Vissza a székbe! Ha azt akarja, hogy ne tartsam őrültnek^ nem moccan addig, amíg engedélyt nem adok rá. Világos? - Az - mondta North abban a halvány reményben, hogy az asszony nem a katonai rendőrséget hívja. Nóra belelapozott a telefon mellett heverő füzetecskébe, felemelte a kagylót és ismét Northra villantotta a szemét. - Ne féljen, tudom mit csinálok. Mit mondott az a lány? Hogy is hívják azt az idős hölgyet, aki az amulettes könyveket keresgélte önnek? - Mrs. Steward. Nóra tárcsázott. A telefon kicsengett, majd néhány csengés után felvették a kagylót. - Igazgató úr? - fuvolázta az asszony kellemesen lágy alt hangján. - Itt Nóra Ajvazjan. Ne haragudjék a késői zavarásért, de tudom, hogy ön ilyenkor még... Köszönöm, Mr. Peables. Igen, még éjszaka is a ceruzánkat rágjuk az elszámolások felett. Szeretném megkérdezni, hogy az az idősebb hölgy, aki önöknél a közönségszolgálatnál dolgozik, Mrs. Steward. Igen... Egy számla miatt... North döbbenten látta, hogy Nóra arcából egyetlen másodperc alatt kifut a vér. Egyik kezével a telefont markolta úgy, hogy belefehéredett a keze, másikkal pedig az asztal szélébe kapaszkodott. - Mikor? - kérdezte ijedten. Észre sem vette, hogy North felemelkedik a székéből és elindul felé. - Saj... nálom - nyögte aztán tompa hangon. - Nem, nem vagyok a hozzátartozója és nem is ismerem... Az a lány, aki ma délután helyettesítette, esetleg... Igen? Ő... el.... Köszönöm, Mr. Peables. Amikor North felé fordult, üveges volt a tekintete. - Mr. Peables szerint a lány, aki magának átadta a hamis üzenetet, és... aki... elment... - Hogyhogy elment? - tátotta el a száját North. - Egyszerre csak nem volt sehol. Kiment cigarettázni és nem tért vissza a terembe. Azt hitték, rosszul van, keresni kezdték, 220 de nem találták. Valaki elugrott a lakására, hogy megnézze, nem ment-e haza... Háziasszonya szerint még reggel felmondta a bérletét. - És Mrs. Steward? - kérdezte rekedt hangon North. Az asszony szája széle remegni kezdett, mintha sírás fojtogatná. - Mrs. Steward meghalt. -Úristen! Hogyan? Nórának könnyek csillogtak a szemében. - Azt mondják, szívrohamban. North az asszony orrához dugta az orrát. - Még mindig nem hisz nekem, Nóra? Martina Ford a késő éjszakai óra ellenére is megőrizte frissességét: mintha csak az imént mászott volna ki a fürdőkádból. . - Nem mondom, hogy repesnék a boldogságtól, amiért iderángattatok, de már megszoktam, hogy én legyek a kollégák lelki szemétládája. Ki vele, miről van szó? - Dont megtámadták - mondta Nóra a homlokát törölgetve. A vidámarcú, szép, kékszemű asszony szeme összeszűkült. -A portás említette/Leadott egy rémtörténetet, amely arról szól, hogy ön egy szuperman, százados. Egész sereg szamurájt győzött le puszta kézzel. - A dolog egyáltalán, nem vicces, Martina - figyelmeztette Norá. Martina Ford szeme, ha lehet, még keskenyebbre húzódott össze. - Tisztában vagyok vele, légy nyugodt. Csakhogy annak idején azt tanultam: előbb meg kell nyugtatni a beteget, hogy később minden gond nélkül kivághassuk a veséjét. Úgy egyébként régóta mondom, hogy baj van a biztonsági berendezéseinkkel. Bárki besétálhat, aki nem a főbejáraton át akar bejönni. - Mr. North az amuléttekről szeretne néhány dolgot megtudni tőled, Martina. A lány előrehajolt. - Még csak itt tartotok? Még Mr. North ? - Martina, kérlek, ne bohóckodj! 221 -Rendben van, komoly leszek, mint a,B-vírusos influenza. Bár őszintén szólva, inkább komornak kellene lennem. Felvertek éjszakai álmomból - még szerencse, hogy nem volt nálam senki - becitáltok a múzeumba, s ahelyett, hogy a lámpást kellene tartanom nektek, ültök egymással szemben, mint a hasme-néses verebek.'S mindez azért, mert North századost megtámadták. Jó, elismerem, nem öröm, ha nekiesnek valakinek, de hát egy katona azért katona, hogy nekiessenek. Vagy ő másoknak. Esetleg tévednék, százados? - Figyelj, Martina... - Ami pedig az amuletteket illeti, azt hiszem, holnap is lesz egy jó hosszú nap... - Hajlandó lennél meghallgatni Don történetét? -Don? így már sokkal jobb. Persze, hogy hajlandó vagyok. ' - Levette rövidujjú, zöld zubbonyát és a fogasra akasztotta. -Kitárom a szívem kapuját és a fülem kallantyúit, százados. North sóhajtott, térdére tette a kezét és elmondott mindent az asszonynak, ami attól a pillanattól történt vele, ahogy felfedezte a szerencsétlen Winter kamionját a temető bejáratánál. A legutolsó mondata az volt, hogy valaki oxigénmaszkot szorított az arcára. Ahogy befejezte, csend ülte meg a szobát. Martina felállt, az ablakhoz sétált, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. A hirtelen támadt résen át beröppentek a szobába az utcai neonok fényei. A lány, mintha elálmosodott volna tőlük: jóllakott macskaként nyújtózott néhányat, derekát ropogtatta, majd behúzta a függönyt. Amikor feléjük fordult, komoly volt a tekintete. -Ha jól értem, százados, maga azt állítja, hogy a boszorkányok léteztek, és még ma is léteznek. Következésképpen mindazon varázserők birtokában, amelyeket nekik tulajdonítanak, képesek tevékenyen beavatkozni a sorsunkba. így van? - Alighanem - vakarta meg a feje búbját North. Martina Ford belecsüccsent egy karosszékbe és a feje mögé tette a karját. North akaratlanul is bizsergést érzett a mája környékén, ahogy felédomborodtak a lány kerek, erős keblei. - Végül is mit akartok tőlem? - Valami bizonyosság félét - mondta Nóra. - Azt például, hogy te mit szólsz mindezekhez? North biztos volt benne, hogy a lány vagy megkísérli racionális magyarázatát adni a dolgoknak, vagy egyszerűen lehülyé-zi őket. Martina azonban elgondolkodva a levegőbe bámult. 222 - Elég sokat láttam már ahhoz, hogy ne siessem el a következtetéseimet - mondta némi szünet után. - Például nemrég, az Amazonasnál. - Mit látott? - kérdezte udvariasan North. - Láttam valakit, aki minimum három méter magasra ugrott. Egy egészen kis termetű indián. Ha elküldenek az olimpiára, cirka fél méterrel javítaná meg a világcsúcsot. És tudjátok, hogy csinálta? Egy amulett segítségével. Végre - gondolta North. - Végre az amuletteknél tartunk. - Ugy hívják, hogy a repülő emberek amulettje. Aki magán viseli, állítólag repülni is képes. Az ilyesfajta kis mütyüröknek mindenesetre megvan a maguk hatalma. - Ölni is lehet velük? Martina arcára hideg kis mosoly ült ki, amiből North rájött, hogy a lány még a töredékét sem mondta el annak, amit az amu-lettekről tud. Talán nem akarta megrémíteni őket. - Azt hiszem, igen. Sőt, biztos vagyok benne. -Hogyan? - Elsősorban úgy, hogy akire rákényszerítik az meg van győződve a hatalmáról. Ha a beteg biztos benne, hogy meg fog halni, meg is hal. Kérdezzenek meg egy valamirevaló orvost. North előrehajolt és megfogta a lány karját. Ahogy megérintette, mintha furcsa kis áramütés érte volna. - Figyeljen ide, Martina. Nem gyerekjáték, ami itt folyik körülöttünk. Meghalt Winter, meghalt Dean Hutton őrmester, John Fukuda, Steve Nicholson és most meghalt Mrs. Steward is. Lehet ennyi véletlen? - Lehet - bólintott a lány. - De nem valószínű. - Ezek meg fognak ölni bennünket. Bár fogalmam sincs róla, kik ezek az ezek. Beleártottuk magunkat valamibe, és nagyon sajnálom, Nóra, hogy önt is magammal rántottam. Nevetséges lenne, ha a katonai rendőrséghez fordulnék kőkorszaki amulet-tekkel szemben. Ha meg nem teszünk semmit, holtbiztos, hogy végeznek velünk. Mit tegyünk hát? Martina Ford szeme kékesen villant egyet. -Harcolni fogunk, Don. Méghozzá a saját szabályaink sze-. rint. Fletcher Kora délután volt, kellemesen langyos idő, amikor a terepjáró lefékezett a ház előtt. Mayfield doktor kidugta a fejét az ablakon. Egyetlen pillanatig azt hitte, Laura tért vissza Pedersennel - némi izgalmat is érzett tőle a szíve tájékán - amikor aztán kinyílt a kocsi ajtaja és egy vékony, sőt inkább cingár, barna férfi szállt ki belőle, csalódást érzett. A fickó olyannyira gyerekképű volt, hogy először azt hitte, valamelyik közeli iskolában történt baleset. A jövevény végigsétált a ház előtti széles tisztáson, fellépegetett a tornácra, majd megkopogtatta a lépcsőt szegélyező fakorlát végét. Mayfield sóhajtott, kiballagott a folyosóra és kinyitotta előtte az ajtót. ' A férfi az ajtófélfának dőlt és elmosolyodott. - Dr. Fletcher vagyok. Benjámin Fletcher. Mayfield doktor? - Személyesen. \ - Laura és Knut üdvözletét hozom. Magukért jöttem. Itt áll a terepjáróm a ház előtt. Mayfield némiképpen meglepődött, hiszen a néhány nappal azelőtti telefonbeszélgetés alapján csak másnapra várta az érkezésüket. S titokban abban reménykedett, hogy talán Laura jön majd értük. s -Máris? - bukott ki a száján. - Azt hittem, csak holnap... - Azért nincs -akkora vész, doktor - mosolygott Fletche?. -Csak reggel indulunk. Megtisztelne vele, hogy kölcsönadja egy éjszakára Mrs. Mayfield házát? - Természetesen, de... - Sétálgatnék egy kicsit a kornyéken. , - Meg akarja nézni a kezet a sziklán? - Ha már itt vagyok. - Van valami elképzelése róla, hova megyünk? A barnabőrű férfi megrázta a fejét. j 224. - Csak arra vagyok felhatalmazva, hogy a kutatóállomásra szállítsam önöket. Annyit azért elmondhatok, hogy gyönyörű, napfényes lakásuk lesz, köröskörül hegyekkel, s nem kell mást tennie, mint bejárni két-három hétig a múzeumba és végigböngészni a csontokat. - A feleségem meg a gyerek? - Imádni fogják a környéket. Ha időm engedné, egész évben ott lebzselnék. \ - Ezek szerint ön nem ott dolgozik? - Dehogynem. Csak időről-időre elszólít a kötelesség. Egyszóval: legyenek nyugodtak, jó kezekben lesznek. Mayfield odaadta neki á kulcsokat, a férfi pedig beköltözött a házba. Amikor Judy, Rosalie, és Pussy Frank hazajöttek a vásárlásból, a terepjáró már Judy birtoka előtt állt. - Ez meg kicsoda? - kérdezte az asszony, amikor kikászálódtak a kocsiból. Mayfield felvette a gyereket és kötelességsze-rűen végighallgatta, hogyan akarta egy nagyobb gyerek kivenni a kezéből a fagylaltját. Ő azonban nem engedte, erre a másik sírva fakadt, mire Pussy néni neki is vett egyet. Pedig nem kellett volna, mert Pussy néni őrajta kívül csak annak a gyereknek kellene, hogy fagylaltot vegyen, aki egyszer kimászik majd a hasából. - Itt vannak- mondta Mayfield. -Pontosabban szólva, itt van. - Melyikük? - Egyikük sem. Valami Fletcher. Az asszony felnézett a férjére. . - Nem bántad meg, Sean? -Hát te?' Judy van Zanten megrázta a fejét. - Érzem, hogy kell egy kis környezetváltozás, különben rámegyünk. . Mayfield doktor szívesen megkérdezte volna, ugyan mire mennének rá, de aztán mégsem kérdezte meg. - Mikor indulunk? , - Holnap reggel. - Addig mit csinál a pasas? - Ismerkedik a helyi nevezetességekkel. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy a helyi nevezetességek szinte kizárólag Pussy Frankot jelentik majd. 225 Fletcher késő délután felbukkantjjegy takaróval a hóna alatt és illedelmesen bemutatkozott. Amikor Pussy Frank feléje nyújtotta a kezét, önkéntelenül is a szívére szorította a tenyerét. El-tátotta a száját és csak nézte mereven, mozdulatlanul, mint ahogy egy gyönyörű festményt csodál a képtárban a látogató. Pussy játékosan felé legyintett, majd elégedetten felkuncogott. Mayfield célzást tett ugyan egy pohárka bourbonra, de Fletcher csak gyümölcslevet és egy szendvicset kért."Jóízűen evett és ivott, miközben olyannyira nem tudta levenni a szemét Pussyról, hogy Mayfield legnagyobb megrökönyödésére, egyszer az ujjába is harapott. - Önnek mi a foglalkozása, Mr. Fletcher? - kérdezte udvariasan Judy. '-. Fletcher elszakította a szemét Pussyről és zavartan elvigyo-rodott. " - Geofizikus vagyok. - Igazán? Ne nézzen vidéki, faragatlan asszonyságnak, de ez konkrétan mit jelent? - A föld fizikájával foglalkozom. Például a vulkanikus tevékenységgel. Mindhárman elképedve bámultak rá. Fletcher észrevette a csodálkozásukat és felnevetett. - Ne aggódjanak, nem tévesztettem el a házszámot. Az a helyzet, hogy azokhoz a régészeti kutatásokhoz, amelyeket intézetünk munkatársai folytatnak, szükség van geofizikusokra. Bizonyos kőzetmeghatározásokhoz, vulkanikus jelenségek vizsgálatához.. Bizonyára tudják, hogy a kenyai leletek is vulkanikus hamuból kerültek elő. Szóval, nem érünk rá a fülünk tövét va-kargatni. Az, hogy éppen én jöttem magukért, kizárólag a véletlen műve. Nekem volt ugyanis egy kis szabad időm. Őszintén szólva, nem is bánom, hogy idejöttem - nyelt egy nagyot, miközben rajongó mosolyt villantott Pussyra. - Az ember csak kotor, kotor a vulkáni hamuban, aztán egyszerre csak elővillan alóla egy gyémánt. - Gyönyörű hasonlat volt - pirult fülig Pussy: - De még mennyire az - dörmögte Judy. Benjámin Fletcher ezek után hóna alá vette a takaróját, egy 226 kis táskát, egyértelmű pillantást vetett Pussyra, majd elindult a szikla felé. Mayfield doktor meg volt győződve róla, hogy egy nagy és viharos szerelem indulásának a szemtanúja. Ebben, a lényeget tekintve, nem is tévedett. Fletcher a szikla tövében ücsörgött, amikor Pussy felbukkant a közelében. Ahogy a lány léptei alatt felcsikorgott a kavics, táskájába zárta azt az apró fényképezőgépet, amellyel addig dolgozott. Pussy megállt vele szemben, csípőre tette a kezét és kidomborította a mellét. - Egyedül? - Sajnos - vigyorgott Fletcher. - Nem akarsz társaságot? - Semmit sem akarok jobban. A lány mellé telepedett a takaró szélére. - Mi újság errefelé? - A folyót néztem - mutatott lefelé Fletcher. -És? - Szépen folyik. . A lány kinyújtotta a karját és elkapta a férfi terepszínű lem-berdzsekjének a gallérját. - Köpd ki villámgyorsan, mi után szimatolsz! Fletcher lefejtette a gallérjáról a lány ujjait. - Nemrég meghalt itt egy kollégám. Gondoltam, körülnézek egy kicsit. - - Rájöttél valamire? - Arra mindenképpen, hogy megérte idejönnöm - vigyorgott Fletcher. A lány másodjára a karját kapta el. -Rám figyelnél egy pillanatra? - Hiszen mást sem teszek - mondta Fletcher Pussy kebleire meresztve a szemét. - Komolyan beszélek. Nincs senkim a világon, akit szerethetnék, csak a barátnőm. És én nagyon szeretem is őt és a másik kettőt. Nem akarom, hogy bajuk történjék, világos? 227 - Mi bajuk történhetne? -Az, hogy ismerem a fajtátokat- mondta a lány. - Ti mindent feláldoztok a tudományotokért. Barátságot, szerelmet, gyengédséget. Én nem ilyen vagyok. Én megvédem azokat, akiket szeretek. -Nem lesz semmi bajuk. Nem az Antarktiszra viszem őket jegesmedvét fogni, hanem egy kutatóintézetbe. Ekkor már úgy álltak egymással szemben, mint két kakas a küzdőtéren. Fletcher háttal a szakadéknak. - Tudod, mit csinálok veled, ha bántődásúk esik? - kérdezte a lány mosolyogva. - Letéped a fütyülőmet? - vigyorgott vissza Fletcher. - Figyelj csak ide... - kezdte a lány. Ami ezután történt, arra Fletcher csak mintrémálomra tudott később visszaemlékezni. Arra riadt, hogy a lány elkapja a karját, elgáncsolja, majd a szakadék felé löki. Mire egészen felocsúdott, már a szakadék felett lógott, a lábaival kapálózva. Alatta végtelennek tűnő mélységben moraj lőtt az éles kőtarajok között kanyargó folyó. Ha lezuhan meghal, mint Csang. - Húzz fel, a jó istenit neki, húzz fel! - könyörgött a lánynak, aki vasmarokkal fogta a csuklóját. - Esküszöm, nem lesz semmi bajuk. Jézusom, te megbolondultál. Teljesen elment az eszed! -ígérd meg, hogy nem történik bajuk - biztatta eszelős konoksággal a lány. - ígérd meg! -Megígéreeeem! - üvöltötte Fletcher. - Amit csak akarsz! Megígéééreeeem! , Egyetlen szempillantás alatt a levegőbe emelkedett, és repül-; ni kezdett, mint a madár. Szerencsére ezúttal már nem lefelé, hanem felfelé. Bukfencezett kettőt a szikla alján, majd úgy elterült a kövön, mint a sánta béka. - Te nem vagy normális! - lihegte aztán zihálva és a port tö-rölgetve magáról. - Atyaisten, megint egy dilis tyúkkal futottam össze. Akár le is zuhanhattam volna. - Bizony le - bólintott a lány. - És ha nem bírtál volna felhúzni? - Akkor most versenyezhetnél a halakkal. - Mi a fenétől vagy te ilyen erős? - Mindig is ilyen voltam - vonta meg a vállát a lány. - Kérdezd meg Judyt. Ha felhergeltek, a szekrényt is elvittem a hátamon. 228 * - És ha mégsem tudtál volna felhúzni? A lány mosolygott. , - Bizonyos hibaszázalék mindig előfordulhat. - Jézusom! Te tényleg nem vagy normális - mondta Fletcher odébb lökve a lábával a táskáját. A lány a takaróra feküdt és hívogatón a férfi felé tárta a kar-ját. > - Idejönnél végre? - Mi a fenéért? - dühöngött Fletcher. Pussy Frank mézédesen elmosolyodott. . - Hogy lehúzd a bugyim, te hülye! A nap felragyogott az égen, majd eltűnt a távoli fenyők csúcsai mögött. A betörő A cingár, barnabőrű pasas besétált a múzeumba és fél délelőttjét ott töltötte a tárlók között. Látszólag céltalanul őgyelgett, bár a kezében tartott jegyzetfüzet azt mutatta, készül valamire. Az írószerszámát azonban egyetlen egyszer sem húzta elő a zsebéből. . Martina Ford éppen egy amazonasi indián törzs kedvenc csónakját törölgette nagy igyekezettel, amikor a férfi felbukkant mögötte. Martina a tárló üvegében látta meg az arcát és esküdni mert volna rá, hogy a látogató nem a csónakot, hanem az ő fenekét nézegeti. Mivel a pasas fél perc elmúltával sem vette le róla a szemét, úgy gondolta, véget vet az-ingyen mozinak. Kényelmesen megfordult és szembenézett vele. A férfi arcában világítóan kék szemek ragyogtak, seszínű hajának néhány tincse a homlokába göndörödött, mint a jó hetven évvel ezelőtti idők pilótáié, amikor még divat volt fedetlen fejjel repkedni a levegőben. - Óhajt valamit? - kérdezte tőle mézédesen csepegő hangon. A férfi megigazgatta a haját és félénken elmosolyodott. - A fenekét nézegetem. . Martina csípőre tette a kezét. - Az enyémet, vagy a csónakét? v A pasas szemében mintha pajkos fény villant volna. - Őszintén szólva, a csónakén kezdtem. Azt mondják a barátaim, hogy megszállott csónakbuzi vagyok - már elnézést a kifejezésért. Martina szeme végigfutott a tárlón. A frissiben szerzett csónak alatt még nem volt ott a magyarázó felirat. - Ez például milyen? A férfi tanácstalan képet vágott. ^ Éppen ezt akartam megkérdezni öntől. Formáját tekintve az 230 Amazonas-vidékéről való, csak még azt nem tudom, Manaos környékéről-e, vagy... Martina eltátotta a száját meglepetésében. - Maga aztán profi a javából, nem is vitás. A férfi Martina alsó részére pislantott. - Mindig is vonzottak a szép fenekek. A lány kacéran megigazította a haját. - Valami halászati cégtől van? A férfi gyorsan felé nyújtotta a kezét. - Ha megengedi. Benjámin Fletcher vagyok. Geofizikus. Martina arcán mintha csalódás futott volna végig. -Geofizikus? - Azért el ne sírja magát - vigasztalta a férfi. - És sajnálnia sem kell. Egész jól érzem magam a bőrömben. Maga milyen szakértő? -Muzeológus. Martina Ford vagyok. Itt dolgozom ebben a lerobbant siralomházban. . - Csodálatos —csettintett Fletcher. - Az ember bejön egy ilyen roskatag, ósdi, elvarázsolt kastélyba, és egyszerre csak kincsre bukkan. - A kalózok elrejtett kincsére, mi? - nevetett a lány. - Úgy általában sikerei szoktak lenni ezzel a szöveggel? ' -Ezzel a legkevésbé - mondta Fletcher. - Nem is tudom, miért éppen ezzel próbálkoztam. - Mi a csodát akar mifelénk? - sóhajtotta Martina vágyódó pillantást vetve a tárlóban várakozó csónakra. - Viking hajókat - mondta Fletcher. - Micsodákat? - hökkent meg a lány. - Viking hajókat? Nem tévesztett véletlenül kontinenst? —Úgy érti, Európában kéne inkább próbálkoznom? - Inkább, mint itt. - Európa messze van. - Itt meg nincs viking hajó. - Olyan sincs, aki ért hozzájuk? - Hát... nemigen - rázta meg a fejét a lány. - Talán másutt. Azt hiszem, könyveink sincsenek róluk. Sajnálom. - Hát még én. - Mégis... mi a csodát akar a viking hajóktól? - kíváncsiskodott a lány. - A díszeik érdekelnének — mondta Fletcher. 231 - Úgy érti, az ornamentikájuk? . - A faragásaik. Valahol láttam egyet és azóta sem megy ki a fejemből. Az a baj, hogy elfelejtettem, hol találkoztam vele. Valami könyvben, az holtbiztos. - Miért kell magának annyira az a faragás? - Mert magam is készítenék egy viking hajócskát. Van egy kis birtokom egy tó partján, s arra gondoltam, miért ne építhetnék rá egy hajót. Csak az a faragás nyugtalanít. Olyat szeretnék, mint az volt. - Miért? Az milyen volt? Fletcher benyúlt a tárlóba és megpiszkálta az amazonasi csónak oldalát. - Egy kéz. Jobban mondva, tenyér. Egy nyitott tenyér. A lány is a tárló fölé hajolt. Szöszmötölt egy kicsit, majd hirtelen felkapta a fejét. - Mit mondott, micsoda? - Egy nyitott tenyér - ismételte meg a geofizikus, - Sajnos, valószínűleg törött volt, mert hiányzott az egyik ujja. Azt hiszem, éppen a középső. - Zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy összehajtogatott újságot. Jó két hónapos lehetett, s a városkában megjelenő második számú napiláp egy példánya volt. Rápillantott, aztán egy lápalji fényképre bökött. - Látja? Martina az újságra pislantott. -Mi van rajta? - Egy sírkő. Állítólag itt találták a közeli temetőben. - Valóban? - kérdezte a lány látszólag közömbösen. - Sajnos, nem foglalkozom sírkövekkel. Látom, elég széles az érdeklődési köre, Mr. Fletcher. - Á, engem igazából nem a sírkő izgat. Különben valami boszorkány sírja. - Daviesé - mondta a lány. - Tényleg? - hökkent meg Fletcher. - De hiszen ide is van írva... - ő a mi helyi boszorkányunk. Fletcher a kőre nyomta az ujját. -Itt van az a kéz.. -Milyen kéz? - Amit a viking hajó orrán láttam. Ugyanaz a kéz és ugyanaz az ujja hiányzik. Ez érdekelne. , Martina becsukta a tárlót és elgondolkodva a geofizikusra nézett. - Talán mégiscsak tudnék segíteni magán. - Hát az bizony jó lenne. Hálából meghívnám egy kellemes vacsorára. • ' - Várjon csak, ne siesse el a dolgot. Itt lakik a városban? - Ken moteljában szálltam meg. -Ragyogó."Este felhívom. Van valaki, aki esetleg tudna tippeket adni magának a vikingekkel kapcsolatban. - Frankó... - vigyorgott Fletcher. - Mégiscsak igazam volt, amikor azt mondtam, hogy kincset találtam a romok között.. Elégedetten egymásra mosolyogtak. • Mint a gladiátorok a halálos párbaj előtt. Nóra Ajvazjan az íróasztalánál ült és North századoson járt az esze. Megpróbált tisztába jönni vele, érez-e valamit a férfi iránt? Hosszas töprengés után végül is arra a megállapításra jutott, hogy nem sokat. Nprth ugyan kedves, intelligens, ráadásul érzékeny -mindezzel együtt sem tudta azonban eloszlatni azokat a fekete felhőket, amelyek még mindig ott szálldostak a lelke felett. Ezeknek a felhőknek pedig az volt a nevük, hogy őrjítő, csodálatos, ezerszer elátkozott, és rohadtul elcseszett szerélem. Mindaz, amit valaha, most,, és a jövőben Péter iránt érzett, érez és érezni fog. Ez a rohadék szerelem úgy belegyökeredzett a leikébe, hogy csak annak egy darabjával együtt lehetne kitépni belőle. Vajon képes lesz-e rá ez a férfias, kedves katonatiszt; vajon képes lesz-e rá valaha is valaki ebben a nyomorult életben? Martina úgy robbant be hozzá, hogy majd felborította az asztalt. Sápadt is és vörös is volt egyszerre, ami nagyjából azt jelentette, hogy meg is ijedt valamitől, ugyanakkor örül isnéki. - Nóra, gyönyörűségem! - nyújtotta a karját futtában a bárátnője felé. - Találtam valakit! - Nagy újság - mondta Nóra. - Az lenne a csoda, ha nem találnál naponta valakit. - Úristen, hát most nem arról van szó! - Hanem miről? 232 233 - Egy pasasról. Bejött a terembe, ahol dolgoztam, és a csonkaujjú kéz után kérdezősködött. Nóra érezte, hogy egyetlen másodperc alatt verejték lepi el a homlokát. - Kicsoda? - kérdezte rekedten. - Fletcher. Benjámin Fletcher és geofizikus... Legalábbis annak mondta magát. -Beszélj! Martina beszélni kezdett. Amikor befejezte, Nóra a zsebkendője után nyúlt és kifújta az orrát. - Mit akar ez jelenteni? - Talán nyomon vagyunk. - Kinek a nyomán? - Mit tudom én! Azén, aki North feltételezése szerint ki akar nyírni benneteket. -Bennünket?! - Őt mindenképpen. . - Úristen, mit csináljunk? -Hívd fel Dont. - Mit mondjak neki? - Amit tőlem hallottál. Na, igyekezz már! Nóra Ajvazjan engedelmesen felhívta North századost. Szerencséje volt, mert North éppen befejezte a nyomozást, amelyet a közeli támaszponton eltűnt ötven lepedő ügyében folytatott, kiderítve, hogy az ágyneműket a szomszédos középiskola diákjai emelték el egy kerítésen vágott lyukon keresztül, hogy kísér-tetet játsszanak bennük Hallóweenkor. North végighallgatta, majd nyugodt hangon, amelyben Nóra azért ott érezte vibrálni az izgalmat, megkérte őket, tartsák a szájukat mindaddig, amíg vissza nem hívja őket. Kocsiba vágta magát és elindult. Ken moteljához. Bárhogy is igyekezett, mire a motelhez ért, a madárka már kirepült a fészkéből. Szerencsére nem véglegesen. A portás közlése szerint Mr. Fletcher nem költözött ki, csak sétálni ment. North várt rá egy ideig, majd felhívta Nórát. Mivel Fletcher a múzeumban sem* mutatkozott, azt a tanácsot adta az asszony- 234 nak, semmiképpen ne maradjon a múzeumban, menjen haza, s gondosan zárja be az ajtaját. Ugyanezt üzente Martina Fordnak is. Késő este még egyszer visszatért a motelhez, de Mr. Fletcher még mindig nem volt a fedélzeten. Mr. Fletcher ekkor már a múzeum hátához lapuló, sötét park bokrai között ücsörgött, arra várva, hogy a szomszédos mosodában kialudjanak a fények. Amikor aztán az utolsó tisztaságmániás gatyamosó is befejezte a tevékenységét, kijött a bokrok közülésbetört. Természetesen nem a mosodába, hanem a múzeumba. Fletcher nem volt szakképzett betörő, mégis tudta, mihez kell kezdenie. Tisztában volt például vele, hogy az esőcsatorna nem kizárólag az esővíz levezetésére szolgál. E felismerés jegyében fel is kapaszkodott rajta, s ha valaki feltűnt az utca sarkán, a falhoz lapult. Kicsit zavarta ugyan, hogy betörése tiszteletére fekete ruhát öltött, a fal viszont hófehér volt: ennek ellenére ragyogóan elboldogult odafent. , A biztonsági berendezés elnémítása sem ment nehezebben, mint a csatornamászás: Fletcher ebben is igazi szakértőnek bizonyult. Gondosan kivágta az ablaküveget, majd addig-addig ügyeskedett, amíg végül bepottyant egy szobába. Kinyitotta az ajtaját, végigsétált a folyosókon, s napközbeni tájékozódása eredményeképpen gyorsan megtalálta azt a pincelejáratot, ahova igyekezett. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy odafent, a kiállítótermekben nem találja meg, amit keres. A raktár azonban még nyújtott számára valamelyes lehetőséget. Gyorsan dolgozott, de még így is közel egy órájába került, amíg végzett a raktárban elhelyezett amulettekkel. Nem volt sok belőlük, s ami volt, az sem dobogtatta meg különösebben a szívét. Amikor visszavonulása közben elsétált amellett a terem mellett, ahol felfedezte Martinát, elmosolyodott. Eszébe jutott a lány vonzó hátsója, majd arra gondolt, hogy távoztakor működésbe kell hoznia a riasztórendszert, bár a kivágott ablakot úgyis észreveszik... Még egyszer felsejlett előtte Martina izgalmas csípője, aztán hirtelen megtorpant és majdhogynem felkiáltott meglepetésében. A hosszú, bársony szőnyeggel letakart folyosó végén állt valaki. Fejét felemelve éppen felé nézett. : 235 - Te jó isten! -mordult fel Fletcher.-Még csak ez hiányzott! . A hold besütött az ablakon; fénye fáradt madárként hullott a szőnyegre. Fletcher néhány másodpercig nem tudta eldönteni, hogy a valaki a folyosó végén szobor-e, vagy élő ember. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, mert azt hitte, szobor- feltehetően egy antik istennőé - aztán nyomban le is hervadt a megkönnyebbült mosoly a képéről, amikor a valaki megmozdult és tett néhány lépést előre. Fletcher villámsebesen eldöntötte magában, hogy a hülyét fogja játszani. Kicsi az esélye, hogy bejöjjön, de mégiscsak esély. Ha a nő nem ránt fegyvert és közel engedi magához, minden jóra fordulhat. A nő nem rántott fegyvert. Fletcher döbbenten nyugtázta, hogy alighanem egy antik istennő megelevenedett változatával akadt össze. A testét borító hosszú tunika alól ki-kivillanó bronzszínű lába, s a furcsa hajkorona a fején a trójai háborút juttatták az eszébe., -Csakhogy végre találkozom valakivel! - rikkantotta Fletcher örömteli hangon, amikor a nő már csak néhány méternyire volt tőle. - Pokolian nehéz megtalálni ebben a hodályban a. kijáratot. Ahogy felébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok. A nő tett egy lépést előre. Fletcher hiába pislogott rá, nem látta az arcát. A magasra tornyozott Aphrodité-haj árnyéka eltakarta. - Meg sem kérdi, hogy kerültem ide? - erőlködött tovább. -Jó, elmondom, bár tudom, hogy nem nagy dicsőség. Berúgtam egy kicsit, mindenkivel előfordulhat, nem? Behúzódtam egy sarokba, és csak most ébredtem fel. Ha lehet, né hívja a rendőrséget, kérem. A nő megállt vele szemben. Fletcher mondani akart valamit, talán folytatni kis történetét, de már nem maradt rá ideje. A tu-nikás nő megperdült előtte, mintha táncot akarna lejteni a holdfényben, Fletcher ellátottá a száját, aztán csak annyit érzett, hogy iszonyatos erő vágódik a fejének és a falhoz keni. Bár jó ideje elszokott már az efféléktől, riem veszítette el a fejét, pedig a hatalmas rúgásba még ez is belefért volna. Ehelyett felugrott, s a régi idők minden tapasztalatával felvértezve, ellenfelére támadt. Mert ekkor Benjámin Fletcher már pontosan tudta; hogy életre-halálra megy a játék. Akárki is ez a valaki itt ve- 236 le szemben; akár élő ember, akár kísértet, akár megelevenedett, antik istennő, nem lehet más a célja, csakis az ő kinyírása. Oldalra hajolt, mintha megcsúszott volna, s várta a támadást. Ez a csel többnyire be szokott jönni, hacsak nem kőkemény profikkal hozta össze a végzet. A lány előre is lendült s Fletcher már-már elbuktatta volna, amikor a tunikás megperdült, s a fizika törvényeinek fittyet hányva, azzal a lábával rúgta képen, amin addig támaszkodott, Fletcher megingott, majd betakarta a nagy, fekete éjszaka. Az istennő lehajolt érte, fél kézzel felemelte, majd kinyitotta a legközelebbi ajtót, amely egy irodaszobába vezetett. Közvetlen az ablak elé vitte ájult áldozatát, gyengéd, kényeskedő moz-dulattaí a hajához nyúlt s kihúzott belőle egy hosszú, egyenes rézfibulát. Szemügyre vette Fletchert, morgott néhány szót felette, talán egy antik fohászt, aztán gyors mozdulattal szíven gzúrta az áldozatát. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felrántotta a szőnyegről és kihajította az ablakon. Éjszaka kettő volt, amikor Nóra Ajvazjant felverte a telefon. Nyöszörögve emelte a füléhez a kagylót, majd amikor végre felfogta Martina Ford szavait, hatalmas ugrással kivetette magát az ágyból. - Hogy a fenébe történt? - A portás telefonált. Megszólalt a riasztó, s az egyik emeleti ablakot betörve találták. - Várj meg. Azonnal megyek. . A múzeum előtt ott villogott egy rendőrautó; az álmos seriff a kocsi oldalának támaszkodott. - Maguk aztán adnak nekünk munkát, hallják-e, kincsecské-im! - mondta barátságosan zsörtölődve. - Mi a csodát őriznek odabent? Nem hallottam, hogy a Pentagon ide költözött volna. -Mi történt, Joe? A seriff megvonta a vállát. -Valaki betört a szentélyükbe, aztán meg kitört belőle. Kinyiffant néhány ablakuk. -Néhány? 237 - Kettő holtbiztos. Most vizsgálják a fiúk. Az egyiken bement a fickó,; a másikon kiröppent. - Hogyhogy nem szólalt meg a riasztó akkor, amikor befelé ment? Nóra hátrafordult. Martina állt mögötte. A seriff ismét csak a vállát vonogatta. - Ezt inkább egy szakembertől kellene megkérdezniük. Elvághatta a drótot, vagy mi. Mindig mondtam, hogy az ilyesfajta riasztók szart sem érnek. - Másra meg nincs pénz - mondta Martina átkarolva Nóra vállát. - Mit szólsz hozzá? - Mit szóljak? Hol a betörő? - Gőzöm sincs ^- mondta a seriff. - Bár véleményem'szerint a hullaházban lenne a helye. Látják azt az ablakot ott? Mindketten felnéztek a homlokzatra. Sam Gregory szobájának az ablaka tárva-nyitva állt, méghozzá rendesen megviselt állapotban. Még a tokjából is hiányzott egy nagyobb darab. - Megáll az eszem! - csapta össze a kezét Martina. - Jézusom, hát mi a francot csinált odafent az a fickó? A seriff megvakargatta homlokának azt a részét, amely kilátszott kalapjának széles karimája alól. - Ha engem kérdeznek, kiszállt az ablakon. -Kiszállt? - Mint a Kisjézus, vagy az angyalok. Az a gyanúm, hogy nem magától. - Nem... magától? - motyogta Nóra. - De hát... ez egyszerűen érthetetlen. -Ezt vizsgálják most a fiúk. Jó lenne, ha elbeszélgetnének egy kicsit velük. Martina elkapta Nóra karját. - Gyerünk, Nóra. Átpréselték magukat a közben harminc-negyven főre duzzadt, éjszakai álmából ébredt, környékbeli kíváncsiskodó között, s amilyen gyorsan csak lehetett, felrobogtak a.márványlépcsőkön az emeletre. Mielőtt azonban felértek volna a folyosóra, Martina a kabátja szélénél fogva visszahúzta Nórát. - Várj egy kicsit - lihegte. - Mi a fenét mondunk nekik? - Honnan tudjam? Hiszen fogalmam sincs róla, mi történhetett. - Dehogy nincs. - Ezt hogy érted? - Ez a pasas keresett valamit. Ráadásul azt is tudom, mit. . - Milyen pasas? , - A geofizikusom. Fletcher. És az amulettet kereste, kedvesem. Annak a boszorkánynak a nem létező amulettjét. - Aztán megtalálta és kiszállt rajta az ablakon, mi? Nóra sóhajtott és legszívesebben elsírta volna magát. Fletcher, amikor nem sokkal a zuhanás után magához tért, azt hitte, a mennyországban ébredt. Az a szakállas fickó, aki szembenézett vele, valamelyik bibliai szentre emlékeztette. Gyorsan végigtapogatta magát, mert hiszen a mennyországban nem illik törött csontokkal kószálni. A pasas hosszasan krákogott, majd megvakargatta fejére kötött piros, fehérpöttyös kendőjét. Szájából kellemes bourbonillat áradt. Nehézkesen Fletcher fölé hajolt és lehúzott neki egy jókora pofont. - Ébresztő, cicus. Fletcher nyöszörgött, miközben megpróbálta védeni magát a közeledő, újabb pofon elől. - Kösz. Már felébredtem. A pofon megállt a levegőben és nyugovóra tért. - Elcseszted a matracomat - dörmögte a pasas. - Pedig álig két hete fújtam meg egy áruházból. Mi a francért pont az enyém-re estél? Fletcher a könyökére támaszkodott. Könnyben fürdő szemei előtt lassan arcok bontakoztak ki: férfi és női arcok vegyesen. Piros kendők, zöld kendők, barna kendők. Motorok, kerekek, csillogó fémfelületek. Mintha valami mocorogni kezdett volrta azagyában, hogy talán mégsem a mennyországba érkezett. - Hol vagyok? - A hátadon - mondta a pasas. - Azonkívül á matracomon. Ámbár ez már nem matrac, csak egy rakás szar. És mindezt neked köszönhetem. - Sajnálom - mondta Fletcher. - Ha sejtettem volna, mellé esek. - Te, Duddy, ennek van humora - csodálkozott egy női hang 238 239 a közelében. - Pedig már azt hittem, hogy a humort kitiltották ebből a megyéből. Hogy érzi magát a segged, édesem? Fletcher fájdalmas sziszegések közepette megtapogatta a hátsóját. Sajgott, mintha egész éjszaka rugdosta volna valaki. ' - Kösz, tűrhetően. - Mi a francot csináltál a múzeumban? - Spirituszt Kerestem - mondta Fletcher. - Mi a túrónak? - Inni. A múzeumokban vannak a legjobb spirituszok. -Úgy érted... ' ~x - Csak le kell inni a kígyóról. Minnesotában a kétfejű gyerekről ittam le. Az volt a legjobb. Rövid, bénult csend után egy másik, reszkető női hang szólalt meg. - Duddy, kérlek, vidd innen ezt a pasast, mert mindjárt kihányom a belem. - Tudsz járni, eicus? -kérdezte a szakállas, miközben felhúz-ta-Fletchert és megpróbálta a talpára állítani. - Attól tartok, el kell húznunk innen. Fletcher lassan nyíló fülét megütötte egy közeledő rendőrautó szirénájának a vijjogása. - Ilyen az élét, cicus — ütött a vállára a szakállas. - Megágyazol magadnak a matracodon, nézed a szép, csillagos eget, a kezed meg csak motoz, motoz a csajod feléi s akkor mint derült égből a gumibot, egyszerre a fejedre száll egy madár, aki kétfejű gyerekekről iszogatja le a spirituszt. Nem egy szar világ? - Az - bólintott mély meggyőződéssel Fletcher. A szakállas sajnálkozva nézett rá. -Azzal a spiritusz-dumával elcseszted a jövődet, cicus. Belevaló gyerek vagy, talán még magunkkal is vittünk volna, Mag-gie-nek úgysincs palija, csak hát nem kényszeríthetem rá, hogy olyan fickóval smároljon, aki... a többit úgyis tudod. - Megértem - sajnálkozott Fletcher.-Pedig jó lett volna. - Mit tehetnék még érted? - kérdezte a szakállas, miközben hátizsákjával a hátán, berúgta a motorját, - Mindenesetre adok egy jó tanácsot. Húzzál el innen, mielőtt még megkérdeznék, miért szereted a spirituszt. . - Elvinnél a város túlsó végére? - kérte Fletcher. 240 - Pattanj fel mögém - biztatta a szakállas. - Ha meg rólunk kérdez valaki, nem is láttál bennünket. - Süket vagyok, néma és vak - biztosította Fletcher. - Úgy legyen - biccentett a szakállas. - És csak óvatosan azzal a spiritusszal. Fletcher csak akkor kezdett el ájuldozni, amikor már egyedül állt Ken moteljének hívogató neonfényei alatt. Hosszú ideig elgondolkozva ült az ágya szélén, kezében a réz-fibulával. Ha nincs a zsebében, pontosan a szíve felett, az intézetbe való belépésre jogosító plasztikkártyája, ezóta már alulról szagolja a lapulevelet. Tétovázott egy kicsit, majd a telefonkönyv után nyúlt. Megkereste a múzeum számát és tárcsázott. - Halló - szólt ki a kagylóból egy kellemes női hang. - Itt a múzeum. - Martina Ford? -Maga...? - Ne tegye le, kérem. Ott vannak a zsaruk? -I...gen. - Ha megkérdeznék, kivel társalog, mondja azt, hogy egy újságíróval, oké? -Igen, de... - Figyeljen ide. Sürgősen beszélnünk kellene. Tud egy jó helyet? Rövid ideig csend honolt a vonal végén. Fletchernek az az érzése támadt, hogy a lány suttog valakivel. - Tudok - mondta aztán. -Hol? .- Nálam. . . - Az hol van? Martina megmondta. - Mikor tud odajönni? ^ Amint sikerül taxit fognom. , - Várom. Fletcher letette a kagylót. , 241 I Fletcher tisztában volt vele, hogy Martina nem lesz egyedül. Ha pechje van, a rendőrség is Ott lesz vele, viszont arra is van némi esélye, hogy nem. Martina Ford a város szélén választott magának lakást, árnyas fákkal, sűrű bokrokkal körülvett házban. Mivel a park a múzeum környékét juttatta az eszébe, egy csapásra lüktetni kezdett a feneke, ahogy elhagyta a taxi meleg, biztonságot nyújtó ölét. A ház régimódi, piros téglákból alkotott költemény volt: réges-régi angol időkre emlékeztetve. A portás, a portást őrző kutya, és a mindkettőjüket őrző stukker a portás övében azonban már a modern világot jelentette. Fletcher bejelentkezett és várta az engedélyt. A portás gyanakodva nézett rá, ami alighanem az arcán éppen csak hegesedni kezdő horzsolásoknak szólt. Ruhájának nemigen szólhatott, hiszen valami isteni csoda folytán sikerült megőriznie az épségét, kivéve a szíve táján sötétedő lyukat. -Felmehet - mondta néhány másodperc után barátságtalan hangon. A kutya Fletcherre nézett és morgott. Amint felért az emeletre, megkereste az ajtót és. csengetett. Amikor kinyitották előtte, belépett, majd a.rámeredő fegyvercső kívánságának engedelmeskedve belecsüccsent egy karosszékbe. 8 - Nicsak - üdvözölte Martina Ford a pisztolyával játszadozva. - Itt van a mi kis betörőnk. - Honnan jöttek rá, hogy én voltam? - kérdezte óvatosan elhelyezve meggyötört fenekét a szék mélyén Fletcher. - Az anyám hatszor ment férjhez - mondta Martina. - Volt időm bőven kiismerni a férfiakat. Fletcher figyelme ekkor a másik nő felé fordult. Feketehajú, bogárszemű asszony volt, azzal a hideg méltósággal az arcán, ami leginkább csak a keleti nőkön található. Fletcher biztos volt benne, hogy vagy arab vagy perzsa. - Ő a barátnőm és a kollégám is'egyúttal - mondta Martina fegyvere csövével a nőre mutatva. - Nóra Ajvazjan. - Benjámin Fletcher. Geofizikus. - Tudná ezt igazolni valamivel? - kérdezte meleg, bársonyos hangon az asszony. Fletcher óvatos mozdulattal - nehogy Martina félreértse - a zsebébe nyúlt és kihúzta belőle az igazoló plakettjét a kellemes lyukkal a közepén. - Ez lennék. Nóra érdeklődve a lyukra pillantott. -Éjszaka történt - magyarázta Fletcher. - A múzeumban. . Meglepetve tapasztalta, hogy nők arca meg sem rezzen. Martina Nórára pillantott, aztán lehajította a fegyvert az egyik szabad karosszékre, - Mi a fenének tört be, mi? - Gondoltam, hátha tal álok valami szakirodalmat a viking hajókkal kapcsolatban. - Amuletteket keresett? , - Miből gondolja? - kérdezte óvatosan Fletcher. A két asszony összenézett. -Kidobta valaki az ablakon? - tudakolta előrehajolva Nóra. - - Úgy is lehet mondani. -- Maga találkozott valakivel odabent - mondta Nóra Ajvazjan. - Ugy nézett, ki, mint egy antik istennő. Vagy tévednék? - Nem téved. - - Elkapta magát és megtanította repülni. - Csak előbb még meg akart ölni - bólintott Fletcher előhúzva másik zsebéből a római fibulát. - Ezzel ni. Egyszerűen szíven szúrt. Megmagyaráznák, mi a fene folyik errefelé? - Maga meg elmesélné, hogy mi az ördögöt akar tőlünk? - Bizony, az lenne a legjobb, ha kinyitnád a szádat, Fletcher! Fletcher, mintha kígyó csípte volna még, felugrott és az ajtó felé kapta a fejét. Öda, ahol Don North százados állt, összefonva a mellén a karját. Mintha Fletcher nem túlságosan örült volna a felbukkanásának. 242 243 9 North besétált a szobába és csípőre tett kézzel megállt Fletcher előtt. - Megismersz, Fletcher? Fletcher elhúzta a száját. . - Lehet téged elfelejteni? A két nő gyors, értetlen pillantást váltott egymással. - Amikor legutolj ára láttalak, nem voltál valami jó színben -mondta North. - Ami azt illeti, most sem vagyok - sóhajtotta Fletcher. - Kiestél az ablakon, mi? . - Kidobtak. Te hogy a fenébe keveredtél ebbe a buliba? - Véletlenül - mondta North. - Te viszont nem, igaz? Fletcher megdörzsölte borostás állat. North pontosan tudta, mi játszódik le a másikban. Néhány másodperc alatt súlyos döntéseket kell hoznia, mégpedig anélkül, hogy bárkitől is tanácsot kérhetne. - Hát, nem. ' Mielőtt tovább folytathatták volna, Martina megköszörülte a torkát. - Roppantul élvezem a társaságukat, uraim. Mindazonáltal leköteleznének, ha elmondanák... honnan a csodából ismerik egymást? North nem válaszolt; hagyta, hogy Fletcher végre döntésre jusson. - A hadseregből - dörmögte rövid habozás után Fletcher. - Jézusom, maga is katona? : - Csak voltam - mentegetődzött a göndörhajú férfi. - Azt állította, geofizikus. - Az is vagyok. Nincs itt semmiféle ellentmondás. Éledem egy szakaszában a hadsereg geofizikusa voltam. Volt idő, amikor... hm... ugyanazon a helyen szolgáltunk mind a ketten. North szeme előtt felbukkantak a pálmák, a mindig elegáns, lányok kedvence Fletcher, akit mindenki utált. Talán azért, mert geofizikusi diplomájával a zsebében úgy járkált a lányok között, mint a páva. Annyit tudott csak róla, hogy Fletcher a föld alatti nukleáris robbantásokat ellenőrző csoport tagja volt, azé, amelyet North és emberei őriztek. North egyetlen szempillantás alatt tisztába jött vele, hogy Fletcher sokkal többet tud az itt történ- 244 tekről, mint amennyit hisznek róla. Már annak idején is híres volt arról, hogy kitűnően előkészíti a terepet, mielőtt rálépne -lett légyen szó robbantások tervezett helyszínéről, vagy a lányokról, akikkel ágyba akart bújni. - Maguk, amint látom, nem túlságosan-kedvelték egymást -találgatta rövid csend után Martina. - Hát nem - vallotta be North. - Pedig én mindent megtettem, hogy megszerettessem magam - panaszkodott Fletcher. North elmosolyodott. Tudta, hogy Fletcher legközelebbi mondata az lesz, használhatná-e Martina telefonját. - Bocsánat - mondta Fletcher Martina felé hajolva. - Megengedné, hogy használjam a telefonját? Martina ösztönösen North felé kapta a fejét. A százados alig észrevehetően bólintott. - Ott van a folyosón - mondta Martina. - Megtalálja? - Majd igyekszem. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Nóra North századosra nézett. - Most..; mi lesz, Don? , .- Baj - mondta North százados szárazon. 10 Amikor Fletcher visszatért, csendet és némaságot talált a szobában. North nyugodt mosollyal álldogált az ablak előtt, mint aki pontosan tudja, mi következik ezután. A két asszony egymásra bámult, mintha évek óta nem látták volna egymást. - Elfáradtak? - kérdezte sóhajtva Fletcher. - Akkor én mit szóljak? Kidobtak egy ablakon... - Hogy úsztad meg? - Ráestem egy motoros bandára. Szó szerint. A gumimatracukra. Neki köszönhetem, hogy még élek. : - Ezután köszönni fogok minden matracnak, ami szembejön velem - biztosította North. - Szóval, a nő elkapott, szíven szúrt és kidobott az ablakon? - Szó szerint. Tudjátok, kicsoda? North megrázta a fejét. . . * 245 - Fogalmunk sincs róla. Nekem speciel van egy teóriám, de ezek ketten itt kinevettek érte. -Éspedig? - Nem kezdhetnénk az elején, Fletcher? Fletcher bólintott. - Elmondom, amit tudok. Tudom, hogy nem sokkal ezelőtt megtalálták és azonosították egy hajdani boszorkány sírját. Tudom, hogy a sírkövon látható egy furcsa rajz: egy csonkaujjú kéz lenyomata. Azt is tudom, hogy mi történt a temetőben, Don. Az újságok megírták. Azt hiszem, így kerültél te a képbe. Arra jártál, benéztél és belepottyantál valaminek a közepébe. Mint a légy a cukros vízbe. Belepottyantál és most bármennyire is igyekszel, nem tudsz kikászálódni belőle. - Sajnos, ez igaz - mondta North. - Továbbá azt is tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy abból a sírból előkerült valami. Talán egy amulett? -Talán. - Arról már más forrásból értesültem, hogy a támaszponton is volt némi ribillió. Három haláleset, ha jól számolom. Ez pedig azt a gyanúmat erősíti, hogy azt a valamit, mondjuk amulet-tet, amely a sírban volt, te magadhoz vetted, Don. így volt? - Talán - bólintott North. - Ebből némi baj származott. Tudod, hogy felelős vagy te is a halálukért, Don? North elsápadt és tett egy lépést előre. - Fogalmam sem volt róla... Fletcher csillapítóan emelte fel a kezét. - Hát persze, hogy nem volt. Mégis, arra kérlek, és önöket is. hölgyeim, hogy segítsenek felderíteni egy rejtélyes ügyet és megtalálni valamit, ami... - Mit dadog maga itt összevissza? - tért végül is magához Martina. - Mihez kéri a segítségünket? - Hatástalanítani egy pokolgépet - mondta Fletcher. - Ami feltehetően itt ketyeg a talpunk alatt. A ley vonalak A vörösbársonnyal borított teremben félhomály uralkodott; a jelenlévők így csak szomszédaik körvonalait láthatták. Mayfield doktor becslése szerint körülbelül tucatnyian tartózkodhattak odabent. Néhányan halkan beszélgettek, a többség azonban szótlanul maga elé bámult. Egy férfi kerekeskocsiban a széksorok mellett ücsörgött és igyekezett úgy helyezkedni, hogy ne zavarja a később érkezők mozgását. Judy megszorította Mayfield kezét és a szemével intett, hogy csak nyugalom. Mayfield doktornak izzadt a tenyere és ez Judyn kívül saját magát is mély nyugtalansággal töltötte el. Már kora gyerekkorában megfigyelte, hogy ez a kéz-izzadás nem sok jót jelent. Furcsa módon nem attól ütött ki a verejték a tenyerén, mert megijedt valamitől, sokkal inkább fordítva. A verejtékezés arra figyelmeztette, hogy kellemetlenség ólálkodik a környéken. Márpedig az itt ólálkodott. Bár életének utolsó hat évét vidéken töltötte, annyit azért még megőrzött korábbi nagyvárosi életének ösztöneiből, hogy rájöjjön: ezek itt alaposan átverték. Fogalma sem volt róla, mivel, de hogy nem csontokat kell majd nézegetnie poros raktárak mélyén, arra mérget mert volna venni. Judy ismét megszorította a kezét és a füléhez hajolt. Ekkor váratlanul lágy, kellemes gongszó hangzott fel a mennyezet tájékán. Mayfield önkéntelenül is felemelte a fejét- többen ugyanezt tették -, de nem látott mást, csak a halványan égő körtéket. Mire lekapta a tekintetét, a két férfi már ott állt a széksorokkal szembeni asztalka mellett - minden bizonnyal egy falba vágott ajtón sétáltak be. A gong ismét megszólalt, majd megerősödött a villanykörték ragyogása. Mayfield esküdni mert volna rá: szándékosan rendezték úgy a jelenetet, hogy minél nagyobb hatással legyen rájuk. A kíváncsi, várakozó csend közepén a két férfi megbiccentette a fejét, s helyet foglalt az asztalhoz tolt székeken. Mayfieldnek feltűnt, hogy a hátuk mögött jókora vetítővá- 247 szón látszik, a vetítőgépet azonban nem látta sehol. Legszívesebben hátrafordult volna, hogy megnézze, kik vannak még rajta kívül a teremben, de valami megakadályozta benne. Talán az, hogy nem szeretett volna kétségbeejtően vidékinek látszani a kutatóintézet városi munkatársai között. A két férfi az asztal mellett éppen ellentéte volt egymásnak. Az egyik kicsi volt, kövér, laposorrú, vastag szemüveggel; a másik vékony, csontos, sötétképű, jókora lelógó bajusszal az ajkai mentén. Egymásra néztek, kicseréltek néhány papírt, majd a ba-juszos hátratolta a székét, felállt és megköszörülte a torkát. -Engedjék meg, hogy szeretettel üdvözöljem önöket, hölgyeim és uraim. Nevem Ibrahim Karatas. Talán hallottak már rólam. Úristen! - hökkent meg magában Mayfield. - Csak nem a nagy, Nobel-díjas Karatas? Aki az emberiség fejlődését alaposan, megkérdőjelező kutatásaiért kapta a kitüntetést? - Hogy mindjárt az elején eloszlassak minden bizonytalanságot, kénytelen vagyok kellő szerénytelenséggel kijelenteni, hogy én vagyok az. A Nobel-díjas Karatas. Valaki összeütötte a tenyerét, de a többiek nem csatlakoztak hozzá. - Mellettem kollégám és barátom, Max Steinbock professzor; biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva már ő is ott lesz a Nobel-díjasok listáján, ha ugyan akkor lesz még Nobel-díj. Kinyújtotta a karját, mintha az asztalon álló vizeskancsó felé nyúlna, de útközben meggondolta magát és visszahúzta. A laposom! Max Steinbock bólintott, mintha egyetértene vele, hogy túl korai még a vízivás. - Bevezetésképpen szeretném ismertetni önökkel jelenlegi tartózkodási helyüket. Nos, ez a Földfizikai Kutatóintézet egyik épülete. A várost - Hamson Cityt - valamennyien ismerik. Bocsássanak meg, hogy az éj leple alatt és kissé romantikus körülmények között szállítottuk ide önöket, de később elmagyarázom az okát. Továbbá azt is szeretném a tudomásukra hozni, hogy intézetünk nem tartozik állami ellenőrzés alá, legkevésbé pedig a hadsereghez, vagy egyéb hozzá hasonló szervezetekhez. Anyagi bázisunkat kifejezetten magánszemélyek biztosítják, így nem kell attól tartamuk, hogy a Pentagon, vagy a CIA hálójába kerültek. Végezetül bevallom, csak részigazságokat mondtunk el, amikor arra kértük önöket, vegyenek részt a kutatásainkban. Ez- 248 zel kétségkívül bizonyos kockázatot is vállaltunk: annak a kockázatát, hogy önök közül néhányan felállnak majd és azt mondják: köszönjük szépen, nem kérünk belőle. Természetesen nem kényszeríthetjük önöket, hogy olyan munkát végezzenek, amihez nincs kedvük, ez esetben megköszönjük, hogy idefáradtak - már ezért is rendkívül hálásak vagyunk mindannyiuknak. Persze, abban reménykedünk, hogy nem sok ilyen lesz á meghívottak között. Esetleges díjazásukról és egyebekről majd kellő időben esik szó. Azokat, akik úgy döntenek, hogy nem vesznek részt a további munkában, arra kérjük, őrizzék meg azokat a bizalmas információkat, amelyeket itt hallanak. Az ő tisztességükön is múlik, hogy végre tudjuk-e hajtani a tervünket. Most pedig megkérem Steinbock professzort, tartsa meg tájékoztatóját. Leült a székére és Steinbockra nézett. A laposorrú, szemüveges professzor felállt, zavartan elmosolyodott, majd beszélni kezdett. Mayfield megdöbbenve tapasztalta, hogy lágy, bársonyos a hangja, mint egy operacsillagé, továbbá olyan meggyőző erővel beszél, amely még egy megválasztása előtt álló elnökjelöltnek is becsületére vált volna. Kérdezni akart valamit Judy-tól, de ahogy Steinbock a homlokát ráncolva magyarázataiba mélyedt, egyszerre megfeledkezett a világról és visszasüllyedt a múltba. - Engedjék meg, hogy mielőtt tudományos fejtegetésekbe bocsátkoznék, elmeséljek önöknek egy immár hetven éves történetet-kezdte Steinbock. -Az esemény 1921. június 30-án játszódott le Angliában, Herefordshire megye, Blackwardine nevű falujának a közelében. Egy Alfréd Watkins nevű gabonakereskedő és amatőrrégész járta akörnyéket betemetett sírok, nagy kövek, furcsa alakzatok után kutatva. Watkins 1855-ben született, és 1935-ben halt meg. Gyermekkorától kezdve vonzalmat érzett Anglia régmúltja iránt, és ha csak ideje engedte, a városoktól távol bolyongott sétapálcájával a kezében. Több ősi objektum felfedezése is fűződik a nevéhez, bár ezekről most szíves engedelmükkel nem ejtenék szót. Nos, Mr. Watkins felkapaszkodott a Herefordshire-i domb tetejére és végigtekintett a zöldellő vidéken. Amerre a szeme ellátott, fű zsendült a réteken, s gabonatáblákat ringatott a szél. Watkins mégis úgy érezte, van valami szokatlan, megmagyarázhatatlan, és talárt fenyegető is a tájban. Tartott egy kis szünetet, talán, hogy valamennyien beleringat- 249 hassák magukat a fenyegetettségnek abba a hangulatába, amely a néhai Mr. Watkinst eltölthette. - Néhány percnyi szemlélődés után aztán rádöbbent, mi okozza a táj furcsaságát. Amerre a szeme ellátott, egyenes vonalak hálózták be a vidéket, mintha egy óriási pókhálót terítettek volna rá. Ezek a vonalak dűlőutakból, fasorokból és ösvényekből álltak: valamennyi nyílegyenes volt és valahova igyekezett. Izgatottan lemászott a dombról és szorgalmas munkával kiderítette, hogy ezek az utakból álló vonalak ősi, szent helyeket - forrásokat, mesterséges dombokat, kőoszlopokat, kőköröket, templomokat - kötnek össze. Watkins elgondolkodott a dolgon, és arra a megállapításra jutott, hogy a vonalak nem mások, mint ősi kereskedelmi utak maradványai; ezek jelzőpontjai a kőoszlopok, kőkörök, vagy mesterséges dombok - a moundok. Még azt' is kitalálni vélte, hogy az útvonalakon bizonyára sót szállítottak a történelem előtti idők karavánjai. Könyvében, amelynek címe Ősi egyenes ösvény s 1924-ben jelent meg, azzal érvel, hogy már az ősidőkben élénk kereskedelmet folytattak egymással az egyes embercsoportok. Ezekre az ősi ösvényekre települtek aztán rá a modern idők útjai, ösvényei, csapásai. Őszintén meg kell "mondanunk, Mr. Watkins felfedezése kezdetben nem keltett különösebb feltűnést. Egészen addig, amíg nem akadtak hasonló jelenség nyomára egyebütt is. Mielőtt azonban tovább mennék a fejtegetésemben, elárulom önöknek, hogy Watkins a vonalakat ley vonalaknak nevezte el. Azon a környéken ugyanis több helység is erre a ley-re végződik, amely állítólag egy régi ösvény-csapás jelentésű szóra megy vissza. így hát a következőkben én magam is ley vonalakról beszélek majd. Mr. Watkins élete végéig kitartott abbéli állítása mellett, hogy a ley vonalak kereskedelmi útvonalak maradványai. Nem így gondolkodtak azonban mások. Wilhelm Teudt német lelkész ugyancsak a húszas évek közepe táján észrevette—Watkins nyomán -, hogy Németországban is megtalálható ez a jelenség. Szerinte a német-teuton szent helyek úgy fűzhetők fel az egyenes vonalakra, mint gyöngyszemek a nyakláncra. Visszatérve Angliába, az egyik ilyen láncot rendkívül könnyű felfedezni Dél-Anglia térképén. A vonal vége egy temetődombnál kezdődik, amely áthalad a Stonehenge-en - feltételezem, hogy róla már valamennyien hallottak. Akik nem, vagy meg akarnak tüzetesebben is ismerkedni vele, kérem, forduljanak Mr. 250 Dickinsonhoz. Szívesen végigkalauzolja önöket a könyvtárunkon. A nyaklánc következő gyöngyszeme Old Sarum emberkéz alkotta dombja. A róla szóló leírásokat ugyancsak megtalálják a könyvtárban. Ezután jön a lánc, ha nem is legizgalmasabb, de igen látványos szeme: maga a Salisbury-i katedrális. Helyén történelem előtti építmény állt: valószínűleg olyasféle, mint a Stonehenge; egyes kövei még ma is láthatók a környéken. Azt követi egy Clearbury Ring-nek nevezett földsánc, majd egy kőkori falu védelmi rendszerét alkotó sánchálózat: a Frankenbury Camp. A vonalat egy mocsárféle zárja ie. A vonal hossza cirka harminc kilométer. Kérem, tekintsék meg a vetítővásznon megjelenő ábrát. Halk kattanás hallatszott, majd az előadók háta mögötti táblán megjelent az elképzelt vonal képe a „gyöngyszemekkel" együtt. Steinbock felállt, levett az asztalról egy mindeddig láthatatlan pálcát, s mutogatni kezdte vele az ábra részeit. - Ez itt a Stonehenge, ez Old Saruin dombja, ez a Salisbury-i székesegyház, itt láthatók egy régi kápolnaféle romjai, itt a Clearbury Ring, ez pedig a rendszer vége: a Frankenbury Camp. Visszatette a pálcát az asztalra, mire a kép eltűnt a háta mögül. Steinbock azonban nem ült vissza a helyére: mintha csak megszerette volna az álldogálást. - 1936-ban robbant a bomba. Egy Fortune Dión nevű írónő felvetette azt a lehetőséget, hogy a ley vonalaknak egészen más jelentésük lehet, mint amit idáig gondoltak róluk. Ha Watkins-nak lenne igaza és a vonalak sószállító utakat jelölnének, arra a kérdésre is meg kellene keresni a választ, vajon miért szállították az őskori kereskedők áruikat— sót, tűzkövet, kő-, majd később fémeszközöket - egy temetődombra. Fortune Dión szerint a kőkörök, mesterséges dombok és egyéb, a rendszerbe illeszkedő őskori maradványok energiaközpontok. A föld energiaközpontjai. Hosszabb szünetet tartott, miközben aggódva tekintett a hallgatóságára. Mayfield biztos volt benne: attól tart, hogy valaki feláll és kineveti. Ha kevésbé udvarias az illető, talán még le is hülyézi. Egyelőre azonban csend volt, senkinek sem jutott eszébe neveletlenségre ragadtatni magát. Ekkor Mayfieidnek az a furcsa érzése támadt, hogy ezek az emberek, itt a közelében, valamennyien tudják már miről van szó: leikük mélyén elfogadták mindazt, amit Steinbock magyarázott, s talán Judy és ő az ' ' . • '' ' ' ' • 251 egyedüliek, akik úgy ülnek a teremben, mint lökött Billy a kerítésen. Judyra pislantott. Döbbenten látta, hogy felesége szomjasán issza a professzor szavait. Szeme csillogott, arca kipirult, mintha ő maga is ott járt volna Mr. Watkinssal a Herefordshire-i domb tetején energiaközpontok után kutatva. Ahogy oldalra fordította a fejét, észrevettej hogy "nézi valaki. A félhomályon át is felé csillantak Laura Fischbach szürke szemei. - Hogy megértsék a továbbiakat, el kell mondanom: Keleten már régtől fogva azt tanítják, hogy a Föld, Földanyánk, élő organizmus, amely bizonyos értelemben hasonlít az emberi szervezetre. Ne tévesszen meg senkit látszólagos nyugalma és mozdulatlansága - gondoljanak csak a természeti katasztrófákran földrengésekre, vulkanikus tevékenységre, szökőárakra. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy Földanya élő, biológiai lény, az azonban kétségtelennek látszik, hogy egy nagy egység, amelynek a lényegével a mai napig nem vagyunk tisztában. Keleten azt állítják, hogy földünk testét ugyanolyan energiacsatornák hálózzák be, mint amilyenek azok az akupunktú-rás csatornák, amelyek az emberi test sajátosságai. Aki kíváncsi a tűszúrásos gyógymódra, tanulmányozhatja a könyvtárunkban, bár ezen a téren nem állunk valami jól. Intézetünk elsősorban geofizikával foglalkozik: az akupunktúra, mint tudomány, eléggé távol esik tőlünk. Nos, a kutatók egy része arra esküszik, hogy ezek a furcsa energiacsatornák egyenes vonalban futnak végig a Földön, a talajfelszín domborulatait követve. Gyakran összefutnak, metszik egymást; ezeken a helyeken, az akupunk-túrás pontokon, építették azokat az építményeket, amelyeket az imént bemutattam. Más szóval, az ismertetett objektumok - ebben a pillanatban ismét felvillant a vetítővásznon a Salisbury-i székesegyház képe - ilyen erővonalak metszéspontjaiban állnak. Mayfield észrevette, hogy tátva maradt a szája a csodálkozástól. Gyorsan becsukta és hallgatta tovább Steinbock fejtegetéseit. Steinbock professzor megtörölgette a homlokát és megvárta, amíg eltűnik a vászonról a katedrális képe. - Felmerül a kérdés: mi a csodák lehetnek ezek az erővonalak? Ez bizony valóban nagy probléma, és ha nem akarunk a tudománytalanság, vagy éppen az áltudományok csapdájába esni, 252 . . gondosan mérlegelni kell a válaszunkat. Nos, én hosszas mérlegelés után kijelenthetem önöknek: fogalmam sincs róla. Valaki halkan elkuncogta magát. -Tudós vagyok, ezért.semmit sem utálok jobban, mint meséket valóságként elfogadtatni. Amit mondok, fogadják hipotézisnek, azaz olyan elképzelésnek, amelynek a bizonyítása még hátravan. Természetesen mondhatjuk, hogy ezt az erőt maga Földanya termeli ki magából, de mondhatjuk azt is, hogy a Föld csak összegyűjti. Akkor viszont honnan érkezik? A válasz: a körülöttünk lévő világegyetemből. Ahogy az ultraibolya sugarak, a hangok, a meteoritok és az üstökösök érkeznek, energia is érkezik hozzánk. Megmagyarázhatatlan, mérhetetlen, kimutathatatlan energia. Olyan formában, amelyről nem tudjuk pontosan, micsoda. Csak annyit tudunk róla," hogy a földben, vagy a föld felszínén áramlik a ley vonalak mentén. Többször is említettem már Keletet. Sok országban ismerik a Földet behálózó energiavonalakat és az ezek metszéspontjaiban található energia-csomókat. Indiában parthiva pitha-n&k nevezik őket. - Elkomorult a hangja, majd remegni kezdett, mintha hirtelen elérzékenyült volna."- Volt egy .kiváló munkatársunk, Csang professzor, akit nem sokkal ezelőtt tragikus szerencsétlenség ért. Az ő emléke miatt is engedjék meg, hogy én mégis inkább Kínáról beszéljek. Judy Mayfieldre pillantott, az vissza rá, miközben egyre magán érezte a szürke szemeket a félhomály mélyéről. — Kínában feng shui a neve az energiacsatornákat kutató tudománynak. Afeng vizet jelent, a shui szelet. Szél-víz. Egyes magyarázatok szerint azért nevezik így, mert ez az energia láthatatlan és kiszámíthatatlan, mint a szél, ugyanakkor erős, mint az áradó víz. A csatornát magát lung mei-nek, Sárkányok Útjának hívják. Ha valaki házat épít, meg kell győződnie róla, nem egy ilyen energiacsatornára tervezi-e az épületet. Ezeken az utakon ugyanis láthatatlan sárkányok járnak, az ő lábuk alá kerülni pedig közismerten nem kellemes dolog. Hisznek az energiacsatornák létezésében az ausztráliai bennszülöttek is. Szerintük láthatatlan utak kötötték össze a régi törzseket egymással; hagyomány náluk, hogy időnként felkerekednek s végigvonulva az ősi ösvényeken, dalokat énekelnek elhalt elődeik emlékére. S itt mindjárt el is érkeztünk elméletünk egyik sarkalatos pontjához: nevezetesen, hogy kik fedezték fel ezeket az energiame- - '253 zőket? Ha válaszolnom kellene a kérdésre, ismét csak azt kellene mondanom: nem tudom. Valószínűleg maga az ember. Nem hiszek UFO-kban; nem hiszem, hogy idegenek tanították volna meg rá az őseinket; ezzel szemben, azt hiszem, hogy az ember maga is képes volt megismerni környezetét. Akkoriban, tízezer vagy éppen százezer évekkel ezelőtt más volt a viszony a természet és az ember között. Az ember akkor tevékeny részese volt a természetnek, benne élt, ismerte titkait, szándékait, s ismerhette ezeket a földben áramló titokzatos energiákat is. Talán ez volt az a rejtélyes harmadik szem, az értelem szeme, amely bezáródott akkor, amikor az ember elindult a technikai civilizáció útján. Ne kérdezzék, mikor ismerték fel őseink az energiacsatornák jelentőségét. Egyszer, valamikor, régen. Aztán egészen addig adta át egyik generáció a másiknak, amíg végül is megszakadt a lánc. Vagy majdnem megszakadt. Mayfield fülét megütötte a majdnem, de egyelőre nemigen tudott mit kezdeni vele. Még csak elgondolkodni sem volt ideje a dolgon, mert mielőtt még megtehette volna, Steinbock professzor visszaült a helyére, s kinyújtotta a lábait, mint aki egyelőre nem is szándékszik változtatni kényelmes helyzetén. Ekkor viszont a bajuszos álltfel. Ibrahim Karatas. Huncutmo-solyra húzta a száját és elégedetten lenézett a jelenlévőkre. -Meglepődtek, mi? Bár, akik elég dörzsöltek, tudják, hogy ahol én felbukkanok, mindig történik valami. Nem is olyan régen bizonyos körökben mozgalom indult, hogy vegyék vissza tőlem a Nobel-díjat. Mintha bizony egy tíz dolláros bankjegy lenne, amit csak úgy vissza lehet követeim. Nos, uraim, az én feladatom az, hogy kissé más oldaláról világítsam meg a problémát. Az ember oldaláról. Olyan csend támadt a teremben, hogy a folyosón zümmögő elektromos gépek hangját közeledő viharnak érezték. - Beszélhetnék önöknek sejtésekről, elméletekről és elképzelésekről, én azonban jobban kedvelem a személyes tapasztalatokat. Ezért, kérem, hallgassák meg EXr. Kris Hamiltont és Dr. Barbara Hanisht. ' Mayfield előrenyújtotta a nyakát, majd rájött, hogy felesleges nyújtogatnia. A tolószékben ülő férfi kocsijának felbúgott a motorja, s a kocsi elindult az előadói asztal felé. Közvetlenül mögötte magas, telt, vöröshajú asszony lépegetett, fejét lehajtva. 254 Amikor a kocsi az asztal mellé ért, a nő átment az asztal másik oldalára Karatas professzor mellé. - Miss Hanish elmeséli önöknek egy expedíció furcsán tragikus történetét. Kérem, Miss Hanish. Mayfield kénytelen volt megállapítani, hogy mióta csak összekerült a kézzel a sziklán, csupa-csupa vonzó nővel hozta össze a végzet. Mint például ezzel is. Barbara Hanish orra körül bájos szeplők gyúltak ki, komoly arca hasonlatos volt az al-konyi éghez, amikor feltűnnek rajta az első csillagok. - Hat évvel ezelőtt történt a dolog - kezdte a régésznő rátéve egyik tenyerét az asztal lapjára. - Az Idaho-i Régészeti Intézet megbízásából feltáró munkát végeztünk a Pireneusokban. Munkánk nem volt előzmények nélküli, hiszen olyan barlangot próbáltunk feltárni, amelyet egyszer már felfedeztek; azaz, nem volt teljesen ismeretlen a kutatók előtt. A tudomány előtt azonban igen, hiszen nem sokkal az első feltárás után eltömődött a bejárata, így gyakorlatilag feltáratlannak számított. Ezt a munkát kellet volna elvégeznünk. Expedíciónk tagja volt Dr. Kris Hamil-ton - egyetlen pillanatra a kocsiban ülő férfi felé kapta a fejét -, Dr. Kathleen Ross, Dr. Péter O'Keeffe,- Dr. Edmond Turner és Dr. Diego Martinez. Valamennyien képzett régészek, számos cikkük és tanulmányuk látott már napvilágot. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a kiszemelt barlang az újkőkori barlangi művészet igen ritka és szép alkotásait rejti, a felfedezők ugyanis - ha csak igen kezdetleges formában is - megismertették őket a tudományos világgal. Gondolom, a jelenlévők legtöb-bikének nem jutott még a kezébe ez a publikáció. A beállott mély csend azt igazolta, hogy helyes a feltételezése. •. - A barlang felfedezése úgy történt, hogy a múlt század közepén gyerekek játszogattak azon a környéken, s ahogy az már lenni szokott, véletlenül rábukkantak a bejáratra. Felfedezésükkel a közeli falu abbéjához futottak, aki maga is szorgos természetbúvár hírében állt. Az abbé azon nyomban expedíciót szervezett, és sikerült is a fiúkkal együtt lejutnia a mélybe. Amit ott talált, igen felkavarta, és megrázó hatást tett rá. Mint ahogy ránk is, akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy megpillanthassuk az emberi elme és az emberi kéz e csodálatos alkotásait. Az abbé a barlangban talált sziklarajzok némelyikéről rajz-másolatot készíttetett - akkoriban még alig tudtak fényképezni 255 - ezeket publikálta aztán egy-egy régészeti folyóirat. Nos, ez volt az abszolút kezdet. Ezután következett volna a minden körülményre kiterjedő, aprólékos feltárás. Sajnos egy hegy omlás-féle röviddel a felfedezés után véget vetett a kalandnak. Kérem a képet. A vetítővásznon megjelent a barlang és környéke. Mayfield jól látta a bejáratot, a fölötte terpeszkedő hegycsúcsot, a három dombocskát, a patakot és a szikla tetején a magányos fenyőt. - Látják azt a fenyőt ott fenn, a szikla csúcsán? A mögött folyik egy másik patak. Valamilyen apró földrengés kibillenthette a medréből s a lezúduló víztömeg eltömte a lyukat. - Miért nem látszik a vízesés a képen? - kérdezte valaki. - Mert a patak visszatért a normális medrébe. -Magától? Miss Hanish felhúzta a vállát. - Sajnos, ezt nem állt módunkban kideríteni. Bizonyos események beköszönte miatt kénytelenek voltunk megszakítani a kutatásainkat. Mindenesetre, amikor sátrat vertünk a környéken, a fenti patak már a régi medrében folyt. De visszatérve az első expedícióra: a három férfi, akiket a francia Amatőr Régészeti Társaság megbízott a munkával, ahogy annak idején szokásban volt, csákányokkal, kötelekkel felszerelkezve, letáborozott a barlang bejáratánál. Segédmunkásokat nem vittek magukkal, alighanem azon indok alapján, hogy vagy maguk is meg tudják oldani a problémát, vagy ha nem, visszatér valamelyikük a közeli faluba emberekért. Sajnos, senki nem tért vissza közülük, sem akkor, sem később. A három kutató ugyanis életét veszítette a barlangnál. Sikerült kiderítenünk, hogy erőszakos halált haltak. Bármennyire is furcsának tűnhet, szétverték a fejüket a saját ásójukkal. - Honnan a pokolból veszi ezt a-z őrültséget? - horkant fel valaki. - A körülmények ezt igazolják. Csak úgy képzelhető el a haláluk, ha!., önmaguk vetettek véget az életüknek. Idegenkezűségre nemigen volt lehetőség. De szíves engedelmükkel inkább ott folytatnám, hogy megtaláltuk a holttesteket és tovább ástunk. Egészen addig, amíg be nem jutottunk az őskori kiállítóterembe. Aki járt már az altamirai barlangban, el tudja képzelni, mi minden van ott a föld alatt. Állatok, emberek, nonfigurális ábrázolások. Egy egész kőkori művészeti kiállítás. - Kisimította a 256 haját a szeméből, amely a nagy lelkesedéstől röppent oda, és kissé lejjebb vette a hangerejét. - Csak két apróságról beszélnék azok közül a csodák közül, amelyekkel odalent találkoztam. Az egyik a Fehér Istennő. Jó egy fejjel magasabb a körülötte táncoló, vagy tolongó vörös színű pálcika-embereknél, lándzsát tart a kezében, előreálló mellei világosan jelzik, hogy nő az illető. S ami a lényeg: fehér színű. A másik, ami felkeltette az érdeklődésünkét, egy emberi tenyér lenyomata. Úgy készült, hogy valaki rátette a kezét u ziklára, s okkerfestékkel egy fúvócső segítségével körbefújta. Az általunk felfedezett rajzon ez a jel éppen a Fehér Istennő alatt található, amiből akár arra is következtethetnénk, hogy az ő jele. Furcsa, hogy a kéznek hiányzik a középső ujja. Ezt a jelet aztán közvetlenül a bejárat felett is megtaláltuk a sziklán. En magam ereszkedtem le kötélen, hogy letisztítsam róla a mohát. Ugyanaz a kéz mint odalent. Ha elfogadjuk, hogy a Fehér Istennő jele, akkor azt is elfogadhatjuk, hogy a barlang a Fehér Istennő temploma. Ezt jelzi a kéz a bejárat felett. Sajnos még ott lent, a barlangbán, felfedezésünk idején, furcsa jelenségnek lehettünk tanúi és szenvedő alanyai is egyben. Rosszul lettünk ugyanis. Alig voltunk képesek kikecmeregni a szabadba. Erős fejfájás kínzott bennünket halluciná-ciókkal elegyítve. Én magam például meg voltam győződve róla, hogy mindaz, ami velünk történik, összefüggésben áll a kézzel a sziklafalon. Szegény Martinez volt az, aki a legjobban kikészült. Arra akart kényszeríteni bennünket, hogy... ne folytassuk a munkát. Végül is Diego öngyilkos lett. Szétverte a fejét az ásójával. Mint a másik három szerencsétlen. Mayfield doktor lopva Judyra pillantott. Az asszony arcáról már rég leröppent az a rajongó mosoly, amely korábban ült rajta; immár szorongó, ideges volt a nézése. Ekkor ismét megfogalmazódott a doktorban a vágy, hogy jobb lenne minél előbb elhúzni innen a fenébe. Vissza a rendelőjébe, vissza a betegei közé, örökre elfelejteni a kezeket a falon. - Sajnos, nemigen szűnt a fejfájásunk, és folytatódtak a hal-lucinációink is. Kathleen Ross kolléganőnk például úgy érezte a patakban, fürdés közben, hogy valaki elkapja a bokáját és le akarja rántani a víz mélyére. Ott, ahol két méternél is mélyebb a meder. Majdnem bele is fulladt szegény. Mayfield döbbenten látta, hogy a tolókocsiban ülő férfi válla 257 megrándul, mintha sírás fojtogatná. Arca azonban merev, mozdulatlan maradt. - Turner kollégánkon pedig egyszerűen kitört az elmebaj. Kicsomagolta Martinez zsákba helyezett holttestét, nekitámasztotta sátra oldalának, ujját behajlította, majd lefröcskölte a kezét vörös lakkal. Nem sokkai ezután elkövetkezett a vég. Turner ránk robbantotta a szikla tetején folyt) patakot, ami ezúttal már nemcsak a patakot jelentette, hanem annak a víztározónak a vizét is, amit a patak vízhozamára építve odafent alakítottak ki. A víz lezúdult és elsodort bennünket; elsodorta a táborunkat, s két egész évre betöltötte a völgyet. - Tompán, érzelemmentesen kongott a hangja. - Turner meghalt, a lerohanó víz magával sodorta a szikláról a völgybe: kis túlzással azt is mondhatjuk, öngyilkos lett. Meghalt két másik kollégám, Dr. Kathleen Ross és Dr. Péter O'Keeffe is. Csak cirka egy évvel a sajnálatos események után hozta fel a víz a... maradványaikat. Feltételezések szerint beszorultak valahova és csak később... - Megállt és lehajtotta a fejét. Senki nem merte megtörni a beállott csendet. Barbara Hanish sóhajtott és a tolókocsiban ülő, szemüveges férfira mutatott. - Mr. Hamilton majd folytatja. A férfi a tolókocsiban rájuk villantotta a szemüvegét. - Ezóta a tragédia óta tolókocsihoz vagyok kötve — mondta ő is száraz, érzelemmentes hangon. - Az áradás a sziklához vágott, megsérült a gerincem, és ha Barbara nincs a közelemben, már nem is élnék. - Elhallgatott, s Mayfield odaérzett a szavaihoz egy félmondatot: talán jobb is lenne. -Nekem az a dolgom, hogy felvessek néhány kérdést a tragédiával kapcsolatban. Kérem a képet. Köszönöm. A vetítővásznon megjelent a völgy és a szikla látképe. Kris Hamilton a pálcáért nyújtotta a kezét. Karatas maga elé kotorta, majd a markába nyomta. - A völgy rendkívül zárt, csak egy kis ösvényen lehet elhagyni itt, á szikla alján. Ezen az oldalon a szikla és az alatta húzódó hegyoldal határolják, a másik oldalon pedig ez a három domb. Látják? A három ikerdomb. Tökéletesen egyformák. Nézzék a formájukat és a magasságukat. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Mayfield is úgy érezte, hogy a tüdejébe szorul a lélegzet. Judyt viszont 258 mintha már nem érdekelte volna annyira az egész. Unott arccal figyelte a botjával mutogató tolókocsis férfit. - Ez a kísérteties egyformaság azt sugallja, hogy ezek a dombok;., hm... mesterséges dombok. Emberi kéz alkotásai. - Ahhoz túl magasnak tűnnek - mondta valaki. - Amikor a hallucinációs jelenségekkel hadakoztunk, arra gondoltunk, hogy a völgynek éppen zártságánál fogva sajátos mikroklímája lehet. Az imént szó esett a ley vonalakról. Sikerült megállapítanunk, hogy a barlang ugyancsak ley vonalak metszéspontjában helyezkedik el. Van a környéken egy kőkor, néhány kőoszlop, azaz menhir... van egy ősi templom és természetesen ott vannak az ikerdombok. - Nekünk mi lenne a feladatunk? - kérdezte Mayfield háta mögül egy kíváncsi, női hang. Hamilton ráütött a tolószék karfájára. - Első lépésként feltárni a barlang bejáratát. Barbara Hanish nem várta meg, hogy csituljon a zsibongás. Megkerülte az asztalt, a tolókocsihoz lépett, s visszakísérte Hamil-tont a helyére. Mayfield éppen arra gondolt, vajon lehet-e valami értelme az egésznek, amikor Karatas professzor a papírjaiba pillantott, majd felemelte a tekintetét. - Sean Mayfield doktor itt van, kérem? - Itt vagyok. - Fáradjon ki, kérem, az asztalhoz. Mayfield Judyra pillantott, aki beleegyezőn bólintott. A doktor megszorította felesége kezét, s az asztalhoz sétált. Közben el kellett haladnia a kocsiban ülő Hamilton mellett, aki bátorítón rámosolygott. Mayfieldet zavarta az erős fény, az még inkább, hogy alig látja a többieket. Kizárólag sötét káposztafejek ültek szemben vele. Karatas Mayfield felé fordult és az asztalra könyökölt. - Önnek mi a története, doktor? Mayfield habozott, majd beszélni kezdett. Mesélt a kézről a sziklafalon, főleg azonban Fraser doktor üzenetéről, a furcsa jelenségekről a vércsoportokkal kapcsolatban, majd azzal fejezte 259 be, hogy Csang professzor, aki érdeklődést tanúsított a kő iránt, ugyancsak öngyilkos lett, bár ő nem verte szét a fejét az ásójával, lévén, hogy nem is volt neki. - Dr. Laura Fischbach, kérem. Mayfieldnek nem mondta senki, hogy a helyére mehet, így aztán ott maradt, ahova állították. Az éles fény a szemébe tűzött, s az a kellemetlen érzése támadt, hogy bohócnak küldték ki a színpadra. Azt hiszi, komoly munkát végez, miközben azok ott hátul, a sötétség mélyén, hülyére röhögik magukat rajta. Laura Fischbach azonban nem nevetett. Komoly volt a tekintete, mint ahogy az volt egész megjelenése. Ezüstszínben csillogó, hosszú, majd bokáig érő ruhája szorosan a testére tapadt, kiemelve alakjának szabályosan metszett körvonalait. Mayfieldnek az volt az érzése, hogy egy színes kifestőkönyvből vágták ki. Szürke, enyhén keleties szemei szinte világítottak a lámpák csillogásában. Mivel nem szólalt meg, Karatas vállalta magára a bemutatását. - Dr. Laura Fischbach régész, a kőkori társadalmak és kultúrák kiváló ismerője. A Németországban és a skandináv országok területén található kőkori emlékek szakértője. Engedjék meg, hogy Dr. Fischbach tájékoztassa önöket egy öt évvel ezelőtt történt, megrázó élményéről. Kérem, Miss Fischbach. Laura beszélni kezdett. Tompa, szinte már-már monoton hangon előadta, hogy öt évvel ezelőtt a Koppenhágai Régészeti Intézet munkatársával, Ole Pedersennel kutatóútra indult Dél-Angliában. Útjuk feltáró jellegű volt: arról akartak meggyőződni, hogy a ley vonalak elmélete a valóságban is kiállja-e a próbát. Elhatározták, a leglegendásabb ley vonalnál kezdik vizsgálódásaikat; amellett a vonal mentén mennek végig, amelyen a Stone-henge és a Salisbury-i székesegyház található. Határozott, de érzelem nélküli mondataiból lassan kibontakozott a kétszemélyes expedíció tragédiája. Laura beszélt indulásukról, utolsó estéjükről a mocsár melletti fogadóban, majd a lányról, aki a hajnali esőben várta őket, azzal a csodálatos hírrel, hogy még fel nem fedezett megalitikus emlék áll a mocsár közepén. Amikor ahhoz a ponthoz ért, hogy Ole Pedersen nyomtalanul eltűnt, és hogy őt magát is majdhogynem belefojtotta a némber a mocsárba, kissé megremegett ugyan a hangja, de ez volt min- 260 den. Amikor befejezte, Mayfieldre pillantott, majd a helyére sétált. , - Szükség van még rám?.- kérdezte, bátorságot véve Laura távozásából a doktor. - Köszönöm, a helyére mehet - mondta Karatas. Mayfield a helyére ment. Judy belekarolt és megszorította a kezét. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy a legkisebb mértékben is elégedetlen lenne férje produkciójával. Karatas lecsüccsent a székére. Max Stéinbock viszont felállt és a hallgatóságára nézett. - Azt hiszem, ezzel az aktussal akár véget is vethetünk a muzsikának. Ahogy a Bibliában meg van írva: akinek füle van a hallásra, hallja. Akinek meg nincs, az járjon békével... Bizonyára sejtik, hogy az általunk szorgalmazott kutatások rövidesen beindulnak. Kérem, aki részt óhajt venni bennük, közölje az igazgatóságon. Elsí) emelet 14. - Ki lesz ott? - tudakolta egy reszelős férfihang. - Karatas professzor és én. Akik viszont úgy gondolják, nem nekik való ez a munka, fáradjanak az első emelet 11-be, hogy megejthessük a szükséges elszámolásokat. A lámpákat nem gyújtjuk fel, személyiségi jogaikat biztosítandó. Megígérhetem önöknek, hogy aki nemet mond, megőrizzük az inkognitóját és soha senki meg nem tudja, miféle összejövetelnek volt a részese. Mayfield és Judy kézen fogva igyekeztek kifelé. Amint kiléptek a félhomályos folyosóra, Mayfield a feleségéhez fordult. - Csak pár napról lenne szó, Judy. Megnézem azokat a csontokat, aztán felszedjük a horgonyt és... Judy Mayfield arcához hajolt és cuppanós puszit nyomott rá. --Azt szeretem leginkább benned, Sean, hogy olyan naiv tudsz lenni, mint egy kisgyerek. Errpl maga Mayfield is meggyőződhetett - pontosan három óra múlva. Ekkor hívatták ugyanis az igazgatóságra, ahol egy kicsiny szobában Karatas és Stéinbock professzorok fogadták Laura Fischbach társaságában. Mayfield csak később vette észre, hogy a sarokban ott ül a tolószékes férfi is: Hamilton doktor. - Kér egy italt, Sean? 261 Mayfield akkora zavarba került, amikor Laura rávillantotta a szemét, hogy akarata ellenére igent intett. Mire felocsúdott, már előtte is állt egy pohárka bourbon. Karatas Mayfield vállára tette a kezét. - Örömmel közölhetem önnel, hogy azok közül, akiket kiszemeltünk egy bizonyos munkára, jó néhányan igent mondtak. Sajnos, vannak olyanok is, akik nem, és ez fájdalmas veszteség számunkra. Most már őszintén bevallhatom: icipicit becsaptuk magát, doktor. Mayfield önkéntelenül is Laurára pislantott. Az asszony lehajtotta a fejét. Mayfield érezte, hogy egyetlen pillanat alatt olyan száraz lesz a szája, mint egy pattogatott kukoricás stanecli. - A... mennyiben? - préselte ki végül is a száján. - Amennyiben az a munka, amelyet felajánlottunk önnek, nem létezik. Mayfield nem érzett semmiféle meglepetést. Ha érzett valamit, az inkább megkönnyebbülésféle volt. Holnap már otthon is lehet. Végre kiülhet a sziklája alá... - Meg sem lepődik? Hirtelen visszatért a valóságba. Összehúzta a szemét és megrázta a fejét. -Nem. Illetve... mégis. Gondolom, van valarhi magyarázata a dolognak? - Természetesen van - vette át a szót a bársonyos hangú Stein-bock, aki Mayfieldet a Muppet show Miss Röfijére emlékeztette. - Maga szakértőnek számít a kérdésben, doktor. - Milyen kérdésben? - kérdezte zavartan Mayfield. - A csonkaujjú tenyér kérdésében. Ön ott volt, amikor szerencsétlenség történt Csang professzorral; tudja, hogy lennie kell arrafelé valami megmagyarázhatatlannak; továbbá az ön elődjének különös nyomozásai mind-mind összefüggenek valahogy a kézzel a sziklafalon. . . - És ha nem? - kérdezte a doktor. - Majd kiderül. Mindenesetre felajánlunk önnek egy másfajta munkát. És meglehetősen jó fizetést. -Nem hiszem... - Várjon, még nem mondtam végig. Oda megyünk. -Hova? - Nem jött még rá? - A Pireneusokba? 262 -Oda. Mayfield majdhogynem elnevette magát. , - Kizárt dolog. A feleségem nem fog beleegyezni, márpedig nélküle nem moccanok. Különben is helyettest kellene állítanom, van egy gyerekem... azt sem tudom, mi lenne a dolgom... - Dolga lesz elég, ne féljen. Arra kérem, menjen és beszélje meg a feleségével. Tudom, hogy magát is izgatja ez a história. Maga az a fajta ember, aki nem nyugszik addig, amíg a titkok ki nem bontják az orra előtt a szirmaikat. így van? - Lehetséges - adta meg magát Mayfield. Karatas intett a fejével, hogy vége a beszélgetésnek. - Este hívjon fel ezen a számon - zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, kihúzott belőle egy névjegyet és Mayfield kezébe nyomta. Mayfield biztos volt benne, hogy Judy nemet mond. És azt mond ő is. Esze ágában sincs beugrani egy olyan kalandba, amelyről azt sem tudja, micsoda. Kit érdekelnek a Pireneusok? Csak egyszer mehessen már végre vissza a sziklájához és a naplementéihez! Akkor hirtelen feltűntek előtte Laura Fischbach szürke szemei és erősen elbizonytalanodott tőlük. Amikor visszaért a szállodába és felment Judyhoz, már egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy nem érdeklik-e a Pireneusok. Ahogy Mayfield mögött becsukódott az ajtó, Karatas megrázta a fejét. - Reménytelen eset. Nem fog jönni. - Akkor megölik - mondta a tolószékéből Hamilton. - Mennyi ideje van még hátra? - Számításaim szerint cirka fél év. Vagy valamivel több. Laura szeme hidegen csillant. - Nem hagyhatjuk, hogy végezzenek vele. - Nem hát - dohogott Steinbock. - Csak éppen mondja meg, kedvesem, mit csináljunk? Erőszakkal nem hurcolhatjuk magunkkal. Nem kérhetjük meg a maffiát sem, hogy csomagolja bőröndbe és adja fel Franciaországba. Laura váratlanul elmosolyodott. - Jönni fog. Ezer százalék, hogy jönni fog. 263 - A felesége nem engedi - mondta Steinbock. - Fogadjunk. - Nem hiszem - tiltakozott Laura. - Nem hiszem. - Arra gondol? ^Arra. - Hát akkor - emelte fel a poharát Steinbock -, igyunk rá, hogy magának legyen igaza. Mert ha ez a szerencsétlen flótás nem jön velünk, a halál fia. Pedig szimpatikus pasas. És alighanem használni is tudnánk valamire. Hamilton a tolószék karfájához koccantotta a poharát. - Én is azt hiszem, hogy jönni fog. Ebben maradtak. Judy vakítóan fehér szabadidő-ruhájában, kezében egy képesújsággal a sezlonon heverészett. Mayfield meglepődött, hogy mennyire beleillik ebbe a nagyvilági környezetbe a felesége. S még ugyanabban a szempillantásban arra is rádöbbent: talán csak azért él vele odalent, vidéken, az Isten háta mögött, mert han-gyányi lehetősége sincs a változtatásra. Ahogy elegánsan ráfektette a fejét a díszpárnára, s lábait kinyújtva a képesújságot lapozta, Mayfield hirtelen ugyanazt a kirobbanó vágyat érezte iránta, mint öt évvel ezelőtt. Judy felemelte a tekintetét és maga mellé ejtette az újságot. -Megjöttél? Mayfield fölé hajolt és megcsókolta a homlokát. Legszívesebben azonnal vetkőztetni kezdte volna, csak hát hogy venné ki magát, öt év után, ha egyszerre csak se szó, se beszéd, elkezdené letépkedni a ruhát a feleségéről. •- Beszéltem velük. - És? - kérdezte Judy közömbös hangon. - Azt hiszem, nem a mi világunk. -Mesélj. Mayfield mesélni akart, de megakadt a hang a torkán. Judy ugyanis szokása szerint a cipzárát kezdte húzogatni, s egy erőteljes rántása nyomán majdhogynem Mayfielf' kezébe estek a keblei. A doktor nagyot nyelt és arra gondol i lenne, ha szövegelés helyett inkább elcsábítaná a feleségei' ' A húzózár hersent egyet, s a keblek előtt árult a börtön kapuja. 264 -Hát... - kezdte mély sóhajok közepette a doktor. - Az az igazság, hogy nincs túl sok mesélni valóm. Bevallották, hogy átvertek. Judy felvonta a szemöldökét. -Amennyiben? ' , - Nincs szükség a munkámra. Jobban mondva, itt nincs. - Hát hol van? - A Pireneusokban. Reménytelerí volt a hangja, és még valami olyasmi is rezgett benne, ami eredeti szándéka szerint nevetés lett volna. Judy szeme kikerekedett, majd átkarolta Mayfield vállát. - De hiszen ez remek, Sean! Mayfield eltátotta a száját. -Mi?, - Nem érted, te ütődött? Ingyen Európába utazhatunk! És ha már ott vagyunk, senki nem tilthatja meg nekünk, hogy át ne ruccanjunk Párizsba. Istenem, talán még Rómára is futja az időnkből. - Feltérdelt a sezlonon és férje arcához nyomta az arcát. - Imádlak, Sean! Különben is, figyelj rám! Amíg távol voltál, egyszerűen nem bírtam magammal. -Nem... bírtál...? - Megvadít ez a környezet. Ez az ágy, ezek a párnák, a képek falon és a szag is. Érzed? Mayfield beleszimatolt a levegőbe. Őszintén szólva, csak a felesége illatát érezte. Judy gyors mozdulattal lerántotta a cipzárát egészen a köldökéig. - Gyere. Majd aztán megbeszélünk mindent. Mayfield nem habozott. Leszórta magáról a ruháit és Judy mellé feküdt a sezlonra. . A következő percekben mintha megállt volna, majd visszájára fordult az idő. Úgy érezte, sosem történt meg vele mindaz, ami öt éven át történt; hogy ott fekszenek egymás mellett Judy házában, felettük ragyog a hold, szerelmes éneket dalolnak a nyári tücskök, s messziről a szellő a folyó csobogását hozza feléjük. Judy is ugyanúgy sikoltozott mint régen: belemarkolt a hajába, a vállába, sírt, s amikor vége lett mindennek, Mayfield apró vércsíkot látott a szája sarkában. Judy ismét az ajkát harapdál-ta, mint akkor. 265 Amíg a lassan lecsillapodó asszony mellett feküdt, arra gondolt, vajon lesznek-e még valaha is olyan boldog pillanataik, mint az imént. Mintha azt sugdosta volna valaki a fülébe, hogy soha. Mayfield magára csavarta a sebtében előkotort lepedőt és megvárta, amíg az asszony visszatér a fürdőszobából. Judy arca már nyugodtabb volt, de még mindig őrizte az elmúlt viharos percek emlékét. Mayfield mellé feküdt a sezlonra, s a férfi ölébe hajtotta a fejét. - Istenem - sóhajtotta. - Te is azt érezted, amit én, Sean? Már ezért is megérte ide jönnünk. Kár, hogy csak néhány napot maradhatunk. - Még annyit sem - mondta a férfi csendesen. - Holnap vissza kell mennünk. - Akkor már csak egy éjszakánk van hátra. - Belecsókolt a férfi ölébe, majd felnézett rá. - Mondd, Sean, miért ne utazhatnánk a Pireneusokba? Mayfield széttárta a karját. - Helyettest kellene állítanom. -Állíts. Itt úgyis jól megfizetnek. Bárki szívesen venne egy ilyen munkát. - Rosalie-ról megfeledkezel? Nem hagyhatjuk annyi időre magára. ' '.- Mennyi az az annyi idő? - Nem tudom, Judy, erről még nem volt szó, de akár hónapokig is eltarthat a munka. -Nem hagyhatjuk magára? Akkor őt is magunkkal visszük. -Rosalie-t? - Miért ne? Ha annyira kellesz nekik, bele fognak egyezni. -Az asszony Mdyfield fejéhez koccantotta a fejét. Mayfield döbbenten látta, hogy Judy arca komoly mint a gránit. - Figyelj rám, Sean. Világéletemben szegény lány voltam, s amikor a barátnőim nyaranta hátizsákot öltve, bejárták Európát, nekem odahaza csak az úszómesterség jutott a strandon. Minden nyáron fuldokló vénasszonyokat és hülyegyerekeket mentettem ki a vízből. Most van egy lehetőségem, hogy megnézzem Európát, és én meg is akarom nézni. Annak idején vizesre sírtam a párnám, hogy nem mehetek. Most nem akarom kihagyni a lehetőséget. Világos? - Ki fogsz borulni, Judy. Egész nap a gyereket őrizni egy isten háta mögötti helyen... - Akkor fogadok mellé valakit. -Nem fogják megengedni, kicsim, hogy egy környékbeli asszony odadugja az orrát. Abba meg én nem megyek bele, hogy besuvasszuk Rosalie-t egy vacak kis faluba. Hiszen egyetlen szót sem ért franciául. t - Ne aggódj, egészen pontosan tudom, mi való a gyerekünknek. És nem egy francia parasztlány fog vigyázni rá. - Hanem ki? - Pussy Frank. Mayfield érezte, hogy égnek állnak a szőrök a karján. - Esküszöm, neked elment az eszed! Judy szemét egyetlen pillanat alatt elfutották a könnyek. - Ezt nem vártam volna tőled, Sean. Főleg ezek után. - Kétségbeesett mozdulattal lerántotta a cipzárját, hogy Mayfield még csak véletlenül se érthessen mást az ezek után alatt, mint amit értenie kell. - Azt hittem, ismét visszatér az a meseország, amelyben az első éveinket éltük... Mayfield feje vörös lett a szégyentől. A fene vigye el, hát jöjjön Pussy Frank! Nincs oda érte, de hát nem is kell, hogy oda-legyen. Pussy majd vigyáz Rosalie-re. Judy meg csak álmodozzon a Pireneusok völgyében. - Rendben van - mondta megadó sóhajjal. - Felőlem jöjjön Pussy Frank. Ámbár holtbiztos vagyok benne, hogy nem fogják odaengedni. Odaengedték. A szirének éneke Mayfield doktor eligazgatta a párnákat az ágyakon, majd elégedetten végignézett a művén. - Hogy tetszik? Rosalie is elégedett volt. Tetszett neki, hogy jó sokáig sátorban lakhat és hogy Sammyt is magával hozhatta. Sammy - mint afféle plüss gömböc-panda - ugyancsak élvezte, hogy a megszokott gyerekszoba helyett a zöld füvön ücsöröghet. - Kimegyünk? - kérdezte Mayfield. - Menjünk - bólintott a kislány. Kibújtak a sátorból. Nem mesáze tőlük nők és férfiak dolgoztak: éppen faládákat tornyoztak egymásra. A körülöttük terjengő ételillat azzal biztatott, hogy ezen a napon már nem maradnak ebéd nélkül. Mayfield megfogta a kislány kezét és a patak felé fordult vele. Rosalie néhány lépés után megtorpant és az apjára nézett. - Hozhatom Sammyt is? - Persze, hogy hozhatod. Rosalie visszaszaladt a sátorba, majd karjában a pandával, ismét felbukkant. Elindult Mayfield felé, de mielőtt hozzá ért volna, megállt és felbámult a dombokra. - Egyformák - mondta szájába véve a mutatóujját. -Mik? A kislány felemelte a másik kezét és a legközelebbi dombra mutatott. -Azok. Mayfield kutatva nézett a három dombra. Valóban, tökéletesen egyformák voltak. Ők zárták el a völgy egyik oldalát, míg a másikat a csúcsos hegy, tetején a magányos fenyővel. - Ikrek - mondta Mayfield. A gyerek az orrához nyomta a mutatóujját. - Ugye, azok az ikrek, akik egyszerre születnek? 268 - Hát úgy körülbelül - mondta Mayfield. A kislány ekkor elindult a patak'felé. Mayfield ott járt a nyomában, miközben igyekezett átadni a lelkét a napsütésnek. Mintha otthon érezte volna magát. A kék égen csipkés felhők szálltak, a magasban madár énekelt, csak a hegy és a dombok nyomasztották egy kicsit. Néha olyan érzése támadt, mintha rá akarnának omlani. Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy odafent a fejük felett rejtőzik egy víztározó, ki tudja, hány millió köbméter vízzel, s ha egyszer megindulna, semmi nem maradna belőlük. Lassan kiértek a patak partjára. Sekély vizében kavicsok fe-héredtek, de a legközepén, úgy két-három méter szélességben sötéten fodrozódott a víz. - Van benne béka? - kérdezte Rosalie. - Miért ne lenne? - dünnyögte Mayfield. - A békák kedvelik a patakokat. Lehajolt, hogy megmerítse a kezét a vízben. Ahogy belenézett, mintha megcsillant volna benne valami. Villámgyorsan felkapta a fejét. Ekkor pillantotta csak meg a szeplős, vöröshajú, terepszínruhás nőt, amint ott állt szemben vele, a másik parton. Mellette a tolókocsiban Hamilton doktor. Rosalie felemelte a karját és átintegetett. -Szia. A nő barátságosan mosolyogva visszaintett, neki. - Szia, Rosalie. A kislány meghökkent. - Te ismersz engem? ' - Hát persze. Téged mindenki ismer. -- Te is? - fordult Hamilton felé Rosalie. - Én is - mondta Hamilton. - Miért ülsz abban az izében? - kérdezte a kislány kíváncsi pillantásokat vetve Hamilton kocsijára. Hamilton félrehajtotta a fejét. - Az utóbbi időben gyakran fáj a lábam. Mayfield elérkezettnek látta az időt, hogy közbeavatkozzék. - Rosalie, kérlek, sokszor mondtam már neked, hogy nem illik kérdezősködni. Mindenkinek megvannak a maga titkai. Mi lenne például, hogyha Hamilton doktor megkérdezné tőled, mi történt azzal a mackóddal... 269 - Apu! Kérlek, ne! - Dühös arcot vágott és Hamiltonra kiáltott. - Neked nem is fáj a lábad! - Rosalie! A kislány a kocsira szegezte a szemét. - Neked eltörött valamid... ott fent! Barbara Hanish rémülten Rosalie-ra meredt. - Mit mondtál, Rosalie? A kislány arca merev volt, mintha igen keményen törné a fejét valamin. - Eltörött a hátgerinced! Mayfield egyetlen pillanatig azt hitte, orral előre belezuhan a patákba. - Ki mondta ezt neked, Rosalie? A kislány hirtelen megrázkódott; mintha valaki lefújta volna az arcára telepedett láthatatlan álarcot, ismét gyerekes és vidám lett a képe. - Volt egy kifestőkönyvem. Abban volt egy fiú, akinek olyan kocsija volt, mint neked. Árvíz volt és eltörte a hátgerincét. De jött egy jó tündér és meggyógyította. Azért jöttél ide, hogy találkozzál a jó tündérrel? - Rosalie, most már elég legyen! Hamilton magához tért döbbenetéből és ismét barátságos mosolyt erőltetett az arcára. - Hagyja csak, Mayfield doktor. Hiszen kislány még. Lehet, hogy igazad van, Rosalie. Azért jöttem ide, hogy egy tündér megszabadítson a kocsimtól. Rosalie körülnézett, majd amikor észrevette a nem messze vert fahidat, kirántotta a kezét apja kezéből és arrafelé iramo-dott. -Várj! -Rosalie! Rosalie kecsesen, mint vidám, nyári lepkék, átröppent a hídon, s mielőtt Mayfield képéről elillanhatott volna a szégyen vöröse, már le is fékezett Hamilton mellett/Áthajolt a kocsi karfáján és cuppanós puszit nyomott a régész homlokára. - Tessék!- Most aztán szállj ki a kocsidból! Hamilton zavartan Barbarára pislogott, aki megfogta a kislány kezét és megsimogatta az arcát. - Hamilton bácsi nem tud kiszállni, kicsim. A mesékben gyak- 270 ran történnek dolgok, amik a valóságban nehezebben mennek. A doktor bácsik majd meggyógyítják Mr. Hamiltont. - De hiszen apu doktor! Apu, meggyógyítod Hamilton bácsit? - Persze, Rosalie, csak gyere vissza. A kislány búcsút intett és visszaröppent a hídon át. A patakban egymást kergették a játékos hullámok. Kora reggel volt, még a madarak sem csiripeltek a fákon, amikor Fletcher felkormányozta a terepjárót a szerpentinre. Gondozatlan, kecskéknek való út volt, így aztán ugyancsak kapaszkodnia kellett a kormányba. Alattuk végtelen mélységben kőtara-jok húzódtak, mintha tenger fagyott volna kővé. A geofizikus igen jól el tudta képzelni, mi történne velük, ha a kocsi önálló életre kelne és úgy döntene: további út helyett inkább a szakadékot választja. Vezetés közben megpróbált rájönni, vajon mi lehetett az oka, hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy a dzsungel szélén megpillantotta North-t, annyira antipatikus volt neki, hogy legszívesebben elhányta volna magát tőle. Akkor úgy érezte, azért, mert North mindent tudott. Es mindent jól tudott. Ráadásul alighanem mindent mindenkinél j óbban tudott. Fletchernek akkor az a feladat jutott, hogy kutassa fel a f.pld alá rejtett élelmiszertartalékok, bunkerrendszerek és Ugyancsak a föld felszíne alá telepített fegyvergyárak helyét. Természetesen nem úgy, hogy egy hosszú vasbottal végigszurkálja a dzsungel talaját, hanem robbantással. Tanulmányozta a talajmintákat, meghatározta a hullámok valószínű terjedési sebességét, kirakta a megfelelő műszereket, aztán robbantott egyet. A visszaverődő hanghullámokból már gyerekjáték volt meghatározni a földalatti üregek helyét. Ez volt a dolga, semmi más. A többieknek viszont - ide tartozott North és csapata -jóval több. Nekik kellett átvergődniük az aknamezőn s kirámolni a raktárakat. Az ugyancsak föld alá telepített őrökkel együtt. North viszont főleg azt utálta Fletcherben, hogy amolyan mama kedvencének látszott. Mindig kócos haját kivéve úgy rend- 271 ben tartotta magát, mintha nem is a latin-amerikai hadszíntéren, hanem a Los Angeles-i szalonokban sétálgatott volna. Különben ugyanolyan mintakatona volt, mint North, csak éppen másféleképpen. S a másféleképpeni mintakatonák többnyire utálni szokták egymást. Fletcher a sziklacsúcs tetején, a nagy fánál leállította a kocsit és lenézett a mélybe. Alattuk macskanagyságú emberek rajzot-tak szerteszét; a sátrak zöld gombái ereszkedő ejtőernyőknek tűntek. A patak kék csíkja kettészelte a négyzetkilométernyi zárt völgyet, amely a dombok és a sziklahegy között rejtezett. Fletcher arra gondolt, hogy a kőkori ember nem is találhatott volna magának megfelelőbb búvóhelyet. North közben ugyancsak a mélység széléhez araszolt és lekukucskált a völgybe. - Hol a barlang bejárata? - kérdezte belekapaszkodva egy satnya bokorba. - Pontosan alattunk vagy kétszáz méternyire. -És a kéz? -Nem láttad este? - Még reggel sem. . . -Hogyhogy? - Kerestem, de nem találtam. - Pedig ott kell lennie. - Te láttad? - Őszintén szólva, én sem. De én nem is kerestem. - Hol kezdődik a tározó? - Valahol feljebb. Öt percnyi kapaszkodás után megpillantották a víztározó hatalmas gátrendszerét. S azt is megértették, miért építették ide. Innen fentről nézve ugyanis a hegytető nem is hegytető volt, hanem óriási magasföld, vagy plató, amely messze, távoli, még magasabb hegyek lábainál kezdődött. A tározót feltöltő folyócs-ka ezek közül a kék ködben úszó hegyek közül csobogott lefelé, s itt, a magasföldön jelentősen kiszélesedett. Alig hogy felbukkantak a gát szomszédságában, messziről, . mintha angyalok fújták volna meg a trombitáikat, dallamkürt hangja zendült. Fletcher megállította a kocsit és a volánra tette mindkét kezét. A kürt még egyszer felzengett, majd komor hang szólalt meg a közelükben. - Állítsák meg a gépkocsit és szálljanak ki! 272 A két férfi engedelmeskedett. Megálltak a kocsi mellett, csípőre téve a kezüket. Néhány másodperc múlva a gátrendszer magasából aprócska autó ereszkedett le hozzájuk, hang nélkül, mintha be-sem gyújtották volna a motorját. A benne ülő, gyászfeketébe öltözött férfi nyakában apró géppisztoly lógott. Fejét ugyancsak fekete kámzsaféle sapka fedte. Arcából csak egy rövidre vágott, elegáns bajuszka látszott, előreugró, horgas orra alatt. - Jó napot - mondta a férfi és szétvetett lábakkal megállt úgy három méternyire tőlük. . -Jó napot - tisztelgett Fletcher. - Monsieur Varrault-ot keressük. - Varrnak irataik? Fletcher kezeslábasa felső zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy összehajtogatott papírt. A férfi belepislantott, majd hátratolta fején a kámzsát. Joviális, kerek arca volt, s úgy ugrott ki belőle a karvalyorr, mint a meredek szikla a magasföld széléből. Bajuszkája akár a folyócska is lehetett volna. - Jean-Pierre Varrault vagyok. Hát az én Karatas barátom? - Sajnos sok a dolga odalent - sajnálkozott Fletcher leeresztve csípőjére tett kezét. - Bennünket küldött maga helyett, azzal, az ígérettel, hogy amint lehet, feltétlenül felugrik önhöz. -Ezt el is várom tőle - dörmögte a karvalyorm. - Mi újság odalent? - Most pakolunk ki. Ilyenkor szokott kiderülni, mit felejtettünk otthon. . -Kár, hogy nem jött. fel a professzor. Mit tehetek önökért, uraim? - Csak be akartuk jelenteni magunkat. Hogy viselkedik a gátjuk? , - Ahogy viselkednie kell. - Izgalmas dolog tudni, hogy mennyi víz van felettünk. Monsieur Varrault elnevette magát. - Az öt évvel ezelőtti históriára gondol? Akkor még nem ez a tározó állt itt. Az akkori úgy viszonylik a mostanihoz, mint egy motorkerékpár a Forma l-es gépkocsikhoz. - Biztonsági szempontból is? - Úgy a leginkább. Ne aggódjanak, tanultunk a tragédiából. Ezt különben elmondtam Ibrahim barátomnak is. Fletcher megérezte a férfi hangjában a sértődöttséget, melyet tetézett a túlfűtött nemzeti önérzet. Fletcher tudta, hogy a fran- 273 ciák nem kedvelik különösebben az amerikaiakat, ezért igyekezett nem okostojásnak látszani. \ - Néha fel szeretnénk mászni a sziklafalra a barlang fölé. Remélem, nincs kifogásuk ellene? - Mi a csodának? - hökkent meg Varrault. -Sziklarajzokat keresünk. Az is előfordulhat, hogy innen fentről kell majd leereszkednünk. Nem lépjük át a tározó biztonsági körzetét. Az a kérésünk, ha lehet, ne lőjenek ránk. Ritka szar érzés úgy lógni egy kötélen, hogy közben golyók pattognak körülöttünk. '.. ', , - Ezt megígérhetem - nevetett Monsieur Varrault. - Kiadom a parancsot, hogy kíméljék magukat. Fletcher váltott még néhány mondatot Varrault-val, kezet rázott vele, majd beugrott a kocsiba. Ügyesen megfordult a platón és búcsút intett. A kocsi elindult lefelé a kecskeösvényen. Monsieur Varrault elgondolkodva nézett utána. Az út meredekre fordult: Fletchernek erőteljesen rá kellett taposnia a fékre, ha nem akarta, hogy a folyócskában kössenek ki. Egyetlen pillanatig azt hitte, a kocsi az orrára bukik és elkezd szaltózni velük a völgy felé. Szeme sarkából látta, hogy North megragadja a terepjáró oldali, kapaszkodó-fogantyúját és visz-szanéz avíztározóra. Innen azonban már nem látszottak a gátak és az épületek: a környező, meredek sziklák eltakarták őket. Fletcher elégedetten taposott még egyet a féken, aztán rémülten érezte, hogy előreesik a lába. A fékpedál úgy zuhant előre, mintha kiszakadt volna alóla a kocsi feneke. A terepjáró meg-rándult, s rakoncátlan lóként, a szabadság édes ízétől megrésze-gülve rohanni kezdett á kövek között. North, aki még mindig hátrafelé nézegetett, abban a reményben, hátha felbukkannak előtte a tározó építményei, csak akkor vette észre, hogy baj van, amikor Fletcher élesen felkiáltott. - A francba! Elment a fékem! A kocsi ugrott egy hatalmasat, aztán tovább száguldott velük a kecskeösvényen lefelé. Fletcher rémülten kapaszkodott a volánba, mintha az lenne az egyetlen biztos fogódzó a világon. North Fletcher lába felé kapott 274 és felrántotta a kéziféket. A kocsi farolt egyet, majd változatlan sebességgel száguldott tovább. Egyenesen neki annak a kövér sziklatömbnek, amely az ösvény kanyarulatában állt az orruk előtt. - Ugorj! - ordította North és megpróbálta kilökni a kocsiból Fletchert. - Ugorj! Aztán csak annyit látott, hogy Fletcher felemelkedik a levegőbe és átrepül a környező bokrok felett. Nem törődve sebességgel, mélységgel, karjait a feje köré fonva ugrott ő is. Egyenesen bele a sötétségbe. , Amikor kinyitotta a szemét és észrevette a körülötte szállongó port és a füstöt, megkönnyebbülést érzett. Szerencsére nem feküdhetett sokáig eszméletlenül. Sajgó tarkójához nyúlt, majd megnézte a kezét. Porral kevert vér mázolódott az ujjaira. Nyögve feltapászkodott és megmozgatta a tagjait. Ekkor döbbent csak rá, hogy alig néhány méternyire fekszik a mélység szélétől. Sóhajtott és a fekete füstön át beleordított a világba: - Fletcher! A hegyi szél felé fújta a füstöt, amitől köhögni kezdett. A gépkocsi roncsai ott égtek nem messzire tőle a kövér szikla oldalánál. Bárhogy is forgatta a fejét, nem látta a másikat. Éppen ismét ordítozni kezdett volna, amikor észrevette a fickót. Egy bokor tetején feküdt, széttárva a karját, mintha fel akarna röppenni róla. North elégedetten állapította meg, hogy a mindig elegáns Fletcher ezúttal egy hajléktalan csőlakóra emlékezteti. Nem törődve kalapáló tarkójával, a bokorhoz futott és lerázta róla. Fletcher. nyögött, majd a karjában kötött ki. North lefektette a földre. Nem érzett törést rajta, baja viszont ennek ellenére lehetett ezernyi. Éppen azon töprengett, hogy megmozgassa-e, amikor Fletcher kinyitotta a szemét. - Te jóságos ég! - mondta meglepően tiszta, csodálkozó hangon. - Mi a frász történt velünk? - Add vissza a jogosítványodat - javasolta, kellő jóindulattal North. Fletcher villámgyorsan felült és a füstölgő roncsra nézett. - Ez meg mi a szar? - A kocsink - mondta North. - Valaki neki vitte a sziklának. 275 I - Felrántotta Fletchert és gyengéden megtaszította. - Tűnés innen, mert repülünk még egyet! Fletcher nagy nehezen a lábára állt és gyanakodva a roncsra bámult. . - Folyik a tankból a benzin - figyelmeztette Nörth. Fletcher megrázta a fejét. -Ez nem benzin. North villámgyorsan kapcsolt. i - Gyerünk! Próbáljuk meg eloltani! " Mindketten pontosan tudták, mi a teendő. Fletcher kibújt a lemberdzsekjéből, amely sajnálatos módon magán viselte repülésének és a bokrok tetején történt landolásának a nyomait, s lehajította a földre. Aztán mindketten elkezdték rákaparni a földet, a homokot és a közéjük került köveket. .Amikos megtelt, megfogták a riégy sarkát, a tűzhöz rohantak vele, ráborították a benzintank környékére. A tizedik forduló után nagyjából biztosak lehettek benne, hogy már nem fog felrobbanni. Ahogy a-lángok takarékra fogták magukat, s már csak néha-néha dugták ki sárga ujjaikat a gomolygó füstből, Fletcher hanyatt vágta magát a kövön és lihegett, mintha gyalog futott volna fel a szikla tetejére. - Úristen! Mindjárt kiköpöm a tüdőm. North megszagolgatta a kezét. - Valami vegyszer. - Mit keresett vegyszer az én kocsimban? - kérdezte sokat sejtetőn Fletcher.' -' Ezt talán tőlük kérdezd meg. Úgy hevernek a vegyszeres palackok mindenfelé, mint teveszar a sivatagban. Reggel például találtam a a sátram mellett egy ötgallonos, műanyag tartályt. Laura Fischbach kivette a kezemből, hogy a fürdetéshez kell. - Sosem hallottam még, hogy benzinben fürödjön valaki - vigyorgott savanyúan Fletcher. - Nem benzin, és a megtalált leleteket kell majd megfürdetni . benne'. '-. - Jól van, ne kapd fel a vizet - ütött North karjára Fletcher. -Inkább daloljunk elegy hálaimát, hogy ezúttal megúsztuk. - Igen. Ezúttal még megúsznak - mondta North és elhallgatott. Mindketten ugyanarra gondoltak. Vajon a következőt is meg- ússzák-e? 276 Karatas magából kikelve rohangált a sátrában faltól-falig. Jókora, fekete bajusza madárszárnyként lebegett a szája körül. - Úristen! Még meg sem érkeztünk, maguknak máris sikerült kinyírniuk az egyik terepjárót. Hogy a fenébe történt? - Nem fogott a fékem - mondta Fletcher. - Meg kellett volna vizsgálnia, mielőtt elindul. Jó lenne, ha nem'tévesztené össze Franciaországot Panamával. Maga itt kecskeösvényen jár, nem a Panamaváros-i főutcán. - Majd igyekszem az eszemben tartani - ígérte Fletcher. - De maga is megtehetne nekem valamit. - Mit? - kérdezte megtorpanva Karatas. . - Próbálja meg kideríteni, ki tárolt vegyszert a terepjárómon? - Miről beszél maga egyáltalán? - hökkent meg a professzor. Rövidesen megtudta. 6 Karatas még mindig a sátrában szaladgált, amikor Fletcher visszatért hozzá. A professzor ezúttal már nem volt egyedül; mint fecskék a villanydróton, kuporogtak vele szemben az intézet munkatársai: Steinbock, Nicky Crowley, John Harris, Paul Banks, Bronson Stockwell, Sandra Flint és a franciák megbízottja, Simoné de Broca. Valamennyien terepszínű ruhában és baseball sapkában. Fletcher elmosolyodott az orra alatt, bár nemigen tetszett neki a dolog. Azonkívül, hogy kicsit komikus volt, ahogy a jámbor régészek kommandósnak képzelték magukat a marcona öltözetben, adott esetben bizonyos veszélyeket is rejthetett magában ez az egyhangúság. Ha mindenki egyformán öltözködik, nehéz megkülönböztetni őket egymástól. El is határozta, reggel majd megbeszéli Karatassal a dolgot. - Bocsánat, ha zavarok - mondta kisöpörve a homlokából göndör fürtjeit. - Beszélnem kellene önnel, professzor. -Most? •'". - Itt a legjobb alkalom. Különben talán jobb is, ha a többiek is hallják. - Hát akkor beszéljen - bíztatta Karatas. - Az a helyzet, hogy ki akartak nyírni bennünket. , ' . '•-..• 277 Olyan csend támadt, hogy szinte vágni lehetett volna. Valamennyien szájtátva bámultak Fletcherre. - Hogy tévedés ne essék, másképpen is elmondom: azért mentünk neki egy sziklának odafent, mert valaki elrontotta a kocsi fékjét, ráadásul meg akart sütni bennünket, mint a nyulat. Csak hogy tudják, hányadán állunk. Sandra Flint, aki sokszáz apró copfocskából font hajkölte-.ményt viselt a fején, s emiatt egy jobbérzésű Medúza-főre hasonlított, összerázkódott és döbbenten bámult Karatasra. . - Mi a fene akar ez lenni, professzor úr? Karatas zavartan nyelt néhányat. - Talán nem mindenkinek tetszik, hogy itt vagyunk. - De hát ki az ördögnek lehetünk az útjában? Fletcher akár elégedettséget is érezhetett volna. Ő volt az, aki álló hétig gyúrta Karatast, hogy mindenkit világosítson fel, még a legapróbb részletekről is, a jelentkezők,közül. A professzor azonban ellenállt: attól tartott, ha őszintén feltárja a rájuk leselkedő veszélyeket, nem lesz ember, aki elvállalja a feladatot. - Holnap" mindenről részletesen beszámolok - ígérte gyön-. győző homlokkal az ágya szélén kuporgó verebeknek. Fletcher megérezte, sok baj lesz még abból, hogy Karatas nem hallgatott rá. : . Nóra Ajvazjan lefeküdni készült, amikor megkapargatták a sátra oldalát. . : -Ki az? - North. Nem jön ki egy kicsit levegőzni? Nóra sóhajtott és abbahagyta a vetkőzést. - - Éppen úton vagyok az ágyam felé. - Sokat veszítene vele. - Magát, mi? - Inkább a Holdat. Akkora Hóid ül a hegytetőn, mint egy tányér. A patak meg itt csacsog tíz méterre a sátra mögött. - Abban bízik, hogy ennyi szépségnek nem tudok ellenállni? A Hold, a patak, a fenyők, maga... - A fenyőket nyugodtan kihagyhatja. Nem látszanak a ködtől. • ; 278 Nóra belebújt a kezeslábasába, aztán kilépett a sátor ajtaján. North a bejáratelőtt ücsörgött fűszállal a szájában. - Már azt hittem, üvegből vagyok. Mióta elhagytuk Amerikát, egyszerűen átnéz rajtam. - Hja, barátom, én dolgozni jöttem ide. Első a munka, aztán a szórakozás. Na, mutassa sorban a gyönyörűségeket! - Menjünk le a partra. , - - Lemegyek, de téved, ha azt hiszi, hogy ellágyulok és az ölébe omlók. North.sóhajtott és követte az asszonyt. A patak valóban ott csacsogott a lábuk előtt, a közepe azonban nem vett részt a csa-csogásban. Ott, ahol hirtelen mélyül a meder. Nóra Ajvazjan körülnézett, s egyszerre csak lehullt agunyoros álca a képéről, hogy átadja a helyét az önfeledt csodálkozásnak. - Hát ez valóban gyönyörű! Nem emlékszem, hogy valaha is jártam volna ilyen komor szépségű helyen. Látja a hegycsúcsot? Mintha ránk akarna omlani, de a holdsugarak nem engedik. Istenem... Képzelje csak el, mit érezhetett a kőkori ember, amikor itt ücsörgött a paták partján és nézte a ködöt... North ekkor vette csak észre, hogy a magányos fenyő ködben ül, amely a sziklacsúcsról leereszkedve lassan feléjük hömpölyög. - Látja a ködöt? Mintha folyóvíz lenne. . Egyszerre mindkettőjüknek eszükbe jutott az öt év előtti gátszakadás és megborzongtak tőle. North úgy gondolta, itt az alkalom, hogy átölelje az asszonyt. Már nyújtotta is volna felé a kezét, de Nóra elhúzódott tőle. Megrázta a fejét és összehúzta a szemét. - Maga nem érzi? - A maga közelében mindig furcsa dolgokat érzek. -Ne tréfáljon. Tényleg nem érzi? North szomorúan sóhajtott. . - Mit kellene ereznem? Nóra Ajvazjan behunyta a szemét. -Mintha... mintha... nem is tudom. Nem jó érzés. Mintha betörő lennék. -Betörő? -Nem tudom másképp megmagyarázni. Mintha idegen lakásban lennék. Betörtem volna oda, s. megpróbálnám eltulajdonítani a háziak kincseit. Ők pedig figyelnek. -Figyelik? .. . . 279 - Mondjuk, egy rácsos paraván mögül. Oda bújtak, mert öregek és védtelenek... Legalábbis úgy hisszük, hogy azok. - Ki hiszi úgy? ^ . . , - Hát, mi, betörők. Érezzük, hogy figyelnek bennünket, de el sem tudjuk képzelni, hogy bajt okozhatnának nekünk. Pedig megvannak az eszközeik hozzá. North döbbenten nézett az asszonyra. Nóra mosolygott, de mintha kissé földöntúli lett volna a mosolya. Mint az angyaloké régi szentképeken. . Megfogta az asszony karját és gyengéden maga felé húzta. - Valami baj van, Nóra? Nem érzi jól magát? Nóra Ajvazjan összerázkódott North érintésétől és zavartan megsimogatta fekete haját. -Jézusom, mit is fecsegek itt összevissza. Talán az őseim szólnak belőlem. Az Ararát tövében éltek és féltek a hegytől -legalábbis így tartja a családi hagyomány. Bizonyára örököltem a félelmüket. ; North szavakat keresett, hogy megnyugtassa, de hirtelen fekete árnyék bukkant fel a patak túlsó partján. ' - Hahó, Nóra, te vagy az? North Martina Ford hangjára ismert. Nem is tudta, örüljön-e neki, vagy: sem. Valami azt súgta a szíve mélyén, hogy Miss Ford nem rontott el semmit. Nóra ezen az estén úgysem lett volna semmire sem kapható. Megborzongva érezte, hogy kezd beleszeretni az asszonyba. - Zavarok? - kérdezte Martina, majd hirtelen belecsobbant a vízbe. - Várjatok, mindjárt ott vagyok! - Megőrültél? - kiáltott fel Nóra. - Menj ki azonnal belőle! Jól tudod, hogy Karatas megtiltotta... - Lárifári! Hiszen térdig ér, csak itt a közepe a mély. Két karcsapás és... Jézusom... elkapta valami a lábam. Segítség! North habozás nélkül a vízbe vetette magát. Rúgott kettőthármat jobbra-balra, de nem érezte, hogy bárki is megpróbálna belekapaszkodni. Mire felbukkant a víz alól, Martina már a parton feküdt Nóra mellett. Két karját széttárva mintha elvesztette volna az eszméletét. North dühösen kiköpte a szájából a vizet, aztán kimászott a partra. .. - Ez nem volt valami jó tréfa, hallja-e! Martina icipicit felemelte a fejét. 280 - Nem akar mesterséges légzést adni? Nóra összerázkódott és dühösen.a barátnőjére támadt. - Ugyan már, Martina, benőhetne végre a fejed lágya! Ezzel nem lehet viccelni. Ráadásul Don csupa víz lett. - Tudod mit? -javasolta Martina álnokul. - Vidd be a sátradba és öltöztesd át szegényt. Előtte persze vetkőztesd le, dörzsöld szárazra...-..-. -Martinai. - Jól van, jól - emelte maga elé a"tenyerét védekpzve a lány. - Ha nem, hát nem. Ebben az esetben jöjjön velem, százados, én is csupa víz vagyok, végigdörzsöljük magunkat a törülközőmmel, átöltözünk, Nóra meg majd szépen megvár bennünket. • Nóra Ajvazjan ekkor elvesztette a fejét. Odaugrott Martinához és csattanós pofont húzott le neki. Aztán félugrott és vörös arccal, könnyekkel a szemében, elrohant a sátra felé. Martina féltérdelt a füvön és értetlen képpel nézett utána. '- Úristen. Ezt meg mi lelte? . • Úgy égett az arcán Nóra kezének a lenyomata, mintha a csonkaujjú kézé lett volna. Szerencsére Nórának megvolt mind az öt ujja. North víztől csepegve pdacaplatott Nóra sátrához és megka-pargatta az oldalát. - Nóra! Én vagyok az, North. - Menjen innen! -Csak meg akarom magyarázni... - Nem kell semmit magyarázgatnia. Tisztában vagyok vele, hogy nem hibás semmiben. -Nóra, kérem, mégis szeretném... . Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó és kinézett rajta Nóra. North szívét összeszorította a sajnálat. Az asszony nehezen lélegzett, orra eldugult, mintha allergiás roham érte volna. - Ne haragudjék, Don, nem tudom, mi van velem. Olyan ideges vagyok, hogy... Azonkívül hányni van kedvem. - Nagyon sajnálom, Nóra - mondta North háta mögül igazi sajnálattal ahangjában Martina. - Én igazán. Nóra Ajvazjan megpróbált mosolyogni. . - Nincs semmi baj... drágám. - Nem hittem volna, hogy ennyire kiborulsz. Emlékszel,, mennyi tréfát csináltunk annak idején Freddel? 281 -Jaj, Istenem, Martina, tudom, hogy az én készülékemben van a hiba. Úgy látszik, megviselt az utazás. Kialszom magam és holnapra minden rendbe jön. - Holnapra minden rendbe jön -- morogta Npirth és anélkül, hogy elköszönt volna Martinától, a sátra felé indult. Holnapra minden rendbe jön. 8 Barbara Hanish kiemelte a ládából a köteleket, és mint ejtőernyősök az ernyőjüket, szétteregétte őket a sátor ponyvapadlóján. Hamilton a sarokban ücsörgött és elmerülten a kötélkígyókra bámult. - Emlékszel, Barbara, amikor először mentél fel a sziklára? Barbara lehunyta a szemét. -Mintha tegnap történt volna. O'Keeffe ordítozott, hogy le fogok esni. Hamilton kihajolt a kocsijából és elkapta az egyik kígyóként csavarodó kötélvéget. - Gondolod, hogy van értelme? - Azt hiszem, helyes az elképzelésem, Kris. Akkor kezdődtek a bajok, amikor leszedtem róla a mohát. Hamilton doktor eltakarta a szemét a tenyerével. ' - Telehold volt. Még most is látom a holdtányért. Kathleen mondott valamit a folyóval kapcsolatban, aztán. Valaki megkapargatta odakint a sátor oldalát. , - Bújj be! - kiáltotta Barbara.. Előbb Laura Fischbach, majd Knut Pedersen jöttek be az ajtón. Pedersen odaintett Hamiltonnak, aztán szemügyre vette a köteleket. - Nem kell segítség? Barbara nemet intett. - Szívesebben vagyok odafent egyedül. Megnézte valaki? Látszik a holdfényben? - Csak távcsővel - mondta Laura. - Azzal viszont jól. -Akkor is telehold volt? Laura megpróbált visszaemlékezni rá, telehold volt-e, amikor Ole Pedersen beleveszett a mocsárba. Hold az talán volt néha az égen, dehogy telehold volt-e...? 282 Barbara eligazgatta a köteleket, aztán a halomra csüccsent. - Rövidesen ki fog derülni, vari-e alapja a gyanúmnak. -Ezt azért jó lenne, ha részletesebben is megmagyarázná - .kérte Pedersen. . - Figyeljenek ide - sóhajtotta a lány és kényelmesen elhelyezkedett a kötélcsomón. Hamiltonnak feltűnt, hogy az öt év nem múlt el nyomtalanul Barbara felett sem. Akkor még vékony, szinte kislányos volt, csak telt keblei mutatták, hogy évek múltával erős testalkatú asszony lesz belőle. Emlékszik, egyetlen pillanatig habozott is, hozzá, vagy Kathleenhez közeledjék-e, valami miatt aztán mégiscsak Kathyt választotta. - Öt évvel ezelőtt én fedeztem fel a tenyér lenyomatát a falon. Azt hittem, egy szarvas szarva, vagy micsoda. Megnéztem távcsővel és azonnal láttam, hogy valami egészen más, nem állatfigura. Azt is észrevettem, hogy majd teljesen befedi a moha. Ezért aztán felmásztam hozzá és lepucoltam. -Milyen volt a moha? - kérdezte Pedersen. -Egészen vastag. Azt is megfigyeltem, hogy ami kilátszott, alóla, azért látszott ki, mert egy nemrég lezuhant kődarab jó darabon leverte róla. Ha nem történik meg, aligha vettem volna észre. Akkor talán most nem ülnék tolókocsiban - futott át a gon^-dolat Hamilton fején: - Alighogy megtisztítottam, elkezdődtek a bajok. Azon a napon sikerült bejutnunk a barlangba. És azon a napon... - Ereztél valamit odafent? - Örültem, hogy sikerült kiszabadítanom a moha alól. -Szédültél? - Nem mondhatnám. Egyszerűen csak megkönnyebbülten!, hogy lejöhetek. .- A Holdra is emlékszel? • - Ez még nappal volt. Laura megcsóválta a fejét. - Tegyük fel, hogy helyes a sejtésed. Akkor viszont nem tu- dom, bölcs dolog-e felmenned oda. - Miért ne lenne az? . < - Az az érzésem, hogy olyanok vagyunk, mint a bűvészinas. Felszabadítjuk azokat az erőket, amelyekről fogalmunk sincs, milyen hatásúak. * • Barbara komoran elmosolyodott. . • . : 283 - Ezt már végiggondoltam én is. És pontosan ugyanarra a következtetésre jutottam, mint te. -Hátakkor? - Kidolgoztam egy elméletet. Csapdába csalom. - Csapdába? Kit? \ - Azt még nem tudom! De itt a csapda. - Felállt, az ágyához sétált, lehajolt és egy faládát húzott ki alóla. - Cirka két évvel ezelőtt rájöttem^ mit kell tennem. Azóta volt időm megtervezni a csapdát. .' ; Mindannyian a láda fölé hajoltak; Hamilton majd kibukott a székéből nagy igyekezetében. • Barbara óvatosan levette a láda tetejét, aztán belenyúlt és egy vastag, zöld, szinte élőlénynek látszó lapot emelt ki belőle. - Mit szóltok hozzá? Laura döbbenten a valamire meredt, keze megrándult/mint-ha hozzá akarná értetni az ujját/ - Mi a fene ez? • - Mohatégla. -Micsoda? - Az a fajta moha, ami odafent nő a sziklafalon. Pedersen kezdte kapiskálni a dolgot és elismerőn pillantott a lányra. . - Arra gondoltam, hogy nem bízom a természetre a kéz elrejtését. . -'.: - De hiszen most is el van rejtve. - Nekem az kell, hogy a moha engedelmeskedjék nekem. Pedersen és Laura meghökkenve néztek a lányra. Barbara ekkor felnevetett, bár azért nem volt egészen felhőtlen a nevetése. - Ne aggódjatok, nem vagyok bolond, nem ment az agyamra a tragédia. Egyszerűen csak el akarom kapni. -Kit, Barbara? - Ez itt a kérdés - mondta a lány. Laura meg volt győződve róla, hogy azon a napon, amikor a tragédia bekövetkezett, Barbara Hanishben megbillent valarni. Ismerte ő nagyon is jól ezt a lelkiállapotot. Amikor Pedersen belefulladt á mocsárba, magával vitte az ő jobbik énjét is -vagy 284 legalábbis akkor úgy gondolta. Évek kemény munkájára volt szüksége, hogy kibányászhassa az iszap alól. Hogy ne engedje eluralkodni magán azokat a káros indulatokat, amelyek végleg kiforgathatták volna önmagából. Amikor Ole Pedersen meghalt, olyan gyűlölet öntötte el a szívét, hogy már-már azt hitte, véget vet tudományos karrierjének. Pontosan tudta, hogy aki gyűlöl, az fanatikussá válik, a fanatikusok pedig rossz tudósok. Évek kemény munkájával aztán sikerült kiölnie szívéből a gyűlöletet, hogy a tudományos érdeklődés léphessen a helyére. Megérezte, hogy Barbara Hanish is végigment az Önfegyelmezés mindezen szakaszain - csak éppen abban nem volt biztos, milyen sikerrel. Hamilton lehajtotta a fejét. Neki mintha nem is lettek volna érzelmei. - Jó lenne, ha elmagyaráznád - javasolta Laura. - Természetesen- biccentett Barbara. - Hosszas keresgélés után találtam Valakit, aki ragyogóan ért a mikroelektronikához. Itt van köztünk, majd összeismertetlek benneteket vele, ha még nem ismernétek. Paul Banksnek hívják. Egyikük sem jelezte, hogy ismerné a Karatas bandájába tar^ tozó kutatót. . - Paul összeeszkábált valamit, amit nem is tudom,.hogyan nevezzek. Rovarfogásra használták, de ő átalakította nekem. Az a lényege, hogy rátelepítem a megfelelő helyre, aztán egy távirányítóval szabályozni tudom. ' -Mit? . ' ; _ - A mohát. A mohatéglában érzékelők vannak, s egyetlen gombnyomásra kettéválik és szétnyílik, mint egy kétszárnyú ablak. A következő gombnyomásra pedig bezárul. - El fog száradni a moha- morogta a növényekhez jól értő Pedersen. ' ..'•'• : -Paul ezt is megoldotta. Látjátok ezt a tartályt? Teletöltöm vízzel s felszerelem a mohacsapda fölé. Naponta kétszer megnyomok egy gombot, a moha pedig mindkét alkalommal meg-fürdik a vízben. Mit szóltok hozzá? - Biztatóan hangzik - mondta Hamilton. - Akkor én indulnék is - sóhajtotta a lány. Felállt, és a vállára tekerte a kötelet. - Kire számíthatok? - Rám biztosan - mondta Pedersen. - Mit vigyek? - Á ládát. Laura, te az acélkapcsokat, ha lennél szíves. Kijössz, Kris? 285 Hamilton összerezzent, mint akinek egészen másutt jár az esze. . • • -Toljatok ki a sátor elé és adjátok ide a távcsövet. Ha valamit észreveszek, ami nem tetszik, kiabálok. Néhány perc múlva elnyelte őket az éjszaka. Hamilton egyedül maradt a sátor előtt. . \ ': ' 1Q.' "' ' •' Karatas leroskadt az ágya szélére és megsimogatta a bajuszát. Egyelőre rejtély volt számára, mi történt: abban reménykedett, hogy olyasféle lesz a mSgoldása,.amilyet szeretne. Sajnos, nem lett olyan. • - Megvizsgáltam a nyomokat - mondta John Harris. - Minden kétséget kizáróan olyan folyadékról van szó, amely azonnal lángra lobban, ha levegővel találkozik. Igen veszélyes játékszer. -Ki a fene cipelhette magával? Megnézte a leltárkönyvet? - Ilyet mi nem hoztunk ide - tiltakozott Harris. Szeplős, vöröshajú férfi volt, égnek álló tüske-frizurával. - Nem is lett volna szükségünk rá. Kizárólag olyasmikről gondoskodtunk, amiket a régészek előírtak nekünk. - Akkor hogy a francba került ide? - Fogalmam sincs róla, professzor. Bárki betehette a csomagjába és kész. Ilyen egyszerű. - Lehet valami biztosítékunk rá, hogy nem őriz az az őrült több üveggel is a segge alatt? - - Lehet - vigyorgott Harris. - Mitől olyan biztos benne? t- Attól - magyarázta Harris -, hogy akárki is csinálta a balhét, aligha hülye. Ha átkutatnánk mindenki holmiját és megtalálnánk a cuccai között, kész lenne a pasas. Ha volt is neki tartaléka, már rég megsemmisítette. Ezt a kártyát csak egyszer lehetmegjátszani. , . - Mi következik ebből? . Harris arcán elhalt a vigyorgás. - Amint lehet, újabb lapot húz ki a pakliból. Erre gondolt, professzor? . - Éppen erre - biccentett Káratas. 286 11 Hamilton letette a távcsövét tolószéke karfájára és a mellette kuporgó kislányt figyelte. Rosalie hosszú nádszálat tartott a kezében, amelyet koszorúként összetekert és a fejére biggyesztett. -Látod? : - Látom - biccentett Hamilton. - Lent voltam a pataknál. - Egyedül? - Már többször is voltam ott egyedül. -Nem félsz? A kislány csodálkozva nézett rá. .;.' - Miért félnék? Apa azt mondta, hogy csak a rosszaknak van félnivalójuk, én pedig jó vagyok. - Ez kétségkívülígy is van - helyeselt Hamilton. - Azért én a te helyedben mégsem járnék sötétben. -Sötétben? A kislány félrehajtotta a fejét, mintha gondolkodnék. Hamilton rájött, hogy Rosalie nem érti, miért beszél sötétről, amikor világít a hold. - Te meddig szoktál itt üldögélni? — kérdezte a kislány. . - Néha sokáig. - A csillagokat nézed? -Őket is. ': - Apa azt mondta, annyi van belőlük, hogy meg sem lehet számolni. - Hát nagyon sok, az biztos. Rosalie a szeme sarkából Hamiltonra pislantott. - Belementem a vízbe. . - Mit csináltál? -Nem szeretek a hídon járni. Belementem a vízbe. Hamilton elképedve bámult a kislányra. - Átmentél a folyón? , -Mondom, hogy nem szeretek a hídon járkálni. Alatta laknak a manók. - Ki mondta ezt neked? . - Pussy néni. - Manók nem léteznek. Csak a mesében. - Jó volt a víz. Simogatott. 287 Hamilton érezte, hogy lassan, de biztosan égnek állnak a hajszálak a fején, - Hogyhogy simogatott? - Mintha lett volna valaki a víz alatt, Megsimogatta a lábam. Hamilton elhatározta, amint-megpillantja Mayfieldet vagy Mrs. Mayfieldet, árulkodás ide vagy oda: elmondja nekik, mit csinált Rosalie. Mégmindig jobb, ha megharagszik rá, minthogy baja essék. ' " . - Valaki lakik a víz alatt - mondta a kislány. ~- Rosalie, kérlek, a víz alatt legfeljebb halak laknak, meg békák. . A kislány megcsóválta a fejét. . - Ez alatt a víz alatt más is lakik. Beszélgetett velem. Hamilton olyan sebesen hajolt a kislány felé, hogy majd kiesett á székéből. . -Beszélgetett? . ' . - Azt mondta: Rosalie, nem szabad! Ezt többször is elmondta. - Nem szabad a vízbe menned? - Nem szabad itt lennem. El kellene mennem innen. -Hova? - Azt nem mondta. . Hamilton igyekezett összeszedni magát. - Tudod, Rosalie, az úgy van, hogy ha olyan helyen jár az ember, ahol még soha nem járt, néha úgy érzi, a fák és a virágok beszélgetnek vele. Gyakran még a kövek is. Velem is megtörtént egyszer... • . - Szia, megyek aludni. Felpattant és ellebbent a sátruk felé. Hamilton sóhajtott és szeméhez emelte a látcsövet. Barbara éppen ebben a pillanatban érte el azt a helyet, ahol a kéz rejtezett a moha alatt. "'. 12 .' ' Barbara ügyesen és megfontoltan dolgozott. Nem fárasztotta ki a gyaloglás, amíg felértek a szikla tetejére. Nem így Pedersent, aki összegörnyedve lihegett. Laura mélyeket lélegezve egy kőtömbnek támaszkodott és arra gondolt: Úristen, mekkora különbség is lehet két testvér között! Öle annak idején pontosan annyi idős volt, mint most Knut, a tüdeje viszont minimum a 288 :'.''. .. kétszerese lehetett. Ölén soha nem látszott a legkisebb fáradtság sem, Knut viszont majd a tüdejét köpi ki egy kis gyaloglástól. - Most mi a teendő? - kérdezte a férfi, miután alaposan kilihegte magát. - Elindulok lefelé - mondta Barbara eligazgatva a felszerelését. - Minden itt van a füvön. Ez a mohacsapda, ez pedig a locsolóberendezés. Ha jelt adok, kössétek rá erre a kötélre előbb a csapdát, jnajd a másikat. - Biztos, hogy el fogod érni? - nyugtalankodott Laura. - Kicsi a két kötél közti távolság. • - Nem lenne jobb, ha mi tartanánk téged? - kérdezte a magához tért Pedersen, aki érezhetően jobban bízott a nyers, fizikai erőben, mint a rögzítő kapcsokban. - Semmi esetre sem - rázta meg a fejét Barbara. - És még valamit. Kérlek, ne kíváncsiskodjatok. Ha a szikla szélére jöttök és utánam bámultok, leverhettek egy követ, ami a fejemre esik, rosszabb esetben pedig még kőomlást is okozhat. Maradjatok veszteg, amíg fel nem jöttem. - Értettük a parancsot - tisztelgett Pedersen. - Elindulok - mondta Barbara, lelógatva a lábát a szakadék fölött. - Nyak és lábtörést! - - Láb és nyaktörést - válaszolták mosolyogva. Belül azonban nem mosolygott egyikük sem. Húsz perc múlva Barbara megrángatta a kötelét; jelezve, hogy elérte a kívánt helyet. Pedersen és Laura rákötötték a kettes számú kötélre a mohalapokat és leeresztették. Tíz perc múlva jött a következő rántás. Ekkor a locsolókészülék is útnak indult a mohacsapda után. Pedersen csípőre tette a kezét és megrázta a fejét. - Nem tetszik ez nekem. - Micsoda? - kérdezte Laura. - Hogy nem szóltunk róla Ibrahimnak. - Ez Barbara bulija. - Ha én lennék a főnök, nem engedném, hogy bárkinek is külön bulija legyen. - Bizonyára ő sem engedné. - Hát éppen ez az. . • . A Hold kimászott néhány vékony felhőcsík mögül és kíváncsian nézett le rájuk. 289 - Még csak ez hiányzott - sziszegte Laura. - Valaki észreveszi és megfújják a riadót. - Ezért mondtam, hogy szólni kellett volna róla Karatasnak. - Barbara attól félt, hogy nem engedélyezi az akciót. - Én inkább mást hiszek - mondta halkan Pedersen. - Barbara bosszút akar állni. Márpedig a harag rossz tanácsadó. Ő aztán igazán tudhatta, micsoda erőfeszítésébe kerül valakinek legyőznie a bosszúvágyát. Még egyetemre járt, amikor Ölét megölték, s ahogy meghallotta a hírt, első gondolata az volt, hogy vásárol magának egy revolvert, elutazik Angliába és ki- . nyír mindenkit, akit gyanúsnak talál a környéken. Laurának köszönheti, hogy nem követett el végzetes ostobaságot. Ha akkor nincs a közelében... Nem messze tőlük megreccsent egy száraz bokorág. Pedersen felkapta a fejét és Laurára pislantott. - Te is hallottad? -Mit? ' - Mintha valaki... Lehet, hogy tévedtem. Á következő reccsenést aztán már Laura is meghallotta. A Hold, mintha csak meg akarta volna óvni Barbarát a leleplezéstől, újra felhők mögé bújt. - Mintha tényleg járna itt valaki. Pedersen a zsebébe nyúlt és előhúzta a zsebkését. - Talán a víztározótól jöttek - suttogta Laura. - Észrevehettek bennünket. - Nem hiszem - rázta meg a fejét Pedersen. - Fletcher beszélt velük. Ez a mi vadászterületünk. - Attól még rajtunk tarthatják a szemüket. - Ha csak a szemüket, akkor nincs nagy baj. - Figyelj csak, Laura! Felemelte a karját és két, lapostetejű kőtömb felé mutatott. - Árnyék. Mintha átfutott volna köztük egy árnyék. Laura megrázta a fejét. - Rémeket látsz. Nézz csak körül, Knut. Semmi sem magasabb itt egy méternél. Ha valaki közeledne, észre kellene vennünk. - És ha hason csúszik? - Gyere, nézzük meg! Laura lehajolt és felvett egy éles tarajú követ. Pedersen arra gondolt, vajon hányszor láthatták már ugyanezt a mozdulatot a környező hegyek. Amikor egy ember lehajolt egy éles kőért, hogy megvédje az életét az ismeretlen világ szörnyűségeitől. Mintha lépés csosszant volna a közelükben. - Van itt valaki? - kiáltotta a lapos kőtömbök felé Laura. Halk szellő fütyörészett a bokrok között, s az arcukba hajított egy kis homokot. Pedersen kiköpte, aztán megvonta a vállát. - Azt hiszem, valóban rémeket látunk. - A fenébe is, Knut! - kiáltott fel hirtelen Laura. - Tényleg van itt valami. Knut Pedersen hirtelen a homlokára ütött. - Tudod, mik ezek? Üregi nyulak. Itt laknak a kövek között. Fletcher említette is, hogy látta őket. Mintha fémesen megcsendült volna valami a bokrok mögött. - Mi volt ez? - Mondom, hogy üregi nyúl. - Összecsikordította a vasfogait, mi? - Csak nyugalom. Kerüljük meg a köveket. Te jobbról, én balról. Laura torkában ugyan felnyomult a bizonytalan érzés: talán inkább ott kellene maradniuk Barbara felett, de annyira idegesítették a megmagyarázhatatlan zajok, hogy ráállt Pedersen javaslatára. Kelletlenül elindult a bokrokon át a kőtömbök felé, miközben felemelte a kezében tartott követ. Ha kóbor kutya ugorna rá, addig veri vele, amíg Pedersen a segítségére nem siet. Bár mi a csodát keresne egy kóbor kutya mindenkitől távol, a hegyek között? Néhány pillanat múlva összetalálkozott Pedersennel. A régész is átcsörtetett a bokrok között, kezében a késsel. Onnan, ahol álltak, sík terep húzódott egészen a víztározóig. -Nincs itt semmi - mondta Pedersen megkönnyebbülve. -Még nyúl sem. Olyan alacsonyak a bokrok és a kövek, hogy hason csúszva kellett volna közelednie annak, aki... Ebben a pillanatban a fülükbe csapott Barbara kétségbeesett sikoltozása. • '13 Átszáguldottak a kőtömbök, majd a bokrok között, de bármennyire is méregették a szemüket, nem láttak semmi gyanúsat. A Hold, mintha csak segítségükre akart volna sietni, ki- 290 291 szabadult a felhők közül, bőkezűen szórva sugarait a sziklatetőre. ; - Látsz valamit? - ordította Pedersen a szakadék széle felé futva. - Látsz valamit? Nem messze tőlük a hatalmas, magányos fenyő, mintha a mélység fölé hajolt volna. - Semmit! - kiáltotta vissza Laura. Tett néhány lépést előre: ekkor ötlöttek szemébe a nyomok. Furcsa, kerek formájuk volt, mintha egy elefánt közlekedett volna előttük. Egy alig egy méter magasságú elefánt, mert hiszen ha nagyobb lett volna, kimagasodott volna a bokrok és a sziklák közül. - Nyomok, Knut! Valaki mintha... - Úristen, Laura! Gyer-e ide azonnal! Lauraaaaa! Laura Fischbach tovább száguldott. Csak akkor torpant meg, amikor megpillantotta Pedersen hátát a szakadék szélénél. Knut a földön kuporgott, s amikor felnézett rá, embertelen kétségbeesés ült a tekintetében. - Laura - suttogta rekedten -, én, ezt... itt... Felmutatta a kettészakított kötélvéget. Laura úgy érezte, ájulás környékezi. Ugyanúgy, mint amikór a némber a mocsárban felé mutatta vörösre mázolt kezét. Behunyta a szemét, mert azt hitte, amíg lehunyva tartja, elszáll a rossz álom, s amikor kinyitja, ismét ott találj a magát a kövek és bokrok között. - Valaki elszakította - nyögte Pedersen. Knut arca halálsápadt volt, mintha a Hold ezüst helyett meszet öntött volna rá. . Laura hasra vágta magát a szakadék szélén és nem törődve az esetleges kőlavinával, lekémlelt a mélybe. Enyhén domború volt alatta a kőfal, így nem láthatta Barbarát, akárhol is-kapaszkodott a falon. - Barbara! - kiáltotta tölcsért csinálva a tenyeréből. - Barbara! Jól vagy? Barbara nem válaszolt. Hiába is kiáltoztak: nem és nem! Aztán, amikor végre észrevették az odalent futkosó apró alakokat, rádöbbentek, hogy nem is fog. Soha többé. 292 14 Mayfield doktor kibújt a sátrából, Judy és Pussy Frank némi habozás után követte. - Tudod mit, Sean? - karóit belé Judy. - Nem igazán tetszik nekem, hogy Rosalie folyton Hamilton doktor nyakán lóg. -Úgy vettem észre, Hamilton kedveli. , - Nem is erről van szó. Mayfield értetlenül pillantott a feleségére. - Nyögd már ki, mit akarsz mondani? - Nem hiszem, hogy jót tesz neki Hamilton doTctor társasága. Mayfield meghökkent. Olyannyira, hogy a mögöttük lépegető Pussy Frank nekiütközött á hátának. - Ezt hogy érted? Megfordult és Pussy Frankot vette szemügyre. Lassan kezdett kialakulni benne a meggyőződés, hogy Pussy Judy rossz szelleme. Ha Judy feltálal neki valamit, ami nem nyeri meg a tetszését, holtbiztos, hogy Pussy rejtőzik a háttérben. - Mi a bajotok Hamilton doktorral? - Nekem semmi - mondta Pussy. Judy megfogta a férje kezét. - Ne értsd félre, Sean, de kerek-perec ki kell mondanom: .Hamilton, hm... nyomorék. Mayfield összerántotta a szemöldökét. -És? ' . -Az ilyesféle embereknek hm... másfajta a gondolkodása. -Másfajta?! - Úgy értem, nem egészen olyan, mint a többi emberé. Ugyan, Sean, egyáltalán nem arra gondolok, hogy betegesek lennének, mentálisan, vagy mi, csupán mások a problémáik, ennek következtében nyilván nem úgy viselkednek, ahogy egy gyerekkel kapcsolatosan viselkedniük kellene. -Mit zagyválsz itt összevissza? - türelmetlenkedett Mayfield. . - Figyelj, Sean, én ezt a Hamiltont még soha nem láttam mosolyogni. - Na és? Nem egy röhögőgép, az kétségtelen: - Csupa mélabú és melankólia. Attól tartok, Rosalie is ilyen lesz mellette. - 293 - Én meg attól tartok, hogy hülyeségeket beszélsz - mondta nagyon határozottan Mayfield. Judy arcát vörös pír öntötte el. . - Figyelj, Sean, félreértettél. Azt szerettem volna közölni veled, hogy mostantól kezdve megpróbálom leállítani Rosalie közeledését Hamilton doktorhoz. Azt hittem, te, mint az apja, mellém állsz ebben az... izé, törekvésemben. - Majd Pussy melléd áll - mondta keserűen Mayfield. - Nem volt olyan pillanat a közelmúltban, amikor nem állt volna melletted. - Ezt hogy érted, Sean? - Sehogy - mondta Mayfield. - Merre mentek? -A folyópartra. Arról volt szó, hogy velünk jössz. - Meggondoltam magam - mondta Mayfield. - Melankolikus gondolatok törtek rám. Jobb lesz, ha megosztom őket Hamilton doktorral. - Sean! - Kellemes sétát. Nem akarta bevallani magának sem, de a gondolatai valóban melankolikusak voltak, s mindegyre Laura Fischbach körül forgolódtak. Hogy elűzze őket magától, halkan fütyörészni kezdett. 15 Hamilton rátette a kocsija karfájára a látcsövet, mert kezdett belefájdulni a szeme a figyelésbe. Barbara alapos munkát akart végezni, ezért nem kapkodta el a dolgot. Olyan, soká dolgozott odafent, mintha az egész sziklát át akarta volna fúrni. Hamilton észre sem vette, amjkor Mayfield doktor felbukkant a közelében. Éppen fel akarta emelni a messzelátót, de a doktor torokköszörülését hallva, letett a szándékáról. - Jó estét - mondta Mayfield megállva a kocsi mellett. - Nem zavarom? - Ugyan miben zavarna? - nyugtatta meg udvariasan Hamilton. - Gondolom, az estében gyönyörködik. Ritkán látni ilyen szép tájat... bár van benne valami fenyegető. Hamilton érdeklődve pillantott rá. 294 -Úgy találja? - Mintha bezártak volna bennünket a hegyek közé. Néha az az érzésem... mintha nem is a természet alakította volna ilyenre ezt a tájat. - Kire gondol, doktor úr? - Azt hiszem, senkire. Ha gondolnék valakire, akkor csakis Istenre gondolhatnék. - Istenre? Ugyan miért? -Mert másnak-nincs hatalma hozzá. Jobban mondva, akkor nem volt, amikor a dombok és a hegyek létrejöttek. Ma már nem lenne gond hegyeket és dombokat alkotni. Buldózer kérdése az egész. - Honnan veszi, hogy régen nem volt senki, aki dombokat és hegyeket tudott volna emelni Istenen kívül? - Honnan veszem? Ki tehette volna meg? - Hát áz ember - mosolygott Hamilton. - A kőbaltás ember? • - Miért ne? Hátha nemcsak kőbaltája volt. - Úgy érti, ásója és lapátja? - Úgy értem, esetleg buldózere is lehetett. .Mayfield elmosolyodott. -Tréfál? - - Bizonyos értelemben, igen - mondta Hamilton. - Biztos, hogy nem volt buldózere. De lehettek azzal egyenértékű, vagy még hathatósabb eszközei. -Például? - Például az agya. - Nézze, Mr. Hamilton, én nem ismerem valami jól a mai ember elődeit, s a vele kapcsolatos kutatásokat, de annyit azért tudok, hogy a bennünket, azaz a modern embert megelőző őserrí-bereknek kisebb és fejletlenebb agyuk volt, mint a miénk. - Téved, doktor. - Hogyhogy tévedek? - A neandervölgyi emberé meghaladta a mienket. Majd kétszáz köbcentiméterrel, ez pedig jelentős mennyiség. - Mégsem hozott létre semmit. - Attól függ, mit ért semmi alatt. Talán ezeket a dombokat ő alkotta itt körülöttünk. - Honnan vette volna az erőt mindehhez? Az agyából? Hamilton széttárta a karját. 295 -Lehetséges, hogy a földből. -A földből? - Ami itt van a talpunk alatt, és igazából nem tudunk mit kezdeni vele. Beszélünk róla, hogy Földanya így, Földanya úgy, de a valóságban fogalmunk sincs róla, micsoda. Nem tudjuk, miféle energiák feszülnek benne. Hamilton a szeméhez illesztette a távcsövet. Mayfield követte az irányát és azon nyomban észre is vette a sziklán függő alakot. - Ki van ott fent? - Barbara Hanish. A doktor szeme előtt megjelent az erős, vöröshajú asszony képe. - Mi az ördögöt csinál a falon? - Van egy elmélete. Meg akarja nézni közelebbről is? Mayfield felé nyújtotta a látcsövet. 16 Fletcher ledobálta a fűre a ruháit, csak egy fürdőnadrágot tartott magán. North ezzel szemben szorosan a testére simuló búvárruhát viselt, bár egyelőre csak a parton üldögélt Fletchert figyelve. - Kész vagy? - kérdezte, amikor Fletcher ugrándozni kezdett a füvön. - Csak nem fázol? - Tombol bennem a harctéri idegesség - magyarázta Fletcher, - Nem tesz jót az idegeimnek, ha kirobbantják a fenekem alól az autót, amit vezetek. - Halasszuk inkább holnapra? - Mi értelme lenne? - Cseréljünk helyet? - Sok a szöveg-mondtaFletcher és belegázolt a vízbe. Amint belelépett, kigyulladt a fejére szerelt villanylámpa. - Működik - mondta elégedetten. - Ha pislákolni kezd, jöhetsz értem. Határozott léptekkel belegázolt a folyóba és meg sem állt a közepéig. - Milyen? - kérdezte North. - Kellemesen langyos. Mintha melegítené valaki. - Pedig a hegyekből jön. 296 -Próbáld ki. ~ - Csak csináld a dolgod. Fletcher úszkált néhány percig a mély részeken, aztán hanyatt feküdt és a Holdra bámult. Ha minden igaz, amiről Hamilton doktor mesélt... ' ', Egyszerre úgy érezte, mintha bizseregni kezdene a bőre. Hasára fordult és felemelte a karját. - Találtam valamit. North feszült figyelemmel nézett rá. - Mi történt? - Bizsergésfélét érzek. -Közelebbről? - Nem tudom megfogalmazni: mintha gyenge áram piszkálnád bőröm. : -Folyamatosan? - Amennyire meg tudom állapítani, igen. - Holnap megmérjük. Kijössz? - Maradnék még egy kicsit. Ebben a pillanatbari halk nevetés hangzott fel a közelükben. North két alakot látott közeledni a folyócskára vert fahíd felől. - Vigyázz, jön valaki! - Hogy vigyázzak? - Oltsd ki a lámpát és ne told le a gatyád, ha lehet. Judy és Pussy Frank egymásba karolva bukkantak ki a holdfényre. Mindeddig a fák árnyékéban jöttek, mintha zavarta volna őket az éles ragyogás. Amikor megpillantották North-t, Pussy megtorpant és Judy karjába kapaszkodott. - Istenem, egy marslakó! - A vízben meg egy másik - mondta nyugodtan Judy. - Jó estét, uraim. - Jó estét, Mrs. Mayfield - üdvözölte North. - Rémélem, nem ijesztettük meg magukat? -Azt éppen nem - tiltakozott Judy, s figyelmesen végignézett a századoson. - Békaembert játszik? - Valami olyasmit. - Hello - kiáltott ki a vízből Fletcher. - Velem senki nem törődik? - Egy sellő - mondta Pussy Frank a vízre mosolyogva. - Egy halfarkú sellő. - Ezt kikérem magamnak - sértődött meg Fletcher. 297 - Találtak valamit? - Az áramlási sebességet mérjük - mondta North. - Miért van szükségük az áramlási sebességre? - Azért - magyarázta volna lelkesen North -, mert... Barbara Hanish kétségbeesett sikoltása kettévágta a monda- tát. 17 Ez a sikoltás tulajdonképpen nem is egy sikoltás volt, hanem több rémült sikoltás összefüggő lánca. Aztán olyan váratlanul hallgatott el, mint amikor egy láncot kettészakítanak. - Jézusom, ez Barbara! - nyögte elfehéredve Pussy Frank. -Csak nem történt vele valami? Ekkor már mintha mások is kiáltoztak volna sátrak között. North néhány szempillantás alatt letépte magáról a gumiruhát. Alatta csak egy úszónadrágot viselt, éppen úgy mint Fletcher, aki ebben a pillanatban bukkant fel a víz alól. -Nem jönnek be a hölgyek? - kérdezte kiköpve a szájából egy adag patakot. A parton állók ügyet sem vetettek rá. Judy megragadta North karját és megpróbálta maga után vonszolni. - Jöjjön már, Don, hátha segítségre van szüksége! North Fletcherre pillantott, aki értetlenül bámult kifelé a vízből. . - Mi a csoda van veletek? Szólj már, Don, az Isten áldjon meg! - Gyere ki azonnal a partra! - utasította North. - Gyere ki, és el ne mozdulj innen, amíg vissza nem jövök. - De hát mi az ördög...? - Azonnal gyere ki a vízből! Fletcher engedelmesen elindult kifelé. Éppen a mélyvíz szélére ért, amikor a másik három eltűnt a sötétségben ázó bokrok között. North kupacba rakott ruhája úgy sötétedett a parton, mint a pont egy felkiáltójel alján. Megrázta a fejét és tovább mászott volna kifelé. Ekkor valaki elkapta a bokáját a víz alatt. 298 18 Mayfield doktor jól látta, hogy Barbara Hanish a megtisztított sziklarész fölé hajol, majd egy fekete, négyszögletes valamit helyez a sziklafalra. Részleteiben nem figyelhette meg az asszony tevékenységét, mert a háta eltakarta előle a kezét. - Mi a csodát csinál odafent? - kérdezte Hamiltontól. - Végzi a dolgát. - Nem veszélyes ez egy kicsit? - Miss Fischbach és Mr. Pedersen vigyáznak rá. Mayfield érezte, hogy valami megcsiklandozza Laura nevének hallatán. Mint amikor a középiskolában szerelmes volt Glória Trentonba. Ha csak a nevét hallotta, gombócot érzett a torkában. Igazított egyet a fókuszon, s Barbara kezére irányította a távcsövet. Ebben a szent pillanatban történt, hogy mintha megsüllyedt volna Barbara alatt a talaj. Már persze, ha talajon állt volna, nem egy kiugró sziklapárkányon. így nem tudott mást elképzelni, mint hogy a lába csusszant le a párkányról. - Brrr! - rázkódott össze fázósan. - Ez nem az én műfajom. Holtbiztos, hogy rég leestem volna. Búcsúzóul belenézett a lencsébe, aztán hangosan felkiáltott. Barbara a falon vergődött, kétségbeesetten kapkodva fogódzó után. Máyfieldnek fogalma sem volt róla, mi történhetett vele; azzal mindenesetre tisztában volt,' hogy a sziklamászók nem szoktak csak úgy maguktól leesni. Főleg, ha megfelelően rögzítve van a kötelük. Barbara azonban fittyet hányt a szokásoknak. Teste elvált a sziklától, amelyhez mindezidáig hozzátapadt, s hátrahajlott, mintha szaltót akart volna csinálni a levegőben. Mayfield arra döbbent, hogy Hamilton félig felemelkedve kitépi a kezéből a látcsövet. -Adja már ide, az ördögbe is!! ' Ekkor hallották meg Barbara kiáltásait. Mayfield szeme fölé ernyőzte a kezét. Bár a holdfény egyenesen a sziklára világított, nem találta a helyén az asszonyt. - Neeeem! - ordította mellette Hamilton. - Neeeem! A tompa puffanás belefojtotta a kiáltásokat. Visszahullott a kocsijába és sírva a karfára borult. Mayfield doktor futni kezdett a barlang eltömődött bejárata felé. 299 19 Futás közben nekiütközött valakinek, elnézést kért tőle, majd rohant tovább. Mire odaért a fekvő asszonyhoz, már többen is ott tébláboltak mellette kétségbeesetten egymásra kiáltozva. Zömében ismeretlen arcokat látott; közülük is kirítt egy furcsa frizu-rás lányé, akinek mintha ezernyi apró kis copfocska hullámzott volna a fején. - Vigyázzanak, kérem, orvos vagyok. Lehajolt a hátán fekvő nőhöz és megfogta a csuklóját. Szerencsére még volt pulzusa. Barbara Hanish arcát eltorzította a fájdalom. Szája sarkából vér csordogált; minden egyes lélegzetvétele után mintha egy éles síp szólalt volna még a tüdejében. Mayfield felnézett a sziklafalra, aztán megállapította magában: isten csodája, hogy az asszony még él. Nagyjából akkorát zuhant, mintha egy alacsonyan szálló repülőgépből esett volna ki. Végigtapogatta Miss Hanish végtagjait. Kötelességből tette, jóllehet, pontosan tudta, hogy akár hozzá se kellene nyúlnia. Nincs hatalom, amely megmenthetné az asszony életét. Hirtelen Karatas bajusza lebbent felé a háttérből. - Mi történt, doktor? Mayfield felnézett a sok rémült arcra. - Van hordagyunk? - A raktárban-mondta valaki. - Hozzanak egyet, bevisszük a sátrába. Karatas leroskadt mellé a fűre. -Túléli, doktor? - Fél lábbal már odaát van. - Hogy került fel a falra? Döbbent tekintetek meredtek rá: senki nem tudta a kérdésre a választ. Karatas ekkor Steinbockra pillantott. - Maga adott rá engedélyt? - Dehogy adtam. - Elszakadt a kötele - mondta egy jóképű fiatalember, tépett kötélvéget szorongatva a kezében. - Itt a szakadás. Egy úszónadrágos férfi lépett oda hozzá és kivette a kezéből. - Mutasd csak, pajtás. A fiúnak nemigen tetszett, hogy North csak pajtásnak szólít- 300 ja, de azért szó nélkül a markába nyomta a kötél végét. North egyetlen pillantást vetett rá, aztán lehajította a fűre. - Volt még odafent Valaki? - Laura és Knut - szólalt meg egy reszkető hang a hátuk mögül. Valamennyien megfordultak: Hamilton állt mögöttük a kocsijával. Karatas behunyta a szemét. - Mit kerestek a sziklatetőn? . - Barbarának volt egy elmélete. Karatas mondani akart valamit, de két lány - a franciák összekötője, Simoné de Broca és a száz vékony copfocskát viselő Sandra Flint - megérkeztek a hordággyal. Mayfield ráfektette az eszméletlen Barbarát, majd elindította őket az asszony sátra felé. Karatas felállt a fűről és elkeseredetten megcibálta a bajuszát. - Kicsit sok egy napra - morogta maga elé. - Kérem... egy óra múlva mindenki jöjjön be a sátramba. - Ennyien nem férünk be- tiltakozott a fiatalember. - Akkor a sátram elé. Igazság szerif t csak holnap akartam elbeszélgetni önökkel, de úgy látom, már ma éjszaka sort kell kerítenem rá. - Még csak tíz óra - mondta valaki. - Itt a hegyek között korán sötétedik. Karatas Northhoz fordult. - Mi van a kötéllel? North jelentőségteljesen nézett rá. -Allah segíts! - nyögte a professzor. - Ha azt mondja nekem... - Márpedig azt mondom - biccentett North. 20 Northnak csak jó negyed óra múlva jutott az eszébe Fletcher. Barbara ekkor már a sátrában pihent, ha azt az állapotot, amelyben létezett, egyáltalán pihenésnek lehet nevezni. North tudta, hogy nem sok lehet már neki hátra. Egyelőre nem akarta részletesen végiggondolni, mi történhetett odafent, abban azonban biztos volt, hogy nem maga az asszony rágta el a kötelét éhségében. . . . 301 Igyekezett kikerülni az izgatottan fec serésző embereket, ezért a híd felé fordult. Átgyalogolt rajta, majd a patak partján a búvárruhája felé igyekezett. A ruhát néhány lépés után meg is pillantotta, Fletchert azonban nem látta sehol. Csípőre tette a kezét és végigfuttatta a szemét a víz felületén. Az ismét világító holdfény ezüsttel öntötte le az apró fodrocs-kákat. A felvert tajték is mintha ezüsthab lett volna. Összehúzta a szemöldökét és nagyot kiáltott. -Fletcher! Fletcher nem válaszolt. . Már-már meg akart fordulni, hogy visszatérjen a többiekhez, de mintha hirtelen halovány fényt látott volna felvillanni a víz alól. Gondolkodás nélkül a patakba vetette magát. Csak amikor már elérte a feneket, jutott eszébe, hogy teljesen fegyvertelen. Fletcher ott lebegett néhány méternyire tőle, karját széttárva, mintha repülne. Csukva volt a szeme, akárcsak a szája. Mindig göndör, homlokába hulló haja kisimulva hullámzott az arca előtt. North nagyot ordított volna, ha nem félt volna tőle, hogy a tüdejébe megy a víz. Ezért fekább némán elkapta társa haját és ki-vontattá a parti kövekre. Nagyjából biztos volt benne, hogy Fletcher megfulladt. Húsz percig lehetett víz alatt, ami éppen elég ahhoz, hogy meghaljon. Legszívesebben a kövekhez verte volna a fejét. Ha nem hagyja egyedül... Felrántotta a levegőbe Fletcher lábait, hogy megpróbálja kikényszeríteni a tüdejéből a vizet. Fletcher szája engedelmesen kinyílt, de nem jött ki belőle semmi. North ekkor végső kétségbeesésében társa mellére ült. Fletcher teste szivacsként lapult be alatta, bordái recsegtek, mintha ripityára akarnának törni. North sóhajtott és hatalmasat ütött a vízbe fűlt szíve tájékára. Fletcher megemelkedett az ütéstől, majd kinyitotta a szemét. Olyan csodálkozva nézett Northra, mintha akkor látná először életében. -Te meg mi a francot csinálsz? North bámulta néhány másodpercig kábán, értetlenül, majd a hátára vágta magát, s nem törődve a kellemetlenül kemény kövekkel, ott hevert egészen addig, amíg vissza nem nyerte lelki egyensúlyát. - - Örülök, hogy jól vagy - mondta aztán Fletchernek. 302 -'Miért? Hogy kellene lennem? - Van fogalmad róla, hol jártál? Fletcher megnyomkodta a bordáit. - Mintha egy tank ment volna végig rajtam... - - Vissza tudsz emlékezni rá, mi történt veled a vízben? Fletcher meghökkenve vakarta meg az orrát. - Mi történt volna? - Nem tűnt fel neked, hogy itt ébredtél a parton? Fletcher összehúzta a szemöldökét, mint aki feszülten gondolkodik. - Tényleg. Mi a csodát kerestem a köveken? North felkászálódott és oldalba taszította. - Figyelj rám, Fletcher, nem érünk rá mesedélutánt tartani. Az a fő, hogy jól vagy. Később majd megbeszéljük a dolgot. Amíg a vízben lubickoltál, bajtörtént. Barbara Hanish lezuhant a szikláról. Fletcher rémülten csuklott egyet. -Baleset? - Nem - mondta North és elindult a fahíd felé. 21 Húsz perc múlva már mindketten fent voltak a sziklatetőn Ka-ratas és Steinbock társaságában. A még épen maradt terepjáró nem messze tőlük a kőtömbök között pihent. Karatas termoszból kávét töltött néhány papírpohárba és előbb Laurának, majd Pedersennek adott belőle. Fletcher megnyomkodta a bordáit, sziszegett, aztán megpróbálta egy sziklatömb mellé terelni Karatast és Steinbockot. - Ne tapossanak össze mindent, ha lehet. North felállt az egyik lapostetejű sziklára és szemügyre vette a környéket. Másfél kilométeres messzeségből is szinte égig érőnek látszottak a víztározó falai. Fletcher odalépkedett hozzá és felnézett rá. -Nos? - Kérdezzük meg őket. Laura éppen befejezte a kávéját, amikor North és Fletcher feltűnt a sziklatömbök között. Az asszony akaratlanul is lesütötte 303 a szemét. Életében először érzett bűntudatot valakinek a halálával kapcsolatban. North nem szólt semmit, csak "ránézett. Nem volt sem barátságtalan, sem felelősségre vonó a tekintete. Inkább mintha együttérzés csillogott volna benne. - Jól van, Laura? - kérdezte Fletcher. - Ahogy ilyenkor lehet - mondta a lány. - Belátom, hülyeséget csináltunk. - Ez most nem fontos - rázta meg a fejét Fletcher. - Ezt majd intézzék el Karatas professzorral. Engem inkább az érdekelne, mi történt idefent. Laura keserűen elmosolyodott. -Tulajdonképpen semmi. - Semmi? - Nem csináltunk semmit. A szó legszorosabb értelmében. Még annyit sem, hogy vigyázzunk rá. Sírás remegett a szavai mögött. Fletcher azonban biztos volt benne, hogy nem fog sírni. Ő nem. - Hogy történt a dolog? - Minden a terv szerint ment. - Allah! - sóhajtotta Karatas. - Miféle terv szerint? - Barbara leereszkedett, mi pedig tartottuk a frontot. Megtettük, amit kért... • - Mi volt az? - Leeresztettük a mohacsapdát. - Allah! - nyögte karatas. -Azután? -Vártuk, hogy befejezze a munkáját. Majd zajokat hallottunk. North és Fletcher összenézett. - Miféle zajokat? - Sajnos,"nem. tudtuk meghatározni az eredetüket. Úgy tűnt, mintha valaki bujkálna a bokrok és a kőtömbök között. Mindketten önkéntelenül is a mutatott irányba kapták a fejüket. -Ott? Laura bólintott. Pedersen vele bólogatott kávéspoharával a kezében. - De hiszen ezek alig magasabbak egy méternél! - Mégis az volt az érzésünk, hogy bujkál valaki közöttük. 304 - Üregi nyulak lehettek - mondta Fletcher. - Mi is azt hittük. Csak... valami fémes csikorgást is hallottunk. Mintha fém karcolta volna meg valamelyik kőtömböt. Ekkor arra gondoltunk, talán a tározóból figyeltek fel ránk. Fletcher Northra nézett. Az látszott a tekintetében, hogy ezt a lehetőséget akár el is felejthetik. - Ezután megpróbáltuk meghatározni a zaj eredetét és... két oldalról körülfogtuk a feltételezett zajforrást. North és Fletcher ismét összenézett. Bárki volt is idefent, tökéletes munkát végzett. Sikerült mindkettőjüket elcsalnia a kötéltől. De hát ki a csoda lehetett az, az alacsony bokrok és kövek között? - Lehet, hogy hason csúszott - találgatta Pedersen. - Megnézzük - ígérte North és felállt a kőtömbről, amelyre rácsüccsent. - Várjanak egy kicsit. -Lábnyomokat, illetve... nyomokat is találtunk - kiáltotta utána Laura. - Gömbölyűeket és... - elhallgatott, mert sírás fojtogatta a torkát. Amint eltűntek a többiek szeme elől, Fletcher Northhoz fordult. - Mit gondolsz? North megvonta a vállát. - Elcsalták őket a kötéltől. - Lehajolt és egy porban kerekedő nyomra nézett. - Figyeld csak. Mi a fene ez? Fletcher összeráncolta a homlokát, megbámulta, majd tovább lépett. . - Itt is van néhány. North megcsóválta a fejét. - Mintha elefánt járt volna erre. - Kétlábú elefánt. - Nem tréfa - mondta North. - Ezek elefántnyomok. Még a körmei is látszanak. - Lehet, hogy nem is elefánt, hanem mamut? -Gyere csak ide! Fletcher a mellé a kőtömb mellé lépett, amely mellett North térdelt. North kinyújtott mutatóujjával a tömb oldalára bökött, . -Látod? , Fletcher természetesen látta. A kőtömb oldalán vékony karcolásnyom futott végig, nem messze tőle egy másik. Ezek születésének a hangját hallhatta Laura és Pedersen, •>. - 305 - Mi az ördög lehet ez? - Itt is a nyomok. Emitt viszont már véget is érnek. -Köves a talaj. Fletcher csípőre tette a kezét. - Ha tréfás kedvemben lennék, azt mondanám, hogy kis fémelefánt járt erre. - Tegyél még hozzá valamit - morogta North. - A kis kötélszaggató fémelefánt— bólintott Fletcher. Nem is sejtették, milyen közel járnak az igazsághoz. .22. A kötelet valóban elszakította valami. Azt a kötelet, amelyet még két egymással ellentétes irányban haladó teherautó is csak nehezen tudott volna eltépni. A kis elefánt azonban szétszakította, méghozzá minden különösebb erőlködés nélkül. Semmi nem mutatta ugyanis a talajon, hogy belegebedt volna az erőfeszítésbe. Karatas megsimogatta a bajuszát, s amikor úgy látta, hogy Laura megállt az idegösszeomlás felé vezető úton, csendesen megkérdezte. - Mikor főzték ki ezt az egészet? - Barbara már kész tervvel érkezett. - Megtudhatnám, mi az? Laura Northra és Fletcherre pillantott, de mivel a professzor . nem jelezte, hogy az ő fülük felesleges lenne, halkan, néhány szóban elmondta, mivel kísérletezett Barbara. Karatas csendben végighallgatta, majd amikor Laura befejezte, felsóhajtott. - Nem ártott volna engem is tájékoztatni a dologról. Hátha együtt többre mentünk volna. - Barbara?-kérdezte mély sóhajok közepette Laura.-Meg... :- Még nem - mondta a mindeddig csendben figyelő Stein-bock. - Ámbár Mr. Mayfield szerint nincs sok esélye. - Lehet tudni egyáltalán... mi történt? Karatas Northra pislántott. A százados feltolta a feje búbjára a sapkáját. - Ami történt, idefent történt - mondta száraz hangon. - Valaki... elszakította a kötelét. -Kicsoda? 306 North megvonta a vállát. - Jelen körülmények között még csak elképzelésem sincs róla. Megnézte valaki ezt a kötelet? Emberi erővel lehetetlen eltépni. - És elvágni? -Azt éppen lehetne, de ezt tépték. Első pillantásra látszik, hogy úgy szakították el. A szálak szakadása egyértelműen erre utal. r - Úristen! Kinek lehetett akkora ereje. - Talán egy elefántnak - mondta Fletcher. - Elefántnak? A Pireneusokban? - Mintha már hallottam volna ilyenről. Volt egyszer egy Hannibál nevű ember... . . ' Aztán csüggedten elhallgatott. Valamennyien arra gondoltak: létezhet-e olyan elefánt, amely nem magasabb egy méternél és vaskörmei vannak. 23 A Hold olyan peckesen ült az ég tetején, mintha soha nem akarna odébb mozdulni onnan. Meleg szél szűrődött le a völgybe, megrezegtetve a fák leveleit. A folyó békésén csacsogott a há1 tuk mögött. Crowley, a csoport mindenhez értő fiatal technikusa égy hosszú deszkával a vállán arra gondolt, életében nem járt még ilyen frankó helyen. Egyszer majd szerez egy jó csajt és elcsalja kempingezni ide. Bár ha végleg hazatér, ki tudja, lesz-e még módjában visszatérni Európába. Ráhelyezte a deszkát arra a két kőre, melyet már korábban lerakott a fűre és meghintáztatta rajtuk. Ha nem sokat mocorognak, nemigen fog összeomolni alattuk. Elment még egy deszkáért, ezt is a helyére tette, aztán elégedetten összedörzsölte a kezét. Felőle akár kezdődhet is az előadás. Még az sem rontotta el a jókedvét, hogy az a Barbara nevű nő a sátrában feküdt összetörve és éppen haldoklott. Jobban kellett volna vigyáznia magára. Ha ő van a helyében, holtbiztos, hogy jobban vigyázott volna. Adott volna a pofájába annak, aki megpróbálja eltépni a kötelét. Ha meg mégiscsak eltépte volna, tuti, hogy akármekkorát is esik, a talpán landolt volna. Elvégre tizennyolc éves és ennyi idős korában nem halhat meg csak úgy az ember. 307 Mielőtt benépesült volna a Karatas sátra előtt épített gyülekezőhely, Mayfieldnek még ki kellet ürítenie egy keserű poharat. Judy ugyanis fúriaként támadt rá, amikor visszatért Barbara Ha-nish mellől, majdhogynem rávetve magát a férfira. Pussy, ahogy Judy Mayfieldnek esett, diszkréten kihúzódott a sátorból. - Hol voltál, Sean? - kiáltotta Judy magas fejhangon. - Hol a fenében voltál? Mayfield meghökkent. Csak igen ritkán hallotta ilyen ingerültnek a feleségét, többnyire akkor sem rá haragudott. r- Hol lettem volna? - kérdezte csodálkozva. - Természetesen Miss Hanish mellett. Nem is értem... - Neked a gyereked mellett a helyed! Mayfield érezte, hogy megfagy az ereiben a vér, -Úristen, Judy... A gyerek ágyához ugrott. Rosalie békésen szuszogott a takarója alatt. -Történt valami... -Idefigyelj, Sean. Ezt nekem kellene tőled kérdeznem. Mikor láttad utoljára a gyerekedet? Mayfield érezte, hogy felkúszik a torkán az ingerültség. Maga is megrémült tőle, amikor megérezte. Ugyanaz az ingerültség volt, amelyet akkor érzett utoljára, amikor tudatosult benne, hogy örökre elege van Sallyből. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy magára hagyod Rosalie-t. Mayfield mélyet lélegzett. -Én? - Ki más? Ki az apja? Te, vagy az az idióta Hamilton? -Judy! - Elegem volt a Judyzásból. Törődj a gyerekeddel, annyit mondhatok. Tudod, hol járt? A folyóban fürdött. Egyedül! Erted? Egyedül! ; Mayfield valóban megdöbbent, de csak rövid időre. - Pussy miért nem vigyáz rá? - kérdezte vészjóslóan. Judy csípőre tette a kezét. - Csak nem akarod Pussy nyakába varrni Rosalie-t? - Ha jól tudom, éppen azért van itt. - Sean Mayfield, ha nem vetted volna még észre, Pussy felnőtt ember. . 308 - Igazán? Én mintha úgy tudnám, azért jött velünk, hogy a gyerekre vigyázzon. - Gondold meg, mit mondasz. Mayfield érezte, hogy egyre inkább elönti az agyát a düh. -Te gondold meg, Judy! Ki tiltakozott az ellen, hogy magunkkal hozzuk a gyereket? fin! Te voltál az, aki Pussyt ajánlottad gyerekcsősznek. Kinek nem akaródzott belemenni a dologba? Bizony nekem. Hát akkor csak egyétek meg, amit főztetek. Pussy dajkálja Rosalie-t és ne hagyja, hogy egyedül für-dőcskézzen. - Ez neked fürdőcskézés? - ordította magából kikelve Judy. - Hiszen jó két méteres a folyó közepén a víz. Bármikor belefulladhat a gyereked! - Majd beszélek vele holnap - mondta némiképpen lecsende-sülve Mayfield.- Ha nem tudnád, orvos vagyok, jelenleg az expedíció orvosa. Én itt dolgozom. S amíg én dolgozom, te vigyázol a gyerekre. Világos? Judy arcát eltorzította a harag. - Köszönöm a kioktatást, Mayfield. Az értekezleten már nem is ültek egymás mellett. Pussy Frank a sátrukban maradt Rosalie álmára vigyázni. 24 Valamennyien együtt voltak a Karatas sátra előtti téren, Rosalie, Pussy Frank és Barbara Hanish kivételével. A Hold változatlanul ott trónolt az ég csúcsán, mintha esze ágában sem lenne elmozdulni mindaddig, amíg meg nem tudja, miről folyik odalent a terefere. Karatas a tábori székén ült, amely egy kis földhalmon helyezkedett el, hogy valamennyien jól láthassák. A földhalom Nicky Crowley találmánya volt; sajnos a tökéletesítésére már nem maradt elég ideje, így aztán a szék egyik lába mélyebben süllyedt a földbe, s Karatas néha úgy érezte, mintha le akarná dobni a hátáról. Két-három percig tartott, am/g mindannyian elhelyezkedtek a padokon. Néhányan magukkal hozták tábori székeiket, így ők a padok mellett foglaltak helyet. Mayfield doktor érkezett utolsónak, mert még beugrott Barbarához, mielőtt feléjük kanyarodott volna. 309 Amint leült és felnézett Karatasra, a professzor megsimogatta szárnyas bajuszát. -Hogy van? - Változatlanul - mondta Mayfield. - Bármelyik pillanatban meghalhat. - Nincs magánál? Mayfield megrázta a fejét. - Mit javasol, doktor? - Nincs szállítható állapotban. - A víztározótól sem tudnának segíteni rajta? Mayfield megvonta a vállát. - Véleményem szerint nem. Ez a mai éjszaka a krízis. Ha túléli, talán abba az állapotba kerül, hogy egy helikopter elviheti. Autó semmiképpen sem. De nem Hiszem, hogy kibírja az éjszakát. - A végén még beszélünk róla - mondta Karatas. - Őszintén szólva, nem is tudom, hol kezdjem. Professzor vagyok, nem katona. Életemben nem vezettem még ilyesfajta expedíciót, és be kell vallanom, új nekem ez a feladat. Az azonban kétségtelen, hogy a tudományos kutatás egyik alapfeltétele a fegyelem. Fegyelem nélkül nincs siker. Erről is beszélünk majd. Most azonban engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a technikai személyzetnek eddig végzett munkájáért. A sátrak a helyükön állnak, a híd is a helyén áll, minden lehetőségünk megvan hát ahhoz, hogy folytassuk a munkánkat. Illetve elkezdjük. Sajnos elkövettem egy óriási hibát. Nem utolsósorban azért is hívtam össze ezt a kis gyűlést, hogy ha lehet, megpróbáljam jóvá tenni. Zavartan meghúzogatta a bajuszát, aztán mély lélegzetvétel után szembenézett a hallgatóságával. - Önök nagyjából tudják, miért vannak itt. Nagyjából. Több ! részlet ugyan még nem ismert önök előtt, de azért azt sejtik, hogy mi a kutatás lényege. - A ley vonalak - mondta Crowley. - Az energiacsatornák. - Igen, a ley vonalak - sóhajtotta Karatas. - Gondolom, valamennyien áttanulmányozták azt a jelentést, amelyet átküldtünk maguknak. Mr/ Stockwell már jelezte, hogy van velük kapcsolatban bizonyos kiegészíteni valója. Mr. Stockwell? Bronson Stockwell vékony, magas férfiú volt, majdnem olyan hórihorgas, mint Karatas. Az ő szájában pipa feketedett, meg-gyújtatlanül, mint néhanapján Karataséban a szivar. Amikor a 310 professzor biztató pillantására és Sandra Flint halk noszogatására felállt, vállai úgy előreestek, hogy Mayfield egyetlen pillanatig azt hitte, az egész embert maguk után rántják. Mély és brummogó volt a hangja. Mint egy haragos medvéé. - Nemrég bizonyos biológiai és mezőgazdasági vizsgálatokat végeztem a ley vonalakkal kapcsolatban. Sikerült megállapítanom, hogy a ley vonalak, de különösen a mesterséges dombok mentén igen gyakran találkozunk gabonakörökkeL Megállt, lehajtotta a fejét és várta a gúnyos közbekiáltásokat. Egyelőre azonban nem kiáltozott senki. Stockwell rövid szünet után folytatta. - Őszintén meg kell mondanom, régebben magam is... hm... elutasítottam a gabonakörök ismeretlen eredetét. Arra gondoltam, bizonyára tréfás kedvű egyének készítik őket. Arra természetesen ma sem tudok válaszolni, hogyan jönnek létre, azt azonban sikerült nagy valószínűséggel megállapítanom, hogy sokkal gyakoribbak az előfordulásaik a ley vonalak mentén, á mesterséges dombok környezetében, mint egyebütt. Lehetséges, hogy az energiacsatornákban áramló energiák hozzák létre őket. Továbbá megvizsgáltam azokat az ősi, újkőkori telepeket, amelyek az energiacsatornák metszéspontjainál találhatók. Azt, gondolom, valamennyien tudják, hogy az újkőkorban, azaz a neolitban zajlott le az úgynevezett neolitikus forradalom, amelynek az a lényege, hogy az emberek a gyűjtögető, zsákmányoló életmódról áttértek az élelmiszer termelésre. Nos, vizsgálataim felölelték a kezdetleges mezőgazdasági kultúrákat és arra a meglepő megállapításra jutottam, hogy ezek sokkal fejlettebbek voltak a ley vonalak találkozásainak a közelében. - Érthető nyelven? - hajolt előre Karatas. - Egyszerűbben kifejezve, ez annyit jelent, hogy az újkőkori mezőgazdászok felhasználták a ley vonalakban futó energiát, hogy megnöveljék vele a terméshozamokat. Hátrarántotta a vállát, az pedig visszahúzta a testét a székére. Mayfield nem tudta nevessen-e vagy próbálja meg komolyan venni Stockwell kutatásait. Az elmúlt hetek eseményei mindenesetre óvatosságra intették. Nem biztos, hogy feltétlenül ki kell röhögnie azt, ami első hallásra hihetetlenül furcsának tűnik. Karatas is így lehetett a dologgal, mert esze ágában sem Volt vigyorogni, mint ahogy a laposorrú Steinbocknak sem, aki 311 egyébként úgy elrejtőzött sokdioptriás szemüvege mögé, mintha álarcot vis,elne. - Van még valami, Mr. Stockwell? - kérdezte udvariasan Ka-ratas. , Stockwell nemet intett. - Akkor menjünk tovább. Vannak olyanok, akik már hallottak arról, amiről a következőkben beszélni fogunk. Kérem, Miss Laura Fischbachot, röviden foglalja össze öt évvel ezelőtt, a Stonehenge környékén végzett kutatásainak történetét. Kérem, Miss Fischbach. Laura felállt és lesimította a blúzát. Mayfield doktor ebben a pillanatban érezte meg, hogy mindörökre elveszett. Fogalma sem volt róla, történik-e valaha is közte és Laura Fischbach között valami, de ha nem, nem rajta fog múlani. Úgy érezte, Laura álmai asszonya, akiről tudat alatt mindig is ábrándozott, csak éppen soha nem tudta még csak gondolatban sem megjeleníteni maga előtt. Laura halk, de mégis határozott szavai úgy elringatták, mintha a nyugalom tengerén ringatódzott volna egy óriási, mesebeli lapulevélen. Amikor Laura befejezte a történetét, a technikai személyzet meredten bámult előbb egymásra, majd maga elé. - Ez meg mi a franc? - kérdezte végül Paul Banks a hirtelenszőke mikroelektronikai szakértő. - Meg tudná valaki magyarázni nekem, mi a franc ez? - Álljunk csak meg egy pillanatra! - emelte fel a kezét és a hangját Simoné de Broca is, izgatottan meggereblyézve rövid, fiús haját. - Kérdezhetek valamit? - Persze — mondta Laura. .- Egészen közelről látta annak a nőnek a tenyerét? - Néhány lépés távolságból. - Holtbiztos benne, hogy vörös volt? - Holtbiztos. Vörös festékkel volt bekenve. - És... hiányzott a középső ujja? - Ebben nem vagyok biztos - mondta Laura. - Lehetséges, hogy csak behajlította, sőt, ez a valószínűbb. - Azt akarja mondani, hogy annak az asszonynak a tenyere... hm... ugyanolyan volt, amilyen egyes kőkori emlékeken található? . ' - Minden bizonnyal - mondta óvatosan Laura. - A régészek 312 már rég felfigyeltek arra, hogy bizonyos neolitikus építmények oldalán, barlangrajzokon ott található ez a rejtélyes vörös kéz. Crowley felpillantott a felettük emelkedő, holdfényben fürdő sziklafalra. Nem látszott más rajta, csak a Barbara Hanish által felszerelt készülék, de azért mindenki tudta, hogy a bejárat felett ott lapul a tenyérlenyomat a moha alatt. - Miss Hanish azért mászott fel, hogy szemügyre vegye azt az izét? Laura villámsebesen Karatasra pillantott, de ő elkerülte a tekintetét. - Miss Hanishnek volt egy elmélete. Be akarta fedni a lenyomatot. Azon igyekezett, hogy olyan készüléket telepítsen fölé, amely tetszés szerint elrejti, vagy láthatóvá teszi. A szerkentyűt' különben Mr. Banks tervezte. Crowley eltátotta a száját, aztán meghökkenve a többiekre nézett. . - Ez egyre cifrább lesz, emberek. Mielőtt a feltámadó zsibongásból vita kerekedhetett volna, Karatas csendet parancsolt. - A következtetéseket később próbáljuk meg levonni, ha lehet. Szeretném, ha most meghallgatnánk Mayfield doktort. Mayfieldet váratlanul érte a felszólítás. Annyira belemerült az emlékeibe, hogy elveszett számára a külvilág. Éppen ott tartott, amikor megismerkedett Judyval, s azon törte a fejét, vajon csak az elmúlt idő és a megszokottság befolyásolták-e hátrányosan a kapcsolatukat vagy rejtőzik-é valami más is a dolgok mélyén, amiről egyelőre fogalma sincs, micsoda. A tovatűnt évek, úgy látszik, ahelyett, hogy összekovácsolták volna, inkább eltávolították őket egymástól. Nem, azt semmiképpen nem vetheti Judy szemére, hogy nem törődik vele, még az ágyban is csodálatos vele, mégis, ez a kapcsolat már nem a régi. - Mayfield doktor, kérem. Mayfield beszélni kezdett. Amikor befejezte, döbbent csend terült szét felettük. Mintha még a leselkedő Hold is hitetlenkedve rázogatta volna fényüstökét. Crowley szólalt meg elsőnek, miközben a mohával fedett kézre mutatott. - Nem vagyok kifejezetten beszari alak - kezdte előredöntve a mellét -, de azért azt mondom, jó lesz vigyáznunk. Túl sok tör- 313 tént már ahhoz, hogy a véletlen számlájára lehetne írni. Öngyilkosság ott, halálos baleset itt: nagyon nem tetszik ez nekem. - Kinek tetszik? - kérdezte Sandra Flint. - Csak arra akartam célozni, jó lenne odafigyelnünk arra a kis vacakra a falon. - Megijedtél? - kérdezte icipici gúnnyal a hangjában Sandra. Crowley arca hirtelen megváltozott. Mintha másodpercek alatt éveket öregedett volna. - Nem ijedtem meg - mondta Sandra felé fordulva nyugodt hangon. - Csak óvatos vagyok, mióta az öcsém meghalt. 0 is leugrott valahonnan, mégpedig egy tizenkét emeletes ház tizedik emeletéről. És az ő halálát is egészen apró dolog okozta. Néhány pici, fehér tabletta. Azóta tudom, hogy az apróságoknak is nagyon komoly hatásuk lehet. - Sajnálom - mentegetődzött Sandra Flint. -Nincs semmi baj. Csak azt akarom javasolni; vigyázzunk arra a kézlenyomatra. Nagy baj, hogy Miss Hanish. Legyintett, aztán leült. Karatas North felé intett. - Kérem, százados, ön következik. Többen is felkapták a fejüket, amiből North azt a következtetést vonta le, hogy néhányan nem tudtak katona voltáról. - Ne aggódjanak - emelte fel a kezét -, annak ellenére, hogy valóban százados vagyok, a hadsereg nincs benne a buliban. Jómagam éppen a szabadságomat töltöm. És ezt annak köszönhetem, hogy megálltam egy esős éjszakán egy magára hagyott kamion mellett a régi városi temetőnél. Igyekezett gyorsan, de mégis minden részletre kiterjedően beszámolni arról az éjszakáról, amikor meglátta a lányt a sírgödörben. Beszélt Winter haláláról, a repülő tárgyakról, az amulett-ről, majd sorba vette a támaszponton történt haláleseteket. Alig tartott tovább öt percnél a meséje, mégis valamennyien úgy érezték, mintha már órák óta hallgatnák. Amikor befejezte, ismét csend támadt. Méghozzá alighanem nagyobb és mélyebb, mint korábban. - Megáll az eszem - mondta aztán Crowley. -Mint egy rémfilmben. - Sok-sok apró, érthetetlen részlettel - tette hozzá Mademoi-selle De Broca. Mielőtt ismét megkezdődhetett volna az összevissza kérdezős- 314 ködés, Flétcher felszólítás nélkül is felállt és beszélt a múzeumban megjelenő, antik ruhás valakiről, aki úgy verekszik, mint egy karatebajnok, és akkora ereje van, mint egy elefántnak. Ráadásul úgy tűnik, a holt tárgyak engedelmeskednek a szavának. Karatas professzor felemelte a kezét és az értetlenül egymásra meredő technikai személyzetre mosolygott. - Néhány perc és vége. Már csak Mr. Hamilton maradt hátra. A tolókocsis fiatalember elpirult és lekapta a kezét a kocsi karfájáról. . - Tulajdonképpen Barbarának kellett volna elmondani, de ő sajnos... - elcsukott a hangja, majd erőt véve magán, folytatta. - Elmondom önöknek, mit tapasztaltunk akkor, amikor öt évvel T ezelőtt megkezdtük itt a feltáró munkát. Ahogy beszélt, szemük elé varázsolódott Kathleen Ross alakja, O'Keeffe-é, Martinezé, s azok a végzetes pillanatok, amikor lezúdult a víz a völgybe halált és iszapot sodorva magával. Legalább egy'percig senki nem merte megtörni a csendet. Végül Crowley sóhajtott bele az éjszakába. -Hát így állunk? - Hát így - mondta Karatas. - Önökön múlik, Hogy a továbbiakban részt kívánnak-e venni a kutatásainkban. Ami engem illet, szeretném, ha maradnának, tekintettel arra, hogy nagy szükségem lenne önökre. - Az épségünket és... az életünket viszont nem tudja garantálni, igaz? - kérdezte Bronson Stockwell. - Nem - mondta Karatas félrehájtva a fejét. - Azt valóban nem tudom garantálni. - Rendben van - biccentett Crowley. - Csak egyet magyarázzon meg nekem, Mayfíeld doktor. Mayfield felkapta a fejét. -Én? - Ön annyira nem fél, hogy képes volt magával hozni ide a feleségét és a kislányát? Mayfield mélyet sóhajtott. Magán érezte Judy szemét, Laura szemét, valamennyiük szemét. Érezte, hogy összeszűkül a torka s mintha csípős, savanyú ízt érzett volna a szájában. - Nem tudom - mondta aztán ostobán. - Valahogy így alakultak a dolgok. - Oké - tárta szét a karját Crowley. - Én maradok. - Én is maradok - csatlakozott hozzá Sandra Flint copfocs- 315 kait röpködtetve. - Ennél hülyébb történetet még életemben nem hallottam. - Én sem - mondta Simoné de Broca, amiből Karatas azt érthette, hogy ő sem futamodik meg. - Mr. Stockwell? „ Bronson Stockwelí szája sarkába nyomta meggyújtatlan pipáját, aztán előretolta a vállait. -Maradunk. . Karatas megforgatta a markában a szivarját, majd olyan mozdulatokat tett, mintha meg akarná gyújtani. Zsebébe nyúlt, kotorászott benne, végül is anélkül húzta ki a kezét, hogy lett volna benne valami, - térjünk csak vissza rövid időre a Herefordshire-i ley vonalra-javasolta beleharapva a szivarjába. - Kétség sem férhet hozzá, hogy az a nő, aki megölte Mr. Pedersent és majdhogynem Miss Fischbachot is, pontosan tudta, mit jelent a vörös kéz. Következésképpen az energiacsatornákat őrzik valakik. - Mi a fenének kellene őrizni őket? - túrt a hajába Simoné. -Az energiacsatorna nem egy darab drót, amit csak úgy fel lehet . venni és hazavinni, - Esetleg tönkre lehet tenni őket - találgatta Crowley. Sandra Flint hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Mintha korábban arról lett volna szó, hogy az újkőkori emberek ismerték fel az energiacsatornák jelentőségét. Ez a neolit-korban történt, barátaim! Nem tegnap, nem tegnapelőtt, nem tíz évvel ezelőtt, hanem az újkőkorban. Hogy akkor őrizték az energiacsatornákat, azt még meg tudom érteni. Annak a közösségnek, amelynek a birtokában volt, jobban mehetett a sora, mint a többinek. Kirendelhettek néhány harcost, hogy ne engedjen arrafelé senkit, bár őszintén szólva, nem tudom, hogy lehetett volna ellopni. - Talán át lehetett irányítani a benne futó energiát. - Fogadjuk el. De mi most a huszadik század vége felé j árunk. Hány év is múlt el az újkőkor óta? Hajói számolom, cirka nyolcezer. El tudják képzelni maguk, hogy néhány nyolcezer éves fickó, yagy hölgy járkál a csatornák mentén, ráadásul biciklivel, és bele akarja fojtani a trutymóba, aki a közelben ólálkodik? Arra gondolnak, hogy az a csaj meg esetleg még mások is feltámadó halottak? Esetleg múmiák, mint a skandináv mocsarakban, bár azokról nem hallottam, hogy feltámadtak volna. Válaszoljon már valaki, kérem! 316 Fletcher felvonta a vállát. - Hát, hogy nem halottak, az biztos. Az sem valószínű, hogy kőkorszaki emberek. . -Akkor kik? ' > - Karatas professzornak van erre egy elmélete. Minden szem a professzorra ugrott. Karatas felvette az öléből a szivarját és megszagolgatta. - Tételezzük fel, hogy valóban létezett az újkőkorban egy csoport, amelynek a feladata az energiacsatornák helyének a meghatározása és a csatornák kihasználása volt. Hallottak valaha a Fehér Istennőről?- Néhányan bólintottak, a többiek azonban csodálkozva néztek Karatasra. . - Itt van, ebben a barlangban - mutatott az eltömődött bejáratra a professzor. - Úgy érti, a maradványai? - A képe a falon. Jó egy fejjel magasabb, mint a képeken szereplő kőkori vadászok. Csúcsos, előreugró mellei vannak, amikkel a nemét hangsúlyozza a művész, tekintettel arra, hogy a férfiak viszont valamennyien „stand by" állapotú nemi szervvel büszkélkednek. S ami még igen fontos: az istennő alatt látható a csonkaujjú kéz lenyomata. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: az „istennő" képvisel valamit, ami a kézhez kapcsolódik. - Azt akarja ezzel sugallni, hogy ő a ley vonalak papnője? - Ők. Mert nyilvánvalóan többen is vannak, habár a rajzon csak egy „istennő" látható. A Pireneusoktól távoli vidékek sziklarajzain ugyancsak megtalálható a figurája. Igen, lehetséges, hogy ők az energiacsatornák ismerői és működtetői. Simoné megrázta a fejét. - Ez még mindig nem magyarázza meg a napjainkat a kőkor-tól elválasztó irdatlan távolságot. - Vannak közbeeső állomások - mondta Karatas. - Egyelőre azonban inkább arra keresném a választ, hogy valójában mely emberi közösség fedezte fel a ley vonalakat, kik voltak a földben áramló energiacsatornák birtokosai. Nos, véleményem szerint, hölgyeim és uraim, a neandervölgyi ember. Az az ember, aki 300 000 ezer évvel ezelőtt jelent meg a Föld színpadán, s mintegy 30 000 körül ki is halt, méghozzá feltűnően rövid idő alatt. Jogunk van feltételezni, hogy ezt a rendkívül intelligens emberfajtát a rá- V 317 . törő crö-magnoni, azaz a modern ember irtotta ki, akinek kései leszármazottai vagyunk. Ők voltak - a neandervölgyiek - a kő fiai, akik anyjuknak tartották a követ - úgy ismerték, ahogy nem ismeri és nem is ismerheti senki. Övék volt a világ, hogy költőien fejezzem ki magam. Csakhogy megjelentek brutális és agresszív őseink, s mielőtt a neandervölgyiek észbe kaphattak és védekezhettek volna, már meg is pecsételődött a sorsuk. Csak kevesen élték túl a Nagy Mészárlást; ők erdőkbe, hegyek közé, sziklabarlangok mélyére húzódtak, s nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak a kövek titkát. És természetesen az energiacsatornák titkát is. Ők emelték a menhireket, a kőoszlopokat, hogy irányítsák vele a Földben áramló energiát; ők készítettek kőamuletteket, hogy megöljék vele ellenségeiket - bár ez már alighanem azután történt, hogy megjelentek a mi elődeink, addig ugyanis nem volt ellenségük. Csakhogy végzetesen és végérvényesen vereséget szenvedtek. Az ő istenük volt a Fehér Istennő, és a ley vonalak őrei a Fehér Istennő papnői. Simoné de Broca izgatottan felállt és a hajába túrt. - Mindebből az következne, hogy a neandervölgyiek, azaz a kő fiainak az utódai közöttünk élnek, őrzik az energiacsatornák titkát, és ha valakiről feltételezik, hogy megpróbál bepillantást nyerni ebbe a titokba, megölik? - Erről van szó - mondta Karatas. - Azt az álmot dédelgetik magukban, hogy valamikor, egy szerencsés jövőben, éppen a ley vonalak segítségével nyerik majd vissza elveszített hatalmukat. Ezért minden erejükkel meg kell akadályozniuk, hogy közülünk, a gyilkosok utódai közül, bárki is megismerkedjék a Földben áramló energiák titkával. Mindenütt ott vannak, ahol ley vonalak találhatók. Ott élnek a közelében, talán egy egész életen át, mint a pók a hálójában, éberen figyelik az arra járókat, és ha gyanús érdeklődést tapasztalnak, azonnal cselekszenek. - És ha meghalnak? -Mielőtt meghalnának, átadják utódaiknak a stafétabotot. Most nyúlott csak igazán hosszúra a csend. Mintha senki nem merte volna megtörni a varázst. Amíg nem beszélsz, biztonságban vagy. Amint megszólalsz, magadra vonod a végzetet, amely porrá égethet, mint a Nessus kentaur vérében áztatott ing Herkulest. Mayfield nem lepődött volna meg, ha így is maradnak még jó hosszú ideig: a csend és a félelem mázával leöntve. Végül mégiscsak megszólalt valaki. Ezúttal is Cröwley volt, 318 aki leggyorsabban hessegette el magától a félelem szürke madarát. - Szépen vagyunk - mondta megvakargatva az orra tövét. -Gyilkosság gyilkosság hátán. Összeszámolta már valaki, hány embert nyiffantottak ki az utóbbi években ezek a papnők, vagy micsodák? Természetesen nem számolta össze senki. Mayfield gyorsan megpróbált némi számvetést készíteni magában, de gyorsan fel is adta. Mit számít, ha nyolc vagy tizennyolc a végső szám? - Hogy világossá tegyük a dolgot - túrt bele a hajába Simoné de Broca -, maguk azt állítják, hogy ezek a papnők Neander-völgytől kezdve itt dekkolnak a világban, őrzik az energiacsatornák titkát, és ha valaki megpróbálja megérteni a lényegüket - nyissz! így van? - Nagyjából így - bólintott Karatas. - Az elmúlt nap eseményei is ezt igazolják. Nem szeretnék pánikot okozni, de gondoljanak rá, mi minden történt velünk. Valószínűnek tartom, hogy a ley vonalak őrei itt rejtőznek közöttünk. Ennek ellenére próbáljuk meg úgy végezni a munkánkat, mintha mi sem történt volna, közben pedig vigyázzunk a bőrünkre. Örülök, hogy a technikai személyzet velünk marad, mert nélkülük nem sokra mentünk volna. Délelőtt nekirugaszkodunk a feltárásnak. Természetesen megértem a lelkiállapotukat, hiszen ettől a pillanattól kezdve valamennyi társukban a potenciális gyilkost látják. Mégis, így kell dolgoznunk. Tudomásul kell vennünk, hogy a ley vonalak őrei ugrásra készen lapulnak közöttünk. Mindent megteszünk, hogy elhárítsuk a fenyegető katasztrófákat, de mivel fantomok ellen harcolunk, nem biztos, hogy sikerülni fog. Erre is számítaniuk kell. - Kösz a bíztatást - mondta Crowley. Szél támadt a patak felől és fekete felhőt fújt a hold elé. Mintha csak gyászfátyolt nyújtott volna át neki. 25 Amikor Mayfield visszásétált a sátrukba, Judyt és Pussyt Rosa-lie ágya mellett találta. Olyan meghitt beszélgetésbe merülve, hogy összefacsarodott tőle a szíve. Úgy érezte, mintha felesleges lenne; elefánt egy összetartó, szerető család nyakán. 319 - Zavarok? - kérdezte tréfásan, miután belépett az ajtón. Judy ráemelte a tekintetét, míg Pussy Frank gyorsan félrefordította a fejét. - Nem nála alszol? - Kinél? - hökkent meg Mayfield. " - Miss Fischbachnál. - Ez... valami vicc? - kérdezte rekedten a doktor. - Nem valami szellemes. - Nem vicc - mondta Judy, fellebbentve az ágyukról a takarót. - Ismerlek, Mayfield, mint a tenyeremet. Te a fejed búbjáig beleestél abba a nőbe. -Judy, kérlek... -Ugyan már, Sean, nézz a szíved mélyére. Maradj, Pussy, nem kell kimenned, hiszen te sem vagy vak. Egyszóval, Sean, azt hiszem, elérkeztünk házasságunk azon pontjához,, amit kutyaközönségesen csak kritikus pontnak szokás nevezni. - Én egyáltalán nem érzem így! , - Légy bátor és valld be magadnak. Úgy úsztatok egymás tekintetében, mint a langyos vízben. Ti szemmel már szeretkeztetek is, Sean! -Judy! - Ne cifrázzuk a dolgot, drágám. Én már döntöttem. Kérlek, ne csinálj jelenetet. - Először is távolítsd el a barátnődet! - Pussy itt marad. Valakire támaszkodnom kell és Pussy az egyedüli, akire támaszkodhatom. Belerángattál ebbe az istenverte kalandba. -Én??! ' - Ki a csoda adott fel hirdetéseket újságokban holmi vörös tenyerekkel kapcsolatban: én; vagy te? Ha nem teszed, semmi bajunk. Élhetnénk a házunkban boldogan és háborítatlanul. De te tönkretettél mindent. Ha nincs a hirdetésed, ez a régésznő sem lett volna. t - Judy, esküszöm, nincs közöttünk semmi, és nem is... -Nem érted, Sean, hát még mindig nem érted? Egyáltalán nem az a fontos, hogy már rámásztál-e, vagy hogy egyáltalán rá fogsz-e mászni, hanem az, hogy lélekben már megtetted. Csakhogy én nem engedlek ki a markomból, Seán. Meg óhajtom óvni a házasságunkat: akár akarod, akár nem. -Hiszen azt szeretném én is. És ha végre szóhoz hagynál jutni... - Éppen ezért a következőket határoztam: e pillanattól kezdve nem lakunk együtt. Rosalie és én átköltözünk Pussy sátrába. Nem, hallani sem akarom az ellenvetéseidet! Ha véget ér a nagy kaland; szépén visszatérünk a házunkba, te elfelejted mindörökre Laurát, én pedig fogok egy vödröt és addig sikálom a kezet a sziklán, amíg le nem jön, ha pedig végképp nem jönne le, lerobbantom. Jó lesz így? - Judy, te nem érted... - Segíts, Pussy, hozd a gyereket, én pedig viszem a takarókat. Ne félj, Sean, nem kémkedek utánad, ha akarsz, összefek-hetsz vele. Mayfield kénytelen volt végignézni, ahogy Pussy gyengéden kiemeli az alvó Rösalie-t az ágyából és takarókba csomagolva kiviszi a sátorból. A nyíláson át kíváncsi csillagok néztek le rájuk. Amikor egyedül maradt, leroskadt a kislány még ki sem hűlt fekhelyére, és addig ütötte a homlokát, amíg bele nem fájdult a keze. Érezte, hogy tízezer évek távolából is elérte valakiknek a bosszúja. 26 Fletcher éppen borotválkozó-tükrében nézegette magát, amikor megkaparták a sátra ajtaját. -Ki az? - Pussy. . Az ajtóhoz sétált és eltekerte rajta a biztonsági zárat. A lány könnyű blúzban és rövid nadrágocskában állt az ajtó előtt, ravasz mosollyal az arcán. - Beengednél egy Fehér Istennőt? Fletcher sóhajtott és félreállt az útból. Pussy mosolyogva le-csüccsent az ágy szélére. - Ez még viccnek is rossz - korholta Fletcher. - Meg ne halljam többé. - Miért? Lehetnék én is, nem? -Nem. -Ugyan, miért nem? — kérdezte némi csalódottsággal a hangjában a lány. 320 321 —Több okból sem - mondta Fletcher. - Először is biztosítási ügynök vagy... - Nyomozó.- helyesbített a lány. - Ég és föld. - A mi szempontunkból mindegy. Az, hogy valaki a Fehér Is- l tennő papnője, vagy a ley vonalak őre - akárhogy is nevezzük -, feltételezi, hogy egy helyen éljen. Vigyáznia kell az energiacsatornára. Te viszont megállás nélkül mászkálsz egyik városból a másikba. - Szóval, már végig is gondoltad a dolgot? - Csak éppen átfutott az agyamon. Azonkívül eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, nincs benned semmi természetfeletti.. . ami van, az nagyon is e világi. Pussy nyugodt, lassú mozdulatokkal elkezdte lehúzni magáról a blúzát. - Szeretném, ha megnéznél valamit. - Mit? - kérdezte Fletcher Pussy előreugró kebleire meresztve a szemét. - Nekem most tulajdonképpen... - Szeretném, ha megmondanád, lehetnék-e én is úgy általában Fehér Istennő. - Persze, hogy lehetnél - mondta enyhén remegő hangon Fletcher. • Pussy közelebb bújt hozzá. - Arról is szeretnék meggyőződni, hogy te meg lehetnél-e táncoló vadász. - Kinyújtotta a karját, majd mélyet sóhajtott. - Persze, hogy lehetnél. Nem akarod, hogy...? Fletcher akarta. 27 Nóra Ajvazjan döbbenten meredt Laura Fischbachra. Olyan hihetetlennek tűnt számára, amit az asszony mondott, mintha azt állította volna, hogy rövidesen kis, zöldormányú marslakók látogatják meg őket. Martina Ford csak a fejét rázogatta, ezzel is jelezve, hogy teljes mértékben ostobaságnak véli a dolgot. Pedersen ezzel szemben Martinát figyelte. Olvasta jó néhány amulettekkel kapcsolatos cikkét, de álmában sem gondolta volna, hogy szerzőjük ennyire csinos. Eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy a tudós nők nemigen álltak elöl a sorban, amikor a szépséget és a kellemet osztogatták. A tudomány területére úgy látszik, fokozottabban érvényes az a megállapítás, hogy a szép 322 lányok nem különösebben okosak, az okosak pedig nem szépek. Ez alól mindezideig Laura Fischbach tűnt csak kivételnek. Laura letette a teáscsészéjét az asztalkára, aztán a zsebébe nyúlt és egy füzetecskét húzott elő belőle. - Hallottak már Agamemnon Demoszthíroszról? - Az ki? - tudakolta kíváncsian Martina. - Görög kereskedő. Az időszámításunkat megelőző harmadik századból. - Honnan a csodából hallottunk volna? Laura kényelmesen hátradőlt a kempingszékén és Nórára függesztette a szemét. -Agamemnon Demoszthírosz nem akármilyen fickó volt. Olyan Villon-féle pasas lehetett, aki nem egyszer meredeken szemben állt a törvénnyel, s aki a feltehetően kevéssé jövedelmező áruszállítás mellett jól jövedelmező csempészmesterséget is folytatott. Vannak olyan adatok, amelyek szerint kivégezték, mások szerint pedig nyom nélkül felszívódott. Mindenesetre, mielőtt ezt megtette volna, ránk hagyott egy visszaemlékezést, amelyet csak nemrég - néhány évtizede - találtak meg egy Ana-tóliában kiásott sírban. Gondolhatjátok, milyen hévvel vetették rá magukat a kutatók a pergamenre. Aztán egyszerre csak elült a lelkesedésük és egyre többen kezdték mondogatni közülük, hogy a lelet hamisítvány. A nagyhatalmú tudós urak szerint már csak azért sem lehet valódi, mert tényként kezel olyan eseményeket, amelyek szerintük nem történhettek meg. Mint például Agamemnon barátunk találkozása az amazonokkal. Ha megengeditek, felolvasnám Demoszthírosz leírásának egy részletét. Bizonyos mértékig hasonlít Odüsszeusz egyik-másik kalandjára, de vegyétek számításba, hogy ugyanabban a környezetben hajóztak mindketten, ugyanolyan hajókon, ugyanolyan természeti feltételek mellett. Már persze, ha Odüsszeusz utazása a valóságban is megtörtént. Megköszörülte a torkát, s belepillantott a kezében tartott füzetbe. _ - Sajnos, éppen egy félmondattal kezdődik. Ennek ellenére. nem lesz probléma a szöveg megértése. Tehát: „...Ebből is látszik: nem vagyok az istenek kegyeltje, pedig , mindent megtettem, hogy az legyek. Elég áldozatot mutattam már be Zeusznak ahhoz, hogy az öregúr végre észrevegyen. Ő azonban, mint a makacs és rigolyás öregurak általában, csak 323 magával törődik. Az a fekete fickó Líbiából, akit nemrég ettek meg a cápák, mesélte egyszer, hogy az ő földjükön az a hír járja: Zeusz már régóta impotens, csak a pofája nagy, az istennők meg a kentaurokkal hetyegnek a szent ligetekben. így van ez, amikor elszabadul valahol a háborús hisztéria. Az egész alvilág Arész fegyvereit kalapálja, a nők meg közben elkurvulnak. Ideje lenne végre rendet csinálni az Olümposzon. Mert így csak hordod az áldozatot az oltárokra, miközben fogalmad nincs róla, meghallgatja-e valaki is a kérésedet. Jössz-mész, viszed a búzát, a bort, visszajelzés meg semmi. Akkor már sokkal jobb volt régen, amikor legalább pontosan tudtad, kinek a fenekét kell kinyalnod ahhoz, hogy elérj valamit. Tisztában voltál vele, ha utazni akarsz a tengereken, Poszeidónnak kell pottyantanod egy kis áldozatot, meg még néhány tengeri szörnnyel sem árt jóban lenni. Letetted az oltárukra a cumót és biztos lehettél benne, nem vernek át. Most viszont, hogy Zeusz megöregedett, és Arész vette át a kormáhyrudat, semmire sem mész az áldozatoddal. így jártam én is azon az úton, amelyről beszélni akarok. Amforákat vittünk Patroszból Milétoszba, méghozzá szép számmal. Nektek azért elmondhatom, hogy nem az amfora volt a nagy buli az útban: Azok csak azért kellettek, nehogy a kalózok és a vámszedők - a kettő különben egyre megy - keresgélni kezdjenek a hajón. így boldogok voltak, ha leadtunk nekik néhány amfora ciprusi bort - honnan sejthették volna a balfácánok, hogy annyi köze van Ciprushoz, mint az argoszi kecskék szőrének az aranygyapjúhoz. Kis üvegecskék jelentették a rakomány lényegét; bennük olyan szerekkel, amelyek boldoggá és elégedetté tesznek, ha úgy egyébként semmi okod nem lenne rá. Magam is láttam egyszer ezek hatását, és őszintén megmondom, meg is hökkentem tőle. De hogy ne a levegőbe beszéljek, hallgassatok ide. Jó tíz éve történt, hogy Rhodoszról tértem haza s a vámhatóság feljött a hajómra. Izgulnom nem kellett, mert amit hoztam, az az árboc belsejében volt elrejtve. Hogy hogyan kell azt csinálni? Pofon egyszerű. Amikor kifutottunk a kikötőből, két árbocot vittünk magunkkal: egy volt a szokásos, egy pedig a tartalék. Útközben két emberem is csak azzal foglalatoskodott, hogy kivésse a tartalék árboc belsejét. Amikor megérkeztünk oda, ahova megérkeznünk rendeltetett, megtömtük az üregeket a csodaszerekkel, majd elindultunk haza. Ahogy feltűnt szemünk előtt az édes, hazai kikötő, a vésetlen árbocot beledobtuk 324 á tengerbe, helyette az üregeset szereltük fel. Azok a balfácánok természetesen nem gondoltak rá, hogy manipuláltunk vele valamit, hiszen egy nem megfelelő árboc a halálos ítéletedet jelentheti a tengeren. Az természetesen nem jutott eszükbe, hogy két árboccal indultunk el, és csak eggyel jöttünk vissza. De hogy szavamat ne feledjem, arról akartam beszélni nektek, milyen hatása lehet bizonyos poroknak, ha lenyelitek. Általában meg szoktam tiltani, hogy az embereim éljenek velük, nemcsak azért, mert sokba kerülnek, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan lesz tőlük a viselkedésünk. Még fiatal koromban láttam egyszer, hogy egy tengerész, aki bezabált a porból, amelyet egyszerűen csak Aphrodité púderjának neveznek, úgy rúgta fenéken a vámkapitányt, hogy az beleesett a tengerbe. En magam ugrottam utána, pedig nem kedvelem a kikötők piszkos vizét, a vámkapitányokat pedig még kevésbé. Szóval, ezért nem engedem meg, hogy az ernbereim azokból a szerekből fogyasszanak, amiket szállítok. Anélkül is van bajom éppen elég. Azon a napon is nagy gondban voltam, mert a faragó emberek még nem készültek el az árboc megdolgozásával, a hely pedig vészesen közeledett, ahol át kellett volna vennünk az árut. Ráadásul még soha sem jártam azon a vidéken.. Néhány hónappal ezelőtt valaki azt magyarázta a kikötőben, hogy jóval távolabb, mint ahova én járok, olcsóbb az ilyesfajta termék, s érdemes megkockáztatni érte azt a két napot, amivel tovább tart az út. Én meg, amilyen marha voltam, hallgattam a szavára, pedig annak idején jól a fejembe verték, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj. • Szóval, kerestük a helyet, ahol ki kellett volna kötnünk, de nem találtuk. A vihar viszont megtalált bennünket. Egy homokpadhoz vágta a hajót, csak úgy nyekkent. Mi pedig felszálltunk a levegőbe, mintama keselyűk, melyek Prométheusz titán máját tépdesik, hogy dögöljenek meg egytől-egyig, majd lehuppan-tunk a homokra. Én egyenesen a fejemre. Úgy is maradtam, mint azok a hosszúnyakú madarak, amelyeket Egyiptom földjén láttam, s melyeknek az a kedvelt szokása, hogy ha feléjük mész, a sivatag homokjába dugják a fejüket. Erről jut eszembe, hogy ezt Jonasz is megtette, persze ő nem a saját jószántából, hanem Leipadész és társai dugták be, mivel nem akarta megadni nekik az adósságát. S tudjátok, mi a különbség a madár és Jonasz között? Hogy a madár kihúzta, amikor elmúlni érezte a veszélyt, Jonasz 325 pedig nem húzta ki soha többé. Ezért néha bizony jobb madárnak lenni, mint embernek. Ezúttal nekem is az a balsors jutott, hogy bedugjam a fejem a homokba. Hogy meddig állhattam úgy, mint Apollón fütyülő-je, nem tudhatom, egyszer azonban valami zajt hallottam, s ha hiszitek, ha nem, kinyitottam a szemem. Amit aztán magam előtt láttam, meggyőzött arról, hogy meghaltam, s már odaát vagyok Hádész birodalmában. Ennek azért némiképpen ellentmondani látszott az a tény, hogy nem Kháron állt szemben velem az alvilági folyó partján, hanem egy asszony térdelt felettem, méghozzá olyan, hogy még most is, ahogy pergamenre diktálom ezeket a mondatokat, elakad tőle a szavam. Mert van-e, barátaim, szebb ébredés annál, mint amikor hosszú, hűvös álom után kinyitjátok a szemeteket, s egyszerre csak két, hatalmasan gyönyörű női kebel ring az arcotok előtt. Ha azt mondjátok, van, változzatok disznóvá, mint Odüsszeusz legényei és menjetek moslékot falni, mert az való nektek. De vissza a keblekhez. Már első pillantásra láttam, hogy gyönyörűségesek és akkorák, hogy gazdájuk minden bizonnyal nyerni tudott volna velük azon a kebel versenyen, amelyet néhány éve a kikötőben rendeztünk. Ott szedtem fel Xerát is, aki nem volt ugyan az elsők között, nekem mégis megnyerte a tetszésemet. Nem is jártam rosszul vele. Most viszont nem Xeráról kell beszélnem, hanem a keblek tulajdonosáról. Barátaim, az asszony maga volt a csoda! Szőke volt a haja, a szemei kékek, mindene csupa izom. Olyan lábai voltak, hogyha rám lépett volna velük, meg sem álltam volna a föld közepéig. Karjai erősek, mint a karfeszítés bajnokaié a korcsmában. Egyszóval: egy női atléta térdelt felettem. Szerelmes szavakat akartam sugdosni neki, de nem hang jött ki a torkomon, hanem tengervízzel elegyes homok. Ekkor döbbentem rá, hogy amikor a homokpadra futottunk a hajóval s én beestem a tengerbe, ittam rendesen a sós léből. A keblek gazdája is bizonyára felismerte ezt, mert mondott valamit, amiből egy kukkot sem értettem, majd átnyalábolt és a fejemre fordított. Rövid zötykölés után lehajított a földre és összeszorított öklével gyúrni kezdte a hasam, amíg valamennyi víz és homok ki nem jött belőlem. Amikor kész lett, a hátamra döntött és betakarta a szemem a tenyerével. Hogy aztán mi történt velem, fogalmam sincs róla. 326 Amikor másodszor ébredtem fel, már sötét volt. Kinyitottam a Szemem és lángokat láttam magam körül. Rémülten emelkedtem fel fektémből, mert arra gondoltam: amire vissza tudok emlékezni, bizonyára csak álom volt, a valóság pedig az, hogy mégiscsak az alvilágban vagyok, s Héphaisztosz, az alvilági kovács már a tüzet szítja, hogy láncokat kovácsoljon általa a lábaimra. Szerencsére nem így történt a dolog. Amerre a szemem látott, tüzek égtek, mellettük félig mezítelen asszonyok és lányok hevertek - egészen fiatalkák, olyan tíz-tizenkét éves formák is. Férfit nem láttam körülöttük egyetlen egyet sem - kivéve néhány társamat. Később megtudtam, hogy sokan nem élték túl a hajótörést, belevesztek a tengerbe, annak ellenére, hogy a nők álló éjszaka kutatták őket a vízben. Egyet sikerült csak megtalálniuk, de vele se mentek sokra. Mire kihúzták a partra, már nem volt benne élet és a halak is meglyuggatták a testét. Láttam barátaim szemén, hogy ők is ugyanarra gondolnak, mint én. Nevezetesen, hogy a harcos nők szigetére kerültünk, amelyről annyi elbeszélés szólt, s amelyen állítólag maga Odüsz-szeusz is megfordult. Tudtam, hogy eme harcos nők királyságban élnek, van egy királynőjük, s olyan fegyvereik, mint a tőlünk északra a pusztákon nyargalászó barbároknak. Igen gyakran harcolnak, sőt kifejezetten kedvelik az összecsapásokat. Mekkora volt aztán a meglepetésünk, amikor egészen másokat tapasztaltunk, mint amikről a történetek regéltek. Kezdődött azzal a dolog, hogy ezeknek a nőknek alig voltak harci eszközeik, amik voltak, azok is inkább csak azt a célt szolgálták, hogy'kisebb erdei vadakat ejtsenek el velük. Élelmüket a tenger szolgáltatta - igen ügyesen bántak a hálóval, amellett növényeket is termesztettek. Hogy ezekben mily tapasztaltak voltak, azt el nem mondhatom. Akkora káposztafejeket még életemben nem láttam, mint azokon a földeken, melyeket ők művelnek meg. De most elsősorban nem a káposztáról akarnék mesélni, hanem róluk: az asszonyokról. Amint kinyitottam a szemem, odajött hozzám az a nő, aki kihúzott a homokból, egy csenevész lányka kíséretében. Ő jól beszélte a nyelvünket, ennek segítségével aztán szóba elegyedtünk egymással. Hogy tudjátok, miről is beszélt nekem, elmondom. Először is örömét fejezte ki afelett, hogy nem vesztünk a tengerbe. Megkért, hogy ezt mondjam el a barátaimnak is. Ahogy számolja, ti- 327 zenketten éltük túl a hajótörést. Elmesélte, hogy ez a sziget az ő szigetük, itt élnek már a Föld keletkezése óta, távol más országoktól, mivel olyanok a tengeráramlatok, hogy csak nagy nehezen lehet elhagyni a párti vizeket: jó ha évente egy-két napon át. így aztán sem ők nem merészkednek ki a világba, sem pedig á világ nem merészkedik hozzájuk. Azon pedig ne csodálkozzam, hogy nincs férfi közöttük, természetesen nekik is voltak férjeik, mert hiszen gyerekeik is vannak, csakhogy nem is olyan régen ragály tört ki közöttük, talán a halak, vagy a vízimadarak hurcolták ide, s megölte valamennyi férfit. Van egy temetőjük nem messze a tengerparton, ott nyugszanak a szerencsétlenek. Legnagyobb csodálkozásomra ő is hallott azokról a történetekről, amelyek a női harcosok országáról szólnak, s biztosított róla, hogy ők nem azonosak azzal. Az ő országuk régebben nem volt a nők országa és soha nem is törekedtek arra, hogy az legyen. A véletlen hozta így: az, hogy a szerencse elfordult tőlük. Megvallom, amikor hozzám hajolva beszélt, hallottam is a szavait, meg nem is. Túl hosszú időt töltöttem el a hajónkon ahhoz, hogy ne bizsergettek volna meg a néhány hüvelyknyire tőlem domborodó, izmos női formák. Többször is erőnek-erejévél kellett visszafognom magam, hogy ne induljon el a kezem, s ne tévedjen illetlen helyekre. Mint később kiderült, jól is tettem, hogy uralkodtam magamon. Egyik társam viszont engedve a kísértésnek, úgy viselkedett, mintha egy kikötői lány ülne vele szemben. A félmeztelen nő, akinek a combja hajlata felé tapogatództak az ujjai, minden különösebb teketória nélkül megfogta a csuklóját és elroppan-totta. Társunk hangos üvöltése majdhogynem véget vetett a kellemesen induló lakomának, s csak akkor csendesedett le, amikor más nők gyógyfüveket raktak a törött csontra, bekötötték, és kezüket a sérült helyre téve gyógyították. Meg kell jegyeznem, hogy szokatlanul gyorsan begyógyult a törése: három nap múlva már mozgatni tudta a kezét, ami hasonló sérülések esetében kisebb csodának számít. Azon az estén - a lakoma előtt és alatta is - hosszasabban elbeszélgettünk a félmeztelen nőkkel, de ők semmi módon nem adták tudtunkra, hogy óhajtanának tőlünk valamit. Sem azt, hogy háljunk velük, sem azt, hogy maradjunk egy kicsit még a szigetükön. ,< Ami a hajónkat illeti, a szerencse istenasszonya végre felénk 328 is küldött egy halovány reménysugarat. Az a két ember, aki a lakoma alatt lement a tengerhez, hogy megvizsgálja a partra vetett hajót, elégedetten tért vissza a jó hírrel: néminemű javítások után sajkánk használható, s akár egy hét elmúltával el is indulhatunk hazafelé. Amikor vége szakadt a lakomának, az asszonyok kijelölték hálóhelyeinket: ezek sűrű fák rejtekében megbúvó kunyhófélék voltak. Egyben egy embert helyeztek csak el, pedig akkorák voltak, hogy akár öten is elfértünk volna bennük. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy azért teszik ezt, mert az éjszaka folyamán majd felkeresnek bennünket, hogy velünk háljanak. Jó ideig virrasztottam is, és már előre elaléltam a gyönyöröktől, amelyek a nagyizmú asszony karjában várnak rám, de hiába vártam, végül is elnyomott az álom. Csak hajnal hasadtakor ébredtem fel egyedül, amikor a kakasok harsány kürtszava a kelő napot üdvözölte. Reggel társaim arcán is látszott a csalódottság, de hát mit volt mit tenni, erőszakkal nem akartuk magunk felé fordítani Aphrodité szekerének a rúdját. Arról nem is beszélve, hogy az eltörött csukló nem kecsegtetett volna könnyű győzelemmel. így már csak az a dolgunk maradt, hogy a hazatérés gondolatával foglalkozzunk. Reggeli után, melyet ismét a félmeztelen asszonyok társaságában költöttünk el, lementünk a tengerpartra a hajónkhoz. De mielőtt még erről beszélnék, el kell mondanom valamit, ami már akkor szeget ütött a fejemben, de a hajóval való foglalatosság kiűzte belőle. Nos, említettem nektek, hogy ezek a nők nem ismerték a mi nyelvünket, csak egy vékony, betegesnek tűnő gyereklány tudott szót érteni velünk. Reggel azonban legnagyobb meglepetésemre, az a csupaizom asszony, aki, úgy látszik, a gondozásába vett, saját nyelvemen szólt hozzám. Igaz, nem tökéletesen, de érthetően. Tudott a kérdéseimre válaszolni és el is tudta magyarázni, amire kíváncsi voltam. Kérdésemre, hogy miképpen lehet mindez, csak mosolygott és azt mondta, nem nagy dolog: náluk bárki egyetlen éjszaka alatt megtanulja mások nyelvét, ha éppen van kitől tanulnia. Természetesen nagyon rácsodálkoztam erre, de mivel megbeszéltük, hogy a hajóval foglalatoskodunk, ki is ment a fejemből az egész. Ahogy megkezdtük a hajó átvizsgálását, erős szomorúság vett rajtunk erőt. Kiderült, hogy ami holdfényben szépnek látszott, napfényben nem annyira az. Éppen úgy, mint a kikötői kurvák 329 feneke. A hajóm feneke sem volt szép, mondhatnám, egyáltalán nem. Ahogy ugyanis egyik társam beleszúrt egy vasrúddal, úgy szaladt az keresztül rajta, mint a hasménéses nyúl a bokrokon. Erre valamennyien átkozódni kezdtünk és felelősségre vontuk azt a három ostobát, akik az este jó hírrel szolgáltak nekünk. Ők azonban csak hápogtak és esküdöztek, hogy napnyugtakor is megtették a vasrúd-próbát: akkor azonban ugyanez a rúd képtelen volt beleszaladni a kemény fába. Hogy mi történhetett az éjszaka, el nem tudják gondolni. Talán valami rossz tengerár tévedt erre, s a benne lévő sók, vagy más anyagok marták meg a fát. Szerencsére azért nem volt akkora a baj, mint amekkorának első pillantásra látszott. Egyik ácsoláshoz értő emberem megállapította, hogy bizonyos deszkák kicserélésével kijavítható. Ez pedig nem vesz igénybe többet néhány napnál. Amikor mindezt elmondtam az asszonyoknak, arra kérve őket, a javítás idejére még tűrjenek meg bennünket a szigetükön, csak mosolyogtak és azt válaszolták: nagyon örülnek, hogy vendégül láthatnak bennünket, hiszen valamennyien tapasztalt, világlátott férfiak vagyunk, s mindaz, amit azokról a helyekről mesélünk nekik, amerre megfordultunk, kész csoda számukra, akik ki sem mozdulnak a szigetükről. Csak azok az éjszakák ne lettek volna! Lágy szellő suttogott a fák és a bokrok között; virágillatot hozott felénk a szél, s néhány méterre tőlünk ott feküdtek kunyhóikban vendéglátóink -gyaníthatóan nem tetőtől talpig felöltözve. Ők azonban nem keresték az alkalmat a szerelemre, minket pedig visszarettentett az a törött csukló. Két nap múlva már arra gondoltunk, bár csak megszokott kikötőinkben lehetnénk, megszokott lányaink között, akik bár az idő sürgetése miatt nem vetkőznek le ennyire, mint emezek, viszont, ha komolyra fordul a dolog, "a csuklód sem törik cl - legfeljebb beleharapnak, ha nem akarnál fizetni. Hiába sürgette azonban a vágyunk a mielőbbi indulást, egyre több hibát fedeztünk fel a hajón. A gyors korhadás nem állt meg. sőt fokozódott a sebessége. Azok a friss deszkák, melyekel a nők bocsátottak rendelkezésünkre, másnap reggelre majdnem teljesen elkorhadtak, a regiekről már nem is beszélve. Ha hiszitek, ha nem: hajónkegyetlen hét alatt darabjaira hullott szét, majd porrá omlott. Nem tréfa: olyan porrá, mintha hangyák készítettek volna belőle falisztet. 330 Az asszonyok ott sajnálkoztak velünk, látható együttérzéssel a szemükben, de segíteni nem tudtak rajtunk. Elmagyarázták -mert akkor már valamennyien beszélték a nyelvünket -, hogy legendáik szerint hasonló eset történt ősanyáikkal és egy erre tévedt hajóval. Ők maguk sem tudták megmagyarázni, mi ez a gyors fabetegség; valószínűleg a víz, az éghajlat, és az itt növő fákban burjánzó férgek együttesen okozzák a bajt. Arra a kérdésünkre, hogy mi történt azokkal a tengerészekkel, akik ősanyáik idejében maradtak a szigeten, azt válaszolták, hogy kénytelenek voltak itt letelepedni, s hogy ők lettek az ősapáik. Ebből aztán megérthettük, milyen sors vár ránk. Bár a sziget ellen nem lehetett kifogásunk, és az asszonyok is szépek és kívánatosak voltak, mégsem akaródzott végleg megtelepednünk közöttük. Többeknek már volt családja odahaza, s bármennyire nem vetették is meg a tengerészélet kínálta futó örömöket, igazából azért vágyakoztak elhagyott szeretteik után. Sajnos néni mi döntünk a sorsunkról, hanem a hatalmas, olüm-poszi istenek. Ők pedig ezúttal úgy határoztak: telepedjünk csak le a szigeten és legyünk ősapái újabb szigetlakóknak. Mert néhány nap elmúltával meg is kaptuk az erre szóló ajánlatot. Azután, hogy ketten közülünk megpróbáltak tutajt eszká-bálni. A próbaút azonban rosszul végződött: a tutaj szétesett a szigetet körülvevő érthetetlenül nagy hullámverésben; egyik társam belefúlt a vízbe, a másik pedig annyira összeverte magát a sziklákon, hogy majdnem ő is a Hádészba került. Ami az ajánlatot illeti, következőképpen hangzott: az asszonyok közül néhányan hajlandók hozzánk jönni feleségül. Természetesen a házasság szigorú szabályai szerint. Aki megházasodik, kap egy kunyhót és megfelelő földet, amelyen élelmet termelhet. S ha megtörténne, hogy valamely hajó tévedne erre, csak rajta múlna a választás, marad-e vagy visszatér elhagyott hazájába. Amikor meghallottam az ajánlkozást, minden porcikám tiltakozott ellene. Jól tudtam, hogyha megházasodunk és letelepszünk a szigeten, az asszonyok gyerekeket szülnek nekünk, nem lesz erő, amely valaha is kimozdítson bennünket innen. Nekem pedig véremben volt az utazás: új földek és új emberek megismerése - nem beszélve a kereskedelemről. így aztán mosolyogva és az illemnek megfelelően, társaim nevében is visszautasítottam az ajánlatot. A csupa izom asszony nem sértődött meg, 331 csak mosolygott és azt mondta: az istenek befolyásolják az emberek döntéseit, valószínű, hogy az én számon keresztül az istenek akarata érvényesül. Ha majd az istenek megváltoztatják a szándékukat, az is az én számon át érkezik hozzájuk. Ezután megpróbáltunk új Sziszüphoszként hajót építeni. Be kell vallanom, kevés sikerrel. Amit napközben összeácsoltunk, reggelre elrohadt. A szigeten örök nyár uralkodott: csak nagy néha futott át könnyű, langyos eső felettünk, hogy megöntözze a földjeinket. Mert azt talán még nem említettem, hogy ha feleséget nem is, de földet kértünk magunknak. Elvégre nem nézhettük tétlenül, hogy az asszonyok dolgozzanak ránk, mi pedig csak zabáljunk és az alsó felünket vakargassuk. Egy napon odajött hozzám egy társam, aki az utóbbi napokban olyan hervadásnak indult - pedig szép szál legény volt -mint a kerti növények, ha kukac rágja a gyökerüket. Elmondta, ő már nem bírja tovább: vagy megházasodik, vagy belehal a magányba. Az orvos még odahaza megállapította: ha nem él családi életet, vége. Nem szeretném szaporítani a szót, olyat pedig végképp nem akarnék leírni, ami pirulásfa késztethetne benneteket, vagy arra, hogy elhajítsátok magatoktól írásomat, de ez a legény olyan hasonlatot mondott a bajára, amely felettébb meggondolkodtatott. Abba ugyanis válóban bele lehet halni, ha valakiből nem jön ki az, amit az előző napokban megevett. Ilyenkor jönnek az orvosok, megpurgálják, és ezzel rendbe is jön a dolog. Hát neki másfajta purgálásra lenne szüksége és egy orvosra, akit meg is talált egy itteni asszony személyében. Amikor meghallottuk, mire készül, harsányan tiltakoztunk -én és még néhány társam. Többen viszont hallgattak és a földre szegezték a tekintetüket. Szó szót követett, végül is vesztesként hagytam el a megbeszélés színhelyét. Társam pedig már másnap elvette feleségül az általa kinézett asszonyt. Mivel nem akartuk szakítása vinni a dolgot a felettébb jóindulatú nőkkel, mi is elmentünk a szertartásra. Erről napokig tudnék mesélni, oly színes és szemünknek szokatlan volt, de azok, amik ezután következtek, úgyszintén szokatlanok és szemnek furcsák voltak. Mielőtt azonban ezekről írnék, meg kell jegyeznem, hogy elsőként megnősült társamba egyetlen nap alatt visszatért az élet és kivirágzóit, mint a tök. Nagy hangon mesél-. te, hogy életében nem találkozott még asszonnyal, aki olyan gyö- 332 , nyörökkel ajándékozta volna meg, mint Ila. Még a rhodoszi kikötők szemefénye, Heralia is elbújhat mellette, pedig az talán Aphroditével is kiállhatna versenyre. Egyszóval, jól tette, hogy megnősült és jól tennénk mi is, ha követnénk a példáját. Nem ő akarta, hogy a hajónk megfenekeljen a homokpadon, és a deszkákat sem ő rágta szét. Bizonyára valamelyik isten, netalántán maga Zeusz küldött minket erre a szigetre, hogy megmentsük a népességét a kihalástól. Ő munkálkodik is rajta, hogy beteljesítse Zeusz akaratát. Ezzel bebújt s kunyhójába és becsukta az ajtaját. Volt a csoportunkban egy barnabőrű, hosszúhajú fickó: bizonyos Reré. Egyiptomban látta meg a napvilágot, de az anyja lí-diai volt. Nos, Reré éppen olyan okos volt, mint Odüsszeusz és legalább olyan ravasz is. Jól forgott a nyelve, a keze, az esze pedig leginkább. Minden problémára képes volt megoldást találni, nem tudtak semmit úgy elrontani az istenek, hogy Reré meg nej avította volna. Számtalanszor megkérdeztük tőle, ugyan honnan ez a nagy tudása, mire azt mondta, Ozirisz segíti, i..... istenről azonban nem volt hajlandó többet beszélni. Egy este Reré bejött a kunyhómba, hogy eltársalogjon velem. Nem gyakran történt meg ez, hiszen mindezidáig nem voltunk valami meleg viszonyban, aminek alighanem az lehetett az oka, hogy a hajótulajdonost látta bennem, ő pedig büszke ember lévén, nem akart a gazdagokhoz dörgölőzni. Most viszont, ahogy a köztünk lévő különbséget kiegyenlítette az élet, nem állt semmi barátkozásunk útjábarr. Reré azon az éjszakán hosszasan beszélt nekem, s amikor befejezte, jeges rémület költözött a szívembe. Megértettem, hogy óriási veszélyben vagyunk valamennyien, s ha nem teszünk valamit ellene, hamarosan átköltözünk Hádész birodalmába. Nos, akkor először arról, hogy mit is mondott nekem ez a Reré. Elmondta, hogy náluk, Egyiptom földjén már régtől fogva ismernek egy legendát a nők szigetéről. Ez a legenda úgy szól, hogy az azon lakó nők - senki nem tudja, kicsodák és mikor kerültek oda, talán az istenek balkézről született lányai -, hogy szaporodásuk biztosítva legyen, férfiakat kényszerítenek a szigetükre. Hogy miképpen? Nos, kétféleképpen is. Az egyik mód, hogy kiülnek a parti sziklákra s szépséges hangon énekelnek az arra haladó hajók tengerészeinek. Azok, eszüket veszítve a szerelmes énekektől, vízbe ugranak és kiúsznak hozzájuk. Másik 333 módszerük az, hogy magukhoz vonzzák a hajókat, amelyek aztán kifutnak a partra. Varázserejükkel irányítani tudják a hullámverést, a hullámok meghíznak, majd úgy fordulnak, hogy tarajuk a partra vesse a hajót." így kerültünk mi is a szigetre. Továbbá az sem lehet a véletlen műve, hogy a csak kevéssé sérült hajónkba egyik napról a másikra fékezhetetlenül beálljon a rot-hadás. , Ahogy aztán Reré tovább beszélt, verejték lepte be a homlokomat. Elmesélte, hogy a legenda szerint a szigeten lévő asszonyok gyermekeket szülnek az erre tévedt férfiaktól, de csak a leánygyermekeket tartják meg. A fiúgyermekeket belehajítják a tengerbe. Hogy miért teszik, nem tudja senki. Talán attól félnek, hogy férfiak uralkodnak majd el rajtuk. Ami azonban a legfurcsább: a gyermek születése után bizonyos idővel az apát is megölik. Mint ahogy némely pókok és skorpiók a sivatagban. Arra a kérdésemre, mi a fenét kéne tennünk, Reré azt a tanácsot adta: amilyen gyorsan csak lehet, engednünk kell az akaratuknak. Ha ugyanis azt látják, hogy felettébb makacsok vagyunk és semmiképpen nem óhajtanánk gyermekeket nemzeni velük, mint használhatatlanokat, kiirtanak bennünket. Képzeljem csak el, hogy a nagy izmú asszony, aki a vezetőjüknek látszik, dühében a nyakamra teszi a kezét. Mit tagadjam, gigámhoz kaptam rémületemben. Reré pedig tovább beszélt. Elmondta, hogy már napok óta figyeli a parton a hullámokat és arra a megállapításra jutott, nem a tenger természetes mozgását követően ilyen furcsák, okozójuk alighanem az a három, minden bizonnyal emberkéz alkotta, tökéletesen egyforma domb, amely közvetlenül a vízparton található. Ezeknek a domboknak a közelében hatalmasra növekednek a'hullámok, majd úgy kerítik körbe a szigetet, hogy egyetlen tengerész sem tudja kiszámítani sem az erejüket, sem az irányukat. Ez pedig annyit jelent, hogy mi is az ő akaratukból kerültünk ide, és ha nem teljesítjük azt a feladatot, amit nekünk szántak, megölnek bennünket. De hogy ne maradjak a legsötétebb elkeseredettség fenekén, azt is elmesélte, hogy a tegnapi napon elmerészkedett, a sziget túlsó partjára egy asszony kíséretében, akit hamarosan feleségül vesz, s úgy tett, mintha csak az asszony szépsége és kelletne érdekelné, közben azonban fél szemmel a hullámverést figyelte. Meg is állapította, hogy amarról az oldalról meg lehetne kísé- 334 relni a menekülést egy jó tutaj segítségével. Ehhez azonban az kell, hogy tökéletesen megnyerjük a bizalmukat. Azt a tanácsot adta hát nekem, hogy magam is válasszak feleségei és tegyek úgy, mintha végleg lemondtam volna a hazatérésről. Addig, amíg a gyermek meg nem születik, mindenképpen biztonságban vagyunk. Ez alatt az idő alatt aztán nagyon óvatosan megpróbálkozhatunk a tutaj ácsolásával. Egész éjszaka nem jött álom a szememre, cs ha. rá is jött, sem . volt benne sok köszönet. Alig tartott néhány szetríhunyásig. de az is elég volt ahhoz, hogy meginduljon a hasam tőle. Oda-vissza futkostam egész éjszaka az emésztőhely és a kunyhóm között. Egyszer ugyanis azt álmodtam, hogy a nagy izmú asszony teljesen mezítelenül a hasamon ült, de nem azért, hogy szereltnes-kedjék velem, hanem hogy megfojtson. Verejtékben fürödve riadtam fel, és számba tömtem a párnámat, hogy fel ne üvöltsék rémületemben. A következő napokban többen is a házasságot választották és meg kell mondanom, mintha újjászülettek volna tőle. Arcukról elmúlt a bánat, ismét nevetgéltek, mint a régi napokban, amikor a kikötői kocsmákban ürítgettük a borostömlőket. Még két éjszakán töprengtem, aztán döntöttem. Egyik délutánon, amikor a csupa izom asszony eljött hozzám egy tál gyümölccsel, megfogtam a kezét és arra kértem, legyen , a feleségem. Legnagyobb meglepetésemre visszautasított. Láttam rajta, nehezére esik, mégis megtette. Egész testében remegve közölte velem, hogy férje halálakor megfogadta az isteneknek: soha többé nem enged az ágyába férfit és nem is szándékozik megtörni a fogadalmát. Nagyon megtisztelő az ajánlatom, de nem fogadhatja el. Maga helyett azonban ajánl valakit. Ha meg akarok nősülni, van egy barátnője, Zuna, talán ő a kedvemre lenne. Még nem volt férje, s tőle magától tudja, hogy megtetszettem neki. Mit tagadjam, átfutott az agyamon mindenféle gondolat, de rövid habozás után beleegyezésemet adtam. Azt azonban nagyon sajnáltam, ha már feleséget kell választanom közülük, nem őt választhatom. Láttam rajta, ő is sajnálja; remegett a szája széle, hogy le kellett mondania rólam. Másnap délután elhozta magával Zunát. Amikor megpillantottam, azonnal visszaemlékeztem rá, hogy többször is láttam már a nők között, s egy alkalommal meg is akadt a szemem raj- 335 . ta, egészen pontosan, összevillant a tekintetünk. Zuna ezt bizonyára úgy értelmezte, hogy szívesen megosztanám vele az ágyamat. Zuna sudár volt, izmos, szép arcú és kedves. Mindemellett olyan volt a teste, mint az istennőké. Egyszer láttam egy villa kertjében Aphrodité márvány mását, melyet állítólag maga Hermész készített szabad idejében; ő lehetett olyan tökéletes, amilyen Zuna volt. Mosolya pedig maga volt abűbáj. Az esküvő gyorsan és a már megszokott módon ment végbe. Elmondtunk néhány számomra ismeretlen formulát egy kő előtt, amely valami oltárféle lehetett, s ezzel gyakorlatilag vége is volt a rítusnak. Fogalmam sem volt róla, van-e istenük és milyen. Erről soha nem beszéltek. Zuna és én beköltöztünk a közösség által adományozott nagyobb kunyhóba, miáltal kezdetét vette a házasságunk. Mit is mondhatnék erről, hogy ne tűnjön ízléstelennek a leírásom? Olyannyira boldog voltam vele, hogy még a fenyegető életveszélyről is megfeledkeztem. Ha nem találkoztam volna időrőlidőre Rerével, talán bele is fúltam volna a Zuna által nyújtott és soha nem tapasztalt gyönyörökbe. Közben azonban történt valami, ami kijózanított. Volt köztünk ugyanis egy férfiú, a neve már nem jut eszembe, nagyerejű ember volt, de mégsem volt nagyerejű. Hogy ne higgyetek kelekótyának, elmagyarázom, miként lehetséges ez. Nos, ez az ember egyszer egy hajótörés alkalmával úgy nekiesett egy sziklának, hogy történt vele valami; ami őt rgagát is nagy-nagy elkeseredéssel töltötte el. Az ugyanis, hogy ettől az időtől kezdve nem tudott asszonnyal hálni. Ha meg is próbálta, csúfos kudarc lett avvége. Később aztán már nem is próbálkozott vele. A szigeti asszonyok azonban őt is megkörnyékezték, de amikor elmagyaráztuk nekik, hogy mi a helyzet vele, letettek a szándékukról és békén hagyták. Nem sokkal házasságkötésem után történt, hogy ez a társunk váratlanul meghalt. Nekem ekkor már ott égett a lelkemben a gyanú, hogy talán a sziget asszonyai végeztek vele, mivelhogy semmilyen céljukra fel nem használhatták. Csakhogy minden jel arra mutatott: társunk és kalandjaink részese önmagától búcsúzott el ettől az árnyékvilágtól, vagy hogy egészen pontos legyek, Apollón nyila találta telibe. így nevezik ugyanis mifelénk, 336 ha valaki egyetlen pillanat alatt költözik át a Hádészba. Szívéhez kap és már vége is az életének. Eme társunk nem tudom hova kapott: az azonban biztos, hogy elhalálozott. Reré, aki mint minden egyiptomi, értett valamicskét az orvosláshoz is, alaposan megvizsgálta a testét, de semmi gyanúsat nem talált rajta. Sem fojtás, sem szúrás, sem vágás nyomát. Arcának szederjes színe azonban azt mutatta, hogy a szívével lehetett valami. Jómagam már beletörődtem volna, hogy elhalálozott, hiszen nem egy társam lett halál martalékává idegenbe vezető útjaim során. Rerét azonban nem olyan fából faragták. Addig-addig kutakodott, amíg nekem is bolhát ültetett a fülembe. Elmondta ugyanis, hogy ez a társunk, bár nem tudott megfelelni a házasság követelményeinek, gyakorta bolondozott az asszonyokkal, akik mindenféle csintalanságot műveltek vele. Egyikük például ajándékozott neki egy kőből készült amulettet, és megeskette, hogy még éjszaka sem veszi le a nyakából. Amikor viszont Reré a holttestét vizsgálta, nem találta a nyakláncot sehol. Szóvá is tette az asszonyoknak, azok azonban úgy csináltak, mintha mit sem* tudnának a dologról. Más talán bele is nyugodott volna tagadásukba, hiszen egy közönséges kőamulett fityinget sem ér, Reré azonban olyan volt mint a vadászeb: ha szagot kapott, nincs az az olümposzi isten, aki el tudta volna téríteni a cserkészett vadtól. Ahogy múlt áz idő, formálódtak a mi dolgaink is. Reré lopva kinézte magának azokat a fákat, amelyekből majd kellő időben megépíthetjük a tutajunkat, s a helyet is kikereste, ahonnan majd útjára indíthatjuk. Szerencsénkre nemigen korlátozták a mozgásunkat a szigeten, az is leginkább csakúgy történt, hogy ha sétálni vagy kirándulni indultunk, asszonyaink elkísértek bennünket. Különben akár napokat is elkóborolhattunk; senki sem fordított ránk figyelmet. . Azt is elmondom, miért. Nos, már férj és feleség voltam Zu-nával, amikor egyszer azt közölte velem, hogy két napra be kell vonulnia a templomukba, amely a parttól kissé távol, a sziget közepe táján volt található. Ajánlkoztam, hogy elkísérem, Zuna azonban szelíden bár, de elhárította ajánlkozásomát. Én erre tovább erosködtem, de csak annyira, hogy azért ne legyen feltűnő és tolakodó a szándékom. Kitartó unszolásomra végül Zuna belement, hogy elkísérhessem az épületig. Sőt, el is magyarázta, 337 hogy ősi szokásaik szerint, minden hónap bizonyos napjain be kell vonulniuk a templomukba és ott tölteni két-három éjszakát. Erre az időre csak néhányan maradnak a templomon kívül, hogy a legszükségesebb feladatokat ellássák. Arra az óvatos kérdésemre, hogy mi folyik a templom belsejében, Zuna csak annyit mondott: csupa olyan dolog, ami nem tartozik férfiakra. Majd sejtetni engedte, hogy a fiatal lányok ott tanulják meg a férfiakkal való bánás mesterségét, hogyha majdan férjet találnak maguknak, minden esetben tudják, mi a teendő. En természetesen úgy tettem, mintha megelégednék a válaszával, szívemben azonban ott rágott a kétség férge, akárcsak Reréében. Most pedig arról, hogy milyen is ez a templomuk. Ne gondoljatok valamiféle hatalmas templomra, mint nálunk odahaza, hosszú oszlopcsarnokokra, szépen faragott homlokzatokra, nem, az ő templomuk kőlapokból áll. Olyan kőlapokból, mint az asztal lapja, csak sokkal hatalmasabbak amannál. Mintha a titánok asztalairól lopta volna le őket valaki. Lapokból áll az oldala és a teteje is. Hogy odabent hány kamrája van, vannak-e föld alatti helyiségei, alagútjai: bizony nem tudom. Erről soha nem beszélt Zuna nekem. Azt is tudnotok kell, hogy ez a furcsa, kőlapokból összehordott templom nem áll egyedül, hanem bizonyos távolságra tőle található egy magányos, hatalmas kőoszlop. Mintha a sziget földjéből nőtt volna ki. Egyik társam szerint hatalmas fallosz, talán magáé Zeuszé, aki itt pihenteti a sok használat által meg-fáradottat. Egy alkalommal megközelítettem, de nem láttam rajta semmi rendkívülit. Kő volt az, semmi más. Azt azonban észrevettem, hogy nem mindig ugyanazon a helyen áll. Jó szemem van, hiszen egy tengerész rá van utalva a szemére. Ha egyszer megfigyeltem valaminek az irányát, úgy belém ragad az, mint a légy a mézbe. Amikor elmondtam ezt Zunának, olyan furcsán nézett rám, hogy szent elhatározással megfogadtam, semmit sem kérdezek többé tőle. Valami azt sugdosta a lelkem mélyén jobban teszem, ha kötőféket rakok a nyelvemre. Rerének is megemlítettem a dolgot, és ketten sem tudtuk elképzelni, hogy azt az irdatlan kőoszlopot ki mozgathatná és főleg miért. Reré mondott egy egyiptomi közmondást, amelynek az volt a lényege, hogy aki sokat jártatja a száját, azéba bele- szarnak a madarak. így hát nem kérdezősködtünk, csak a szemünkkel figyeltünk. Azt pedig kellett is. Történt pedig, hogy egy alkalommal Zuna bejelentette nekem: gyermeket vár. Látszani még nem látszott rajta, ő azonban már biztos volt a dolgában. Mélyen a lel-kembe néztem, hogy megvizsgáljam, érzek-e valami apai örömöt, de bizony nem éreztem én semmit. Nem szerelemből vettem feleségül, bár az éjszakáink azért csodálatosak voltak. Egészen addig a napig. Ekkor ugyanis Zuna közölte velem: a gyermek születéséig nem alhatunk együtt. Régi szokás ez náluk, nehogy a kicsinek baja essék. Tiltakoztam volna, de már megtanultam, hogy nincs sok értelme. Amit egyszer kimondott, az úgy volt; hiába is koptattam volna az igazamért a számat. Társaim esetében is többé-kevésbé ez volt a helyzet. Mivel néhány nap eltéréssel valamennyien egyszerre házasodtunk meg, a gyermekek nemzése is nagyjából egy időben történt. így aztán valamennyien egyszerre maradtunk hoppon. Úgy éreztük magunkat, mint a rhodoszi pásztorok fedezőkosai: megtettük a kötelességünket, akár zsebre is rakhattuk a szerszámunkat. Ismertem egy öreg, szakállas pasast Athénban, szállítottam is neki valamit, nos ez azt mondta egyszer: jó, hogy megöregedett, mért most már ráér elmélkedni a világ dolgairól, nem foglalják el a bölcs gondolatok helyét az asszonyok idomai. Hát ami bennünket illet, hasonlatossá lettünk ehhez az öreg, tudós filozófushoz. S hogy mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy neki is álltunk a környezet megfigyelésének. Tanulmányoztuk a szeleket, a hullámverést és mindazokat a tényezőket, amelyeket majd menekülésünk alkalmával figyelembe kell vennünk. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Éppen Zuna mellett he-verésztem az ágyamon, s arra gondoltam, talán mégiscsak megszánja esdeklő tekintetemet, de akkor hirtelen kinyílott az ajtó és berontott rajta egy asszony. Váltottak néhány gyors szót a nyelvükön, majd Zuna felpattant, kirohant a szabadba és kívülről rátolta a reteszt az ajtóra. Mivel ez még soha nem történt meg velem, elfogott a rémület. Nem tudtam másra gondolni, minthogy kezdetét vette az, amiről Reré beszélt. Hozzák elrejtett fegyvereiket és megölnek valamennyiünket. Kétségbeesetten próbáltam menekülni - mondanom sem kell, 338 339 sikertelenül. Már éppen a sarokba zuhantam volna nagy elkeseredésemben és halálfélelmemben, amikor kitárult az ajtószárny és Reré lépett be rajta. Mint később kiderült: ő már korábban gondolt rá, mi történne akkor, ha egyszer a felesége a házukba zárná. Ezért ügyes kezével fúrt néhány olyan lyukat az ajtó fájába, melyet senki nem vehetett észre, azokon által aztán egy hegyes fácska segítségével el tudta tolni a zárat. Óvatosan kilopakodtunk az ajtón és az árnyékokban osonva megpróbáltuk megkeresni feleségeinket. Szerencsére már sötét este volt, jókora holdtányér függött a horizont felett. Mivel tengerész vagyok, s mint ilyennek, van lelke a szépség iránt, egyetlen pillanatra megtorpantam, mert valami gyönyörűséges volt, ahogy a parti pálmák visszatükröződtek a tengerben fürdő hold sugaraiban. Reré azonban tovább vonszolt, figyelmeztetvén rá, ha sókat nézegetem a pálmákat, nemsokára majd a kukacokat nézegethetem a föld alatt, de csak addig, amíg meghagyják a szemem. így aztán loholtam vele tovább, amerre a puha homokban látszó lábnyomok vezettek. - Azok pedig afelé a három domb felé mutatták az utat, amelyek a part közelében álltak. Ekkor vettem csak észre, hogy furcsa módon egy vonalban állnak azokkal az építményekkel, amelyekről beszéltem nektek: legelöl áll a három domb, mögöttük a kőlapokból összerakott templom, legvégül pedig a kőoszlop, Zeusz fütyköse. Hogy miért, fogalmam sem volt róla, de meg-éreztem, aligha lehet véletlen. Véletlenül nem lehet ilyen nyílegyenes vonalat kirakni. Akkor torpantunk csak meg futásunkban és húzódtunk a parti homokdűnék mögé, amikor észrevettük asszonyainkat. Valamennyien ott tolongtak a dombok környékén, néhányan az egyik dombtetőn álltak hosszú, hófehér ruhában", mozdulatlanul. Megfigyeltem, hogy lágy, tengeri szél fújt a víz felől, a hullámok szelíden ringatóztak, mintha el akarták volna altatni a halakat. Ekkor az egyik asszony ég felé emelte mindkét karját. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljam: valamelyik istenéhez fohászkodik. Ezúttal azonban nem a tenger felé fordult, hanem a templomuk felé. Onnan meg mintha villant volna valami — lehet, hogy egy bronztükrön csillant meg a Hold, vagy egy rejtett tűz fénye. Az asszony ismét megfordult és a vízre nézett. Én is odanéztem, és ha Reré be nem fogja a számat, talán fel 340 is ordítottam volna örömömben és meglepetésemben. Nem messze a parttól ugyanis felvont vitorlával, jó szélre várva, egy gálya vesztegelt, fedélzetén matrózok fürkészték a partokat. Látni természeteseri nem láthattam őket, de biztos voltam benne, hogy ezt teszik. Ezt tettem volna én is, ha a hajón vagyok. Láttam a gálya mozgásán, hogy a rajta hajózóknak eszük ágában sincs kikötni az ismeretlen szigeten, amely kevés felfedezhető kinccsel, viszont'sűrűn fenyegető veszélyekkel kecsegtetett. A csábító homokpadok csak a fürdőzőket hívogatják, a hajósok átkozzák őket. Biztos voltam hát benne, hogy arról a hajóról senki nem száll partra és bennünket sem visznek fel magukhoz. Megtehettem volna tán, hogy kiáltozva figyelmeztetem őket, de Reré tiltó kézszorítása belém fojtotta a szót. Ami ezután következett, az maga volt a rémlátomás. Az asszonyok behúzódtak a dombok mögé, négyen vagy öten azonban, a dűne tarajától nem láthattam a számukat, egészen a parti homokpadokig merészkedtek. Hirtelen lágy muzsika zendült. Valaki a templomból szolgáltatta, a muzsikát: a hangok átfolytak a dombok között és körülfonták a hajót. A hajósok a fedélzeten azt hihették, hogy a holdfényben fürdő asszonyok énekelnek. Elmondhatom nektek, barátaim, sok zenés korcsmát bejártam már életemben, ehhez fogható muzsikát azonban még soha nem hallottam. Előfordult már vélem nem is egyszer, hogy kedvetlenül tértem be valamely csapszékbe, sikertélen üzleti vállalkozásom felett bánkódva, s egyszerre csak meghallottam a zenét. Lanton játszott valaki, vágy sípon, vagy egyszerűen csak énekelt. Elmúlt egy kis idő, ittam két kupával, majd vele énekeltem. Úgy éreztem, hogy azért, amiért egy vállalkozásom befuccsolt, még nem ért véget a világ. Ölembe vontam egy ajánlkozó lányt, ittunk-ettünk, s a végén a kamrájában megvigasztalódtam. És mindezt a muzsika tette. Csak azért mondtam mindezeket el, hogy azt is elmondhassam, semmilyen eddig hallott ének nem volt összehasonlítható azzal, amely a templom felől hallatszott. Tiszta volt és zengze-tes;minfha maguk az istenek szerezték volna. Úgy éreztem, ma-' 1 ga Aphrodité ereszkedik le hozzám, mezítelenül, s olyan mozdulatokat tesz, amelyből kiderül, nem kockajátékra invitál. Ekkor értettem csak meg, miért kötöztette magát Odüsszeusz az ár- 341 bochoz, amidőn elhajózott a szirének szigete mellett. Láttam, hogy Reré testén is furcsa rándulások futnak át, szeme tűzben ég. A hajó fedélzetén ekkor dulakodás támadt: néhányan a vízbe vetették magukat és a sziget felé igyekeztek. Asszonyaink a hullámokba ugrottak és eléjük úsztak. Pár pillanat még és az utasok ott hevertek vizesen, s a szirének énekétől mámorosán a fövényen. Az az asszony, aki a domb tetején állt, majd az ének fel- hangzásakor a háttérbe húzódott, ismét felhágott a dombra és a templom felé fordult. Egyetlen intésére szempillantás alatt hatalmas hullámok támadtak a vizén, pedig mindezideig nem volt viharnak se híre, se szaga. A toronymagas hullámok körülvágtatták a szigetet, tarajuk megemelte a hajót, és éppen olyan gyorsan, mint a mi esetünkben, kihajította a homokpadra. Jajgatás és rémült kiáltások zaja töltötte be a levegőt, Reré ekkor megragadta a karom és maga után húzott. Anélkül, hogy szót váltottunk volna, mindketten tudtuk, mi a teen-. dő. Belökött a szobámba és kívülről rátolta a reteszt. Zuna csak reggel felé érkezett meg, s azon nyomban le is ros-kadt mellém az ágyra. Azt mondta, közeli barátnője betegedett meg, ahhoz ment látogatóba. Egyébként jó is, hogy kiment a kunyhóból, mert vihar támadt, egy közelben úszó hajó bajba került, hajótörést szenvedett, utasai a vízbe vesztek volna, ha ő és néhány társnője véletlenül nem járnak arra és nem veszik észre. Másnap aztán megismerkedtünk a frissiben érkezettekkel. Durva, faragatlan, líd és perzsa fickók voltak, híján minden kellemnek és finomságnak. Váltottunk velük néhány szót, aztán úgy döntöttünk: inkább magunkkal foglalkozunk. Az asszonyok azonban más szemmel nézték őket. Fütyültek rá, hogy ezek a furcsa figurák más istenekben hisznek mint mi, hogy piszkosak és rossz szagúak, minden ostoba viccen hangosan röhögnek, nem, őket csak egy érdekelte. Hogy képesek-e gyermekeket nemzeni. Ezen a napon Zuna elköltözött tőlem. Arra a szokásra hivatkozott, amely szerint, amíg meg nem születik a gyermekünk, nem szabad egy fedél alatt laknia velem, amit őszintén szóivá, nem is nagyon bántam. Arra gondoltam, így talán még meg is nő a mozgásterem. Az élet lassan ment tovább. Nappal gyakran szakítottunk időt arra, hogy elmerészkedjünk a sziklás partok felé. Ott aztán el- I csent késekkel és egy törött bronzbaltával elkészítettük a tutajunkat. .' . .. Jó, hogy nem láttátok, mit nevezek tutajnak, különben elborzadnátok a látványától. Olyan lélekvesztő volt, amely még arra sem lett volna jó, hogy egy nagyobb kikötő egyik sarkától a másikig elvigyen bennünket. Nekünk azonban nem volt más választásunk. Főleg, hogy közben sűrűsödtek az események. Ezek pedig a következőképpen történtek: egy Filótasz nevű társamnak megszületett a gyermeke. Kislány volt, akinek rendkívüli módon örültek. Elhalmozták Filótaszt mindénféle kedvességekkel, s a felesége megígérte, hogy amint letelik egy bizonyos idő, ismét vele fog hálni. Sajnos, sem én, sem pedig senki közülünk nem vette észre, hogy a hálás feleség egy kőből készült amulettel ajándékozza meg, amelyet Filótasz engedelmesen a nyakába is akasztott. Csak később gondoltam rá, hogy én magam is felelős vagyok Filótasz balsorsáért, hiszen már az első haláleset alkalmával figyelmeztetnem kellett volna valamennyiüket. Filótasz néhány nap múlva elhalálozott. Ugyanúgy Apollón nyila sújtotta le, mint azt a másikat. Reré és én azonban tudtuk, hogy az az átkozott arnulett okozza a bajt. A második megszületett gyermek fiú volt. Látszólag ennek is örültek, dicsérték az apát, az anya azonban.közel sem látszott olyan boldognak, mint a kislányé. Egy nap aztán a fiúgyermek nyomtalanul eltűnt. Apja kérdésére azt a választ adták, hogy megbetegedett és elpusztult. Mindannyian jól tudtuk azonban, hogy nem így történt a dolog: megölték a kis szerencsétlent, mivelhogy nem óhajtanak férfiakat felnevelni. Az apa - Nimosz - rettenetes félelmeket állt ki és várta, hogy a felesége, vagy valamely asszony megajándékozza a halált osztó amulettel. Szerencsére óriásit tévedtünk. Felesége néhány nap elteltével visszaköltözött hozzá, sőt, nemcsak, hogy visszaköltözött, hanem azt is tudtára adta: minden úgy lesz ismét, mint házasságuk legelején. Nimosz ebből megérthette - és mi is valamennyien -, hogy kapott még egy lehetőséget. A dolog most már világos volt előttünk: aki lányt nemz, megölik; aki fiút, annak a fiát ölik meg, míg ő maga újra próbálkozhat. Másképpen szólva, az jár jól, akinek fia születik, hiszen így egy évvel kitolhatja halálának időpontját. Tudtuk, hogy rohanvást kell cselekednünk; sajnos azonban a 342 343 halandók nemigen tudják befolyásolni az istenek döntéseit. Azok pedig minden bizonnyal úgy döntöttek, hogy többen közülünk ne lássák meg soha többé Attika földjét. Vlahosz például azt sem érhette meg, hogy ismét tengerre szállhassoh. Fogalmam sincs róla, hogy erőltethette rá a felesége azt az elátkozott amulettet, de akárhogy is, ráerőltette. Vlahosz pedig elpusztult tőle. / Még két eseményről szeretnék beszámolni nektek. Az egyik, hogy amikor fákat kerestünk a tutajhoz, véletlenül rábukkantunk a temetőjükre; egészen pontosan azon férfiak temetőjére, akiket gyermeknemzés után megöltek. Ezeknél az asszonyoknál nem volt szokásban föld alá temetni a halottaikat, hanem egy bizonyos helyre kitették az enyészet és a madarak torkánaki Mert a tengeri madarak, amelyek normális körülmények között halat esznek, itt halottakat tépdestek a csőrükkel. . A halottak egy sziklás fennsíkon hevertek, amelyet csak nehezen lehetett megközelíteni, éppen ezért észrevenni sem" volt könnyű. Úgy bukkantunk rá, hogy különösen egyenes törzsű fákért másztunk fel a sziklaoldalon. Mint később kiderült, egy lépcsősoron át is megközelíthető volt a plató, mi azonban már csak akkor vettük észre, amikor fent voltunk. Egyszer, régen, amikor még Csak tanultam a hajózás mesterségét, megfordultam a perzsák földjén. Némely perzsák mutattak ott nekem egy mezőt, amelyen nem sokkal a világ megszületése után nagy csata zajlott. Ugy fehéredtek a fű között a sárga és fehér vázak, mintha hó hullott volna a földre. Soha nem fogom elfelejteni a rám tekintő koponyaüregeket. Mintha arra figyelmeztettek volna, hogy íme, így ér véget minden halandó élete! ' ' Hát ezt a sziklaplatót is olyan vastagon borították a csontok, vagy tán még vastagabban is, mint a réges-régi csata színhelyét. Borzadva gondoltam rá, hogy a szigeti asszonyok apjai és férjéi fekszenek itt kihajítva, mint az állatdögök. Összenéztem a társaimmal és valamennyien egyre gondoltunk: Zeusz ne engedje, hogy mi is a szerencsétlenek sorsára jussunk! A másik, amiről még beszélnem kell nektek, az a templomuk. Említettem már, hogy óriási kőlapokból állították össze. Korábban nem tudtam, mi van a belsejében, később azt is megtudtam. Most hát erről néhány szót. Zuna már igen előrehaladott állapotban volt, de mégis, bizo- 344 nyos napokon el kellett mennie a templomukba, hogy általunk ismeretlen szertartáson vegyen részt. Rerének az a gondolata támadt, hogy egy ilyen alkalommal, amikor alig marad valaki a faluban, lopózzunk utánuk, és próbáljuk meg kikémlelni titkos. szertartásukat. Őszintén megmondom, minden porcikám tiltakozott a gondolat ellen, de végül is Rerének sikerült meggyőznie. Azzal érvelt, hogy ha meg akarunk menekülni, mindent tudnunk kell róluk. Nem tudom, mit vártunk a leselkedésünktől: talán azt, hogy valamilyen rémségesen-rémséges szertartáson látjuk őket, amint állatokkal enyelegnek, vagy gyermekeket gyilkolnak. Legnagyobb meglepetésünkre azonban nem ez történt. Amint felkapaszkodtunk az asztallap-kövekből emelt fal tetejére, és lekukucskáltunk a kövekkel határolt nagyterembe, meglepő, de egyáltalán nem félelmetes látványban volt részünk. Ott láttuk asszonyainkat a terem közepén1 feküdve, hófehér, földig érő ruhában, alvó állapotban, nagy kört alkotva úgy, hogy kinyújtott kezük éppen összeért. Szemük nyitva volt ugyan, mint a szundikáló nyulaké, de biztos vagyok benne, hogy nem láttak vele sem bennünket, sem mást. Visszavonultunkban észrevettük, hogy a Zeusz-lőcse szikla-oszlopot ismét elmozdította valaki. Kissé ferdén állt és másik helyen, mint a délelőtt folyamán. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az asszonyok furcsa alvása a templomban, valamint az oszlop helyzete és mozgása között bizonyos összefüggés van. De hogy mi az, arra nem tudtunk és őszintén szólva, nem is akartunk választ keresni. Minden porcikánk a menekülést óhajtotta, méghozzámielőbb. Nekem aztán meg is volt rá minden okom. Zuna elmondta, napok kérdése és megszüli első gyermekünket. Gyermeket mondott, pedig akár azt is mondhatta volna, hogy vagy az életet, vagy a halált szüli meg számomra. Ha lánygyermekem születik, megölnek, ha fiú, kapok egy év haladékot. Úgy döntöttem hát, hogy sose tudjam meg, mivel ajándékozott meg Zuna. Olyan voltam, mint a kankutya, aki még csak pillantást sem vet a kölykeire, legfeljebb éhség idején, felfalj a őket. Annyira nem voltam kíváncsi véremből sarjadt magzatomra, mint a kentaurok bűzös seggére. Reré tanácsára arra a napra időzítettük szökésünket, amikor asszonyaink ismét bevonulnak a templomukba, az újonnan ér- 345 kezeltek pedig favágással vannak elfoglalva. Kétségbeesett versenyt futottam Kronosszal, az idővel, mert nem lehettem biztos benne, mikor veszik elő Zunát a fájások. Szerencsére Zeusz ezúttal nem babrált ki velem, és az asszonyok a templomba vonultak, mielőtt még a fájások megkezdődtek volna. Két asszony maradt esak a faluban; egyikük a csupaizom, aki nem is annyira a főnöknőjük, mint inkább testőrféléjük lehetett. Éppen ezért igen óvatosan közelítettük meg és hálót dobtunk rá, olyat, amivel a nagyobb halakat fogták az erre kijelölt némbe-rek. így is csak óriási szerencsével sikerült megfékeznünk; tépte, szaggatta a hálót, majd meg olyan arcokat vágott, mintha beszélgetne valakivel. Reré erre villámsebesen fejbe vágta egy kővel, majd azt mondta, lehetséges, hogy ez az asszony távolról is fel tudja ébreszteni a templomban alvókat. A másikat is fejbe vágtuk és -összesen hatan - elinaltunk a tutajunk felé. Most aztán igazán az életünkért futottunk, mert ha asszonyaink utolértek volna bennünket, holtbiztos, nem kegyelmeznek egyikünknek sem. Felkerültünk volna a sziklaplatóra a tengeri madarak martalékául. . Menekülésünkről csak két dolgot. Az egyik, hogy a csupa izom asszony tényleg felébresztette a többieket - bizonyos értelemben ez volt a szerencsénk. Ha nem ez történik, talán soha nem sikerült volna elmenekülnünk a szigetről. Az történt ugyanis, hogy azokban a napokban olyan szélcsend támadt a vizeken, hogy ha tengerre szálltunk volna, egyetlen fuvallatocska sem tudott volna a vitorlánkba kapaszkodni. Mert akkor már vitorlánk is volt, amelyet eldobott ruhadarabokból férceltünk össze. Amikor vízre toltuk a tutajt, magunk is éreztük, hogy nem számíthatunk sok jóra, hiszen másnap napkeltekor még mindig olyan közel leszünk a parthoz, hogy a jó úszók könnyedén utolérhetnek bennünket. Ekkor történt, pontosabban akkor, amikor már a vizén voltunk és kétségbeesetten evezni próbáltunk azokkal a kezdetleges evezőkkel, amelyeket kifaragtunk magunknak, hogy az asszonyok felbukkantak a sziklák tetején. Mintha Zuna előreug-ró hasát is látni véltem volna közöttük. Kővé dermedt szívvel figyeltük őket. Ha a vízbe vetik magukat, nem sok esélyünk lett volna ellenük, hiszen olyan erősek voltak, hogy könnyedén legyőzhettek volna bennünket. Csak- 346 hogy nem jöttek be a vízbe, helyette sietve elhagyták a sziklákat Természetesen sejtettük, hova mennek. Biztosak voltunk benne: még napnyugta előtt eldől a sorsunk. Amire számítottunk, be is következett. Nem sokkal eltűnésük után hatalmas hullámok támadtak a tengeren, melyek azonban nem a messzeségből jöttek, hanem ott születtek a partok közelében. És ez volt a szerencsénk. Asszonyaink ezúttal alaposan elszámították magukat. Nem.gondoltak rá, hogy mi nem a tengerről érkezünk, hanem éppen arrafelé tartunk, ezért a partközeiben születő hullámok nemhogy kidobtak volna bennünket a homokra, éppen megfordítva: kitaszítottak a messzi vizekre. Amikor aztán a hullámok megfordultak és visszaragadták volna tutajunkat a szigetre, villámsebesen lekaptuk a vitorlát és át-bucskázturik felettük. így menekültünk meg az asszonyok szigetéről. Máig sem tudom, miféle gyermekem született Zunától: fiú-e, vagy lány. Ha fiú lett volna, szívesen magammal hoztam volna. Rerétől hamarosan elváltam, miután nagy szerencsével visszatértünk a hazánkba. Hosszú ideig tartott az utunk: Odüsszeusz is megirigyelhette volna a kalandjainkat. Végül egy föníciai hajó vett fel bennünket és szállított hazai kikötőbe. Mielőtt végleg elköszöntem volna Rerétől, egy csapszékben elbeszélgettünk a szigeten megélt eseményekről. Reré azt mondotta - persze lehet, hogy már csak a bor beszélt belőle --, azok az asszonyok azért olyan erősek, mert titkos anyaggal töltik fel magukat, s az adja nekik az erőt. Ahogy az istenek a nektárt isszák, úgy isszák ők is ezt a valamit. Gyanítja, hogy nem folyadék lehet, inkább olyasféle mint a levegő. Amikor megpillantottuk őket a templomukban, amint szemüket nyitva tartva a földön feküdtek, bizonyára ebből táplálkoztak. Az a hatalmas kőoszlop pedig, amelyet mi nemes egyszerűséggel csak Zeusz fütykösének neveztünk, hozhatta le nekik a tápanyagot a levegőbői. Ne tartsanak ostobának és hiszékenynek, de elhittem, amit Reré mondott. Most pedig rátérek útjaim azon részére, melyet abban az országban tettem, amelyben sosem olvad meg a hó és a jég, és minden állat hófehér. Jó, tudom, nem hiszitek el, hogy van ilyen, de megpróbálom megmagyarázni nektek..." Laura leejtette a füzetet az asztalkára, s némán maga elé meredt. Jó ideig senki nem merte megtörni a csendet. 347 íl 28 Végül is Miss Fischbach eltette a füzetet és a többiekre nézett. - Mit szólnak hozzá? Nóra Ajvazjari felemelte a tekintetét, pedig legszívesebben nem emelte volna fel. Roppant kínos a szemébe mondani valakinek, hogy hazudik. Márpedig ezúttal kétségkívül ez> az eset forgott fenn. Laura Fischbach hamisított magának egy úgynevezett ókori leírást, csak azért, hogy bizonyíthatatlan elméletét bizonyítsa vele. Nem ő lenne az első a tudományok történetében, aki hasonló turpisságra adja a fejét. - Hát én nem is tudom - nyögte ki végül. Laura mély lélegzetet vett. - Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy csaló vagyok. Hogy ezt a leírást úgy hamisítottam. -Én ezt nem mondtam... -De gondoltad. - Ismét a zsebébe nyúlt és újabb papírokat szedett elő belőle. - Tessék. Itt van az anatóliai ásatás megfelelő részlete. Ott találták a pergameneket egy sírban. Tudod, kicsoda Lewis Kohlberg? - Hogyne tudnám. A világ egyik vezető ősrégésze. - Ő találta meg. Hamisításról tehát szó sem lehet. Nóra Ajvazjan kétségbeesetten Martinára nézett. A lány arcán nem látszott az a felháborodás, amelynek a nyilvánvaló hamisítás nyomán látszania kellett volna. Ehelyett mosolyogva nyújtotta ki a kezét a Laura zsebében éppen eltűnő füzetecske után. - Láthatnám egy pillanatra? Elvette a füzetet, megnézegette, aztán visszaadta Laurának. - Nem hiszem, hogy hazudna a pasas. Alighanem a világtörténelem egyik legnagyobb felfedezése előtt állunk. - Vagy a saját sírunk szélén - mondta Knut Pedersen. 29 . North a sebeit tisztogatta, amikor Fletcher besétált hozzá. A százados elkeseredetten megrázta a fejét. - Éppen a legrosszabb helyeken. Fletcher lecsüccsent North ágya szélére, sajnálkozó tekintetet vetve a százados sérüléseire. - Nincs mese... el kell mondanom, mi történt velem a folyóban. • - Azt, látod, jól teszed. - Majdnem belefulladtam. - Nem kellett volna magadra hagynom téged. -Nem tehettél mást. Ennek ellenére... mégsem fulladtam bele. - Pokoli szerencséd volt. Fletcher furcsán nézet Northra. - Don... én egész idő alatt a víz alatt voltam. - Honnan veszed ezt? Fletcher sóhajtott. - Csupa seb volt a fejem. Ez pedig tudod, mit jelent? North tudta. Hogy Fletcher a folyó fenekéhez verte a koponyáját, majd elájult. Ez pedig azon állítását igazolja, hogy valóban huzamosan a víz alatt tartózkodott. - Meg kellett volna fulladnom. - De nem fulladtál meg. Bizonyára időről-időre felbukkantál a felszínre levegőt venni. - Magad is tudod, hogy ez lehetetlen. Igen, North jól tudta, hogy ez egy viszonylag gyors sodrású hegyi patak esetében lehetetlen. Ha valaki nincs magánál és a víz alá kerül a feje, aligha bukkan fel onnan többé. " - Ez esetben kopoítyúval lélegeztél. Fletcher behunyta a szemét, majd kinyitotta. - Don... nekem nincsenek a fejemen sebek. . - Épp az imént említetted, hogy vannak. - Voltak. Már nincsenek. North egyetlen lépéssel Fletcher mellett termett és a hajába túrt. Nyomát sem látta sebnek, vagy sebhelynek. - Emlékszel rá, hogy felborultunk a kocsival, és... — Hogy a fenébe ne... — Összezúztam a kezem, a lábam és az oldalam. A vesém táján például volt egy csúnya horzsolás. Felállt és vetkőzni kezdett. Néhány pillanat múlva mezítelenül állt North előtt. A százados döbbent tekintete egyetlen vart, vagy sebhelyet sem tudott felfedezni a testén. — Úristen! - szaladt ki a száján. - Ez meg mi a franc? Fletcher felhúzta az alsónadrágját, majd féllábon ugrálva az inge után nyúlt. 348 349 - Csak egy lehetőséget tudok elképzelni. North arca fehér volt, mint a fal. -Jézusom! Odakint könnyű szél támadt és megzörgette a sátorponyvát. 30 Mayfield magába roskadva ült az ágya szélén, arcát a tenyerébe temetve. Meg sem hallotta, hogy odakint feltámad a szél, csak akkor riadt fel, amikor Fletcher már ott állt előtte. - Baj van, doktor? Mayfield megdörzsölte a szemét. - Azt hiszem, elbóbiskoltam. Fletcher körbej ártatta a szemét a sátor belsején. -A többiek? ' - Miss Frank sátrában vannak. - Ilyen későn? - Ma éjjel ott alszanak. Fletcher megérezte a doktor szavaiban a keserűséget, ezért nem kérdezett többet. Azt azért mindenesetre furcsállotta, hogy Pussy nem szólt róla egyetlen szót sem. - A segítségére lenne szükségem, doktor. Mayfield sóhajtott és megpróbálta elhessegetni magától mindazt, ami zavarhatta volna a munkában. - Éspedig? - kérdezte tompa hangon. - Szeretném, ha megvizsgálna. Mayfield összehúzta a szemöldökét. . -Van valami panasza? - Semmi különös. - Hm. És mire terjedjen ki a vizsgálat? - Hogy... vannak-e rajtam sebek. Mayfield meghökkent. Egyetlen pillán atra még Judyról és Ro-salie-ről is megfeledkezett. - Ezt hogy érti? - Nézze meg, kérem, a bőröm. Mayfield doktor agyán végigfutott a gondolat, hogy a reggeli baleset talán nem múlt el nyomtalanul Fletcher felett, de mivel nem találta zavarosnak a tekintetét, legyintett egyet. - Vetkőzzön le, kérem. Fletcher levetkőzött. A következő percben Mayfield doktor meggyőződhetett róla, nincs igaza annak az apostolnak, aki Krisztus halála után azt írta, hogy a csodák ideje lejárt. Mert bizony nem járt le. 31 Simoné de Broca arra riadt, hogy valaki gyengéden megrázza a vállát. Egyetlen pillanatig azt hitte, a haldokló tért magához és rémülten felszisszent. Megkönnyebbülve tapasztalta aztán, hogy csak a doktor áll előtte, bocsánatkérő mosollyal az arcán. - Megijesztettem? - Nem tesz semmit. Ébren kellett volna maradnom. - Hogy van a beteg? - Fogalmam sincs róla. Mayfield doktor Barbara Hanish pólyába tekert arcára nézett, aztán sóhajtott egy nagyot. - Köszönöm, hogy vigyázott rá. Most én következem. • Simoné idegesen beletúrt a hajába, majd a biztonság kedvéért azért megkérdezte: - Biztos, hogy mehetek, doktor? - Menjen csak és aludja ki magát. Holnap megkezdődik a nagy munka. Simoné megkönnyebbült arccal felállt és a bejárat felé indult. - Hát akkor jó éjszakát, doktor. Neki meg jobbulást. - Rá is férne szegényre. Olyan hangon mondta, hogy Simoné megérthette belőle: Miss Hanishnek már csak az a nap hozhat jobbulást, amikor az angyalok megfújják a trombitáikat és a halottak feltámadnak. Az pedig remélhetőleg még jó messze van. .32 Simöne azt hitte, a többiek alszanak már, ezért meglepődött, amikor Crowley sátrában akkora banzájt talált, mintha házibuli készülődött volna. Ezt látszott alátámasztani az a whiskysüveg is, amely kézről-kézre járt. ' - Éppen jókor érkeztél - nyújtotta a belépő felé az üveget .350 351 Sandra Flint. - Nickyt át akartuk küldeni hozzád egy pohárkával, de egyedül nem mer kimozdulni a sátorból. - Ugyan már, Sandra, ne izélj! - tiltakozott a fiatalember enyhén elpirulva. - A végén még elhiszi. - Miért, nem így volt? Crowley tovább tiltakozott volna, de Harris leintette. -Jól van, ebből elég. Mindenki tudja, hogy te vagy James Bond. • - Akkor adjatok még egy nyeletet. - Kiskorúak számára korlátozott az alkoholfogyasztás. - Mi újság odaát? - kérdezte Simone-t Stockwell. A lány megvonta a vállát. - Mayfield doktor leváltott. Azt mondta, ő következik. - Mondott valami mást is? - Csak annyit, hogy jó éjszakát. - Hogy van Miss Hanish? - Sehogy. Mintha nem is lélegezne. . - Jézusom! - rémüldözött Banks, a mikroeléktronikus. - Lehet, hogy meghalt? - Azt azért nem hiszem. De meg fog, az tuti. - Valamennyien meg fogunk. - Csak nem mindegy, mikor. Banks felállt és sétálni kezdett a sátor közepén. - Nem gondoljátok, hogy könnyelműen mondtunk igent? - Mi mást tehettünk volna? - kérdezte Bronson Stockwell. -Crowley húzott egyet a whiskysüvegből, aztán letette a földre. - Én voltam az, aki elsőnek adta be a derekát. Most mégis azt mondom, nem akarok meghalni. -Megfutamodsz? - kérdezte az ajkát biggyesztve Harris. -Otthon bezzeg nagy volt a szád. Te vagy James Bond, de csak a hamburgeresnél. . - Nem erről van szó - mondta Crowley. - Hanem miről? - Szeretném nyugodtan végezni a munkámat. Elárulok nektek egy nagy titkot. Irigylem ezeket a pasasokat. -Kiket? - A régészeket. . , - Mi irigyelni való van rajtuk? - Én is régész szeretnék lenni. 352 - Jézusom, Nicky, hát mi tart vissza tőle? Beszélj velük és megtalálják a módját, hogy egyetemre küldjenek. - Ahhoz viszont életben kell maradnom. -Mi a szart fecsegsz.te itt összevissza?- hajolt előre összehúzott szemöldökkel Stockwell. - Nyögd már ki, miről van szó! Sandra Flint Crowleyt figyelte. Kénytelen volt megállapítani, hogy a fiú, bár fiatalabb valamennyiüknél, igazi vezéregyéniség. Nem hangos, nem lármás, mégis oda kell rá figyelni. Most is mesteri módon alakította úgy a társalgást, hogy ő kerüljön a középpontjába. Sandrát egyetlen pillanatra meglegyintette a vágy: bárcsak egy kissé idősebb lenne, vagy ő fiatalabb. Crowley megnyalta a szája szélét. - Azt a szerencsétlen asszonyt felülről nyírták ki. -Megél. - Részletkérdés. Meggyőződésem, hogy azok, akik forralnak ellenünk valamit, odakint vannak. A szoroson túl. Holtbiztos, hogy azokat a vegyszeres palackokat is kívülről jöttek rakták a terepjáróba, valamint ők nyírták ki a féket. -Tehát? -Mindaddig, amíg könnyen be lehet cserkészni bennünket, fennáll a veszély, hogy a ley vonalak őrei, vagy akárhogy is ne- . vezzük őket, idejönnek hozzánk és nagy ramazurit csinálnak. Ezen aztán valamennyien elgondolkodtak. Simoné a haját gereblyézte; Sandra Flint az orra hegyét vakargatta; Banks a levegőbe bámult, miközben enyhe kis mosoly játszadozott a szája sarkában. Harris a whiskyspalack nyakát szorongatta, Crowley pedig sorban végigjártatta valamennyiükön a tekintetét. Sandra Flint végül is megrázta sokszáz kis copfocskáját. /- Mi a szándékod, Nicky? A fiú vett egy-mély lélegzetet. - Azt javaslom, szeparáljuk el magunkat a lehetséges látogatóktól. . - Mi a fenét akarsz ezzel mondani? - Robbantsuk be a bejáratot. Simoné de Broca rémülten meredt rá. - Te megőrültél! Igaz, hogy megőrült? Mondjátok már ti is, hogy bedilizett. . - Bedilizett - motyogta Stockwell bizonytalanul. Ez volt minden reakció Crowley javaslatára. Simoné lassan kezdte felfogni, hogy a többiek leikük mélyén 353 egyetértenek a fiúval. Mielőtt tovább tiltakozhatott volna, Sand-ra elkapta a csuklóját. - Figyelj, Simoné. Míg te Barbarát őrizted, már beszélgettünk a dologról. Nem mondtuk ki nyíltan, mire gondolunk, de az ötlet ott forgott valamennyiünk agyában. Képzeld csak el, mi lesz, ha megfejtjük a nagy titkot. Új, ingyen energiaforrás az emberiség számára, amely megoldja a jövő század élelmezési problémáit. Káposztatermelés kőkorszaki módra. Leszúrsz egy követ egy ley vonalra és az energia máris óriásira növeli a kukoricádat. - Te megőrültél! - Annyi pénzed lesz, mint a szemét. Mert a szabadalomban mi is benne leszünk, kincsem. Crowley lehet régész, te meg, ami akarsz. Kifekhetsz a Copacabanára és válogathatsz az ajánlkozó fiúk között. Ajánlkozás kizárólag gatya nélkül. Mit szólsz hozzá? - Mondom, hogy őrültek vagytok valamennyien! - Ahhoz viszont, kincsecském, hogy megszerezhessük a kő-korszakiak titkát, nyugodt körülményekre van szükségünk. Nincsenek illúzióim. Nem kevés bűnügyi történetet olvastam már össze életemben, ezért biztos vagyok benne, hogy a merénylő ismét le fog csapni. Amit mindenáron meg kell akadályoznunk. - Robbantással? — nyögte Simoné. - Csakis. Ráadásul a fantomokra kenhetjük. Ha felgyújtották Fletcher és a katona kocsiját, miért ne robbanthatnák ránk a bejáratot? • . - És Barbara? Orvoshoz kell vinni. - Mayfield szerint szállíthatatlan. Amellett holtbiztos, hogy nem éri meg a reggelt. - Ennél őrültebb dolgot még életemben nem hallottam. Mindannyian ülni fogunk érte. - Miért ülnénk? Nem bántunk senkit, csupán megteremtjük a zavartalan munka feltételeit. így már tetszik a dolog? - Hogyan csinálnátok? Crowley elmosolyodott. - Ezt bízzuk Harrisre, jó? -És... mikor? • - Cirka egy óra múlva - mondta Harris. - Közvetlenül a szoros felett lóg egy hatalmas kőtömb. Már így is alig tartja valami. Rázuhan majd a szorosra és elzárja az utat. 354 - És ha ki akarunk merini? - Szétrobbantom a követ. - Mi lesz, ha azt akarják, hogy azonnal robbantsd szét? - Majd azt mondóra, hogy egyelőre nincs megfelelő robbanóanyagom. Simoné de Broca a tenyerébe temette az arcát. A többiek úgy értelmezték a hallgatását, hogy nincs ellenvetése többé; Harris felállt és kiment a sátorból, hogy a dolga után nézzen. 33 Mayfield a francia lány távozása után Barbara ágyához lépett, élesfényű lámpácskát húzott elő a zsebéből és a lány szemébe világított vele. Még akkor is azt nézegette, amikor Fletcher és North bebújtak a sátorba. Fletcher átlátszó műanyag zsákot tartott a kezében, akkorát, amelybe akár két halott is beleférhetett volna. Amikor megpillantotta a Miss Hanish felett gömyedező Mayfieldet, megtorpant, és megállt az ajtó mellett. - Megjöttünk, doktor. Mayfield felállt és a zsákra nézett. . - Csináljanak rajta néhány lyukat. North bólintott, kihúzta a zsebéből a kését és megzörgette a zsákot. Mayfield ezalatt lehajigálta a takarókat a lányról. Barbara Hanish üveges tekintettel, mezítelenül meredt a sátor mennyezetére. -Él még? - Ha ezt életnek lehet nevezni. - Úgy érti, kómában van? -Fogalmam sincs róla, miben van, de hogy nincs magánál, az biztos. . - Törései vannak? <*<* Mayfield megrázta a fejét. - Éppen az az érdekes, hogy nincsenek. Belső sérülései azonban lehetnek. Talán az agya is megsérült, ki tudja? - Mi lenne, ha megpróbálnánk kórházba juttatni? - Az is egy esély. - Oké - mondta Fletcher. - Tartom a zsákot. 355 Mayfield doktor és Nórth megemelték B arbara testét. Fletcher úgy igazgatta a zsák száját, hogy könnyedén benyelhesse a lányt. Már a patak felé tartottak vele, amikor North megszorította a doktor karját. - El fogják hinni, hogy magától halt meg? - Ha csak ki nem fecsegik, hogy mi tettük el láb alól — mondta a doktor. - Azt hiszem, azon lepődnének meg inkább, ha bejelentenénk, hogy Miss Hanish magához tért az éjszaka és egészségesebb, mint új korában. Volt valami egészen cinikus és egészen kiábrándult a fiatal doktor hangjában, ami nem igazán tetszett Fletchernek. Mindazonáltal nem szólt semmit, csak cipelte tovább Barbara testét. Csak akkor nyugodott meg, amikor a plasztikzsák belecsobbant a vízbe. Mayfield doktor keresztet vetett és megrázta a fejét. Arra gondolt, hogy a jó öreg Hippokratész most alighanem dühöngve forgolódik a sírjában. Aztán meg arra, hogy ha beigazolódik az, amire számít, nyugodtan kitörölheti a fenekét a diplomájával. 34 Éjfél felé járhatott dá idő s Karatas óriásit ásított. Steinbock is csatlakozott hozzá, majd távozáshoz készülődött. - Akkor hát megállapodtunk a folytatásban. Crowley kezdje el a barlang kiszabadítását. - Ügyes gyerek - dicsérte Karatas. - Jó régész lesz belőle. - De hiszen csak technikus. - Nem figyelte meg még a szemét? Ez a fiú él-hal a régészetért. - Oké - mondta Steinbock. - Ha támogató kell, csak szóljon. - Stockwellt felküldöm az első dombra. Kaparja meg egy kicsit. '" - Gondolja, hogy békén hagynak bennünket? Karatas megrázta a fejét. - Egyáltalán nem gondolom. Barbarát viszont be kell vitetnünk a városba. - Mit mondunk a franciáknak? - Hogy leesett a szikláról. Ők aztán megértőek ezen a téren. Azt hiszem, minden francia életében legalább egyszer leesik valamilyen hegyről. , - Tehát hallgatunk a merényletekről. - Mint a sír. Steinbock felállt és még egyet ásított. - Akkor viszlát, és nyugodalmas jó éjszakát. Karatas, mielőtt álomra hajtotta volna a fejét, ágya mellé tette a pisztolyát. Jóllehet, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az egyméteres, vaskarmú kiselefántokat fogja-e a golyó. 35 Judy megvárta, amíg Rosalie-t elnyomja az álom, akkor aztán kiborult. Pussy Frank vállára hajtotta a fejét, miközben potyogott a könnye, mint a záporeső. Pussy átkarolta a vállát és az arcához szorította az arcát. -Nyugodj meg bébi, tudod, hogy most erősnek kell lenned! - De hát én nem bírom már, Pussy. - Más asszony is kibírja, amikor elhagyja a férjét. -Nem ez a bajom, Pussy. Inkább az, hogy egyetlen pillanatra sem akarok már visszamenni hozzá. Egyszerűen képtelen lennék elviselni, hogy még egyszer hozzám érjen. -Mikor kezdődött? - kérdezte Pussy. Judy válaszolni akart, de hatalmas robbanás fojtotta belé a szót. A sátor szinte megemelkedett a detonációtól. Judy érezte, ha nem lenne erősen lecövekelve, talán fel is röppenne a levegőbe. Pussy halálsápadtan tápászkodott fel az ágy széléről. - Ez meg mi a fene? A következő pillanatban aztán már ki is ugrott az ajtón. Sűrű köd és füst szállt szembe vele. Keserű robbanásszag kaparta a torkát. Nagyot koppant valami a háta mögött. Villámsebesen fordult még, de csak egy kődarab hullott alá az égből. Arca elé szorította a zsebkendőjét. Előbb North, majd Fletcher, végül Mayfield doktor bukkantak elő a füst mögül. - A szorosnál! - kiáltotta Fletcher a bejárat felé integetve. -Onnan jött a hang! . 356 íi 357 North megfordult és a mutatott irányba rohant tovább. Fletcher is követni akarta, de Pussy Frank elkapta a karját. - Mi történt, Ben? - Felrobbant valami - mondta Fletcher megtörölgetve a homlokát. Ekkor már valamennyien a sátrak között rohangáltak, mint a megrémített hangyák. Olyan vad összevisszaságban, mintha egy ügyes filmrendező rendezte volna meg a jelenetet. Különösen a technikai személyzet járt elöl a pánikkeltésben. Mivel közben Fletcher is eltűnt a süllyesztőben, Pussy visszasétált a sátorba, ahol Jüdy, ölében a felriadt Rosalie-val éppen egy csésze teát töltött magának. Nyugodt volt az arca, mintha a robbanás helyrerázta volna a lelkét. - Kérsz te is egyet? Pussy bólintott és Rosalie-ra pislantott. A kislány nyugodt tekintettel nézett vissza rá. - Nem kéne neked már aludnod, Rosalie? - Mi történt? - kérdezte Judy síri hangon, miközben átnyújtotta a csészét Pussynak. . • • Pussy elvette és a szájához emelte. Judy észrevette, hogy egészen enyhén remeg a keze. -Valaki... berobbantotta a bejáratot. - Honnan tudod? -Fletcher azt kiáltotta, hogy a bejárat felől jött a hang. Mi más történhetett volna? • - Most mi lesz, Pussy? Pussy elmosolyodott. - Semmi különös. Nekiállunk a munkának. Majd kiderül, ki az erősebb. Amikor ismét kiment a sátor elé, Mayfieldet vette észre, amint fejét lehajtva a közelben ácsorgott. Rövid habozás után odament hozzá és megállt előtte. - Mi történt, Sean? Mayfield tekintetében mintha komor láng gyulladt volna a közeledésétől. - Berobbantották a bejáratot. - Tudják, ki tette? - Bárki megtehette. Mondjuk az, aki fél akarta gyújtani Flet-chert és Northot. Kérhetek magától valamit, Pussy? - Ha tudom, megteszem. 358 - Hívja ki Judyt. ' Pussy szomorúan csóválta meg a fejét. - Ezt az egyet ne kívánja tőlem, Sean. Judy nem akarja látni magát. - De hát mi az ördögöt követtem el ellene? - Azt magának jobban kellene tudnia. - Éppen ez az, hogy nem tudom. Pussy elgondolkodva csóválta meg a fejét. - Legyen hozzá egy kis türelemmel. Lehet, hogy megnyugszik és átgondolja a dolgot. Egyelőre jobb, ha békén hagyja. Mayfield dühösen a levegőbe csapott az öklével. - Mi van Miss Hanish-sel? - kérdezte Pussy. -Meghalt. - Igazán? - hökkent meg Pussy. - Nagyon sajnálom. Fletcher visszatért és ezzel véget is vetett a beszélgetésüknek. 36 Á technikai személyzet tagjai olyan vadul futkároztak a sátrak és a kőtörmelékek között, mintha őket rémítette volna meg leginkább a robbanás. Az egyedüli kivétel Harris volt, aki Fletcher, North és Karatas társaságában vizsgalgatta a szorosra szakadt kőtömböt. Rövid, eredménytelen kotorászás után aztán ő is visszatért a többiekhez. Társai Simoné de Broca sátrába vették be magukat. A francia lány kötelességszerűen elővarázsolt egy üveg konyakot, de Growley kivételével mindannyian visszautasították. - A kocka el van vetve - nyögte Harris, leroskadva a sátorfal mellé terített szőnyegre. - Megtettem mindent, amit megtehettem. -Mintha nagyobbat szólt volna a trombita a kelleténél -dünnyögte Stockwell. - Nem tudtam hajszál pontosan kiszámítani a robbanás erejét - mentegetődzött Harris. - Nem fognak rájönni, hogy te voltál? - kérdezte aggódva Sandra. - Hiszen te értesz egyedül a robbanószerekhez. - Érthet hozzá más is. Szerencséié nem maradtak olyan nyomok, amikből azonosítani lehetne az anyagot. Paul Banks fújt egy nagyot, aztán megrázta a fejét. 359 - Képtelen vagyok eldönteni, jól tettük-e, hogy hallgattunk Growley szavára. Mi van akkor, ha a saját halálos ítéletünket írtuk alá vele? - Az bizony meglehet - vigasztalta Harris. Crowley olyan idegesen pattant fel a földről, hogy még a poharát is felborította. - Olyanok vagytok, mint egy csapat bagoly. Huhogtok, ahelyett, hogy ünneplő dalokat csiripelnétek. Jó ideig senki sem fogja zavarni a munkánkat. Holnap reggel nekiállhatunk kiásni a barlangot, aztán meg szétkapjuk a dombot. - Gondolod, hogy azok, akiknek ez nem tetszik, hagyják? - Ugyan, mit tehetnének? Legfeljebb az égből ereszkedhetnének le közénk, azt meg úgyis észrevesszük. Sandra Flint nem volt olyan biztos ebben. Sajnos, az idő őt igazolta. 37 ; Karatas egészen addig túrta a törmeléket, amíg Steinbock fel nem bukkant a közelében. - Jézusom, most hallom, mi történt. Azt álmodtam, hogy a koreai háborúban vagyok. Tényleg, mi a fene történt? Karatas szótlanul a szoros'bejáratát elzáró hatalmas kőtömbre mutatott. Steinbock a helyet kereste, ahonnan a kőtömb az útra zuhant. Amikor meglátta, összeráncolta rózsaszínű malacképét. - Hát ez magától nemigen jöhetett le onnan. - Én is attól tartok. Fletcher és North is a kőtörmeléket rugdosta nagy igyekezettel. Fel-felemeltek egy-egy nagyobb darabot, és még meg is szagolgatták. - Találtak valamit? North megrázta a fejét. - Egyelőre semmit. Azt hiszem, nem is fogunk. Olyan robbanóanyagot használtak, amely kizárja az azonosítást. - Hol van Harris? - kérdezte Steinbock. - Épp az imént ment el. - Ki a fene tehette? Karatas felrántotta a vállát. - Nyilván a ley vonalak őrei. 360 - Be akartak zárni bennünket a völgybe? - Mi másért? Steinbock megrázta a fejét. - Nincs benne logika. - Miért ne lenne? - Mi a fenéért lett volna szükségük erre a cirkuszra? Elsősorban elűzni akarnak bennünket,- s csak végső esetben megsemmisíteni. Ha sokat robbantgatnak, rövidesen megszállják a völgyet a kíváncsiskodók. Egyszerűen nem értem az indítóokot. Fletcher és North sem értette. Éppen ezért el is határozták, nem foglalkoznak egyelőre az üggyel. Sokkal fontosabb tennivalójuk is akad, mint a robbantgatót keresni. Még akkor is, ha ezzel a csínyével bezárta őket a völgybe. Nicky Crowley éppen a nadrágját cibálta lefelé, amikor megkopogtatták az ajtó fémkeretét. Azt hitté, Harris, vagy valamelyik lány, s azonnal kidugta a fejét a nyíláson. A következő pillanatban egy tenyeret érzett az arcán, majd valaki visszatolta a sátorba. Kiáltani akart, de még idejében észrevette, hogy Fletcher és North nyomakodnak be mellette a birodalmába. - A jó istenit neki, de megijesztettek! - Csend! - figyelmeztette Fletcher szájára téve az ujját. Crowley meghökkent. Látta a két fickó övében a fűrészes dzsungelkést, s a tekintetük sem ígért jót. Úristen, ezek rájöttek valahogy... Harris biztos elköpte, kié volt az ötlet. Leroskadt az ágya szélére és várakozva nézett rájuk. Ha rákérdeznek, nem fog tagadni. Mi értelme lenne egy megalázó színjátéknak? Volt egy ötlete, de nem jól sült el. Mással is megtörtént már ilyen. North leült vele szemben és rászegezte hideg, kék szemét. - Szükségünk yan rád, Crowley. Crowley meghökkent. -Rám? -Rád. -Mihez? Fletcher jóindulatúan rámosolygott. - Kedveled a halottakat? - A halottakat? - Úgy értem, néni félsz tőlük? - Úgy általában nem, de... miről van szó? 361 - Mit szólnál hozzá, ha azt mondaná valaki, tölts el néhány éjszakát egy halott társaságában egy plasztikzsákban. - Azt, hogy megőrült az illető! North felemelte a földről és Crowley ölébe hajította a nadrágját. -Öltözz. - Ne tréfáljanak, kérem. - Inkább beszélgessünk a robbantásról? - kérdezte csak úgy ötletszerűen Fletcher, Crowley nem szólt semmit; némán elkezdte felcibálni magára a nadrágját. 38 Odakint derült volt az éjszaka. A Hold ugyan éppen lenyugodni készült, a csillagok azonban mintha csak pótolni akarnák a hiányát, fényesebben ragyogtak, mint más éjjeleken. Fletcher tisztában volt vele, mennyire csalóka az ilyen kép. Amint eltávolodnak a tábortól, úgy elnyeli őket a sötét, mint a tintásüvegbe pottyant legyet a tinta. Crowleyra pillantott és megsajnálta a fiút. Úgy botladozott közöttük, mintha kivégezni vitték volna. -Fel a fejjel, Nicky! Crowley valóban felemelte a fejét. - Sosem gondoltam volna, hogy ismered a nevem. - Pedig ismerem. És Don is. Igaz, Don? - Most már én is - mondta North. -Hova a fenébe megyünk? - kérdezte némiképpen felbátorodva Crowley. -A patakhoz. - Mit akartok a pataktól? - Majd meglátod. - Tudni akarom. - Lépj tizenötöt előre és meg fogod tudni. Ha tizenöt után még nem is, de ötven lépés után ott álltak a patak partján. Lábuk előtt közvetlenül ritkás, alig három méter széles nádas húzódott; azon kevés nádasok egyike, amelyek képesek voltak megkapaszkodni a sebes víz kemény, köves oldalában. - Vesd le a nadrágodat. Crowley elhatározta, adott esetben ellenáll, és ha bármi gyanúsat észlelne, ordítani kezd mint a sakál - talán már korábban 362 is ezt kellett volna tennie -, de amikor észrevette, hogy azok ketten ugyancsak vetkőzni kezdenek, engedelmesen letolta a. terepszínű nadrágot magáról. Fletcher odasétált hozzá és a karjára ütött. - Most pedig figyelj ide, pajtás. Fletcher beszélni kezdett. Crowley a szeme sarkából látta, hogy North ott áll oldalra tőle, fűszálat rágcsálva a fogai között. Ahogy Fletcher tovább beszélt, érezte, hogy elsüllyed körülötte a világ, North és fűszála lehullanak a semmibe. Nem látott mást maga előtt, csak Fletcher megelevenedett szavait. Amikor a geofizikus befejezte, még egyszer Crowley karjára ütött. - Hát így áll a helyzet, öcsi. Vállalod? . Crowley behunyta a szemét. Nyelt egy nagyot, aztán maga számára is érhetetlen módon bólintott egyet. - Vállalom. Fletcher megkönnyebbülve felsóhajtott. - Bírni fogod azért a nappali munkát? Crowley megvonta a vállát. - Legfeljebb állva alszom. Akkor azonban, amikor Fletcherrel és North-szal belegázolt a vízbe, s hirtelen felbukkant előtte Barbara Hanish plasztikzsákba csomagolt holtteste, majdnem felkiáltott rémületében. - Csak nyugalom - nyugtatta Fletcher. - Akkor mi most magadra is hagyunk vele. Crowley bólintott és átkarolta a holttestet. Még akkor is a karjában tartotta, amikor Fletcher és North már messze jártak. 39 Ben Fletcher úgy mozgott a sötétben, mint a macska. Már gyermekkorában észrevette, hogy éjszaka nemcsak érzi a tárgyak egymástól való távolságát, hanem látja is őket. Sokszor meg is tréfálta iskolatársait azzal, hogy mulatságok alkalmával leoltotta a villanyt s olyan társasjátékot szervezett, amelynek során sötétben kellett megtalálniuk egymást. Persze, hogy minden játékban ő győzött a többiek nagy-nagy irigységére. Amikor Hamilton sátrához ért, óvatosan körülnézett. Némelyik sátor ponyvája alól még világosság szűrődött ki az éjszaká- 363 ba, de már nem járkált odakint senki. Kopogás helyett megpróbálta a sátorajtót. A zár nem volt rátolva, így aztán könnyedén tehette a dolgát. Hamilton a székében ült a sátor közepén, borostásan, piszkosán, elkeseredetten. A bal oldali kerék mellett üres whiskysüveg hevert s nehéz alkoholszag terhelte meg a levegőt. A benzinlámpa a kerekesszék mögött világított: éles, kékes fényében arany totemoszlopként csillogott a merevítő rúd. Fletcher Hamilton arcára pillantott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Könnyebb dolga lesz, mint gondolta. Csak legalább ne ébredne fel... Hamilton azonban felébredt. Éppen akkor, amikor föléje hajolt. -Maga az? - Én - mondta Fletcher. -Mit akar... tőlem? Fletcher habozott. Az igazságot nem mondhatta meg, mást pedig nem szívesen mondott volna. - Hogy van? - Feltétlenül válaszolnom kell erre? - Csak megkérdeztem. . - Jó lenne, ha elmenne. Egyedül akarok maradni. - Segíteni szeretnék magán. Hamilton elmosolyodott. Mintha egy százéves öregemberé lett volna a mosolya. -Segíteni? Ugyan... ki tudna rajtam segíteni? - Kitágult a szeme és a sátor falára mutatott. - Győztek. Mindig ők győznek. Soha nem tudjuk elkapni őket. Be kell látnunk, hogy ők az erősebbek. , Fletcher úgy döntött, nem húzza tovább az időt. Benyúlt a zsebébe és elővette az előre elkészített fecskendőt. - Mayfield megbízott, hogy adjam be magának ezt az injekciót. Ez majd csökkenti a fájdalmait. - Hol van a doktor? - Más dolga akadt. Valaki megsebesült a robbantásnál. Nyújtsa ki szépen a karját. Hamilton vigyorgott és kinyújtotta. Volt valami a vigyorában, ami nem tetszett Fletchernek. Mielőtt azonban rájöhetett volna, mi az, már észre is vette Hamilton kezében a revolvert. - Azt hiszed átverhetsz, te szemét? Te ölted meg Barbarát? Te is közéjük tartozol! 364 Fletcher nem habozott. Villámgyors mozdulattal lcbukoii a földre s ezzel egy időben belekapaszkodott a kocsi kaiiajáha. Mielőtt Hamilton meghúzhatta volna a ravaszt, a felboruló kocsi már maga alá is temette. Fletcher lerúgta a kocsit Hamilton testéről, aztán mielőtt még megpróbálhatott volna ellenállni, a karjába mélyesztette a tűt. Csak úgy, az ingén keresztül. -Megöllek! - zihálta Hamilton. - Mindenkit megölök. Me-gö... lök. Amikor elhallgatott, Fletcher visszarakta a zsebébe a tűt, majd felállította a kocsit. Hamilton elnehezült teste úgy feküdt a földön, mintha máris meghalt volna. Fletcher minden erejét összeszedve visszarakta a helyére, aztán kikémlelt az ajtón. Odakint csend volt, a halál csendje. A csillagok mintha elégedetten villogtatták volna kékes fényüket. Mint akkor, amikor a dombokat emelték, sok-sok ezer évvel ezelőtt. 40 Fletcher igyekezett óvatosan tolni a kocsit: nem szerette volna, ha Hamilton lépten-nyomon kiborul belőle. Ekkor döbbent csak rá, mennyi nehézséget okozhatott Hamiltonnak a kocsival való közlekedés az egyenetlen, köves talajon. Legszívesebben fel-nyalábolta volna a régész testét, csakhogy elég nagy távolság választotta még el őket a pataktól. Öt perc múlva megállt egy kis dombocska lábánál, amely nem lehetett több három méter magasnál. Lankás oldaláról szép kilátás nyílt a patakra. Összeszedve maradék erejét, feltolta Ha-miltont á tetejére, megállította a kocsit, kitépett egy fűszálat a földből, két hüvelykje közé fogta és cirpelni kezdett vele, mint az elégedetlen tücskök. Amikor a nádas belsejéből válasz érkezett rá, nemcsak hogy eleresztette, hanem még meg is lökte a kocsit. A nyikorgó kere-kű jármű leszáguldott a domboldalon, majd hatalmas csobbanás kíséretében belezuhant a vízbe. A nádasban utca nyílott, s mintha egyetlen pillanatra Mayfield doktor arca bukkant volna fel a nádszálak között. Sóhajtott, megfordult és az árnyékokat keresve meg sem állt a sátráig. A három ikerdomb Karatasnak reggel kilenckor korábbi szándéka ellenére ismét össze kellett hívnia a gyűlést. Mayfield úgy érezte magát, mintha jókora szivacs lenne, amelyet egész éjszaka vízben áztattak, reggel pedig könyörtelen kezek kicsavarták belőle a vizet. Ahogy megérkezett Karatas sátra elé, Judyt kereste a szemével, de a felesége nem volt sehol. Ott volt viszont Pussy Frank, elmerült beszélgetésbe mélyedve Fletcherrel. Karatas összecsattantotta a tenyerét és az égre nézett. Kék, kora nyári égbolt borult föléjük, a fákon és a bokrokon madarak énekeltek. Szomorúan nyugtázta, hogy amiről beszélnie kell, mennyire ellentétben áll a madarak énekével. - Amint azt már bizonyára valamennyien hallották, Barbara Hanish meghalt az este. Többen behunyták a szemüket, mintha látni sem akarnák maguk körül a külvilágot. - Halálát belső sérülések okozták. Jól mondom, Mayfield doktor? - Jól - bólintott Mayfield. - Továbbá közlöm önökkel, hogy be vagyunk zárva a völgybe. A lerobbantott kőszikla tökéletesen elfedi a kijáratot. Még egy egér sem bújhat át mellette. - Ezek szerint itt fogunk éhenhalni? - tudakolta Nóra Ajvaz- jan. . - Azt azért aligha. Bizonyos idő után keresni kezdenek bennünket a csendőrök. - Gondolja, hogy ők be tudnak bújni ott, ahol ön szerint egy egér sem fér be? - Majd ők kirobbantanak bennünket innen. - Robbantsuk ki mi magunkat. Karatas széttárta a karját. ,366 - Sajnos, nem megy. Nincs robbanóanyagunk. - Hogyhogy nincs? . . • -Harris, kérem... Harris felállt és megnyomkodta a szemét a mutatóujjával. - Bármennyire is szeretném, nem tudom megoldani. Amit magunkkal hoztunk, nem elég hozzá. Nem arra készültem, hogy száztonnányi kőtömböket kell felrobbantgatnom. -Hát mire? - Arra, hogy kisebb próbarobbantást végzünk majd és a hangból megállapítjuk, mennyi föld van előttünk a barlangban. Martina Ford megcsóválta a fejét. - Ez annyit jelent, hogy jó darabig a völgy fogságára vagyunk ítélve? - Ez annyit - bólintott Karatas. Martina arcára kiült a rosszkedv. Nem voít elkeseredett, csak éppen kedvetlen. - Lehet, hogy a klausztrofóbiám az oka - mondta letörölget-ve néhány verejtékcseppet az arcáról. - Kicsit meg vagyok ijedve, ennyi az egész. Úgy érzem magam, mintha ciposdobozba zártak volna. - Azért ez egy jó tágas cipősdoboz- vigasztalta Fletcher. - Van még egyéb rossz híre is? - kérdezte sóhajtva Martina, miközben visszaült a helyére. Karatas megsimogatta a bajuszát. - Mayfield doktorríak az volt a javaslata, hogy Miss Hanish holttestét tegyük be a patakba. - A... patakba? - kérdezte tétovázva Stockwell. - Miért éppen a patakba? - A hűtés miatt. Itt ugyanis egyre melegebb az idő. -Úristen! -Arra gondolt... de mondja el inkább ön, Mayfield doktor! Mayfield felállt és megvonta a vállát. -Nincs eszközünk holttestek tárolására. Senki nem tudja megmondani, mikor szabadítanak ki innen bennünket. Kellett valami megoldást találnom. - De hiszen a víz nem hideg - csodálkozott Pussy Frank. -Magam is fürödtem benne. - Viszont elég sebes a sodrása. - Eszerint lőttek a fürdőzésnek. - Nem lőttek - mondta a doktor. 367 -Hogyhogy? - Miss Hanish holtteste meglépett az éjszaka - ha szabad ilyet mondanom - sóhajtotta Mayfield. - Már akartam is kérdezni, nem találkozott-e valamelyikük vele? - Ez valami rossz tréfa? - kérdezte Sandra Flint. - Mert ha az, akkor nyugodtan abba is hagyhatja, doktor. - Egyáltalán nem az - szabadkozott Mayfield.. - Bocsássák meg, hogy nem vagyok valami választékos, de el vagyqk keseredve. Miss Hanish holttestének valóban lába kélt. Hajnaltól keressük, de nem. találjuk. . - Elvitte a víz - találgatta Paul Banks. - Más lehetőséget én sem látok - vonta meg a vállát Mayfield. - Bevitte a víz a föld alatti járatba, amelyen át a patak távozik a völgyből. - Akkor rövidesen itt lesznek a csendőrök - mondta Martina Ford. - Ha annak a szerencsétlen lánynak a teste kiúszott a. völgyből, nemsokára megtalálják és rájönnek, ki az. - Ha csak nem a Szajnából fogják ki Párizs közepén - morogta Crowley. - Csak úgy belehajította a vízbe? - kérdezte leplezetlen szemrehányással a hangjában Martina Ford a doktort. .- Kikötöttem a nádashoz. -És?. - Lecsúszott a kötél a nádról. Martina Ford legyintett. Az látszott az arcán, hogy életében nem látott még nagyobb pancsert Mayfield doktornál. Ha tudta volna, amit Mayfield, aligha legyintgetett volna. - Ennyit a jó hírekről - kesergett beletúrva fiúsra vágott hajába Simoné de Broca. Karatas Mayfieldre nézett, aki bizonytalan grimaszt vágott. - Mr. Hamiltonnal is baleset történt. Erre olyan csend támadt, hogy a közeli fán éneklő kismadár rémülten elhallgatott tőle. -Baleset? - kérdezte gyanakodva Martina. - Úristen, csak nem... - Szerencsére nem. Mr. Hamilton él. 368 I - Mi a csoda történt vele? - Azt alighanem egyedül ő tudná elmondani. -Tudná? -Sajnos nincs abban az állapotban, hogy szóra bírhatnánk. - Hát milyenben van? - Nagyon rosszban - ismerte el Mayfield. - Meglehetősen súlyos a helyzete. - De hát mi történt vele? - robbant ki a kérdés Simone-ból is. - A nyomokból ítélve Mr. Hamilton kikerekezett a patak partjára, s valahogy felküzdötte magát annak a körülbelül háromnégy méter magas homokdombnak a tetejére, amely közvetlenül a híd mellett emelkedik. Onnan aztán... belezuhant kocsistól a vízbe. -Belezuhant? - Ha a kérdése arra irányul, hogy belelökte-e valaki, határozott nemmel kell válaszolnom. Csak a kocsi nyomai látszanak a domb oldalában. - Véletlen balesetre gondol? • - Sajnos, nem zárhatjuk ki az öngyilkosság lehetőségét sem! Bizonyára mindannyian tudják, hogy Mr. Hamilton ezen a helyen szenvedett végzetes hátgerincsérüléseket. Már a völgy megpillantása is alaposan megterhelhette az idegeit. - Talán nem kellett volna idehozniuk! - kiáltotta éles hangon Martina. . . - Mr. Hamilton volt az expedíció kezdeményezője - védekezett Karatas. - Részben az ő pénzén vagyunk itt. Nem lehetett kihagyni. - Azonkívül Miss Hanish tragédiája is borzalmas hatással lehetett rá. Úgy gondolta, nem érdemes tovább élnie. Felment a domb tetejére és kiengedte a kéziféket. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kocsi korábban felborult, minthogy a vízbe ért volna. Különben Mr. Hamilton már nem élne. Sajnos, így is sikerült belevernie a fejét egy kőbe. Kómában van, mint korábban Miss Hanish. - Te jó isten! - fohászkodott Simoné. - Hát hogy nincs áldás ezen a bulin, az holtbiztos! - Csak átok ne legyen rajta - morogta Karatas. Pedig volt. 369 Mi sem bizonyította jobban, minthogy Crowley hosszas próbálkozás után sem tudta beindítani a kis univerzális masinát, amely ásott, földet gyalult, rakodott- Simoné de Broca szerint még hajat is szárított, ha lehajolt valaki a kipufogójához. Ezúttal azonban csak pöffentett néhányat és meg sem moccant. Crowley szitkozódott, végül elkeseredett képpel alámászott és nem is jött ki alóla legalább egy óra hosszat. Amikor viszont felbukkant, diadalittas mosoly ült a képén. - Megtaláltam. Szétcsúszott egy csőcsatlakozó. Rámosolygott az érdeklődő közönségre, amely pontosan három főből állt. Mrs. Mayfield, Miss Pussy Frank, és Rosalie állták körül a kis gépet érdeklődő pillantásokat vetve az előkászálódó fiatalemberre. - Bocsánat - mentegetődzött Crowley. - Régóta itt vannak? - Rosalie-nak tetszik a gépe - mondta mosolyogva Mrs. Mayfield. - Az a helyzet, hogy javítás közben néha illetlen szavak is kicsúsznak a számon — dörmögte zavartan a fiatalember. - Biztosíthatom, hogy nem hallottunk ilyet egyet sem - nyugtatta meg Mrs. Mayfield. - Megy már a masinája? -Mindjárt kiderül. - Felmászott a vezetőfülkébe és indító-zott. A motor halkan felbrummogott, majd abba sem hagyta többé a brummogását. - Azt hiszem, megcsináltam. - Elviszel? - kérdezte Rosalie, miközben tett néhány óvatos lépést a markológép felé. - Persze - mondta udvariasan Crowley. - A hölgyek is fel- szállnak? - Menjenek csak egyedül - mosolygott Mrs. Mayfield. - Csak ne vigye messzire. - Eldöcögünk a vízig - mutatta Crowley. -r Ha nem akarnak felszállni, sétáljanak utánunk. Beemelte a kislányt a vezetőfülkébe, aztán gázt adott. Az aprócska, de erős gép elindult a zöld füvön a patak" felé. Judy és Pussy Frank megszaporázták a lépteiket. Rosalie arca kipirult és sikkantott néhányat örömében. Crowley úgy gondolta, elmegy a patakig, ott kanyarodik egyet, majd visszafordul a tábor irányába. A gép vadonatúj volt, s bár már egyszer kipróbálta odahaza, tapasztalatból tudta, hogy 370 a hosszú szállítás nem tesz jót a masináknak. Mint ahogy az ember is kinyújtóztatja elgémberedett tagjait egy-egy hosszú út után, a gépnek is szüksége van valamiféle regenerálódásra. Néhány, kör a zöld füvön talán meghozza a kedvét a munkához. Ezúttal azonban tévedett. A folyóig simán ment minden, ami-, kor aztán megpróbált visszakanyarodni a táborhely felé, a gép egyszerűen nem akart engedelmeskedni. Hiába forgatta a kormányt, csak ment előre, mintha fürödni akarna. Crowley már éppen rá akart kiáltani a kislányra, hogy ugorjon le, amikor a markoló végre egyenesbe jött. Elfordult a folyótól és a tábort vette célba. Crowley sóhajtott és gázt adott. Éppen ebben a pillanatban tűnt fel az orra előtt Mrs. Mayfield és Miss Frank, s a gép fordulását követve, ők is a sátrak felé indultak. Crowley elégedetten felsóhajtott. A kislány pedig hirtelen felnevetett. - Megsimogatott. Crowley levette a lábát a gázról, és Rosalie-ra nézett. - Mit mondtál? -Megsimogatott. - Kicsoda? A markoló? - A domb. . - Úgy gondolod, a hegyi-tündér? A kislány megrázta a fejét. - A domb. Engem megsimogatott, neked pedig azt mondta, nem enged tovább. Bele akart lökni a vízbe. Crowley összeráncolta a homlokát. - Bele akart lökni a vízbe? - Én nem engedtem. Azt mondtam, utazni akarok a kisgépen. Erre megsimogatott és elengedett téged. Éreztem az ujjait az arcomon. Crowley mondani akart valamit, de a gép megremegett, majd mindeddig feltartott, markolókanala lezuhant a fűre. Mielőtt Crowley megakadályozhatta volna, felágaskodott, miközben a cakkos-szélű vaskanál beletúrt a zöld fűvel borított talajba. Rosalie szájába vette az ujját. Nem szólt egyetlen szót sem, amikor látta, hogy a fű alól egymás után bukkannak elő a koponyák, csontok, ruha- és bőrfoszlányok. Crowley kiáltozására sem mászott ki a vezetőfülkéből. Csak akkor mosolyodott el, amikor rémült anyja érte nyúlt és kiemelte a kiguvadt szemmel kiáltozó fiatalember mellől. Az ujját azonban még ekkor sem vette ki a szájából. 371 Nóra Ajvazjan tenyerére tett egy koponyát és megkapargatta a ráragadt földet. -Lenni vagy nem lenni - mondta Fletcher a mozdulatlanul álló masina mellől. - Mit mesél magának? Nóra felnézett rá, aztán letette a koponyát a markolókanál elé. -Megölték.. - Mind a négyet? - Ahogy mondja. Nagyjából valamennyien ott ácsorogtak a gép közelében s hallgatták, amint Crowley már harmadszor meséli el a történteket. A domb simogatásáról azonban nem tett említést. Nóra megkocogtatta a sorba rakott koponyákat, s ki akart lépni a lapos gödörből. Karatas felé nyújtotta a kezét. Nóra elkapta és kiugrott a fűre. A csontvázak benn maradtak a göröngyök között: őket nem segítette ki senki. - Mi a helyzet? - kérdezte Karatas. Nóra a csontokra pillantott, aztán csípőre tette a kezét. - Nem ősemberek, az biztos. - Maga szerint mikoriak? - Cirka három-négyszáz évesek lehetnek. Látja ott azt a vaspatkót? - Aligha kőkorszakiak csinálták. - így gondolom én is. .-'..' Nóra kedvetlenül megsimogatta a halántékát. - Valami baj van?-kérdezte Karatas. - Mintha méhek repdesnének a fejemben. Biztos hallotta már, mi történt velem? • -Micsoda? - Pofon vágtam Martinát. . - Ejha! Remélem, volt rá oka. - Nem szoktam ilyet csinálni. Tegnap óta pokoli fejfájás gyötör. - Kicsit pihennie kéne. - Hiszen egyfolytában azt teszem. Ez az első munkám itt. - Akkor mondja el, mi a véleménye róluk. Nóra mélyet lélegzett és megrázta a fejét. - Menjünk sorjában. Először is, négyen vannak. Hogy a te- 372 rep rejt-e még egyéb maradványokat is, nem tudom. Ha gondolja, túrássá fel a völgyet, talán kiderül valami. - Még alszom rá egyet - morogta a professzor. —A halál oka... erőszakos. Ezzel azt akarom mondani, hogy megölték őket. Esetleg csatában estek el, bár... ennek a koponyák állapota némiképpen ellentmond. Nézze meg bármelyiket. Érdemes. Például ezt itt. Nézze meg a sérülést rajta. Mit lát? Karatas lehajolt és anélkül, hogy hozzáért volna, megszemlélte a koponyát. - Pontosan a homloka közepén van egy lyuk - mondta. - Nézze meg a másik hármat is. - Azokén is. - Hajszálra ugyanott. Mi következik mindebből? - Mi? - kérdezte Karatas. - Ha ezek az emberek verekedés közben, vagy csatában vesztették volna az életüket, nem ugyanott lenne rajtuk a lyuk. Kizárt dolog, hogy valaki ugyanott sebezze halálra őket... hacsak... -Hacsak? - Hacsak az áldozatok nem tehetetlenek. Például alszanak. Odamegy hozzájuk és egy hegyes tárggyal homlokon üti mindegyiket. Pontosan ugyanott. Csak így képzelhető el. -Rablógyilkosság? Nóra megrázta a fejét. - Nézze azt a bocskorfélét és mellette a bőrszíjat. Ezek az emberek aligha lehettek gazdagok. Valószínűleg környékbeli pásztorok voltak. Nemigen lehetett volna bármit is elvenni tőlük. - Gondol valamire? Nóra megvonta a vállát. - Csak találgatok. Nemrég hallottam azt a szívderítő történetet, amikor is egy bizonyos Martinez szétverte a fejét az ásójával. Plusz a három úriember a barlangban. Hátha ezekkel is hasonló történt. -Gondolja, hogy megölték magukat? - Vagy magukat, vagy egymást. Egyelőre nem találom a gyilkos szerszámot; lehet, hogy már elvitte valaki. Ezek a holttestek ugyanis nincsenek eltemetve; ami föld van rajtuk, azt á négyszáz év hordta rájuk. Karatas rosszkedvűen biccentett. 373 - Azt gondolja, ugyanaz történt velük, mint ami Hamiltonék expedíciójával? - És, ami - ha nem vigyázunk - velünk is megtörténhet - tette hozzá Nóra Ajvazjan. Amikor szétoszlott a bámészkodók gyülekezete, Crowley szembeállt a géppel, „aki" mintha szégyenlősen hajtotta volna le a kanalát. - Te aztán jól kibabráltál velem, kisöreg. Bele akartál vinni a vízbe? Mit vétettem én neked? Megcsóválta a fejét, majd a zsebébe nyúlt. Kivett belőle egy fénylő tárgyat és a két figyelő lámpaszem felé mutatta. - Látod? Kicsit megbirizgállak, hogy ne eshess többé kísértésbe. Felnyitotta a markoló motorházát és dolgozni kezdett benne. Ezalatt Nóra Ajvazjan lesétált a patakhoz és belemerítette a kezét a vízbe. Úgy érezte, mintha a csontokról ráragadt volna valami, amitől képtelen megszabadulni. Szappantartót húzott ki a zsebéből, kiborította belőle a szappant és elkeseredetten dör-zsölgetni kezdte a kezét. Közben többször is mintha éles fénykarikákat látott volna kiröppenni a hullámok közül. - Nemkellettvolnaidejönnöm-suttogtaelkeseredetten, amitől mintha visszhang támadt volna a fejében. - Bizony, nem kellett volna idejönnöd - helyeselt a visszhang. - Jobb lett volna, ha sosem jössz ide. Nóra Ajvazjan nagyon félt, de azért mégsem annyira, hogy ne próbálta volna meg végiggondolni, mi történhetett vele. Fel- . kapta a fejét és a sziklafal felé nézett. A csonkaujjú kéznek ott kell lapulnia a mohacsapda alatt, amelyet Barbara ráhelyezett. Bármennyire erőltette is a szemét, nem látott el odáig. Mivel nem volt távcsöve, úgy döntött, kölcsönveszi Hamiltonét. Hamilton sátrában csend honolt: a régész az ágyán feküdt behunyt szemmel, mozdulatlanul, míg John Harris keresztrejtvényt fejtett egy faládán kuporogva. Mellette nyitott könyv hevert a padlószőnyegen: úgy látszott, abból nyeri a fejtéshez szükséges bölcsességeit. - Hogy van a beteg? - kérdezte Nóra, igyekezve könnyednek látszani, pedig éppen akkor hasított a fejébe valami addig sosem érzett, égető fájdalom. 374 Harris felpillantott, aztán megvonta a vállát. - Sehogy. Szerintem ez már nem is beteg. -Hát micsoda? -Halott. Nóra megnyalta a szája szélét. - Szeretném kölcsönvenni a távcsövét. Harris fintorgott az orrával, ami akár egy keserves vigyorféle is lehetett. - Kölcsön? Akár örökbe is elviheti. Neki már úgysem lesz szüksége rá. . • , Nóra körülnézett a sátorban. Ahhoz képest, hogy Hamilton erősen korlátozott volt a mozgásában, nem látszott rendetlenség a közelében. Úgy tűnt, mindig akadt valaki, aki rendet rakott nála. Mivel Harris nem mutatott hajlandóságot rá, hogy abbahagyja a rejtvényfejtést, Nóra felvette Hamilton távcsövét egy bőrönd tetejéről, aztán a nyakába akasztva kioldalgott a sátorból. Harris leejtette a ceruzáját a rejtvényfüzetre és hosszasan utánabámult. Azon töprengett, nem volt-e mégiscsak egetverő ostobaság berobbantani a kijáratot. Nóra megpróbált olyan helyet keresni magának, ahonnan zavartalanul megfigyelheti a falat. Nem szerette volna, ha nézegetés közben köré gyűlnek és kérdéseket tesznek fel neki. Úgy általában nem akarta, hogy bárki is hozzá forduljon, beszélni kezdjen hozzá, vagy kérdésekkel ostromolja. Attól tartott, ismét elszakad a cérna, és mint Martinával tette, nekiugrik a kérdezőnek. Ezúttal is szerencséje volt, akárcsak Hamilton sátrában: sikerült egy csendes zugot találnia, közel a patakhoz, de mégis elég távol a tábortól. Ha bárki közeledett volna felé, már messziről észrevette volna. Sóhajtott, levette a távcsövet a nyakából, aztán lecsüccsent a fűre. Körülötte méhek döngicséltek: virágrólvirágra szállva zümmögték monoton, tavaszi éneküket. Néhány pillanatig eltűnődött rajta, vajon a méhek idebent laknak-e a völgyben, vagy kívülről repülnek be a dombok fölött, majd ab- 375 bahagyta a semmire sem vezető töprengést és szeméhez emelte a távcsövet. Beállította a fókuszt, s döbbenten felszisszent. A csapdának, amely tegnap még tökéletesen ráborult a kézre, félig nyitva volt az ajtaja, mintha az éjszaka folyamán megpróbálta volna valaki lefeszegetni róla. Remegő ujjakkal élesített egy kicsit a távcső fókuszán. A haragoszöld mohaajtónak csúnyán letört a széle, mintha egy dühös denevér beleharapott volna. Tovább is nézegette volna, de beröppent a látómezejébe egy méhecske. Még a zümmögését is hallotta, ahogy ott lebegett néhány centiméternyire a messzelátó előtt. Felé csapott, de a méh ügyesen kikerülte az ütését. Feljebb röppent néhány centiméternyivel, csinált egy műrepülő figurát a levegőben, ezzel ismét visszakerült a lencse elé. Nóra újra felé ütött. Ezúttal alaposan mellé talált, mert a méh meg sem rebbent tőle. Fejét előredugta és csúfondárosan szembenézett az asszonnyal. Nóra Ajvazjan holtbiztos volt benne, hogy a méh kineveti. Zümmögése harsány kacagássá erősödött, két első lábát összedörzsölte, amelyből még ugyanabban a pillanatban emberi ujjak bújtak elő. A méh nevetett, tapsikolt, miközben a feje is lassan átformálódott. Előbb csak megnövekedett, kikerekedett, majd orr jelent meg a közepén, rajta aranykerétes szemüveggel. Mielőtt még kétségbeesetten felsikolthatott volna, Rob Green izzadt, patta-násos arca nézett be a távcső másik végén. - Választhatsz, bébi - hallotta nyekergő, mégis erőszakos hangját. - Biztos lehetsz benne, hogy ebben a rohadt, istenverte múzeumban még száz évig én leszek az igazgató. És abban is biztos lehetsz, bébi, hogy te sosem kapsz végleges kinevezést ebbe a rohadt, istenverte múzeumba mindaddig, amíg le nem tolod a bugyidat nekem ezen a rohadt, istenverte bőrkanapén. Minél előbb megteszed, annál hamarább régész lehetsz, bébi. Addig csak a leltárkönyvet forgathatod bájos, pici ujjaiddal, pedig azok egészen másra valók. Rob Green sokat sejtetőn félrehúzódott, hogy látni lehessen a mögötte meghúzódó bőrkanapét. Nóra öklendezni kezdett, amikor megpillantotta jó tíz évvel ezelőtti önmagát, mezítelenül a kanapén. Rob Green éppen a nadrágját húzta magára önelégült mosoly kíséretében. 376 -Látod, bébi, nem is volt olyan rettenetes. A tizedik alkalommal már kifejezetten kedvelni fogod. Nóra ekkor elveszítette a fejét. Elrántotta a szeme elől a távcsövet, úgy, hogy hallotta a szíj reccsenését, majd teljes erejével Rob Green felé sújtott vele. - Megöllek, te szemét! - ordította elkeseredetten, miközben észre sem vette, hogy ömlenek a könnyek a szeméből. - Eltaposlak, mint egy férget. . Rob Green úgy látszik, megijedt a kiáltozástól, mert egyszerre csak összement. Akkorára, mint Hüvelyk Matyi. Az az édeskés, magabiztos mosoly azonban, ugyancsak hüvelykmatyira összemenve még mindig ott lebegett az arca előtt. Nóra lehajolt és felragadott a fűről egy éles követ. Az elejtett távcső helyett immár ezzel kezdte üldözni Rob Greent. Amikor végre telibe találta vele, elégedett örömöt érzett. - Úristen! Nóra, mit csinálsz te itt? Amikor riadtan felnézett, először csak homályos foltokat látott, majd a foltok kiélesedtek, s előbb Martina rémült tekintete, majd Fletcher ugyancsak meghökkent ábrázata bukkant fel előtte. Mögöttük mintha ott látta volna Mrs. Mayfieldet és Ro-salie-t is. Nóra megrázta a fejét. Úgy érezte, mintha ócskavas csörögne benne. - Rob... Green - mondta motyogva és megdörzsölte a szemét. - Azt hiszem, Rob Green. - Kicsoda? - hökkent meg Martina. - Ki az az izé? Nóra mély lélegzetet vett. Mintha vizes ruhával törölték volna meg a homlokát. - Megtámadtak a méhek - mondta immár nyugodtan. Fletcher lehajolt és két ujja közé csippentve valamit, felemelkedett. - - Itt a méhecskéje - mutatta. - Azt hiszem, telibe találta. -Nóra kezére nézett, aztán biztatón rámosolygott. - Adja ide, kérem. - Mi a... csodái? - kérdezte Nóra. - Ami a kezében van. Nóra a kezére pislogott. Az a kődarab volt benne, amelyet akkor kapott fel, amikor a méh még ott zümmögött a távcső előtt. Odaadta Fletchernek a követ, halántékára szorította a tenyerét és életében először gondolt arra, hogy talán meg kellene sza- 377 II badulnia ettől az egésztől, amit itt körülötte nagy általánosságban életnek neveznek. Akkor nem kellene egy életen át szivaccsal dörzsölnie Rob Green érintésének a nyomait, nem kéne elfelejtenie Fredet, nem kellene azon töprengenie, beleszeressen-e ismét valakibe, például ebbe a hallgatag, kedves katonába, aki végül akarva-akaratlanul is egyre közelebb kerül hozzá. Kétségbeesetten hessegette el magától a gondolatot. Csakhogy a gondolat olyan, mint a kísértet, ha el is űzte az ördögűző, nincs semmi biztosíték rá, hogy nem tér-e vissza még egyszer. S akkor nagyobb zűrzavart csinál, mintha el sem űzték volna. Nóra visszament a sátrába. Útközben igyekezett nyugodtan viselkedni, pedig az utolsó métereket már szinte tántorogva tette meg. Ahogy átlépte á küszöböt, végigzuhant a padlón, és ott is maradt mindaddig, amíg valaki óvatosan meg nem kopogtatta az ajtót. Gyorsan felkelt és megpróbált némi nyugalmat varázsolni az arcára. Amíg feküdt, a fejfájás mintha kiröppent volna belőle. Ami mégiscsak hátramaradt, nem volt egyéb egy kis másnapos émelygésnél. Martina bedugta a fejét az ajtón. - Bejöhetek? - Alaposan végigvizslatta Nórát, aztán átkarolta és az arcához szorította az arcát. - Nem tetszel nekem, te lány. Nóra mosolyogni próbált. - Sajnálod a méhecskét? -Téged sajnállak. Van neked egyáltalán pszichoanalitiku-sod? - Tudod, hogy utálom őket. - Attól még lehetne. - Tenyerébe vette Nóra arcát, és a szemébe nézett. - Nóra, kicsim, őszinte lehetek hozzád? - Jézusom, csak azt ne! - könyörgött immár tökéletesen magához térve az asszony. - Pedig az leszek. Amit te csinálsz, az tipikusan szexuális zavarokra utal. Mikor volt dolgod utoljára pasival? - Martina, megtiltom, hogy... Martina megrázta a fejét. - Te nekem bármit megtilthatsz, Nóra, és nem orrolok meg 378 érte, még akkor sem, ha kinyilatkoztatásaidat pofonokkal támasztod is alá. Egyet azonban jól jegyezz meg magadnak. Abban a korban vagy, amikor szükséged van valakire, különben olyan leszel, mint a parlagon maradt föld. Elszaporodnak benned az egerek. Apró kis egerek az agyad belsejében. Aztán, ha már nagyon elszaporodtak, kergetni kezded a méheket és valami lehetetlen nevű fickónak hívod őket. Értesz engem, Nóra? - Értetek, drágám - mondta nagyot nyelve Nóra Ajvazjan. 8 Nicky Crowley gázt adott és elindult a patak felé. Mivel a fa-hidat pont olyan szélesre tervezték, hogy a munkagépek átférhessenek rajta, nem kellett volna haboznia, hogy átdübörögjön a túlsó partra. Ám ő mégis habozott. Mintha azt sugdosta volna valami a lelke mélyén, nézzen csak le a híd alá, mielőtt rámerészkedne a géppel. Leállította a markolót és bemászott a deszkák alá. Nagyjából sejtette, mit lehet tenni egy híddal, ha azt akarja valaki, hogy szakadjon le bizonyos súly alatt. Alaposan megnézett minden gyanús helyet, de végül is be kellett látnia: alighanem rémeket keres. A híd szilárd volt és semmi jel nem mutatott rá, hogy leszakadni készülné. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor nem látta a környéken Rosalie-t. Még csak az hiányozna, hogy állandóan itt lebzseljen a nyakán. Senki más nem volt látótávolságban, csak a szőke asszony, Nóra kolléganője, az amulettszakértő. Crowley szeme sarkából figyelte, ahogy az asszony feléje közeledik. Volt valami a mozgásában, ami az áldozatát csendben megközelítő ragadozóra emlékeztette. Ugyanakkor azt is meg kellett állapítania magában: az asszony pokolian vonzó. Vonzóbb, mint Sandra Flint. Vagyis éppen annyira vonzó. Vagy a fene sem tudja. - Jó reggelt - mondta az asszony. - Jó reggelt - válaszolta Crowley, miközben leállította a motort. A markolókanál lehullott a fűre. - Mi készül itt? - kérdezte az asszony a gép oldalának támaszkodva. - Maga kapta a feladatot, hogy ásson ki bennünket a völgyből? 379 - Dehogyis - nevetett Crowley. - Ezzel a masinával nem menne. Majd a barlangot ásom vele, amíg beférek. - Most éppen mit csinál? - Semmit - mondta Crowley. - Kipróbálom, hogy rendesen működik-e, mert volt vele egy kis zűr. -Miféle zűr? - Szétcsúszott egy csőcsatlakozó. Meg aztán talajpróbát is kell végeznem. Úgy, hogy ásogatok egy kicsit. Martina összehúzott szemmel rámosolygott. - Hát csak ásogasson. Ha majd megunta az ásogatást, bejöhet hozzám egy teára, ha úgy gondolja. - Feltétlenül bemegyek - ígérte Crowley, s addig nézett az asszony után, amíg csak el nem tűnt a bokrok mögött. - Miért ne mennék? Az indítókulcs után nyúlt és begyújtotta a motort. Karatas térképpel a kezében, csata előtt álló hadvezérként irányította az előkészületeket. Ott álltak körülötte valamennyien, még a kis Rosalie Mayfield is, csak Hamilton és a halott Barbara Hanish hiányzott. Mayfieldnek feltűnt, hogy amíg Karatas a papírjaival babrál, többször is sziszegve a halántékára szorítja a tenyerét. - Ezennel megkezdjük a munkát - mondta a professzor, elvéve a kezét a halántékáról. - Többször is megbeszéltük már a tennivalókat, remélem, mindenki tudja a feladatát. Akinek nincs konkrét munkája, segítsen a földkihordásban. A dombokat egyelőre békén hagyjuk. - Végignézett a résztvevőkön, miközben gúnyos mosolyra húzódott a szája. - Jobb helyeken meg szokták ünnepelni az első csákánycsapást. Legutoljára Peruban pezsgőt bontottunk. Ezúttal azonban másra gondoltam. Hogy néhányunk számára felejthetetlenné tegyem az aktust, megkérem Miss Sandra Flintet, mutassa be nekünk a tudományát. Mayfield Judyt kereste a szemével. Az asszony félig lehunyt szempillái alól Rosalie-t figyelte, ahogy Karatas körül sürgölő-dött. Sandra Flint megrázta számtalan kis copfocskáját a fején, aztán szelíd mosollyal lehajolt a fűre. Ekkor vették csak észre, hogy 380 . fekszik valami a lába mellett: ágas-bogas, mint a szarvas szarva. Csak amikor már felemelte, derült ki, hogy furcsa formájú íjat tart a kezében. Karatas meghúzogatta a bajuszát és Sandrára pislogott. - Említettem már önöknek, hogy Miss Flint íjászbajnoknő? Jól mondom? - Megnyertem az amerikai bajnokságot - biccentett szerény mosoly kíséretében lány. -Éppen ezért, felkértem Miss Flintet, hogy mielőtt megkezdenénk a munkát, mutasson be nekünk valamit a tudományából. Mayfield megfigyelte, hogy minden szem az íjra és Sandra Flintre tapadt. Még Rosalie is szájába yette a mutatóujj át és megszeppent képpel nézett az ágas-bogas furcsaságra. - Te jó isten! - háborgott mellette Pussy Frank. - Csak nem rendezünk majálist? Ha korábban szóltak volna, én is beszállok. Gyerekkoromban senki sem tudott egyszerre három almával zsonglőrködni, csak én. Talán még nem felejtettem el egészen. Sandra Flint mosolygott és felemelt a földről egy vesszőt. Csillogó alumíniumból volt, a vége azonban nem hasonított a verseny-vesszőkre. Olyasféle valami sötétlett a csúcsán, mint a tapadókorong. Mayfieldet a céltáblához ragadó gyermek-nyilakra emlékeztette. - Kezdhetem? - fordult Karatashoz a lány. .- Maga a fő attrakció, kedvesem. Sandra mosolygott, ráfektette a vesszőt az íjra, és a patak felé fordult. Valamennyien azt hitték, a kilőtt nyílvesző átröppen majd a víz felett és valahol a távolban hullik le a fűre. Senki nem értette ugyan, mi a célja vele Karatasnak, azzal viszont valamennyien tisztában voltak, hogy az öregedő tudósok gyakran bogarasak. Mayfield arra gondolt, neki is volt egy professzora, aki mindig fordítva írta be a nevét a leckekönyvükbe. Fejjel lefelé. Senki nem tudta az okát, és nem is volt ildomos megkérdezni tőle. Sandra Flint a zsebébe nyúlt, kivett belőle egy furcsa szerkezetet és a fejére tette. Olyasmi volt, mint amilyenekkel az órások vizsgálják'az órák belsejét. Felemelte az íjat, s a következő pillanatban villámsebesen megfordulva útjára küldte a vesszőt. Az ezüstszínű, vékony kis torpedó átszállt a füves tisztás felett, éles szögben felemelkedett, majdegészen magasan a sziklának csapódott. 381 Sandra elégedetten leeresztette az íjat és búcsút intett a sziklára tapadt vesszőnek. Mayfield döbbenten észlelte, hogy a B arbara Hanish által felrakott mohacsapdának, amely mintha félig kinyílt volna az éjszaka, becsukódott az ajtaja. Nóra a fejéhez nyúlt. Másodpercek alatt érezhetően csökkent a fejfájása. 10 Crowley beállította a markológépet abba a lapáttal ásott árokba, amely a barlangbejárat előtt sötétedett és már csak Karatas intésére várt. Az expedíció vezetője még egyszer megszemlélte a kezében tartott térképet, aztán a türelmetlenül várakozó fiú felé bökött. - Kezdheti. De csak óvatosan. Crowley vízszintesre egyenesítve küldte be a kanalat a földbe. Amikor az első köbméternyi kavicsos, laza talaj kiemelkedett a barlang feketeségéből, Steinbock megvakargatta turcsi kis malacorrát. - Adtunk egy pofont az ördögnek. - Csak nehogy vissza is adja - dörmögte Karatas lecsüccsen-ve a bejárat mellé, mint aki el sem akar mozdulni onnét, amíg a barlang fel nem tárja minden titkát. Dél felé járhatott az idő, amikor Crowley leállította a markolót és kimászott a napfényre. Ráhunyorgott a térképet szorongató Karatasra, aztán széttárta a karját. - Magam részéről befejeztem. Nem tudok beljebb menni a géppel. . . : . . - Talált valamit? " - Csak ami itt van a bejárat mellett. Onnan fentről hordta le a víz. Szerencsére egészen laza a talaj, nem lesz nehéz átásni magunkat rajta. - Maga szerint mennyi föld lehet még odabent? - Alig valami. Az is az Isten csodája, ennyi hogy férhetett be. Karatas felpattant és lehajította a kezében tartott papírokat a sziklatörmelékre. - Indulhat a rohamcsapat. A rohamcsapat magából Karatasból, Steinbockból, Bronson Stóckwellből és John Harrisből állt. Bár Mayfield is ajánlkozott, Karatas elutasította a kérését. -^Maga csak maradjon idekint. Ha rám dől a föld, engem könnyen pótolhatnak, orvosra azonban szükségük lehet még. Crowley megcsóválta a fejét. - Nem kell idegeskedni. Szerintem egy óra múlva akár be is sétálhatunk a csodák birodalmába. Nem rajta múlott, hogy nem így történt. A tettes egy jókora kőtömb volt, amely úgy beszorult a járatba, hogy emberi erővel ki nem lehetett volna mozdítani a helyéről. Steinbock szaladt bele vigyázatlanul az ásójával, s még akkor is sziszegve a kezét rázogatta, amikor a többiek sorban odagyűltek köré. - Ez meg mi a fene lehet? Karatas megütögette a kő oldalát. - Fentről görgette le a víz. Ki tudja, milyen erők munkálkodtak itt. - Éppen erről van szó - mondta Crowley, aki ott lábatlanko-dott mögöttük. - Ha kitágítjuk a járatot, hogy be tudjak jönni a géppel, megpróbálhatnám szétfúrni. Karatas megrázta a fejét. -Legalább egy hétbe kerülne. Nincs valami jobb ötlete? Crowley már-már kimondta Harris nevét, de mivel látta, hogy a vegyész hallgat, mint libakaki a fűben, ő maga is befogta a szá-ját. - Szóljanak Fletchemek - mondta végül Karatas. Crowley maga ment Fletcherért. Éppen Pussy Frank társaságában találta, a legközelebbi ikerdomb aljában, meghitt beszélgetésbe merülve. Amikor megpillantották Crowleyt, mintha icipicit eltávolodtak volna egymástól. A kő körüli foglalatosság akarva-akaratlanul jóval nagyobb publicitást kapott annál, mint amekkorát Karatas és Steinbock szeretett volna. Karatasban ekkor merült fel először a kétség, hogy talán több a civil az expedíciójában, mint amennyit a kutatás célszerűsége elbírna. Fletcher megtapogatta a követ, megvizsgálta a mennyezetet, aztán megrázta a fejét. - Érthetetlen. - Micsoda? - kérdezte Steinbock. - Hogy miképpen került ide ez a kő. 382 383 - Egy árvíz, vagy gátszakadás ragadta magával. - És bedugta a barlangba? Ott kellene hevernie a patak mentén, vagy a dombok lábánál. De itt? Mintha valaki szándékosan hozta volna ide. - Megütögette a kő oldalát, aztán figyelő tekintetek kereszttüzében nekidöntötte a hátát a kő rücskös felületének. - Tudják, mire emlékeztet engem ez a barlang? Egy eldöntött palackra. Szűk bejárat - ez a palack szája -, a palack belseje maga a barlang, a kő pedig... - A dugója - fejezte be a mondatot Mrs. Mayfield. - Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy szántszándékkal dugta be valaki. Aki nem akarta, hogy bárki is lemenjen oda. - Pedig mi lemegyünk - mondta nagyon határozottan Kara-tas. Nem fűzött senki kommentárt a megjegyzéséhez, de arról tudat alatt valamennyien meg voltak győződve, hogy ehhez még annak is lesz néhány szava, aki az irdatlan követ bedugaszolta a járatba. 11 Röviddel a sebtében elfogyasztott konzerv-ebéd után néhányan összejöttek Karatas sátrában. Az expedíció vezetője gondterhelten bámult maga elé, majd Crowleyra pislantott. - Maga mit javasol? - A fúráson kívül más nem jut az eszembe. Sajnos, nem elég hosszú a markolókanál nyele ahhoz, hogy rászerelhetném a fú-róbereridezést. - Ez áz út j árhatatlan - legyintett Fletcher. - De talán van egy másik lehetőség is. A robbantás. - Nem túlságosamiagy f aiat ez a kő? - bizonytalankodott Karatas. - Azonkívül azt is kockáztatjuk vele, hogy beomlik az egész. Ráadásul... - Itt aztán el is hallgatott. Nem akarta elmondani, ami ott motoszkált a szíve mélyén: hátha ez a barlang gondosan megkonstruált valami, előrelátóan megtervezett formával, éppen azért, hogy azok a titokzatos jelenségek, amelyeknek a nyomába szegődtek, még jobban érvényesülhessenek benne. Karatas arra gondolt, mi történne, ha ismeretlen bolygóról idetévedt földönkívüliek találnának valahol egy templomi orgonát és vizsgálgatni kezdenék. Kihúznák egyik sípját a másik után, lefeszegetnék a billentyűit - egyszóval alkalmatlanná tennék ar- 384 ra az isteni célras amire tervezték. Nehogy ők is így járjanak a barlanggal. Barbár kezekkel szétrombolják azt, amit a múlt ködébe veszett emberelődök terveztek. Fletcher mintha megértette volna főnöke vívódását, megnyugtatón elmosolyodott. - Nem teszünk tönkre semmit. És nem is a követ fogom felrobbantani. Észrevették, hogy mennyire laza alatta a talaj? Nem vették észre. Ők csak a követ és a falat mustrálgatták. - Figyeljenek ide - magyarázta tovább Fletcher. - A dugó nem egészen passzol a palack nyakába. A barlang talaján egy cirka hatvan centis árok fut végig, amelyet feltehetően az évmilliókkal ezelőtti sziklamozgások hoztak létre. Ez aztán később törmelékkel töltődött fel. Ezen fekszik jelenleg a kő. Ha a törmeléket ki tudnám fújni alóla. - Lapáttal nem lehet? - Ahhoz túl tömör. Karatas mélyet sóhajtott. - Vállalja a kockázatot? - Természetesen vállalom. De Mr. Harrisre is szükségem lesz hozza. - Máris a magáé. Még a kora délután folyamán Harris és Fletcher kiszámolták azt a robbanószer mennyiséget, amellyel kirobbanthatják a törmeléket a kőtömb alól. Ezalatt odakint a patak partján a Nap lejjebb ereszkedett az égen, s a fák zörgetni kezdték a leveleiket, mintha üdvözölték volna a hamarosan beköszöntő, kora nyári éjszakát. Sajnos senki nem figyelt a természet rezdüléseire. így aztán azt sem vették észre, hogy furcsa, idegborzongatóan hideg fuvallat szökik be a hegyek csúcsáról az ikerdombok közé. 12 Mayfieldnek nem akadt semmi dolga, így aztán kisétált a patak partjára, az alkalmat lesve, hogy találkozhassak Rosalie-val. Olyan elképesztőnek találta a helyzetét, hogy jószerével el sem hitte. Mintha egy gonosz álom közepébe került volna, s ha nem lett volna orvos és nem tudta volna pontosan megkülönböztetni 385 a látszatot a valóságtól, talán véresre csipkedte volna a karját, hogy ébredjen már fel végre ebből a rémálomból. De hát mi az ördögöt is követett el Judy és a gyerek ellen? Addig a pillanatig, amíg Pussy Frank és a régészek be nem törtek az életébe, rendben ment minden. Olyan rendben, hogy akár amerikai mintacsaládnak is tarthatták magukat. Az a néhány gyenge pillanat pedig, amelyben megkörnyékezte az ördög, említésre sem méltó. Hiszen még meg sem fogta Laura kezét. Nem történt több köztük, mint Helga Dunn és közte, amikor két álló évig epekedett a lány után. Végül aztán egyszer hazakísérhette egy táncos bulit követően, de még mielőtt megcsókolhatta volna, Helga már bent is termett a kertjükben. Ebből világosan megérthette, hogy Helga Dunn-nak nincsenek komolyabb tervei vele. Egyszerűen képtelen volt felfogni a történteket. Pussy Frank tette volna tönkre az életüket? Nem, ez sem hihető. Bár Judy kedveli a barátnőjét, ennek ellenére nem hiszi, hogy Pussy lenne az oka bárminek is. Judy nem az a fajta, aki hagyja magát befolyásolni. Akkor meg mi a pokol okozhatta benne ezt a megmagyarázhatatlan lelki válságot? Hirtelen Rosalie bukkant fel a patak másik partján. Rámosoly-gott és odaintett neki. A kislány vissza akart inteni, de aztán gyorsan lekapta a kezét. Mayfield szíve összefacsarodott. Amitől mindig is a legjobban félt, bekövetkezett. Hogy egyszer majd felbomlik a családja és idegen ember fogja felnevelni a gyerekét. - Idejössz, Rosalie? Rosalie a dombokra nézett, aztán kinyújtotta az ujját. - Hárman vannak, látod? - Látom. - Téged is megcirógattak? Mayfield meghökkent. -Kik? - Hát ők. A dombok. -Téged igen? Rosalie bólintott. - Engem a fák szoktak - mondta Mayfield. A kislány ingerülten rázta meg a fejét. - Buta vagy. A fák nem simogatnak. Közel mész hozzájuk és az ágak hozzád érnek. Az nem simogatás. 386 Mayfield torka elszorult. A kislány türelmetlen magyarázatában Judy hangjára ismert. - Ezt nem tudtam - mondta nyugodt hangon. - Azért, mert sók mindent nem tudok, még nem vagyok buta. - De az vagy! - toppantott a kislány. - És a vízben sem érezted őket. - Kiket? -kérdezte Mayfield. - Barbara néni meghalt? Mayfield nagyot nyelt. '' - Meg, kicsim. -Megnézhetem? - Elvitte a víz. - Hazudsz - mondta a kislány és megfordult, hogy átfusson a hídon. - Apa hazudik, apa hazudik, Mayfield doktor hazudik... Mielőtt Mayfield magához térhetett volna, már el is tűnt a bokrok között. 13 Fletcher végighúzta a gyújtózsinórt a már kiásott mintegy tíz méteres szakaszon, aztán babrált valamit a robbanótöltettel. - Biztosak a dolgukban? - kérdezte aggódva Karatas a bejárat felől. Fletcher elégedetten végignézett a művén, majd kisétált a professzorhoz. , - Azt kérdeztem, biztosak a dolgukban? - Már amennyire robbanószerekben egyáltalán biztos lehet az ember. Remélem, nem lesz nagy zűr belőle. - Nem lesz semmi baj - mondta Harris, letörölgetve a szemüvegéről a port. - Akkor hát... Allah nevében előre! - vezényelt Karatas. Halk pukkanás hallatszott, amikor felrobbant a Fletcher és Harris által fabrikált robbanószerkezet. Némi por és apró, lehulló kődarabok jelezték csupán, hogy mégis történt odabent valami. - Ennyi volt az egész? - kérdezte csalódottan Pussy Frank. - Biztos, hogy felrobbant? - aggodalmaskodott Karatas. Csak akkor nyugodott meg, amikor a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. Kesernyés, ködszerű valami úszott a levegőben; szaga az érett man- 387 góéra emlékeztette a régészt. Karatas, amint a nagy kőhöz ért, lehajolt, majd elégedetten elfüttyentette magát. - Maguk aztán igazi varázslók, Fletcher. Sorban valamennyien meggyőződhettek róla, hogy a geofizikus és Harris valóban érti a dolgát. Nem történt semmi egyéb, csupán a légnyomás kisöpörte a hatalmas kő alól a törmeléket. Karatas arcán eközben csalódottság váltotta fel kezdeti örömöt. * -Túlkeskeny. . Fletcher megnyugtató mosollyal kapirgálta meg a kőtömb alját. - Ki lehet tágítani. Látják ezt? -Mit kellene látnunk? - kérdezte hason csúszva Steinbock. - Legalább tíz centi vastag a rátapadt törmelék, amelyet a robbanás sem vitt le róla. Ha lekaparjuk, bemászhatunk a barlangba. - Te jóságos isten! - nyögte Sandra Flint. - Ezen a lyukon át? Steinbock bevilágított a lámpájával, aztán csalódottan megrázta a fejét. -Sötét a vége. - Nyilván maradt benne némi szemét. Karatas felállt és csípőre tette a kezét. - Mára befejeztük. Holnap majd tovább dolgozunk rajta. Remélem, addig nem ér bennünket kellemetlen meglepetés. Csalódnia kellett. Alig tettek meg öt-hat lépést visszafelé, máris rá kellett jönnie, hogy a remények olyanok, mint a pipa-füst. Gomolyognak, gomolyognak, aztán egyszerre csak semmivé foszlanak szét. 14 Fletcher lehajolt a bejárat előtt és felvett valamit a földről. Mayfield jól látta, hogy a geofizikus arcán-meghökkenés hullámzik át, majd az időközben felbukkant holdra nézett. A holdkorong ismét ott ült az ikerdombok felett, bőkezűen szórva rájuk a fényét. Mayfield Fletcher mellé settenkedett és a füléhez hajolt. - Talált valamit? Fletcher sóhajtott, miközben felemelte két ujját, mintha a győzelem szokásos jelét mutatná felé. Ujjai között azonban ott sötétlett valami. Kerek, gömbölyű, golyószerű. 388 - Kőgolyó. Kiváló parittya-lövedék. - Te jó isten! - nyögte Mayfield. Fletcher zsebre vágta a golyót és a szeme fölé ernyőzve a kezét, felnézett a sziklafalra. Mayfield követte a tekintetét, majd úgy érezte, hogy megroggyan a térde, mint kicsi korában, Hal-loweenkor, amikor a nagyobb gyerekek meggyújtották a töklámpákból készített halálfejeket. A csonkaujjú kéz a sziklán úgy ragyogott a Hold ezüstös fényében, mintha neoncsövekből készítették volna. Egyetlen másodpercre azt hitte, hogy a mutató-ujja egyenesen Fletcherre mered. Ekkor már valamennyien észrevették, hogy nincs rendben valami körülöttük. Amikor pedig Steinbock is lehajolt a fűre és felvett egy kőgolyót, elszabadult a pokol. Mindenki kiáltozott, a sziklafalra mutogatott - mintha valamennyien megfeledkeztek volna a barlangról. Az azonban nem hagyta, hogy hosszú időre megfeledkezzenek róla. 15 Karatas bádogcsészéket osztott ki, aztán sorban teát töltött beléjük. Crowley ugyan reménykedett benne, hogy valami kis bélés is kerül az italukba, a professzor azonban nem igyekezett előszedni a whiskysüvegeit. S valahogy a többiek sem hiányolták. Komor tekintettel bámulták Karatas padlóra terített, olcsó, indián szőnyegét, mintha a világ legszebb motívumait fedezték volna fel rajta. - Légy pottyant a levesünkbe - szólalt meg a főnök, amikor kifogyott a csészéjéből a tea. - Úgy vehetjük, hogy vereséget szenvedtünk? - Egyelőre - mondta Fletcher. - Az a kérdés, hogyan tovább? North behunyta a szemét, majd dünnyögve megszólalt. - Miss Ajvazjannak ismét fáj a feje. - Az enyém is - sóhajtotta Karatas. Más nem csatlakozott hozzájuk, többek között Fletcher sem, pedig ő is újra érezte azt a tompa sajgást a koponyájában, amely-"egy csapásra megszűnj amint Sandra Flint nyílvesszejével becsukta a kinyílott ablakot. - Hol marad Sandra? 389 - Azonnal itt lesz. Ott is lett. Alig rakták össze a poharaikat, Sandra Flint máris felbukkant az ajtóban. - Csőd - mondta köszönés helyett. - Totális csőd. - Ez mit jelent? - kérdezte Karatas. - Egészen pontosan azt, hogy nem tudok mit kezdeni az ablakkal. - De mikor olyan ügyesen csinálta - sóhajtotta Mayfield. Sandra megrázta a fejét és a doktorra nézett. - Figyeljen ide, doki, nem velem van a zűr. Én egy szaró legyet is eltalálok a sziklafalon. Ezerből ezerszer eltalálom az ablakot is. - Akkor hát mi a baj? - Az, hogy nem megyünk vele semmire. Az az ablak túlságosan kinyílt, érti? Mondhatnám úgyis, hogy kitárult. Túllendült azon a ponton, amikor még kezdhetnék valamit vele. Ha soká lövöldözöm, legfeljebb annyit érek el, hogy lepotyog róla az összes moha. Karatas felállt és hátra tett kézzel sétálni kezdett azon a másfél négyzetméternyi helyen, ami még üresen maradt a sátorban. -Egy-null a javukra. Fletcher elővette a kőgolyót és ráfektette a tenyerére. - Akárki is csinálja, pokoli ügyesen végzi a dolgát. - Álljoncsak meg a menet! - emelte fel a kezét Sandra Flint. - Végezzünk egy kis emlékezet-gyakorlatot. Addig lőtték le a vesszőt a falról, amíg mi bent tébláboltunk a barlangban. Következésképpen csak olyan tehette, aki nem volt odabent. - Logikus - mondta Fletcher. - Akkor menjünk sorjában. Ki volt odabent? - Inkább ki nem volt? - Maradjunk az elsőnél - javasolta Karatas. - Kezdem magammal. Én odabent voltam, akárcsak Steinbock professzor. Ráadásul végig. Fletcher megrázta a fejét. - Rosszul csináljuk. Azt kéne megállapítanunk, ki nem ment vissza a robbanás- után. Erre viszont már nem emlékezett egyikük sem. . Karatas végül is legyintett és az asztalkára ütött. - Hagyjuk a fenébe, nem megyünk vele semmire. 390 North, aki eddig csak hallgatott, sóhajtott egy nagyot, aztán felemelte a kezét. - Jöjjenek ki velem, kérem, a sátor elé. Ne csodálkozzanak, mutatni szeretnék valamit. Nem kellett többet menniük százötven lépésnél, hogy észrevegyék, amit mutatni akar. Odafent a sziklafalon lángolni lát-'; szőtt a kézlenyomat. - Úristen! - suttogta Karatas a halántékához nyúlva. - Elképesztő. Mintha kés böködné az agyamat. - Vajon miféle festék lehet ez? - töprengett Sandra Flint. Harris, a vegyész megcsóválta a fejét. - Semmilyen. - Hogyhogy semmilyen? - Ezt nem festék csinálja. -Hátmi? - Talán valami sugárzás. - Remélem, nem radioaktív. - Ez esetben jelezni kellett volna a műszereinknek. North azonban nem a kézre akarta felhívni a figyelmüket, hanem lemutatott a homokos fűre. - Itt figyeltem fel rá. Valamennyien egyszerre néztek a lábuk elé. Aztán egyszerre kiáltottak fel, meglepetéssel és rémülettel teli hangon, amikor megpillantották a homokon egy kis elefánt lábnyomait. 16 - Hát ez őrület! - nyögte a homlokát törölgetve Karatas.—Újra az elefánt. Lehet, hogy tömegszuggesztió áldozatai vagyunk? Sem a kéz nincs a falon, sem a nyom a homokon, csak mi látjuk itt őket? - Elméletileg lehetséges lenne - mondta North, majd előhúzott a zsebéből egy fényképet. - Az imént csináltam polaroid-dal. Márpedig ha nem lenne itt a nyom, a képen sem látszana. Fletcher lehajolt és a nyomokra bökött. - Itt toporgott. Valószínűleg itt szedte elő a zsebéből... - Hol van az elefántoknak zsebük? Amire maga gondol, az a kenguru. - Akkor a füle mögül húzta elő. Az viszont van nekik, még- 391 hozzá nem is akármekkora. Belerakta a parittyájába a golyót, aztán előbb lelőtte a nyílvesszőt a szikláról, majd egy másik'go-lyóval kinyitotta az ablakot. . - Azt már meg sem kérdezem, hogy melyik lábával pörgette meg a parittyát. Az elsővel vagy a hátulsóval? Karatas leült a fűre és a halántékára szorította a tenyerét. - Úristen! Nem bírom tovább. Olyan pokoli fejfájás jött rám, hogy... hánynom kell tőle. Fletcher összenézett North-szal, aztán nagyot kiáltott - Futás! Meg sem álltak Karatas sátráig. Ezúttal azonban a sátorponyva sem nyújtott enyhülést. A professzornak csökkent ugyan valamelyest a fejfájása, de még mindig túl volt azon a határon, hogy irányítani tudta volna az eseményeket. Fletcher, bár ő maga is úgy érezte, hogy kis, pirossüveges törpék dolgoznak a fejében apró kalapácsaikkal, remegő kézzel a zsebébe nyúlt és zöldcsíkos tablettásdobozokat húzott elő belőle. - Fájdalomcsillapító. Kapjon be gyorsan mindenki egyet. Mayfield nem sietett a tabletták után nyúlkálni. Jóllehet, amikor odakint álltak a holdfényben, az ő fejét is megérintette valami fájdalmas kis görcs, de igen hamar el is múlt. - Mi a csoda lehet ez? -kérdezte remegő hangon Sandra Flint. Mintha az is benne lett volna a hangjában, hogy: emberek, hova az ördögbe hoztatok? Ha tudtam volna, mi vár rám, eszem ágában sem lett volna idejönni. - Nyilvánvalóan valami sugárzás - mondta Fletcher. - Egyelőre fogalmam sincs róla, micsoda. Mindenesetre holdfénynél érvényesül leginkább a hatása. - Vajon miért? - Talán mert ekkor végezték a szertartásaikat. -Kik? - Akik ezt a berendezést csinálták. Nem véletlenül mondtam, hogy a barlang egy hatalmás palackra hasonlít. Ő, a völgy, valamint a dombok, szerves egys.éget alkotnak. Egy hatalmas, természetes eszközökből készített gépet-talán transzformátornak is nevezhetném -, amely felerősíti a Föld energiáit és szétszórja a környéken. Talán kissé bizarr a hasonlat, de úgy mászkálunk benne, mint elefánt a porcelánboltban, jóllehet ezúttal más 392 az elefánt. Képzeljék el, ha a röntgenorvos minden biztonsági berendezés nélkül végezné a munkáját. -Elképzelhető, hogy... mi is... megkaptuk a magunkét? -kérdezte remegő hangon a lány. - Nem tudom - ismerte be Fletcher. - Csak reménykedhetünk benne, hogy nem. Talán csak mellékhatás az, ami bennünket ér. - Mellékhatás is lehet halálos. Erre aztán már nem volt Fletchernek válasza. Egészen addig hallgatott, amíg Karatas elő nem halászott a zsebéből egy szivart és a szájába nem dugta. Hasonlatosan a katonához, aki égő cigarettával a szájában, hetykén rohan bele a biztos halálba. - Viszont van egy támpontunk - folytatta Fletcher. - Arról, ugye, felesleges beszélnünk, hogf gyanúink szerint van köztünk valaki, aki... hm... az ő emberük. Az, aki meg akar ölni mindnyájunkat. - Akár többen is lehetnek - mondta Crowley s maga is meglepődött, hogy enyhe fejfájáson kívül nem érez már semmit. Legkevésbé félelmet. Fletcher összenézett North-szal, aztán újabb dobozokat pakolt elő feneketlen zsebéből. - Amennyire lehetett, megpróbáltunk felkészülni a veszélyes helyzetekre, bár mindig adódhatnak előre nem látható problémák. Depresszióra, dührohamokra, öngyilkossági kísérletekre gondolok. Megszereztünk egy olyan gyógyszert, amelyet rövidesen skizofrénia kezelésére alkalmaznak majd. Két tablettát kell bevenni belőle naponta. Most folyik a klinikai kipróbálása, éppen ezért, aki lenyeli, kétségkívül vállal vele bizonyos kockázatot. - Jöhet bármilyen kockázat, csak múljon végre már el ez a ro-hadék fejfájás -jiyögte Sandra Flint. Fletcher meghökkenve tapasztalta, hogy a mindig vidám, okos lányt milyen sebesen hatalmába kerítette a csohkaujjú kéz., , - Azt azért még el kell mondanom, hogy egyes esetekben a gyógyszer mellékhatásaként hallucinációs jelenségek léphetnek fel. Kérem, aki ilyesmit észlel, azonnal szóljon nekem. -Majd ha kis elefántot látok, kiabálok - bólintott eltorzult arccal Sandra. -Mindenki beveheti a ma éjszakai adagját. Remélem, hatni fog. Éppen Sandra Flint nyelte le a tablettáját, amikor kivágódott 393 az ajtó, s eszelős sikoltozás kíséretében Judy van Zanten rontott be rajta. Kezében jókora konyhakést szorongatott, szemei vérben forogtak, homlokáról dőlt a verejték. Harákoló lihegés kíséretében végigpillantott a jelenlévőkön, majd Mayfield doktor- ra vetette magát. Bár Fletchernek a tompa fejfájás következtében jelentősen lelassultak a reflexei, azért annyi lélekjelenléte még maradt, hogy gáncsot vessen az asszonynak. Mrs. Mayfield elterült a szőnyegen. Fletcher melléje guggolt és megpróbálta elvenni tőle a kést, de ekkor Pussy Frank vágódott be a sátorba jókora pisztollyal a kezében. Fletchernek ugrott és egyszerűen letépte Judy hátáról. Mire a geofizikus kinyitotta a szemét, Judy késének az éle már Mayfield doktor nyakán pihent. Meg akarta mozdítani a kezét, de Pussy Frank rátaposott. 17 Mayfield doktor meg volt győződve róla, hogy nem a feleségét, hanem egy fúriát lát maga előtt. Hol volt már Judy van Zanten legendás szépsége és kedvessége! Haja csapzottan és gondozat- * lanul hullott a szemébe, s Pussy Frank sem volt már az a csinos, divatos barátnő, mint amikor felbukkant a házuknál. Szemét vörös erek hálózták be, arcára kiült a csillapíthatatlan fájdalom. - Maradj békén, mert agyonlőlek! - sziszegte Fletcher képébe, amikor az megpróbált felülni. - Szétloccsantom az agyad! Judy összegörnyedt, majd sikoltozni kezdett. Olyan erővel, hogy Growley azt hitte, azon nyomban megáll a szívverése. - Hova hoztál bennünket, Mayfield? Hova hoztad a gyerekedet, te állal? Kiesik az agyam a fejemből a fájdalomtól és te nem vagy sehol. Felénk sem nézel, mert azzal a kurvával henteregsz. Ebből elég volt, Mayfield! Elvágom a torkodat... el én, te undorító féreg! : Mayfield megérezte, hogy itt a vég. Történt valami Judyval és Pussyval, ami emberből szörnyeteggé változtatta őket. Fletcher megrázta Pussy Frank vállát. - Van nálam... gyógyszer. A kés beleszaladt Mayfield nyakába. Vér serkent a vágás nyomán^ az asszony alighanem fültől-fülig átmetszette volna a doktor torkát, ha Pussy egyetlen ütéssel ki nem veri a kezéből. 394" - Hol a... gyógyszer? - ordította elkeseredetten. - Milyen... gyógyszer? Fletcher remegő kézzel nyújtott felé egy dobozt. -Csakkét... tablettát. Judy felsikoltott és a doboz után kapott. Kirántotta Pussy Frank kezéből, keblére szorította, aztán Mayfieldet és a konyhakést feledve, kiugrott a sátorból. Pussy Frank utána. Mayfield doktor habozott néhány pillanatig, majd vérző nyakára tapasztva a kezét, ő is kitántorgott a szabadba. Sandra Flint tenyerébe temette az arcát. -Uramisten! A csonkaujjú kéz gúnyosan világított a sziklafalon. 18 Amikor Mayfield bebotladozott a nyitott ajtón, Judy már Rosa-lie ágya mellett térdelt. A kislány éppen vizet ivott. Amint észrevette az ajtóban Mayfieldet, felsikoltott és az anyjához bújt. - A fekete ember! Mayfield doktor tett néhány bátortalan lépést előre. - Én vagyok az, kicsim - mondta halk, megnyugtató hangon. - Apa van itt. • - Menj innen! Menj innen! - sikoltotta a kislány és összeszorított öklével ütni kezdte a takaróját. - Nem akarom, hogy itt légy! Rossz ember vagy! Te vagy a fekete ember! - Én az apád vagyok, Rosalie. Apu, akivel annyit játszottál a sziklánk alatt a virágok között... - Nem is vagy az apám! - kiáltotta a kislány. - Te a fekete ember vagy. Nekem nincs apám. Nincs, nincs, nincs! - Vizet! - hörögte Judy. - Még vizet! Pussy Frank a sarokban álló vizeskannához ugrott, belemerítette az üres poharat és odanyújtotta az asszonynak. Judy elvette, majd a másik kezét Rosalie alá csúsztatta. - Emelkedj fel egy kicsit... kincsecském. - Nem bánt, anya? - Nem bánt, kicsim. Nem engedem, hogy bántson. - Mayfield felé fordult eszelős gyűlölettel az arcán. - Hányat adjak neki? - Egyet - mondta Mayfield. 395 - Nyeld ezt le, kicsikém. Meglátod,'jobban leszel tőle. - Nagyon fáj a fejem, anya - panaszkodott a kislány, átkarolva Judy nyakát. - Ettől el fog múlni. Apa hozott ide bennünket, kicsikém. Apa hozott erre a csúnya helyre. Nemsokára elmegyünk innen és többé nem fog fájni a fejed. Csak vedd ezt be, kincsem. Rosalie engedelmesen lenyelte a tablettát, közben olyan pillantást vetett Mayfieldre, hogy az majd rosszul lett tőle. Mintha egy döglött egeret vett volna észre a sátorajtóban. Mayf ield tett még egy kísérletet, hogy beljebb lépjen, de Pussy felkiáltott. - Ne közeledjék, kérem! Jöjjön ki, beszélni akarok magával. Pussynál már nem volt fegyver: Mayfieldnek fogalma sem volt róla, eltette-e valahova, vagy egyszerűen csak elveszítette. Összetörve, az ájulás határán, vánszorgott ki a sátorból. Nekidőlt a ponyvának és talán zokogni kezdett volna, ha Pussy utol nem éri. A lány megtorpant mellette és a fejét csóválva ránézett. - Nagyon sajnálom. • - Mit sajnál? - kérdezte Mayfield. - Hogy szétdúlta az életünket? Pussy megsimogatta a halántékát, aztán megkönnyebbülve felsóhajtott. - Hála istennek, már sokkal jobban vagyok. Azt mondta, szétdúltam az életüket? Ne legyen hozzám igazságtalan. Nem én tehetek róla. -Hát ki? - Ezt ne tőlem kérdezze. Ha egy házasság megromlik, mindig ott van a penész a lekvár alján. - Úgy gondolja, hogy a mi házasságunkban én voltam a penész? - Figyeljen ide, Sean - tette Pussy Mayfield karjára a kezét. - Nem akarok a döntőbírájuk lenni. Nekem Judy van Zanten a legjobb barátnőm volt az iskolában és az is marad. Éppen ezért a következőket mondom magának: hagyja békén, különben megölöm. Habozás és sajnálat nélkül szétdurrantom a fejét. És hogy félreértés ne essék: nem az a rohadék fejfájás beszél belőlem. - Álljon csak meg a menet! - tiltakozott elkeseredetten Mayfield. - Én hagyjam békén? Ki rontott be Karatas sátrába, én vagy maguk? , - Ne lovagoljon már ezen. Lépjen ki Judy életéből, méghozzá sürgősen. Mondhatnám úgy is, hogy kopjon le. - Mayfieldre nézett,.majd gúnyosan elhúzta a száját. - Nem vagyok kegyetlen szívű, Sean, egy kutyát sem tudnék bántani, de ahogy most a nyakára nézek, nem tudok másra gondolni: remélem, elvérzik, vagy fertőzést kap. Különben meg sem köszönte, hogy megmentettem az életét. . - Maga nem az én életemet mentette meg, hanem Judyt a börtöntől - mondta Mayfield keserűen. Pussy Frank elmosolyodott. -Viszlát, Sean. Ajánlom, hogy a gyerekhez se közeledjék. Annak a kislánynak most nyugalomra van szüksége. Neki maga mostantól kezdve a fekete ember, és az is marad. Ne akarja tönkretenni. Miután Pussy visszatért Judyhoz, Mayfield még jó ideig lehajtott fejjel toporgott a sátor mellett, mintha hallgatózna. Észre sem vette, hogy egy bokor mögül Laura Fischbach figyeli minden mozdulatát. 19 Pedersen az ágyán feküdt a sátor mennyezetére bámulva. Nem sokkal korábban kezdtek csillapodni a fejét hasogató fájdalomrohamok. A kopogtatást azért még nem hallotta meg, csak akkor ocsúdott fel, amikor Latira ott állt már mellette a sátor közepén. -Hogy vagy? - Megjárja - dörmögte Pedersen. - Tíz perce még azt hittem, végem. Mintha egy rézmozsárban törték volna az agyamat. Hát te? - Túl vagyok a nehezén. Mayfieldnél azonban nagy a baj. Azt hiszem... Pedersen azonban egyelőre nem tudhatta meg, mi a baj Mayfield doktorral. A sátor közelében felhangzó fájdalmas kiáltás, majd nyüszítő sírás Laurába fojtotta a szót. Rémülten a régészbe kapaszkodott és kiráncigálta a sátorból. Jóllehet a Hold bőkezűn szórta ezüstjét a sátrak környékére, az első pillanatokban semmit sem láttak. A következő másodpercben Simoné de Broca bukkant fel előttük a bokrok felé mutogatva. 396 397 - Jöjjenek gyorsan! Megöli magát! Pedersen rohant elöl, Laura mögötte. Simoné valamelyest elmaradva követte őket. Laura csak futás közben döbbent rá, hogy a lány arcán karmolásnyomok futnak végig. - Ott! Ott! - hallotta a háta mögött Simoné lihegő utasításait. -Most jobbra! Többé aztán már nem kellett irányítania őket: maguktól is felfedezték a földön kuporgó Martina Fordot. Martina egy lapos kő előtt kucorgott, ráhajtva a fejét. Laurát némiképpen Mária Antoinette kivégzésére emlékeztette a jelenét. Csak a hóhér és a nyaktiló hiányzott a lány feje fölül. Martina felnézett rájuk, amikor meghallotta lépteik dobogá-sát, de hogy valójában látta-e őket, arról Laura nem volt meggyőződve. Hátrahajtotta a fejét, majd teljes erővel a kőhöz vágta. Pedersen felszisszeht és érezte, hogy ismét belenyilall a halántékába a fájás. - Neee! - kiáltotta Simoné. - Neeee! Valami reccsent, majd Laura iszonyodva látta, hogy vér csordul le a kő oldalán. Egyetlen ugrással Martina mellett termett, megragadta a karját és megpróbálta elráncigálni a kőtől. Martina azonban könnyed mozdulattal félreseperte. Laura most értette csak meg, hogy Simoné miért rohant hozzájuk segítségért. - Segítsetek! -kiáltotta feltápászkodva a földről, és újra Martinához ugrott. Ezúttal már Simoné és Pedersen is csatlakozott hozzá. így is csak néhány perces dulakodás után tudták megfékezni a lányt. Martina villámcsapásszerűen elhagyta magát. Lábából kiszállt az erő, szeme fehérbe fordult: úgy lógott Laura és Pedersen karján, mintha meghalt volna. 20 Reggel kilenc volt, amikor Mayfield doktor megállapította Ha-milton halálát. Nóra Ajyazjan értesítette Karatast, hogy amikor teát akart vinni neki, holtan találta. Alaposan ki is borult tőle, mert még akkor is remegett a keze, amikor akadozó hangon beszámolt a történtekről az expedíció vezetőjének. 398 Karatas megtörölgette a homlokát és sápadtan hátradőlt a székén. - Számítottam rá és mégis... Azt hiszem, a halálra sosem lehet igazán számítani. Hol van Mayfield doktor? - Azt mondta, azonnal jön. - Remélem, nem akarja Hamiltont is vízbe dobni? Mayfield nem akarta. Ugyanakkor fogalma sem volt róla, hova tegye. Végül is Fletcher oldotta meg a problémát. Közölte, hogy Harris-szel szárazjeget készítenek, s ennek a segítségével a saját sátrában konzerválják a halottat. Mindenkit megkért rá: ha lehet, ne igen nyitogassák Hamilton ajtaját. Karatas kötelességének érezte, hogy a munka tényleges megkezdése előtt mindenkit meglátogasson. Steinbock ott botladozott mögötte, szimatoló, rövid kis orrával s kedves, mosolygós arcával enyhíteni igyekezett Karatas komorságát. Karatas Pussy Frank sátrában találta Rosalie-t és Judy May-fieldet is. A kislány a sarokban ücsörgött egy Barbie-babával a karján. - Hogy vannak? Judy ráemelte könnyekkel terhes tekintetét. - Azt hiszem... kikészültem. - Bevette a gyógyszerét? - Természetesen be, de... - A kicsi is? - Ő csak egyet kapott. - Nagyon jó. Részt óhajt venni a munkálatokban, Mrs. Mayfield, vagy inkább pihenni szeretne? Mrs. Mayfield a szájába vette a mutatóujját és rágni kezdte a körmét. -Én... igazán... nem is tudom. Hallott róla, hogy elköltöztem Mayfieldtől? - Igazán? - kérdezte Karatas meghökkenve. - Történt talán valami...? - Úgy éreztem... egyszerűen elegem lett belőle. - Hát ez a maguk dolga - mondta Karatas. - Azt tanácsolom, maradjon a kislánnyal a sátorban, vagy sétálgassanak egyet. - Elképzelhető, hogy hamarosan kiszabadítanak bennünket? Karatas kincstári mosolyt erőltetett az arcára. - Ez csak természetes. Minden pillanatban jöhetnek értünk a csendőrök. 399 I - Ugye, nem haragszik, ha akkor én... hazamegyek Rosalie-val? Azt hiszem, nem tudtuk pontosan, mit vállalunk. -Ezzel nincsenek egyedül - mondta komoran a professzor. 21 A többiek is megvoltak valahogy. Mindenki dolgozni akart, csupán Laura Fischbach vonta félre Karatast. - Kérdezni szeretnék magától valamit Fletcher gyógyszerével kapcsolatban. Árulja el nekem, meddig lehet szedni? Karatas megtörölgette a homlokát és az asszonyra'pillantott. - Tagadjak, vagy jobb, ha bevallom? Nos, tíz tablettáig tökéletesen biztonságos. Másképpen mondva, ennyit beszedhetünk mellékhatások nélkül. -És azután? - Fogalmam sincs róla - mondta nagyon határozottan Karatas. Laura tökéletes biztonsággal megérezte, hogy az expedíció tiszteletreméltó vezetője szemérmetlenül hazudik. Ugyanebben az időben Don North majdhogynem ugyanezt a kérdést tette fel Fletchernek. A geofizikus a sátor ajtajánál állt és a sziklára festett kezet bámulta, amely a napfényben gyakorlatilag elveszítette a csillogását, csupán a körvonalai látszottak a kövön. - Honnan szerezted a gyógyszert? - kérdezte North Fletchert. Fletcher visszafordult felé és nagyot sóhajtott. - Loptam. Nem adtak volna ugyanis belőle, kipróbálás alatt áll. ' - Hogy jutottál be egyáltalán a gyógyszerkutatóba?- - Bevitt valaki. -És? - Mit és? Olyan gyógyszert kerestem, amely oldja valahogy ennek az átkozott sugárzásnak a hatását. Az előző expedíció történetét elemezve, arra a felismerésre jutottam, hogy a csonkaujjú kéz ugyanazt a tünetcsoportot hívja elő, amit általában skizofréniának neveznek. Ekkor kezdtem keresni a gyógyszert. Tízet be lehet belőle venni minden gond nélkül. - És azután? - Azután kezdődnek a bajok. -Konkrétan? - Mit akarsz hallani? Az egyik kísérleti alany ki akart ugrani az ablakon, ráadásul az üvegen keresztül, a másik pedig összetörve a fali tükrét, megpróbálta elvágni a darabjaival a kísérletet vezető orvosnő nyakát. - Mi történt végül is velük? - Nem kaptak több tablettát és három nap múlva kiheverték a dolgot. ' ' - Eszerint van még négy napunk. - Éppen annyi. Ha csak nem jövünk rá a völgy titkára. - Ahhoz viszont ásni kell. -Ássunk. Ebben maradtak. 22 Laura Fischbach hosszú keresgélés után végre megtalálta a színes üveggömböt. Kémény tetején ücsörgő fekete kéményseprő vigyorgott a belsejében, hátán kunkori seprővel, az alatta elterülő város világító fényeit figyelve. Annak idején Ole Pedersen-től kapta, miután összeismerkedtek Koppenhágában. Ole egész idő alatt azt magyarázta neki, milyen csodálatos feladat, amire vállalkoztak, majd meg felajánlotta, hogy kiviszi a Tivoliba. Ott nyerte valami célbadobáláson - egészen pontosan már nem emlékezett rá, hogy karikát kellett-e dobálniuk, vagy labdát. Azóta mindenüvé magával cipeli, pedig egyáltalán nem biztos, hogy szerencsét hoz. Grimaszt vágott a vigyorgó kis pasasra, aztán letette az üveggömböt a sátor oldalához tolt faládára. Rászorította, s a másik kezében lévő kisfejű kalapáccsal módszeresen verni kezdte az oldalát, mintha csak ki akarná szabadítani a kéményseprőt szorult helyzetéből. Csak a sokadik csapásra kezdett el töredezni az üveggömb. Innentől fokozott óvatossággal dolgozott tovább. Attól tartott, hogy egy óvatlan ütése nyomán kettéreped. Szerencsére nem ez történt. Mindössze a gömb oldaláról vált le egy nagyobb darab, éles felületet hagyva maga után. Laura .elégedetten elmosolyodott, s a zsebébe süllyesztette a sérült golyót. Húsz perc múlva a nádas oldalában ücsörgött. Mivel Karatas 400 401 tíz órára hirdetett munkakezdést, volt még elegendő ideje. Az egyre melegebben sütő nap felé fordította az arcát és néhány másodpercre még el is bóbiskolt. Egy éles hangocska türelmetlen noszogatására ébredt. - Alszol, Laura néni? Laura kinyitotta a szemét és elmosolyodott. - Lehet, hogy egy kicsit elszundikáltam? - Itt nem szabad aludni. - Miért nem szabad? - Mert beesel a vízbe - mondta határozottan a kislány. - És belefulladsz. Lehúznak téged és megfojtanak. -Kik? . - Akik a vízben laknak. Nekem is megfogták a lábam, de csak játszottak velem. A felnőtteket azonban megfojtják. - Ők mondták ezt neked? -Tudom. - Felemelte a mutatóujját és Hamilton sátrára bökött vele. - Már ketten meghaltak. Ti is meg fogtok halni? , - Hát... nagyon nem szeretnénk - mondta Laura. - Pedig ők megbüntetnek benneteket. Iit járnak körülöttünk és... Ez meg micsoda? Laura beszélgetésük közben előhúzta a zsebéből az üveggömböt és mintha véletlenül tenné, kétszer is feldobta a levegőbe. A kislány megbabonázva követte az üveglabda útját. - Üveggolyó - mondta Laura. - Tudod, ki lakik benne? -Ki? - Egy kéményseprő. Meg akarod nézni? - Persze. Laura a kislány kezébe nyomta a gömböt, majd erőteljesen rászorította az üvegre az ujjait. Rosalie élesen felkiáltott. -Ez fáj! Jaj... elvágta a kezem. - Felszikrázott a szeme, aztán meglendítette a karját és behajította a golyót a csak néhány lépésnyire kezdődő nádasba. - Csúnya gömböcske! Laura a zsebéhez kapott és kihúzott belőle egy papírzsebkendőt. -Biztos a kéményseprő csinált valami rosszat. Várj csak... megtörölgetem a kezed, így ni! Látod, már nem is vérzik. A kislány a nádas felé fordult. - Csúnya kéményseprő! Csúnya, mint apa. Bele fogsz fulladni a vízbe. - Laurára pislogott és rábökött a mutatóujjával. - Te is. Laura elgondolkodva nézett utána. 402 23 Karatas azt hitte, egymás sarkát taposva versengenek majd a megtiszteltetésért, hogy ki legyen az első, aki bejuthat a barlangba, legnagyobb meglepetésére azonban, egyáltalán nem akadt önként jelentkező. Simoné de Broca meg is magyarázta, miért. - Ne haragudjék, de én restaurátor vagyok, nem vakond. Világéletemben utáltam lyukakban mászkálni. Ha muszáj, bemegyek, de sok jóra ne számítsanak. Steinbock elmosolyodott és a bejárathoz lépett. - Majd én. Amikor a Királyok Völgyében ástunk, volt alkalmam megtapasztalni az alagutakat. Ha beszorulnék, mentsenek ki. - Mivel? - kérdezte Crowley. Steinbock vékony, zöld színű zsinórt húzott elő az inge alól és a derekára kötötte. - Ezzel? Magát? - hitetlenkedett Crowley. - Ezzel még egy egeret se lehetne kiráncigálni. - Ha egyszer rántom meg, bejutottam a barlangba, ha kétszer, baj van. - Akkor mit csináljunk? - Imádkozzanak értem - mondta Steinbock és bedugta előbb rövidnyelű ásóját, majd a fejét is a nyíláson. - Nem látszik valami biztatónak. Mintha egy dinoszaurusz fenekébe másznék bele. Ahogy eltűnt a lyukban, Karatas megsimogatta a bajuszát. - Allah legyen vele. . - És velünk - tette hozzá Paul Banks. Fletcher mély sóhaj kíséretében lenézett a földre, aztán óriásit ordított. - Állj! Álljon meg, Steinbock! Jöjjön vissza azonnal! Mindenkiben meghűlt a vér. Karatas Fletcherre nézett, majd megrángatta a zöld zsinór végét. - Valami baj van? Fletcher szó nélkül a porral borított kőtalajrá mutatott, s rajta a lábnyomokra, amelyek halványan ugyan, de ezért jól kivehetően a lyuk felé vezettek. - Mi a fene történt? - ágaskodott a hátuk mögött Sandra Flint, aki nem látott tőlük semmit. - Beomlott a járat? - Annál sokkal rosszabb - nyögte Pussy Frank. - Odabent van akiselefánt! . 403 24 Ibrahim Karatas néhány kétségbeesett pillanat után magához tért. Nagyot rántott a zsinóron, majd reményvesztetten elhajította. - Megpróbálom kihozni v'alahogy. A zsinór vége többször is megremegett, mintha Steinbock rángatta volna odabent. - Jézusom! - nyögte Simoné elhaló hangon. - Ez ki akar jönni. Fletcher eltakarta a nyílást a bemászni készülő Karatas elől. - Hagyja csak, majd én. - Én akarok menni. Ez az én kötelességem. Pussy Frank Fletcherhez lépett és gyengéden eltolta a bejárattól. - Jobb lesz, ha én megyek. - Még csak az hiányozna - rázta meg a fejét Fletcher. - Jobban beférek, mint te. - Fogalmunk sincs róla, mi lehet odabent. - Azért megyek, hogy megnézzem. Pussy megmarkolta Fletcher karját, miközben Karatasra nézett. - Beszéljen már a fejével, főnök. Hiszen nekem van itt a legnagyobb gyakorlatom a lyukban mászkálásban. - Tréfál velem? - Eszemben sincs - tiltakozott Pussy Frank. - Nem említettem még maguknak, hogy a biztosítóknál a nyomozó-brancsban dolgozom? -Na és? - Fogalmunk sincs róla, mennyi lyukban megfordultam már életemben. Nem egyszer a kéménykürtőn kellett lemásznom, hogy meggyőződhessek róla, nem szándékos gyújtogatás történt-e. - Ne hazudj, Pussy! Pussy Frank szeme mintha elfelhősödött volna. - Kérlek, Ben, ezt ne mondd még egyszer. Különben eszem ágában sincs hazudni, vagy pláne hősködni. Egyáltalán nem érzek félelmet, ennyi az egész. Bemegyek utána és ha baja esett, kihozom. -És az elefánt? Pussy elmosolyodott. ' 404 -Ha odabent van, meg fogja bánni, hogy odadugta az ormá-nyát. Karatas megvakarta a feje búbját, aztán Fletcherre pislogott. - Engem meggyőzött. - Engem viszont egyáltalán nem - vitatkozott Fletcher. - Tegyük fel, hogy... Mielőtt befejezhette volna a mondatát, Pussy Frank eltűnt a nyílásban. Csak enyhén kesernyés kölnijének illata maradt utána. 25 Öt perc elmúltával Fletcher ledobta a lemberdzsekjét és elmarkolta a zsinór végét. Jókorát rántott rajta, majd amikor semmi visszajelzés nem érkezett, Northhoz fordult. - Ha negyed óráig nem adnék életjelt magamról, senki ne jöjjön utánam. Harris robbantsa ki a bejáratot. Mennyi időre van szüksége hozzá? - Nem sokra - mondta Harris. - De hogy mi történik azután, fogalmam sincs róla. Lehet, hogy beomlik az egész. - Akkor is meg kell próbálnia. Ebben a szempillantásban megmoccant a zsinór vége. - Él! - ordított egy hatalmasat Stockwell. - Nem olyan kislány ez, aki csak úgy feldobja a talpát. t Néhány percnyi feszült várakozás után felbukkant a nyílásban Pussy Frank feje. Fletcher odaugrott hozzá és a vállánál fogva kirángatta a lányt. Pussy Frank leginkább arra a kéményseprőre emlékeztetett, aki Laura üveggolyójának a közepében ücsörgött a kémény mellett. Arcát feketére festette a por, keze-lába remegett, s amikor Fletcher eleresztette, úgy csuklott össze, mint a rongybaba. Szerencsére többen is utána kaptak és egészen addig tartották, amíg csak erőt véve magán, ki nem bontakozott a karjaik közül. - Hagyjanak, kérem. Hagyjanak, már jól vagyok. Van valakinek egy kis vize? Karatas felé nyújtotta a kulacsát. Amíg Pussy ivott, mintha nein is lélegzett volna senki. Csend volt, csak egy madár énekelt a patak környékén. Pussy elvette a szájától a kulacsot, aztán visszaadta a pro- 405 fesszornak. Fletcher nyugtalanul állapította meg, hogy Pussy nemhogy megnyugodott volna a víztől, hanem egyre idegesebb lesz. - Megtalálta? - kérdezte végül Karatas. Senki nem tudta, mire céloz: magára a barlangra-e, vagy Steinbock professzorra. Pussy alig észrevehetően igent intett. -És? A lány sóhajtott és igyekezett összeszedni magát. Amikor megszólalt, olyan érdes volt a hangja, mintha sziklát reggelizett volna. -Bejutottam a rajzokhoz. Az maga... a csoda. Én még életemben... - A barlang falának dőlt és zokogni kezdett. - A rohadt anyjukat... a mocskos, rohadt anyjukat! Karatas félretaszította Fletchert és a lányhoz ugrott. Elkapta a vállát és rázni kezdte. Pussy, mint, egy élettelen kirakati bábu rázkódott a karjai között. - Szedje már össze magát, a jó istenit neki! Mondja, mi történt? Mi van Steinbockkal? Pussy felnézett rá, remegő szájszéllel, hatalmas könnycsep-pekkel a szemében. -Meg... halt. Karatas behunyta a szemét és ökölbe szorította a kezét. Úgy érezte, nyomban rászakad a barlang mennyezete. Pussy csak akkor nyugodott meg, amikor a doktor belenyomott egy nyugtató injekciót. -Nagyon kiborult-mondta fejét csóválva Karatasnak.-Judy majd ezért is engem fog okolni. - Mit ért azalatt, hogy kiborult? - kérdezte Karatas a lányra pislantva. Pussy üveges tekintettel a lyukra meredt, mintha azt várná, hogy Steinbock előbb-utóbb majdcsak kimászik belőle. -Idegösszeomlás. - Még csak ez hiányzott. Mit gondol, ki lehet belőle szedni valamit? - Fogalmam sincs róla - mondta Mayfield. - Az idegösszeomlás éppen annyiféle, ahányan megkapják. . Karatas odaguggolt Pussy mellé és megfogta a kezét. - Jól van, Miss Frank? A lány felnézett rá. A professzort megrémítette merev, közömbös tekintete. A hangja is érzelemmentes volt, mintha nem 406 is ő lett volna az, aki néhány perccel ezelőtt még elkeseredetten kiáltozott. -Jól. - Akar beszélni róla, hogy mi történt odabent? A lány szó nélkül biccentett, de nem mondott egyetlen szót sem. - Látta a festményeket? - kérdezte Karatas. Újabb bólintás. -Milyenek? - Szépek - mondta Pussy. .. - A kis... elefántot is látta? Pussy megrázta a fejét. -Nincs köztük elefánt. Azok nem elefántok* hanem... mamutok. Fletcher behunyta a szemét. - Meg... antilopok - folytatta Pussy. - És emberek. Köztük van a Fehér Istennő is. - Hol talált rá... Steinbock professzorra? - A.... kövön — mondta Pussy. - Milyen kövön? - Van ott egy kő. Azon ült. -Élt még, amikor látta? , -Beszélt. -Magához? - Azt mondta... megöl, ha tovább megyek. Meg azt, hogy... öljünk meg együtt mindenkit. - Ki mindenkit? - Aki bejön a... barlangba. - Maga mit csinált? -Vissza akartam mászni. De*... megfogta a lábam és magához húzott. Felemelte az ásóját... Megrázkódott és folyni kezdtek a szeméből a könnycseppek. Fletcher megragadta Karatas karját. - Hagyja már, a jó istenit neki, nem látja, hogy nincs magánál? North hátulról átkarolta és megpróbálta elcibálni a professzortól. - Gyere egy kicsit ki, Ben, a levegőre... Karatas megsimogatta Pussy Frank arcát. - Ne féljen, Miss Frank, senki nem bánthatja magát. Szóval... 407 Steinbock professzor felemelte az ásóját, hogy magára üssön vele. Elvette tőle? Pussy megrázta á fejét. -Akkor hogy halt meg a professzor? Hiszen azt mondta az imént, hogy meghalt. Lehet, hogy rosszul emlékszik? - Meghalt - mondta határozottan Pussy. -Hogyan? Pussy szemében a közömbös homály helyére befészkelte magát az iszonyat. - Fogta az ásóját és... homlokon vágta magát vele. Csak úgy fröcsögött a vére... Rám is fröccsent belőle. Karatas felemelte a lányt és Mayfield karjába tolta. - Csináljon vele valamit. MayfieldCrowley segítségével kihúzta a barlangból, majd a hozzájuk csatlakozó Fletcher kíséretében hazaszállította. Amikor Judy sikoltozva rávetette magát Pussy testére, megfordult és visszatért a barlanghoz. Előbb azonban a sátra felé került; előkereste a csomagjai közül és zsebre vágta a pisztolyát. 26 Amikor Mayfield felbükkant a barlang bejárata előtt, North éppen arra készülődött, hogy bemásszon a lyukon. Szerencsétlenségére már az első méteren elakadt. Bárhogy is próbálta bepréselni magát a szűk járatba, széles vállai megakadályozták benne. - Kész - mondta Karatas, amikor nagy nehezen sikerült kiszabadítaniuk a századost szorult helyzetiből. - Ez az út nem járható. - Marad a robbantás - vakarta meg a füle tövét Harris. Mayfield Karatas felé nyújtotta a karját. - Adjanak egy zseblámpát. • -Maga? Mayfield keserveset sóhajtott. - Ki a fene maradt még? - Például én - ajánlkozott Sandra Flint. - Soványabb vagyok mindannyiuknál. - Mégiscsak jobb lenne robbantani - erősködött Harris. - És ha beomlik a barlang? Mit gondol, mit szólnának a wa- i shingtoniak, ha a Fehér Ház alatt akarna robbantgatni, mégoly elővigyázatosan is? - Nyert, Mayfield - adta meg magát Karatas. - Járt már egyáltalán földalatti járatban? - Hálistennek, még nem. - El tudja képzelni, mi vár magára? Mayfield felvette Pussy Frank földre ejtett zseblámpáját, aztán bevilágított az alagútba. - Szerencsére nem. Majd ráérek akkor megijedni, ha már odabent leszek. Engedjenek, mielőtt még meggondolnám magam. Néhány perc múlva feneketlen sötétség ölelte körül. Fogai közé harapta könnyű kis lámpáját és takarékos mozdulatokkal előreküzdötte magát. Egyelőre csak a vajat oldalát látta maga mellett. Érezte, hogy átnedvesedik a hónalja, amikor arra gondolt, mekkora sziklatömb terpeszkedik felette. Hogy bátorítsa magát, dudorászni kezdett, s megpróbálta bemagyarázni magának: ha vissza akarna fordulni, bármikor könnyedén megtehetné. Amikor aztán már úgy érezte, az idők kezdete óta mászik a szűk járatban, elkapta a pánik. Nem kapott levegőt, fuldokolni és harákolni kezdett, megpróbált felállni. Ekkor meg úgy tűnt, mintha a sziklák összeszorulnának mellette, hogy összepréselhessék. Pánikszerű sebességgel mászott tovább, s észre sem vette, amikor végre bejutott a barlangba. Kikapta a szájából a zseblámpát és körbevilágított vele. A fények egy bálterem nagyságú üreget mutattak, rajzokat azonban egyelőre nem látott sehol. Látta viszont Steinbockot a földön ücsörögve, amint nyitott szemekkel a közeledését figyelte. Mayfield szép nyugodtan elővette a revolverét, a professzorra fogta és mindaddig rajta is tartotta, amíg meg nem győződött róla, hogy Steinbock valóban halott. Mayfield, mint orvos, természetesen sok halottat látott már életében, szépeket és csúnyákat egyaránt, így hát volt viszonyítási alapja, amikor megállapította magában, hogy Steinbock feltétlenül a csúnyábbak közé tartozik. Szétnyílt koponyája, s a résen kitüremkedő szürke agyszövet azt mutatta, iszonyatos ütést kapott a homlokára. Turcsi malacorra s a nyitott, csodálkozó, gömbölyű szeme, levágott disznóra emlékeztették. Lenézett a talajra és megpróbálta megállapítani, látszik-e valahol a kiselefánt lábának a nyoma. Hiába világított azonban 408 409 jobbra-balra, nem látta sehol. Ekkor úgy döntött, átmegy abba a barlangba, amelyben a rajzoknak kell lenniük. Nagyot nyelt és szent esküvéssel megfogadta magának: ha felbukkan valaki a közelében, azonnal lőni fog. Akár elefánt az illető, akár egy kőkorszaki fickó a falról. Revolverét előre tartva, gyorsan átnyomakodott azon a nyíláson, amely a másik terembe vezetett. Ez egy kürtőszerű hasadék volt, a kőkorban bizonyára nagy bátorság kellett a rajta való áthaladáshoz, neki azonban az eddigiekhez képest csendes, esti sétának tűnt. Amint a lámpa fénye rávetült a falakra festett képekre, önkéntelenül is hangos sóhaj szakadt ki belőle. - Úristen! Hát ez nem akármi! A festmények valóban megérdemelték a csodálatot. Bármerre is fordította a fényt, állatok, emberek, díszítő elemek villantak fel előtte látszólagos összevisszaságban. Mayfield sejtette, hogy van ebben a zűrzavarban valami rendszer, a megfejtést azonban a régészekre hagyta. Megelégedett annyival, hogy megszemlélje a mamutokat, antilopokat, s azokat a pálcikaszerű embereket, akik testükhöz képest hatalmas falloszaikat méregetve táncot jártak a legterjedelmesebb kép közepén. Ekkor pillantotta meg a Fehér Istennőt. O is pálcikaszerű volt, de jóval vastagabb kezekkel és lábakkal, mint a táncolok. Mintha a rajzoló érzékeltetni akarta volna, hogy mennyivel nagyobb és testesebb azoknál. Előreugró hatalmas keblei azt az érzést keltették Mayfieldben, hogy ez a lény igazából nem is tartozik közéjük. Mintha egy fehér óriás tévedt volna a busmanok közé. Gondosan bevilágított minden olyan zugba, melyről feltételezte, hogy elférne benne egy kis elefánt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor nem találta semelyikben. Visszafurakodott az első terembe, és még egyszer szemügyre vette Steinbockot. Kétségkívül az ásójával hasította szét a fejét. Felemelte a rövidnyelű kis szerszámot. Még mindig nem alvadt meg rajta teljesen a vér. Megfordult, és az ásót maga előtt tolva, kimászott a többiekhez. 27 Visszaútja során aztán meggyőződhetett róla, mekkora életveszélyben forgott, amikor bemászott a lyukba és mekkora életveszélyben forog azóta is. A mennyezet, amely ott magasodott alig 410 fél méternyire fölötte, valójában nem a bejáratot elzáró kő alja volt, hanem az arra ráragadt törmelék. Ismét elöntötte a verejték, mert arra gondolt: mi lenne, ha ez a törmelék megunná "a sziklába való kapaszkodást és lehullana rá. Nyögött egy nagyot, s szorosan a talajra lapulva igyekezett tovább. Végül is ez a törmelék volt a szerencséjük. Ha a sziklát kellett volna szétrobbantaniuk, lehet, hogy soha nem jutnak be a barlangba. Ezt Harris nagyon őszintén meg is mondta, amikor felmerült a kérdés, hogy nem lenne-e mégiscsak célravezetőbb szétdurrantani a palack dugóját. - Nem vagyok tisztában a környék földtani viszonyaival -mondta a robbantómester, feje búbját nyomogatva. - Arról már nem is beszélve, hogy itt a fejünk felett a víztározó. Ha valami történik vele, a franciák kivégeznek bennünket egytől-egyig. - Előbb még belefulladunk a vízbe - mondta Sandra Flint. Valamennyien Hamiltonék expedíciójára gondoltak és szaporán bólogattak. Mayfield erre közölte velük, hogy az alagút közepe táján rájöhetett az őrület, mert megpiszkálgatta a törmeléket és meglehetősen vastagnak találta. Lámpája nyelével sikerült is lekotornia róla legalább másfél kilót. Következésképpen ahhoz elég szilárdnak látszott, hogy ne zuhanjon a fejükre, viszont könnyen leverhető. Karatas magához intette Harrist és Crowleyt. - Van valami ötletük? Harris csak a száját húzogatta, Crowley viszont elgondolkodva a lyukra bámult. - Ha leszerelem a kanalat a gépről, megoldható. - Leszereli? És mit szerel a helyére? Crowley elvigyorodott. - Az legyen az én titkom. Legalább előre nem röhögnek rajtam. Míg Crowley elrohant, hogy á szerszámos-sátorból kikotorja a munkagép átalakításához szükséges eszközöket, Karatas behívta magához Mayfieldet. Fletcher volt még odabent, aztán North, és Laura Fischbach. Pedersen éppen akkor ment ki a sátorból, amikor Mayfield mégérkezett. Volt valami ötlete a markoló átalakításával kapcsolatban, s azt ment megbeszélni Crow-leyval. - Hogy van? - kérdezte Karatas a doktort, feléje nyújtva egy fél pohárnyi whiskyt. - Igya meg, megérdemli. 411 Mayfield azonban visszautasította az italt. - Most inkább nem. Majd ha odabent leszünk. - Mesélje el, hogyan történt. Mayfield beszámolt az útjáról, bár őszintén szólva nem volt sok beszámolni valója. Mászott és félt, félt és mászott; visszafelé aztán már összegyűjtött annyi/bátorságot, hogy megvakar-gassa a mennyezetet. - Steinbock? - kérdezte elcsukló hangon Karatas. Mayfield ebből a kis csuklásból értette meg igazán, micsoda iszonyú erőre van szüksége a professzornak ahhoz, hogy fegyelmezze magát. - Meghalt - mondta tompán. - Meg tudott valami közelebbit is állapítani a halálával kapcsolatban? Mayfield széttárta a karját. - Nincs odabent semmiféle elefánt. - Pedig a lyukhoz vezettek a nyomai. - Lehet, hogy csak benézett. - Megvizsgálta Steinbockot? - Miss Franknek igaza van. Saját ásójával verte szét a fejét. Éppen úgy, mint a franciák száz évvel ezelőtt. -Vajon miért? - Nem is kétséges az oka - mondta Mayfield. - A barlangban is ott a kéz a falon. Ugyanaz a kéz, mint a bejárat felett. Feltehetően ugyanazt a hatást is fejti ki. Fletcher megcsóválta a fejét. - Nem tetszik nekem valami. -Magának csak valami? - kérdezte tompa hangon Karatas. - Nekem semmi nem tetszik. A fáraó átka kutyaszar ahhoz képest, ami velünk történik. Különben mi az, ami nem tetszik? Fletcher megvakargatta az állat. - Valahogy... Panamára emlékeztet az egész. - Ott is volt kéz a sziklán? - Az nem, gerillák viszont voltak bőven. A dzsungelben rejtették el az élelmiszerraktáraikat, hogyha bármikor hosszabb időre meg kellene lapulniuk, ne kelljen naponta bejárniuk a falvakba élelemért. A mi dolgunk az volt, hogy hangdetektorok segítségével megállapítsuk a földalatti raktárak helyét. Tudja, mit csináltak a fickók, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket? Ástak egy raktárt, amelyet teleraktak üres ládákkal. Mi ter- 412 mészetesen felderítettük a helyét és megpróbáltuk elfoglalni. A gerillák elkeseredetten védték, semmiféle áldozattól nem riadtak vissza, hogy megtartsák. A hadsereg végül mégiscsak elfoglalta. Mekkora volt aztán a meglepetésünk, amikor kiderült, hogy a terülj asztalkám helyett egy üres üreget ostromoltunk. S tudják miért? Mert amíg vele voltunk elfoglalva, a többi raktárát át-felepítették biztonságosabb helyre. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte összehúzva a szemöldökét Karatas. - Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy orrunknál fogva vezetnek bennünket. Nem az az érdekes, ami a barlangban van. -Hát mi? Fletcher körbemutatott. - Az egész rendszer. Amelynek csak kis része a barlang. - Akkor is előbb azt kell feltárnunk - mondta Karatas. - Később jöhet a többi. . - Négy nap alatt? Elhallgattak, mert tudták, hogy valóban nagyon ke,.. jük. Amikor aztán Crowley visszajött a sátorba és tudtukra adta: legkorábban holnap délelőttre lesz kész a masina átalakítása, rájöttek, hogy még annál is kevesebb, mint gondolták. 28 Crowley visszament a gépéhez és megpróbálta leszerelni a markolókanalat. Egyedül is boldogult vele, bár azért jobb lett volna, ha akad segítsége. Éppen azon töprengett, elmenjen-e valamelyikükért, amikor Harris bukkant fel a közelében. Crowley látta, hogy a robbantásszakértőt nyugtalanítja valami. Egyelőre azonban nem szólt hozzá egyetlen szót sem, csak szemüvegét igazgatva egyre ott keringett körülötte, mint a bolygók a nap körül. Crowley végül is megunta Harris bolyongását és rákiabált. - Nem jönnél ide egy kicsit, John? Úgy forogsz, hogy beleszédülök. Harris mintha álomból riadt volna fel, megrázkódott és odaballagott hozzá. -Nekem szóltál? - Azt hittem, elvesztettél valamit. 413 - Inkább találtam - mondta Harris. - Látom, kicseréled a kanalat. Crowley elmagyarázta, hogy a kanál helyére egy lapos, ütőfúró szerkezetet szerel, amellyel le lehet vakarni a szikla aljára ragadt követ. Lelkesen magyarázott, s csak a magyarázat felé-nél-harmadánál vette észre, hogy Harris nem is figyel arra, amit mond. -Mi van? Elbóbiskoltál? . Harris sóhajtott és a fiúhoz hajolt. - Figyelj rám, Crowley. Valaki összetúrta a sátramat. Crowleynek leesett az álla meglepetésében. - Összetúrta? Szóltál róla Karatasnak? Harris megrázta a. fejét. -Miért nem? - Mert nem bízom senkiben. Ha megtudják.... megölnek. - Jó isten, de hát miért? Harris megragadta Crowley ingének az elejét és megránci-gálta. - Összetúrták a sátramat, mert nálam keresték. -Van nálad talán valami, ami... Harris szemébe dacos fény költözött. - És ha van? Sóhajtott, lerázta magáról Crowley kezét, aztán úgy nekiindult a vakvilágnak, hogy mire Crowley felocsúdott, már messze járt. - Hé! - kiáltott utána rémülten. - Gyere vissza és tartsd addig a kanalat... Harris kettőt lépett és elnyelte a holdfény. 29 Sandra Flint vállára akasztotta a törülközőjét, majd átgyalogolt Simoné de Broca sátrába. Simoné az ágyán ücsörgött és szomorúan maga elé bámult. - Csak nincs valami baj? - kérdezte Sandra nyugtalanul. Simoné megrázta a fejét és a hajába gereblyézett. - Kimerült az akkumulátorom. Azt hiszem, aludnom kell egy kicsit, hogy feltöltődjek. - Pancsoljunk egyet, jót tesz. 414 - Inkább lefeküdnék, Sandra. Ugye nem haragszol? - Dehogy haragszom - nyugtatta meg a lány. - Akkor hát jó éjszakát és igyekezz kipihenni magad. Amint a patak felé sétált, észrevette, hogy Crowley még mindig a markoló körül vacakol az erős holdfényben. Egyetlen pillanatra meg is fordult a fejében, hogy megkérdezi tőle, nem akar-e megmártózni a kellemesen langyos vízben, aztán mégsem szólt neki. Jobb, ha a masináját bütyköli. Vészesen fogynak a napok, ki tudja, mi következik azután. Ha be tudnának jutni a barlangba, lehet, hogy le tudnák állítani ezt az egész, átkozott mechanizmust, amely körülveszi őket. Bent a vízben gondolt csak rá, hogy talán nem is olyan veszélytelen ez az egyedül-fürdőzés. Barbara Hanish mesélte, hogy a rég halott Kathleen Ross lábát elkapta valaki a víz alatt. Sandra nem hitt a kísértetekben, valamint abban sem, hogy bárki is a víz alatt lakjék és éjszakai fürdőzőkre vadásszon, attól azonban tartott, hogy egy rejtett áramlat elkapja és odacsapja a kövekhez. Igyekezett a part közelében maradni, s nem engedni a csábításnak, amely arra ösztökélte, hogy menjen csak be a sodrás közepébe, ahol még úszkálni is lehet. Fegyelmezetten a partközeiben maradt és behunyt szemmel átadta magát a víz simo-gatásának. Aztán egyik pillanatról a másikra mégiscsak rájött, hogy igenis van valami a vízben. Ahogy az ismeretlen a lába közé nyúlt és megsirnogatta a combját, erőt kellett vennie magán, hogy fel ne kiáltson. Megtámasztotta a lábát a köves talajon és óvatosan lenyújtotta a kezét. Mintha egy láthatatlan, vízből született lény áramlott volna körülötte, amely azért láthatatlan, mert magából a vízből készült. Sandra emlékezett még a Solaris című filmre, ahol a hatalmas, forrongó tengerre emlékeztető agy saját anyagából hozta létre ' mindazokat az emlékképeket, amelyeket kiemelt a kutatók agyából. Úgy érezte, ugyanilyen lények áramlanak körülötte, megtapogatják, simogatják, s a sodrás közepe felé csalogatják. Talpát szorosan a talajhoz nyomva, megpróbálta kitapogatni a formáikat. Mivel nem sikerült, arra a következtetésre jutott: bizonyára csak túlfeszített érzékei játszanak vele, bár való igaz, hogy a víz furcsa mozgásban van - apró örvények és víz alatti áramlatok szabdalják - nincs a patakban élőlény. Talán az a mechanizmus, amely körülveszi őket, befolyásolja a víz áramlását. 415 Néhány méternyire tőle mintha megrebbentek volna a nádas levelei. Sandra megdermedt. Óvatosan lehajolt és a patak medréből felvett egy jókora követ. Alighogy felvette, megreccsent valami a közelében, mintha egy lopakodó láb száraz ágra lépett volna. Sandra a kezébe szorította a követ és tett néhány lépést a nádas felé. - Van itt valaki? A hold mintha megtorpant volna égi útján. A levelek megziz-zentek és ismét kutató ujjak szemtelenkedtek combja hajlatába. Sóhajtott és bedobta a követ a vízbe. Az ujjak eltűntek s Sandra éppen arra gondolt, elég a fürdésből, amikor hirtelen kiugrott valaki a nádból - csak egy sötét alakot látott, talán sísapka, vagy egyéb lehetett a fején - hozzá ugrott és megütötte. Úgy hullott bele a sötétségbe, mintha gödörbe zuhant volna. 30 Amikor magához tért, a patak partján feküdt, lába a vízbe lógott, kezét széttárta, mintha magához akarná ölelni a vízpart minden kövét. Nem tudta, mi történt vele, azt azonban érezte, hogy cseppnyi ereje sincs. Úgy feküdt a köveken, mintha rájuk ragasztották volna. Megpróbált megfordulni, hogy legalább a hátát ne nyomják,"de képtelen volt rá. Sőt, a kezét és a lábát sem tudta megmozdítani. Pedig nem volt lekötözve. Ahogy visszatért az öntudata, megbizonyosodott róla, hogy sem a lábán, sem a kezén nincs kötelék. Eltört a gerincem - futott át az agyán a szörnyű gondolat. -Tolókocsiba kerülök, mint Hamilton. Úristen, mi történt velem? Az nem lehet, hogy velem történjék ilyesmi. Egyszerűen lehetetlen. Elestem volna a köveken? Aztán eszébe jutott, hogy kirontott valaki a nádasból és megtámadta. Hogy mit csinált vele, arra már nem emlékezett. Hirtelen összerándult minden izma, úgy, hogy magasra dobta a rándulás. Visszazuhant a kövekre, ekkor meg levegőt nem kapott. Verejtékben fürdött a teste, s úgy kalimpált a szíve, mint a félrevert harang. Hánykolódás közben végiggördült valami a mellkasán. Vala-. mi nem odavaló. Kimeredt szemekkel megpróbálta megállapí- 416 tani, mi az, amikor aztán sikerült neki, felordított volna a rémülettől, ha egyetlen hangocska is kijött volna a torkán. Amíg ájultán feküdt a köveken, valaki egy kőamulettet akasztott a nyakába. Úristen! Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulnia tőle! Rövid próbálkozás után rájött, hogy minden hiába: halálos csapdába került. Tudta, hogy reggel, amikor rátalálnak, már nem lesz a nyakában a kőamulett, s így kénytelenek lesznek megállapítani, Hogy szívrohamban hunyt el. Felhevült testtel vetette magát a vízbe és szívgörcs végzett vele. Ha egy kicsit meg tudná mozdítani a testét, hogy lecsússzon a szíve fölül az amulett... Amikor végképp nem kapott már levegőt, az anyjára gondolt és árra, hogy el kellett volna köszönnie tőle. De hát amikor olyan váratlanul jött ez az átkozott megbízatás. Hirtelen felbukkant valaki a feje felett. Csak annyit látott, hogy úgy tornyosul fölé, mint harangtorony a harang fölé. A Hold megvillantotta a fényét s Sandra ismét felsikoltott volna, ha lett volna hangja. A felette álló valaki nem volt emberi lény, az holtbiztos, bár a formája azért emberféle volt. Zöld volt a keze, lába és a teste, mint a békáé, a feje pedig fehér. Szemei hosszúkásak és jóval nagyobbak, mint az emberi szemek. Sandra Flint imádkozni kezdett. Persze hang nélkül, csak úgy magában. Hogy fogadja magához Isten a lelkét, akárhol is van az a Paradicsom. Az .emberformájú lény lehajolt, Sandra pedig behunyta a szemét. Látta, amint a zöld kezek a nyakához közelednek, majd reccsenés hangzott, s mintha valami leszakadt volna róla. Ismét elájult. 31 Arra ébredt, hogy fázik. Egész testét rázta a reszketés, ez azonban másfajta vacogás volt, mint amelyik akkor kerítette a hatalmába, amikor még a mellén feküdt az amulett. Mert azt már ébredése pillanatában tudta, hogy a nagy szemű lény, aki nem álomfigura volt, hanem maga a valóság, letépte róla. Az összefüggésekkel természetesen nem volt tisztában, mint ahogy azzal sem, hogy a zöld, fehérfejű látomás e világról való-e. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a völgy és környéke UFO-bázis; itt rejtőzködnek az emberiséget figyelő földönkívüliek; s azok a 417 furcsa jelenségek, melyeknek szenvedő alanyai, az ő megmagyarázhatatlan tevékenységük következtében jönnek létre. Felkönyökölt. Biztonság kedvéért végigsöpört a tenyerével a mellkasán. Az amulett már nem volt rajta. Később már nem emlékezett vissza rá, hogyan jutott el Harris sátráig és miért éppen az övébe rontott be. Amikor végérvényesen magához tért, Harris ágya mellett állt s kétségbeesetten szólongatta a mozdulatlanul, nyitott szemekkel fekvő robbantó-mestert. . , Aztán sikoltozni kezdett. 32 Mayfield kihúzta a füléből a sztetoszkóp végét és felemelkedett. - Meghalt - mondta szárazon. - Megölték? - kérdezte Karatas. - Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy meghalt. - Nem lát rajta valamit, ami arra utalna... - Nem látok. - Szívroham - mondta North, - Van gyakorlatom a megítélésében. A katonáim ugyanígy haltak meg. - Mi a fenét vitatkoznak ezen? - kérdezte elcsukló hangon Sandra Flint egy ráborított takaró alól. - Persze, hogy megölték. Méghozzá az amulettel. Ahogy engem is meg akartak ölni. - Holtbiztos, hogy magán volt az amulett? - kérdezte Flet-cher. - Nem vagyok hülye. , - Arra gondoltam, hátha megijedt és amulettnek képzelt egy magára ragadt sásdarabot. - Nem képzelek semmit. Az a fekete fickó a nyakamba akasztott egy amulettet. - Ugy érti, feketebőrű? - Úgy értem, hogy a holdfényben feketének látszott. Crowley eközben hosszasan töprengett rajta, elmondja-e Ka- ratasnak a Harris-szel történt beszélgetését, aztán úgy döntött, igen. Már a robbantás miatt is éppen eléggé szégyellte magát, nem akarta, hogy további eltitkolt tények nyomják a lelkiismeretét. Karatas nagyot nyelt, amikor Crowley félrehúzta a sátor sar- 4Í8 . , . kába s beszámolt neki Harris kijelentéséről, hogy tudniillik valaki feltúrta a- sátrát. - Feltúrta? - hökkent meg Karatas. - Miért nem szólt róla nekem, mi? - Mondani akart még valamit, aztán mégsem mondta ki. Crowley azonban így is megértette. Ha elárulja, mit mondott neki Harris, talán a robbantómester még most is élne. Vagy ő is meghalt volna vele együtt. : 33 Crowleynak nem voltak illúziói: tisztában volt vele, hogy addig nem jutnak ki élve a völgyből, amíg rá nem jönnek a titkára. Ellenkező esetben valamennyien itt maradnak holtan. Mert hogy a völgy titkát őrizőknek ez a szándékuk, ahhoz kétség sem férhet. - A kérdés persze az, hogy legyőzhetik-e őket? Főleg néhány nap alatt. Mert ha igaz, amit az okosok állítanak, három nap múlva abba kell hagyniuk a gyógyszer szedését, különben egymást fogják miszlikké aprítani. Crowleynak persze megvolt az elképzelése róla, hogyan lehetne megnyerniük a meccset, csak éppen a~z eszközei hiányoztak hozzá. Mielőtt elkezdte volna a masinával való vacakolást, úgy gondolta, bekukkant a többiekhez. A szokásokkal 'ellentétben ugyanis ezen a reggelen sem Stockwell nem látogatott át hozzá, sem Banks, de még Simoné sem. Simoné az ágyán feküdt, s meg sem rebbent a szeme, amikor a fiú feje felbukkant az ajtóban. - Te vagy az? - kérdezte sóhajtva. - Azt hittem, már értem jönnek. - Kik? - kérdezte Crowley lecsüccsenve egy ládára. - Jó volna tudni. Én mindenesetre már feladtam. - Mit adtál fel? Simoné megcsóválta a fejét. - Komolyan hiszed, hogy élve kiszabadulunk innen? - Bármelyik pillanatban jöhetnek a csendőrök. -Nem jönnek. * - Hogyhogy nem jönnek? - Úgy, hogy azok bizonyára megtették már az ellenlépéseket. Talán írtak nekik egy levelet, vagy megeresztettek egy telefont, 419 hogy nincs rájuk szükségünk. Csak nem képzeled, hogy ideengednék őket? Crowley felállt és megrázta a lány vállát. ~ -Ébredj fel, Simoné. Még nincs veszve semmi. Én megpróbálom... - Mit próbálsz meg? - kérdezte sóhajtva a lány, Crowley egyetlen pillanatig kísértést érzett, hogy csak úgy vi- gasztalásképpen elmondja neki, mire gondol, aztán mégsem tette. Simöne érzéketlen mosolya valahogy belefojtotta a szót. - Megpróbálom kifúrni magunkat a géppel. A lány csak legyintett és behunyta a szemét. Ez tényleg feladta - gondolta Crowley és úgy döntött, átballag Stockwellhez. Ott aztán újabb kellemetlen meglepetések érték. 34 Kezdődött azzal, hogy Stockwell sátrának zárva találta a bejáratát. Megrázta az ajtót, majd szólongatni kezdte a biológust. - Nicky vagyok. Mi a csoda történt veled? - Várj egy kicsit. Crowley várt. Stockwell mocorgott odabent, mintha valamit odébb húzott volna, aztán kinyitotta az ajtót. - Mit akarsz? . . Crowley megdöbbenve lépett hátra. Stockwell kezében revolver csillogott. - Én vagyok az, Nicky. ' . - Van szemem. - Beengedsz? - Nem. ' ' . Crowley meghökkent. . - Hogyhogy nem? " - Úgy, hogy kedves az életem. - Csak nem félsz tőlem? Stockwell gyors pillantást vetett a patak felé. - Én már mindenkitől félek. Nem akarok Harris sorsára jutni. Jobb, ha tudod: éjjel-nappal itt lesz a stukker a kezem ügyében és istenemre mondom, használni is fogom, ha rákényszerí-tenek. Neked pedig azt ajánlom, Nicky Crowley, ne mászkálj. 420 ezután hozzám, mint ahogy én sem mászkálok senkihez. Elvégzem a melóm: ez minden. Világos? - Világos - sóhajtotta Crowley. Tett egy gyors kört a tábor körül, majd megpróbált beólálkodni a halott Harris sátrába. Csakhogy annak az ajtaját is zárva találta. Ekkor azonban már nem állíthatta meg senki. Szagot kapott, mint a vadászkutya. Kitalált egy hihetőnek hangzó történetet arra az esetre, ha mégis meglepnék, előhúzta a zsebkését és megpróbálta felhasítani vele a sátorponyvát. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy végül is sikerrel járjon a próbálkozása. A sátorponyva ugyanis nem kutyaközönséges ponyva volt, hanem olyan raffináltan összetett anyag, amilyet eddig még soha nem látott. Ennek köszönhetően majd fél órával túllépte a saját magának engedélyezett időkeretet. Harris mintha szemrehányón nézett volna rá az ágyról, amiért szétszabdalta a ponyváját. - Bocs, öreg - intett Crowley a robbantőmester felé, miközben érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Korábban nem ismerte Harrist, igazából nem is sikerült összebarátkozniuk, most mégis úgy érezte, mintha régi barátot veszített volna el. -Megteszek mindent, hogy befűtsek nekik, ha ez egyáltalán izgat még téged. Csak hát, a csoda vigye el, miért nem árultad el, hogy mit rejtegetsz? . Crowley sejtette, hogy nem sok ideje marad keresgélésre, ezért gyorsan dolgozott. Nem túrta fel a már amúgy is rendetlen sátrat, hanem a sarkokban álló táskákat vette szemügyre. Azaz vette volna, ha több is állt volna ott. így csak egyetlen, félig üres vászontáskát kellett megnéznie; ebben viszont néhány használt ruhán kívül nem talált semmit. Újra elővette a zsebkését és minden sarokba beleszúrta a pengét. Mivel Harris sátrának nem volt aljzata, a gyér fűcsomókba bökdöste a kést. . . A harmadik sarokban aztán megtalálta, amit a robbantómes-ter elrejtett. Átlátszó plasztikzacskó feküdt egy sebtében ásott gödröcskében: csavarokkal és törött fekete műanyag-darabkákkal megtömve. Zsebre vágta, visszatette a helyére a gyeptéglát, majd kibújt a nyíláson. Éppen idejében, mert valaki abban a pillanatban, ahogy eltűnt a sátrat szegélyező bokrok között, erőteljes rúgással beszakította az ajtót. 421 35 Csak hosszú másodpercek elteltével jött rá, hogy a látogatók ketten vannak: Banks és Stockwell. Stockwell lámpájának a fénye a sátor oldalára vetítette Banks alakját. - Megtaláltad? - dörmögte a biológus óvatosan kerülgetve az üres ládákat. - Még nem, - Hova a fenébe dughatta? - Talán kérdezd meg tőle. - Ne ízléstelenkedj. - Nem ízléstelenkedem, csak rock and rollt járnak az idegeim. - Egyáltalán, honnan a fenéből sejted, hogy ő dugta el? - Onnan, hogy láttam. -Akkor mért nem kérted el tőle? - Elkértem. Letagadta. - Talán mégsem volt nála. - Mérget vehetsz rá, hogy nála volt. - Akkor viszont nem értem, miért tagadta le. - Azért, te fafejű, mert be volt csinálva, mint ahogy mindannyian be vagyunk. Azt hitte, ha kitudódik a dolog, egyetlen percre sem lesz biztonságban az élete. - Lehet, hogy mégiscsak odaadta valakinek? - Nem hiszem. Harris gyáva volt. Meg akarta csinálni, hogy használhassa. - Hátha odakint rejtette el.. - Az bizony meglehet. , - Mi a fenét csináljunk? -Megnézted a... testét? -Persze, hogy megnéztem. Majdnem el is okádtam magam tőle. - Ilyen leszel te is, ha nem találjuk meg. - Csitt! Jön valaki. Mintha lopakodó léptek hallatszottak volna a sátrak között. - Tűnés! Itt már úgysincs semmi keresni valónk. - Mi lenne, ha megbeszélnénk Karatassál? - Futás, mert te leszel a következő! Crowley látta, hogy két fekete árnyék ugrik, ki Harris sátrának az ajtaján és beleveszik az éjszakába. Úgy gondolta, ideje lelépnie. 422 ' . 36 Röviddel nyolc óra után Crowley ünnepélyesen bejelentette, hogy elkészült a masinájával. Egy nappal később ugyan, mint számította, ennek ellenére még mindig idejében. Ha minden úgy megy, ahogy gondolja, három óra alatt akkora lyukat csinál a nagy kő alatt, hogy akár be is sétálhatnak a barlangba. Mielőtt megkezdődött volna a nagy művelet, Karatas tartott egy utolsó értekezletet. Mayfield doktor kénytelen volt megállapítani, hogy életében nem látott még ennyi tetőtől talpig kikészült embert egy helyen. Talán csak azon a hosszú hadgyakorlaton, amelyen a vietnami háború jövendő katonáit készítették fel egy Új-Mexikó-i sivatagban. Karatas leült egy jókorakőre, asztalként használt faládája mögé, felrakta rá a lábait, s mint a régi, szép időkben, rakosgatni kezdte rajta a papírjait. - Elnézésüket kérem, amiért korán reggel idecibáltattam magukat, de az az érzésem, nem maradt sok időnk hátra. Mayfield doktor? - Holnapután reggel abba kell hagynunk a gyógyszer szedését - mondta Mayfield. • Többen önkéntelenül is felpislantottak a vörösen villogó kézre, amelyen mint kiömlött vértócsán, törtek meg a nap ugyancsak vörös sugarai. -Igazán kíváncsi lennék rá, hogyan képzeli a dolgot, Mr. Crowley? - kérdezte Karatas. - Mielőtt összehívtam volna magukat, megpiszkáltam a követ. Nem tudom, milyen kő, de kemény mint a gránit. - Ez így is van — bólintott Crowley és mintha furcsa mosoly suhant volna át az arcán. - Valóban kemény, mint a gránit. Mármint a kő. - Ezt mondom én is - biccentett Karatas. - Ami engem illet, még alá is másztam.. , - Nagy meggondolatlanság volt, professzor- csóválta meg a fejét Fletcher. - Legalább nekem szólhatott volna. Karatas megvonta a vállát. - Ha mindenüvé ketten járunk, mint a bálozó lányok pisilni, soha nem jutunk előbbre. Bár az az érzésem, így sem. Megnézte maga egyáltalán azt a követ, Nicky fiam? - Meg én - mondta szinte hetykén Crowley. 423 -Mert én is megnéztem. Azt már mondtam, hogy olyan kemény, mint a gránit, bár, amint sejtem, maga nem is annyira a követ akarja megbirizgálni, mint a kő aljára tapadt törmeléket, így van? - így volt - mondta Crowley. Valamennyien felkapták a fejüket, Karatas pedig lerántotta a lábát a ládáról. - így volt? Hogyhogy így volt? Már nem így van? - Nem egészen - mondta Crowley. Mayfield doktornak ismét csak az az érzése támadt, hogy a fiatalember kineveti őket. -Megváltoztattam ugyanis a véleményemet. - Nem fejtené ki ezt egy kissé bővebben? Crowley felállt és csípőre tette a kezét. - Mit tapasztalt még odabent, professzor úr? Karatas értetlenül pislogott Nickyre. -Mit tapasztaltam? Hogy arhiről ön beszélt, az értelmetlenség, fiam, Bemásztam a lyukba, igaz nem messzire, és egy geológuskalapáccsal levertem a fejem fölül a törmeléket. Tudja, milyen mélységig jutottam? - Kábé tíz centiméterig. - Hát ha tudja, akkor azt is tudnia kell, hogy a maga elmélete egy rakás szart ér! - kiáltotta immár elveszítve a türelmét a professzor. - Hiába dugja bele a masinája micsodáját a lyukba, hiába vakarja le a kő aljáról azt a nyomorult tíz centinyi törmeléket, nem leszünk boldogabbak tőle. Legfeljebb tele lesz szeméttel a lyuk. - Egy óra múlva valamennyien odabent leszünk - mosolygott Crowley. . • ' - Miért olyan átkozottul biztos ebben? - kérdezte némiképpen lecsillapodva Karatas. -Mert megdolgoztam,a követ. Belefúrtam egy lyukat a gépem micsodájával. • - És? - türelmetlenkedett a professzor. Crowley azonban válasz helyett Fletcherre nézett. - Maga geológus, nem? - Persze hogy az vagyok - mondta Fletcher. - Akkor talán a kő fajtáját is meg tudta állapítani. . -Nem én - mondta kissé zavartan a geofizikus. - Egyelőre nem értem rá törődni vele. - Pedig kellett volna - mondta Crowley. - Ez a kő ugyanis 424 nem olyan, mint amilyenből a hegy van. Még a vak is láthatja, hogy egészen más. Ezt Fletcher is tudta. Valamint azt is, mit fog még mondani a fiatalember. Napok óta ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy jobban meg kellene vizsgálnia a barlang dugóját, mint eddig tették, de még soha nem maradt rá elég ideje. - Azt a követ úgy hozták ide és dugták bele a barlangba. Mint ahogy egy palackot dugaszolnak be. Akárki is mondta, nagyon helyes volt a meglátása. Csakhogy, az a kérdés, hogyan lehet egy számmal nagyobb dugót dugni egy üvegbe, mint amekkora a nyílása. Ezt a találós kérdést tessék megfejteni. Talán tovább is mondta volna, Pussy Frank azonban türelmetlenül félbeszakította. - Nem tudom, mit hablatyolnak maguk itt összevissza, de egy biztos: az a kő ott van a barlangban, és mi nem tudunk bejutni mellette. Még ha, tegyük fel, Nickynek igaza is lenne és leverné az aljáról a törmeléket... Néhány percre a tökéletes hangzavar vette át az uralmat, amely alatt Fletcher odahajolt Crowleyhoz. —Miért nem mondtad el, amit észrevettél? Crowley elvigyorodott. - Mert akkor megöltek volna. 37 A hangzavar csillapultát követően Karatas igyekezett felmérni expedíciója állapotát, bár valószínűleg nem is kellett volna megtennie. Anélkül is látszott, hogy mindenki ki van készülve, legfeljebb az különböztette meg őket egymástól, hogy ki volt képes jobban tartani magát. - Mayfield doktor, kérem... - Hallgatom, professzor. . , . - Mi legyen a halottakkal? Egyre melegszik az idő. - Be kell jutnunk a barlangba - mondta Mayfield. - Ha bejutottunk, bevisszük őket. - És ha nem? - Kénytelenek leszünk eltemetni mindkettőt. - Hol van... Hamilton? - Bent ül a kocsijában. 425 -Allah... Ha ma estig nem történik valami, valóban nincs más hátra... - Megrázta a fejét és végignézett vert seregén. -Hogy van Mrs. Mayfield? Judy szemében könnyek csillogtak, ahogy remegő lábbal fel-tápászkodqtt a Crowley ácsolta padról. - Azt hiszem., .nagyon rosszul. - A kicsi? -Rosaliejobban... bírja. -Most hol van? - A sátrában. Akarom mondani Miss Frank, sátrában. - Bölcs dolog egyedül hagyni? Judy széttárta a karját. - Nem kényszeríthetek egy mozgékony gyereket arra, hogy éjjel-nappal mellettem üljön. - Bevette a gyógyszerét? - Természetesen. És a gyerek is, egy felet. - Leroskadt és váratlanul fuldokló zokogásba kezdett. - Félek! Értsék meg, félek! Mindannyiunkat meg fognak ölni. Nem én akartam idejönni és ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Engem... akaratom ellenére hoztak ide... El akarok menni innen. Egészen addig zokogott és kiáltozott, többször is az arcába karmolva, amíg Pussy Frank oda nem ugrott hozzá és le nem fogta a kezét. - Nyugodj meg, Judy, ki fogunk jutni innét! Vedd el a kezed az arcodtól! Hallod, vedd el! " Pussy óvón magához szorította az asszonyt, pedig láthatóan neki is megvolt a maga baja. Halálsápadt volt az arca; orra mintha megvékonyodott és megnyúlott volna tegnap óta. Karatas megrángatta a bajuszát, aztán Nóra Ajvazjan és Martina Ford felé fordította a fejét. - Miss Ajvazjan? Nóra halványan, erőltetetten elmosolyodott. - Nappal jobb. De mi lesz holnapután? -Laura? ..-.'' Laura Fischbach arcára mély árkokat vont az elmúlt néhány nap, ennek ellenére igyekezett tartani magát. Akárcsak Peder-sen. , -Megvagyok. . -Knut? -Még élek. 426 -Paul? Banks szó nélkül széttárta a karját. - Stockwell? Nincs itt? Fletcher, kérem, idehívná? Fletcher felállt, North vele akart menni, de Karatas visszatartotta. -Maga maradjon, Don. Elsősorban azért gyűltünk össze, hogy megtudjam, kire számíthatok. Mindenáron be kell jutnunk a barlangba. - Mi a fenéért? - kérdezte Pussy Frank. - Mit gondol, ha besétálunk a falfestmények közé, attól megjavul a közérzetünk? - Érzem, hogy történni fog valami - húzogatta meg a bajusza végét Karatas. - És különben is: ez az egyetlen esélyünk. Szerencsére nem így Volt. Egyelőre azonban még csak hárman sejtették az igazságot: Fletcher, Crowley, és a Fehér Istennő. 38 A megbeszélés annyi eredménnyel kétségkívül járt, hogy Karatas többé-kevésbé felmérhette, kire számíthat a barlangfeltárásnál. Ha egyáltalán fel lehet tárni a lyukat. Becsülte ugyan Crowley műszaki tudását és fiatalos lelkesedését, mindemellett úgy látta, ezek egyike sem elegendő a bejárat kiszélesítéséhez. Futó áttekintés után arra a megállapításra jutott, hogy csak Laura Fischbach, Pedersen, Mayfield doktor és Crowley jöhet számításba. Banks és Sandra is felajánlották ugyan a segítségüket, de Banks keze olyannyira remegett az idegességtől, hogy még a lapátot is csak nehezen kezelhette volna, Sandra Flintnek pedig Simoné de Broca mellett kellett maradnia. Egyedül Nóra Ajvazjan ajánlkozását fogadta még el: a többi nőnek meghagyta, hogy kölcsönösén tartsák szemmel egymást. Amíg Karatas kétségbeesett kísérletekét tett, hogy legalább az expedíció látszatát fenntartsa, Fletcher Stockwell sátra felé igyekezett. Aggasztotta a biológus távolléte, mivel Crowley megsúgta neki, hogy Stockwell körül nincs rendben minden. Stockwell sátra körül levél sem mozdult. Fletcher néhány méternyire a bejárattól óvatosan megállt, és tölcsért csinálva a tenyeréből, szólongatni kezdte a biológust. 427 - Mr. Stockwell! Hallengem? Fletcher vagyok. Beszélni szeretnék önnel! Elővigyázatosan oldalra lépett, ha esetleg Stockwell a hang irányába lőne, lehetőleg ne találja telibe. Fletcher tisztában volt az olyasfajta kiborulások természetrajzával, mint amelyik maga alá gyűrte Stockwellt: ilyenkor bizony előfordul, hogy az érintett szeme elé vörös köd száll már az első, barátságos szóra is, és lövöldözni kezd mindarra, ami csak él és mozog a közelében. - Stockwell professzor! Fletcher vagyok! Mr. Karatas szeretne beszélni önnel. • Mindenre készen lökte meg az ajtót, amely abban a pillanatban ki is tárult. Fletcher bedugta a fejét a nyíláson, aztán hatalmasat kiáltott. . - StockweÜ! Rosszul van, ember? . * ' Aztán abbahagyta. * Nagyon jól tudta, hogy a halottak annyira figyelnek a szólon-gatásra, mint a fazékban fövő tyúk a kakaskükorékolásra. 39 Mayfield doktor arcára ráfagyott az a vicsorgáshoz hasonlító vi-gyor, amilyet Fletcher eddig többnyire csak hullákon látott. Fogai kiugrottak összezárt ajkai közül, mintha ők is látni akarnák Stockwellt. - Szívroham - mondta a doktor kissé hátrébb parancsolva a fogait. - Mi is lehetne más? - Úristen! - suttogta Karatas. - Őt is megölték. North a halott fölé hajolt. Stockwell ingének ki volt gombolva a legfelső két gombja, ami akár azt.is jelenthette, hogy valaki a nyaka körül matatott. - Látni valamit rajta? - suttogta Nóra Ajvazjan. -Semmit. - Pedig... mérget vehetnek rá, hogy ott volt a nyakán. Crowley rosszulléttel viaskodott. Eddig valahogy még meg- úszta, hogy őt is elkapja a pánik, Stockwell halála azonban felhúzott a lelkében egy láthatatlan sorompót, s ez után már nem tudott többé jótállni önmagáért. Nekidőlt a sátor falának és egyfolytában azt bizonygatta magában, hogy minden rendben lesz; nem lesz semmi baj, hiszen már tisztában van a kő természeté- 428 ! . - vei és ha bejutnak a barlangba... Itt aztán meg is állt. Mi lesz, ha valóban bejutnak, megtalálják a festményeket a falon, a második számú vörös tenyérlenyomattal együtt. És azután? Ha akkor sem történik semmi? Stockwellre nézett és magát látta az ágyon. Két felső inggombja kigombolva, arcán megfáradt mosoly. Megrázkódott és Karatashoz fordult. - Hol a revolvere? \ - Nálam - mondta Fletcher. ' - Hol találta? - Itt, az ágya mellett. .- Tehát ott volt a keze ügyében. . - Mi akar ezzel mondani? - kérdezte Karatas, Crowley eltolta magát a sátorponyvától. - Ismertem Stockwellt. Nem jól, az igaz, de holtbiztos, hogyha egyszer nem akart beengedni senkit a sátrába, akkor nem is engedett. • -És? i '. . . . _ - ' - Valaki mégis bejött. - Az a kérdés, hogyan. Fletcher a homlokára ütött. Kiugrott a sátorból, majd négykézlábra ereszkedett, úgy, hogy szinte szántotta az orrával a port. Karatas elfordult Stockwelltől, Fletcher után bámult, aztán a zsebébe kotort és kihúzta belőle a revolverét., - Menjen ki, Crowley, nézze meg, mi van vele. Nóra Ajvazjan és Martina Ford kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba. Martina homlokán vörös sebhelyek égtek: a kő nyomai, amelyhez hozzávagdosta a fejét. Crowley kilesett az ajtón, s bátorságot véve magának, a földön heverésző Fletcherhez lépett, - Jól vagy? - A rohadt anyját! - szitkozódott a geofizikus a porba süllyedt nyomokra mutatva. - Látod ezt? - Mit? - kérdezte óvatosan Crowley. - A nyomokat. .- Látom. Közte van az enyém is. . - És ehhez mit szólsz? Crowley a mutatott helyre bámult, aztán érezte, hogy elszorul, a torka és mintha hegyes késsel beleszúrtak volna a tüdejébe. 429 A számtalan lábnyom között, félig összetaposva, de még mindig úgy, hogy jól ki lehetett venni a körvonalait, ott húzódtak a kis elefánt-tappancs nyomai. Crowley biztos volt benne, hogy ő ölte meg Stockwellt.. 40 Karatas egy jókora kövön ült, kezét a térdén nyugtatva. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a többiek már odagyűltek köré. Még Simoné de Broca is visszatért közéjük, pedig úgy tűnt, hogy Stockwell példáját követve végérvényesen bezárkózik a sátrába. Judy a kislánya kezét fogta, aki érdeklődve figyelte, amint a professzor a bajusza végét rángatja. -Összetoljuk a sátrakat - dörmögte Karatas olyan hangon, mintha csak arról lenne szó, hogy egy születésnapi bulin nem férnek el két asztalnál, s hozzájuk kell tolni még egy harmadikat is. - Mikor? - kérdezte Banks. -Éjszakára. Lyukat vágunk valamennyi sátor oldalán. - Éljenek a kukkolók - mondta Banks. Crowley ránézett és nyugtalanul tapasztalta, hogy Banks szemében furcsa szikrák villognak. Figyelmeztetni is akarta rájuk Fletchert, de Banks éppen a vezetőhöz hajolt. - Van egy teóriám. - Éspedig?- kérdezte Karatas. - Tudja, hogy évekig dolgoztam Indiában? • - Tudom. - Az indiai mitológiában található egy elefántfejű isten, Ga-nésa. , -És? * - Talán lehet valami összefüggés a mi elefántunk és a között. Az is kicsi. - Tudtommal Ganésa kifejezetten jóindulatú. Könyvet tart a kezében, ami azt jelenti, hogy a bölcsesség istene is. Aki bölcs, az nem gyilkol. - De régen gyilkolhatott. - Mit akar ezzel mondani? - húzta össze a szemét Karatas. - Esetleg már az őskorban is tisztelhették. Ezek! - s a nem messze tőlük feketéllő barlangbejáratra mutatott. 430 Crowley eközben egyre azon törte a fejét, hogyan történhetett, hogy az óvatos és előrelátó Stockwell beengedte magához a gyilkosát. Aztán, amikor végre megtalálta a kérdésére a választ, nem akart hinni benne. Mint ahogy Fletcher sem, amikor odasuttogta neki. 41 Karatas felemelkedett kedvenc kövéről és megtörölgette a homlokát. A nap egyre magasabbra emelkedett az égen, égető sugaraitól mintha olvadni kezdett volna a völgykatlanban a levegő. Fletcher átkarolta Pussyt és az arcához dörzsölte az arcát. -Hogy vagy? - Mint egy kifacsart citrom - sóhajtotta a lány. - Egyébként díjazom az életrevaló ötleteket. - Mint például? - A lyukakat a sátor oldalán. Fletcher elmosolyodott. A lány elmarkolta a karját és jókorát csípettbele. -Amíg nem lyukasztják ki, nincs kedved bejönni hozzám? - Talán délután - mondta sziszegve Fletcher. - Ha lesz még délután. Fletcher válaszolni akart, de ebben a pillanatban hangos dübörgéssel felbukkant a barlang előtt Crowley masinája. Crowley olyan magabiztosan ült a nyergében, mint tapasztalt cowboy a rodeon, arca azonban merev volt, mintha álarcot húzott volna rá Stockwell halála. -Egyetlen nyomorult lapra tettünk fel mindent - mondta Pussy Fletchernek. - Mi lesz akkor, ha majd odabent leszünk? Fletcher megcsóválta a fejét. « - Csak előre menekülhetünk. Másfél napunk rnaradt mindössze. .- Nem hiszem, hogy Crowley képes lenne eltávolítani a sziklát. r .*' - Ő azt állítja, hogy igen. - Én az ő helyében mást tennék. -Például mit? - Megpróbálnám megtisztítani a völgy bejáratát. - Ilyen Tövid idő alatt biztos, hogy nem sikerülne. 431 - De hát mi a csodát vártok ettől a barlangtól? Mit gondoltok, mit találtok odabent? Egy jószívű tündért, aki a szárnyaira vesz bennünket? - Valami azt súgja a lelkem mélyén, ez az egyetlen lehetőségünk. . • . Crowley eközben szorosan a bejárat elé állt és leállította a gépét. Valamennyien odagyűltek köré, még Rosalie is. Félrehajtotta a fejét, úgy nézte a csillogó-villogó kis masinát. - Felülhetek melléd? . Crowleynek egyetlen pillanat alatt leolvadt a merev álarc az arcáról. - Gyere csak, ha akarsz. Lenyújtotta a kezét, hogy magához emelje a kislányt, de Judy élesen felsikított. -Neeee! Nem engedem! Meg fogják ölni! Ezek mindenkit megölnek... még a gyerekeket is! ' A kislány az anyjára nézett, aztán szelíden megingatta a fejét. - Engem nem bántanak, anya. Csak simogatnak és azt mondják, jó, hogy itt vagyok. És azt, hogy szeretnek engem. - Ebbe bele kell bolondulni - morogta Banks North mellett. - Vagy már bele is bolondultunk? Mayfield könnyeivel küszködve figyelte a kislányt, amint még az anyja kezei közül is Crowley felé nyújtogatta a karját. Crowley azonban ékkor már elfordult tőle és a többiek számára láthatatlan sziklát vette szemügyre. - Kérem - mondta neki hirtelen remegő hangon Martina Ford. - Nekem az az érzésem, csak az időt vesztegetjük. Nézzen a kőre, fiatalember, maga jól láthatja az ülésből. Úgy gondolja, hogy ezzel a kis micsodával szétdarabolhatja? Inkább a völgy bejáratát kellene megpróbálnia kitisztítani. Crowley válasz helyett beindította a motort. Mindenki hátrahőkölt, amikor a kanál helyére szerelt fúrófej megemelkedett és becsúszott a nyílásba. Martina Ford a tenyerébe temette az arcát. - Öngyilkosság, amit csinálunk. Tiszta öngyilkosság. A kis gép majdnem teljesen eltűnt a barlangnak azon részében, amelybe befért. Csak hátulsó kerekeinek recés vége lógott ki belőle. Mayfield doktor indult volna, hogy a gép mellett átnyomakodva megnézze, mi történik odabent, de a hirtelen kirobbanó porfelhők visszariasztották. A markoló megre- megett s csikorgó hang hallatszott, mint amikor fém fémbe szalad bele. - Most érte el a fúrófej a követ - sóhajtotta Karatas. - Mégiscsak meg kellene próbálnunk szétrobbantani. Ha legalább akkora lyukat tudna fúrni benne... A gép hangja felerősödött. Elkeseredett sivítás töltötte be a levegőt, majd fémesen megreccsent valami. Karatas megtörölgette a homlokát. - Mi.. .történt? - kérdezte Pussy Frank Fletcherhpz simulva. - Eltört a fúrófej - mondta Karatas. Mintha csak a gyanakvását támasztaná alá, a gép kerekei megmozdultak s elkezdek visszafelé forogni. Nyilvánvaló volt, hogy a kudarc után Crowley megpróbál kijönni a géppel a lyukból. - Én megmondtam - kesergett Pussy. - Csak azt nem értem, miért vagytok ilyen megmagyarázhatatlanul makacsok. Ha a völgy bejáratát próbálnánk megtisztítani... - Akkor valamennyien itt döglenénk - förmedt rá Karatas. -Maga nem látta, mekkora kődarabok hevernek ott. Ezzel a kis tetűrágóval fel sem lehetne emelni őket. - Úristen! - siránkozott Judy, ölében a gyerekkel. - Valamennyien elpusztulunk. Vajon miért nem járnak erre azok az átkozott csendőrök? Crowley kitolatott és a gép kormányára borult. Mélyeket lélegzett a friss levegőből, aztán felemelte a fejét. Már újra merev volt az arca, mint azelőtt, hogy Rosalie fel akart volna kéredz-kedni hozzá. - Mi történt? Mondjon már valamit - sürgette Karatas. - Én megjósoltam! - csattant fel leplezetlen szemrehányással a hangjában Pussy Frank. - De maguk nem hallgattak rám. Mit akarnak ettől a hatalmas kőtömbtől? Még egy Herkules sem lenne képes kihúzni a lyukból. Crowley felemelte a fejét és beleegyezőn bólintott. - O biztosan nem. Szürkére festette a képét a por, amelyet nyilvánvalóan a kerekek vertek fel. - Mi a helyzet odabent? - kérdezte lecsillapodva Karatas, s már azon töprengett, tegyenek-e még egy utolsó próbát a masinával, vagy azonnal irányítsa át Crowleyt a völgy bejáratához. Bár ótt még katasztrofálisabbnak látszott a helyzet, hátha egy jó tündér megkönyörül rajtuk és mutat nekik egy rejtett kijáratot. 432 433 Crowley lenézett rájuk a gép nyergéből. Valamennyien megrettentek a nézésétől. Talán csak Fletcher nem: mintha megér-zett volna valamit a fiú lelkének hullámveréseiből. Crowley megtámaszkodott az ülésben s végigfuttatta rajtuk véreres szemeit. Karatas arra gondolt, fel kellene váltania valakivel a fiút. De hát, istenem, kivel? Hiszen Crowleyn kívül senki nem ért a kis masinához. Ekkor Crowley olyat mondott, hogy először azt hitte, megzavarodott a szerencsétlen. - Mehettek lapátolni. Karatas eltátotta a száját. -Hova? Crowley elmosolyodott. Mintha Frankenstein doktor teremtményének és Drakulának a legszörnyűbb vigyorából gyúrták volna össze a mosolyát. - Hogyhogy hova? Hát be, a barlangba! • Fletcher ébredt elsőnek. Eleresztette Pussy Frank kezét, a bejárathoz ugrott, s átpréselte magát a kerekek mellett. Éppen elég por szállongott még a levegőben ahhoz, hogy ne lásson semmit tőle. Végül is addig merészkedett előre, amíg el nem ért a kőig. Ott aztán megállt és hatalmasat ordított. Csak úgy, bele a koszos levegőbe. A hatalmas kőnek hiányzott a fele, de még a kőtörmelék is hiányzott, amelynek pedig ott kellett volna szétszóródva lennie a kőtömb maradéka mellett. Helyette sárgás por borította mintegy tíz-tizenöt centiméter vastagságban a talajt. A por tetején finoman csiszolt lapok hevertek: egyik oldaluk rücskös volt, mintha természetes kőfelület lenne. Karatas, amint meghallotta Fletcher kétségbeesettnek tűnő or-dítását, előkapta revolverét, s mintha végső rohamra indulna, bevetette magát a nyílásba. Csak akkor torpant meg, amikor megpillantotta a görcsösen köhögő Fletchert. Szemével a kis elefántot kereste, de jiem őt találta meg, hanem a félig összeomlott követ, a kőlapokat, és a port a talajon. Nézte őket néhány pillanatig, majd furcsa, ugató hangon nevetni kezdett. Fletchernek az volt az érzése, nem is ember nevet mellette, hanem egy megtermett kutya. - Hát ez jó! - ugatta fuldokolva Karatas. - Ez... marha... jó. Ezt sosem... gondoltam... volna. 434 A barlang oldalához támasztotta a hátát, majd lassan le-csusszant a porba. Odakint Crowley leállította a motort.. 42 Crowley úgy állt a körülötte ordítozó és gesztikuláló sokadalom közepén, mint a nyugalom szobra. Egyedül Fletcher sejtette, hogy a fiúnak már mozdulni való ereje sincs. Gyorsan odalépkedett hozzá és a markába nyomta a kulacsát. -Igyál. Crowley biccentett és megpróbálta felemelni a kezét. Fletcher látta, hogy nem fog sikerülni neki, ezért a szájához emelte a kulacsot. Crowley mohón ivott, lehunyt szemmel, mintha a tiszta víz minden cseppjét ki akarná élvezni. - Maga tudta? - hörögte felé a professzor. Crowley bólintott. • ' - Miért.'.. nem mondta, maga... maga... szarházi? - Mert... ezer százalékig nem voltam... biztos benne. - Magyarázza el, mert... megölöm. - Crowley bólintott, de részletes magyarázatra csak akkor került sor, amikor már folyamatosan tudott beszélni. Akkor viszont .csak úgy ömlöttek a szájából a szavak. -Két dolog keltette fel az érdeklődésemet, és ezeket el is mondtam maguknak. Az egyik, hogy ez a kő nem ugyanaz a kő, mint amilyenből a hegy áll. Értik? Ez pedig annyit jelent, hogy máshonnan került ide. A másik, hogy miképpen gurult be a barlangba? Elismerem, nevetségesen hangzik, de én mégis arra gondoltam, hogy azok, akik meg akarják akadályozni, amit szeretnénk, mesterséges akadályt állítottak elénk. Ügyelve rá, hogy természetesnek látsszék. A kérdés már csak az volt, mennyire tartós. Mert ha nagyon az, akkor megette a fene az egészet. Ezért aztán... már a legelső adódó alkalommal megfúrtam. ; -És? - Némi erőlködés után keresztülszaladt a markoló széle egy kőrétegen, s meg sem állt a kő belsejéig. Értik? Mintha habszivacsból készítették volna, melyre később kemény kőből csiszolt, érdesített téglákat ragasztottak. - Miért hallgatott róla, mi? 435 - Mert máskülönben megöltek volna. -Maga.,, maga... - Ne kíméljen - vigyorgott Crowley. - És örüljön, hogy megnyertük az első menetet. - Annak örülök is - bólintott komoran Karatas. - Csak azt mondja meg valaki, vajon hány menetes ez a mérkőzés? Nem tolakodott senki, hogy megjósolja. 43 Crowleynak legalább fél órányi pihenésre lett volna szüksége, amit Mayfield doktor igen jól látott. Éppen azon volt, hogy beszéljen a fejével, amikor megszorította valaki a karját. - Ráér egy kicsit, doktor? Mayfield Laurára mosolygott és bólintott. Most is, mint mindig, elmerült a régészasszony nagy, szürke szemében. Ennek ellenére, mintha ezúttal nem érezte volna azt a már-már ellenállhatatlan vonzást, amit korábban, amiben saját fáradtságán kívül alighanem Laura meggyötört arca is ludas lehetett. - Nem sétálna velem egyet? - Kész örömmel. Hova megyünk? - Kerüljünk a patak felé. Oké? A doktor karjába fűzte a karját és gyengéden elvonszolta a barlangtól. Mayfield sejtette ugyan, hogy súlyos oka lehet Laura mesterkedésének, de egyelőre túl nehéz volt a feje ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Már a patakhoz közeledtek, amikor Laura végül is megszólalt. - Hogy van a felesége? Mayfielden ingerültség hullámzott át. - Láthatta, nem? Laura ezúttal nem mentegetődzött, amiért beleszólt a doktor magánügyeibe. Ellenkezőleg. Félrehajtotta a fejét, úgy fürkészte Mayfield arcát. . . t . - Arra célzok, hogy maguk hogy vannak? Maguk ketten. Mayfield sóhajtott. - Rosszul. Akarom mondani, sehogy. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindent én tettem tönkre. Azzal a nyomorult hirdetéssel.. Laura hevesen megrázta a fejét. ' 436 - Ne tegyen magának szemrehányásokat. Minden rendbe fog jönni. Mayfield nem lett volna orvos, ha nem érzi meg az asszony hangjában az alig leplezett vigasztalási szándékot. Azt pedig tapasztalatból tudta, hogy a yigasztalás és az őszinteség nem feltétlenül kistestvérek. - Erről akart beszélni velem? - kérdezte megtorpanva. - Nem - mondta az asszony. -Hát miről? Laura lopva végighordozta a környéken a tekintetét. - Segítene nekern, doktor? - Természetesen - mondta. Mayfield meghökkenve. - Miről vari szó? - Inkább kiről. Fletcherről. Mayfieldnek leesett az álla meglepetésében. - Fletcherről? Mi van vele? - Szeretném, ha bizalmasan kezelné, amit tőlem hall. Talán az életünk függ tőle. - Persze, hogy úgy kezelem, de mi az ördögöt... - Valami nem tetszik nekem a viselkedésében. Az a helyzet, hogy gyanítok valamit. - Mi a csodát? - Egyelőre nem mondhatok semmit. De a segítségét szívesen venném. Emlékszik rá, amikor Fletcher megsebesült odafent a plató tetején? - Persze, hogy emlékszem. - Én segítettem bekötözni a sebeit. , - Erre viszont nem emlékszem. - Nem is fontos. Remélem, rendben van minden készüléke? - Ezt hogy érti? -Meg tudja állapítani velük bárkinek a vércsoportját, igaz? - Hogyne tudnám. -Akkor jó. Amikor az a robbanás történt, mintát vettem Fletcher véréből. Egy fűszál segítségével. -Hogyan??! - A sebéhez szorítottam egy fűszálat, majd mintha véletlenül ragadt volna rá, elvettem róla és lehajítottam a földre. Később érte mentem. Az a kérdésem, meg tudja-e állapítani ebből a fűszálra tapadt véralvadékból Fletcher vércsoportját? . - Hogyne tudnám. Csak éppen... 437 - Megtenné nekem? - Jézusom, Laura, de hát mit akar ezzel az ostobasággal? Csak nem képzeli, hogy Fletcher, aki az egyik kezdeményezője volt ennek a munkának... - Nem szeretnék magyarázkodni. Azt szeretném, ha a kedvemért megejtené a vérelemzést. Megtenné? -Meg - mondta komoran Mayfield. - Fletcher előtt pedig hallgassak róla, igaz? - Ha megkérhetném rá. - Azt pedig végképp ne kérdezzem, milyen következtetéseket szándékszik levonni az eredményből? - Egyelőre ne. -Hol az a fűszál? Laura a zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy papírdobozt és a doktor kezébe nyomta. - Sürgős lenne. • - Adjon egy órát. -Pompás. - Megfogta a doktor kezét és megsimogatta. -Csak... annyit szeretnék mondani, Sean, hogy én... én... - Igen? - nézett rá kíváncsian Mayfield. - Én igen nagyra tartom magát. Mayfield legyintett és keserűen elmosolyodott. - Tudja, hányszor hallottam már ezt? Először egy csodálatos nőtől, akinek nagyon sokat adtam a véleményére. Aztán ez lett belőlem. - Ki volt az illető? - kíváncsiskodott Laura, s mintha szokatlan fény gyulladt volna a szemében.,- Szép és fiatal? - Öreg és csúnya - mondta Mayfield. - De nagyon szerettem. Kedvenc professzornőm volt. Ebből is látszik, hogy a professzornők sem tévedhetetlenek. Egy óra múlva kész az eredmény. Ha még akkor is élünk, megkapja. - Élni fogunk - mondta határozottan Laura Fischbach. / • .. 44 Mayfield besétált a sátrába és kicsomagolta a műszereit. Sok csomagolni való nem volt rajtuk, hiszen az első napon már előkészítette őket a leendő vizsgálatok számára, inkább csak a védőburkolatot kellett eltávolítaniaróluk. 438 Éppen a centrifugát szerelte fel, amikor megkapirgálták a sátor ajtaját. Mély lélegzetet vett és a kezébe kapott egy dögnehéz mikroszkópot. . -Ki az? - Rosalie. Mayfield lehajította a műszert és az ajtóhoz ugrott. A kislány odakint ácsorgott, szájában cuppogtatva a mutatóujját. Mayfield arcán fellángolt az öröm. - Nagyon örülök, hogy eljöttél hozzám, kislányom. Rosalie mozdulatlanul állt vele szemben. Olyasféle tartózkodó méltóság volt a tekintetében, hogy Mayfield ölelésre tárt karja önkéntelenül is lehullott tőle. - Anya mondta, hogy jöjjek el. - Igazán? - kérdezte csalódottan a doktor. - Azt is megmondta, miért? - Mert neked kell majd gondoskodnod rólam. - Gondoskodni? Ez meg miféle ostobaság? - Egyáltalán nem az. Mama azt mondta, hogy ő minden valószínűség szerint meg fog itt halni. Mayfield legyűrve a kislány tartózkodását, felemelte és magához szorította. - Biztos félreértetted a mamát, kicsim. Nem fogunk meghalni. Crowley bácsi kinyitja a barlangot... - Akkor mi lesz? - Minden jóra fordul. Rosalie megrázta a fejét. - Mama azt mondta, nem fog jóra fordulni semmi. Ez a hely itt el van átkozva. Azt mondta, mindenki meg fóg halni, ő, aztán Pussy néni, és a többiek is. De te biztosan nem. - Nem? - hökkent meg Mayfield. - Miért.,.? - Mama azt mondta, hogy a természet igazságtalan. Érted te ezt? ' - Nem egészen. - Én sem értettem. Mama aztán megmagyarázta. Azt mondta, hogy a természet azért igazságtalan, mert a jó emberek minden szarba beledöglenek, á rosszak pedig mindent megúsznak. Te ezt is meg fogod úszni. Én is megúszom; nem azért, mintha rossz lennék, hanem mert gyerek vagyok. Ár-tat-lan. így mondta a mama. Te nem vagy ártatlan? - Úgy tűnik, nem. 439 - Akkor á mamának mégiscsak igaza volt. Mindenki meg fog dögleni, csak te nem. Te miért vagy rossz ember, papa? Mayfield könnyet dörzsölt szét a szeme sarkában. Úgy érezte, megmagyarázhatatlan események hálójába került, amelyben úgy vergődik, mint légy a pókhálóban. És Judy jóslatával ellentétben az is lesz a sorsa, mint a légynek. - Most mit csinálsz? - Vércsoportot határozok meg - mondta összeomolva. -Tegyél le. . Mayfield csókot nyomott a kislány arcára és letette. Rosalie megállt vele szemben, zsebkendőt vett elő farmernadrágja zsebéből és óvatosan ledörzsölte vele a csókját. - Ezt nem szabad. Mama mondta, hogy nem higiénikus. Te mindenféle más nénikkel csókolózol, lehet, hogy betegekkel is, nem szabad hát megcsókolnod engem. Mayfield nagyot nyelt és becsukta a szemét. - Egyszer még megölöm az anyádat. - Igaza volt a mamának - bólintott Rosalie. - Te tényleg gonosz ember vagy és nem fogsz megdögleni. Majd ha már meghalt a mamám, visszajövök, hogy vigyázz rám... Mondd, apa, belőlem is gonoszt csinálsz? Mayfield meggörnyedt és a gyomrához kapott. Mintha egy páncélos lovag csavargatta volna meg a beleit vaskezével. Mire felnézett, a kislány már nem volt a sátorban. Legszívesebben a földbe taposta volna Laura Fischbach dobozát a benne rejtező fűszállal együtt, de aztán mégsem tette. Könnyeinek egyre vastagodó nagyítóján át berakta a fonnyadt szálacskát a gépbe és nekilátott a meghatározásának. Jóval később, egyszer az eszébe jutott, vajon mi lett volna, ha akkor valóban a földbe tapossa a fűszálat? De nem taposta. 45 Mire Laura visszatért a barlanghoz, a lapátosok már kilapátolták a port belőle. Karatas lehajolt és úgy eregette az ujjai között, mint a homokot szokás. North és Fleteher ott guggoltak mellette és még meg is szaglászgatták. - Mi a fene lehet ez? - dünnyögte az expedíció vezetője. 440 - Kérdezzen könnyebbet - morogta Fletcher. - Műgyanta vagy micsoda. - Nem értem, hogy lett por belőle. - Ha Harcis élne, megmondaná. - Levegő hatására elporlik - magyarázta North. - A védőburkolat nem engedte hozzá eddig sem a levegőt, sem a nedvességet. Ahogy Crowley megfúrta, megkezdődött benne a bomlás. North felpattant és Crowley felé kiáltott, aki éppen beindította a motort. - Várj egy kicsit! Ha minden igaz, nem lesz szükség a masinádra. Szállj le és sétálj be a vágatba. -Sétáljak be? North megfogta a fiú karját. - Gyere velem. Alig múlt el másfél perc, már vissza is tértek. North haját őszre festette a szállongó por; úgy tűnt, mintha, amíg odabent voltak negyven évet öregedett volna. - Nyugodtan eltüntetheted a járgányt - mondta hátrafordulva a mögötte baktató Crowleynak. - Itt már aligha lesz rá szükség. A többiek megkövültén álltak velük szemben. - Mi... történt? - nyögte ugyancsak sápadtan a portól Martina Ford. - Széna, vagy szalma? North bizonytalan mozdulatot tett a kezével. - A kő eltűnt. Porrá vált. Akadálytalanul bekukkanthatunk az őseinkhez. Be is kukkantottak. 46 Úgy lopakodtak be a vágatba, mint azok az emberek, akik a falakra rajzolták a képeiket. A talajt vastag porréteg borította -ahogy egyre beljebb mentek, egyre nőtt a vastagsága -, a végén már térdig jártak benne. Ahogy aztán cirka tízmétemyi portaposás után végre csökkenni kezdett a réteg vastagsága, megütötte az orrukat a szag. Crowley elsápadt és zsebkendőt szorított a szája elé. -Uramisten! Steinbock. - Nem kéne megvizsgálni?-kérdezte Simoné de Broca anélkül, hogy rápillantott volna. ' - Majd Mayfield doktor. Apropó, hol a doktor? 441 Rövid keresgélés után kiderült, hogy Mayf ield nem jött be velük a barlangba. Rajta kívül még Judy is hiányzott, aki nem merészkedett le a kislánnyal a föld alá. , Karatas mélyeket lélegzett és igyekezett megfeledkezni S tein-bockról. A felőle áramló szag azonban másodpercenként az eszébe juttatta. - Ez hát az első terem - bámult körbe áhítattal Martina Ford. - Hol vannak a rajzok? - Majd később - hárította el az érdeklődést a professzor. -Kérem, álljanak meg valamennyien.' Mindenki megtorpant. Karatas felemelte a kezét, és a barlang belseje felé mutatott. - Ketten előre megyünk. Velem jön, Fletcher? - Kész örömmel. - Maguk csak akkor kövessenek bennünket, ha szólunk. Nem tudom, mi vár ránk odabent, nem tudom Steinbock miért verte szét a fejét. Mindenesetre arra kérem magukat, ha bárkin is furcsa tüneteket észlelnének, fogják le - lemberdzsekje alá nyúlt s jókora spulni spárgát kotort elő -, és kötözzék meg ezzel, ni. -És ha valamennyien egyszerre dilizünk be? - tudakolta Crowley. » - Akkor majd megesszük spagetti helyett, hogy ne kelljen eldobni - mondta savanyúan Karatas. - Gyerünk, Fletcher! Eltűntek a rajzokhoz vezető folyosó keskeny bevezető nyílásában. Fél óra múlva valamennyien ott álltak a barlangrajzok előtt. A pálcikaemberek és az előlük menekülő állatok tudomást sem vettek róluk. Végezték a dolgukat, mint egyetlen percnyi szünet nélkül évtízezredek óta. A Fehér Istennő hetyke melleivel úgy vezényelte az álló f alloszú, alacsony kis kukac-emberkéket, mint az istállómester a cirkuszban a bohócokat. Vagy az állatszelídítő az állatokat. A vörös kéz ott villogott a Fehér Istennő alatt. Ha ráesett az elemlámpák fénye, felragyogott, ahogy elvándorolt róla, a sötétségbe veszett. Semmivel sem látszott veszélyesebbnek, mint a többi rajz. Fletcher azonban tudta, hogy az akna sem más, mint egy rozsdás, magára hagyott vasdarab. Csak aztán lépjen rá valaki. 442 47 Karatas a tenyerébe hajtotta a fejét. Benn voltak a csodák kertjében és mégsem történt velük semmi. Könyökére támaszkodott és azon töprengett, elmondja-e a többieknek, amit sejt. Banks és North a tábortűz összerakásával voltak elfoglalva. Felhő nem látszott az égen, így biztosak lehettek benne, hogy éppen úgy, mint az elmúlt éjszakákon, ragyogni fog a kéz a sziklafalon. -Fletcher! A geofizikus a professzorra nézett. - Ossza ki a tablettákat és ellenőrizze, hogy mindenki lenyelte-e. - Rendben, főnök. - Mennyi van még? - Egyetlen-egy mindenkinek. -A többi? -Megsemmisítettem. v . Karatas rneghökkenve kapta fel a fejét. - Mit csinált? - Bedobtam őket a patakba. - Hogy tehette? Fletcher megvonta a vállát. -Nem kockáztathatok. Lelkemre kötötték, hogy csak öt napig szedhetjük. Aztán kitör rajtunk az őrület. -Talán mégsem... - Mit kellett volna csinálnom velük? Feltápászkodott és sorra járta a sátrakat, hogy végrehajtsa Ka- ratas utasítását. 48 A kéz a sziklán egyre erőteljesebben szórta rájuk a fényét. May -field észrevette, hogy Karatas tudatosan olyan helyen rakott tábortüzet, ahol leginkább ki voltak szolgáltatva a vörös sugaraknak. Nem tudott másra gondolni, minthogy vezetőjük tesztelni akarja őket és a sugarakat egyaránt. Igazat is adott neki, hiszen fel kellett készülniük a holnap estére, amikor már nem lesz bennük a jótékony orvosság. . Úgy érezte, tetterő és elszántság költözik a szívébe. Senki nem . 443 maradt neki, csak Rosalie; nem engedheti, hogy baja essék. Ki kell vágnia magát innen, és ő ki is vágja magát. Megöli Judyt, elveszi tőle a gyereket és magával viszi. Hogy miképpen fog kijutni a völgyből? Istenem, majd csak kijut valahogyan. Sosem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna. Ha másként nem megy, kiássa magát a puszta kezével. Rosalie-ért mindent megtenne és meg is fog tenni. Karatas olyan erős szúrásokat érzett a fejében, hogy majd lezuhant tőlük a fatönkről. Pedig bevette a gyógyszerét, annak rendje és módja szerint. Mégis, sötét karikák forogtak a szeme előtt, amelyek lassan lilába váltottak át. Fájdalmas nyomás nehezedett az ízületeire és a szemére. Mintha egy hatalmas ujj tolta volna a szemgolyóit befelé. Szája széle remegett, mint a nagyon öreg embereké. A hold csúfondárosan szórta rájuk a fényét az égi mezőkről, a kéz a falon pedig mintha gúnyosan feléjük integetett volna. Crowley tenyerei közé szorította a koponyáját és Karatasra nézett. . -Maga is...? Á professzor szemei vérben forogtak, kialudt szivarja kiesett a kezéből. Crowley érezte, hogy valaki megszorítja a kezét. Martina Ford állt előtte, fájdalmas mosollyal az arcán. - Mi lesz itt, ha már a gyógyszert sem szabad bevennünk? Aztán egyszerre csak vége szakadt a fájdalomnak és csak tompa, másnapos émelygés maradt a helyén. Crowley Fletcher elmondása nyomán tisztában volt a gyógyszer mechanizmusával: csak bizonyos késéssel reagál a külső behatásokra. Amíg egyre fokozódott bennük a fájdalom, a gyógyszer ismeretlen komponensei megkezdték harcukat a kívülről jövő ingerek ellen. De valóban: mi lesz holnap, ha az orvosság már nem lesz a szervezetükben? Simoné de Broca letörölgette arcáról a verejtékcseppeket és Sandra Elintre pislogott. - Még élsz? . » , - Éppen csak hogy - mondta a másik, s lihegve megrázogat-ta copfocskáit. - Sajog minden tagom, mintha sírt ástam volna. - Mi lenne, ha a barlangban rejtőznénk el? - kérdezte elhaló hangon Pussy Frank. -Meg ne próbáld! - kiáltott rá Nóra Ajvazjan. - Gondolj Steinbockra és a többiekre! 444 Karatas felvette a földről leesett szivarját és a szájába dugta. Meg volt győződve róla, hogy ha nem találnak valami megoldást, a holnapi éjszakájuk lesz az utolsó. 49 Ahogy visszatért a tűztől, Crowley leroskadt az ágya szélére és gondolkodni próbált. A gyógyszer és az agresszív sugarak azonban eltompították az agyát, ezért időre volt szüksége ahhoz, hogy kellőképpen összeszedje magát. Kikotort a sátor sarkából egy félig üres whiskysüveget és alaposan meghúzta. Bár Fletcher a lelkére kötötte, meg ne próbáljon alkoholt inni a gyógyszerre, fütyült a figyelmeztetésre. Annyit úgysem iszik, hogy baja legyen belőle. Aztán mintha megérintett volna valaki egy húrt a lelkében. Mintha egy hang azt súgta volna, hogy azok is megteszik holnapra a megfelelő óvintézkedéseket. Valahogy feltétlenül el kell altatnia a gyanakvásukat. Töprengett egy kicsit, aztán úgy döntött: feláldoz a kis kotrógép műszerfalából egy részt. Vésőt és kalapácsot vett a kezébe, s a holdfényes tisztásokat kerülgetve, a bokrok árnyékába húzódva a gépéhez osont. Nem messze tőle, a patakon túl, magárahagyottan füstölgött az elhagyott tábortűz. Miután lefeszegette a műszerfalról azt a darabot, amelyet kinézett magának, visszavitte a sátrába, feltette egy ládára és kíméletlenül összetörte. Arra azért vigyázott, hogy egyetlen, nagyobb, fekete műanyaglap megőrizze viszonylagos épségét. Amikor a láda tetején már csak sötét műanyagforgács hevert, előkotort egy kis táskából néhány chipet, hajszáldrót-véget, aprócska csavart s az egészet becsomagolta egy papírzacskóba. Zsebre vágta, majd kilesett a sátor ajtaján. A tűz még mindig szomorúan füstölgött, a hold pedig mintha megállt volna a pislákoló zsarátnok felett. Crowley összebor-zongott, s megkereste azt a helyet, ahol Barbara Hanish lezuhant a szikiáról. Természetesen nem tudhatta: alig néhány másodperccel azután, hogy elhagyta a sátrát, valaki keresztezte még ki sem hűlt nyomát. Valaki, aki úgy döntött, megöli. Csakhogy akkor, amikor ez a valaki belesett Crowley sátrá- '' '. . 445 nak nyitott ajtaján, a fiatalember már a fűcsomók között kotorászott és mint szorgalmas szántóvető, szórta szét a műanyagdarabokat és a fényesen csillogó csavarokat. Egyetlen pillanatra torpant csak meg, miközben elégedetten felvihogott. Eszébe jutott az a jelenet a görög mitológiából, amikor valamelyik balfácán - a nevére már nem emlékezett -, sárkányfogakat vetett a szántóföldjébe kukorica helyett. Hogy csodálkozott aztán a pasas, amikor tavaszi madárcsicsergéskor kis sárkánypalánták dugták ki ennivaló fejecskéiket a földből. Remélte, hogy a bakelitdarabkák is előbb-utóbb tűzokádó sárkányokká válnak. Azt pedig még inkább, hogy a sárkányok nem őt magát fogják felzabálni. 50 Banks éppen lefekvéshez készülődött, amikor megkocogtatták odakint az ajtókeretet. - Hé! Van itt valaki? - Persze - válaszolta Banks, felismerve Martina Ford hangját. - Jöjjön csak be. Martina átlépte a küszöböt, Banksnek pedig, akinek eddig minden gondolatát lefoglalta a völgyből való menekülés gondolata, tátva maradt a szája meglepetésében. Az a Martina ugyanis, aki átlépte a küszöbét, Martina is volt, meg nem is. Banks úgy érezte, megfordul vele a világ. Mintha a csillagos ég szakadt volna rá, s angyalok énekét hallotta volna a felhőkön túlról. Paul Banks kifejezetten jóképű férfi volt, nem kevés sikerrel a háta mögött. Az intézetben, ahol tevékenykedett, az a hír járta, hogy a lányoknak keményen meg kell dolgozniuk a kegyeiért. Nem volt könnyen elejthető vad, rátartiságát még a terepmunkák mostoha körülményei között is megőrizte. Tévedett az a lány, aki azt hitte, csak meg kell birizgálnia a füle tövét, és Banks máris lerántja hálózsákja cipzárát, hogy befektesse maga mellé. Ez az expedíció azonban csúnyán megtréfálta. Maga sem értette, hogyan történt, de már a második napon úgy érezte, beleszeretett Martina Fordba. Nem tudta volna megmagyarázni magának, mi az, ami megkülönbözteti Martinát a, sok száz eddigi 446 lánytól, de hogy valami megkülönbözteti, az hétszentség. Csak éppen az volt a tragédia, hogy Martina nem akarta komolyan venni őt. Hiába próbálkozott a már jól bevált furfangokkal: Martina nem esett a csapdájába. Pedig Banks ösztönösen megérezte, hogy az asszony jól tudja, miben mesterkedik . Az pedig végképp elkeserítette, hogy Martina mintha Crow-leyt tüntette volna ki a kegyeivel. Ha találkoztak, rámosolygott, s egyszer tanúja is volt, hogy az asszony burkoltan bár, de magához hívta a srácot. Az a tejfelesszájú hülye meg még meg sem értette, mit akar tőle. Most aztán itt volt a meglepetés ideje. És itt volt Martina Ford is, méghozzá nem is akárhogyan. Ezüstösen csillogó nadrágkosztümöt viselt, halványkék selyemből, nagy, kitárt szárnyú lepkékkel. A lepkék szélben lobogó, vörös szalagok között rep-destek, s az asszony minden mozdulatára változtatták a helyüket. Martina hóna alatt üvegféle látszott, amely akár pezsgősüveg is lehetett. . Az is volt. Banks még be sem csukta a száját, az asszony máris felé nyújtotta az üveget. - Nézze csak, mit hoztam. Ha beenged. Banks megrázta a fejét és felébredt. Egyetlen századmásodperc alatt meggyőződött róla, hogy nem álmodik, aztán kinyújtotta a kezét és elvette az asszonytól az üveget. - Jézusom, nekem hozta? - Nekünk - javította ki mosolyogva az asszony. Banks később arra gondolt, életében nem volt még részese ilyen célratörő és egyértelmű beszélgetésnek. Maga sem volt túl romantikus lélek, de azért, ha lehetett, megadta a módját az udvarlásnak. Martinától azonban érezhetően távol állt a romantika. Persze az is lehet, hogy csak az állandó halálveszély és öngyilkossági kísérlete tették ennyire céltudatossá. Leült Banks ágya szélére és az üvegre nézett. - Ez az utolsó pezsgőm. Arra az alkalomra szántam, amikor kiássuk a barlangot és megpillantjuk a képeket. -De hiszen kiástuk - mondta értetlenül Banks, két poharat rakva egy faládára. - Csakhogy nem volt benne semmi örömem - mondta Martina. - Magának volt? -Hát... nekem se sok. " 447 - Aztán arra gondoltam... ha megittuk a pezsgőt, bej övök magához. - - Miért? - kérdezte Banks ostobán. - Hogy megnézzem a bélyeggyűjteményét. Remélem, magával hozta? - Persze - vigyorgott immár felszabadultabban B anks. - Megengedi, hogy öntsek? - Mit gondolsz, azért cipeltem ide, hogy csak legyen valami a kezemben? Banks úgy érezte, sínen vannak. S ekkor valami nagy-nagy nyugalom és biztonság szállta meg. Vigye el a fene, hiszen ez az asszony is éppen olyan, mint a többi. Ugyanazt akarja, mint a többiek. Hát ha-annyira akarja, meg is fogja kapni. Felemelte a két poharat, és teletöltötte őket pezsgővel. - Egészségünkre. - Ránk fér - mondta az asszony. Amikor letette a poharát, Banks szemébe nézett. Világoskék, csillogó szeme volt, apró ráncokkal keretezve. Banks ekkor gondolt először arra, hogy Martina idősebb lehet annál, mint amennyinek hiszi. - Azt hittem, Crowleyt szúrtad ki magadnak - mondta letéve a poharát a ládára. Az asszony felnevetett. - Crowleyt? Azt a kisgyereket? Hiszen még meg sem száradt a tojáshéj a fenekén. Kis túlzással, akár az anyja lehetnék. - Őszintén szólva én is csodálkoztam rajta. Azon még inkább, hogy nem engem választottál. - Honnan tudod, hogy nem téged választottalak? - kuncogott az asszony. - Nem úgy nézett ki a dolog. - Pedig ez az igazság. Csakhogy nem szoktam olcsón adni magam. - Ebben egyformák vagyunk - mondta Banks. Az asszony áthajolt a láda felett. - Csókolj meg. Banks megcsókolta. Az asszony sziszegve hátrarántotta a fejét. - Valami baj van? - Csak a szám - panaszkodott Martina. - Amikor ki akartam nyírni magam; belevágtam a kőbe. 448 Banks egyetlen pillanatra megfeledkezett Martina szájáról. - Tényleg, miért csináltad? - Mert muszáj volt. - Hogyhogy muszáj volt? - Nem voltam a magam ura. Mintha azt parancsolta volna valaki, hogy verjem szét a fejem. Szerencsére nem sikerült. : Banks mélyet sóhajtott. - Lehet, hogy megússzuk? Martina felvonta a vállát. - Kicsi rá az esély. Ezért aztán nem is szeretném sokáig húzni a dolgot. Kiitta a pezsgője maradékát. Amikor Banks újra tölteni akart neki, visszautasította. - Azt akarom, hogy tiszta maradjon a fejem. Felállt és levette magáról nadrágkosztűm-kabátkáját. Banks mélyet sóhajtott. A selyem alatt nem hordott semmit az asszony: telt, kerek mellei úgy álltak előre, mint a Fehér Istennőé a sziklafalon. • Banks a karjába akarta venni, de Martina eltolta magától. - Van egy feltételem. ; - Éspedig? - nyögte Banks. - Én vagyok a főnök. Azt csinálod és úgy, ahogy én akarom. ; - Oké-mondtaBankskicsatolvaanadrágszíját.-Megegyez-tünk. - Lehet, hogy ez az utolsó ölelés az életünkben. Tegyük feledhetetlenné. - A fene vigye el, miért emlékeztet mindig rá? - morfondírozott magában Banks, miközben kibújt a nadrágjából. Ahogy Martina is kibújt az övéből, Banks felvihogott. -Látod?' -Mit? - Az árnyékunkat a falon. A sarokban lobogó gyertya a falra rajzolta mindkettőjük sziluettjét. ' , - Tisztára mint odalent. Te vagy a Fehér Istennő, én pedig egy a táncoló pasasok közül. Martina bebújt a takaró alá és Banks felé nyújtotta a kezét. -Gyere. Banks bemászott az ágyba, Martina rágördült és erősen hozzá préselte a testét. 449 ' -Azaz első kívánságom, hogy maradj csendben. Gyűlölöm a fecsegő férfiakat. Banks sóhajtott és becsukta a száját. , Mindörökre. 51 Crowley, bár még nem volt katona, pontosan tudta, mit kell tennie. Kitépett egy száraz bokrot a többi közül, kihúzta az egyik cipőjéből a fűzőt és az ágas-bogas bokrot a hátára kötötte vele. A zsarátnok békésen füstölgött az egyre vastagodó hamuréteg alatt és csak akkor villant egyet-egyet, amikor enyhe szellő támadt a patak felől, végigsimítva a tábortűz maradékán. A kéz a sziklafalon még mindig fenyegetően csillogott - Crowley érzett is némi tompa nyomást a halántéka környékén - ezúttal azonban nem ért rá sem a fejével törődni, sem a kézzel. Legyőzhetetlen kíváncsiság furdalta az oldalát: vajon ki lesz, aki errefelé sétál éjszaka? Alig helyezkedett el a bokrok között, máris Mrs. Mayfield és Rosalie bukkantak ki a sötétből. A sátrak közötti térből kerültek elő, ahova a hold nem tudta betuszkolni a sugarait. Rosalie vidáman szökdécselt anyja oldalán, mint játékos kisgida. Amikor megpillantotta a tábortűz maradékát, megtorpant és nyafogni kezdett. - Fletcher bácsi megígérte, hogy csinál nekem nyársat. -Elaludtál, kicsim. - Miért nem ébresztettél fel? - Olyan jól aludtál. - De én húst akartam sütni! Judy lehajolt a kislányhoz. - Nézd csak meg a füvecskéket kicsim, hátha találunk rajtuk valamit. - . A kislány felnézett Judyra. - De hát mit keresünk, anya? - Senkinek nem szabad elmondanod, hogy itt keresgéltünk, érted? . - Értem, anya. Apának sem? - Neki a legkevésbé. Judy négykézlábra ereszkedett és kotorászni kezdett a fű kö- 450 zött. Crowley elégedetten hallotta, hogy Rosalie nem sokkal később vidáman felkiált. - Találtam valamit, anya! - Mit, kicsim? . - Egy kis csavarocskát. És ilyen csúnya feketét. Judy a kislányhoz mászott. Crowley nagyon jól el tudta képzelni, amint a műanyag-darabkákat morzsolgatja az ujjai között. - Mehetünk, kicsim - hallotta aztán Judy hangját. - Találtunk valamit, anya? - Igazából semmit. De ezt sem szabad elmondanod senkinek. - Nem mondom el, anya. Néhány másodperc múlva elnyelték őket az árnyékok. A következőkeresgélő Nóra Ajvazjan volt. Úgy loholt végig a tábortűz előtti téren, mint a vadászkutya. Crowley megcsodálta könnyed és kecses mozgásai. A régésznő megtorpant, lehajolt a fűre, és felemelt róla valamit. A műanyag-darabkák - morogta magában Crowley. - Most bukkant rájuk. Nóra, úgy tűnt, valóban rájuk bukkant. Nézegette egy kicsit őket, majd csalódottan elkullogott. Crowley elégedetten felkuncogott. Mire a hold a patak fölé ért, jó néhányan felbukkantak a közelében. Volt aki egyedül jött - Nórán kívül például Sandra Flint, vagy Simoné de Broca - a többiek viszont kettesével. Laura Fischbachot Pedersen kísérte, Karatast North, ugyanakkor maradtak néhányan, akik a távollétükkel tüntettek. Hiába várta Mayfield doktort, Pussy Frankét, Martina Fordot, vagy Paul Bankst. Gondterhelten vakargatta meg a feje búbját, s amikor a hold úgy döntött, átköltözik a patak fölé, ő is helyet változtatott. Egészen addig ücsörgött a bokorral a hátán, amíg csípni nem kezdték a szúnyogok. Akkor felszedelőzködött és óvatosan, nehogy bárki is észrevegye, elindult a sátra felé. Amikor Banks sátra mellett húzott el, mintha fájdalmas nyögdécselést hallott volna odabent. Egyetlen pillanat erejéig megkísértette a gondolat, hogy be kéne néznie hozzá, felébreszteni, ha rosszat álmodik, aztán megvonta a vállát és hagyta a fenébe az egészet. Mostanában nem egészséges dolog hívatlanul benézni valakihez. 451 Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, meggyújtott egy gyertyát, és mély sóhajok kíséretében dolgozni kezdett. Munka közben nem is egyszer eszébe jutott atyja mondása, aki hajnalban, amikor hazatért az éjszakai mosodából, fáradt tartással, karikás szemekkel, arra biztatta: dolgozz, ha élni akarsz! . . . . Hát ő dolgozott is, mert valóban élni akart. 52 Arra ébredt, hogy Fletcher rázza a vállát. Kinyitotta a szemét és rémülten felkönyökölt: - Valami baj van? *" Fletcher visszanyomta és mellé ült. - Kint voltál éjszaka? \ ; - Persze hogy kint voltam. " -Keresték? - Keresték hát. -Kik? ' '-... Crowley elgondolkodó képet vágott. - Inkább azt említeném, aki nem játszott éjszakai szellemet. Mayfield doktor, Banks, Miss Ford, Pussy Frank - ők. - Biztos vagy benne? - Őket nem láttam. Fletcher komor képet vágott. - Amikor visszafele jöttél,.. nem tapasztaltál valamit Banks sátra körül? - Nem én. Azaz, várjunk csak... Mintha nyögdécselést hallottam volna... -Nem néztél be hozzá? - Be kellett volna? ; Fletcher megrázta a fejét. Crowley tévedhetetlenül megérezte, hogy nagy baj történt. - Talán jobb is, hogy nem tetted. - Felállt, a sátor ajtajához lépett, kinyitotta, kilesett a hajnali ködben és párában fürdő rétre. - Banks meghalt az éjszaka. Szívrohamot kapott. A felszálló pára egyelőre eltakarta a vörös kezet a sziklafalon. 452 53 Fásultan és összetörve kucorogtak Karatas sátra előtt a padokon. Az expedíció vezetője törülközőt csavart a feje köré, s többször is nyugtalanul a vöröslő kéz felé pislantott: Szerencsére nem érezte a gyilkos sugarak hatását. A völgyet borító pára hajnalhasadtával sem szűnt meg, mintha a természet is velük borongott volna. Judy van Zanten, ölében a kisgyerekkel, meredten bámult maga elé. Mayfieldnek az volt az érzése, ha hozzáérne, akárcsak egyetlen ujjal is, úgy dőlne le a padról, mint egy ráültetett bábu. Elfacsarodott a szíve, ahogy a szundikáló kislányra nézett. Ekkor fordult meg először a fejébe^ hogy Judyn kívül a lányát és önmagát is meg kellene ölnie. , Karatas megszorította a homlokára kötött törülközőt, aztán ' megköszörülte a torkát. - Amint azt már bizonyára tudják, Mr. Banks meghalt az éjszaka. Egyetlen mukk sem hallatszott. Csak néztek maguk elé fásult egykedvűséggel, mint a számtalan ütközetet megélt katonák. Talán már az sem rázta volna fel őket, ha saját anyjuk, vagy gyerekük halálhíréről értesültek volna. - Csak úgy rutinból teszem fel a kérdést - folytatta Karatas. - Ki látta utoljára Paul Bankst? Rövid csend után Martina Ford nyújtotta fel a kezét. - Alighanem én. Karatas meghökkenve húzogatta meg a bajuszát. -Maga? Mikor? - Hajnali fél négy tájékán. -Hol? - A sátrában. \ Karatas megsimogatta előreugró állat és kelletlen képpel nézett az asszonyra. ;, - Maga... hajnali fél négykor Banks sátrában volt? -Ott voltam. -Megkérdezhetem... -Pezsgőztünk. - Nem hiszem, hogy jelenlegi helyzetünk alkalmat kínálna a pezsgőzésre. - Talán éppen azért - mondta Martina, megnyalogatva a szá- ' ' 453 ja szélén húzódó sebhelyeket. - Maradt egy üveg italom. Arra gondoltam, kár lenne itthagynom. - Hogyhogy itt? - Úgy értem, ezen a világon. Oda úgysem vihetem magammal, nem igaz? Karatas behunyta a szemét és sóhajtott. - Mikor távozott Banks sátrából? - Mondom, hogy fél négykor. Megnéztem az órám. Banks akkor még élt. Sőt, nem volt semmi baja. - Józan volt? - Fél üveg pezsgőtől nem szoktak berúgni az emberek. - Látott rajta valamit, ami arra engedett következtetni... - Semmit az égvilágon. Jókedvű volt, már amennyire jókedvű lehet valaki a jelen körülmények között. Ekkor láttam utoljára. Karatas a doktor felé fordította a fejét. -Mr.Mayfield? A doktor széttárta a karját. - Szívroham. Mint a többi esetben. - Gondolja, hogy rá is ráakasztottak egy amulettet? - Lehetséges - biccentett a doktor. - Csak éppen nem látom a nyomát. Simoné de Broca ekkor felugrott és vádlón Karatasra mutatott. - Maga pontosan tudja, ki volt! Tudja, de hallgat róla. - Én? - hökkent meg a professzor. - Mi a fenét akar ezzel mondani? - Csak annyit, hogy valamennyien sejtjük: van még rajtunk kívül valaki itt, ebben a völgy ben. - Na ne mondja - ráncolta össze a homlokát Karatas. - Kicsoda? - Ha csak ezt akarja, kimondhatom a nevét. A Fehér Istennő. Karatas megcsóválta a fejét. • - Kedves kisasszony, kénytelen vagyok azt hinni, elragadta a fantáziája. A Fehér Istennő nem létezik, pontosabban a valóságban nem létezik. Csak odalent, a sziklafalon, - Na és a múzeumban? Ahol majdnem kinyírta Mr. Fletchert? - Nem biztos, hogy ő volt. " - De bizony ő volt! A Fehér Istennő megelevenedett, hogy el- 454 pusztítson bennünket. Ő őrzi a ley vonalak titkát, s aki közelít a titokhoz, meggyilkolja. -Ez csak mese. -Nem mese. ; , Ez utóbbit már nem Miss De Broca, hanem Mrs. Mayfield mondta. Rosalie éppen ebben a pillanatban ébredt fel, s apró kis ökleivel a szemét dörzsölgette. - Miért nem az, asszonyom? Judy komor tekintettel nézett Karatas szemébe. - A Fehér Istennő életre kelt. Itt jár közöttünk és ezt maguk közül többen is tudják... Figyelj csak ide, kicsim. Mondd el a néniknek és a bácsiknak, kivel találkoztál többször is a patak partján? Rosalie tovább dörzsölgette a szemét, miközben álmos pillantásokat vetett Karatasra. - Hát azzal a nénivel. - Milyen nénivel, kicsim? - Akinek fehér az arca. Judy ölébe vonta a gyerek fejét és Karatasra kiáltott. - Nem elég bizonyíték ez magának? Van itt valaki a völgyben, aki sorban kikészít bennünket. Ő nyírta ki Bankst is. Karatas széttárta.a karját. - Hol van, ha van? Judy arcán furcsa mosoly áradt szét. - Hiszen őt keressük már napok óta. Vagy maga nem? - Én bizony nem - mondta Karatas. - Maga vagy olyan naiv, mint egy gyerek, vagy nem is akarja megtalálni. Én és Pussy Frank két napja próbálunk a nyomára bukkanni. Mind ez idáig sikertelenül - Akkor ez annyit jelent, hogy nem is létezik. - Lehet olyan titkos bejárója a völgynek, amelyet csak ő ismer. - Kizárt.dolog - rázta meg a fejét Karatas. - Nincs több bejárata, csak ez az egy, amelyiken át bejöttünk. Ha lenne, Miss de Broca tudna róla. A lány lehajtotta a fejét annak igazolásául, hogy kénytelen egyetérteni a professzorral. -Ahelyett, hogy itt gunnyasztunk és a halálunkra várunk, menjünk és keressük meg! - kiáltotta Judy. - Tegyük tűvé érte az egész völgyet. Hátha valahol rábukkanunk. a . 455 Karatas határozottan rázta meg a fejét. - Erre nincs időnk. - Jézusom! - hökkent meg Judy. - Akkor mire van? - Meg kell fúrnunk a dombokat. A három ikerdombot. Olyan csend ereszkedett rájuk, hogy a madarak csicsergése nagyzenfkar harsogásának hangzott. Judy ébredt elsőnek a Karatas szavai okozta kábulatból. A homlokához nyúlt, majd félig tátott szájjal a vezetőre meredt. - Mit akarnak csinálni? - Jól hallotta - mondta Karatas. - Megfúrjuk a dombokat. - Maga megőrült! Esküszöm, elment az esze. Nincs gyógyszerünk, tizenkét óra múlva följön a hold, és akkor maga dombokat akar furkálni? - Ez maradt az egyetlen lehetőségünk. - Mire, könyörgök, mire? - Arra, hogy életben maradjunk. Judy kétségbeesetten szorította magához Rosalie-t, miközben könnycseppek gördültek végig az arcán. -Ezt rnár mintha mondta volna egyszer. Akkor hallgattunk magára. Azt mondta, jussunk csak be a barlangba és máris megmenekültünk. - Én ezt soha nem mondtam! -De érzékeltette velünk. Arra célozgatott, ha odabent leszünk, megváltozik körülöttünk minden. Eltűnik ez a rettenetes sugárzás és... életben maradunk. Tettük ezt ahelyett, hogy Mr. Crowley megpróbálta volna kiásni magát a masinájával a szabadba. Lehet, hogy sikerült volna neki, hiszen akkor még három napunk voltra. De nem, maga erősködött, hogy'le kell jutnunk a barlangba. Hát tessék! Lejutottunk és mi változott meg tőle? -. - Tévedtem, ezt elismerem. - hajtotta le a fejét Karatas. - Elismeri? Ezzel aztán kint vagyunk a vízből! Könyörgök, legalább most, a huszonnegyedik óra utolsó percében állítsa rá Crowleyt a törmelékre. Hátha csoda történik és ki tud ásni bennünket. - Nem fog menni - csóválta meg a fejét a professzor. - Miért ne menne? - Mert az éjszaka Mr. Crowley megvizsgálta a bejárót. Legalább tíz napi munkájába kerülne, amíg úgy ahogy meg tudná tisztítani a szorost a kövektől. De még úgy is csak abban az eset- 456 ben, ha nem következnék be újabb omlás, amire őszintén szólva megvan minden esélyünk. - Jézusom. És ezt én el is higgyem magának? -Az az út járhatatlan. . - Akkor is meg kell próbálni! Karatas elővett egy szivart a zsebéből és leharapta a végét. - Hajlandók meghallgatni az elméletemet? Judy görcsös zokogással szorította magához a kislányt. - Neeem! Neeeem! Neeem! Azt akarom, hogy próbáljuk meg kiásni magunkat! Karatas Mayfieldre pislantott. Mayfield bólintott és a zsebe felé tapogatódzott. Pussy Frank észrevette a mozdulatot és fenyegetőn Judy mellé állt. - Meg ne próbálják! Nincs szüksége nyugtatóra, inkább azon gondolkodjanak el, amit mondott. Mert én is amondó vagyok, hogy neki van igaza. Neked mi a véleményed, Fletcher? Fletcher, aki mindeddig elmerülve bámult a levegőbe, s úgy tűnt, mintha nem is hallaná a körülötte zajló szópárbajt, összerezzent és Pussy Frankre pislogott. - Az a helyzet, hogy... azt.kell tennünk, amit Mr. Karatas javasol. -Na tessék! Megmondanád, mire alapozod a véleményedet? Fletcher sóhajtott, felcihelődött a padrólés meglengette a kezét. - Erre, ami itt van körülöttünk. -A völgy? ^ . , - Ez a csodálatos rendszer. " c -Rendszer? , - Beszéltünk már róla, hogy ez az egész mindenség itt körülöttünk egy nagy rendszert alkot. Őskori gép, amelynek természeti tárgyak az alkotóelemei. Kövek, barlangok, dombok. Csak úgy működik rendesen, ha minden eleme a helyén áll. - Te jó ég! Ilyen zagyvaságot... - Miért lenne az? Holtbiztos, hogy a rendszer működőképes, és erről volt is már alkalmunk meggyőződni. - Azt állítod, hogy ez egy hatalmas gyilkológép? . - Dehogyis. Inkább egy óriási energiákat felszabadító erőmű, amelynek fogalmunk sincs a működési elvéről. Úgy járunk benne, mintha az ősember tévedt volna be egy atomreaktorba. - Akkor meg mit akarsz tőle? 457 - Rájönni a működési elvére és megregulázni egy kicsit. - Úristen! Hogyan? - Ez a kérdés. Előbb azt hittük, úgy, hogy kibontjuk a barlang bejáratát. - Miből gondoltátok, szerencsétlenek, hogy így majd megre-gulázhatjátok? - Abból, hogy valakik évszázadok óta kétségbeesetten próbálják betömködni. Sajnos, tévedtünk. Megnyitottuk a bejáratot és nern történt semmi. Rossz alkatrészhez nyúltunk. - Azt hiszitek, ha most a dombokkal próbálkoztok, megmenekülhetünk? - Igen - mondta határozottan Fletcher. - Ebben reménykedünk. Crowley elgondolkodva nézegette a tenyerét. Ismét neki kell majd elvégeznie a piszkos, munkát. 54 Késő délelőtt Pussy Frank bekopogott Fletcherhez. Á geofizikus az ágyán hevert, egy geológiai szakkönyvet olvasgatva. Fül-ledt meleg volt odakint, a felhők közül kiszabaduló nap bőkezűen szórta sugarait a szelektől elzárt völgykatlanra. Pussyn csak egy egyrészes fürdőruha feszült, s Fletcher kénytelen volt megállapítani, hogy a lány viszonylag sértetlenül vészelte át a nehéz napokat. Talán csak a szeme alatt sötét-lő finom karikák árulkodtak róla, hogy nem sokat aludhatott az éjszaka. Pussy Fletcherre mosolygott, aztán mellé dőlt az ágyra. - Szia. - Szia. -Csak ennyi? Fletcher leejtette a könyvet a földre és kérdőn a lányra nézett. -Mintha elhanyagoltál volna az utóbbi időben - mondta szemrehányón Pussy. - Sok volt a dolgom - mentegetődzött Fletcher. Pussy úgy bújt ki a fürdőruhájából, mint a lepke a bábból. - De most van egy kis időd, igaz? - Bejöhet valaki. - Rátoltam a reteszt. 458 - Karatas arra kért. - Én meg erre kérlek. Oké? Fletcher tiltakozni akart, de elkésett. A Ptissy testéből kiáramló szenvedély egy széf űen magával sodorta. 55 Fél óra múlva Pussy felkönyökölt és megsirnogatta Fletcher arcát. - Szeretnék valamit kérni tőled. . . , - Jézusom, már így is elkéstem. - Nem arról van szó. -Hát miről? ' " - Adj a barátnődnek néhány tablettát. Fletcher lelógatta a lábát az ágyról és megrázta a fejét. - Nincs. ' . ' - Hogyhogy nincs? - Elfogyott. Lenyeltétek. Ami megmaradt, azt bedobtam a patakba. Pussy megbirizgálta a körmeivel Fletcher hátát. - Biztos ez? - Holtbiztos. Pussy arcáról egyetlen pillanat alatt leolvadt a szerelem. Nem maradt más rajta, csak a meztelen harag. - Tényleg bedobtad őket a patakba? - Meg kellett tennem. Pussy felállt és anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna Fletcherre, felhúzta magára a fürdőruháját. - Nézd, Pussy, igazán nem tehettem mást - mentegetődzött a geofizikus. A lány az ajtóhoz lépett. - Mi lett volna, ha tovább szedjük és kitör rajtunk a skizofrénia? Csak ennyit ért neked a szerelmünk, Pussy? Pussy Frank ekkor hátrafordult, mérhetetlen gyűlölettel a szemében. - Dögölj meg, te hülye! - sziszegte, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Fletcher végigvágta magát az ágyán és úgy nevetett -^ egyetlen hang nélkül -, hogy kicsordultak tőle a könnyei. Vagy tán nem is a nevetéstől? 459 56 Mayfield doktor éppen azon töprengett, hogyan tudná megölni Judyt, amikor megkaparászták a sátor oldalát. Összerázkódott és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára., -Ki az? \ - Laura. Az ajtóhoz sétált és elhúzta rajta a reteszt. Két napja nem nézett tükörbe, ezért nem is értette, mi az a meglepett kifejezés az asszony arcán. - Hogy van, doktor? - kérdezte Laura, miközben végigfutott a szeme Mayfielden. Látszólag felületes volt a pillantása, ennek ellenére, másodpercek tört része alatt felismerte, hogy a doktor tűrőképességének a végső határához érkezett. Ha ugyan már át nem billent rajta. - Jól — mondta Mayfield furcsán mosolyogva. - Remekül. Hát maga? -• Megvagyok. - Ennek örülök, • Késsel kellene megölnöm - töprengett magában Mayfield. -Ha lenne késem. ' - Tudja, miért jöttem? - Miért? Még ha mérgem lenne... De nincs. Mi lenne, ha megfojtanám? A kérdés az, képes lennék-e rá? Képes lennék-e puszta kézzel megfojtani valakit... - Figyel rám, doktor? - Hogyne, persze - zökkent vissza a valóságba Mayfield. -Figyelek. - ' - Sikerült megállapítania Fletcher vércsoportját? - Persze - mondta zavartan Mayfield. - Megállapítottam. -És? -Pillanat - motyogta a doktor. - Csak egy pillanátocska, azonnal megkeresem. - Nem tudja kívülről? - Tudtam, de... elfelejtettem. Az utóbbi időben... hm... nem törtem a fejem vérmintákon. Itt kell lennie yalahol. Itt is van. Nos, kedves.Laura, megvizsgáltam Fletcher barátunk vérmintáját. 0-ás. Mond ez magának valamit? Laura sóhajtott és szomorú szemekkel nézett a doktorra. 460 - Azt hiszem, igen. Legfeljebb megölöm Fletchert is - gondolta magában Mayfield. - Miért is ne? Azután meg magamat. Magamat, magamat, magamat. Észre sem vette, hogy Laura mögött becsukódott az ajtó. 57 Martina Ford Nóra sátrának az oldalához támaszkodott és kíváncsian nézett le a barátnőjére. Nóra az ágyán feküdt, feje alatt egy díszpárnával, s mély sóhajtások közepette próbálta meg kiűzni a fájdalmat a fejéből. - Nagyon rossz? - kérdezte együttérző kíváncsisággal Martina. - Pokoli - nyögte Nóra szégyenlősen rámosolyogva. - Soha életemben nem tudtam mi az a fejfájás. Most aztán megkaptam. - De hiszen nappal van. - Úgy látszik, nekem a nap is ellenségem, nem csak a hold. - Bevetted a gyógyszeredet, igaz? - Tegnap estefelé. Az éjszakát még nyugodtan átaludtam, hajnaltájt aztán már arra ébredtem, hogy ráz a hideg a fájdalomtól. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy tudom: soha többé nem is fog elmúlni. - Nóra, kérlek. Nóra felült az ágyon és fájdalomtól égő szemét Martinára szegezte. - Ne próbáld bemesélni nekem, hogy nem ez lesz az utolsó napunk. Az enyém holtbiztos. Ahogy kimegy, belőlem a gyógyszer hatása, kész vagyok. Csak egyet sajnálok, Martina, de azt nagyon. Hogy téged is magammal cipeltelek a biztos halálba. Martina letilt az ágy szélére és a kezébe vette barátnője kezét. - Ezen ne emészd magad, kincsem. Egyáltalán ne emészd magad semmin. Nem is olyan biztos, hogy itt maradunk. Crowley nekiáll megfúrni a dombokat... Bár, tulajdonképpen emiatt jöttem hozzád. - Mi miatt? - kérdezte elhaló hangon Nóra. - Te ugyebár... hm... bensőséges viszonyban vagy North-szal? Nóra hátrahanyatlott az ágyán és becsukta a szemét. - Ugyan, Martina, te is jól tudod, hogy a kölcsönös szimpátián kívül nincs köztünk semmi egyéb. 461 - Elég baj az neked. - Ezt hogy érted? -Úgy, hogy itt állsz a halál árnyékában és mielőtt... bármi történne velünk, még jól ki sem... érted mire gondolok? -Azt hiszem, igen. -Hátakkor? • - Mit kellene tennem? Azért jöttél, hogy rábeszélj, feküdjek le North-szal, csak azért, mert rövidesen meghalok. Martina megcsóválta a fejét. - Ezért is jöhettem volna, de nem ezért jöttem. Inkább azért, hogy rábeszéljelek, próbálj meg hatni rá. Még azon az áron is, hogy megígéred neki, ha kiszabadultunk innen, ágyba búj sz vele. - Ezt végképp nem értem. Martina sóhajtott és megszorongatta Nóra kezét. Szemében ott tükröződött a jövőtől való páni félelem. - Figyelj rám, Nóra, tudom, hogy aljas dolog más testét áruba bocsátani, de nincs más megoldás. . - Martina, kérlek, biztos, hogy bevetted a tablettádat? Martina hangja keményen és ingerülten csattant. -Te csak ne értem aggódj, inkább magadért és a többiekért. Elmondom világosan, miről van szó. Ha az történik, amit az az őrült Karatas kigondolt magának, valamennyien itt döglünk. Te is, én is, mindenki. . - A dombok megfúrására gondolsz? - Az az ember őrült, Nóra. Úgy játszik Crowleyval és a markolójával, mintha karácsonyra kapta volna ajándékba őket. Csak emlékeztetni szeretnélek rá, hogy mi történt akkor, amikor óriási nehézségek árán befúrtuk magunkat a barlangba. Megtaláltuk Steinbock holttestét, semmi egyéb. Ahelyett, hogy megpróbáltunk volna valahogy kiszabadulni ebből az elátkozott katlanból. - Beszéljem rá Northot, szóljon Karatasnak, hogy változtassa meg a tervét és a dombok furkálása helyett próbálja meg kiásni a bejáratot? - Fején találtad a szeget, drágám. Nóra fájdalomtól hideg ujjaival elkapta Martina kezét. . -Kérdezhetek tőled valamit? -Persze - mondta Martina Ford meglepetten. - Miről van szó? - Hiszel te abban, hogy ez itt körülöttünk egy óriási gép? Martina igen határozottan rázta meg á fejét. 462 - Nem hiszek. Azt hiszem, hogy a barátaid szürkeállományában nincs rendben valami. - Az enyémben sincs. Ilyen fejfájás nem jön magától. - Magától nem is. Valószínű, hogy a völgynek sajátos mikroklímája van. Talán uránérc van a közelünkben - amitől úgy egyébként mentsen meg bennünket, az Isten. Az is lehet persze, hogy óriási szélhámosság áldozatai vagyunk. - Szélhámosság? Martina megcsóválta a fejét. - Sosem hallottál még arról, hogy a tudósok mindenre képesek, csakhogy a szárnyára kaphassa őket a világhír? Itt van például ez a Karatas. Már jó ideje lekerült az újságok hasábjairól Egyszer csak gondolt egy nagyot: hipp-hopp, szervezek egy expedíciót, tetszetős elméleteket gyártok szupermodern ősemberekről, kiirtom a fél csapatot, ráfogom Valami megmagyarázhatatlan módon megelevenedő istennőre, s amikor kiszabadulok a magam készítette csapdából, egy csapásra ismét a világhír langyos hullámain ringatódzom. - Kiszabadul a csapdából? -Én nyitott szemmel járok, kedvesem. Esküdni mernék rá, hogy létezik valahol egy rejtett hasadék, amelyen át Karatas kijut az elátkozott völgyből. Persze már csak a mi halálunk után. Nem lennék meglepve - a túlvilágról majd te is meggyőződhetsz róla -, ha bennünket tenne felelőssé a többiek pusztulásáért. S ebben a játékban benne van Fletcher és Crowley is. A lelkes kis csapat. Akik életüket kockáztatva fejtették meg a titokzatos völgy nem létező titkát. Érted "már, drágám? Ezért furkáltatja Karatas a dombokat, ahelyett hogy megpróbálná kipucolni a bejáratot, amit egyébként nyilvánvalóan ő robbantott be. - Azt mondod, ez egy előre megtervezett csapda? - Aztmondom. Ésaztis,hogyamenekülésünkbizonyosrnér-tékig, ha nem száz százalékig, a te kezedben van. Nóra mélyet sóhajtott. - Mit kellene Northnak egészen pontosan tennie? - Rábeszélni Karatast, hagyjon fel a tervével, helyette próbálja meg felszabadítani a bejáratot. Ez az egyetlen esélyünk. Vagy egy másik, ami talán még ennél is jobb. - Az micsoda? Martina vett egy mély lélegzetet. -Nézd, kincsem, North kemény fickó. Vannak helyzetek, 463 amikor a szükség törvényt bont. Azt is el tudom képzelni, hogy North egyszerűen kiveri Karatasból a rejtett ösvény titkát. Ehhez kell a te segítséged, hiszen úgyis kedveled a katonát. Akkor . hát, angyalkám, vesd be a habtestedet. Sok időnk nincs. Ha látnád magad, Nóra, elsírnád magad a sajnálattól. - Van tükröm és el is sírom. -Elég a tétovázásból! Gyerünk! Próbáld meg rábeszélni Northot, hogy akadályozza meg a domb furkálását. Ha másképpen nem megy... ölje meg Karatast. Nóra a párnájára ejtette a fejét, aztán a lepedője szélébe markolt. - Életem végéig gyilkosnak fogom érezni magam. - Ha mások életét megmentheted vele, odafent a javadra írják. Mint a könyvelésnél. Egy ember haláláért felelős vagy ugyan, tízet viszont megmentettél. Ha levonunk egyet a tízből, még mindig marad kilenc. Egyébként, ha ez érdekel, én is osztozom a felelősségben. - Igazán kedves tőled. - Megteszed, Nóra? .' " . Nóra Ajvazjan bólintott. - Meg én. Martina megkönnyebbülten felsóhajtott és megnyalta sebhelyes szája szélét. s - - Mikor találkozol North-szal? - Minden reggel bejön hozzám. - Vesd be minden bájadat, szépségem. Takard ki az egyik lábad és ne legyen rajtad bugyi. - Oké - mondta Nóra. - Bízd csak rám. Nem vagyok azért, egészen kezdő. - Sok szerencsét, drágám. - Kösz. Rám is fér. : Amikor Martina elhagyta a sátrát, Nóra Ajvazjan engedelmesen lerúgta magáról a bugyiját. 58 Mayfield azt hitte, rosszul lát, amikor Judy és Rosalie bukkantak fel a sátrában. Rosalie kényszeredetten baktatott az anyja mellett, mintha nem sok kedve lenne az apjához. Judy csípőre tett kézzel megállt az ajtó mellett és szemét tö-rölgetve Mayfieldre nézett. - Beszélhetnék veled, Sean? Mayfield agyában egyetlen pillanat alatt megfordult a gondolat, hogy itt lenne a legjobb alkalom megfojtani mindkettőt, de Judy szavai kiverték a fejéből. - Persze - hallotta saját, megszeppent hangját. - Ülj le, kérlek, - Inkább állva maradnék. - Ahogy gondolod. - Meg szeretnélek kérni valamire. - Szeméhez kapta a kezét, mintha ismét egy könnycseppet próbálna szétmorzsolni benne. - Mentsd meg a gyereked életét, Sean. Szándékosan nem mondom, hogy a kettőnkét, mert az enyém már régóta fabatkát sem ér a szemedben. - Kérlek, Judy, hogy mondhatsz ilyet? Jól tudod, hogy... Az asszony tiltón emelte fel a kezét. - Nem lenne okos dolog, ha a múltról kezdenénk el vitatkozni; nincs rá időnk. Csak annyit mondok, mindent megtettél, hogy elrontsd a házasságunkat, és hogy megszabadulj tőlem és a gyerekedtől. - Judy, esküszöm... - Ne esküdözz, nem azért jöttem. Arra szeretnélek megkérni ennek az ártatlan kislánynak a nevében, aki még csak nem is sejti, mi vár ránk, hogy beszéld le azt az őrültet a tervéről. - Kit? - kérdezte értetlenül Mayfield. - Ibrahim Karatast. Neked, mint orvosnak látnod kell, hogy eluralkodott rajta az őrület. Csodálom, hogy még nem tűnt fel neked. Már rég kiszabadulhattunk volna innen, ha nem ragaszkodik makacsul a rögeszméihez. - Azok mik? - hökkent meg a doktor. - Például az, hogy nem a beomlott kijáratot akarja megtisztítani, inkább az ikerdombokkal szórakozik. Csak az idő megy vele, mi pedig itt döglünk. Én már akkor leszámoltam az életemmel, Sean, amikor elhagytál. - En hagytalak el? - Most ne vitatkozz ezen, kérlek. Amióta elhagytál, számomra mit sem ér az élet: csak ezt az ártatlan gyereket szeretném megóvni a haláltól. A te gyerekedet, Sean! Mayfield úgy érezte, szétrobban a koponyája. 464 465 - Mit kell tennem? - kérdezte rekedten. Judy tekintete mintha egyenesen az agyába fúródott volna. —Én megbocsátok neked, kedves. - Megbo... csátasz? - Rájöttem, hogy még mindig vonzódom hozzád. Sőt... egyszerűen nem tudok nélküled élni. Nem akarsz visszatérni velem a házunkba, a szikla alá? Élhetnénk békében és nyugalomban, mint addig a pillanatig, amíg el nem rontottál mindent. Emlékszel a szeretkezéseinkre, Sean? Kérlek, válaszolj! - Mit kellene tennem? - kérdezte ismét száraz hangon May-field. Judy megnyalta cserepes szája szélét. -Ki kell kapcsolnod Karatast a játékból. Crowley akkor kiáshat bennünket a szabadságba. Mayfield látta, hogy ismét a régi fények égnek a felesége szemében, mint akkor, amikor egy másik világban és egy másik dimenzióban megismerte. Rosalie szájába vette a hüvelykujját és elmerülten rágcsálta a körmét. - Ha jól értelek, azt kívánod, öljem meg Karatast. -Ha másképp nem megy a dolog. Megteszed értünk, Sean? Mayfield megsimogatta a kislány fejét és igyekezett nem észrevenni, hogy Rosalie-n olyasféle rándulás fut végig, mint amikor véletlenül hernyóhoz ér a kezünk. - Megteszed értünk, Sean? - Megteszem - biccentett Mayfield. 59 Crowley még soha nem érzett olyan vadító illatot, mint amikor Martina Ford odaállt az orra elé. Mosolygó pillantást vetett az összetúrt ágyra, aztán nyújtózott egyet, mint az ébredező macska. Crowleynak megfordult a gyomrában a reggeli az idegességtől, ahogy Miss Ford telt mellei táncolni kezdtek az orra előtt. - Hogy van, kisfiú? - Köszönöm, megjárja. - Nem fáj a fejecskéje? Crowley érzett ugyan valami kezdődő nyomást a halántéka táján, de nem volt egészen biztos benne, hogy a vörös kéztől, 466 vagy a selyem-nadrágkosztümben előtte mosolygó asszonytól van-e. - Most... nem. Hát a magáé? - Az enyém már napok óta bizsereg - suttogta Martina. - Leülhetek ide az ágya szélére? -Hátpersze. Csák a-rendetlenség... - Nem látom a pizsamáját. Crowley a füle tövéig vörösödött. - Az a helyzet, hogy... ebben a hőségben... ugye... pizsama nélkül... Martina kacéran nézett a fiúra. - Értsem úgy, hogy meztelenül alszik? Akkor rokon lelkek vagyunk. - Igazán? - nyögte Crowley. - Hát... - Csak az a problémám, hogy... immár egy hete egyedül csi-csikálok. Ennyi idő után csoda kellemetlen tud lenni. Neked nem az? - Őszintén szólva... Martina kinyújtotta a kezét és megsimogatta a fiú arcát. - Egész jóképű kölyök vagy, hallod-e! Van barátnőd? -Itt? - Itt is, ott is, amott is. Úgy általában gondoltam. - Hát... - habozott Crowley. - Volt egy. -Volt? - Már nincs meg. Egy kis balhé volt köztünk. - Eljátszadoztatok egymással az ágyban? Crowley nagyot nyelt. Érezte, hogy olyan száraz a szája, mint a sivatagban aszalt cipőtalp. . -Igen. Martina felnevetett. - Akkor te már egy tapasztalt fiatalember vagy. Imádom a tapasztalt fiatalembereket. Délután bejövök hozzád. Akár be se vesd az ágyad. - Nem is igen szoktam - nyögte Crowley. - Pizsamát se húzz magadra, mert mennyekbe szárnyalás közben előfordulhat, hogy beakad az ujja egy felhő szélébe. Crowleynak az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy az asszony gúnyolódik vele. De hát mi a fenéért tenné? Martina ekkor magához intette és leültette maga mellé. Megfogta a kezét és a mellére húzta. 467 - Fogalmad sincs róla, milyen ajándékot kapsz. - Hát én... igazán... köszönöm. - Ne köszöngesd, te ütődött, hanem tégy meg értein valamit. Hogy ne a ma délutáni legyen az utolsó szeretkezésünk. Ha már megtaláltalak, nem akarlak elveszíteni. - Én sem téged - motyogta Crowíey. - Akkor figyelj rám. A te kezedben van a jövőnk. Sok-sok pizsama nélküli, foiTÓ nyári éjszaka áll még előttünk. Akarod? - Naná, hogy akarom! - lelkesedett Crowley. - Ehhez viszont ki kell jutnunk innét. Csakhogy Karatas megöl valamennyiünket. Meg akarja fúrni a dombot. Ráadásul neked kell megtenned a gépeddel. - Bizony nekem - mondta Crowley. - A barlangba már bejutottunk, és mi haszna volt? Megmozgatta egy kissé a mellét a fiú tenyere alatt. - Nem sok - ismerte be Crowley. - Akkor figyelj ide. Ahelyett, hogy a dombot furkálnánk, meg kellene próbálnunk kiszabadítani a berobbantott bejárót. Szerinted hány napot venne igénybe? - Egy hetet mindenképpen. - Ki fogjuk bírni. De ha a dombbal próbálkozunk, végünk. A te kezedben van az életünk. - Az... enyémben? - Törd el a fúrót. -Mit csináljak? - Törd el a fúrót, és jelentsd Karatasnak, hogy elpattant, tartalékod pedig nincs. - De van. Ismét megvonaglottak a mellei Crowley tenyere alatt. -Nincs. - Igenis. Nincs - egyezett bele Crowley. - Ha nincs ép fúrófej, csak a kőtakarítás következhet. Az is csak estefelé. Délután bejövök hozzád. Oké? - Nem lesz ebből baj? - kérdezte bizonytalanul Crowley. - Mi lenne? Karatas be fogja látni, hogy egyetlen lehetősége maradt csak. Mi ketten pedig... - És ha mégsem sikerül időben eltakarítani az omlást az útból? - Dehogynem sikerül. Mindannyian nekiállunk: ásóval, lapáttal, te meg a markolóval. Ennyien még a Himaláját is elhor- 468. ' . danánk. - Martina átkarolta a fiú fejét és a mellére húzta. - Bízzál bennem, kölyök. Meg kell tenned. A szerelmünkért. - Rendben van - biccentett Crowley. - Eltöröm a fúrófejet. Martina behunyta a szemét és mélyet sóhajtott. - Ez már beszéd. Akkor hát, munkára fel! - Úgy lesz - bólintott Crowley. 60 Karatas az utolsó tojásdarabkát kapta be a reggelijéből, amikor Mademoiselle De Broca belépett a sátrába. A professzor nem tudta volna megmondani, kopogtatott-e; olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy akár percekig is elkaparászhatta odakint a sátorlapot, mégsem hallotta meg. -Zavarok? - Éppen befejeztem, jöjjön be. Félretolta a tányérját és a francia lányra nézett. Simoné jól nevelt kisasszonyhoz illőn megtörölte a lábát egy nem létező lábtörlőben, aztán beljebb lépett Karatas sátrába. - Látom, jó étvágya van. - Mit tagadjam — törölgette meg a bajuszát az expedíció vezetője. - Nálam a reggeli a fő étkezés. Előfordul, hogy napközben semmit sem eszem. - Irigylésre méltó tulajdonság - mondta a lány. - Főleg Keleten. Amit ott adnak, azt nem minden gyomor veszi be. De nem azért jöttem, hogy az étkezési szokásainkról cseréljünk eszmét. - Mindjárt gondoltam - bólintott Karatas. A lány hangja egyetlen pillanat alatt hivatalossá keményedért. .- Úgy jöttem magához, mint a francia partner képviselője. - Legyen üdvözölve - mosolygott a professzor. - Sajnos, nem tudok franciául. - Ne tréfáljon, kérem, nem alkalmas rá az idő. Feltétlenül beszélnem kell magával. - Vett egy mély lélegzetet, aztán szorosan Karatas asztalként használt ládája elé állt. - Gondolom, felesleges figyelmeztetnem rá, hogy milyen jogaim vannak. - Tökéletesen - helyeselt Karatas. - Egyetlen apróságra mégiscsak felhívnám a figyelmét. Nevezetesen, hogy mint a francia fél képviselőjének, fontos döntésekben vétójogom van. 469 - Ezt senki nem is kérdőjelezi meg. Eddig sem tettem. - Ezúttal viszont fordulóponthoz érkeztünk. Azt hiszem, egy bizonyos dologgal kapcsolatban nem egyformán gondolkodunk. Karatas meghúzogatta a bajusza végét. - Ezt értsem úgy, hogy nem ért egyet a közvetlen jövőre vonatkozó terveimmel? - Erről van szó. - Azt óhajtja, hogy ne a dombokat fúrassam meg, hanem próbáljuk meg kiásni magunkat a völgyből? - Ezt óhajtom. Egészen pontosan, a francia partner óhajtja ezt. Karatas hátradőlt a székében és a lány arcára függesztette tekintetét. Simoné mintha elbizonytalanodott volna tőle. Enyhén remegő kézzel simította le divatosra vágott, rövid haját. - Feltételezem, hogy betűről betűre ismeri a szerződésünket. - Természetesen - mondta a lány. - Akkor talán emlékezzék vissza a 19-es pontjára. Az áll benne, hogy rendkívüli helyzet esetén az expedíció vezetőjét illeti meg a döntés joga. - Csakhogy az expedíció napok óta már a rendkívülinél is rendkívülibb körülmények között dolgozik. Meg vagyok győződve róla, hogy maga ezek hatására alkalmatlanná vált a vezetésre. A 20-as paragrafus pedig kimondja, hogy az expedíció vezetőjének halála vagy akadályoztatása esetén én veszem át a parancsnokságot. Úgy értékelem a történteket és a maga viselkedését, hogy ez a helyzet állott elő. Karatas az asztalra könyökölt. - Hogy képzeli a dolgot? Simoné idegesen simogatta meg a haját. - Összehívja az értekezletet, bejelenti, hogy lemond a vezetésről, és a fenyegető körülményekre való tekintettel rám ruházza át a vezetői jogokat. - És ha nem teszem meg? - Kényszeríteni fogom rá. - Ugyan mivel? Simoné villámgyors mozdulatot tett a kezével. Olyan gyorsat, hogy a professzor nem is tudta követni. Mire felocsúdott, már egy revolvercső szegeződött a mellének. - Ezzel. Ha nem teszi meg, megölöm. Karatas kíváncsian nézett a lányra. -- Maga tényleg meg tudná húzni a ravaszt? 470 Simoné arcán gyors mosoly suhant át. -Ne kívánja, hogy bebizonyítsam. Karatas megcsóválta a fejét. - Ne szamárkodjék, Simoné, Még ha engem le is lőne, s a többiek valami csoda folytán engedelmeskednének is magának, van valaki, aki ellen mit sem használ a stukkerja. - Igazán? - kérdezte gúnyos hangon a lány. - Ki lenne az? Fletcher? - A Fehér Istennő - mondta Karatas. Simoné papírt húzott elő a zsebéből és a professzor elé lökte a ládára. -Itt írja alá: -Mi ez? . - Nyilatkozat. Hogy a megváltozott körülmények között nem vállalja tovább az expedíció vezetését. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, Karatas szívére csúsztatta a fegyver csövét. ' - Oké - emelte fel a kezét a professzor. - Engedek az erőszaknak. De mi a biztosíték rá, hogy amint aláírtam, nem lő le? - A szavam - mondta a lány. - Azonkívül mi a fenéért lőném le? Nekem nem az élete kell, hanem a hatalma. Hol a tolla? .- Abban a fadobozban. - Majd én kiveszem. Felemelte az asztal sarkán álló fadobozt, megrázogatta és a füléhez emelte. Karatas elvigyorodott. - Attól fél, bomba van benne? •- Nem félek semmitől - mondta Simoné, majd gyors mozdulattal felkapta a fadoboz tetejét. Elégedett mosolyra húzódott a szája, amikor megpillantotta a töltőtollat a doboz alján. Villámsebesen le is hervadt aztán róla, amint egy másik, fekete, szivarhoz hasonlító valamit is észrevett a toll mellett. A „szivarnak" lábai voltak, két apró füle, kedves, elálló bajusza, amely némiképpen Karataséra emlékeztetett. Ahogy felpattant a doboz teteje, a bajuszos szivar megrázta magát, ráugrott a tollra, végigfutott rajta, s egyetlen ugrással Simoné karján termett. Hegyes, rózsaszín orrocskája úgy szimatolt, mintha a lányból áradt volna felé a finom tojásillat. * Simoné megremegett és akkorát sikoltott, hogy majd lerepült tőle a doboz az asztalkáról. Vad, eszelős sámántáncba kezdett a 471 sátor közepén, miközben megállás nélkül sikoltozott. Revolvere rövid repülés után a sátor oldalának vágódott. Karatas lehajolt érte, felvette, aztán elkapta a ládán futkosó egér farkát. . - Hányszor mondtam már néked, Frankié boy, hogy ideje lenne különórákat venned illemtanból. - Simone-ra mosolygott és megnyugtatón megveregette a vállát. - Felejtsük el a történteket. Attól tartok, ami ezután következik, azt úgysem fogjuk egyhamar elfelejteni. • ' 61 Amikor úgy tizenegy óra tájban Crowley a legközelebbi ikerdomb oldalához kormányozta a markolóját, ki-ki vérmérsékletének megfelelően fogadta az eseményt. Martina Ford például megragadta Nóra Ajvazjan karját és dühösen megszorította. -Beszéltélvele? -Kivel? - Mintha nem tudnád. A katonáddal. Nóra bólintott. -Beszéltem. - Amint látom, nem sokra ment Karatassal. - Én mentem nem sokra vele. - Hülye voltál. Mondtam, hogy ne végy bugyit és takarózz ki. - Úgy csináltam, ahogy mondtad. Mintha alig leplezett gúny rejtőzött volna szavai mögött. -És? - Nem harapott rám. Úgy látszik, nem ér meg neki egy duny-habuli egy gyilkosságot. Martina dühösen a homlokára ütött. - Nem lett volna szabad rád bíznom a dolgot! -Pedig úgy tettem, ahogy mondtad - ismételte kellő bűntudattal Nóra Ajvazjan. Martina arcát eltorzította a düh. -Tudod, mi a bajod neked, Nóra? Hogy megöregedtél, kicsim. Annyi a vonzerőd, mint egy döglött békának a patak partján. Nézz a tükörbe és sírd el magad. Eljött a pillanat Nóra Ajvazjan, hogy felvarrasd a melled és a ráncaidat. Lehet, hogy igaza van Northnak: ha én lettem volna a helyében, engem sem hatott 472 volna meg a szánalmas kitárulkozásod. Veled aztán alaposan mellélőttem, te szerencsétlen. Nóra megdöbbenve látta, hogy jól nevelt, sima modorú kolléganője a fűre köp dühében. Pedig Martina számára még hátra volt a fekete leves. A kotrógép elülső részén nem látszott ugyanis szerszám - ez bátorította végső soron arra, hogy végleg leszámoljon Nórával. Úgy sincs már szüksége erre a szerencsétlen libára, hiszen a kisfiú elintézett mindent. Még szerencse, hogy kellő biztosítással dolgozott. Jól nézne ki, ha csak ebben az öregedő, örmény ribanc-ban bízott volna. Crowley kiszállt a gép nyergéből és Karatasra pislantott. - Itt vagyok, uram. - Hogy kezd neki, Crowley? Crowley mosolygott. - Már nekikezdtem, főnök. Az elszörnyedés halk moraja futott végig a bámészkodókon. Lehet, hogy valójában nem is morgott senki, Mayfield mégis úgy érezte, napok óta embertömeg zsivajgását hallja. -Mikor? - Két nappal ezelőtt. - Mit csinált, Crowley? - Csak egy próbát, uram - mentegetődzött a fiú. - Megpróbáltam a markolókanállal meggyalulni a legközelebbi dombot. -És? - Nem ment. Nem tudott megbirkózni az anyagával. - Ezt hogy érti? - Egyszerű -mondta Crowley. -A dombot magát tizenöt centiméter vastag humuszréteg borítja, ezen nő a fű, alatta pedig feltehetően kő van. Akárhogy is ügyeskedtem, nem volt képes belekapni a kanál. - Nem próbálkozott a fúróval? - Nem uram. Nem volt rá időm. - Helyes. Akkor most próbálja meg. Martina elmosolyodott. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a professzor arcáról. Vajon milyen képet fog vágni, amikor Cfowiey bevallja neki, hogy eltörte az egyetlen fúrófejet. - Pillanat, uram - mondta Crowley. - Csak meg kell keresnem a fúrót. . . Lehajolt a gépe mellé, s valahonnan a fű közül előkotort egy 473 hosszúkás faládát. Martina Fordnak kellemetlen érzés szorította össze a szívét, mintha legyet talált volna a reggeli kávéjában. - Ez mi? - kérdezte Karatas. - Ebben tartom a fúrófejet. Martina nem volt egészen biztos benne, hogy egyes vagy többes számot használt-e a fiú. Most! - biztatta magában mély lélegzetet véve. - Mondd, hogy csak egy volt és eltörött! Mondd, hogy eltörött! Azt kell mondanod, hogy eltörött! . Crowley a ládába nyúlt és kivett belőle egy hosszúkás valamit. - Máris felrakom, uram. Félrefordította a fejét. Egyetlen pillanatra összeakadt a tekintete Martináéval. Hátratántorodott, ahogy megérintette az asszony szeméből kiáradó gyűlölet. Martina Ford megértette, hogy ezen a napon nem volt szerencséje. . ' 62 Ugyanerre jött rá Judy van Zanten is. Könnyek homályosították el a szemét, ahogy Mayfield mellé furakodott. - Ezt aztán jól megcsináltad, Sean—suttogta remegő szájszéllel. — Jól megcsináltad. Mayfield az elmúlt napok során mintha tíz évet öregedett volna. Arcát több napos borosta borította, amely alatt hegyvonulatoknak tűntek a ráncok. - Judy, kedves, én mindent megteszek érted és Rosalie-ért... -Ezt a nevet ne merd többé a szádra venni! Nem a lányod többé, és én sem vagyok a feleséged. Végeztem veled mindörökre, Sean Mayfield. Mayfield doktor megsimogatta a borostáit. - Azért, mert nem öltem meg Karatast? Judy a férje mellének bökte a mutatóujját. - Azért bizony. Ha a családodról van szó, a világot is el kellene pusztítanod. De te soha nem tettél meg semmit, amire kértünk. Amikor észrevette, hogy többen is rábámulnak - North, Fletcher, Laura Fischbach - összezárta az ajkát, és elhallgatott. - Kész vagyok! - rikkantotta Crowley. 474 63 Fletcher meglepődve vette észre, hogy Püssy Frank ott áll mellette. - Most boldog vagy, Fletcher? - szűrte a szót a fogai között, rá sem nézve a férfira. Fletcher felvonta a szemöldökét. - A halál árnyékában nemigen szoktak boldogok lenni. - Gondolod, hogy ott vagyunk? -Hol lennénk? - Az meg sem fordult a fejedben, hogy ennek te is oka lehetsz? - Ki kellett volna nyírnom Karatast, mi? - Még az is jobb lett volna, mint arra várni, hogy mikor végez velünk a sugárzás. Mert hogy ez a fúrás nem vezet sehova, arra mérget vehetsz. Fletcher furcsán pislantott rá. - Mégis, mintha félnél tőle. vA lány lebiggyesztette az ajkát. - Én csak az időt féltem. Amíg itt vacakolunk, beköszönt az este. El tudod képzelni, mi lesz itt, ha felragyog a holdfénybeh a kéz a falon? - Nem tudom - mondta Fletcher. Igyekezett nem gondolni az órák múlva feljövő holdra. Pedig a kéz a sziklán erre figyelmeztette. 64 - Indulhatok, főnök? - Induljon, Crowley! Martina Ford ekkor Karatashoz ugrott. - Még mindig meggondolhatja, professzor. Ki tudja, milyen erőket szabadít ránk a bomlott agyával. Nemrég, hajói emlékszem, éppen maga hasonlította a völgyet egy őskori atomreaktorhoz. Hátha éppen a legveszélyesebb részébe próbálunk behatolni. - Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Indítson, Crowley! Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Judy kivált a töb- 475 biek közül és a kislánnyal az ölében a gép elé vetette magát. Crowley nem vette észre, így mit sem sejtve közeledett feléjük. A következő másodpercben már mindenki ordított; Mayfield doktor és Fletcher megpróbálták elállni a masina útját, North pedig minden erejét összeszedve felmarkolta a rúgkapáló, karmo-ló asszonyt a síró gyerekkel és kirángatta őket a gép föléjük magasodó kerekei alól. Karatas megtörölgette a homlokát. - Ezt meg ne próbálják még egyszer. Aki mégis megkísérelné megállítani a gépet, megkötöztetem. Mayfield vigasztalni próbálta a földre rogyott asszonyt, de Judy nemes egyszerűséggel feléje rúgott. Rosalie megszeppenve gubbasztott az ölében, mint ázott madárfióka. - Valami baj van? - kiáltott le a vezetőfülkéből Crowley. - Dolgozzon csak nyugodtan tovább-intett neki a professzor. Amíg a fiú sebességet váltott és a fúrófej szögét igazgatta, Karatas revolvert húzott elő a zsebéből - Simoné de Broca fegyverét-, és SandraFlint markába nyomta. A lány meghökkenve pislogott a fenyegetőn csillogó stukkerra. - Ez mi? . - Mademoiselle De Broca ajándékozott meg vele. Ha bárki megpróbálná akadályozni Crowley munkáját, lőjön bele. -Csakúgy? - Csak úgy. Remélem, mindenki hallotta? Senki nem válaszolt, de Karatas biztos volt a dolgában. Egyedül Crowley nem hallhatta, aki egyre a fúrófejjel vacakolt. - Mi lesz már, Crowley? - Azonnal indulok, uram. Sandra Flint a revolverre nézett, aztán megvonva a vállát, kibiztosította. Crowley gépe ebben a pillanatban beindult. A fúrófej pörögni kezdett, s egyetlen másodperc alatt átfutott a humuszrétegen. Mire felocsúdtak, már éles sivítás kíséretében a kővel próbálkozott. Karatas lopva végigpillantott a csapatán. Nóra Ajvazjan görnyedt háttal, kezét a homlokára szorítva bámulta a fúrófej mozgását, miközben olyan képet vágott, mintha az ő halántékát fúrná Crowley. A közelében szobrozó Martina Ford arcát fehérre festette a kegyetlen düh. A professzor arra gondolt, ha a lány képes lenne tüzet gyújtani a szemével, már valamennyien halálra 476 perzselték volna magukat. Pussy Frank ezzel szemben maga volt a megtestesült nyugalom. Tigriscsíkos baseball sapkája alól kilógott hosszú, szőke haja; szemében gúnyos mosoly ült, mint aki teljesen feleslegesnek tartja Crowley munkáját. Karatast egy régen látott film börtönőrére emlékeztette, aki már az első napon kiszúrta, hogy a rab a rácsát fűrészeli éjszakánként. Ő mosolygott így, amikor a sötét folyosókon sétálgatva meghallotta a reszelő óvatos nyikorgását. Fletcher és North ásójukra támaszkodva figyelték a fúróberendezés mozgását: Karatas biztos volt benne, hogy társaik egyetlen mozdulata sem kerüli el a figyelmüket. Simoné de Broca Mrs. Mayfield mellett ült a fűben, engedelmesen előrenyújtva a karját, hogy Rosalie pitypangokból koszorút fonhasson rá. Mögöttük két, elgondolkodó lapátos állt: Laura Fischbach és Pedersen. A professzor egyikükön sem látott semmit, ami aggodalomra adhatott volna okot. Leghosszabban Mayfield doktoron időzött a szeme, hiszen ő nyugtalanította leginkább. Szerencsétlen doktor. Rá aztán igazán rájár a rúd. Vannak emberek, akik a jóság és a kedvesség megtestesítői, mégis tragikus helyzetekbe kényszerülnek. A fúrófej hatalmasat sikoltott, mire Crowley gyorsan leállította a motort. - Mi történt? - kérdezte Karatas rosszat sejtve. Egyetlen pillanat alatt megfeledkezett Mayfieldről és az élet igazságtalanságairól. ' - Semmi különös - mondta a fiú. - Csak tisztázni szeretnék valamit. Ki fogja eltakarítani a földet a fúró környékéről? - Majd mi - biccentett North, s odaszólt Fletchernek, lépjen közelebb a géphez. - Nem látom, mi van a fej körül - magyarázta Crowley. - Érzem, hogy nagyon kemény a kő, csak lassan halad befelé a fúró. - De azért halad? - Óvatosan kell vele bánni. Sétáljon le valaki a patakhoz és hozzon két vödör vizet. Állandóan hűtenem kell, ha nem akarom, hogy felhevüljön. . North és Fletcher eközben megkezdték a munkát. Éles ásójukat belenyomták a humuszba, majd amikor körbevágtak egy négyzetyardnyi területet, intettek Pedersennekes Laurának, akik kiemelgették az óriási gyeptéglákat. Karatas Mayfield doktor vállára ütött. - Hé, doktor, elmenne vízért? 477 Mayfield felkapta mindeddig lehorgasztott fejét és igyekezett felfogni, mit kívánnak tőle. - Vízért? Természetesen. Hova? - Például a patakra - javasolta a professzor. - Talál vödröket a konyhasátorban. Mayfield bólintott és elindult a sátrak felé. Pedersen és Laura szorgalmasan lapátoltak, de így is legalább fél órájukba került, amíg North és Fletcher segítségével sikerült megtisztítaniuk a fúrófej környékét. Amikor Fletcher végre felemelte az ásóját, jelezve vele, hogy kész vannak a munkával, mindannyian a kiásott gyeptéglák köré gyűltek. Karatas odasúgta Sandra Flintnek, hogy maradjon leghátul a fegyverrel. Az expedíció vezetője belekukucskált a tizenöt-húsz centiméter mély gödröcskébe. .Szürke, összefüggő kőtakaro borította az alját, mintha egy betonbunker tetejére bukkantak volna. - Beton? - kérdezte nagyot nyelve Fletchertől. Fletcher meglepetten kapta fel a fejét. - A kőkorban? - Én már semmin sem csodálkoznék. - Letérdelt a gödör szélére és megsimogatta a szürke valamit. - Sima. - Furcsa - mondta Fletcher. -Mi? . - Hogy nincsen rajta repedés. Sem egyenetlenség a felületén. - Mit akar ezzel mondani? . -Egyelőre semmit. Crowley! Húzódj oldalra vagy harminc métert és kezdd az egészet elölről! . < Karatas az órájára pislantott, aztán idegesen csattintott az uj-jával. - Biztos, hogy végig kell ezt csinálnunk? - Bizonyosságot akarok - mondta Fletcher. - Rohan az idő. - Ha már belekezdtünk, csináljuk is végig. -Rendben van - biccentett Karatas. - Tegye fiam, amit Mr. Fletcher mond. Crowley visszakapaszkodott az ülésbe és beindította a gépet. Éppen abban a pillanatban állt be az új helyére, amikor Mayfield doktor megérkezett a vödrökkel. Karatas örömmel tapasztalta, hogy a doktor arca sokkal derűsebb, mint korábban. Ezt a gödröt már húsz perc alatt ásták ki. Amikor a gép hátrébb húzódott, Fletcher a szélére térdelt és beledugta a kezét. - Nos? - kérdezte a professzor. - Sima - mondta Fletcher. - Ezt már hallottam egyszer - türelmetlenkedett Karatas. -Azt akarom hallani, van-e valami ötlete? - Ötletem az nincs - vakarta meg a feje búbját Fletcher. - Viszont rájöttem valamire. Nézzék csak a dombok formáját. - Mit nézzünk rajtuk? - kérdezte alig palástolt rosszindulattal Pussy Frank. — Néztük már eleget. - Hibátlan az alakjuk. - Akárcsak az enyém. Fletcher mintha savanyúan elmosolyodott volna az orra alatt. - Nem lennék meglepve, ha a másik kettő is ugyanilyen kőből készült volna. MarGna a homlokához kapott. - Csak nem akarja végigcsinálni ugyanezt a cirkuszt mindhárom dombbal? - Nem hiszem, hogy egyebet tehetnénk. Ez aztán már Karatasnak is sok volt, - Tényleg ezt akarja? . Fletcher leült a gödör szélére és megtörölgette verejtékező homlokát. - Jöjjenek sorban ide és mindenki simítsa meg a gödör alját. Meglepődve látta, hogy nem moccan senki. - Mire várnak? Simogassák meg, ha mondom. Nem lankadó sürgetése ellenére is csak Laura Fisehbach, Martina és a kis Rosalie volt az, aki engedett a biztatásának. Ro-salie-t ugyan vissza akarta tartani az anyja, de a kislány egyszerűen kirántotta a kezét Judy kezéből és beugrott a gödörbe. - Ez tényleg sima - csicseregte. - Mint a babám popsija. Crowleynak a szó hallatán összeszorult a szíve és önkéntelenül is Martina Fordra pislantott. Úristen! Egyszer lett volna alkalma megütni a főnyereményt és akkor is fel kell áldoznia a nagy lehetőséget a becsület oltárán. Amikor véget vetettek a simogatásnak, Martina Fletcherhez fordult. . - Megtettem, amit kívánt. A kő tényleg sima. De a márvány is az, egyéb ásványokról már nem is beszélve. Mit akart a tudomásunkra hozni vele? Fletcher megsimogatta az állat és Karatasra nézett. - Azt, hogy amit már eddig is sejtettünk, megerősítést nyert. 478 479 -Éspedig? Fletcher a gödörbe pillantott és megingatta a fejét. -Emberkéz munkája. Pedig nem szabadna, hogy az legyen. 65 Ez a bejelentése ismét kisebb felzúdulást keltett. Martina Ford hevesen megrázta a fejét és újra megsimogatta a követ. Amikor felállt a gödör szélén, magabiztos mosoly ült az arcán. - Azt hiszem, a mi geofizikusunk hülyeségeket beszél. - Igazán? - kérdezte Karatas. - Miért? - Természetesen nem állítom, hogy értek úgy a kövekhez, mint Mr. Fletcher, ennek ellenére aligha tévedek, ha azt mondom, ilyenfajta kövek csak egyféleképpen jöhetnek létre:""vulkánkitörés következtében. Ez itt alattunk olvadt és megdermedt kőzet. Azért nincsenek rajta repedések. Fletcher elégedetten bólintott. - Egyetértek. ; . / - Egyetért? - A kőzetet megolvasztotta valaki. Aztán az olvadt anyagból elkészítette a három domb védőburkát. Karatas meghökkent. - A micsodáját? Fletcher csípőre tette a kezét. - Maguk mit tennének, ha egy finom műszert kellene megóvniuk a természet romboló hatásától, vagy egyszerűen csak el akarnák rejteni a kíváncsi tekintetek elől? Védőburkot építenének köré, nem igaz? - Na, álljon csak meg a menet! - emelte fel az ujját Karatas. - Ha jól értem magát, azok a pasasok, akik a dombot építették, leöntötték olvasztott kővel, mint ahogy a süteményeket öntik le cukormázzal. A kő megdermedt, létrehozva a tökéletes védőburkolatot. - Ezt mondom én - bólintott Fletcher. - Továbbá azt, hogy meg kellene bizonyosodnunk róla, a másik három domb is ugyanilyen szerkezetű-e. - És ha megbizonyosodtunk róla, akkor mi lesz? Fletcher széttárta a karját. - Fogalmam sincs róla, 480 - Gyerünk! - intett a professzor Crowley felé. - Folytassa a munkát. Egy óra múlva bebizonyosodott, hogy mind a három dombot ugyanaz a burkolat fedi. Délután négy felé járt az idő. 66 Fél ötkor kezdte el Crowley megfúrni a dombok védőburkát. A fúró kétségbeesetten sivított vagy tíz percen át, míg végre átszaladt a kövön. Crowley leállította a gépet és kérdőn Karatasra nézett. - Kemény volt? - kérdezte tőle Pedersen. Crowley megrázta a fejét. -Nem különösebben. Ahhoz persze kemény, hogy csákánnyal fel lehetett volna törni. -A professzor Fletcherhez lépkedett. - Mi a következő lépés? - Eztán már csak az egyik dombra koncentrálunk - mondta a geofizikus. - Mondjuk, erre a legközelebbire. Megpróbálunk lehatolni egészen az aljáig. Karatas halkabbra fogta a hangját. - Miben bízik egyáltalán? Fletcher ugyancsak halkan válaszolt. - Hátha sikerül elrontanunk. - És ha nem? - Mit mondjak erre? Karatas elfordult tőle és Crowleyra kiáltott. - Kész? Akkor fúrjon tovább. Úgy, hogy legalább fél méter átmérőjű lyuk legyen belőle. - Lassan fog menni - figyelmeztette Crowley. - Csinálja, amit mondok. A gép felbúgott. Fél óra múlva előttük hevertek a füvön a gép által kifeszegetett kődarabok. Fletcher lehajolt, kezébe vett egyet, aztán megcsóválta á fejét. - Életemben nem láttam még ilyet. Ha elment volna a józan eszem, azt mondanám, műanyag. - Miért? - kérdezte Pedersen. - Lehetetlennek tartja? - Ősember és műanyag? 481 I - Csak a műanyag fogalmán kell változtatnunk egy kicsit. Inkább azt mondanám, természetes anyagok ötvözete. Olvadó kő-masszába szórhattak bele valamit. - Tüzetesebben meg kell majd vizsgálnunk. - Ha kijutottunk innen. Martina Ford feléjük fordult és nagyon gúnyosan csak ennyit mondott. -Ha. kijutottak. . - Folytassa, Crowley! A motor feldübörgött, a fúrófej pedig tovább dolgozott. Hallhatóan nem kellett már annyira erőlködnie, mint korábban. Crowley hirtelen megállította a gépet. - Ismét átszaladtam egy rétegen. Kitágítom a járatot és kikaparom a mintát. - Mennyi időbe telik? - kérdezte egyre gyakrabban pislogva az órájára Karatas. - Honnan tudjam? - ragadt rá az idegesség Crowleyra is. - Rendben van - csillapította Karatas. - Tegye csak a dolgát. Háromnegyed óra kellett hozzá, hogy kitágítsák az újabb tizenöt centiméter vastag rétegben a lyukat. Fletcher, North és Karatas izigatottan hajoltak a kiemelt minta fölé, majd a professzor csalódottan felállt és Fletcherre nézett. - Érti maga ezt? Fletcher nem válaszolt: az ujjai között pergő homokot és kavicsokat vizsgálgatta. Ez a réteg akármelyik kavicsbányából kikerülhetett volna. Látszólag nem állt egyébből, mint kavicsból és homokból. Az egyedüli különbség talán az lehetett, hogy a kavicsok nagyjából ugyanakkorák voltak, a közeiket kitöltő homok pedig több annál, mint amennyi egy kavicsbányában elő szokott fordulni. - Látja a kavicsokat? - kérdezte a geofizikus Karatasra pis-lantva. - Mit kellene látnom rajtuk? . - Eléggé egyformák. Mint a tojásszén. Ez sem lehet a véletlen műve. - Úgy érti, ezeket is öntötték? - Inkább válogatták. Aztán homokágyba rakták őket. - Azt már meg sem merem kérdezni, miért. - Ne is kérdezze. - Mehetek tovább? - tudakolta Crowley. -Induljon. Crowley elindult. Hat óra múlt néhány perccel, amikor a következő rétegen is átszaladt a fúrófej. Mintha csak ez lett volna a jel, hogy kitörjön az elégedetlenség a csapatban. Előbb Martina Ford borult ki, majd Mrs. May-field. Martina Fordé nem volt nagyon látványos, Mrs. Mayfiel-dé annál inkább. Olyannyira, hogy még a kérgesszívű Karatast is megrémítette. „ A dolog azzal kezdődött, hogy Martina kétségbeesett arccal az ősemberkutató mellett termett és elkezdte cibálni az inge uj- Ját- - Vigye el az ördög magát, Karatas! Még most sem volt elég ebből a szarakodásból. Köveket bányászunk ahelyett, hogy megpróbálnánk megpáttanni innét. - Most már úgyis késő - legyintett Karatas. - Sosem késő. Hagyassa abba ezt a sehova sem vezető munkát és álljunk neki a beomlott átjáró kiszabadításának. -Majd ha lejutottunk a domb aljáig - mondta a professzor, Judy van Zanten ekkor dobta be a törülközőt. Visítani kezdett és fúriaként Karatasra támadt. Rávetette magát, csípte, harapta, rúgta, ahol érte. - Nem akarok meghalni, értííííí? Neeeem akarooook meghal-níííííí! És azt sem akarom, hogy a gyerekem... meghaljoooon! Vele együtt Rosalie is visított, mintha nyúznák; Karatashoz ugrott és a kezébe harapott. Karatas önkéntelenül is a gyerek felé ütött, Rosalie bugyborékoló zokogás közepette elterült a fü-vön. Judy erre a professzor bajuszába kapaszkodott, megpróbálta letépni, majd az arcába karmolt. - Megöllek, te szeméééét! Te átkozott! Karatas káromkodott, ordított, forgott a tengelye körül, mígnem egyszerre csak hatalmas ütés érte az állat. Megtántorodott és végigvágódott a földön. Rémülten látta, hogy Mayfield doktor térdel felette, kezében élestaréjú kővel. Nem szólt egyetlen szót sem, csak szorongatta a követ. Ahogy Karatas belenézett a szemébe, megértette, hogy elveszett. A doktor pupillájából az őrület sütött le rá. Aztán hirtelen forgószél támadt, amely letépte róla Mayfiel-det és messzire hajította. A forgószelet ezúttal Don North századosnak hívták. 482 483 67 Karatas a kotrógép mellett álldogált arcára szorítva a zsebkendőjét. Égett a bőre, mintha parázs pottyant vplrta rá. Judy körmei alaposan beleszántottak a húsába, még szerencse, hogy szeme sértetlen maradt. Mély sóhaj kíséretében pillantott a meg-kötözöttekre. Mayfield mintha ébren álmodott volna: nyitott szemmel, de élettelen tekintettel bámult maga elé. Mrs. Mayfield viszont megállás nélkül szitkozódott. Karatas korábban el sem tudta volna képzelni, hogy ennek a művelt, csinos fiatalasszonynak ilyen változatos legyen a szókincse az átkozódások terén. Még szerencse, hogy Martina Ford magával vitte a kislányt. - Kész van, Crowley? - kérdezte sóhajtva. - Már egy fél órája - felelte a gép nyergéből a fiú. - Akkor mit totojázik? A következő réteg tíz centiméter vastag volt és csikorgóit, mint a gyöngykavics a cipőtalp alatt. Amikor a fúrófej átszaladt rajta, sárgás, füstszerű pára szállt ki mellette a mélyből. - Stop! - kiáltott fel rémülten Karatas. - Álljon már meg! Crowley leállította a motort. - Éppen túl vagyok egy rétegen. - Ki kell tágítania, de előbb még megnézzük, micsoda. Fletcher a fúróhoz hajolt és összesöpörgette a lyuk mellett felgyülemlett furadékot. - Csillámpala - mondta elgondolkozva. - Az meg micsoda? - Mi lenne? Ugyanolyan ásvány, mint a bazalt. Karatas meghúzogatta a bajuszát. - Elképzelhető, hogy... mégiscsak természetes úton kerültek egymásra a rétegek? - Teljességgel elképzelhetetlen - rázta meg a fejét Fletcher. - Sehol a világon nem fordult még elő ilyen. Az első réteg és a kavicságy mindenképpen emberi tevékenységre utal. - Te szent szár, akkor meg mi lehet ez? - Mennyi időnk van még? - kérdezte Fletcher. Karatas rá sem pillantott az órájára. - Annyi, hogy már nézni sem érdemes. Ha nézni akar valamit, inkább az ég alját nézze. A nap ezekben a percekben búcsúzott a völgytől. Egyelőre még a hegyek tetején ült, de az egyik lábát már áttette az éjszaka birodalmába. - Gyerünk tovább! - kiáltott Fletcher Crowleyra. - Különben alulmaradunk a versenyben. Crowley visszaült a kotró ülésébe és komoran maga elé dünnyögte: - Legalább a célszalagot látnám. - Mit mond? - Semmit - morogta Crowley és beindította a gépet. 68 A következő réteg tizenöt centiméter vastag volt és valamennyi között ez volt a leglazább. Olyan vad összevisszaságban hevertek benne a kövek, hogy Fletcher meg nem tudta volna mondani, milyen fajta a domináns benne. Néhány másodperc alatt kiválogatott a felszínre hozott törmelékből néhány kovakövet, bazaltdarabot, homokkövet, de például piritet is talált a kova között. Mintha csak egy ókori múzeum kőgyűjteményének a raktárába fúrtak volna bele. - Meg tudja ezt magyarázni? - hajolt a kőkupac fölé Karatas. Fletcher szó nélkül megingatta a fejét. Csak akkor kapta fel, amikor Crowley motorja ismét feldübörgött. Rövid és erős motorzaj után a fúrófej felvisított, mire a tapasztalt Crowley gyorsan üresjáratba kapcsolt. Leugrott az ülésből és a többiekhez futott. - Kitakarítják a gödröt? Ekkor már olyan mélyen jártak a domb belsejében, hogy mesterséges fény kellett volna a további munkához. Karatas körülnézett és mélyen beszívta a levegőt. -Felesleges. - Hogyhogy felesleges? - hökkent meg Laura Fischbach. A professzor az éppen eltűnő nap felé intett. - Nem marad rá időnk. - Akkor most mi lesz? - Ezt akár én is kérdezhetném. Mitől sikít a gépe, Crowley? - Ugyanattól, mint az első rétegnél. Úgy érzem, ismét ugyanaz a valami következik. 484 485 - Az öntött kő? - Maguk mondják, nem én. Karatas magához intette a többieket. Közben észrevette, hogy az egyre sápadtabb fényben feltűnik Martina Ford is, aki meg sem várva a kérdését, megnyugtatón felemelte a kezét. - Rosalie elaludt. Nagyon kikészült szegénykém. Karatas nem szólt semmit, csak Fletcherre nézett. A geofizikus megvakargatta az állat. - Azt hiszem, a végső döntés előtt állunk. Karatas rácsüccsent egy vakondtúrásra és felnézett a körülötte gyülekezőkre. - Természetesen eszem ágában sincs magukra hárítani a felelősséget, mégis, azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor meg kell kérdeznem önöket, hogyan tovább. Itt már réges-régen nem a tudományos kutatásról van szó, hanem az életünkről. - Jobb későn, mint soha - mondta Martina Ford. - Erre korábban is rájöhetett volna. - Szavazásra teszem fel a kérdést. Folytassuk-e tovább az ásást, vagy vonuljunk át a berobbantott átjáróhoz? Valamennyien sejtik, hogy mindkét döntésük mivel jár. Nos? Menjünk sorban. - Persze, hogy vonuljunk - mondta sietve Martina Ford. -Képtelen vagyok belátni, mit várnak ettől az ostobaságtól. Felszínre hoznak még néhány réteg kavicsot és akkor mi van? - Nem tudom - ismerte be Karatas. - Csatlakozom Martinához - emelte fel a kezét Pussy Frank. - Szerintem sem vezet ez ez út sehova. - Úgyszintén - biccentett Mademoiselle De Broca. - Bármi is történjék, illetékes helyen fel fogom vetni az ön felelősségét, Monsieur Karatas. - Laura? Laura Fischbach megsimogatta ősz csíkokkal szabdalt haját és a gépre pislantott. », - Folytassuk. Amíg bírjuk. - Mr. Pedersen? - Az én véleményem is ez. - Őrültek - csóválta meg a fejét Martina Ford. - Közveszélyes őrültek, -Crowley? A fiú megvonta a vállát. 486 - Ha már itt vagyunk, csináljuk. Mire átköltözöm a másik helyre, rég fenn lesz a hold. \ . ' -MissFlint? -Maradjunk. - Fletcher? --Ássunk, de minél gyorsabban. . - Mist Ajvazjan? -Ássunk. . • -North? - Jó, ha egy óránk maradt. Crowleynek igaza van. Nincs idő ,a költözésre. \ - Kimaradt valaki? — kérdezte Karatas. - Mrs. és Mr. Mayfield - mondta Sandra Flint. Valamennyien a házaspárra néztek, akik réveteg tekintettel bámultak maguk elé. Karatas legyintett, aztán megveregette Crowley vállát. - Ne törődjön a törmelékkel, fiam. Próbálja meg átfúrni. A fúró felsivított és nekiesett a kőnek. Talán át is hatolt volna rajta, mint ahogy több-kevesebb nehézséggel az első rétegen is áthatolt, de erre ezúttal már nem került sor. A hold ugyanis rövid tétovázás után kiemelkedett a hegycsúcsok közül. Mintha egy pajkos istenfióka luftbállonnak használta volna. Ahogy első sugarai végigszáguldottak az égi mezőkön, a kéz a sziklán új életre fakadt tőle. Mint az ébredő madár, tollász-kodni kezdett, lángoló fényt vetve a fúrógépre, a dombokra, valamennyiükre. Ami ezután következett, arra Fletcher csak igen homályosan emlékezett vissza. Ahogy fellángolt a kéz a falon, mintha gyomorszájon ütötték volna. Biztos volt benne, hogy North is ugyanezt érzi, hiszen látta, amint a százados összegörnyed és a gyomrához kap. Éles villanások vakították el; egyikük fényénél még feltűnt neki a gépéről lehulló Crowley. A fiú hálántékára szorította mindkét kezét és alighanem ordított is, jóllehet a hangját nem hallotta. Olyan erős hányinger tört rá, hogy egyszerűen képtelen volt ellenállni neki. Öklendezve borult le a földre, s ekkor éles sikolyok ütötték meg a fülét. Annyi ereje azonban már nem volt, hogy felemelje a fejét. Behunyta a szemét és várta a halált. 487 69 Amikor kinyitotta, néhány pillanatig azt hitte, valóban meghalt, és minden korábbi meggyőződése ellenére az alvilágba került. Első pillantása ugyanis egy meredező falloszű, futó emberre esett, akinek még mintha kis szarvacskák is kunkorodtak volna a fején. Ördög. Nem is vitás, hogy ördög - gondolta, de már nem csukta be a szemét. Még földi életében megtanulta, hogy szemlecsukással nemigen lehet megoldani a problémákat. Akkor kezdett gyanakodni, amikor a hegyesmellű, a nagyfü-tyijűnél fejjel magasabb, fehérszínű alakot is megpillantotta. A nő mintha felé nyújtott volna valamit, feltehetően egy íjat. Kísértést érzett, hogy elvegye tőle, de aztán mégsem tette. Akkor hallotta meg a hangokat. Előbb mintha messziről, függönyök mögül szűrődtek volna felé, néhány pillanat múlva aztán elhúzták a függönyöket, s a szavak érthetőek és világosak lettek. ' - Mindenki lent vari? - Számold meg őket. Fletcher a hangok felé fordította a fejét. Lassan tudatosult csak benne, hogy odalent van, a barlangban, ráadásul annak is a végében. Megpróbált az oldalára fordulni, ehhez viszont ki kellett volna nyújtania a kezét. A következő másodpercekben aztán kénytelen volt rádöbbenni, azért nem képes kinyújtani, mert meg van kötözve. Egészen kicsit dobta csak fel magát. Annyira, hogy amint visszaesik, el tudja fordítani a fejét. Ugy is történt, ahogy eltervezte. Nem messze tőle Judy van Zanten és Martina Ford állt elégedett beszélgetésbe merülve. Fletcher megköszörülte a torkát és igyekezett nem beijedt képet vágni. - Jó estét, hölgyeim. A pokolban vagyunk, vagy a mennyországban? A két nő feléje fordította a fejét. Fletcher egyetlen pillanatig azt hitte, hogy tévedett az imént; mégsem maradtak életben, hanem a túlvilágon vannak. A két nő arcán ugyanis nem látszott, hogy felismernék. Ránéztek ugyan, de semmiféle érzelem nem tükröződött rajtuk. 488 - Meddig kell még idelent maradnunk? - kérdezte Jüdy Martinát. Martina megrántotta a vállát. - Annyit tudok, mint te. Nem ismerem a működési elvét. Fletcher közelében megmoccant valaki. A mocorgás irányába nézett és North döbbent tekintetével találkozott a pillantása. Ekkor már többen is ébredeztek a szomszédságukban. Olyannyira, hogy ezt már a két nő sem hagyhatta figyelmen kívül. - Lassan magukhoz térnek - mondta Judy Martinának. Fletcher még egyszer alaposan szemrevételezte őket. Az az érzése támadt, mintha ez a Mrs. Mayfield és ez a Martina Ford nem az a két nő lenne, akik odafent, a szabad levegőn viselték ezeket a neveket. Olyasféle változáson mentek át, mint a színésznők, akik szereplésük végeztével lemossák magukról a festéket és gyorsan elfelejtik azt a valakit, akinek korábban a bőrébe bújtak. -A francba! - zsörtölődött láthatatlanul Karatas. - Valaki megkötözte a kezem. Követelem, hogy azonnal bocsássanak szabadon. - Mi a helyzet, Fletcher? - suttogtaa geofizikus fülébe North. - Elkaptak bennünket - súgta vissza Fletcher. - Emlékszel valamire? - Nem sokra. - Martina? - hallotta Nóra hangját. - Mi történt velünk, Martina? Martina Ford odasúgott.valamit Judynak, majd eltűntek a félhomályban. Fletcher akkor vette csak észre, hogy a termet néhány, kövek mögé rejtett elemlámpa világítja meg. Ki tudja, meddig fekhettek a kellemesen hűvös kövön; bár rajta volt az órája, nem tudta megnézni az időt. Azzal sem volt tisztában, hogy éjszaka lehet-e még vagy már nappal., - Mindannyian jól vannak?-dörmögte a láthatatlan Karatas. - Ez azért erős túlzás - nyögte panaszos hangon Crowley. -Ráfektettek egy rohadtul hegyes kőre. - Hiányzik valaki? Rövid névsorolvasás után megállapították, hogy néhány kivétellel valamennyien ott hevernek egymás mellett, összekötözve. A néhány kivételt Pussy Frank, Martina Ford, Simoné de Broca, Judy van Zanten és a kis Rosalie jelentették. 489 - Hogy kerültünk a barlangba? - kérdezte Pedersen. - Emlékszik rá valaki? - Jó vicc - mondta Crowley. - Lehoztak bennünket. Ami engem illet, holtbiztos, hogy nem a saját lábamon jöttem. -Mi az ördög történt velünk? - tudakolta remegő hangon Sandra Flint. -Mi történt volna? - morgott Karatas. - Felsétált a hold az égre, a kéz sugározni kezdett, mi pedig kikészültünk tőle. Ez történt, -Eddig miért nem...? « ' - Mert szedtük a gyógyszert. ! Fletcher vette a bátorságot, hogy ellentmondjon neki. - Holtbiztos, hogy nem a kéztől van a baj. -Hát mitől? - A domboktól. A kéz a holdfény hatására jeleket ad a domboknak, amelyek erre megkezdik a működésüket. Nem találok rá jobb kifejezést. , Léptek koppantak az első barlangterem környékén, - Visszajönnek- suttogta Karatas. - Valamennyien meg vannak kötözve? . ' - Éri meg - sóhajtotta Sandra Flint. - Az szóljon, aki nincs. Nem szólalt meg senki. A professzor felnyögött és megpróbálta kihúzni a csuklóját a hurokból. Természetesen nem ment. - Mivel kötöztek össze bennünket? - kérdezte Pedersen. - Kötéllel - mondta Fletcher. - Épp az imént haraptam bele. -És? • - Nincs jó íze. - Hol van Mn North? - Karnyújtásnyira magától - dünnyögte a százados. -Nincs valami ötlete? Maga kommandós volt, vagy micsoda. Nem tanították meg rá, hogyan kell kiszabadulni, ha megkötözik? -Dehogynem. Csakhogy ezúttal nem amatőrök kötöztek össze. Ennek ellenére megpróbálom eldörzsölni a csuklómon. - Meddig tarthat a dolog? - Fél óráig biztosan. - Úristen, de hát nincs annyi időnk! A léptek mintha tétován megtorpantak volna. ~ - Igyekezzék, kérem. 490 - Mit akarnak ezek csinálni velünk? - kérdezte remegő hangon Nóra Ajvazjan. - Megölnek bennünket? Egyáltalán nem. gondoltam volna, hogy Martina közéjük tartozik. Higgyék el... nem gondoltam. . Az utolsó mondatot már olyan hangsúllyal mondta, hogy félő volt, rövidesen kitör belőle a hisztéria. - Csak nyugalom - figyelmeztette Karatas. - Senki nem tett, magának szemrehányást. - De amikor észre kellett volna vennem! - Valamennyiünknek észre kellett volna vennünk. - A barátnőm és a munkatársnőm... volt. -Ne eméssze magát. Ha sikerül kikerülnünk innen, majd megbeszéljük. - És ha nem? -Akkor meg mire való az önmarcangolás? Hogy halad, North? - Lassan - mondta a százados. - Nem találok sehol éles kő-taréjt. - A francba! - nyögte elkeseredetten Crowley. - Csak még egy kis időnk maradt volna. - Ugyan mire? - kérdezte Sandra Flint. - Kőbányászásra? - Elértem egy réteghez, amely ugyanolyannak látszott, mint az első. -Öntött kő? . - Olyasféle. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy egészen más. Amikor belefúrtam, mintha meglegyintett volna valami. Egy kismadár szárnya. Egyszerűen felálltak rajtam a szőrök. - Elektromosság? - Fogalmam sincs róla. Holtbiztos, hogyha sikerült volna áttömöm rajta... - Akkor mi lett volna? - Ki tudja? De hogy történt volna valami, az tuti. - Lehet, hogy... itt temetnek el bennünket? - kérdezte Nóra. - Ne tartsanak nagyon gyávának, de... nem érzem valami kellemesen magam. Azokra a csontokra gondolok, amiknek a gazdái száz évvel ezelőtt...- Brrr!... Hát nem voltak valami szépek, mit mondjak. - A végén azért csak elkaptak bennünket - morogta Sandra 491 Flint. - Maga is jobban odafigyelhetett volna a feleségére, doktor. - Tessék? - kérdezte riadtan Mayfield. - Mondom, hogy jobban odafigyelhetett volna a feleségére. Korábban észre kellett volna vennie, kiféle-miféle. - Hagyja békén a doktort - figyelmeztette Karatas barátságtalanul. - Nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy szemrehányásokat tegyünk egymásnak. - Akkor mit csináljunk? Üljünk egymás mellett és várjuk, hogy Mrs. Mayfield és a társnői kinyírjanak bennünket? Rövid csend után Mayfield doktor szólalt meg. Óvatosan ta-pogatódzó volt a hangja, mint aki nem egészen biztos benne, nem értett-e félre valamit. • -Mrs. Mayfieldet... említette? - Naná, hogy őt említettem - mondta Sartdra Flint. - Bár, őszintén szólva, a többieket is említhettem volna. Martinát, Pussy Frankot, Simone-t, vagy akár a maga kis... - Fogja be a száját, Sandra! Sandra Flint be is fogta. Mayfield doktor azonban újra; megszólalt, ráadásul, ha lehet, még a korábbinál is meglepettebb hangon. -Sandra, kérem... - Jól van, doktor, befejeztem. Ne haragudjék, hogy kidurrant belőlem. . - Dehogy... haragszom. Maga említett... egy nevet. - Nevet? . - Mintha bizonyos... Mrs. Mayfieldet említett volna. - Ne értsen félre, igazán nem akarom magára tolni a felelősséget... -Ő... kicsoda? - Kiről beszél, doktor? -Hát arról a bizonyos... Mrs. Mayfieldről. - Viccel, doktor? -Egyáltalán nincs szándékomban. Csak a névhasonlóság, ugyebár... sajnos... - A feleségéről beszéltem, doktor. Rövid szünet következett. Mindenki hallgatott, mintha megérezték volna, hogy nincs rendjén Valami Mayfielddel. - Nekem... nincs feleségem. - Hogyhogy nincs - kérdezte Sandra Flint meghökkenve. 492 -Úgyhogy... nincs. - Úgy érti.,. nem tekinti többé a feleségének? Nézze, doktor, én nem akarok ebbe beleszólni, részemről be is fejeztem az ügyet. Nagyon sajnálom, hogy egyáltalán kicsúszott a számon. - Nekem nincs feleségem! Döbbent csend ülte meg a barlangot. Mintha a falakon a nagy-fütyijű vadászok is feléjük fordították volna a fejüket. A bivalyok megálltak a zöld mezőben és abbahagyták a legeleszést. Még a Fehér Istennő is csodálkozva nézett rájuk. - Oké - mondta végül Karatas. - Ne is beszéljünk róla. Sokkal fontosabb az... - De beszéljünk! Szinte sikoltva szakadtak ki Mayfield szájából a Szavak. Még North is abbahagyta köteleinek a reszelését döbbenetében. - Beszéljünk csak - mondta nehezen lélegezve Mayfield doktor. - Itt valami szörnyű tévedés Van. Maguk valamennyien azt állítják, hogy van feleségem? Tovább folytatódott a csend. Valahol víz Cseppent egyik kőről a másikra. : - Válaszoljanak, az istenit neki! - kiáltozta Mayfield. Hallani lehetett, ahogy feldobja megkötözött testét a levegőbe, majd visszahuppan a kőre. - Követelem, hogy válaszoljanak! Ibrahim, maga itt a főnök, válaszolnia kell! - Csak nyugalom, doktor - csillapította Karatas. - Bizonyára félreértettük egymást. Nem állítja senki, hogy Mrs. Mayfield egyedül... - De amikor Mrs. Mayfield nem létezik! -Nem... létezik? . - Maguk szerint igen? -Hát... nem is tudom - mondta óvatosan Karatas. - Maga szerint nem? - Már hogy a fenébe létezne, amikor még nem nősültem meg. Ne mondják, hogy megtört az idő és belepottyantam a jövőbe. Jól tudom, hogy mi történt velünk, vagy... legalábbis sejtem. Hogy jön ide az a bizonyos Mrs, Mayfield? Ibrahim Karatas töprengett egy kicsit, aztán úgy döntött, még-. sem hagyhatja kétségek között a doktort. -Mondja, Mr. Mayfield, igazán nem emlékszik semmire? - Már hogy a fenébe ne emlékeznék - tiltakozott a doktor. -Pontosan tudom, miért vagyunk itt, és azt is, hogy mi történt ve- 493 lünk. Csak azt ne próbálják bemesélni nekem, hogy van feleségem. Ugye, nincs? - Csak nyugalom, nyugalom. Menjünk egy icipicit vissza az időbe. Tudja, hogy került közénk? - Persze hogy tudom! Feladtam egy hirdetést, úgy bukkantak rám. Fraser doktor históriájára is emlékszem. Nem vagyok hülye, bármennyire is azt gondolják. -Ugyan, doktor... - De, de, maguk valamiért azt hiszik. Ki vele, ki a feleségem? - Bocsásson meg, doktor, ha megkérdezem, kivel élt ön a házában, mielőtt hozzánk csatlakozott volna? Mayfield doktor elgondolkozott. ' - Senkivel. Egyedül. Nem is szándékoztam megházasodni. Mielőtt odakerültem volna, volt egy kellemetlen viszonyom, örültem, hogy megszabadultam tőle. , - Azt mondja, egyedül élt? - Néha meglátogatott valaki. Egy lány a videokölcsönzőből. De hogy jön ez ide? - Mond magának valamit az a név, hogy Judy van Zanten? Mayfield zihálva szívta be a levegőt, mintha kimerült volna a nagy fejtörésben. - így hívják a maga egyik munkatársát, nem? Nincs itt Judy? '.- Nincs - mondta Fletcher. - Odakint van. - Tehát hozzájuk tartozik? - Maga ezt is tudja? Mayfield erre haragosan felcsattant. - Ne viselkedjenek úgy velem, mintha hülye lennék! Fogalmam sincs róla, miért éppen engem szúrtak ki maguknak. Mondják, miért akarnak összeházasítani Judy van Zantennel? Tudják, mit mondok maguknak? El nem venném a világ minden kincséért sem. Erőszakos, hisztériás perszóna. És a gyereke... nem, köszönöm. Erre aztán valóban beköszöntött a csend. Akkora, hogy aligha lehetett nagyobb odalent bármikor is az elmúlt évtízezredek során. Ismét csak Mayfield doktor volt az, aki megtörte. - Vagy lehetséges, hogy... valamiféle amnéziát kaptam? Ne-eem! Nem akarom, hogy Judy van Zanten a feleségem legyen! Akkor az a kislány, Rosalie... ugye, nem? 494 Mielőtt bárki is felelhetett volna rá, ismét léptek koppantak a szomszéd teremben. Aztán ruhasuhogás hallatszott, amint valaki bebújt a két termet egymástól elválasztó folyosóba. 70 Először a lámpák fénye bukkant fel a festmények barlangjában, csak utána a gazdáik. Martina Ford, Pussy Frank, Simoné de Broca, Judy van Zanten s végül Rosalie, Rosalie hunyorogva megállt a barlangnyílás bejáratánál és megdörzsölgette a szemét. " - De amikor itt is olyan sötét van. Judy türelmetlenül megrántotta a karját. -Ne nyafogj már annyit, Rosie. Inkább nézd a.szép képeket a falon. A kislány a falra pillantott, de láthatóan nem izgatták a festmények. - Miért vannak megkötözve a nénik és a bácsik? - Mert rossz nénik és bácsik, kislányom. - Őket is megöljük, anya? - Azt hiszem, Rosalie, meg kell ölnünk őket. Ha életben maradnának, árthatnának ennek a gyönyörű világnak. - Azt mondták az óvodában, hogy az emberölés bűn. Hát mégsem az, anya? - Dehogynem, kislányom. Embereket Ölni bűn. - Te mégis azt mondod... - Ezek nem emberek, Rosalie. Ugye egyetért velem, Karatas? Ekkor már valamennyien ott álltak a megkötözöttekkel szemben a festmények alatt. North kénytelen volt abbahagyni kötelékének a reszelését, pedig már majd a harmadát sikerült élre-szelnie egy tompa kövön. ' - Kérdeztem valamit, professzor. Karatas döbbenten nyugtázta, hogy micsoda változáson ment át Mrs. Mayfield, azaz Judy van Zanten. Odafent kiszámíthatatlan, tetőtől talpig kiborult hisztérika benyomását keltette, ide-lent pedig maga volt a megtestesült nyugalom. Igazából Mayfield doktor tudta volna értékelni az átalakulását, csakhogy a doktor semmi jelét nem mutatta a meghökkenésnek. 495 Karatasnak az is feltűnt, hogy Judy odafenti, kissé lompos ernyedt tartása délceggé és ruganyossá vált. Úgy állt előttük, mint egy olyan állat, amely éppen befejezte újjászülő téli álmát, s most csak az alkalmat várja, hogy ismét vadászni indulhasson. - Azt kérdeztem, embernek tartja-e magát? - Természetesen - mondta Karatas. - Valószínűleg a hernyó is lepkének álmodja magát, pedig attól még hernyó, semmi más. Talán nem is megfelelő a hasonlatom, hiszen a hernyóból valóban lepke lesz egykor, magukból viszont soha nem lesz ember. Tévedés ne essék, nemcsak magukra célzok, hanem az egész fajtájukra. Mit gondol, a többiek is tudják, amit maga tud? - Nem hiszem - mondta Karatas. - Nem akarja elmondani nekik? Mielőtt a professzor válaszolhatott volna, Martina megfogta Judy karját és oldalra húzta. - Hagyd a fenébe. Biztos, hogy csökkent odakint a sugárzás? -Érzem. - Nem tévedsz? - Jól tudod, hogy tévedhetetlenül megérzem az erőtér ingadozásait. - Akkor mondd meg, mi a fene történhetett? - Nyilván a kölyök fúrója csinált galibát. Úgy tűnik, a rendszer megjavította saját magát. - Éppen ideje volt kikapcsolni őket a játékból, mielőtt még jóvátehetetlen kárt okoztak volna benne. - Sajnos, nem értjük... - Csitt! Ne előttük. - Miért? Ezek már soha senkinek nem fogják elmondani. - Itt vannak a tükrök? - Pussy hozta be őket. Minden rendben, Pussy? - Miért ne lenne rendben? Martina Ford Pussyhoz hajolt és mondott neki valamit. Fletcher bármennyire is nyújtogatta a fülét, nem értette, mit. Azt viszont jól látta, hogy Simoné de Broca újabb lámpákat helyez el a körülöttük emelkedő, furcsa formájú kövek között megnövelve vele a lenti fényerőt. Sejtette, hogy nem maradt sok idejük hátra, hiszen az elemek egy-két óránál nem bírják tovább. Arról nem is beszélve, hogy rövidesen itt a hajnal. Márpedig az ő haláluknak még a hajnal beköszönte előtt be kell következnie. 496 Simoné elhelyezte a lámpákat a kövek mögött, aztán csípőre tett kézzel eléjük állt. Szép arcán undor ült, ahogy végigpillan^ . tott rajtuk. - Tudják, miért hoztuk ide magukat? < - Van valami halvány sejtelmünk róla - morogta nem nagy örömmel Karatas. - Itt fognak meghalni. Előttük. Ő előtte. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitalálják, kire céloz. Simoné akkor félig megfordult és a barlang kissé távolabbi részébe mutatott. Most értették csak meg, miért kellettek a már meglévők mellé újabb fényforrások. Ezek ugyanis olyan részleteit is megvilágították a lenti világnak, amelyek eddig rejtve maradtak a szemük elől. Fletchernek azonnal feltűnt, hogy a festményekkel szemben, mintegy tíz-tizenöt méter távolságra tőlük, simára csiszolt, lapos, ágyszerű mélyedések sora húzódik. Hiába törte a fejét, nem emlékezett rá, hogy a barlang felfedezői megemlékeztek volna róluk. Simoné, mintha csak megértette volna Fletcher ki nem mondott kérését, a mélyedésekre mutatott. - Fogalma sincs róla, mi lehet ez, mi? Magának sincs, Karatas? A professzor felemelkedett, majd mielőtt még szemrevételezhette volna a kőteknőket, visszaejtette a fejét. - így... nem látom őket. Martina Simone-hoz fordult. - Nem lenne jobb, ha ülnének? - - Maradjanak csak így. Támaszd fel Karatas fejét! Martina a professzorhoz lépett és begyömöszölt valamit a fejé alá. Talán egy pulóver lehetett odaföntről. - Nem találja ki? - így hirtelenjében... - Ittlöltődtek fel az őseink energiával. Manapság talán szoláriumnak mondhatnánk, bár ennek semmi köze a naphoz. A napban nincs sok használható energia. Bizonyos időszakonként ellátogattak ide és regenerálódtak. Mintha téli álmot aludtak volna. Tisztában voltak a kozmikus energia jelentőségével. - Ez csak mese - legyintett Karatas. - Kozmikus energia. Két szó, amely mögött nincs valóságtartalom. 497 Martina elnézően elmosolyodott. - Dehogyis nincs, professzor. Maga is tudja, hogy Földünk a kozmoszból felénk áramló sugarak támadásának a kereszttüzében kering keletkezése óta. Ibolyántúli sugarak, röntgensugarak, gammasugarak bombázzák szüntelenül-nem számítva azokat a sugárzásokat, amelyeknek még a létezéséről sincs tudomásunk, nemhogy a jelentőségéről. Szüntelenül árad felénk a kozmikus energia, mi pedig süketen és vakon tántorgunk a hullámai között. - Csak nem azt állítja, hogy a neandervölgyi ember 200 ezer évvel ezelőtt tisztában volt a kozmikus sugárzással? - Dehogy állítok én ilyen ostobaságot. Hogy lett volna? Csu- • pán felismerte a természet, és saját biológiai lényének a kölcsönhatását. Azt, hogy bizonyos jelenségek megnövelik az erejét, a kitartását, megőrzik az egészségét. Mint minden akkori ember, természetesen isteni beavatkozásnak hitte őket. Azt gondolta, vannak valakik, vagy egy valaki, aki ilyen formában siet az ember segítségére. Tapasztalati úton jött rá, hogy a kozmikus energia tárolásának legegyszerűbb eszköze a kő. Később aztán a kövek egymáshoz illesztésével megoldotta az energia sűrítésének a módját is - azt hiszem, erről már volt alkalmuk meggyőződni. De kissé elkanyarodtunk a tárgytól. Ezekben a mélyedésekben feküdtek az őseink, hogy a testük megteljék kozmikus energiával. Ide fognak feküdni önök is. - Igazán köszönöm - mondta Crowley elhárító mosoly kíséretében. - De nekem nincs szükségem energiára. Ha kiengednek innét és hagynak pihenni, kozmikus energia nélkül is két nap múlva újra az leszek, aki voltam. Martina Simone-ra nevetett. Simoné cinkosán visszamosoly-gott rá, mint a jó tanuló a tanárnőre, a rossz tanuló felelete alatt. - Ennyire hülye vagy, Crowley? A fiatalember eltátotta a száját. - Miért lennék hülye? Martina lehajolt hozzá és a fülébe sziszegte: - Mert ez az energia nem gyógyítani fog, hanem ölni. Halálra perzsel benneteket. Ez lesz a büntetésetek, amiért beleütöttétek az orrotokat abba, amihez semmi közötök, s hogy bemerészkedtetek a Fehér Istennő barlangjába. Crowley arcáról lehullott a mosoly. Nem maradt más a helyén, csak reménytelenség és félelem. 498 71 Fletcher borúsabbnak látta a jövőt, mint valaha. North ugyan megállás nélkül dolgozott mellette, reszelte a csuklójára csomózott kötelet, volt annyira tapasztalt, hogy tudja, nem lesz elég ideje az elreszelésére. Arról már nem is beszélve, hogyha még sikerülne is neki, vajon lenne-e elég erejük szembeszegülni velük. A barlang azok szövetségese; sok jót nem várhatnak tőle. Karatas is tisztában lehetett a dologgal, mert megpróbálta húzni az időt. Felemelte a fejét és értetlen mosollyal végighordozta rajtuk a tekintetét. - Hosszú ideje azon töröm a fejem, vajon kicsodák maguk? - Ugyan már, professzor — nevetett fel Martina, aki láthatóan átvette közöttük a vezető szerepet -, tudja azt maga jól. - Csak a sötétben tapogatódzom. - De hiszem maga paleoantropológus. Az ember eredetével foglalkozik. Majd elsírtam magam, amikor néhány nappal ezelőtt a neandervölgyi civilizáció szomorú történetét ecsetelte. Hogy harmincezer évvel ezelőtt a crő-magnoni ember, a mai ember őse - ne haragudjék, de ezúttal is nevetnem kell az ember szón - kiirtotta őket. Mit tud maga, mit tudnak maguk a neandervölgyi emberről? - Elég sokat — mondta Karatas. - Amit maguk tudásnak hisznek, az egyenlő a nullával. Ismerik a súlyát, a magasságát, az agyméretét. Azonkívül? A maguk hazug tudósai még az agytérfogatát is legszívesebben elhallgatnák, hiszen nagyobb volt, mint a maguké. A neandervölgyi ember a természet csodája volt, a Föld nevű bolygó méltó örököse, aki megtanult harmóniában élni a természettel. Megtanulta tisztelni a természet erőit, s mint a gyermek az anyatejet, magába szívta őket. Soha nem próbálta meg leigázni a környezetét, alkalmazkodott hozzá - el tudják képzelni, mennyivel más lenne a világ, ha maguk nem irtják ki őket? - Ostobaság - mordult fel Karatas. - Ez az esemény - ha egyáltalán igaz - harmincezer évvel ezelőtt történt. Miért lennék én felelős azért, ami a történelem ködébe vész? - Valamennyien felelősök érte. A Nagy Mészárlásról nem tehetnek ugyan, de a hibás gének ott munkálkodnak magukban. Nézzenek csak körül a világban. Csak őrültek tehették olyanná, amilyen. 499 - Azt hiszi, maguk fogják megjavítani? - Mi bizony - bólintott Martina Ford. - Mi fogjuk megjavítani. - Jézusom! - nyöszörögte Crowley. - Ki az a mi? Martina és Judy van Zanten büszkén néztek rá. - Hát mi. A neandervölgyi ember leszármazottai. 72 Martina Ford az órájára pislantott és elégedetten elhúzta a szá-ját. . . - Van még elég időnk. Három óra múlva kel csak fel a nap. Akkor pedig maguk már odaát lesznek egy másik világbari, ahol elábrándozhatnak hasonszőrű társaikkal együtt, hogy amit teltek, jól tették-e. Maga okos fickó, Karatas. Mikor jött rá, hogy bizonyos neandervölgyi embercsoportok túlélték a Nagy Mészárlást, azaz azt a vérfürdőt, amikor a crö-magnoni ember elkezdte módszeresen irtani őket? - Cirka tíz évvel ezelőtt - mondta a professzor. -Hogy jött rá? Karatas széttárta a karját. -A tudós következtet. Lehetetlennek tartottam, hogy egy olyan, viszonylag nagyszámú népesség, amely egész Eurázsiát uralta, nyom nélkül kipusztuljon. Adott volt a feltételezés, hogy elhagyatott helyeken, nehezen hozzáférhető völgyekben tovább élt bizonyos neandervölgyi populáció, megőrizve mindazt a tudást, amit évtízezredek alatt magába szívott. Aztán ezek a kis közösségek lassan-lassan kezdték felvenni egymással a kapcsolatot, s az ókor táján már behálózták az egész világot. Ezek azok a furcsa emberek, akik elő-előfordulnak egyes utazók visszaemlékezéseiben. Például... -Látom, helyes úton járt. Ezért is kell megszabadulnunk magától, professzor. Sok mindenre rájött, ami a jövendőnket veszélyeztetheti. Mert nem múlik el sok idő -jóval kevesebb, mint a Nagy Mészárlás óta - s ismét visszaáll a neandervölgyiek ura] -ma a földön. Megváltozik az ember és a természet viszonya, újjászületik a régi harmónia. - Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! 500 — Ha valaki forgatta valamerre, akkor maguk voltak azok. Maguk... maguk... állatók! A szitoknak is felfogható szó ott lebegett felettük a levegőben. . > Karatason kívül mégcsak nem is sejtette senki, mit is jelent valójában. s. . ., ' , ', ' : Pedig az igazságot jelentette, s 73 ' • ' - Ezt is tudja, professzor? Karatas lehajtotta a fejét. Martina viszont büszkén felemelte az övét, -Nem akarom, hogy tudatlanul haljanak meg, ezért a sze-., műkbe vágom azt, amit sokan sejtenek már maguk között is, de a maguk crő-magnoni bandájának nincs elég ereje hozzá, hogy beismerje: ők tettek bennünket azzá, amik vagyunk. A neandervölgyi ember, akit aztán hálából kiirtottunk. Pedig az iskoláikban is tanítaniuk kellene. De nem tanítják. Igaz, professzor? - Hát, nem - ismerte be az expedíció vezetője. - Mi a fene ez? - kérdezte felkönyökölve Fletcher. - Mit jelent az, hogy a neandervölgyi ember tett azzá bennünket, akik vagyunk? Martina lecsüccsent egy kőre és szánakozva nézett rájuk. - Bár az agyméretük, és ebből fakadóan a gondolkodásuk is, csak igen korlátozott, remélem, megértik, amit elmondok maguknak. Vegyék úgy, hogy ez is a bosszúnk része. Tudják meg haláluk előtt az igazságot és borzongjanak bele. Azt hiszem, ő is helyeselné, hogy így legyen. Felemelte a kezét és a felettük táncoló Fehér Istennőre mutatott. Fletcher hallotta, hogy North zavartalanul tovább reszeli a kötelékeit, de nem tudott eléggé odafigyelni rá. Sokkal jobban lekötötte az, amit Martinától hallott. .- A maguk egész tudománya arról szól, hogy miképpen jött létre az ember. Már persze maguk- hiszen magukat tekintik embernek. Azt állítják, a neandervölgyi ember azért halt ki, mert alkalmatlan volt a továbbélésre. Csakhogy ezt az alkalmatlan- 501 ságot a maguk kőbaltái okozták. A neandervölgyi ember nagyon is alkalmas volt rá, csak éppen elkövetett egy óriási hibát. -Hibát? - visszhangozta Fletcher. - Vis szatérnék egy pillanatra az ember történetéhez. Hogy m i -képpen keletkezett, senki nem tudja. Vagy az Isten teremtelte, vagy az evolúció. Ennek is vannak hívei, annak is. Egy biztos: magukat mi teremtettük. Ehhez mit szól, Fletcher? Nem mesélte el önnek a kollégája? Fletcher megingatta a fejét. - Pedig így történt - folytatta Martina. - Az ember - mert hiszen akkor a neandervölgyi ember volt az ember - élte a maga békés életét szoros harmóniában a természettel. Felépítette azokat az építményeket, amelyeket maguk kutatnak, miután megismerte a földben áramló energiacsatornák, a ley vonalak titkát. Megtanulta szabályozni ezt az óriási energiát; kőoszlopokat szúrt le, hogy megváltoztassa az irányát, s a termőföldjeire terelje. Csakhogy ekkor történt valami, aminek még csak nem is sejtjük az okát. Tudniuk kell, hogy abban az időben, negyvenezer körül, nagy tömegben éltek emberszabású majmok közvetlenül a neandervölgyi ember környezetében. Igazi majmok voltak: kisebb aggyal mint az ember, s állati ösztönök irányították őket. Gyilkolták, ha kellett - egymást is, nemcsak a más fajta-, júakat - egyszóval állati módon viselkedtek. A neandervölgyi ember egy gyenge pillanatában elhatározta, hogy megszelídíti őket. Átkozott legyen a nap, amikor ezt megtette! Crowley döbbenten látta, hogy Martina Ford arcán eszeveszett gyűlölet ül. - Hogy egészen pontosan hogyan történt a dolog, a történelem ködébe vész. Annyi azonban biztos, hogy a kiválasztott majomfajta, a maguk őse volt. A mai ember, aki annyira, de annyira büszke a származására. Pedig az maradt, ami volt; meggondolatlan ösztönlény: igazi állat. Szinte berekedt a hangja a gyűlölettől. A másik három kitágult szemekkel bámult rá. -A neandervölgyi ember megszelídítette a maguk ősét. Megtanította a legközönségesebb tevékenységek ellátására, házimunkákvégzésére... - Azaz a szolgaságra - mondta Karatas. - Na és? - csattant fel ingerülten Martina. - Az állat arra való, hogy az embert szolgálja. Ne féljenek, a neandervölgyi em- 502 ber nem kínozta őket, mint maguk. Szeretettel tette őket okosabbá, s eközben elkövetett egy rettenetes hibát: megtanította őket a szerszámok használatára. A maguk ősei egyben kétségtelenül tanulékonyak voltak: nevezetesen, hogy miképpen lehet a munkaeszközből fegyvert készíteni. Elsajátították a kőbalta használatát, később a parittyáét, s maguk primitív agyú, földhözragadt férgek, egy napon fellázadtak és kiirtották mestereiket és tanítóikat. A megmaradt neandervölgyieknek bujdosniuk kellett, s csak szívükben őrizték tovább az energiacsatornák titkát. Maguk pedig elszaporodtak, mint a svábbogarak. Őszintén szólva sok különbség nincs is köztük. Maguk nem emberek, hanem állatok. Ha a svábbogarakat megtanítanák az emberi viselkedésre, és azután kiirtanák a maguk nemét, biztos, hogy ők is embernek neveznék magukat. Ilyenek maguk is. Állatok, akiknek istállóban a helyük. És ha nem akarnak visszamenni, hát ott a korbács. Most mit néznek úgy rám? Ne higgyék, hogy örömünk telik a korbácsolásban. Csak éppen helyre kell állítanunk a világ megbomlott rendjét. Még azon az áron is, hogy véres hurkák támadnak a bőrükön, és néhányan maguk közül átköltöznek a másvilágra. Hall engem, Karatas? - Persze, hogy hallom. - Igazad ad nekem? - Ami a crő-magnoni ember eredetét illeti, kétségtelenül előfordulhat, hogy valóban a neandervölgyi ember szelídített meg egy, hm... átmeneti lényt. - Mondjon csak nyugodtan majmot. Mikor tanítják majd ezt az iskoláikban? - Alighanem soha - hajtotta le a fejét a professzor. - Évszázadokba került, ha nem évezredekbe - folytatta Martina -, amíg az egymástól elszigetelt neandervölgyi közösségek között létrejött valarniféle kapcsolat. Egyet azonban enélkül is ösztönösen érzett mindenki közülünk: őriznünk kell a régiek tudását, s azokat a „majmokat", akik megpróbálnak köze! férkőzni a titokhoz, likvidálnunk kell. Tudom, hogy kemény szó ez, és talán nem is méltó hozzánk, de szükség törvényt bont. A játék életre-halálra megy. Ezért minden olyan építményünk közelébe, amely alatt ley vonalak találkoznak, őrök települtek. -Rohadékok - sziszegte eltorzult arccal Laura Fischbach. -Muszáj védekeznünk — mondta keményen Martina. - 503 Az utóbbi évtizedekben egyre többen érdeklődnek az energiacsatornák iránt. Jaj nekünk, ha ellopják a titkunkat. - Kik azok az őrök? - kérdezte rekedt hangon Fletcher. - A Fehér Istennő papnői. Hogy ki volt a Fehér Istennő? Az a gyanúnk, hogy olyan valaki, aki részt vett a maguk megszelídí-tésében. Fel akarta emelni magukat az állati sorból. Látják-eze-ket a képeket? ' ; - - Hogyne látnánk - mondta Fletcher. - Azok a pálcika emberek ott, maguk. Ezt a képet különben nem a mi őseink festették. Ez a maguk műve. Aki festette, visszaemlékezett egy régi korszakra, amikor... Mindenki látja? A nagyfalloszúak maguk. És tudják, miért? Mert a festő öntudatlanul is az állatiságukat akarta hangsúlyozni. Nézzék a Fehér Istennőt. Több Ifejjel kimagaslik a többiek közül. Nem azért, mert termetre magas, hanem azért, mert maguk görbén jártak. Görnyedten, mint az állatok, hiszen azok is. Látják, mit csinál a Fehér Istennő? Tanítja magukat, ostoba majmok. Sok ilyen rajz van a világon, s a maguk hülye tudósai azt hiszik, a rajtuk ugrálok táncot járnak, vagy éppen sámánszertartás résztvevői. Óriási tévedés. A Fehér Istennő járni tanítja magukat. És talán vadászni is - tette hozzá halkan. - És a vörös kéz? - kérdezte Fletcher. - Arról majd később, ha egyáltalán marad még rá idő. Egyelőre ott tartunk, hogy minden ley vonal mentén ott élnek az őrök, akik vigyáznak rájuk és őrzik a beavatatlanoktól. Hozzá kell tennem, hogy valamennyien nők, mint ahogy a neandervölgyi nem fenntartásának is ők a letéteményesei. Érti maga ezt, Fletcher? - Nemigen - ismerte be a geofizikus, ami azért nem volt egészen igaz. - A ley vonalakat és a rajta emelt építményeket csak nők őrizhetik - így szól a hagyomány. Csak a nőkről lehet biztosan tudni, hogy neandervölgyiek, a férfiakról nem. A neaiidervölgyiek hatalmának visszaállítása immár a nők kezében van. Egy általunk is megmagyarázhatatlan csoda folytán az a kisgyerek, aki egy magafajtájú majom és egy neandervölgyi kapcsolatából születik, öt-hat éves korában teljes egészében neandervölgyivé válik. Megváltozik a vércsoportja, mivel a neandervölgyiek vércsoportja kizárólag nullás. Ha egy gyerek addig más vércsoportú volt, átalakul nullássá. Feltételezhetően új genetikai kódot is 504 kap! Éppen ezért, a neandervölgyiek soha nem fognak beolvadni a majmok közé. j ' - Te jó isten - hajtotta a homlokát a hűvös sziklafalhoz May-field doktor. - Hiszen ez sok mindent megmagyaráz, amit Fra-ser doktor... , -;Bizony, bizony - bólintott Martina Ford. - Ez nagyon sok mindent megmagyaráz. 74 - Azért sajnálom magát, doktor - mondta Martina és mintha valóban sajnálat bujkált volna a hangjában. - Maga még a ren-desebbje közé tartozik. Csak hát, sajnos, ön is majom. Senki nem hadakozhat a sorsa ellen. El tudom képzelni, a ló sem feltétlenül szeret ló lenni, és néha az ember is szeretné, hogy a lova váljék emberré, hogy elbeszélgethessen vele a másnapi versenyekről, csak ez éppen lehetetlen. így vagyok én is magával. Jó lenne, ha ember lenne, de nem az. És aki nem született annak, azt nem is lehet azzá tenni. • - Mindenesetre köszönöm a jóindulatát - mondta a doktor. - Hogy megnyugtassam, valóban jók a sejtései. A maga példája is azt bizonyítja, hogy maguk rendkívül tanulékony fajta. Tanulékony és kártékony. Éppen ebben rejlik az a veszély, amelyet mindenképpen meg kell szüntetnünk. A maga elődje, Fra-ser doktor megtalálta a sziklán a kezet. A kéz igen gyakran csak azt mutatja, hogy ott metszik egymást a ley vonalak. Gondolom, törték már a fejüket rajta, hogyan került a ley vonalak felismerésének a tudománya az amerikai kontinensre? Egyszerűen. Még akkoriban, amikor a kontinens benépesülőben volt, kisszámú neandervölgyi csoportok szivárogtak át Ázsiából s telepedtek le a néptelen vidékeken. Felismerték a ley vonalak jelenlétét - ne kérdezze hogyan, ma már erre mi sem tudunk választ adni -templomokat építettek fölé, s megkezdték az energiamezők le-csapolását. Talán indiánokká lettek később - ki tudja? Idők múltával aztán ők is a semmibe vesztek - csak a papnők őrizték makacsul a ley vonalak titkát. És őrzik addig, amíg ismét megszó-, Iáinak majd a szarvkürtök. De visszatérve Fraser doktorra, ő valóban felismerte, hogy nincs rendjén valami egyik kis páciense vércsoportjával. S itt ismét mondanom kell valamit, ami talán nem nyeri meg a tetszésüket. Említettem már, hogy a nean- -505 dervolgyiek vérvonalát csak a nők viszik tovább - így szól a hagyomány, és ennek így is kell lennie. Egy vegyes házasságban élő neandervölgyi nő a jelen körülmények között nem engedheti meg magának, hogy szerelmes legyen és hogy élete végéig vegyes családban éljen. Ha majom.'nemzett vele gyermeket, megtette a kötelességét, le kell lépnie a színpadról. Mint ahogy May-field doktor esetében is ez.történt. Egyébként nem veszik észre, milyen komikusak a címeik? Doktor... Hogy lehet egy majom doktor? Doktorok csak mi lehetnénk, ha egyáltalán igényt tartanánk ilyesfajta bohóságokra. Mi mindannyian doktorok vagyunk; a megbomlott harmónia doktorai. Igaz, Mayfield? Mayfield doktor összehúzta a szemöldökét és gondolkodni próbált. Egyelőre olyan volt az agya, mint Afrika kétszáz évvel ezelőtt. Fehér folt fehér folt hátán. - Mit beszél maga itt nekem? - Az ön esete a legtipikusabb példája annak, milyen is egy neandervölgyi nő és egy majom házassága. - A micsodája? - kérdezte Mayfield Karatasra pillantva. Legnagyobb megdöbbenésére az expedíció vezetője nem kacagta el magát, hanem komoran lehorgasztotta a fejét. - Maga valóban nem emlékszik semmire? - Mire kellene emlékeznem? - dörzsölgette meg a homlokát a doktor. - Arra, hogy mi történt magával az elmúlt néhány év során. -Hogy a fenébe ne emlékeznék! - csattant fel Mayfield. - Nem vagyok hülye. Pontosan emlékszem mindenre. Árrá, hogy megkaptam a kinevezésemet, beköltöztem a házba, amit a hatóság utalt ki nekem, megkezdtem a rendeléseket és... megtaláltam Fraser doktor hozzám intézett üzenetét. - Remélem, sejtik már, hogy a maga elődje mibe tenyereit bele? - Természetesen. Rátalált az önök egyik energiagyűjtőjére, amelynek része a szikla is a festett kézzel. .- így van, doktor. Emlékszik még a Hartman családra? - Fraser doktor pacientúrájából? Természetesen emlékszem. -Judy? -Igen? - Mondd el neki te. - Nincs hozzá kedvem, Martina. - Csak mondd el neki. 506 Fletcher érezte, hogy Judy vonakodik megtenni, amire Martina kéri. Bizonyára nem azért, mintha feltámadt volna benne valami szánalom féle Mayfield iránt, inkább azért, mert még ránézni is undorodott. Rosalie a kezét fogta és a barlangrajzokat nézegette. Láthatóan nem érdekelte földön fekvő, összekötözött apja.' - Hogy is Volt az a Hartman ügy? Judy sóhajtott és kelletlen képpel beszélni kezdett. - Valahol a keleti parton ismerkedtek össze. Manuéla az egyik régi templom közelében élt, éppen egy nagy erejű energiacsatorna körzetében. Amikor összejött Hartmannal, jelentős változás állott be az életében. Annak a neandervölgyi közösségnek a vezetője, amelynek a tagja volt, parancsba adta neki, hogy hozzá kell mennie Hartmanhoz, mert Manuéla akkor már olyan korban volt, hogy gyermeket illett szülnie. Természetesen tisztában volt vele, hogy nem szabad beleszeretnie a férjébe - egy majomba különben sem szerethet bele az ember-, csupán meg kell fogannia tőle. Manuéla képzett lány volt, a Fehér Istennő papnője szeretett volna lenni és ezt meg is ígérték neki. Tudta, hogya születendő gyermek csakis az övé lesz, hiszen öt-hét éves korában átalakítja önmagát: a vércsoportját, a genetikai kódját, sőt még az agysejtjeit is. Senki nem gondolhatta, hogy az az orvos, aki a szülést levezette, annyira kotnyeles lesz, hogy meghatározza a született gyermek vércsoportját és az eredményt elteszi magának. Mi erről természetesen mit sem tudtunk. Amikor a kislány - Lissy Hartman - elérte a megfelelő kort, a közösség vezetője parancsot adott Mr. Hartman kiküszöbölésére. Meg kellett szabadulnunk a majomtól, méghozzá két okból is. Az egyik, hogy jelenléte károsan befolyásolhatta volna a kis Lissy jellemét, a másik pedig, hogy Manuélának egyre nehezebb volt elviselnie egy majom szexuális érdeklődését. Fletcher önkéntelenül is Pussy Frankre pillantott. Akárhogy is vesszük, Pussyn soha nem látszott, hogy nehezen viselte vol-fta el az ő szexuális érdeklődését. Sőt. - A csoport vezetője kiadta a parancsot Manuélának: ölje meg a férjét. Természetesen úgy kellett végrehajtania az akciót, hogy senki ne fogjon gyanút. Ezért aztán Manuéla agyának erejével egyszerűen rádöntött egy fát. - Mivel? - kérdezte ostoba képpel Mayfield doktor. 507 - Hogyhogy mivel? - nézett rá idegesén Judy. - Neked mindig is hiányzott a képzelőerőd, Sean. Hogy is bírtam ki ennyi ideig melletted!? x- - Miről beszél ez? - bökte oldalba a könyökével Northot Mayfield. , - Manuéla árra késztette a fát>. hogy dőljön rá Hartmanra, az pedig rá is dőlt. Maguk természetesen el sem tudják képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet, igaz? Fletcher a könnyedén csúszkáló, tonnányi súlyú kőkoporsó-fedélre gondolt és mélyet sóhajtott. - Nem is lett volna semmi baj, ha a te hülye elődöd, az az ostoba Fraser nem üti bele az orrát abba, amihez nem volt semmi köze. Feltűnt neki, hogy Lissynek megváltozott a vércsoportja és erre nyomozni kezdett a vén idióta. Ezzel aztán meg is írta a halálos ítéletét. Mint ahogy te js megírtad a tiédet, Sean. - Megáll az eszem - cspválta még a fejét értetlenül Mayfield doktor. . ; - Manuélának természetesen el kellett tűnnie a környékről Lissyvel együtt, pedig korábban ő kapta a feladatot, hogy ügyeljen arra a ley vonalra, amely ott húzódik a házunk közelében. Ekkor lépett a képbe Pussy. Igaz? ; Pussy nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét. - Az ő feladata volt elmosni a Hartman ügy nyomait, s ezt meg is kísérelte. Eltűntette a megfelelő kartotékokat - a te Fra-sered, Sean, azonban makacs volt, mint egy buldog. Érdekes, hogy ti, majmok, mennyire ragaszkodtok a halálotokhoz. Mintha csak ki akarnátok hívni magatok ellen a sorsot. Fraser is addig sertepertélt, amíg nem talált valakit, aki előbányászott neki olyan, réges-régen elfelejtett kartonokat, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy a kis Lissynek megváltozott a vércsoportja. Mondják rneg, mit {ehettünk volna? Tudomásunkra jutott, hogy társa is akadt egy bizonyos Elliot személyében, aki közben feltárt egy hasonló ügyet: a Kim-családét. Nem volt más választásunk. Véget kellenVvetnünk a kutatásaiknak. Megöltük az Elliot nevű majmot és megöltük Fraser doktort is. -: - Hányingerem van magától - mondta Mayfield, elfordítva az arcát Judyról. -Neked yan hányingered tőlem?! - háborodott fel Judy van Zanten úgy, hogy az utolsó szótagokat már majdnem úgy sikol-totta. - Neked, tőlem?! Fogalmad sincs róla, mit jelent az, ami- 508 kor egy embernek egy majommal kell együtt élnie seltűrni, hogy az naponta hozzáérjen, megcsókolja, sőt... szeretkezzen vele. Tudod, hányszor haraptam véresre a számat, amikor közeledtél hozzám? Csak azért tettem, mert ráébresztettek, hogy ezzel szolgálhatom a legjobban valamennyiünk közös nagy ügyét. Közben egyetlen pillanatra vágytam csak, Sean: erre, amely most bekövetkezett. Rosalie az enyém, csakis az enyém. Árva sejtecs-ke, kósza DNS-szál sem emlékezteti már rád. Ő az enyém, a miénk! Te pedig dögölj meg, Sean! - Ez a nő megbuggyant - rázta meg a fejét Mayfield doktor. - Azt akarja bemesélni, hogy valaha is közöm lett volna hozzá. Vagy akár ehhez a gyerekhez itt. - Mit mond apa? - kérdezte Rosalie az anyjához fordulva. - Semmit, kicsim. Ő nem az apád. - Hát akkor kicsoda? -Majd később elmondom. Addig csak nézegesd a képeket. A kislány engedelmesen a' festmények felé fordült. Mayfield tovább folytatta volna a tiltakozását, de Martina belefojtotta a szót. - Judy megkapta a parancsot, hogy ismerkedjék meg Mayfield doktorral, s az lenne a legjobb, ha összeházasodnának. Ezzel két legyet is üthetne egy csapásra: eleget tenne gyermekszü-íési kötelességének, azonkívül ellenőrizhetné a ley vonalat és a ráépült ősi objektumokat. Nos, Judy barátnőnk ragyogóan teljesítette a feladatát. Behálózta a majmot és elvetette magát vele feleségül. . - Velem? - hökkent meg Mayfield doktor. - Persze, hogy magával. -Én nem vettem el senkit. Ezt aztán hiába próbálja meg elhitetni velem. ' - Nem is az a lényeg, hogy a maga amnéziás majomagya mire emlékszik, hanem, hogy mi az igazság. Az igazság pedig az, hogy Judy van Zanten a maga felesége lett és szült egy kislányt, akinek szerencsére már semmi köze sincs magához. Mayfield doktor megrázta a fejét. Üres volt az agyának Judy van Zantennel kapcsolatos tekervénye, mint.a zsák, amelyből kiöntötték a lisztet. Hihetetlennek tűnt számára, hogy valaha is lefeküdt volna ezzel az antipatikus nőszeméllyel, s hogy ez az ürestekintetű, papírmasé képű kislány az ő gyereke legyen. Valami nagy-nagy átverést sejtett a háttérben. 509 Bólintott egyet és mélyet sóhajtott. Sajnos, nem lesz már ideje rá, hogy megtudja az igazságot. Paranoiás őrültek fogságába került, akik habozás nélkül meg fogják ölni. Orvos volt, megszokta a halál látványát, ezért talán nem is rettegett annyira tőle, mint mások. A kislánnyal mindenesetre szeretett volna még a halála előtt elbeszélgetni. Csoda tudja, mi vonzotta egyre a szemét a gyerek arcára, de mindegyre azon vette észre magát, hogy őt nézi. Néha a kislány is visszanézett rá. Üres tekintetében nem látott szemernyi szánalmat sem. 75 — Pussy átadta a terepet Judynak, majd távozott a videókölcsönzőből - hallotta Mayfield Martina monoton hangját. - Éppen idejében, mert sürgős megbízatást kellett teljesítenie. Egy közeli városkában ugyanis történt valami, amire nagyon oda kellett figyelnünk. Hogy megérthessék, miről van szó, néhány szót kell ejtenem őseink és a kövek viszonyáról. Anélkül, hogy hosszú és felesleges fejtegetésekbe bocsátkoznék: őseink nemcsak istenként tisztelték a követ, hanem ismerték minden jó és rossz tulajdonságát. Rájöttek, hogy mint a szivacs a vizet, magába szívja a kozmikus energiákat és magában is tartja őket. Csak a felhasználótól függ, hogyan él velük. Rájöttek, hogy bizonyos kövek együttes hatása végzetes lehet áz óvatlan kíváncsiskodó számára. Ezért e tudás birtokában olyan amuletteket készítettek, amelyek alkalmasak voltak az emberi élet kioltására. Bár, sajnos, nem éltem abban a régi világban, el tudom képzelni, hogy ott is akadtak olyanok, akik megszegték a társadalmi együttélés szabályait, ezért bűnhődniük kellett. Ilyenkor a nyakukba akasztottak egy amulettet, amely rövid időn belül végzett velük. Csakhogy az elmúlt évezredek alatt feledésbe merült az amulettkészítés tudománya. Amulettünk van, nem is egy, újakat viszont nem tudunk készíteni. Éppen ezért minden egyes darabot nagyon meg kell becsülnünk, ha pedig sejtjük, hogy egy újra bukkanhatunk, mindent megteszünk, hogy megszerezhessük magunknak. Ez történt akkor is, amikor felfedezték Davies sírját az Epper-ton-i temetőben. Róla tudtuk, hogy dicső elődeink közé tarto- 510 zott, s azt is, hogy maguk, ostoba majmok a babonás agyukkal, boszorkánynak hitték és megégették. Arról is tudomásunk volt, hogy elődeink mégszerezték az amulettet és minden bizonnyal - ahogy az régen szokásban volt - a sírjába rejtették, sírkövére pedig felfestették a csonkaujjú kezet. Egy fatális véletlen folytán aztán, amikor egyik társunk meg akarta szerezni az amulettet, beleakadt az arra bóklászó North századosba. Látja, látja százados, ha akkor nem kíváncsiskodik, és nem megy be a temetőbe, nem került volna ebbe a helyzetbe. Megérte? North egyetlen másodpercre abbahagyta a kötél reszelését és Nóra Ajvazjanra pillantott. Az asszony visszanézett rá. North most érezte először, hogy talán más is rejtezik a tekintetében, mint egyszerű barátság. - Meg - mondta aztán nyugodtan. Martina megvonta a vállát. - Maga mindenesetre ott kotnyeleskedett a környéken és vé, -gül is megszerezte az amulettet. Ami egyúttal a halálos ítéletét is jelentette. - Mintha egy kicsit sok lenne mostanában a halálos ítélet -mondta szorongva Crowley. North rántott egyet a kötelén. Még mindig nem tudta elszakítani. - Nem akarom elhinni, hogy... ez te vagy, Martina - nyögte könnyekkel a szemében Nóra. — Hiszen annyira szerettelek. Martina futó mosolyt vetett rá. - Én is kedveltelek, Nóra. A kutyámat is kedveltem. Sokáig emlékezni is fogok rád. Befejezve North százados és az amulett történetét, társnőnknek csak nagy nehézségek árán sikerült visszaszereznie. Az aztán pedig már a teteje volt mindennek, amikor maga is elkezdett nyomozni utánunk, mintáz az eszeveszett Fraser doktor. Még szerencse, hogy éppen hozzánk vezette az érdeklődése. Nyilván kíváncsiak rá, hogy miért éppen egy múzeumban dolgoztam. Nos, amikor kislány voltam, vezetőink úgy döntöttek, régésznek kell lennem. Azért, hogy minden olyan amulettre, amelyet régi sírokban találtak, rátehessem a kezem. Büszkén mondhatom, hosszú évek során nem egy értékes nyakbavaló jutott a birtokomba. Egyébként örültem, hogy Mr. Northot hozzánk vezette a végzet. Becsaltuk a múzeumba és majdnem sikerült is mindörökre 511 megszabadulnunk tőle. Sajnos, akkor nem jött össze a dolog. Ezúttal azonban nem lesz hiba benne. Megkérdezhetik.tőlem, hogy mennyiben vagyunk felelősök azért, ami korábban történt ezen a helyen - nevezetesen a száz évvel ezelőtti expedíció elpusztulásáért, majd később, annak az expedíciónak a sorsáért, amelynek Mr. Hamilton és Miss Ha-nish is a tagja volt - hát semennyire. Olyannyira nem, hogy nem is tudtunk ennek a helynek a létezéséről. Sajnálatos módon közösségeink még mindig el vannak szigetelve egymástól; éppen ideje lenne, hogy végre kezdetét vegye az ember felszabadítása az állat uralma alól. De visszatérve az expedíciókra: saját vigyázatlanságuknak köszönhetik a pusztulásukat. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy zavarok mutatkoznak a ley vonalak fölé emelt csodálatos szerkezetek működésében. Bár kőből vannak, az évezredek, úgy látszik, megviselik őket. Ha a hold megvilágítja a kezet a sziklafalon, a dombok köveibe zárt energia olyan erővel kezd sugározni, ahogy nem lenne szabad. Mi genetikailag védve vagyunk ellene, de még néha bennünket is meggyötör. Régen bizonyára nem így volt. Akkor még értettek az energia szabályozásához, ma már csak idelent, a barlang mélyén gyengül le annyira, hogy regenerálódni lehessen általa. Tudósaink kifejlesztettek egy műszert, amellyel mérni lehet az erejét. A maguk ostoba majomtudorai persze soha nem jönnének rá hasonlóra... A környéken élő közösség csak akkor értesült róla, hogy mi történt idelent a völgyben, amikor az expedíció már gyakorlatilag megsemmisült. Ekkor bízták meg Madempiselle De Brocát, hogy telepedjék le a szomszédos kisvárosban és igyekezzék megóvni a barlang és a völgy titkát. Ezért került végül is közénk és nyújtott leírhatatlan segítséget. ' " Simoné a dicsérettől elpirulva megsimogatta fiúsra nyírt, rövid haját. Martina fájdalmas sziszegéssel megnyalta sebes szája szélét. - Még a Pedersen-féle expedícióról is beszélnem kell önöknek. Hogy értsék, miért van maguk között Mr. Pedersen és Laura. Bár a történet maga egyszerű és banális. Mr. Pedersen bátyja és Laura Fischbach az egyik leghíresebb ley vonal körül szimatoltak, ezért pusztulniuk kellett. Volt valaki az ottani őrök között, aki csapdába csalta őket. Balszerencséjére Miss Fisch-bachot nem sikerült elpusztítania. Pedig el kellett volna. Laura 512 olyan, mint a kígyó: hiába taposod ezerszer is a földbe, mindig újra és újra felemeli a fejét. Készen rá, hogy a bokádba marjon. - Ezt nagyon szépen mondtad - biccentett keserű mosollyal az ajkán Laura. -Te vagy valamennyiük között a legveszélyesebb - folytat-. ta Martina. - Tudod miért? Mert ezek csak kíváncsiak, te viszont fanatikus vagy. Ők a titokra szomjaznak, te el akarsz pusztítani bennünket. A fanatikusoktól pedig óvjon meg bennünket a Fehér Istennő! - Megcsóválta a fejét, aztán maga elé nézett, mintha erősen törné a fejét valamin. - Mit kellene még elmondanom maguknak? Talán Mr. Karatas kutatásairól néhány szót. Már régóta figyelemmel kísérjük a munkásságát, professzor. Tudjuk, hogy rájött arra, ami mindannyiunk előtt világos: az embernek neyezért majom a neandervölgyi ember alkotása, biorobot, akit őseink egy gyenge pillanatukban hoztak létre. Láttak már olyan filmet, amelyben az úgynevezett ember által alkotott robotok fellázadnak és megszerzik a föld feletti uralmat? Persze, hogy láttak. Az ilyen mozi csak mese; alkotóik soha nem gondolták, hogy a történelem beláthatatlan mélységeiben egyszer már megtörtént, amit csak fantáziálásnak hittek. És maga tudja ezt, Karatas. Soha nem merte megírni, még előadást sem mert tartam róla, de cikkeit olvasva a szakértő kiszűrheti belőlük, hogy maga már réges-régen megsejtette az igazságot. Arra is rádöbbent, hogy a neandervölgyiek leszármazottai egészen a középkor végéig gondozták a ley vonalakat, épületeket emeltek metszéspontjaik fölé, használták a földből kiáradó kozmikus energiát. A középkorban aztán történt valami - ki tudja, mi? - s ettől az időtől kezdve nem épültek már kőemlékek és a kő titka is feledésbe merült. De korántsem egészen. Még mindig vannak olyan rejtőzködő csoportok, amelyek ismerik a nagy titkpt. Nekünk, kései, tudatlan leszármazottaknak az a dolgunk, hogy fenntartsuk a fajt; gyermekeket szüljünk a majmoktól. Őreink pedig ott strázsálnak az energiacsatornák környékén és megölnek mindenkit, aki mocskos szándékkal közeledik feléjük. - Ugyan, mi az a mocskos szándék? - kérdezte Karatas. - Talán az, hogy az ember szeretne tisztába jönni a múltjával? - Nem ember, és nem az ő múltja - különben minden stimmel. Szóval, maga mindezeket tudta, professzor. És mi is tudtuk, hogy maga tudja, éppen ezért önön tartottuk a szemünket. Biztosak voltunk benne, hogy egyszer bátorságot vesz magának 513 és megpróbálja felderíteni a megsejtett igazságot. Ön abban a percben, ahogy ezt megtette, halálra is ítélte magát. - Lehet, hogy igaza van - biccentett Karatas. - Akkor sem tehettem másként. Martina elhallgatott, majd amikor ismét beszélni kezdett, érezhetően csapongóvá váltak a gondolatai. Mintha nem tudta volna fegyelmezni magát a győzelem okozta örömében. - Önök közül senki nem tudhatta, hogy a Fehér Istennő papnői valaha, a történelem mély kútjának fenekén egyik ujjúkat áldozták az istennő tiszteletére. Ma is ezt teszik a japán jakuzák, főnökük iránti hűségüket bizonyítandó. Gyaníthatóan réges-régi időkbőlmarádt fenn ez a szokásuk. De térjünk vissza egy röpke percecskére Rosalie-ra. A kislány szépen növekedett: lassan elérkezett abba a korba, amikor kezdett átvedleni hernyóból pillangóvá. - Ez a Rosalie én vagyok, anya? - Te, kislányom. - Mit jelent az/hogy hernyó voltam? A hernyó egy ronda állat. Ugye nem is igaz, hogy hernyó voltam? - Persze, hogy nem. Martina néni...hm... csak képletesen mondta. - Mi az, hogy képletes? - Majd később elmagyarázom. Most maradj egy kicsit csendben. - Örömmel nyugtáztuk, mi is, és Judy is, hogy Rosalie igazi neandervölgyivé válik, amit többek között az is bizonyít, hogy már egészen kicsi korában tárgyakat tudott mozgatni a gondolataival. Ez a tulajdonsága arról árulkodik, hogy a réges-régi papnők egyenesági leszármazottja. Csak a legjobbak képesek olyasmikre, amikre ő... Nos, ekkor már Mayfield doktornak nem sok ideje maradt hátra: mindössze hónapokban volt mérhető az az idő, amelynek a végén szerencsétlenség érte volna. -Lezuhant volna a szikláról, mint Fraser doktor? - kérdezte Laura Fischbach. - Látom, van stílusérzéked, Laura - bólintott elismerőn Martina Ford. - Egészen pontosan ez történt volna. Szegény doktorunk lezuhant volna a mélybe. Csakhogy közben megérkeztek maguk, akik olvasták a hirdetését, s ettől kezdve az események más irányt vettek - mondhatnám úgy is, hogy kényszerpályán kezdtek mozogni. Mayfield doktor balesetét el kellett halaszta- 514 nunk. Szegény Judy teljeseri ki volt borulva tőle, hiszen alaposan megviselte az idegeit a majommal való több éves együttélés. - Majom az anyád - mondta váratlanul Mayfield doktor. Martina meghökkenve meredt rá. - Ejnye, ejnye, doktor, miért akar bántani?"Hiszen nem mondtam semmi sértőt, csak az igazságot. Judy kiborult, már-már kudarccal fenyegetve az akciónkat. Kénytelenek voltunk mellé állítani valakit, hogy tartsa benne a lelket és akadályozza meg, ha valami ostobaságot próbálna elkövetni. - Ha nem tévedek, Miss Pussy Frankról van szó - mondta Karatas. - Persze, hogy nem téved. Ő volt akorábbi, ley vonal felügyelő lány, akit Mayfield doktor a videokölcsönzőben ismert meg. - Miért éppen őt küldték? Nem féltek, hogy Mayfield doktor ráismer? - Nem volt más választásunk. Kevesen vagyunk, ez az igazság. Ha a maguk ősei nem irtottak volna ki bennünket, többen lennénk. Mayfield doktornak valóban gyanús volt a dolog, csak hát már jó néhány év elmúlt azóta, hogy a videokölcsönzős lánnyal kapcsolatba került. - Te jó isten! - rázogatta egyre a fejét Mayfield. - Maguk úgy beszélnek rólam, mintha valóban megtörtént volna mindez. Mondja, Karatas, maga is benne van a játékban? És a többiek? Senki nem válaszolt neki, így Martina zavartalanul folytathatta. - Amikor Ibrahim Karatas bandája megérkezett a doktorhoz, már tudtuk, nagy baj van. Csang professzor felbukkanása sem kecsegtetett sok jóval, hiszen a professzor a Keleten húzódó energiacsatornák szakértője. Ez a kis csoport felismerte, hogy á maga háza olyan helyre épült, ahol az energiacsatornák metszik egymást, s ezáltal megduzzad az erejük. Úgy gondoltuk, ha megöljük Csángót, talán észhez térnek és feladják ostoba terveiket, bár, őszintén szólva, erre azért nem volt sok reményünk. Mindazonáltal nem tehettünk mást, meg kellett játszanunk ezt a lapot. - És megölték Csángót - mondta elcsukló hangon Karatas.' - És megöltük Csángót - bólintott Martina. - Pontosabban egy valaki ölte meg, aki akkor vált igazán közénk valóvá... - Feltétlenül el kell ezt mondanod, Martina? - vágott közbe 515 dühös arccal Judy van Zanten. - Hiszen azt sem tudta, mit csinál. Rosalie... - A kislány Martinára emelte az arcát és okos szemekkel nézett rá. - Arról beszéltek, amikor megtanítottam Csang bácsit repülni? Pussy néni mondta, hogy meg kell tennem, mert ezzel csak jót teszek Csang bácsinak. Átsegítem az izé... majomlétből egy magasabb rendű dimenzióba. Martina megsimogatta a kislány fejét. - Jól tetted, Rosalie. Akkor persze nem emlékezett rá, mit csinált, mivel Pussy megparancsolta neki, hogy felejtse el. Rosalie egy időre el is felejtette. Véglegesen azért nem akartuk kitörölni az emlékezetéből, hiszen később még majd büszke lehet rá. -Jézusom! - nyögte Sandra Flint. - Én mindjárt elhányom magam. - Rosalie-nak csak egyetlen pillanatocska kellett hozzá, hiszen elképesztő az ereje - büszkélkedett Martina. - Ha akarná, sorban megfojthatná valamennyiüket. De ne féljenek, nem ez lesz a végzetük. Ugye, Laura, te tudtad, ki ölte meg Csángót? Mikor jöttél rá, hogy Judy valójában kicsoda? Laurán látszott, mérlegeli magában, hogy válaszoljon-e, aztán valamiért úgy döntött, válaszol. - Csang öngyilkossága után már biztos voltam a dolgomban. - És addig? -Gyanakodtam. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy Mayfield doktor rajta lakik egy energiacsatornán, magától adódott a feltételezés, hogy az őrnek, vagy őröknek is ott kell lenniük a közelében. Amikor aztán megismerkedtem Fraser doktor hagyatékával, már mindent tudtam. - Miért nem tettél ellenünk valamit? -Mit tehettem volna? Hogy bizonyíthattam volna be, hogy egy sérdületlen kislány gyilkolt? Ha pedig előjöttem volna a neandervölgyi-elmélettel, egyenesen a bolondokházába csuktak volna. - Alighanem helyes volt a diagnózisod. Mindenkinek volt alibije, így a hatóságban fel sem merülhetett a gyilkosság gondolata. Sajnos, bakot lőttünk, mert Karatas új erőre kapott Csang halálától. A bosszú megnövelte a tettvágyát. így van, professzor? - Bizonyára — mondta kedvetlenül Karatas. Martina megköszörülte a torkát és North századosra nézett, 516 - - Magáról még keveset beszéltünk, Don. Nos, magát is elkapta a majmok közös szenvedélye: a kíváncsiság. Ha a fenekén maradt volna, még mindig^zavartalanul keresgélhetné a hadsereg ellopott javait, ahelyett, hogy egy barlang mélyén a halálára készülődne. -'/ ' * -Sajnos, ez így van, el kell ismernem - sóhajtotta North. - Á maga személyében új ellenfél bukkant fel, akit sürgősen el kellett hallgattatnunk. Nóra, kincsem, ő volt a te végzeted. Ha North nem keres fel, nem lett volna semmi bajod. Csakhogy az utak néha furcsán és megmagyarázhatatlanul összefutnak. Kénytelenek voltunk North századost is megpróbálni eltenni láb alól. Óriási szerencséje volt, százados, hogy nem tudtam elkapni. -Maga... volt az? . - Mit gondolt, ki? - Pussy Frankre gyanakodtam. Martina vidáman felnevetett. - Pussy valóban belevaló lány - igaz Pussy? - de azért nem tud egyszerre száz helyen lenni. Én akartam elkapni, százados, és én is követtem el a hibát. Egyszerűen pokoli szerencséje volt. Pedig, hogy felkészültem az aktusra! - rázta meg a fejét sajnálkozva. - Felvettem a Fehér Istennőt jelképező ruhát, parókát húztam s az volt a szándékom, hogy leszúrom a tűvel. Csakhogy,. ismétlem, ezúttal nem volt szerencsém. - Mosolygott és folytatta: - Karatas ez idő tájt döntött úgy, hogy expedíciót szervez a Pireneusokba. Alighanem Mr. Hamilton beszélte rá. így volt, professzor? - így - bólintott Karatas. - Amikor értesültünk róla, hogy mi az idejövetelük célja -volt egy emberünk, aki mindenről tájékoztatott bennünket - elhatároztuk, ha már nem tudjuk megakadályozni az indulásukat, mi is ott leszünk benne. Egyszóval/taktikát változtattunk-. Nem akadályoztuk az expedíció létrejöttét, inkább segítettük. Úgy gondoltuk, itt ejtjük meg majd a végső leszámolást a hegyek között, így legalább sikerül egyszerre megszabadulnunk a sárkány valamennyi fejétől. Hála a Fehér Istennőnek, már csak néhány lépésnyire vagyunk a sikertől... Miért néz rám ilyen csodálkozva, Mr. Fletcher? Ön kezdettől fogva részt vett Karatas kutatásaiban, s elsősorban a kövek és az energiacsatornák érdekelték, így van, Ben? -így- { . .. 517 - Rövid habozás után Pussy Frankét bíztuk meg a felügyeletével. Úgy ítéltük meg, hogy az igazi nagy veszélyt Karatas mellett ön jelenti számunkra. Ön igazi, gátlástalan, könyörtelen majom. El is határoztuk, hogy első adandó alkalommal kikapcsoljuk a játékból. Sajnos, úgy látszik, ebben az ügyben nekem nem a szerencsemalac szerepe jutott. Fletchert sem sikerük elkapnom. Ezután már csak arra törekedtünk, hogy lehetőleg minél többen ide jöhessünk magukkal. Maga ezt nem vette észre, Karatas? - Nem én - mondta a professzor. - A majom már csak ilyen hülye. - Csakhogy ezt én nem hiszem el. Inkább az a véleményem, hogy maga sejtette ugyan, hogy vagyunk néhányan a közelében, de bízott a maga és társai erejében. Keservesen tévednie kellett. Nem ön számolt le velünk, hanem megfordítva. - Sajnos - dünnyögte a professzor. - Nem akarok a részletekbe merülni, ezért ott folytatnám, hogy megérkeztünk ide. Itt aztán megkezdődött az életre-halál-ra menő küzdelem. Valamennyien tudták, hogy ha mi győzünk, önök soha nem hagyhatják el a Pireneusok eme kies völgyét. Ha egy kis szerencsénk lett volna, Mr. Fletcher és Mr. North már nem lenne közöttünk. Talán maga a szerencse istennője is majom? Ki tudja? Elég az hozzá, hogy megúszták az „autóbalesetet". De Barbara Hanish már nem úszta meg. Maguk szerint ki ölte meg? Mindenki hallgatott lehajtott fejjel. Talán csak Mayfield nem hajtotta le olyan mélyre, mint illett volna. Fél szemmel Rosalie szép kis arcát fürkészte. Bármennyire is igyekezett, semmi olyasmit nem érzett, ami apai vonzalomra emlékeztette volna. De hogy a fenébe is erezhetne, amikor még soha nem volt apa? Lehetséges, hogy valóban amnéziát kapott? Elkeseredetten szorította össze az öklét. Akkor is emlékeznie kellene valamire. - Rosalie - mondta határozottan Martina. - Ő volt az, aki észrevétlenül felsétált a platóra. Judy ringatta éber-álomba, ahogy mi mondjuk. Emlékeznek még, mire jöttek rá odafent? Hogy az-a valaki, aki eltépte a kötelet, egy elefánt volt. Kis elefánt. Nézzék csak ezt! J Háta mögé nyúlt és az egyik kő mögül két hatalmas gyerekpapucsot húzott elő. Olyanféle szövetpapucsot, amely minden játékboltban kapható, s amely elefántfejet mintázott, kis or- 5Í8 mánnyal, kerek fülekkel, nagy, fémcsatokkal, a talpa pedig egy elefántláb nyomát -Mit szólnak hozzá? Maguk sejtették?,Laura biztosan. És Fletcher is. Értem már. Nem mertek szólni, nehogy megöljék vele Mayfield doktort. Nos, doktor, igaz, ami igaz, nem is jöhetett volna jobbkör magának ez a kis amnézia. Őszintén szólva, én sem bánom, hiszen nem célunk a lelkében vájkálni. Rosalie felment a párkány szélére, s amíg Miss Hanish odafent dolgozott, eltépte a kötelét, majd észrevétlenül visszajött hozzánk. Maguk pedig kialakították az elefántbébi mítoszát. Maga sejtett valamit, Mayfield, igaz? Csak most éppen nem emlékszik rá. Igen, maga akkor már tudta, miről van szó és elhatározta, akármit is csinált a gyerek, eltagadja a többiek elil és az élete árán is megmenti a következményektől. Csakhogy közbejött az a fránya amnézia. Mi a véleménye róla, doktor? - Szemenszedett marhaság. Sosem volt gyerekem. Ha lenne, tudnék róla. - Barbara Hanish szerencsére meghalt. Csakhogy a halála felvetett egy súlyos problémát. A kéz a sziklán problémáját. Vett egy mély lélegzetet, aztán folytatta. - Barbara Hanish rájött a vörös kéz és az ikerdombok közötti összefüggésekre. Megsejtette, hogy a kéz segíti elő a sugárzás létrejöttét. Hogy valójában miképpen is működik ez a csodálatos, őskori atomerőmű, már mi sem tudjuk Csak annyi biztos, hogy a holdfény hatására a kéz utasításokat sugároz a domboknak, azok pedig betöltik energiájukkal a völgyet. Sajnos, amint mondottam, valami megbomlott a belsejükben, ezért rendkívül óvatosan kell bánnunk velük. De térjünk csak vissza Barbarához. Az a zseniális ötlete támadt, hogy letakarja a kezet. Ha a holdfény nem tudja beindítani a sugárzást, nem fenyegeti az expedíciót semmi veszély. Feltehetően azt is tudta, hogy mi bizonyos mértékig védve vagyunk ellene. Még az őskorban alakulhatott ki a védettség; ezt aztán áthagyományozzuk nemze-dékről-nemzedékre. Barbara kitűnő érzékkel megtalálta azt az anyagot, amin egyáltalán nem hatolnak át a holdsugarak. A moha képes tökéletesen megszűrni őket. így a mohacsapda kiváló ötletnek bizonyult és meg is hiúsította volna minden elképzelésünket. Amikor Barbara halálra zúzta magát, maguk kétségbeesetten elkezdték keresni a szerkezet távirányítóját, s ha megtalálták vol- 519 na, nyert ügyük lett volna. Csakhogy a távirányító szétzúzódott, amiről nekünk is és maguknak is volt alkalmunk némi kutatás után meggyőződni. Rosalie nyitotta ki éber-álomban parittyáva! és kőgolyóval a becsukott szárnyakat. Őszintén szólva nem nélkülözte a humort, amikor kilestem, milyen elkeseredett igyekezettel próbálják megtalálni a távirányító roncsait. Ha nagyobb darabok maradtak volna belőle, talán még kezdhettek volna vele valamit. így azonban ez a reményük is elúszott. Az úszásról jut eszembe a patak. Minden bizonnyal a földben áramló energia adja az erejét. Többen is úgy érezték, mintha valaki el akarná kapkodni a lábukat ayíz alatt. Első fürdésemkor magam is hasonló jelenségnek voltam a tanúja, s őszintén mondom, meg is rémültem tőle. Úgy éreztem, mintha könyörtelen ujjak kulcsolódnánák a bokámra, és soha többé nem akarnának elereszteni. Később rájöttem, hogy nincs mitől félnem. Amiket könyörtelen ujjaknak éreztem, energiahullámok csupán. Ott áramlanak a fürdőző körül és gyógyítják a baját, ha éppen van neki. A maguk primitív fogalmi rendszere szerint a folyóban áramló víz gyógyvíz. Ugyanakkor több is annál. Maguk okos majmok, ezért sok mindenre rájöttek. Például arra is, mitől múltak el Mr. Fletcher és Mr. North odafent szerzett sérülései. Természetesen a fürdéstől. S ekkor Mr. Fletchernek csodálatos ötlete támadt, igaz, Ben? Fletcher elkeseredetten hajtotta le a fejét. -Azért nem kell kiborulnia - vigasztalta mosolygó arccal Martina -, mással is előfordult már, hogy csődöt mondott a terve, bármilyen alapossággal dolgozta is ki. Ráadásul a szerencse is elhagyta magukat. Lehetséges, hogy Fortuna mégsem majom? Szóval, kedves, Mr. Fletcher, ön kifőzött egy tervet, amely a víz gyógyhatására épült. Hogy rövid legyek, elterjesztették Barbara Hanish halálhírét, pedig Miss Hanish akkor még nem is halt meg. A kilencven százalékig halott lányt belefektették a vízbe, abban a hiszemben, hogy az majd csodát tesz és feléleszti. Ki tudja, mi történt volna, ha nem veszem észre és nem tesszük meg a megfelelő intézkedéseket. Pussy volt olyan drága, és megfelelő pillanatban, amikor Miss Hanish eszméletlenül ringatódzott a nádas közepén a nádszálakhoz erősítve, elvágta a kötelét és hagyta, hadd ragadja magával a víz. így aztán szegénykém, ahe- 520 lyett, hogy meggyógyult volna, szépen beleúszott a föld alatti járatba, amelyen át a patak elhagyja a völgyet. Rég nem mulattam úgy, mint amikor az arcukba néztem másnap reggel. Csak úgy ordított róluk a csalódás. Barbara Hanish már nem siethetett az önök segítségére. De nemhiába mondtam korábban, hogy a majom makacs, mint az öszvér, maguk még ekkor sem nyugodtak! Mr. Hamiltont szemelték ki Miss Hanish helyére. Őt is bármikor megölhettük volna, én mégis azt tanácsoltam, várjunk. Már csak azért is, hogy lássuk, vajon mire képes a víz. Aztán csodát láttunk. Mr. Hamilton valóban meggyógyult, ha nem is tökéletesen. Előbb a nádasban rejtegették, majd meg a saját sátrában. Azt hitték, szerencsétlenek, hogy nem vesszük észre? Dehogynem vettük. Tisztában voltunk vele, hogy Hamiltonegyre jobban érzi magát, már a tolószékre sincs szüksége, s ha nem derítettünk volna fényt a maguk aljas tervére, akár a vereségünket is jelenthette volna. Van szerencsém bejelenteni önöknek, hogy Mr. Hamilton már nem él. Nem sokkal ezelőtt szívrohamot kapott. Ami ezután történt, hasonlatos volt ahhoz, amikor a ketrecben őrzött vadállatok dühtől tébolyultan nekiugrálnak a rácsnak, a kitörés leghalványabb reménye nélkül. - Maga átkozott! - dühöngött Karatas a barlang falába verve a fejét. - Maguk... maguk... Nagyjából Fletcher is ugyanezt csinálta, csak North reszelte változatlan makacssággal a kötelékét. Crowley komor tekintettel bámult maga elé. - így hát a mentőangyaluk nem száll le a föld alá és nem húzza ki magukat innét. Hamilton doktort akár el is felejthetik... Ne haragudjanak, hogy összevissza csaponganak a gondolataim, de be kell vallanom maguknak: rendkívül boldog vagyok. Sikerült megóvnunk ezeket a csodálatos építményeket a majomhordák kártékony kíváncsiságától. Nem is sejtik, mekkora szívességet tettek nekünk azzal, hogy berobbantották a bejáratot. Hasunkat fogtuk a nevetéstől, amikor rájöttünk, ki csinálta. Hiszen maguk a saját csapdájukba zárták magukat! Crowleynak lángvörösre gyúlt a képe és lehorgasztotta a fejét. Ebből aztán mindannyian megérthették, mi is történt valójában. - Ezután már minden igyekezetünk arra irányult, hogy meg- 521 szabaduljunk maguktól, s amennyire lehet, akadályozzuk a munkájukat. Rosalie majdhogynem belevezette a markolót a patakba. Akár hiszik, akár nem: gondolati erővel. El tudják képzelni mi lesz ebből a kislányból, ha már ennyi idős korában képes egy több tonnás markológépet irányítani a gondolataival? Csak két évvel lett volna idősebb, végig sem kellett volna játszanunk magukkal ezt a cirkuszt. Mert cirkuszt azért kellett játszanunk. Őszintén szólva tartottunk tőle, hogy egyszer csak megbuggyan a majomagyuk, és kiszámíthatatlan tettekre ragadtatják magukat. Ezért, hogy némiképpen eloszlassam a gyanakvásukat, előadtam őrülési jelene: temet, akárcsak Judy az övét. Igaz, még most is fáj a szám, de megérte. Úgy látszik, fájdalom nélkül nincs győzelem. Említettem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor meg kellett kezdenünk az önök likvidálását. Steinbock professzort a barlangban érte a halál.úgy, ahogy a száz évvel ezelőtti majomtudósokat. Steinbock halálát végső soron Rosalie okozta, akinek megparancsoltuk, hogy utasítsa a professzort az öngyilkosságra. Rosalie később természetesen nem emlékezett vissza semmire. A következő áldozat Harris volt. Ne higgyék, hogy csak a hagyományokhoz való ragaszkodás kedvéért öltük meg amulettel: ennél egyszerűbben is megtehettük volna. Számolnunk kellett azonban a franciák reakciójával. Nem szerettük volna, ha kiszabadulásunk után azonnal a börtönben kötünk ki. Kénytelenek voltunk olyan halálokot keresni, amely nem kelti gyilkosság látszatát. Elvégre a kimerültségtől is meghalhat valaki, nem igaz? Barbara szerencsétlenül járt, Hamilton öngyilkos lett - nyilván feltörő emlékei késztették rá - Steinbock véletlenül ráesett az ásójára, Harrisnek pedig megállt a szíve. Mint ahogy megállt volna Sandráé is, ha nincs pokoli szerencséje. Valahogy felébredt, miután a nyakába raktam az amulet-tet és alighanem lerántotta magáról. Ha nem zavarnak meg, már rég nem élne. Meg is akarom kérdezni tőled, kincsem, hova tetted azt az amulettet? - Honnan tudjam? - rázta meg a fejét Sandra. - Ott kell lennie a parton. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy amulett van rajtam. Egyedül a víznek tulajdonítottam a rosszullétemet. Ahogy magamhoz tértem, nyilvánvalóan leesett rólam. Martina elgondolkodva nézett rá. 522 ' - Nem látszik túl hihetőnek, bár ki tudja? Majd körülnézünk a sátradban. Ezután Stockwell következett. Őt is amulettel öltük meg, bár fennállt a veszélye, hogy a franciák nehezen veszik majd be az egymás után bekövetkezett szívrohamokat. Vele újfent csak Rosalie végzett, hiszen amilyen gyanakvó volt, mást be sem engedett volna a sátrába. Banks halála után -javaslatomra - felülvizsgáltuk a tervünket. Simoné azon a véleményen volt, hogy el kell tüntetnünk a holttesteket. Szerinte a franciák annyira megszokták.a lavinaszerencsétlenségeket, hogy egy barlang-omlásra a szemük sem rebben, a sorozatosan ismétlődő, rejtélyes halálesetekre azonban ráharapnak, mint csalihalra a csuka. Ezért úgy döntöttünk: egy füst alatt intézzük el magukat. - Megtörölgette a homlokát és nyugtalanul végigpillantott az összekötözötteken. - Az az igazság, hogy sikereink ellenére sem tetszik nekem itt valami. Veszélyt sejtek. És Rosalie is azt sejt. Igaz, Rosalie? Mit is mondtál, amikor bejöttünk ide? Rosalie összehúzta a szenlöldökét, mintha erősen gondolkodna. -Azt, hogy... beteg vagyok. Libabőrös a hátam, és... nem szeretnék itt maradni a völgyben. Ki kell mennünk innét. - Pedig nem mennek ki - mondta kárörvendő mosollyal Ka-ratas. . - Dehogyisnem - nevetett Martina. - Rosalie egyetlen szavára megindulnak a kövek. Alighanem Judy van Zanten is érezhetett valamit, mert idegesen Pussyra kiáltott. ' - Gyerünk már, mit vacakoltok? Fel nem foghatom, Martina, miért volt szükség erre a mesedélutánra? Ha nem kap el a szó-fosás, már rég túl lehetnénk a dolgon. Martina hideg tekintettel mosolygott rá. - Az a te bajod, Judy, hogy nem tudod igazán élvezni az örömöket. A majomférjedet is jobban kiélvezhetted volna. - Éppen te mondod ezt? - Én még a velük való kapcsolatomban is megtaláltam az örömöt. Elő hát a tükrökkel! Fletcher ekkor vette csak észre, hogy Judy néhány, cirka fél négyzetméter nagyságú tükröt szorongat a hóna alatt. ' . 523 Martina elégedetten szorgoskodó barátnőire pislantott. - Ez a legjobb módja annak, hogy a holdfény lekerüljön a föld alá. Ha ráesik az itteni kézre, felerősödik idelent is a sugárzás. Néhány perc és túlesnek a dolgon. Ne legyenek már annyira elkeseredve, no! Tudom; most kellene előlépnie Hamiltonnak -természetesen a gyógyult Hamiltonnak - és ránk fogni a revolverét. Csakhogy a maguk ütőkártyája nem ér fabatkát sem. Egy halott nem tud stukkert fogni az élőkre. Kész a rendszer, Judy? - Már csak az utolsót kell leraknom. Kékesen villant valami a barlang mélyén. A bonyolult tükörrendszer lehozta közéjük a Holdat. Ott ragyogott a legközelebbi tükör közepén: derűsen, barátságosan, kedélyesen. Mayfield doktor el sem tudta volna képzelni, hogy az öreg égitest, a szerelmesek barátja, a halált hozhatja rájuk. - Irányítsd a kézre a fényét! Sem Fletcher, sem North, sem Pedersen nem tudták pontosan megfigyelni, mi történik körülöttük. Vártak valamire, a csodára, amelynek be kellett volna következnie. Az azonban, úgy látszik, ezúttalvégérvényesen elmarad. A vörös kéz sejtelmes fénye beragyogta a barlangot. - Gyerünk! - hallották Judy sürgető hangját. - Gyere, Rosalie! North kétségbeesetten rángatta a kötelékeit, Fletcher riadt tekintettel nézett maga elé: alighanem végzetesen elcsészett valamit Crowleyval együtt. - Don — hallotta North Nóra bátortalan hangját. Gyorsan abbahagyta kötelékei feszegetését és az asszony felé fordult. -Csak annyit akartam mondani, hogy... sajnálom. Ha még egyszer kezdhetném, nem lennék ilyen hülye. Ugye érted,"mire célzok? ' -Értem, Nóra. - Isten veled, Don. - Isten veled, Nóra. Fletcher habozott, hogy elköszönjön-e Pussy Franktői, aztán úgy döntött: nem teszi. Végül is a halálraítéltek nem szoktak elköszönni a hóhérukról. A holdfény a vörös sugarakkal keveredve ott ragyogott felettük. Judy van Zanten már kibújt volna a nyíláson, s Simoné is útban volt, hogy kövesse, de Martina éles kiáltással visszaparancsolta őket. 524 - Álljatok meg! Éreztek valamit? Judy nemszeretem képpel megfordult és behunyta a szemét. Néhány pillanat múlva kinyitotta és megrázta a fejét. - Semmit. Hát ti? Martina a kislányhoz hajolt és megfogta a kezét! - Te sem érzed, Rosalie? A kislány értetlenül nézett fel rá. - Mit kellene ereznem, Martina néni? - Azt a bizsergést, amiről beszéltünk. Mintha megcsiklandoznák a talpad, vagy mintha tollpihét húznának végig a hasikádon. Nem érzed? Rosalie határozottan nemet intett. Judy elkeseredetten csapott a sziklafalra. - Ez nem lehet igaz! Kinek az ötlete volt, hogy idelent... - A tiéd, Judy. - Én csak jót akartam - csillapodott le gyorsan az asszony. -Nem kellett volna fentről lecibálni a holttesteket. Martina megnyalogatta a szája szélét. -Ha rosszul sikerül a főpróba, annál jobb lesz az előadás. -Összeütötte a tenyerét és a fekvők felé fordult. - Amint bizonyára hallották, technikai problémák merültek fel, mint amikor az utolsó pillanatban kiderül, hogy az akasztófa kötele medvecukorból van. Úgy látszik, idelent nem hatásos a sugárzás. Fletcher mellkasát szinte állati öröm járta át. Ha felviszik őket, talán lesz esélyük... Talán. 76 Negyed óra múlva odakint feküdtek a füvön. A kéz a sziklafalon szorgalmasan szórta a sugarait a világ minden tája felé. Rosalie felemelte két kis kezecskéjét és "örömmel felrikkantott. \ - : - Érzem, Martina néni! Érzem a bizsergést! Fletcher sóhajtott és beismerte magában, hogy veszített. Felállított egy olyan csapdát, anj^Jy úgy látszik, valami miatt nem működik. Pedig, a fene egye meg, működnie kellene, még akkor is, ha ostoba majomagyával találta is ki. Karatas nem szólt semmit, csak várakozón nézett rá. Jézusom, de hát mi történhetett? Hirtelen éles szúrásokat érzett a halántékában. Mintha csak 525 jeladás lett volna, a többiek is felszisszentek, majd Nóra csendesen jajgatni kezdett. Fletchemek majd a szíve szakadt meg, ahogy meghallotta a sírását. -Istenem, de fáj! Istenem, ne hagyj meghalni! Azon könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy lehetőleg minél gyorsabban veszítse el az eszméletét. Behunyta a szemét és végső kétségbeesésében a fűbe markolt. Először fordult vele elő, hogy padlóra került, a felállás minden reménye nélkül. - Istenem, ne hagyj meghalni! . Mintha nyársak kezdtek volna forogni a fejében. Nem kellett megerőltetnie magát, hogy lássa is őket. Tudta, hogy hallucinál, s hogy hamarosan átlépi azt a küszöböt, amely mögül még so-. ha nem tért vissza senki erre a világra. - Istenem, ne hagyj meghalni! Sötét, feneketlen szakadék következett. Keskeny, törékeny palló vezetett át rajta. Egyszerre felfedezte maga mellett Pussy Frankét, amint mosolyogva mutatta, hogy lépjen csak rá nyugodtan, nem lesz semmi baj, rövid idő alatt átérhet a szakadék túlsó oldalára. Esze ágában sem volt rálépni a deszkára, még Pussy bíztató mosolya ellenére sem, mígnem váratlanul megindultak a lábai és minden tiltakozása ellenére a palló közepére vitték. Csak fél szemmel mert lenézni a szakadékba. Mintha repülőn ült volna: alatta tízezer méternyi mélységben városokat látott és nagy folyókat, öklömnyi hegyekkel a partjaikon. Pussy Frank hirtelen felnevetett. Fletcher hátrafordult és rémülten vette észre, hogy Pussy fűrészt tart a kezében, letérdel, s gyors, kapkodó mozdulatokkal fűrészelni kezdi a pallót. -Pussy! Neeeee! Óriásit kattant valami a fejében, majd mintegy varázsütésre megszűnt benne a fájdalom. Szempillantás alatt eltűnt a szeme elől a palló, az öklömnyi hegyek, eltűnt Pussy Frank és eltűnt a fűrész is a kezéből. Felpattant a szemhéja: talán annak a katta-nását hallotta. Nem messze tőle North feküdt a füvön ökleivel a halántékát dörzsölgetve. Elégedetten látta, hogy a századosnak végre sikerült eltépnie a kötelét; minden bizonnyal ő vetett véget a túlvilág felé vezető útjának. Néhány örömteli másodperc után rá kellett döbbennie, hogy tévedett: North aligha csinálhatott bármit is azon kívül, hogy valóban elszakította a kötelékeit. 526 Felugrott, majd nyomban vissza is esett a fűre. A kötél belevágott a bokájába, a rátörő fájdalom elvette az egyensúlyát. Ekkor találkozott a tekintete Pussy Frankével. Pussy döbbenten nézett rá, mintha megijesztette volna az esése. Ugyanilyen döbbenten nézett rá Judy van Zanten és a másik kettő is. Talán csak Rosalie volt kivétel: mutatóujját a szájába véve, kíváncsian mustrálgatta a villogó kezet a sziklafalon. Azaz, csak mustrálgatta volna. A kéz ugyanis ekkor már zöld mohai apokmögött rejtezett, s a kíváncsi holdsugarak hiába akarták lángra gyújtani, nem sikerült nekik. -Úristen! - suttogta valaki a közelében. - Becsukódott a csapda! A csapda valóban becsukódott. A mohából készített ablakszárnyak egymásra hajoltak, elfedve az okker-kézlenyomatot. A dombok pedig, mintha kikapcsolták volna őket, felfüggesztették a működésüket. - Becsukódott! - kiáltotta hisztériás rémülettel a hangjában Judy. - Martina, ez becsukódott! - Ne ordíts, én is látom. Rosalie majd kinyitja. Vagy elő az amulettekkel! Azzal is megölhetjük őket. - Martina, kérlek, ezt az izét becsukta valaki! - Nincs itt rajtunk kívül senki, aki becsukhatta volna. Talán a holdfény... - Tévedsz, Martina. A hang csendes volt és nyugodt, mintha a túlvilágról jött volna. Nem messze tőlük, egy fűvel benőtt kis halmocska tetején terepszínruhás alak állt, arcán fehér pólya-álarccal. Kezében nagy kaliberű pisztolyt tartott, amelynek a csövét Martina fejére irányította. -A Fehér Istennő! - suttogta tátott szájjal Pussy Frank. -A Fehér Istennő! Judy van Zanten lépett egyet előre, ujját vádlón az istennő felé bökve. - Kicsoda maga? Maga nem a Fehér Istennő! Akkor viszont kicsoda? . A terepszínruhás alak az arcához nyúlt és lerántotta róla a gézálarcot. Pussy felsikoltott, halántékára szorítva a tenyerét. - Neeem! Neeeem! A halottak nem térhetnek vissza! Pedig néha visszatérnek. Mint ahogy Barbara Hanish is visszatért. 527 77 Ami ezután következett, maga volt a végítélet. Mindenki sikoltozott, zokogott, egyedül North százados dolgozott megszállottan. Sorban oldozta ki a kötelékeiket, s mire a sikoltozás elnyugodott, már szabadok voltak. Ekkor jutott csak idejük rá, hogy szembenézzenek.a többiekkel. Még Martina Fordnak is percek kellettek hozzá, hogy feldolgozza magában a történteket. Amikor aztán felolvadt a lelkében a cselekvését akadályozó jégcsap, kirántotta Judy kezéből Ro-salie-t és a sziklafalra mutatott. -Gyorsan, Rosalie! Gyorsan! Akard, hogy nyíljon ki az ablak! Nagyon erősén akard! Flétcher megsejtette, hogy pillanatokon belül ismét halálos veszélybe kerülhetnek. Ha az ablak kinyílik, a sugárzás újra megbénítja őket Hatalmas ugrással Rosalie felé akarta vetni magát, de mintha kötél csavarodott volna a lábára. -Lőjön Barbara! - hallotta Karatas elkeseredett kiáltását. -Lője le valamelyiket! Barbara lőni akart, de elkésett vele. A fegyver megingott a kezében, aztán mintha valaki ráütött volna a csuklójára, lehullott a fűre. -Jól van, Rosalie! Most már csak az ablakra gondolj! Nyíljon ki végre az a csúnya csapda. Próbáld meg, kicsim! Rosalie belesápadt a nagy erőlködésbe. Az ablakszárnyak megremegtek, s mintha félig ki is nyílottak volna. Flétcher látta, hogy Barbara másik kezében még ott van a távirányító - szerencsére csak a fegyvert sikerült kivarázsolniuk belőle. - Rajta, Rosalie! Gyerünk, kicsim! - Nem fog menni! - hallotta Judy panaszos jajgatását. - Túl messze van! - Mennie kell, Rosalie megbirkózik vele. Gyerünk, picikém! Az ablak megremegett, majd kitárult. A holdsugarak ráestek a kézre s ismét betöltötte a völgyet a vörös ragyogás. - Rajta! - ordította Karatas. - Lőjön, Barbara! Adjon nekik! "Fletcher érezte, hogy újra az agyába fúródik a nyárs. Tudta, másodpercei vannak csak hátra, hogy ismét elinduljon a pallón át a túlsó part felé. Kiáltani akart, de hirtelen furcsa morgás ütötte meg a. fülét. Megfordult és döbbenten látta, hogy a kotrógép magától megindul és belefúr a dombba. Ott, ahol korábban ab- 528 bahagyta a fúrást. Talán a Rosálie-ból kiáradó energia indíthatta be. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Fletcher csak annyit látott, hogy a markoló megemelkedik s felröppen a levegőbe, mintha tornádó ragadta volna fel. Még a tornádó keverte tölcsért is látta, csakhogy ezúttal a tölcsér nem porból és röpködő tárgyakból állott, hanem iszapból, vízből és még ki tudja miből. Fekete, bűzös, ragadós kulimász tapadt a kezére, lábára, s még a száját is úgy betömte, hogy csak másodpercek múlva volt képes ordítani. A három ikerdomb eközben úgy rázkódott, mintha ők is fel akartak volna szállni a bárányfelhők közé. Feltáruló krátereikből sár, iszap, bűzös gőz lökődött a levegőbe. Elszorult szívvel, földbe gyökerezett lábbal figyelte a vulkánkitörést, és az sem érdekelte, hogy az életével játszik. A természet haragjának nagyszerűsége úgy lenyűgözte, hogy moccanni sem bírt tőle. Tudta, hogy bár a természet játszik csodálatos orgonáján, ezt az orgonát emberek készítették valamikor, nagyon-nagyon régen. Egyetlen pillanatig szerette volna, ha az ősei nean-dervölgyiek lettek volna. Arra riadt, hogy North elkapja a karját és maga után rántja. - Gyere, mert itt veszünk! Hozd magaddal a doktort. -Hova? - Fel a berobbantott törmelékre. Hátha odáig nem ér fel az iszap: Alig hogy eltűnt a harsány sivítással feléjük áramló gőzben, Mayfield doktor bukkant fel az orra előtt. Szeme fölé ernyőzte a kezét, hogy megvédje a forró párától. - Hol a kislány? - Gyerünk, doktor, fel a törmelékre! - Hol a kislány? Nem hagyhatok egy gyereket ebben a pokolban! - Egy újabb kitörés beléjük fojtotta a szót. Ezúttal forró víz ömlött a nyakukba, forró iszappal keveredve. Fletcher érezte, hogy kellemetlen, kénes szag árad feléjük. - A zsebkendőjét! - ordította a doktornak. - Vizezze be a zsebkendőjét és kösse az arca elé. - Hol a kislány? - Induljon, doktor, mert örökre itt maradunk! Talán North vitte magával. Hirtelen úgy érezte, mintha kutya harapott volna a bokájába. 529 Lepislantott a földre. Döbbenten látta, hogy bokáig forró iszapban áll, amely egyre emelkedik körülötte. Elkapta a doktor nyakán az inget és maga után vonszolta a berobbantott törmelékhalom felé. 78 Tíz óra felé járhatott az idő, a nap már rég fenn trónolt az égen, amikor mozgás támadt odafent a sziklafalon. Előbb egy hangszóró mély gurgulázását hallották, de a közben feltámadt gyenge szellő elvitte, a hangokat. North levetette a mellényét és a napfény ellenére didergő Nóra vállára terítette. - Mindjárt itt lesznek és kiszabadítanak bennünket. Az a mindjárt azért még jó másfél óráig tartott. Ekkor bukkant csak fel a szikla oldalán két apró alak hosszú, vörösszínű kötelet gombolyítva maga előtt. Éppen a csonkaujjú kéz mellett ereszkedtek lefelé, de egyikük sem szentelt neki különösebb figyelmet. A völgyben már megszűnt a mozgás: csak a mindent elborító iszapréteg böffent egyet-egyet, mintha nehezen emésztené, amit elnyelt. Mayfield odabotorkált Fletcherhez és megveregette a vállát. Fletcher csak rövid bámészkodás után ismerte fel benne a doktort. Mayfield arcát vastagon borította az iszap: éppen úgy mint a többiekét. Ruhája ragacsos volt és kemény, mint a páncél. - Nem látta a... kislányt? Fletcher szó nélkül megrázta a fejét. A doktor sóhajtott és a mocsárrá változott völgyre nézett. - Vajon életben lehet még közülük valaki? Fletcher megvonta a vállát. - Ha csak a barlangba nem menekültek be. - Annálrosszabbnekik-morogtaKaratas.- Gondolják, hogy oda nem folyt be? A lefelé mászó apró alakok eközben meglett férfiakká növekedtek, majd elérkezett a pillanat, amikor az első lehuppant egy párkányra, közvetlenül a vastag iszapréteg felett. Lehajolt, beledugta az ujját, aztán odakiáltott valamit a másiknak. Fletcher felállt és Barbara Hanish-hez baktatott. 530 - Hogy van Barbara? Az asszony megcsóválta a fejét. - Mondjam azt, hogy jól? Amikor bombát robbantottak a fenekem alatt. - Nem mi robbantottuk - tiltakozott Cro wley. - De azért mégiscsak jó, hogy felrobbant. Ha nem indul be a gépem, már rég halottak vagyunk. Fletcher önkéntelenül is a napra nézett. Akkor már úgy ragyogna az égen, hogy ő nem látná. Soha többé. A leereszkedő franciák egyike a sziklapárkányon oldalazva melléjük ereszkedett a kőtörmelék tetejére. 79 Magas, szőke férfi volt, olyasféle sportszemüvegben, amely akkor sem esik le a szeméről, ha a feje már régen nincs is a nyakán. Kíváncsian nézett rájuk, miközben csípőre tette a kezét. - LeBarbier vagyok a hegyi mentőktől. Mi az isten történt magukkal? Karatas feltápászkodott és a pasashoz lépegetett. - Ibrahim Karatas professzor vagyok, az expedíció vezetője - nyújtotta felé a kezét. - Hála Allahnak, hogy végre értünk jöttek. - Van sérültjük? - Szinte valamennyien azok vagyunk. Kisebb-nagyobb zúzó-dások... - Törés, ilyesmi? - Szerencsére nincs. A szőke tölcsért csinált a tenyeréből és odakiáltott a szikla szegélyén kucorgó társának. - Hé! Szólj fel nekik, hogy a helikopter nem tud hova leszáll-ni. Hacsak a pilóta nem akar iszapfürdőt venni. - Megrázta fejét és lenézett az iszaptengerre. - Mi a csoda történt magukkal? Olajkitörés? - Inkább iszap. -Életemben nem láttam még ilyet. Honnan jött elő ez a sok trutymó? - Feltehetően a dombokból. - Iszap a dombok belsejében? - Csak azt mondom, amit tapasztaltunk. 531 - Mit csináltak, hogy előjött? - Megfúrtuk őket. - Maradt valaki odalent? - Kilenc felnőtt és egy kislány. - Fernand! Szólj nekik, hogy tizen az iszap alatt maradtak. Te jó isten; maguk szerint hogy lehet kihozni őket? Hiszen erre az izére rá sem lehet lépni. Hónapokba kerül, amíg annyira kiszárad, hogy keresni lehessen őket. Tudják, mennyivel egyszerűbb egy lavina? Az elmúlt télen volt egy esetünk, ahol tizennyolc ember maradt a hó alatt és csak ötöt tudtunk kihozni élve. Karatas ekkor arra gondolt, miért is ne? Az iszapnak végül is mindegy, hány ember haláláért vállalja a felelősséget. 80 Három nap alatt túl voltak a rendőrségi kihallgatáson. Az iszap még nem szilárdult meg, így a vizsgálat csak felületesnek volt mondható. Ennek ellenére biztonságban érezhették magukat. - Kár> hogy csak hónapok múlva bukkanhatunk a holttestekre - ha egyáltalán rájuk akarunk bukkanni - mondta a pocakos bíró, miután valamennyiükkel kezet rázott. - Sajnálom, hogy éppen Franciaországban jártak így. Itt élek negyven éve a Pireneusokban, de sosem hallottam még, hogy ilyesmi megtörtént volna. Mi a fene volt ez az izé? •- Iszapvulkán - mondta Karatas. - Eddig azt hittem, iszapvulkánok csak Izlandon és Kamcsat-kán vannak. -Ez is azt mutatja, hogy a föld mélye még tartogathat számunkrameglepetéseket. - Kérem, adják át részvétemet az áldozatok hozzátartozóinak. - Gondolja, hogy előkerülnek valaha is? A bíró tanácstalanul tárta szét a karját. ~ - Kérdezzenek könnyebbet. A szakértők is csak a szájukat tát-ják az ámulattól. Többen azt mondják, hogy... szóval, kő lesz belőlük. Megkövesednek a forró iszapban. Különben azt javasolta valaki, hogy nyilvánítsuk a völgyet, már ha egyáltalán valaha be lehet majd menni oda, emlékparkká. Maguk mit szólnának hozzá? 532 - Egyetértek - helyeselt Karatas a többiek szapora bólogatá-sa közepette. - Értesítették már a hozzátartozókat? - Leadtuk a listát a konzulátuson. A bíró kezet nyújtott a professzornak! - Még egyszer fogadják részvétemet. Sajnálom, hogy ez történt magukkal. És a barlangot is sajnálom. ' - Mi is - mondta Karatas. 81 Egy kis kocsmában ültek, egymáshoz szorulva. Csak forgatták a poharukat a kezükben; egyiküknek sem volt kedve inni belőle. Egyedül Crowley kortyolt néha lopva egyet-egyet. - Azt hiszem, bejelenthetem, hogy az expedíciónak ezennel vége - mondta Karatas letéve a poharát az asztalra. -Soha nem gondoltam volna, hogy így fejezzük be. Úgy érzem magam, mintha egy légiszerencsétlenséget éltem volna túl. - Gondolják, hogy... mindannyian meghaltak? - kérdezte remegő hangon Sandra Flint. - Láttad az iszapot, nem? - sóhajtott Crowley. - Tegnap megpróbáltam rámenni. Sűrű, mint az olvadt aszfalt. Éppen a legrosszabb a halmazállapota. - Olvasták a jelentésemet? - kérdezte Karatas. - Egyetértenek azzal, hogy semmi nem történt a völgyben a szerencsétlenség beköszöntéig? Semmi említésre méltó? - Egyet - mondta határozottan Fletcher. - Kibontottuk a barlangot és éppen mintát akartunk venni a dombokból, amikor bekövetkezett a kitörés. Mivel nem vagyunk képzett geológusok, fogalmunk sincs róla, mi történhetett. - Hát túl sok nincs is - morogta Pedersen. .- És, hogyan tovább? - kérdezte Crowley. - Feladjuk? - Mit? - hökkent meg Karatas. - A ley vonalak kutatását. -Egyelőre kipihenjük magunkat, aztán majd meglátjuk. Hogy van, doktor? Mayfield megvonta a vállát. - Azt hiszem, bevonulok egy szanatóriumba. Hát nem furcsa? Az égvilágon semmit, de semmit nem érzek. Mintha mese lett volna az eddigi életem. Egyszerűen képtelen vagyok emlékez1 533 ni rájuk. Mintha teljesen idegenek lennének a számomra. Máskor pedig. .. hideglelés tör rám. Ha arra gondolok, hogy az akislány a lányom volt és most az iszap alatt...- megcsuklott a hangja és nagyot nyelt. - Tudják, mi a legfurcsább? Hogy nem is akarok emlékezni. Sem Judyra sem Rosalie-ra. Lehajtotta a fejét és maga elé nézett. Laura Fischbach behunyta a szemét, miközben a sírás fojtogatta. - Maguk aztán jól átvertek engem - mondta rövid szünet után szemrehányó hangon Karatas. - Ki volt az értelmi szerző? -Egyszerűen így alakultak a dolgok - morogta Fletcher. -Nem akartuk, hogy nyugtalankodjék miattunk is. Azt, hogy a víznek gyógyhatása van, én vettem észre. Egyetlen nap alatt úgy begyógyultak tőle a sebeim, mintha elvarázsolták volna őket. Ekkor támadt az ötletünk, hogy próbát teszünk Barbarával és Hamiltönnal. - Szólniuk kellett volna - erőskodött Karatas. Fletcher sóhajtott és mondta tovább. - Először Barbarát vettük kezelés alá. Sok kockáztatni valónk nem volt, hiszen Mayfield doktor szerint már csak hálni járt belé a lélek. - Maga is benne volt a buliban, doktor? - kérdezte szemrehányó hangon az expedíció vezetője. - Csak részben — mentegetődzött Mayfield. — Később Mr. Flet -cher, Mr. Crowley engem is becsaptak. Azt mondták, hogy Miss Hanisht elvitte a víz; besodorta a patak kivezető nyílásába. - Maga persze elhitte. - Nem voltam abban a helyzetben, hogy kételkedni mertem volna. - Valamit viszont nem értek - húzott elő egy szivart a zsebéből Karatas. - Martina Ford szerint ők felfedezték Barbara holttestét, illetve majdnem holttestét a vízben, levágták a nádról és beúsztatták a földalatti járatba. Crowley felkuncogott. Barbara Hanish szemét elöntötték a könnyek s ezeken át nézett mosolyogva a borát szorongató fiúra. - Tudtam, hogy át kell vernünk őket. -Tudta? - Hát... az úgy volt, hogy arra gondoltam: túl kicsi ez a yolgy. Ha valakit nagyon keresnek benne, meg is találják. Biztos voltam benne, ha eltüntetjük Miss Hanisht, addig keresik, amíg rá 534 nem bukkannak és ha él, hát megölik. Be kellett rántanom őket a csőbe. , - Berántotta? - Biztos voltam benne, ha megtalálják Miss Hanisht és kinyírják, végre megnyugszanak. Nem keresik tovább. Főleg ha úgy nyírják ki, hogy el is tüntetik közben. - Nem tartja egy kissé zavarosnak a gondolatmenetét? - Zavaros, nem zavaros: sikerült átejtenem őket. Arra alapítottam a tervem, hogy mivel ezek a csajok tisztában vannak a víz gyógyhatásával, pillanatok alatt kiszúrják maguknak, Mr. Fletcher és Mr. North gyógyulását. Következésképpen arra is rá fognak jönni, hogy mi is tisztában vagyunk vele. Ezért arra tippelnek,, hogy Miss Hanish „holttestét" megáztatjuk a vízben, amely majd meggyógyítja. - Végül is ezt tették, nem? - Először nem. Teletömtem Miss Hanish terepruháját fűvel, aztán... bocsásson meg Miss Hanish, levágtam a haját. Barbara tüskés hajcsonkjához értette a tenyerét, s kedvesen elmosolyodott. - Ki fog nőni, Nicky. Maga nagyszerű ember. A fiú elpirult és zavartan vihogni kezdett. - A fűvel tömött babát odakötöttem a nádashoz. A haját pedig ráragasztottam egy labdára, amit Rosalie-től csentem el. Ezt aztán körültekertem gézzel és máris készen volt az új Miss Hanish. Karatas meggyújtotta á szivarját. - És az igazi? Vele mi lett? - Ástam neki a markolóval egy lakályos kis barlangot. Még szerencse, hogy nem valamelyik ikerdomb oldalát szúrtam ki magamnak. Éjszakánként érte mentünk Mr. Fletcherrel, Mr North-szal és megfürdettük a vízben. így kelt életre. Kicsi volt neki a lyuk, de sajnos, nem mertem nagyobbat készíteni. Rosa-lie éjjel-nappal a környéken kóborolt, könnyen rábukkanhatott volna. Néhányan lopva Mayfield doktorra pillantottak. A doktor mintha oda sem figyelt volna. Az asztal lapjára csüggesztette a fejét és monoton egykedvűséggel forgatta a tenyerében a poharát. - Mr. Hamilton? — kérdezte kifújva a füstöt Karatas. 535 Nlcky Crowleynak egyszerre lehervadt a győztes mosoly a/ arcáról. - No igen - mondta aztán sóhajtva. - Neki nem volt szerencséje. Őt sajnos nem tudtuk elrejteni, mert ha rátalálnak, Miss Hanish életét is veszélybe sodortuk volna vele. Kénytelenek voltunk a sátrában hagyni és ott kezelni a gyógyvízzel egy kis felfújható medencében. Talán, ha ügyesebbek lettünk volna... Karatas megszívta a szivarját és gyanúsan krákogott tőle egy sort. - Hogy jutott Miss Hanish a távirányítóhoz? Crówley ismét elvigyorodott. - Ez volt a második számú átverés. Már amikor Miss Hanish lezuhant, keresni kezdtem a távirányítót, csak éppen nem találtam sehol. Szerencsére a többieknek egyelőre nem jutott eszébe, így nem is keresték. Kénytelen voltam azt hinni, hogy vagy nem is volt Miss Hanishnél, vagy elvitte valaki azok közül, akik lezuhanásakor körülötte sertepertéltek. Nagyon bántott a dolog, mert sejtettem, hogy egyszer még majd jól jöhetne nekünk. Néhány nappal később Harris megemlítette, hogy rossz érzései vannak, mert észrevette, hogy turkált valaki a.cuccai között. Hogy ki? Hát ők. Bár egy kicsit későn, de az eltűnt szerkentyű után vetették magukat. Nem nyugodtak bele a kámforrá válásába, ezért átvizsgálták mindenki holmiját, bizonyára az enyémet is, csak hát nálam akkora a rendetlenség, hogy észre sem vettem. Harris viszont igen. Hogy akkor miért nem szólt róla senkinek? Mert már nem bízott egyikünkben sem. Ő maga akarta összerakni az összetört távirányítót, csak hát: sem tehetsége, sem ideje nem volt hozzá. Nekem viszont igen. Halála után megtaláltam a sátra sarkába rejtett maradványokat és össze is állítottam belőlük. Az eredményről meggyőződhettek. - Álljon csak meg egy pillanatra! - vette ki a szivarját a fogai közül Karatas. - Akkor mi van azzal a törmelékkel, amit a távirányító maradványaként szedtek ki a fű közül? - Ó, az csak egy újabb kis átverés - somolygott Crowley. -Arra gondoltam, hogy ők sem hülyék, ezért előbb-utóbb alaposan körülnéznek Miss Hanish szerencsétlenségének a színhelyén. Hadd találják csak meg a távirányító törmelékeit - gondoltam. - Legalább majd megnyugszanak tőle. Hát meg is nyugodtak. El nem tudták képzelni, hogy képesek leszünk működésbe hozni a mohacsapdát. 536 " . . = . Mayfield felemelte a fejét. - Kérdezhetnék valamit Laurától? Laura meglepetten kapta fel a fejét. - Természetesen, doktor. - Miért határoztatta meg velem Mr. Fletcher vércsoportját? Fletcher meghökkenve kapta fel a fejét. - Az enyémet? - Miss Fischbach beállított hozzám néhány véres fűszállal, hogy állapítsam meg, a rajta lévő vér milyen vércsoporthoz tartozik. - No, ferre én is kíváncsi vagyok - mondta Fletcher. - Nem Mr. Fletcher vére volt a fűszálakon - sóhajtott Laura. -Hát kié? -Rosalie-é. Döbbent csend ereszkedett rájuk. Laura zavartan nézett a doktorra, aki értetlenül bámult vissza rá. -Rosalie-é? Laura biccentett. , - Az övé. Biztos akartam lenni a dolgomban, Sean. Tudnom kellett, hogy valóban nullás-e? Maga úgy tudta, hogy AB-s, igaz? Közben azonban nullássá változott. Mayfield doktor elsápadt és az asztal lapját vette szemügyre. Mindaddig fel sem emelte róla a tekintetét, amíg a vendéglőben voltak. Az expedíció véget ér (?) Crowley kiemelt a villanymotorból egy apró tekercset és gondterhelt ábrázattal vizsgálgatni kezdte. Annyira belemerült a munkájába, hogy észre sem vette a műhely ajtajában felbukkanó Ka-ratast. Csak akkor riadt fel, amikor a főnöke megveregette a vállát. Karatas dörmögött és lecsüccsent egy láda szélére. Crowley visszatette a tekercset és mosolyogva nézett a professzorra. - Jó reggelt, professzor úr. - Jó reggelt, Nicky. - Új munka? - kérdezte reménykedve a fiú, miután hat hónap múlt már el a pireneusi expedíció óta, s azóta egyebet sem csinált, mint egy csörlő elektromos szerkezetét javította. Karatas kivett egy szivart a zsebéből és. a fogai közé szorította. - Arról van szó, fiam, hogy közölnöm kell egy szomorú hírt: ki van rúgva. Crowley megtántorodott és a csörlő oldalába kapaszkodott. -Én? . . -Maga. - De hát... ki rúgott ki? - Én - mondta a szivarját forgatva Karatas. - Maga? De hiszen én... én... - Karatas látta, hogy majdnem elsírja magát. - Én mindig igyekeztem, amennyire csak... tudtam. - Ha ez vigasztalja magát, Miss Flint is ki van rúgva. - Marhára vigasztal - mondta némiképpen összekapva magát a fiú. -Ő miért? -Amiért maga. - Én miért? -Amiértő. - Ezt végképp nem értem. Karatas elvigyorodott és átkarolta a vállát. - Szeretne régész lenni? Crowley meghökkenve meredt rá. -Persze, hogy szeretnék. Csakhogy... nekem nincs annyi pénzem, és... A professzor meggyújtotta a szivarját, ügyet sem vetve a Crowley feje felett lógó hatalmas Tilos a dohányzás feliratra. - Valami alapítvány erőszakoskodott nálam, hogy egy-két ügyes és okos gyereket szívesen taníttatna. Hiába mondtam nekik, hogy nálunk nem dolgozik ilyen. Abszolút híján vagyunk az ügyes és okos gyerekeknek, de ők csak erősködtek, hogy így meg úgy. így aztán arra gondoltam, hátha megelégszenek magával és Miss Flinttel. Nem lehetnek nagy igényeik, mert beleegyeztek. Ősszel már el is kezdhetik a tanulmányaikat. A fenébe is, hozzá ne érjen az új köpenyemhez! Most meg mit bőg, maga szerencsétlen? Itt van egy szivar, dugja a szájába, de ne gyújtsa meg. Érdekes, Miss Flint is bőgött, amikor megmondtam neki. Neki is kénytelen voltam a szájába nyomni egy szivart. Ráadásul Havannát. Ha így megy tovább, többe lesz nekem a maguk ösztöndíja, mint az alapítványnak. Ezt a felvonót meg csinálja meg rendesen. Hátha egyszer még majd ez húz fel bennünket egy kőszikla tetejére. Nem, nem mondtam semmit. Maga most csak azzal törődjék, nehogy már az első héten kimeszeljék az egyetemről. Vegyen egy illemtankönyvet és tanulmányozza szorgalmasan. Abban majd megtalálja, hogy illik-e koszos kézzel más új köpenyét ölelgetni... Még akkor is dohogott, amikor becsukta maga mögött a műhely ajtaját. Fletcher kicsit meghökkent, amikor felhívták a franciák. Az a kis kövérkés vizsgálóbíró volt, akivel együtt vették fel a jegyzőkönyveket. Fletcher nem beszélt valami jól franciául, telefonon ráadásul még nehezebben értett, így aztán jó fél órájába került, amíg felfogott mindent az utolsó szóig. - Hát így vagyunk - fejezte be a beszélgetést a francia. - Gyorsabban megszilárdult az iszap, mint gondoltuk volna. Azt mondják az okosok, hogy soha nem láttak még hasonlót. Mintha tőzeg lenne. Ki lehetne ásni, csak hát a pénz. Nincs kedvük idejönni 538 539 és folytatni a munkát? A barlangba alig folyt be valami. Maguk kezdték, fejezzék is be maguk. Persze, ha van még lelkierejük hozzá. Mit mondott, hányan is maradtak odalent? -Tizen - mondta Fletcher. Érezte, hogy elsősorban emiatt hívta fel őket a vizsgálóbíró. - Csak nyolcat találtunk. - Találtak? Hiszen azt mondta, nem hordták ki a völgyből a tőzeget. - Műszerekkel kerestük meg őket. Olyanok, mint a fatörzsek. Lehetetlen az azonosításuk. S tudja, mi az érdekes? Hogy gyerekholttestre egyáltalán nem bukkantunk közöttük. Fletcher még sokáig szorongatta a kezében a kagylót, miközben arra gondolt, vajon miért nem teljesülnek az utóbbi időben a kívánságai. Nemrég azt kívánta, hogy soha többé ne lássa a Pi-reneusokat, a kis elrejtett völgyről már nem is beszélve. A vizsgálóbíróvar folytatott beszélgetés után viszont már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem fogja-e rövidesen mégis újra látni őket. North százados végigsétált a délutáni naptól beragyogott folyosón, s önkéntelenül is meglassította a lépteit, amikor a kőkopor-só mellé ért. Úristen! Mintha egy hosszú évszázad választotta volna el attól a naptól, amikor rátámadt a Fehér Istennő papnője. Nem látta jól a folyosó végét, hiszen a lenyugvó nap sugarai belesütöttek a szemébe. így történhetett, hogy csak abban a szempillantásban vette észre az eléje perdülő fehérruhás alakot, amikor az már alig kartávolségnyira volt tőle. Az arctalan asszony rásziszegett és a hajához nyúlt. North rémülten felkiáltott. . - Valami baj van, uram? -kérdezte egy kellemesen lágy hang, s a napsugarakon át ismeretlen, barna női arc hajolt felé. -Rosszul van, uram? North ekkor vette csak észre, hogy a fehérruhás valaki felmo-. sóvödröt és felmosófát tart a kezében. - Bocsánat - mondta és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. -- Alighanem elgondolkoztam egy kicsit. A nő megcsóválta a fejét és tovább ment. North pedig bekopogott Nóra Ajvazjanhoz. . 540 Nóra éppen ezekben a pillanatokban fejezett be egy telefonbeszélgetést, még a kezében volt a kagyló. A százados elégedetten látta, hogy felvillan a szemében az öröm, amikor megpillantotta. . - Hogy s mint Nóra? Az asszony letette a telefonkagylót. - Remekül - mondta kissé zavartan. - Remekül. Mintha elfújták volna a fejfájásaimat. Hát te? - Én is remekül - mondta North a sapkáját gyűrögetve. - Azaz. .. tulajdonképpen nem is olyan remekül. Az a helyzet, hogy... áthelyeztek. Az asszony arcán árnyék futott át. - Áthelyeztek? Hova? ' - Le, délre. A Mississippi mellé. - És? - kérdezte az asszony. -Alighanem egy... támaszpont vezetője leszek. Ámbár ez még hadititok. - Majd befogom á számat - ígérte Nóra, miközben érezte, hogy nem is lesz nehéz befognia, hiszen mintha valaki összeszorította volna a torkát. - És... mikor mész? ' .- Néhány napon belül. - Ezt akkor vegyem úgy, hogy... búcsúzni jöttél? North hallgatott egy sort, aztán nagy elhatározással felemelte a fejét. - Van ott a városban egy múzeum - bökte ki végül. -^ Igazán? - kérdezte az asszony. - Ennek örülök. Legalább nem szakadsz el a régészettől. Csak aztán vigyázz, nehogy ismét bezárjanak egy kőkoporsóba. Northnak mosolyra rándult a szája, de azért nem volt ez igazi mosoly. - Majd vigyázok. Különben már voltam is bent. Remek ember az igazgató. Thomas Wilder. Egész jól összebarátkoztunk. Megkérdezte tőlem, nincs-e szakképzett muzeológus ismerősöm, mert otthagyta őket valaki és nehezen tudják megfelelően képzett kutatóval pótolni. Mondtam neki, hogy majd utánanézek. Megkérdezem valakitől. - Nagyot nyelt és nagy nehezen kinyögte: - Tényleg, Nóra, nincs kedved lejönni abba a városba? Úgy értem... Az asszony felpattant és North elé állt. - Ezt vegyem leánykérésnek? 541 -Vedd annak. . " Nóra megvonta a vállát. - Végül is miért ne? Mindig is szerettem volna egy nagy folyó partján lakni. Nem félsz, hogy igent mondok? - Egy kicsit - ismerte be North. - Akkor hát: igen, igen, igen. - Te jó ég! -kapott a homlokához North.-Elfelejtettem megkérdezni tőle, milyen messze is lakunk majd a Mississippitől... Mayfield doktor a szikla alatt üldögélt és a leszálló napot nézte. Várta, hogy lemenjen és feljöjjön helyette a hold, mint már hónapok óta minden este. A szanatóriumban is erre gondolt, mielőtt megszökött volna. Csend volt a szívében, mintha azt is maga alá temette volna a Pireneusokban hullott iszapeső. S a mély iszapréteg alatt ott nyugodtak elmúlt életének eseményei, és azok az árnyak, akiket valaha nagyon szeretett, de akikre nem tudott azóta sem úgy, mint szeretteire visszaemlékezni. Tehetett bármit, erőltethette az agyát - a ráhullott iszap meg sem moccant. Richardson professzor azt mondta, hogy reménytelen eset. Nem is fog úgy emlékezni rájuk soha többé. Páciensei először furcsának találták a fehér foltot a fejében, aztán megszokták. Csak egymás között beszélték: milyen jó is a doktornak, hogy nem emlékszik bizonyos emberekre: rájuk is ráférne egy kis amnézia. Mayfield doktor dolgozott és nem hiányzott neki senki. Éjszaka hallgatta a ház recsegéseit, miközben ezerszer elátkozta a folyosókon nyugtalanul bolyongó Fraser doktort. Ha nem csinálja azt az ostobaságot, akkor... Feljött a hold és a csonkaujjú kéz lángolni kezdett a sziklafalon. Nem érzett tőle fejfájást, de még apró bizsergést sem. Csak mintha a lángoló sugarakon át egy kékszemű kislány nézett volna szomorú tekintettel rá. Arra riadt, hogy valaki felfelé kapaszkodik a szikla oldalán. Meg sem lepődött, amikor Laura Fischbachot pillantotta meg, testére simuló barna szoknyában és barna kötött kabátkában. Laura elegáns volt és nagyon szép. Barna hajában úgy fehé- 542 redtek a vékony csíkok, mintha egy rafinált fodrász festette volna oda őket. - Mayfield érezte, hogy összeszorul a torka és alighanem ezt érezhette az asszony is, mert egyikük sem szólalt meg, annak ellenére, hogy majd egy éve nem látták már egymást. Laura törte meg elsőként a csendet. - Erre jártam, gondoltam... Mayfieid doktor behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, még mindig ott látta maga előtt az asszonyt. Ekkor bizonyosodott csak meg róla, hogy nem megviselt agya láttatja vele a gyönyörű látomást. -Gondoltam... feljövök, és... eltöltők egy kis időt nálad. Persze csak akkor, ha.., nincs ellene kifogásod. Mayfield meglazította az inge nyakát. - Meddig maradsz? . • Az asszony remegő kézzel a hajához nyúlt és megsimította rajta a legfehérebb csíkot. -Ameddig... akarod. Mayfield hozzálépett és átölelte. A vörös kéz fellángolt a sziklafalon. Ezúttal már senki nem törődött vele. Barbara Hanish a Salisbury-i székesegyház előtt pihent egy padon, behunyt szemmel élvezve az őszi nap búcsúzó sugarait. A vörös fényben zsarátnokként parázslottak a park fái és bokrai. Közvetlenül előtte kékbogyójú díszcserjék sora húzódott diszkréten eldugott, öntöttvas támlájú padokkal. Csak a rajtuk ücsörgők hangját hallotta, alakjukat jótékonyan eltakarták az ágak. A hangok körülfonták: úgy ringatóztak körülötte, mint a tenger hullámai. Rövid időre el is ringathatták, mert egyszerre csak arra riadt, hogy a napsugarak elfogytak körülötte, s hideg fuvallatok simogatják a lábát. Éppen indulni készült, amikor meghallotta a két hangot. Egy felnőtt nőét és egy kisgyerekét. Úgy megdermedt tőlük, hogy moccanni sem tudott. - Ez a Salisbury-i székesegyház, Rosalie - mondta az isme- 543 rős hang. - Valaha, nagyon régen, tudod, akkor, áldozóhely volt itt. - Kinek áldoztak, anya? - A Fehér Istennőnek, kicsim. - Akinek a barlangban volt a képe? - Neki, Rosalie. Barbara Hanish ekkor meggondolatlan módon - amit később ezerszer is megbánt - megrázta vörös sörényét és élesen felkiáltott. . -Judy! Judy van Zanten! Csend támadt a bokrok között, csak az esti szél fütyörészett a fák ágain. Barbara hóna alá kapta a retiküljét és egyetlen ugrással átvetette magát a díszcserjesoron. Csak egy bóbiskoló öregembert talált az egyik padon. Éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Barbara felbukkant mellette. Rémülten a szemüvege után kapott és nyakát behúzva a lányra pislogott.. . Barbara érezte, hogy verejték folyik végig a homlokán. - Nem látott erre egy kislányt és egy asszonyt? - kérdezte az öreget, izgalmában olyan erős amerikai akcentussal, hogy az alig értett belőle valamit. - Kis... lányt? — kérdezte bizonytalanul, megigazgatva az orrán a szemüvegét. - Hát... arra mentek - s karjával a feketén bólogató dúslombú fákon túlra mutatott. A nap lebukott, Barbara úgy érezte, mintha jeges ujjak simogatnák a ruhája alatt a testét. Összerázkódott és elindult a székesegyház felé. Jó néhány mérföldnyire északra, a felkelő hold fényében fii -rödtek á Stonehenge kőkolosszusai. Tartalomj egy zék Ház kísértettel ............... 5 A zöldszemű boszorkány......... 45 A félelem völgye ............. 82 Á sosemvolt sziget.......... . . . 127 A látogatók ................ 152 Ne járj éjszaka múzeumba! ........ 200 Fletcher ................... 224 A betörő.................. 230 A ley vonalak............... 247 A szirének éneke............... 268 A három ikerdomb............. 366 Az expedíció véget ér (?) ......... 538 Vége Lőrincz L. László EDDIG MEGJELENT FANTASZTIKUS MŰVEI A NAGY KUPOLA SZÉGYENE A HOSSZÚ SZAFÁRI * A FÖLD ALATTI PIRAMIS ÜVÖLTŐ BIKA A HALOTT VÁROS ÁRNYAI A SÁMÁN ÁTKA AZ ELÁTKOZOTT HAJÓ KEGYETLEN CSILLAGOK A NAGY MÉSZÁRLÁS A KŐ FIAI SZÁZ REJTÉLY A MAGYAR TÖRTÉNELEMBŐL Egy könyv, ami nem hiányozhat egyetlen család könyvtárából sem. Miért követtek el merényletet első királyunk, Szent István ellen? Miért szól délben a harang? Hová lett a fekete sereg Mátyás halála után? Miért utasította vissza Kádár Hruscsov ajánlatát, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról 1958-ban? .Száz rejtély, ami kimaradt a történelemkönyvekből. A könyv fejezeteit kiváló szakemberek írták, köztük néhányat Lőrincz L. László A 250 színes képpel illusztrált könyvet a Gesta Könyvkiadó jelentette meg Ára: 2850 Ft Megrendelhető vagy megvásárolható a Tóthágas Kft.-nél 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 1692-062 SZÁZ REJTÉLY AMAGYAR IRODALOMBÓL Egy könyv, ami nem hiányozhat egyetlen család könyvtárából Számtalan rejtély maradt megoldatlanul a magyar irodalom zivataros évszázadaiban. Kutatók gyakran egy élet munkáját áldozzák annak, hogy egyetlen homályba rejtőző titokra fényt derítsenek. Kinek a fantáziáját ne mozgatnák meg az olyan kérdések, mint például: Miért hamisítottak nyelvemlékeket? Mi volt Janus Pannonius igazi neve? Szerette-e Déryné Katona Józsefet? Miért akart zsidó hitre térni Kisfaludy Károly? ,... Kik voltak a nagyidai cigányok? Kivolt FatiaNegra? Átírta-e Arany János Az ember tragédiáját? Mi történt Lédával Ady halála után? Elárult-e hadititkokat Weöres Sándor az olasz katonai attasénak? Száz rejtély, ami kimaradt az irodalomkönyvekből. A könyv fejezeteit kiváló szakemberek írták. * Számtalan színes kép teszi látványossá ezt a szakmailag magas tudományos igénnyel megírt, ugyanakkor olvasmányos könyvet. A könyv ára: 2850 Ft Megjelenteti a Gesta Könyvkiadó Megvásárolható áTóthágas Kft.-nél 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 1692-062 LESLIE L. LAWRENCE . Lebegők Nehéz napok járnak Takcang kolostorára. Korán beköszöntött a tél, beragadt a nagy imahenger tengelye, macskadémon riogatja a szerzeteseket, sőt még Kribjang apát is a vártnál korábban tér haza indiai útjáról. Gyanús kincskeresők árasztják el a kolostort s a zűrzavarban gyilkosság történik. A gyilkos biztonságban erezhetné magát a jámbof szerzetesek között, ha nem tartózkodna a kolostorban a ritka kéziratokat tanulmányozó Blobzang rinpócse, azaz Leslie L. Lawrence. Gyorsan előkerül a pipa, a 38-as Smith and Wesson, s kezdetét veszi a könyörtelen gyilkos- és démonvadászat a Himalája égigérő csúcsai között. ' Ara: 648 Ft Mayfield doktor felfedezi a háza melletti sziklán a csonkaujjú kéz lenyomatát; egy régészt belefojtanak a fekete kutya mocsarába; egy titokzatos nő kiássa Davies boszorkány sírját; Don North százados amulettvadászatra indul, s a Pireneusokban gyilkolni kezd a titokzatos kis elefánt. Lőrincz L. László új, lélegzetelállítóan izgalmas könyve a föld rejtélyes erővonalainak - a ley vonalak - világába vezeti el az olvasót. Kik lehetnek a vonalak őrei? Talán még ma is köztünk élnek? Talán ők, a Nagy Mészárlás túlélőinek, a Kó fiainak leszármazottai? Stonehenge