LESLIE L. LAWRENCE
AZ ÖRDÖG FEKETE KALAPJA
PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1990
A fedél BOROS ZOLTÁN ÉS SZIKSZAI GÁBOR
munkáia
©LőrinczL. László, 1990
VADÁSZAT FEKETE KALAPOKRA
Bár a lombok fenyegetően ztígtak-btígtak a fejem felett, vihartól egyelőre nem kellett tartanom. Legalábbis erről biztosított Sri Anand, amikor kikötöttünk a fák alatt. Márpedig Sri Ánandban bíznom illett, hiszen évtizedekig ő volt valamelyik vándor törzs varázslója odafent, a Brahmaputra felső folyásánál. Hogy aztán végül is miért küzdötte le magát első osztályú törzsi varázslóból másodosztályú csónakossá a Brahmaputra mellékvizein, erről Sri Ánand nem beszélt.
Sri Ánand utálta a rovarokat, ezért aztán hasztalan is próbáltam volna rábeszélni, hogy tartson velem. Mogorván ingatta a fejét, s amikor egyre magasabbra emeltem a tétet, büszkén bevonta a vitorlát, és végigfeküdt a fedélzeten.
Óvatosan letelepedtem egy fa törzséhez, és szemrevételeztem a terepet. Olyasféle tisztást kerestem, amely nincs messze a víztől, és elég tágas ahhoz, hogy felverhessem rajta a tüllsátrat. Na és persze olyat, amelyen nem rejtettek el tigriscsapdát a nágák. Jól néznék ki, ha rovarfogói buzgalmamban egy tigrisverem alján kötnék ki.
A hold kibukkant a felhők mögül, elkergette arca elől a vízről felszálló párát, s úgy látszott, megállapodik Velem szemben. Ahogy a vékony ezüsthíd felcsillant a vízen, s összekötötte a két partot egymással, mintha láthatatlan karmester intette volna be a dzsungelzenekart. Olyan énekszó és lárma vett körül, mintha a Traf algar téren várakoztam volna péntek délután.
Megsimogattam az arcom: ellenőriztem, nem mosta-e le a verejték a szúnyogriasztót. Amikor néhány, fülem körül kétségbeesetten zümmögő vérszívó azt bizonygatta, hogy nem, felkaptam a hátizsákom, és elindultam az erdő belseje felé.
Néhány tapogatódzó lépés után rátaláltam az ösvényre, amelyről Sri Ánand beszélt. Igaz, hogy alaposan benőtte a vegetáció, de járni azért lehetett rajta.
Mielőtt elindultam volna, megvizsgáltam a fegyveremet. Egy felbukkanó és rám mosolygó tigrisnek aligha magyarázhatnám meg szép szóval, hogy engem csak a rovarok érdekelnek, azok közül is
elsősorban a Fulcidax monstrosus levélbogár, amelyről mind ez ideig azt hitték, hogy kizárólag Dél-Amerikában él.
Töredelmesen be kell vallanom: ezt hittem én is. Egy két hónappal ezelőtti találkozás azonban megingatta a hitemet, s arra késztetett, hogy csapot-papot hátrahagyva visszatérjek Nágaföldre.
Nem messze az orrom előtt ingadozni kezdett egy bokor, s amikor megtorpantam, az ingadozás is megállt. Két, kerek, vörös szem világított szembe velem.
Mélyet sóhajtottam, levettem a puskám a vállamról, és a bokorra fogtam. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, s verejtékcseppek gördülnek végig a homlokomon. Uramisten, hiszen két évvel ezelőtt voltam utoljára a Brahmaputra felső folyásának esőerdőiben! Akkor, amikor odaát, Nágaföld burmai részén szembekerültem a ha-rikrisna szekta gyilkosaival. Azóta csak filmen láttam erdőt: és nemcsak dzsungelt, hanem valamirevaló fenyvest is. Két év óriási idő. Két év alatt a kisgyermek elfelejti az édesanyját, s a dzsungel is megfeledkezik azokról, akik valaha testvérei voltak. Egyelőre még idegen volt számomra az erdő: idegen és barátságtalan.
Amikor a bokor váratlanul a földig hajolt, egy jókora, fekete test vágódott ki belőle, és az arcom felé repült, kétségbeesetten felkiáltottam. Már-már meghúztam a ravaszt, amikor támadóm rémült sivalkodással elrepült mellettem, elkapott egy faágat, és eltűnt a lombok között.
Nekitámaszkodtam egy fatörzsnek, és megpróbáltam visszanyerni lelkem egyensúlyát. Igaza volt Radzs Kumár Szinghnek: az erdőhöz fokozatosan kell hozzászokni. „Ha évekig nem korcsolyáztál, Leslie száhib - hallottam a hangját -, jól teszed, ha mielőtt nekilendülsz, teszel egy-két próbakört Különben fenékre esel, és a többiek kinevetnek. Bármennyire is furcsán hangzik, az őserdő is jégpálya. Ha hűtlenül elhagyod, megsértődik. Idő kell hozzá, hogy kiengeszteld. Ha nem teszed, ellenségeddé válik. Légy hozzá türelmes, Leslie száhib! Néhány éjszakát tölts a fák között, emlékezz vissza, mire tanítottalak. Hallgasd a lombok susogását, a vadászó majmok röfögését, a fakéreg sírását, s lassan-lassan a dzsungel ismét magához fogad!"
Bármennyire is igazat adtam Radzs Kumár Szinghnek, ezúttal kénytelen voltam eltekinteni a barátkozástól. Nyakunkon volt ugyanis az esős évszak: ha rá akartam akadni a ragyogó ásványokhoz hasonlító levélbogarak rejtekhelyére, nem volt idő tétovázni. Ha megindulnak az esők, a rovarok eltűnnek. Arról nem is beszélve, hogy járhatatlanná válnak az erdei utak, s tengerré duzzad a folyó.
Legszívesebben az ösvényen maradtam volna, hogy ott verjem
fel a sátram, de tudtam, ha meg akarom fogni a levélbogarakat, be kell törnöm a fák közé. Csak a szorosan egymásba fonódó törzsek közelében van esélyem rá, hogy megtaláljam őket.
A tisztással látszólag nem volt semmi baj. Száz lépés lehetett az átmérője, s olyan tökéletes kört alkotott, amilyet a természet csak ritkán készít.
Sokáig nem tétovázhattam, ha még reggel előtt csapdába akartam csalni a rovarokat. Ha a hajnal felvillantja sugarait, fütyülnek a lámpámra.
Fél órámba került, amíg felvertem a tüllsátrat. Csúcsát egy le-hajló ághoz erősítettem, mert amíg dolgoztam, tovább erősödött a szél. A fák lombja fenyegetően suhogott a magasban; apró levéldarabkák, ágtörmelék hullott a fejemre. Amikor készen lettem a szereléssel, elégedetten megszemléltem a művem.
Aki látott már rovarfogásra alkalmas tüllsátrat, bízvást elhiheti, hogy tökéletes munkát végeztem. A sátor feszesen állt, s az oldalakon feltáruló, befelé keskenyedő nyílások készen álltak a kíváncsi rovarok fogadására. A sátor mennyezetén függő vashorogra akasztottam az olajlámpám, meggyújtottam, s elégedetten leros-kadtam egy fa törzséhez. Én már megtettem a magamét, a többi a rovarokon múlik!
Térdemre fektettem a bozótvágó kést, és elszundikáltam.
Azt álmodtam, hogy hatalmas, fémesen csillogó levélbogár ereszkedik le az égből, s a lámpa vonzásának engedve berepül a sátorba. Ott aztán módszeresen nekiáll a rágcsálásnak. Előbb a sátrat falja fel jóleső igyekezettel, majd a lámpámnak esik neki. Aztán hirtelen felordít, kétségbeesett emberi hangon, és káromkodik, ahogy a torkán kifér.
Felugrottam, fejem fölé emeltem a bozótvágó kést, és a sátor felé iramodtam.
A lángoló sátor közepén hatalmas termetű fekete,ember táncolt, és ordítva próbálta meg eloltani lába szárán égő nadrágját.
Leeresztettem a bozótvágó kést, és dühösen a földhöz vágtam.
Ezen az éjszakán már nyugodtan alhatnak a levélbogarak!
2.
A fekete fickó még hangosabban üvöltött, amikor észrevette, hogy kibontakozom a tisztás széli fák árnyékából, és az égő tüll-rongyok felé kapkodott. Ahhoz képest, hogy félórányi járásra volt tőlünk a folyó, heveny vízhiányban szenvedtünk.
Éppen rá akartam ordítani, hogy jobb, ha abbahagyja a vitus-táncot, és kimenekül a lángok közül, amikor az orvul ránk csapó szélrohamok megoldottak mindent. Egyszerűen letépték róla a sátrat, égő nadrágszárával együtt. A füstölgő, szikrákat vető sátormaradványok eltűntek a bokrok között; emberem viszont ott maradt, divatos, égett szárú bermudában, hetykén félrecsapott, füstölgő karimájú westernkalapjában, egyedül a tisztás közepén.
Miután meggyőződtem róla, hogy 38-as Smith and Wessonom ott van a helyén, csípőre tettem a kezem, és nem mondhatnám, hogy barátságot képet vágva, ráförmedtem:
- Mi az ördögöt csinál maga itt, ember?!
Olyan volt a hangja, mintha barlangból jött volna. A mosolyával pedig patkányt lehetett irtani.
- Égek.
- Csak égett -javítottam ki. - A sátrammal együtt. Hogy jutott eszébe bemászni?
A fekete férfi megcsóválta a fejét.
- Nem másztam, hanem estem. Azt hittem, jelzőtűz. Közelebb lendítettem a kezem a stukkeromhoz, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Milyen jelzőtűzre gondol?
- Azt hittem, lefújták a futamot. Csak, sajnos, elfogyott a benzinem.
- A benzinje?                                                                         «
- Az utolsó cseppig. így aztán kénytelen voltam ráülni egy fa tetejére. Eltévedtem ebben a rohadt sötétben.
- Hiszen süt a hold.
- Csak tíz perce. De azzal sem mentem semmire. Amerre nézek, csak fa és fa. Mintha fából lenne az egész világ. Magának sohasem volt még ilyen érzése?
Megpróbáltam rájönni, ki lehet ez az ember. A vállán keresztül-kasul húzódó hevedervégek arról tanúskodtak, hogy valóban a mennyekből hullott alá.
- Maga ejtőernyővel ugrott Je valahonnan?
Elnyomott egy kósza szikrát a térdén, és leverte a hamut a kalapjáról.
- Letettem a gépet a fára. Minek ide ejtőernyő?
- Hogy került a sátramba?
- Jó vicc! Miután hiába ordítoztam, maga rám sem köpött, kimásztam a gépből egy ágra. Az a hülye meg eltörött, puff! - bele a közepébe!
- Nem hallottam a gépe hangját.
- Csodálkozik? Ebben a rohadt szélben még a saját hangját sem hallja az ember. Különben a végén már úgy cincogott szegénykém, mint egy egér.
- Egy repülőgép?
- Mond az magának valamit, hogy könnyűszerkezetű masina?
- Valami rémlik. Maguk azok a csodabogarak... ?
- Csodabogarak?! - hökkent meg. - Maga mondja nekem? Maga szerint normális dolog éjnek idején világító sátorral kempingezni egy dzsungel kellős közepén? Erre feleljen, mi?!
Úgy gondoltam, célszerűbb, ha befejezzük a háborúságot. Kinyújtottam a kezem, és kihúztam a sátor romjai közül.
- Nem sérült meg?
- Leégett a szőr a lábamról - mondta vigyorogva. - Egyébként óriási szerencsém volt, hogy megúsztam. Amikor fennakadtam a fán, azt hittem, végem. Roger De Leonnak hívnak.
Megszorítottam a kezét> és igyekeztem barátságos mosolyt erőltetni a képemre.                                      ¦       ¦
- Lawrence vagyok. LeslieL. Lawrence. Az pedig, amibe beleesett, rovarfogó sátor...
Nem messze tőlünk a fák között felmordult egy hang. Előbb magasan, gurgulázva, majd elhaló, elégedett hörgéssel. De León elsápadt, és a bokrok felé pislantott. -Ez... mi?
- Alighanem tigris.
- Jézusom, hát ezt a napot alaposan kifogtam! Előbb elcseréltem a térképemet, és csak akkor vettem észre, amikor már felszálltam. Vissza nem térhettem, mert kizártak volna a versenyből. Jó, gondoltam, a többiek után megyek, aztán ahol ők leszállnak, majd leszállók én is. Erre jött ez a rohadt szél, és úgy elsodort, mint a hó-pihét; ráadásul a rádióm is beadta a kulcsot. Amerre csak elláttam, fák, fák, fák. Éppen, amikor megláttam egy jelzőtüzet, kifogyott a benzinem. A gép összetört, én pedig beleestem egy sátorba, ami annyira nem jelzőtűz, amennyire nem én vagyok az Államok elnöke. Leégett a nadrágom szára, a bokrok közül tigris ordít rám, és ráadásul még rács sincs közöttünk. Tudja, mi vigasztal mégis, Mr... izé...
- Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.
- Az, hogy ezek után már aligha érhet újabb meglepetés. Nem igaz?
Bólintottam. De nagyon is határozatlanul. Mintha csak meg-éreztem volna, hogy ami eddig történt, gyerekjáték volt ahhoz képest, ami még ránk vár ezen az éjszakán.
8
3.
Mivel a szélrohamok egyre erőteljesebbek lettek, s a hold is felhőkbe takaródzott, elhatároztam, hogy visszavonulok. A sátram tönkrement, azonkívül ha levélbogár lettem volna, én sem merészkedtem volna ki a zúgó széltől terhes éjszakába.
Újdonsült ismerősöm gondterhelten megvakarta lapos orrát
- Maga izé... Mr. Lawrence, lakik valahol?
- Londonban.
- Aha! Onnan jár esténként ide?
- Figyeljen! - mondtam. - Ha miűden igaz, reggel egy hajó vár rám a folyóparton.
- Maga valami... expedíció tagja?
- Egyszemélyes expedíció vagyok. Van egy kis hajóm a vízen egy megbízható emberemmel.
- Van rádiója?
- Miért lenne?
- A fenébe is! Hogy kerülök akkor haza?
- Hova haza?
- Úgy értem, hogy Calcuttába. Ott van a központ. Nem hallott még a Calcutta-raliról?
- Őszintén szólva, nem. Mi az?
- A könnyűszerkezetű, kis fogyasztású sportgépek ralija. Ne akarja bemesélni nekem, hogy nem hallott még a zseniális De Le-onról.
- Valami rémlik - mondtam bizonytalanul.
- Hátazén vagyok! Ésmegakaromnyernieztarohadtversenyt!
- Gép nélkül?
- Calcuttában még van egy gépem. A többiek után eredek, és lerepülöm a távot. Hol az ördögben vagyunk egyáltalán?
- A Brahmaputra túlpartján.
- Mi az, hogy a túlpartján ? Mihez képest túlpart?
- Indiához. India délre van tőlünk.
- Ne mondja! Én végig azt hittem, hogy India felett repülök. Még szerencse, hogy a kínaiak nem lőttek belém. Az a rohadt térkép...
- Végig India felett repült - mondtam -, csakhogy a Brahma-putrától északra már törzsi területek húzódnak, sajátos közigazgatással. Ez itt például Nágaföld.
- Van itt valami város vagy posta, ahonnan telefonálhatnék vagy táviratozhatnék?
- Amennyire én tudom, nincs.
10
- Maga hogy került ide?
- Letértem a Brahmaputráról erre a folyóra. A neve...
- Kit érdekel a neve!? Én haza akarok jutni! Értse meg, ember, nekem folytatnom kell a ralit. Egyszerűen lehetetlen, hogy feladjam! Kötelessége, hogy segítsen rajtam!
- Kötelességem?
- Ha nem látom meg ezt a rohadt lámpafényt, talán sikerült volna leszállnom a vízre. Szerezhettem volna benzint... A fenébe is, ha kell, gyalog is elindulok! Mit gondol, mennyi időbe telik, amíg elérem az első normális települést?
Megvontam a vállam.
- Nem tudom. Cirka két hétbe. Persze csak ha életben marad.
- Ezt hogy érti?
- Ha nem hal éhen vagy szomján, ha nem eszik meg a tigrisek, és nem ölik meg a nágák.
- Megölnek? Miért? Hiszen én életemben nem is láttam még élő nágát!
- Figyeljen ide! - sóhajtottam. - Nekem van egy kis dolgom idefent. Maradt még két sátram, és ha nem esik beléjük is egy könnyűszerkezetű balfácán, megpróbálok megfogni velük néhány bogarat. Egy hét múlva, amikor elkezdődik az esős évszak, lecsorgok a Brahmaputráig. Ha van kedve, velem tarthat. Addig megtanítom bogarat fogni.
Káromkodott, és dühösen a földbe rúgott.
- A fenébe is, Lawrence, nem tudja, mit beszél! Nekem legkésőbb két nap múlva Calcuttában kell lennem! Ez az egyetlen esélyem, hogy megnyerjem a versenyt! Százezer dollár van rajta, ember! És éppen ennyire lenne szükségem egy vadonatúj konstrukció kifejlesztéséhez. Van egy olyan elgondolásom, amely ugyan tökéletesen ellentmond minden aerodinamikai törvénynek, de...
A tigris ismét felordított, bánatos, ideges ordítással. Biztos voltam benne, hogy az állat fél. Fél a széltől, a magasban hajladozó ágaktól, a közeledő esős évszaktól. Ez persze egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy ránk ugorjék, ha úgy tartja kedve.
Visszaiépkedtem a fákhoz, és a kezembe vettem a puskám. De León aggódva figyelte a mozdulataimat, s amikor feléje hajítottam a bozótvágó kést, úgy kapta el, mint fuldokló a kötelet.
-Tigris?
-Aha!
- Mi a francot akar tőlünk?!
- Talán érdeklődik az aerodinamikai törvények iránt. Mintha felhő suhant volna át az arcán.
11
- Gondolja, hogy... megtámad bennünket?
- Attól függ, milyen éhes.
- És ha... nagyon éhes?
- Ha éhes, és ha szagot fogott, perceken belül itt lehet.
A felhők mögül kibukkanó hold egy lapos orrú, hamuszürke arcra világított le.
- És maga ezt csak ügy mondja?! Tűnjünk el innen a fenébe, amíg lehet! Nagy hülye voltam, hogy lejöttem a fáról. Ha tudtam volna...
- Jól tette, hogy lejött. Még mindig jobb a tigris, mint egy óriáskígyó.
Tudtam, igyekeznünk kell, ha el akarjuk érni a vízpartot. A tigrisből kiáramló hullámok mintha azt jelezték volna, hogy ezen az éjszakán nem tér ki az ember títjából.
De León rémülten tekingetett jobbra-balra, miközben izgatottan köszörülgette a torkát.
- Lát valamit?
Hátamra vetettem a hátizsákot, és kibiztosítottam a puskámat.
- Gyerünk! El kell érnünk a folyót! -A tigris?
- Nem akarom rémítgetni, de alighanem támadni készül.
- Jézusatyám, mit tegyek, ha nekem ugrik?!
- Maradjon mögöttem! És csak akkor hadonásszon a bozótvágóval, ha feltétlenül szükséges! Nem szeretném, ha a tigris helyett engem vágna ketté.
A tigris keltette agresszív hullámok betöltötték körülöttem a levegőt. Hiába forgott körülöttünk a szél, mint óriási ventilátor keltette légörvény, nem tudta elsodorni őket. Ha lett volna időm, megeresztettem volna egy hálatelt fohászt a felhők között trónoló Radzs Kumár Szinghhez, amiért megtanított a láthatatlan hullámok érzékelésére.
De León szuszogva törtetett mögöttem; nagyobb zajt csapva, mint egy erjedt banántól részeg elefántcsorda. Sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy még egy vénségtől elhülyült és megsüketült tigris sem veszítené nyomunkat. Amikor aztán rálépett egy jókora gallyra, s a száraz faág ágyúdörej szerű zajjal roppant szét a talpa alatt, dühösen ráförmedtem.
- Nem tud halkabban járni?
- Dehogynem - mondta lihegve. - A flaszteren a Harlemben. Figyeljen ide, ember, én életemben nem voltam még erdőben. És tigrist is csak állatkertben láttam, kétszeres rács mögött, és ott is kivert a víz, amikor szembenézett velem. És most maga azt kívánja
12
tőlem, hogy halálmegvető bátorsággal, olyan halkan osonjak ebben a vadonban, mint egy árnyék?
Az ösvény holdfényben furödve, kitárulkozva kígyózott előttünk, mintha csak bennünket várt volna. De León megkönnyebbülten felsóhajtott, és beleszúrta a bozótvágót a földbe.
- Csakhogy itt vagyunk! Milyen messze a folyó?
Ki akart csörtetni a holdfényre, de szerencsére még idejében elkaptam a karját.
- Várjon!
- Várjak? Mire?
- Figyeljen ide, itt egészen mások a szabályok, mint Harlemben. Mielőtt elindul valahova, nem árt, ha meggyőződik róla, szabad-e az út. Egyáltalán mivel foglalkozik maga a repülésen kívül?
- Semmivel.
- Úgy érti, hogy abból él?
- Repülőmérnök vagyok. Új konstrukciókon töröm a fejem, ennyi az egész. És csak ritkán mozdulok ki New Yorkból. Jézusom, ember, mire várunk még?!
- Csak türelem! Sosem zuhant még le?
- Egyszer. Skóciában. De akkor egy répaföld közepére. Szerencsére éppen a közelben dolgozott vagy száz paraszt; mindegyikük egy-egy üveg whiskyvel a tarisznyájában. És mindegyik velem akart inni egyet az ijedtségre.
- Az orra nem kifejezetten repülőmérnöki. Elvigyorodott, és ökölbe szorított jobbjával bal tenyerébe ütött.
- Ifjabb koromban bokszoltam. És nem is rosszul. Ért valamit a verekedéshez?
- Valamelyest. Néha kijárok megnézni a iiehéz fiúkat.
- Valaha azt hittem, nagy karriert futok be. Aztán másként alakultak a dolgok. Emlékszik Süket Dowsonra?
- Létrára?
Akkorára kerekedett a szeme, mint egy kávéscsészealj.
- Maga ismerte Létrát? Jézusom, hát a legjobb haverok voltunk! Keblemre, ember!
Megragadott, és magához rántott. Mintha egy medve ölelő karjaiba tévedtem volna. Mivel annyira a bordáihoz préselt, hogy nem kaptam levegőt, kénytelen voltam a válla felett kidugni az orrom. Éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyem a két ezüstszínű alakot, amint éppen kisétáltak a bokrok közül az ösvényre.
Belekapaszkodtam a fülébe, és lehúztam a fejét az enyém mellé.
- Tudja, milyen jó barátom volt nekem a Létra? - ömlengett. -
Olyanok voltunk, mint a testvérek. Mint két... de mi a francot tép-desi maga a fülem, he? Vegye el a kezét, mert...
- Ne mozduljon!
- Hogyhogy ne mozduljak?
- Ha életben akar maradni, dermedjen jégcsappá!
- Maga megőrült!
- Lassan fordítsa oldalra a fejét! Lassan, egészen lassan... Most nézzen az ösvényre! Látja?
De León rémült, értetlen mosollyal az arcán engedelmeskedett. Amikor észrevette az ösvényen súgó-btígó ezüstárnyakat, meg-rándult, mintha a tigris harapott volna a sarkába.
- Mi a fene? Kik ezek?
- Nágák.
- Mi az ördögöt keresnek az ösvényünkön?
- Ez az ő ösvényük. Különben nem tanácsolom, hogy megkérdezze tőlük.
- Eszem ágában sincs. Maga... ismeri őket?
- Van, akit igen, van, akit nem - mondtam kitérőén az ösvényen gyülekező harcosokat figyelve. - Meg ne mozduljon!
- Dehogy mozdulok.
- Talán észrevették magát a levegőben, talán megérezték a füst szagát, talán a tigrist keresik. Előfordul, hogy a macskák betörnek a falvaikba, és...
- A fenébe is, ezek felénk jönnek!
Az ezüstszínű férfiak elindultak felénk az ösvényen. Alacsony, vézna, barna alakok voltak, s ahogy beléptek a fák árnyékába, a hold ezüstfénye íecsorgott róluk. Szemüket az ösvényre szegezve, lándzsájukat és kezdetleges íjaikat előretartva lépkedtek felénk.
- Mint egy Tarzan-filmben - morogta De León, és megtörölgette a homlokát. - Mi lesz, ha felfedeznek bennünket?
Tíz-tizenöt méterre lehettek már csak tőlünk, amikor a legelöl haladó nága felrikkantott. Fehér hajú, ráncos képű, fogatlan fickó volt, ágyéka köré tekert szürke kendője eredetileg egy indiai férfi dhotija lehetett.
A harcosok a föld felé fordították dárdáik hegyét, és az öreg köré gyűltek. Bármennyire is erőltettem a fülem, nem hallottam, miről beszélnek. De León észrevette erőlködésemet, és felém hajolt.
- Maga... érti?
Intettem, hogy fogja be a száját, és tovább hallgatóztam. Egy-két hangosabb szó megütötte ugyan a fülem, de nem tudtam mit kezdeni vele. A burmai nága nyelvet valamikor jól ismertem, ez azonban alighanem jelentősen különbözött tőle. Ki tudja, meddig ta-
14
nácskoztak volna, ha az egyik lándzsás hirtelen fel nem kiált. Kimeresztette a szemét, és kinyújtotta a lándzsáját. Pontosan felénk.
De León falfehér képpel szorította meg a kezem.
- Az első néhányat elintézem. A többi a magáé!
Ökölbe szorítottam a kezem, felfújtam a tüdőm, hogy burmai nága nyelven rájuk kiáltsak, amikor a legény kezéből kiröppent lándzsa egy bokor közepében landolt. Annyi időm maradt csak, hogy leeresszem a kezem, s a támadásra induló De Leont visszarántsam egy másik bokor aljára.
Néhány másodpercig nem hallottunk mást, csak szívünk zakatolását.
Amikor végre odáig merészkedtem, hogy kidugjam a fejem a bokor mögül, a nágák már ismét az ösvény közepén álltak, a köré a legény köré csoportosulva, aki belevágta a lándzsáját a bokor közepébe, s leplezetlen gyűlölettel az arcukon bámulták azt a fekete, széles valamit, ami ott sötétedett a feltartott fegyver csillogó fémhegyén.
Nemcsak engem, hanem De Leont is megdöbbentette a gyűlöletnek és a félelemnek az a keveréke, amely végigömlött a vékony, barna arcokon. Mintha undorító féreg vagy emberölő sárkány feje himbálódzott volna a sárkányölő lándzsa csúcsán.
Pedig csak egy kalap volt; széles karimájú, fekete posztókalap.
Ami ezután történt, bár egyetlen csepp vér sem hullott az ösvényre, véres orgiára emlékeztetett. A lándzsás férfi felkiáltott, s kirántotta a fegyvert a kalapból. Az áldozat mint fekete, sebesült madár lehullott a földre.
A vad, fékevesztett csatakiáltás borotvapengeként szánkázott végig a hátgerincemen. A nágák rávetették magukat a kalapra, s övükből kirántott késeikkel vágták, szabdalták, ahol érték.
Csak akkor hagyták abba, amikor a tigris szinte méterekkel az orrunk előtt mordult fel, fenyegető haraggal a hangjában. A nágák szempillantás alatt abbahagyták a kalap kaszabolását, váltottak néhány gyors szót, aztán fejvesztett sietséggel beugráltak a bokrok közé.
Amikor a gyönyörű, csíkos állat kikocogott az ösvényre, már nem volt ott élő ember.
A tigris lehajolt, megszaglászta a kalapdarabokat, és undorodva elhúzta a száját. Farkával megverte az oldalát, mintha ezzel is jelezne valamit, aztán egyetlen ugrással beleveszett a sűrűbe. Minden bizonnyal a nágák után eredt.
De León kinyitotta a szemét, s megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy üres az ösvény.
15
-El...ment?
- Egyelőre.
- Jézusom, ha belegondolok, hogy reggel még az volt a legnagyobb gondom, nem dugult-e el a gépemben a benzinlefolyó cső!
- Gyerünk! Csak néhány száz méter a folyó. El kell érnünk, mielőtt elénk vágna!
- Nem a nágák után ment?
- Azokat nem tudja elkapni. Ha van esze, ismét bennünket vesz célba.
Loholtunk, ahogy tudtunk. Én ügettem elöl a puskával, mögöttem De León a bozótvágó késsel. Már az orromban éreztem a víz szagát, amikor kísérőm lihegve mellém furakodott.
- És ha... a maga fickója nem lesz a helyén?
- Ott kell lennie. Srí Ánandnál nincs megbízhatóbb ember a földön!
Még néhány lépés, és elértük a folyó partját. A holdsugarakból épített ezüsthíd csúfondárosan nevetett szembe velünk. Srí Ánand és a hajó természetesen nem voltak sehol.
4.
De León lerogyott a sással szegélyezett partra, és úgy láttam, nemcsak az orrán, hanem a fülén át is szedi a levegőt.
- Hol van a maga... megbízható embere?
Szemem fölé ernyőztem a tenyerem, és megpróbáltam megtalálni Srí Ánandot. A vízen gyanús fodrok futkároztak parttól partig: nagy volt a valószínűsége, hogy alattuk krokodilok lesnek könnyen elejthető prédára.
- Talán a túlparton, a nádasban - mondtam bizonytalanul.
- Igen? Miért nem itt?
- Srí Ánand utálja a rovarokat.
- Hát, ha tudni akarja, én sem rajongok értük. Sóhajtottam, és beledugtam az ujjam a vízbe.
- Kellemesen langyos. Nincs kedve úszni egyet?
Mintha csak hallotta volna, miről beszélgetünk, egy vízgyűrű közepéből szépnek egyáltalán nem mondható, reménykedő krokodilfej bukkant elő. De León megborzongott, és behunyta a szemét.
- Mégiscsak a fán kellett volna maradnom!
Szemügyre vettem a szomszédos partot, és éppen azon törtem a fejem, hogyan tudnám úgy értesíteni Srí Ánandot, hogy a tigris és a
16
nágák ne szerezzenek tudomást róla, amikor hirtelen szétnyíltak a nádszálak, és lassan, méltóságteljesen dagadozó vitorlával kibukkant a hajó a nádfal mögül. Tompa, sok ütközést megélt orra néhány pillanatig tanácstalanul kacsázott, végül felénk fordult. Vitorláiba bele-belekapott a fák magasából lehulló szél, nagyobb sebességre ösztökélve a teknőt. De León elkomorult, és döbbent tekintettel nézett rám.
- Mi ez?
- Mi lenne? Srí Ánand hajója.
- Ez? Életemben nem láttam még ilyen szörnyeteget.
- Srí Ánand maga építette.
- Mi a neve?
-  Rózsaszínű Párduc.
- Jézusom! És hol van a pasas?
- Talán a kabinjában. Lehet, hogy észre sem vette, amikor a szél elsodorta a hajót.
Rózsaszínű Párduc kóválygása a víz közepén némiképpen a részeg ember kétségbeesett útkeresésére emlékeztetett. Bár tudomásom szerint Srí Ánand mint hithű hindu nem szokott alkoholt fogyasztani, nem voltam biztos benne, ezúttal nem szegte-e meg a törvényeket. A teknő mindenesetre leblokkolt, tőlünk úgy húszméternyire, és nem mozdult többé. Talán fatönkre futott az orra, vagy a sűrűn összefonódó vízinövények állták ideig-óráig az útját.
- El kellene kapnunk! - mondta reménykedve De León. - Akkor megmenekültünk.
- Helyes - mondtam. - Kapja el!
- Én? Hiszen nem is tudok úszni.
A lapos orrú repülő együttérző mosollyal figyelte, hogy lerúgom a cipőm, levetem a nadrágom, az ingem, s lerakom egy csomóban a sáslevelek közé.
- Ide figyeljen! -"mondtam. - Vár magára is egy vidám feladat.
- Csakugyan? - kérdezte riadtan. - Micsoda?
- Menjen lefelé vagy ötvenlépésnyire, és taposson bele a vízbe.
- Megőrült?
- Ellenkezőleg. A környék valamennyi krokodilja maga után veti magát.
- Hát éppen ez az! Bolond lennék...
- Márpedig meg kell tennie! Különben elúszik a hajó. De León akkorát sóhajtott, hogy kisebb széllökésnek tűnt. -És ha?...
- Nem kell félnie! A krokodil nem szeret messzire elbóklászni a
17
folyótól. Különben is, ahogy észreveszik, hogy én is a vizben vagyok, megoszlik a figyelmük.
Megcsóválta a fejét, de azért csak feljebb ballagott vagy harminc-negyven lépésnyire.
-Itt jó lesz?
- Remek. Indulás!
Beletoccsant a vízbe, és tapiskolni kezdett benne, mint a kacska kezű mosónő.
- Jól csinálom?
- Taposson szaporábban!
Lehet, hogy a krokodilok közben aludni tértek, mert csak az az egyetlen, kóbor példány igyekezett feléje, amelyik már megérkezésünk óta figyelt bennünket.
- Vigyázzon, látogatót kap!
- Látom, az ördög vigye el! Menjen már!
Mély lélegzetet véve beleereszkedtem a vízbe. Nem töltött el ugyan kitörő örömmel a gondolat, hogy egy még nálam is ravaszabb aligátor talán éppen erre a pillanatra vár, vagy egy megtermett óriáskígyó szúrt ki magának, de már nem volt visszaút. Egyelőre rá sem mertem gondolni, mi minden történhetett Sri Ánanddal.
Néhány gyors karcsapás után elértem a hajót. Elkaptam a peremét, és megpróbáltam felhúzni magam a fedélzetre. A hajó ringott, hullámzott, és éppen abban a pillanatban indult ismét vándorútra, amikor visszatoccsantam a vízbe.
- Hé! - hallottam De León hangját. - Fent van? Igyekezzen, mert a dög visszafordult!
Ahogy kimondta, már észre is vettem a közeledő hullámkarikát. A közepében figyelő merev, hideg szemekben mintha izgató vágy égettvolna. Éppen rád van szükségünk! -üzenték a szemek. -Csak maradj ott, ahol vagy!
Természetesen eszemben sem volt a vízben maradni: ismét megpróbáltam felhúzni magam a fedélzetre. A hajó teste megrán-dult, mintha valami az oldalához ütődött volna.
-Hé! Jól van?!
Nem volt sem erőm, sem időm, hogy válaszoljak. A vizes perem újra kicsúszott az ujjaim alól, s hangos csobbanással visszahullot-tam a vízbe. A hullámkarika ekkor már csak néhány méternyire volt tőlem, közepén a merev, gonosz szemekkel. Bár megfordult a fejemben, hogy feladom a tervem, és megpróbálom elérni a partot, be kellett látnom, ez az út aligha járható. Ha nem tudok felmásznia hajóra, nem lesz mire felhúzni a parton a cipőmet.
Maradék erőmmel elkaptam a peremet, felvetettem magam a
18
levegőbe, s én lepődtem meg a legjobban, amikor a fedélzeten találtam magam. Gúnyos fintort vágva a közeledő, rücskös szörnyeteg felé, megpróbáltam felállni. A hajó dülöngélt, ingadozott alattam; az orrvitorla ide-oda csapódott, komolyan veszélyeztetve testi épségemet.
Hosszú percekbe került, amíg rendbe szedtem a fedélzetet. Rögzítettem a kormányaidat, belebegtettem a fővitorlát, s engedtem, hogy a szél és az erősödő hullámzás a parthoz sodorják a hajót.
De León fázósan ugrándozott a nádszálak között.
- Hé, Lawrence, maga szerint biztos, hogy ez egy hajó?!
- Miért, mit gondol, micsoda?
- Engem inkább úszó koporsóra emlékeztet. Amennyire lehetett, megközelítettem a partot.
- Próbáljon belém kapaszkodni!
Villámgyorsan elkapta a karom, és olyan erővel húzott lefelé, hogy majd belezuhantam a vízbe.
Sziszegtem, nyögtem, erőlködtem, egészen addig, amíg csak fel nem tornázta magát a fedélzetre. Ott aztán elterült, mint egy béka: lihegett, szörtyögött, mintha kiütötték volna.
Gondoltam, megvárom, amíg magához tér.
Pedig az lett volna a legjobb, ha fel sem szedem, hanem hagyom, hogy a tigris egye meg vacsorára.
5.
Kezembe vettem a kormányrudat, és éppen azon voltam, hogy kieresszem a rögzítést, amikor De León sóhajtozva feltérdelt.
- Hol van Sri Ánand?
- Sri Ánandnak errefelé mindenki az ismerőse. Valószínűleg meglátogatta a barátait. Arra számított, hogy csak reggelre térek vissza.
- Biztos benne, hogy nincs a hajón?
Már ekkor gyanút kellett volna fognom. Csakhogy a meghiúsult rovarfogás annyira megfeküdte a lelkem, hogy nem tudtam figyelni hangjának minden álnok rezdülésére.
- Ha itt lenne, már jelentkezett volna. Sri Ánandnak olyan éber az álma, mint...
Hasonlatot kerestem, de csak egy stukkercsövet találtam. Az is éppen rám szegezodött; olyannyira, hogyha nagyon akartam, éppen a cső lyukába nézhettem.
19
- Akkor jó - mondta elégedetten. - Páagyon jó. Menjen csak egy kicsit hátrébb, mondjuk, oda a teknő végébe!
- Mi a csodát akar tőlem?! Hiszen...
- Menjen már, hallja?! Ne kelljen még egyszer mondanom! Nem kellett. Eleresztettem a kormányt, és odavánszorogtam,
ahova mutatta. Rám emelte a stukkeft, nagyjából a homlokomra célozva vele.
- Felteszem a kérdést. Hajlandó elfuvarozni a Brahmaputrá-hoz?
Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy, legalábbis a kezdet kezdetén, jobb engedni a brutális erőszaknak. Ez pedig annak látszott, mégpedig a javából.
- Nem szívesen - mondtam.
Felrántotta a vállát, és gurgulázva felnevetett.
- Hahaha! Kit érdekel, hogy szívesen vagy nem szívesen? Két napon belül Calcuttában kell lennem.
- Maga megőrült!
- Persze, csak nem most. Hanem akkor, amikor elkezdtem röpködni ezekkel a könnyűszerkezetű anyaszomorítókkal. Tehát?
- Jó - adtam meg magam. - Legyen Calcutta. Szempillantás alatt leolvadt a fenyegetés az arcáról.
- Látja, ezt már szeretem. Gyűlölöm az erőszakot. De azért el kell mondanom magának valamit. Ha utazásunk alatt megpróbál átverni, mondjuk úgy, hogy nem jó irányba tereli a bárkát, hamburgert csinálok magából. Sajnálni fogom, a szívem szakad belé, de laposra verem.
- Megértettem - mondtam. - Majd óvakodni fogok tőle, hogy felingereljem.
- Remek. Tudtam, hogy kitűnően meg fogjuk érteni egymást. Akár indulhatunk is.
- És SríÁnand? Őt nem hagyhatom itt!
- De még mennyire itt hagyhatja! És itt is fogja hagyni. Nem maga mondta, hogy errefelé mindenki az ismerőse? Itt az alkalom, hogy végiglátogassa a rokonait. Calcuttából majd visszajöhet érte.
Gondterhelten felnéztem a csapkodó vitorlára, aztán felvontam avállam.
- Nem bánom. Bár SríÁnand nélkül... Legalább ért a hajóhoz?
- Dehogy értek! Eddig csak vízibuszon és kompon ültem. Majd maga megmondja, mit csináljak. Lassan és érthetően, világos?
- Rendben van - mondtam, és megvakartam a fejem. - Akkor álljon oda, hajósinas!
-Hová?
20
Mutattam, hogy hová. -Miért?
Fogtam a kötelet, amit a kezemben tartottam, és dühösen a fedélzethez csaptam.
- Ha minden egyes alkalommal kiselőadást kell tartanom magának, hogy mit miért, a keserű életben nem jutunk három mérföldnél messzebbre. Képzelje el, ez az úszó koporsó itt egy könnyűszerkezetű csodagép. Maga a pilótája, én pedig... akárki. Mit csinálna, ha minden egyes mozdulatánál megkérdezném, hogy mit miért?
- Kivágnám a Himalája felett.
- Akkor álljon oda!
Engedelmesen a mutatott helyre ballagott.
Én pedig kieresztettem a kötelet, megpörgettem a vitorlát, amelynek vízszintes rúdja úgy vágta homlokon, hogy hangos ordí-tással belebukfencezett a vízbe.
Elégedetten elkaptam a kormányt, és ismét rögzítettem.
6.
Ha nem vagyok ostobaságig érzelgős, a sorsára hagyom. így azonban, áthajolva a perem felett, megpróbáltam felfedezni az ezüstösen csillogó vízben. És fel is fedeztem. Rezignált csapkodás-sal a part felé tartott, miközben a hullámkarika, közepén a krokodilfejjel, ismét felbukkant a part menti nádasban, és rövid habozás után elindult a folyó belseje felé. De León mit sem vett észre a fenyegető veszélyből: legfőbb gondja az volt, hogy sértetlenül ki-evickéljen a partra. Egészen furcsa stílusban úszott; ha kidolgozza, vadonatúj úszásnemmel lephette volna meg a világot.
A hullámkarika eközben irányt változtatott: igyekezett elvágni a menekülő útját. Nem kellett nagy jóstehetség hozzá, hogy észrevegyem: még a vízben találkozni fognak egymással.
- Vigyázzon, ember, megy a krokodil! Nézzen már jobbra, afe-ne vigye el magát! Jobbra! Forduljon meg és jöjjön vissza!
Semmit sem kívántam kevésbé, mint hogy visszajöjjön, mégsem láttam más megoldást. Ha a part felé tart, felfalja a hüllő.
Kis híja volt, hogy nem vetettem utána magam. Akárhogy is, de felelősséget éreztem érte, hiszen én löktem a vízbe. Ráadásul semmit nem követett el ellenem, csak megpróbált nyomós érvekkel rábírni, hogy vigyem ki a Brahmaputrára. Ezért viszont még nem érdemel halált.
De León ügyet sem vetett rám. Mintha nem hallotta volna a
21
figyelmeztetésemet, vagy ellenkezőleg, szántszándékkal akarta volna feláldozni magát, egyenesen a part felé tartott.
Remegő kézzel bogoztam ki a csomót, és megpróbáltam helyes irányba terelni a bárkát. A hajó lomhán megmoccant, aztán le-cövekelt. Éreztem, hogy a sekély vízben dúsan tenyésző növények fogják vissza.
Haláísápadt arccal vártam, hogy felhangozzék a szerencsétlen pilóta halálsikolya, de nem hangzott fel. Hallatszott ugyan némi csobogás a part felől, de a hold éppen abban a pillanatban bukott le a folyó fölé hajló fák csúcsa mögé, amikor egy fekete, hosszúkás test kimászott a partra.
Lomha, elégedett mozgásából inkább a krokodilra, mint De Leonra következtettem.
A szél eközben tovább erősödött: egyre több hullámkarika úszott a víz felszínén, mintha valamennyi környékbeli krokodil a hajó közelében adott volna randevút egymásnak. Sóhajtottam, és elhatároztam, hogy mindenképpen megvárom a reggelt. Hátha addigra Sri Ánand is előkerül, és együttes erővel megpróbáljuk kideríteni, mi történt a repülővel. Bár, őszintén szólva, nemigen voltak kétségeim afelől, hogy a krokodil gyomrában végezte.
Újra rögzítettem a kormányt, miközben a hold ismét kibukkant a lombok közül. Egészen kellemesen éreztem volna magam, ha nem nyomasztja a lelkem De León sorsa. Uramisten! Mit nem adnék érte, ha élve láthatnám viszont.
Nem is gondoltam, hogy milyen gyorsan beteljesül a kívánságom. Alig hogy sóhajom felszállt a fák fölé, kemény, hideg tárgy nyomakodott a bordáim közéj amelyről még álmomban is azonnal kitaláltam volna, hogy puskacső.
Méghozzá saját, parton hagyott puskám csöve.
Hátrafordítottam a fejem.
De León állt a hátam mögött, puskámmal a kezében, vérfagyasztó vigyorral a száján.
7.
Bár meg kellett volna rémülnöm tőle, én mégis megkönnyebbültem. Történjék bármi is, legalább nem kell azzal a kínos érzéssel morzsolgatnom hátralévő napjaimat, hogy egy ártatlan ember halála szárad a lelkemen.
- Örülök, hogy újra látom - mondtam. - Nem is gondolja, mennyire.
22
- Dehogynem - biccentett. - El tudom képzelni. Készségesen az árboc felé mutattam.
- Akár indulhatunk is a Brahmaputrára.
Szó nélkül oldalra fordította a fejét. Akkora búb nőtt a koponyájára, mint egy csecsemő feje.
- Ide figyeljen! - mondtam komoly képpel. - Nem is sejti, mennyire csúszik ez a rohadt kötél. Remélem, hallotta, hogy maga után kiabáltam?
Felelet helyett golyót lökött a fegyver csövébe.
- Szóval a Brahmaputrára akar menni?
- Elviszem magát, ha annyira akarja.
- Maga nem visz el engem sehova! Maga belökött a vízbe, hogy az a rohadt dög felfaljon. Maga egy utolsó gyilkos!
- Álljonmegamenet,hé! -emeltem fel felháborodva az ujjam. -Kié a hajó? A magáé vagy az enyém? Ki kényszerített fegyverrel, hogy kutatóutamat megszakítva vigyem ki a Brahmaputrára? Úgy védekezek, ahogy tudok!
- Én is.
- Mi az, hogy maga is?
- Szépen odamegy a hajó pereméhez, és fejest ugrik a vízbe.
- Maga megbolondult!
Rám emelte a fegyvert, miközben ismét megjelent a vérszomjas kifejezés az arcán.
- Figyeljen ide, jóember! Ne tévessze meg, hogy repülőmérnök vagyok. Tizennyolc éves koromban egy kemény banda tagja voltam Harlemben. Szép, csendes délutánokon kipakoltunk néhány bankot. Előfordult, hogy ki kellett nyírnunk azokat, akik éppen a bankban tartózkodtak. És éi| gondolkodás nélkül kinyírtam őket. Világos? Nekem annyi megölni valakit, mint egy szúnyogot agyoncsapni a karomon. Tehát, utoljára kérdem. Ugrik, vagy lőjek?
- És a korokodil?
- A maga dolga. Magát sem izgatta, hogy mi történik velem. Na, gyerünk!
Mit tehettem volna, ugrottam. Aztán megveszekedett tempóban igyekeztem a part felé. Közben sebesen forgattam a fejem jobbrabalra, nem tűnik-e fel valahol a hullámgyűrű.
Amikor szilárd talajt éreztem a talpam alatt, belekapaszkodtam a nádszálakba, és a partra vonszoltam magam. Éppen abban a pillanatban, ahogy leroskadtam a fűre, újra meghallottam a tigris ingerült, fenyegető ordítását.
Megszorítottam a pisztolyomat, és azon töprengtem, vajon elegendő lesz-e egy támadó nagymacska ellen.
23
8.
A /?özsaszí«MPűrdMceközbenúgyforgolódottafolyó közepén, mint a férges birka. Ha nem lett volna a tigris a hátam mögött, direkt élveztem volna az előadást. így azonban inkább azon kellett törni a fejem, hogyan tudnám élve megúszni az éjszakát.
Tudtam, hogy a tigrissel nincs mit kezdenem. A 38-as Smith and Wesson nagyon jó fegyver - ha nem a csíkos macska ellen használják. Ahhoz, hogy ártalmatlanná tegyem vele, legalább akkora szerencse kell, mint az epsomi derbin a hármas befutóhoz.
Másrészt viszont ott van a kergén forgolódó hajó. Egyszerűbb zsákmánynak tűnik, mint a tigris... Ha azonban azt nézzük, hogy köztem és a hajó között nemcsak a folyó az akadály, hanem egy feltehetően bosszúszomjas, rejtőzködő krokodil is, már másképpen néznek ki a dolgok. Csak tudnám, hogy mi az ördögöt csináljak?
Éppen azon töprengtem, hogy hasonló esetben vajon mit tenne Radzs Kumár Szingh, amikor rémültnek tűnő kiáltás hasított a kerregő, kurrogó, morgó és kotkodácsoló éjszakába.
- Hé! Lawrence! Ott van még?!
A földhöz lapultam, és óvakodtam válaszolni. A fenébe is, csak nem akar búcsúzóul belém lőni...
- Hé! Feleljen már, ember!
Remegett a hangja a félelemtől. Felemeltem a fejem, és a Rózsaszínű Párducfelé bámultam. Csak nem mászott fel a krokodil a fedélzetre?
- Mi van?
- Hála istennek, hogy ott van! Jól van? Nem sebesült meg? Egyszerűen nem értettem a dolgot, Y^alamitől megrémült, az
kétségtelen. Csak nem attól, hogy rájött, nem tudja irányítani a bárkát?
- Várjon! Kimegyek magáért.
Egészen tisztességes módon kanyarodott oda a parthoz. Aztán elkapta kinyújtott karom, és felhúzott magához a fedélzetre. Csak amikor már ismét odafent voltam, vettem észre, hogy izzad a keze, s egész testéről ömlik a veríték. Szemem a puskámat kutatta: oda volt támasztva az árbochoz, s láthatóan esze ágában sem volt, hogy felvegye.
Annál inkább nekem. Odaugrottam hozzá, és a kezembe kaptam. Villámgyorsan ellenőriztem, hogy a csőben van-e még a golyó. Ott volt.
Mintegy mellékesen ráfogtam a fegyvert.
- Halljam! Mi a helyzet?
Legnagyobb meglepetésemre könyörögve felém nyújtotta a kezét.
24
- Én nem akarok belekeveredni semmibe! Nekem semmi közöm a nágákhoz, sem ehhez a rohadék erdőhöz. Én csak Calcuttába szeretnék eljutni.
Gyors mozdulattal agyoncsaptam egy arcomra telepedő szúnyogot.
- Ezt értem. Azt azonban nem, hogy mitől rémült meg.
- Ide figyeljen... Maga azt mondta, hogy jó barátja az a Sri Ánand, igaz?
- Igaz, de...
- Ugye, nem tudná megölni a barátját?
- Magának elment az esze! Mi az ördögről beszél?! -Kérem... menjen le a kajütbe!
Éreztem, hogy hideg borzongás fut végig a hátgerincemen. Mint mindig, amikor megérzem, hogy halott van a közelemben. Ráadásul olyasvalaki holtteste, aki végelgyengülésben múlt ki az árnyékvilágból.
Megrázkódtam, és a kezébe nyomtam a puskát.
- Maradjon a fedélzeten! Ha bárkit lát, kiáltson... Ha megtámadják, húzza meg a ravaszt!
Ledobogtam a kajüthöz vezető lépcsőn, ahogy De León is tehette percekkel ezelőtt.
Aztán alighanem ugyanazt pillantottam meg, amit ő. Egy hasán fekvő emberi testet, közvetlenül a lépcsőfeljáró alatt.
- Hé! - suttogtam. - Rosszul vagy? Ébredj, Sri Ánand!
A fekete test azonban meg sem moccant. Éreztem, hogy szédülés kerülget, s a hajó enyhe ringása csak fokozta rosszullétemet. Mintha lassú, de egyre gyorsuló ütemben forgott volna körülöttem a világ.
Hogy véget vessek a forgásnak, letérdeltem a test mellé, alányúltam és megfordítottam.
A férfi, aki üveges szemekkel szembenézett velem, nem Srí Ánand volt.
Szerencsére.
Mert az ismeretlen, feltehetően európai férfinak egyik fülétől a másikig felhasították a torkát.
9.
Mivel a verejték egyre szaporábban ömlött rólam, felmentem a fedélzetre. De León puskával a kezében, hamuszürke képpel fogadott.
Megfürdettem az arcom a szélben, aztán nagyot nyögtem.
25
- Hála istennek, nem Sri Ánand! -Akkor ki?
- Ez egy európai férfi.
- Mit beszél? Hiszen a ruhája és a papucsa...
- Akkor is európai.
- Én azonnal rosszul leszek!
- Ahhoz képest, hogy fiatal korában bankrablással kereste a kenyerét, eléggé érzékeny. Mit is mondott, hány szemtanút nyírt ki?
- Jézusom, maga készpénznek vette azt a marhaságot?! Csak azért mondtam, hogy megijesszem. Hiszen még hullát is alig láttam! Csak amikor Moby Dick leesett, és agyonzúzta magát, meg Atlantában egy ejtőernyőst. Hol van Sri Ánand? - kérdezte aztán váratlan fordulattal.
- Fogalmam sincs róla.
- Hogy került ez a szörnyű hulla a fedélzetre?
- Arról még kevésbé.
- Legalább ismerte?
- Nem én!
- Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy errefelé európaiak is laknak.
- Én sem.
- Na de valami magyarázatának csak kell lennie, hogy a maga hajóján ölték meg! Nem lehetséges, hogy a maga barátja...?
-Sri Ánand?
- Feljött a fickó a fedélzetre, iszogattak, összeverekedtek...
- Sri Ánand nem fogyaszt alkoholt.
- Akkor nem iszogattak, csak összeverekedtek.
Mivel nem láttam értelmét a további találgatásnak, intettem, hogy kövessen. Lemásztunk a lépcsőn. Szőke, vékony, az átlagnál magasabb, keskeny arcú férfi volt az áldozat. Bőrszandált és Indiában használatos fehér köpenyt viselt. Rövidre nyírt tüskehaja mutatta, hogy nem a harikrisna szekta tagjai közé tartozott. Egyébként fogalmam sem volt róla, hogy Nágaföld indiai részén élnek-e ha-rikrisnák.
Még egyszer letérdeltem a halott mellé, és legyűrve gyomrom tiltakozását, megvizsgáltam a nyakát. Egyetlen metszéssel vágták el: a vágás egyik fültől a másikig ért. A padlót körös-körül alvadt vér borította.
- Talált valamit? - nyögött fel fulladozva De León.
- Még semmit. Magának sem ismerős a pasas?
- Honnan a csodából lenne az?
- Arra gondoltam, hogy talán ő is repülős, és a könnyűszer-
26                                                               '
kezetű izéjét is elsodorta a vihar. Nem látta valahol Calcutta környékén?
- Biztos lehet benne, hogy nem.
Kezem végigfutott a halott köpenyén, durva, indiai vászonból készült fehérneműjén. Nem volt nála semmiféle papír, amely a személyazonosságát igazolhatta volna.
Mivel úgy feküdt, hogy nehéz volt egyedül az oldalára fordítanom, intettem a pilótának, hogy segítsen. A volt harlemi „bankrabló" keserves sóhajjal guggolt mellém, és úgy csippentette fel a halott köpenye szélét, mint a szemfedőt szokás ünnepélyesebb temetéseken.
Bármennyire is nehezemre esett, kibújtattam a férfi karját a köpenyéből. Vékony, kék erezetű kezei voltak, talán kissé hosszabbak az átlagosnál.
- Le akarja vetkőztetni? - suttogta a meghökkent De León. - Ne haragudjék, de én ezt... nem tudom végigcsinálni.
Felelet helyett egészen a Halott derekáig húztam a köpenyét.
- Jézusom, de hát mit akar tőle?!
Végigfutott a szemem a testén, majd a bal alsó karján állapodott meg. Egészen pontosan azon a háromjegyű számon, amelyet halványkék tintával tetováltak a bőrére. De León észrevette elgondolkodó pillantásomat, mert ő is a tetoválás fölé hajolt.
- Mi ez?
Felemeltem a hulla karját, és úgy tartottam, hogy a holdfény ráessen. De León megszívta az orrát, és összehúzott szemmel bámult a halott bőrére.
- Talán akkor született... -999-ben?
Tanácstalanul hümmögtem. Aztán egyszerre csak világosság gyúlt az agyamban. Mi van akkor, ha a szám nem 999?
- 666!
- Micsoda?
- A szám. Nem 999, hanem 666. Fordítva kell nézni!
- Na és?
- Sosem hallott még erről a számról? Nem én!
- Pedig hallania kellett volna. Úgy tudom, maguknál Amerikában, főleg a Harlemben, nem kevés az ördöghívő.
- Ör...dög...hívő?
- Sosem hallott még az ördögimádókról?
Rémülten pislantott a halottra, és hátrahúzódott, egészen a kajüt faláig.
27
- Hallani hallottam, de nem ismertem senkit közülük. Különben is egészen kicsi voltam, amikor elköltöztünk a Harlemből.
- Na és a bandája?
- Hagyja már azt a marhaságot! Inkább azt mondja meg, mit jelent ez a 999... akarom mondani, 666?
- Az ördög száma!
- A fenébe is... Egyszerre kivert a hideg veríték... Maga nem ideges?
- Akkor voltam az, amikor arra kényszerített, hogy ugorjak fejest a vízbe. Szóval, a 666 a sátán kedvenc száma. Hogy miért éppen ennyi, majd máskor elmagyarázom. Nyúljon a teste alá.
- Muszáj?
Úgy néztem rá, hogy nem kérdezett többet. Nyögve felemelte a férfit, és az oldalára fordította.
- Vigyázzon, hogy a holdfény az oldalára essék!
Szemem sarkából láttam, hogy már nem bírja sokáig. Nincs messze a pillanat, amikor hozzám vágja a hullát, és felrohan a fedélzetre. Azt hiszem, százszor elátkozta már a percet, amikor visz-szajött a Rózsaszínű Párduc fedélzetére.
Egyszerre pillantottuk meg a halott bőrén a feliratot. De León felszisszent, és ha el nem kapom a köpenyét, visszaejti a holttestet a kajütpadlóra.
- Fogja, ha mondom!
Úgy remegett a keze, hogy a hulla is remegni kezdett tőle. Mintha gonosz tibeti démon, a rolang szállta volna meg.
-Ázott... ott?
A halott dereka táján egy név kéklett; ugyanolyan halvány festékkel tetoválva, mint a szám. Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy el tudjam olvasni.
-Mi... az?
- Asmodeus. -Az mi?
- Az egyik főördög neve.
- Hogyhogy az egyiké? Hány van belőlük?
- Jó néhány. Ha kívánja, valamelyik nap előadást tartok magának az ördögök fajtáiról, parancsnokaikról, Luciferről...
De León összerázkódott, és a kajüt falához támasztotta a homlokát.
- Na, ebből elegem volt! Semmi közöm a hullájához, az ördögökhöz még kevésbé. Ha valakihez közöm van a ttílvilágiak közül, hát akkor inkább az angyalok azok. Ők röpdösnek a felhők között, akárcsak én. Bár tudja mit? Velük sem óhajtok szóba elegyedni. És
28
többé magával sem. Menjen a bárkájával, a hülye, elveszett haverjával, a nágáival és a tigrisével a fenébe! Elveszem a puskáját, és eltűnök a balfenéken. Ne féljen, cserkészkoromban megtanultam a túlélés tíz alapszabályát. Numero öt: Ha folyót vagy patakot találsz az őserdőben, kövesd a folyás irányát; a patak előbb-utóbb beletorkollik egy nagyobb folyóba; a folyó egy még nagyobbá, a még nagyobb a tengerbe. Mit gondol, hány kilométer innen a tenger?
- Körülbelül kétezer. De lehet, hogy kicsivel több.
Ez láthatóan elkedvetlenítette. De nem annyira, hogy ne baktasson fel a fedélzetre, és ne kapja vállára a puskámat. Amikor néhány perccel később felmentem utána, úgy állt az árbocnál a partot fürkészve, mint Sólyomszem a préri közepén.
- Ki akarok szállni!
- Hm! Jól meggondolta?
- Naná hogy meggondoltam! Lőni is tudok, ha kell. Egyszer a céllövöldében háromszor egymás után beletraf áltam a tízes közepébe, és nyertem a barátnőmnek egy pandamackót. A tigris pedig jóval nagyobb, mint a céltábla. Semmi kedvem hozzá, hogy a rendőrség kellemetlen kérdéseket tegyen fel nekem. Én nem tudok semmiről!
- A rendőrségtől egyelőre nem kell tartania - mondtam, és ellenőriztem a golyókat a revolveremben. - A legelső őrs is legalább ezer kilométerre van innét.
- Márpedig én elmegyek. Majd Calcuttában leadom a puskáját! Kormányozza a bárkát a parthoz!
Mit tehettem volna, engedelmeskedtem. Közben persze azon törtem a fejem, hogyan tudnám visszatartani. Hogy mondjam el neki, hogy világosan felfogja: kész öngyilkosság, amire készül!
- Jó! Ittálljonmeg! -vezényelte, amikor súroltuk a nádast.-Sok szerencsét! És vigyázzon a hullájára. Ha nem látnám többé, mindig szerétettel gondolok magára... És a puskája...
Ebben a szempillantásban olyan kétségbeesett, gurgulázó, fájdalmas sikoly verte fel a partot szegélyező bokrokat, hogy a szó szoros értelmében megfagyott a vér az ereinkben.
Pedig már hallottam ezt a hangot. Nem is egyszer életemben.
így csak az tud sikoltani, akinek elmetszették a torkát.
10.
De León leeresztette a puskát, és döbbenten meredt
- Mi volt ez?
-Csend!
29
Hiába hallgatóztunk, a sikoly nem ismétlődött meg. -Anágák?
- Nem tudom.
- Az istenit neki, hát mit tud maga?! Itt él az erdőben, és nem tud semmit?!
- Hallgasson már, az ég szerelmére! Nem tudná legalább néhány másodpercre befogni a száját?
Sértődötten elhallgatott, én pedig megpróbáltam olvasni az erdő éjszakai neszeiből. A madarak riadtan hallgattak a fákon; csak egy-egy fióka izgatott pittyegése hallatszott.
-Hé!
De León oldalba taszított, és puskám csövét a holdfénybe mártotta.
- Látja? A jó istenit, ez errefelé jön!
Hiába méregettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán egyszerre csak megpillantottam a fekete valamit, amint kibújt a nádszálak közül, és a hullámok hátán felénk vitorlázott.
A hajdani ökölvívó felhördült, és ráfogta a fegyvert.
- Én belelövök! Nesze, te rohadék!
Szerencsére még idejében el tudtam kapni a karját. A többi már nehezebben ment. Akkora erő volt benne, mint két elefántban. Annyi bizonyos, ha én vagyok a könnyűszerkezetű repülősök főnöke, ekkora bivalyt a közelébe sem engedek a törékeny gépeknek. De León a lábamra lépett, és felütötte az állam. Úgy éreztem, mintha egy mozdony zuhant volna rám valamennyi dugattyújával együtt. Fejem óriásit koppant a padlón. Gyorsan behunytam a szemem, hogy azt higgye, elveszítettem az eszméletem. Szerencsére esés közben magammal sodortam a puskát, így aztán le kellett hajolnia, hogy felemelje.
Ekkor találkozott az álla az öklömmel. Tudtam, csak egyet üthetek. A másikra már nem lesz időm.
Felkaptam a puskám, és a közeledő feketeségre szegeztem. Aztán nyomban le is engedtem. Ami felénk úszott, nem volt emberi test, de krokodil vagy tigris sem. Kerek volt, mint a malomkerék, ugyanakkor kecsesen ringatózott, mint egy játékhajó.
Óvatos pillantást vetettem a szundikáló De Leonra, letettem a puskát a fedélzetre, belekapaszkodtam egy árván lógó kötélbe, s szabad kezemmel megkíséreltem elkapni a fekete haj ócska szélét. Először kicsúszott a kezemből, másodszor azonban sikerült elmarkolnom "a peremét.
Puha volt, mintha finom mohából készítették volna.
Anélkül hogy megpróbáltam volna kiemelni a vízből, óvatosan
30
körbeforgattam. Megvizsgáltam mindenoldalról, aztán megráztam a fejem, és értetlenül felsóhajtottam.
A fekete valami egy kalap volt: széles karimájú posztókalap. Annak a kalapnak a testvére, amelyet nem is olyan régen a nágák kaszaboltak darabokra.
Óvatosan beledugtam a kezem a belsejébe, és azon imádkoztam, lehetőleg ne egy kobra lapuljon a kellemes fészekben.
Tapogató ujjaim ragacsos, kellemetlen anyagba süppedtek, amely éppen akkor kezdett megalvadni. Eleresztettem a kalap karimáját, és megszagoltam a kezem.
Ahogy orrom megtelt a kiömlött emberi vér semmihez nem hasonlítható szagával, biztos voltam benne, hogy nem tévedtem, amikor halálsikolynak véltem a percekkel ezelőtt elhangzott kiáltást.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy valakit megöltek a dzsungelben.
Valakit, akinek a kalapját most itt tartom a kezemben.
Óvatosan, nehogy a vér kiloccsanjon belőle, felemeltem a fedélzetre. De León éppen akkor nyitogatta a szemét. Nyilván fogalma sem volt róla, mitől Került a padlóra, mert barátságosan rám mosolygott, mintha csak hosszú, kellemes álomból ébredt volna.
- Mi újság? Mit talált, Lawrence?
Kiemeltem a vízből a kalapot, és letettem a fedélzetre.
- Ajándékot.
- Mi ez? Egy kalap? És hogy érti azt, hogy ajándék? Ember, magának van kedve ebben a rohadt éjszakában is tréfálkozni?
Ezúttal komorabban csengett a hangom, mint szerettem volna.
- Mi sem áll távolabb tőlem, mint a tréfa! Odakint valakik tudják, hogy itt vagyunk a hajón, és... figyelmeztetni akarnak valamire.
-Te jó ég! Mire?
- Például arra, hogy ne hagyjuk el a bárkát.
- Egy kalappal?
- Nézze csak meg, mi van benne!
Gyankodva a fejfedőhöz oldalazott, és óvatosan belepislantott.
- Mi... ez?
Leültem a deszkákra, és a dzsungelra meresztettem a szemem.
- Vér, Mr. De León - mondtam komoran. - Méghozzá emberi vér. Hallotta az üvöltést? Nos hát, valakit megöltek a fák között. És az ő vére van a kalapban.
De León remegő kézzel az árbocba kapaszkodott.
- Ébresszen fel, Mr. Lawrence! Én fel akarok ébredni! Nekem holnap át kell repülnöm Indiát. Fel akarok ébredni!
Ekkor hangzott fel a második halálsikoly.
31
11.
A könnyűszerkezetű hajdani bokszoló fűiére tapasztotta a tenyerét.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, én ezt nem bírom hallgatni! Induljunk el azonnal! Menjünk innen a fenébe!
- Meg kell várnunk Sri Ánandot!
- De hátha már nem is él!
- A bárka Sri Ánandé. Nem futamodhatok meg anélkül, hogy meg ne győződjek róla, mi történt vele.
- Maga megőrült! - förmedt rám. - Csak nem akar kimenni arra az elátkozott partra?!
- Egyelőre nem. Megvárom a reggelt. Holnap megpróbálok Sri Ánand nyomára bukkanni. Persze, az is lehetséges, hogy hajnalhasadtával magától is visszatér.
Tenyerébe hajtotta a homlokát, és hallgatott. Nem akartam zavarni, inkább a partot fürkésztem. Az erdő most is hallgatott, mintha belesüppedt volna a rémületbe.
Aztán ismét felhangzott a gurgulázó, keserű sikoltás. A nádszálak között egy sötét emberi alak bukkant fel; szinte eszét veszítve menekült a folyó felé. Időről időre hátranézett, mintha üldözőjét keresné, miközben hátára csúsztatta széles karimájtí, fekete kalapját.
Kezembe kaptam a puskát, és felemelt karral integetni kezdtem neki.
- Erre, ember! Erre! Ugorjon a vízbe!
Nem voltam biztos benne, meghallotta-e. Ahelyett ugyanis, hogy engedelmeskedett volna, megtorpant a parton, karját a hold felé tárta, s lihegve, reszelős hangon felkiáltott:
- Üdv neked, Fény Ura! Köszönöm, hogy megszabadítottál! Üdv neked, Fény! Üdv...
Abban a pillanatban, ahogy egy másik, sötét árnyék hosszú pengéjű bozótvágó késsel a kezében felegyenesedett mögötte, már lőttem is. Mivel nem akartam eltalálni egyikőjüket sem, a lövedék a part előtt, a nádas szélén csapódott a vízbe.
Úgy látszott, még erre sem riadnak fel. Mintha álomban cselekedtek volna. A kalapos nem védekezett. Széttárt karokkal szünet nélkül kiáltozott, mintha megbuggyant volna.
- Üdv neked, Fény! Üdv neked, Fény Ura!
Még egyet lőni már nem volt időm. Az üldöző ugyanis az üldözött mögé ugrott, és belenyomta térdét a gerincébe. Az üldözött le-roskadt. A másik alak ekkor felnevetett, hisztérikus, kárörvendő
32
nevetéssel. Felemelte a bozótvágó kést, és végighúzta az élét a térdelő férfi nyakán. Ekkor ismét felhangzott az a vad, kétségbeesett, gurgulázó sikoly, amelyet már ismertem.
A gyilkos hagyta, hogy áldozata arccal előre bezuhanjon a nádba. Felemelte a bozótvágót, mintha ismét le akarna sújtani vele. A hold szemérmesen elrejtette az arcát egy fekete felhődarab mögé. Mire újra előbukkant, a hóhér már nem volt a parton: a halott egyedül, magára hagyva hevert a testére csapódó hullámtajték alatt.
De León csuklott, nyögött, s éppen mondani akart valamit, amikor a vízben heverő hulla mellett rriegrezzentek a nádszálak.
Nem tudom, igazából kit vártam: lehet, hogy a gyilkost, hiszen á hiedelem szerint mindig visszatér bűntette helyszínére; lehet, hogy azt hittem, a tigris vagy a nágák bukkannak fel a nádasban, arra azonban, ami ezután történt, nem számítottam. A megrezzenő és földig hajló nádak közül egy igazi csontváz lépett elő, s kinyújtott mutatóujjával a halottra bökött, mintha szemrehányást akarna tenni neki valamiért.
De León eltakarta a szemét a tenyerével, s csak néhány másodperc múlva vette el előle. Aztán csak pislogott, mint aki nem egészen hiszi, hogy valóság, amit lát.
- Maga is azt látja, amit én látok? - suttogta szaggatott zihálás közepette, bár ajkamra tettem az ujjam, hogy csendre intsem.
- Azt hiszem, igen.
- Pedig már azt gondoltam, kezdek bedilizni.
A halálfej ű férfi igazi csontváz volt: talán csak dekagrammokban lehetett volna mérni a húst, ami csontjaira tapadt. Ez önmagában még nem rettentett volna meg, hiszen aki csak néhány napot is töltött Indiában, megszokhatta a városokban mászkáló élő csontvázak látványát. És annak a tudatát is, hogy ezek az élőhalottak minden bizonnyal jóval tovább fognak élni, mint a kövérek.
A nádasban álló férfi azonban még a városi aszkétákon is túltett. El nem tudtam képzelni, hogy ennyire soványán hogyan képes valaki a helyváltoztatásra.
Az én emberemnek azonban láthatóan nem okozott gondot, hogy izmok nélkül is mozgassa a végtagjait. Leeresztette kinyújtott karját, és a holttest fölé hajolt.
- Ez kannibál! - suttogta felháborodottan De León. - Meglátja, megeszi a pasast!
Ekkor esett a holdfény az arcára. Ahogy ráfolyt a hold ezüstje, majdhogynem felkiáltottam meglepetésemben. A hosszú, lelógó bajusz, a halálfejszerűen beesett arc, a fehér, derékig érő szakáll...
33
- A Fehér Öregember! De León eltátotta a száját.
- Micsoda?
- A Fehér Öregember. Nem hallott még róla?
- Nem tudom, kiről beszél, de hogy nem sportrepülő, arra mérget vehet.
- A Fehér Öregember a belső-ázsiai mitológia klasszikus alakja.
- Jézusom, ember, én azt sem tudom, hol van Belső-Ázsia!
- Ő az erdők istene. Olyasmi, mint a görög mitológiában Pán. Védi az erdő állatait, növényeit és az erdőbe tévedt vándorokat.
De León aggódó pillantást vetett a parton tébláboló ágyékkötős csontvázra, aztán tiltakozva maga elé kapta mindkét kezét.
- Hát engem csak ne védjen meg!...
- Pedig még szüksége lehet a segítségére. Hosszú az út Calcuttáig.
A csontváz hirtelen mozdulattal előredőlt, s egyik lábát rátette a halott testére. Felemelte a fejét, egyenesen a holdra nézett, s mint jobb rémfilmekben a farkasember, felüvöltött.
De León felnyögött, és lecsusszant az árboc tövéhez.
Ebben a szempillantásban vettem észre, hogy néhány száz méternyire a csontváztól, mozogni kezd a nádas.
Rövid habozás után tölcsért csináltam a kezemből, hogy figyelmeztessem - talán a Fehér Öregember iránt érzett nosztalgiám késztetett erre -, de nem volt rá szükség.
A halálfejű férfi felüvöltött, még az eddiginél is szörnyűbb hangon. A dzsungel néma csenddel válaszolt a sikolyra; most1 már a madárfiókák isrémülten lapultak fészkükön. Bár a csontváz torkából kiáradó hangok leplezetlen fenyegetést sugároztak, megérez-tem a mögöttük bujkáló mérhetetlen bánatot és szenvedést. Alltam mozdulatlanul, miközben nem tudtam eldönteni, van-e jogom megzavarni bánatát.
Aztán egyszerre csak megtört a varázs. Ott, ahol korábban a nádas mozgása arról árulkodott, hogy valaki közeledik, hangos kiáltozással felröppent néhány vízimadár. Két gyors kört írtak le magárahagyott fészkük szomszédságában, aztán közvetlenül a víz felett repülve eltűntek a folyó kanyarulata mögött.
A halálfejű a madarak rémült rikácsolására felriadt. Megrázkó-dott, mintha álomból ébredt volna. Megigazította az ágyékkötőjét, aztán egyetlen, gyors ugrással eltűnt a szemem elől.
A halott egyedül maradt a parton.
A hullámok lágyan cirógatták, meg-megemelték, mintha rá
34
akarták volna beszélni, hagyja ott az anyaföldet, amelyet elég sokáig taposott, s adja át magát az őselemnek, a víznek.
S a halott talán hajlott volna a szóra, amikor sötét bőrű, alacsony, lándzsás-nyilas férfiak bukkantak elő a nádasból, és körülvették.
A folyóparti színpad nem maradt sokáig üresen.
Megérkeztek a nágák.
De León csuklott, és ismét eltakarta a szemét.
12.
Az apró termetű, sovány férfiak megszemlélték a halottat. Egyikük, talán ő lehetett a főnök, rábökött egy fiatal, még a többinél is alacsonyabb emberkére, s bár nem hallottam a hangját, biztos voltam benne, hogy megparancsol neki valamit. A legény bólintott, és kelletlen képpel a holttestre nézett.
- Meg fogják enni! - nyögte De León. - Kannibálok!
- Hagyja már az ostobaságait! - förmedtem rá, türelmemet veszítve. - A nágák nem emberevők.
- Akkor mi az ördögöt csinálnak vele?
- Majd meglátja.
A nága legény letérdelt a hulla mellé, óvatosan kihúzta a partra, s gyengéd mozdulattal kezébe vette a férfi fekete, széles karímájú kalapját.
Társai szoros kört vontak köréjük. Az apró termetű legény úgy tartotta feje fölé a kalapot, mint ősei a levágott, aszalásra szánt emberfejet. A többiek ekkor az ég felé nyújtották a karjukat, íjaikat és lándzsáikat, mintha győzelmi ünnepet ülnének. A leghátborzon-gatóbb azonban az volt, hogy eközben egyetlen hangos szót sem ejtettek. Mintha pantomimot mutattak volna be a holdfénynek.
A fickó, aki a kalapot a kezében tartotta, körbe forgott, hogy valamennyien alaposan megszemlélhessék a zsákmányt. Aztán hirtelen megtorpant. Egyik kezét leeresztette, másikkal pedig, mint a dobókorongot szokás, elhajította a fejfedőt.
Három lándzsás nága, aki éppen a forgó-repülő kalap útjában állt, villámgyorsan a földre vetette magát. A széles karimájú, western fazonú fejfedő csak néhány centiméternyire szállt el felettük. Repült vagy öt-hat métert, aztán szárnyaszegetten lehullott a földre.
A nágák, mintha vadászaton lettek volna, összehúzták apró testüket, úgy közeledtek a kalap felé. A dárdák fémhegye megcsillant
35
a holdfényben. A kalap a parton feküdt, tehetetlenül várva, hogy beteljesedjék a sorsa.
De León megtörölgette a homlokát, miközben fujtatott, mint a gőzgép.
- Mit csinálnak ezek... az őrültek?
- Alighanem megölik a kalapot.
- Egy kalapot? Mi...ért?
- Bizonyára okuk van rá.
A nága vadászok,fejük fölé emelték a dárdáikat, és megmerevedtek. Mintha egy bennszülött sportegyesület sportolói élőképet mutattak volna be a nagyérdemű közönség okulására. Bőrük élő ezüstként csillogott a fényben; apró testükön megfeszültek az izmok.
Akkor az egyik férfi felkiáltott. Megrázta a dárdáját, és a hozzá legközelebbi fa törzsébe vágta. A többiek nem ordítottak, csak el-hajították a fegyvereiket. Valamennyien egy-egy fa törzsébe. Aztán ki-ki odament a maga lándzsájához, és letépte róla azokat a díszítő zászlócskákat, amelyek a dárda tulajdonosának személyazonosságát jelezték.
- Ezek megbuggyantak - szögezte le De León. - Haragszanak a fákra?
- Ellenkezőleg - mondtam -, éppen az a helyzet, hogy...
Befejezni már nem tudtam, mert a legény, aki levette a halott hátáról a kalapot, kihúzta övéből bozótvágó kését, és zsákmánya fölé magasodott. A többiek, ki-ki a maga lándzsájánál, arrafelé fordították a fejüket, és visszafojtott lélegzettel várták, mi történik a kalappal.
A kerek, fekete fejfedőnek beteljesedett a végzete. A legény lecsapott rá.
A többiek ezalatt serényen dolgoztak. Mindegyikük kirántotta a fából a lándzsáját, majd kihúzta övéből a kését. Szorosan a fákhoz hajoltak, s éppen ott, ahol a lándzsa hegye belefúródott a kéregbe, belehasítottak a törzsbe. Száraz kéregforgácsok röpködtek a levegőbe, mintha a nágák elhatározták volna, hogy ettől a pillanattól kezdve felhagynak a vadászattal, s életük hátralévő részét az indiai faipar felvirágoztatásának szentelik.
Amikor ki-ki elkészült a saját vágásával, otthagyták a fákat, a kalaphoz mentek, sorban lehajoltak, s mindegyikük felcsippentett egy-egy posztódarabot a földről. Meghajolt a kalapdaraboló legény előtt, visszasietett a fájához, és a posztószeletet a fa törzsén ejtett sebbe dugta.
- Ha más mondaná, nem hinném el! - suttogta De León. - Ezek
36
a fickók őrültek. Szétvagdossák annak a szerencsétlennek a kalapját, aztán... Maga szerint normálisak ezek?
- Azért még azok lehetnek, mert maga nem érti őket.
- Miért, maga érti?
Abban a pillanatban, ahogy az utolsó posztódarab is eltűnt a fa sebében, ismét felhangzott a fájdalmas, embertelen sikoly. Mintha maga az erdő sikoltott volna: a letaposott nádas, a megsértett, megvagdalt fák.
A nágák megdöbbentek. Villámsebesen felkapkodták eldobált fegyvereiket, magukhoz vették a színes, dárdadíszítő ruhadarabkákat, s a dárdákat ismét a fa törzsébe hajították.
Amikor a sikoltás másodszor is felhangzott, összegörnyedve, mintha súlyos terhet cipelnének a hátukon, belevesztek a nádas sűrűjébe.
Csak a hulla maradt a parton - és a sikoly, amely még jó darabig ott bolyongott a fatörzsek között, mielőtt végérvényesen a semmibe veszett volna.
13.
A hold változatlan szorgalommal szórta a fényét, miközben a hajó egyre kényelmetlenebbül fickándozott alattunk. Tudtam, hogy fel kellene szednünk a horgonyt, és egy szélvédettebb öbölben keresni menedéket, de valami azt súgta, ne közelítsem meg túlságosan a partot.
De León felemelkedett a padlóról, és az árbocba kapaszkodott.
Rögzítettem egy elszabadult kötelet, és komor képpel felé fordultam.
- Mikor akar indulni?
Úgy nézett rám, olyan gyermeki ártatlansággal a szemében, mintha fogalma sem lenne róla mire célzok.
- Indulni? Hová?
- Numero öt: ha az ember folyót talál, kövesse a folyás irányát, a folyó beomlik egy még nagyobb folyóba, az pedig egyenesen a tengerbe. Nos?
- Meggondoltam a dolgot. Nem megyek.
- Akkor hogyan tovább?
- Először is, el kell tűnnünk innen! Másodszor pedig, mégiscsak úgy döntöttem, hogy maga visz ki a Brahmaputrára.
Megnyálaztam az ujjam, és feltartottam a levegőbe. Amikor megállapítottam a szél állandó irányát, megcsóváltam a fejem.
37
- Azt hiszem, nem fog menni.
- Dehogyisnem - mondta barátságos mosollyal. - Ne feledje, nálam a puska.
Tényleg nála volt. Míg a nágák megfigyelésével és a rosszindulatú kötél rögzítésével voltam elfoglalva, megkaparintotta.
- Mennyi időnk lehet még reggelig?
- Néhány óra csupán.
- Megvárhatjuk a maga Sri Ánand barátját. Csakhogy nyugodt legyen a lelkiismerete.
Ismét a levegőbe emeltem az ujjam, és megpróbáltam kiszámítani a szél sebességét. Aztán arra gondoltam, hogy aligha indulunk a hajnali sugarakkal együtt a BrahmapUtrához.
Inkább az ellenkező irányba.
14.
De León komoran ült a teknő orrában, és csak akkor húzódott
hátrébb, amikor a felszökő hullámok átcsapdostak a feje felett.
Rám fogta a puskát, mintha bizony én idéztem volna elő a szelet.
- Mi ez? - kérdezte gyanakodva. - Vihar?
- Nem tudom, maguk repülősök minek hívják.
- Gondolja, hogy soká tart?
- Ez Délkelet-Ázsia, ember! - mondtam, és igyekeztem egyenesben tartani a hajót. - Jó lenne, ha lemenne a kajütbe, mielőtt lesodorják a hullámok.
- Hogyisne! Hogy meglógjon! Itt maradok.
Megvontam a vállam, és megpróbáltam megakadályozni, hogy a szél letépje a vitorlákat. Szólhattam volna, hogy segítsen, de ahhoz le kellett volna tennie a puskát. Arra pedig aligha lett volna hajlandó.
Egészen addig kitartott az elhatározása mellett, amíg a vitorlarúd ismét majdnem fejbe vágta, pedig most nem is mesterkedtem vele.
- Na jó - mondta nagyvonalúan, miután a súlyos farúd milliméterekkel suhant el a feje mellett. - Lemegyek. De ne feledkezzék meg róla, hogy én vagyok a kapitány. Ha valami disznóságon törné a fejét...
Jött egy jókora hullám, és belökte a kabinajtón. A következő percben aztán már vissza is tért, ráadásul puska nélkül.
- Én ugyan lent nem maradok - vacogta, egy kötélbe kapaszkodva. - Hiszen ott a hulla!
38
- Hol a puskám?! - förmedtem rá rosszat sejtve. - Hova a fenébe tette?!
Bűntudatos mosollyal a vízre bámult.
- Az a helyzet, hogy... szóval..., nem akartam, hogy maga azt higgye, fenyegetem, ezért... letettem... aztán...
-Beleejtette?
- Bele.
Legszívesebben képen töröltem volna. Csak az akadályozott meg benne, hogy a hullámok egyre vadabbul ostromolták a hajó oldalát.
- Ide figyeljen! - hajoltam a füléhez. - Ha süllyedni kezdünk, ugorjon a vízbe, és igyekezzék kijutni a partra. Vigyázzon a revolverére, még szükségünk lehet rá.
Jó negyedórányi hánykolódás után mintha csökkent volna a vihar ereje. Kibámultam a partra: a fák törzsében még mindig ott meredeztek a nágák dárdái.
De León, csuromvizes képét törölgetve, a lassan szürkülő partra bámult.
- Öt perc, és összeesem. Maga nincs kiborulva?
Egyelőre nem értem rá magammal törődni. Sokkal baljósabb gondolatok foglalkoztattak.
Szemügyre vettem egy, a folyó partjától csak néhány centiméternyire fekvő fatönköt, és az órámra pillantottam. Megvártam, amíg öt percet halad előre a nagymutató, aztán ismét a partra pillantottam. A fatönk ekkor már nem volt sehol.
- Valami baj van? - kérdezte De León. - Olyan furcsa az arca.
- így is lehet mondani.
- Micsoda?
Reszketett a hangja, mintha attól tartott volna, hogy bejelentem: a kalap után mi következünk.
- Nem látott véletlenül a parton egy fatönköt? Összehúzott szemmel, gyanakodva bámult rám.
- Fatönköt? De láttam. Ott, a hulla mellett. Azt hittem, annak a röhadék krokodilnak a feje, és hogy...
- Nézzen csak oda!
Odanézett. Nem látta. Akárcsak én sem.
- Elvitték a nágák?
- Emelkedik a víz.
- A víz? Ezt hogy érti?
Tényleg hülye volt-e, vagy csak annak tettette magát: ilyen rövid idő alatt nem tudtam eldönteni. Bár, őszintén szólva, az előbbire gyanakodtam.
39
- Úgy értem, hogy perceken belül akkora árvíz lesz itt, amekkorához képest az özönvíz csak játék volt a fürdőkádban. A szél visz-szanyomja a vizet a Brahmaputrából. Ezért jobb lenne, ha végleg letenne arról az ostoba ötletéről, hogy elérje a nagy folyót. A Brah-maputra úgyis ide jön maga után.
Olyan ostoba képet vágott, amilyet legutoljára Franciaországban láttam a világhírű kerékpáros körversenyen. Bobby Patrick, a verseny egyik esélyese vágta, amikor a reggeli gyülekezőnél észrevette, hogy az éjszaka folyamán legújabb konstrukciójú szupergépét elcserélték egy háromkerekű biciklire.
- Egy szót sem értek abból, amit mond.
- Hallotta már azt a szót, hogy cunami?
- Nem tudok latinul.
- Ez japánul van, ember! És azt jelenti, hogy szökőár!
- Ó, persze, persze - makogta zavart mosollyal. - De hát az csak tengerparton van! És vulkánkitörés után!
- Rövidesen tapasztalni fogja, hogy a dzsungel közepén is előfordulhat, ráadásul földrengés sem kell hozzá. A Brahmaputrán tomboló viharos szél visszanyomja a mellékfolyók vizét. Megfordul a folyásuk.
- És... mikorra várható... ?
- Már itt is van a nyakunkon! Azért nem látja a fatönköt. Percek alatt negyed métert nőtt a víz szintje.
Elsápadt: csak a szeme fehérje világított.
- Velünk mi lesz?
- Kiszállunk a fák közé. És egészen addig repülünk, amíg darabokra nem törik a bárka alattunk.
- És ha... mondjuk... felbukkan a tigris?
- Kapaszkodjék a farkába! Egyesek szerint a nagymacskák kitűnően úsznak.
Valahonnan messziről, talán az erdő közepéről, tompa zúgás támadt, mintha ezernyi méhraj közeledett volna felénk.
Tudtam, mi következik, ezért nem is voltam különösképpen izgatott. Réges-régen elszalasztottuk azt az időpontot, amikor még elmenekülhettünk volna. Már csak abban reménykedhettem, hogy a fák és a bokrok felfogják a ránk zúduló vízmennyiség óriási erejét, s az áradat némiképpen megszelídülve tör majd ránk.
A lágy, távoli zsongás percről percre erősödött; sípoló-búgó hanggá torzult, mint amikor valaki erősen belefúj egy üres konzervdobozba. A bugást meg-megtörő reccsenések a kettéröppenő óriásfák erőszakos halálát hirdették.
Bár már sokat hallottam az őserdei áradásokról, soha nem éltem
40
át még ilyesféle természeti katasztrófát. Tapasztalatom sem volt benne, hogyan lehetne legeredményesebben átvészelni. Abban sem voltam biztos, jól tesszük-e, ha a hajón maradunk.
A sípoló-búgó hang eközben egy repedt trombita fenyegetően hamis harsogásává erősödött. Alattomos széllökések támadtak ránk; a fák csúcsáig emelték a hajót, majd visszaejtették a mélységbe. De León az árbocba kapaszkodva felém ordított valamit, de csak némán tátogó száját láttam, a hangja már nem jutott el hozzám.
Kétségbeesett igyekezettel csavartam le az árboc oldalába vert szegről egy vastag kötelet, s a repülős felé dobtam. A ránk permetező vízfüggönyön át mutattam, hogyan erősítse magát az árbochoz, vagy akárhová.
Iszonyatos robajjal szakadt ránk a Brahmaputra vize. Éreztem, hogy még egyszer megemelkedik a hajónk, aztán iszonyatos sebességgel elkezd száguldani valamerre. Belekapaszkodtam egy rézfogantyúba, s szorítottam, hogy belefájdultak az ujjaim.
Később, amikor már a bokrok alján feküdtem, iszappal és falevelekkel gondosan betakargatva, gondoltam csak rá, hogy minden valószínűség szerint ez a rézfogantyú mentette meg az életemet. Ha nem fonódnak rá görcsösen az ujjaim, kizuhanok a bárkából, s szétzúzom magam a gyorsvonati sebességgel felénk száguldó fatörzseken.
Azokban a pillanatokban azonban nem gondoltam semmire. Jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy repülök, méghozzá szárnyak vagy könnyűszerkezetű repülőgép nélkül. Egyetlen pillanatra kitisztult előttem a világ: alattam fák zöldellő koronáját láttam, s egy valószínűtlenül óriási hullámot, amelynek a tetején ültem a rozoga teknő fedélzetén. Noé érezhette magát hasonlóképpen, mielőtt megfeneklett volna az Ararát csúcsán.
Hogy mi mikor feneklettünk meg, nem vettem észre. Alighanem belevághattam valamibe a fejem: amikor ugyanis kibányásztam magam a rám hullott levelekkel kevert iszap alól, úgy sajgott a koponyám, mintha egész este egyik whiskyt ittam volna a másik után.
Bármennyire is furcsának tűnt, nagyjából félméteres vízben álltam, amely egyébként csak jóindulattal volt víznek nevezhető. Körülöttem falevelek, letört ágak, kitépett gyökerek kavarogtak vad összevisszaságban, abban a gyanús lében, amelyből megpróbáltam kikászálódni.
Sem a hajót nem láttam sehol, sem De Leont, sem a folyót. Fogalmam sem volt róla, milyen távolságban lehetek tőle: a szorosan egymás mellé nőtt fatörzsek elfogták előlem a kilátást.
41
Első mozdulatommal a stukkeremet Kerestem: szerencsére meg is találtam a helyén. Sőt a tartalék tár is ott lapult a zsebemben.
Felálltam, lecsorgattam magamról az iszapot, s szemrevételeztem a terepet. Enyhén emelkedő domboldalon álltam, s minden esélyem meg volt rá, hogy odafent, néhány méterrel magasabban, biztos és főleg száraz helyre lelek.
Ekkor vettem csak észre, hogy amíg ájultán hevertem az iszapban, elállt a szél, a nap pedig feltornázta magát az égre. Bár bágyadt sugarai még nem tudták áttörni a fejem felett összefonódó lombkoronák ernyőjét, bőrömön éreztem barátságos melegét.
Akárcsak azok a kígyók, amelyek nem messzire tőlem ugyancsak ébredezni kezdtek a szökőár okozta megrázkódtatásukból, s mint egyetlen szilárd pontot az iszapban, engem választottak őrangyalukul.
Kinyújtottam a kezem, kihalásztam a léből egy hosszú, letört, lombtalan ágat, és a legbátrabban közeledő csúszómászóra ütöttem vele. A kígyó az ág köré csavarodott, olyan szorosan, hogy kénytelen voltam belátni, csak a bot feláldozásával szabadulhatok tőle.
Messzire hajítottam frissen szerzett fegyveremet, s amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a dombocska felé. Abban bíztam, hogy a kígyókkal vívott gyorsasági futamot én nyerem.
Már a domb közepe felé jártam, bokáig érő kulimászban, amikor észrevettem a kalapot. Ugyanolyan széles karimájú, western fazonú fejfedő volt, mint amilyenekkel volt szerencsém már találkozni az elmúlt órák során.
Mivel láthatóan nem volt alatta senki, felemeltem. Egészen újnak tűnt: nem látszottak zsírfoltok a belsejében. S bár nem töltött el kellemes érzéssel a tudat, hogy egy halálra rémült kígyó a bokámba marhat, nem tudtam megállni, hogy tüzetesen szemügyre ne vegyem, így bukkantam rá arra a három, egészen hosszú, szőke női hajszálra, amely ott rejtőzött a karima szélén.
Mivel nem volt senki a közelemben, sóhajtottam, és á fejembe nyomtam.
Pedig nem kellett volna.
Ha nem teszem, talán megkímélhettem volna magam egy sor kellemetlenségtől, köztük attól, hogy öt percen belül ismeretséget kössek egy rosszindulatú, bozótvágó késsel.
Akkor azonban még megkönnyebbülten fütyörésztem a dombocska tetején, hálát rebegve szerencsés megmenekülésemért. Lehunyt szemekkel süttettem az arcom abban az egyetlen, kósza sugárnyalábban, amelynek sikerült átpréselnie magát a levelek között.
42
Egészen addig tartott önfeledt napfürdőzésem, amíg fel nem hangzott a már ismert velőtrázó sikoly a közelemben.
Fegyverem után kaptam, de már késő volt.
A halálfejű csontváz kivágódott egy fatörzs mögül, és rám vetette magát.
Felemeltem a karom, hogy védjem a torkom a kezében csillogó bozótvágó késtől, de megcsúsztam az iszapban, és elveszítettem az egyensúlyomat.
Annyit éreztem csak, hogy a bozótvágó rázuhan a koponyámra, és ismét barátságtalan sötétség borult rám.
15.
Amikor felébredtem, kellemesen forgott körülöttem a világ. Az első pillanatokban még csak szürke sziklafalakat láttam magam körül, mintha szakadékba estem volna. Ahogy aztán egyre jobban magamhoz tértem, rémülten tapasztaltam, hogy alighanem egy barlangban vagyok, amelynek a mennyezetéről szűrődik csak le halvány fény oda, ahol ülök.
Megpróbáltam megdörzsölni a szemem, de nem akart sikerülni. Mintha álmodtam volna, s az álom ólomsúlya húzta volna lefelé a kezem.
Minél inkább magamhoz tértem, annál biztosabb voltam benne, hogy nem álmodom. Amikor végül megpillantottam a fénysugaraktól körülölelt kötéllétrát, rémült nyögés hagyta el az ajkam. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valamilyen sziklalyukban vagyok, sziklákhoz láncolva, ezért is nem tudom felemelni a karom. Ruhámra, kezemre, arcomra sár tapadt, nyelvem szárazon bolyongott a számban, fejem zúgott, mintha távoli harangszót hallottam volna.
A sziklabarlang, amiben elszállásoltak, nagyságát tekintve egy elegáns szálloda báltermével vetekedhetett volna. Falain még jól kivehető volt az üreget kivájó szerszámok nyoma.
A kéz- és lábbilincset, amelyet rám raktak, vastag, vörös rozsda borította. A rozsdaszilánkok a bőrömbe fúródtak, égő fájdalmat okozva a csuklómon.
Megpróbáltam részletesebben is szemügyre venni a barlangot, de nem találtam benne semmi említésre méltót. Az aljzatot lehullott levelek, faágak, moha és néhány papírdarab borította.
Aztán egyszerre csak észrevettem a kalapomat, azaz azt a fekete kalapot, amelyet meggondolatlanul a fejemre tettem, miközben felfelé igyekeztem a domboldalon.
43
Már korábban is észre kellett volna vennem, csakhogy éppen azon a helyen akasztották a sziklafalra, amelyet nem értek a kürtőn belopódzó napsugarak. Ahogy jobban rámeresztettem a szemem, azt is észrevettem, hogy nem lóg, ahogy korábban hittem, hanem szeggel átverve tapad a sziklához.
Mintha csak szeghalálra ítélték volna.
16.
Mivel temérdek időm volt, úgy döntöttem, megvizsgálom a láncaimat, hátha meg tudok tőlük szabadulni valahogy.
Meg kell hagyni, jóféle, régi bilincsek voltak. Alighanem az elmúlt évszázadok gályarabjai és szökött rabszolgái viseltek utoljára ilyet. Ha megpróbáltam volna eladni egy ócskáspiacon, szép summa ütötte volna érte a markom. Még akkor is, ha magam is benne vagyok.
Addig-addig mocorogtam, forgattam magam, amíg sikerült úgy kicsavarnom a végtagjaimat, hogy közelről szemügyre vehettem a szikla és a lánc találkozását. Egészen enyhén lötyögött a fészkében, s úgy gondoltam, félórai kemény munkával szépen kicsalogathatom.
Ahhoz azonban fél óra nyugalom kellett volna. Ezt pedig egyelőre nem adták meg az istenek.
Néhányat mozdítottam csak a láncon, máris elhomályosult odafent a világ. Felnéztem a kürtőre, és elszorult a szívem. Lágy, szép rajzolatú bárányfelhő helyett ugyanis a vicsorgó halálfej nézett le rám.
Amíg lefelé mászott a kötéllétrán, igyekeztem visszacsavarodni, nehogy észrevegye, miben sántikálok. Közben megemeltem a láncot, és azon töprengtem, vajon meg tudnám-e fojtani vele, ha a közelembe kerül. Amikor meggyőződtem róla, hogy igen, akaratlanul is vérfagyasztó mosoly jelent meg az arcomon.
„Gyere csak, halálfej, gyere!"
Halálfejet nem kellett biztatni, hogy jöjjön. Olyan ügyesen mászott le a kötéllétrán, mint egy majom. Meg sem rezdült a kötél, ahogy lekúszott rajta.
Már akkor meggyőződhettem róla, hogy pokolian ronda, amikor még a hajóról láttam, biztonságos távolságból. Most, hogy ott landolt a közelemben, és kénytelen voltam beszívni a szagát, hátra-tántorodtam. Ha nem tart a gályarablánc, talán hanyatt is estem volna tőle.
44
Emberem a legocsmányabb halálfej volt, akit valaha is láttam. Egészen közelről már nem is emlékeztetett annyira a Fehér Öregemberre. A belső-ázsiai és kínai mitológia Fehér Öregje jól öltözött, kikent-kifent fícsúrként hatott volna e mellett az elhanyagolt csontkollekció mellett.
Akarva-akaratlanul szemügyre kellett vennem. Bár nem íáttam piszkot az arcán, mégis úgy bűzlött, mint egy trágyadomb. Furcsa módon nem tudtam megállapítani, melyik fajhoz tartozik: a négert kivéve, akármi lehetett. Ahogy szinte karnyújtásnyi távolságban ott állt előttem, ismét elfogott a csodálat, hogyan képes egyáltalán függőleges helyzetben tartama magát.
Egyetlen ruhadarabja, amit hanyagul a derekára tekert, egy ágyékkötő volt; ennek az illata sem volt kellemesebb a testéénél. Az ágyékkötőjébe dugott, jókora bozótvágó késnek nem éreztem ugyan a szagát, de tapasztalatból tudtam, hogy az ilyesfajta késeken csak egyféle szag érződhet. A halál szaga.
Halálfej macskaügyességgel lehuppant az orrom előtt, és rám szegezte parázsként lángoló, eszelős tekintetét.
- Megöllek!-mondta fenyegetően, egészen jó angolkiejtéssel. -Meg foglak ölni! De előbb megkínozlak.
-Ön angol?
- Lassú halállal fogsz meghalni! Ahogy megérdemled. Ahogy Chris meghalt.
- Nem ismerek semmiféle Christ.
- Chris meghalt. Megöltétek. A barlang szája nyitva áll. Akaród, hogy meggyújtsam a tüzet?
Nem vitás, őrült volt a javából, méghozzá a közveszélyes fajtából. Nyilvánvalóan meglépett valamelyik indiai kórház elmeosztályáról, bevette magát az őserdőbe, s ha rájön az őrület, kinyír mindenkit, aki az útjába keveredik.
Felemelte a kezét, és a falra szegezett kalapra mutatott.
- Láttad a kalapot? Megöltem. Keresztülszúrtam a szívét. A tié-det is keresztül fogom szúrni.
- Az nem az én kalapom.
Mintha még fényesebben izzott volna a szeme, mint amikor lemászott a hágcsón.
- Ne hazudj! Ha hazudsz, megbüntetlek.
- Esküszöm, hogy nem az én kalapom - próbálkoztam a lehetetlennel. - Ott találtam a földön. Amikor elvonult az ár...
Megfordult, és szorosan a barlang vagy kazamata oldalához tapadt. Könyökig bedugta a kezét egy láthatatlan repedésbe. Amikor kihúzta, korbács volt benne: vékony szíjcsíkokból fonott korbács.
45
- Miért hazudsz?
- Nem hazudok.
- Azt mondtad, nem a tiéd a kalap?
- Nem is az enyém. Találtam.
Nem gondoltam volna, hogy vékony, csupa csont kezével ekkorát tud ütni. A korbács végigvágott a nyakamon, a hátamon, s még az arcomra is jutott belőle. Csípése nyomán mintha parázs égette volna a bőröm; vagy mintha skorpió mart volna belém a sivatagban.
- Még egyszer kérdezem: tiéd a kalap?
-Nem. Már mondtam...        \                                    •
A korbács ismét lecsapott rám. Űjra éreztem a skorpió csípését, s rémülten gondoltam rá, hogy ha mégsem sikerülne agyonvernie, a vérmérgezés egészen biztosan végez majd velem.
„Gyere közelebb - imádkoztam -, csak egy kicsit közelebb! Hogy elkaphassalak, és a nyakad köré tekerhessem a láncot!"
Halálfej azonban ösztönösen távol maradt tőlem. Rám meresztette égő szemét, ujjait összegörbítette, mintha bele akarna tépni az arcomba.
- Valid be, hogy a tiéd a kalap!
- Bevallom - bólintottam. - Az enyém.
Felvinnyogott, és a földre vetette magát. Csupacsont kezével a sziklát verte, mintha vizet akarna fakasztani belőle.
- Látod, most bevallottad! Nem tagadhatsz tovább! Beismerted, hogy a tiéd! Istenem, végre biztos lehetek a dolgomban. Végre tudok mindent!
Bárcsak én tudtam volna! Sőt a minién helyett a töredékével is megelégedtem volna.
- A Fény! - suttogta a halálfejű, miközben ismét felvette a korbácsát. - Azt mondják, a Fény Ura, pedig a sötétségé! Azt hazudjak, tőle jön a fény, pedig csak árnyékot küld a világra. És vért, vért, vért! Sok-sok vért!
Eldobta a korbácsot, és a barlang falához tapadt. Amikor visz-szahúzta a kezét a résből, rozsdás bozótvágó kés volt benne.
- Most megöllek - mondta nyugodtan, miközben felém közeledett. - Most már mindent tudok. Te a szolgája vagy. Te ölted meg Christ és a többieket. A Sötétséget szolgálod, nem a Fényt! Ezért legyen a sötétség a jutalmad! Kiszúrom a szemed!
Nem lehetett kétségem afelől, hogy megteszi. Hiszen őrült volt; nála őrültebbet még aligha produkált a világ. Ordítottam, hánykolódtam; megpróbáltam kitépni a láncot a
46
falból. Ennyi erővel akár a Himaláját is megpróbálhattam volna elhúzni á helyéről.
Halálfej még mindig túl messze volt ahhoz, hogy rátekerhettem volna a láncot a nyakára. A bozótvágó hegye azonban könnyedén elérhette a szememet.
- Fény, fény, fény! Hahaha! Az ostobák elhiszik, hogy belőle sarjad a fény! Belőle csak a halál sarjad, semmi más! Most pedig készülj...! Elindulsz az úton, amely hozzá vezet.
Kiabáltam, megpróbáltam vitába szállni vele, megpróbáltam megmagyarázni, hogy csak egy ártatlan rovargyűjtő vagyok, akit elsodort az áradat, és véletlenül kerültem ide - nem használt semmi. A kés hegye ott táncolt a szemem előtt.
Amennyire a bilincs engedte, elfordítottam a fejem. Azt is tudtam, persze, hogy akkor sem járok sokkal jobban, ha a nyakamba szúr. Sziklához láncolva, bilincsekkel a kezemen-lábamon, nem sok esélyem van egy bozótvágóval felszerelt őrült ellen.
- Most! -rikoltotta Halálfej,mint egy önmagát hergelő vívóbajnok. - Most!
Behunytam a szemem, és vártam a szúrást.
¦                17.
A szúrás elmaradt, helyette fémesen pendült valami, mintha láncomnak ütközött volna a késpengéje. Óvatosan nyitottam ki a szemem, hátha csak arra vár, hogy beleszúrhasson a bozótvágóval.
Legnagyobb meglepetésemre Halálfej a földön ült, kezéből kiesett a kés, s fájdalmas arccal a csuklóját dörzsölgette.
Néhány töredék pillanatig megfeledkeztem róla, hogy a falhoz vagyok láncolva, és a bozótvágó felé vetettem magam. A csuklómba és a bokámba vágó bilincsek azonban figyelmeztettek rá, hogy a meggondolatlan mozdulatok sohasem vezetnek jóra. A lánc visz-szarántott a falhoz, a fal kemény pofonja pedig egészen magamhoz térített. így már azt a jókora, gyerekfejnyi követ is észrevettem, amely ott hevert a bozótvágó kés mellett. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy rájöjjek: a kürtőn keresztül hajították Halálfejű kezének.
A világ ismét elszürkült idelent. A hágcsó enyhén himbálódzott, ahogy egy másik félmeztelen, csontvázszerű alak kúszott le rajta.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán felhördültem a meglepetéstől.
Halálfej II. nem férfi volt, hanem nő.
47
18.
A halálfejű nő testét sem fedte sokkal több ruha, mint a férfiét, csak mintha az ágyékkötője lett volna valamivel szélesebb. Kócos, ősz haja, fogatlan szája s lapos, köldökéig lógó mellei az indiai asz-szonydémonokra, a ráksaszákra emlékeztettek.
Halálfej űné éppen olyan fürgén mozgott a hágcsón, mint a férfi. Ügyes mozdulatokkal egyre lejjebb tornázta magát, végül lehup-pant a kőre. Mielőtt pillantására méltatott volna, felemelte a követ, odébb dobta, aztán felvette a bozótvágót is, és visszadugta a sziklarepedésbe.
Őszintén szólva pokoli zavarban voltam. Nemcsak azért, mert fogalmam sem volt róla, előnyös-e számomra a felbukkanása, hanem azért is, mert nem tudtam, nőszámba vegyem-e.
Amikor a bozótvágó eltűnt a mélyedésben, az asszony lehajolt, megfogta Halálfejű könyökét, és megpróbálta felhúzni a földről. Halálfejű nyögve, morogva, ímmel-ámmal engedelmeskedett. Végül felállt, s sértődött képpel rám bámult. Mintha bizony én lettem volna az oka, hogy nem sikerült szép akkurátusán kiszúrnia a szemem.
Csontvázné lehajolt, felvette a korbácsot, megsuhogtatta a levegőben, és rosszindulatú mosollyal rám emelte.
Ekkor értettem meg, hogy alighanem cseberből vederbe kerültem. Ezután nem a férfi fog korbácsolni, hanem a nő. Végül kéz a kézben, szépen feldarabolnak a bozótvágóval.
Mit tagadjam, kezdtem elveszíteni a fejem. Ráadásul mérhetetlenül elkeserített a tudat, hogy a stukkerem itt van a zsebemben, néhány centiméternyire a kezemtől, és én képtelen vagyok elérni! Itt fognak megölni, anélkül hogy megvédhetnem magam. Miért is voltam olyan vigyázatlan, hogy...
- Dániel! - hallottam hirtelen az asszony éles hangját. - Te hoztad ide, Dániel?
Legnagyobb megdöbbenésemre franciául beszéltek. Méghozzá olyan kiejtéssel, ami azt jelezte, hogy a francia az anyanyelvük. A férfi vigyorgott és bólintott.
- Én, chérie. -Miért?
- Mert... ő a gonosz fia! Rajta volt a kalap!
Az asszony csak most figyelt fel a barlang falához szegezett kalapra. Ahogy észrevette, undorodva összerázkódott, mintha visz-szataszító férget pillantott volna meg.
Az ő tekintete is égett, mint a parázs.
48
-Igazat mond?
A kérdés minden kétséget kizáróan nekem szólt.
- Igen, madame.
- Ön beszél franciául?
Ez a mondata már vad örömmel töltött el. Esküdni mertem volna rá, hogy őnem egészen őrült. Ha pedig így van, talán van esélyem a menekülésre.
- Igen, madame. Bár az angolt jobban beszélem.
Folytatni szerettem volna a társalgást, de a halálfejű asszony elfordult tőlem. Felemelte a korbácsot, és gyors, könyörtelen mozdulattal lecsapott vele a férfi testére.
- Te hülye! Te szerencsétlen hülye! Nem megmondtam, hogy nem hozhatsz ide senkit?!
A férfi vinnyogva elnyúlt a földön. Kezét védekezőn maga elé tartotta. Amikor a korbács másodszor is lecsapott rá, behunytam a szemem. Biztos voltam benne, hogy eltörik a karja.
Halálfejű azonban jól bírta az ütlegelést. Bár vinnyogott és hánykolódott, nem hagytak nyomot a korbácsütések a testén.
Az asszony néhány erőteljes csapás után megunta a fenyítést. A férfi szipogva elhúzódott tőle, és az oldalfalhoz támasztotta a hátát. A halálfejű asszony szuszogott, fáradtan behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, engem vett szemügyre.
- Maga kicsoda?
- Leslie L. Lawrence -Angol?
- Az Egyesült Királyság állampolgára vagyok.
- Mit keres az erdőben?
- Rovarokat. Rovargyűjtő vagyok. Az áradás elvitte a hajómat, a felszerelésemet, sőt még a társamtól is elszakított.
Válla felett a falhoz szegezett kalapra mutatott.
- A magáé?
- Dehogy. Odakint találtam.
- Ne hazudjon! Közéjük tartozik? -Kik közé?
Nem kérdezett tovább, hanem a falhoz ment, megállt a kalappal szemben, és undorodva ráköpött.
- A magasságos Isten fog győzni! És akkor újra letaszít a mélybe!
Izzott a pillantása; szinte vártam, hogy a posztókalap lángra lobbanjon tőle. A kalap azonban mozdulatlanul, sértetten pihent a sziklán, mint akinek esze ágában sincs engedelmeskedni.
Az asszony ekkor visszafordult hozzám.
49
- Hogy került ide?
- Ő... izé... idehozott. Leütött és idehozott. Gondolom, a kalap miatt.
- Hogy került magához?
Néhány szóval elmondtam, hogy odakint találtam, és meggondolatlanul a fejemre tettem. Persze ha előre tudom, mi lesz belőle, inkább beletaposom a sárba.
- Igaz, amit mond?
- Miért hazudnék? . - Őszinte az arca.
Enyhén elpirultam a dicsérettől. Bár fel nem foghattam, hogy a vastag koszréteg alól, amely a képemet borította, hogyan sugározhatott felé az őszinteség.
-Bántotta?
- Semmiség - mondtam. - Csak ideges lett a kalap láttán. Azt hitte, az én kalapom.
Halálfejű felnyögött:
- Hiszen bevallotta. Bevallotta, hogy az ő követője!
- Csend! Hol a bilincs kulcsa?
Halálfejű szeméből kihunyt a parázsfény, és ravasz csillogás költözött belé.
- Elveszítettem.
A korbács nagyot csattant a hátán. Halálfejű felnyögött, ágyékkötőjéhez kapott, és kikotort belőle egy rozsdás kulcsot.
- Nyisd ki a bilincseket!
Halálfejű megvert kutyaként sompolygott hozzám, s reszkető kézzel sorban felpattintotta a zárakat.
Bár a stukkerem ott dudorodott a zsebemben, s bármelyik pillanatban előránthattam volna, valami azt súgta, hogy ne tegyem.
Ehelyett odaléptem az asszonyhoz, és feléje nyújtottam a kezem.
- Köszönöm, madame.
Félrefordult, mintha nem vette volna észre a mozdulatomat.
- Meg kellett volna ölnöm magát.
- Engem? Miért?
- Mert... aki megpillantja a rejtekhelyünket, meg kell halnia.
Éreztem, hogy újra csak síkos ösvényre tévedtünk. Leeresztettem a kezem, hogy gyorsan elérhessem a stukkert, ha mégiscsak szükségem lenne rá.
- Nem volt szándékomban megpillantani. Erőszakkal hozott ide.
- Tudom. Ő... nem ebben a világban él. Még a rangokat is ösz-szekeveri. Hol grófnak, hol márkinak szólíttatja magát.
50
A halálfejű férfi felvonta a vállát, és a falat nézte makacs igyekezettel. Mintha bele akart volna látni a szikla belsejébe.
- Mióta Christiane meghalt... megszakadt benne valami. Érti?
- Igen... azaz... nem is tudom.
- Aki meghalt, annak az életét nem lehet visszaadni. Még ő sem tudja. A Fény. Aki elvette.
Valaha, talán évtizedekkel ezelőtt szép asszony lehetett; koponyájának formája mintha még őrzött volna valamit hajdani bájából. Ajka keskeny volt, és előkelőén ívelt; ha nem hiányoztak volna a fogai, és ha rendesen fel lett volna öltözve, talán nem is lett volna olyan visszataszító.
- Szükségünk lenne magára... - mondta habozva. - Nekem és Daniéinak - s fejével Halálfejű felé biccentett. - Nem állna a mi oldalunkra?
Most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, inkább sajnálatra méltónak tűnt, mint rémületet keltőnek. Ha van egy felesleges ruhadarabom, ráadtam volna, a rám törő sajnálattól vezérelve.
Mindazonáltal óvatos voltam: nem szerettem volna meggondolatlanul ismét belemászni valamibe.
- Természetesen segítek, ha tudok... bár, azt hiszem, magam is segítségre szorulok.
Az asszony odalépett hozzám, és kezét a karomra tette. Testéből olyasféle taszító huvösség áradt, mintha kripta fedelét nyitogatták volna.
- Katonákra 'enne szükségem - mondta -, akik felvehetik vele a harcot.
- Értem   mondtam. - Csakhogy én nem vagyok katona.
- Csak jelképesen értettem.
- És... ki ellen kellene harcolnom?
A Fény ellen természetesen. Amely azonos a sötétséggel.
Óriási erőfeszítéssel próbáltam felfogni szavai értelmét. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy ő is őrült. Csak másképpen, mint Halálfejű.
Tudtam, hogy az őrültek sajátos kódrendszerrel értelmezik a világot, s ha rájövök a kód nyitjára, talán megértem, mit akarnak tőlem.
- Van valami másik neve is a Fénynek?
Alighogy kimondtam, már meg is bántam. Az asszony rám vetette magát, és csontos, hideg tenyerével befogta a számat.
- Nem szabad! Nem szabad! Ha kimondod, legyőzhetetlenné válik, és ránk hozza a rontást!
Levette a kezét a számról, és csüggedten lehajtotta a fejét. Döb-
benten bámultam rá. Eddig csak természeti népeknél figyelhettem meg, hogy mennyire félnek a tabu megtörésétől. Inkább az életüket adják, minthogy nevén nevezzék azt, aminek a neve tabu.
Kinyújtotta a karját, és a makacsul falat bámuló Halálfejűre mutatott.
- ő Dániel De Vigny. Montpellier grófja. Nem hallott még róla?
- Őszintén szólva...
- Napóleon kedvence volt, egészen addig, amíg Bernadotte be nem mószerolta. A közhiedelemmel ellentétben Bernadotte nagy intrikusvolt. Én aztán beszélhetnékróla! Különben szívből utáltam a Korzikáit. Az a gyanúm, hogy eladta a lelkét a Fénynek, és neki köszönhette a hatalmát...
Egyszerre csak sürgőssé vált, hogy eltűnjek a barlangból. Természetesen eszembe sem volt elhinni, hogy kétszáz éves csontvázakkal társalgók, mégis kellemetlen bizsergés futkározott a hátamon.
- És önben kit tisztelhetek, asszonyom?
- Lisolette de Vigny vagyok. Születtem Montpellier-ben, 1779. november...
Puff neki!
- Értem - bólintottam. - Hogyan került Indiába?
- A Convent nevű vitorláson.
- Hogyan?
- A Convent 1813 júniusában futott ki Marseille-ből, s 1814 januárjában érkezett Indiába. A Kelet-indiai Társaság egyik alelnöke, Lord Craft, férjem unokatestvére, bántatlanságot ígért nekünk. Sőt Dzsalipur mellett ránk bízta egy teaültetvény vezetését.
Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Mindenesetre a testéből kiáradó hűvösség óvatosságra késztetett. Bár minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy természetfeletti jelenségnek nézzem, egyelőre nem tudtam normális magyarázatát adni az eseményeknek.
- Elmehetek?
- Nem.
- Miért nem?
- Elárulja a rejtekhelyünket. Pedig a kriptát még nem is mutattuk meg önnek.
- Nem baj - vigasztaltam. - Majd máskor. Tudja, nálunk angoloknál, igenfontos azötóraitea. Mármajdnemnégy óra van. Kikeli lépnem, ha ötre teához akarok jutni!
- Egy szavát se hidd! - mordult fel sértődött Halálfej a farnál. -Elárul a Fénynek!
- Ne aggódjék! - mondtam. - Nem árulom el.
52
-Elárul.
- Tudják mit? - sóhajtottam. - Kössék be a szemem. Levetem az ingem, bekötöm vele a szemem, felmászom a létrán, s maguk elvezetnek oda, ahonnét már nem találnék vissza. Szavamat adom, hogy megfeledkezem magukról, izé... madame... de Vigny.
- Öljük meg! - békétlenkedett Halátfejű. - Öljük meg, asszonyom!
- Csend, De Vigny márki! Itt az történik, amit én akarok. Ne feledje, ön csak a velem kötött házasság révén emelkedett nemesi rangra.            ,
Halálfejű elfordult, és a falra köpött.
- Nem feledkezem meg róla, asszonyom.
Most éreztem csak, milyen pokolian fáj a hátam. De Vigny gróf vagy márki vagy, mit tudom én, kicsoda korbácsának csapásai parázsként égették a bőröm.
A halálfejű grófné elvette az ingem, és bekötötte vele a szemem.
- Induljon!
Megragadtam a hágcsó végét, és elkezdtem felfelé kapaszkodni. Nekem már közel sem ment olyan könnyedén, mint nekik. Hiába, a londoni évek elszoktattak tőle, hogy kötélhágcsókon mászkáljak föld alatti járatokban.
Pár percnyi, végtelennek tűnő mászás után végre elfogyott a kötéllétra. Kidugtam a fejem a lyukból, óvatosan elhúzva szemem elől az inget, körülkémleltem. Sziklás hegyoldalban voltunk, ötvenhatvan méterre az őserdő fáitól. Mintha egy lovagvárat építettek volna az erdő közepére. A szanaszét heverő szikladarabok szétrombolt, középkori erőd maradványaira emlékeztettek.
Kimásztam a ragyogó napfényre, megvártam, amíg odalép mellém. Óvatosan, nehogy észrevegye, még egyszer szemügyre vettem.
Valaha magas, deli alkat lehetett. Ha nem lett volna piszkos és elhanyagolt, jól mutathatott volna egy előkelő társaságban. Bár az is igaz, hogy azokban mostanában éppen a piszkos és az elhanyagolt a divat.
A grófné vagy márkiné elégedetten visszarángatta magára ágyékkötőjét, és körbeforgott, mint a ringlispíl.
- Maga igazán kedvemre való férfi. Megbocsát, de ön nemesember?
- Az a helyzet, madame...
- Nem fontos. A francia udvarnál eltekintenek az apróságoktól, ha szerelemről van szó. Remélem, még találkozunk, Lawrence.
- Én is őszintén remélem, madame.
Lehajtotta a fejét, mintha gondolkodna, hogy mondjon-e még
53
1
valamit, aztán hirtelen megfordult. Behunytam a szemem. Nem akartam látni töpörödött, májfoltos bőrét, kiugró medencecsont ját, aszott fenekét.
Mire kinyitottam a szemem, már nem volt sehol.
Vagy köddé vált, vagy leereszkedett a kötélhágcsón.
19.
Éhséget már nem is éreztem, csak gyötrő szomjúságot. Maradék erőmmel bevonszoltam magam egy bokor alá, és elterültem, mint egy béka. Tudtam, legalább egy órás pihenőre van szükségem, ha életben akarok maradni.
Bőröm viszketett a hátamon: legszívesebben nekidőltem volna egy fatörzsnek, hogy mint a férgek marta állat, véresre vakarjam rajta magam. Számat beharapva igyekeztem ellenállni a csábításnak, így is elég veszély fenyegette a sebeimet. Ha elgennyesednek, az Isten legyen irgalmas hozzám!
Többször is felötlött bennem a gondolat, hogy vissza kellene mennem a lejárathoz, lekukkantani a kürtőn, meggyőződni róla, álom volt-e, amit láttam, vagy valóság; esetleg máris seblázat kaptam, s a láz varázsolta elém a régmúlt idők kísérteteit, tudtam azonban, hogy most nincs időm kíváncsiságomat kielégíteni. Ha nem találok rövid időn belül emberekre, akár nágákra is, itt fognak porladni a csontjaim a dzsungel fái alatt.
Tenyerembe temettem az arcom, és megpróbáltam visszaemlékezni azokra a növényekre, amelyeket Radzs Kumár Szingh mutatott még annak idején.
„Ez vérveszteség esetén használatos - hallottam morgó, örökké elégedetlen hangját. - Megeszel belőle két marékkal, lefekszel, alszol egy jót, s mire felébredsz, már pótlódott is a kihullott véred. Vagy ez itt! Csillapítja a lázat. Ez fertőtleníti a sebet. Vagy nézd a fakérgeket! Az emberek azt hiszik, a fakéreg haszontalan dolog, szükséges rossz, esetleg csak arra jó, hogy kinint csináljanak belőle. Pedig számtalan hasznos kéreg van a keserűfa kérgén kívül is. Ezt például, ha porrá töröd, vagy ha még fiatal, lehúzod a fáról, megrágod, és a nedvet végigkened a seben... Jobb, mint a legdrágább gyógyszerek!"
Remegő lábbal felálltam, kezembe vettem a stukkerem, és elindultam a bokrok között. Északi irányba tartottam, hiszen tudtam, hogy a folyónak északra kell folynia tőlem. Lábam citerázott, fe-
54
jemben éles nyilallások kergették egymást, nyelvem megduzzadt, s akkorára növekedett, mint egy mosdószivacs.
Jó órát tekeregtem a bokrok között, de egyetlenegyet sem találtam azokból a növényekből és kérgekből, amelyekre Radzs Kumár Szingh hívta fel a figyelmemet. Stukkerem mázsás súlyként húzta le a zsebem; s valami a lelkem mélyén azzal biztatott, hogy adjam fela küzdelmet.
A búcsúzó nap ferde sugarai áthatoltak a lombkoronákon, és szembevilágítottak velem. A lila fénysugarak könnyeket csaltak a szemembe; most már akkor sem vettem volna észre az életmentő füveket és fakérgeket, ha sorba álltak volna az orrom előtt, hogy szakítsam le őket. Szomjhalálhoz közel álló idegenlégiósok vonszolhatták így magukat a sivatagban, vesztett csaták után.
Attól féltem, hogy a dzsungellel folytatott csatámat én is el fogom veszíteni.
20.
Mint feldobott kő zuhant az őserdőre az éjszaka. A nap és a hold tapasztalt katonákként váltották egymást az őrhelyükön. Ahogy a nap lement, a hold máris a helyébe lépett. Enyhe, hűvös fuvallat lebegtette meg a lombokat, végigsimítva égő arcomon. Hol volt már az elmúlt éjszakai vihar, hol a Brahmaputra orvul ránk zuhanó víztömege! Mintha egy elmúlt világban történt volna mindez.
Bár igyekeztem kordában tartani a fantáziámat, mégis egyre gyakrabban gondoltam rá, hogy valami jóvátehetetlen történt velem. Elvégre nem normális dolog, hogy egy indiai dzsungel kellős közepén, cirka kétszáz évvel ezelőtt elhunyt francia nemesekkel találkozom, akik hol hülyére vernek, hol pedig szellemes társalgást folytatnak velem. Nyilván, amikor kiestem a hajóból, bevertem a fejem egy fába, és heveny agyrázkódásom következtében láttam, amit láttam.
Ahogy idáig jutottam, megtorpantam, és magam elé meredtem. Eszerint az is lehetséges, hogy a könnyűszerkezetű repülő is csak vízió volt? A nágák, a gyilkosságok, a hulla Sri Ánand hajóján, a fekete kalapok, minden. Talán nagyon beteg vagyok, talán árvíz sem volt, talán a hajó is ott van még a folyón, Sri Ananddal a fedélzetén, aki napok óta vár rám: nem mer elmozdulni a helyéről, és el nem tudja képzelni, mi történhetett velem.
Tényleg, mi történhetett velem? Lehet, hogy megbetegedtem, kitört rajtam valami láz? Vagy megcsípett egy mérges pók, és ettől
55
1 i
I
bolyongok összevissza, mint egy elátkozott, meghalni nem képes élőhalott?
Aztán hirtelen rémület hullámzott át rajtam. A nágák! Bizonyára a nágák! Hiszen számtalanszor hallottam Radzs Kumár Szingh-től, hogy a nágák néha olyan főzetekbe merítik nyilaik hegyét, amelyek megbénítják az ellenfelet, vagy örökre gyengeelméjűvé teszik. A méregerős narkotikum hatására az áldozat elveszíti a tudatát, s a kígyóemberek engedelmes rabszolgájává lesz.
Uramisten, lehetséges hogy velem is ez történt?! Nyílvessző nyomát nem tudtam ugyan felfedezni magamon, de hát egy aprócska, alig látható, fúvócsőből kilőtt tüske is megteszi.
Vajon mikor lőtték belém a lövedéket? Talán akkor, amikor a rovarokra vártam... Igen. Ott feküdtem a tüllsátor mellett, s egyszerre csak lehullott egy fekete fickó az égből; bele a sátram közepébe, felgyújtotta a tüllt... Ez már aligha lehetett valóság. Röviddel azelőtt juthatott a vérembe a méreg.
Összeszorítottam az öklöm, és elhatároztam, bármennyire is gyengének érzem magam, megpróbálok dacolni az őserdővel.
Mivel nem volt bozótvágó késem, keservesen meg kellett küzdenem a továbbhaladásért. A bokrok ágai utánam nyúltak visszahúztak, tüskék karcolták a bőröm. Stukkeremre tettem a kezem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szükség esetén használni tudnám-e.
Amikor az éjszaka közepe felé elértem az ösvényt, nem hittem a szememnek. Alighanem hosszú percekig csak bámultam az ezüstösen csillogó utacskát, és fel sem fogtam, mire bukkantam. Aztán önkéntelenül is megindult a lábam, s továbbfolytattam az utam a folyó felé.
21.
A későbbiekből csak arra emlékszem, hogy egy alkalommal letértem az ösvényről, valamilyen bokorról leveleket tépdestem, és a számba gyömöszöltem őket. Mintha egy másik ember költözött volna a bőrömbe; én pedig fáradtan, rezignáltán és kevés érdeklődéssel figyeltem, mit tesz ez az ismeretlen betolakodó.
Éreztem, hogy a bokorról letépett levelek vastagok, enyhén tüskések: egyikük-másikuk azajkambafúródott, és ott is maradt. Nem volt erőm hozzá, hogy eltávolítsam őket. A vastag, húsos levelekből kiáramló keserű, rossz ízű folyadék kellemesen hűsítette a torkom, s a nyelvem is normális méretűre zsugorodott össze tőle.
56
így mentem, vándoroltam, ki tudja, meddig, és ki tudja, meddig vándoroltam volna még, ha az egyik kanyarulatnál nem bukkan elém egy árnyék.
Abbahagytam a levelek rágcsálását, és a stukkerem felé tapogatóztam. El is értem, csak éppen nem fért ki a zsebemből. Húztam, vonszoltam, de nem jött. Vagy a stukker lett nagyobb az elmúlt nap során, vagy a zsebem ment össze.
A zömök, fekete képű fickó nem látszott észrevenni erőlködésemet, s azt sem, hogy öltözékem sok kívánnivalót hagy maga után. Ahogy ki tudtam venni a sápadt holdfényben, barátságos mosolyra húzta a száját, megemelte széles karimájú, western fazonú, fekete színű posztókalapját, és udvarias mozdulattal meghajolt.
- Jó estét, uram! Beszél angolul?
Csak álltam döbbenten, és azon töprengtem, vajon miért nem fér ki a stukkerem a zsebemből.
A fekete képű visszatette kalapját a fejére, s mintha engedélyt adtam volna rá, mellém csatlakozott.
- Az a helyzet, hogy a Brahmaputrát keresem. Lenne szíves útbaigazítani? Továbbá nem látott véletlenül egy fa tetején egy könnyűszerkezetű repülőgépet vagy egy hajót, fedélzetén egy lan-galéta fickóval, aki rovargyűjtőnek hazudja magát?
Olyan tekintettel nézhettem rá, hogy visszahőkölt tőle. Hátramaradt egy kicsit, és védekezőn felemelte mindkét tenyerét.
- Ha nem, hát nem. Azért nem kell mindjárt mellre szívni a dolgot! Legalább azt mondja meg, merre van a Brahmaputra?
Végre sikerült kihúznom a revolvert a zsebemből. Rángattam a ravaszát, de csak nem akart elsülni.
¦      22.
Amikor felébredtem, a nap már ismét fent volt az égen. De León békésen hortyogott egy szomszédos bokor alatt: arcán angyali ártatlanság ült, mintha odahaza aludt volna, paplanos, harlemi ágyában. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy felsőtestem be van kötözve, méghozzá alighanem De León ingével. A könnyűszerkezetű repülős meztelen mellkassal aludt mellettem, álmában alighanem vert valakit, mert le-fel ugrándoztak karján a kidolgozott izomkötegek.
Felültem, és megtapogattam magam. Akárki is kötözött be, jó munkát végzett. Bár még mindig égett a bőröm, nem éreztem, hogy begyulladtak volna a sebeim. Csodálatosképpen szomjúságot sem éreztem, sőt a fáradságomat is mintha elfújták volna.
57
Óvatosan felálltam, nehogy felébresszem. Nem messze az ösvénytől feküdtünk: ha valaki végighaladt volna rajta, feltétlenül meg kellett volna hallania De León mennydörgésszerű horkolását.
Bármennyire is óvatosan mozogtam, megreccsent egy fadarab a talpam alatt. De León felpattant, s homályos tekintettel lesett körbe. Talán azt hitte, tigris lopakodik a közelünkben.
Amikor észrevette, hogy én vagyok a zajforrás, széles vigyorra húzódott a szája.
- Csak maga? Már a legrosszabbtól tartottam. Tudja, mit álmodtam?
- Nem.
- Pofán vágtam Gary Holzbummert a tizedik menetben. De úgy, hogy kiszállt a kötél felett. Jó, mi?
- Mit mondjak? Remek.
Megdörzsölte a szemét, és lassan lehervadt a mosoly az arcáról.
- A fenébe is, még mindig itt vagyunk ebben a rohadt erdőben! Képzelje, hogy megörültem, amikor az este az ösvényen találkoztam valakivel. Azt hittem, vége a kirándulásnak, de csak maga volt az. Ilyen az én szerencsém!
- Maga kötözött be?
- Kénytelen voltam vele. Ügy nézett ki, mint egy félig kész hamburger. Elkapta a tigris?
- Majdnem. Hol tanulta a kötözést?
- Ember, hát pilóta vagyok. El kellett végeznem néhány elsősegély-tanfolyamot. Cafatokban lógott a bőr a hátáról. Szerencsére volt a zsebemben egy tubus fertőtlenítő. Az egészet magára kentem.
- Köszönöm.
- Szót sem érdemel. Hálából mondja meg, hol a fenébe vagyunk?
- Nagyjából ott, ahol elkapott bennünket az áradás.
- De itt nincs is víz...
- Valami fennsíkfélén lehetünk. Számításaim szerint ha követjük az ösvényt, előbb-utóbb rátalálunk a folyóra.
- Hol a hajó?
- Azt hittem, maga tudja.                                           ,
- Lesodródtam róla.
- Én is. A bokrok között tértem magamhoz.
- Hol szerezte a kalapját?
Elgondolkozva a levegőbe bámult, aztán széttárta a karját.
- Látja, ezt nem tudom. Egy hajótörésnél nem terjedhet ki min-
58
denre az ember figyelme. Vagy a fedélzeten akadt a kezembe, vagy... talán a vízen úszott. De miért fontos ez?
Megrángattam a vállam: már csak egészen enyhén sajgott a korbács nyoma.
- Látta a hátam, mi?
- Én kentem be.
- Tudja, mik voltak azok a csíkok?
- Ráesett valamire?
- Megkorbácsoltak.
Hamuszürke lett az arca, mint egy pár ötfontos kiváló zokni az Oxford Street kirakataiban.
- Meg.. .korba.. .csolták? Ki a fene?!
- Meglepődne, ha azt mondanám, hogy egy bizonyos Dániel de Vigny, aki civilben Montpellier grófja, és kábé kétszáz éve halott?
-De hát... miért?
- Mert a fejemen volt egy ugyanilyen kalap. Kinyújtottam a kezem a fejfedője felé, de De León hatalmasat
ütött a kezemre. Félreugrott, s mire felocsúdtam, pisztolyt szegezett rám.
- Ne mozduljon! Tegyen néhány lépést hátrafelé, és tűnés! Kezdettől fogva gyanítottam, hogy maga nem normális. Csak nem akartam hangosan kimondani. Nem szívesen sértek meg senkit.
- Miért ne lennék az?
- Na hallja?! Még kérdi? Hogy lenne normális az, aki azt állítja, hogy valami gróf korbácsolta meg, aki ráadásul kétszáz éve halott. Grófok különben sem szoktak korbácsolni.
- Honnan tudja? Tudtommal a Harlemben nem futkároznak az utcán grófok.
- Valakitől hallottam. Na, emelje csak fel szépen a kezét! Felemeltem, de igyekeztem közben a lelkére beszélni.
- Figyeljen ide, Roger! Mindenképpen emberi településre kell jutnunk. Ha túl akarjuk élni a dzsungelt. Valahol el kell kanyarodni az ösvénynek a nága falu felé.
- Nem! -Fél?
- Ördöge van, Lawrence. Félek. Látom, maga már megfeledke^ zett a hullákról. És arról a férfiról is, akit a szemünk láttára gyilkoltak meg. Ezek a rohadt kis törpék!
- Nem nága ölte meg!
- Miért olyan biztos benne? Talán bizony találkozott vele, és elmesélte magának...
- Onnan, hogy a gyilkos európai méretű volt. Nem kőkorszaki.
59
Elgondolkodott, és megvakarta az orrát.
- Hm! Ebben lehet valami.
- Leereszthetem a kezem?
- Előbb mesélje csak el, hogy volt azzal a gróffal, aki megverte magát? Aki több száz éve halott.
- Nem több száz, csak százötven... illetve, alig picivel több.
- Akkor leeresztheti. így már egészen más. Az a halott, aki csak másfél száz éve költözött el az árnyékvilágból, nem is igazi halott. Igazam van? Egyébként én is tennék egy fontos megállapítást. Tudja, mire jöttem rá kizárásos alapon?
-Mire?
- Hogy kettőnk közül valaki komplett hülye. Mivel én nem érzem magam annak, gondolja végig, hogy ki lehet az. Kérem, ne siesse el a dolgot! Van időnk bőven, amíg az ösvény végére érünk...
23.
Mentem, mendegéltem, de hiába szuszogott és fújtatott mögöttem, nem néztem hátra. Csak akkor fordultam meg, amikor rám kiáltott:
- Álljon már meg, az ördög vigye el magát!
A földön ült, és egy fadarabot rázogatott ki sportcipőjéből.
- Mi történt?
- Telement a cipőm törmelékkel. Azonkívül, ha még emlékszik rá, én kötöztem be a sebeit.
- Csoda hálás vagyok érte!
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Annyi ijedtség és tehetetlenség sütött a tekintetéből, hogy visszafordultam, és lecsücs-csentem mellé a földre.
- Ne keseredjen el, megússzuk!
- Biztos benne? Gyerekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak azoknak az expedícióknak a történetei, amelyek eltűntek egy-egy dzsungelben, és soha többé nem is kerültek elő.
- Ez velünk nem fordulhat elő.
- Már miért ne fordulhatna?
- Nem látta, mekkora errefelé a forgalom? Alighogy leesett a madarával, máris két gyilkosságnak lehetett a szemtanúja.
- Köszönöm, ezt átengedtem volna magának, Mr. Lawrence... ugye csak ugratott azzal a hulla gróffal?
- Sajnos nem, Mr. De León.
Szótlanul felhúzta a cipőjét, és rám emelte szürke arcát.
60
- Élőhalottak? Zombik?
- Nem tudom, bár... minden porcikám tiltakozik ellene. Különben megkérhetném valamire?
-Tessék!
- Vegye le a kalapját!
- Miért vegyem le?
- Mert nem jó jel. Úgy látszik, ebben az őserdőben csupa olyan élő és kísértet kóborol, aki allergiás a fekete kalapra. De Vigny, Montpellier hulla grófja azért vert hülyére egy korbáccsal, mert feltételezte, hogy az enyém a kalap. Azt hitte... hogy a Fény katonája vagyok.
Eltátotta a száját meglepetésében.
- A Fényé... Uramisten, hiszen...
- Igen. Az a fickó, akit a folyóparton megöltek, az is a Fényhez imádkozott. Hallgasson ide!
Részletesen elmeséltem neki mindent, ami azután történt velem, hogy leestem a repülő hajó fedélzetéről, és a fejembe tettem a kalapot. De León tátott szájjal hallgatta, mintha egy egészen új, a szokásosnál lényegesen eltérő könnyűszerkezetű gép működési elveit ecseteltem volna, apró részletességgel.
Amikor befejeztem, felhorkant, és behajította a kalapot a bokrok közé.
- Engem ugyan nem fognak kicsinálni miatta! Megcsóváltam a fejem, kibányásztam az ágak közül, összehajtogattam, és a nadrágzsebembe rejtettem.
- Hátha még jó lesz valamire!
De León azonban ekkor már praktikusabb problémákon törte a fejét.
- Éhes vagyok, és szomjas* Nem kellene lőnünk valamit?
- Szereti a nyers húst?
- Dehogy szeretem!
- Akkor hogy akarja megsütni a zsákmányát?
- Maga a dzsungeljáró, nem? Például összedörzsölhetnénk két fadarabot. Lemegyünk a folyóhoz, hozunk vizet, felforraljuk...
- És megfőzzük a kalapot, mi? Inkább tápászkodjunk fel, és induljunk. Jó lenne napszállta előtt fedél alá kerülnünk.
Nagyot nyögve felcihelődött, s elindultunk ismeretlen célunk felé.
Többször is mintha láthatatlan sugarak érintették volna egyébként is sajgó bőröm.
Biztos voltam benne, hogy a bokrok közül figyelő szemek kísérik minden mozdulatunkat.
61
24.
Az ezután következő másfél órában sok mindenről ejtettünk szót. Néha már csak azért beszéltünk, hogy megfeledkezzünk az éhségről és a szomjűságról. Bármiről is beszéltünk azonban, mindegyre visszakanyarodtunk a fekete kalaphoz, amely ott lapult a zsebemben.
A következő pihenőnél elő is húztam, centiméterről centiméterre haladva alaposan végigvizsgáltam, de semmi olyasmit nem találtam rajta, ami bármiféle információt hordozott volna. Hacsak az nem, hogy korábbi kalapomhoz hasonlóan ez is majdnem új volt.
- Maga szerint mi ez? - bökött rá De León. - Egyenkalap?
- Tud jobbat?
- És mi az az izé... Fény?
- Azt hiszem, az ördög.
Olyan váratlanul torpant meg, hogy nekimentem, és majd a bokrok alá estünk- mind a ketten.
- Micsoda? - kérdezte ismét, hamuszürkére váló ábrázattal. -Micsoda?
- Az ördög. Lucifer. Hallott már róla?
- Hogy a csodába ne hallottam volna? De hogy jön ez ide?
- Mert Lucifer annyit jelent, hogy fényhozó. Szabad fordításban, a Fény Ura.
- Én eddig mindig azt hittem, hogy Lucifer izé... az ördög... a Gonosz, és jó, ha óvakodik tőle az ember.
- Köznapi értelemben valóban az is. Csakhogy Lucifer aligha csak ebben a köznapi értelemben magyarázható. Nem ismerem valami kitűnően a kereszténység gyökereit, de az az érzésem, hogy Lucifer valamelyik keleti, talán a babiloni vallásból került át. Alighanem fényisten lehetett, erre utal a neve is. A keresztény mitológiában előbb angyal volt, tehát az istenek közé tartozott, mígnem fellázadt Isten ellen, s az Úr letaszította a mennyből az alvilágba. A költészeti alkotásokban Lucifer általában nem pokolbéli ördög, hanem a lázadás, az újítás szelleme... a konzervatív Istennel szemben.
- És a kalap? Van a maga Luciferének kalapja?
- Látja, ezt nem tudom.
- Figyeljen ide, Lawrence! Én nem vagyok ijedős, de itt szörnyen bűzlik valami. Világéletemben utáltam az erőszakos halált. Emlékszik, hogy a pasas a folyóparton mit kiabált, mielőtt elvágták volna a torkát? Hogy a Fény így meg úgy, meg a Sötétség. Aztán
62
nyissz! És a hulla a kabinban. Kezén a sátán jele, a fenekén meg annak a pasasnak... azaz, ördögnek a neve, amit már elfelejtettem.
- Asmodeus.
- Nem tetszik nekem ez a Lucifer. Elképzelhető, hogy az az ember, akinek elvágták a torkát, hozzá imádkozott?
- Elképzelhető - biccentettem.
- Tudja, mire gondolok én?
- Kíváncsivá tesz.
- Hallott valaha a Népek Templomáról?
- Rémlik valami.
- Hát én hallottam! Volt egy ismerősöm, aki belekeveredett a dologba. Ott halt meg Guatemalában, két kisgyerekével együtt.
- Jones tiszteletes...?
- Ő. Letelepedtek Guatemalában, s amikor az amerikai kormány vizsgálatot akart indítani, Jones tiszteletes parancsára valamennyien, több százan, öngyilkosságot követtek el. Legalábbis ezt mondják. Én azonban sosem hittem benne.
- Miért nem?
- Mert... Grace nem az a típus volt, aki önkezével vet véget az életének. Azt még inkább el tudtam volna képzelni, hogy egy feldühödött férfi megfojtja, de hogy megmérgezze magát...!
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy nem valami hasonló lehet itt is a közelünkben? Ezek a fickók... mármint azok, akik ilyen sületlenségekben hisznek, szeretik a csendes, félreeső zugokat, hogy zavartalanul űzhessék kisded játékaikat - Tehát mi a tanulság? - tette fel a kérdést végűi.
- Mi? - kérdeztem kíváncsian.
- piyari gyorsan le kell lépnünk, ahogy csak lehet. Úgy gondolom, nagyobb veszélyben vagyunk, mintha tigrisek császkámának a nyomunkban.
Sóhajtottam, és igazat adtam neki. így gondoltam én is.
25.
Mintegy végszóra, valahol a távolban felmordult a tigris.
Meglepődve tapasztaltam, hogy kezdem érezni az őserdőt. Mintha percről percre vékonyodott volna az a máz, amelyet a nagyváros kent rám. Már a nagymacska kurrogó morgása sem töltött el félelemmel. Mintha megéreztem volna, hogy nem emberre vadászik.
63
Aztán lassan megéreztem mást is. A halk reccsenések, a levegő surranó sziszegése, az elfojtott csettintések arról árulkodtak, hogy itt vannak a közelünkben.
Óvatosan arra a néhány kósza sugárra pillantottam, amely átderengett a fák lombja között. Ha lemegy a nap...
Tudtam, hogy a nágák legszívesebben éjszaka támadnak. Abban a periódusban, amikor a nap lebukott, de a hold fénye még nem elég erős. Márpedig ha jól becsülöm, húsz-huszonöt perc múlva eljön ez a pillanat.
Gyengéden megszorítottam De León karját.
- Menjen nyugodtan, de ne nézzen rám!
- Történt valami? - szűrte a szót a fogai között, miközben szemei rémülten forogtak az üregükben. - Jézusom, Lucifer?
- Rosszabb. A nágák.
- Hol vannak?
- Mindenütt. Kezdem érezni a dzsungelt. Itt vannak karnyújtásnyira tőlünk.
- És... mit akarnak?... -Van kése?
- Van... és revolverem is. Hiszen tudja.
- Arra egyelőre nem lesz szükség. Vegye elő a kését.
De León megállt. Remegő kézzel kihúzta a zsebkését a zsebéből, kinyitotta, felém nyújtotta. Megráztam a fejem, és megkerestem az enyémet. Szerencsére nem tűnt el az elmúlt órák hányattatásai során.
- Mit akar csinálni? - suttogta remegő hangon. - Zsebkéssel akar nekimenni egy falka kannibálnak?
Kipattintottam a késem, és ismét a zsebembe nyúltam. Nem mondhatnám, hogy könnyű szívvel tettem. Ha rosszul számítom ki a nágák reakcióját, csúnyán ráfizethetünk mindketten.
De León remegett, mint a nyárfalevél: láthatóan kukkot sem értett abból, ami körülötte történik.
Mély lélegzetet véve megpróbáltam kapcsolatba kerülni Radzs Kumár Szingh szellemével. Felhők tetején trónoló mesterem és atyai barátom ezúttal azonban hallgatott.
A második mély lélegzetvételnél már ott volt a fekete kalap a kezemben.
Mintha megfagyott volna körülöttünk az erdő. De León hamuszürke képpel bámulta a kalapot. Fogalma sem volt róla, hova akarok kilyukadni. A fák mintha abbahagyták volna leveleik suhogta-tását, s a madarak is elhallgattak az ágakon. Még a tigris távoli, nyöszörgő morgását sem hallottam.
64
Felemeltem a kalapot, hogy mindenki jól láthassa. A bokrok között halk surrogás támadt, s mintha menekülő lábak dobogását is hallani véltem volna.
Felemeltem a kalapot, és lehajítottam a főidre. Egészen pontosan az ösvény közepére. Aztán föléje hajoltam, és ráköptem.
De León eltátotta a száját. Láttam rajta, ismét megfordult az agyában, hogy közveszélyes őrült vagyok.
- Köpjön rá maga is! - parancsoltam. - Köpjön, ha mondom! De León erőlködött, de nem akart sikerülni neki.
- Nincs már nyálam - nyögte keservesen. - És már köpni sincs erőm...
- Szedje össze magát! - sziszegtem elkeseredetten, mert éreztem, hogy én is fizikai képességeim végén járok. Azt is tudtam azonban, ha nem csináljuk végig, amit kell, meghalunk.
Megölnek bennünket a nágák.
26.
A kalap az ösvény közepén hevert, árván, megköpdösve. Lehajoltam, felvettem, s késemmel a legközelebbi óriás fa törzséhez szegeztem.
Valaki csettintett a bokrok között, valaki morgott, s száraz súr-lódó neszt hallottam, mint amikor valaki megfeszíti íja húrját.
- Essen neki, és szabdalja darabokra!
De Leont nem kellett soká biztatni. Félelemtől eltorzult arccal, szegletes mozdulatokkal lépett a fához szögezett fekete western-kalaphoz, és lassú, majdhogynem méltóságteljes mozdulatokkal darabokra vagdosta. A posztócsíkok lassú, megfontolt lebegéssel hullottak a lábunk elé a fűre.
A bokrok közül elégedett horkantás hallatszott, s futó lábak do-bogása.
Ügy látszott, egyelőre megmenekültünk.
27.
Amikor néhány percnyi önfeledt lihegés után kinyitottam a szemem, sötét árnyékok mozogtak a bokrok között. Alacsony, barna emberkék, íjjal és hosszú fúvócsövekkel.
De León fel akart tápászkodni, de még idejében sikerült elkapnom a karját.
65
- Nyugalom. Maradjon veszteg, és csukja be a szemét!
- Megölnek bennünket!
. - Ha azt akarnák, már megtehették volna. Tegyen úgy, mintha aludna.
Ügy tettem én is. Leeresztett pilláim mögül azonban nyugtalanul figyeltem az eseményeket. Nem ismertem eléggé az indiai nágákat, a sérelmeiket, s nem ismertem a fekete kalap iránt érzett gyűlöletük okát sem. Csak remélhettem, hogy nem általában a fekete szmt utálják, mert ebben az esetben De León nehéz órák elé néz.
A vékony, kicsi, barna alakok szorgos hangyákként sürgölődtek körülöttünk. Néha-néha egyikük-másikuk ránk fogta az íját, mintha le akarna nyilazni bennünket, de gyorsan le is eresztette. Nem értettem a rítus jelentését: lehet hogy éppen az ellenkezőjét akarta elérni vele, mint amitől féltem. Talán rám olvasott, hogy ne fogjon nyílvessző...
A barna fickók meghajoltak előttünk, mosolyogtak, s tökhéjból vájt tálacskákat raktak le velünk szembe a fűre. Egy, még a többieknél is kisebb, szinte gyereknek látszó fiú vagy lány, két íjat akasztott egy bokor ágára, s néhány felcicomázott nyílvesszőt hajított a bokor alá. Még járkáltak egy kicsit, mint az éjszakai manók, aztán egyetlen, harsány kiáltás parancsára belevesztek a semmibe.
Úgy éreztem magam, mint Gulliver a törpék országában. Ha nem maradtak volna a tökhéjak az orrunk előtt, akár álomnak is gondolhattam volna az egészet.
Annyi erőm már nem volt, hogy felálljak. Négykézlábon kúszva közelítettem meg a tökhéjedényeket. Remegő kézzel emeltem fel a legközelebbit, s anélkül hogy ellenőriztem volna, mi van benne, a számhoz emeltem.
Csak akkor hagytam abba az ivást, amikor az erős, enyhén illatos lé fele lefolyt a torkomon. Nyelőcsövem égett, mintha parazsat nyeltem volna. Hörögtem, tátogtam, egészen addig, amíg el nem múlt az égés. Néhány másodperc múlva pedig már úgy éreztem, mintha újjászülettem volna: torkomat simogató kézként hűsítette az italba kevert mentői vagy kámfor, s a felszívódó alkohol szempillantás alatt kellemes mámorba ringatott.
Kiittam a tökhéjat az utolsó cseppig, aztán felemeltem egy másikat, és De Leonhoz másztam vele.
A könnyűszerkezetű bokszoló enyhén üveges tekintettel bámult a tökedényre.
-Mi ez?
- Ne törődjön vele, igya meg! -És ha... méreg?
66
- Igya, ha mondom!
Aztán, hogy szavaimnak nagyobb nyomatékot adjak, odatartottam a tökhéjat a szájához. Megvártam, amíg lenyeli az első kortyokat, aztán elkaptam előle. És szerencse, hogy így tettem, mert amikor égetni kezdte az ital a nyelőcsövét, rémületében majd kiverte a tökedényt a kezemből.
- Megmérgeztek... ezek a... kannibálok! A bokrok között valaki felkuncogott.
Mosolyogtam, aztán amikor elmúlt a riadalma, kényszerítettöm, hogy igya ki az egészet.
- Úristen! Mi volt ez?
- Nem mindegy? Az a fő, hogy rendbe jöjjünk tőle.
- Van még?
Visszamásztam a tálakhoz, és szemügyre vettem a tartalmukat. Két tálacska itallal volt töltve, a másik kettőn pedig apró, lángon sütött combocskák hevertek.
De Leonra pislantottam, aztán azt az egyetlen combot, amelyen rajta maradt az állat körme, leejtettem az avarra, hanyagul mellédobva egy ott felejtett fejet is. A pálmalevélbe csavart sült rizst nem volt miért megvizsgálnom.
Felemeltem a tálacskákat, s mint szorgalmas pincér, odafuvaroztam De Leonhoz.
- Mikor kéri a jeges pezsgőt? A hús előtt vagy utána?
- Adja már ide!
Nyitott tenyerébe ejtettem a göngyölt rizst, a tálat pedig keze ügyébehelyeztem.
A sült combocskáknak kellemes íze volt, bár lehet, hogy nem mindenben feleltek meg az európai ízlésnek. Óvatosan lefejtettem a rizsről a levél egy részét. Amikor megpillantottam a rizsszemek között feketedő, hosszúkás testecskéket, sóhajtottam, és visszacsavartam a pálmaborítót. Úgy látszik, az indiai és a burmai Nága-föld étkezési szokásai között nincs jelentős különbség.
De León már az utolsó combnál tartott, amikor érzett magában annyi erőt, hogy megszólaljon:
-Ez... mi?
Félrefordítottam a fejem, és felvontam a vállam.
- Valami madár.
A repülős szeme elé emelte a combocskát, aztán elgondolkozva rám nézett.
- Biztos benne?
- Mi más lenne?
¦ - Az íze nem madárra emlékeztet.
67
- A fűszertől van - mondtam, és biztattam, hogy kapja be az utolsó falatot. - Olyan fűszereket használnak, amelyeket mi nem ismerünk.                                                        .
Ebben a pillanatban végzetes dolog történt. Ahogy lenyelte az utolsó falatot, s egyetlen harapással be akarta gyömöszölni a göngyölt rizst a szájába, a pálmaburok felbomlott, s a rizsszemek szétgördültek a tenyerén. Önkéntelenül is összeszorította az öklét, nehogy lehulljanak a fűre, s csak akkor nyitotta ki ismét, amikor a szemtk sűrű masszává álltak össze a tenyerében.
A hold halványan ragyogott át a fák között, sápadt fényében valószínűtlennek látszott minden: még a saját tenyerünk is. De León hosszú másodpercekig nézegette a sült rizst, mielőtt lenyelte volna. Amikor aztán rám emelte a tekintetét, már éreztem, hogy baj van. Villámgyorsan kezem ügyébe helyeztem a tökhéjat, és árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát.
- Mr. Lawrence - kérdezte vészjósló nyugalommal. - Mi ez? A bokrokra pislantottam, s megpróbáltam kitalálni, vajon ott
vannak-e még a nágák.
- Rizs - mondtam végül. - Pálmalevélben sült rizs.
- És ezek a... feketék?
- Fűszer.
- Milyen fűszer?
Ingerült képet vágtam, és lassan felálltam.
- Mit tudom én! Mit törődik vele? Az a fontos, hogy megmentették vele az életünket. Egyébként valami borsféle.
- Mr. Lawrence - mondta fenyegetően. - Maga látott már olyan borsot, aminek lába van?! A potroháról már nem is beszélve.
Megpróbáltam menteni, ami menthető.
- Ide figyeljen, Mr. De León! Ez itt nem a Waldorf Astoria különterme. Ez itt az őserdő. Itt másféle higiéniai szabályok érvényesülnek, mint Amerikában. Előfordulhat, hogy egy-egy hangya...
- Egy-egy?! - visította szemrehányóan. - Ez magának egy-egy? Inkább egy-egy rizsszem a hangyák között! Jézusom én...
Félrefordult és öklendezni kezdett. Mielőtt még komolyabbra fordult volna a dolog, odaugrottam hozzá, kényszerítettem, hogy tátsa ki a száját, s beleöntöttem a második tökhéjnyi italt is.
De León lenyelte a nyelnivalót, csüggedten hátrahanyatlott, aztán szomorúan maga elé meredt. Pontosan annyi időre, hogy magam is megihassam a magamét.
Ez az ital valamelyest másféle volt, mint az előző. Ahogy lenyeltem, halvány köd úszott a szemem elé, majd amikor eloszlott, olyan
68
élesen láttam a világot, mint talán még soha életemben. Ugy éreztem, még a fák törzse mögé is belátok. Ha valaki rám kiáltott volna, hogy repüljek, egészen biztosan széttárom a karom, és verdesni kezdek vele, mint a madár.
De León széles mozdulattal a bokrok közé hajította a tökhéjat, és komoran összevonta a szemöldökét.
- Maga átver engem, Lawrence! Maga tudja, mi az ördög ez a fekete kalap!
- Dehogy tudom - mondtam az igazságnak megfelelően -, csak találgatok.
- Szóval csak találgat? - ismételte gúnyosan. - Akkor talán azt is csak véletlenül tette, hogy rábeszélt, szegezzem egy fa törzséhez a fejfedőmet, és vagdaljam csíkokra?
- Emlékszik, amikor a hajóról figyeltük a nágákat a parton? Levették a megölt férfi kalapját, és szétszaggatták.
- Naná hogy emlékszem! Olyannyira, hogy amíg élek, nem is fogom elfelejteni. Bár - tette hozzá rezignáltán -, a dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy megérem a matuzsálemi életkort.
- A nágák haragszanak valamiért a kalapra, bár a harag itt aligha megfelelő kifejezés. Amikor szétvagdosták... tulajdonképpen megölték. Megölték a lelket, amely benne lakik. Szerintük ugyanis a természeti tárgyaknak lelke van.
- Már amennyiben egy kalap természeti tárgy.
- Az erdőlakók nem tesznek különbséget az ember által készített és a természetben előforduló tárgyak között. Számukra egy kalap is lehet a szellemek búvóhelye. Nagyon úgy nézett ki a hajóról nézve, hogy a nágák megölték a kalap szellemét.
- Elég furcsa lények a barátai! - sóhajtotta a pórul járt pilóta. - Ott hever az orruk előtt egy hulla, aki percekkel előtte még élt, s ahelyett hogy vele foglalkoznának, a kalapjára vetik magukat.
- Talán azt jelenti, hogy jobban félnek a kalaptól, mint a halottaktól.
Szomorúan a karomra tette a kezét.
- Nézze, Mr. Lawrence, én ebben a dzsungelben már sok mindenbe beletörődtem, és abba is bele fogok, hogy soha az életben nem értek meg bizonyos dolgokat. Olyan ez nekem, mint a matematika. Látni látom a számokat, de a feladatokat nem tudom megoldani. A maga hangját is hallom, értem, miről beszél, de a végén csak kiderül, hogy még sincs értelme az egésznek.
- Figyeljen ide! -tettem egy utolsó kísérletet. -Ott, a hajón, azt a
69
következtetést vontam le, hogy a nágák félnek. Valakik, akik fekete kalapot hordanak, elkövettek valamit ellenük. Azt hiszik, hogy azoknak a gonosz embereknek a fekete kalap ad erőt. Ha megsemmisítik a kalapot, a gonoszok elveszítik az erejüket. Mindenesetre nagyon örülnék, ha végre megtudhatnám, kik azok a fekete kalapos fickók.
Hamarosan megtudtam. De akkor már nem örültem annyira neki.
ASZALT FEJ, AJÁNDÉKBA
1.
A hold még mindig fent ragyogott az égen, amikor folytattuk az utat az ösvényen. Most már nem kellett attól tartanunk, hogy a nágák megtámadnak bennünket. S mivel a tigris morgása sem hallatszott többé, talán még élveztük is volna az éjszakai túrát, ha az ösvény egyszerre csak nem fut be egy reménytelennek tűnő mocsárba.
De León csípőre tette a kezét, és szomorúan megcsóválta a fejét.
- Ezek átvertek minket. Rácsaltak egy ösvényre, amely az ingo-ványbaVezet. Egyszer láttam egy filmet a mocsári rablókról...
Néhány másodpercig a mocsarat bámultam, aztán egyszerre megértettem mindent. Nem az ösvény fut a mocsárba, hanem az erdő mocsarasodott el. Elértünk arra a helyre, amelyen végigsöpört a tegnapi szökőár. S bár a dzsungelben gyorsan eltűnik a nedvesség, a talaj még nem tudta magába fogadni az irdatlan vízmennyiséget.
Lehajoltam a fűre, megpróbáltam nyomok után nézni. Szerencsére találtam is egyet. Mintha alulfejlett tizenéves lábnyoma lett volna. Egyenesen a mocsár közepének tartott.
Óvatosan kinyújtottam a lábam, és beledugtam a lébe. A legközelebbi fa törzsén húzódó csík jól mutatta, hogy a kezdetben másfél méteres víz az elmúlt huszonnégy óra alatt rohamosan apadt.
- Nyugodtan bejöhet - intettem De Leonnak. - A víz gyorsan visszahúzódik..;
De León leguggolt a mocsár partjára, aztán ott is maradt, hiába szólongattam.
- Jöjjön már, no! Nem kell félnie! A kígyók nem mernek belemenni a vízbe.
Felemelkedett, tátogott, a lére mutogatott, de nem jött ki hang a torkán.
Csípőre tettem a kezem, megpróbáltam kitalálni, mitől rémült meg. Azt hittem, visszajöttek a nágák egy újabb tál rizseshangyával.
Aztán én is észrevettem, amit a hajdani bokszoló.
Nem messze attól a helytől, ahol a vízbe ereszkedtem, széttárt
71
karú holttest lebegett, arccal lefelé fordulva. Hátát fekete, széles karimájú, western fazonú kalap takarta.
Óvatosan irányt változtattam, s lassan, hogy ne kavarjam fel a vizet, a lebegő férfi mellé küzdöttem magam.
A fekete ruhás, fekete kalapos alak úgy hintázott a néhány centiméteres víz felszínén, mintha azt játszotta volna, hogy karcsapások nélkül is fenn tudja tartani magát. Már-már utána nyúltam, amikor észrevettem a vékony vérsugarat, amely mint tengerbe ömlő szennyezett folyó, színes fonalat húzott a letisztult tócsa felszínére.
Akaratlanul is a pisztolyom után kaptam, de nem volt senki a közelben, akire ráfoghattam volna.
Mély lélegzetet véve, megragadtam a lebegő alak karját, és megfordítottam a testét. Aztán levegő után kapkodva visszahőköltem, s kis híján magam is belezuhantam a vízbe.
Az áldozat nyakából még mindig csörgött a vér, bár már alighanem csak annyi maradt benne, hogy megszínezhesse feje mellett a vizet.
A bokszoló felnyögött, és remegő kézzel a halott arcára mutatott.
- Ez... ez...
Biccentettem, és megtörölgettem a homlokom. Pontosan tudtam, mit akar mondani.
Hogy az áldozat nem férfi, hanem nő, s hogy csak percekkel ezelőtt végezhettek vele.
Bárki is volt a halott, szép nő lehetett életében. Vörösben játszó haja, fitos orra skandináv eredetről árulkodott. Letérdeltem a pocsolyába, hogy átkutassam a ruháját. Terepszínű nadrágot és lem-berdzseket hordott - egészen üres zsebekkel. Egy papírfecni nem sok, annyit sem találtam nála.
Mivel a holttest mindegyre el akart lebegni előlem, ráparancsoltam De Leonra, hogy fogja meg az egyik karját, miközben nekitámasztottam a sarkam egy víz alatti gyökérnek. Megemeltem, s úgy fordítottam, hogy könnyedén fel tudjam gyűrni lemberdzsekje ujját.
Amíg a rtihaujjal voltam elfoglalva, a valaha csinos lány engedelmesen átadta magát az elmúlásnak. Világoskék, barátságos szemére tompa homály borult, felső ajka felhúzódott, kivillantak fe-
72

hér, hibátlan fogai. Ujjai, amelyek észrevétlenül a csuklóm köré fonódtak, megmerevedtek, mintha soha többé nem akarnának elereszteni.
De Leonra pillantottam, a fákra, a lassan lebukó holdra, aztán mély sóhajjal kiparancsoltam a repülőst a partra.
- Vegye elő a stukkerjét, és ha valaki megmoccan a közelünkben. .. tudja, mi a dolga!
Felgyűrtem a lány ruhaujját. Már meg sem lepődtem, amikor alkarja belső felén tetoválást pillantottam meg.
Ugyanazt a számot, mint a hulla karján a hajón.
A 666-ot.
A Sátán kedvenc számát.
3.
- Talált valamit?! - kiáltott rám vacogó hangon De Leon.-Stuk-kerje az erdő fáira, szeme viszont rám meredt.
A holttest alá nyúltam, és a hasára fordítottam. Meglazítottam az övét, s bármennyire nehezemre esett, leráncigáltam a nadrágját.
A hold szégyenkezve sütött le a lemeztelenített lány karcsú csípőjére;, nem sokkal ezelőtt még gusztusosán kerek fenekére.
Ha lett volna kedvem és időm filozófiai kérdéseken töprengeni, elgondolkozhattam volna rajta, hogy egy olyan egyszerű aktus, mint a halál, mennyire megváltoztatja a dolgok egymáshoz való viszonyát. Ami percekkel ezelőtt még vonzó volt, és olthatatlan szenvedélyek forrása lehetett volna, most már csak félelmet, szorongást és undort keltett. S ezen még a lila, csipkés bugyi sem változtatott, amely hangos reccsenessel szakadt el vigyázatlan kezem alatt.
De León felém hajolt, és kérdőn nézett rám.
Felelet helyett a lány testére mutattam, amelyen a dereka és a tompora találkozásánál, szőke pihék között, ismét egy tetovált nevet találtam.
Asmodeusét.
Visszahúztam a lányra a nadrágját, a hold felé fordítottam az arcát, aztán kimásztam a vízből.
Éppen idejében ahhoz, hogy belenézzek egy puskacsőbe, amely ott villogott az orrom előtt, s amelynek a gazdáját egy széles törzsű fa lelógó ága-bogai takarták.
A puska gazdája nem szólt egyetlen szót sem, s én mégis engedelmesen felemeltem a kezem, akárcsak De León.
73
Az ágak megrezdültek, aztán egy hasonlóan terepszihruhás lány lépett elénk, mint az, aki a vízben feküdt, holtan.
A lány a vízben mintha üdvözölni akarta volna a másik jövetelét, lassan megfordult a tengelye körül, és széttárt karokkal a parthoz közeledett. Mielőtt azonban feje nekiütődött volna a szilárd talajnak, mintha szellemkezek kezdték volna vetkőztetni, ismét le-csusszant róla a nadrágja, fedetlenül hagyva a szikrázó holdfényben fehéren világító tomporát.
De León nyögdécselt, és könyörögve nyújtotta a kezét a puskás nő felé, akinek vibráló tekintete nem sok jót ígért.
Elfordítottam róla a szemem, és ismét a holtat vettem szemügyre. Úgy gondoltam, bármennyire is ártatlannak tűnik, nagyobb veszélyt jelenthet számunkra, mint az élők.
Főleg a név, amely lilás fényben ragyogott a bőrén, mintha apró virágszirmokból rakták volna ki.
Asmodeus.                                                                ,
4.
A szeplős, fitos orrú, fiatal nő riadtan nézett ránk, aztán éles, fenyegető hangon felkiáltott:
- Ne mozduljanak, ha kedves az életük! Körbepillantott, aztán a legközelebbi fa törzse felé intett.
- Menjenek oda a fához! Ha megmoccannak, lövök! Egészen rendesen remegett a hangja; ennek ellenére eszemben
sem volt ellenkezni vele. Sejtettem, hogy pokolian fél, legalább annyira, mint De León. Annak pedig, aki fél, könnyen eljár a keze.
- Nem fogunk megmoccanni, biztosíthatom - mondtam békü-lékenyen. - Megtudhatnám, kihez van szerencsénk?
- Hallgasson!
Anélkül hogy elvette volna rólunk fegyvere csövét, aprócska adó-vevőt halászott ki a zsebéből, és belekiabált:
- Tövis, Tövis, hallotok?!
Háromszor ismételte meg a kérdést, míg egy mély, dörmögő férfihang válaszra méltatta.                                           ¦    '
- Bloom. Mi van?
- Ide tudnátok jönni?
- Hova oda?
- Az ösvényre. Ahol az áradás kezdődik.
- Van valami probléma?
- Fogtam két fickót.
74
Döbbent csend a túlsó végen, majd hitetlenkedő nevetés.
- Viccelsz? Nágákat?
- Egyáltalán nem. Két felfegyverzett fickót. Európaiak vagy amerikaiak.
- A fenébe is! Mit keresnek errefelé?
- Megöltek egy nőt. Talán éppen Annemarie-t... Éppen akkor értem hozzájuk, amikor elvágták a torkát.
5.                                                    ¦ .                   .    •
Bőrömön éreztem a láthatatlan férfi meglepetését, sőt rémületét. Az adó-vevő hosszú másodpercekig recsegett, anélkül hogy bárki is beleszólt volna. Végül a lány unta meg a hallgatást, mert izgatottan ütögetni kezdte az oldalát.
- Halló, halló, hallasz, Bloom?
- Hallak - mondta a másik élesen. - Jól vagy, Edna? -Én jól.
- A fickók?
- Itt állnak előttem feltartott kézzel.
- Maradjanak is úgy! Azonnal indulunk. Ne kockáztass, Edna! Ha úgy gondolod, lőj!
- Megteszem - biccentett a lány, és visszarakta a zsebébe az adó-vevőt.
Valahogy nem tetszett nekem az utolsó néhány mondata, bár ha jobban belegondolok, az azt megelőzőek sem tetszettek igazán.
- Alighanem téved, kisasszony - mondtam, és barátságosan rámosolyogtam. - A hölgyet a vízben nem mi öltük meg.
-Hallgasson!
- Csak szeretném megmagyarázni...
- Hallgasson, vagy lövök!
- Meg tudom érteni, kisasszony, a lelkiállapotát...
A fegyver megvillant. A golyó csak néhány centiméternyire süvített el a fülem mellett, hatalmas darabot szakítva ki a fa törzséből. De León összekulcsolta a kezét, és könyörögve nézett rám.
- Nem tudná csak most az egyszer befogni a száját? Sértődötten elhallgattam, és mással kezdtem foglalkozni. Igyekeztem megszabadulni a késtől, amelyet a halott mellett találtam a vízben, s amelyet meggondolatlanul zsebre vágtam.
75
6.
Mivel a kés a kabátom ujjában volt, ahogy felemeltem a kezem, lecsúszott a könyökömig. Bár nemigen szeretem, ha mások vízzel kevert vére összekeni a kezem, most igazán nem törődhettem ilyen aprósággal. Meg kellett szabadulnom tőle, amilyen gyorsan csak lehet!
Egészen addig törtem a fejem a késtől való megszabadulás módján, amíg meg nem zörrentek velünk szemben a bokrok, és ki nem bújt a tisztásra néhány férfi. Ekkor egyszerűen leejtettem a földre.
A lány örömteli kiáltást hallatva odafutott hozzájuk. A legelöl törtető, fekete szakállas, sovány, magas fickó átkarolta, elvette tőle a puskát, és a hátára akasztotta.
Csak nyugalom, bébi! Már nincs semmi baj. Mi történt, Edna?
- Egy lányt találtam... holtan. Ezek a fickók ölték meg. Elképzelhető, hogy... Annemarie... bár én nem ismertem személyesen.
A szakállas eltolta magától a lányt, és lassan, komótosan odaballagott hozzánk. Megállt tőlünk néhány lépésre, szemügyre vette az arcunkat, a fa törzsén a golyók nyomát, a mocsarat, s végül azt is megtalálta, amit nem lett volna szabad.
Lehajolt, felvette a még mindig enyhén véres kést, és undorodva elhúzta a száját.
- Hol van a halott?
- A víz...ben.
A fekete szakállú néhány lépést tett a mocsár felé. Leguggolt, de nem érintette meg a halott lányt. Előbb a késre, aztán a lány nyakára pillantott.
- Jézusom... valóban Annemarie! Melyikük tette, Edna?
- Nem... tudom. Amikor észrevettem őket... már halott volt. A kést... nem láttam. Ő volt Annemarie mellett - s rám mutatott.
A szakállas felém fordította a kés hegyét. -Te voltál?
- Dehogy. Miért öltem volna meg egy ismeretlen lányt a dzsungelben?
- Az ok nem fontos. Ez itt magánterület. Itt én ítélkezem. Gyilkoltál, meg fogsz halni. És a másik is. Kosztasz!
- Parancs, főnök!
Hatalmas termetű, vörös bajuszú férfi lépett ki a kísérők közül, éjfekete szemét a fekete szakállúra függesztve. - Parancsoljon, Mr. Bloom.
- Vágd el a torkukat!            .
- Mivel, főnök?
Á Bloomnak nevezett férfi felemelte a kést, és pengéjénélfogva a másik felé hajította. Kosztasz ügyesen elkapta, és megsuhogtatta a levegőben. Láthatóan egyiküket sem zavarta, hogy a mutatvány közben vörös vérmaradványok tapadnak a bőrükhöz.
Kosztasz elégedetten felvihogott, s a kés hegyével az orrunk elé rajzolt néhány láthatatlan figurát. Olyan gyorsan, hogy alig tudtam követni a szememmel.
De León mellém húzódott, és kétségbeesetten felcsuklott a hangja.
- Jézusom, ezek ki akarnak nyírni bennünket!
- Azt hiszem, jól mérte fel a helyzetünket, Roger.
- De hiszen mi nem csináltunk semmit! Nem értik, hogy nem csináltunk semmit? Mi csak jöttünk ebben az elátkozott dzsungelben, és...
- Néha gyilkoltak egy kicsit, mi? - kérdezte a fekete szakállú. -Meg is erőszakolták?
- Maga megőrült!
-  Igyekezz, Kosztasz! Végezz velük gyorsan!
- Eeeezt nem tehetjük, Bloom - hallottam a lány tiltakozó, dadogó hangját. - Ehhez nincs jogunk!
- Bolond vagy, bébi?
- Bíróság elé kell vinnünk őket, Bloom!
- Egy francot bíróság! Kosztasz majd elintézi őket. Kosztasz úgysem büntethető, mert dilis.
-Ésha... ártatlanok?
- Te nem vagy normális, bébi!
-  Hagyd már abba ezt az utálatos bébizést! Tiltakozom az ellen, hogy megöljétek őket. Bíróság előtt kell felelniük...
- És Annemarie?
-  Majd a bíróság eldönti...
Bloom a földhöz vágott valamit - talán a puskáját -, és hisztérikus rikácsolásba fogott:
- Köpök a bíróságra! Gyilkoltak, hát pusztulniuk kell. Szemet szemért, fogat fogért! Öld meg őket, Kosztasz! Gyerünk! Vidd őket a bokrok mögé, és vágd el a torkukat!
Kosztasz vigyorgott, s minden tiltakozásunk ellenére beterelt bennünket a bokrok közé. A többiek eltűntek a szemünk elől. Kosztasz megtörölgette izzadó homlokát, majd legnagyobb meglepetésünkre zsebre vágta a kését.
- Takarodjatok! Lehet, hogy valóban bolond vagyok, de nem mocskolom be a kezem a véretekkel! Remélem, a krokodilok da-
76
77
I
rabokra tépnek benneteket. - Villámgyors mozdulattal állón vágott és a vízbe lökött mindkettőnket. Összecsapódott fejünk felett a piszkos lé.
7.
Fogalmam sem volt róla, hogyan találtam rá a vízből kiemelkedő dombocskára, és hogyan akartam ott hagyni, amikor észrevettem, hogy már kuporog rajta valaki. Egy fekete, vérző orrú pasas. És olyasféle vigyor ült az arcán, amilyentől mentsen meg minden tisztességes embert az Úristen!
Felém nyújtotta a karját, én ellöktem, aztán mégiscsak addig nyújtogatta, amíg kénytelen voltam elfogadni.
Belecuppantam a sárba, majd békülékeny biztatásától kísérve felmásztam a fűből, lombokból, letört ágakból és uszadék fából épült sziget tetejére.
De León még akkor is vigyorgott, amikor leroskadtam mellé. Csak amikor jobban szemügyre vettem az arcát, jöttem rá, hogy amit vigyornak véltem, egyáltalán nem az, hanem iszap, amely úgy ráragadt a képére, mint egy nevető álarc.
- Most aztán merre?
- Meg kell találnunk a hajót!
- De hiszen elsodorta a szökőár!
- Nem sodorhatta túl messzire. Bármekkora is volt a hullám ereje, nem hiszem, hogy át tudta volna préselni a bokrokon és a fákon. Talán fennakadt valahol, mint Noé bárkája az Araráton.
- És ha... nem találjuk meg? Körülnéztem, és mélyet sóhajtottam.
- Akkor az Isten legyen irgalmas hozzánk!
8.
A nap nagy részét étlen-szqmjan töltöttük a bokrok árnyékában. Hiába lestük kimeredt szemekkel a fák alját: nem tűntek fel ismét az étellel-itallal megrakott tálak, hogy mint gondos varázstárgyak, ellássanak bennünket minden földi jóval. A nágák, úgy látszik, megelégelték a táplálásunkat.
De León nagyokat nyelt, és a sebeit vakargatta.
- Nincs véletlenül még egy fekete kalapja? - kérdezte végül, amikor a nap már késő délutánba hajlott.
78
1
- És ha lenne?
- Megismételnénk a varázslatot. Szétdarabolnánk, a nágák pedig hozhatnák a vacsoránkat.
Óvatosan a környező bokrok felé fordítottam a fejem. De León is megérezhetett valamit a levegő vibrálásából, mert elhallgatott. Ekkor már égett a bőröm, a szemem, s enyhe nyilallásokat éreztem a tarkómon. Karomon felágaskodtak a szőrszálak, annak biztos jeleként, hogy idegenek vannak a közelünkben. Nemhiába voltam Radzs Kumár Szingh legjobb tanítványa: ennyi idő után is meg-éreztem az erdei emberek jelenlétét.
- Történt valami? - szűrte fogai között a szót a volt bokszoló.
- Itt vannak a közelünkben.
- A nágák?
- Remélem.
- Én meg remélem, hogy nem üres kézzel jöttek. Nem mondaná meg nekik, hogy lehetőleg kevesebb hangyát tegyenek a rizsembe?
A bokrok mögött felhangzottak az első csettintések, a surranó léptek zaja, amint fa ütődött fának, s egy száraz ág is eltörött valakinek az óvatlan mozdulata nyomán.
Aztán csend lett, mélységes csend.
Néhány percig még vártam, majd amikor meggyőződtem róla, hogy végleg elhaltak az idegen testek keltette hullámok, felemelkedtem.
- Azt hiszem, elmentek.
De León felpattant, és a bokrok felé ügetett. -Hol a kaja?
Hiába keresett-kutatott, nem talált egyetlen tálacskát sem. Erre dühösen toppantott, és belerúgott a legnagyobb bokor törzsébe.
- Vigye el őket az ördög! Leskelődnek, ahelyett hogy hoznák a vacsoránkat.
A langyos esti levegőbe merítettem az orrom, és megpróbáltam kitalálni, mi lehetett az erdei emberek szándéka? Egyszerűen csak ellenőriztek voína bennünket, hogy élünk-e, nem szorulunk-e ismét a segítségükre?
Aztán megráztam a fejem, és elvetettem az ötletet. Ha csak ezt akarták volna, nem vonultak volna fel ilyen nyilvánosan. Mert amit tettek, és ahogy tették, az nága szemszögből nyilvános felvonulásnak számított. Egyetlen nága sem lép rá úgy egy száraz ágra, hogy hangos reccsenéssel kettétörjön a talpa alatt - hacsak maga is nem akarja úgy. Nem, a nágák pontosan azt óhajtották, hogy értesüljek a jelenlétükről. De mi az ördögöt akarnák tőlem?
- Talált valamit?
79
Nemet intettem, és rávakkantottam, hogy üljön a fenekére. Hátha a lábnyomokból ki tudok olvasni valamit.
Bármennyire is kijártam annak idején Radzs Kumár Szingh iskoláját, ezek a nyomok nemigen árulkodtak semmiről. Annál is kevésbé, mert jószerével nem is hagytak hátra lábnyomokat. Negyvenkilós testek alatt alig-alig hajlik meg a fű.
Nekidőltem egy fának, és gondolkodni próbáltam. Az ösvény feketén, szomorúan kanyargott az orrom előtt. A nap eltűnt a vastag törzsek között, a holdnak pedig még esze ágában sem volt elfoglalni a helyét.
A sötét, barátságtalan ösvény mintha hívogatott volna. Mintha arra biztatott volna, hogy csak lépjek rá nyugodtan, majd ő elvezet a megfelelő helyre.
Természetesen eszem ágában sem volt engedelmeskedni az ös-vénykígyo vonzásának. Ehelyett óvatosan behátráltam a fa mögé.
Alig tettem néhány lépést, éreztem, hogy vízbe csobbanok. Mivel nem különösebben kedvelem a krokodilokat, máris pattantam ki belőle, és villámgyorsan hátrafordultam.
Azonnal feltűnt, hogy a keskeny vízfelület nem természetes, hanem mesterséges képződmény. Mivel ahhoz kicsi volt, hogy beleférjen egy krokodil, megnyugodva térdeltem le a partjára. Aztán anélkül, hogy hozzáértem volna a sárból, faágakból és vízből öszr szeállított kompozícióhoz, alaposan szemrevételeztem.
A víztükör a folyót ábrázolta, ehhez kétség nem férhetett. Mivel napokig hajóztam rajta, jól ismertem a kanyarulatait. Az előttem felépített makett körülbelül egynapi járóföldnyi részét mintázta: azt a szakaszát, ahol két nappal ezelőtt Sri Ánanddal kikötöttem.
A folyó partját sűrű fák szegélyezték; a környező bokrokról leszaggatott ágak.
Amikor aztán a hajót is észrevettem, amely ott ringatódzott az egyik kanyar öblében, elszorult a szívem az örömtől. A hajó fedélzetén heverésző, apró, turbánszerű fejfedőt viselő agyagszobrocska minden kétséget kizáróan Sri Ánand volt...        *
Ott hagytam csapot-papot, áttörve a bokrokon a nyugtalanul toporgó De León elé toppantam.
- Jöjjön gyorsan!
- A-•¦ nágák?
Megfogtam a karját, és magam után húztam az egyre erősödő sötétségben. Csak akkor eresztettem el, amikor megérkeztünk a „terepasztalhoz".
-Látja?
A könnyűszerkezetű ökölvívó felhorkant, és térdre vetette ma-
80
gát a víztükröcske partján. Nem volt ostoba ember, azon nyomban rájött, mit ábrázol a kép.
Kinyújtotta hosszú fekete ujját, és a pálmalevélből készült hajó felé bökött vele.
- Ki ez a pasas?
- Sri Ánand.
Két ujja közé csíptette a kis figurácskát, és leemelte a fedélzetről. Rá akartam szólni, hogy hagyja békén, aztán mégsem szóltam. Inkább úgy döntöttem, hogy körülnézek. Annál is inkább megtehettem, mert a hold ebben a szempillantásban bújt ki két fölénk magasodó faág közül. Felnéztem rá, és megállapítottam, hogy körülbelül öt percem van, amíg ismét elbújik egy másik ág mögé. Négykézlábra ereszkedtem, és tovább kutattam.
De León szinte becézgetve simogatta az agyagból gyúrt figurácskát, s már alighanem az Államokba képzelte magát, amikor felemelkedtem. Mit tagadjam, nem volt jókedvem attól, amit láttam.
A repülős észrevette rajtam, hogy valami nincs rendjén, mert villámgyorsan visszahelyezte az agyag Sri Ánandot a fedélzetre.
- Valami baj van?
Szó nélkül a folyó partjának arra a részére mutattam, amelyet mind ez ideig nem volt időm átvizsgálni. Szorgos kezek ugyanis annyi letört ágat dugtak a földbe, hogy szinte egy második dzsungelt építettek fel a segítségükkel.
Legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy a fák alja, a folyó partja, telis-tele volt embert formázó agyagfigurákkal, mintha egy nagyváros forgalmas lakónegyedét ábrázolta volna az ismeretlen képzőművészcsoport, a nága őserdő helyett.
Közvetlenül a folyó partján szintén agyagfigurák ültek, és a folyó közepén horgonyzó bárkára bámultak. Es hogy ne legyen kétségem szándékuk felől, a művész minden agyagfigura kezébe egy-egy letört ágdarabot dugott.
Közvetlenül mögöttük egész tömeg szorongott: mindegyikük fején egy-egy sötét levélből készült kalappal. A kalaposok vékony, kicsike agyagfigurákat fogtak közre, földre kényszerítették őket, és hogy mit csináltak velük, arról a bokrok alá gurított „holttestekből" lehetett következtetni.
Messze, távol két-három méternyire a folyótól, furcsa, botokból épült tornyok emelkedtek. Ezek közelébe azonban nem helyezett agyagemberkéket az alkotóközösség.
Aztán megpillantottam magunkat. De Leont könnyű volt fel-
81
ismerni, mivel ő volt az egyetlen, feketére mázolt figura a környéken. Valószínűleg sötét bogyók nedvével színesítették be.
Mellette ott álltam én, félig a földre rogyva, a nyakamból kiállt egy ágacska, akárcsak a fekete figuráéból. Körülöttünk mindenütt fekete kalapos fickók rejtőztek, akik, amikor meglátták haldoklásunkat; örömükben az ég felé nyújtották a karjukat.
De León nyakára szorította a kezét, és rekedten suttogott, mintha attól tartott volna, hogy az agyagfigurák felélednek és nekünk esnek.
- Maga szerint ez komoly... vagy csak... szórakoznak velünk?
- A nágák ilyesmivel nem szórakoznak.
- Akkor... mit csináljunk?
- Gyerünk! Keressük meg a hajót!
Útitársam háta idegesen megrándult. Felnézett rám, és lemutatott a földre.
- Ez mi?
Oda bámultam, ahova a körmét rakta. Hosszú, egyenes vonalat láttam, amely kettészelte az élőképet. Hogy hol végződött, nem tudtam megállapítani, mert beleveszett a hasonlóan ide-oda kanyargó vonalak kusza hálójába.
Ha a bokszoló nem hívta volna fel a pókhálószerű vonalrendszerre a figyelmemet, nem vettem volna észre.
Letérdeltem, megpróbáltam rendszert találni az összevisszaságban. De jó öt perc elmúltával is csak arra tudtam rájönni, hogy mindegyik figurától, fától, természeti tárgytól kiindul néhány vonal; más vonalakkal keveredik, elválik tőlük, kanyarog, visszatér, hogy újabbakkal fonódjék össze. Ha zsinórok lettek volna, s ha meghúztam volna valamelyikük végét, a terepasztal minden bizonnyal életre kelt volna.
De León felemelte a fejét, és komor képpel nézett rám.
- Tudnak írni a nágák?
- Ügy érti, hogy van-e írásuk? Az írástudók vagy az angolt vagy a dévanágarit használják.
- És a többség?
- Azt hiszem, írástudatlan.
- Hallott már a kipuróY?
- A csomóírásról? Hogy az ördögbe ne hallottam volna.
- Azt hiszem, ez is valami hasonló.
Pontosan azt mondta, amire percek óta magam is gondoltam. A nágák közölni akarnak valamit velünk, a maguk sajátos kommunikációs rendszerével. Még egyszer a pókhálószerűen összefonódott vonalakra meresztettem a szemem.
82
De León felállt, és felemelte az egyik kis sárfigurát. Megfordította, de nem talált rajta semmit. Még vonalkát sem.
- Tudja, mire emlékeztet engem ez az egész?
- Mire?
- Gyerekkorom kedvenc magazinjában voltak ilyen vonalábrák, amelyek egy-egy mesefigurát rejtettek magukban. Hajó volt a szemed és a képzelőerőd, észrevehetted a vonalak között lapuló oroszlánt. Holtbiztos, hogy ennek a közepén is ott rejtőzik valami.
- Talán egy fekete kalap.
Nem volt szándékomban gúnyolódni, inkább csak hangosan mondtam ki, amire gondoltam. De León mégis sértődötten kapta fel a fejét, aztán amikor meglátta bocsánatkérő vigyoromat, csak legyintett.
- Pedig holtbiztos, hogy valamit közölni akarnak velünk.
Kinyújtottam a karom, és megpróbáltam rendszert adni a vonalaknak. Ide-oda húzogattam az ujjam, de még arra sem tudtam rájönni, hol lehet a vonalrendszer közepe.
Ismét csak megkísértett a gondolat: mi lenne, ha a vonalak nem egyszerűen földbe húzott árkokat, hanem zsinórokat jelölnének. Meghúzom az egyiket, a figurák elmozdulnak...
- Megvan!
- Mi van meg?
- A haditerv.
- Micsoda?
- Haditerv, felvonulási terv vagy valami hasonló. Ez azt jelenti...
Megakadt bennem a szó. Az egyik magas, furcsa építmény tövében ismét megpillantottam a bennünket ábrázoló két figurát. Aztán még több helyen is, különböző helyzetekben; a terepasztal egymástól meglehetősen távol eső pontjain. De León mindenütt fekete volt, én pedig mindenütt nyurga, és apró fadarabot tartottam a kezemben.
Ekkor már mindent értettem. Megvilágosodásom tudatában még egyszer megpróbáltam áttekintem a kuszaságot.
- Kapiskálja már?
- Az a baj, hogy nem. És maga?
- Alternatívák. Egymásra rajzolt lehetőségek. -Mik?
Hol a figurákra bámult, hol rám. Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyában a kerekek.
- A vonalak bizonyos eseménysorokat jelölnek. -Hm!
83
- Vegyük például ezt a figurát - és egy nágát ábrázoló sárkatonára mutattam. - Hány vonalat lát kiindulni belőle?
- Hármat.
- Ez pedig azt jelenti, hogy három szituációt rajzolt ugyanazon síkba a mester. Azaz a nága a történet alakulása folytán három feltételezett helyzetbe kerülhet.
- Vesszek meg, ha értem!
- Itt vagyok például én. Rajtam négy vonal halad át, ami azt jelenti, hogy négyféleképpen cselekedhetek. Persze, csak abban az esetben, ha feltételezzük, hogy az enyém a választás joga.
- Tételezzük fel.
- Tehát én mozgatom a gépezetet - Kinyújtottam a karom. -Látja? Maga és én elindulhatunk erre a hegyes részre - húztam egy darabig az ujjam, aztán reménytelenül belevesztem a vonalak kusza pókhálójába. - Csak azt ne kérdezze, hogy akkor mi történik velünk, mert nem vagyok képes átlátni a hálón. Aztán elindulhatunk ezek felé a máglyarakások felé.
- Ezek nem máglyarakások. -Hát mik?
- Szerintem fúrótornyok.
Ujjam ismét csak nekiindult, de ismét csak belekavarodott a vonalak kiismerhetetlen rendszerébe.
- Aztán elindulhatunk a folyó felé. De León elhúzta a száját.
- Hogy úgy járjunk, mi? - s két, elvágott nyakú figurára mutatott.
Üjra csak belevesztem a hálóba. Felsóhajtottam, elvettem az ujjam, aztán felemelkedtem, s reményvesztetten megcsóváltam a fejem.
De León legyintett, és visszadobta a sárfigurát a „terepasztal" közepére.
- Ebből ugyan rá nem jövünk, mi történik velünk! Mindenesetre megértettem, mit akar mondani. A nágák szerint van néhány választásunk; éppúgy, mint a sakkban. Léphetünk így is és úgy is. S mindjárt azt is közlik velünk, mi lesz a lépéseink következménye. Választhatunk, ha tudunk. Éppen csak elfelejtik, szegénykéim, hogy képtelenek vagyunk megfejteni a kódrendszerüket.
Megvontam a vállam, és kiléptem az ösvényre. Az őrálló fák sora fenyegetően hallgatott. De León utolért, és elkapta a könyökömet.
- Nem tudnánk beszélő viszonyba keveredni ezekkel a kis fickókkal?
84
- Csak ha ők maguk is úgy akarják. Egy másodperccel sem korábban.
- Mit javasol hát?
- Keressük meg a folyót! Hátha kellemes meglepetésben lesz részünk. A terepasztal ugyanis azt ígéri, hogy a Rózsaszínű Párducot a vízen találjuk...
Az ösvény hívogatóan kanyargóit előttünk.
9.
Ahogy kiléptünk a partot szegélyező bokrok közül, azonnal megpillantottuk a hajót. A Rózsaszínű Párduc ott horgonyzott a folyó közepén; éppen ott, ahol a „terepasztal" jelölte. Nágáknak vagy fekete kalaposoknak híre-hamva sem volt a környéken.
A folyó békésen ringatódzott a holdfényben, mintha nem is ő lett volna, amely két nappal ezelőtt a nyakunkba zúdította az óriáshullámokat. A partot végestelen-végig bokáig érő iszap, piszkos hab és uszadék fa borította.
Szó nélkül levetettem a ruhám, illetve azt a néhány bizonytalan színű és állagú valamit, ami rajtam lógott, s amelyet valaha, talán évszázadokkal ezelőtt, egy másik világban, jó nevű üzletekben vásároltam.
- És ha jön a krokodil? -Tud jobbat?
Felhúzta a vállát, és ő is levetette a ruháját. Ahogy végigpillantottam kidolgozott izmain, bivalyerős felsőtestén, arra gondoltam, hogy ez az ember könnyebben elvinné a repülőgépet, mint az őt.
- Vigyem a pisztolyom is?
- Hozza.
Csendesen ereszkedtünk be a vízbe, s olyan sebesen úsztunk a hajó felé, mintha motor hajtott volna bennünket. Bár semmi nem moccant a közelünkben, nem volt kellemes arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy rücskös fej köztünk és a hajó között.
Ezen az éjszakán azonban kegyeikbe fogadtak az istenek. Baj nélkül értük el a bárkát, és baj nélkül kapaszkodtunk fel a fedélzetére. Ahogy felértünk, a hajó megugrott alattunk, mint nyergeletlen csikó, s hirtelen támadt hullámok kezdték verni az teknő oldalát.
De León elkapta a fedélzetet szegélyező korlátot, és keserűen felnyögött:
- Ilyen az én szerencsém! Ha egy hajó fedélzetére lépek, azonnal kitör a vihar.
85
1
Felnéztem a holdvilágos égre. Felettünk ezüstszegekként ragyogtak a csillagok.
- Csak néhány széllökés - mondtam, és el akartam magyarázni neki, hogy errefelé gyakran megesik az ilyesmi. Ebben a pillanatban azonban mintha mocorgás támadt volna odalent. Mintha valaki sétált volna a kajütben.
Fegyverem csövével mutattam, hogy fedezzen, s kidugtam a fejem a lejárati ajtó kerete mögül.
Sötét volt a kajütben, mint a pokolban. Felőlem akár egy sereg fekete kalapos kísértet is rejtőzködhetett volna odalent.
Nyikk-nyikk! - hallatszottak a lépték. - Nyikk-nyikk!
Előretartottam a stukkerem, és felkészültem a legrosszabbra: hogy ismét ott találom a hullát a kajüt közepén, átvágott torokkal, az ördög nevével a fenekén.
Nyikk-nyikk!
Hátranyüjtottam a kezem. A repülő-bankrabló horkantott, amit bátorító jeladásnak vettem.
Nyikk-nyikk!
Felkiáltottam és előrevetettem magam.
- Fel a kezekkel!
Odalent pokolj sötétség uralkodott, bár néhány kósza holdsugár azért csak lelopódzott volna, ha De León széles mellkasa el nem zárja a lejáratot.
Ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nincs odalent senki. A lépteket ennek ellenére változatlanul hallottam.
Nyikk-nyikk!
Azok már rég túl voltam, hogy higgyek a kísértetekben. Tudtam, hogy mindennek megvan a maga kézzelfogható, materiális oka. Itt is kell lennie valakinek, aki nyikorgó bőrcsizmában ide-oda jár a kajüt falai között!
Nyikk-nyikk!
Aztán megpillantottam a zajforrást. Sri Ánand kedvenc hintaszékét, amelyen pihenve órákig elheverészett a fedélzeten, a világ dolgairól elmélkedve. Mielőtt elment volna, gondosan elhelyezte az egyik sarokban, s rögzítette is, nehogy a hajó ringásától önálló életre keljen.
A hintaszék most ott állt a kajüt közepén, és ringatódzott.
Bár nem láthattam a magas háttámlától, hogy ül-e benne valaki, biztos voltam benne, hogy ül.
Karomon felágaskodtak a szőrszálak, forró hullámok futottakat
86
a hátgerincemen, orrcimpám reszketett, mint a vadállaté, ha zsák mány szagát érzi.
Elkaptam a nyikorgó hintaszék háttámláját, és gyors mozdulattal magam felé fordítottam.
Csak amikor már megtettem az ösztönös mozdulatot, gondoltam rá, hogy sokkal óvatosabb is lehettem volna. A hintaszékben guny-nyasztó medvetestű férfi ugyanis előredőlt, nekiesett az altestemnek, s hatalmas súlyával levert a lábamról. Estemben hallottam, hogy De León kiált valamit, de nem értettem, mit. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a súlyos test alól, miközben elhelyeztem az arcán néhány jól sikerült ütést. Aztán ezt is abbahagytam, amikor az egyik a nyakát érte. Egészen pontosan azt az óriási sebhelyet, amely az ádámcsutkája mellett húzódott.
Éreztem, hogy ragacsos kulimászba merül az öklöm, s olyan szag csap felém, amely még egy görényt is letaglózott volna.
Néhány hatalmas rúgással megszabadultam a tehetetlen testtől, s a segítségemre siető De León karjába kapaszkodva kimásztam alóla.
A „harlemi bankrabló" elsápadt, és igyekezett eltolni magától.
- Jézus Mária, maga vérzik! A fenébe is, minek van ilyen rohadt szaga?
A hajó megbillent, mintha újabb hullámcsapás érte volna, s az árboc is megreccsent felettünk. Mivel De León eltűnt a bejárati nyílás elől, a holdsugarak megtalálták a lefelé vezető utat. Egyszerre pillantottunk a hintaszékből kiesett férfi arcára, egyszerre hördültünk fel, egyszerre kapaszkodtunk egymásba.
A férfi ugyanis, aki kiesve a székből, levert a lábamról, Kosztasz volt. A vörös bajuszú Kosztasz, aki futni hagyott bennünket.
Még egyszer rápillantottam az arcára, aztán azt a nem is olyan bölcs megállapítást tettem, hogy Kosztasz ezen a világon már soha nem fog futni hagyni senkit.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is olyan régen elmetszették a torkát.                                               ,
Mégpedig olyan hatalmas vágással, hogy nem is tudtam volna megmondani hirtelenjében, mi tartja még a fejét.
10.
De León nekitámászkodott a kabin falának, és csendesen lihegett. Nem szólt, nem kérdezett, nem tett megjegyzést, csak lihegett. Amikor aztán mégis megszólalt, idegen volt a hangja. Nem
87
I
volt benne szemernyi félelem sem, inkább annak a férfinak a tárgyilagossága, aki rájött, hogy valahol jókora hibát követett el.
- Ezt megspórolhattuk volna magunknak - mondta kesernyésen.-Tudja, mikor?
- Ha gondosan megvizsgáljuk a hajó makettjét. Valószínűleg találtunk volna a belsejében egy agyagfigurát, amelynek...
Idáig jutottam, amikor ismét eltakarta valami a holdat. Mintha fekete felhő borította volna rá a fátylát.
Amikor a felhő a hold elé terült, már éreztem, hogy baj van. Ellöktem magam a faltól, s éppen felfelé akartam száguldani a lépcsőn, amikor megtorpantam, mert visszatartott valami.
Egy mellemnek irányuló puskacső.
11.
- Dobja csak el a fegyverét, ember! Mit tehettem mást, eldobtam.
- Hátráljon lefelé!
Lehátráltam, miközben igyekeztem úgy forgolódni, hogy De Leonnak legyen ideje felszívódni a sötétben. Az exbokszoló azonban egyáltalán nem igyekezett elbújni. Szemem sarkából láttam, hogy feltartja a kezét, ahogy én.
- Nicsak, hát ismét találkoztunk! - mondta a fekete szakállas, s csak akkor rezzent meg a kezében a fegyver, amikor megpillantotta Kosztasz holttestét. -Ezt aztán elintézték... Hülye voltál, Kosztasz! Nem kellett volna visszaszöknöd a táborba.
- Tévedés van a dologban. Higgye el...
- Tudom én, hogyne tudnám. Abban volt a tévedés, hogy nem én intéztelek el benneteket, hanem rábíztam erre az idiótára. De helyrehozom a hibám... Isten legyen irgalmas hozzátok!
Most az egyszer valóban nagy szükségünk lett volna a teremtő irgalmára. Ahogy a szemébe néztem, s ahogy ránk emelte a puskát, biztos voltam benne, hogy lőni fog. Olyasfajta embernek látszott, aki nem szokott a levegőbe beszélni.
Ahogy megvillant a szeme, máris ugrottam. Tudtam, hogy sokat kockáztatok, de nem tehettem mást. Lemészárol bennünket, ha hagyom, mint a birkákat.
A golyó ott süvített el közvetlenül a fülem mellett. Égő fájdalmat éreztem az arcomon. Önkéntelenül is odakaptam, de nem volt véres a kezem.
Bloom megtántorodott, és szerencsére másodszorra már a fel-
88
járó mennyezetébe lőtt. Sri Ánand elsírta volna magát, ha látja, mekkora pusztítást végez a golyó kedvenc hajójában.
Arra gondoltam, hogy isten irgalmát ideje lenne ellenfelemre is kiterjeszteni. Ezért aztán akkorát ütöttem a szeme alá, hogy bele-sajdult az öklöm. Nekivágódott a feljáró falának, és szép, homorú testtartással rázuhant a lépcsőre.
Elégedetten felvettem a fegyverét, aztán De León felé fordultam.
- Nem esett baja? Az a helyzet...
Nem tudtam folytatni, mert szemének rémült villanása belém fojtotta a szót. Ekkor értettem meg, hogy óriási ostobaságot követtem el, amikor hátat fordítottam a lépcsőnek. Megpróbáltam korrigálni a hibám, de már késő volt. Éreztem, hogy puskacső nyomul a hátamnak, s a csőbe lökött golyó csattanása arról győzött meg, hogy jobb lesz, ha szépen a földre ejtem Bloom fegyverét.
- Fffel a kkezekkel! - mondta az enyhén dadogó, izgatott női hang. - Mmmmaguk rohadt ggyilkosok! Hhha nem tartja fel a kezét...
Izgalmában nehezen tudta volna befejezni a fenyegetést, ezért úgy döntöttem, megkönyörülök rajta. Égnek emeltem a karom.
12.
A szép, szőke, enyhén szeplős Edna minden különösebb gyengédség nélkül oldalba rugdosta Bloomöt, s amikor a fekete szakállú morogva kinyitotta a szemét, felvette a földről és ^kezébe nyomta a puskáját.
- Ébredj, Bloom! Eeelkaptam őket!
A fekete szakállú lassan, rosszindulatú vigyorral az arcán feltá-pászkodott, megrázta a fejét, s összeszorított ököllel elém lépett.
- Te megütöttél, görény!
Nem lett volna értelme tagadni. Tényleg megütöttem. Méghozzá elég eredményesen: ezt egyébként a szeme alatt ékeskedő nagy, feketedő folt is bizonyította.
Olyan sebesen száguldott felém az ökle, hogy más talán észre sem vette volna. Én azonban igen. Nem utolsósorban azért, mert mégiscsak engem akart letaglózni vele.
Éppen csak annyira fordítottam félre a fejem, amennyire szükséges volt. A medvecsapásszerű ütés elzúgott a fülem mellett, éppen ott, ahol percekkel azelőtt a golyó.
89
Ha Srí Ánand látta volna, mi következett ezután, alighanem megfogadta volna, hogy soha ebben a világforgásban nem enged fel többé a hajójára. Bloom ökle ugyanis telibe találta a Rózsaszínű Párducot, amely fájdalmasan felhördült, mint egy gyomorszájon rúgott elefánt. Apró faforgácsok, szilánkok, fűrészpor hullott az arcomra, összekeveredve Bloommal, akit az ütés lendülete magával ragadott. Hogy megállítsam, kitettem elé a lábam. Ettől aztán fejjel esett a deszkáknak.
Bloomot azonban kemény fából faragták. Csak akkor esett ösz-sze, amikor még egyet lekevertem neki. S hogy ne maradjon árván a monoklija, immár a másik szeme alá.
Csak amikor eloszlott a fűrészpor, volt érkezésem a lány után nézni. A szeplős orrú, fitos kis Edna ekkor már nem ült a lépcsőn: a feljáró melletti sarokban kucorgott De León felügyelete alatt. A „harlemi bankrabló" kezében puska csillogott.
- Bravó, Mr. Lawrence! Már azt hittem, összetöri a hajót.
Megragadtam Bloom karját, és a lányhoz vonszoltam. Szeplős-orrú Edna erre bebújt a sarokba, mintha nemigen akarna közvetlen, fizikai kapcsolatba kerülni vele.
Bár De León kérdezett valamit, válasz helyett felügettem a fedélzetre, és körülnéztem.
A folyó és a fák lombja ezüstösen csillogott, még egészen apró hullámok sem fodrozták a víz felszínét. A parton merev mozdulatlanságban hevertek az uszadék fák: mintha a krokodil is boldogabb vidékre költözött volna a közelünkből. Mivel Bloom és a lány száraz ruhában támadtak ránk, gyanítottam, hogy kell lennie valahol egy csónaknak.
Lehasaltam a fedélzetre, és addig-addig leskelődtem lefelé, amíg sikerült is felfedeznem egy egészen vékony lélekvesztőt. Kajakféle alkotmány volt; lehet, hogy a nágák faragták ráérő idejükben. Elégedetten biccentettem, és eltekintettem tőle, hogy megvizsgáljam a hajó másik oldalát is.                      ~
Csak később derült ki, hogy óriási hibát követtem el vele.
13.
Mire visszaértem a holdfénytől romantikusán megvilágított ka-jütbe, Bloom már magához tért. Mogorván maga elé bámult, s akkor sem emelte fel a fejét, amikor megköszörültem a torkom.
De León vigyorgott, és barátságos üdvözletet küldött felém.
- Halló, Mr. Lawrence! Milyen odafent a levegő?
90
Bloom szipogott, orrát törülgette, és még mindig a sértődöttet játszotta. Megsimogattam csapzott hajam, és megindítottam a nagyvilági beszélgetést.
. - Ha valahova látogatóba megy az ember, illik kopognia, nem gondolja?
Úgy nézett rám, ahogy a hülyékre szokás. Aztán megvonta a vállát, mint akit nemigen érdekel, mi lesz a sorsa.
Szeplősorrú Ednának azonban már egészen másfajta elképzelése volt a jövőt illetően. Összekulcsolta a kezét, és könyörögve felém nyújtotta.
- Én hiszek magának. Már a mocsárban is hittem. Maguk nem gyilkosok.
Foszladozó ingem zsebébe nyúltam, és előszedtem sárga műanyag igazolványomat. A kezébe nyomtam, és hátrébb húzódtam, hogy a holdsugarak rávilágíthassanak.
Edna rövidlátón a szeme elé emelte, aztán elképedve bámult rám.
- Ez... maga?
- Én. Ha az életben még egyszer levakarhatnám magamról a sarat, megláthatná, mennyire hasonlítunk egymásra.
- Kik?
- Hát én és a fényképem.
Most láttam először mosolyogni. Igaz, halvány volt a mosolya, és bátortalan, mint az első hóvirág, de mégiscsak mosoly volt.
- Szóval, maga Leslie L. Lawrence? És... mi is maga? Nem tudom kiolvasni...
- Orientalista vagyok, és entomológus.
Bloom meglepetten felkapta a fejét, aztán mintha szégyellte volna, hogy érdeklődést mutat irántam, gyorsan le is csüggesztette.
- Mi az az entomológus?
- Rovartudós. Rovarokat gyűjtöttem, amíg ő a fejemre nem esett.
- A fejére?
Elmeséltem nekik, hogy ismerkedtem meg De Leonnal. Edna tátott szájjal hallgatta, aztán még egyszer az igazolványomra pillantott.
- És az... hogy orientalista?
- Keleti kultúrákkal foglalkozom. Elsősorban Belső-Ázsia érdekel, de gyakorta megfordulok Délkelet-Ázsiában is.
Mosolyogtam és lenyeltem, hogy a nágákhoz is fűz bizonyos kapcsolat. Bár tartottam tőle, hogy nem tudom meggyőzni őket, felesleges-
91
1
I
nek bizonyult az aggodalmam. Bloom képéről elszálltak a felhők, és kisimult, mintha megborotválták volna.
- Ne haragudjék, Mr. Lawrence! Egyszerűen elképesztő... Esküszik, hogy nem maguk ölték meg Annemarie-t?
- Miért öltük volna meg?
- És Kosztasz?
- Itt találtuk a hajón. Fel szeretném hívni a figyelmét, hogy a gyilkos szerszám nincs idebent. Ha mi öltük volna meg...
- Vízbe is dobhatták a kést.
Töprengve mondta, mint aki hiszi is, meg nem is. Hogy nagyobb hitelt ad a szavaimnak, felemeltem, és a kezébe nyomtam a puskáját.
- Tessék! Itt a fegyvere.
Aztán hátrafordultam, felvettem valamit, talán egy faforgácsot a padlóról. Felmentem vele a fedélzetre, és a vízbe hajítottam.
Amikor megfordultam, Bloom állt mögöttem. Bár puskája csöve rám irányult, zavart és bizonytalan volt a tekintete.
- Válthatnék önnel néhány szót, Mr. Lawrence?
- Természetesen.
Felém nyújtotta a kezét, és megszorította az enyémet.
- Clarence Bloom vagyok.
- Örvendek, Mr. Bloom. Ön már tudja, hogy én mit csinálok itt az őserdőben. Nekem viszont fogalmam sincs róla, ön mivel foglalkozik.
Lekoppantotta a puska tusát a deszkákra, és mélyet sóhajtott.
- Geológus vagyok. -Hm!
- És ronggyá mentek az idegeim. Ez van. Bocsásson meg, kérem!
Érezhetően megremegett a hangja. Most jöttem csak rá, hogy ez a férfi valóban kivan. Méghozzá nem is akárhogyan.
- És a kisasszony? -MissPerry?Őis...
- Úgy érti, hogy ő is geológus?
- Természetesen. Voltunk néhányan. Egészen pontosan tízen. És vízkutatók...
- A nágáktól értesültem, hogy fúrótornyok vannak a környéken.
- Ön beszélő viszonyban van a nágákkal?
- Azt éppen nem mondanám, de bizonyos jelekből arra következtettem, hogy...
Rátette a kezét a hajó korlátjára. Egészen nyilvánvalóan remegtek az ujjai.
92
- Valami baj van?
Felemelte a fejét, és gúnyosan nézett a szemembe.
-  Valamiből Valami? Mióta idejöttem, jó két éve, más nincs itt, mint baj. Négyen jöttünk, érti, négy jó barát. És már három sincs életben közülünk. Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam, én sem élek már soká. Hát... ezért történt, ami történt. Meg tud nekem bocsátani?
Ha itt lett volna Róbert McKinley a közelemben, egészen biztosan rémült tekintettel a számra teszi a tenyerét, és megtiltja, hogy további kérdéseket tegyek fel. Fixa ideája ugyanis, hogy a bajok mindig ott kezdődnek, amikor érdeklődni kezdek valami iránt.
Szinte akaratom ellenére csúszott ki a számon a szó.
- A dzsungel és különösképpen Délkelet-Ázsia nincs mindig jó hatással az ember idegeire.
- Nem ez a baj, Mr. Lawrence - sóhajtotta, és szomorú mosolyra húzódott aszkétaképe. - Szeretem én Ázsiát. Öt évig dolgoztam Vietnamban, két évig Thaiföldön. Ott azonban... nem gyilkolta az erdő a barátaimat.
-Gyilkolta?
- Meghaltak mind a hárman. Vérmérgezés, láz és ismét csak vérmérgezés. Hogy tetszik?
Nem tudta folytatni. Csuklott egyet, és lehajtotta a fejét.
A hajó enyhén megremegett. Mintha súlyos test vágódott volna az oldalának. Nem gondolhattam másra, minthogy úszó fatörzs csapódott a Rózsaszínű Párduchoz. Gyorsan a horgonyláncra pillantottam. Ügy látszott, rendben van minden.
Éppen azon töprengtem, hogy folytassam-e a kérdezősködést, és ártsam-e bele magam olyasmibe, amihez semmi közöm, amikor Edna és De León is felbukkantak a feljáróban.
Kérdezni azonban már nem volt időm. Sem Bloomot, sem a lányt.
A parton ugyanis felhangzott az immár megszokottnak mondható artikulálatlan üvöltés. A nádszálak széthajoltak, s egy futó, széles karimájú, fekete kalapot viselő férfi alakja bukkant fel közöttük. Éppen úgy futott, mint az a másik, akit két nappal ezelőtt nagyjából ugyanezen a helyen gyilkoltak meg. Lihegve vágódott ki a nádasból, miközben pillanatonként hátrafelé tekingetett. Amikor elérte a víztükröt, és ráestek a holdsugarak, kinyújtotta a karját, és a ragyogó hold felé tárta.
- Segíts, Fényhozó! - buktak ki ajkán a szavak. - Segíts, kérlek, segíts! Ne engedd, hogy elpusztítsanak! Hatszázhatvanhat! Segíts, Fényhozó!
93
Fényhozó azonban nem segített. Hagyta, hogy egy másik árnyék emelkedjék fel mellette, s azt is hagyta, hogy ez a másik árnyék egy hosszú, görbe késsel elvágja a torkát.
Bloom lőtt, de elkésett vele. A merénylő kinyújtotta a testét, s felénk lengette fekete köpenyét.
Bloom második lövése is célt tévesztett.
Ekkor a fekete köpenyes felnevetett, miközben másodszor is felemelte köpenye szélét.
- Nem fogja a golyó! Maga is láthatja, hogy nem fogja a golyó! A fickó köpenye szélét emelgetve kacagott. Bár nem volt nálam
távcső, esküdni mertem volna rá, hogy nem emberfej van a feje helyén, hanem valamilyen állaté. Még a szarvakat is látni véltem hosszú, vállára omló, hollószínű haja között.
- Ki ez? - suttogta De León. - Maga tudja, ki ez?
- Persze hogy tudom - nyüszített Bloom, és tehetetlen kínjában a korlátra ütött. - Hogyne tudnám. Maga a Sátán!
A fekete köpenyes árnyalak felemelte a karját, mint percekkel ezelőtt az áldozata. Ő azonban nem imádkozott.
- Süllyedjetek a pokolra! - hallottam átkozódó hangját. - Süly-lyedjetek a pokolra!
- Mit mond? - szepegte a lány a fülembe. - Ezt a nyelvet nem értem...
- Süllyedjetek a pokolra! - hallottam harmadszor is a latin nyelvű kiáltást.
Aztán Srí Ánand bárkája megremegett, és süllyedni kezdett alattunk.
14.
Ha pontozták volna ugrásainkat, valószínűleg nem kerültünk volna dobogóra, még egy huszadrangú ugróversenyen sem. Mivel én maradtam utoljára, volt alkalmam szemügyre venni a másik h?-rom stílusát. De León óriási békaként belecsobbant a vízbe. Bloom és a lány magukhoz ölelt puskával ugrottak, én magam pedig egyszerűen belegurultam a folyóba.
De León abban a pillanatban belém kapaszkodott, ahogy a vízbe értem, és nagyokat rúgott, mint egy víziló.
- Aknára futottunk?
Ellöktem magamtól, és mutattam, hogy ússzon a nyomomban Láttam, hogy Bloom és a lány megkerülik a süllyedő hajót abban a reményben, hogy még idejében elkaphatják a csónakot. Bár nem-
94
igen reménykedtem, hogy négyen is elférünk benne, egyszerűen nem akartam szem elől téveszteni őket.
De León is hasonlóan gondolkodhatott, mert habozás nélkül követte az utasításomat.
A hajó közben szép csendesen az oldalára dőlt. Ha Sri Ánand látta volna, bizonyára sírva fakad a sajnálattól.
Amikor végre sikerült megkerülnöm a bárka orrát, felbukkant előttem a csónak. Sajnos, lentről sem látszott nagyobbnak, mint fentről. „Sebaj - gondoltam -, nincs messze a part! S ha a krokodil alszik..."
Ebben a pillanatban Bloom feljajdult, és harsány káromkodás közepette elmerült a vízben. Villámsebesen előkaptam a revolveremet, és igyekeztem felfedezni a rücskös fejet.
Tapostam a vizet, mint Odüsszeusz a szőlőt az Egyszemű barlangjában. Igyekeztem úgy tartani a fegyvert, hogy ne folyjon be a víz a csövébe. Attól tartottam ugyanis, hogy a vízipisztoly nem éppen hatásos eszköz krokodilok ellen.
A krokodil azonban, szerencsére, alighanem áttette működése színhelyét egy másik folyókanyarba, mert nem bukkant fel a közelemben. Felbukkant viszont De León hínárral keretezett feje. Fekete Poszeidónként emelkedett ki a holdfényes víztükör alól, s olyan kétségbeesetten nézett rám, mintha elveszítette volna háromágú szigonyát.
Visszadugtam a revolvert a zsebembe, és igyekeztem megkeresni azt a helyet, ahol Bloom elmerült. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyszer csak a hátam mögött bukkant fel, prüszkölve, krákogva, kapálózva. Fekete szakálláról, akárcsak De León fejéről, hínár lógott lefelé.
Bloom elkapta a kezem, minek következtében néhány pillanatra magam is lesüllyedtem a víz alá. Kiköptem a számból egy adag békalencsét, és igyekeztem eltolni magamtól. Ha akarok, magam is vízbe tudok fulladni, felesleges, hogy mások siessenek a segítségemre.
Bloom azonban nem akart vízbe fojtani. Ügyesen kapálódzott mellettem, s amikor végre lélegzethez jutott, kiguvadt szemekkel a csónakra mutogatott.
- Ott!... Ott...!
Most vettem csak észre, hogy Szeplősorrú Edna is ott köröz a csónak körül, anélkül hogy megpróbálna belemászni. Éppen rá akartam kiáltani, hogy addig igyekezzék a beszállással, amíg a krokodil fel nem ébred, de Srí Ánand megbillenő bárkájának a recse-
95
gése megosztotta a figyelmemet a hajókatasztrófa és a csábosán fürdőző Edna között.
Mivel a hajóval már nem volt mit kezdenem, leráztam magamról Bloomot, és néhány erőteljes karcsapással megközelítettem a csónakot. Elkaptam a szélét, és megpróbáltam átvetni a lábam a pere-
men.
Abban a pillanatban aztán, ahogy nem kis erőfeszítéssel kiemeltem a vízből, már eresztettem is vissza. Most sajnáltam csak igazán, hogy nincs még egy harmadik kezem is, amellyel a stukkerem után kapkodhattam volna.
A csónak ugyanis nem volt üres. A nehezen meghatározható, furcsa formájú vízi járműben már ült valaki. Fejét felém fordítva, mintha meg akarna bizonyosodni róla, vajon sikerül-e kikecmeregnem a folyó barátságosan marasztaló vizéből.
A hosszú, szőke hajú férfi fején fenyegetően trónolt a széles karimájú, western fazonú kalap. Kicsit előrehúzta, hogy a holdfény ne zavarja a szemét. Fegyvert nem sikerült felfedeznem a közelében.
Hacsak azt a széles pengéjű, hajlott, indiai kést nem számítjuk annak, amelyet az, aki a halálát okozta, bennfelejtett a nyakában. Figyelmeztetésül az élők számára, hogy mi is, kényszerű fürdőzők, ugyanígy végezhetjük, ha beleavatkozunk a természetfeletti hatalmak dolgába.
Amikor Sri Ánand hajóját elnyelte a víz, s a felcsapó hullámok megbillentették a csónakot, a halott előredőlt, mintha egyensúlyozni akarna. Kalapja még előbbre billent; eltakarva merev, üveges tekintetét.
A parton ismét felnevetett valaki. Erőszakos és gúnyos nevetéssel.
Bármennyire is figyeltem azonban, csak a nádszálak ringatóztak a feltámadó szélben.
15.
Meleg volt, mint a kemencében, s én mégis dideregni kezdtem a vízben. Már rég nem a krokodilra gondoltam, inkább arra, hogy foszló, zöldre színeződött hullák úszkálnak alattunk a vízben, készen rá, hogy hűvös ujjaikat a bokánk köré fonják. S bár tisztában voltam vele, hogy a vízi hulláknak általában más a dolguk, mint békés fürdőzők lába után kapkodni, nem éreztem igazán jól magam. Olyannyira nem, hogy belekapaszkodtam a csónak peremébe.
Néhány másodperc múlva mindhárman ott kucorogtak a köze-
96
lemben. Mivel a tákolmány egyik oldalán csak két személynek jutott hely, úgy fogtuk körül az ismeretlen halottat, mintha társasjátékotjátszottunk volna vele. Arra azonban nem mertem gondolni, hogy minden ilyesfajta társasjátéknak a lényege a helycsere.
Végül mégiscsak rá kellett néznem az áldozatra, aki úgy magasodott fölénk, mint úr a szolgái fölé. Mintha víziriksán cipeltük volna a testét.
De León a vízre fektette a képét, és behunyta a szemét. Miss Edna rémülten nézett a szemembe: orrán csak úgy világítottak a szep-lők. Még Bloom is rám bámult, mintha egy láthatatlan hivatal engem nevezett volna ki főnökükké.
- Ismeri?
Bloom nem válaszolt, így aztán a lány volt az, aki kényszeredetten megrázta a fejét.
- Mi nem ismerjük... őket.
- Kik azok az ők?
- Ördöghívők.
- Merre van a táboruk?
- A miénktől... nyugatra. Kábé nyolcmérföldnyire.
Ennyi éppen elég volt. Mivel Sri Ánand bárkája már a fenéken pihent, egyre inkább erősödött bennem a gyanú, hogy a következő napok során kapcsolatba kerülök Lucifer követőivel.
Arról azonban álmodni sem mertem, hogy milyen körülmények között. Ha csak a felét is sejtettem volna annak, ami később történt velem, valószínűleg azonnal lemerülök a víz alá, és meg sem állok a Brahmaputráig.
Ehelyett azonban befejeztem a kérdezősködést, és tolni kezdtem a csónakot a part felé.
16.
A part menti nádas, az uszadék fák, a megkeményedett tajték nem nyújtottak ugyan szép látványt, de elrettentőt sem. Kiborítottuk a hullát a fövényre. Bár láttam, hogy Miss Edna legszívesebben kereket oldana, hősiesen ott maradt mellettünk, és csak időről időre vetett gyanakvó pillantást a nádasra.
- Miiegyen... vele?
A fekete kalapos halott úgy ült a homokpadon, mint szundikáló indián őrszem a kenujában,
- Hagyjuk a csónakban - morogta Bloom. - Aztán majd érte jövünk, és elvisszük.
97
Nem akartam elkeseríteni, de ebben kételkedtem. Úgy látszott fogalma sincs róla, hogy néz ki egy néhány napos hulla a trópusokon.
Arra riadtam, hogy De León oldalba bök.
- Nem akarja megnézni?
Dehogynem akartam. Bár fogalmam sem volt róla, miért teszem, valami arra késztetett, hogy vizsgáljam meg ezt a hullát is. Éppen úgy, mint a másik kettőt.
Letérdeltem a nyúlós tajtékra. Kinyújtottam a kezem, levettem a halott kalapját.
Ez a kalap is új volt. Még érződött rajta a gyár szaga. Gazdája egyáltalán nem használt kölnit vagy egyéb illatszert.
A kalap tulajdonosa életében csinos, magas, fiatal férfi lehetett; aranyszőke, hosszú hajjal. Egészen vékony, szőke bajuszt viselt az orra alatt. Arca egyik felén álláig húzódó forradás látszott, mintha valamikor, gyerekkorában megvágták volna valamivel.
De León összeszorította a száját, s mutatóujját a sebhelyhez érintette.
-Kés.
- Honnan tudja?
- Jól néznék ki, ha harlemi fiú létemre nem tudnám megkülönböztetni a kés nyomát az üvegétől.
- Csak nem emlékezteti valakire?
- Sajnos, nem. Van ugyan néhány vágott képű ismerősöm, akiket szívesen látnék itt, a tajtékra kiterítve, de ez itt nem tartozik közéjük.
Kinyújtottam a kezem, és felhúztam fekete selyeminge ujját Meg lettem volna lepve, ha nem találom rajta az ördög számát. A hatszázhatvanhatot.
De ott találtam.
Akárcsak a fenekén Asmodeus nevét.
17.
Arra ébredtem, hogy meleg van, fényben fürdik az arcom, s valahol, nem messze tőlem, ventilátor működik, pokoli hangerővel.
Csak a sokadik próbálkozásra sikerült kinyitnom a szemem. A meleg igaz volt, a napfény is, a ventilátor is, a pokoli hangerőt azonban nem az egyébként zajtalan szerkezet okozta, hanem De León, aki trombitáivá horkolt mellettem.
Egyszerű, fehérre meszelt szobában feküdtem, kórházi vaságyon.
98
Az ágy mellé rakott széken zöld vászon kezeslábas hevert, a szék alatt sportcipő, a ruhán zöld, sildes sapka és egy törülköző.
Arra gondoltam, hogyha törülközőt tettek az ágyam mellé, zuhanyozónak is kell lennie valahol. Nyakamba akasztottam, és ki léptem a folyosóra.
Alacsony, pavilonszerű épület folyosóján találtam magam. Az ajtókra szegezett táblácskákra rajzolt piktogramok egyértelműen jelezték, hogy melyik ajtó mögött mi található.
Megkerestem a zuhanyozót, a tus alá álltam, és megeresztettem a vizet. Lágy, kellemesen langyos artézi víz volt, enyhén kénes illattal. Végigszappanoztám magam, és meglepődve tapasztaltam, hogy milyen nehezen viszi le a víz a habot a bőrömről.
Órám szerint délután négy volt. Csodálatosképpen nem éreztem éhséget, s mintha a fáradtságomat is elfújták volna. Dalolni lett volna kedvem a zuhany alatt, s meg is tettem volna, ha nem félek tőle, hogy Bloom és a lány is itt alszik valahol a közelemben, és talán nem arra vágynak, hogy életük legszörnyűbb kalandja után én ébresszem őket vidám skót népdalaimmal.
De León az ágyán ült, frissen mosakodva, vigyorgó képpel, teljesen felöltözve, amikor visszatértem. Zöld szerelésében úgy festett, mint egy amerikai tengerészgyalogos, aki éppen egy kommunistagyanús banánköztársaság elfoglalására készül. Amikor meglátott, kinyújtózott, láthatóan élvezve a meglepetést, amit okozott.
- Azt hittem, még alszik.
- A látszat csal. Különben kösz, hogy felébresztett.
- Nem volt szándékomban.
- Csak nem akarja bemagyarázni nekem, hogy az a csörtetés, amivel kikecmergett a szobából, magánál a szomszéd ágyon alvó iránti megkülönböztetett figyelem jele?
- Hol zuhanyozott?
- Egy másik zuhanyozóban.
Kinyitottam az ablakot. Ami bejött rajta, az maga volt India. Olyan forróság csapott szembe velem, mintha kemencébe dugtam volna az orrom.                               .
A széles, végtelennek tetsző udvar a dzsungel fái közé veszett. Mintha építőtelepre keveredtünk volna; amerre a szemünk ellátott, vascső hevert vascső hátán, gépek, gépalkatrészek, ismeretlen rendeltetésű és anyagú észközökkel keveredve. A kisebb hegy nagyságú építőanyag-lerakatok között időről időre elsuhant egy-egy félmeztelen árnyék.
Addig bámészkodtunk, amíg meg nem koccant mögöttünk az ajtó. Meg sem várva, hogy beinvitáljuk, a fekete szakállú Bloom
99
sompolygott be a szobába. Még akkor is igyekezett elnyomni egy ásítást, amikor lecsüccsent a székemre.
- Hogy vannak?
Biztosítottuk, hogy elsőrangúan. Még a Ritz-szállodalánc legmodernebb épületében sem érezhettük volna frissebbnek és kipi-hentebbnek magunkat.
Bloom bólintott, elnyomott egy újabb ásítást, vigyorgott, aztán tűnődve a zsebébe nyúlt.
- Bár nálunk szigorú a munkafegyelem, és napközben tilos alkoholt fogyasztani, rövidesen lejár a munkaidő. És... az éjszakai megerőltetés miatt, azt hiszem, különben is kivételt tehetünk. Mit gondolnak?
- Feltétlenül - helyeselt De León, elégedetten összedörzsölve a kezét. - A kivételek teszik széppé az életet.
- És izgalmassá - tettem hozzá én.
Bloom villámsebesen lapos whiskysüveget varázsolt elő a zsebéből, és a markomba nyomta.
- A vastartalékom. Arra az esetre, ha kedves barátok érkeznének hozzánk.
- Isten tartsa meg a szokását! - morogta De León, és gyanakodva bámult a kezemre, amelyben eltűnt az üveg. - Nem nyitná ki, ember?!
Kinyitottam. Húztam egy jót belőle, és továbbadtam neki. Olyan áhítattal emelte ajkához, mint reklámgyerek a Pepsi-Colát. Bár jobban szeretem a whiskyt pohárban és jéggel, a rendkívüli körülmények megkívánták a hozzájuk való alkalmazkodást.
- Miért tilos maguknál inni? - érdeklődött jóindulatúan De León. - Benne van a szerződésükben?
- Egyáltalán nem! - tiltakozott Bloom. - A pszichológus tiltotta meg.
- A kicsoda?
- Pszichológus. Saját pszichológusunk van. Amellett ő a munkaadónk teljhatalmú megbízottja.
- Ne mondja. Antialkoholista?
- Miss Rumney? Nem hiszem. Szerinte egyszerűen arról van szó, hogy a trópus, a magány és a veszélyeztetettség érzése alkohollal keveredve robbanótöltetet alkot.
- Mit?
- így mondta. Szó szerint. Ha itt inni kezd valaki, elszabadul a pokol.
Mielőtt még meggondolhattam volna a dolgot, s az ismeretlen pszichológusnőnek igazat adva, berekesztettem volna a whiskyzést,
100
húztam egy jót az üvegből. Bloom megvakargatta a szakáiiát, aztán ő maga is leengedett a torkán egy rendes löketet. De Leont aligha érdekelte a pszichológia, mert olyan nyugodtan iszogatott, mintha a legtökéletesebb rendben menne minden.
- Különben Miss Rumney küldött magukhoz - mondta Bloom. -Érdeklődött, hogy vannak.
- Köszönjük.
- Kéri, fáradjanak át hozzá.
Egyszeriben hivatalosra váltott a hangja. Ezt már De León is észrevette, mert leeresztette az üres üveget a lába mellé a földre, és eligazgatta magán kezeslábasát.
Ismét kiléptünk a folyosóra. Bár tudakozódnivalóm lett volna elég, nem akartam ajtóstul rontani a házba. Gondoltam, kíváncsi kérdéseimre úgy is hamarosan választ kapok.
Miss Rumney rezidenciáját egy másik pavilonban rendezték be, melyet keskeny, üvegtetejű átjáró kötött össze a miénkkel. Az átjáró vastag üvegteteje összegyűjtötte a nap sugarait, végig bőrömön éreztem perzselő melegét.
Az ismeretlen munkaadó pszichológusa és teljhatalmú megbízottja, Miss Rumney, bármelyik menő színtársulat díszére válhatott volna, Londontól Delhiig bezárólag. Azzal a megszorítással, hogy csak jelentéktelen és semmitmondó szerzők darabjaiban lett volna szabad fellépnie. Nem mintha Miss Rumney tompította volna az előadás fényét - éppen ellenkezőleg! -, de színpadra lépésétől kezdve egyetlen férfi sem figyelt volna többé a szövegre, ami, mondjuk, egy Shakespeare-előadás esetében nem kimondottan szerencsés dolog.
Ráadásul Miss Rumney teknőckeretes pápaszemet viselt, amit kifejezetten kedvelek jó alakú hölgyek orrán.
Miss Rumneyt, úgy tűnt, tüskés fából faragták. Olyan jeges tekintettel nézett végig rajtunk, mintha eddigi életét egy grönlandi jégcsapgyárban töltötte volna, jégcsapkészítő automaták között.
Üdvözölt bennünket, majd hirtelen mozdulattal kinyújtotta összeszorított öklét, és az orrom alá dugta. » - Mr. Lawrence, van a kezemben valami. Önnek, ahogy szétnyitom a tenyerem, habozás és gondolkodás nélkül meg kell mondania, micsoda! Értette a feladatát?
- Értettem, de...
- Ismétlem: gondolkodás és habozás nélkül. Most! Szétnyitotta a tenyerét. Egy jól preparált, csodálatosan szép levélbogár feküdt rajta.
101
- Ságra buqueti! - tört ki belőlem a kiáltás. - Hol szerezte ezt a gyönyörű példányt?
Válasz helyett az asztalához lépett, kihúzta a fiókját, beletette a bogarat, majd előbányászott belőle egy gömbölyű tárgyat, amely átlátszó papírba volt csomagolva. Rovart vagy állatot vártam, ezért aztán alaposan meghökkentem, amikor megpillantottam az aszalt emberfejet a celofánpapír alatt.
- Zanza - mondtam elszorult torokkal. - Zsugorított emberfej. A nágák műve. S mivel a fej levágása, szárítása és zsugorítása ma már szigorúan tilos, valószínűleg a múlt század második felében készülhetett.
- Téved - mondta lassan. - Abban feltétlenül, hogy a múlt században készült.
-Hát... mikor?
- Cirka másfél évtizeddel ezelőtt. Meg tudja állapítani, ki volt az áldozat?
- Nem nága - mondtam, és legszívesebben a kezembe vettem volna. - Bár tüzetesebb vizsgálatot igényelne... lehetséges, hogy európai ember.
Biccentett, lesimította a papírt az asztalra, és vigyázva ráhelyezte a fejet.
- Nyert, Mr. Lawrence. A fej... egy európai emberé, aki tizenöt évvel ezelőtt tűnt el itt, a nága dzsungelben.
- Ki volt ez az... ember?
Csak egészen kicsit reszketett a hangja, amikor végre a szemembe nézett.
- Az édesapám, Mr. Lawrence. A fejet különben egy nágától vettem. Száz rúpiát kért érte.
18.
Ha azt mondom, hogy kínos csend ereszkedett közénk, nem mondtam sokat vele. A lány a falat bámulta, én őt, De León a fejet. Gondolom, még sohasem látott ilyesmit.
Miss Rumney végül ismét felém fordította az arcát.
- Sok zanzával találkozott már?
- Éppen eléggel.         ,
- Miért... csinálják?
Kicsit zavart ugyan, hogy egy csinos leánynak kell elmagyaráznom az aszalt fej készítésének a miértjeit, saját apja levágott koponyája felett, de végül is ez is ismerkedésünk része volt.
102
- Több okból is - mondtam. - Régen azért, hogy az ellenség ereje beléjük költözzék. Hogy szolgájuk legyen a másvilágon, hogy...
- És mostanában?
- Mostanában már nem csinálnak zanzát. -És ez itt?
Nem tudtam mit mondani. Esküdni mertem volna rá, hogy a nágák felhagytak a fejvadászattal. Főleg fehérek fejére nem vadásznak.
- Nem tudok válaszolni rá.
- Nem tesz semmit. Különben Mr. Bloom mindent elmondott magukról. Bocsássanak meg... mint itt mindenkinek, nekem sincsenek rendben az idegeim. Mr. Bloom bizonyára említette, hogy... meghalt néhány társunk, és... a többit majd este... vacsoránál.
Hátat fordított, és ráborult az asztalára. Biztos voltam benne, hogy az apját siratja.
19/
A vacsorára a harmadik pavilonépületben került sor, amelyet ugyancsak üvegtetővel fedett átjáró kötött össze a másik kettővel.
A geológusok gáláns vendéglátóknak bizonyultak. Az omlós szarvassültet sütemény és pezsgő egészítette ki. Rajtunk kívül Miss Rumney, Miss Edna és Bloom ültek az asztalnál.
Meg kell vallanom, farkasétvággyal estünk az ételnek. Bár mindig is sejtettem, hogy De León nem veti meg a finomabb falatokat, azt azonban elképzelni sem tudtam, mekkora adagokat képes eltüntetni a tányérjáról.
Mit tagadjam, magam sem nagyon maradtam el mögötte. A dzsungelben töltött órák és a nágák vacsorája megtanítottak rá, hogy megbecsüljem az európai konyhát.
Amikor befejeztük az étkezést, Bloom elégedetten hátradőlt a székén, és szivarra gyújtott.
- Ön? - nézett rám a szivarja fölött. - Nem próbálkozik meg eggyel?
- Sajnos a szivar nem az esetem - mondtam, széttárva a karom. -Pipához szoktam. Azt pedig a szobámban felejtettem.
A szemrevaló Miss Rumney ellegyezte az orra elől Bloom szivarfüstjét, aztán legnagyobb meglepetésemre odahajolt hozzám.
-Várjon egy pillanatig! Hátha sikerül kellemes meglepetést okoznom önnek.
103
Miközben felállt, melle futólag érintette az arcom. Ha ezt szánta meglepetésnek, sikerült. Majdnem az asztal alá estem férfias zavaromban.
Miss Rumney azonban nem erre célzott. Alighogy kisietett a szobából, már jött is vissza. Kezében rövid, ívelt szárú pipát tartott. A pipa feje csigaházat ábrázolt.
Letette az orrom elé, és mellérakott egy alighanem szarvasbőrből varrott dohányzacskót.
- Próbálja meg! Talán ízleni fog.
A vacsora, a pezsgő és Miss Rujnney keblének simogató érintése rózsaszín ködöt varázsolt a szemem elé. Kezdett széppé és valószínűtlenné válni a világ. De León vigyorgó szemébe néztem, és megértettem, hogy így érez ő is. Nincs szebb egy dzsungelben töltött kellemes, esti vacsoránál, elmés férfiak és szép lányok társaságában.
Valóban, már csak a pipából kiszálló szabályos füstkarikák hiányoztak a boldogságomhoz. Felvettem a pipát, végigfuttattam az ujjam a habkő fejen, a finom faragáson, s óvatosan, mintha múzeumi tárgyat tartanék a kezemben, megtömtem a dohánnyal.
Furcsa, édeskés illata volt, nemigen tudtam megállapítani, milyen márka lehet. Bár furcsállottam, hogy Miss Rumney pipát és dohányzacskót rejteget a fészkében, óvakodtam szóba hozni a dolgot. Az sem tartozna rám, ha kiderülne, hogy titokban ő maga is a pipások exkluzív kasztjához tartozik.
Bloom tüzet adott, én pedig rágyújtottam. Kellemes, mentolos füst járta át a számat, igazán öröm volt belőle karikákat fújni.
Miss Rumney mosolygott, tarka mintás nadrágkosztümje zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a zsugorított fejet. Féltő törődéssel odarakta a dohányzacskó mellé az asztalra.
Bloom és De León hátrataszította a székét, Miss Edna felsik-kantott, és eltakarta az arcát.
Egyedül én maradtam veszteg. Sőt, kinyújtottam a kezem, és a tenyeremre tettem a zanzát.
- Miss Rumney, kérem! - rikácsolta elkeseredetten Bloom. -Tisztában vagyok vele, hogy ön itt a főnök, de ez... ez... mégiscsak neveletlenség! Hogy képzeli... Ez... ez... egyszerűen felfoghatatlan!
Óvatosan letettem a fejet az asztalra. Mivel látták, hogy nem támad fel, és nem is akarja megharapni őket, a többiek is visszacsücs-csentek a helyükre. Bloom a szakállába mélyesztette az ujjait, és a torkát simogatta, mintha csak meg akart volna győződni róla, vajon az ő feje még a nyakán van-e.

- Ha apám élne... bizonyára élvezné a pipa füstjét. Kedvenc pipája volt... Az volt a szándéka, hogy majd annak ajándékozza, aki elvesz feleségül. Talán ha öt létezik belőle a világon... A rejtélyes malabári csigaházból készült.
- Az meg mi? - kérdeztem gyanakodva.
- Önnek jobban kellene tudnia, hiszen ön a Kelet-kutató. Talán valamilyen keleti mítoszra utal. Állítólag ha valakit átjár a pipa lelke, soha nem hal meg... bár bizonyos értelemben különbözni fog az élő emberektől.
- Nem egészen értem.
- Apám úgy tudta, hogy a pipa gazdái csontvázakká lesznek. Élő csontvázakká. És... követik a pipát mindenüvé. Ön talán tudna magyarázatot találni erre a hiedelemre.
- Én? Hogyan?
- Nem tudom. Néha furcsa dolgok jutnak az eszembe. Ügy érzem, hogy a csontvázak, a pipa korábbi gazdái, itt vannak a közelemben...
Ebben a pillanatban én is egészen furcsa dolgokra gondoltam. Arra például, hogy legjobban tenném, ha itt hagynék csapot-papot, és eltűnnék az őserdőben. Ott legalább csak tisztességes, éhes tigrisekkel állnék szemben. Nem pipázó csontvázakkal!
20.
Miss Rumney rövid habozás után felvette apja fejét az asztalról, zsebre tette, és remegő ajakkal felállt.
- Bocsássanak meg, kérem, hogy... ezekkel a régi, családi dolgokkal terheltem önöket. De végre... el kellett mondanom valakinek. És azt szerettein volna, ha... Mr. Lawrence, aki mégiscsak Kelet-kutató...
Megrázkódott, megfordult, és az ajtó felé igyekezett. Önkéntelenül is a pipa után kaptam, felemeltem, és felé nyújtottam.
- A pipa, Miss Rumney! Ne feledkezzék meg a pipáról! Megtorpant, visszafordult, s bátortalanul rám mosolygott.
- Kérem, fogadja el tőlem ajándékba. Legyen a magáé. Rossz érzéseim vannak... Most, hogy Kosztaszt is megölték, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én következem. Apám bizonyára beleegyezne... Kérem, tegye el, Mr. Lawrence!
Hideg ujjak simogatását éreztem a gerincemen. Mintha megmoccant volna a pipa az asztalon.
105
21.
- Kérem, bocsássanak meg ezért a kellemetlen közjátékért! -nyögte Bloom sápadtan rázogatva a fejét. - Soha nem láttam még ilyennek Miss Rumneyt. Mindig a józanság, a hidegvér...
- A trópusokon gyakran előfordul, Mr. Bloom, hogy az ember elveszíti a józanságát és a hidegvérét. Ne haragudjék, hogy én, a megmentett vendég, kérdéssel fordulok önhöz, de mit csinálnak maguk itt a dzsungel közepén?
Bloom szomorúan elmosolyodott.
- Most például fúrunk. -Mit?
- Lyukat.
-Azt értem, de...
- Sajnos, nem tudok rá válaszolni. Nem vagyunk tisztában a tervekkel.
- Úgy érti, nem tudja, mit keresnek?
- Újabban semmit. Leálltunk. -Miért?
- Mert veszélyben érezzük magunkat. De erről majd később. Bizonyára az érdekli elsősorban, hogy kerültünk ide. Az Indián First Oil Company toborzott bennünket.
-Az mi?
- Egy magáncég. Olajkutatásra alakult.
- Soha nem hallottam még róla.
- Addig én sem. De ez nem is csoda, hiszen gomba módra tenyésznek az ilyesfajta cégek. Annyit tudok csak, hogy arab és indiai tőkével működik.
Erről persze megvolt a magánvéleményem. Ki tudja manapság megmondani, hogy egy multinacionális cég milyen tőkével működik?
- Olajkutatásra toboroztak bennünket. Két éve települtünk ide, a folyó partjára, s az indiai kormány engedélyével megkezdtük a fúrásokat.
- Találtak valamit?
- Nem. Itt nincs olaj. Mint geológus és olajmérnök eskü alatt állíthatom.
- Jelentették a cégnek?
- Persze. Akkor Miss Rumneyn keresztül azt az utasítást küldték, hogy keressünk vizet. Vagy akármit.
-Akármit?
- Ahogy mondom.
106
- Miss Rumney mit szólt hozzá?
- Mit szólt volna? Ő is csak alkalmazott. Személyesen nem ismer a társaságból senkit. Egyetlen kapcsolatunk egy postafiók, ahonnan az utasításokat és a csekkjeinket kapjuk. S ahova időről időre be kell tennünk a jelentéseinket. Miss Rumney tudja egyedül a postafiók számát.
- És mi a helyzet a vízzel?
- Jó esélyeink vannak, bár... elegendő mennyiségben mind ez ideig még azt sem találtunk. Azt hiszem, megbízóinkat nem is érdekli igazán, hogy találunk-e...
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Mr. Bloom, önt mint szakképzett geológust, mi tartja itt, ha. úgy érzi, hogy felesleges munkát végez, és ha megbízóinak láthatóan nincs szüksége arra, amit keres, és... ráadásul... hm... kellemetlenségeik is vannak...
- A pénz. És a szerződésszegéstől való félelem.
- Pénz?
- Nézze, Mr. Lawrence... nem tartozik egészen ide, de én... mióta elvégeztem az egyetemet, nem dolgoztam a szakmámban.
-Miért nem?
- Nem volt valami jó a bizonyítványom. Sosem akartam olajmérnök lenni.
- Hát mi?
- Muzsikus. Hegedűművész.
- Akkor mi a fenéért...
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Elvégre nem tartozik rám, hogy ki miért nem lett az, ami lehetett volna.
Bloom azonban egyáltalán nem sértődött meg meggondolatlan félkérdésemen,.
- Mert ide kaptam ösztöndíjat. Oda nem kaptam volna. Apámnak csak egy olyan alapítványhoz volt összeköttetése, amelyik a jövendő olajmémökképzést finanszírozta. Amikor elvégeztem az egyetemet... nem kaptam állást a szakmámban. Kertész lettem, Mr. Lawrence.
Egész finoman megfordult velem a világ.
- Kertész?
- Egy temetkezési vállalatnál. Én állítottam össze a koszorúkat. Tudja ön, mennyi esztétikai érzék szükséges ahhoz, hogy a koszorúk jól harmonizáljanak egymással? Teszem azt, egy lila ibolyakoszorú és egy égővörös szegfűkoszorú...
" - Hogy került Indiába?
- Kaptam egy pályázati felhívást.
107
I
-Atemetőbe?
- A temetőbe. -Kitől?
- Az olajkutatóktól.
- Honnan tudták, hogy ön hol dolgozik?
- Talán van valami komputeres nyilvántartásuk a végzett olajmérnökökről. Az egyetemek könnyen össze tudnak állítani ilyesmit.
Efelől erős kétségeim voltak. Az egyetemek általában a kiváló tanulók adatait szokták mágnesszalagra vinni, nem a hülyékét.
- Mi volt a pályázatban?
- Hogy jelentkezzek Indiába, ha akarok. Akkora pénz volt beígérve, hogy...
Elhallgatott, és lecsüggesztette a fejét.
Teljesen világos volt minden. Mr.Bloom valahogy átbotorkált az egyetemen, s mivel tehetségtelennek találtatott, bárhová is jelentkezett, elzavarták. Erre elment egy temetkezési vállalathoz koszorú-összeállítónak, ahol kapott egy minden képzeletet felülmúló állásajánlatot.
Mint a mesékben.
Vagy mint a rémregényekben.
22.
Segélykérőn a malabári csigaház pipafejre néztem, de nem lettem okosabb tőle.
- Ki vette fel önöket? Bizottság?
- Néhány mérnök. De esak... egészen futólagos kérdéseket tettek fel. Pedig ennyi pénzért a világ legjobb mérnökeit is megkaphatták volna.
Valami kezdett lassan, igen lassan alakot ölteni bennem. Mint amikor a friss zöld kibújik a hó alól.
- Ön, Miss Perry?
A lány büszkén felhúzta fitos, szeplős orrát.
- Én a szakmámban dolgoztam.
- Mérnökként? -Igen.
- Hol kapta meg á pályázati felhívást?
- Természetesen a munkahelyemen.
Nem óhajtottam megkérdezni tőle, saját értékítélete szerint milyen munkaerőt képvisel, hiszen valószínűleg el sem mondta volna.
108
Azonkívül feleslegesen nem akartam ellenséget szerezni magamnak. Hosszú és változatos éveim megtanítottak rá, hogy nem kell csinálni az ellenséget, terem az úgyis magától. Mint a zsugorított emberfejek Nágaföldön.
23.
Úgy véltem, megengedhetek magamnak még egy pipát és egy pohár pezsgőt. Teletöltöttem a poharam, de míg ittam, lemondtam a pipáról.
Ugy döntöttem; nem halmozom az élvezeteket.
- És a többiek? - szegeztem Bloomnak az újabb kérdést.
- Miféle többiek? - kérdezte riadtan.
- A többi mérnök. Ők is pályáztak?
- Mindenki.
Erre kétségbeesetten megittam még egy pohár pezsgőt. „Úristen, ki szórakozik ezekkel a szerencsétlenekkel?!"
- Mikor bukkantak fel az ördögimádók a közelükben?
- Hát, ami azt illeti, ők voltak itt előbb.
- Hajói sejtem, az a halott lány is itt dolgozott önöknél... az a bizonyos Annemarie, akinek a holttestét...
- Igen fájdalmas ez nekünk, Mr. Lawrence. Hiszen Anne-marie-t... nagyon szerettük. Ezt a többiek nevében is mondhatom.
- Nem akarok fájdalmat okozni - mentegetőztem, zsebre vágva a pipát. - Csak... az ő holtteste felett találkoztam először önökkel.
- Ne értse félre, Mr. Lawrence, nincs titkolnivalónk! De... Annemarie De Vigny még olyan fiatal volt... és annyira a lányunknak tartottuk...
Nem számoltam már, hányadszor kezdtek vad libegésbe a falak az orrom előtt, de ismét úgy éreztem, mintha kifutott volna a vér a fejemből. Annemarie de Vigny...
- Mondja még egyszer a nevét!
- Annemarie de Vigny - ismételte engedelmesen.
- Ő mivel foglalkozott?
- Geológus volt. Nemrég végezte az egyetemet. Sajnos... lelépett tőlünk...
- Hogyan?
- Egyszerűen bejelentette, hogy elhagy bennünket. Először azt hittem, vissza akar térni Delhibe vagy Amerikába. Nem próbáltam tartóztatni, hiszen mit mondhattam volna neki? Szívem szerint
109
legszívesebben én is leléptem volna. Csakhogy Annemarie nem Amerikába óhajtott visszamenni, hanem... átment az ördögimádókhoz.
- Csak úgy, egyszerűen elengedték?
- Mivel tarthattuk volna vissza?
- Tudta, hol az ördögimádók tanyája?
- Nem tudom. De végül is odatalált. És azt sem tudom, miért fogta el olyan hirtelen a vágy a fekete kalapos fickók után.
- Többé nem látták?
- Nem. Illetve... ott a mocsárban. Borzalmas volt. Valóban az volt. Ennél már csak az volt borzalmasabb, hogy úgy
éreztem, mintha hatalmas keresztrejtvény közepébe cseppentem volna. Volt azonban valami, ami ezt a keresztrejtvényt megkülönböztette az igazitól. Itt a fekete kockákat hullák helyettesítették.
24.
Feljött a hold; ráöntötte ezüstfényét a fákra. Az ablakhoz húztam egy széket, feltettem a lábam a párkányra, és kibámultam a dzsungelre. A ventilátor halkan zümmögött felettem, mintha álomba akarna ringatni. Bármennyire is erőlködött azonban, sze-mernyi álom sem jött a szememre.
Egészen addig ültem így, a dzsungel felé fordulva, amíg meg nem koccant mögöttem az ajtó.
Elfordítottam a kulcsot, s kísérletet tettem, hogy felkapcsoljam a villanyt, de De León lefogta a kezem.
- Hagyja csak! Sötétben sokkal meghittebb.
- Hogy van megelégedve a különszobájával?
- Megteszi. Bár őszintén szólva hiányoznak a rosszindulatú megjegyzései.
Leült az ágyamra, és óvatosan kidagadó nadrágzsebére vert.
- Na, mi van a zsebemben?
- Mi lenne? - mondtam tettetett közönnyel. - Zsugorított emberfej!
- Veszített! - vigyorgott, és előhúzott egy laposüveg whiskyt. -Nézze csak, mit találtam!
- Találta? Hol?
- A szomszéd pavilonban. Egy szekrényben.
- Errefelé nem zárják be a szekrényeket?
- Bezárják - mondta bűntudattal.
110
-És?
- Megéreztem a whiskyszagot. Nem tudtam ellenállni neki.
- Képes volt felfeszíteni?! - kérdeztem enyhe felháborodással a hangomban.
- Felfeszíteni? Pancsernek néz? Kinyitottam. Kér belőle, vagy nem viszi rá a lelkiismeret?
Elvettem tőle az üveget, húztam egy jót, aztán megrázkódtam.
- Kérdezhetek valamit?
- Úgy látszik, maga nem tud meglenni kérdések nélkül. De csak tessék! Nem zavarja, ha én közben kiürítem a palackot?
- Felezzünk, vagy feljelentem!
- Jó, engedek a zsarolásnak. Mit akar tőlem? Előrehajoltam, hogyha valaki az ablak alatt hallgatózna, se hallhassa meg a suttogásomat.
- Van abban a szekrényben több üveggel is?
- Még legalább tíz.
- Megnyugtatott. Csak ezt akartam tudni.
- Más kérdése nincs?
- Egy még lenne. Például az, hogy mi a fenét csináljunk ezután?
- Én is ezen töprengek már hosszabb ideje. Ön szerint mit kellene tennünk?
- Gondoljuk végig a dolgokat! - javasoltam. - Próbáljunk meg rendszert találni ebben az összevisszaságban!
Nekidőlt a falnak, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Nem fog menni. Egyelőre még a szereplőkkel sem vagyunk tisztában.
- Akkor kezdjük azzal! Próbáljuk megállapítani, egyáltalán milyen bábuk állnak a terepasztalon. Kezdjük a nágákkkal.
- Kezdjük! - bólintott megadóan.
- Azt hiszem, a fekete kalap felszabdalásával sikerült a szívükbe férkőznünk. Az az érzésem, hogy a nágák csak statiszták egy játszmában, amely itt zajlik körülöttük. Tétlen szemlélői az eseményeknek, bár sok mindennel tisztában vannak.
- Nem tudna beszélni velük? Sok időt és energiát megtakaríthatnánk...
- Egy nágával csak akkor lehet szót váltani, ha ő maga is úgy akarja. Meg fogják találni a módját, ha kapcsolatba akarnak lépni velünk. Egyelőre bennünket is figyelnek. De bántani nem fognak.
- Jó tudni.
- Közvetlenül utánuk a házigazdáink következnek.
- Helyes. Mit tudunk róluk?
- Csapnivaló szakemberek. Mintha csak a kukából gyűjtötték
111
volna össze őket. Valakik gondosan vigyáztak rá, nehogy egyetlen valamirevaló szakértő is közéjük keveredjék. Óriási erőfeszítéseket tettek, hogy bár diplomás, de mégiscsak nyeretlen kétévesek kerüljenek a hálójukba.
- Ön szerint mindez mit jelent?
- Alighanem azt akarták, hogy az illetők értsenek ugyan a geológiához és a fúráshoz, de ne tudják, hogy mit fúrnak.
- Tényleg, mit fúrnak?
- Mr. Bloom szerint lyukat. Nagyjából eddig tart a szakértelmük. Ha így megy tovább, ementáli sajtot csinálnak Nágaföldből! De hagyjuk nyitva a kérdést! - javasoltam. - Menjünk egy lépéssel tovább.
- Menjünk!
- Mr. De León, ön amerikai és... hogy is mondjam csak...
- Amennyiben a bőröm színére céloz, néger is. Ezt akarta mondani?
- Bocsásson meg, de...
- Ugyan már, ember, hagyja a süket dumát! Mondtak nekem már különbeket is. Mire kíváncsi? Hogy Amerikában élnek-e ilyen dilinyósok? Hát persze hogy élnek. Más kérdés, hogy minek nevezik magukat. Az az ország tele van hülyével. És ebben a fehérek sem kivételek.
- Nem úgy gondoltam...
- Akárhogy is gondolta, Európában meg vannak győződve róla, hogy a szektákban csak színesek handabandáznak, pedig legalább annyi bennük a sajtképű, mint a fekete.
-Sajtképű?
- Amerikai kifejezés. így nevezik a fehéreket.
- Értem. Én csak annyit akartam kérdezni, nem ismer-e valamilyen szektát?
Hosszasan nézett rám, aztán megvonta a vállát.
- Miért ne ismernék? Ismerek többet is. Összejöttem néhány fickóval. Többségükben egészen normális gyerekek. Ha nappal találkozik velük, meg nem mondaná, hogy éjszakára meghülyülnek. Fekete palástot öltenek, szarvakkal díszített sapkát, s föld alatti pincékben marháskodnak reggelig. Tudja, miért?
-Miért?
- Mert ki vannak borulva. Kiborultak a melótól, a feleségüktől, a hülye gyerekeiktől és a szomszédaiktól. Az autóiktól, a hitelkártyájuktól és a százötven tévécsatornájuktól. Valami másra van szükségük. Régebben, ha kiborult a bili, felszálltak az első repülőre, és leszálltak egy csendesebb, pálmafákkal borított öböl partján,
ahol fuszoknyás kislányok játszottak nekik hawaii gitáron. Most már ennek is vége. A fuszoknyás lányok a százötven tévéadást figyelik; a hawaii gitár helyett konzervzene szól; s ha mégis sikerül becserkészniük egy fuszoknyás lányt, hát azonnal a hitelkártyájukat kéri. Mi marad ezek után? Természetesen csak a szekták.
- Előfordult már, hogy ezeken a pincékben rendezett szertartásokon... megöltek valakit?
- Erre nem tudok válaszolni. Bár azt hiszem, igen. Mindenütt felbukkanhat egy-egy pszichopata, aki rossz irányba befolyásolja a többieket. Véleményem szerint ezek az ördögimádók sem lehetnek rosszabbak, mint a többi szekta, csak éppen ők Isten helyett a Sátánban hisznek.
- Itt, sajnos, hulla hullát terem.
- Semmi bizonyítékunk rá, hogy az ördögimádók a tettesek.
- És a fekete kalapos gyilkos? Aki a szemünk láttára vágta el két szerencsétlen nyakát?
- Honnan tudja, hogy ördöghívő? Bárki lehet.
Hosszú hallgatás ereszkedett közénk. Ismét ittunk egy-egy nyeletnyit, és tovább törtük a fejünket.
- Van itt még valami más is - folytattam az elmélkedést. - De Vigny gróf vagy márki és a felesége. Ahhoz képest, hogy kétszáz évesek, meglepően jól tartják magukat.
- Korábban mintha azt mesélte volna, hogy rogyadozó halálfejek.
- Ez csak a látszat, De León. Az a kétszáz éves csontkollekció akkorákat tud ütni, mint Muhammad Ali. Korbáccsal legalábbis. Igazán kíváncsi lennék rá, mi az ő szerepük ebben az ügyben. Ráadásul valami Christianét keresnek.
-Kit?
- Christianét. Nem mondtam még? Érte akarnak bosszút állni. De León legyintett, ásított és lassan feltápászkodott.
- Tudja mit, Lawrence, az lesz a legjobb, ha eltesszük magunkat holnapra. Hátha éjszaka megálmodjuk, mit kellene csinálnunk. Sajnos a Calcutta-ralinak már vége. Az ördögimádók pedig, ha hiszi, ha nem, fikarcnyit sem érdekelnek. Ha önnek kedve van nyo-mozgatni, hát nyomozgasson. Bár fel nem foghatom, hogy egy rovargyűjtő miért ártaná bele magát olyasmikbe, amik nem rá tartoznak, ráadásul még az is megtörténhet, hogy egyszer csak azt veszi észre: nincs a feje a helyén, hanem zsebkendőbe csavarva 100 rúpiáért árulják egy őserdei piacon. Ami engem illet, megpucolok, amilyen gyorsan csak lehet. Mit gondol, van ezeknek a fickóknak rádiójuk?
112
113
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, lefeküdtem az ágyra, és fejem alá téve a karom, gondolkodni próbáltam. Egyelőre csak zűrzavaros képek bukkantak fel előttem, amelyek sehogy sem akartak rendbe állni. Hiányzott a vezérlő elv, amely a logika zsinórjára fűzte volna őket.
Félálomban voltam már, amikor halkan megkocogtatták az ajtót.
Előkaptam a stukkeremet, és a falhoz lapultam. Aztán egyetlen, határozott mozdulattal befelé rántottam az ajtót.
A berepülő Miss Rumney egyenesen a karomba hullott.
25.
Nem állíthatnám, hogy rosszulesett a dolog. Már csak azért sem, mert annak ellenére, hogy az emberi lélekkel foglalkozott, tőle magától nem vonták meg a testieket sem az istenek.
Néhány másodpercnyi pihegés után kibontakozott az ölelésem-; bői, és rémülten a stukkeremre meredt.
- Uramisten! Mi ez?
- Egy 38-as Smith and Wesson.
- Mit akar vele?                                                                   \
- Lövöldözni. De csak akkor, ha rám is lövöldöznek.
Miss Rumney indiai száriban volt, még a fekete pöttyöt, a bindát i is odafestette a homlokára.                                                        :
- Leülhetek?
- Kérni szerettem volna rá.
Gyors pillantást vetett az ágyamra, aztán leült a szélére. Megköszörülte a torkát, és zavartan a szemembe nézett.
- Bizonyára meglepődött a látogatásomon.
- Őszintén szólva nem vártam. De örülök, hogy itt van. Megosztja velem a magányomat.
- És a társa?
- Mr. Bloom volt szíves, és szétköltöztetett bennünket.
Úgy mondtam, mintha nem tudná. Pedig biztos voltam benne, hogy az ő utasítására történt a dolog.
- Mr. Lawrence, az a helyzet, hogy beszélni szeretnék önnel.
- Nagyon kedves. Kár, hogy nem tudom semmivel megkínálni. Ilyenkor, ha hölgylátogatót fogadok, rendszerint beszerzek egy üveg whiskyt...
Valószerűtlenül zöldes fényben ragyogott fel a szeme.
- Látja, én erre is gondoltam. Tud titkot tartani?

- A barátaim szerint igen.
- Akkor figyeljen! - suttogóra váltott a hangja, ahogy a fülemhez hajolt. - Nemigen szeretem, ha az emberek isznak. Szerintem a trópus és az alkohol kész halál. Mindazonáltal őrzök egy szekrénykében néhány palackkal erre tévedő, váratlan vendégek számára.
Diadalmas mosollyal szárija alá nyúlt, és előhúzott egy laposüveget, annak az üvegnek az édestestvérét, amelyet jövetele előtt gondosan az ágy alá rugdostam.
- Csodálatos - mondtam megnyerő mosollyal. Kerestem két poharat, kinyitottam a whiskyt, és kiöntöttem két rendes adagot. -A megismerkedésünkre, Miss Rumney!
- Petrának hívnak.
- Engem Leslie-nek.
Óvatosan éppen csak belenyaltam az italba. Miss Rumney is csak félig itta ki a poharát, aztán lekoppantotta az előttünk álló asztalkára.
- Bizonyára meglepődött a viselkedésemen, Leslie, amikor az orra alá tartottam a tenyeremet.
- Mit tagadjam, váratlanul ért. Honnan ismeri ilyen jól a rovarokat?
- Sehonnan. Csak a katicabogarat ismerem. De találtam a könyvtárban egy rovarkönyvet, és utasítottam az egyik munkást, hogy fogjon valamit. Még szerencse, hogy olyat fogott, amit meg tudtam határozni belőle.
Egyszerre elfogott az izgalom.
- Meg tudnák mutatni nekem azt a helyet? Ahol egy volt, kell lennie még többnek is!
Csalódottan kiitta whiskyje maradékát, és szánakozva nézett rám.
- Jó. Majd szólok Bhattácsárjának, hogy vezesse hozzájuk. Mr. Lawrence... beszélni szeretnék önnel.
Mivel sejtettem, hogy komoly pillanatok következnek, teletöltöttem a poharakat.
- Hallgatom, Petra.
Hátrébb csúszott az ágyon, kidomborítva első osztályú kebleit. Lapos pillantást vetettem rá, miközben áhítatosan figyelő kifejezést erőltettem az arcomra.
Megigazgatta félrecsúszott száriját, és mélyet sóhajtott.
- Nem kellett volna Indiába jönnöm. Megkímélhettem volna magam ettől a sok rémségtől... Úristen! Pedig Róbert hogy óvott tőle!
- Ki az a Róbert?
114
115
A... férjem.
- Nem is tudtam, hogy férjezett! Mr. Bloom úgy beszélt magáról mint hajadonról. Miss Rumney... így mondta.
-  Az az igazság, hogy külön élünk. Már csak egy-két pecsét hiányzik és... Szabad vagyok, mint a madár. Ezért is használom a lánynevemet.
Mélységesen mély felháborodás zöldült ki a szeméből, de most nem értem rá foglalkozni vele. Egészen más furdalta az oldalamat. Alig vettem észre, hogy odasimul hozzám; csak akkor riadtam fel, amikor a testéből kiáramló hullámok már a tarkómat bizsergették.
- Mi a baj, Leslie?
- A férjére gondolok.
- Ne gondoljon rá! Én már sikeresen megfeledkeztem róla. Csak néha-néha jut az eszembe.
- Ki volt?
- Chaffey? Kiváló férfiú. Nagy tudós. Zseniális szakember.
Mint a cseppfolyósított gáz, csepegett a gúny a hangjából. „Róbert Chaffey - gondoltam -, bárhol is tartózkodj, alighanem elszorult torokkal gondolsz most elhagyott kis feleségedre! Lehetetlen, hogy a gúny ilyen tömény hullámai ne csapjanak át a kontinenseken."
- Mit jelent az, hogy kiváló férfiú?
- Geológus. A fene tudja, hány tudós társaság tagja. Aranykezű kutató.
- Mit kutatott?
- Mindent, amit kell. Fémet, olajat, vizet; amit egy geológus csak kereshet. Most már talán... engem is.
- Dolgozott a férje Keleten?
- Fél életét itt töltötte.
- Ügy érti, hogy Indiában?
- Indiában, Pakisztánban, Malajziában. De miért érdekli ez magát? Különben részt vett a nagy, csittapúri olajmező feltárásában.
- Tudta, hogy ön ide készül?
- Ó, hát ő szerezte nekem ezt a munkát! Felhívott, és azt mondta, őszintén sajnálja, amiért váratlanul pattant meg, de hát beleesett valakibe, ezt meg kell értenem. Pénze nincs, hogy segíthessen rajtam, van viszont egy ragyogó állásajánlata.
- Erre maga?
- Lecsaptam a kagylót. Aztán egy-két napig gondolkodtam, majd úgy döntöttem, hogy miért ne? Miért utasítsak vissza egy jól fizető munkát? Csak azért, mert Chaffey hozza tálcán elém?...
Végül is elmentem az adott címre, és elfogadtam. Aztán idejöttem. Most itt vagyok. És... vigasztalásra van szükségem, Leslie.
Szárija alá nyúlt, és előhúzta a nemrég látott kis csomagot. Letette az ágy végébe, majd barátságosan rám mosolygott.
- Önnek ajándékozom. A pipa mellé. Legyen a magáé. Egy hónapja jöttem vissza szabadságról, akkor hoztam magammal, de... azóta sem tudom megszokni.
Egyszerre csak megfordult velem a világ. Soha életemben egyetlen lány sem ajándékozta még nekem a saját apja fejét. Hápogtam kétségbeesetten, mint a vezérhattyú, amely elől elették a többiek a legszebb kiflivéget.
- Kérem... kisasszony... azaz... Miss Rumney... ezt nem lehet... nem szabad...
- Ugyan már - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Maga tudós, vagy micsoda. Nézze úgy, mint egy indifferens relikviát. Hiszen az én apám, nem a magáé!
- De hát... éppen ezért!
- Nem merem magamnál tartani. Attól félek, hogy a dzsungel szellemei... bosszút állnak rajtam. Néha azt hiszem... azért történik minden szörnyűség, mert nálam van a fej. Talán az apám... tudom, még kimondani is szörnyűség... ő hozza ránk a bajt. Kérem, vigye el, és tegye be valamilyen múzeumba! Vagy... gondolja, hogy el kellene földeltetnem? Talán csak nyugodni akar. Egyszerűen csak megpihenni.
Aztán hanyatt vetette magát az ágyamon. Mintha ő is csak megpihenni akarna.
Fogtam a zanzát, és gyorsan becsuktam a legközelebbi asztalfiókba.
Miss Rumney a kezem után kapott, és a mellére vonta.
- Leslie, én... annyira félek itt mindentől. Bár pszichológus vagyok, és nem lenne szabad... a szellemektől is félek.
- Milyen szellemektől?
- A dzsungel szellemeitől. Az indiai fúrómunkások mesélték, hogy lakik errefelé valami istennő vagy^micsoda... egy lerombolt szentélyben, valami oroszlánszikla közelében...
-Káli?
- Nem tudom. De azt mondták, ha megharagszik valakire... csak szerelemmel lehet kiengesztelni. Ó, Leslie, én azt hiszem, rám nagyon haragudhat ez az istennő. Hiszen én vagyok itt a névleges vezető, s amióta csak idejöttünk... a halál kerülget bennünket.
A holdfény besütött az ablakon: ezt az időt a dzsungel összes istenei szerelemre teremtették.
Óvatosan a hátára tettem a kezem, és becsempésztem a szárija alá. Mintha enyhén megremegett volna, ahogy a bőrét érte a tenyerem.
- Viselkedjék természetesen! - figyelmeztettem. - Ha az istenek vagy pláne maga Káli figyel bennünket, nem szabad ellenkeznie.
- Jézusom, hát mit csinál? Oda... ne! Összegyűri a szárimat! Nem... akarom... Nem... nem...!
- Csak az istennő miatt! - kérleltem.
- Jó... nem bánom - suttogta megtörtén. - De ne gondolja, hogy... komolyan... Jézusom! Nem is bánom... hogy... kedvére teszünk az... istennőnek. Már... nem is... bánom...! Jaj, istenem, ne siess, kedves, ne siess! Sohasem gondoltam, hogy... ilyen jó lehet egy áldozat, Jaj... én azt sem bánnám, ha naponta... akár... többször is áldoznánk neki...! Ha évekig tartana a megengesztelés... én azt sem bánnám!
26.
A hold besütött az ablakon, ezüstfénnyel öntve le bennünket. Petra Rumney szemei drágakőként csillogtak - ha éppen nyitva tartotta őket. A dzsungel barátságtalanul hallgatott az ablak alatt: fogalmam sem volt róla, Káli istennő szívesen fogadta-e áldozatunkat. Bár ha belesett az ablakon, bizonyára meg lehetett elégedve a látottakkal.
Petra kinyitotta a szemét, felült, kinézett a holdfényre.
- Azért én mégiscsak félek - suttogta, és fázósan összeborzon-gott, pedig meleg volt, mint az olvasztókemencében. - Mintha azt súgná valami, hogy itt halok meg, Indiában.
- Ne hallgass az ostoba megérzésekre! - kértem, és a szárija alá fúrtam a kezem.
Meglepődve fordult felém: szeme kitágult a csodálkozástól.
- De hiszen már bemutattuk az áldozatot.*..
- Nem tudod, hogy az istenek milyen követelődzőek? Előfordulhat, hogy újabb és újabb áldozatot követelnek.
- Gondolod, hogy még egyszer... áldoznunk... kellene? Nem bánom... bár azt hiszem... felesleges... Jaj, Leslie, de örülök, hogy hozzád fordultam segítségért... Te aztán igazán tudod... hogy kell végrehajtani az áldozati rítusokat!...!
27.
Hajnal felé irtóztató, velőtrázó sikoltás rántott ki az álom ölelő karjai közül. Petra Rumney ekkor már nem volt mellettem. Kintről jött a hang az erdő felől.
Nem is tudom, hogyan került a stukker a kezembe. Mire egészen magamhoz tértem, már ott csillogott a tenyeremben.
De León derékig kihajolt szobája ablakán, és álmosan felém pislogott.
- Lát valamit?
- Semmit az égvilágon.
Az exbokszoló nehéz testét meghazudtoló fürgeséggel kirepült az ablakán. Mély lélegzetet vettem, és követtem. Hátam mögött megmozdult az asztal, mintha valaki felháborodott volna a fiókjában, hogy magára hagyom.
Közvetlenül De León mellett landoltam a fűben. A könnyű szerkezetű pilóta kezében is revolver csillogott, s aprókat horkant-va szedte a levegőt.
- Maga szerint honnan jött hang?
- Az erdő felől.
- Gyerünk!
Csak akkor torpant meg, amikor már az orrunk előtt feketedtek az erdőt szegélyező bokrok ágai.
- A tigris... nem szokott errefelé bóklászni?
A kétségbeesett, fájdalmas üvöltés mások álmát is megzavarhatta, mert sorra gyúitak a fények az ablakokban. Mivel De León még mindig a nem létező tigrist fürkészte, lehajoltam, és a fűhöz dörzsöltem az arcom. Radzs Kumár Szingh szerint ez ugyan a legbizonytalanabb módszer, de nem volt rá időm, hogy fa\ kérget keressek. Lehajoltam egy fűcsomóhoz, és addig szívtam befelé a levegőt, amíg azt nem éreztem, hogy pattanásig feszül a tüdőm. Ekkor lazítottam, és lassan kifújtam. Háromszor ismételtem meg a műveletet, ahogy Radzs Kumár Szingh tanította.
Harmadszorra már éreztem a föld illatát, az eltört virágok keserű kigőzölgését, a földigiliszták nyirkos, nyálas testét.
Aztán mást is megéreztem.
Az erdő felől jött, a bokrok közül egészen a közelünkből.
A kiömlött, friss vér szagát.
118
119
28.
De León még mindig nem tudott megbarátkozni az őserdővel: remegett a revolver a kezében, ahogy a bokrokat vizsgálgatta.
- Befejezte a jógagyakorlatait?
Nem volt sem barátságos, sem türelmes a hangja.
- Megöltek valakit - mondtam komoran.
Elrúgtam magam a földtől, és a bokrok felé igyekeztem. Orromat betöltötte a vér szaga: úgy éreztem magam, mint a farkas, amely inkább elpusztul, de nem hagyja menekülni áldozatát.
Ha Radzs Kumár Szingh látta volna, mit teszek, bizonyára nem mulasztotta volna el, hogy később megrójon érte.
A vadászat izgalma annyira elaltatta az éberségemet, hogy gondolkodás nélkül bevetettem magam a bokrok sűrűjébe. Öntudatlan mozdulattal kerültem el egy felém vágódó vastagabb ágat - már azon is el kellett volna gondolkodnom, hogy a karvastagságú ágak nemigen szoktak maguktól himbálódzni szélcsendes éjszakán az őserdőben -, átugrottam egy fatönköt, s csak akkor ébredtem fel, amikor arccal lehullottam az avarra.
Nem esett volna rosszul a pihenés, főleg, hogy már meg tudtam különböztetni a földből felém szálló illatokat, ha nem ült volna valaki a hátamra.
Amikor pedig egy hegyes bambuszdarab megfricskázta a fülem tövét, mozdulatlanná dermedtem. Jól tudtam ugyanis, hogy a bambuszkést általában kígyóméreggel kenik be.
Nem emlékszem, meddig feküdtem a nágával a hátamon a bokor alatt, s bár De León később határozottan állította, hogy megállás nélkül a nevemet üvöltötte, nem hallottam belőle egyetlen hangot sem. Csak akkor tért vissza a hallásom, amikor a nága elvette a bambuszkést az arcomról, és lemászott rólam.
Most vettem csak magamnak a bátorságot, hogy rápillantsak. Kicsi, sovány, alacsony legény volt, komor arccal, óriási, barna szemekkel. Mezítláb volt, mint a nágák általában, teste köré viseltes vászontakarót terített, lenyalt fekete haján megcsillantak a holdsugarak,                                                                    í
A legény ajkára tapasztotta a tenyerét, és felém fordult.
- Pszt! Láttam a karodon a kígyót. Megüzentem Fehér Felhőnek... Jól tettem?
- Jól - mondtam bizonytalanul. - Mit akar tőlem Fehér Felhő?
- Fehér .Felhő szólt a szellemekkel. Van ott valaki, aki szeret téged.
- Kicsoda?
120
- Nincs neve. A szellemek között nincs neve senkinek. Ott csak névtelen... árnyak vannak.
- Hol találom Fehér Felhőt?
- Az Égi Dobok Házában.
Tudtam, hogy a Dobok Házába tilos belépni idegennek, ezért azt hittem, rosszul értem a szavait.
- Azt mondod, menjek a Dobok Házába?
- Oda te nem mehetsz. Egyelőre nem!
Mit nem adtam volna érte, ha tökéletesen beszélem a nágát. Bár valamikor - évekkel ezelőtt - sokkal jobban ment, a londoni évek sajnos kifújták belőlem, mint a mozdony a füstöt.
- Ha nem mehetek a Dobok Házába, hogy beszélhetnék Felhőemberrel?
- Ez majd segít. - Takarója alá nyúlt, és kezembe nyomott egy marék száraz füvet. - Ez majd segít. Ez a szálló. Elviszi az Égi Dobok Házába a szavad.
Ebben a pillanatban felharsant a közelemben De León trombitahangja.
- Hol van, Lawrence? A pokolba is, ha megölték, rájuk gyújtom ezt a rohadt erdőt!
Az apró termetű erdei ember megszorította a karom.
- Érted a szavam?
- Azt hiszem, igen.
- Te kígyóember vagy. Bizonyára részt vettél a Nagy Kígyótáncban, és ettél az ő... testéből.
. Megrázkódott, amikor arra gondolt, hogy az Ő nem más; mint JThen, a kígyóisten.
\ - Vigyázz! A fekete kalapos gonosz. És ne feledd: a gonoszság a föld alól jön. Barlangból. Ott a gonoszok élnek. És ölnek. - Kinyújtotta a karját, és az erdő belseje felé mutatott. - Ott. Ott van a halott. Megölték.
- Láttad, ki volt?
- Nem.
- Nem te?
- Nem én.
- Tudod, ki ölte meg?
- Nem szabad. Tabu.
Megrázkódott, és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a bokrok sűrűjében.
Ott maradtam egy marék száraz fűcsomóval a kezemben. Éppen akkor gyűrtem a zsebembe, amikor kibotorkált a fák ár-
121
nyékából De León. Megtörölgette a homlokát, s amikor észrevett, megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Csakhogy élve látom! Már azt hittem... elvitték a fejét emlékbe, mint annak a... annak... a...
Zsebre vágtam a füvet, és rámeredtem. -Kinek?
- Mit tudom én! Ott fekszik a bokrok alatt, és... mondom, hogy valaki elvitte emlékbe a fejét!
Bár torkig voltam már éjszakai kalandokkal, elvágott torkú hullákkal, idegborzoló halálsikolyokkal; egyszóval az őserdővel, Ná-gaf ölddel, Indiával - nem tehettem mást, meg kellett tekintenem a tetemet.
Annak a néhány bokornak a környéke, amely mellett a fejetlen holttest feküdt, nagytakarítás előtti mészárszékre emlékeztetett. A bokrok ágai, levelei vérben fürödtek; a vörös fűből kiemelkedő karcsú szárú, sáfga virágok szirmait vörös csíkok díszítették, s még a fák lombjai között leselkedő apró majmok szeme is vörös fényben égett.
Letérdeltem a fejetlen holttest mellé, s immár rutinmozdulattal szabadítottam meg terepszmű ruhájától, hogy megtekinthessem a derekát.
Szomorú sóhajjal vettem tudomásul, hogy korábban ennek a testnek a gazdája is nő volt: méghozzá nem is a csúnyábbak közül való. Telt, barna keblei arról tanúskodtak, hogy életében szerette a fényt, a déli napsugarak simogatását s minden bizonnyal a tenger hullámait is.
Tenyerembe hajtottam a fejem, és nem tudtam felfogni, hogy a még fejetlenül is gyönyörű teremtés hogyan választhatta vőlegényéül a Sátánt.
Mert a bokrok alján csendesen nyugvó nő, a tenger, és a napsugarak hajdani szerelmese, bizony eladta a lelkét az ördögnek.
Különben miért tetováltatta volna karjára Lucifer kedvenc számát, és miért a tomporára az alvilág egyik hercegének, Asmodeus-nakanevét?
29.
Észre sem vettem, hogy a többiek is körénk gyűlnek. Amikor felemeltem a fejem, néhány pillanatig nem láttam mást, mint a holdfényben csillogó szempárokat. Igazán kíváncsi lettem volna rá, vajon a gyilkos szeme is ott csillog-e közöttük?
De León lekapta magáról zöld zubbonyát, és letakarta vele a halott nő felsőtestét.
Ahogy jobban hozzászokott a szemem a holdfényhez, sorban végigfürkésztem a rémülten figyelő arcokat: fehéreket, barnákat, feketéket. Mintha rémfilmet láttak volna: kitágult orrlyukkal, reszkető cimpákkal szedték a levegőt. A barna csokoládészemek engem kutattak: vajon ki lehet ez a magas, kefehajú, kifejezéstelen arcú férfi, aki veszi magánakabátorságot, hogy félig levetkőztessen egy lefejezett hullát.
- Ismerte valaki?
Olyan tompán csengett a hangom, hogy magam is alig ismertem rá. Bloom odakuporodott mellém, ujjával megérintette a halott lány lábát.
- Nem ismerjük őket. ők nem járnak errefelé. Mi történik itt, Mr. Lawrence?
Felegyenesedtem, és úgy fordultam, hogy mindenki láthassa az arcom.
- Lucifer megelevenedett. Előjött az alvilágból, hogy magával vigye azokat, akik elígérkeztek neki. Van köztetek valaki, aki... magán viseli a Sátán jelét?
A dióbarna szemek az enyémbe fúródtak, majd gyorsan megkezdődött a visszavonulás. Halkan reccsentek az ágak; surrantak a mezítlábas léptek. Pár perc múlva már csak néhányan álltunk az ismeretlen lány holtteste mellett.
Bloom egy fának támaszkodott, és megtörölgette verejtékező homlokát.
- Mr. Lawrence... én feladom. Elég volt. Ezek megölnek valamennyiünket!
-Kik?
- Nem tudom. De nem is érdekel. Azt akarják, hogy takarodjunk el a környékről. És én engedelmeskedem az akaratuknak. Semmi kedvem hozzá, hogy néhány nap múlva én is így feküdjek egy bokor alján, miközben maguk a fejemet keresik. Lelépek, amint lehet.
- Csak... két hét múlva jön a helikop.. .pppter! - figyelmeztette Szeplősorrú Edna, aki revolver helyett ezúttal könnygáz sprayt tartott a kezében.
- Addig elbarikádozzuk magunkat - mondta Bloom. - Beszegezzük az ajtókat, az ablakokat, megszüntetjük a munkát... Engem azért küldtek ide, hogy kutakat fúrjak, nem azért, hogy sírt ássak. Elég volt. Befejeztem.
Aztán nekidőlt egy fa törzsének, és sírni kezdett.
122
123
Ha lettek volna felesleges könnyeim, szívesen vele sírtam volna én is.
Jól tudtam azonban, hogy könnyekkel úgysem lehet feltámasztani a halottakat.
30.
Bloom végül is magához tért, és utasított két indiai munkást, hogy vigyék el a holttestet, és temessék el. Bár minden porcikám tiltakozott ellene, hogy ismét megsemmisülni hagyjak egy bűnjelet, nem tehettem ellene semmit. A nágaföldi nyár nemigen alkalmas arra, hogy holttesteket őrizzünk a fürdőszobánkban.
Észre sem vettem, mikor szívódtak fel. Amikor egészen kitisztult a fejem és a szemem, már csak De León bóklászott mellettem. Le-letérdelt a fűre, s orrát a földhöz szorítva megpróbált rájönni valamire.
- Talált valamit, Sherlock?
Felemelkedett, és keserves vigyorra húzta a száját.
- Felébredt? Azt hittem, a túlvilágon jár a lelke, és éppen Luciferrel viaskodik.
- Mi a helyzet a tereppel?
- Mi lenne? Ez nem az én világom. Ide inkább egy indián kellene valamelyik Cooper-könyvből. Mi az ördögöt csináljunk?
- Ezt kérdezem én is.
Letépett egy sárga virágot, megszemlélte a szirmokra száradt vércseppeket, aztán elhajította,^
- Figyeljen ide, Lawrence! Én csak egy könnyűszerkezetű repülőmérnök vagyok, nem a bosszú lovagja. Most mégis azt mondom, kedvem lenne ezeknek a fekete kalapos csirkefogóknak a szeme közé nézni.
Egymásra meredtünk és gondolkodtunk. Mindketten tudtuk, hogy nagyon sok múlik a döntésünkön. Ellenfeleink hidegvérű gyilkosok, akik egy pillanatig sem haboznak, ha úgy döntenek, hogy el kell takarítani bennünket az útból.
Mégis megszorítottuk egymás kezét.
31.
Amikor visszatértem a szobámba, legnagyobb meglepetésemre már ült az ágyam szélén valaki. Mr. Clarence Bloom volt.
124
- Elnézést kérek, Mr. Lawrence... nyitva találtam az ajtaját. Intettem, hogy üljön vissza, majd leroskadtam a székemre. Bár
nem sokkal ezelőtt hagytam el a szobát, mégis úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságot töltöttem volna el a dzsungelben, a fejetlen hulla társaságában.
Bloom zavartan mosolygott, és kihalászott egy lapos whiskysüveget a zsebéből.
- Bocsásson meg, én... most nem iszom. Az a helyzet, hogy a trópusi hőség és az alkohol...
Kivettem az üveget a kezéből, és kicsavartam a nyakát. Mivel elhárító mozdulatot tett, nem bajmolódtam a pohárral. Számhoz emeltem az üveget, és jót húztam belőle. Általában sosem szokott rosszulesni egy nyelet, most azonban kifejezetten kapóra jött.
Bloom zavartan megdörzsölgette az orrát.
- Tudja... van a másik pavilonban egy szekrénykém, abban őr-zünk néhány üveg whiskyt. Képzelje, ebben az izgalomban romlik a memóriám: esküdni mertem volna rá, hogy még tíz üveggel van belőle, de most, ahogy kinyitottam, csak nyolcat találtam. Elhoztam egyet önnek, Mr. Lawrence.
- Hálásan köszönöm.
- Mr. Lawrence... el akarok innen menni. Amilyen gyorsan csak lehet.
- És a szerződése?
- Nem érdekel, mi lesz a szerződésemmel. Különben is nem én szegtem meg, hanem az, aki nem tudta biztosítani a nyugodt munka feltételeit. Miss Perry is jön... és még néhányan. Ahogy megérkezik a helikopter, eltűnünk innen.
- Az még állítólag két hét - figyelmeztettem.
- Minimum. Bár az is elképzelhető, hogy egyáltalán meg sem jönnek. Gondolom, van elég bajuk a hatóságokkal.
- A főnökeinek?
- Mindenkinek. Nem hallotta, mi történt Csittapúrban?
- Őszintén szólva azt sem tudom, hol van Csittapúr.
- Háromszáz mérföldnyire délre. Sosem hallott még a csittapúri olajmezőkről?
- Most, ahogy mondja, rémlik valami.
- Ott található India legnagyobb nyersolaj-lelőhelye. Majdhogynem kiszaladt a számon Miss Rumney volt férjének,
Chaffeynek a neve. Hiszen ő is részt vett a feltárásában.
- Nos, valami disznóság történt Csittapúrban - folytatta Bloom. - A helikopter-vezető mesélte, amikor utoljára itt jártak. Valaki
125
mikrofilmre vette a csittaptíri olajmező térképét. Munka közben megzavarták ugyan, de a mikrofilmet sikerült elmenekítenie. Megvakartam az orrom hegyét, és megpróbáltam koncentrálni.
-  Mit vettek mikrofilmre?
- Egészen pontosan a csittapúri mező feltárásának a dokumentációját. És ellopták. Mégpedig minden valószínűség szerint egy nő.
-  Ezt meg honnan tudják?
- Hosszú, női hajszálakat találtak a papírokon.
Sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Úristen, hányszor előfordult már, hogy az ilyesfajta „leletek" tökéletes tévútra vezették a nyomozást!
-  Hrai És miért kellett bárkinek is a csittapúri medence feltárási térképe?
- Fogalmam sincs róla. Csittapúr már feltárt terület. És India belsejében fekszik.
- Maga szerint mit lehet leolvasni arról a térképről?
- A csittapúri medence geológiai viszonyait.
Bármennyire is erőltettem az agyam, nemigen tudtam összefüggést találni az itteni gyilkosságok és a háromszáz mérföldnyire délre fekvő csittapúri olajmedence geológiai viszonyai között.
,- Ezért van a balhé? Bloom bólintott.
- Ezért. Az indiaiak szigorúan ellenőrzik a külföldi társaságokat, mert azt gyanítják, ezek valamelyike kaparinthatta meg. A helikopterjáratokat is korlátozták.
Gondolkodtam, aztán tettem még egy utolsó kísérletet.
- Ha önhöz kerülne a mikrofilm, és előhívatná... mit tudna kezdeni vele?
Bloom elképedve meredt rám.
- Én? Semmit az égvilágon. Mit kezdenék Csittapúr föld alatti térképével? Még ha akarnám, se tudnám ellopni az olajukat... Különben arra szeretném megkérni, hogy segítsen nekem... Le szeretném zárni hermetikusan a tábort. Itt háború folyik, Mr. Lawrence. Mi pedig úgy kóborlunk a két hadviselő fél között, mint a semmit sem sejtő erdei állatok. Arra szeretném kérni önöket, hogy maradjanak velünk. Elsáncoljuk a barakkokat, élelmiszerünk van elég, s ha megérkezik a helikopter, visszarepülünk Delhibe. Nos, velünk tartanak?
Bármennyire is sajnáltam, nemet kellett mondanom.
- Nem tehetjük, Mr. Bloom. Nem várhatunk addig. Bloom elkeseredetten legyintett.
- Sejtettem. Bár talán most majd könnyebb lesz a dolog. Hogy Kosztasz halott...
126
- Hogyhogy könnyebb?
- Miss Rumneyvel kapcsolatban.
- Ezt nem értem.
- Nem is tudom, miért beszélek róla. Talán a félelem fecseg belőlem. Miss Rumney nem említette?
- Mit kellett volna említenie?
- Hát azt az ügyet Kosztasszal kapcsolatban. Kosztasz beleesett Miss Rumneybe.
Hideg fuvallat simította végig az arcom.
- És?
- Kosztasz őrült volt. Szelíd, de nem normális. Úgy követte Miss Rumneyt, mint a hűséges kutya a gazdáját. Egyetlen percre sem tágított mellőle. Éjszaka a küszöbén aludt. Nem, Mr. Lawrence, nem tört rá. Kosztasz szelíd volt... önöket is azért engedte el. Miss Rumney rám parancsolt, hogy vakarjam le róla a fickót, ezért is vittem magammal az erdőbe. Kosztasz szakács volt. Az utóbbi időben már nem vettük semmi hasznát, nem főzött, csak Miss Rumneyt követte, mint az árnyék. Az volt a mániája, hogy megvédi a nágák-tól.
- Miss Rumney?
- Hisztériázott, és rám parancsolt, hogy távolítsam el az őrültet a közeléből. Ha az olyan egyszerűen ment volna! Persze most már mindegy. Miss Rumney megszabadult tőle. De nem válaszolt még a kérdésemre, Lawrence. Miért nem maradnak velünk?
- Mert meg kell keresnem azoknak a rovaroknak a rejtekhelyét, amelyek miatt idejöttem, Mr. Bloom. Mr. De León pedig velem tart.
Kénytelen voltam megjátszani a bogaras tudóst, akineH drágább a hóbortja, mint a saját élete. Bloom szomorúan bólintott és felállt.
- Megértem önt, Mr. Lawrence. Ámbár... az az érzésem, hogy önök soha de soha nem kerülnek vissza a civilizációba. Tudja, olvastam valahol, hogy akire egyszer a dzsungel kivetette a hálóját, azt soha többé nem ereszti el. Mintha farkascsapdába lépett volna.
Megütött a hangja mögött bujkáló rideg józanság. Sőt ez a józanság mintha fenyegetéssel keveredett volna.
- Mikor akarnak indulni?
- Talán reggel. De holnap estig mindenképpen.
- Hát akkor... nem marad más hátra, minthogy sok szerencsét kívánjak önöknek. Remélem, valahol még találkozunk.
Baljós koppanással csukódott be mögötte az ajtó.
127
32.
Leültem egy székre, és vártam. Ittam még néhány kortyot, aztánl bedugaszoltam, és kezeslábasom zsebébe süllyesztettem az üveget.[ Éppen kész lettem, amikor De León beosont az ajtón.
- Minden rendben?
- Egy perc és indulhatunk.
Benyúltam az éjjeliszekrénybe, zsebre vágtam a pipát és a zanzátj De León fintorogva elhúzta a száját, majd egészen bárdolatlan mc don a padlóra köpött.
- Képes cipelni ezt a szörnyűséget? Taposson inkább rá! Felelet helyett megveregettem a vállát, és kiléptem az ablakon.] A hold ragyogott, a pálmák bólogattak, néhány ablak kivilágíts
várta a hajnalt. Stukkeremet a kezembe szorítottam, s átfutottam az udvaron. Megvártam, míg De León szuszogva mellém ér, aztán is—] mét felemelkedtem és elindultam előre. Arrafelé, amerre az ördögimádók táborát sejtettem.
A CSONTVÁZAKAT NEM LEHET LERÁZNI
1.
A hajnal első sugarai éppen áttörtek a fák között, amikor végre elértük az ösvényt. De Leoíi lerogyott egy bokor alá, és száraz szendvicseket kotort elő a zsebéből.
Bár tisztában voltam az iránnyal, mégsem mehettem egészen biztosra. Óvatosan kell megközelítenünk őket, ha...
Egészen idáig jutottam, amikor szemben velünk megmozdultak a bokrok, s éppen akkor, amikor De León torkán lecsúsztatta az első falatot, magam pedig iránytűm bámulásával voltam elfoglalva, vékony, terepruhás alak lépett elénk, rövid, a stukkeremnél alig nagyobb géppisztollyal a kezében.
- Fffel... a kkkezekkel!
Engedelmesen felemeltem a karom, és kiejtettem belőle az iránytűt.
- Miss... Perry?
- Pppiszok dddisznnnók! - dadogta a felindulástól kifulladva. -Eeeenni adtunk maguknak... megmmmentettük magukat, és most lile akarnak lépni?
Felemeltem az iránytűt, és a zsebembe raktam. -Le.
- Nennnem szégyelli magát? Ésss a barátja isss! Miért akarnak eltűnni?
Odasétáltam hozzá, és nem törődve vele, hogy fenyegető tüzek égnek a szemében, félrefordítottam a géppisztoly csövét.
- Tegye el a játékszerét! Én a maga helyében nem mászkálnék az őserdőben két férfi után.
- Mmmmiért nem?
- Mert fennáll a veszélye, hogy eléri őket. Mi a fenét akar tőlünk?!
Olyan keményen ordítottam rá, mint egy maffiózó. Még De León is csodálkozva kapta fel a fejét.
- Azzzt akarom, hogy ott maradjanak!
Meglepetten tapasztaltam, hogy kezd elmúlni a dadogása. . - Nem maradunk sehol. De maga csak maradjon, ha akar.
129
- Miért nem?
Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Az elmúlt napok eseményei hajszálvékonyra koptatták az idegeimet.
- Mert azok ott meg fognak dögleni! Nézzen körül, kicsikém, mit lát maga körül? Fákat, virágokat, lágy holdfényt, bokrokat. Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy ez csak látszat; mögötte ott hullámzik, vonaglik és rothad az igazi valóság. Semmi kedvem sincs hozzá, hogy lefejezett hullaként tengessem az életemet. És magának sem ajánlom.
- Akkor mit ajánl?
Erre aztán elnémultam. Mi a fenét tudnék ajánlani neki? Hogy dugja a géppisztolyát a párnája alá, és aki csak belép az ajtaján, eresszen bele egy sorozatot? Vagy talán azt várja, hogy hívjam, jöjjön velünk?
- Ééén mmagukkal akarrrok menni!
De León kétségbeesetten pillantott rám. A hold a fák felett lejjebb ereszkedett, mintha egyetlen szót sem akarna elmulasztani a beszélgetésünkből.
- Jjjól tudom, hhhova mennek.
Megkísértett a gondolat, hogy fejbe kéne csapni, és lefektetni egy fa tövébe, de ahogy felbukkant az ötlet, azonnal alá is merült. Először is, nem szokásom dadogós nőket fejbe verni, másodszor pedig egyáltalán nem udvarias dolog ájult embereket magukra hagyni az : őserdőben.
- Hová?
De León kérdezte, látszólag nyugodtan, a szemében azonban aggodalom bujkált.
Szeplősorrtí Edna erre úgy fellelkesedett, hogy ismét rám fogta a géppisztolyát.
- Mrnmaguk hülyének néznek mindenkit, dddde engem nem sikerült átejteniük. Mmmmaguk át akarnak menni az ördögimádókhoz!
Az exökölvívó kinyitotta a száját, hogy vad tiltakozásba kezdjen, de sikerült megelőznöm. Valami a lelkem mélyén azt súgta, kár til- j takoznunk.                                                ^                            ;
- Rendben van - emeltem fel a kezem. - És ha odamegyünk? Sóhajtottam, s előhúztam kezeslábasom zsebéből egy megviselt
térképet. Haboztam egy kicsit, majd a dzsungel egy pontjára böktem.
- Látja ezt a helyet? -Llllátom.
¦- Nos hát, itt találhatók a világ legnagyobb levélbogarai. Akkorák, mint a ruhakefe.
-  Hhhhonnan tudja?
Volt egy ismerősöm, aki évekkel ezelőtt arrafelé járt. Azt mondja, ott ered a patakocska, amely lehozza a dögöket.
- Tessék?
- Az óriás levélbogarakat élve még nem látta senki. Csak egy-egy töredezett kitinpáhcélt, amit a víz sodort le a Brahmaput-rán. Most már érti?
- Nnnnem.
- Jézusom, hát hogy magyarázzam? Évtizede él a legenda ro-vargyűjtő körökben az óriási levélbogárról. Legalább nyolcvan dekagramm. Látni azonban még senki nem látta őket. Tavaly, esős évszak után, találtak néhány hatalmas kitinpáncélt, amelyek csak a levélbogarak páncéljai lehettek. Azonnal Indiába utaztam, hogy megpróbáljam megtalálni azt a helyet, ahonnan a mellékfolyó a Brahmaputrába sodorta a páncélokat. Találkoztam néhány bevándorlóval, s útmutatásaik segítségével összeeszkábáltam egy térképet. Tessék! Itt kell lenniük valahol a rovaroknak!
- Mmmaga cserbenhagyta Mr. Bloomot és... a többieket!
-  Hogyhogy cserbenhagytam?! - háborodtam fel immár sokadszor. - Én hívtam talán magukat Nágaföldre? Én kerestetek magukkal olajat, vizet vagy akármit? Én csak egy eltévedt utas vagyok, akit kisegítettek. Egyébként semmi közöm magukhoz. Megkeressük a rovarok fészkét, és visszatérünk Calcuttába.
-  Nem fognak visszatérni.
-  Miért ne térnénk vissza?
-  Mmmert megölik magukat. -Kik?
-  A ördögimádók, a nágák vagy... mások,
-  Miért olyan biztos ebben?
Megrázta a fejét, és odabökte az ujját a térképre az enyém mellé.
- Ezzz a hely itt az ördögimádók területén fekszik. Nnnem fognak örülni maguknak. Ésss nekem sem,
-  Magának?
-  Ugyanis magukkal... megyek. Meggyőztek. Nem akarok többé a táborban maradni. Az az érzésem, hogy... valamennyien meghalnak. Talán még ezen az éjszakán.
Mintha helyeselni akarna, fejünk felett a lombok között felrikkantott egy éjszakai madár.
130
131
2.
¦ A térkép valódi volt, s valóban azt a területet ábrázolta, ahová készülődtünk. Az is igaz volt, hogy néhány évvel ezelőtt kitinpáncélokat dobott ki a vfz egy falu mellett, s az is, hogy a páncélokból óriás levélbogarak jelenlétére lehetett következtetni.
A hold éppen az ég közepén állt: De León és a lány békésen aludtak egy bokor alatt. A fullasztó hőség engem is az álom karjába kergetett: szerencsére az utolsó percben sikerült valahogy kiszabadítanom magam.
Most először volt időm zavartalanul tanulmányozni Szeplősorrú Ednát. Hátán fekve, szétvetett karokkal aludt: szeplős orra nyergén apró verejtékcseppek csillogtak. Enyhén duzzadt, piros ajkai arról tanúskodtak, hogy nem veti meg az élet napfényesebb oldalát sem, bár egyelőre inkább az árnyékos fele jutott osztályrészéül.
Szeplősorrú Edna nyögött, és az oldalára fordult. Még bő, ág-szaggatta, terepszínű ruhája alól is kidomborodtak szemrevaló idomai. „Miért van az - gondoltam magamban -, hogy még a legeldugottabb őserdő mélye is telis-tele van szexbombával. Miért van az... hogy..."
Megráztam a fejem, elhessegettem magamtól az illetlen gondolatokat, és tíz perc múlva felébresztettem őket.
3.
De León botladozott elöl, én mögötte, a sort a lány zárta, rövid csövű géppisztolyával. Óvatosan lépkedett, olyan ember lépéseivel, aki sokat gyalogolt már őserdőben, s jól tudja, milyen akadályok állhatják útját az erdei vándornak.
Hol volt már az óstobácska, szeplős orrú, dadogós Edna, aki úgy tartja a puskát a kezében, mint háziasszony a fakanalat...! Ez a nő, aki Edna poraiból született az éjszaka, más volt: félelmesen céltudatos. Biztos voltam benne, hogy gondolkodás nélkül meghúzná a ravaszt, ha szüksége lenne rá.
De León egyszer csak megtorpant, s belemeresztette a szemét a holdfénnyel kevert sötétségbe.
Nem messze tőlünk, egy magas fűvel benőtt tisztáson túl, két fekete kalapos férfi állt, ránk szegezett puskával.
De León hasra vágta magát, és úgy is maradt, mozdulatlanul, j
Mivel ismerem az őserdei illemet, külön felszólítás nélkül is felemeltem a kezem. Ilyen és hasonló esetben jobb jelét adni annak, hogy az ember békességre vágyik. Ha egyszer már elkezdtek röpdösni a golyók, nehéz megmagyarázni békés szándékainkat.
A golyók azonban egyelőre nem kezdtek el röpdösni. Az egyik fekete kalapos fickó előrelépett, és leeresztette a fegyverét.
- Állj! Egy lépést se tovább! Ez magánterület. Edna letette géppisztolyát a földre.
- Lucifer legyen veletek! A csata megkezdődött!
De León eltátotta a száját, és alighanem eltátottam én is. A férfi felemelte, és homlokához értette a tenyerét.
- Ki vagy, testvérem?
- Ednának hívnak. A bázisról jövök.
- Mikor érkeztél?
- Jó idővel ezelőtt.
- Ki ez a két férfi?
Szeplősorrú Edna felénk fordította az arcát.
- Magammal kellett hoznom őket. Kísérjetek Asmodeushoz! Felvette a géppisztolyát, és tett néhány lépést a fekete kalaposok
felé. Azok biccentettek, elvették a pisztolyainkat, és két oldalról közrefogtak berniünket.
Ahogy a ragyogó holdfény rávilágított az arcukra, meglepetve tapasztaltam, hogy nincs bennük semmi ördögi. Két, kifejezetten jóképű, szőke hajú-szakállú fiatalember fogta ránk a fegyverét, s azt is csak ímmel-ámmal.
Valahol, egészen közel, bagoly huhogott, s fenyegető hangja egészen addig kísérte a menetünket, amíg fekete, a kútfúrók lakásaihoz megszólalásig hasonló pavilonok nem bukkantak fel a szemünk előtt.
Kutya ugatott, macska nyávogott, egészen úgy, mint egy európai falusi estén. Csak a harangkongás és a hazavonuló csorda kolomp-jának a zengése hiányzott.
Az egyik szőke, szakállas fickó oldalamba nyomta a fegyverét. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon vele.
- Gyerünk!
De León szívott egyet az orrán, és gyanakodva megtorpant. -Hová?
- Hogyhogy hová? Természetesen Asmodeus elé.
132
133
4.
Kulcs fordult, s távolodó léptek jelezték, hogy bezártak bennünket. A szoba, amiben voltunk, alighanem börtönféle lehetett: az ablakra szerelt vasrácsok legalábbis erről tanúskodtak. De León fellépett egy sámliszerű faszékre, megragadta a rácsot, és ha nem ordítok, kitépte volna az ablaktokkal együtt.
- Álljon meg, ember! - kiáltottam rá rémülten. - Mit csinál? Végre itt vagyunk, és maga le akar lépni?
- Csak a régi harlemi reflexek - mondta bűntudatosan. - Ha rácsot látok egy ablakon, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy összetörjem. Kevés olyan fekete fickót talál a nagyvilágban, aki Harlemben nőtt fel, és még sohasem volt rács mögött. Függetlenül attól, hogy később mi lett belőle: ENSZ-nagykövet vagy washingtoni, polgármester. Különben most mit csinálunk?
- Várunk. -Mire?
- Valószínűleg döntenek rólunk.
- Ön szerint hogyan?
- Több elképzelésem is van. Lehet, hogy elengednek, sőt kiuta-j sítanak a körzetükből. Erre van a legnagyobb esélyünk.
- Ez esetben kár volt erőlködnünk.
- Második lehetőség, hogy hagyják, menjünk a bogaraink után.
- És a harmadik?
Erre nem akartam gondolni. Aztán mégiscsak kimondtam, bár babonából nem szívesen mond ki ilyeneket az ember.
- A harmadik lehetőség az, hogy megölnek.
Kulcs fordult a zárban, s harsány nyikorgással kitárult az ajtó.
Az ajtónyílás fekete négyszögére bámultam. Éreztem, hogy j gombóc csúszik a torkomra, és elfogja előlem a levegőt.              ;
Felbukkant ugyanis az orrunk előtt az ördög. Széles karimájú, j western fazonú, fekete kalappal a fején.
5.
Ekkor bizonyosodtam meg arról, amit titokban mindig is sejtet-tem: hogy tudniillik a pokolban angolul beszélnek. Méghozzá kitűnő, választékos angolsággal. A bevonuló ördög ugyanis bele-] rúgott a küszöbbe, minek következtében felszisszent, és olyan za-^ matos káromkodásözön hagyta el a torkait, hogy bármelyik ten-
gerparti vendégfogadó söntésének törzsközönsége megirigyelhette volna.
Nem véletlenül használtam a torkára többes számot, hiszen ennek a pokolfajzatnak, amely lassan kibontakozott előttünk, több feje is volt. Egészen pontosan három.
A háromfejű ördög felemelte a lábát, megmasszírozta az ujjait -vékony, furcsa formájú posztópapucsot viselt -, s vaksin tapoga-tódzva ülőhelyet keresett magának. Amikor végre sikerült rátalálnia a sarokba lökött sámlira, fájdalmas morgás közepette rácsücs-csent, és kinyújtotta a lábát.
- A fenébe ezekkel a rohadt küszöbökkel! Majd lerúgtam a patámat.
Amíg a lábát tapogatta, feltérképeztem az arcát. Három feje volt, azaz három arca. Az, amelyik egyenesen ránk nézett, szomorú, gyomorbajos férfiarc volt; nagy, horgas orral, keserűen mély barázdákkal a szeme körül. Második arca - ez az ablakra bámult - békát, a harmadik - az ajtó felé forduló - macskát ábrázolt.
Néhány percnyi patasimogatás után végre kegyeskedett rám villantani a szemét.
- Szóval, itt vannak?
Nem tudtam, hol másutt lehetnénk, de engedelmesen bólintottam.
- Tudják, ki vagyok? Dehogy tudják... Reményvesztetten kongott a hangja, mint a Nobel-díjas tudósé,
akit tinédzser lányok fizikaórájára vetett a végzet.
Gondoltam, itt az ideje, hogy megcsillogtassam a sátántudományok terén szerzett műveltségemet.
- Ha nem tévedek, az alvilág egyik urához, Baelhez van szerencsém?
Sosem gondoltam, hogy az ördögök is sóbálvánnyá tudnak merevedni. Ez megtette. Olyan sóbálvány lett belőle, hogy még a bibliai Lót is hozzá jöhetett volna tapasztalatcserére.
- Ön... maga... tudja ki vagyok?
Öröm és csalódottság vegyült a hangjába. Öröm, hogy nem aggatta magára hiába a ruhát és az álarcokat, csalódottság, hogy nem rémültünk meg tőle, sőt azonnal kitaláltuk, kicsoda.
- Természetesen Bael - mondtam engedelmesen. - A poklok egyik ura.
- Mit tud még rólam?
Ez a kérdés már kissé iskolásán csengett: mintha vizsgáztatni akarna.
- Ha jól emlékszem, országa a poklok keleti vidékén húzódik.
134
135
- Eddig hibátlan.
- Önnél senki nem ismeri jobban a pokolbéli törvényeket. Modern kifejezéssel élve, ön az alvilági alkotmánybíróság elnöke.
Kuncogott, aztán nagyvonalúan legyintett.
- Folytassa!
- Azt hiszem, hatvanhat légiónyi ördög engedelmeskedik önnek.
- Valóban hatvanhat légió.
- Szeret vívni. A vívás nagymestere.
Egyszerre komorult el mindhárom arca. A gyomorbajos férfié, a békáé és a macskáé.
- Na... igen - mondta bizonytalanul. - A vívás. Bár meg van írva a fekete könyvekben... a vívással kissé hadilábon állok. De gyakorlom. Maga tud vívni?
- Mérsékelten.
- Igazán mutathatna néhány jó trükköt. Asmodeus szerint... de ez titok. Szóval, mit tud még rólam?
- Gyakran válik láthatatlanná, és... boldoggá teheti az embereket.
Vigyorgott, és a vállamra vert.
- Maga aztán belevaló fickó! Többet tud rólam, mint én saját magamról. Ez a láthatatlanná válás, látja, ez tetszik nekem. Néha valóban nem ártana, ha meg tudnám tenni.
Fekete, térdközépig érő köpenye alá nyúlt, és kirántott alóla egy pisztolyt. Kissé megdobbant a szívem, De León is összerandult, de mint kiderült, nem volt rá okunk. Az alvilág királya felém nyújtotta a Smith and Wessonomat, majd pillanatokkal később De Leonnak is a sajátját.
- Itt vannak a stukkerjeik. Jó, ha a kezük ügyében tartják őket.
- Mi a fenéért? - kérdezte gyanakodva az exbokszoló. - Sosem gondoltam volna, hogy ha az ördögök tartanak biztonsági őrizetben, még fegyverre is szükségem lesz. Mit gondol, kik fognak megtámadni bennünket? Az angyalok ?
Bael arca elkomorult. Mint lekvár a pudingot, öntötte el a félelem.
- Ezt a szót még egyszer itt ki ne ejtse a száján! Mióta ödehají-totta az a despota az égből, ez a szó itt tilos!
- Pardon - vonul vissza De León. - Nem tudtam. Bár gondolhattam volna. Szóval mi a helyzet a stukkerekkel?
- Jó, ha maguknál tartják őket. - Közelebb hajolt hozzánk, s esküszöm, rémülten forgott valamennyi szeme az üregében. - Hetek óta gyilkolnak bennünket. Asmodeus első csapatának vége!
136
De León jelentőségteljesen rám pillantott, és homlokához érintette a mutatóujját. Ezúttal igazat kellett adnom neki. Nem is vitás, hogy a poklok keleti részének uralkodója sült bolond.
- Nem tudna egy olyan szobában elszállásolni bennünket, ahol nincs rács az ablakon? - kérdezte De León türelmesen. - Klauszt-rofóbiámvan.
- Nyissa ki! -Mit?
- Az ablakot.
- Rajta a rács, ember.
- Először is, nem vagyok ember. A barátja jó szemmel felismerte, hogy Bael vagyok. Másodszor, nyitható a rács.
De León az ablakhoz lépett, és gondosan végigvizsgálta. Majd felmordult, s egyetlen mozdulattal kinyitotta. A rács, mintha gép mozgatta volna, elfordult.
- Ha nem akarnak börtönben tartani bennünket, kérem, kísérjen a szobánkba - mondtam.
Bael békaszeme meglepetten kancsalított.
- A szobájukba? Hiszen ott vannak! De León rémükén pislantott körbe. -És az ágy?
- Nekünk nincs ágyunk.
- Hogyan?
- Nincs ágyunk. Takarókat találnak a sarokban. Feltápászkodott a sámliról, és kinyújtotta a patáit.
- Asmodeus tud magukról. Holnap reggel kihallgatásra kell menniük. A sarokban kalapot is találnak. Kalap nélkül megjelenni Asmodeus előtt udvariatlanság, és a jólneveltség hiányára utal. Remélem, megértették?
De León még mindig nem tudott beletörődni, hogy a földön kell aludnia. Letentette a takaróját a fapadlóra, ráfeküdt, majd felült, és a derekát dörzsölgette.
- Nincs valahol véletlenül mégis egy kiselejtezett ágyuk? Az sem baj, ha kilóg a rugó a matracból.
Bael nem válaszolt. Lehet, hogy meg sem hallotta a zsörtölődé-sét. Lehet, hogy sértésnek vette a viselkedését.
- Holnap majd eljönnek önökért. Szép álmokat! A poklok minden ereje legyen önökkel!                                                   i
Becsukódott mögötte az ajtó.
Eziíttal senki nem fordította rá kívülről a kulcsot.
137
I
6.
De León nekitámasztotta a hátát a falnak, és komor képpel nézett rám, ahogy a takarómat leraktam a padlóra.
- Mi a véleménye?
- Kemény, de meg lehet szokni. A gerincnek kifejezetten jót tesz.
- Kit érdekel a maga gerince? Mi volt a fején ennek az ipsének?
- Gumi álare.
- Honnan tudta, hogy kicsoda?                    ,
- Van bizonyos műveltségem az ördögök terén. Baelnek három feje van: egy királyé, egy macskáé és egy békáé.
- Hol tanulta ezt, ember? Rovarfogás közben?
- Egyszer egy tibeti mágikus szöveg tanulmányozásával kapcsolatban... De ez aligha érdekli magát.
Összegöngyöltem a kezeslábasomat, és a fejem alá tettem.
- Jó éjszakát!
A fal felé fordultam, és pillanatokkal később aludtam, mint a tej. Egészen kicsin múlt, hogy nem'aludtam el mindörökre.
7.
Nem tudom, mit álmodhattam: csak testetlen rémképekre emlékszem vissza. Mintha egy kontúrtalan kísértet a láncait csörgette volna, aztán a lánc valahogy a nyakamra tekeredett, és ki akarta szorítani belőlem a levegőt.
Addig-addig szorította, míg félig-meddig magamhoz nem tértem. Már arra is emlékeztem, hol vagyok: az ördögimádók táborában a Brahmaputra felső folyásánál. Mosolyogtam, és vártam, hogy elmúljék a nyakamról a szorító, fojtó érzés. A levegő azonban egyre jobban fogyott a tüdőmből, s immár teljesen éberen áthuUamzott rajtam a felismerés, hogy pillanatokon belül megfulladok.
Erőm végső maradékával hatalmasat csaptam a levegőbe. Éreztem, hogy öklöm csontot ér: valakinek, talán egy csontváznak a fejét.
Kinyitottam a szemem, és az utolsó levegőmolekulákkal együtt rémült kiáltás hagyta el a torkom. Mellemen ugyanis De Vigny márki ült, vicsorgó fogakkal, beesett szemekkel sárgán villogó koponyájában, s horgas csontvázujjaival a torkomat kaparászta. Az a valami, ami kiszorította belőlem a levegőt, nem a keze volt, hanem
egy rozsdás vaslánc, amilyennel a sziklához láncolt a barlang mélyén.
Ütöttem és rúgtam is egyszerre. A lánc a nyakam köré tekeredett; szemem előtt csillagok és karikák forogtak, a szivárvány minden színére festve. Hörögtem, mint a túlvilágon járó sámán; egészen a mellemig húztam a térdem, hogy minél nagyobb lendülettel rúghassak rajta egyet.
Rugdalózás közben véletlenül sikerült néhány nyelet levegőhöz jutnom, ez aztán annyira megnövelte az erőmet, hogy jól irányzott rúgással sikerült átrepítenem De León takarójára.
Ekkor vettem csak észre, hogy De León is elkeseredett küzdelmet folytat a saját ágyán. Az ő mellén a változatosság kedvéért De Vigny márkiné ült, s ahogy belőlem a férje, belőle az asszony próbálta meg kipréselni a levegőt.
Az elkövetkező néhány percre nemigen emlékszem. Minden igyekezetem arra irányult, hogy kikerüljem a rozsdás láncot, amely egyre ott repkedett körülöttem. A hold eltűnt a dzsungel fölül, mintha tintával öntötték volna le a világot.
- Lawrence! - hallottam a könnyű szerkezetű elkeseredett ordí-tását. - Ébredjen! Él még, ember?
- Élek - ziháltam, és ütöttem egy egyenest a csontváz márki ál-lára, mire kaptam viszonzásul egy jókorát a bal karomra. - Próbálja meg elvenni tőle a láncot!
A márkiné sikoltozva kapaszkodott De León hajába.
- Jézusom! - káromkodott a pilóta, miközben a lánc hangos csörrenéssel lehullott a padlóra. - Kik ezek, Lawrence? Úristen, ez nem is élő ember! Hiszen ennek hullaszaga van!
Penetráns bűz töltötte be a szobát. Bár még mindig nehezen kaptam levegőt, megmarkoltam a lánc végét, és magam felé rántottam. De Vigny márki felemelkedett a levegőbe, és ügyes artistaként kiszállt az ablakon. A vasrács csörrenése és a nyomában felhangzó fájdalmas kiáltás azért azt jelezte, hogy az irány nem volt száz százalékig tökéletes.
Megráztam a fejem, és De León segítségére siettem. De Vigny márkiné az erősítés láttán behúzódott a sarokba. Láncát leejtette a földre, s felénk meresztette a körmét. Beesett, halott szemét egyenesen rám szegezte.
- Hol van Christie? Itt kell lennie Christie-nek!
De León ökölvívóállásba helyezkedett, de leintettem.
- Halottakkal akar verekedni? Márkiné!
- Mit óhajt, gróf?
13,8
139
I
- Szavamat adom, hogy nem tudok semmit Christie-ről. De ha megtudok valamit, feltétlenül közlöm önökkel.
Leeresztette a kezét, de csak az egyiket.
- Bízhatom úri becsületszavában, gróf? -, Bízhat, madame.
- Ha megtud valamit, felkeres?
- Felkeresem, madame.
Rongyai alá nyúlt, és kihúzott egy sárgára aszalódott falevelet.
- Itt a névjegyem, gróf. Feltétlenül elvárom, hogy értesítsen.
- Meg lesz elégedve velem, madame. Meghajolt, félretolt, és az ablak alá tette a sámlit.
- Én most távozom. Viszontlátásra, uraim! Lehajoltam, feléje nyújtottam a láncot.
- A lánca, madame.
Előkelő mozdulattal utasította vissza.
- Csak tartsa meg, gróf. Értéktelen, nem családi örökség. Bocsásson meg! - s rám' villantotta fogatlan mosolyát. - Ön nős?
- Nőtlen vagyok, madame.
Körülpillantott, aztán megragadta a karom csontvázkezével.
- Ha kedve van egy kis liaisonra... tudja, hol talál. De Vigny ugyan nem szereti az ilyesmit, de... a testnek is meg kell adni a magáét.
- Lekötelez, madame.
- Áu revoir, gróf!
Búcsút intett, én pedig meztelen, csontos és bűzlő feneke alá nyúlva kitoltam az ablakon, aztán ügyet sem vetve De León megdöbbent tekintetére, végignyúltam a takarón.
- Jézusom! - morogta a pilóta, elhűlt képpel az ablakra meredve. - Csípjen meg, Lawrence! Mondja, hogy álmodom... bár rég nem volt ilyen büdös álmom... Meg tudná mondani, mi a fene történik itt körülöttünk?
- Nem-mondtam, és magamra húztam ajószagúnak egyáltalán nem mondható takarót. - Nem tudom megmondani. Sőt fogalmam sincs róla. Egy azonban biztos. Valakinek komoly oka fűződhet hozzá, hogy elriassza innen a hívatlan vendégeket...
Elővigyázatosan a nyakamra tettem a kezem, és a fal felé fordultam.
Pedig biztos voltam benne, hogy ezen az éjszakán már nem akarja senki kiszorítani belőlem a lelket.
8.
Reggel nem keltett bennünket szobalány a reggelivel, de még pincér sem bukkant fel az ajtónk előtt, hogy szerény kopogtatás után apró kerekes kocsin betolja a vajas pirítóst. Csak egy érchangú kakas kukorékolt megállás nélkül az ablakunk alatt.
De León beburkolta a fejét a takaróba, s amikor ez sem bizonyult hatásosnak, levetett kezeslábasát is a fejére húzta. Mivel beláttam, hogy jobb véget vetni a hajnali szendergésnek, kiugrottam takaróim közül, s vidám szökdécselésbe kezdtem a szoba közepén. A kakas, mintha csak megérezte volna, ütemre kezdett kukorékol-ni. És jó néhány decibellel erősebben, mint korábban.
De León, letépve fejéről kezeslábasát, fogcsikorgatva feltérdelt a padlón.
- Ide figyeljen... maga... ördögtudós! Az állatok nyelvét nem ismeri?
- Bizonyos lépéseket már tettem...
- Akkor mondja meg neki, hogy hagyja abba ezt az átkozott ku-korékolást, mert lepuffantom!
Megvontam a váljam, és kiordítottam az ablakon:
- Fogd be a szád, mert megjárod! New York legnevesebb köny-nyűszerkezetű micsodája fog lepuffantani!
A kakas nyikkant még egy szégyenlőset, aztán elkotródott. De León elhűlve bámult rám.
- Maga... tényleg...?
- Ha varázslatról van szó, forduljon hozzám bizalommal. Felrángatta a ruháit, miközben időről időre gyanakodva pislogott felém.
- Meleg vizet is tud varázsolni?
Felelet helyett kinyitottam az ajtót, és kilestem a folyosóra. Csend volt odakint, csak messziről, az udvar felől hallatszott éles fémcsörömpölés.
Az esti sötétben nemigen tudtam megfigyelni az ördöghívők táborát, ezért ahogy kiléptem a szabadba, megpróbáltam feltérképezni a terepet. Bármerre is néztem, pavilonok sora húzódott, meglehetős tervszerűtlenséggel egymásra hányva. A pavilonok között férfiak és nők mozogtak, többnyire jeansbe és trikóba öltözve. S bár valamennyien különböztek egymástól - legalábbis a trikók harsány márkafeliratait tekintve -, egyben megegyeztek: mindannyian széles karimájú, fekete, western fazonú kalapot viseltek.
Kiléptem az épület elé, s kinyújtóztattam az éjszakai „nyugalom" során összegémberedett tagjaimat. Egészen addig nyújtózkodtam,
140
141
I
amíg fel nem bukkant egy fiatal férfi a közelemben. Ez is szakállas volt és szőke, mint a tegnap esti fegyveres figurák. Egyik vállán fá-1 ból készült vödröt egyensúlyozott, a másikon hegyes végű nyársat. Amikor megpillantott, kalapja szegélyéhez érintette az óriási nyár-1 sat, s halk morgás kíséretében el is húzta volna a csíkot, ha meg nem | állítom.
- Jó reggelt! - mondtam. - Szép napunk van. Kelletlenül biccentett, és megigazította a vállán a vödröt.
- Szép. A Sátán ereje legyen veled! Keresel valakit?
- Hol lehet itt mosakodni?
Meghökkenve rám meredt, és leeresztette a vödröt a földre. Most vettem csak észre, hogy nem üres, hanem félig van tejjel, j
- Te új vagy?
- Az éjszaka érkeztem.
- Honnan?
- Amerikából.
- Melyik szakaszhoz tartozol?
- Még nem osztottak be sehova.                 *
- Értem. Azt hiszem, az új Asmodeus-csapatba kerülsz. Ők j ugyanis...
Elhallgatott, és a tejre bámult. Pontosan tudtam, mi játszódik le I benne. Tekintettel arra, hogy új fiú voltam, nem akart halálra ijesz- j teni.
Úgy gondoltam, segíteni kell neki, ha meg akarok tudni tőle va- j lamit.
- Azt mondják, Asmodeus hívei mind meghaltak.
- Hát... igen... - helyeselt kelletlenül.
- Azt mondják, megölték őket. Kissé csodálkozva nézett a szemembe.
- Ilyen gyorsan eljutott a híre Amerikába? Pedig igyekeztünk| titkolni.
- A rossz hír szárnyakon jár. De miért kellett volna eltitkolni j bármit is?
- Ormondroyd kifejezetten megtiltotta. Szerinte ez a Nagy-j tanács, a hercegek gyülekezetének a határozata. Nem kell ujjat| húzni a hatóságokkal...
Olyan hangsúllyal mondta, mint akinek egészen más a vélemé-J nye az egészről.
- Csak az Asmodeus-csapatba tartozók haltak meg?
- Igen. A legrégibbek.
A figyelmeztető csengő megszólalt az agyamban, jelezve, hogy j fokozott éberséget kér tőlem.
- A legrégibbek?
- Igen. Ők építették a telepet néhány évvel ezelőtt. Asmodeus és csapata.
Felvette a vödröt a vállára, és indult volna tovább, de elkaptam a karját.
- Csak még egy szóra, testvérem. Biztos vagy benne, hogy csak az Asmodeus-csapat tagjai haltak meg?
- Én csak tudom! Nem sokkal utánuk érkeztem ide. Mondhatnám, most már én vagyok itt a legrégibb.
Valami mocorgott bennem, bár még nem voltam egészen biztos benne, micsoda.
- Nem félsz, hogy téged is megölnek, testvérem? Legnagyobb meglepetésemre szomorúan bólintott.
- Biztos vagyok benne, hogy megpróbálják.
Még akkor is mosolygott, amikor elindult az erdő felé.
9.
További kérdezősködésre nem volt szükségünk, hogy megtaláljuk a mosdóépületet. Ahogy álmosan elbotorkáltunk egy alacsony, penészes falú pavilon mellett, fülünkbe csapott a zuhanyrózsákból kiáradó víz sistergése. Éppen, amikor óvatosan be akartunk lopakodni a fürdőbe, kivágódott az ajtaja, és három nőnemű ördög lépkedett ki rajta. Azaz csak kettő lépkedett, mivel a harmadikat a lépkedők vitték.
A fiatal ördögök csinosak voltak, fiatalok, csak vékony fürdőlepedő takarta a testüket, s amint az öregasszony ördögöt cipelték, a jóindulatú lepel láttatni engedte ördögi idomaikat.
De León krákogott, és megdörzsölte a szemét.
- Mondja, nem tévesztettük el a bejáratöt? Lehet, hogy nem is a pokolba, hanem a mennyországba tévedtünk?
Amíg De León a három női ördög után bámult, kinyitottam az ajtót, s bedugtam a fejem a zuhanyozóba. Amerre a szemem ellátott, zuhanyrózsák sorakoztak hosszú sorban. A zuhanyok alatt egészen mezítelen vagy csak fehér leplet viselő férfiak és nők mo-sakodtak.
- Mi újság? - suttogta mögöttem a pilóta. - Női napozó?
Meglehetősen félszegen oldalogtunk be a zuhanyozóba. A hozzánk legközelebb álló tisztálkodók - két zömök leányzó - bambán ránk pillantottak, majd közömbösen tovább szappanozták magu-
142
143
kat. Egy másik rekeszben egy vékony, vörös hajú fiúördög álmos | pillantást vetett De León dagadozó bicepszeire.
- Mi a fene - dörmögte a pilóta -, nem is tudtam, hogy a pokol | koedukált!
- Aligha. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az ördögöknek | nincs nemük.
De León vett néhány mély lélegzetet, aztán a fülemhez hajolt.
- Ide figyeljen! Nézze csak meg ott azt a rekeszt! Jobb oldalról a | hatodikat, ha jól számolom.
Megnéztem. A megadott koordináták szerinti rekeszben magas, I karcsú, barna lány mosakodott, teljesen ruhátlanul. Ajkát össze- J csücsörítette, s biztos voltam benne, hogy csendesen dúdolgat ma- [ gában, bár a víz zuhogása elnyomott minden zajt.
-Látja?
- Látom.
- Akkor mondja még egyszer, hogy az ördögöknek nincs ne- j mük.
Válasz helyett ledobtam a ruháimat, felakasztottam a kalapomat 1 egy szegre, kerestem magamnak egy zuhanyrekeszt, és átadtam'] magam a langyos víznek.
Néha azért ki-kilestem, hogy meggyőződjek róla; a hatodik re-; készben fürdőző lányördögnek nem nőttek-e közben szarvai és patái.
Egészen addig áztattam magam senkitől sem zavartatva, amíg íj valaki hatalmasat nem csapott a hátulsó részemre.
- Hol csavarogsz, testvérem? Már mindenfelé kerestelek...
A pasas ismeretlen volt. Köpcös, pocakos, karikalábú férfi. Csak | úgy feszült kerek fenekén a bőrnadrág. Mintha egy tiroli kocsmából; ragadták volna el sörözés közben az ördögök. Halványkék szemei | jóindulattal mosolyogtak rám, miközben két tenyerét a zuhany alá § dugta, s az összegyűlő vizet hangos vihorászással a képembe vágta. |
- Hogy hívnak, testvérem? Véletlenül nem Lawrence-nak?'-; kérdezte, s óvatosan hátrébb lépett, nehogy összevizezze a nadrágját.
- Lawrence vagyok - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
- Én meg Hayworth. Ralph Hayworth.
Kiléptem a vízsugár alól, ugrottam néhányat, aztán, mivel nem volt törülközőm, csak úgy, nedvesen, felrángattam magamra a ruhámat.
- Hogy talált ránk?
- Asmodeus küldött. Fél óra múlva várja magukat. Meg kell mutatnom, hol.
Szomorú búcsúpillantást vetettem a még mindig tusoló ördöglányra, s elhatároztam, ha felém pillant, barátságosan odaintek neki. Ő azonban nem pillantott rám. Feszült figyelemmel szappanoz-ta magát; ajka mozgott, mintha imádkozna.
Raph Hayworth eközben megállás nélkül fecsegett:
- Amikor még nem tartoztam a testvérek közé, Minnesotában voltam könyvelő. Tudják, hol van Minnesota?
De León dörmögött valamit, és biccentett.
- Aha! Tényleg ott. Egy reggel arra ébredtem, hogy tele van a hócipőm az egésszel. Tudják, könyvelő voltam a Du Pont-kirendeltségén. A feleségem néhány évvel ezelőtt lepattant egy fickóval, csak a csekkért állított be néhanapján. Volt egy lányom is, de az is lepattant. Ő még csekkekért sem jött. Egyszer leültem egy pisztollyal az asztalomhoz, és azon töprengtem, hogy nekem is le kéne pattannom. Lepattanni erről a világról. Mert mi a szarnak van ez az egész? Számolok a Du Pontnál, hazajövök, ülök az előtt a szaros tévé előtt, másnap számolok a Du Pontnál, hazamegyek, ülök a szaros tévé előtt és így tovább. „Le kéne pattanni - gondoltam -, olyan gyorsan, ahogy csak lehet!" Fogtam a pisztolyt, és gondoltam, lepattanok. Megittam néhány pohár whiskyt, valami port is haraptam alá, aztán... le akartam pattanni, amikor csengettek. Nem is tudom, miért nyitottam ajtót. Talán azt gondoltam, Lissi jön a csekkért. Adtam magamnak tíz perc haladékot. Kinyitottam az ajtót, és ott állt valaki... egy testvérünk. Azt mondta, érezte, hogy szükségem van rá. Segíteni jött, hogy lepattanhassak. Csak nem egészen úgy, ahogy képzeltem. Elvitt magával, és megismertetett néhány testvérrel... Onnan pedig egyenesen ide vezetett az út. Tudják, megtanultam, hogy ezt az egész unalmas világot az Isten csinálta ilyen unalmasra. Az öreg Teremtőnek annyi f antáziáj a sem volt, mint egy hatodrangú lakberendezőnek. Nézzenek csak körül! Pancser munka! A Sátánnak ezerszer több a fantáziája. Ő aztán boldoggá tudná tenni az embereket!
Hirtelen megtorpant, végignézett a pavilonsorokon, s nem is titkolt büszkeséggel kinyújtotta a karját.
- Ezt mind mi csináltuk. Látja? Egyszer majd ilyen lesz a világ. Hasznos, de mégsem unalmas. Szóval, van fél órájuk. Fél óra múlva oda kell menniük. Legyenek büszkék, mert csak keveseknek adatik meg a csoda, hogy beléphessenek az AJTÓN. Érti?
Nem is várva válaszomat, megszorította a kezem, és elrobogott. Sietősen riszálta a fenekét, mintha még sok-sok dolga lenne.
Néztem utána, és megcsóváltam a fejem. Úgy gondoltam, hogy az Isten és az Ördög esztétikai érzéke között aligha lehet sok különbség.
144
145
10.
Amikor a nagymutató a tizenkettesre ért, intettem De Leonnak, hogy mehetünk.
Már a főördögi barakk küszöbén toporogtunk, amikor feltűnt, hogy nincs senki a közelünkben. A fekete kalapos, erre-arra séta-fikáló ördögimádók, mintha láthatatlan jelre tették volna, eltakarodtak a környékről. Csak egy tehén bőgött valahol, dicsérendő makacssággal.
Odaléptem az ajtóhoz, és lenyomtam a kilincsét. Nyikkant egyet, de hiába löktem befelé, nem mutatott semmi hajlandóságot a kinyílásra.
- Ezt bezárták - mondta De León bölcsen.
Tettem még néhány bátortalan kísérletet, aztán feladtam. Talán Hayworth eltévesztette a házszámot.
- Sorra járjuk a pavilonokat?
Hátrafordultam. A napfény szikrázva verődött vissza a fehérre festett barakkok soráról, s mintha lángot vetett volna az ablakokon. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nemigen tetszett ez a világ. A közeledő veszély csendje ülte meg a környéket.
De León is hasonlóképpen érezhetett, mert önkéntelenül is közelebb húzódott hozzám. Búcsúpillantást vetettem a kilincsre, s éppen vissza akartam fordulni, amikor szemembe tűnt egy kerek, emberfejnyi, fehér folt az ajtó közepén. Kinyújtottam a karom, hozzáértettem a mutatóujjam. Fehér, fémes anyagból készítették. Kellemesen hűvös volt az érintése; még az egyre fokozódó hőség \ sem tudta felmelegíteni.
De León lekapta a kalapját, és durcásan legyezgetni kezdte az arcát.
- Talált valamit?
Felelet helyett rányomtam a tenyerem a fehér foltra. Az ajtó alig érezhetően, türelmetlenül megremegett.
- Ezek hülyéskednek velünk! - mondta a felháborodott pilóta, megpörgetve mutatóujján a pisztolyát. - Mit szólna hozzá, ha szét-durrantanám a zárat?
Mivel általában a békés megoldások híve vagyok, leintettem. Ehelyett egészen közel dugtam az orrom az ajtóhoz, és végigszaglásztam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a jobb oldali ajtófélfán felfedeztem egy szót és egy nyilat.
„Jel" - hirdette a felirat, majd a mellette lévő, alig látható nyi-lacska a futbalHabdányi fehér foltra mutatott.
-Látja?
De León meghökkent.
- Mit kellene látnom?
- Alighanem csak akkor nyílik ki az ajtó, ha iderajzolom a jelet-
Volt szerencsém már többször is buta képű pilótával beszélgetni, de eskü alatt állíthatom, hogy De León túltett valamennyin.
- Jelet? Ide raj...zolja? Milyen jelet?
Félretoltam, és tettem néhány mozdulatot a fehér folt fölött. Az ajtó megmoccant, de nem tárult fel.
- Mi ez a hókuszpókusz?!
Mozdulatlanná dermedtem. Biztos voltam benne, hogy a 666-os szám nyitja az ajtót. Eszerint más a kód. De mi az ördög lehet?
Gondolatban végigfutottam néhány lehetőségen, aztán ismét próbálkoztam.
Az ajtó megremegett, és lassan kitárult.
Sötét, ablaktalan folyosóban találtuk magunkat.
11.
De León csak akkor rezzent össze, amikor halkan, olajozottan becsattant mögöttünk az ajtó.
Hozzám préselődött, és gyanakodva szemlélte a puha, fekete bársonyba burkolt falakat.
- A fenébe is, ember, mintha egy ékszerdoboz belsejében lennénk! Maga szerint mi ez?
- Alighanem templom.
- Látott maga tornyot odakint?
- Az ördögimádók templomának nincs tornya. Megcsóválta a fejét, és egyre csak visszafelé nézegetett, a lassan
távolba vesző ajtó felé.
- Hogy nyitotta ki?
- Oda volt írva, hogy a fehér folt közepébe kell rajzolni a jelet.
- Honnan tudta, hogy mit kell odarajzolni?
- Csak sejtettem. Az ördögimádóknak két szent jelük van. Az egyik a 666-os szám.
- Jó, hogy mondja. Már többször is kérdezni akartam, mi a helyzet ezzel a számmal? Napok óta az oldalamat turkálja, mióta felfedeztük a hullák fenekén.
- Ez a Sátán szent száma.
- Jó, jó, de miért éppen ez? Miért nem, mondjuk, a 325-ös?
146
147
- Ismeri Jánost?
- Pilóta?
- Apostol. A Jelenések köny vének írója. Ha nincs ellenére, idéznék tőle néhány sort: Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, I mint a sárkány. ...Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad\ számát: mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.
- Hát nekem nincs értelmem, az biztos! - sóhajtotta. - Mert eb-1 bői az egészből nem értek egy kukkot sem. Mi ez a sárkány?
-A Sátán.                                            \
- És miért hatszázhatvanhat a száma? Ennyi szarva van?
- Jó lenne tudni! Egész tudományág foglalkozik János jelené- ] seinek értelmezésével. Egyesek szerint a számok mögött nevek rejtőznek. Például Néró császáré, aki nem vívott ki magának valami j nagy népszerűséget az őskeresztények körében.
- Erre a számra nyílott ki az ajtó?
- Nem. Nem erre.
- Hanem? A fenébe is, hát ne kelljen minden szót kihúzni ma-1 gából! Mi az ördögöt kapart oda a fehér pacnira?!
- A fordított keresztet.
- A mit?
- Ez is a Sátán jele. A kereszt megcsúfolása. A feje tetejére állí- j tott kereszt.
Mivel a folyosónak nem volt mesterséges megvilágítása, a tetőt I burkoló fekete bársony közé vágott vékony repedéseken szivárgott j csak le halvány fény a padlóra.
De León olyannyira beleveszett a feketeségbe, hogy csak sze-j mem erőteljes meregetése révén sikerült felfedeznem. Elgondolkodva állt a falnál, stukkerjét tapogatva. Alighanem végérvényesen \ megrendül bennem a bizalma.
Mit tehettem mást, elindultam előre. Harminclépést számoltam;, amikor ismét ajtó magasodott előttem. Megvártam, amíg a nyo-1 momba ér, akkor megfogtam a szokatlanul nehéz, cirádás vasküin-csét, és befelé nyomtam vele az ajtószárnyat.
Az erős fény, amely szembevilágított velem, arra késztetett, hogy \ eltakarjam az arcom. Jó néhány másodpercbe került, amíg hozzászoktam. S amikor hozzászoktam, sem volt benne sok köszönet. A fények és az árnyak játéka valószínűtlenné tették a tárgyakat, a kontúrokat, s az állandó, szédítő vibrálás arra késztetett, hogy kinyújtott karral támaszt keressek a falnál. De León fenyegetően morgott mellettem, de most nem volt időm törődni vele. A meny-nyezeten forgó csillárszerű gömböt figyeltem, amely vakító fény-
sugarakat szórt mindenfelé, mintha egy diszkó mennyezetén pörgött volna. A falakat borító fekete drapéria pedig, ahelyett hogy elnyelte volna a fényeket, inkább visszaverte.
Behunytam a szemem; igyekeztem megszabadulni a villódzó lézerfények keltette hatástól. Bármennyire is küzdöttem azonban ellene, éreztem, hogy éles nyilallások hasítanak a fejembe, torkom elszorul, gyomrom felkavarodik, mintha viharos tengeren hánykolódnék egy, az elemek kényének-kedvének kitett lélekvesztőn.
- Mi a túró ez?! - hallottam De León fájdalmas dörmögését. -A fenébe is, mindjárt elszédülök!
Mintha ez lett volna a jel - mint korábban a lefelé fordított kereszt -, a fények kialudtak a mennyezeten. A sugarakat szóró csillár a semmibe merült. Bárhogy is kutatta a szemem, nem láttam mást, csak a sima, feketébe burkolt falat.
A gyertyák villogását már sokkal jobban bírtam, bár a fényekkel valahogy nem tudtam kibékülni ebben a barakkban. Mintha azok, akik kitalálták őket, az éles sugarak és a fekete, furcsa drapériák ellentéte következtében fellépő pszichés hatásra építettek volna.
A gyertyák egy hatalmas, a terem egész hátulsó traktusát elfoglaló asztalon álltak, hét, sokágú gyertyatartóba dugva. Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy tudták egyetlen szempillantás alatt úgy meggyújtani valamennyit, hogy a következő pillanatban lobogó lánggal égjenek.
A fekete drapériával letakart asztal mögött ott ült az egész pokolbéli vezérkar. Ott volt Bael is, mind a három fejével. Amikor szembenéztem vele, kerek békaszeme mintha barátságosan rám kacsintott volna.
A vezérkar közepén maga Asmodeus trónolt. Egyszerű, fekete álarcot viselő férfi volt, keskeny, előreeső vállakkal. A testét borító gumiruha némiképpen a búvárok öltözékére emlékeztetett.
Éppen szemrevételeztem volna a többieket is, amikor megszólalt a fejem felett egy láthatatlan gong. Hetet ütött, annyit, ahány gyertyatartó volt az asztalon.
A poklok fejedelme lekászálódott a székéről, s ahogy elhangzottak a gongütések, felém tárta a karját.
- Lépjetek előre, testvérek!
- Ez nekünk szól? - suttogta mögöttem De León. - Mi az, hogy testvérek?
Előreléptem; összefontam a karom a mellemen. Ha akarja, a legmélyebb tisztelet kifejezésének is veheti.
- Ki vagy, testvérem?
- Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence.
148
149
- És te, testvérem?
- De León. Roger De León.
- Örülök, hogy a pokolbéli hatalmak hozzánk vezettek. Dicsérjük érte Lucifert!
Az asztal mögött ülők ajkán halk zsolozsma hangzott fel. Hasonló, mint a Carmina Burana dalai.
Hosszabb szünetre készültem fel, de a zene néhány taktus után félbeszakadt. Asmodeus felemelte a kezét, és a szemembe nézett.
- Én a legalsó világot testesítem meg. Tudnod kell, hogy a misztérium szerint ha valaki a pokol nevében cselekszik, Lucifer szelleme átsugárzik a felvevő lényébe. Jöjj, Lucifer, jöjj, Nagy Tanító!
A mennyezet kárpitja felé tárta a karját, és néhány pillanatig csendben maradt. Aztán ismét ránk emelte a szemét.
- Baelt már ismeritek. Ő fogadott benneteket. Ő a háromarcú. Bael felemelkedett és meghajolt. Mintha csak egy előkelő, diplomáciai fogadáson lettünk volna.
- Ő Buer.
A Bael mellett ülő, szolgálatkészen felpattanó alak Buer volt, az alvilág másik ura. Tudtam róla, hogy Luciferen kívül ő az értelmiségi a pokol hatalmasságai között. Középkori iratok, a logika és az etika szakértőjének tartják. Amikor rám pillantott, megrázta a sö-rényét oroszlánnyakán, és felordított.
Alig tudtam megállni, hogy harsányan fel ne nevessek. A félelmetes alvilági kormányzó ordítása egércincogásnak tűnta hatalmas teremben.
- Ő Marchocias.
Hosszú, langaléta ördög volt a következő. Farkasfejű és angyalszárnyú. Amikor meghajoltam felé, összecsattantotta a szárnyait. Róla csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy tekintélyes funkciót töltött be az angyalok között is, s amikor Isten letaszította Lucifert, Marchocias is vele zuhant. A rossznyelvek szerint, azóta sem adta fel a reményt, hogy egyszer még visszatérhet elveszített birodalmába.
-  Behemót.
Ő volt közöttük a legmulatságosabb látvány. Elefántfeje, hosszú ormánya rajzfilmhősre emlékeztetett. Megpróbált elefánthoz hasonló hangokat kicsalni az ormányából, ami ismét csak mosolygásra késztetett.
- Astaroth.
Szép, aranyózott koronát viselő, elvarázsolt királyfira emlékeztető fejére néztem, fitos, szeplős orrára, s majd felkiáltottam meglepetésemben.
Astaroth nem volt más, mint Szeplősorrú Edna.
12.
Az utolsó ördög Forcas volt: dagadó izmú, nagydarab alak, némiképpen De Leonra emlékeztetett.
Asmodeus elmosolyodott, és olyan mozdulatot tett, mintha át akarná ölelni az egész kompániát.
- Tudunk utazási céljáról, Mr. Lawrence. Astaroth beszélt róla. Szeplősorrú Edna beleegyezően biccentett.
- Kérem, adja elő a kérését!
Előreléptem, és megköszörültem a torkom. Tapasztalatból tudtam, hogy a pszichésen sérült emberek nemigen szeretik, ha megzavarják a játékaikat. A hozzájuk hasonlók a mindennapi életben is a valóság és az álomvilág néha ugyancsak keskeny határán egyensúlyoznak, s ha valaki megtöri a varázst, rémületükben olyat tehetnek, ami senkinek sem válik előnyére. Ennek tudatában döntöttem úgy, hogy részt veszek a színjátékban.
- A nevemet tudják - mondtam, és meghajtottam a fejem.
- Tudjuk, Mr. Lawrence - böffentett Behemót.
- Rovargyűjtő vagyok. Egy indiaitól hallottam, hogy olyan levélbogarakat lehet errefelé találni, amelyek a tudományban még nem ismeretesek. Azért jöttem az önök területére, hogy megkeressem őket. Mivel ehhez az önök engedélyére van szükségem, itt állok, hogy beleegyezésüket kérjem a kutatásaimhoz.
Súlyos csend fogadta a szavaimat. Valamennyien Asmodeus válaszára vártak.
Ő azonban hallgatott. Hogy véget vessek a csendnek, előretoltam De Leont. Reméltem, lesz annyi esze, hogy vegye a lapot.
Szerencsére, volt. Előrehajolt és tisztelgett, mint egy nyugdíjas, szenilis katonatiszt.
- Roger De Leonnak hívnak. Könnyűszerkezetű gépeken repülök. Az úgynevezett Calcutta-ralin vettem részt, amikor beleestem Mr. Lawrence rovarfogó sátrába. Én csak vissza szeretnék térni Calcuttába. Mr. Lawrence visszasegít, ha közreműködöm a rovarfogásban. Ügy is lehet mondani, hogy szerződést kötöttünk...
Ismét beállt a súlyos csend. Végül Asmodeus összeütötte a tenyerét. A hosszú asztal két végében ajtók tárultak a falban, s két,
150
151
I
I
fekete lepelbe és széles, fekete karimájú kalapba öltözött férfi bukkant fel, ezüstösen csillogó tálcával a kezében. Az egyik tálcát az asztalra tették az ördögvezérkar elé, a másikat odahozták hozzánk. Közben úgy illegették magukat, mintha egy klasszikus balett főszerepét táncolták volna.
De León vigyorogva bámulta őket, s csak akkor hökkent hátra, amikor az egyik „táncos" az orra alá dugta a tálat.
Mielőtt azonban vehetett volna abból a bizonytalan állagú és formájú valamiből, ami a tálcára rakott tányérkákon hevert, felzengett Asmodeus barátságos orgánuma:
- Önök bizonyára tudják, hogy ez magánterület. Engedély nélkül behatoltak; ezzel megsértették az ide vonatkozó szabályokat.
- Elnézését kérjük, Mr.... Asmodeus.
- Ormondroyd. Önnek Ormondroyd vagyok.
- Ezer bocsánat, Mr. Ormondroyd, de említettem, hogy kizárólag a levélbogarak miatt vagyok itt. A levélbogarakat pedig ott kell megfognom, ahol élnek. Aligha lehetnek tudatában, hogy meggondolatlan helyválasztásukkal milyen gondot okoznak nekem is és önnek is. De biztosíthatom...
- Van egyáltalán kutatási engedélyük?
- Természetesen van. Azaz...
- Azaz?
- Csak volt. Miután elsüllyedt a hajóm...
Szeplősorrú Edna álla alá támasztotta az öklét, és fürkészve bámult rám.
- Elsüllyedt a hajója? -El.
- A nágák. Csak ők tehették.
Nem tartottam célszerűnek, hogy vitatkozzam vele.
- Elképzelhető - vontam meg a vállam. - Mindenesetre a papírjaim odavesztek.
Asmodeus-Ormondroyd elgondolkozva simogatta ördögarcát.
- Előreláthatólag meddig tartanak a kutatásai, Mr. Lawrence?
- Két hétnél semmi esetre sem tovább. Mielőtt megkezdődne az esős évszak, vissza kell térnem Delhibe. Hiszen a szökőár is a monszun beköszöntének az előhírnöke volt.
Asmodeus felemelt az asztalról egy madártollat, megcsiklandozta vele a tenyerét, aztán nagyvonalúan legyintett.
- Rendben van, Mr. Lawrence. Engedélyt adok a kutatásaihoz. Annak ellenére teszem, hogy ez itt, amint már mondottam, magánterület, amellett papírjai sincsenek. Tudja, miért teszem?
- Nem - mondtam kíváncsian.
152
- Mert... Asmodeus, és egyúttal Lucifer is vagyok!
De León segélykérőn pislantott rám. Pillantása egyértelmű volt: nincs véletlenül egy kényszerzubbony magánál, Lawrence?
Én azonban pontosan értettem Asmodeus-Ormondroyd szavait. Hiszen ő most Lucifert is képviseli, Lucifer pedig a kétkedés, a kérdezés, a soha meg nem nyugvás megtestesítője, s bizonyos értelemben a tudományos kutatások ösztönzője is: azt hirdeti, hogy soha nem szabad belenyugodni a tekintélyek kinyilatkoztatásaiba; mindig és mindenütt kételkedni kell mindaddig, amíg egy állítás nem igazolható.
- Köszönöm - mondtam, meghajtva a fejem. - Ön igazi Asmodeus.
Először láttam rajta, hogy megrebbent az arcán valami, ami mosolyra emlékeztetett.
- Ön megértett, Mr. Lawrence. Kérem, fogyasszák velünk rituális étkünket!
Ebben a szempillantásban alaposan lecsökkent a láthatatlan fényforrásból kiáramló fény ereje, s borongó homály töltötte be a szobát. A falak fekete kárpitja mintha komor árnyékot terített volna ránk.
Láttám, hogy a főördögök egyszerre nyúlnak a tálcán elhelyezett tálakba, s kiemelnek belőlük egy-egy gömbölyded valamit.
- Kérem, Mr. Lawrence - intett Ormondroyd biztatón, és szeme villanásával közölt valamit a tálcát tartó inasördögökkel. Az egyik ördög erre úgy fordította a porcelántányérokat, hogy a gömbölyű, fánkszerű tárgyak a kezünkre essenek.
De León széles orrcimpái megremegtek, és gyanakodva remegtek még akkor is, amikor óvatosan két ujja közé csippentett egy fánkocskát.                  /
Én is a tálba nyúltam, és kivettem a magamét. Nyirkos, csúszós volt: enyhén körte alakú>Éreztem, ha megszorítom, kiugrik az uj-jaim közül, mint a nedves szappan. Mivel Keleten az elsőrendű szabály: sohase kérdezd, hogy mit eszel, befogtam a számat. És De León is befogta, amikor könyörgő tekintete a pillantásommal találkozott.
Ormondroyd-Asmodeus felemelkedett, és színpadiasán széttárta a karját.
- A Zuhanás... - mondta elcsukló tenorján. - Emlékezzetek a Nagy Zuhanásra! A Zuhanásra! Vegyétek, a Nagy Zuhanásemlé-kezetére!
Mivel De León még mindig az orrát fintorgatta, oldalba taszítottam. Felnyögött, és a szájába ejtette a tojást. A következő pillanat-
153
ban akkorát csattant az ádámcsutkája, hogy biztos voltam benne: egészben nyelte le Asmodeus ajándékát.
Őszintén szólva nekem is hasonló mutatványhoz lett volna kedvem, azonban még idejében meggondoltam magam. Sejtettem, hogy nem a tojás az utolsó, amit el kell fogyasztanunk, ezért nem lett volna örvendetes már az első fogással elrontani a gyomrom. Jó képet vágtam hát a dologhoz, és kettéharaptam a gömböt. Enyhén édeskés volt, mintha megcukrozták volna.
A kiszolgáló ördög erre fordított egyet a tálon; értésemre adva, hogy másodperceken belül újabb fogás következik.
Ismét valamennyien a tálba nyúltak. Ezúttal azonban nem Asmodeus, hanem elefántfejű Behemót mondta az áldást:
- A Nagy Kiűzetés emlékére! A Nagy Kiűzetés emlékére! Most már nem De Leonra figyeltem, hanem a főördögökre.
Legnagyobb meglepetésemre néhányan mintha vonakodva nyúltak volna a tálba.
Amit kivettünk, valamivel nagyobb volt, mint az előző. Ruganyosabb, puhább, szivacsszerűbb. És mintha sikamlós békanyállal lett volna borítva a felszíne.
- A Nagy Kiűzetés emlékére!
Sóhajtottam, és fogaim közé kaptam. Amikor beleharaptam, szétdurrant a számban, mint a forró vajjal töltött orosz jércemell.
ínyemen éreztem a nyers hús, az alvadt vér s valami állati belsőség ízét. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy megőrizhessem gyomrom nyugalmát. De León sziszegett, krákogott, majd egészen diszkréten öklendezni kezdett mellettem.
- A Nagy Visszatérés reményében! A Nagy Visszatérés reményében!
Buer mondta a köszöntőt, s a tálba nyúlt. Szerencsére ez a fogás látszott az utolsónak. Vékony volt, de mégis izmos, recés szélű -kerékpártömlőről leszakadt gumidarabra emlékeztetett. Ekkor már az sem zavart, hogy miközben lenyeltem, nyelvem felfedezett az ismeretlen tárgy hátán néhány vékony szőrszálat.
De León sebesült Neander-völgyi harcosként szuszogott mellettem: háta meggörbült, két karja a földet seperte.
Asmodeus ismét összecsattantotta a tenyerét, mire a két ördögszolga eltűnt, hogy néhány pillanat múlva csillogó fémkupákkal felszerelkezve térjenek vissza.
Asmodeus megragadta a kupáját, s a lassan ismét megerősödő fényben ránk emelte.
- Az újonnan jöttékre! Az érkezőkre! Akik soha nem térnek vissza oda, ahonnan eljöttek!
154
Kétértelmű volt, amit mondott, s az a lapos pillantás is, amit felénk küldött. Mindazonáltal nem tétováztam soká, hogy utolsó cseppig igyam, amit a kupám rejtegetett.
Amikor a szolgaördögök eltűntek, ismét megerősödött a fény. Olyannyira, hogy világosan láttam a főördögök ránk szegezett, kíváncsi tekintetét.
- Foglaljanak helyet, uraim!
Hátrapillantottam: legnagyobb meglepetésemre egy-egy karosszék állt mögöttünk. Vagy aközben hozták be pehelyléptű szolgák, míg mi a félhomályban a rituális étkezéssel voltunk elfoglalva, vagy közönséges varázslattal volt dolgunk.
A székek minden kétséget kizáróan valódiak voltak. Az enyém-ből például kiállt egy elszabadult rugó, s igazán nem szellemtárgyhoz hasonló kíméletlenséggel bökdöste a derekamat. Reméltem, nem szándékos kínzásnak vagyok kitéve, ezért barátságosan elmosolyodtam.
- Köszönjük a szíves fogadtatást, Mr...
- Most már Asmodeus.
- ...Mr. Asmodeus. Igazán megtiszteltetés számunkra, hogy részt vehettünk rituális étkezésükön.
- De még mennyire! - helyeselt De León.
- Ez a mi három antiszentségünk - mondta a Sátán képviselője, elégedetten végighordozva uralkodói tekintetét a többieken. -A három antiszentség!
- Üdvözlégy, három antiszentség! - visszhangozták a főördö-gök.
Asmodeus az asztalra könyökölt, szemét a szemembe fúrta.
- Talán nem tudja, Mr. Lawrence, hogy csak igazán kiválasztott és rátermett... hm... ahogy a világban mondják, belevaló embereknek szolgáltatjuk ki az antiszentségeket?
- Mindeddig nem tudtam.
- Pedig így van. Csak azoknak, akik közreműködésére számít a gyülekezetem. Nem tudom, érti-e, mire gondolok"
- Boldog lennék, ha megtudhatnánk.
- Hamarosan meg fogják tudni, miről van szó - mondta. Bármennyire is füleltem azonban, nem éreztem fenyegetést a hangjában. - Előbb azonban, gondolom, tisztába szeretnének jönni antiszentségeink értelmezésével. Vagy tévednék?                   /
- Nem téved - mondtam udvariasan. - Már éppen kérnkakar^y tam...
- Felesleges, Mr. Lawrence - oktatott ki hidegen. - Én mindenre gondolok. Nos, az antiszentségek kiszolgáltatása arra az időre em-
155
lékeztet bennünket, amikor az igazságtalan, haragvó, elfogult és* gaz Isten tébolyult haragjában méltatlanul megbüntette leghűbb szolgáját... egyúttal a zsarnokság örök ellenfelét, Lucifert. Tudja, mi történt vele, Mr. Lawrence?
- Hogyne tudnám - mondtam. - Az Úr levetette a mennyországból!
- Előre megfontolt gaztett volt. Gábriel és Michael, az irigy arkangyalok feketítették be Lucifert. A haszontalan, tehetségtelen, az isteni kontraszelekció által felszínre dobott angyalok. Az imádságot szajkózó sehonnaiak. Akiknek ajkán pillanatra sem szünetelt a zsolozsma; azt szajkózták, amit az Isten - ez a kontár, félresikerült feltaláló - mondott, nehogy bárki is észrevegye szellemi sivárságukat. Az angyaloknak egyetlen önálló gondolatuk sincs, Mr. Lawrence. Csakhogy a lángpallos az ő kezükben volt! És akié a lángpallos, azé a hatalom. Hát ez ellen lázadt Lucifer... lázadtam én is, mert tudnia kell, hogy mi valamennyien megtestesülésekvagyuuk. J Tudja, mi az a megtestesülés?
- Ismerem a buddhizmust.
- Ó, a mi megtestesülésünk nem ugyanaz. De azért van hasonlóság a kettő között. Nos hát: az Isten levetette Lucifert az égből. 1 Ez a Nagy Zuhanás. Ennek az emlékére fogyasztjuk a fekete gólya tojását. A mi színünk a fekete, a gólya pedig a repülésre emlékeztet bennünket. De arra is, hogy minden zuhanást újabb szárnyalás kö-| vethet. És követni is fog.                                                          3
De León kesernyésen morgott. Nyilván nem volt kibékülve a fe- j kete gólya tojásával. Hát még ha sejtette volna, mi következik! \
- A második, amit elfogyasztottak velünk, Mr. Lawrence és Mr. i De León... fekete kutya nyers szíve volt.                                   í
Legnagyobb megrökönyödésemre De León csak vihogott, mint akinek elment az esze. Talán már az sem tagiózta volna le, ha meg-1 tudja, hogy embert evett.                                                         |
- A fekete kutya nyers szíve a kiűzetésre emlékeztet bennünket.; A barbár és kegyetlen, kőszívű Isten úgy űzte ki Lucifert, hogy még! csak meg sem hallgatta. Pedig még a bűnözőknek is megadatik a| védekezés joga. A maguk Istene azonban fütyül még a saját törve-1 nyeire is. 0 maga a törvény. A világmindenség legszörnyűbb zsarnoka. Kozmikus diktátor. Ideje, hogy megdöntsem a hatalmát! I Mint a kutyát, űzött ki bennünket a birodalmából. Erre emlékezteti bennünket a nyers kutyaszív. És arra, hogy csaholva, morogva, fo-f gunkat vicsorítva küzdj ünk ellene.                                            1
Lihegve hátradőlt, és megtörölgette verejtékező homlokát. Bár- i mennyire igyekezett eksztázisba kergetni magát, nem elégített ki a]
mutatványa. Mintha fals mellékzörejeket hallottam volna eksztatikus őrjöngésében.
- A harmadik rituális étkünk... fekete kakas taraja. A fekete kakas a hajnalt hirdeti: a mi hajnalunkat. Amikor végre véget ér majd a bitórió sok millárd éves uralkodása, s ismét az ész veszi át az uralmat a világmindenségben az alázat, az engedelmesség és a vakhit felett. Én reformer vagyok, Mr. Lawrence, az Isten pedig egy konzervatív, szklerózisos vénember, aki nem tudja, mikor kell lelépni a színpadról. Véget fogok vetni a kozmikus gerontokrácia uralmának!
De León szeme fehéren világított a félhomályban.
- Kérdezhetek... valamit? Asmodeus felriadt.
- Tessék, Mr. De León.
- Hol... szereznek ennyi fekete kutyát?
Asmodeus meghökkent arcot vágott. Nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, De León tréfálkozik-e vele, vagy komolyan beszél. Végül is ez utóbbi mellett dönthetett, mert megvakarta az orra hegyét, és Behemótra mutatott.
- Szerzünk. A kutyák beszerzése Behemót dolga. Persze ne higgye, hogy mindennap több száz kutyát vágunk. Csak akkor eszünk kutyaszívet, ha különösen fontos vendégek érkeznek hozzánk, és... be akarjuk mutatni az antiszentségek kiszolgálásának rítusát.
- Eszerint mi különösen fontos vendégek vagyunk? - kérdeztem. - Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre a minősítésre.
Asmodeus mosolygott, felállt és meghajolt.
Óvatosan hátralestem a vállam felett. Mögöttünk a fekete drapérián óriási, fordított, foszforeszkáló kereszt világított; alatta a sátán szent száma: a 666.'
13.
Asmodeus meghajlása után a többség szedelőzködni kezdett. Csak Behemót és Forcas maradt az asztalnál. Ösztönösen Asta-rothra, azaz Szeplősorrú Ednára esett a tekintetem. Kényszeredetten feltápászkodott ő is, megpróbálva elkapni Asmodeus pillantását. Világosan láttam, hogy Asmodeus szándékosan elfordítja a fejét. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mindenesetre Szeplősorrú Edna vonakodva bár, de elhagyta a termet.
Amikor öten maradtunk - mi ketten és a három főördög -, As-
156
157
modeus a nyakához nyúlt, villámzár hersent, s a gumiálarc lehullott I a fejéről. A villanyfény ismét pislantott néhányat, a körték erőseb-1 ben világítottak, mintha az alvilági herceg akarata szabályozta vol-1 na a fényüket.
Asmodeus vékony arcú, szőke, jóképű, bajuszos férfi volt. Hal valahol, nyílt terepen találkozom vele, eszembe nem jutott volna, hogy a jó arcú, szimpatikus férfi magának Lucifernek a megteste- J sülése.
Forcas széles orrú, széles képű, fekete férfi, akár De León iker- j testvére is lehetett volna. Behemót ugyanolyan egy tömbből fara-1 gott fickó volt, csak fehér. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy pokolbéli tisztjüktől függetlenül Asmodeus testőreiként j funkcionálhatnak.
Asmodeus gondterhelten végignézett rajtunk, majd beharapta a | fogai közé gondosan ápolt bajuszkája végét.
- Mondja, Mr. Lawrence... Őrülteknek tart bennünket? Mit tagadjam, kissé váratlanul ért a kérdése.
- Miért tartanám? - kérdeztem vissza óvatosan. - Aki egy másik j ember normáihoz képest furcsán viselkedik, még nem biztos, hogy j őrült.
- Ön udvarias.
- Dehogyis! - tiltakoztam. - Azt mondom, amit gondolok.
- Pedig nem vagyunk őrültek. Csak másként keressük a boldog- J ságot, mint a többség.
- Ehhez joguk van.
Asmodeus arca azonban komor maradt.
- Csakhogy boldogság helyett eddig a halált találtuk meg, Mr. Lawrence. Egyébként... én ismerem önt.
- Valóban? Honnan?
- Nem személyesen. Éppen a Fülöp-szigeteken tartózkodtam,! amikor a manilai újságok hosszasan írtak önről. Egy lepkegyűjte- j meny kapcsán.
- A gyűlölet fája - csúszott ki a számon.
- Igen. Valami fa is volt benne. Azt írták, ön már sok kacifántos bűnügyet megoldott. Főleg Keleten. Hát ezért lenne önre szükségem, Mr. Lawrence. Miss... azaz Astarothtól tudom, hogy... az ön szeme láttára... ölték meg néhány társunkat...
Szótlanul biccentettem.
Előrehajolt, és a szememet kereste a szemével.
- Valaki gyilkol bennünket, Mr. Lawrence. És én arra szeretném kérni önt, hogy kapja el nekem a gyilkost.
Annyi határozottságot véltem kiolvasni a hangjából, amennyi
158
ahhoz kell, hogy valaki biztos legyen a dolgában. Éppen ezért azonnal meg is kérdeztem:
- Ön tehát tudja, ki a mészáros? Ki öli halomra az emberéit... akarom mondani, az ördögeit, Mr. Asmodeus?
Mély lélegzetet vett, behunyta a szemét, és bólintott.
- Természetesen tudom, Mr. Lawrence. Tudom, ki a gyilkos.
14.
A világítás ereje ismét csökkent, mintha a láthatatlan fényforrások megszeppentek volna a szavaitól.
- Ki?
- Erre csak akkor válaszolok, ha ön igent mond, Mr. Lawrence. Kissé eltöprengtem, mielőtt válaszoltam volna. Őszintén szólva,
volt is min töprengenem. Mit sem sejtve megérkezem egy ember nem jártának hitt őserdő közepébe, ahol legfeljebb csak néhány kóbor nága látogatására számítok, s mit kell tapasztalnom? A nága őserdők belsejében nagyobb a forgalom, mint Londonban a Picca-dilly Circus környékén. Ráadásul nem is tigrisek és kőkorszaki fickók okozzák a közlekedési dugókat, hanem fehér emberek, akiknek pedig semmi keresnivalójuk sincs ezen a vidéken. Arról már nem is beszélve, hogy nem ülnek nyugodtan a fenekükön, ami különben elvárható lenne egy dzsungelbe tévedt városlakótól, hanem szemérmetlenül és gátlástalanul irtják egymást.
A dologban azonban az a legcsodálatosabb - fűztem tovább a gondolataimat -, hogy valamennyien, akik errefelé a gyilkolás és emberirtás összes örömeit élvezik, engem akarnak rábeszélni, hogy leplezzem le és kapjam el az ellenségeiket. Az olajkutatók meg vannak győződve róla, hogy a kétségkívül gyanús egzisztenciájú ördögimádók ritkítják őket, a nágák az ördögimádók fekete kalapjai ellen viselnek bosszúhadjáratot, az ördögimádók ugyanakkor azt állítják, hogy őket is irtja valaki - ami kétségkívül igaz -, s valamennyien a segítségemet kérik. De ki ellen, a fene vigye el?
Sóhajtottam, és széttártam a karom.
- Nézze, Mr. Asmodeus...
- Ormondroyd.
- ...Ormondroyd, nem tudom, mit mondjak. Megtisztelő az ajánlata, de egyáltalán nem ismerem önöket. És... őszintén megvallva, nem is igen vonzódom a szektájukhoz.
- Ez nem szekta!                                ,
- Bocsánat. A vallásukhoz sem vonzódom.
159
- A mi hitünk nem is vallás! Az istenhívőké a vallásalapítás joga!
- Ahogy óhajtja. Nekem egyetlen célom van csak: megkeresni a | levélbogarakat.
- Amihez viszont az én hozzájárulásom szükséges.
- Tudom.
- Én pedig csak akkor adom meg, ha ön is a szavát adja.
- Kérdés, joga van-e megtiltani nekem, hogy az erdőben mász-1 káljak.
- Mr. Lawrence, nem tudom, említettem-e már, hogy ezt a terű- j letet, az ön levélbogaraival együtt, tíz évre kibéreltük az indiai kor-1 mánytól. Ha akarnám, és ha lenne rá pénzünk, akár tüskésdrótot is | htízathatnék a birtokunk köré.
Olyan képet vágtam, mintha a fogamat húznák. Pedig ekkor már I eldöntöttem, hogy a végére járok a dolognak. Sőt, akkor is megtet- f tem volna, ha Ormondroyd kifejezetten megtiltja.
- Rendben van - adtam meg magam. - Megteszem, ami tőlem I telik. De tudnia kell, hogy csakis és kizárólag a levélbogarak miatt j teszem. Most pedig, kérem, válaszoljon néhány kérdésemre!
De León türelmetlenül szuszogott mellettem. Én azonban ekkor I már ügyet sem vetettem rá: minden erőmet lefoglalta a megfelelő] kérdések megfogalmazása.
- Mr. Ormondroyd - kezdtem lassan, és a fekete falikárpitraj függesztettem a szemem. - Meg tudná mondani, mikor jött létre ez j a telep?
- A táborunkat gondolja? Hát... nem tudom, mi köze lehetne aj gyilkosságokhoz, de... várjon csak... kábé öt évvel ezelőtt.
- Nem tudja pontosan?
- Egészen pontosan nem. Miért kellene tudnom?
- Gondoltam, van valami dokumentációjuk.
- Hát van is. Csakhogy nem itt, hanem Amerikában. Meglepett képet vághattam, mert gyors magyarázatba fogott. I
- Az ördögimádók szervezete lassanként behálózza az egész vi-i lágot, Mr. Lawrence. Büszkén mondhatom: szépen gyarapszik aj taglétszámunk. Kettőezer-tíz körül a nagy világvallások után köz-1 vétlenül mi fogunk következni, kettőezer-ötven körül pedig azokat ? is megelőzzük. A számítógépes prognózis szerint kettőezer-hetven- j ben a világ lakosságának nyolcvan százaléka ördöghívővé válik, i
Büszkén csengett a hangja, de nekem, mégsem tetszett. ÚgyJ éreztem, a lelke mélyén maga sem hiszi, amit mond. Vagy mintha ] valami fel nem fedett balsejtelem bizonytalanította volna el. ,   - Az első időkben ki vezette a tábort?
- Asmodeus.
A csengettyűk csilmgelni kezdtek az agyamban. Bárcsak tudtam volna, mire akarnak figyelmeztetni!
- Asmodeus?
- Igen - mondta kelletlenül. - Egy Asmodeus kapta a megbízást. Valaki, aki Asmodeus megtestesülésének tartotta magát. Akárcsak én. Mivel a pokoli hierarchiában Asmodeus közvetlenül Lucifer után következik, a táborokat is csak Asmodeus megtestesülései vezethetik.
- És... hol van most ő? Tanácstalanul vonta fel a vállát.
- Nem tudom.
- Nem közölték önnel, hol az elődje?
- Hát... bizonyos értelemben nem. Az elődöm ugyanis elveszett. Eltűnt.
A csengők egyre hangosabban csilingeltek a fejemben. -Eltűnt? Hol?
- Tudomásom szerint itt valahol. A dzsungelben. Nem akadtak nyomára. A testvérek jelentették, hogy Asmodeus eltűnt... aztán engem irányítottak ide.
- Azóta sem került elő?
- Nem. Sőt... nemhogy ő nem került elő, hanem azok is meghaltak, akik megalapították a telepet. Az Asmodeus-sereg.
-Sereg?
- így hívjuk az egy parancsnok irányítása alá tartozókat. Akik meghaltak, valamennyien az első Asmodeus seregéhez tartoztak.
- Úgy érti, hogy akik jelenleg itt vannak, azok mindannyian önnel együtt vagy ön után érkeztek?
- Utánam. Én ugyanis korábban jöttem. Forcas, Behemót és még néhány fickó kíséretében. Jelenleg mi vagyunk itt a legrégibbek. - Előrehajolt, és megragadta a csuklóm. - Hát ezért vagyok egy kicsit nyugtalan, Mr. Lawrence. Ha ugyanis a gyilkosságok az eddigi sorrendben követik egymást, én leszek a következő áldozat. Utánam pedig Behemót és Forcas.
A két megtermett fickó szomorúan bólogatott.
Az ő helyükben én is nagyon-nagyon szomorú lettem volna.
15.
Éreztem, szükségem lenne néhány csendes pillanatra, hogy rendszerezhessem a hallottakat. Egyelőre azonban még nem volt itt a rendszerezés ideje.
160
161
- Egyszer már megkérdeztem öntől, Mr. Ormondroyd,hogyki-| re gyanakszik. Ön nem válaszolt.
Asmodeus sóhajtott, és megvakarta a fejét.
- Természetesen a nágákra.
- Mire alapozza a gyanúját?
- Ki más lehetne? Bár kezdetben még az olajkutatók voltak a| gyanúsítottjaim.
-Hm!
- Még mindig gyanakszom rájuk, de már nem annyira. Megtud-| tam ugyanis, hogy már őket is gyilkolják.
- Mit tudott meg még?
- Semmit az égvilágon. Nem keressük velük az érintkezést,] és ők sem velünk. A hírek ennek ellenére szárnyakon járnak.1 Volt néhány gyanúsnak látszó haláleset náluk. Talán gyilkos-j ság...
- Ok azt állítják, hogy önök követték el őket - hazudtam. Felháborodottan pattant fel; olyan hirtelen, hogy majd elsodorj
ta Forcast és Behemótot.
- Ez őrültség! - rikácsolta magából kivetkőzve. - Ezek az embe rek nem normálisak. Mi nem ölünk, vegye tudomásul! Azonkívül mi a fene okunk lenne rá, hogy megöljük őket? Minket nem érdekelj az olaj...
- A föld fekete vére - mondtam nyugodtan. Olyannyira meghökkent, hogy még rikácsolni is elfelejtett. -Micsoda?
- Önök vonzódnak a fekete színhez. Fekete kárpit, fekete kutyá| szíve, fekete kakas taréja, fekete gólya tojása...
- A fenébe is, de hát mit kezdjek én azzal az olajjal, amit még meg sem találtak? Semmi közöm hozzájuk!
- És Annemarie?
- Kicsoda?
¦ — Annemarie de Vigny.
Behemót és Forcas összenéztek. Asmodeusnak is megremegett J a keze, a hangja azonban kemény maradt.
- Mit akar vele?
- Valakitől azt hallottam, hogy átjött önökhöz. Mindhárman lehajtották a fejüket, és hallgattak, mint a csuka, j
Tudtam, hogy hallgatásuk valamiféle beismerést jelent, ezért türel- ] mesén velük hallgattam én is. Végül Behemót volt az, aki megtörte a rövid csendet.
- Kérlek, Asmodeus, alvilág első hercege, mondd el neki!
- Kérlek, villámok ura, mondd el neki! - csatlakozott társához Forcas.
Asmodeus felemelte a fejét.
- Jól van, elmondom. Mr. Lawrence, az a helyzet, hogy Annemarie... valóban felbukkant nálunk. Átszökött a kútfúróktól.
- Ki volt Annemarie?
- Honnan tudjam? Idejött és kész.
- Hogyan vette fel önökkel a kapcsolatot?
- Egyszerűen. Egy napon besétált a táborba, és... kihallgatást kért tőlem.                                                     '
- Ön persze fogadta.
- Miért ne fogadtam volna? Az a feladatom, hogy új tagokat toborozzak, mennél többet. Nos, ő már az első pillanatban közölte velünk, hogy... be akar lépni hozzánk.
- Ön mit gondolt róla?
- Semmit. Nálunkjslég annyi, hogy valaki kinyilatkoztatja: ide akar tartozni.
- Ő kinyilatkoztatta? -Ki.
- Mit mondott, miért?
- Ezt mi nem kérdezzük, Mr. Lawrence. Soha nem kérdezzük!
- Tehát idevették. És mit csinált ezután?
- Amit a többiek. Beosztottam egy seregbe... -Melyikbe?
- Buerébe.
Valamit nem értettem. Kérdezni azonban nem volt időm, mert Behemót izgatottan közbevágott:
- Mr. Lawrence... Igaz, hogy Annemarie meghalt?
- Igaz. Maguk honnan tudják?
- Az új Astarothtól. Állítólag ön találta meg a holttestét.
- Valóban én találtam meg.
- Hogy halt... meg?
- Elvágták a torkát.
Asmodeus dühösen fújtatott, és fázósan összerándult.
- Csak a nágák. A nágák tehették.
- Ostobaság, Mr. Ormondroyd. A nágák nem ölnek így. Nem vágják el senki nyakát. Legfeljebb belefújnak valakibe egy mérgezett tüskét.
- Akkor ki?
- Meg fogom tudni, Mr. Asmodeus.
162
163
16.
Láttam, hogy Ormondroyd elbocsátani készül bennünket, ezért gyorsan irányt változtattam.
- Még egy utolsó kérdést, Mr. Ormondroyd. Beszélne valamit Miss Ednáról? Azaz, Astarothról?
Először éreztem tanácstalanságot az arcán.
- Hát... nem is tudom. Tulajdonképpen titok. -Titok?
- Nézze, Astarothot, azaz Miss Ednát, aminnesotai központból küldték.
A csengők ismét megszólaltak a fejemben.
- A kútfúrókhoz?
- Minnesotában tudják, hogy bajok vannak ideát.
- Még mindig nem értem, hogy került a szomszédokhoz.
- Miss... azaz Astaroth még Amerikában tájékozódott az itteni viszonyokról, és úgy döntött, hogy felderíti a kútfúrók táborát. Néhány hónapig ott dolgozott közöttük.
- Mit sikerült kiderítenie?
- Nem tudom. Nem nekem kell beszámolnia kutatásai eredményéről, hanem a minnesotai központnak.
Mintha sértődötten csengett volna a hangja.
- Valamit azért csak mondott?
- Hát... hogy szerinte a fúrók és geológusok ártatlanok. Őket is öldösik, és bennünket is.                   ¦
- Ő is a nágákra gyanakszik?
- Kérdezze meg tőle!
Felemelkedett, előkelő kézmozdulattal jelezve, hogy elbocsát bennünket. Kelletlenül felálltam én is.
- Mr. Ormondroyd... Miért hordanak önök fekete kalapot?
- Még az első Asmodeus honosította meg. A fekete posztóról visszaverődnek a menny és a gonosz Isten ránk irányított sugarai.
- Feltűnt, hogy a nágák milyen gyűlölettel viseltetnek az önök fejfedői iránt.
Toppantott és dühösen legyintett hozzá.
- Ó, a nágák! Ki tudja, Mr. Lawrence, mi forog az ilyen kőkor-szaki fickók fejében. Én igazán nem sokat konyitok a néprajzhoz, de azt tudom, hogy bizonyos embercsoportok nagy jelentőséget tulajdonítanak a fejfedőknek. Gondoljon csak az indiánok toll-díszére. Úgy tudom, ha egy indián főnök elveszíti a tollkoronáját,
hatalmának egy részét iselveszíti vele. Lehet, hogy ezekakis fickók meg vannak győződve róla: a kalapunkban van az erőnk.
- De a kalapok gazdáit sem szeretik.
- Nekem mondja? Azt azonban ennek ellenére sem értem, miért gyilkolnak bennünket. Ha tárgyalhatnánk velük, biztos rátalálnánk egy mindkét felet kielégítő megoldásra.
- Nekem változatlanul az a véleményem, Mr. Asmodeus...
- Ormondroyd.
- ...Mr. Ormondroyd, hogy aki az ön embereit hidegre teszi, nem nága.
- Miért olyan biztos benne? -Mert láttam.
Egészen nyilvánvalóan meghökkent, akárcsak Behemót és For-cas. -Látta? Hol?
- A folyó partján. Amint éppen meggyilkolt valakit. Egy szőke fickót, az ön emberét. Akinek a fenekére Asmodeus nevét tetoválták. És ez az ember nem nága volt!
Megrándult az arca, s ismét a fekete bársonyra függesztette a tekintetét.
- Ha látná, felismerné?
- Sajnos nem. Mélyen a szemébe húzta a kalapját; nem láthattam az arcából egyetlen négyzetcentimétert sem.
- Az alakja?
- Fekete köpeny takarta.
- Hogy ölte meg a... testvéremet?
- Elvágta a torkát.
Nyitott tenyérrel, teljes erővel az asztalra vágott.
- Elvágta a torkát! Elvágta a torkát! Miért, miért, miért?! Még nem tudtam határozott választ adni a kérdésére, de éreztem, hogy öles léptekkel haladok a végső megoldás felé.
17.
Ahogy visszaértünk a szobánkba, De León leroskadt a takarójára, miközben vigyázatlanul bevágta a fejét a falba. Harsány szitko-zódással simogatta a koponyáját, és nem is titkolt dühvei támadt rám.
- Maga aztán jól elintézett engem, hallja-e?
- Én? Magát? Mivel?
164
165
- Először is megemlíthette volna ennek a főördögnek vagy micsodának, hogy legalább nekem ácsoltasson egy ágyat.
- Ők maguk is a földön alszanak.
- Na és? Én nem tartozom közéjük. Vegye tudomásul, felfázott a derekam!
- Negyven fok melegben?
- Mi köze hozzá? A derekamnak nincs hőmérője, hogy tudja, hány fok van.
- Nem is tudtam, hogy gyerekkorában a Harlemben pehelypap-lan alatt ringatta az édesanyja.
- Hát, ha tudni akarja, ágyunk az volt. Igaz, hogy ketten aludtunk benne az öcsémmel, de mégiscsak ágy volt.
Leültem a takaróm tetejére, és gondolkodni próbáltam. Szerencsétlenségemre éppen akkor, amikor néhány értelmes következtetés bukkant volna fel agyam rejtett mélységeiből, De León elhatározta, hogy kibékül velem.
- Mi a fenét beszéltek maguk összevissza? - kérdezte enyhült ábrázattal.
- Úgy érti, hogy Mr. Asmodeus és én?
- Az a hülye és maga.
A legutolsó szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy a jelzőt akár magamra is vehettem.
- Nem értette?
- Én csak normális emberi beszédet vagyok képes megérteni. Süket hadovát nem. Márpedig amit maguk produkáltak, minden volt, csak normális emberi kommunikáció nem.
Nem volt kedvem vitába bonyolódni a normális emberi kommunikációt illetően, ezért inkább hallgattam. De León várt néhány percig, aztán dühösen rám förmedt:
- Azt akarja, hogy segítsek magának?!
- Szeretném.
- Akkor legyen szíves, és vesse le a sértődöttségét! Nem fordítaná le valamilyen értelmes, emberi nyelvre, hogy miről beszélgettek?
Sóhajtottam, felhúztam a térdem, és szembefordultam vele.
- Mit nem értett?
- Inkább azt kérdezze, hogy mit értettem, mert erre azonnal válaszolhatok. Semmit. Egyetlen árva szót sem.
-Nem túloz?
- Egyáltalán nem. Mi az ördög például az a minnesotai központ?
- Az ördöghívők világszövetségének a központja.
- Megáll az eszem! És hányan vannak ezek a félnótások?
- Meg fog lepődni, sok ezren.
- Viccel?
- Az utóbbi néhány évtizedben kiáradt folyó sebességével szaporodott a számuk. Asmodeus nem túlzott, amikor azt jósolta, hogy néhány évtized múlva ördöghívővé válik az egész világ.
- Maga elhiszi ezt a badarságot?
- Badarság, nem badarság: volt már ilyen a világtörténelemben.
- Csak egyet mondjon!
- Volt egyszer, valamikor régen, a Közel-Keleten egy kis zsidó szekta, amelynek éppen tizenkét tagja volt a kezdet kezdetén. A szektaalapítóval együtt tizenhárom. A szekta vezetőjét keresztre feszítették, harmadnapon feltámadott, s ettől a perctől kezdve a szekta tagjainak a száma a kiáradt folyó sebességével szaporodott.
Mogorván maga elé bámulva emésztette a hallottakat. [
- Lucifer mellett héttagú vezérkar irányítja a szervezetet: Nagy Behemót, Nagy Asmodeus, Nagy Astaroth, Nagy Forcas, Nagy Bael, NagyBuer...
- Elég, mert belefájdul a fejem!
- Üsse a falhoz! Ezeken kívül részt vesz még az irányításban a 12 antiapostol.
- Mi a fene az az anti?
- Az ördöghívők bizonyos értelemben a keresztény hierarchia negatív lenyomatának tartják magukat. Az ő fogalmaik szerint aki a Sátán tanait terjeszti, az antiapostol.
- Jézusom!
- Az ő ellentéte maga Lucifer. Elméletileg nevezhetnék Anti-Jézusnak vagy Ánti-Istennek is. Minden közösségben ugyanez a hierarchia érvényesül. A tagok felett áll Asmodeus és a további hat pokolbéli fejedelem megtestesülése. Ezek mindegyike alá egy-egy sereg tartozik.
- Ön szerint van valami kapcsolat a geológusok vagy kútfúrók és az ördögimádók között?
- Első pillantásra nincs. Mi lenne? Szomszédok, de kapcsolatot nem tartanak egymással.                     !
- Mégis van valami közös bennük.
- Az, hogy irtják őket. Szerintem a kútfúrókat is öldösik, nemcsak az ördögimádókat. S ha megkérdezi, hogy kik, egyértelműen a nágák jönnek gyanúba. Nekik van egyedül okuk elűzni őket.
- Maga komolyan hisz ebben?
- Egyáltalán nem. Először is, a nágák nem gyilkosok; ha valami bajuk lenne a geológusokkal, figyelmeztették volna őket. Másodszor, félnek az indiai kormánytól: kétlem, hogy meg mernének ölni
166
167
bárkit is. Harmadsorban, itt vagyunk mi. Bennünket sem öltek meg, sőt segítettek rajtunk.
- Hát engem majdnem megöltek! Az a hangyás vacsora...
- Azonkívül - folytattam gyorsan - saját szemünkkel is megfigyelhettünk egy gyilkosságot. AM elkövette, nem nága volt, hanem fehér ember.
-Vagy fekete.
- Igaza van. Fekete is lehetett. De nága semmi esetre sem.
- Továbbá: miért gyűlölik a nágák a kalapokat?
- Lehet, hogy Asmodeusnak igaza van. Az ördögimádókkal azonosítják a relikviát.
- Akkor helyesbítek: miért gyűlölik az ördögimádókat?
- Talán mert behatoltak a területükre.
- Oké! Menjünk tovább! Arról már társalogtunk, mit keresnek a geológusok.
- Igen. Nem tudja senki. Legkevésbé ők maguk.
- Ön szerint ez normális dolog?
- A legkevésbé sem.
- Mi a helyzet a csontvázakkal? Róluk miért nem beszélt Asmo-deusszal?
- Nem volt rá idő.                                                         ^
- Csak ezért?
Jó ösztönnel megérezte, hogy nem mondtam igazat.
- Hát... nem is tudom - kezdtem vonakodva. - Talán valami visszatartott tőle, hogy beszéljek róluk. Alighanem a tudatalattimban valami.
- Gondolta volna, hogy Szeplősorrú Edna ördögimádó?
- őszintén szólva, nem.
- És ahhoz mit szól, hogy az első Asmodeus eltűnt? A seregét pedig kiirtották... Van egy elméletem, Mr. Lawrence.
-Halljuk!
- Valami történt itt az első telepesek idejében. Amikor még csak az első Asmodeus és csapata tartózkodott az erdőben. Valami, amiről nem tudtak Minnesotában. Ami miatt valakinek érdekében állt elpusztítani Őket. Először Asmodeust ölték meg.
- Ha megölték.
- Akkor hát eltüntették. Seregének tagjait pedig elpusztították. Az utolsókat éppen a szemünk láttára. Nehogy elmondhassák bárkinek is, amit tudnak.
Mit tagadjam, tetszett az ötlete. Már csak azért is, mert nekem is hasonló motoszkált a fejemben.
- Mi a helyzet a csontvázakkal?
168
- Szerintem egyszerű kísértetek - mondta. - A szagukat is figyelembe véve, kétségtelen, hogy halottak. Időnként feltámadnak, és kész. A Harlemben mindennapos az ilyesmi.
-¦ Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a csontvázak nem véletlenül ólálkodnak a tábor körül. De León a nyakához nyúlt, és megtapogatta.
- Hát hogy véletlenül-e, azt nem tudom, de hogy eredményesen, ahhoz kétség sem férhet.
De Vigny márki korbácsára gondoltam, és igazat adtam neki.
- Ne feledje, a márki és felesége egyaránt gyűlöli a fekete kalapot. Akárcsak a nágák. Éppen ez az, ami felbátorít.
- Felbátorítja? Mire?
- Hogy levonjam a következtetést: a kútfúrók, akiknek nem szabad semmit sem találniuk, az ördögimádók fekete kalapját gyűlölő nágák és a csontvázak, továbbá az ördögimádók Asmodeus-seregének titokzatos pusztulása valamilyen módon összefügg egymással.
- Akkor pofonegyszerű a dolog - mondta De León. - Már csak az okot kell megtalálnunk, hogy mit miért. És kitárul előttünk a titkok kapuja.
- Vagy a pokolé - mondtam, hogy stílszerű legyek. - Ha a gyilkos megsejti, hogy jó nyomon járunk, alighanem megpróbál eltenni láb alól bennünket.
- Gondolja, hogy veszélyben vagyunk?
- Ha kinyitjuk a szánkat, feltétlenül.
- Hát én hallgatni fogok, mint a sír. Arra mérget vehet. Tizenöt másodperc múlva azonban ordított, mint a sakál. S hogy ne hagyjam szólót ordítani, vele üvöltöttem én is.
18.
Minden okunk meg is volt az üvöltésre. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a nap lebukott a dzsungel fái között, hogy mint feldobott kő zuhanjon ránk a sötétség, kivágódott az ajtónk, és elképesztő bűzfelhőket eregetve De Vigny márki és felesége vetette ránk magát.
De León a rémülettől üvöltött, én pedig a fájdalomtól. De Vigny márki lánca ugyanis telibe találta a szemem. Egyik kezemmel az arcomat védtem, a másikkal elmarkoltam a csuklóját. A márki hevesen tiltakozott, ami abból állt, hogy többször is a képembe köpött. Hogy a márkiné mit csinálhat De Leonnal, arra gondolni sem
169
mertem. A pilóta mindenesetre vadul tiltakozott, és igyekezett kimászni a csapdából.
De Vigny márki egészen addig köpködött, és próbálgatta kinyomni a szemem, amíg meg nem elégeltem. Főleg, hogy a lánca huzakodás közben többször is a hátamnak csapódott, felszakítva alig hegedt sebhelyemet.
Úgy határoztam, véget vetek a küzdelemnek. Elkaptam a lánc végét, majd a megtántorodó arisztokratát állcstícson vágtam. Szép balettmozdulattal kenődött a falhoz, s lecsorgott róla, mint egy marék lekvár.
A könnyűszerkezetű pilóta a sarokban kuporgott, De Vigny márkinéval szemben. A halálfejű márkiné szeretetteljes mozdulatokkal simogatta De León dagadozó bicepszét, s a fülébe suttogott valamit. Lánca a földön hevert, jeléül annak, hogy esze ágában sincs eltángálni vele a repülőst.
De Vigny márki a fal tövében eszeveszett hortyogásba fogott. Az egyszerű bűzön túlmenően valami semmihez sem hasonlítható pe-netráns szag is ott terjengett felette a levegőben.
Mivel láttam, hogy De Vigny márki nem szándékozik felébredni, j a sarokban ücsörgő pár mellé guggoltam.
- Jó estét, márkiné!                                                  ~~~
- Jó estét, gróf!
Szerencsére nem nyújtotta csókra a kezét; túlságosan is lefoglal-1 ták De León izmai.                                                                    1
Rövid guggolás után rám emelte beesett szemét, s a világ legter-1 mészetesebb csontvázhangján felém csikorogta.
- Beleszerettem, gróf!
-  Sajnálom, madame - tiltakoztam udvariasan -, most jut eszem-i be, hogy mégiscsak nős vagyok. Az én köreimben a házastársi hűsé-| get nagyon komolyan veszik.
De Vigny márkiné elbiggyesztette vékony, verteién ajkát. "   - Ön ostoba, gróf. Nem önbe szerettem bele. Ebbe a fekete fér-1 fiba. Hogy hívják önt, fekete férfi?
De León nem tudta, röhögjön-e vagy megsértődjék. Végül is szerencsére az előbbit választotta.
- De Leonnak, madame.
- Érdekes név. Mindig is vonzódtam a spanyolokhoz. Egyszer volt egy ismerősöm, bizonyos Carvalho... bár az inkább portugál volt. Nem ismerte?
- Könnyűszerkezetű gépeken repült?
- A Legyőzhetetlen Armadában szolgált. Hajói emlékszem, el-; ső tiszt volt. Puerto Rico környékén felakasztották a kalózok. Azt;
mondják, jó félórája az árbocon lógott már, és még mindig az én nevemet kiáltozta. Úgy is lehelte ki a lelkét a szerencsétlen.
De León elhúzta a száját, és mintha a meleg ellen védekezne, fekete, széles karimájú westernkalapjával legyezgetni kezdte a levegőt maga előtt.
De Vigny márkiné csak percek múltával vette észre a kalapot. Halkan felsikkantott - sikkantása berozsdásodott vasajtó nyikor-gására emlékeztetett -, s ellökte magától De Leont. A mit sem sejtő pilóta úgy tottyant a fenekére, mint az egynapos kiskacsa.
- Ön elárult engem, De León gróf!
De León rémülten kapott a szívéhez, miközben a kalap lehullott a földre.
- Én? Mivel, madame?
- Ön hozzájuk tartozik.                                                       \
- Ezt határozottan cáfolnom kell, madame.                           \
- És a kalap?
- Csak a megtévesztést szolgálja, madame.
Csendben hallgattam a beszélgetésüket, és megpróbáltam rájönni, vajon miért ragadtak ránk a csontvázak. Vajon miért próbálnak meg immáron harmadízben eltenni láb alól?
- Beszélhetnék önnel, asszonyom?
Láthatóan kelletlenül fordult felém. A kalap ellenére szívesebben társalgóit a pilótával.
- Csak röviden, ha szabad kérnem, gróf.
- Járt ön Amerikában, madame? Összeráncolta a szemöldökét, azaz a helyét.
- Amerikát mondott? Az az ország, amit... csak nemrégen fedeztek fel? Nem, nem hiszem, hogy jártam volna. Erről inkább Dánielt kérdezzék. Persze a Szabadság-szobor az csodálatos. Magasba emeli az emberi szabadság fáklyáját. Ha Lafayette márki megérhette volna! És Minnesota! Abból a bankból ki kell venni a pénzt! - A falra meredt, s úgy belemarkolt a karomba, hogy felszisszentem. - Megmondtam, hogy. ki kell venni a pénzt! Ezek megölnek, Dániel! Vigyázz, Dániel!
Az utolsó szavakat szinte már úgy sikoltotta. Önkéntelenül is a falnál hortyogó De Vigny márkira pillantottam, aki éppen csak felriadt, de már aludt is tovább.
A márkiné mintha tovább álmodta volna látomásait, kinyújtott karral a falra mutatott.
- Kereskedelmi bank! Minnesota. Be kell jegyeztetni a csekkszámot. .. Leemelték a pénzt? Ez lehetetlen! Ennek utána kell nézni, Dániel! - Kezébe temette az arcát, mintha gondolkozna. Ami-
170
171
kor mintegy fél perc múlva elvette a kezét a szeme elől, ismét töké-1 letesen üres volt a tekintete.
- Amerika... Amerika - suttogta, és összerántotta magán a ron- j gyait. - Nem... nem tudom, mi az.
Összeakadt a tekintetem De Leonéval. A könnyűszerkezetű pi-1 lóta elképedve meredt rám. Úgy döntöttem, teszek még egy utolsó kísérletet.
- Mit rejt Nágaföld mélye, asszonyom?
Ami ezután következett, annyira váratlanul ért, hogy észre sem I vettem De Vigny gróf ébredését. A márkiné felugrott, mintha rugók lökték volna magasba, tenyerét a fülére szorította, s ismét j elöntötte a szobát a mosdatlan test hányingert keltő bűze.
-Ezt nem! Erről nem akarok beszélni! - óbégatta. - A földi alattról nem szabad! -Az Öfeketekalapjaráborulavilágra.Ottők[ az urak! A többiek szolgák. Mind-mind szolga. Azok, akik itták a fehéret. A fehér a szeretet színe. A halál színe. A rabszolgaság színe.! Jaj, ne! A fehéret, ne! Adjatok fehéret! Ó, úgy vágyom a fehér! után! Fehéret ne! Fehéret igen! Félek, Istenem! Uralkodóm, de fé-| lek! Nem akarok! Nem akarok a föld mélyéré menni. Morog, rob- j ban! Nem akarok!
Hol a földre zuhant, hol feltápászkodott, és ahhoz a néhány szál, i őszes, csomókba ragadt hajhoz kapott, amely még valahogy meg| tudott kapaszkodni tar koponyáján.
Csak a lánccsörgésre riadtam fel. Éppen idejében ahhoz, hogyi elkerülhessem De Vigny márki támadását. A lánc hangos csőrre-1 néssel nekivágódott a falnak, majd a rogyadozó márki az ajtóhozj tántorgott és kinyitotta.
De Vigny márkiné néhány perces késéssel követte. Búcsúzóul \ biztató pillantást vetett De Leonra, aztán csontfenekét megriszálva! férje után eredt.
A pilóta hangos böffenések és csuklások közepette zuhant össze.
Amikor föléje hajoltam, felnyögött és intett, hogy hagyjam bé- j kén. Az idő majd mindent rendbe hoz.
Biccentettem, és az ajtóhoz léptem. Kisétáltam a holdfényes éjszakába.
19.
Amíg De Vigrry márkival és feleségével voltunk elfoglalva, odakint feltámadt a szél. Kellemesen hűvös fuvallatok száguldoztak a \ fák felett, megrebbentették a bokrok leveleit, hangos, örömteli rö-
172
fögést csalva ki a fák ágai között vadászó éjszakai majmok seregéből.
A fekete kalapos, magas, bajuszos fiatal férfi rám emelte üres tekintetét, s ahelyett, hogy megkérdezte volna, ki vagyok, s mi járatban, félrefordította a fejét. A kezében tartott jókora husáng és a széles karimájú, arcára árnyékot vető kalap, nyáját farkasoktól óvó pásztorra emlékeztetett.
- Jó estét! - mondtam, miközben óvatosan megközelítettem.
- Jó estét!
Lassan, nehézkesen ejtette ki a két szót, mintha beszédhibás lenne. Néhány szempillantásig még nyitva maradt a szája, aztán be-csukódott.
- Leslie L. Lawrence vagyok. Lehajtotta a fejét. Felőle lehettem akárki.
- Ön melyik seregbe tartozik?
- Én? Ásta...roméba.
Ismét megszólaltak a csengők az agyamban.
- Astarothéba? Mióta?
- Csak ma... ma...
- Ma állították fel Astaroth seregét? -Ma.
- Önt hogy hívják?
- Daily.
- Milyen Daily? -Csak... Daily.
- Honnan jött?
- Sehonnan.
Nem volt visszautasító a hangja, inkább álmodozó.
- Mi újság errefelé, Daily? Biccentett, és a bokrokra mutatott. -Ott! Halott!
Úgy beszélt, mint az enyhén értelmi fogyatékosok. Még a határozott névelőket is elspórolta a szavak elől. Kiejtésén érződött, hogy nem angol anyanyelvű.
-Hol?
- A bokrok... között. Ott volt.
- Kinek a holtteste? -Billyé.
- Mi történt Billyvel?
- Meghalt. Ott volt. Megtalálták. Elvitték. Én nem mehettem vele. Nem engedték meg.
- Más is meghalt már?
173
-Más?
- Más ember! - türelmetlenkedtem. - Mint Billy.
- Más is meghalt már - ismételte egykedvűen. - Más is. Garfield,| Tommy, Slayer... ők is meghaltak.
- Megölték ó'ket?
- Nem. Nem ölték meg. Meghaltak.
- Eltemették őket?
- Nem. Nálunk nincs temetés. Ők elköltöztek Lucifer birodal-| mába.
-Hányan?
- Sokan.
- És Asmodeus serege? A régi Asmodeusé?
- Ők? Őket megölték.
- Ki?
- Talán maga... a Sátán. Magához rendelte őket. Bármennyire is zavaros volt, amit mondott, annyit azért ki tud-l
tam venni belőle, hogy az ördögimádókat nemcsak gyilkolják, ha-| nem valami nyavalya is sújtja.
- Szereti a színeket? - kérdeztem, és a vállára tettem a kezem.J
- Színeket? - kérdezte bambán. - A színeket?
- Például a feketét.
- Fekete jó - biccentett, és megfogta a kalapja szélét. - Fekete nagyon jó. Fekete... Lucifer. Lucifer fénye is fekete.
-És a fehér?
Elnézett mellettem, mintha a dzsungel fáit figyelné.
- A fehér? - erősködtem.
- Tápláló. Az élet.                                                   ¦,         t
- Mit mond?
Összezárta a száját, és makacsul hallgatott. Bármit is kérdezter ezután, jó darabig nem válaszolt rá. Mintha a fehér szín belefojtott volna a szót.
- Ön mi volt, mielőtt idejött volna? - kérdeztem búcsúzóul. Mivel foglalkozott?
- Foglalkoztam?
- Mit csinált? Úgy értem, mit dolgozott? Miért kapta a pénzt?! Levette a kalapját, megtörölgette sovány, beesett arcát, aztán le-J
hajtotta a fejét.
- Autó... motorok... Felálltam és elindultam visszafelé.
20.
Átvágtam a téren, s éppen arra gondoltam, hogy visszamegyek De Leonhoz, aki ezóta már minden valószínűség szerint álomba ájult De Vignyék szagától, amikor a legközelebbi barakk árnyékából kivált valaki, és felém közeledett. Biztos, ami biztos alapon megszorítottam revolverem agyát, s csak akkor engedtem el, amikor felismertem a közeledőt.
Asmodeus volt.
Izgatottan, dinamikus mozgással közeledett hozzám: egyáltalán nem látszott rajta, hogy a közelembe érve lassítani akarna. Sőt. Inkább úgy nézett ki a dolog, mintha megpróbálna legázolni.
- Ön az, Mr. Lawrence?
Nem ezt a kérdést vártam, meg kell vallanom. Inkább valami szemrehányásfélét, hogy mit mászkálok éjnek évadján összevissza. Bár senki nem tiltotta meg, hogy kitegyem a lábam a barakkunkból.
- Én vagyok.
Asmodeus felemelte a kezét, és megsimogatta vékony, vöröses bajuszát. Most figyeltem csak fel arra, amire talán már odabent, a kihallgatás alkalmából fel kellett volna figyelnem: hogy Asmodeus kifejezetten jóképű fickó. Egyáltalán nem látszott prófétának, inkább energikus, tettrekész uralkodónak, aki pontosan tudja, hogyan kell bánni az alattvalóival.
- Gondolom, sétálhatnánk egyet.
- Ahogy óhajtja.
Elindultunk egymás mellett az úton.
Elhagytuk az első fákat, továbblépkedtünk, s amikor elfordult az ösvény, Ormondroyd közelebb húzódott hozzám.
- Láttam, beszélt az egyik emberemmel, Mr. Lawrence.
- Megfigyelés alatt állok?
- Dehogy. Buerrel sétára indultam, s véletlenül pillantottam meg önt. Figyelmeztetnem kellett volna...
- Ugyan mire?
Megtorpant, szembefordult velem, és már nem mosolygott.
- Mr. Lawrence, ön tapasztalt ember. Bizonyára észrevett néhány apróságot a táborunkban, amelynek nem tudja magyarázatát adni.
- Mire gondol?
- Elmagyarázom. Vegyük például ezt a férfit, akivel az imént beszélgetett. Nem tapasztalt valami furcsát a viselkedésében?
- Most, ahogy mondja...
- Kérem, Mr. Lawrence, próbálja meg komolyan venni a dolgot.
174
175
Tudom, hogy ön kapcsolatba hozza a környéken elkövetett gyil-1 kosságokat velünk, ördögimádókkal. így van?
„Jól van - gondoltam -, ha elérkezett az őszinteség órája, fogad-1 juk illő tisztelettel."
- Kétségkívül feltűnt egy s más az ön birodalmában, Mr. Or-1 mondroyd. Ami pedig azt illeti, hogy kapcsolatba hozom-e önök-l kel a gyilkosságokat, hát nemigen tehetek mást. Elvégre az ön em-1 béreit gyilkolják!
- Ez így is van. Bizonyára az is megfordult a lelkében, hogy hát-1 ha... mi magunk öljük meg az embereinket. Feláldozzuk őket... az| ördög oltárán. Mondjuk, egy kiadós feketemise alkalmából.
- Nem. Erre soha nem gondoltam - mondtam határozottan. I
- Miért nem?                                                                      I
- Mert van szerencsém ismerni az ördögimádókat. Önök nemi áldoznak fel senkit. Önök egyszerűen az Ördögben hisznek, mint aj világ megváltójában, s nem tévesztendők össze a sátánhívő szék-] tákkal, amelyekkel telis-tele van Amerika.
Felderült az arca, és gondolom, a vállamra is vert volna elége-| dettségében, ha nem érezte volna méltóságán alulinak.
- Igaza van, Mr. Lawrence. Jól látja a helyzetet. De visszatérve aj furcsaságokra... önök ma reggel látogatást tettek a zuhanyozóban,! és... volt szerencséjük megszemlélni a tisztálkodókat. Nem tűnt fel] valami önnek, Mr. Lawrence?
- Többnyire meztelenek voltak.
- Szellemes. Én azonban nem erre gondoltam. Behunytam a szemem: megpróbáltam magam elé idézni a zuhanj
nyozókat. Előbb csak a yízsugár alatt álló ruhátlan lányok sovány alakja rémlett fel előttem, aztán annak a lánynak a mindenbe bele-j törődő, senkire nem figyelő tekintete, akin De Leonnal együt ugyancsak megakadt a szemünk. Most döbbentem csak rá, hogy i szép, magas lány valószínűleg azért nem fordított ránk figyelmet J mert egyáltalán nem is érzékelte a jelenlétünket. Magam elé idéz-l tem átszellemült arcát s enyhén üveges, a vízsugárra meredő tekin^ tétét.
Asmodeus-Ormondroyd feszülten figyelt. Mintha arra lett volna j kíváncsi, mennyire jó a megfigyelő- és elemzőkészségem.
- Kábítószer?
Csípőre tette a kezét, felnézett a fejünk felett ragyogó holdra, s| egyszerre csak szűkölésbe csapott át a hangja, mint a sebesült ku-j tyáé.
- Ön tökéletesen félreérti a helyzetet, Mr. Lawrence! Nemi ópiumbarlangba keveredett, nem is kannibálszekta förtelmes or-f
giákat rejtegető tanyájára. Bár... még ez volna a szerencsésebb dolog.
- Szerencsésebb?
- Ezekkel hamar el tudnék bánni. A halállal azonban nem tudok megküzdeni. Még én sem. Hiába vagyok Asmodeus inkarnációja. A halál megoldhatatlan problémát jelent még nekem is.
-Halál?
- Mr. Lawrence... ha nem jött volna még rá... ők... mi... én... valamennyien halálra vagyunk ítélve!
21.
A hold vidáman szórta felettünk a fényét. Neki nem kellett a halálra gondolnia.
Éreztem, hogy szörnyű titok kapujában állok, s egyáltalán nem voltam biztos benne, át akarok-e lépni ennek a kapunak a küszöbén. Egészséges immunrendszerem arra biztatott: ne kérdezzek semmit; kapjam a hónom alá De Leont, és költözzek át vele a ná-gákhoz. Próbáljam meg rábírni őket, hogy építsenek számunkra egy csónakot, s hátrahagyva Sri Ánandot, az ördöghívőket, geolő-gus-ktítftírókat, hullákat, csontvázakat, megfejtetlen titkokat, evezzünk vissza a civilizációba.
Mielőtt azonban még meggondolhattam volna magam, Or-mondroyd segélyt kérőn nézett rám.
- Meghallgat?
Ekkor kellett volna tagadóan megrázni a fejem. Megfordulni és eltűnni a balfenéken. Ehelyett azonban már ki is csúsztak a számon a szavak.
- Miről van szó, Asmodeus?
- El kell mondanom valakinek a titkot, mert belehalok. Ha nem másba, hát akkor ebbe. Beszélnem kell, mert megöl a hallgatás: belülről rág szét, mint a rozsda. Már régen kellett volna... de nem szabad. Talán ön tud rajtam segíteni.
- Hallgatom, Mr. Ormondroyd.
Nagy lélegzetet vett, hátratette a kezét, aztán lassan elindult előre. Bár az oldalamat verték az ösvény szélén őrt álló bokrot agai, igyekeztem tartani vele a lépést.
- Akkor kezdődött minden, amikor kineveztek az eltűnt Asmodeus helyére.
- Tud róla valami bővebbet?
- Semmit az égvilágon. Én akkor még... csak egy egészen apró
176
177
közösség vezetője voltam. Akkora városkában, hogy nagyítóval kell keresni a térképen. Kezdetben htísz-harminc főből állt az itteni létszám. Szinte kizárólag házaspárokat küldtek ide.
- Házaspárokat? - képedtem el.
- Min csodálkozik? Az ördöghívők nemcsak nőtlenek, hanem házasok is. Semmiféle előírás nem tiltja a házasságot, sőt az alapítók kifejezetten támogatták. Sajnos, túlságosan is könnyűvé tették az egybekelést és a válást is.
- Talál valami kivetnivalót rajta?
Óvatosan elhallgatott; láthatóan nem óhajtott szembeszállni az alapítók elveivel.
- Az a helyzet - mondta megfontoltan -, hogy az elmélet nem mindig igazolja a gyakorlatot. A nem megfelelően kidolgozott elméleti tételek hajótörést szenvedhetnek a gyakorlat zátonyain.
- Önöknél ez történt?
- Bár hangsúlyozom, Mr. Lawrence, hogy nincs szándékomban bírálni az alapelveket, a szabadosság gyakran katasztrófához vezet.
Kezdtem megérteni, mit kerülget. Az ördögimádók, bár elismerték a házasságot, nem sokat törődtek vele, hogy ki hogyan él. Bizonyára a férfiak és nők kapcsolata jóval rendezetlenebb volt, mint egyéb vallási közösségekben.
- Azért ne gondoljon holmi orgiákra vagy feketemisékre. Erről nincs szó. Csupán az a keresztény törvény, hogy ne paráználkodj, nem szerepel a mi tételeink között. Persze az ellenkezője sem. Nem szerepel, mert nincs értelme. Az ördög szereti az élvezeteket, és nem is akar korlátokat állítani elé. Lucifer és a Sátán arra biztat, hogy ismerd meg az életet, annak teljességében. Kérdem én, egy | nőtlen szerzetes mennyire ismeri az életet? Mint egy kalitkába zárt madár.
Amikor megérkeztem ide, ilyesfajta problémákkal is meg kellett | küzdenem. Pedig e nélkül is volt dolgom elég. Újjá kellett szerveznem a telep életét, legyűrni a félelmüket, biztosítani az élelmiszer-ellátását, tárgyalni az indiai kormánnyal a bérleti díjról stb.  j Aztán egyszerre csak... jelentették, hogy valaki megbetegedett. Egy asszony. Lesoványodott, mondhatnám csontvázzá aszott. | Először azt hittem, valami itteni betegség támadta meg. Aki ismeri Délkelet-Ázsiát, az tudja, betegségek tekintetében előkelő helyen áll a világranglistán. Aztán megbetegedett egy második, harmadik, majd az újonnan jöttek... Akikkel ön találkozott, s akik furcsa, ká- ] ba tekintettel meredtek maguk elé... mindannyian betegek. És mindannyian meg fognak halni. Fél évvel ezelőtt... hozattam egy J specialistát. Elvégezte a megfelelő laboratóriumi vizsgálatokat.
- Mit mutatott a diagnózis?!
Észre sem vettem, hogy kiabálok. Türelmetlenül, élesen szállt a hangom a fák között.
Az övé azonban lágy volt és lemondó. Olyan emberé, aki belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
- AIDS - mondta sóhajtva. - Valamennyien AIDS-esek vagyunk, Mr. Lawrence.
22.
Éreztem, hogy megemelkedik a gyomrom, s bár az elmúlt huszonnégy órában igazán nem tömtem tele magam, kifelé igyekezett, ami benne volt. Legszívesebben sarkon fordultam volna, és berohantam volna az őserdőbe.
Amikor néhány másodperc elteltével némiképpen csitulni éreztem a gyomromban és a lelkemben dúló vihart, vettem magamnak a bátorságot, hogy folytassuk a diskurzust. . - Ön is?
- Remélem, hogy nem.
- Végeztetett magán vizsgálatot?
- Akkor negatív voltam. Azóta azonban... én együtt élek velük, Mr. Lawrence.
- Hogy került ide a betegség?                              ¦
- Valaki idehozta. Még az első telepesek idején. Nem tudja elképzelni, micsoda detektívmunkámba került, amíg kiderítettem, hogy mi tizedel bennünket. Először, mint már említettem, trópusi betegségre gondoltam. Volt egy orvos közöttünk, de ő is tehetetlennek bizonyult. Az volt a gyanús, hogy szinte mindenkinél más volt a betegség lefolyása. Ne feledje, az AIDS akkoriban bukkant fel, és nemcsak mi tudtunk róla keveset.
- Tudják az indiai hatóságok, hogy az emberei... betegek?
-  Nem tudják.
Ném kérdeztem meg, miért nem. Hiszen úgyis ismertem a választ. Ha megtudnák, alighanem feloszlatnák a telepet, és a lakóit visszakergetnék Amerikába.
-  Hányan vannak a táborban?
- Négyszázan. -És hányan...?
- Gyakorlatilag mindenki. Egynegyede beteg, háromnegyede vírusfertőzött.
178
179
- És ön? - kérdeztem még egyszer, pedig egyszer már feltettem a kérdést.
Megrázta a fejét, és letört egy vékony ágat egy bokorról.
- Nem tudom, de nem is érdekel. Ezek az emberek immár halálraítéltek, és bizonyos értelemben társadalmon kívüliek is. Ha egyszer kiderülne a dolog, és fel kellene oszlatnom a tábort, vajon hová mehetnének? Eltűnnének a nyomor legalsó bugyraiban. Ezért ügy döntöttem, hogy velük maradok. Mint Asmodeus herceg inkarnálódott alakja, mint Ormondroyd, és mint az utolsó támaszuk. A végén velük megyek majd Lucifer birodalmába. Mr. Lawrence, ugye, bízhatom a diszkréciójában? Megpróbáltam ön elől is elrejteni az igazságot, de úgy éreztem, előbb-utóbb úgyis rájött volna. Azonkívül beszélnem kellett már erről egyszer valakivel.
- Mi a helyzet az újonnan érkezőkkel?
- Nem jönnek. Egyelőre leállíttattam a bevándorlást. Mindenféle ürügyekre hivatkozva kértem, hogy egy ideig ne küldjenek újakat.
- Ők?
- Beleegyeztek. Kaptam egy-két értetlenkedő levelet, de mást nem tehettek. Elvégre itt én vagyok a parancsnok.
- Mi a helyzet a gyilkosságokkal?
- Valószínűleg a nágák tették, Mr. Lawrence. Talán ők is megfertőződtek tőlünk... ha nem ők fertőztek meg bennünket. Mindenesetre, tudják, hogy betegek vagyunk, és ahogy megölik a saját, súlyos betegeiket, a mieinket is leöldösik. így gondolják megszüntetni a járványt. Amiben, valljuk be, sok igazság van. Ha nem lesz, aki a vírusokat hordozza, a járvány is megszűnik.
Mintha halvány gúnyt véltem volna kiérezni a hangjából.
- És a kútfúrók? Őket miért gyilkolják?
- Minden valószínűség szerint minden fehér embert egy kalap alá vesznek, hogy stílszerűen fejezzem ki magam. Őket is miattunk gyűlölik.
Hallgattunk egy sort, majd visszafordultunk. Néhány lépés után Asmodeus megfogta a karom, és a szememet kereste a tekintetével.
- Meddig szándékoznak a körünkben maradni, Mr. Lawrence? Ne értsen félre, nem kívánom elűzni, de a saját érdekében...
- Még az éjszaka meggondolom, Mr. Ormondroyd - biztosítottam, aztán amikor a tisztásra értünk, a barakkok szélére, sietősen elköszöntem tőle.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre búcsúzóul felém nyújtott kezét.
23.
Gondterhelten bandukoltam a pavilonok között. Két kérdésre próbáltam választ keresni - mindhiába. Az egyik, hogy miért éppen Asmodeus csapatát öldöklik a nágák; a másik: hogy a fenébe kerül a képbe De Vigny márki.
Bármennyire is erőltettem az agyam, nem jutott eszembe értelmes megoldás.
Itt tartottam, amikor barakkunk sarka mögül hirtelen előbukkant egy köpenybe burkolódzott, fekete árnyék. Előbb azt hittem, hogy De León. Á fekete köpenyes, kalapos ördög azonban jóval vékonyabb volt nála. Csak igen rövid ideig vacilláltam, amikor felém nyújtotta a kezét.
Fekete, sima bársonyt érintett a tenyerem.
- Kicsoda maga?
- Majd megtudja - suttogta. - Jöjjön velem!
Nem is tudtam, mitől féljek jobban. Attól-e, hogy esetleg gyanús kis vírusok másznak rám a kesztyűjéről, vagy attól, hogy valaki elvágja hátulról a nyakam.
Csak kétbarakknyit vonszolt előre. Széles karimájú, fekete kalapja eltakarta az arcát, akárcsak az én kalapom az enyémet.
A második barakknál megtorpant, körülnézett, aztán egyszerre csak kibújt a köpenyéből.
- Terítse magára! És tegye a fejére ezt a kalapot. A magáét pedig dugja ide a köpenyem alá.
-De... én...
Erőszakkal burkolt be a köpenybe, és tette a fejemre a kalapot.
- Meg akarom menteni az életét. Ha leveti a köpenyt, elveszett!
- És ön?
- Ha érdekli, van rajtam még egy köpeny.
Tényleg volt. Ugyanolyan fekete és ugyanolyan furcsa, fényes anyagból készült, mint amilyet rám erőltetett.
- Mi ez az ostobaság?
- Egyáltalán nem az. Láthatatlanná tévő köpeny. Mint a mesében.
-Tréfál?
-  Én soha nem tréfálok. Ezt jegyezze meg!
- Csak akkor megyek tovább...
- Figyeljen rám! Valóban láthatatlanná tévő köpeny. Elnyeli a radarhullámokat, elnyeli a fényt... akárcsak a kalap a fején.
Belemarkoltam a köpeny anyagába. Esküdni mertem volna
180
181
rá, hogy soha még hozzá hasonló anyagot nem érintett a kezem.
Valami megborzongatott. Hideg hullámok futottak rajtam végig, mint minden alkalommal, ha olyasmivel találom szemben magam, aminek csak nehezen tudom ésszerű magyarázatát adni.
- Mit akar tőlem?
- Meg akarom menteni az életét. A magáét is, és azét a fekete
izomcsomóét is.
- És... mit kér érte cserébe?
- Segítsen! Meg kell vizsgálnom egy halottat.
Olyan egyszerűen és magától értetődően mondta, mintha csak arra kért volna, hogy mivel éhes, lopjak számára valamelyik ba rakkból egy ropogósra sült cipót.
Egyszerűen és magától értetődően bólintottam én is.
Elvégre méltányolnom kellett a kérését.
24.
Míg azzal volt elfoglalva, hogy ismét kilessen a barakk sarka mögül, óvatosan kibiztosítottam a revolveremet. Bár semmit sem utálok jobban, mint kibiztosított stukkert őrizni a nadrágzsebemben, nem tehettem mást. Meg voltam ugyanis győződve róla, hogy fekete köpenyes, fekete kalapos kísérőm is a betegek közül való. Abból a stádiumból, amikor a víziók már úgy hozzátartoznak a léthez,
mint a levegő. Kísérőm megragadta a karom, és kirántott a barakk mögül.
- Gyorsan!
Lehajtott fejjel robogtunk át a téren. Alig száz lépés választotta el az épületeket egymástól, mégis lihegtem és fuldokoltam, amikor behúzott a tér túlsó oldalán emelkedő pavilon mögé. Mintha mázsás teher nyomta volna a vállam: tüdőm fújtatott, lábam reszketett. Remegő kézzel nyúltam a revolverem után, de mielőtt elérhettem volna, az elhagyott épület teteje felé mutatott.
- Ott van a kamera! Látja?
Bár a hold nem fukarkodott a fénnyel, ilyen távolságból még egy tetőn üldögélő elefántot is nehezen ismertem volna fel, nemhogy egy rejtett tv-kamerát.
-Hol?
- A kiszögellés mellett.
Sem a kiszögellést nem láttam, sem a kamerát.
- Azonkívül... üzemeltetnek egy készüléket, amely radarhullá-
182
mokat bocsát ki. Szüntelenül figyelemmel kísérik a barakkok közötti mozgást. A kalapokban van az érzékelő...
-  Maga... honnan tudja mindezeket?
-  Én mindent tudok.
- Akkor miért kéri a segítségemet?
- Néha... nehezen igazodom el az itteni dolgokban.
- Tényleg látja a kamerát?
- Most éppen az erdő felé fordult.
Úgy méregettem a szemem, hogy majd kiesett, mégsem láttam semmit. Ha nem hazudott, és nem akart a hazugságával imponálni, olyan lehetett a látása, mint a sasé.
- Hol szerezte a köpenyeket?
Rátette a kezét a kezemre, és kérlelőn a fülembe suttogott.
- Szükségem van egy halottra.
A hold észrevétlenül feljebb csúszott az égen. A fák levelei lágyan mocorogtak a gyenge, éjszakai szellőben, s valahol az ágak magasában felsírt egy kölyökmajom.
Megvártam, amíg a hold kibukkan a legközelebbi facstícs mögül, s amikor úgy fénylett, hogy szinte nappali világosságba borult tőle a világ, lehajoltam, mintha a eipőm zsinórját akarnám megkötni. Megragadtam a zsinór végét, közben azonban lassan elfordítottam a fejem, s megkíséreltem az arcába nézni.
Aztán felemelkedtem, sóhajtottam, és elhatároztam, még ezen az éjszakán megpróbálok kapcsolatba lépni Fehér Felhővel, a nága varázslóval.
Keleten töltött hosszú éveim ugyanis megtanítottak rá, hogy varázslat ellen nem a rendőrséghez, mégcsak nem is egy 38-as Smith and Wessonhoz, hanem egy másik varázslathoz kell fordulni.
Mert abban, hogy varázslattal állok szemben, nem kételkedhettem.
Az ismeretlen, fekete köpenyes, fekete kalapos, suttogó lénynek, akinek az arcán végig kellett volna, hogy fusson a hold fénye, nem volt arca.
Esküdni mertem volna rá, hogy az a két égő, vörös pont, amely ott világított a kalapja alatt, nem emberi arcból mered az előttünk húzódó terecske felé.
A fekete kalap alatt nem volt fej, csak két, világító, vörös szem.
A Sátán két szeme.
183
25.
Felemelkedtem, mintha mi sem történt volna, és igyekeztem bátorságot lehelni a lelkembe. A fekete köpenyes ismét felém fordította láthatatlan arcát.
- Ma meghalt valaki.
Nem válaszoltam: a hangját hallgattam. Mintha egyszerre szélt volna két hang: egy férfié és egy nőé.
- Mit akar a halottól? - kérdeztem rekedten.
- Dolgom van vele.                                                             ,
- Akkor csak rajta! Miért kellek én magának ahhoz, ha el akar szórakozni egy hullával?
- Jöjjön! Vigyázzon, ott a barakk tetején egy másik kamera! Tartsa árnyékban az arcát!
Ő aztán árnyékban tartotta, nem is vitás. Ettől a pillanattól kezdve nemhogy parázsló szemét nem láttam többé, hanem mintha egy üres köpeny és egy hozzá erősített fekete posztókalap vitorlázott volna mellettem a levegőben.
Bár az elmúlt évek során többször is megfordultam éjszaka te-j metőkben, nem akaródzott AIDS-ben elhunyt emberek tetemeivel1 közelebbi ismeretséget kötni. Még akkor sem, ha az ördög kér fel rá.
Amikor egy erőteljes mozdulatával értésemre adta, hogy a kö-J vetkező pillanatban bevágunk a fák közé, megmakacsoltam ma-i gam.
- Temetőbe nem megyek - mondtam.
- Itt nincs semmiféle temető. -Tessék?
- Semmiféle temető - zenélte a kétszólamú kórus. - Itt nincs temető.
- Hogyhogy nincs?
- Csak egy ház van, a hullaház. Ott van a halott.
- Mire kellek én magának?
- Egyszerre nem tudok tízfelé figyelni. El kell végeznem bizonyos kísérletet.
- Úgy érti, hogy... fel akarja éleszteni?                         •
- Dehogy akarom. Gyerünk! Fecsegni ráérünk később! Kénytelen-kelletlen bevettem magam a dzsungelbe.
Olyan magabiztosan haladt előttem, mintha világéletében őserdőben lakott volna. Biztos ösztönnel lépte át az orvul elénk kerülő gyökereket, lelógó indákat, keresztbe fekvő bambusznádakat.
Kénytelen voltam arra gyanakodni, hogy az alvilág flórája nem sokban különbözhet a földiétől.
Meg sem kíséreltem, hogy megértsem, mi történik körülöttem. Egyelőre úsztam az árral, és abban reménykedtem, hogy annál rosszabb már nemigen történhet velem, mint ami eddig történt.
Égő szemű kísérőm hirtelen megtorpant.
-Ott! Látja?
Természetesen nem láttam semmit.
-Hol?
Két vastag törzsű fa emelkedett az orrunk előtt: darabonként legalább háromméteres átmérővel.
- A fák mögött. Ja, persze, ön nem láthatja! Gyerünk, kerüljük meg a fákat...
Sokért nem adtam volna, ha a ház nincs ott. De ott volt. Ugyanolyan barakk, mint amilyeneket elhagytunk, csak valamivel keskenyebb és rövidebb. Piros zsindelyféle fedte a tetejét; messziről nézve holdfényben szunnyadó, békés, alpesi vendégfogadóra emlékeztetett.
Földöntúli kísérőm óvatosan kidugta a fejét egy fa mögül, s szemügyre vette a csendben pihenő környéket. Fekete kalapja megbillent a fején, de még idejében odakapott, és a helyére csúsztatta.
- Várjon!
Lebegő köpenye alól előhúzott egy kerek, órához hasonlító szerkezetet, és a markomba nyomta.
- Figyelje a mozgásomat!
Kiugrott a fa mögül, és a ház felé futott. Kénytelen vagyok futásnak nevezni a mozgását, pedig nem volt az. Inkább szállt, lebegett a fák között, mint éjszakai ködfoltok a skót mezők felett.
Önkéntelenül is a kezemben fekvő, lapos tárgyra pillantottam. Mintha csak a pillantásomtól lépett volna működésbe; megremegett, s vakító zöld fényt vágott a szemembe. Bár eszem ágában sem volt elhajítani, néhány másodperc erejéig megkísértett a gondolat, hogy talán bomba. Hátha azok, akik a többieket megölték, így akarnak eltenni láb alól.
Láthatatlanná vált kísérőm messziről érkező kórushangja azonban megszabadított a félelmemtől.
- Ne féljen, nincs benne semmi természetfeletti! Figyelje a mozgásomat!
Kimeredt szemekkel bámultam az aprócska képernyőre. Egyelőre nem láttam semmit a földöntúli zöldön kívül. Aztán egyszerre csak megjelent a mező szélén egy piros pontocska, ugrándozva és
184
185
szökellve, mintha gondtalan kisnyúl játszadozott volna az erdő fái alatt.
- A piros pont vagyok én. Nyomja be az oldalán lévő gombot! Igazán kíváncsi lettem volna rá, honnan jön a hangja, mert a vé-1
kony szerkezetbe aligha rejthettek hangszórót.
Engedelmesen benyomtam a készülék oldalán található egyetlen | bütyköt. A szerkezet ismét megremegett.
- Nagyon jó - hallottam kísérőm hangját. - Nem lát még egy J fénypontot valahol?
Bármennyire is figyeltem, nem láttam. Egyedül voltunk a kör-1 nyéken. Leszámítva a barakkban heverő halottat.
26.
Mikor a barakkhoz értem, már kiemelte a házacska ablakát. Nemcsak az ablakszárnyak és a tok hevertek a holdfényre hajítva, hanem egy csuklóvastagságú, vasdarabokból forrasztott vasrács is. Legnagyobb megdöbbenésemre nem úgy szakította vagy robban-1 totta ki a helyéről, hanem egyszerűen kiemelte. Még a vakolat isi alig-alig potyogott le a párkányra.                                             I
Odaléptem az ablakhoz, végighúztam az ujjam a falon, aztánj elismerően elfüttyentettem magam.
- Maga aztán érti a dolgát!
.Megvonta a vállát, és fitymálva a vasrácsba rúgott.
- Nem nagy dolog. Közülünk bárki megcsinálja. -Ki az a közülünk?
- Jöjjön utánam!                                                                 , Szép, lágy repüléssel besuhant az ablakon. Én, mivel nem voltam?
ördög, sőt nagyon is földi ember, sokkal nagyobb zajjal csináltam;? ugyanezt.
- Vigyázzon, ember! Nem lát a sötétben?
- Képzelje! De van Londonban egy macskám, az lát!
- Vigyázzon!                                                                      , Éles, vékony fénysugár vágott az éjszakába. Előbb a fehérre me-j
szelt falakon kúszott végig, majd megállapodott a szoba közepére] állított bádogasztalon.
S a halotton az asztal tetején.
Bárhogyan is szimatoltam, nem éreztem a levegőben fertőtlenítői szagát. De bomló, emberi testét sem. A halott ugyanakkor minden; kétséget kizáróan ott feküdt az asztal közepén. Hosszú, szőke hajai
186
lecsüngött a bádoglapról; nyitott szeme üveges mozdulatlansággal meredt a levegőbe.
-Fél?
- Ne feledje, én még élek.
Kinyújtotta a karját, megfogta a halott férfi csuklóját, és föléje hajolt.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy megpillantottam a szőke férfi holttestét, tudtam, hogy mit akar tőle.
Az ő helyében pontosan ugyanazt akartam volna én is.
27.
A legbölcsebb, amit tehettem, az volt, hogy bevettem magam az ablakpárkány alá, és csendben figyeltem, mit csinál.
Először is felemelte a hulla karját, majd hagyta leesni. Aztán felém fordult, mint egy professzor a mögötte tolongó hallgatók és asszisztensek seregéhez.
- Maga szerint ez mit mutat?                                  •
- Még nem állt be a hullamerevség.
- Hány órája, hogy meghalt?
- Majd egy napja.
- Éppen ez a probléma. És hullafoltok sincsenek rajta. -Akkor él.
A szőke férfi feje fölé hajolt, és bevilágított a szemébe. Megcsóválta a fejét, aztán a köpenye alá nyúlt, s egy karórához hasonlító valamit erősített a „halott" csuklójához. Bámulta néhány percig, majd visszacsúsztatta a köpenye alá.
- Pulzusa nincs.
- Tehát halott.
- Bizonyos értelemben igen.
Összenéztünk volna, ha tudtunk volna. Meglehetősen nehéz ugyanis összenézni azzal, akinek nincs valódi szeme.
Arra riadtam baljós gondolataimból, hogy megrebben a kezemben a műszer. Amikor aztán rápillantottam, egyszerre úgy éreztem, hogy égnek áll minden szál hajam. A műszer szélén piros pontok sokasága kelt életre, hogy ugrándozva meginduljon a kijelző közepe felé.
Kénytelen voltam megosztani a figyelmemet közte és a műszer között. Egyik szememmel azt néztem, ahogy injekciós tűt húz elő a köpenye alól, az ablakon beszűrődő holdfény felé tartja, majd mély sóhaj kíséretében bedöfi a halott karjába. Elégtétellel töltött el a
187
felfedezés, hogy a Sátán is sóhajtozik, ha nemszeretem munka előtt áll, de nem sokat töprenghettem a földöntúli hatalmak emberi megnyilvánulásain, mert a piros pontok tovább szaporodtak. És feltartóztathatatlanul áramlottak a kijelző közepe felé.
Megvártam, amíg beleengedi a „halott" vérét egy kémcsőbe, és bedugja köpenye zsebébe. Akkor azonban, amikor ölébe vette a hulla szőke fejét, és óvatosan tapogatni kezdte, diszkréten mégköszörültem a torkom.
A széles karimájú, fekete kalap rejtett arca felém fordult.
" Történt valami?
- Attól függ. Egyelőre csak annyi, hogy sok-sok apró, piros pont közeledik felénk.
- Akkor baj van - dalolt a hangja. - Méghozzá nagy baj. Menekülnünk kell!
- Ez az - mondtam, és zsebre vágtam a műszert. - Meneküljünk!
28.
Villámsebesen betakarta a „halottat", s derékig kihajolt az ablakon. Amíg ő a dzsungelt figyelte, én a szobaberendezést vettem¦! szemügyre. Lakályosnak egyáltalán nem volt mondható: nemigen szerettem volna idekerülni.
A Sátán hátrafordult, és türelmetlenül rám mordult:
- Gyerünk! Tűnjünk el innen!
Kilebbent az ablakon, mint egy rémálom különösen rémes rész- j léte.                                                                                        !
Én is kimásztam, s amikor be akart ugrani a közeli bokrok közé, elkaptam a köpenye szélét.
- Hé! És az ablak? -Erre most nincs idő!
„Mindig kell időt szakítani arra, hogy eltüntessük a nyomain- j kat!" - akartam közölni vele az örök igazságot, de kirántotta a kö- j penyét a markomból, és beleveszett a sötétségbe.
Mit tehettem volna mást, magam láttam munkához. Vissza-! nyomtam a tokot a helyére, mellé az ablakszárnyakat, a vasrácsot ] pedig nekitámasztottam a falnak. Hacsak egy alvilági lény neki nem dől, vagy a feltámadó szél l&nem fújja, jó darabig még ott marad a • helyén.                                                                                    ¦
Éppen abban a pillanatban buktam be a legközelebbi bokor alá, amikor a műszer harsány csipogásba kezdett a zsebemben.
Első dühömben a kalappal együtt a bokrok közé akartam hajíta-
ni, aztán mégiscsak meggondoltam magam. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ajándékot kaptak az ördögtől!
A piros pontok közben kibukkantak a barakk mögül. Kettős sorokban vonultak, mint régi képeken a zsolozsmázó szerzetesek. Az ő alakjukat is fekete kámzsa takarta, akárcsak az enyémet vagy kámforrá vált kísérőmét. Csakhogy az ő fejüket széles karimájú, fekete kalap helyett csuklya fedte; kezüket ruhájuk ujjába dugták, s úgy vonultak hangos dünnyögéssel a barakk felé, mintha egy klasz-szikus festő inkvizíciós tárgyú festményéről léptek volna le.
Óvatosan kidugtam a fejem a bokor mögül, hogy minél jobban szemügyre vehessem őket. Furcsa, aprózó léptekkel igyekeztek a ház félé; csak a válluk mozgásán látszott, hogy érinti a talajt a lábuk.
Mivel nem láttam a menet végét, visszasüllyedtem a sötétségbe. Átkozottul kínos lett volna, ha felfedeznek. Bár nem hittem abban, hogy a halottak képesek az élőket lehurcolni magukkal a föld alatti világba, Keleten töltött éveim alatt volt időm megtanulni, hogyha földöntúli erők bukkannak fel a kertek alján, nem árt óvatosan meglapulni az árnyékban.
Csak a bokor közértén ülve tudatosult bennem, hogy a halk morgás, amely a húsz-huszonöt tagú csapatból árad, énekszó. Ott hullámzott, keringett, forgott, gurgulázott körülöttük, s mire feleszméltem volna, már az engem rejtő bokrot is körbefonta. Mint pókhálóba keveredett rovar, ültem a zsolozsmaháló közepén.
A monoton dünnyögés úgy vonzott, mint a mágnespatkó a vasreszeléket. Bár nem értettem a szövegét, komor dallama arra biztatott, hogy fedjem fel magam. Süllyesszem a kezem köpenyem ujjába, hajítsam el a kalapot, álljak közéjük - egyszóval adjam fel az egyéniségemet. Olvadjak fel egy láthatatlan, megmagyarázhatatlan, csak érzékelhető zsongásban, amely talán maga a nirvána vagy a mennyország.
Nem tudom, mi történt volna, ha fel nem bukkan egy fekete kalapos az orrom előtt. Ő is köpenyt viselt, fekete csizmát, a többiektől eltérően azonban neki volt arca. Ahogy megtorpant a bokrom előtt, levette a kalapját, és megtörölgette izzadó homlokát. Fekete, sasorrú, fekete szemű férfi volt, negyvenes évei vége felé. Elégedetten a holdra nézett, a barakkra, s futólag még a bokromon is végigpillantott. Akkorára húztam össze magam, amekkorára csak tudtam, s becsuktam a szemem, nehogy eláruljon a csillogása. Amikor a távolodó léptekből bátorságot véve ismét kinyitottam, a fekete kalapos már az épület mellett állt, közvetlenül az ablakkal szemben.
A köpenyes-kámzsás-zsolozsmázó férfiak elhallgattak. Mozdulatlanná dermedtek, mint a zsákmányára leső kígyó.
188
189
A férfi megkerülte az épületet. Úgy látszott, nem veszi észre,! hogy történt valami az ablakkal. Megállt a barakk ajtaja előtt, kul-l csőt kotort elő a zsebéből, s a következő pillanatban eltűnt az épületi belsejében. A kámzsások, kihasználva a kedvező lehetőséget, foly-j tatták a zsolozsmázást.
Mit nem adtam volna, ha Sátánkísérőm itt van a közelemben,! bölcs tanácsaival eligazít - hiszen mégiscsak jobban tájékozott al-l világi ügyekben, mint én. Semmi jel sem mutatott azonban arra,| hogy megpróbálná megosztani velem a veszélyt.
Ajtó csattant; a fekete kalapos férfi visszatért. Odahajolt az elsc két sorhoz, és láthatóan mondott nekik valamit. A kámzsák meg-| biccentek, mintha bólintottak volna. A négy fickó eltűnt az ajtc nyílásban. A többiek zavartalanul folytatták a zsolozsmázást.
A Sátán műszere hirtelen pittyegni kezdett a zsebemben. Rémületemben nagyot csaptam rá, mire sértődötten elhallgatott.
A négy kámzsás kilépett az ajtón, vállukon hozva a halott leterí-j tett testét.
A fekete kalapos becsukta az ajtót. Jól pállottam, amint a kuk háromszor is megnyikordul a zárban. A halottvivők megfordultak^ s visszaálltak eredeti helyükre, a zsolozsmázó kígyó elejére.
A fekete kalapos végigpillantott rajtuk, aztán elégedetten fel-j emelte a kezét.
A csontvázak csapata elindult. A halott biztosan feküdt a válluj kon: fehér takarója a megadás zászlajaként lebegett a holdfénybenJ
Amikor a műszer ismét csipogni kezdett a zsebemben, megj könnyebbült sóhaj kíséretében előhúztam. A piros, apró bolhák már nem ugrándoztak; méltóságteljes lassúsággal kúsztak a kijete' széle felé. Néhány pillanat, s már csak egyetlen vörös pontocska vi-j lágított, nem is messze tőlem.
A parázsló szemű Sátán.
földlakók egészségi állapotával. Legfeljebb azokéval, akik eladták neki a leiküket.
- Látta őket?
Igazán kíváncsi lettem volna rá, mivel töltötte az idejét, ha nem azzal, hogy a kámzsásokat figyelte.
- Láttam.
- Milyenek voltak? Beszéljen!
Sajnos, van egy rossz tulajdonságom. Nem szeretem, ha sürgetnek. Felemeltem a fejem, és a felettünk úszó holdra néztem.
- Szép időnk van - mondtam nagyot nyújtózva. - Későre jár. Aludni kéne!
Kinyújtotta a karját, és a karomba vájta a körmét.
- Maga megbolondult! - sziszegte. - Velem mer ellenkezni?
- Nem tudom, említettem-e, hogy pokolian megszomjaztam. Ha nem kaphatok egy nyelet whiskyt, képtelen vagyok visszaemlékezni még a legegyszerűbb dolgokra is!
- Ez egyszerűen zsarolás!
- Ugyan már! Csak beszélgetünk.
Egészen közel hajolt hozzám, égő szemét a szemembe mé-lyesztve.
- Tudja, hogy bármelyik pillanatban megölhetném? Sajnos tudtam.
- Magának segítségre van szüksége.
- De nem mindenáron!
- Egy kis whisky olyan nagy ár?
Legnagyobb meglepetésemre felnevetett. Lágy, halk nevetéssel. Mintha valamilyen furcsa hangszer nevetett volna a torkában.
- Nem. Nem olyan nagy ár. Induljon előre! Úgyis beszélni akartam magával.
Szó nélkül elindultunk az ösvényen visszafelé.
29.
Megtörölgettem a homlokom, és úgy döntöttem, hogy vissza| megyek a táborba.
Éppen indultam volna, amikor sötét árnyék magasodott fel a ke zelemben. Nem sokáig kellett találgatnom, hogy rájöjjek, kicsoc
- Épségben van?
Olyan aggódó hangon kérdezte, hogy csodálkozva pillantottari rá. Világéletemben úgy tudtam, hogy az Ördög nemigen törődik '<
30.
r A barakkok és a tér még mindig ragyogó holdfényben úsztak. Úgy látszik, a varázsköpeny jól funkcionált, mert semmi jelét nem láttam, hogy bárkinek is feltűnt volna a mozgásunk.
Ajtó csattant, zár csikordult, majd kinyílott előttem az egyik, a miénktől nem is olyan nagy távolságban fekvő barakk kapuja.
Beléptem a sötét folyosóra. Vártam, hogy világosság gyűljék, de nem gyulladt. Valahol ismét ajtó csapódott, halkan, gyanús gyorsasággal.
190
191
Előhúztam a stukkeremet, és előretartottam. Hátamat a falnak vetve megpróbáltam kitapogatni az ajtót. Kezdtem arra gondolni, hogy a Sátán csapdába csalt.
Egyszerre aztán, éppen akkor, amikor négykézlábra ereszkedve megpróbáltam a kijárat felé tapogatózni, fény gyulladt a fejem felett. Felfelé fordítottam az arcom: vesztemre. Forró faggyúcsepp hullt a homlokomra. Hangos sziszegéssel odakaptam, de izmos ujjak fonták át a csuklóm.
- Jöjjön!
Néhány pillanattal később puritánul berendezett szobában találtam magam. Egyetlen, durván faragott faagy állt csak a sarokban, de mégiscsak ágy. Ráadásul jó széles. Irigykedve gondoltam rá, hogy íme, a vezetők az alvilágban is kivételes juttatásokat élveznek.
Idebent természetesen sötét volt, csak egy egészen vékony, csavart testű karácsonyfagyertya világított titokzatos ismerősöm kezében. Lehajolt, morgott, majd beállította a gyertyát a sarokba.
Megpróbáltam rájönni, jól sejtettem-e, hogy nincs senki a köpeny és a kalap alatt, csak a két, időről időre felparázsló, fénylő szem. A fekete köpeny megállt velem szemben, mintha azt latolgatná, mennyit mutasson meg magából.
- Kérem, ha valami szokatlant látna, ne csodálkozzék.
- Én már semmin sem csodálkozom.
A fekete köpeny lehullott a földre. Alatta azonban nem a nagy semmi volt, hanem néhány női fehérnemű. A fehérneműben pedig egy különös, tavaszi virághoz hasonló illatot árasztó formás női test.
Megpróbáltam, de nem tudtam betartani a szavam. Mert igenis csodálkoztam. Méghozzá nem is akárhogyan. Még a számat is eltá-tottam a csodálkozástól.
Hát még amikor a kalap is lehullott a fejéről! Mintha még a gyertya is meglepődött volna; kétszeresére növekedett a lángja, s vadul lobogni kezdett, pedig állt idebent a levegő.
Csak a két, égő szem zavart az arcában. Rám villantotta őket, aztán elmosolyodott.
A két parázsszem kihullott elém a földre.
31.
Mire magamhoz tértem, már világos színű, selymesen sima köpeny fedte a testét. Sejtelmem sem volt róla, honnan termett rá, hiszen nem hallottam nyikorogni a faliszekrény ajtaját.
Láthatóan tetszett neki az ámulatom. Mintha győztes, diadalittas mosoly játszott volna szája szegletében.
- Maga... kicsoda?
- Miért? Eddig kinek hitt?
- Meg fog lepődni; azt hittem... a Sátán.
Árnyék futott át az arcán. Talán nem kellett volna a poklok urát emlegetnem.
- Maga milyennek képzeli a Sátánt?
- Nem is tudom. Szarvval, patával, lófarokkal...
- És az Istent? Nagy szakálla öregúrként, márványtáblával a kezében?
Mosolygott, majd hátat fordított. Amikor visszafordult, rémülten felkiáltottam.
- Szeplősorrú Edna. Azaz... Astaroth!
Szeplősorrú Edna kissé naiv, révült arca mosolygott rám; fitos orrán táncolni látszottak a szeplők a gyertya fényében.
Mielőtt még magamhoz térhettem volna, ismét elfordult. Amikor visszaperdült, soha nem látott lány állt előttem. Hosszúkás, görögös orr, kék, tágra nyitott szem, éles, figyelő tekintet.
- Melyiket óhajtja?
- Ez az utóbbi megfelel - mondtam nagyvonalúan. - Nincs szüksége a szemeire?
Mosolygott, lehajolt értük, és a tenyerére tette.
- Tudja, mi ez?
- Természetesen - mondtam. - Infravörös távcső. Ezért látott olyan jól a sötétben.
- Bravó, Mr. Lawrence!
- Csodálatos a technikai felszereltsége. Már a köpenye is lenyűgözött.
- Kénytelen voltam felölteni.
- Engedje meg, hogy megkérdezzem: kicsoda maga?
- Mintha már kérdezte volna.
- Most még egyszer megkérdezem. Nem fenyegetésképpen mondom, de utoljára.
- Nem inna előbb egy whiskyt?
- Lehet róla szó.
A szekrénykéhez lépett, s kinyújtotta a karját. Esküdni mertem volna rá, hogy a benne rejtőzködő üveg, anélkül hogy hozzáért volna, belerepült a tenyerébe.
- Pohárral, sajnos, nem szolgálhatok.
- Annyi baj legyen.
Nem sokat törődtem a ceremóniával és az ilyenkor szokásos eti-
192
193
kettel. Elkaptam tőle az üveget, és a számhoz emeltem. Éreztem, hogy minden korttyal növekszik az elszántságom; mintha rég halott, whiskyszerető, kockás szoknyás, dudakedvelő skót lovagok ereje és vakmerősége költözött volna belém.
Lehet, hogy az izgalmak következtében némiképpen megkopott férfiasságom is kezdett visszatérni, mert azon kaptam, hogy kedvtelve legelteti rajtam a szemét.
Itt volt az ideje, hogy az első, felületes ismerkedés után feltérképezzem. Kívül és belül egyaránt.
Ami a külső térképezést illeti, nem volt vele sok problémám. Szép volt, kívánatos, s az alakján sem találtam semmi kivetnivalót. Persze csak azon, amit azonosítani tudtam. Nem láthattam fél lábszárig érő, könnyű bőrből készült csizmája alá - lehetséges, hogy lólábat és lópatát rejtegetett?
- Még mindig kíváncsi, kicsoda vagyok?
- Soha nem voltam kíváncsibb.           .
- Boldogabb lenne, ha mondanék egy nevet?
- Akkor lennék a legboldogabb, ha a saját nevét mondaná! Halkan, csengő hangon felnevetett. Mintha apró csengettyűk
csilingeltek volna a torkában.
- Ó, a név! Mindig az a név! Mi a név egyáltalán, Lawrence? Egy betűkből kialakított kód, amely csak arra szolgál, hogy valakit megkülönböztessünk vele a többi, hasonlóan kódolt tömegárutól.
- Pontosan - mondtam. - Eszerint hajlandó elárulni a kódját? Sóhajtott, és abbahagyta a nevetést.
- Mondj uk, hogy Edna Perry vagyok. Tudja, ki volt Edna Perry? 1842 decemberében Pennsylvania állam, Pittstown nevű városkájában boszorkányság vádjával elítélték. Nem hallott még róla?
- Nem ismerem eléggé az Egyesült Államok történetét.
- Akkoriban nagy port vert fel az ügy. Még a washingtoni fejesek is beavatkoztak.
- Hm! És azonkívül, hogy boszorkány volt, mit követett el Edna Perry?
- Megölte a férjét. Megfojtotta. Csakhogy a bíróság soha nem jött rá, hogyan, és senki nem jött rá. Csak én tudom... csak én...
A levegőbe meredt merev, mozdulatlan tekintettel.
Kihasználtam az alkalmat, és jót húztam az üvegből. .   - Mert... mert - folytatta akadozva - Francis Perry ivott. Megállás nélkül whiskyt vedelt.
Megállt az üveg a kezemben. Óvatosan letettem a székem mellé a földre.
- Hát ez igen érdekes.
- Nem hiszi?
- Miért ne hinném?
- Kíváncsi rá, hogy ölte meg Edna Perry az urát? Szó szerint megfojtotta a szerelmével. Tudja, hogy megy az ilyesmi?
- Szégyenszemre nem.
Ismét a levegőbe meredt. Olyasfajta arckifejezéssel, mint aki egészen élesen és tisztán maga előtt látja a másfélszáz éve történteket.
- Francis Perry azon az estén is... részegen ment haza a kocsmából. És azon az estén is, mint minden ilyen estén, meg akarta kapni Ednát. Edna viszont úgy döntött, hogy vége. Délután ugyanis... találkozott valakivel.
Elkapta a szemét az ablakról, és engem vett szemügyre. Mintha bizony én lettem volna az a valaki, akivel Edna Perry összeakadt úgy másfélszáz évvel ezelőtt.
- Sejti, ki volt az a valaki? -Aseriff?
- Egy fekete férfi. Nem néger, csak fekete. Edna esküdni mert volna rá, hogy a longwayi mocsárból emelkedett ki: még a békalencse is ott zöldült a fején.
-És?
- Az a valaki... arra kérte Ednát, hogy adja neki a lelkét.
- Ezek szerint mégsem a seriff lehetett.
- Csak gúnyolódjék! Jól tudom, Mr. Lawrence, hogy úgysem a szívéből fakad. Kár megjátszania magát!
Behúztam a nyakam, és elhallgattam.
- Edna... ráállt az alkura. Ennek a részleteit nincs módomban ismertetni. Mindenesetre a férfi... aki... aki...
- A Sátán volt - segítettem ki.
- Igen - mondta megkönnyebbülve. - Ő volt. Nos, ő megtanította valamire. Hogy miképpen szabaduljon meg Francis Perrytől.
-Hm!
- Edna várta, hogy Francis hazajöjjön. Amikor aztán Francis követelni kezdte a jussát, Edna levetette a hálóingét, leült a tükör elé, és... fésülni kezdte a haját. Hosszú, szőke haja volt... egészen a háta közepéig ért. A hátán... volt egy vörös, körte formájú anyajegy. Ezt különösen szerette Francis Perry... persze még akkor, amikor... Edna is szerette Francist. Edna ott ült a tükör előtt, meztelenül, és arra várt, hogy Francis Perry megkívánja. Nagyon erősen akarta, és akkor Francis Perry végül is... berántotta az ágyba.
Behunyt szemmel mondta a szavakat, monoton egyhangúsággal,
194
195
mintha egy ezerszer elmondott vagy megélt történétet mesélt volna el.
- Akkor Edna... mindent úgy tett, mint régen. Ráborult a férjére... Leszorította a lábát, a kezét, s nem törődve az alkohol bűzével, száját Francis Pefry szájára hajtotta... Az orrát közben befogta két ujjával. És akkor... éppen akkor... amikor... Francis Perry megfulladt. Megállt a szíve.
Letöröltem a verejtéket a homlokomról. Olyan élethűen adta elő a jelenetet, ahogy csak egy tehetséges színésznő vagy egy szemtanú tudja előadni.
- Mi történt ezután?
- Senki nem gyanakodott bűntényre, csak Perry testvérei. Bár bizonyítékuk nem volt, hiszen az orvosszakértők semmi rendelleneset nem tudtak megállapítani. Francis Perrynek megszakadt a szíve a megerőltetéstől. Nyár volt, meleg, Perry pedig részeg. Mégis elérték, hogy Ednát bíróság elé állítsák.
- Kivégezték?
- Nem végezték ki, pedig azt akarták, és meg is tehették volna, mint ahogy másutt, más városokban meg is tették. Nem hallott a salemi boszorkányokról? Ednát fel akarták akasztani vagy elégetni, amikor arra tévedt egy ismeretlen férfi. Egy fekete szakállú fiatalember, akit még soha, senki nem látott a környéken. Ez a férfi értesült róla, hogy mit akarnak elkövetni a törvény nevében, s mivel ügyvéd volt, és voltak bizonyos kapcsolatai Washingtonban, elvállalta Edna védelmét. így aztán Ednát nem akasztották fel, csak... megvesszőzték, majd kiutasították Pittstownból.
- Azt akarja mondani, hogy Edna Perry eltűnt?
- Hosszú évtizedekre. Senki nem tudta megmondani, merre jár. És a fekete szakállú ügyvéd sem bukkant fel soha többé. Később kirobbant valami botrány az ügyvédi kamarában, bizonyos hamisított oklevelek kapcsán, s a legfőbb bíró vizsgálatot rendelt el az ügyben. Francis Perry családja akkor tudta meg, hogy a férfi, aki Edna Perryt védte, nem volt ügyvéd. Senki nem tudta, ki volt. Mindenesetre a papírok, amelyekkel végzettségét igazolta, hamisaknak bizonyultak.
- Edna soha többé nem bukkant fel Pittstownban? Enyhe mosoly futott végig az arcán.
- De. Felbukkant.
- Mikor?
- Pontosan három évtizeddel később. De nem ismerte föl senki.
- Gondolom, megöregedett. Harminc év alatt sokat változik az ember. Még ha nem iszik whiskyt, akkor is.
- Nem azért nem ismerték fel, mert... megöregedett, hanem... ellenkezőleg...
- Ellenkezőleg?
- Nem öregedett meg! Edna Perry semmit sem változott.
Megpróbáltam felemelni az üveget, de nem ment. Mintha mázsás súly húzta volna lefelé, vagy mintha odacementezték volna a padlóhoz. Úgy erőlködtem, hogy kiverte a víz a homlokom, de még így sem sikerült elszakítani a padlótól.
- Edna csak azért ment vissza, hogy síremléket készíttessen magának. Magas, márványból faragott síremléket. És tudja, mit állíttatott a tetejére?
- Aligha kisangyalt.
- Fekete kakast. Fekete, márványból faragott kakast.
- A városiak? Örültek neki?
- El kellett tűrniük. Márcsak azért is, mert az ismeretlenül ismerős fiatal nő egy nagy összegű alapítványt tett a város szegény gyerekei részére. Ha bárki ledöntötte volna a kakast, megölték volna érte.
- Gondolom, még most is ott áll a síremlék, a pittstowni temetőben.
- Ott áll, és ott is fog állni mindörökké. Azt mesélik az éjszakai vándorok, akiknek kései útja a temető mellett vezet, hogy árnyak lengik körül a síremléket. A város lakosai félnek arra járni... Azt is mondják, hogy időről időre felbukkan egy fiatal nő a környéken, aki, ha megkérdezik, Edna Perrynek mondja magát, és virágot tesz a sírra.
- Kicsoda maga, Edna? Eltűnődött, aztán megvonta a vállát.
- Az ördög négy antiapostolt küldött a világra. Ők a világrend őrei. Ő maga választotta ki őket. Egyikük Edna Perry. Kizárólagos feladata az Ő érdekeinek a védelme. Ha valahol meghallja, hogy visszaélnek az (5nevével, hogy megpróbálják lejáratni, hogy félelmet keltsenek az emberekben, odamegy, és visszaállítja a rendet.
Megpróbáltam koncentrálni. Egyelőre elég nehezen ment.
- Önt ezek szerint nem a minnesotai központ küldte? Gúnyosan biggyesztette le a száját.
-Engem Őküldött.
Ügy gondoltam, elég volt a játszadozásból.
- Kedves Mrs. Perry vagy Edna, vagy bárhogy is hívják... megenged egy kérdést... Vele kapcsolatban?
- Ha megtehetem, válaszolok rá.
- Azt állítja, hogy az Ő hatalma... óriási, és amint látom, az öné
196
197
sem kicsi. Akkor miért folyamodnak ilyen pitiáner módszerekhez? I Infravörös figyelővel, radarral vacakolni? Azt mondják, maga azl Isten is megrettent tőle, ezért is taszította le a mennyből. Ha valahol] visszaélnek a nevével, megsértik, kárt okoznak neki, miért nem in-l tézi el maga? Ujjának egyetlen intésével megtehetné. Miért kellj ilyen nagyon is földi módszerekkel operálnia?. Biccentett, és barátságosan rám mosolygott.
- A szokványos kérdések, Mr. Lawrence. Miért nem mentettel meg az Isten a fiát a kereszthaláltól, pedig ő is megtehette volna! f Csak azért, hogy beteljesedjék az írás? Aligha. Azt hiszem, inkább] azért, mert a történelem menetébe nem szabad erőszakos módon 1 beavatkozni: még nekik sem! Ennyiben, de csakis ennyiben az ől hatalmuk is korlátozott. Csak közvetve tudják befolyásolni a fo-i lyamatokat. A kozmosz rendje még náluk is hatalmasabb. Érti már," Mr. Lawrence?                                                                       1
Hogyne értettem volna. Csak még mindig nem tudtam, mit keres I itt a dzsungelben.                                                                    1
- Én a seprő vagyok - mondta utánozhatatlan öntudattal. - Ne-1 kem kell kisepernem a szemetet. Bár nem szívesen veszem a számra! a nevét, és tulajdonképpen tilos is, de mégis megteszem. Nos, ked-j ves Mr. Lawrence, ahogy Krisztus kiűzte a kufárokat az Isten házá-f ból, úgy űzöm ki én is az ő templomából, azaz ebből a világból\ mindazokat, akik megcsúfolják a nevét. A megcsúfolókat!
- Maga azért jött ide, hogy Ormondroyd körmére nézzen?
- Én azért jöttem, hogy mindenkinek a körmére nézzek, akij visszaél az Ő nevével. Jelen esetben valóban Ormondroydról van i szó.
- Ön azt állította, a minnesotai központ küldte, azzal a megbízással, hogy ön legyen Astaroth.
- Valóban ezt állítottam. Legalábbis Ormondroydnak feltétlenül.
- De nincs így?
- Nincs. Különben a minnesotai központot is ki kell sepernem. Azután, ahogy itt elintéztem a dolgom.               __                      |
- Akkor kinek a megbízottjaként érkezett ide? Úgy értem, hogy! a valóságban. Nem mesékre vagyok kíváncsi.                             1
Zöld sugár csapott ki a szeméből. Szinte éreztem, hogy égeti azj arcom.
- Én az Ő megbízásából érkeztem. Ezután hosszú ideig nem kérdeztem semmit.
32.
Ami ezután következett, arra csak nehezen tudok visszaemlékezni. Talán a whiskyben lehetett valami, talán a szeméből kicsapó zöld sugarak okozták: kezem-lábam elgyengült, mintha ólmos fáradtság ereszkedett volna rám. Attól féltem, hogy lecsúszom a székről, és végigzuhanok a földön: néhány pillanat múlva azonban rájöttem, hogy semmi ilyesmitől nem kell tártanom. Még ha akartam volna, sem tudtam volna megválni az ülőhelyemtől. Mintha hozzáragasztottak volna.
Igazán kedvem lett volna kipróbálni, milyen ellenállást tudnék kifejteni, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy hagyjam magam.
Amikor a szeméből kiáramló zöld sugarak első csóvái az agyamba hatoltak, tettem néhány tétova kísérletet az elhárításukra. Hadd higgye csak, hogy megpróbálok védekezni az akarata ellen! Ha nem tenném, gyanút fogna.
így történt, hogy néhány percig keményen küzdöttünk egymással. Ha megboldogult tanítómesterem, Galszang láma tanúja lett volna küzdelmünknek, minden bizonnyal elsírta volna magát bánatában, és felajánlotta volna, hogy visszafizeti az áldozatok árát, amit taníttatásom fejében az isteneknek vittem Khangpa kolostorába.
A zöld sugarak körülfonták az agyam, behatoltak rejtett szegleteibe is, és birtokukba vették. Amikor aztán tervemnek megfelelően egészen átengedtem nekik a terepet, már a hallhatatlan, diadalittas hangot is érzékeltem.
„Enyém vagy! Enyém vagy! Enyém vagy! - ismételgette erőszakos ujjongással. - Hatalmamban vagy! Azt teszek veled, amit akarok! Urad vagyok, és te engedelmeskedsz nekem!"
„Uram vagy, és én engedelmeskedem!" - hallottam saját hallhatatlan hangom, és vele együtt agysejtjeim bánatos, beletörődő sírását. A rabszolga sírását ura előtt.
Aztán valahonnan a távolból, ki tudja, hányadik dimenzióból, meghallottam Galszang láma dicsérő biztatását is.
- Bravó, Lubszang, jól csinálod!
Biccentettem, és megpróbáltam még valami kis látszatellenállást tanúsítani.
„Add fel, add fel, add fel! - hallottam türelmetlenül sürgető hangját. - Urad vagyok! Engedelmeskedj!"
„Engedelmeskedem" - mondtam alázatosan.
198
199
A zöld sugarak beborítottak, körülfontak, villogó ködöt varázsoltak elém.
Amikor a köd ellebbent előlem, már meztelen volt. Hosszú, fekete haja a bokáját verte, pedig esküdni mertem volna rá, hogy percekkel ezelőtt még szőke volt, és csak a háta közepéig ért. Azon már nem is csodálkoztam, hogy az arca is megváltozott. Alabást-romfehér, márványszoboréra emlékeztető arcot láttam a félresikló köd foszlányaitól övezve.
„Gyere!"
Ellenállhatatlan erővel az ágy felé húzott.
Őszintén szólva nem is nagyon akartam ellenállni a vonzásának -hacsak Galszang nem utasított volna rá. Ki tudja, hányadik dimenzióban tartózkodó tanítómesterem azonban hallgatott, mint a csuka.
A soha nem látott lány fölém hajolt, és hasam fölé tartotta a tenyerét. A kezeslábas úgy pattant le rólam, mintha láthatatlan inasok vetkőztettek volna le. Azon már meg sem lepődtem, hogy a cipőm is lehullott a lábamról.
Utolsó, ép pillanatomban még Galszang lámára gondoltam, aztán elengedtem magam, és vártam a bekövetkező boldogságot.
Nem hittem volna, hogy pillanatokon belül az életemért kell küzdenem.
33.
A lány rám borult; ajkával az ajkamra tapadt. Széles, húsos szája volt, erős keze, izmos lába. Indaként font körül, átkulcsolta a com- ; bom; leszorított a lepedőre. Karja a felsőtestemre kúszott; könyökével lenyomta a karom; két ujjával befogta az orrom. Csak akkor j érzékeltem, hogy baj van, amikor nem kaptam többé levegőt. Hiába tátogattam a számat, ajkai szorosan az ajkamra tapadtak.
Megpróbáltam feldobni magam a levegőbe, de mintha egy kamiont próbáltam volna legördíteni magamról. Rémülten villant át oxigénhiányban szenvedő agyamon, hogy Edna Perry ugyanígy i ölte meg a férj ét... Jóságos ég, ha ez a némber azt hiszi, hogy Francis J Perry vagyok...!
Dobáltam magam, hánykolódtam - nem sok sikerrel. Amikor ] aztán már csak csillagok ugrándoztak a szemem előtt, s a levegő úgy j elfogyott belőlem, mintha még a sejtjeimből is kipumpálták volna, \ egyszerre csak megkönnyebbülve éreztem, hogy elereszti az orrom, j
Lábának szorítása is enyhült; még mindig hozzám tapadt, de már közel sem olyan agresszivitással, mint korábban.
A zöld sugarak, amelyek az utóbbi percekben, ki tudja, hova tűntek, ismét ott ragyogtak körülöttünk.
Mindketten felolvadtunk a földöntúli ragyogásban.
34.
Arra ébredtem, hogy szelíden, de kitartóan rázza a karom.
- Ébren vagy?
- Most már igen.
- Feltétlenül beszélnünk kell egymással! A szoba vakító fényben fürdött.
- Hány óra van?
- Reggel. Talán tíz.
- Hol a reggelim?
¦- Kérlek... beszélnem kell veled.
Szokatlan, könyörgő hűvösség áradt a hangjából. Éreztem, hogy nagyon is komolyan mondja, amit mond.
Mivel magam is úgy éreztem, hogy a mai nap döntőnek ígérkezik, felhagytam a tréfálkozással.
- Beszéljünk.
- Ügy gondolom, közösek az érdekeink. Te haza szeretnél menni De Leonnal együtt, ha kiderítetted, mi folyik itt. Megtudhatnám, miért érdekel egyáltalán?
Fogas kérdés volt, meg kell hagyni. Ha választ akartam keresni rá, le kellett ásni a lelkem legmélyére.
- Van belőle valami hasznod? - segített.
- Ezt hogy érted?
- Pénz vagy ilyesmi. Ha erről van szó, hát én igazán szívesen...
- Nem erről van szó. Senki nem bízott meg semmivel, és pénzt sem ígért. De megpróbálok válaszolni a kérdésedre. Mielőtt idejöttem volna, fogalmam sem volt arról, mi folyik itt, a nága őserdők mélyén. Még az ördögimádók telepéről sem tudtam: a geológusokról még kevésbé. Aztán... amikor idekerültem, és belecsöppentem a dolgok közepébe... attól a perctől kezdve nem lehettem többé közömbös. Már csak azért sem, mert az életem is veszélyben forgott, és forog most is.
- Ha elmennél, megszűnne a veszély.
- Ez igaz. Csakhogy nem tudok elmenni.
- Éppen arra vagyok kíváncsi, hogy miért.
200
201
- Mert... egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy valaki vagy valakik ártatlan embereket öldököljenek. Akár geológus az áldozat, akár ördöghívő. És te?
- Nekem az a feladatom... hogy leleplezzem őket. Azokat, akik szégyent hoztak az Ő nevére.
- Nem lehetne ezt az Ő-t behelyettesíteni egy tulajdonnévvel?
- Dehogynem. A Sátán!
- Komolyan kérdezem, Edna.
- Komolyan válaszoltam, Leslie.
Ismét a szőke hajú, fitos, mosolygós Edna nézett velem farkasszemet.
- Rendben van - adtam meg magam -, nem óhajtod felfedni a megbízódat. Oké! Belemegyek a játékba. Mit akarsz tulajdonkép-1 pen?
- Mi a véleményed az olajról? Az indiai olajról?
Nyeltem egyet, és hallgattam. Bloomtól hallottam a világhírű! csittapuri olajmezőről, de arról is, hogy Csittapur jó messzire van j innét. Mindazonáltal megfogalmazódott már bennem is a kétely: hátha a csittapuri mező idáig ér. Hátha...                                   j
- Nágaföldön nincs olaj! - mondta, kimondatlan kérdésemre! válaszolva.                                                                              \
- Bocsánat - mentegetőztem -, megfeledkeztem róla, hogy ti, odalent jobban tudjátok, mi van a föld alatt, mint mi, idefent.      j
- Csittapur sajátos medence. Felbecsülhetetlen olajtartalékokkal rendelkezik; viszonylag kis területen. Az indiai kormány mégis iszonyú pénzeket és erőfeszítéseket öl Csittapurba.
- Igazán?
- Bár a technikai részleteket nem ismerem, az olaj felhozatala| nem egészen könnyű. Különleges technikát igényel.
- Te ezt honnan tudod? - kérdeztem gyanakodva.
Elpirult, és lehajtotta a fejét. Én pedig csodálkozva figyeltem. Mi] a fene, az ördög apostolai pirulni is tudnak?
- Megfordultam már Csittapurban.
- Te? Csittapurban? Mit csináltál ott?
- Mindenfélét.                                                                    .
- Értsem ezalatt azt, hogy megpróbáltál megismerkedni mind-| azzal, ami ott történik?
- Hát... nagyjából ez volt a dolgom!
Felálltam, az ablakhoz sétáltam, és felemeltem a mutatóujjam.|
- Álljunk csak meg egy pillanatra! Azt még csak hajlandó va-1 gyök bevenni, hogy a Sátán ideküldött közénk, szerencsétlen földil lények közé, hogy megbüntesd mindazokat,»akik visszaélnek a ne-J
vével, de azt már meg se próbáld bemagyarázni nekem, hogy az Ördög merő kíváncsiságból érdeklődik a csittapuri fúrások eredményei iránt. Talán csak nem fúrták át azok a balfácánok őfelsége nyári palotájának a tetejét?
Idegesen megrándult az arca, de ismét mosolyt erőltetett a képére.
- Szó sincs róla! Egyszerűen csak meg vagyunk győződve arról... az Ő nevének lejáratása valamilyen módon összefügg a csittapuri olajmezőkön történtekkel.
- Miért? Mi történik ott?
- Ez az, hogy semmi. Nem tudtam rájönni semmire. Dolgoznak és tovább kutatnak. Az azonban biztosnak látszik, hogy a csittapuri medencén kívül másutt nincs olaj. Ott viszont óriási mennyiségben. Állítólag a pakisztániak is érdeklődnek iránta.
Leesett az állam a meghökkenéstől.
- Pakisztániak? Hol van onnan a pakisztáni határ?!
- Bocsánat, nem Pakisztánt kellett volna mondanom, hanem Bangladesi. Csak volt Pakisztán.
Fel kellett tételeznem, hogy odalent nemigen ismerik a térképet. Vagy ha ismerik is, nem a föld felszínéről készülteket.
- Figyelj ide, Edna! Először is, itt van a csittapuri olajmező - s jobb híján mutattam a tenyeremen -, itt Nágaföld, ott pedig Banglades. Végül is nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Csak arra, hogy elkaptak néhány ügynököt, akik Bangladesből érkeztek.
- Na és? Minden valamirevaló olajmező környékén ott nyüzsögnek az idegen hatalmak ügynökei. Ne feledd, az olaj stratégiai cikk, mint nálatok odalent a kénkő, a szurok és a forró víz: mindenkit érdekel, kinek mennyi van belőle. Ez önmagában még nem jelent semmit.
- De el is lopták az olajmező dokumentációját!
- Mit érnek vele?
- Beszéltem valakivel Csittapurban, akinek az a véleménye, hogy... mondhatom?
- Persze.
- Nos, az a véleménye, hogy bárkik is legyenek a tettesek, kitörölhetik a dokumentációval a...
- Nekem is ez a véleményem.
- Ha ki is szivárognak a csittapuri medence olajtartalékairól szóló becsült számadatok, a kincs akkor is Indiáé. Legfeljebb stratégiai okokból célszerűbb lett volna titokban tartani őket.
- Eszerint elloptak valamit, ami fabatkát sem ér.
202
203
- Első látásra így van. Csakhogy... alighanem még sincs i
- Miért nincs?
- Mert nem az egész dokumentációt lopták el. Csak egy-l részletét. Leginkább a csittapuri medence felfedezésének köl menyei érdekelték őket. Az akkori eredmények. Érted?
- Nem - hazudtam.
- Akkor... amikor a csittapuri mezőt megtalálták, történt' mi. Biztos vagyok benne, hogy történt valami!
- Mire gondolsz?
- Valamit találtak. Valamit, amit eltitkoltak mindenki elól.J
- No de, kedves Edna...
- Érzem, hogy így történt!
Ez esetben nem volt miért vitatkoznom vele. Hinnem kelli megérzéseiben. •   - Ki fedezte fel Csittapurt?
- Chaffey. Egy bizonyos Róbert Chaffey. Ő készítette a kut terveket is. Ezek később az archívumba kerültek. Chaffey ne szont nyoma veszett...
Odabújt hozzám, és magához húzott.
- Nincs kedved eladni nekem a lelked, Leslie?
35.
Meglehetősen kába voltam az éjszakától, a nap is erősen a I membe sütött, így aztán nem vettem észre a fickót, aki egysz elém tartotta a favödrét. Nagyot koppantam rajta, mint a ker nek repülő rovar.
- Pardon - és már perdültem volna, hogy tovább igyekezzek a férfi elkapta a karom. Apró szemű, himlőhelyes fickó volt, < szén vékony, szinte gyermeki kezekkel.
- Hova igyekszel, testvérem?
- Dolgom van.
Mosolygott; mosolya egy tengeri kalóz győzelemittas vigyor emlékeztetett.
- Idd meg a reggeli üdvözletet, testvérem!
- A micsodát?
- A Sátán reggeli üdvözletét.
Letette a favödröt a földre, fakupát varázsolt elő a leple alól, teletöltötte a vödörből. Még gőzölgött a tej, látszott rajta, frissil: fejték.
-  Köszönöm - hárítottam el barátságos kínálását, az AIDS-re [|oMdolva. - Reggelire inkább kávét szoktam.
Itt ezt kell innod, testvérem!
Igyekeztem odébbállni, de szabad kezével elkapta a ruhámat, és i ' cn megmarkolta. Ha kitéptem volna magam a kezei közül, va-I    ii íűleg kezeslábasom egy darabja is nála maradt volna a kupával
I.VIltt.
Meg kell innod, testvérem! Kötelező! Nem szoktam éhgyomorra tejet inni. Meg kell innod, testvérem! Kötelező! - Úgy mormolta, mint | Idinaista szerzetesek az om manipadme humot.
Nem volt mit tennem, le kellett csapnom, ha meg akartam szagul ülni tőle. Felemeltem az öklöm, hogy a képébe másszak, de til-j lakozva felmordult valaki a közelemben.
-  Rosszul teszi, Mr. Lawrence! Ibrcas volt, az ördögtábornok.
Széles, fekete kalapban, tiszteletteljes vigyorral az arcán.
36.
Villámgyorsan leeresztettem az öklöm. A fickó, aki belém akarta Itiőltetni a tejet, lehajtott fejjel, mozdulatlanná dermedve még lé-f Icg/cni is alig mert a mérhetetlen tisztelettől.
-  Eridj!
A himlőhelyes felkapta a favödröt, a kupát, és sietve elkotródott. ' 1 iie felocsúdtam, már eltűnt a barakkok között, lorcas fekete arca sugárzott az örömtől.
-  Hogy aludt, Mr. Lawrence?
-  Köszönöm, jól.
-  Egyeseket zavar a földön alvás.
i )e Leönra gondoltam, és nyugtalanság szorította össze a szívem.
-  Nem tesz semmit. Gyerekkoromban cserkész voltam.
-  Rosszul teszi, hogy nem fogyaszt tejet reggelire. Egészséges.
-  AIDS ellen is?
Hlkomorult az ábrázata, és mélyet sóhajtott.
- Asmodeustól tudja?
-  Igen.
- Sajnos AIDS ellen nem jó. De más ellen igen.
-  Például?
("sípőre tette a kezét, és elmosolyodott.
- Ne gondoljon rosszra! Csupán erős nyugtató van benne.
204
205
- Nyugtató? Mi ellen?
-  A szexuális vágyak ellen, Mr. Lawrence.
- Ezt nem értem.
-  Pedig világos. Ormondroyd nem beszélt róla?
- Csak az AIDS-szel kapcsolatban említett bizonyos problémákat.
- A nágákról sem tett említést?
- Nem emlékszem.
- Nyilván nem biztos a dolgában. Én azonban biztos vagyok. Beszéltem... valakivel. Akit azóta megöltek.
- Valakivel Asmodeus seregéből? Az első telepesek közül?
- Igen.
Egyre inkább kezdett érdekelni a dolog. Hiszen még mindig vajmi keveset tudtam az első Asmodeus és seregének viselt dolgairól.
- Tudja, Alabamából jöttem ide. Ott csak egy koszos néger voltam, itt Forcas. Hát nem csináltam jó cserét?
Egészen tiszteletlenül és egészen cinikusan csobogott a hangja, ami nem illett az ördögök uralkodójához, de még egy közönséges ördöghívőhöz sem.
Ő maga is észrevehette, hogy visszás érzést ébresztettek bennem a szavai, mert igyekezett gyorsan másra fordítani a szót.
- Tudja, hogy a nágák gyűlölnek bennünket?
- őszintén szólva, nem csodálkozom rajta.
- De hiszen mi nem bántjuk őket!
- Ők ezt a dolgot, sajnos, másképpen látják. Önök idetolakodtak a területükre, nyilván voltak bizonyos konfliktusok...
- Az első időkben igen jó volt a kapcsolatunk, Mr. Lawrence.
- Amennyiben?
- Tőlük vásároltuk élelmünk egy részét. Elsősorban bogyókat és gyümölcsöket. Továbbá bizonyos italokat. Igen enyhe alkoholtartalmú italokat.
- Önöknél nem tilos az alkoholfogyasztás?
- Ó, egyáltalán nem. De nem is ez a lényeg. Azok az italok alig tartalmaztak valami alkoholt. Ezzel szemben, sajnos, valami mást.
- Mit?
- A szerint a fickó szerint az első Asmodeus tudta, hogy AIDS-esek vannak a csapatában. Hogy honnan, nem tudom. De többen is voltak: férfiak és nők vegyesen.
- Mégis befogadták őket?
- Miért ne fogadták volna be? Egyéb betegeket is befogadunk. Sőt gyógyítjuk is őket a Sátán nevében, ha lehetséges. Azért, per
sze, vigyázunk, hogy szándékosan ne fertőzzünk meg senkit. És erre törekedtek az Asmodeus-csapat tagjai is.
- Erre törekedtek?
- A nágák bejártak a táborukba. Nága nők is. Azonkívül, az AIDS egyes fajtái cseppfertőzés útján is terjedhetnek. Ez ma még nagyon ingoványos talaj, Mr. Lawrence. Egy szó mint száz: az első Asmodeus elhatározta, megpróbálja megkímélni a nágákat a betegségtől. Éppen ezért magához hívatta a varázslójukat, valami Fehér Felhőt, és megpróbálta felvilágosítani bizonyos dolgokról.
- Bizonyos... dolgokról?
- Hát... hogy mi a helyzet velük, és hogyan terjed az AIDS. Megmutatta neki a betegeket.
Elképzeltem magamban, mit érezhették a nágák, amikor megtudták, hogy időzített bomba ketyeg a talpuk alatt. Ők nyilvánvalóan úgy fordították le maguknak az első Asmodeus szavait, hogy a hívatlan betolakodók gonosz szellemeket hurcoltak be magukkal, akik valamennyiüket sorban fel fogják falni.
- Hogyan reagáltak a nágák?
- Tudtommal sehogy. Legalábbis azonnal nem. Láthatóan alig változott valami: csupán a mindennapi érintkezés szűnt meg. Soha többé nem jöttek be a táborba: a gyümölcsöket és az italokat a táboron kívül helyezték el, s ugyanott vették fel az érte járó fizetséget. Mert tökéletesen tisztában vannak a pénz értékével, Mr. Lawrence. Sokan közülük lejárnak a Brahmaputrához vagy még azon is túlra bevásárolni.
- Tehát semmi nem változott? Csak ez?
-  Látszólag semmi. Legalábbis a nágák és híveink viszonyában. A táboron belül azonban igen.
- Mi?
- Hogy is mondjam csak... Meglazultak az erkölcsök.
- Milyen értelemben?
- Hogy egészen pontos legyek, szexuális értelemben. Mintha... valami lett volna a levegőben. Mi, Mr. Lawrence, fittyet hányunk az egyházak átkozott tiltásaira, és teljes szabadságot adunk híveinknek ezen a téren is... E szerint a férfi szerint azonban elszabadult a pokol... vagy mit is beszélek...
- Hogyan szabadult el?
- Nézze, Mr. Lawrence, hozzánk többnyire nem azért jönnek az emberek, hogy kiélhessék szexuális vágyaikat. Arra van megfelelő intézmény éppen elég. Nem utasítjuk el a szexuális kicsapongást, de nem is bátorítjuk. Az az elvünk, hogy mindennek természetes lefolyást kell biztosítani. Ettől az időtől kezdve azonban... nem volt
206
207
más, csak kicsapongás. Orgia orgiát követett. Még Asmodeus felesége is részt vett rajtuk... Különben tudja, ki okozta ezt az egész kalamajkát? A nágák.
- A nágák? - kérdeztem elhűlve. - Hogyan?
- Valamit belekevertek az italukba, amit eladtak nekünk. Talán még a gyümölcsöket is átitatták a kotyvalékukkal. Valami szerrel, amely iszonyatosan felerősíti a szexuális vágyat. Ennek a következményei voltak az orgiák... és a fertőzés, természetesen. Mert mindenki sutba vágta a józan észt, és mindenki mindenkivel...
Ekkor már értettem mindent. A kőkorszakiak pánikba estek, amikor megtudták, hogy kik telepedtek le a szomszédságukban, és mivel fenyegetik őket. S mivel az első Asmodeus felfedte előttük a betegség terjedésének legtermészetesebb módját, a nágák úgy döntöttek, hogy elpusztítják a jövevényeket. Méghozzá a saját maguk által behurcolt betegség segítségével.
- Gondolja, hogy ez az ügy összefüggésben lehet az első Asmodeus eltűnésével?
- Fogalmam sincs róla, Mr. Lawrence. Akkor én még nem tartózkodtam itt. Természetesen lehetséges, hogy a nágák rabolták el az első Asmodeust.
- Hm! Beszéljen valamit a tejről.
- Sok beszélnivalóm nincs róla. Ne értsen félre, egyáltalán nem akarjuk felszámolni a nemi vágyat, hogy is tehetnénk ilyet, bizonyos, nyugtató hatású anyagokkal azonban, megpróbáljuk csökkenteni. Éppen csak egy icipicit a normális szint alá. Mindenki kap a tejébe egy adagot. Ez, sajnos, kötelező. Az a túlbuzgó férfiú a fa-vödörrel nyilvánvalóan azt hitte, hogy ön is közénk tartozik. Elnézést kérek érte, Mr. Lawrence.
- Remélem, nem gondolják komolyan, hogy az ilyenfajta rendszabályokkal útját lehet állni a járványnak?
- Sajnos, tudjuk, hogy igen korlátozottak az eszközeink. Ez csak afféle tűzoltás. De ne feledje, ez itt trópus, Mr. Lawrence, itt minden, hogy is mondjam csak, felfokozott. A fizikai és a szellemi élet egyaránt. Egyáltalán nem véletlen, hogy az emberiség nagy eszméi a meleg égövhöz kapcsolhatók. Buddhizmus, judaizmus, kereszténység, iszlám, ördögimádás... Szóval, megpróbáljuk kordában tartani a dolgokat.
Tovább is kérdezősködtem volna, de lassan visszatértünk kiindulási helyünkre. Forcas úgy irányította a beszélgetést, hogy a végszóra éppen odaérjünk.
Mosolygott, kezet nyújtott, és megveregette a vállam.
- Sok szerencsét a rovarjaihoz! A hívőknek meg majd szólok, hogy ne zaklassák magukat!
Addig néztem utána, amíg el nem tűnt egy közeli barakk sarka mögött.
37.
De León a földön ült, és éppen a talpát vakargatta, amikor bűntudatos mosollyal a képemen belopakodtam hozzá. Mogorván rám meredt, és felrántotta a zokniját.
- Remélem, jól aludt. Mert én alig hunytam le a szemem. Maga viszont kellemesen kipihentnek látszik. Sikerült valahol szert tennie egy ágyra?
- Ellenkezőleg. Egy fatörzsnek dőlve szundikáltam. Ettől aztán megenyhült egy kissé.
- Mi a fene történt magával? Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Nem volt szándékomban mindenről beszámolni, ami elválásunk óta történt velem, ezért csak a legszükségesebbekre szorítkoztam. Amíg beszéltem, többször is udvariatlanul közbeásított, majd a falnak döntötte a hátát, és még az sem rázta fel igazából, ahogy a hulláért érkező csontvázak éjszakai rémmenetét ecseteltem. Akkor rebbent meg csak csodálkozva a szeme, amikor a nyugtatóval elegyített tejről ejtettem egy-két szót.
- Igazán? - kérdezte nyögdécselve és ásítozva. - Erről jut eszembe, hogy megittam a magáét is.
- Az én tejemet?
- Valaki... hozott egy óriási köcsöggel. És két fakupát. A felét megittam, aztán vártam... magát. Maga nem jött... vigye el az ördög, ezek a fickók csak tejen élnek? Tej és pokróc a földön! Hogyha sejtettem volna, mi lesz belőle, inkább az izlandi versenyen indultam volna a calcuttai helyett. Ó, szépséges Izland! Ott legfeljebb ráesik az ember egy jéghegyre, és megeszik a jegesmedvék. Nincs forróság, meztelen orvtámadók, csontvázak... és ez az átkozott tej! Apropó, nem kérdezte meg tőlük, hogy errefelé szoktak-e felvágottat reggelizni?
Aztán hátravetette magát, és hortyogva elaludt.
Én pedig nekiálltam, és módszeresen átkutattam a holmimat a hátizsákomban.
Néhány másodpercnyi ellenőrző rakosgatás után már biztos voltam benne, hogy amíg távol voltam, s De León békésen végig-
208
209
hortyogta az éjszakát a dupla adag nyugtatótól, valaki átkutatta a holmimat.
Azt is sejtettem, mit keresett az ismeretlen kutakodó.
Kezembe vettem a malabári csigapipát, és gondosan megszemléltem.
Aztán letettem, és néhány másodpercig átkoztam magam, amiért nincs nálam nagyító.
Anélkül ugyanis nem tudtam mit kezdeni azokkal a hajszálvékony vonalkákkal, melyek a pipafejen sorakoztak egymás mel-s lett.
38.
Mivel tisztában voltam vele, mi következik ezután, nem volt habozásra való időm. Bedugtam a pipát a zsebembe, s éppen azon töprengtem, hogyan téríthetném magához De Leont, amikor a könnyűszerkezetű pilóta váratlanul felébredt.
- Halló! - mondta tintafekete mosolyával. - Éppen azt álmodtam, hogy visszatért éjszakai túrájáról, beszélgetett velem, én elaludtam...
- Hagyja a sületlenségeket! - mondtam. - Jöjjön inkább...
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Egy férfi és egy nő lépett be rajta: a nő kezében tálca volt, rajta kenyér, sajt, gyümölcs és az elmaradhatatlan tej. A férfi mosolygott: kábán és kelletlenül, mint aki nem is tudja pontosan, hol van. A vékony, fekete, telt-keblű nőnek azonban ravaszul csillogott a szeme; láthatóan kedvtelve szemlélte De León dagadó izmait. A könnyűszerkezetű ex-bokszoló észrevette a-rajongó pillantást, mert vigyorgott, és illeget-te magát, mintha a ring sarkában állna.
.- Jó reggelt, testvérek! - mondta a nő éneklő, olaszos hangsúly-lyal. - Bael testvér küldi a reggeliteket. Azt kérdezi, nincs-e valamire szükségetek.                     ^
Letette a tálcát a sarokba, és immár egyértelmű csodálkozással De Leont gusztálta. A férfi az ajtófélfának dőlt, unott, üveges tekintettel szájába dugta az ujját, és a fogait piszkálgatta.
- Egy ásóra és egy lapátra - mondtam,
A fekete hajú asszony nyilvánvalóan felkészült a nemleges válaszra, mert felriadt De León csodálatából, és hitetlenkedve rám meresztette a szemét.
-Mire?
- Ásóra és lapátra - ismételtem illedelmesen.
-Miért?
- Rovarokat fogni. Engedélyt kaptam Asmodeustól, hogy rovarokat foghassak a telep területén.
- Ásóval?
- Asszonyom - mondtam immár én is bájosán mosolyogva -, százlábúra kissé körülményes lenne lepkehálóval vadászni.
- Ó, igen. Persze. Azonnal továbbítom a kérését. Azonnal, természetesen.
De Leonra mosolygott, és kifordult az ajtón. A kába képű legény követte.
Míg De León a tálcán heverő, legkevésbé sem bizalomgerjesztő reggelit szagolgatta, végiggondoltam a teendőket. Ha jól számolom, a következőknek kell történnie: elválasztanak De Leontól, megpróbálnak elkapni - ez utóbbi lehetséges, hogy békésen történik -, s ha mégsem sikerülne, követik minden lépésemet. Eszerint -fűztem hozzá gondolatban -, csak addig élek, és De León is, amíg az nincs a kezükben. Mennyi eszem is volt, Uramisten...
- Maga szerint ezekből fogyasztható valami? - aggodalmaskodott az exbokszoló, megszagolgatva a fonnyadt gyümölcsöket. -Sajnos, az a helyzet, hogy túl könnyen kapok hasmenést.
Talán tovább is folytatta volna emésztésével kapcsolatos értekezését, ha a fekete hajú asszony ismét fel nem bukkant volna az ajtóban.
- Mr. De León - énekelte első osztályú mosoly kíséretében -, valaki látni szeretné magát.
De León meghökkenve felegyenesedett. -Engem? Ki?
- Valaki, aki régen repülős volt, és szintén könnyűszerkezetű gépeken repült.
- Mégis, kicsoda?
- Azonnal meg fogja tudni. Kérem, jöjjön velem!
De León tanácstalanul rám nézett. Bólintottam. Amire számítottam, bevált. De Leont el akarják távolítani tőlem, hogy átkutassák. Nem azért, mintha az éjszaka nem tették volna már meg, hanem mert nem tudhatják, nem adtam-e át neki ma reggel valamit.
- Azonnal visszatérhet, Mr. De León - bátorította a fekete hajú, és felé nyújtotta a kezét. A repülő aggodalmas képet vágott, miközben lágy balettmozdulattal az asszony ujjához érintette az ujjait.
Megráztam a fejem, de már nem volt alkalmam elmondani neki: egyáltalán nem hiszem, hogy bárkinek is AIDS-e lenne a táborban.
Vagy legalábbis nem több, mint bárhol másutt a világon, a hasonló közösségek tagjai között.
210
211
39.
Amikor az asszony és De León eltűntek a balfenéken, kilestem az ajtón. Néhány üveges tekintetű legény álldogált csak a barakk | bejárata előtt. Azthiszem,nemjártammesszeazigazságtól,amikor ' arra következtettem, hogy engem várnak.
Zsebre dugtam a malabári csigapipát, majd odatoltam a széknek csúfolt háromlábat az ablak alá. Felálltam rá, és szép csukafejessel kiszálltam a szabadba.
Ha a rövid, elegáns, kis lófarkas fickó nem téblábol áz ablakom alatt, meg sem kottyant volna az esés. Mivel azonban ott volt, nagyot koppant fejem az övén. Meg is szédülhettem egy pillanatra, mert arra riadtam fel, hogy a pasas megpróbál felemelni a földről.
- Bocsánat! - morogta egészen normális hangon, s aggódó tekintete sem mutatta, hogy beteg lenne. - Mi történt veled, testvérem?
- Kiestem az ablakon - mondtam, eltolva magamtól. - Köszönöm a segítséget.
- Kiestél? Hogy lehet... onnan kiesni?
- Rém egyszerű - mondtam. - Éppen a függönyt akartam fel- j
tenni, amikor...
Aztán, ahogy megpillantottam a barakk sarkánál beforduló két, megtermett fickót, abbahagytam a magyarázkodást. Barátságosan emberem vállára vertem, és eliramodtam az ellenkező irányba.
Egészen addig ügettem, amíg két másik férfit nem vettem észre. A változatosság kedvéért a barakk másik vége felől.
Mivel semerre sem láttam egérutat, okosabbnak tűnt bevárni őket, és elbeszélgetni velük.
Tekintettel arra, hogy világéletemben udvarias fickó voltam, és a könnyed, társasági stílus mindig is erős oldalamnak számított, futó, lágy mosoly kíséretében megszólítottam őket.
- Halló, testvérek! Felszáradt már a reggeli harmat? Közben a kalapom is megemeltem, hogy még udvariasabbna
lássék a modorom.
Ők azonban nem mosolyogtak, még csak a kalapjukat ser emelgették. Úgy közrefogtak, hogy mozdulni sem tudtam. Aztái mind a négyen a zsebemre szegezték a szemüket, mintha azt gyantí tanák, hogy legalábbis aknavető van nálam. Pedig nem volt más J csak a 38-as.                                                                          1
- Azt mondják, a dzsungelben hamar szárad a harmat.
Az egyik pasas ekkor megragadta a karom. Nem durván, del
eléggé erősen ahhoz, hogy úgy erezzem magam, mintha satuba fogták volna a könyökömet.
- Fürödni! - mondta mély, gurgulázó hangok kíséretében. - Fürödni!
Egészen enyhén feltoltam a kalapom, mint a westernfilmekben szokás verekedés előtt.
- Mit mond, kérem?
- Fürödni! -Hol?
- A fürdőben.
Anélkül, hogy eleresztette volna a kezem, a közeli fürdőbarakkra mutatott.
- Ott!
Ügy beszélt, mint a harmincas évekbeli Tarzan-filmekben Weis-müller. Nem az a fickó volt, aki sokat törődik olyan apróságokkal, mint az igeragozás.
- Köszönöm, nem óhajtok fürödni.
- Fürödni köll!
A másik három csak állt és hallgatott. Nem tudtam, némák-e, vagy még annyira sincsenek tisztában az angol nyelvtannal, mint beszédes vezetőjük.
Megpróbáltam kivenni a karom a satuból, de nem ment. Úgy látszott, annyira megtetszett neki a helyzet, hogy semmi pénzért nem akart elereszteni.
- Miért kell? - kérdeztem érdeklődve. -Köll!
- Most?
- Most.
Egészen pontosan tudtam, miért akarják, hogy megfürödjek. Nem lettem volna meglepve, ha De Leont is levetkőzve találom.
- Csakhogy én nem akarok fürödni - mondtam határozottan. Ekkor megszólalt egy magas, langaléta fickó.
- Nagyon sajnálom, Mr. Lawrence, de engedelmeskednie kell! Higgye el, mi csak jót akarunk önnek.
Ő már ismerte az igeragozást. Sőt a nyelvtan egyéb szabályait is.
- Mindig azt hittem, hogy a fürdés magánügy.
- Itt, sajnos, nem az. Néha a magánügyek valójában közügyek. Igazán bölcs volt, amit mondott, még ha nem is ő találta ki.
Olyannyira az, hogy kedvem lett volna engedni a szavának. Bizonyos okokból azonban mégsem tehettem.
- Nem akarom megsérteni - mondtam -, de most nincs kedvem fürödni. Majd később. Most máshoz van kedvem.
212
213
- Rovarokat ásni?
- Igen. Rovarokat ásni. Ezért is érdeklődtem a harmat iránt. Az a helyzet ugyanis, hogy...
- Mr. Lawrence, kérem! Meg kell fürödnie!
- A fenébe már azzal a fürdéssel! Megmondaná, mi a fenéért akarnak mindenáron zuhany alá rakni?
- Mert nálunk ez a szabály.
- Tegnap nem volt az?
- Tegnap, ahogy felébredt, a zuhanyozóba indult. Figyeltük. Különben... nos, a járvány miatt kell tisztálkodnia. Naponta kétszer kötelező a fürdés. Testvéreink tudják, és így is cselekszenek. Sajnos, vendégeinktől is meg kell követelnünk, még ha kellemetlenkedésnek is tűnik a viselkedésünk.
- Értem - mondtam, és megvontam a vállam. - Akkor hát nincs más megoldás. Uraim...
Megpróbáltam széttárni a karom: csakhogy nem ment. A szűkszavú fickó még mindig szorosan fogta a könyökömet. Ahogy azonban léptem egyet a zuhanyozó felé, eleresztette.
Később nyilvánvalóan rájött, hogy óriási hibát követett el. Váll-vonogatásom ugyanis egy közepes erejű egyenesbe ment át, amely megemelte, és a barakk falához kente. Egy darabig még kapaszkodott a nem létező kiszögellésekbe, aztán behunyt szemmel lecsor-gott a földre.
A következőt egy bajuszos kapta. Megfordult a tengelye körül, hörgött-morgott, mint egy törött búgócsiga, aztán szép kényelmesen lefeküdt a másik mellé.
Igazán kíváncsi lettem volna, vajon mivel rögzítik a kalapjukat a fejükhöz, mert a fekete, varjúszínű fejfedők még a verekedés hévé- j ben sem estek le róluk.
A másik kettő felhorkant, és talán nekem is jöttek volna, ha a kezembe varázsolt 38-as Smith and Wesson meg nem állítja őket.,
- Ha csak egyetlenegy lépést is tesznek előre, lerobbantom a ka- j lapot a fejükről - mondtam, barátságos szavaimat elsősorban aj langalétához intézve. - Én egy szabad ország fia vagyok. Csak akkor fürdők, ha úgy tartja a kedvem.
Nem mondtam, hogy tartsák fel a kezüket, mégis feltartották.
- Eztmégmegfogjabánni! - sziszegte a langaléta. -Nagyon meg! fogja bánni.                                                                            I
- Ellenkezőleg. Ön fogja megbánni. Bepanaszolom Asmodeus-i nál.
- Maga? Hiszen éppen ő...
Elharapta a mondatot, de már elég későn. Eszerint maga, a kedves Asmodeus adott parancsot a kényszerfürdőre.
- Hogy rövidre zárjuk a dolgot - mondtam mosolyogva -, én most elmegyek, és terepszemlét tartok. Tudják, ilyenkor rajzanak a reggeli bogarak. Különben hol találok ásót és lapátot?
Összeszorította a száját, és hallgatott.
- Ügy is jó - mondtam meglóbálva az orra előtt a stukkert. - Úgy is jó.
Erre aztán már kénytelen volt beadni a derekát.
- A szomszéd... barakkban.
- Nem bánnám, ha előttem menne. Hátha nem találok oda.
Sóhajtott és elindult. Én is mentem volna, de az egyik fekvő felébredt, és elkapta a lábam. Mosolyogtam, és határozottan a kezére léptem.
Barátságos ordítása egészen a barakkig kísért bennünket.
40.
Az odabent tartózkodó fekete kalapos legény ugyancsak meghökkent, amikor stukkerrel a kezemben beléptem az ajtón.
- Csak semmi pánik! - mondtam, előretolva a langalétát. - Egyszerű rablótámadás.
A hirtelenszőke pasas reszketve behátrált a barakk falának támasztott ásók, kapák és csákányok közé.
- Szentséges Sátán... Itt nincs pénz. Mi nem...
- Adjon egy ásót és egy lapátot!
- Mit?
Mivel enyhén értelmi fogyatékosnak tűnt, odalépkedtem a falhoz, és kiszolgáltam magam. Aztán zsebre vágtam a stukkert, és az ásóval a vállamon kifelé indultam.
A langaléta ugyan utánam vetette magát, de az ásónyéllel megállítottam.
- Ne nyugtalankodjék, testvérem! Csak nem arra gondol, hogy el szeretnék ásni valamit? Ugyan, mit áshatnék el?
Üveges szemekkel nézett rám. Tapasztalatból tudtam, hogy néhány másodperc múlva támadni fog. Gyorsan áthelyeztem a súlypontomat, s amikor felém lendült, ökle elé tartottam a lapátot.
Lapát még aligha kapott akkora pofont, mint ez. Barakk sem hallott még olyan keserves orditást, mint amikor kezét a hasához szorítva leborult előttem a földre. A szétszóródó apró vércseppek azt bizonyították, hogy nem jó dolog ökölre menni egy lapáttal.
214
215
A szerszámőrző legény kerek szemekkel bámult rám.
Sóhajtottam, és ismét elindultam kifelé. Az ajtóban megfordul-') tam, és fenyegető képpel visszanéztem rá.
- Fürödni kötelező, lapáthoz jutni tilos. Maga szerint normális dolog ez?
Szótlanul megrázta a fejét, és olyan tisztelettel nézett rám, mintha én magam is a pokol elöljárói közé számítanék.
Búcsút intettem, és jó erősen becsaptam magam mögött az ajtót.
41.
Sikerült minden különösebb kaland nélkül elérnem az erdőt. Amikor az utolsó barakkot az erdőszéltől elválasztó üres téren haladtam át, hallottam ugyan némi felháborodott kiáltozást szállásom felől, de nem tudtam eldönteni, mi lehet az oka. Elképzelhető, hogy éppen De LeoriJ akarták ismét megfürdetni.
Futottam vagy háromszáz métert, aztán beváltottam a bokrok közé. Csak nehézkesen haladhattam előre, mivel bozótvágó kést elfelejtettem vételezni. Igyekeztem széles, jól kivehető ösvényt húzni magam után, hogy még a vak is eltaláljon hozzám.
Ahogy egy kisebb tisztásra leltem, nekiláttam az ásásnak. Ástam három megfelelő lyukat, aztán amikor kész lett, azon nyomban be is temettem. Szép egyenesre tapostam a földet, mert szeretem a tiszta, rendes munkát.
A harmincadik lyuknál tartottam éppen, amikor megzördült mögöttem a bozót. Árra számítottam, hogy a négy fickó ért utol, de tévedtem. Lassan, komor tekintettel kisorjázott a bokrok mögül az egész ördögvezérkar. Egyedül Astarothot, azaz Szeplősorrú Ednát nem láttam közöttük.
Megtörölgettem izzadó homlokom, és vidáman feléjük lengettem az ásót.
- Halló, emberek! Segíteni jöttek?
Még csak vissza sem köszöntek. Ehelyett Asmodeus odaugrott az egyik közeli bokor ágára akasztott terepszínű zekémhez, és kiforgatta a zsebeit. Csalódott kifejezéssel az arcán vette kezébe a stukkeremet, és vágta a saját zsebébe.
- Maga mit csinál itt?
- Ások. Nem mondták az emberei?
- Mr. Lawrence, az embereim panaszt tettek ön ellen.
- Valóban? Mi a bajuk velem?
- Ön megtámadta őket, és tettlegességre folyamodott.
- Azt akarja mondani, hogy némelyiküket képen töröltem?
- Mr. Lawrence, én szeretettel és segítőkészen fogadtam önt. Ön visszaélt a bizalmammal. Verekedést provokált, megszegte a szabályokat...
- Miféle szabályokat?
- Nem akart megfürdeni.
- Ez igaz. Csakhogy korábban senki nem említette, hogy kötelező. Például ön sem. Ön mit tett volna a helyemben, ha váratlanul eléáll négy útonállóképű fickó, és arra akarják kényszeríteni, hogy menjen velük fürdeni? Ön egy bizonyos betegségről beszélt nekem, Mr. Asmodeus. Nos, ez a betegség a homoszexualitás útján terjed leginkább. Megértheti, ha óvatos vagyok.
- Ostobaság! Ezek az emberek csak azt akarták, hogy... meg-fürödjék.
Úgy gondoltam, ideje egy kissé ráijesztenem.
Felemeltem az ásót, és a földhöz vágtam. Olyan sértődött kifejezés költözött az arcomra, mint a hét törpéére, amikor felfedezték, hogy Hófehérke beköltözött hozzájuk.
- Nézze, Mr. Asmodeus, mindennek van határa! Ön valóban nagylelkű volt, amikor hozzájárult, hogy tábora területén kereshessem a bogaraimat. De azért mindent én sem tűrök el! Éjszaka például átkutatták a holmimat.
- Ez rágalom, Mr. Lawrence.
- Egyáltalán nem az. Mr. De León végignézte, amint a hátizsákomban kotorászik.
Úgy meglepődött, hogy tökéletesen kiesett a szerepéből.
- Az lehetetlen! Hiszen akkora adag...
- A tejre gondol?
Tapostam még egyet az anyaföldön, aztán csípőre tettem a kezem.
- Van egy rossz szokásom - mondtam. - Általában magamnál tartom a fontosabb dolgaimat. Olyan vagyok, mint a csiga, aki hátán cipeli a házát. Ha pedig úgy érzem, hogy veszélybe került a tulajdonom, elkaparom, mint a kutya.
- Mint most is?
- Mint most is.
Biccentett, és a többiek felé fordult.
- Minden rendben van, testvérek. Visszamehettek. Forcas, kérem, maradjon itt!
A testvérek - köztük a még mindig kezét nyomogató langaléta megfordultak, és elbicegtek a bokrok között.
216
217
- Nos? - kérdezte Asmodeus. - Megkezdhetjük a tárgyalásokat?
- Kezdjük. De előbb adja vissza a stukkeremet. Stukker nélkül; meztelennek érzem magam.                                                     '
- És ha nem?            .
- Nincs tárgyalás.
- És ha megölöm? A kutya sem fog ugatni maga után.
- Akkor sosem kapja meg azt, amit meg akar kapni tőlem.
- Tudja, hogy mit akarok?
- Vannak elképzeléseim.
- Hova rejtette?
- Lehet, hogy De Leonnak adtam.
- Nem lehet. De Leont átkutatták.
- Ahogy engem akartak, amíg fürdőm.
Forcas és Asmodeus összenéztek. Esküdni mertem volna rá, hogy szavak nélkül beszélgetnek, mint a tibeti szerzetesek.
- Kicsoda Ön valójában, Mr. Lawrence? - kérdezte végül As-modeus-Ormondroyd.
- Már elmondtam. Egyszerű rovargyűjtő.
- Biztos ebben?
- Ma reggelig holtbiztos voltam. -És most?
- Nézze, Mr. Asmodeus, én nem érdeklődtem az önök dolgai iránt. Magánügynek tartottam, hogy valaki az Ördögben hisz-e, vagy az Istenben. Önök azonban feltűnő érdeklődést tanúsítottak irányomban. Ezen aztán elgondolkodtam. Miért ez a nagy igyekezet? Csak nem akarnak engem is megnyerni az ügyüknek? Aztán rájöttem, hogy aligha erről van szó. Önök akarnak valamit tőlem. Valamit, ami nálam van.
- Mi lenne az? - bukott ki a száján a szó.
- Látja, erre még meg kell keresnem a választ. Csak olyasmi lehet, ami számomra értéktelen, más számára viszont nagyon sokat ér. Például az ön számára, és minden bizonnyal Mr. Forcaséra is.
- Elásta a holmijait?
- Csak rovarok után kutattam.
- Az ördögbe is, hány lyukat ásott?
- Eleget ahhoz, hogy sose találja meg, amit annyira óhajt.
- És... ha üzletet kötnék önnel?
- Látja, ez már okos beszéd.
- Néhány ezer dollárt fel tudnék ajánlani.
Felvettem a lapátot, és gondterhelten levakargattam róla a földet.
- Azt hiszem, ideje befejeznünk a beszélgetést. Nem tudja véletlenül, hogy juthatnék le legegyszerűbben a Brahmaputrához?
- Nagyobb összegről is szó lehet.
- Talán a nágáktól tudnék csónakot bérelni. Odaugrott hozzám, és megragadta az ingem nyakát.
- A Sátánra, hát mennyit akar?
- Tegyen az ezres után még három nullát. És az egyes számot cserélje ki ötösre.                                                          *
- Megőrült?!
- Ellenkezőleg. Megjött az eszem.
Eleresztett, kivette a zsebéből a stukkeremet. Gyakorlott mozdulattal felhúzta, és a hasamba nyomta.
- Tudja, mit fog kapni? Néhány rohadt ólomgolyót a belei közé! Megremegett a mutatóujja, ahogy a ravaszon tartotta. Gúnyosan
mosolyogtam, pedig egy jéghideg kéz alaposan összeszorította a szívem.
- Megteheti. Akkor azonban sosem jut ahhoz, amihez hozzá akar jutni.
-Rohadék!
- Tegyen az ötös helyére egy hatost. Minden további sértéssel emelkedik a számok összege.
Ha tekintettel ölni lehetett volna, aligha úsztam volna meg élve a kalandot.
Elvette a stukkert a gyomromtól, ami, mit tagadjam, megköny-nyítette a légzésemet, és a jeges kéz is elkerült a szívem tájékáról.
- Remélem, sejti, hogy az életével játszik?
- Máskor is megtettem. És nyertem.
- Egyszer majd mindent elveszít, amit megnyert. Maga olyan Indiana Jones-félének képzeli magát?
- Megtisztelő a hasonlata.
Összenézett Forcasszal, aztán a kezembe nyomta a stukkert.
- Rendben. Ámbár... nem dönthetek egyedül.
Ismét csak értékes információhoz jutottam, anélkül hogy észrevette volna.
- Ez a maga dolga.
- Addig azonban... nem hagyhatja el a tábort.
- Ide figyeljen - mondtam. - Bármennyire is csodálkozik rajta, engem érdekelnek a rovarok. Nem akarok börtönben üldögélni. Ne aggódjék, nem lépek le, mert akkor nincs üzlet. •
- Az erdőbe kimehet. De biztonsági okokból ne kóboroljon el messzire. A nágáktól minden kitelik.
218
219
Egyszerre csak félteni kezdte azéletemet. Úgy látszik, túlságosan is megnövekedett az értéke.
- Ja, és még valamit. A társamat is hagyják békén. De Leont. Biccentett, mint aki elfogadja a feltételemet.
- Hogy kíván érintkezésbe lépni a főnökeivel?
- Ezt bízza csak rám. Szeretném, Mr. Lawrence, hajó barátokként válnánk el egymástól.
Feltolta a feje búbjára a kalapját, s nyílt tekintettel, hófehér fogait villogtatva rám mosolygott. Forcas is mosolygott, mint Jézus jászola felett az imádására érkezett szerecsen király.
Mindketten jóképű, tetterős, határozott férfiaknak látszottak.
Olyanoknak, akik szempillantás alatt a pokolba küldenek, ha úgy kívánja az érdekük.
42.
Még azzal sem tudtam lehervasztani az elégedett mosolyt az arcukról, hogy rájuk bíztam az ásót és a lapátot. Megvártam, amíg magamra hagynak, akkor aztán leheveredtem egy jókora páfrány tövébe, és gondolkodni próbáltam. Némileg zavart ugyan, hogy biztos voltam benne: mohó szemek figyelik minden mozdulatomat.
Ültem hát a páfrány alatt, és gondolkodtam. Felállítottam egy elméletet, amelyről meg voltam győződve, többé-kevésbé fedi a valóságot.
Abból indultam ki, hogy valahol elloptak valamit, amit el kell juttatniuk valahová. S hogy az eljuttatás minél kockázatmentesebb legyen, rábízzák valakire, aki mit sem sejt az egészről. A kábító-szerbrancsban mindennapos az ilyesmi. Megkérnek valakit, hogy vigyen el egy bőröndöt ide és ide, apró szívességként, s a szerencsétlen balek nem is sejti, hogy a tűzzel játszik, miközben megbízói vörösre dörzsölik a tenyerüket elégedettségükben.
Nagyjában-egészében azt is tudtam, mit kell eljuttatniuk és hova. A miértre még nem volt válaszom, s mivel esélyem sem volt rá, hogy fejtörés útján rájöjjek, nem is erőltettem a dolgot.
A személyek azonban annál jobban érdekeltek. Letörtem néhány legyezőlevelet a páfrányról, és mindegyik darabkáját elneveztem valakiről. Egymás mellé raktam őket, bizonyos kapcsolatokat tételezve fel közöttük. Voltak olyanok, akikkel még soha nem találkoztam, de olyanok is, akik itt tébláboltak a közelemben. Néha két levelet egymásra tettem, ami azt jelentette, hogy a két levél azonos személyt takar.
Mivel világéletemben vizuális típus voltam, meglepő gyorsan meglepő következtetéseket vontam le a falevelekből. Mire eltelt a fél óra, amelyet engedélyeztem magamnak, sok mindennel tisztában voltam.
Többek között azzal is, hogy sürget az idő.
Nem szerettem volna átvágott torokkal megpihenni a Brahma-putfa mellékfolyójának a partján.
S arra sem tartottam igényt, hogy holttestem mellett talált kalapomat a nágák darabokra szabdalják.
43.
Mivel szeretem a jó tréfát, és nem akarok csalódást okozni azoknak, akik számítanak rám, mielőtt visszatértem volna a táborba, rendeztem egy kis színjátékot. Előhúztam a bicskám a zsebemből, ástam néhány lyukat a földbe, s a letépett páfránylevélrészeket sorban beléjük hajigáltam. Rájuk lapátoltam a földet, felegyenesedtem, megtapogattam a derekamat, s jó erősen letapostam a lyukak helyét, mintha azon igyekeznék, hogy soha senki ne találhassa meg őket. Szedtem egy ölnyi faágat, falevelet, fűcsomót, a letaposott „sírhelyekre" szórtam, majd elégedett mosollyal megszemléltem a művem. Elfütyörésztem egy skót népdalt, és elindultam a tábor felé.
Vajh, de mit tesz a szórakozottság és a bizonytalanság! Néhány lépés után megtorpantam, megálltam, töprengő képet vágtam, majd lassan, kelletlenül megfordultam. Visszamentem a tett színhelyére, leszedtem a leveleket, ágakat, fűtörmeléket a letaposott kupacokról, lehajoltam, kiástam az eltemetett páfránylevél darabokat, sorban leraktam őket az avarra, majd másfél percig merevmozdulatlanul fürkésztem őket. Még a szempillám sem rendült.
Végül aztán megvontam a vállam, és megkezdtem a temetést. Visszaraktam a leveleket a gödröcskékbe, rájuk kotortam a földet, letapostam, végül föléjük szórtam az álcázó avart és az ágakat. Még egyszer elfütyültem ugyanazt a skót népdalt, aztán bizakodó mosollyal elindultam a tábor felé.
Nem tudom, hogy odafent, a felhők felett, van-e humorérzékük a mennybe jutott lelkeknek, és egyáltalán engedélyezett-e a nevetés, de ha igen, régi tanítóm és atyai barátom, Radzs Kumár Szingh bizonyára betegre röhögte magát a látványon.
Azután előkapta nem létező ceruzáját, és beírt egy hatalmas, kiváló minősítéssel felérő felkiáltójelet láthatatlan indexembe.
220
221
44.
Bár szívesen megnéztem volna, mire mennek a levelekkel, akik végigdúlják utánam az erdőt, de nem akartam több időt vesztegetni. Kora délutánra járt: hatalmas lyukat éreztem a gyomrom helyén. S annak ellenére, hogy ezernyi ok szólt a táborban tartandó éhségsztrájk mellett, mégiscsak ennem kellett valamit.
Legnagyobb meglepetésemre a szemrehányó és jajgató De León helyett egy békés, szelíden mosolygó De Leont találtam. Pokrócaink mellett a földön pedig egy hatalmas tálcát, minden földi jóval: kenyérrel, hússal, gyümölccsel. A gyanús tejnek nyomát sem leltem.
De León kedélyes megjegyzéseitől kísérve levetettem magam a padlóra, s mellőzve a szokásos etikettet, kézzel-lábbal kanalaztam befelé az ételt. A könnyűszerkezetű bokszoló ábrándos szemekkel nézett a levegőbe: láthatóan a barakkon kívül jártak a gondolatai. Amíg be nem faltam a húsokat, nem fordítottam figyelmet rá. Ügy gondoltam, tisztában vagyok hangulatváltozásának okával.
Jót húztam a tálcára állított vörösborból, és elégedetten nekidőltem a falnak.
De León végre felébredt, megrázkódott, és révetegen rám mosolygott.
- Éhes volt?
- Csak a maga kedvéért csináltam - ismertem be. - A helyi szokások szerint... sündisznót nem illik egyedül enni.
Összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
- Micsodát nem illik?
Felálltam, leporoltam a térdem, és elégedetten kinyújtóztattam a tagjaimat.
- Sündisznót. Van valami mítosz vagy monda, hogy ha valaki sündisznót eszik, feltétlenül keresnie kell még valakit, aki segít neki, különben megromlik a gyomrában az étel. Sünisten megrontja. Csak jót akartam magának.
- Jézus Úristen! - hápogta. - Azt akarja mondani, hogy ez... hogy ez...
- Mi a probléma? - kérdeztem álnokul.
- Ez sün... sün...?
- Nem tudta?
- Liza azt mondta... azt mondta... hogy sertés, és itt tenyésztik a... a...
- Ki az a Lisa?
- Hátő... itt...ő...
-Ördöghívő? -Igen.
- Gondolom, az a fekete haj ú asszony, aki behozta a reggelinket. -Miből... találta ki?
- Gyakorlat kérdése.
Rám nézett, és zavartan megvakarta lapos orrát.
- Mr. Lawrence, ne nevessen ki érte, de én... azt hiszem... kicsit beleestem.
- És mik a szándékai? Felcsap ördöghívőnek?
- Ezen még nem gondolkodtam. Meg kell fontolnom a dolgot.
- Remek lesz - helyeseltem. - Maga lesz a repülő ördög. Ha igyekszik, sokra viheti köztük. Például, kap majd egy díszsírhelyet. Sakálbiztosat.
-Milyet?
- Sakálbiztosat. -Az... mit jelent?
- Azt, hogy legalább egy hétig garantáltan nem tudnak hozzáférni a sakálok a holttestéhez.
- És... azután?
- Azután már hozzáférnek. De félre a borús gondolatokkal! Meséljen még Lisáról!
- Meg...fürdetett.
- Nocsak! Hogyan?
Elszürkült a képe, ami nála alighanem az elpirulást helyettesítette.
- A fürdőben.
- Meséljen részleteket! Felháborodottan csuklott el a hangja:
- Na de kérem!
- Félreértett - mondtam nyugodtan. - Nem az intim részletekre vagyok kíváncsi. -
- Ne is legyen, mert semmi olyan nem történt, amit a maga szennyes fantáziája feltételez rólunk. Egyszerűen csak megfürdetett. Ez ugyanis... szokás. Rituális fürdetés.
- Eeeegen. Persze. Hol volt eközben a cucca?
- A cuccom?
- A ruhái, ember!
- Hol lettek volna? Kint az előtérben.
- Amikor először zuhanyoztunk, ha még vissza tud emlékezni rá, nem az előtérben hagytuk a holminkat, hanem a fürdőteremben, falba vert szegekre akasztva. Miért tette le most odakint?
- Hát... Lisa mondta, hogy így szokás.
222
223
- Értem. Maga levetkőzött, aztán Lisa kíséretében átment a másik szobába. Ott lezuhanyozott. Lisa is levetette a ruháit?
- Hát... igen.
- Ő is kint hagyta? -Kint.
- Tehát együtt pancsikáltak. Mi jött ezután?
- Mi jött volna?! - kérdezte élesen. - A rituális fürdetés. És duma egy pasassal, aki annyira volt repülő, mint maga.
- Odakint pedig a rituális kutatás.
- Tessék?
- Hogy ne legyenek illúziói: lehetséges, hogy Lisa halálosan magába szeretett, ahogy maga őbelé, de fürödni nem azért vitte, hogy a maga kétségkívül vonzó fizikai közelségében ajuldozhasson az élvezettől, hanem, hogy mialatt maga önfeledten átadja magát a meleg víz és a domború női idomok örömeinek...
- Ezt kikérem magamnak!
- Nem gömbölyűek?
- Nem arról van szó. Persze hogy azok. A hangnemet kifogásolom. Az ön átkozott hangnemét. Elegem volt a hülyeségeiből! Mióta beleestem ebbe az átkozott... illetve... szóval, dzsungelbe, maga mást sem tesz, mint Sherlock Holmest játszik. Vegye tudomásul, hogy errefelé csak egyetlen ellenség létezik; a kőkorszakiak. Mi a fenét jelentsen az, hogy átkutatták a ruhámat?
- Figyeljen rám, Roger - kértem. - Az az asszony azért cipelte magát fürödni, hogy azalatt átvizsgálhassák a cuccait.
- A ruháimat? Mi a fenét kerestek volna nálam?
- Például egy pipát. Egy malabári csigaházpipát.
- A maga pipáját? Nálam? Mi az ördögért?
- Mert elvileg magának is adhattam volna.
- De nem adta!
- Nem hát. És nálam sincs. Továbbá a holmijaim között sincs.
- Akkor hol van?
- Valahol csak lennie kell. Nem igaz? S ők nagyon szeretnék tudni, hol.
-A fenébe is... eldugta?                                                     ,
- Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.
- Miért kell nekik a pipája... azaz, Miss Rumney pipája?
- Ez a nagy kérdés. Egyébként megfigyelte a fenekét?
- Ember, hiszen a kezemben sem volt még. Maga a dohányos, nem én!
- Miss Lisa fenekéről beszélek.
- Ne merészeljen nekem...
Fenyegetően előrelépett, és felemelte az öklét. Tudtam, hogy másodpercek múlva indul az első egyenes.
- Állítsa le magát! - rivalltam rá. - Ne játssza nekem itt a hősszerelmest! Hiszen életében kétszer látta azt az asszonyt!
- Na és? Nem hallott még róla, hogy meglátni és megszeretni... Én aztán csak tudom, hogy megy az. Az egyik feleségemet húszpercnyi ismeretség után vettem el. Két gyerekem van tőle.
- Nem is tudtam, hogy maga nős.
- Csak voltam. Mindegyiktől elváltam.
- Bravó! Akkor beszéljen a fenekéről.
- Mr. Lawrence, én igazán nem tételeztem volna fel önről mint kultúremberről, hogy... ilyen ízléstelenséggel...
- Nem a méret és a forma érdekel, hanem az, hogy látott-e valamit rajta!
Most kezdte csak felfogni, hogy miről van szó. -Hát... láttam.
- Mit? Nyögje már ki!
- A lefelé fordított keresztet, aztán... a számot. -A666-ot?
- Azt hiszem, igen.
- Nevet nem látott?
- Asmodeusra gondol?
- Pontosan.
- Nem tudom... esküszöm, nem tudom.
Amíg töprengtem, hogy mit kellene tennem, De León ketrecbe zárt oroszlánként járkált le-fel, majd egyszerre csak megtorpant előttem, és a szemembe nézett.
- Lisa szeret engem.
- Valóban? Gratulálok.
- Csak gúnyolódjék. Én... Mr. Lawrence... voltam nála.
- Hogyhogy volt nála?
- Hát... izé... ketten laknak egy barakkszobában.
- Hm! Ki a másik?
- Egy lány. Bolond.
- Bolond?
- Illetve... beteg. Néha nincs magánál. Ilyenkor a betegszobába zárják, a többi közé.
- Kik közé?
- Hát a többi beteg közé.
- Mit mondott Lisa, hány betegük van? -Száz körül.
- Mi a bajuk?
224
225
1
- Mintha nem tudná! Az AIDS egy bizonyos típusa.
,Nem akartam kegyetlen lenni, de őszintén kellett beszélnem vele:
-ÉsLisa?
Legnagyobb megdöbbenésemre kerek könnycsepp hullott ki a szeméből.
- Akkor is szeretem. És már azóta... lehet, hogy megkaptam én is.
-Valóban?
- Hát... mondom, hogy voltam nála! Átkaroltam a vállát, és bátorítóan hátba csapkodtam.
- Ne verje le a lábáról a félelem. Nem hiszem, hogy bárkinek is AIDS-e lenne. Ezt azért ne mondja el Lisának. Különben szeretnék beszélni vele. Gondolja, hogy szót tudnánk érteni?
- Lisának sok minden nem tetszik itt, amióta... Ormondroyd lett Asmodeus. Lisa odahaza nagymenő volt.
- Mint micsoda?
- Alighanem Minnesotában valaki. Bár nem a központban. Megszólalt a csengettyű a fejemben.
- Tudja ezt Ormondroyd is?
- Fogalmam sincs róla.
Lázasan törtem a fejem, mit tegyek. Lisával is sürgősen beszélnem kellett volna, ugyanakkor halaszthatatlan teendőim voltak más helyeken is.
Például a geológusok táborában.
45.
Mindenesetre De Leonnak elmondtam, mire gyanakszom. A könnyűszerkezetű exbokszoló szájtátva hallgatta, aztán amikor végre levegőhöz jutott, akkorát csuklott, hogy majd a falnak vágódtam tőle.
- Azt hittem, ilyen csak a mesékben és a fantasztikus történe-; tekben létezik.                                                                        !
A nap éppen abban a szempillantásban tűnt el az égről, amikor beléptünk az első fák közé.
- És ha jön egy tigris?
- Tigrisek nem járnak erre. Nem szeretik a lakott településeket.
- És ha itt olyan tigrisek élnek, amelyek szeretik?
- Akkor ott a stukkerje. Különben is csak fél óráról van szó.
- Fél óra éppen elég egy tigrisnek.
226
- Nyomás! - biztattam. - Kiássa a leveleket, sorba rakja őket, összekeveri és visszatemeti. Világos?
- Hát... maga tudja.
Szótlanul osontunk az ösvényen addig a pontig, ahol megkezdtem.délutáni tevékenységemet. Rákacsintottam De Leonra, majd szó nélkül munkához láttunk. Kihúztuk a késeinket, és elkezdtük feltúrni a leveleket. Már az első késnyomok után láttam, valaki megelőzött bennünket. A sietve visszahányt föld arról tanúskodott, hogy bárki is kapirgált, nagyon sietett.
- Megvan? - kérdeztem végül De Leont.
- Meg - jött a válasz a sötétből.
- Gyorsan ássa máshová! -Hová?
- Mondjuk, a bokor alá.
De León nyögött, én pedig elégedetten ástam még néhány lyukat, beleraktam egy-két páfránylevelet, és betemettem őket. Amikor elkészültem vele, a pilóta vállára vertem.
- Szép munka volt - mondtam, talán túlontúl is hangosan. - Ott ugyan rá nem találnak! Jöjjön, visszamegyünk a táborba!
Gyorsan beváltottunk a bokrok közé, meglehetős riadalmat okozva vele a leselkedőknek. Tudtam, addig kell cselekednünk, amíg nem térnek magukhoz zavarukból. De León vidáman törtetett a tábor felé, én pedig a nyomában haladva elkezdtem fütyülni kedvenc skót népdalomat.
Azt már csak egy jó fülű, zenében jártas ördöghívő vehette volna észre, hogy egyszerre csak megváltozik füttyöm hangszíne. Hogy más folytatja a fütyülést, mint aki elkezdte.
így történhetett, hogy De León vidám fütyörészés közepette, árnyékaitól kísérve, bevonult a táborba, én pedig egy bokor alatt hasalva megvártam, amíg tiszta lesz a levegő.
Elvileg visszatérhettem volna oda, ahol eltemettem a páfrányleveleket, hogy meggyőződjek róla, mi történik a bokrok alján, de nem volt rá szükségem.
Tudtam, hogy Lucifer, Forcas és a többi főördög dühös elszántsággal vetik rá magukat a lyukakra, és tépik-szaggatják az ártatlan páfrányleveleket. Közben megpróbálják kitalálni, melyikbe csomagoltam azt a valamit, amit mindenáron meg akarnak szerezni tőlem.
Ahogy belemerültem a dzsungelbe, mintha éveket szálltam volna vissza az időben. Előbb Burmában éreztem magam, majd a Fülöp-szigeteken. S bármennyire is ijesztőnek tűnhet az erdőhöz nem szokott ember számára az éjszakai dzsungelvilág, nekem, mint egy
227
nagyvárosból szabadult Tarzannak, visszaadta lelkem békéjét. Óvatosan és mégis nyugodt szívvel haladtam az alig kitaposott ösvényeken. Bár néha-néha órámba épített iránytűmre pillantottam, ösztönösen éreztem, merre kell mennem. A dzsungel mintha jóindulatáról és segítőkészségéről biztosított volna. Szökevény, örömet kergető, de csak bánatot találó tékozló fiú lehettem számára, akit korholni lehet ugyan, amiért elmenekült, de most, hogy visszatért, meg kell neki bocsátani és ezerlevelű, milliótüskéjű keblére ölelni.
Kedvem lett volna fütyörészni, s talán kedvenc skót népdalomat fütyültem volna, ha még idejében rá nem jövök, hogy nem az éjszakai Piccadillyn sétálgatok, hanem egy nágaföldi őserdő belsejében.
Az első, határozott figyelmeztetést egy bokor küldte, amelynek kinyúló ága majdhogynem kiütötte a szemem. Sziszegve kaptam az arcomhoz, miközben egy fekete, elnyúlt testű árny suhant át mellettem az ösvényen.
Ügy gondoltam, hogy nemcsak a fütyörészést mellőzöm, hanem egyelőre az előrehaladást is. Néhány lépést tettem oldalra; s ez éppen elég volt ahhoz, hogy belemerüljek a bokrok árnyékába. A hold mintha csak megsértődött volna, amiért elbújtam előle, nappali fénnyel árasztotta el a környéket. Néhány lépés után kinyílt az ösvény; az egymástól távolra kerülő fakoronák szabadon hagyták az eget. A hold mint hatalmas égi vitorlás úszott a felhőtajték között. Majmok rikácsoltak közvetlenül felettem, néhány lépésnyire tőlem pedig láthatatlan, de szorgalmas állatka kaparta nyöszörögve az egyik óriásfa törzsét.
Mivel ez alatt az öt perc alatt, amíg a bokor alatt pihentem, nem történt semmi, bátorságot véve éppen folytatni akartam az utam, amikor megpillantottam az első emberi árnyat. Alacsony, hajlott hátú fickó volt, okkersárga ábrákkal a testén. Egyik kezében szalagokkal felcicomázott lándzsát tartott, s előrehajolt, mintha a sötétben meglapuló fatörzseket kémlelné.
A következő pillanatban megelevenedett körülöttem a dzsungel. A fák törzse mögül, a bokrok aprói újabb és újabb vékony, csene- i vész árnyak özönlöttek a holdfényre, s ott gyűltek össze, ahol az ös-1 vény tisztássá szélesedett.
Délkelet-Ázsia őserdeiben szerzett tapasztalatom arra tanított, hogy csendben lapuljak, és várjam ki a dolog végét. Bár a nágák nem viselkedtek ellenségesen, mégsem tudhattam, milyen reakciót váltanék ki megjelenésemmel.
A férfiak - mert valamennyien férfiak voltak -, a tisztáson álltak,
és egyetlen irányba néztek. Szemük apró lámpásként világított a sötétben.
Meg sem lepődtem, amikor az egyik lándzsa hegyén megpillantottam a szokásos fekete kalapot. S bár nem volt tréfálkozni való kedvem, mégiscsak arra gondoltam; egy ügyes kezű kalaposmester számára aranybányát jelentene a nágákkal fenntartott kapcsolat. Ha csak naponta áldoznak fel egyet titokzatos istenüknek, már jó üzletet lehetne kötni velük. Az ördögimádókról nem is beszélve.
A szerencsétlen fekete, ördögimádó- vagy westernkalap nem sokáig élvezhette a magaslati levegőt, mert egyetlen pillanat alatt lerepült az avarra. Egy nága lehajolt érte, az ösvény mellett álló ágas-bogas óriás fa törzséhez szorította, és a kéreghez szegezte a késével.
Vakon hittem, hogy minden mozdulatuknak megvan az értelme. Minden gesztusuk üzenetet tartalmaz, amelyet azonban egyelőre képtelen voltam megérteni. Verejtékben fürödve néztem, ahogy néhányan belelövik nyílvesszőiket a kalapba, mások fúvócsővel célozzák meg, majd amikor a fejfedő „meghal", késeikkel darabokra vagdossák.
Kitöröltem a szemembe folyó verejtéket, és feszülten figyeltem tovább. Ami idáig történt, nem okozott meglepetést. Gyűlöletüket fejezték ki a kalap és gazdái iránt. Megölték, abban a reményben, hogy ezzel tulajdonosainak az ereje is meggyengül. Csakhogy mire megyek vele, ha az egésznek a lényegétképtelen vagyok felfogni!
Idáig jutottam, amikor változás történt a koreográfiában. Az eddigi gyakorlat szerint el kellett volna ugyanis távozniuk a balfenéken; ezúttal azonban nem ezt tették. Helyette leborultak a földre, és mintha színjátékot játszanának, rövid, szaggatott, már-már hisztérikusan eksztatikus mondatokban törtek ki.
- Lélek a föld alatt!
- Nem a kígyó lelke!
- Nem Then lelke.
- A gonosz lelke.
- A gonosz vaslelke.
- Vaslelke, vaslelke, vaslelke!
- A gonosz vaslelke fázik.
- A gonosz vaslelke vért kér.
- A gonosz vaslelke morog.
- Mint a féreg.
- Mint a rovar.
- Mint a hangya.
- Ezer karja van.
228
229
- Lába csak egy van.
- Szívja a véred.
- Szívja a föld vérét.
- Fekete vérét.
- A neve tabu.
- Ha kiejted a nevét, meghalsz!
- Mindenki meghal.
- Lyukat ások a földbe.
- A föld alá ások.
- Benn van a gonosz lélek.
- A gonosz rovar.
- A gonosz szúnyog.
- Szívja a föld fekete vérét. ¦ - Itt a föld méhe.
- Itt a rovar.
- Vasrovar! Vasrovar! Vasrovar!
Behunyt szemmel igyekeztem félig elfeledett nága nyelvtudásom segítségével megérteni az eksztatikus erővel kilökött mondatokat. Mire kinyitottam a szemem, üres volt a tisztás. A nágák egyetlen pillanat alatt felszívódtak.
Kőbálvánnyá merevedve vártam, hogy valaki megmoccanjon a közelemben, aki elűzte az erdei embereket, de nem moccant semmi. Néhány percnyi várakozás után rájöttem, hogy nincs is senki a környéken. A kőkorszakiak maguktól szedték fel a sátorfájukat.
Kezembe vettem a pisztolyomat, és kiléptem az ösvényre. Hátam ] borsódzott, bőrömön megfagyott a veríték, ahogy végiglépkedtem í rajta.
A fekete westernkalap maradványai szomorúan hevertek az ösvényen. Lehajoltam, felemeltem néhány csíkját, megszaglásztam, aztán visszaejtettem a földre. Semmi olyat nem láttam rajtuk, ami felkelthette volna az érdeklődésemet.                                         *
Az ösvény avarja viszont annál inkább magához vonzotta a te- i kintetem. Mintha vaddisznócsorda keresett volna élelmet a levelek f alatt. Apró mélyedések, halmocskák, kitüremkedések sorakoztak szép sorjában egymás mellett.
Éppen a harmadik dombocskát túrtam fel a késemmel, amikor valami lefogta a karom. A felismerés, hogy a kőkorszakiak újabb terepasztalt építettek az ösvény közepére. Mivel nem volt sok időm - sőt az a kevés is egyre fogyott, ami a rendelkezésemre állt -, fokozott erőfeszítéssel próbáltam meg agyamba vésni a látottakat. Apró dombocskakat, közöttük egy magasabbat, fákat, egy patakot vagy
230
folyót, s valahol a dombok túlsó oldalán mintha kör alakú kerítéssel körülvett nága falut ábrázolt volna az alkotóközösség.
Nem tehettem mást, minthogy ráfényképeztem az agyamra a térképet, abban a reményben, ha szükségem lesz rá, talán elő tudom majd hívni a negatívot. Amikor kész lettem a „felvétellel", siettem volna tovább, de a legnagyobb domb oldalába vágott nyílás nem hagyott békén. Ismeretlen erő késztetésének engedelmeskedve bedugtam késem pengéjét a nyíláson.
Legnagyobb megdöbbenésemre halk, fémes csengést hallottam, s a kés hegye lecsúszott a domb alatt rejtőzködő valamiről.
Mivel kevés volt az időm, nem sokat teketóriáztam. Egyetlen jól irányzott csapással leütöttem a hevenyészve készített domb tetejét, s kikapartam alóla a tárgyat, amin elcsúszott a késpenge.
Fekete, olajos vasdarab volt; mintha valamiféle motor hengere lett volna. Az egyik kiszögellését lezáró csavarmenet megkopott, letöredezett: talán éppen ezért jutott a kiselejtezés sorsára. Forgattam néhány másodpercig a tenyeremen, aztán megvontam a vál-lam, és a zsebembe dugtam.
Szememre húzott kalappal igyekeztem a geológusok tábora felé.
46.
Erre az éj szakára azonban, úgy látszott, az volt megírva, hogy ne legyen zavartalan az utam. Alig haladtam ugyanis újabb mérföldet a geológustábor felé, amikor rádöbbentem, hogy valaki szembejön velem az ösvényen. Méghozzá olyan csörtetés közepette, amilyet csak egy lopakodó fehér ember tud produkálni a dzsungelben.
Mivel ismertem a példázatot a két kis kecskéről, akik egy folyó felett átvetett palló közepén találkoznak, s mivel egyikük sem óhajt tágítani, rövid öklelődzés után mindketten a vízbe esnek; úgy gondoltam, jobb, ha én leszek az okosabbik kecske, és félrehúzódom.
Óvatosan beváltottam egy fa árnyékába, és revolverem előretartva, megpróbáltam megállapítani, kicsoda a másik kecske. Meglehetős biztonsággal mozgott az ösvényen; mintha már többször is megtette volna az errefelé vezető utat. Mivel a holdfény ragyogásában csak bizonytalanul láttam a körvonalait, szemem fölé ernyőztem a kezem. Nem is olyan óriási meglepetésemre, Miss Rumney volt a közeledő alak. Miss Petra Rumney.
Néhány másodpercig haboztam, mit tegyek, aztán gyorsan döntöttem. Felkaptam egy fadarabot, és felhajítottam a magasba.
A levelek susogása s az ágaknak vágódó fadarab tompa puffa-
231
nása megállásra kényszerítették a lányt. Furcsa módon az ő fejét is fekete, széles karimájú westernkalap takarta, akárcsak az enyémet. Emiatt aztán nem is sokat láthattam az arcából: inkább jól ismert alakjából találtam ki, kicsoda.
Miss Rumney felém fordult. Kezében nagy kaliberű pisztoly csillogott.
Kidugtam a fejem a fatörzs mögül, és vidáman rákiáltottam: -Halihó!                                                                                     ]J
Összerezzent, felém irányította a stukkert. Erre gyorsan helyet 1 változtattam, és immár egy másik fa mögül kiáltottam bele az éj-1 szakába: -Halihó!
Sóhajtott, leeresztette a pisztolyát. Bár feszülten figyeltem az arcát, nem láttam rajta érzelmi hullámverést, ha csak a futó, bosszús kifejezést nem számítom annak.
-  Gyere elő!
- Rakd el a stukkeredet!
Szó nélkül zsebre vágta a pisztolyát.                                          j
Mosolyogtam, és kiléptem a tisztásra.                                       j
Miss Rumney is mosolygott, odalépett hozzám, és a karomba' omlott. Valahol az ágak között szégyenlősen felröhögött egy majom.j
47.
Miss Rumney rám nézett, nevetett, arcomhoz dörzsölte az arcát, miközben ajkát néhányszor futójag rányomta a számra.
- Hogy kerültél ide?
- Hozzád készültem. Nem sejtettem, hogy útközben találkozunk. f
- Őszintén szólva én sem.
Ebben az egyben nem kételkedtem.
- Meg sem merem kérdezni, mit keresel éjszaka az őserdőben? Kacéran rám nevetett, és hozzám simult.
- A szeretőmet. Minden valamirevaló, csintalan lánygyermek éjszaka ad randevút a kedvesének. Márpedig én egy kifejezetten csintalan leánygyermek vagyok.
- Csakhogy ez nem a herefordi őrgrófság parkja, hanem egy nága dzsungel!
- Ne félj, tudok én vigyázni magamra!
- Apád is tudott?
Elfelhősödött a szeme, és eltolt magától.
- Ezt... azért... nem kellett volna.
- Lehet, hogy nem volt éppen kegyeletteljes a megjegyzésem, de ezt a világot nem kegyeletre teremtették. Itt minden pillanatban veszélyben forog az életed.
Mintha valami megvillant volna a szemében; egyféle sárgás fény, amely a tigrisében szokott, mielőtt támadásra indul.
- Örülök, hogy féltesz.
Ismét átkarolt, és ismét hozzám simult.
- Halljam, kivel akartál találkozni!
- Veled. Megéreztem, hogy jössz. Lefeküdtem, és azt álmodtam, hogy fekete kalapodban, mint egy igazi westernhős, közeledsz felém. Kezedben pisztoly, csilingel a sarkantyúd, nekem pedig izzadni kezd a hónaljam, ha meglátlak. Hogy ne veszítsek egyetlen percet sem, felébredtem, és eléd siettem.
Legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont. Csak hát méltányolnom kellett az igyekezetét, amellyel megpróbált okot találni éjszakai kirándulására.
- Komolyan akarom hallani!
Ismét megvillant a szeme, majd komolyan bólintott.
- Rendben van. Nem tartozik ugyan rád, de elmondom. Egy nágával volt randevúm. Nem lennék meglepve, ha itt leselkedne, és hallgatná minden szavunkat.
Önkéntelenül is összerezzentem, és megmarkoltam a stukkerem nyelét.
- Mi dolgod neked egy nágával? Különben is a nágák nem barátkoznak európai nőkkel.
- Ez barátkozik. Kicsoda az az ez?
• - Egy nága férfi. A nevét nem tudom. Nem volt hajlandó elárulni.
- Azon csodálkoznék, ha elárulta volna. Néha még a legjobb barátaik sem ismerik az igazi nevüket. Csak a család tagjai. Mit akart tőled a nága?
- Ő semmit. Én akarok tőle. Megpróbálom magamhoz szoktatni.
- Miért?
- Nem is tudom. Talán kíváncsiságból. Arra gondoltam, talán... ha magamhoz fűzöm, sikerül jobb viszonyba keveredni velük.
Amit mondott, nem volt hihetetlen. Több alkalommal is tanúja voltam már, hogy a vézna, könnyű súlyú fickók szinte beteges vonzalmat éreznek a hozzájuk képest óriási és mindenképpen isteni idomokkal rendelkező európai nők iránt. Talán úgy érezték, hogy a
233
dobok házában felállított termékenységi szobraik valamelyike elevenedik meg egy-egy dús domborzatú fehér nő alakjában. Márpedig Petra Rumney kiválóan alkalmas volt erre a feladatra.
- Akár vissza is fordulhatsz - mondtam, és magamhoz húztam. -Hódolód bizonyára már a fogát csikorgatja valahol, és talán éppen a faszilánkokat kenegeti méreggel, amelyeket napvilágnál majd belém repít.
- A helyedben nem mondanék ilyeneket - figyelmeztetett. - Errefelé az elképzelések gyakran valósággá válnak.
Ha nem szerelmesen összeölelkezve bandukoltunk volna a tábor felé, akár figyelmeztetésnek is vehettem volna a szavait.
48.
Lezuhanyoztam, aztán csukafejessel rávetettem magam az ágyára.
- Uramjézus! - nyögtem. - Végre egy ágy! Tudod, hogy odaát nincsenek ágyak?
- Csakugyan?
- De León az üdvözletét küldi.
- Köszönöm.
Leoltotta a villanyt, és mellém csusszant. Hűvös volt a teste, mint a kígyóé.
- Nem felejtettél el?
- Két éjszaka kevés lenne erre. Hogy mennek ideát a dolgok?
- Jézusom, csak nem azt akarod, hogy reggelig meséljem a nagy semmit. Nincs mit csinálnom, magad is láthatod. Ezért érdeklődöm
1 például a nága iránt is.
- Csak azért?
- Mi másért? Gondolod, hogy egy kőkorszaki férfi hiányzik még a gyűjteményemből?
- En nem hiányzóm?
- Te már... megvagy. És meg is... leszel. Jézusom, de jó veled! Simogass még egy... kicsit...! Istenem, többé soha nem... engedlek el magam mellől!
49.
Jó fél óra múlva, amikor már kellőképpen magamhoz tértem, elhatároztam, megtekintem a személyi igazolványát. Természetesen nem azt, amelyiket útiholmijai között őrzött.
- Fordulj hasra, kérlek! Felnyögött, és fejére rántotta a párnáját.
- Kérlek, hasra kell fordulnod!
Az erőteljes felszólításra felriadt, és lerántotta a fejéről a párnát.
- Kell? Miért kell?
- Meg szeretném nézni a fenekedet!
Elhűlve meredt rám. Mintha arra kértem volna, hadd ehessem meg a cipőjét.
- Odaadnád a cigarettámat?
Meggyújtotta, szívott néhány szippantást, aztán érdeklődve a szemembe nézett.
- Még nem láttad?
- Őszintén szólva... nem.
- Hm! Nálad ez valami... perverzió?
- Úgy is lehet mondani.
- Ettől... hogy is mondjam csak... kedvet kapsz... valamire?
- Bizonyos értelemben, igen.
Elgondolkodva a levegőbe bámult, elnyomta a cigarettáját, aztán lerántotta magáról a takarót, és hasra fordult.
- Parancsolj!
Ami ezután történt, nem kívánom részletezni. Amit kerestem, nem találtam. Találtam viszont valami egészen mást, aminek az lett a következménye, hogy az éjszaka jelentős része elmúlt, mielőtt még egyetlen szalmaszálat is odébb tettem volna az ügy megfejtése érdekében.
Arra riadtam fel, hogy egy majom közvetlenül az ablakunk alatt kapott el valami rovart, s hangos, elégedett visítással nyugtázta sikerét.
-Petra?
- Mi van? Te sohasem alszol?
- El kell mennem...
Olyan gyorsan pattant fel, és olyan éberen, mintha egyáltalán el sem szunnyadt volna.
- Elmenni? Hova?
- Vissza az ördögimádókhoz.
- Nem érzed itt jól magad?
- Várnak a bogaraim.
- Ha eddig nem repültek el, ezután sem fognak.
- Honnan veszed? Nem ismered a levélbogarakat. Az egyik nap még itt vannak, a másikon már sehol.
- Azért jöttél, hogy ezt elmondd?
- Azért, hogy találkozzam veled.
235
Betekerte magát a lepedőbe, és ismét cigarettára gyújtott. Mintha egészen kicsit, alig észrevehetőn remegett volna a keze.
- Szeretném, ha itt maradnál reggelig!
Amíg mondta, villámgyors, vágyódó pillantást vetett földre dobált ruháimra.
- Sajnos, nem tehetem. Valóban vissza kell mennem.
- Van egy üveg whiskym.
- Majd még eljövök érte - ígértem, és kimásztam az ágyból.
Ő is kipattant a takaró alól, és odafutott hozzám. Útközben lehullt róla a lepel. Úgy állt előttem, mint egy gyönyörű, római istennő.
- Nem gondoltad meg magad?
- Legszívesebben meggondolnám - biztosítottam -, csakhogy engem azért fizet hat ország múzeuma, hogy rovarokkal foglalkozzam.                                                                *
Szorosan hozzám simult, testét a testemhez préselve. Eközben fürge, könnyű ujjai átkutatták a zsebeimet. Olyan ügyesen, hogyha nem gyanakszom, talán észre sem vettem volna.
- Leslie?
- Parancsolj...
- Megvannak még... amiket neked ajándékoztam? Játékosan beleharapott a fülcimpámba, és a hajamba túrt.
- Nekem? Ugyan mit?
- Nem emlékszel? A pipát és a...
- Dehogynem. Természetesen. Azaz...
Éreztem, hogy megmerevedik a teste. Egészen kicsit elhúzódott tőlem: éppen csak annyira, hogy az arcomba nézhessen.
-  Azaz?
- Hát... tudod, Petra, én mindig meg szoktam őrizni az ajándékokat, de ez itt a nága őserdő, és gondolnom kellett rá, hogy... Szóval idegesít a tudat, hogy esetleg...
Hebegtem, habogtam, makogtam, mint a vőlegény, akinek be kell vallania menyasszonyának, hogy éjszakai lumpolása során elveszítette frissen felhúzott karikagyűrűjét.
- Mit csináltál velük?
- Nem akartam magammal cipelni őket. A rovarok és a nágák közé.
- Most hol vannak? - kérdezte sápadtan.
- Hát... elrejtettem őket. Képzeld csak el, darling, ha ezekkel az izékkel bemegyek a dzsungelbe a bogaraim után, ezek a kis fickók meg ott koslatnak az ember sarkában, nos, képzeld el, mi lett volna,
ha átkutatják a cuccom, amíg én a bogaraim után járok, és... megtalálják az apád... izé... Attól féltem, hogy eszükbe jut róla valami. -Mi?
- Hogy az én fejem is alkalmas lenne...
- Ostobaság! Ha ennyire nem becsülted meg, visszakérem őket! Keserves kifejezést erőltettem a képemre, és izgatottan toporogtam, mint akinek sürgős dolga akad a WC környékén.
- Az a helyzet, darling, hogy én vissza is adnám, de, szóval...
- Szóval?
- Elrejtettem őket. Már mondtam.
- Semmi baj, Leslie. - Megsimogatta az arcom, és gyengéden a hátamra vert. - Reggel visszamész, megkeresed és idehozod őket. Közben ugyanis rájöttem valamire.
- Igen?
- Hogy hiba volt elajándékoznom őket. Főleg a zanzát. Hiszen mégiscsak az apám feje.
Mosolygott, megfogta a kezem, lerántotta a dzsekimet, és igyekezett kibújtatni a sportingemből.
- Tudod mit? Hosszú még az éjszaka. Maradt fél óránk hancú-rozásra. Gyere, bújj ide mellém! Ha ez feldob, megnézheted a fenekemet is.
Bár vonzó volt a terve, és ha nincs ez a pokoli sietség, amellyel megpróbáltam a végére járni néhány dolognak, semmiképpen sem tudtam volna ellenállni neki. így azonban bármennyire is fájt, vissza kellett utasítanom csábító ajánlatát.
- Sajnálom, darling. Ha akarod, holnap éjszaka is átugrom. Hacsak. .. nem rajzanak a levélbogarak.
Sértődötten elfordult, és magára kapkodta a ruháit.
- Ezek szerint a levélbogaraid után közvetlenül én következem az értékrendedben?
- Ugyan, Petra, nem szabad ezt így felfogni. Különben is nem a levélbogarak a legfontosabbak. Ott van például a Titanus gigan-teus...
- Hol vannak az ajándékaim? Kétségbeesett őzikeszemekkel néztem a szemébe.
- Nem tudom, darling.
Nagyot nyelt, és megragadta a karom.
- Azt mondtad, elrejtetted.
- I...gen. -Hátakkor?
- Nem tudom... hová.
Fájdalommal kevert dühös horkantás hagyta el gyönyörű szép
236
237
ajkait. Kezén karmokká görbültek az ujjak: egyetlen másodpercig azt hittem, nekiesik az arcomnak. Óriási erővel lefékezte azonban magát, leroskadt az ágya szélére, lihegve rám nézett, miközben homlokáról az arcára folyt a veríték.
- Hova tetted őket?
- Közvetlenül a tábor mellett... egy faodúba.
- Megjelölted a fát?
- Nem. Illetve...
- Gyerünk, Leslie!
- Azt hittem, egyetlen odvas fa van a környéken.
- És?
- Amikor... tegnap arra jártam, és... megláttam az odút, gondoltam, csak úgy... ellenőrzöm.
- És?
Sápadtan néztem szembe vele.
- Nem voltak bent, darling. -Valaki... ellopta?
- Először azt hittem én is, és azonnal a kőkorszakiakra gyanakodtam. Ezek a kis fickók mindenütt ott koslatnak a nyomunkban. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Akkor, amikor... amikor...
- Mondd már!
- Amikor... - ismételtem ijedten -, amikor elmentem egy másik fa mellett.
- Másik fa mellett? - visszhangozta értetlenül. - Hogyhogy egy másik fa mellett?
- Szóval, azon a fán is volt egy odú. És a harmadikon is. Darling, ott minden fán vagy egy odú! - háborodtam fel panaszosán.
Csak nézett rám nagy, kék szemével, és nem tudta, sírjon-e vagy J nevessen.
- Eszerint nem tudod, hova rejtetted?
- A fát nem találom... illetve...
Elgondolkodott, aztán mélyet sóhajtva visszahanyatlott az ágyára.
- Jól van. Most menj a bogaraidhoz. Majd megbeszéljük, hogyan tovább.
- Holnap éjszaka...
- Ne gyere ide többé! Majd üzenek.
- Üzensz? Kivel?
- Elégedj meg azzal, hogy alaposan felgyújtottad a vágyam, és... szóval, majd megtalálom a módját, hogy megkaphassalak. Most eredj vissza. Fáradt vagyok. De ugye megígéred, hogy segítesz megkeresni őket?
Átsuhant a szobán, megcsókolta a homlokom, és kitolt a folyosóra.
- Menj! Vigyázz, meg ne lássanak! Gondolnom kell a jó híremre.
Halkan csattant mögöttem az ajtó.
Mivel nekem is gondolnom kellett a jó híremre, elindultam egy másik barakk felé.
50.
Bloom kávésbögrével a kezében az asztalánál ült, és lepedőnyi papírokat rakosgatott ide-oda, amikor bekopogtattam hozzá. Pisztolya csövével mutatta: foglaljak helyet munkaasztalával szemben. Öntött egy kávét, amit köszönettel elfogadtam.
- Gyalog jött?
- Lekéstem az utolsó villamost.
- Törődöttnek látszik.
- Fárasztanak a délkelet-ázsiai éjszakák - mondtam kitérőén.
- Nos? - kérdezte, miután rágyújtott egy cigarettára. - Mi a helyzet odaát?
- Imádjuk a Sátánt.
- Ennyi?
- Folyik az emberirtás.
- Ismét meghalt... valaki?
- Talán többen is. Nehéz megmondani, hányan. Sokan vannak kórházbarakkokban.
- Betegek?
- Minden valószínűség szerint.
- Van valami gyanúja, mi folyik itt?
- Gyanúm mindig van. És ötletem is. Sajnos több is, mint kellene. Most például arra próbálok rájönni, melyik az igazi.
- Segíthetek?
- Talán. Figyeljen ide, Bloom! Azt mesélte, hogy maguk csak fúrnak-fúrnak, de nincs itt semmi, amit érdemes lenne megtalálni, így van?
-így-
- Láthatnám az anyagkönyvelésüket?
- A micsodánkat?
- Az anyagkönyvelésüket - mondtam türelmesen. - Ha idehoznak valamit a maguk fúrásához, nyersanyagot, csövet, mit tudom én... van erről valami leltárféléjük?
238
239


- Itt nincs. Csak Delhiben. Legalábbis azt gondolom.
- Mit csinálnak például a csövekkel? Ügy értem, ha ideszállították őket.
- Megszámoljuk.
- íratnak magukkal elismervényt?
- Eddig még nem. Ez különben nekem is feltűnt. Egyszer szóvá is tettem a szállítóknak. Azt a választ kaptam, hogy ne törődjek vele. A nagy cégek nem szarakodnak holmi jelentéktelen leltárral.
- Én eddig fordítva tudtam.
- Én is. Minél nagyobb egy cég, annál szorosabb az ellenőrzés. Itt azonban más a helyzet. De miért kérdi?
- Megvan rá az okom. Tegyük fel, hogy eltűnik néhány cső vagy | akár több is. Mi történik ilyenkor?
- Eddig még nem tűnt el.
- Biztos benne?
- Holtbiztos. Ki áz ördög vinné el őket? A nágák fúvócsőnek? I Nem stimmelt valami, de nem estem kétségbe tőle. Benyúltam a
zsebembe, és kihúztam belőle azt a vasdarabot, amit a nágák raktak j az ösvényre.
- Meg tudná mondani, mi ez?
Felhúzta a szemöldökét, elvette, megnézte, aztán letette az asz- j tálra.
- Minden valószínűség szerint szivattyúalkatrész.
- Használnak maguk ilyet?
- Nem.
- Biztos ebben?                                       *
- Holtbiztos. Hol találta?
- Meg fog lepődni. Az erdő közepén.1 El tudja képzelni, hogy a nágák veszítették el?
- Elég nehezen. Hacsak...
- Hacsak?
- Nem hordta valamelyikük a nyakában amulettként.
- Ahhoz túl nehéz.
- Miért fontos ez magának?
- Mert a nágák hívták fel rá a figyelmemet. És esküdni mernék rá, hogy ennek az izének, illetve annak, amibe ez beletartozik, nagyon is köze van a gyilkosságokhoz. Kell lennie valaminek itt a föld alatt!
Bloom megcsóválta a fejét, újabb cigarettára gyújtott, és kifújta a füstöt.
- Ez a talaj nem fúrásra termett. Legfeljebb a barlangkutatók örülnének neki, de ők is csak rövid ideig.
Hirtelen eszembe jutott a barlangszerű üreg, amelybe a szerencsétlen, Zorro, a korbácsos embert játszó de Vigny márki lecipelt, és megakadt bennem a lélegzet.
- Barlangot mondott?
- Azt. Bár inkább üreget kellett volna mondanom.
- Nem ugyanaz a kettő?
- Egyáltalán nem. Bárhol is fúrtunk, beleszaladtunk egy üres térbe. Persze a maga nemében ez is a természet csodája.
Minden erőmet megfeszítve megkíséreltem felfogni szavai értelmét. Letéptem egy lapot az asztal szélén heverő jegyzettömbjéről, és a markába nyomtam éppen pihenő ceruzáját.
- Próbálja meg lerajzolni a gyengébbek kedvéért!
Húzott néhány ferde vonalat a papírra, aztán az asztalra ejtette a ceruzát.
- Szóban talán mégiscsak könnyebben el tudom magyarázni. Bizonyos idővel ezelőtt rájöttünk, hogy ahol csak fúrunk, olyan térbejutunk, ahol nincs más, csak levegő.
- Tehát barlang.
- Üreg. Azt remélem, hallotta, hogy a földkérget alkotó kőzetek rétegekből állnak?
- Szorgos múzeumlátogató vagyok..
- Ezen a terepen, ahol állunk, hiányzik egy réteg.
- Egy réteg? - ismételtem bambán.
- Próbáljon elképzelni egy lekváros tekercset! - magyarázta egyre türelmetlenebbül. - A tésztarétegeknek egymáson kell nyugodniuk: minden réteg között egy réteg lekvárral. Világos?
- Eddig igen.
- Képzelje el, hogy a lekvár valamilyen oknál fogva kiszárad. Két tésztaréteg között nem marad semmi, csak a levegő. Nagyjából itt is ugyanez a helyzet. Két bazaltréteg között nincs semmi. Pontosabban csak gázok.
-Gázok?
- Metán vagy hasonló. Nem hasznosítható. Nem lenne semmi értelme a kitermelésének.
- Mi van még az üregben?
- Semmi. Az égvilágon semmi. A fúrófej keresztülszaladt rajta.
- Lehetséges, hogy ez a valami... mesterséges üreg?
- Teljességgel lehetetlen. Elég nagy területet felderítettünk, mégsem értünk a végére. Az ország belseje felé húzódik. Lehet, hogy valaha, évezredekkel ezelőtt itt élt intelligens lények építettek ufóik számára parkolópályát a föld alatt, de hogy nem normális
240
241
emberi kéz műve, az holtbiztos. A technika mai állása mellett lehetetlen ilyet csinálni.
- Tudják, hol van ennek a réteghiánynak a vége?
- Nem.
- Lehetséges, hogy Delhiig tart?
- Elméletileg igen. Be kéne ülni valamelyik könyvtárba, és végigbogarászni a fúrási eredményeket: már amennyire persze hozzájuk lehet férni. Semmilyen ország nem veri nagydobra, mi van lakói talpa alatt. Gondolom, India sem.
Ekkor valami egészen elképesztő s az első pillanatban abszurdnak tűnő ötletem támadt. Bloom észrevehette rajtam a megvilágosodást, mert összehúzta a szemöldökét, és letette cigarettáját a hamutartó szélére.
- Rájött valamire?
- Van egy elméletem - mondtam.
- Igazán? Mivel kapcsolatban?
- Mindazzal, ami körülöttünk történik. Van öt perce, hogy meghallgassa?
Mivel hajnali három felé járt az idő, megvonta a vállát, és feltette mindkét lábát az asztal szélére.
-Miért ne?
Öröm volt nézni, ahogy megváltozott a képe az első tucatnyi mondatom után. Ahogy kimondtam az első kettőt, még vigyorgott, olyan szakmai gőggel az arcán, hogy legszívesebben ráborítottam volna a tintatartót; nem sokkal ezután azonban már halk, hitetlen kiáltásokat hallatott, mint a semmit sem sejtő, naiv anya, akinek diszkréten a tudomására hozzák, hogy serdülő leánykája az iskola intenzív látogatása helyett inkább a helyi nyilvánosházban szorgoskodik.
- Ez... lehetetlen!
- Miért lenne az?
- Mert lehetetlen! Azaz...
Mondtam tovább a magamét. Amikor befejeztem, lekapta a lábát az asztalról, és üveges tekintettel meredt rám.
- És... mi közük mindehhez az ördögimádóknak?
Az ezzel kapcsolatos elméletemet is felvázoltam. Bloom ekkor már tört szárnyú viharmadárként csapdosott a szobában, s minden tárgyba belerúgott, ami csak az útjába került.
- Szemét, mocskos csirkefogók! Ezért kellett hát ennyi embernek meghalnia!
- Ennél jóval többen is meghaltak már jóval kevesebb pénzért.
- Csak nem mentegetni akarja őket?
242
- Eszemben sincs. Azért mondtam el, amit elmondtam, hogy most, a végén megkérdezzem: akarja-e kockáztatni a bőrét valami olyasmiért, amihez végül is semmi köze?
- Hogyhogy semmi közöm? Kosztaszt is megölték... és Anne-marie-t. Es engem is megöltek volna... Jézus Isten, ha befejeződik a hadművelet, valamennyiünket ki fognak nyírni!
- Ebben biztos lehet.
- Nem lenne jobb mégiscsak lelépni és a rendőrségre bízni a dolgot?
- Lehetetlen. Nem érnénk el élve az első lakott települést!
- És ha a nágákhoz fordulnánk segítségért?
- Végső esetben valóban megtehetnénk, bár... az eredményt semmiképpen sem tudom garantálni. A nágák nem szívesen avatkoznak a fehérek és az indiaiak dolgába. Megtanulták, hogy bármi is történjék a szomszédaik körül, mindig ők húzzák a rövidebbet. Arról nem is beszélve, hogy nekem másokat is meg kell mentenem. Ha megszagolják, mire megy ki a játék, mindenkit megölnek... Őket is!
- Értem. Mit akar hát tenni?
- Van, akiben megbízik a munkatársai közül?
- Bannisterben feltétlenül.
- Hívja ide!
Öt perc múlva Bannister, a jó két méter magas, gorillatermetű geológus, fejét lehajtva, beosont a szobába. Tíz perc múlva már hangosan káromkodott, majd visszament a stukkerjéért.
Én pedig elhatároztam, hogy még egyszer meglátogatom Petra Rumneyt.
51.
Úgy viselkedtünk, ahogy egy éjszakai társasjátékban szokás. Én befelé lopakodtam a barakkba, Petra kifelé. Az ajtóban szépen összeütöttük a kobakunkat. Ahelyett azonban, hogy halk, diszkrét sikkantások és vidám nevetgélések közepette kimagyarázkodtunk volna, elkaptam a karját, és visszahúztam a szobájába.
- Te, itt? - nézett rám rémülten. - Te, itt?
- Számomra is meglepő, hidd el! - nyögtem reszkető hangon. -Vissza kellett jönnöm!
- Honnan?
- Már alaposan bent jártam a fák között.
- És... miért jöttél vissza?
243
- Nem fogod elhinni. Két... halálfejjel találkoztam.
Ideges árnyék futott végig az arcán. Elgondolkozva az ablakra nézett, mintha attól tartott volna, hogy a szörnyek bemásznak utánam a szobájába.
- Mi az, hogy halálfej?
-Két rongyos, azaz inkább mezítelen csontváz. Alighanem azok, akikkel egyszer már összefutottam. Többet én sem tudok. Az egyik korbácsot tartott a kezében... Amikor meglátott, ordított, és rám akarta vetni magát. Alig tudtam megpucolni előle!
- Miért nem lőtted le?
Olyan csendes szemrehányással kérdezte, mintha azt meséltem volna, hogy eldobtam egy hamburgeres zacskót az őserdőben, és nincs is szándékomban felvenni.
- Hát lehet egy kísértetet lelőni?
Lecsüccsentem az ágya szélére, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy tetőtől talpig felöltözve, csizmásán, túrára készen toporog előttem.
- Azért alighanem volt valami haszna is ennek a nagy riadalomnak - mondtam, és kinyújtóztattam a lábam. - Eszembe jutott ugyanis valami.
- Micsoda?
- Hogy hova tettem az ajándékaidat.
Igyekezett elnyomni szinte jajgató kíváncsiságát, bár nemigen akart sikerülni neki.
- Azt mondtad egy odúba, de nem találod, mert minden fában van egy odú, és...
- Megfeledkeztem róla. A kísértetek miatt.
- A... kísértetek... miatt? - motyogta.
- Amikor... bedugtam őket az odúba... akkor is felbukkant egy ilyen halálfejű fickó a közelemben. Nevetni fogsz, de tudod, mire gondoltam?
- Mire? - kérdezte egyre idegesebben.
- Olvastam valahol egy közép-amerikai történetet. Valami törzsfőnökről szólt, aki addig birizgálta alattvalói agyát, amíg ilyen halálfejű, semmire sem jó emberek jöttek létre belőlük. Arra azért persze mégiscsak jók voltak, hogy gondolkodás és zúgolódás nélkül szolgálj ák uraikat. Nos, amikor ott álltam az erdőben... annál a fánál, éppen ráláttam a táborra. A fának ott kell lennie közvetlenül az
erdő szélén.
A lány felállt, csípőre tette a kezét, és kinézett az ablakon. Mikor visszafordult, komor volt, és határozott, mint a Shakespeare-drá-,: mák mindenre elszánt nőalakjai.
244
- Holtbiztos?
- Különben miért mondtam volna el? Jól tettem, hogy visszajöttem?
- Persze - mondta, gyorsan az órájára pillantva. - Megjutalmazzalak?
Széles, hálás mosoly ömlött végig az arcomon.
- Erre... nem is mertem gondolni. Amikor elmentem, barátságtalan voltál.
- Á... csak fáradt. De megbántam. Gyere ide hozzám!
- De a ruhád...?
- Olyat még nem hallottál, hogy cipzár? Azt hiszem, valami ilyesmiért találták fel. Gyere már, ha mondom!
Odaültem mellé az ágyra, és kipróbáltam, milyen ügyes cipzár-húzó vagyok. Mit mondjak, meg lehettem elégedve a teljesítményemmel. Pár pillanat alatt célhoz értem.
Petra is. Míg én a villámzár nyitogatásával voltam elfoglalva, megkaparintotta a pisztolyomat. Aztán ő is lerántotta a cipzáramat, és bedugta a résen a stukkert.
- Dermedj mozdulatlanná, mert szétlövöm a...!
Naná, hogy mozdulatlanná dermedtem. Hozzám képest a bibliai Lót sóbálvánnyá merevedett figurája hajóhintának tűnhetett az izraeli sivatagban.
- Igaz, amit mondtál?
- Mit mondtam?
- A kísértetekkel és a fával kapcsolatban? Vagy csak azért ha-zudtad, hogy még egyszer...
- Persze hogy igaz! - sikítottam. - A színtiszta igazságot mondom. Miért hazudnék?
; Szemembe nézett és biccentett. Letette a földre a revolveremet, de mielőtt még észbe kaphattam volna, máris ott volt a kezében a sajátja. Szép, lassú, szakszerű mozdulatokkal hangtompítót csavart rá, aztán rám emelte a tekintetét.
- Sajnálom, Leslie, de nincs más választásom. Rémülten néztem a rám szegeződő pisztoly csövébe.
- Mit akarsz... csinálni?
-Azaz érzésem, hogy belekavartál a levesembe. Sajnálom. Férfinak nem voltál rossz, de az eszed kevés. Fordulj a fal felé!
- Miért?
- Mert még... nem lőttem elölről... fejbe senkit. És... tedd a párnát a fejedre.
Felém nyújtotta a nagypárnát. Érte nyúltam, és az arcába dobtam. Pisztolya csövével azonban könnyedén elütötte az útból.
245
- Még ehhez is hülye vagy?
A biztonság kedvéért azért a földhöz vágtam magam. így sokkal könnyebb volt Bannisternek és Bloomnak átrepülni felettem. A hatalmas termetű férfi elkapta a lányt, s széles, lapáttenyerével betakarta az arcát. Könnyű, fémes kattanást hallottam; a mennyezetbe fúródó golyó nyomán vakolat hullott a fejünkre.
Petra Rumney még rángatódzott egy kicsit Bannister szorításában, aztán elcsendesedett.
Csíkokra téptem a lepedőjét, összekötöztem kezét-lábát. Már erősen virradt, amikor elhagytam a geológusok táborát.
Haditervem első része maradéktalanul sikerült.
52.
Szememre húztam az ördög fekete kalapját, aztán beváltottam a barakkok közé.
Bár most is pokoli rendetlenség uralkodott árván hagyott barakkszobánkban, nem izgatott többé, hogy átkutatták-e a holmimat vagy sem.
Szerencsére a De León pokrócára tűzött papíron megtaláltam Lisa barakkjának a számát. Ellenőriztem a stukkeremet, aztán ismét felraktam a fejemre a kalapot, s egy ördögimádó John Wayne-ként átosontam az utcácskákon. Ha vödröket cipelő ördögimádókat láttam, árnyékba húzódtam.
Az egyik utca kiszögellésében mintha Forcas öles alakja villant volna fel, de azon nyomban el is tűnt a szemem elől.
Lisa barakkjának nyitva felejtették az ajtaját. Rövid, mondhatnám egészen tömpe kis lakóbarakk volt: a folyosó mindkét oldaláról csak egyetlen ajtó nyílott.
A Lisáéval szembeni szobában vékony, csokoládébarna, fiatal nő aludt, teljesen ruhátlanul. Bár ezen a reggelen már érzéketlen voltam a mégoly vonzó női bájak iránt is, megfordítottam, és megszemléltem a hátulsó részét.
Csak a 666-ot találtam rátetoválva.
Lehajoltam az ágya mellé rakott bögre tejhez, és megszagoltam. Rosszkedvűen legeltettem a szemem hosszú lábain, kerek, formás csípőjén, duzzadt, rubinszínű ajkán. Elkeseredett szitkot morzsoltam szét a fogaim között, aztán áttámolyogtam a másik szobába.
Meglepődtem volna, ha nem egy ágyban találom De Leont és Lisát. Egymást átkarolva szundikáltak a fülledt reggelben: De León feje Lisa két pompás melle között nyugodott.
246
Az enyhe whiskyszag, amely a levegőben bolyongott, arról árulkodott, hogy alighanem bedobtak egy-egy nyeletet a kellemes este tiszteletére. Megpróbáltam a szagot követni, de nem tudtam rábukkanni az üvegre. így hát bosszús morgás kíséretében hozzáláttam a lényeghez.
Meg kellett szabadítanom Lisát hosszú, valószínűtlenül ráfeszülő pizsamanadrágjától, anélkül hogy felébredjen.
Óvatosan az ágy mellé guggoltam, és egészen lehúztam róluk a takarót. De León mocorgott, a lecsúszó takaróvég után kapott, s amikor aztán csak a levegőbe kapaszkodhattak az ujjal, feladta a kilátástalan küzdelmet. Horkantott és aludt tovább.
Ennek ellenére a pilóta okozta a kevesebb gondot. Az őfenekére ugyanis nem voltam kíváncsi.
53.
Mivel már volt gyakorlatom az efféle vizsgálatokban, óvatosan lehúztam Lisáról a férfivadító fehérneműt. Nem csoda, hogy De León elveszítette a fejét. Lisa minden szempontból tökéletes volt: erről már egyetlen szempillantás is meggyőzött.
Továbbá arról is, hogy miért nem tudott ellenállni a könnyű szerkezetű exbajnok vonzásának.
Az ő fenekén is ott kéklett ugyanis a tetoválás. Sajnos a 666-os szám és a fordított kereszt mellett volt még valami más is, amit kerestem, amit reménykedtem, hogy nem találok rajta, de amit végül mégiscsak megtaláltam.
Asmodeusnak, az ördögök fejedelmének a nevét.
54.
Ezek után már nem csináltam titkot belőle, hogy a szobában vagyok. Négykézlábra ereszkedve benéztem az ágy alá, hátha ott a whisky. Nem volt ott, sőt egyebütt sem. Nem tudtam másra gondolni, minthogy sétáltak egyet a környéken, a természet lágy ölén benyakalták az italt, aztán visszatértek ide, a barakkba, hogy De León kedvére megcsodálhassa az első osztályú pizsamanadrágot.
Éppen felemelkedtem az ágy mellől, amikor éreztem, hogy valakinek rám szegeződik a tekintete.
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy csak Lisáé lehet.
A csinos, telt keblű lány mozdulatlanná dermedve feküdt a ta-
247
1
karó tetején, s lassan mozgó pillantása, amely centiméterről centiméterre futott végig a testén, igyekezett felmérni a helyzetét. Néhány pillanatig arra gondolhatott, hogy magától takarózott ki, de a leráncigált pizsamanadrág semmivé foszlatta a reményeit.
- Halló! - mondtam könnyedén, és lecsüccsentem az ágy szélére. - Hogy aludt?
Még egyszer végignézett magán: szemernyi szégyenkezés vagy zavarodottság nélkül. Úgy bámulta a testét, mint egy kívánatos, múzeumi tárgyat.
- Maga csinálta?
Rosszkedvűen búgott a szava; néhány hanggal mélyebben, mint napközben. Mint az olyasfajta nőké, akik átcigarettázzák az éjszakát.
- Én. -Miért?
- Kíváncsi voltam a méreteire.
- Remélem, megfelelek az ízlésének.
- Tökéletesen.
Barátságosan rávigyorogtam, és a számra tettem az ujjam. Nejn tetszett a másik szobából áthallatszó zörgés. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kidugtam a fejem a folyosóra.
Amikor észrevettem a szembeni szoba tárva-nyitva álló ajtaját, már tudtam, hogy szörnyű baj történt. Mivel nem láttam sehol gyanús mozgást, egyetlen, hatalmas ugrással az alvó lány matraca mellett termettem.
A csokoládébarna ördöghívő takarója vérben úszott: akár csak kívánatos, csupa izom teste. Szeme a mennyezetre meredt s torkából, amelyet fültől fülig átvágtak, még mindig bugyogott a vér.
A vértócsa tetején, mint gyászba borult vitorlás hajó, úszott fekete, széles karimájú, westernkalapja.
Az ajtó halkan bekattant mögöttem.
Vártam, aztán ordítottam még egyet. Aztán rájöttem, hogy akár ítéletnapig is ordítozhatnék.
Kirontottam a folyosóra, hogy berohanjak Lisa szobájába, de beakadt valamibe a lábam, és hatalmas csattanással elterültem a padlón. Még az eszméletemet is elveszíthettem, mert amikor ismét kinyitottam a szemem, a pilóta hajolt fölém, fejét tapogatva.
- Mi történt?
Tántorogva felálltam, és a falat támogatva bebámultam az ajtón.
Lisa, De León hirtelen jött menyasszonya most is az ágyon feküdt, meztelen fenékkel, s mintha csúfolódva mutatta volna felénk az Asmodeus-feliratot.
Az ő matraca is vérben ázott, akárcsak szűk pizsamanadrágja, amelyet csak az imént volt alkalmam megcsodálni.
Az 6 torkát is ugyanúgy átvágták, mint a másik szerencsétlenét.
De León felüvöltött, ellökött az ajtótól, bezuhant a szobába, és az ágyra borult.
Előhúztam a revolverem, és csőre töltöttem. Nem gondolhattam másra, minthogy a poklok ura úgy döntött: rövidesen maga elé idéz bennünket.
55.
A csokoládélányon tnár nem volt mit néznem. Letérdeltem ugyan mellé, de csak úgy tessék-lássék. Rajta már csak az Isten tudott volna segíteni.
Vagy az ördög.
Kinyitottam az ajtót, és kiordítottam a folyosóra:
- Roger! De León!
248
A POKOL FENEKÉN
1.
Mélységesen átéreztem De León bánatát, ezért meg sem próbáltam vigasztalni. Sőt beszélgetni sem akartam vele, és nem is beszélgettem volna, ha ő maga nem kezdeményezi.
- Ha nem vagyok hülye... még most is élhetne.
- Miért volt hülye?
- Hagytam magam lecsapni, mint egy... lepke. De azt... a másik hullát figyeltem. És... éppen arra gondoltam, hogy... jó, hogy nem ő... hogy Lisa...
- Ne tegyen magának szemrehányást! Nem tehet róla. Inkább nekem kellett volna gondolnom rá. Érez magában annyi erőt, hogy... részt vegyen egy kétséges kimenetelű akcióban?
- Azt teszem, amit jónak lát.
- Helyes. Egyre azonban szeretném figyelmeztetni. Tudom, hogy Lisa halála felkavarta...
- Ó, Istenem, még hogy felkavart...! Maga aztán ért a fogalmazáshoz, Lawrence!
- Nem szeretném, ha bosszúszomjtól vezérelve elszúrna valamit. Ezért ígérje meg, hogy csak azt teszi, amire utasítom.
- Már egyszer megígértem.
- ígérje meg még egyszer!
- Azt teszem, amire felhatalmaz.
- Rendben. Én pedig cserébe a megfelelő helyre juttatom Lisa gyilkosát. És a többiek gyilkosait is. És azokét is, akiknek „csak" a lelkét gyilkolták meg.
De León leroskadt a takarójára, és a semmibe meredt, mint egy fáradt Buddha-szobor."
Leültem vele szembe, és még egyszer végiggondoltam mindent. Megpróbáltam megállapítani, hány százalék az esélyem, hogy én maradjak felül.
Nem nagyon tetszett a végeredmény, ezért gyorsan megdupláztam.
így jött ki az egy százalék.
251
2.
Nem is lepődtem meg túlságosan, amikor a csendes, kemenceforróságú utcán szembetalálkoztam Forcasszal. Nagy igyekezettel mímelte, hogy véletlenül akadtunk össze, pedig esküdni mertem volna rá, hogy órák óta kint szobrozik, és csak arra vár, hogy kitegyem a lábam a barakkból.
Széttárta a karját, és meleg, baráti mosolyt erőltetett fekete képére.
- Micsoda véletlen, Mr. Lawrence! Hisz a telepátiában?
- Olyannyira, hogy én is éppen önre gondoltam.
- Hm! És mi jutott eszébe rólam?
- Erről inkább nem beszélnék. Vigyorgott, és barátságosan belém karolt.
- Megkínálhatom egy reggeli whiskyvel?
- Garantálja az ital tisztaságát?
- Ugyan mit képzel? Csak nem rontok el egy igazi scotchot valami kotyvalékkal.
Bár legszívesebben leütöttem és darabokra szaggattam volna, mint kiéheztetett oroszlán az idomítóját, kénytelen voltam fegyelmezni magam.
Rövid séta után Forcas barakkjában találtam magam. S ha azt hittem, hogy az ördögfejedelem szobája nagyobb lakályosságot mutat majd, mint a többieké, alaposan melléfogtam. A puritán egyszerűséggel berendezett kamra akár az enyém is lehetett volna.
Forcas észrevette csodálkozásomat, mert mosolyogva megvonta a vállát.
- Hja, aki együtt él a farkasokkal, együtt kell üvöltenie velük. Különben már elszoktam az ágyon alvástól. Lehetséges, hogy legközelebb, ha a Sheratonban lakom, sem fekszem a baldachinos, dupla ágyba, hanem megágyazok magamnak a földön.
Felbontott egy érintetlen üveget, amelyet egy bőröndből halászott elő, és jókora adagokat löttyentett egy-egy pohárba. Ha nem ő adta volna, igazán jólesett volna. Minden ódzkodásom ellenére azonban még így is megnyaltam a szám szélét.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, azonnal öntött még eggyel.
Ezt is kiittam, aztán elhatároztam, hogy komolyra fordítom a szót.
- Szóval a Sheratonban akar lakni?
- Életem végéig, Mr. Lawrence.
-  És úgy gondolja, hogy ehhez én segíthetem hozzá?
252
- Pontosan.
- Ésszerű elképzelés - tűnődtem. - Hát ha még azt is megmondaná, miért tenném?
- Mert nincs más választása.
- Ezt vegyem fenyegetésnek?
- Világért sem. De tudnia kell, hogy én vagyok az ön egyetlen esélye.
-Mire?
- Természetesen az életben maradásra. Ha Ormondroyddal köt üzletet... és persze rajta keresztül másokkal, előbb-utóbb megölik. Ebben biztos lehet.
- És ha önnel?       t
- Megmentheti az életét, és gazdag ember lehet. Milliomos.
- Biztató az ajánlata - mondtam. - De mivel garantálja, hogy élve elérem Delhit?
- Csak a szavam lehet a garancia.        !
- Ön szerint ez elég?
- Ezt önnek kell eldöntenie. Az azonban biztos, hogy Ormond-roydnál semmi esélye sincs. Gondoljon erre. És... vigyázzon este az erdőben!
Felálltam, és hidegen rámosolyogtam.
- Mutassa a kezét!
- A kezemet? Tessék! Lehajoltam, és belenéztem a tenyerébe.
- Véres. Meghökkenve ugrott hátra.
- Tréfál velem?! Miről beszél?!
-  Azt álmodtam, hogy ma hajnalban meghalt két lány. Mindkettőnek elvágták a torkát. Az egyiknek Asmodeus neve volt a hátuljára tetoválva. Az utolsó volt az első Asmodeus seregéből.
- Lisa!
Elkapta a nyakam, és úgy megmarkolta, hogy azonnal ki akart ugrani a szemem a helyéről.
- Hol van Lisa?
- A barakkjában. De igyon egy jókora adaggal, mielőtt bemegy hozzá!
- Megölték?
- Enyhe kifejezés.
- Ho...gyan?
- Azt álmodtam, hogy elvágták a torkát.
- Ha maga tette, megölöm!
- Miért tettem volna? Csak beszélgetni akartam vele. Valaki vi-
253
szont éppen ezt szerette volna megakadályozni. Mire felocsúdtam, már késő volt. Azt hittem, tud mondani róla valami közelebbit. Eleresztette a nyakam, és a falra meredt. Elégedetten láttam, hogy sárga lángcsóvák csapnak ki a szeméből.
- Megölöm!
- Csak óvatosan - mondtam. - Ha nem vigyáz magára, aligha jut el a Sheraton szőnyegére.
Eddig azt hitte, ő szabja meg a társalgás irányát, de rá kellett döbbenie, hogy csak az árral sodortatja magát. Most pedig éppen zátonyra futott egy homokpadon.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hajlandó vagyok megfontolni az ajánlatát. De van egy feltételem, De León a gyilkos fejét követeli. Tálcán, mint Keresztelő Jánosét. Csak akkor lesz üzlet, ha megkapjuk a fejet. A gyilkos levágott fejét.
Elkapta a karom, és vigyorogva a szemembe nézett.
- Nem is sejti, milyen örömmel teljesítem. Mennyi időt ad rá?
- Huszonnégy órát.
Elégedetten biccentett, és megvakarta az orrát.
- És azzal az asszonnyal mi lesz?
- Őt én ölöm meg - mondtam.
Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta előttem.
- Kár, hogy nem a Sátán követője. Csoda dolgokat csinálhatnánk mi ketten.
, Amikor sikerült kikerülnöm néhány bamba tekintetű lányt, akik megpróbáltak becipelni a fürdőbe, s elindultam Szeplősorrú Edna szobája felé, arra gondoltam, néhány vállalkozó szellemű pók eljöhetne hozzám tanulmányútra. Megtanulhatnák, hogyan kell óvatosan és szakszerűen hálót szőni póktársaik köré.
3.
Szeplősorrú Edna, azaz Astaroth, nem tartózkodott otthon. Mivel nyitva találtam az ajtaját, szépen beoldalogtam a szobájába. Odasétáltam az ablakhoz, kikukucskáltam rajta, majd amikor úgy láttam, hogy senki sem figyel, bemásztam az ágya alá. Alacsony volt, ráadásul rosszul gyalulva. Csoda, hogy az első tapogatódzások után egyszerre több szálka is belefúródott a tenyerembe?
Végül azért csak megtaláltam, amit kerestem. Elégedetten konstatáltam, hogy minden a helyén van, s éppen kifelé igyekeztem, amikor Edna betoppant az ajtón. Megtorpant a küszöbön, és
254
érdeklődve figyelte, ahogy megpróbáltam a fogaimmal sorban kihúzogatni a szálkákat a tenyeremből.
- Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, mit csinálsz itt nálam?
- Szálkára vadászom.
- De miért éppen az én szobámban?
- Mert itt ment bele. Különben... nem véletlenül vagyok itt. Az egyszerűség kedvéért Szeplősorrú Edna-arcát viselte. A kissé
naiv, szeplős geológiMányét.
Ledobta magáról a köpenyét, és belebújt a kezeslábasába. Esküdni mertem volna rá, hogy tegnap... amikor... másféle volt a bőre. Barna, hamvas, mint az érett gesztenye. Ez a fehér bőrű, enyhén szeplős, világos hajú lány pedig bármennyire is ismerősnek tűnt, mintha mégsem ugyanaz lett volna. Szó nélkül hallgatta meg, mit szeretnék tőle, végül összerántotta a cipzárat terepszínű dzsekijén, és rám mosolygott.
- Úgy döntöttél, hogy leszállsz az alvilágba?
- Meg kell tennem.
- Azt hiszem, szétválnak az útjaink.
- Micsoda?
- Nem tarthatok veled.
- Miért? Hiszen azonosak az érdekeink...
- Nekem az az érdekem, hogy elpusztuljon valamennyi. Te pedig meg akarod menteni őket.
- De hiszen ártatlanok - érveltem. - Nem tehetnek semmiről!
- Tévedsz. (5 nem tesz különbséget köztük. Aki visszaél a nevével, pusztulnia kell. Én is huszonnégy órát adtam magamnak. Aztán megölöm valamennyit. És csak egyetlen tanácsot adhatok: ne menj oda! Aki közéjük keveredik, maga is... lekerül a pokolba!
- Legfeljebb majd találkozom veled. Sok mindenhez értek, talán hasznomat veszitek.
Szempillantás alatt eltorzult az arca. Már nem Szeplősorrú Edna volt, nem is azok a nők, akiknek idáig felvette az alakját, hanem valaki más. Talán egy fúria a réges-régi, mitikus időkből.
- Ostoba! - rivallt rám. - Nem tudod, mit beszélsz! Mi a te erőd a miénkhez képest?! Gondolj azokra, akik halandó létükre beavatkoztak az istenek dolgába!
Bólintottam, miközben elöntött az igazi öröm.
Sikerült az utolsó szálkát is kibányásznom a tenyeremből.
255
4.
Úgy töltöttük a napot, ahogy buzgó ördögimádókhoz illik. Bár De León legszívesebben apatikus semmittevésbe süllyedt volna, erőnek erejével kényszerítettem rá, hogy tartson velem. Kerestünk magunknak egy félreeső zuhanyozót, és beálltunk a tus alá. A mellettünk pancsoló ördöghívők közönyösen bámultak ránk; talán észre sem vettek bennünket. Ahogy egyikük elment mellettem, furcsa, édeskés illat maradt utána.
Ahogy visszatértünk a barakkunkba, leroskadtam a takarómra, és lótuszülésbe kényszerítettem magam.
De León szerencsére jó partnernek minősült a meditációhoz. Meg sem mukkant, enni sem kért, csak nézett mereven maga elé.
Én pedig megpróbáltam elszakítani a testemtől a lelkem. Nehezen ment, hiszen rég nem volt alkalmam igazi, himalájai meditációra. S bár kissé nevetségesnek tűnhetett a dolog, azt képzeltem, hogy szerzetesi cellában vagyok, odakint széldémon kísér-tetei száguldanak a hóbuckák felett, s a kolostor tetején lágyan csilingelnek a csengők. Szinte hallottam az imádkozó szerzetesek monoton mormogását, láttam az istenszobrok előtti mécsesek lobogó lángját, bőrömön éreztem a pávatollal szétszórt vízáldozat hűvös cseppjeit.
Aztán egyszerre csak megjelent előttem Sindzse, a halottak ura. S akkor én, aki soha nem tiszteltem, aki soha nem mutattam be neki áldozatot, aki ösztönösen viszolyogtam a vörös süveges szerzetesek barbár szertartásaitól, most hozzá fordultam. Kértem, hogy segítsen, hiszen ő maga is az alvilág ura, akárcsak a Sátán, Lucifer vagy Asmodeus.
Sindzse bólintott, mintha kérésem a legtermészetesebb dolog lett volna a világon. Mert hiszen kihez is fordulhatna az emberi lény a pokolbéli hatalmak ellenében, mint egy másik pokolbéli hatalomhoz.
Sindzse bólintott, én pedig életemben először, hálatelt imát küldtem hozzá. Az isten elmosolyodott, számtalan kezének egyikével megigazgatta fején emberi koponyákból készített tiaráját, és a semmibe foszlott.
Most már földöntúli segítőm is akadt, nemcsak földi.
256
5.
Amikor az este, mint hulladékot kutató sakál, beosont a faluba, felráztam a békésen szundikáló De Leont.
Az exbokszoló magához tért, ütött néhány egyenest a levegőbe, jelezve, hogy ettől a pillanattól kezdve új ember áll előttem.
- Van még egy jó óránk az indulásig - mondtam megkönnyebbülve. - Megtenne nekem égy szívességet?
- Amennyit csak akar.
- Maradjon itt! Zárja be az ajtót, és csak akkor nyissa ki, ha meggyőződött róla, ki áll odakint!
- Maga hova megy?
- Van egy kis megbeszélésem valakivel.
- Nem mehetnék magával? Úgy érzem, megfojtanak ezek a falak.
- Csak egy órácskát tartson ki. Aztán... eltűnünk, mint tetszhalott a hullaházból.
Tudtam, hogy szavaim meglehetős kétértelműséggel csengenek, ezért nem is erőltettem a további beszélgetést. Kibányásztam a zsebemből a kulcsot, kinyitottam az ajtót, s miután meggyőződtem róla, hogy nincs senki a közelemben, belemerültem az éjszakába.
A hold már magasan a fák fölött ragyogott; erős fénye ezüstmázzal fedte be a barakkokat és az utcácskákat. Összehúztam magam, hogy minél kisebbnek látsszam, s megpróbáltam észrevétlenül elérni a dzsungel első fáit. Amint elértem, lehevertem egy bokor alá, és csendben várakoztam. Néhány másodpercig kellett csak lapulnom. Pár méternyire tőlem felbukkant Forcas zömök alakja, s mellette futott még valaki, akit a ragyogó holdfény ellenére sem ismertem fel.
Hogy ne vesztegessük feleslegesen az időt, felemelkedtem, és kinyújtottam a lábam.
Forcas megperdült a tengelye körül, fojtott hangon felkiáltott, és végigvágódott a földön.
Társa, alacsony, göndör hajú fickó gondolkodás nélkül rám vetette magát. Mivel láttam, hogy dühösen csillogó szemén kívül még valami más is csillog az orrom előtt, lehajoltam, tettem egy megtévesztő mozdulatot, aztán akkorát csaptam a kezére, hogy azonnal meg is sajnáltam szegényt.
Még akkor is a karját tapogatta, amikor kibányásztam az ördögherceget egy bokor alól.
- Jó estét! - mondtam, miközben kivettem a szájából egy letört
257
ágat. - Azt hittem, a kőkorszakiak járnak a nyomomban. Mit keres errefelé ilyenkor, éjszaka? Forcas fújtatott, remegett a keze és a hangja is a felindulástól.
-  Maga mit kóborol az őserdőben?
Gyengéden felhúztam a fűről, aztán odanyomtam az öklöm az orra alá.
- Mintha arról lett volna szó, hogy üzletet kötöttünk!
- Éppen ez az! Remélem, sejti, hogy Ő megpróbálja megöletni magát. Nekem viszont kötelességem megvédeni, hiszen üzlettársak vagyunk. Ha magát átküldik a másvilágra, hoppon maradok.
Nevetni lett volna kedvem, ahogy az életemért aggódott. Mivel azonban sürgős volt az utam, igyekeztem gyorsan megszabadulni tőle.
- Figyeljen ide! - mondtam. - Meg tudom védeni magam, el-hiheti.
- Maga nem ismeri Őt. Ő valóban maga a Sátán.
- Bízzék bennem! Egy kis egyedüllétre van szükségem. -Miért?
- Meditálni szeretnék.
- Meditálni? Én inkább arra gyanakszom, hogy búcsút akar mondani a kapufélfának.
- Nem árulná el, hogyan tehetném? Mielőtt a nap felkel, nyomomba erednének. Mivel nincs csónakom...
- Akkor sem engedhetem el! Mire való a meditáció?
- Ezzel tartom rendben magam. Hogy megőrizhessem testi és lelki kondíciómat.
Láttam, hogy hitetlenkedve mered rám, s a szemem sarkából azt is észrevettem, hogy a vékony, göndör hajú fickó felemelkedik a földről, megkeresi a kését, és ismét felém indul.
- Figyeljen ide! - mondtam gyorsan. - Valóban meditációra van szükségem. Ha akarnak, maradjanak a közelemben.
- Ezt hogy érti?
- Ahogy mondom. Leülök egy fa alá, maguk pedig tisztes távolságban letáboroznak. Egyetlen kikötésem, hogy nem zavarhatnak meg. Áll az alku?
Forcas elgondolkozva bámult a göndör hajú késének csillogó pengéjére; óriási, fehér szemei biliárdgolyóknak tűntek a holdfényben.
- Nem bánom. Hol akar meditálni?
- Jöjjenek utánam!
Mivel már ismertem a környéket, nem volt nehéz megtalálnom azt az aprócska tisztást, amelyet korábban kiszemeltem magam-
nak. Bár óriási, egyenes derekú fák szegélyezték, lombjaik nem borultak össze sátortetőként a fejem felett; a hold halvány sugarai bátorítón szűrődtek le hozzám.
A tisztás előtti széles törzsű fa előtt megállítottam őket, és intettem, hogy üljenek le. Forcas engedelmeskedett, de a göndör hajú, lapos orrú fickó a késsel állva'maradt.
- Maga is üljön a fenekére!
A göndör hajú Forcasra pislantort, aki beleegyezően biccentett.
- Ismétlem, nem szabad közeledniük. És ne lepődjenek meg, ha tüzet gyújtok.
- Remélem, nem talált ki valami átkozott kis trükköt? Például azt, hogy ránk gyújtja a dzsungelt?
- Majd bolond leszek maguk miatt sült egeret játszani.
Csak nézett rám hitetlenkedve, oldalát vakargatva, aztán kétségbeesetten megrázta a fejét.
- Nézze, Mr. Lawrence, kétség sem férhet hozzá, hogy ön őrült. Valaki, aki úgy viselkedik mint ön, nem lehet normális.
Zsebembe nyúltam, és előhúztam a Smith and Wessont.
- Tessék. Itt a pisztolyom! A végén majd visszaadja. Ha valami gyanúsat tapasztal, nyugodtan lepuffanthat.
Elvette a 38-ast, és mély sóhaj kíséretében a bokor alá rántotta a göndör hajú, késes pasast is.
Én pedig kiballagtam a tisztásra, és megpróbáltam megfeledkezni róluk.
6.
Ahhoz, ami ezután következett, szükségem volt minden energiámra, tapasztalatomra és bátorságomra is. Soha nem fogom elfelejteni a kicsi Rolf Smith örökös mosolyba szédült tekintetét, s társaiét sem, amikor észrevették, hogy Rolf lelke mindörökre ott maradt abban a másik világban.
Pedig Ene, a sámánasszony mindent megtett, hogy Rolf lelke visszatérjen közénk. Mégsem sikerült. Akkor értettem meg, hogy a lélek felszabadítása néha egyirányú utca. Felszabadul ugyan, de nem óhajt többé visszatérni a testbe.
Hátat fordítottam kísérőimnek, s a lombok feketére változó ezüstös zöldjére függesztettem a szemem.
Rolf vállalta, amit nem lett volna szabad vállalnia. Amikor Ene hajlandónak mutatkozott, hogy valamelyikünk lelkét dobja segítségével átsegíti a másvilágra, Rolf azonnal igent mondott. A kis
258
259
hamburgi néprajzkutató csak nevetett, amikor felhívtam a figyelmét a kísérlet veszélyeire.
- Ugyan már, Leslie! - mondta, és átölelte a vállam. - Hogy hihetsz ilyen ostobaságokban? A sámán transzba esik, ennyi az egész. Csak nem veszed komolyan, hogy amíg előttünk fetreng, a lelke valóban elhagyja a testét, és átrepül egy másik dimenzióba? Ez ellentmond mindenféle materializmusnak.
- így is van - helyeseltem. - Csakhogy már a sámán léte is ellentmond a materializmusnak.
- Azért én mégis vállalkozom rá. És ha a lelkem valóban átrepül egy idegen világba, ha visszatérek, ünnepélyesen vízbe hajítom a materializmusomat. Áll az alku?
- Ha visszatérsz - mondta Rudi Hessler.
- Csak károgjatok, károgjatok! - nevetett Rolf. - Min fog utazni a lelkem? Melyik dobon?
Ene mutatta, hogy melyiken. Kicsi dob volt, kisebb, mint a többi. Rolf megnézte, aztán kérdőn a sámánra pillantott.
- Miért éppen ezen?
- Mert ennek van a legnagyobb hatalma.
- Akkor talán ne is vesztegessük az időt. Gyerünk!
A többire csak homályosan emlékszem. Soha nem is támadt fel bennem a kívánság, hogy megpróbáljak tisztábban visszaemlékezni a történtekre. Ene és Rolf ott táncoltak előttünk az erdei tisztáson, szúnyogfelhőkkel körülvéve.
Ene a sámánszertartások sajátos koreográfiája szerint járta a táncát. Rolf megpróbálta utánozni. Az első percekben még olyannak tűnt a mozgása, mintha nagyravágyó bakkecske próbált volna meg egy menő balettáncost majmolni, később azonban kisimultak a mozdulatai. S amikor Ene őrjöngve kiáltozni kezdett, dobját az égre mutatva, a szellemek és istenek kegyét kérte, meglepetten és el-szörnyedve láttam, hogy Rolf szája sarkán is kiütköznek a fehér habpamacsok. Ő is az ég felé tartotta a dobját, és éppen úgy kiáltozott, mint Ene.
Akkor azt hittem, magam is a szertartás hatása alá kerültem, hallucinálok. Mert Rolf, aki csak nemrég került ki az egyetemről, és az európai nyelveken kívül nem ismert mást, ezúttal tunguzul kiabált, méghozzá nagyon is jó kiejtéssel. Szívesen megkérdeztem volna Énét, mi erről a véleménye, de ekkor már Ene nem volt magánál. Fehérbe fordult szemmel kiáltozott, majd egyre gyorsuló mozgással forogni kezdett. Aztán mindketten egyszerre zuhantak a földre: mintha villám sújtotta volna őket.
Ene néhány perc múlva felébredt. Vizet kért, ivott, felakasztotta
260
a dobját a fára. Néhány* szóban elmondta, hogy megpróbált segíteni Rolfon, de nem sikerült. Ahogy átrepültek dobjaikon ülve a másvilágra, s mindketten fehér bikává változtak, előrontott valahonnan egy fekete bika, feltehetően valamelyik ártó szellem vagy isten, s rátámadt Rolfra. Ő segíteni próbált, harcoltak is keményen, de eljött az idő, amikor feltétlenül vissza kellett fordulnia. Rolf lelke ottmaradt abban a másik dimenzióban, s kérdéses, hogy valaha is vissza tudjuk-e hozni.
Természetesen valamennyien Rolfra vetettük magunkat, és megpróbáltuk magához téríteni. Az élesztés végül is csak hetek múlva sikerült egy mandzsúriai kórházban, ahol életet leheltek a testébe - lelke azonban nem került meg soha.
Amikor utoljára láttam - néhány évvel ezelőtt Hamburgban -, fonott hintaszéken ült a szobájában, és almát eszegetett. Tompa fényű szeme nem árulta el, hogy emlékezne rám.
Ene tanácsára ekkor kénytelen voltam az előre megbeszélt sokkterápiát alkalmazni. Amikor egyedül maradtunk, kirántottam kabátom alól azt a dobot, amin lelke átutazott abba a másik világba, és az ölébe ejtettem.
Rolf előbb csak nézte üveges szemekkel, aztán akkorát ordított, hogy az ápolók berohantak, és rám vetették magukat. Rolfot átkísérték egy másik szobába, engem pedig örök időkre kitiltottak a kórház területéről. Még a dobot sem sikerült megmentenem.
Egy évvel ezelőtt láttam utoljára Énét. Már nagyon gyenge volt: búcsúzott az életétől. Öreg, csupa csont kezébe vette a kezem, és elmesélte, hogy nemrégen ismét „odaát" volt, és találkozott a „német fiú" leikével. Bár megszabadult a fekete bikától, nem akar többé visszatérni. Hiába volt könyörgés és rábeszélés: a lélek nemet mondott. Most azonban ő végleg elmegy - átköltözik a másik taj-gára -, s lesz ideje gyakrabban is próbálkozni. Megpróbálja majd rábírni a lelket, hogy térjen vissza Rolf magányos testébe. Persze a dob... A dobra nagy szüksége lenne.
Valahol a dzsungel fái között felüvöltött egy ragadozó. Nem tigris volt, mégis mintha azt jelentette volna a kiáltása, hogy sietnem kell. Sietnem, mielőtt végérvényesen elveszik minden.
Rolf története arra figyelmeztetett, hogy nem veszélytelen vállalkozás, amire készülök, mégsem tehettem mást. Arra már nem volt időm, hogy magam nyomozzak ki bizonyos dolgokat. Biztos voltam benne, ha nem győzöm le őket, megölnek. Megpróbálják kicsikarni a titkomat, és megölnek. De akkor sem járok jobban, ha hallgatok.
Összekotortam néhány maréknyi rothadt, de mégiscsak száraz-
261
nak tűnő avart, és vékony ágakat dobáltam rájuk. Szerencsére felfedeztem egy jókora, gömbölyű gyantalabdacsot is, s darabokra tördelve széthintettem az ágacskák között. Amikor elkészültem az aprócska máglyával, felvillantottam az öngyújtómat. Úgy helyezkedtem, hogy a lángok akkor se kaphassanak belém, ha feltámadna a szél.
Amikor fellobbantak az első lángok, zsebembe nyúltam, és előhúztam azt a kis levélcsomót, amit a nágától kaptam. Pontosan tudtam, hogyan kell használnom, s mit tagadjam, egészen kicsit féltem is tőle. Egykori tanítóm, Radzs Kumár Szingh nemigen kedvelte az ilyenfajta játszadozást, s a varázslattal szembeni ellenkezését sikerült belém is átplántálnia. Most azonban a szükség törvényt bontott.
Óvatosan a máglya fölé hajoltam, és rászórtam a leveleket a tűzre. Erős, kesernyés füst csapott az orromba. Olyasféle illata volt, mint a mentolnak vagy a vadzsályának.
Vártam, hogy történjék valami, de semmi nem történt. Nem képzeltem magam a túlvilágra, nem éreztem, hogy elválik a lelkem a testemtől, még csak azt sem éreztem, hogy utazom.
Még egyet szippantottam a kesernyés füstből, s arra gondoltam, hogy illenék már köhögnöm tőle. Ez a füst azonban nem köhögte-tettmeg.
Könnyű volt, mint a kellemes, mentollal kevert dohány füstje.
Aztán éreztem, hogy lelkem mégiscsak kiszáll a testemből, s ott lebeg valahol a fák felett a holdfénybe burkolt illatos levegőben.
7.
Amikor mégszólalt, már nem is csodálkoztam rajta, hogy értem minden szavát. Mintha feledésbe merült nága tudásom egyetlen pillanat alatt aktivizálódott volna. Ott keringtek-forogtak a semmibe veszett szavak a homlokom mögött, s úgy pattantak elő szikraként, mint Paliasz Athéné Zeusz fejéből.
Az ismeretlenül is ismerős hangok átszálltak az irdatlan távolságon, átsuhantak a fák törzsén, az áradások nyomán fakadt vízmosások felett, át a nádasokon. Azonnal megértettem a kérdéseket, s azonnal meg is próbáltam válaszolni rájuk. Aztán én kérdeztem, s fejem lehajtva fogadta be lelkem a válaszokat.
- Ki vagy? - kérdezte egy öreg, reszelős hang, amely feltehetően fogatlan szájból fakadt. - Ki vagy, aki hívsz, ismeretlen?
- Kígyóember vagyok - válaszoltam szavak nélkül. - Kígyóember.                                ,
-  Hol lettél kígyóember?
- Odaát, burmai Nágaföldön avattak fel. Részt vettem a nagy kígyótáncban.
A hang elhallgatott. Aztán szinte félve tette fel a kérdést: -Ettél Thenhúsából?
- Ettem.
- Karodon van a kígyó jele?
- Ott van. Ha személyesen találkozunk, megnézheted.
A hang elhallgatott a lelkemben, majd amikor megszólalt, mintha földöntúli fájdalom remegett volna szavai mögött.
- Nem találkozunk. Sosem találkozunk. Engem Fehér Felhőnek hívtak. Tudod, miért?
- Nem tudom.
- Mert egyszer, amikor még gyermek voltam, beleestem egy forrásba, amelyben forró víz buzogott. Csúnyán megégettem magam. Az öregek azt mondták, fehér felhő lebegett felettem, az óvott meg a haláltól. Azóta Fehér Felhőnek hívnak. Neked mi a neved?
- Lawrence. Leslie L. Lawrence.
- Mit keresel ezen a földön?
- Rovarokat akarok fogni.
- Rovarokat? Minek az neked? Fehér ember nem eszik rovarokat.
- Nem megenni akarom őket. Meg szeretném ismerni a szokásaikat, a lakóhelyüket, hogy megvédhessük őket.
- Minek megvédeni a rovarokat?
- Mert ők is az istenek teremtményei. Nekik is joguk van élni. Akárcsak neked és nekem. Azonkívül... ha kipusztulnak, szegényebb lesz a világ. Mintha kincseid közül ellopnának egyet a kunyhódból.
Ismét furcsa szomorúság költözött a hangjába.
- Tőlem már nerh lopnak el semmit. Nekem már nincs tulajdonom. És feleségem sincs.
A hatalmát veszített öregember fájdalma áradt a hangjából. Bár abban az állapotban, amelyben voltam, távol áll a leiektől a nyugtalanság vagy a félelem, mégis valami összeszorította a szívem. Csak nem fosztották meg a fiatal trónkövetelők Fehér Felhőt a hatalmától? Feleslegesen vesztegetem az időm, ha...
Fehér Felhő azonban elsöpörte a kétségeimet. Mintha csak megértette volna, mi játszódik le bennem, megkeményítette a hangját.
262
263
- Kevés az időm. Hibát követtem el. Az alvilági isten szolgálatába álltam... Most bűnhődök érte. A nagy csőrű madár... szájában viszi a vizet. Fiókáinak vízre van szüksége. Nincs vizük... a fészek száraz. A nagy csőrű madár... vizet vesz a csőrébe, és... elviszi. Más helyre viszi. Oda... ahol nincs. Ahol szomjaznak. Érted?
- Értem, Fehér Felhő. Azaz...
- Sietnem kell! A szúnyog... beleszúrja fullánkját a bőrbe, és szívja a véred... A nagy vasszúnyog a föld... fekete... vérét. A nagy csőrű madár... elviszi a vért... szúnyog... madár... vér...
Amikor el-elhalkult bennem a hangja, kétségbeesve szólongat-tam tovább. Mintha egy repeszektől sérült tábori telefont próbáltam volna életre keltem.
- Soha többé... én elmegyek...
- Hol van?! - ordítottam hangtalanul. - Hol a lejárat?! A csontvázemberek barlangjában...?
- Harmadik... halom... Az elefántszikla felől... harmadik halom. .. Káli szentélye...
Hiába próbálkoztam, nem felelt többé. Könnyű szél kerekedett, megrázta az ágakat és a faleveleket. A fű elégett; a szellő a fák közé csapta füstje maradékát. Orrom és agyam kitisztult: arra ébredtem, hogy a meleg ellenére borzongva ülök az elhamvadt tábortűz mellett. Éreztem, hogy szakad rólam a víz, ezúttal azonban nem trópusi verejték, hanem hideg izzadság.
Amikor nehézkesen felálltam, megmoccantak a bokrok. Forcas állt velem szemben, csípőre tett kézzel, miközben aggódva szemlélte az arcom.
- Jól van? Olyan sápadt, mintha megijesztették volna. Mi az ördögöt csinált?
- Meditáltam.
- Szép kis meditáció! Úgy forgatta a szemét, és csikorgatta a fogát, mintha látomásai lettek volna. Tényleg jól van?
Kinyújtottam a kezem a pisztolyom felé.
- Adja ide!
- Csak ha meggyőződtem róla, hogy magánál van. Mi a fene volt az a tűz? És mi a fenét szórt bele? Olyan lett tőle a láng, hogy már azt hittem, kigyullad az erdő.
- Kábítószer.
- Micsoda? - hökkent meg.
- Inkább gyógyszer - javítottam ki magam. - Inhalálásféle. A lélek inhalációja.
Szemembe nézett, megvonta a vállát, és a markomba nyomta a pisztolyt.                                               '
- Tessék. A magáé. Várom a válaszát.
- Megkapja, amit kért.
A vékony, göndör hajú fiokó rosszallóan megrázta a fejét, amikor a 38-as Smith and Wessont a kezembe vettem, de nem szólt semmit.
- Hogy képzeli a lebonyolítást?
- Roppant egyszerűen. Én most visszatérek a barakkba. Reggel maga odahozza nekem Őt megkötözve, én pedig megmutatom, hova rejtettem, amit keres.
Összenézett a göndör hajúval, aztán elégedetten biccentett.
- Akkor hát holnap. Reggel?
- Mondjuk, 6-kor.
- Remélem, nem akar addig a dzsungelben mászkálni?
- Eszem ágában sincs. Alighanem aludni fogok, mint a tej! Undorodva elhúzta a száját a tej szó hallatára, de nem szólt semmit.
Én pedig megfordultam, és elindultam a barakktábor felé.
8.
De León vörös, fáradtságtól égő szemmel fogadott.
- Mi van? Mit intézett? ,    -Jól van?
- Az ördög vigye el, ne velem törődjék! Inkább azt mondja el, merre járt!
- Beszélgettem valakivel. -És?
- Ma éjszaka véget ér minden.
- Mi minden?
- Ez az egész történet.
- És... megbosszulhatom Lisát?
- Ma éjszaka mindenkit megbosszulunk. Vagy... Lehajtotta a fejét. Nem kérdezte meg, hogy mi lesz akkor, ha sikertelenül járunk.
- Mi a terve?
- Tervezgetésre most nincs időnk. Indulnunk kell! Néhány perc múlva el kell tűnnünk, különben késő lesz! Gyúrja össze a takaróját. Csináljon belőle emberi formát. Biztos látott már olyan filmet, amelyik börtönből való szökésről szólt. Látta a Monté Christót?
- Tudom, mit kell tennem. Csak azt nem tudom, miért?
264
265
- Egyelőreálljonazablakelé!Tegyecsípőreakezét,éscsináljon úgy, mintha velem beszélgetne.
De León széles vállaival úgy eltakarta az ablakot, hogy bárki is próbált volna belesni rajta, nem látott volna mást, csak sötét foltokat.
Letérdeltem a matracom mellé, és villámgyorsan összetekertem a takarómat. Egyik, használaton kívül helyezett cipőmet a párnámra tettem, mintha a fejem nyugodna rajta.
Amikor elkészültem, helyet cseréltem vele. Az exbokszoló ügyesen dolgozott: talán még szebb figurát gyúrt a takarójából,
mint én.
De León utasításomnak megfelelően néhány percig még a szobában maradt. Csípőre tett kézzel az ablak elé állt, és idegesen gesztikulált. Olyan ügyesen csinálta, hogy mielőtt az ajtóhoz osontam volna, elégedetten rákacsintottam. Meg sem rezzent, csak mondta tovább a monológját.
Néhány perc múlva éppen a verítéket törölgettem az arcomról egy bokor alatt, amikor mellém zuhant.
- Most aztán merre?
Ránéztem, és megkönnyebbült vigyorra húzódott a szám.
- Olvasta Dantét?
- Mi az? Valami ökölvívó-szabálykönyv?
- Kivételesen egy olasz költő. Évszázadokkal ezelőtt élt, és verseket írt.
- Nem olvastam. Utálom a digókat, és a verseket sem szeretem.
- Egyszer olvasson bele a kedvemért. Ez a bizonyos Dante ugyanis leereszkedett az alvilágba, és szörnyű kalandokat élt át a pokol legmélyebb bugyraiban.
- Miért meséli ezt most nekem?
- Mert rövidesen mi is leereszkedünk a pokolba, és alighanem olyan rémmeséknek leszünk a szereplői, amilyenekről még Dante sem álmodott.
9.
Pihentünk egy röpke negyedórát, aztán intettem, hogy vége a semmittevésnek. De León ruganyosán pattant fel a fűről, mintha az éjszakai, viszonylag hűvös levegő elfújta volna a fáradtságát.
- Emlékszik arra a terepasztalra, amelyet a nágák készítettek nekünk? Amikor a szökőár elől menekültünk?
- Mire kellene emlékeznem?
- A dombokra az erdő mögött.
266
Legnagyobb meglepetésemre komolyan bólintott.
- Emlékszem.
- Igen? Emlékszik egy elefántra is? Felhúzta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét.
- Elefántra nem emlékszem. Hacsak...
- Hacsak?
- A dombok mellett van valami. Várjon csak...
Behunyta a szemét: láttam rajta, megpróbálja maga elé idézni a terepasztalt.
- Igen... Van ott valami, ami elefántra emlékeztet. Valami, talán sziklacsúcs.
Leesett az állam, és nagyot koppant az avaron.
- Honnan az ördögből van magának ilyen jó megfigyelőképessége?
- Versenyző volnék, vagy mi a fene! Nekem odafentről éppen ilyen terepasztalnak látszik a föld.
-  Hány dombot találunk az elefántszikla mellett?
- Jobbra vagy balra?
- Balra.
- Ügy emlékszem, hármat.
- Bravó! Bravó!
- Kösz. Azért megmondaná, minek örül annyira?
- Annak, hogy ezek alatt a dombok alatt található, amit keresünk!
- Mi a fenét keresünk?
- A lejáratot.
- Lejáratot? Hova?
- A pokolba, Mr. De León. Egyenesen Luciferhez!
10.
Néhány percnyi gyaloglás után rátaláltunk az ösvényre, amely a nága faluhoz vezetett. Itt rövid töprengés következett: megpróbáltam elképzelni, mi történne, ha felbukkannék Fehér Felhő falujában. Bár a varázslóval folytatott beszélgetésem békés volt, és ahogy mondani szokás, tárgyszerű, mégsem lehettem biztos benne, örömmel fogadnának-e. Tudtam, a nágák csak a legritkább esetben hívnak látogatót a falvaikba, hiszen egyik legendájukban Then, az ősatya óriáskígyó óvott attól, hogy idegen embereket engedjenek maguk közé. Törtem a fejem, majd úgy döntöttem, hogy én is a terepasztalhoz folyamodom. Leguggoltam az ösvény mellé, gyűjtöt-
267
tem néhány marék földet, három dombocskát emeltem belőlük -éppen az ösvény közepén. Ezután hoztam még néhány marékkal, s megpróbáltam elkészíteni az oroszlánfejű sziklát.
De León félrehajtott fejjel, csendben figyelte művészi tevékenységemet, s csak akkor horkant fel, amikor kiformálódott szorgos kezem alatt az oroszlánfejű szikla. Amikor teljesen kész lett, kibányásztam zsebemből a talált vasdarabot, kivájtam a dombocska oldalát, s beledugtam úgy, hogy kilátsszék a vége.
- A nágáknak csinálja? -Nekik.
-, Gondolja, hogy meg fogják találni?
- Biztos vagyok benne.
Lehajolt, igazított valamit az oroszlán fején, aztán nyugtalanul a dzsungel sötét fáira meresztette a szemét.
- A következő lépés?
- El kell készítenünk ugyanezt a terepasztalt még egyszer.
- Ugyanezt? Úgy érti, hátha nem errefelé jönnek a kőkorszaki barátai?
Nem volt időm magyarázkodásra, ezért egészen egyszerűen megfogtam a karját.
- Majd később. Most gyerünk!
Visszamentünk az ösvényen, egészen addig a pontig, ahol annak idején megtaláltuk Annemarie hulláját. A víz az elmúlt napok soránjelentősen visszahúzódott. De León gyanakodva bámult a lába elé, mintha attól tartana, hogy a félig száraz, vastag iszap alól kinyúlik egy oszlásnak indult kéz, és elkapja a lábát.
Az iszapon túl megtaláltuk a geológusok telepére vezető ösvényt. Mivel Bloommal .úgy állapodtam meg, hogy az ösvényen hagyok értesítést, ismét nekiláttam, hogy felépítsem a terepasztalt. A három dombot még megcsináltam, az oroszlános sziklát azonban a pilótára hagytam. Társam látható örömmel látott a mintázáshoz; néhány percre talán még a nyomasztó veszélyről is megfeledkezett.
Bár biztos voltam benne, hogy ezen az éjszakán egész kis népvándorlásnak lehetnék a tanúja, ha elrejtőznék a bokrok között, eszem ágában sem volt ezt a megoldást választani.
Tisztában voltam vele ugyanis, hogy ez az utolsó éjszakám az ördögimádók közelében. Órákon belül el kell dőlnie, hogy ki nyeri a ' mérkőzést. Ő-e vagy én.
Ha én, véget vetek az évszázad legnagyobb disznóságának; ha Ő, soha többé nem hagyom el Nágaföldet.
A halottak ugyanis - kivéve De Vigny márkit és családját - nemigen változtatják a helyüket.
268
11.
Már az éjszaka közepén jártunk, amikor elértük az első dombot. A hold vakító fénnyel világította meg az oldalát beborító cserjéket, s a páfrányok széles levelén drágakőként csillogtak a harmatcsep-pek. Óvatosan a számra tettem a kezem, és elindultam a domboldalon felfelé. De León megcsóválta a fejét, de engedelmesen ott lihegett mögöttem.
Leguggoltam, megpróbáltam visszaemlékezni rá, hol rejtőzik a bejárat. Tudtam, hogy egy viszonylag vékony, lapos követ kell keresnem. Szerencsére a vakító holdfényben nem volt szükségem zseblámpára. Alig tettem felfelé néhány lépést, máris észrevettem.
Óvatosan a kő alá nyúltam, és megpróbáltam megemelni. Második nekifutásra siker koronázta mutatványomat. A kőlap odább csúszott, mögötte fekete nyílás ásított felénk.
De León komor képpel bámulta a feketeséget.
- Ez a bejárat?
- Pszt! Nyúljon be, és kapja el a kötelet!
- Megvan!
- Induljon lefelé!
A pilóta mélyet sóhajtott, zsebre vágta a stukkerjét, és keresztülpréselte magát a nyíláson.
- Azt már meg sem merem kérdezni, hogy miért megyünk le... Felelet helyett én is elkaptam a kötél végét, s bebújtam a föld alá.
A kötél hintázásán éreztem, hogy ügyesen mászik lefelé.
- Rendben van minden?
- Meddig kell még másznom? - hallottam alattam a suttogását.
- Amíg le nem ér. Igyekezzék!
Valami koppant alattam, s De León felnyögött.
- Vigyázzon! Valami lóca van itt, vagy mi a fene! Éreztem, hogy a kötél - annak ellenére, hogy időről időre vastag
csomókra tévedt a lábam - lehorzsolja a bőröm, s a fertelmes bűz, amely belőle áradt, rothadó vér szagára emlékeztetett. Valami keménybe ütöttem a lábam szárát, aztán lehuppantam a földre.
Behunyt szemmel próbáltam meg visszaemlékezni, mit láttam első látogatásom alkalmával. Tudtam, hogy jobbra tőlem lógnak a láncok a falnál, balra székek és egy asztalka, azon túl a falon fáklyatartók és félig égett fáklyák.
Előrenyújtott karral elindultam a fáklyatartó felé. Jobb kezemből a balba tettem át a stukkeremet, s igazság szerint felgyújthattam volna a lámpám is, de takarékoskodni akartam az elemmel. Ki tudja, mennyi időt kell még ma éjszaka a föld alatt töltenem...
269
Végre elértem a sziklát. Nyilván a fáklyatartó mellé nyúltam, mivel nem éreztem a tartóvasat. Léptem egyet előre, egészen kicsit, akkorát, amekkorát a törpék lépdeltek a Hófehérke-ülmben. Kinyújtott ujjaim ezúttal már elértek valamit.
Ez a valami a fülledt meleg ellenére is hideg volt, és merev. Gömbölyű volt, kiugrásokkal, bemélyedésekkel, vágásokkal tarkítva, s amikor véletlenül az egyik vágásba tévedt a kezem, mintha rossz szagú kulimász ragadt volna az ujjaimra.
Mély lélegzetet véve, megszagoltam a nedvességet. Vettem még egy slukkot a levegőből, aztán még egyet, majd még egyet. Szuszo-gásom nyilván eljutott a sötétség mélyén szobrozó De León füléhez is, mert azonnal felmordult:
- Hé! Mi van? Miért nem gyújt fényt?
Nyeltem még néhányat, s amikor úgy tűnt, hogy már meg tudok szólalni, meg is szólaltam:
- Nem értem el a fáklyatartót.
- Gyújtsa fel a lámpáját!
Bölcs tanács volt, csakhogy ahhoz előbb meg kellett szabadulnom a kezemre kenődött kulimásztól.
Oldalra léptem, és remegő kézzel megpróbáltam megtalálni a sziklafalat. Éppen akkor, amikor rábukkantam, és hozzá akartam fogni a kéztisztításhoz, furcsa, ideges hullámok futottak végig a hátgerincemen. Bal halántékomba beleszúrt valami, mintha ismeretlen ellenfél kötőtűvel próbált volna az agyamhoz férkőzni.
Mire felfogtam, hogy mit jelentenek a jelek, már a földön hevertem. Nem törődve a kezemre tapadt kulimásszal, előretartottam a stukkert, és beleüvöltöttem a reménytelen éjszakába.
- Roger! Vigyázzon!
Kétségbeesett, bugyborékoló kiáltást hallottam, majd valaki élesen felsikoltott a fülem mellett. Bár nem szokásom vaksötétben ismeretlen céltáblára lövöldözni, most mégis kénytelen voltam meghúzni a ravaszt. Persze óvatosan, a mennyezet felé irányítva a fegyver csövét.
Ami ezután következett, nem könnyű elmondani. Mintha megindult volna felettünk a domb. Öklömnyi kődarabok pottyantak a fejemre, s a hangos, dübörgő visszhang hosszú másodpercekig ott keringett körülöttem.
Mire a visszhang elhalt, a sikoltás is a semmibe veszett. Remegő kézzel nyúltam a lámpám után, kitéptem a zsebemből, és felkattintottam.
A fény azonban nem villant fel.
270
Helyette az arcomba vágódott valami. Utána kaptam, de kicsúszott az ujjaim közül. Mintha a kötél vége lett volna.
- Hol van, Roger?
- Itt - nyögte egy fájdalmas basszus. - Hogy van?
- Egészben.
- Gyújtson lámpát, ember!
- Nem megy. Alighanem elromlott. Mj történt magával?
- Valaki fejbe vágott. Nem érzi a szagát?
Ebben a pillanatban felrikkantott valaki a fejünk felett. Nem tudtam megállapítani, fenyegető-e a rikkantás, vagy éppen fájdalmas bánatsikoly. A kezemre hulló meleg, apró cseppek mintha ez utóbbiról tanúskodtak volna.
De León rémülten hallgatott, és valószínűleg felfelé figyelt, akárcsak én. Egyszerre csak lyuk támadt odafent, a sötétség falában, s a domb felett fürdőző holdvilág leküldött néhány sugarat a hegy gyomrába.
Tölcsért csináltam a kezemből, és beleüvöltöttem a sötétségbe:
- De Vigny márki! Jöjjön le! Nem akarjuk bántani!
Valaki odafent másodszor is felüvöltött, s újra éreztem a bőrömön a meleg cseppeket. Aztán néhány másodpercre elsötétedett a nyílás, majd a holdsugarak ismét megtalálták az utat hozzánk.
Előhúztam a lámpám, megpróbáltam világosságot csiholni belőle. Csodák csodájára ezúttal azonnal éles, fehér fény töltötte be a barlangot.
Legelőször De León bukkant fel lámpám fénykörében. Fél arca sápadt volt, mintha liszttel szórták volna be. Kinyújtotta az ujját, s ahogy a képét simogatta, girbegurba csíkokat rajzolt az isten tudja, miféle porba.
-Ővolt?
- De Vigny márki.
Apró, észrevétlen kis mozdulattal a lámpa elé dugtam a kezem.
Vörös volt, mintha paradicsomot mázoltam volna szét az ujjaim között.
Felvilágítottam a mennyezetre. Nem volt semmi a kötélen, csak a kapaszkodást segítő csomók.
De León behunyta a szemét, és megtapogatta a tarkóját.
- Alaposan kupán vágott a rohadék. Miért nem figyelmeztetett?
- Magam sem sejtettem, hogy idelent vannak. Biztos, hogy jól van?
- Biztos hát. Kicsit meglöttyent az agyam, ennyi az egész.
- El tud viselni egy... hm... kellemetlen látványt? - kérdeztem óvatosan.
271
- Kellemetlen látványt? Csak egy olyat mondjon, ami az utolsó tíz órában nem volt kellemetlen. Csak egyet mondjon, ember!
- Akkor figyeljen!
Szép lassan, nehogy a látvány sokkszerűen érje, arrafelé fordítottam a lámpám, ahol a sötétség leple alatt a fáklyát tartó falikart sejtettem.
Ezúttal ott volt a helyén. Csak néhány ujjnyira attól a kiszögel-léstől, ahol kerestem.
A három karból álló fáklyatartón rozsdás lánc lógott, s most enyhén ringatódzott lámpám fénykörében. Sovány, csontvázszerű testet tartott, amely eló'rebukott volna, ha a vasszemek nem ölelik körül. A halálfej így is eló'rebillent, s vékony csontorrából vörös cseppek szivárogtak a padlóra.
- De Vigny márkiné! - hördült fel De León. - Meghalt? Felelet helyett, legyűrve minden ellenkezésemet, a holttesthez
léptem, belemarkoltam ősz, ritkás hajába, és felemeltem a fejét.
De Vigny márkiné életében sem nyújtott szép látványt, a halál azonban még ezen is rontott. Mintha évezredes múmiát tartottam volna a kezemben.
A pilóta szája elé kapta a kezét, és elfordult.
- Elég volt, az Istenért! Hagyja már, ember! Mi történt vele? A nyakán végighúzódó mély sebre pillantottam, aztán megvontam a vállam.
- Mint a többivel. Elvágták a torkát.
- Ki? A férje? Az őrült márki?
Tiltakozni akartam, de ebben a pillanatban furcsa formájú, fekete tömegre esett a lámpám fénye. Ott gubbasztott a halott lábánál, mint elhagyott, szomorú eb. Pokoli szerencséje volt, hogy a sötétben nem tapostam rá.
Néhány másodpercnyi vizsgálódás után rájöttem, hogy nem kutya gunnyaszt a halott orrából kicsepegett vértócsa mellett, hanem egy fekete kalap.
Az ördög fekete kalapja.
De León átnézett a vállam felett, hisztériásán felnevetett, és lehajolt, hogy felvegye.
Éppen abban a pillanatban rántottam félre, amikor elsötétült odafent a lejárati nyílás.
Lekattintottam a lámpám, és behúztam a pilótát a barlang sötét sarkába.
Éppen idejében ahhoz, hogy elkerüljük azoknak a kis fickóknak a figyelmét, akik halk, csattogó beszéd közepette megindultak lefelé a kötélen.
De León karjába markoltam, és a fülébe súgtam, hogy az istenért, meg ne moccanjon. Még akkor sem, ha felfedeznek bennünket.
A nágák leugráltak a kötélről, körbefogták a halottat.
Nézték néhány másodpercig, majd felemelték a késeiket, és szempillantás alatt darabokra vagdosták a fekete kalapot.
Mire feleszméltünk, már üres volt a barlang.
A nágák ügy eltűntek, mintha föld nyelte volna el őket.
12.
De León megrázta az üstökét, és kétségbeesetten összekulcsolta a kezét.
- Uramisten! Ezeknél sem lennék kalapos!
Gyufát kotortam elő a zsebemből, megpróbáltam meggyújtani a fáklyákat. Tövig égett csonkok voltak, így csak türelmes munkával sikerült lelket lehelnem egyikükbe.
De León óvatosan megkerülte a halottat, útközben jót rúgott a szétszabdalt kalap maradványaiba.
- Csak tudnám, miért gyűlölik ennyire! Magának mi a véleménye?
Természetesen volt véleményem, de egyelőre megtartottam magamnak. Már csak azért is, mert nem ez volt a legalkalmasabb hely a magyarázatra.
De León odaballagott hozzám, szemügyre vette az alig pislákoló fáklyacsonkot, megszagolta, aztán gyors pillantást vetett a vicsorgó De Vigny márkinéra.
- Ügy érzem magam, mint egy rémfilmben. Nem húznánk el innen a csíkot? Vagy talán keres valamit?
- Keresek.
- Nagy vagy kicsi?
Felelet helyett négykézlábra ereszkedtem, és körbejártam a barlang hátulsó traktusát. Úgy, mint a kutya, amely egy másik kutya nyomát keresi.
De León leguggolt mellém, szétkente a homlokán a verítéket.
Nagyot csaptam a falra. A szikla tompán felmprdult, jelezve, hogy jókora üreg rejtőzködhet odaát. Ráütöttem még egyet, s amikor végérvényesen meggyőződtem róla, hogy nem tévedek, elégedetten megveregettem De León vállát.
- Ezt kerestem, ember!
- Mit?
272
273
- Szerezzen valahol egy csákányt!
A könnyűszerkezetű pilóta eltátotta a száját, és elképedve bámult rám.
- Csákányt? Zenélő kakukkos órát nem akar véletlenül? Legyintettem, és magam láttam a keresésnek. Ha csákányt nem
is találtam, sikerült az egyik sarokban felfedeznem egy jókora feszítővasat. Ezt is vastagon fedte a rozsda; bármelyik ipari múzeum szeretettel befogadta volna a raktárába.
De Leonon nem látszott, hogy örömmel töltené el az évtizedesnek látszó lelet felbukkanása. Megvakarta göndör üstökét, és vágyódva a kötél felé sandított.
- Szeretnék már odafent lenni! Biztos benne, hogy a kis fickók nem akarnak zanzát csinálni a fejünkből?
- Semmiben sem vagyok biztos - mondtam az igazságnak megfelelően. - Ebben a játszmában semmiben sem lehet biztos az ember. Jó erőben érzi magát?
- Már az is eredmény, hogy álló helyemben nem esem össze
- Frissítse fel magát egy kis munkával. Én addig körülnézek
odafent.
Elmarkoltam a kötél végét, és elindultam felfelé. Óvatosan a csomókra léptem, de még így is kétszer visszacsúsztam. Éreztem, hogy az én erőmet is kezdik elszippantani az események.
De León aggodalmas arckifejezéssel bámult utánam, majd letérdelt a sziklafal mellé. Amikor a feljárati nyíláshoz érkeztem, már vadul csapkodta a követ.
Kidugtam a fejem; végigpásztáztam a holdfényben fürdő domboldalt. Mivel nem láttam gyanús árnyékokat, behúztam a nyakam, s visszaillesztettem a követ a nyílás fölé. Ahogy a kő rázuhant a helyére, elfogva a betörő világosság útját, De León felháborodottan felmordult a mélyben:
- Mit csinál?! A fenébe is, a kezemre ütöttem... Legalább a
lámpát dobja le!
Eltartottam a lábam a kötéltől, és lecsúsztam a barlang fenekére. Bár a csomók nem tettek jót a tenyeremnek, nem volt sem időm, sem kedvem egyenként megkeresgetni őket.
Zseblámpám első sugara a pilóta izgatottan ragyogó fekete képére világított.
- Ember, én találtam valamit!
Feltartotta a vasrudat a levegőbe, aztán szép lassan leeresztette, és bedugta a sziklafalba. A szikla lágy szivacsként fogadta magába a rozsdás vasat.
- Mit gondol, mi lehet odaát?
274
- Minden valószínűség szerint egy másik barlang.
- Maga... ezt kereste?
- Nem tudom. Rövidesen kiderül.
Kivettem a kezéből a rudat, és magam dolgoztam tovább. Nem okozott különösebb erőfeszítést, hogy kibontsam a nyílást. Néhány erőteljes csapás után az elfalazott rész beomlott, szabaddá téve a barlangunk mögött meghúzódó föld alatti üreg bejáratát.
De León lehajolt, felemelt egy, a nyílásból kihullott kőszerű kockát, megsimogatta, majd erőteljes mozdulattal kettétörte.
- Agyagtégla.
- Honnan tudja?
- Hébe-hóba megfordultam Afrikában, őseim földjén. Ott készítenek ilyeneket.
Meggyújtottam egy szál gyufát, és a bej árati nyílás elé tartottam. Csak egészen kicsit lebbent meg a lángja. Lehajoltam, bedugtam a fejem a nyíláson.
-Mit lát?
- Egyelőre semmit. Maradjon, amíg nem hívom!
Egyik kezemben a lámpával, másikban a pisztolyommái, beugrottam az ismeretlen üregbe. Talpam alatt megkondult a padló, mintha dobra léptem volna.
Előretartottam a lámpám, élesre állítva a fókuszát. A fény áttört a sötétségen, s egy rozsdás falikaron, valamint néhány porral bontott fáklyán állapodott meg.
Eltettem a stukkeremet, megpróbáltam gyufát találni a zsebemben. Nagy igyekezetemben, sajnos, sikerült leejtenem a lámpát. A körtéből felizzó halvány pislogás mutatta, hogy nem tett jót neki a zuhanás.
Lefújtam a fáklyáról a port, és hozzáértettem a gyufát. Rémülten kaptam hátra a fejem, ahogy fellobbant előttem a fáklya fehéresen izzó, alig lobogó lángja. Megszagoltam; nem éreztem gyantaszagot rajta. Biztos voltam benne, hogy mesterséges, gyárban készült világítószerszámot tartok a kezemben.
- Hé! Megvan még?! - hallottam magam mögött De León mél-tatlankodását. - Miért oltotta el a fényt?
Nem válaszoltam: ehelyett elhűlve meredtem a látványra, amely kibontakozott előttem.
A barlang, amelynek a bejáratában álltam, hatalmas terem volt: bármelyik világhírű székesegyházzal felvehette volna a versenyt. A mennyezetről lecsüngő cseppkőszerű képződmények velencei tükörlapokból készült csillárokként verték vissza a fáklya ragyogását. A terem hosszúságát száz-százötven méterre becsültem, bár
275
fogalmam sem lehetett róla, hogy a távolban emelkedő fal mögött nem folytatódik-e az üreg.
A barlangot ugyanis mesterséges fal zárta le. Lehet, hogy ezt is agyagtéglából építették; kissé megroggyant jobb oldala erre engedett következtetni. A fekete, falat borító drapéria itt-ott már oszlásnak indult: az egyik lyukból megtermett pók mászott elő lusta kíváncsisággal, s csak akkor dermedt mozdulatlanná, amikor érzékelte a felé sugárzó erős fényt.
A drapéria közepét hatalmas szobor foglalta el: az ördögök királyának, Lucifernek, szárnyas, szarvasfejű szobra. Fogait vicsor-gatva, nyelvét kinyújtva, rémisztő mosollyal bámult á hívatlan vendégre.
Tettem néhány lépést előre, aztán megtorpantam. Valahol a terem láthatatlan magasából roppant erővel felzúgott egy kórus: Orff Carmina Burancqának a zenéje. Önkéntelenül is a pisztolyom után kaptam, aztán szégyenkezve visszahúztam a kezem. A zene pedig csak szállt, áradt zavartalanul. A fejem felett meghúzódó sötétségben apró szárnyak kavarták a levegőt: az álmukban megzavart denevérek idegesen suhantak el az orrom előtt, s megbújtak az ördögábrázolás mögött.
Arra riadtam, hogy valaki megveregeti a vállam. Rémülten fordultam hátra, de csak De León állt mögöttem. Homlokáról verejték csörgött a szemébe, keze enyhén remegett, ahogy felfelé mutatott vele.
- Ez... mi? Honnan...?
- A szférák zenéje. -Az... ki?
Szívem szerint javasoltam volna, hogy hallgassuk végig a csoda- 1 latos muzsikát, de nem tehettem. Részben a már annyit emlegetett 1 időtényező miatt, részben mert Lucifer megmozdult.
De León óriásit csuklott, ahogy az ördögkirály becsukta a száját,   1 és lehajtotta a fejét. Aztán, amikor a félig csukott száj irányából   J gurgulázó, elégedett kacagás áradt felénk, belemarkolt a karomba, és elkezdett maga után vonszolni.
- Jöjjön, Lawrence, menjünk a fenébe! Ezekkel a dolgokkal nem lehet játszadozni. Látja, mozog a fickó!
A„fickó" valóban mozgott. Előbbcsakafejétemelgette,aztána kezét és a lábát is. Mintha lassú, fenyegető táncba kezdett volna.
- Inába szállt a bátorsága?
- Egyáltalán nem úgy, ahogy maga gondolja, csakhogy én fekete vagyok, és több érzékem van a természetfelettihez, mint maguknak, sajtképűeknek.
276
Ebben a szempillantásban felizzott Lucifer szeme. Annyi időm volt csak, hogy De Leont magammal rántva, elterüljek a porban. A két kerek szemből kiinduló sugarak végigszáguldva felettünk, nekiütköztek a falnak. Hallottam, hogy a szikla fájdalmasan pattogni kezd, s mindaddig pattog, amíg ki nem hunyt a fény.
De León az oldalfalhoz lapult, és nagyokat nyelt a rémülettől.
- Most már láthatja: ördöggel nem lehet kukoricázni!
Mivel nem tudtam, miféle meglepetést rejteget még őfelsége, kénytelen voltam én is a falhoz lapulni. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a fény kialudt a szemekből, s a láthatatlan zenekar hangja is szelídebbé halkult.
Lucifer azonban még mindig táncolt. Merev, furcsa, ugyanakkor mégis győzelemittas táncot. Mintha sikerült volna sarka alá taposni a világot.
13.
Csak akkor hagyta abba a táncát, amikor végérvényesen elhallgatott odafent a zene. Az ördögkirály becsukta a száját, s elégedett mozdulatlanságba süllyedt.
Most már jóval óvatosabban, hátamat a sziklafalnak támasztva, körbejártattam a fáklya fényét a teremben. Mivel nem tudtam irányítani a sugarakat, kénytelen voltam azzal megelégedni, ami a szemem elé került.
Lucifer óriási szobrán nem volt sok néznivaló. Minden bizonnyal elektronikus szerkezet mozgatta, melyet talán egy érzékelő hozott mozgásba. Az is lehetséges, hogy ráléptem valamire, amikor átbújtam De Vigny márki barlangjából.
De León a fejét csóválgatta. Nem tudott megszabadulni Lucifer egyre inkább elhalványuló tekintetétől.
- Remélem, hamarosan felébredek, és folytathatom a versenyt. Csak azt tudnám, hol a fenében álmodom mindezt: Amerikában vagy Calcuttában?
Hátrafordultam, és a bejárati nyílásra mutattam.
- Képzelje csak, milyen impozáns látvány lehetett! Amikor As-modeus átlépte a küszöböt, megszólalt a zene. Aztán néhány taktus után az ördögkirály „megelevenedett", s a hívők örömére táncba kezdett. A fáklyák vakító lánggal égtek a falon, az ördög szeme világított...
- ... és telibe találta azt, aki az ajtó előtt ácsorgóit.
277
- Talán nem égette halálra. Ha akarja, kipróbálhatjuk...
- Eszébe ne jusson! Én ugyan közel nem megyek hozzá! Hamég egyszer megszólal valami, fogom magam, és...
Soha nem tudtam meg, mit akart mondani. A zene ugyanis ismét fortissimóig erősödött, megrengetve a falakat. De León fülére szorította a tenyerét.
Ezúttal a Lucifertől balra húzódó fal világosodott ki. Azok a fáklyák gyulladtak fehér lángra, amelyek a szemközti falon pihentek. Rémülten pislantottam a kezemben ragyogó fényforrásra.. Uramisten, lehet, hogy nem is a gyufámtól kelt életre?
Bármennyire is fájdalmas volt a hangerő, a fehér lángok fölé tartottam a tenyerem. Nem éreztem meleget. Hideg fénnyel égett, mint az elektromosság.
De León kinyújtotta a karját, s immár nem törődve a zenével, a fal felé mutatott.
-Lát... ja?
A zene, mintha a karmester leintette volna a futamot, hirtelen abbamaradt. Afények azonban tovább égtek a falon: megvilágítva a lefelé fordított, megcsúfolt keresztet és a felette ragyogó 666-os számot.
A Sátán kedvenc számát.
14.
Amikor a falikar fényei kialudtak, s a kereszt és a 666 is a semmibe veszett, megragadtam De León karját, és a kereszt felé kezdtem vonszolni.
- Jöjjön gyorsan! Jöjjön!
Ő azonban lecövekelte magát, és megpróbált kiszabadulni a szorításomból.
- Dehogyis megyek! Eszemben sincs! Maga csak menjen, ha
akar!
- Veszélyben vagyunk. Nem érti?
Hahaha! Hát volt egyetlen pillanatunk is eddig, amikor nem voltunk abban?
Nem tehettem mást, rángattam tovább. Amikor aztán újabb fortisszimó után az a fal világosodott meg, ahol mindeddig menedéket kerestünk, már úgy loholt utánam, hogy majdnem nekisodort a fordított keresztnek.
Immár a „mi falunk" fénylett. Jobban mondva, a falhoz erősített furcsa fényű fáklyák.
278
S a fehér fények egy emelvényre állított, sötét lepellel letakart koporsót világítottak meg. A foszladozó leplen is az ördög száma világított: a 666.
De León felnyögött, és nekidőlt a kereszt melletti falnak.
*¦ Jézusom! Én nem bírom tovább. Visszamegyek, és...
- Gondoljon a nágákra!
- Nem megyek vissza. Csak tréfáltam.
Közelebb léptem a koporsóhoz. Egyelőre óvakodtam megérinteni. A fekete leplet vékony porréteg takarta, de a világító, óriási foszforos számok átütöttek rajta.
- Ki a fe... lehet ez?
- Nem is sejti?
- Honnan sejteném? Ha azt állítja, hogy megtaláltuk Dzsingisz kán sírját...
- Én inkább Christiane de Vignyre gyanakszom. Tátott szájjal bámult a szemembe.
- Chris... de... Vigny. Az ki a fene?
- Később elmagyarázom. Gyerünk közelebb!
- Én ugyan nem!
Mit tehettem, egyedül mentem a koporsóhoz. Alacsony, kőből faragott talapzaton feküdt, két lépcsőfokot is fel kellett lépnem ahhoz, hogy elérjem. S bár igazán nem szívesen piszkálom a halottak végső nyugvóhelyét, megfogtam a fekete terítő szélét, és óvatosan magam felé húztam.
A zene elhallgatott, s Lucifer szeme sem izzott már a sötétben. A 666-os szám lágyan világított a tenyerem mellett.
Ahogy a terítő lehullt a földre, meglepetten felkiáltottam, és úgy hátrahőköltem, hogy majd leestem az emelvényről.
Az üvegkoporsóban bebalzsamozott, épségben maradt, fiatal lány holtteste feküdt, hófehér ruhába öltöztetve, mellén hímzett, fordított kereszttel és a 666-os számmal.
Icipicit hátraléptem, hogy jobban szemügyre vehessem. Az üvegsír oldalára fekete festékkel festették fel a leány nevét.
Christiane de Vigny - hirdette a felirat.
De León felcsuklott mögöttem, és futni kezdett a kijárat felé.
Most már holtbiztos volt benne, hogy én is rendkívüli képességekkel rendelkezem, és csak azért csaltam le magammal a pokolba, hogy elraboljam a lelkét.
279
15.
Már odafent jártunk a fülledt, holdfényes éjszakában, amikor De León dühösen felmordult:
- Csak azt tudnám, miből jött rá, hogy itt a föld alatt templomot találunk.
- Megérzés.
- Ez az, amiben nem hiszek.
- Akkor inkább következtetés. Tudja, mit csinál egy szekta, ha letelepszik egy lakatlan helyen?
- Gondolom, szállást épít.
- Szállást és templomot. Méghozzá megközelítőleg egy időben. Ha mást nem, hát ideiglenes templomot.
- Ez nem ideiglenes.
- Nem bizony. Képzelje csak el, a De Vigny vezette csapat már három éve itt élt ezen a vidéken, amikor a márkinak nyoma veszett, és új Asmodeus jött helyette Minnesotából. Három év! És most milyen templomuk van odalent, a táborban?
- Barakk.
- Na látja? Ez az, ami nem stimmel. Elképzelhetetlen, hogy a három év alatt ne építettek volna maguknak pompázatos ördögtemplomot; hiszen ezeknek ez a mániája.
- A templom?
- A látványosság. Mindaz, ami a hívek lelkére hat. Ne feledje, az ördögimádás nem meditatív vallás.
- Mi nem?
- Lényege a látványosság. Képek, szobrok, jelképek. Elsősorban a külsőségeknek kell hatniuk a leiekre.
- Hm! Eszerint úgy gondolta, kell lennie valahol egy templomnak. .. amelyet valami oknál fogva nem használnak?               <
- Pontosan.
- Jó, jó, de miért?
- Ez volt a kérdés. Arra is gondoltam: talán nem tudják, hol van. Talán nem akarják használni. Talán szörnyű titkot rejt a régi templom.
- Azt honnan tudta, hogy éppen itt kell keresnünk?
- Csak sejtettem. De Vigny márki és felesége egy bizonyos Christiane után kutattak. Volt okom feltételezni, hogy Christiane a rokonuk, esetleg a lányuk. Ez a gyanúm később megerősödött. Aztán arra gondoltam, hogy Christiane minden bizonnyal meghalt. A márki és a felesége pedig, talán öntudatlanul is, egyre ott kóborol lányuk sírja körül. Egy éjszakán aztán felmerült bennem a gondo-
280
lat: miért ne lehetne Christiane sírja a templomban? Akkor pedig nagyon is lehetséges, hogy a templom valahol ott van, ahol De Vignyék. Már amikor De Vigny márki megtáncoltatta a hátamon a korbácsát, gyanakodtam, hogy aligha lehet az a barlang olyan rövid, amilyennek látszik. Mintha mesterségesen vágták volna ketté.
- Gyanús nekem a maga okoskodása.
Léptem néhányat előre, s csak akkor torpantam meg, amikor észleltem, hogy De León nem jön mögöttem. Villámgyorsan fordultam hátra, revolverem már ott csillogott a kezemben.
- Történt valami?
De León rám meresztette a szemét, aztán csak hápogott, hang nélkül, mint a pekingi kacsa.
- Akkor... ha ez... igaz - nyögte ki végül -, ...akkor... Christiane. .. akkor ő... Illetve De Vigny márki... akkor...
- Csak nyugalom - mondtam, és intettem, hogy folytassuk az utat. - Ha minden igaz, ma éjszaka akad még néhány alkalommal csodálkoznivalója. Gyerünk, mert rövid az idő!
Elindultunk az elefántszikla felé.
16.
Az elefántszikla valóban elefántszikla volt, bár az alakja inkább teknősbékára emlékeztetett. Nevét az oldalába vágott hatalmas elefántról kapta, „akinek" csak a feje volt elefánt, a teste emberé.
De León gyanakodva nézegette, aztán kiköpött.
- Nincs bizalmam a szobrokban. Ha ez is megmozdul, és kigyullad a szeme...
- Ennek aligha. Ganésa nem vérszomjas isten.
- Kicsoda? Ki ez?
- Ganésa. Az indiai mitológia kedvenc istene. Nem kell félnie tőle!
- Elegem van ezekből a szörnyekből! Ha valaha élve visszatérek a normális emberek világába - aminek, magunk között szólva, nem adok sok esélyt -, még a repülőgépeimet is újrafestem. Az egyiken ugyanis egy sárkányfej vicsorog... Nem is értem, hogy tetszhetett valaha is! Levakarom róla, annyi szent!
Ganésa ormánya balra mutatott, éppen arra, amerre mennünk kellett. Elkaptam De León karját, és behúztam a szikla árnyékába.
- Figyeljen ide! - suttogtam. - Ettől a pillanattól kezdve igazán komolyra fordulnak a dolgok.
281
- Jézusom! - rémüldözött. - Én meg már azt hittem, ennél komolyabb nem is lehet.
- Ami eddig történt, semmi ahhoz, ami ezután következik. Mennyi az idő? »
Órájára pillantott, és halkan suttogta:
- Negyed négy.
- Azonnal világosodik. Még mielőtt teljesen kivilágosodik, le kell jutnunk.
- Hova?
- Mondtam már, hogy a pokolba.
- Nem lehetséges, hogy maga mégiscsak bedilizett?
Felelet helyett tenyerembe temettem az arcom, és félhangosan gondolkodva megpróbáltam még egyszer végigfutni a tervemen.
- Hány kilométerre lehet innen a hullaház?
- Hullaház? Mit tudom én!
- A csontvázak elmennek a hullákért. Feltehetően mindennap. Remélem, tegnap is meghalt valaki. Tételezzük fel, hogy... elhozzák ide. A csontvázak hozzák a halottat, valahol felélesztik, aztán ő is csontváz lesz. Valahol le kell jutniuk...
Elvettem a kezem a szemem elől: De León rémült pillantásával találkozott a tekintetem.
- Jól van, Lawrence?
- Már amennyire a körülmények engedik. Ritkán járok le az alvilágba.
Biccentett, aztán a szeme sarkából rám nézett.
- Kérdezhetek valamit?
- Hogyne.
- Sosem volt még olyan érzése, hogy... hogy is fejezzem ki magam udvariasan - s kezét a homlokához érintette -, hogy itt fenn... nem mindig stimmel magánál valami?
Válaszolni akartam, amikor egyszerre csak megdobbant alattunk a föld. Mintha egy óriási szív ütött volna néhányat a talpunk alatt.
De León megdermedt, és belém kapaszkodott.
- Uramatyám! Mi volt ez?
- A Sátán szíve - mondtam mosolyogva.
- A Sátán... szí...
Befejezni már nem tudta, mert röviddel a földet rengető szívhangok után halk zsolozsma csendült a bokrok között. Mintha középkori templomi énekkel kombinált primitív munkadalt hallottunk volna. Szinte magam előtt láttam az éneklőket, amint nehéz terhet cipelve a hátukon, a dal ritmusára felénk lépegetnek. Lopva
282                                                          ;
De Leonra pillantottam, és igyekeztem felkészíteni a következő percekre.
- Mit szólna hozzá, ha állón kellene vágnia egy csontvázat?
- Csontvázat? - nyögte. Mit akar ezzel...
- Olyat, mint amilyen De Vigny márki és a felesége... volt.
- Nem hiszem, hogy... meg tudnám tenni.
- Pedig muszáj.
- Jézusom, miért?
- Mert csak így tudunk lejutni a pokolba. Bújjon ide mellém! Engedelmesen odakucorodott a bokor mögé.
A zsolozsma egyre erősödött. De León kétségbeesve előhúzta a revolvereidén azonban megfogtam a csuklóját. Mutattam, hogy dugja csak szépen vissza a helyére.
Mire megtette, az első zsolozsmázók kiléptek a bokrok ágai mögül. A holdfény ráhullott szemükbe húzott fekete kámzsájukra s a kámzsa alól kilátszó sovány, csontig fogyott arcukra. Nyakuk olyan vékonynak tűnt, hogy attól tartottam, eltörik a kámzsa súlyától.
Amikor kiléptek a fényre, megtorpantak. Ahelyett azonban, hogy körülnéztek volna, lesütött szemmel mozdulatlanul álltak, mint a jól idomított állat, amely megtanulta, hogy egy képzeletbeli vonalat gazdája engedélye nélkül semmi körülmények között sem szabad átlépnie.
A többiek ott toporogtak az első kettő mögött a bokrok sűrűjében, egészen addig, amíg egy szakállas, kövér fickó, kezében két-csövű vadászpuskával, előre nem furakodott, s ki nem bukkant a holdfényre. Hátratolta széles karimájú, fekete kalapját, és meg-törölgette a homlokát.
- Halló, Stevens! - hallatszott a bokrok közül egy fojtott kiáltás. - Miért álltatok meg?
Stevens vállára csapta a puskáját, és zsebre tette a kendőjét.
- Cseréltessetek terhet! Még belegebednek a fickók!
- Hadd menjenek ki a bokrok közül. Azt hiszed, olyan könnyű idebent hullát cserélni?
De León felhorkant, szigorú pillantásom azonban belefojtotta a további horkantásokat.
- Jól van, gyertek!
A szakállas férfi félreállt, hogy a többiek kimasírozhassanak a fák és bokrok közül.
A mereven mozgó, hosszú, fekete csomagokat cipelő csapat, mint halálraítéltek mindenbe beletörődő osztaga, fejét lehajtva álldogált éppen velünk szemben. Sajnos túlságosan is világos volt az
283
éjszaka ahhoz, hogy észrevétlenül csatlakozhattunk volna hozzájuk.
Néhány pillanat múlva újabb két kísérő bukkant fel a csapat mellett. Fegyver helyett korbácsot szorongattak a kezükben, s amikor az utolsó bokorág rezgése is abbamaradt, egyikük megforgatta a feje felett.
- Cserélni! Cserélni!
A lehajtott fejű, fekete árnyak megmozdultak. Azok, akik eddig a hosszúkás csomagokat cipelték, átadták a mögöttük baktató másik kettőnek. Aztán leeresztették a kezüket, és álltak tovább, görnyedt testtartással, mozdulatlanul.
- Cserélni! Nem hallottad, hogy cserélni?!
Kinyújtottam a nyakam, hogy jobban láthassak. A szállítási szisztémával hamar tisztába jöttem. Két csontváz cipelt egy csomagot, s amikor felhangzott a vezényszó, átadták a mögöttük bandukoló másik kettőnek. Aztán engedték, hogy eléjük kerüljenek, majd felzárkóztak mögéjük.
Ezúttal azonban mintha zavar támadt volna. A negyedik csomagot cipelő páros úgy tűnt, nem óhajt megszabadulni a terhétől. Az őrök hiába kiáltoztak, korbácsukat csattogtatva, a csontvázak merev mozdulatlansággal, lehajtott fejjel álltak, mintha nem érzékelnék a külvilágot.
- Stevens! Csapj már oda nekik!
A szakállas, vadászpuskás férfi az engedetlen pároshoz ugrott, és vadul rázni kezdte az öklét az orruk előtt.
- Nem hallottátok a parancsot?! Cserélni!
A két csontváz továbbra is mozdulatlanul állt, szemük a lábuk elé meredt a fűre, mintha az éjszaka is szorgalmasan futkosó apró hangyákat figyelték volna.
Az egyik korbácsos megunta a szakállas tehetetlenségét, mert hangos, durva káromkodás közepette szétlökdöste az előtte csoportosuló csontvázakat, és odafurakodott az engedetlen pároshoz.
- Mi a franc ütött belétek, hé! Cserélni, ha mondom! A két csontváz meg sem rezzent.
A szakállas a másik karjára tette a kezét.
- Annyira kivannak, hogy moccanni sem tudnak.
- Na és? Ha nem akarnak cserélni, akkor vigyék tovább a csomagjukat! Gyerünk, gyerünk, nyavalyások! Induljatok, mert a hátatokra húzok egyet!
Dühösen megragadta a feléje eső csontváz karját, és megrántotta. A barna ruhás test előrelendült, majd mintha egy kirakatbábu dőlt volna el, merev végtagokkal végigzuhant a földön. A csomag
284
lecsúszott a válláról, s mivel társa semmit sem tett, hogy a levegőben tartsa, terhük is mellé zuhant a fűre. A korbácsos felordftott, de a szakállas lefogta a kezét.
- Állítsd le magad, Bárt! Ezekkel másként kell bánni, mint...
- Szétverem azt a rohadt halálfejüket!
- Mondom, hogy állítsd le magad! Majd a másik kettő felveszi! Aggodalmasan a lezuhant csomag fölé hajolt. Amikor meggyőződött róla, hogy nem esett baja, megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Vegyétek fel!
A másik két fickó már engedelmeskedett. Szegletes mozdulattal lehajoltak, és vállukra emelték a csomagot. A szakállas elégedetten elmosolyodott, megveregette a korbácsos vállát.
- Többet ésszel, mint erővel, Bárt!
A korbácsos megvetően kiköpött, és visszasétált társa mellé. De León ismét az oldalamba nyomta a könyökét.
- Maga tudja, mi történik itt?
- Tudom.
- Mi?
- A csontvázak elszállítják a hullaházból a halottakat.
- Úristen! Miért?                  .
- Hogy feltámasszák őket.
- Félrebeszél?
- Eszemben sincs. De inkább a csontvázakat figyelje. A két legutolsót kell elkapnunk.
- Maga megbolondult!
- Nem is vitás. Már akkor, amikor nem csaptam agyon magát, amiért beleesett a rovarfogó sátramba. Szóval, nincs más megoldás, el kell kapnunk őket!
- Hogy gondolja, ember?
- Amint elindultak, vágtasson be a bokrok közé!
De León kényszeredetten bólintott. Én pedig feszülten figyeltem tovább.
A szakállas letérdelt a földön fekvő, csuhás csontváz fölé, karját a nyaka alá csúsztatva, megpróbálta felemelni. A könnyű, de hosszú test azonban összecsuklott, mint rosszul összeszerelt toronydaru. Ráadásul a szakállast is maga alá temette. A két korbácsos a hasát fogva röhögte az áldozatot, aki nehézkes mozdulatokkal próbált kimászni a ránehezedő teher alól.
- Ezt aztán megkaptad, Stevens! Remélem, mélyen beszívtad a fickó illatát?
- Milyen kölnit használ, Stevens?
Eddig ügyet sem vetettem a bűzre, amely a csontvázakból áradt.
285
Annyira lekötöttek az események, hogy olyan csekélységekkel, mint a penetráns illat, nem volt időm foglalkozni. Most azonban, ahogy az orrom után a tudatomat is elérte a rothadás szaga, megemelkedett tőle a gyomrom.
- Állj már fel, te nyomorult!
Nem túl erősen, de azért határozottan oldalba rúgta a hosszú csontvázat. A csontváz üdvözült mosollyal az arcán a holdra nézett, és csak hevert tovább a földön.
- Szólj, ha kell a korbács, Stevens!
A szakállas ismét nekifohászkodott. Ezúttal azonban csodák csodájára, sikerrel járt. A nyurga csontváz a talpán maradt, bár szemmel láthatóan ingadozott, mint viharban a legmagasabb felhő- -
karcolok.
Stevens megfogta a másik csontváz kezét, és az ingadozó karjára tette. A hosszú fickó hintázása ettől úgy abbamaradt, mintha társa erejéből átszállt volna belé valami.
- Jól van, ti maradtok leghátul... Indulhatunk, Bárt!
Bárt megcsördítette a korbácsát, és harsányan felrikkantott:
- Gyerünk, marhák! Vár a legelő!
A szerencsétlen csapat - mint kiselejtezett, ember formájú robotok - vontatott, szegletes járással elindult a legközelebbi dombhát
felé.
Mivel láttam, hogy a harmadik domboldalig át kell nyomulniuk egy bokrokkal sűrűn borított részen, intettem De Leonnak, hogy elérkezett a mi időnk.
Hátunk mögött a rothadás szagával bevágódtunk a bokrok közé.
17.
Ösvény nem vezetett a bokroson át, így csak találgatni lehetett, merre veszik majd az útjukat. Kinéztem magamnak egy megtermett páfránybokrot, és mögéje irányítottam De Leont.
- Maga itt marad.
- Hát maga?
- Átvágok a túlsó oldalra. Magáé a hosszú.
- Milyen hosszú?
- A hosszú fickó. Vágja állón. Én a másikat kapom el. Ha megkérhetem rá, ne üssön túl nagyot.
- Én ezt... nem biztos, hogy meg tudom csinálni.
- De hiszen ökölvívó volt, vagy mi a fene!
- Éppen azért.                                   •
286
- Értse meg, hogy ez az utolsó esélyünk. Ha nem üt, végünk.
- És ha ütök?
Mivel ismét felhangzott a halk, zsolozsmaszerű ének, búcsút intettem neki, és leheveredtem egy másik páfránybokor mögé. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy a menet a két bokor között halad majd át.
A szakállas Stevens, majd az egyik korbácsos olyan közel csörtetett el mellettem, hogy akár meg is érinthettem volna őket. Behúztam a nyakam, megvártam, amint tovavonulnak, aztán felegyenesedtem, s nem törődve vele, hogy a csontvázak észrevesznek-e, vagy sem, derékig kiemelkedtem a bokorból. Az utolsó pár éppen ebben a szempillantásban haladt el mellettem.
Kinyújtottam a karom, elkaptam a hosszúra nőtt csontváz párjának a vállát, és berántottam a bokorba. Szemem sarkából láttam, hogy a nyurga is felemelkedik a levegőbe, és eltűnik a szemközti páfránykolónia levelei között.
Az én fickóm könnyű volt, mint a pille. Csak a ruhájából és a testéből áradó fertelmes bűz tette nehézzé a vele való foglalatosságot. Amikor lerántottam róla a csuhát, olyan szagorgia csapott felém, hogy megtántorodtam tőle.
Megfogtam a csuklóját; pulzusa jóval gyengébb volt a normálisnál. Tudtam, hogy sürgős orvosi kezelésre lenne szüksége, de sajnos nem tehettem érte semmit.
A kámzsás, büdös árny néhány pillanattal később bukkant csak elő a pálmák közül.
- Hol volt ennyi ideig?
- Nem fogja elhinni. Hánytam.
Mivel velem is forgott a világ, nem erőltettem tovább a dolgot.
- Gyerünk, mert eltűnnek előlünk!
Sietős léptekkel a többiek után eredtünk. Szerencsére nem vették észre a két utolsó csontváz hiányát: Stevens az oszlopot vezette, a két korbácsos pedig a széles páfrányleveleket verdeste.
Beálltunk szépen a sorba. Felvettük lassú, szaggatott lépteik monoton ritmusát, a zsolozsmát azonban képtelen voltam megtanulni. Arra gondoltam, hogy talán nem is azonos dallamot dú-dolnak: mindegyikük korábbi életének homályba merült emlékképeit önti zenébe.
Alighogy kiléptünk a holdfényre, Stevens megállást intett.
- Cserélni! Cserélni!
Léptem egyet, hogy jó példával járjak elöl. Láttam, De León is előrelódul. Óvatosan átvettük a holttestet az előttünk álló csontvázaktól.
287
Már a vállunkon volt a halott, amikor legnagyobb megdöbbenésemre Stevens elindult felénk.
- Ti fel vagytok mentve! Majd a másik kettő cipeli helyettetek. Mivel el nem dobhattuk a csomagunkat, álltunk lehajtott fejjel,
mozdulatlanul, bár kezem a kámzsa alatt 38-as Smith and Wesso-nom nyelét markolászta. Stevens füttyentett egyet, és barátságosan rávert De León vállára.
- Lássatok csodát, magukhoz tértek a fickók! Ezért nem kell mindjárt korbácshoz nyúlni, Bárt!
Bárt felnevetett, és szétcsapott egy terebélyes páfránylevelet.
- Márpedig nekem ez a módszerem, Stevens!
- Jól van, fickók - fordult felénk megenyhülve a szakállas. - Ha rendbejöttetek, hát cipeljétek! Az ördög sem igazodik ki rajtatok. Ha az a vén szemétláda elmondta volna a titkát, mielőtt kinyiffant, most a kezünkben lenne a lelketek kulcsa. Na előre, indulás!
A páfránylevelek összecsapódtak mögöttünk.
18.
Arra riadtam, hogy belebotlom valamibe.
- Mi van? - hallottam De León nyugtalan suttogását. - Valami
baj történt?
- Semmi - mondtam, és igyekeztem felvenni léptei ritmusát. -
Csak rájöttem valamire.
- Jézusom! - nyögte. - Igyekezzék megfeledkezni róla. Ha maga rájön valamire, abból csak baj származik.
Itt abba kellett hagynia, mert az egyik korbácsos hátramaradt, és gyanakodva a képembe bámult. Igyekeztem olyan merev és ostoba 7 arcot vágni, amilyet csak tudtam. De León idegességében eltévesztette a lépést, de végül is rendbejött minden. Úgy csoszogtunk és dünnyögtünk, hogy a legcsontvázabb csontvázzal is felvehettük
volna a versenyt.
A hold bátorítóan ragyogott, ahogy kiléptünk a bokrok közül. Éppen oda akartam súgni De Leonnak valamit, amikor ismét meg-vonaglott a lábunk alatt a föld.
A szakállas megcsóválta a fejét, és a földre bámult.
- Túl erős. Mindenki észre fogja venni. Az egyik korbácsos felnevetett.
-A te dolgod?
- Nem szeretném, ha bajom lenne belőle.
288
- A kis ember mindig megússza. Legfeljebb benősülsz a nágák-hoz.
Újabb szívdobbanás, mintha valóban az alvó Sátán ébredezett volna.
- Állítsd meg őket, megérkeztünk!
A menet megtorpant. Reménykedtem ugyan, hogy talán újra átadhatjuk a terhet az előttünk lépkedő párosnak, de a szakállas nem vezényelt cserét. Helyette sípot vett elő a zsebéből, és belefújt. Lágy, halk dallam szállt át a bokrok felett, nekiütődött a domboldalnak, és szétszóródott a levegőben. Alighogy elhalt, hasonló dallamos sípszó válaszolt rá. Szakállas vezetőnk eltette a sípját, és parancsot adott az indulásra.
Engedelmesen megkerültük a harmadik dombot. Nem messzire tőlünk fehér épület emelkedett, közvetlenül a domb aljához simulva. Észrevehetően rozzant állapotban volt, széles lombú fák borultak hepehupás tetejére, s mintha még romos belsejéből is fák magasodtak volna az égre.
- Ez a bejárat? - suttogta De León. - Én inkább kint maradnék...
- Előbb kellett volna meggondolnia magát.
Gyászmenetünk megtorpant az épület előtt. Amerre csak a szemem látott, telis-tele volt szórva a környék téglatörmelékkel. Tapasztalt szemem azonnal észrevette, hogy a szerteszét heverő téglák nem hiányoznak sehonnan. Mintha gondosan készített műromot látnék magam előtt. Mintha a félbetört téglákat szándékosan haji-gálták volna összevissza, hogy az erre tévedő vándor azt hihesse, valódi rommal van dolga.
A bejárati ajtó fölött márványból készített tábla díszelgett, amelynek aranybetűs feliratát ilyen távolságból még nem sikerült elolvasnom.
Szakállas vezetőnk ekkor ismét a sípjába fújt. Alig halt el a dallamos hang a levegőben, az épület ajtaja résnyire tárult, s valaki kidugta rajta a fejét.
- Minden rendben?
- Rendben.
- Gyertek!
Az ajtó becsúszott a falba. A mögötte feltáruló sötét nyílás fenyegetően ásított felénk.
- Hányat hoztatok?
- Négyet.
- Többre lenne szükségünk.
- Azt mondják, meggyorsítják a dolgot. Állítólag valaki akadé-
289
koskodik odaát. Idejött egy fickó, és beleütötte az orrát a dolgunkba. A másikon érezhetően áthuUámzott a félelem.
- Micsoda? Ideengedtek valakit? Hogy lehettek ilyen őrültek?
- Állítólag nem volt más választásuk. Egyelőre takarékra kell állítani a lángot. Amíg a fickót ki nem nyírják.
- Nem tudod, ki az illető?
- Valami Lawrence. Leslie L. Lavyrence. Mond neked ez a név
valamit?
- Semmit. Kicsoda a fickó?
- Hullajelölt. Előbb bekerül a hullaházba, aztán a kezetek alá. Talán idejön hozzád kapunyitogatónak.
- Dögölj meg, Bárt!
- Te is, Perkins!
Az ajtó becsukódott mögöttünk.
19.
Az épület valamikor Káli-szentély lehetett: a falba vájt áldozó-fülkék legalábbis erről tanúskodtak.
De León nem kedvelhette a csupán egyetlen pislogó fáklyával megvilágított szentélybelsőket, mert nagyokat nyögött az orrom előtt, kockáztatva, hogy valamelyik őrünk felfigyel rá. Megrángattam hát a hulla lábát, hogy figyelmeztessem. Az exbokszoló szusz-szant még egy hatalmasat, aztán engedelmesen magába fojtotta a
lélegzetét.
Mivel sejtettem, valamelyik áldozófülkével kell történnie valaminek, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mindent láthassak. Sajnos, mire sikerült a hulla lábával manipulálva elterelnem az útból De Leont, a legközelebbi fülke hátulsó fala már eltűnt a szemem elől. Minden bizonnyal befordult a .mögötte feltárulkozó fekete
résbe.
- Fejeket lehúzni! - vezényelt a szakállas, kezébe véve vadász-puskáját, nehogy beakadjon a szemöldökfába.
Nyakam közé húztam a fejem, és De León nyomában átléptem a csak elméletben létező küszöböt. Hosszú, lefelé lejtő, villanykörtékkel megvilágított folyosóban találtam magam. A simára csiszolt, alighanem gránitba vágott járat legalább két méter széles volt, és ugyanilyen magas. Vége a messzeségbe veszett.
Szakállas kísérőnk megállt előttünk, és csípőre tette a kezét.
- Ha leejtitek őket, elevenen megnyúzlak benneteket! Óvatosan, szörnyszülöttek!
Nem hiszem, hogy De Leonon és rajtam kívül bárki is értette volna, mit mond. Mindezek ellenére a kámzsás csontvázak ösztönös óvatossággal indultak el lefelé. Még szüntelen, halk zsolozs-májukat is abbahagyták.
Ötszáz lépést számoltam, amíg kiszélesedett előttünk a vágat. Ha nem látszott volna minden vadonatújnak, azt hihettem volna, hogy elhagyott tárnában kocogunk a bánya mélye felé.
A jókora föld alatti terem, amelyben ismét összetorlódtunk, bár közel sem volt akkora, mint az elhagyott templom, könnyedén magába fogadott bennünket. Sőt még egy osztag katona is nyugodtan utánunk masírozhatott volna.
A terem közepén álló két fehér köpenyes férfi hajdani náci haláltáborok szelektáló orvosaira emlékeztetett. Nem tudtam szabadulni a rettenetes gondolattól, hogy kezük egyetlen, könnyed kis intésével halálba küldhetnek De Leonnal együtt.
A két férfinak azonban esze ágában sem volt velünk törődni. Szemüket a négy hullára szegezve odasétáltak hozzánk. Még a lélegzetem is visszafojtottam, amikor egyikük megragadta a karom, és arra kényszerített, hogy engedjem le a vállamról a halottat. Szerencsére De León is megértette, miről van szó, így közös produkciónk ezúttal remekül sikerült. Sem a halott nem bukott le a vál-lunkról, sem mi nem lepleztük le magunkat.
A két fehér köpenyes doktor bácsi eközben szép, komótos mozdulatokkal munkához látott. A nyakukban lógó sztetoszkóp végét a „hullák" mellkasára illesztették, és meghallgatták, mi újság odabent. Úgy tűnt, jó hírekről tudósíthattak a műszerek, mert elégedetten emelkedtek fel, és sétáltak vissza a helyükre.
- Minden oké, Bárt! — dünnyögte egyikük, fejével az átelleni oldal felé intve. - Tegyék fel őket az asztalokra!
Ebben a szempillantásban éles fények gyültak a falakon. Most vettem csak észre, hogy a terem távolabbi fele orvosi műtőnek és vele kombinált laboratóriumnak van berendezve. Széles műtőasztalok, ragyogó műtőlámpák, kis asztalkákon csinos műszerek -egyszóval minden nagyon okénak tűnt volna, ha nem tudtam volna, miről van szó.
Csakhogy tudtam, és egyáltalán nem tetszett nekem.
Olyannyira nem, hogy amikor engedelmesen az asztalra fektettük a halottunkat, elhatároztam, véget vetek kollektív kirándulásunknak a föld alatt. Mostantól kezdve magam veszem kezembe a sorsom.
290
291
Csakhogy ember tervez, a leereszkedő hidraulikus falak pedig
végeznek.
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy kámzsám alá nyúltam, hogy előhalásszam a stukkerem, és megpróbáljak rendet teremteni a nagy összevisszaságban, valahonnét a mennyek magasából, mintha csak átlátszó papírdíszlet lett volna egy előkelő színház zsinórpadlásán, vastag, ezüstösen csillogó fal ereszkedett az orrunk elé. Mire felocsúdtam, már légmentesen el voltunk választva a doktoroktól és a „halottaktól".
Egyik hajcsárunk megforgatta feje felett a korbácsát, és nagyot csattantott a feje felett. - Gyerünk, disznók! Be a vackotokba! Ismét felhangzott a bánatos zsolozsma, mintha a láthatatlan karmester elunta volna az elmúlt percek tétlenségét, és ismét beintette volna a zenekart.
Sajgó szívvel indultam el a távolban feketedő járatvég felé. Nem voltam biztos benne, ez a járat-e, amelyiken bejöttünk, vagy egy másik. Néhány percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek: ez a . vágat nem a mi vágatunk.
Nem is tudtam, örüljek-e neki, vagy bánkódjak. Örülnöm kellett volna, hiszen végre ott voltam, ahol lenni akartam, ugyanakkor kénytelen voltam belátni, hogy idelent, a föld mélyén csak magamra számíthatok. Hiába építettem odakint fáradságos munkával élethű terepasztalokat: a hidraulikus bejáraton egy hangya sem mászhat át anélkül, hogy észre ne vegyék.
Még mindig utolsók voltunk a sorban, s éppen azt mérlegeltem, ne próbáljak-e meg lelépni, amikor De León nyugtalanul hátrafordult.
- Mi lesz már, ember? Magam is szép summát fizettem volna annak, aki megmondja,
mit csináljak.
Szerencsémre nem kellett válaszolnom, mert őreink betereltek bennünket egy mellékjáratba. Megpróbáltam fejembe vésni az elágazásokat. Sajnos odafent elmulasztottam, hogy keressek magamnak egy Ariadnét, aki megajándékozott volna egy varázsfonállal.
A következő kisebb, föld alatti terem alighanem a csontvázregiment egy részének nappali tartózkodásául szolgálhatott, mert amikor becsukódott mögöttünk a vasrács falba vágott vasajtó, mindenki megkereste a saját ágyát. Mivel őreink még mindig a rácson túl álltak, s bármennyire is egymás szórakoztatásával voltak elfoglalva, előbb-utóbb csak feltűnt volna nekik, hogy mi ketten nem ta-
292
láljuk a helyünket, villámsebesen ágy után néztem. Néhány tizedmásodperc késéssel ugyan, de sikerült felfedeznem két üres prics-cset. Mire a szakállas és a korbácsosok teljes figyelmükkel felénk fordultak, már De León is és én is meredten ültünk a takaróinkon, magunk elé zsolozsmázva.
Hogy aztán ezt a zsolozsmázást nem követte valami más is, annak alighanem az volt az egyedüli oka, hogy kétségbeejtően üres volt a gyomrunk. Az ágyakból kiáradó szag egyszerre szorította össze a torkom, és lökte az ég felé a gyomrom. De León térdére hajtotta a fejét, és csendesen öklendezett.
- Uralkodjon magán, az istenért! - könyörögtem halkan, a rettenetes bűzfelhőkkel viaskodva. - Ha meghallják...
Ők azonban nem hallottak meg semmit. Hangosan felnevettek -bizonyára jópofát mondott valamelyikük -, aztán a szakállas végighúzta korbácsa nyelét a vasrácson.
- Készüljetek, disznók! Mindjárt itt a zaba!
Alig fejezte be, nyikorgás támadt odakint, mintha kocsit húzott volna valaki maga után. S valóban, pár pillanattal később felbukkant őreink mellett egy fickó, kerekes kocsival, rajta fatányérokkal és ugyancsak fából készült ivókupákkal.
- Mi újság, Olle? - kérdezte a szakállas, és vállára igazította vadászpuskáját. - Hogy ityeg a fityeg?
- Szia, Bárt! - lelkendezett a nagydarab, tengerészsapkát viselő férfi vékony gyerekhangon. - Meghoztátok az új husit?
- Meghoztuk, szivi.
- Kedves fiúk?
- Még kissé mozdulatlanok. De a dokik gyorsan lelket vernek beléjük. Mi az ábra, csak nem akarsz felcsípni közülük valakit?
- Ugyan már, Bárt! Jól tudod, hogy ki nem állhatom a szagukat. Legalább olyan büdösek, mint a nők!
- És a fiúk, Olle?
- Jaj, istenem, Bárt, hogy lehetsz ilyen! Hiszen nincs jobb egy kisikált, bekencézett fiú illatánál.
De León hirtelen abbahagyta az öklendezést, és felkapta a fejét.
- Hiszen ez buzi!
- Bravó! - dicsértem éles felismerőképességét. - Hogy jött rá?
- Emberek! - rikoltotta közben a tengerészsapkás, és végighúzta hosszú nyelű fémkanalát a rácson. - Emberek, csontvázak, élőhalottak, szarszagú temetőpatkányok, itt a moslék!
Mivel e szívélyes invitálásnak nehéz lett volna ellenállni; mindannyian feltápászkodtak, és üveges tekintettel felsorakoztak a vasrács mellett. Látszott rajtuk, nem először teszik.
293
Olle kinyitott egy mindeddig láthatatlan, aprócska ablakot, és beadta rajta az első kupát. Egy csontváz elvette, az ágyához vitte, letette, majd újra beállt a sor végére.
Intettem a pilótának, hogy tapadjunk a rácshoz. De Leonnak volt annyi esze, hogy lesunyja a fejét, akárcsak én. Néhány keservesnek tűnő pillanat után markomba kaparintottam a kupát, s szaggatott, vontatott léptekkel az ágyamhoz vittem. Útközben beleszagoltam: furcsa, édeskés illatú tej volt benne.
Másodszori sorbaállás után megkaptuk a fatányérra rakott második fogást is: valami kulimászba kevert húsfélét.
Olle ismét végighúzta kanalát a rácson, és elégedetten felnevetett.
- Zabáljatok, kurafiak! Tíz perc múlva egy falat se legyen a tányérotokon!
Amikor a kocsi hangos nyikorgással, hajcsárainktól kísérve eltűnt a szemünk elől, felugrottam. Néhány szempillantás alatt sikerült megállapítanom, hogy nem látok tévékamerát a cellában, továbbá, hogy a szállásterem jóval nagyobb annál, mint amekkorának eddig hittem. Hátrébb, egy alig látható ajtó mögött újabb terem nyílt, ágyakkal és csontvázakkal. Ők azonban, a bennünket körülvevő kámzsásoktól eltérően mély bódulatban aludtak.
De León rám nézett. Mérhetetlen döbbenet ült a tekintetében.
- Ne mondja, hogy ez nem a pokol! - nyögte. - A maga Dantéja, vagy hogy hívják azt a digót, ha lejött volna ide...
- Gyerünk! - kiáltottam rá, és felrántottam a priccsről. - Siessen!
- Hova az ördögbe? Csak nem hiszi, hogy élve kikerülünk innét?
- Meg kell akadályozni, hogy megegyék az élelmüket!
- Ne mondja! És hogy képzeli a dolgot?
Nem képzeltem sehogy. A legközelebbi priccshez ugrottam, kiragadtam a csontváz kezéből a kupát, melyet éppen a szájához emelt volna, és a cella közepére hajítottam. Közben lerántottam magamról a kámzsát, hogy lássák, más vagyok, mint ők. Ha szerencsém van, hajcsáruknak hisznek.
Magasra emeltem mindkét faedényemet, és lassan, merev mozdulattal kiöntöttem a földre.
- Nem enni! - kiáltottam. - Nem inni! Kiönteni!
A kezek, amelyek már elindultak, hogy szájukhoz vigyék az italt, megálltak a levegőben.
- Nem inni! Nem enni! Kiönteni!
Egyelőre nem mozdult senki. A kezemből lecsorgó tej hangosan
294
csobogott a földön, s. a kulimászba kevert lehulló húsdarabok tompán puffantak a kövön.
- Nem inni! Nem enni! Kiönteni!
Egyszerre mozdultak meg, és egyszerre engedelmeskedtek a parancsomnak. Nem látszott az arcukon sem kelletlenség, sem értetlenség. Automaták voltak, amelyek ha megértették a parancsot, mérlegelés nélkül végrehajtják.
De León csuklott, és megtörölgette a homlokát.
- Borzalmas... Én soha nem gondoltam, hogy emberek embereket...
A csontvázak engedelmesen lerakták üres kupáikat az ágyuk mellé, és mereven a rácsra szegezték a tekintetüket.
- Mi lesz ha... elárulnak? - suttogta aggodalmasan a repülő.
- Nem árulnak el.
- És ha a buzi észreveszi?
- Segítsen!
Ezúttal szerencsénk volt; Olle semmit nem vett észre. Már csak azért sem, mert a csontvázak, kezükben az üres edényekkel, felsorakoztak a rácsnál, elfogva előle a kilátást.
A tengerészsapkás szó nélkül a kocsira rakta az edényeket, aztán megérezhetett valamit a levegőben vibráló hullámokból, mert gyanakodva a tompa tekintetű arcokba bámult.
- Na, mi van? Talán nem tetszik valami? - Felröhögött, és becsapta a rácsba vágott ablakot. - Majd ha szabadságra mentek, a Ritzben halálra zabáihatjátok magatokat. A számlát úgyis Lucifer állja! Ti, rohadékok!
Amikor elnyikorgott a kocsival, a rácshoz ugrottam, és kinyitottam a kisablakot. Bár a nyitásához nem kellett különösebb erőfeszítés, beláttam, annyit ér, mint halottnak a szenteltvíz. Ezen ugyan még egy csecsemő sem bújhat keresztül.
- Mi újság? - suttogta mögöttem De León. - Nem tud kimászni rajta?
Felelet helyett a zárhoz hajoltam, és belenéztem. Elégedetten láttam, hogy egyszerű zárszerkezettel van dolgom, amellyel minden jobban képzett betörő elboldogulna.
Óvatosan a kámzsám alá nyúltam, kihúztam a pipámat, majd rénszarvasbőrből készült dohányzacskómat is, amelyet még annak idején Énétől, a sámánasszonytól kaptam ajándékba.
De León rám meredt, és rémülten felhorkant.
- Csak nem akar pipázni? Nem hallotta, mit mondott a fickó odafent? Hogy egy bizonyos Leslie L. Lawrence a legújabb hulla-jelöltjük.
295
- A hullajelöltek is pipázhatnak.
- Maga tényleg megőrült?
Gondterhelten megnézegettem a pipaszurkálómat, aztán megnyomtam a végén egy pöcköt. Rövid, de erős acélpenge ugrott ki belőle. Megpengettem a körmömmel, s a zár fölé hajolva, becsúsz-tattam a kulcslyukba.
De León nézte egy darabig a próbálkozásomat, aztán elkeseredve legyintett.
- Lucifer legyek, ha kinyitja! Ezzel a kis vacakkal? Én aztán értek a zárakhoz, elhiheti. Harlemi gyerek vagyok. Tudja, mi kell ehhez?
-Mi?
- Normális álkulcs. Hiszen ez még bele sem megy a lyukba. Megtöröltem a homlokom, és felegyenesedtem. Visszaraktam a
pipát és a dohányzacskót a zsebembe.
- Jön vagy marad? Sajnálkozva csóválta meg a fejét.
- Ha csak varázslattal ki nem nyitja az ajtót!
- Már kinyitottam.
Majd hanyatt esett a meglepetéstől.
- Ki... nyi... totta? - hápogta. - Ki... nyi... Mikor?
- Próbálja ki!
Felugrott, az ajtóhoz ugrott, és lenyomta a kilincsét. Amikor a vasajtó résnyire kitárult, rémülten felkiáltott:
- Maga az Ördöggel cimborái!
- Na és? Ne feledje, ebben a játszmában az Ördög velünk van! Legközelebb aztán csak akkor mukkant meg, amikor bezártam
mögöttem az ajtót, és zsebre vágtam a pipaszurkálót.
- Miért olyan biztos ebben?
A folyosó vége felé kémleltem, és megvontam a vállam.
- Mert ez a játszma még az Ördögnek se tetszhet. Túl piszkos ahhoz, hogy Lucifer belekeveredjék.
Mintha igazat akarna adni egy felsőbb hatalom: a talaj meg-vonaglott alattunk. Soha nem éreztem még ilyen közel az Ördög szívverését.
20.
Tettünk néhány lépést előre. A falakra szerelt villanykörték bágyadtán világították meg a járatot. Lerántottam magamról a kámzsát, és a földre hajítottam.
296
- Hé! Mit csinál?! - rémüldözött De León. - Kámzsában legalább nem ismernek ránk!
- Két kámzsás egyedül a járatokban? Gyerünk! Menjen előttem.
Ismét megvonaglott a lábunk alatt a föld. A járat tetejéről finom, lisztszerű kőpor szitáit a fejünkre.
Megpróbáltam tájékozódni. S bár közel sem volt könnyű meghatározni a megfelelő irányt, úgy gondoltam, ha bal kezünk után megyünk, visszajutunk az „orvosi rendelőbe".
Sajnos, a rendelő és laboratórium helyett egy rácsajtónál kötöttünk ki, melynek túlsó oldalán kisebb csoport álldogált élénken vitatkozva. Mivel váratlanul bukkantunk elő a félhomályból, idegesen ránk pillantottak, aztán folytatták a diskurzust.
- Túl hangos! - mondta egyikük, és dühösen megrázta a fejét. -Még mindig túl hangos!
Biztos voltam benne, hogy a Sátán szívveréséről van szó. Odaintettem nekik, aztán betereltem De Leont egy sötét mellékjáratba.
Legnagyobb meglepetésemre néhány lépés után ismét rácsajtóra bukkantunk. Még nagyobb meglepetésemre pár méterrel odébb a rendelőt is megtaláltuk, egy minden eddiginél nagyobb rácsajtó mögött. A két fehér köpenyes doktor hosszú műtőasztal fölött gubbasztott, melyen egyik halottunk ült, bamba tekintettel, keresztbe vetett lábakkal, miközben a kövérebbik doktor apró gumikalapáccsal a térdét birizgálta.
Ügy gondoltam, jobb, ha azonnal nekilátok az akciónak. Olle bármelyik pillanatban felfedezheti a szökésünket. Előretoltam a gyengéden tiltakozó De Leont, és megütögettem a vasrácsot.
- Hé! Kinyitnák végre ezt a tyúkketrecet?
Egyszerre kapták fel a fejüket mind a ketten. Az alacsonyabb, kövérkés doktor még odasózott egyet a bamba tekintetű fickó térde alá, aztán felemelkedett, és csípőre tette a kezét.
- Mit akar tőlünk, ember? Ki a fene maga?!
- Bárt küldött.
A másik, bajuszos, sovány felhúzta a csontváz szemhéját, és belenézett a szemébe.
- Gondolhattam volna! - morogta rövid szünet után. - Nem bánnám, ha Bárt egyszer ide kerülne hozzánk. Te bánnád, Harris?
- Nem bánnám. Nekem is kedvem lenne egyszer ezt a Bartot jó tökön rúgni.
- Én szívesen felboncolnám.
- Inkább operáljuk meg, és felejtsünk benne valamit.
- Mondjuk egy félkilós dinamitpatront.
297
Kellemesen elszórakoztatták egymást. Volt humorérzékük, nem is vitás. Egyébként nekem is volt, csak éppen nem voltam abban a helyzetben, hogy vidáman kacarásszak az élceiken.
- Azt csinálnak Barttal, amit akarnak - mondtam nyugodtan. -Akár propellert is építhetnek a fenekébe. A maguk dolga. Az enyém viszont az, hogy ezt a fickót a maguk ölelő karjába lökjem. Kell, vagy nem kell?
A bajuszos otthagyta az ágyon merengő csontvázat, és odasétált a rácshoz.
- Maga kicsoda?
- Leslie L. Lawrence.
- Soha nem hallottam a nevét.
- Még hallani fogja - ígértem. - Nos, döntse el, mit csináljak a fickóval. Adjam vissza Bartnak, vagy ebbe is beleoperálják a dinamitot?
A másik, a kövér is felzárkózott mellé. Megfogta a rácsot, és szembe bámult velem.
- Mit is mondott, kicsoda maga?
- Lawrence. Leslie L. Lawrence.
- Melyik csoportba tartozik?
- Ide figyeljen, doktor! - mondtam fenyegetően. - Nem engem kell megvizsgálnia, hanem ezt a fickót. Egyébként még maga sem mutatkozott be nekem.
- Nem is fogok, fiam - dünnyögte, és kiköpött a földre. - Én vagyok itt a Nagy Névtelen Nulla. Mi a baja ennek a szarevőnek?
- Valami megpattant benne.
- Megpattant?
- Mondhatnám úgy is, hogy megbuggyant.
- Valóban? Bár az orvosi szakirodalom ilyen kifejezést nem ismer, sejtem, mire céloz. Hogy buggyant meg?
Nagyot nyeltem, és bedobtam a tromfot. Ha ez sem nyitja meg a kaput, akkor semmi.
- Rátámadt egy másikra.
Egyszerre kapták fel a fejüket, egyszerre tátották el a szájukat, és egyszerre horkantak fel, mint két agresszív mosómedve, akik döbbenten veszik észre, hogy a csak az imént véget ért áramszünet alatt ellopták a mosóteknőjüket.
- Rátámadt? - nyögte a bajuszos. - Ho... gyan?
- Bartnak fingja sincs róla. Egyszer csak fogta a kanalát, és neki-ugrott a mellette zabálónak. Azt kiáltozta, megöli.
- Lehetetlen!
298
- Lehetetlen, nem lehetetlen; így volt. Legalábbis Bárt szerint. Ez pedig tudja, mit jelent? Ha elkezdődik valami...
A kövérkés doktor a falhoz ugrott, és rácsapott a tenyerével. A vasrács ajtaja halk zümmögéssel kinyílott, szabaddá téve a bejáratot.
- Hozza be a szarevőt!
Megmarkoltam De León nyakát, és előrelöktem. Éppen utána akartam lépni, amikor az ajtó váratlanul becsapódott az orrom előtt.
- Hé, mi a fene ez?!
- Maga csak maradjon kint - vigyorgott a bajuszos. - Magára itt semmi szükség. Mit is mondott? Hogy hívják?
Felemelt egy kis piros telefont, és tárcsázott rajta néhány számot. Éppen bele akart szólni a kagylóba, amikor fekete, izmos mancs csapott rá a kezére.
- Csak nyugalom, mert megvadulok - mondta De León figyelmeztetően. - Az az antipatikus fickó, ott a rácson túl, már említette, hogy megtámadtam valakit. Ügy érzem, ismét gyűlik bennem az agresszió.
- Kicsoda maga?! - nyögte sápadtan a doki, falig hátrálva. - Hol van doktor Wolff?
De León a műtőasztal alól kiálló két lábra mutatott.
- Agresszivitásom áldozata. Olthatatlan vágyat éreztem, hogy becsapjak neki egyet. Persze kettő lett belőle. Sajnos, ilyen az agresszivitás. Az ember elveszíti a kontrollt az idegei felett. Hova kéri a kókuszt? Az állára vagy a fejére?
A kövér kis doki összekulcsolta a kezét, miközben izzadságpatakok folytak végig az arcán.
- Kérem, kérem... Én nem tudom, kicsodák maguk, és nem is érdekel... Semmiért nem vagyok felelős.
- Értük sem?
A doktor nagyot nyelt. Elfordította a fejét az asztalon ülő, bamba tekintetű csontvázról.
- Azt sem tudom, mivel kezelik őket. Nekünk csak az a dolgunk, hogy... gondoskodjunk róluk... illetve, az életfunkcióikról.
- A feje búbjára üssek?
- Hé! Döntse már el, mert itt hajnalodik ránk! Lenne szíves végre kinyitni az ajtót?!
Régóta járok ökölvívó mérkőzésekre, de még soha nem tapasztaltam olyan pokoli gyorsaságot, mint amilyennel De León rukkolt elő. Egyetlen mozdulattal csapta le a doktort, és nyitotta ki a rácsajtót.
299
Beugrottam a rendelőbe, és körülszimatoltam. Semmi olyat nem vettem azonban észre, amely figyelemre méltó lett volna, a bamba tekintetű fickót is beleértve.
De León megvakarta a feje búbját, és a csontváz felé biccentett.
- yele mi lesz?
- Üsse le őt is.
- Nem tudom megtenni. Üsse le maga.
- Hagyjuk a fenébe - javasoltam, mivel nekem sem fűlt hozzá a fogam. - Majd szépen ellesz itt egyedül.
Kibújtattam a hosszabbik doktort a köpenyéből. Kórházszaga felüdülésnek tűnt a bűztől terhes kámzsa után.
De León is lehajolt, hogy magára vegye a köpcös doktor köpenyét, de még idejében sikerült kivernem a kezéből.
- Hé! Álljon csak meg! Maga így marad! Én leszek a doktor, aki kíséri. Ha mindketten köpenyt öltenénk, legalább olyan gyanús lenne, mint két, magányosan kódorgó csuhás.
- A fenébe is! - fakadt ki dühösen. - Maga ebben a jó szagú köténykében flangál, én pedig úgy érzem magam, mint aki beleesett egy falusi klozetba. Milyen jogon szúr ki már napok óta velem?
- Akkor gondolta volna meg a dolgot, amikor belepottyant a
sátramba!
Békésen zsörtölődve hagytuk ott a laboratóriumot.
S amikor ismét, minden eddiginél erősebben felhangzott a talpunk alatt a Sátán szívverése, tudtam, hogy jó úton járunk.
Csak abban nem voltam még biztos, vajon Őfelsége valóban mellénk áll-e.
21.
A mellékjárat egészen határozottan lefelé lej tett. Bár eddig sem panaszkodhattunk a hőmérsékletre, szinte lépésről lépésre melegedett a levegő. De León megtorpant mögöttem, és megtörölgette verejtékező homlokát.
- Jézusom, Lawrence, hova megyünk?
A járat hirtelen kiszélesedett. Tíz-tizenöt méter átmérőjű térre jutottunk, amelybe minden irányból vágatok futottak bele. A tér másik fele irdatlan kapuvá tárult, lépcsősorok futottak le belőle a mélybe. Talán egyenesen a föld középpontja felé.
A férfi, aki géppisztollyal a kezében a lépcső járatnál álldogáli, sajnos hamarabb vett észre bennünket, mint illett volna. Mielőtt
bármit is tehettünk volna, már ránk is fogta az elegáns kis izraeli UZI-t.
- Hova viszi a fickót, doki?
- A főnökhöz. Nem tudja, hol találom?
Gyorsan elfordította rólunk a fegyver csövét, és a lejárat felé intett.
- Odalent. Van valami probléma vele?
- Szeretném, ha megnézné a fickót.
- Nem hiszem, hogy lesz rá ideje. Ismét megkísérlik beindítani a turbinát.
- Ez a dolog fontosabb, mint a turbina.
- Gondolja? Miről van szó?
Kihúztam magam, és gőgösen, csak úgy foghegyről a képébe vetettem:
- Ezt talán inkább vele beszélném meg!
A határozott hang csillapítóan hatott rá. Megvonta a vállát, és hátára lökte a géppisztolyát.
- Várjon itt. Lemegyek és szólok neki. Őrizze a fickót, nehogy nekiinduljon a vakvilágnak.
Hátrafordult, és kísérletet tett, hogy lemásszon a lépcsőn. Aztán meglepetten tapasztalta, hogy a lépcsőfokok kígyóként csúsznak ki a lába alól, és egy fekete fickó vigyorog a képébe.
- Ne haragudj, öcsi! Az erősebbtől kikapni nem szégyen! Érezte, hogy a fejére szakad a járat, és többé már nem emlékezett
semmire.
22.
De León végre megszabadulhatott a csuhától. Sietve kapkodta magára a termetes őr ruháit - nehogy véletlenül meggondoljam magam. Vállára akasztotta a géppisztolyt, és akárcsak én, kidugta a fejét a mélység pereme felett.
Odalent, jó huszonöt méterrel lejjebb ugyancsak zajlott az élet. A hatalmas, fekete gépcsodák között apró emberhangyák futká-roztak, látszólag vad összevisszaságban. Óriási dugattyúk mozogtak hangtalan, lassú igyekezettel, másutt alig érzékelhető, szinte szitáló ködnek tűnő felhőfoszlányok emelkedtek a magasba.
De León beleszippantott a levegőbe, aztán értetlen képpel nézett rám.
- Maga tudja, mi ez? Tudom.
300
301
- Azt is tudja, ki a főnök?
- Természetesen.
- A Sátán, mi?
- Bizonyos értelemben ő.
- Bizonyos értelemben?
- Meg fogja látni. Legjobb lesz, ha lemegyünk.
- Mr. Lawrence - nézett rám gyanakodva. - Mit akar csinálni?
- Meg kell akadályoznunk az évszázad egyik legnagyobb disz-nóságát.
- Nekünk, kettőnknek? Két stukkerrel és egy géppisztollyal? Ezek ellenében? Mik azok a fekete gépek?
- Szivattyúk.
- Mi a fenét szivattyúznak?
- Még semmit. De olajat fognak.
- Hiszen arról volt szó, hogy Nágaföldön nincs olaj!
- Nincs is.
- Azaz van, csak eltitkolták.
- Nem titkolták el. Nágaföldön valóban nincs olaj.
- Hiszen azt mondta, hogy ezek itt lent olajszivattyúk.
- Úgy van. Azok.
- Ne haragudjék, de újfent nyíltan ki kell mondanom, hogy kettőnk közül valaki nem egészen normális: Márpedig én az vagyok. Mepróbálja kitalálni, hogy ez esetben ki nem az?
- Semmi értelme a találgatásnak - mondtam. - Tegye le a géppisztolyát!
- Micsoda?
- Valóban igaza van, Mr. De León. Ezek ellen az erők ellen mi, egymagunkban, nem megyünk semmire.
,   - Akkor miért volt szükség az egész felhajtásra?
- Meg kellett győződnöm valamiről. -Miről?
- Hogy egyedül nem harcolhatok. Egyedül nem. ¦- - De hiszen én is itt vagyok!
Rámosolyogtam, és barátságosan a vállára vertem.
- Igazán hálás vagyok érte. Keressünk egy lejáratot!
Biztos voltam benne, hogy kell lennie egy kényelmesebb lejáratnak is, mint a keskeny, végtelenbe vesző vaslépcső. Nem is tévedtem. Pár pillanattal később rá is bukkantam az üvegfalú felvonóra. Mivel éppen odalent volt, megnyomtam a hívógombot.
Vártunk néhány másodpercig, aztán egyszerre csak kigyúlt a fejünk felett egy hatalmas zöld lámpa. Halk bugás hallatszott, mint
302
amikor műszak végét jelzi a duda. Az akna nyílásában felbukkant az üvegfalú felvonó; nyitott ajtaja beszállásra biztatott bennünket. De León dermedt tekintettel bámulta a zöld fényt, és rá igazán nem jellemző, reszkető hangon felém dünnyögte:
- Ez mit... jelent... Mr. Lawrence?
Zsebre vágtam a stukkeremet, és sarkig tártam a felvonó ajtaját.
- Csak annyit, hogy a pokol ura hajlandó fogadni bennünket. Tessék, szálljon be!
Mielőtt a gombra tehettem volna áz ujjam, a felvonó ajtaja bezárult, és a lift süllyedni kezdett velünk. Úton voltunk a Sátán birodalma felé.
23.                            •
Megbabonázva figyeltem az egyre közeledő, irdatlan nagyságú és többségében rejtélyes célú gépóriásokat. Az ipari forradalom embere bámulhatta ilyen bizonytalan arckifejezéssel az első gőzgépeket.
- Mi az ördögöt keresnek ezek itt a föld alatt? - suttogta a repülő, és megvakargatta laposra vert orrát. - Egyszer olvastam valami marhaságot. Volt egy őrült mérnök, valami német, Kurtnak hívták, az vonult le a föld alá, miután elhatározta, hogy megteremti a Negyedik Birodalmat. Összegyűjtött egy csoport régi nácit...
A lift zökkenve megállt. Kihúztam a stukkeremet, és óvatosan kinyitottam az ajtót.
Aztán hátrafordultam a mögöttem toporgó De León felé, s intettem neki, hogy ő is dobja a földre a fegyverét, akárcsak én.
A liftajtóval szemben ugyanis három, terepszín ruhás férfi állt, géppisztolyaikat ránk szegezve.
24.
Bár korántsem ért meglepetésként a felbukkanásuk, nem mondhatnám, hogy kellemes érzésekkel töltöttek el a ránk meredő géppisztolycsövek. Gyerekkorom óta viszketni kezd a tarkóm, ha töltött fegyver csövébe nézek.
A legelöl álló, hatalmas termetű, terepszín ruhás pasas lehajolt, és felvette a fegyvereinket. Meggyőződött róla, hogy egyáltalán meg vannak-e töltve, aztán elégedetten elmosolyodott.
- A főnök üdvözli magukat.
303
- Lucifer?
- A főnök. Kéri, hogy jöjjenek velünk.
Udvarias és minden fenyegetéstől mentes volt a hangja. Mintha kifejezetten csak a védelmünkkel bízták volna meg.
Megfordult, és elindult előre a gépmonstrumok között. Bár szabad akaratomból másztam bele a csapdába, most éreztem először, hogy talán túlságosan is sokat kockáztatok. Olyan lapokra tettem fel az életem, amelyekről azt sem tudom, hogy egyáltalán benne vannak-e a pakliban...
Rövid, két-három perces séta után - az út végestelen-végig gépek között vezetett - egy ugyancsak gépekkel határolt térre érkeztünk. A tér közepén néhány férfi állt, körülfogva egy vékony, szőke alakot, aki határozottan gesztikulálva magyarázott nekik valamit.
A terepszúi ruhás jó katonához illően tisztelgett, és összevágta a bokáját.
- Meghoztam a vendégeket, főnök.
Az ismeretlen arcok közömbösen, rezzenés nélkül állták a tekintetemet. Úgy néztek rám, mintha furcsa ásvány vagy ritka állatfaj lennék.
A szőke fickó, akit a terepszín ruhás főnöknek nevezett, még mindig nem fordult hátra. Csípőre tett kézzel, elgondolkodva bámult egy dugattyút, amely félig kilógott a felettünk magasodó óriás
hengerből.
- Meghoztam a vendégeket, főnök - ismételte a terepszín ruhás
fahangon, és ismét tisztelgett.
A szőke hajú, vékony testű főnök csak ekkor kegyeskedett felénk fordulni.
Nem mondhatnám, hogy meglepett a látvány. Még De León sem szusszant fel mellettem, pedig ő aztán még a fűszálak között erőlködő hangyára is rászuszogott.
A föld alatti világ főnöke természetesen Ormondroyd volt, az
ördöghívők vezetője. Az ördögherceg, Asmodeus földön megtestesült inkarnációja.
25.
Asmodeus ezúttal jő kedvében volt. Mondhatni, szeretetteljes mosollyal üdvözölt bennünket. Előrenyújtotta a karját, és előbb velem, majd De Leonnal szorított kezet.
- Üdvözlöm önöket, barátaim! Régtől fogva várom az alkalmat, hogy idelent is vendégül láthassam önöket.
304
Ez azért enyhe túlzás volt. Alig néhány napj a tartózkodtunk csak az ördöghívők táborában, így a régtől fogva nemigen tűnt megalapozottnak. A barlang magasából áradó, sűrű, tompa fény mintha fehér mázzal bontotta volna az arcunkat. Idáig azt hittem, hogy a pokolban feketék az ördögök, most pedig tessék: fehérek, mint a kockacukor!
Ormondroyd megsimogatta szőke, harmincas évek filmszínészeire emlékeztető bajuszát, és társaira mosolygott.
- Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Leslie L. Lawrencet, aki, hajói tudom, kiváló rovargyűjtő, természettudós, és az a hír járja róla, hogy mindenbe beleüti az orrát. Jól mondom, Mr. Law-rence?
Szerényen visszamosolyogtam rá.
- Megtisztelő a dicsérete, Mr. Asmodeus.
- Nevezzen csak bátran Ormondroydnak. Szóval, Mr. Lawrence... pardon, uraim, Mr. Lawrence kísérőjét még be sem mutattam. Ő Mr. De León. Kiváló sportrepülő, ha nem tévedek.
De León nem mosolygott. Összehúzta a szemét, és alighanem a fogait csikorgatta.
- De León nagy tisztelője a szép nemnek. Emiatt aztán történt is odafent egy apró kis baleset.
Ami ezután következett, sajnos, nem tudtam megakadályozni. De León felhorkant, és dühös vadkanként Ormondroydra vetette magát. Megpróbáltam ugyan elgáncsolni, de nem sikerült. Akkorát rúgott a lábamba, hogy fájdalmasan felkiáltottam.
Ormondroyd összefonta mellén a karját, és hideg nyugalommal szemlélte a feléje repülő nagydarab férfit.
Hogy mikor lendült meg a terepszín ruhás kezében a géppisztoly, nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre kiváló kiképzést kaphatott, mert gyors volt, mint a kilőtt puskagolyó. Mielőtt De León elérhette volna Ormondroydot, a géppisztoly csöve nagyot koppant a fején. Megtántorodott, ökle elzúgott Ormondroyd feje mellett, aztán szép csendesen elnyújtózott a földön.
Nem törődve a rám irányuló géppisztolycsővel, fölé hajoltam, és a mellére fektettem a fejem.
A terepszín ruhás elfordította rólam a fegyver csövét, és mély medvehangon felmordult:
- Felesleges! Nincs semmi baja, csak elájult. Ormondroyd szeretetteljes pillantást vetett rám.
- Amit Alfréd mond, készpénznek veheti, Mf. Lawrence. Ha Alfréd úgy akarta volna, Mr. De León már nem lenne az élők sorában.
305
- Megértem a figyelmeztetést, Mr. Asmodeus.
- Ormondroyd.
- Én inkább az Asmodeusnál maradnék. Valahogy jobban illik
önhöz.
- Ahogy óhajtja. Tehát, uraim, amit megjósoltam, bekövetkezett. Mr. Lawrence meglátogatott bennünket. Remélem, nem üres kézzel jött hozzánk?
- Attól tartok, csalódást kell okoznom önnek. Bosszús, kelletlen árnyék suhant át az arcán.
- Erről majd még ejtünk néhány szót. Szeretném, ha megismerkedne az urakkal.
Az „urak" felém fordultak. Mind a négyen. Aki Ormondroyd mellett állt, fehér hajú, fehér szemöldökű és pillájú albínó volt, egészen világos szemekkel.
Ormondroyd rámutatott, és elégedetten megsimogatta a bajuszát.
- Ő Mr. Houston. A hirhedett Houston.
Valami rémlett. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.
- Mr. Houston volt a főszereplője annak az ügynek, amely néhány évvel ezelőtt megrengette egész Kaliforniát. A híres Houston-gyilkosság. Na, emlékszik már?
Persze hogy emlékeztem. Marion Houstont azzal vádolták, hogy megölte apósát, Stanley Kentet, a villanyborotva-királyt.
- Mr. Houston zseniális mérnök. Csakhogy az ember manapság már semmire sem megy a zsenialitásával, ha nem tudja megfelelően kamatoztatni. Mr. Houstonnak esze volt, az apósának pedig pénze. Marion barátunk megpróbálta összehozni a kettőt. Sajnos, a társadalmi konvenciók néha még erősebbek az ésszerűségnél; így aztán Mr. Houston bíróság elé került, és csak nekem, valamint néhány kiváló ügyvédnek köszönhető, hogy elkerülte a gázkamrát. Bár felmentették, a társaság kivetette magából. Akárcsak Mr. Hune-belle-t. Igaz, Mario?
A fekete, vékony, jóképű férfi szelíden mosolygott.
- Igaz, főnök.
- Mr. Hunebelle még nemrég az egyik legkiválóbb fizikai kutatóintézet vezető munkatársai közé tartozott. Csak hát, hogy is mondja Villon? A kártya és a nők. Mr. Hunebelle meggyilkolt valakit, akinek sokkal tartozott. Őt is én mentettem meg, akárcsak Mr. Huntot - egy lenyalt haj ú, nagy orrú férfira mutatott - és öreg barátomat, Mr. Clintont. Ö csak a családját irtotta ki.
Hunebelle kivételével valamennyiük ügyéről hallottam. Annak idején sokat siránkozott a sajtó, hogy lám csak, lám, még kiváló jö-
306
vő előtt álló, nagy képességű emberek életét is kettétörheti egy meggondolatlan pillanat. Egy meghúzott ravasz, egy meglendülő kés.
- Ők négyen érnek annyit, mint a Szilikon-völgy. Bizonyos értelemben, persze. Ha a társadalom konzervativizmusa nem állja útjukat, mind a négyen a Nobel-díj várományosai közé számíthatnának.
- Ön, látom, a hónuk alá nyúlt.
- Ahogy mondja, Mr. Lawrence. Szükségem volt rájuk, mint ahogy nekik is szükségük volt énrám. Amikor elmondtam nekik, miről van szó, megérezték tervemben a nagy lehetőséget.
- A nagy pénzt.
- Ó, hát a kettő majdnem ugyanaz. Mi lenne az ember célja ön szerint? Élni az életet önmagáért? Ez a lepkék stílusa, Mr. Lawrence. Szállni virágról virágra, és a tél első üzenetére lehullani az avarra. Akkor már inkább a méhektől tanulok. Gyűjtögetni, aztán elspájzolni magunkat jövőre!
- Meggondolkodtató filozófia.
- És hasznos. Mi más lehetne az élet célja, mint a pénz? Állítólag a föníciaiak találták fel, akik oly előszeretettel gyakorolták az emberáldozatot borzalmas isteneik előtt. Mintha arra is rájöttek volna, hogy a pénz megszerzéséhez vérre van szükség. Csak a vérrel szerzett pénznek van igazából becsülete. Nem tudom, egyetért-e velem?
- Fontos az magának?
- Igazából nem. Sőt... jobb, ha nem azonosul az elveimmel. Nehezebb megölni valakit, akiről tudjuk, hogy talán a barátunk is lehetett volna. Az ellenséggel könnyebben elbánik az ember... Nos, Mr. Lawrence, miután megtörténtek a kölcsönös bemutatások, hadd kérdezzem meg, miért jött ide?
- Kíváncsiságból.
- Remélem, tudja, hogy ez az életébe kerül?
- Számoltam a kockázattal.
- Az az átkozott kíváncsiság! A konvenciók elleni lázadás szelleme! Azt hiszem, ez inkább illik hozzám, Asmodeus-Luciferhez, mint önhöz. Bár... egyre több hasonlóságot látok kettőnk között. A végén még el leszek keseredve, hogy meg kell ölnöm.
- Ne vegye azért a szívére.
- Kösz, hogy vigasztal. Különben köthetünk egy üzletet...
- Á, szóval mégsem kell meghalnom?
- Sajnos ezen nem áll módomban változtatni. Nem szeretem a
307
felelőtlen ígéreteket. Azt azonban megtehetem, hogy gyors, köny-nyű halált biztosítok önnek és a társának. De León megmoccant, és kinyitotta a szemét.
- Dögöljetek meg!
Aztán felül, majd felállt. Végül odatántorgott mellém, a fejét tapogatva.
- Ha eljön az idő, szétverem a pofátokat! - fenyegetődzött.
- Minden játszma kétesélyes - mondta karját széttárva Or-mondroyd. - Bár ez a miénk alighanem a nagy kivétel. Önöknek semmi esélyük sincs. Nem is értem igazából, miért másztak bele a csapdába. Erre nem magyarázat a kíváncsiság. Én inkább arra tippelnék, Mr. Lawrence, hogy ön forral valamit. Úgy érzi, hogy bizonyos ütőkártyák lapulnak a kabátja ujjában, és csak az alkalomra vár, hogy előhúzza őket. Rendben van, állok elébe.
- Azt hiszem, túlbecsül.
- Nem szeretném lebecsülni. Ebből már sok baj származott. De térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az igazság az, hogy szükségünk volt önre egy bizonyos feladat végrehajtásához. Ne haragudjék meg a hasonlatért, de olyasféleképpen, mint a bogáncsnak a kutyára.
- Ellenkezőleg. Nagyon tetszik a hasonlata.
- Bogáncs?! Kutya?! - mordult fel De León. - Mi a szar ez?!
- A bogáncsnak azért van szüksége a kutyára, hogy az ő segítségével terjessze szét a bogáncsmagokat a messzi távolban. Valaki önre akart bízni valamit, hogy vigye el valahova, mint a kutya a már említett bogáncsot.
- Csakhogy a kutya rájött, mit akarnak tőle.
- Látja, ezt nem lett volna szabad. Abból csak baj származhat, ha a kutya gondolkodni kezd. Nézze, Mr. Lawrence, ön tudós férfiú, okos ember, miért ütötte hát olyasmibe az orrát, amihez semmi köze? Mr. Hunebelle azt mondja, ez intelligencia kérdése. Ön okos, de nem elég intelligens. Nem tudja felmérni tettei következményeit. Sajnálom, Mr. Lawrence. Ha nem kellene meghalnia, ellátnám jó tanácsokkal. Egyes vélemények szerint több jó tanács rejtőzik bennem, mint a Kongresszusi Könyvtárban.
- Jó ilyet hallani.
- Szóval ön rájött, mire akarjuk felhasználni, és magánakcióba kezdett. Elrejtette, amit el kellett volna juttatnia hozzánk.
- Mit tagadjam, ezt tettem - tártam szét a karom.
- Mi a szart rejtett el maga?! - húzta össze a szemét De León.
- Én megpróbáltam rábeszélni, hogy adja vissza. Nem kellett volna meghalnia. Ha rám hallgatott volna, nem történik bántódása.
308
Feltételezem, nemigen tudja, mi az, amit át kellett volna adnia. Inkább csak az ösztöneire hagyatkozott. Igaz?
Némi bizonytalanságot éreztem a hangjában. Tehát arra kíváncsi, tudom-e, mi az, amit elrejtettem.
- Nem - mondtam, látszólag egészen ostoba módon. - Nem az ösztöneimre hagyatkoztam. Pontosan tudom, miről van szó.
Egyetlen pillanatra behunyta a szemét, mintha pihenni akarna.
- Honnan tudja?
- Beszélgettem Mr. Bloommal. És Miss Rumneyval is. Ismét átsuhant az arcán egy felhő. Ezúttal azonban nem szürke,
hanem piros.
- És?
- Arra a következtetésre jutottam, hogy az a valami, amit el kellett volna juttatnom önnek, nagyon fontos dolog. Hogy egészen pontosan fejezzem ki magam, nagyon sok pénzt ér.
-És?
- Én is szeretem a pénzt, Mr. Asmodeus. És ha már az Isten vagy, bocsánat, az Ördög a kezembe adott egy ilyen lehetőséget, miért ne aknázzam ki, nem igaz?
- Mire gondol?
- Arra, hogy például ott állhatnék én is a maga emberei között. Mondjuk, nem négyen, hanem öten lennénk, akikben tökéletesen megbízhat. Mr. De Leont is nagyon jól el tudom képzelni terepszín kezeslábasban. Mit szól hozzá, De León?
- Szarok a világra!
- Látja? Őszinte, nyílt férfi, és határozott véleménye van a dolgokról.
Asmodeus elkomorodott.
- Mr. Lawrence, ön szórakozik velem! Nem tudom, említettem-e már, hogy van egy gyengém. Nem bírom elviselni, ha kigúnyolnak.
- Eszem ágában sincs kigúnyolni. Csak igyekeztem megvilágítani az álláspontomat.
- Sajnálom, de nincs üresedés. Önnek meg kell halnia, a barátjával együtt! Előbb azonban szeretném megkapni, amit elrejtett.
- Én pedig üzletet szeretnék kötni.
- Már felajánlottam egyet. Könnyű halál a valami fejében.
- Akárhogy is ízlelgetem a dolgot, nem igazán tetszik.
- Sajnálom. Ez esetben mondanom kell valamit. Nem szívesen fenyegetődzöm, de tudnia kell, hogy így vagy úgy, de megkapom, amire vágyom. Orvosaim kidolgoztak egy módszert, amely... bár kissé körülményes, roppant célravezető. Ön el fogja mondani, hova
309
rejtette, amit keresünk. Csakhogy a módszer rendkívül fájdalmas, hogy úgy mondjam. Na, nehogy azt higgye, gyönyörködni akarok a szenvedéseiben, dehogy! Egyszerűen csak arról van szó, hogy a vérében megnövekvő adrenalin mennyisége fokozza az injekció hatását. Gondolkozzon ezen egy kicsit, kérem!
- Mennyi időm van rá?
- Csak néhány perce. Pillantson körbe, Mr. Lawrence. Itt áll ez a gyönyörűen felépített csodavilág, működésre kész, csak egyetlen valami hiányzik belőle. Az a micsoda, amelyet ön elrejtett. Nincs már sok türelmünk, Mr. Lawrence. Mindenáron meg kell kapnom azt az izét.
- Csak nem egy gépalkatrészre gondol?
- Sokkal fontosabb annál. De mit szólna hozzá, ha áttelepednénk a tárgyalószobába?
Meglepetten néztem jobbra-balra. Sehol nem láttam semmiféle helyiséget, amelyben szoba lehetett volna. Közvetlenül mellettünk óriási gépmonstrum állt, csak úgy csillogott a festék fekete testén.
Ormondroyd mosolygott, s intett a terepszín ruhásnak. A nagydarab férfi hátára csapva géppisztolyát, a géphez lépett. Babrált rajta valamit, majd óvatosan oldalra állt. A fekete test megremegett, aztán hangtalan suhanással ajtó nyílt rajta.
Ormondroyd szívélyes mozdulattal mutatta, hogy menjek előre. Bár tudtam, hogy csapda is lehet, nem haboztam. Lehajtottam a fejem, és átléptem a küszöböt.
Ha nem tudom, hogy egy hatalmas gépház belsejében vagyok, azt is hihettem volna, hogy valamelyik előkelő szálló első osztályú lakosztályába invitáltak, baráti beszélgetésre. A gépszoba meny-nyezetén metszett üvegcsillár szórta a fényét; középen, hatalmas asztalon kézzel festett porcelántányérok és csészék-kancsók-tálacs-kák tömege várta az éhes vendégeket. Egy távolabbi sarokban ké-nyelmes'bőrfotelok terpeszkedtek. A szoba legvégében két egymással szembeállított hintaszék várakozott, csendes magabiztossággal.
Ormondroyd kuncogott, és a bőrszékek felé tessékelt bennünket.
- Foglaljanak helyet, uraim. Konyakot vagy inkább whiskyt parancsolnak?
Bár vészhelyzetekben nemigen kedvelem az alkoholos italokat, úgy gondoltam, az is a koreográfiához tartozik, ha megjátszom a flegmán nyugodt angolszász urat, aki még a halál árnyékában sem feledkezik meg napi italadagjáról.
- Ha lehet, whiskyt.
310
- És ön? - fordult Ormondroyd De Leonhoz.
Az exbokszoló csodálkozva bámulta a falakat, a falakon futó ismeretlen rendeltetésű csöveket, aztán úgy döntött, hogy ő sem marad el mögöttem.
- Whiskyt.
- Bravó! - dicsérte Ormondroyd, s intett, hogy foglaljunk helyet.
- Bevezettem egy sajátos szolgáltatást - mondta aztán mosolyogva.
- Bizonyára megnyeri a tetszésüket.
A négy „elrontott életű" Nobel-díj-várományos is mosolygott, és sorban helyet foglalt a bőrfotelokban. Olyan közel ültek hozzánk, hogy szinte összeért a lábunk.
Ormondroyd állva maradt. Csendes derűvel az arcán a falhoz lépett, és leakasztott egy kampóról egy vastag, elefántormányra emlékeztető csövet. Szája elé emelte a cső végét, és vidáman belekurjantott:
- Egy üveg whiskyt a vendégeimnek!
A cső ott kígyózott közöttünk, alig néhány centiméternyire a fejemtől. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mftartja a levegőben. Talán rugalmas acélszálakat építettek a falába?
Sokáig nem töprenghettem a dolgon, mert surranó neszt hallottam a cső belsejéből. Önkéntelenül is hátrakaptam a fejem. Ormondroyd nevetett, és megsimogatta ódivatú bajuszkáját.
- Semmi izgalom, Mr. Lawrence. Nem vagyok az a típus, aki szereti kellemetlen meglepetésekkel riogatni a vendégeit. Én csak tréfálkozni szeretek. Ámbár, ami ezután következik, aligha tréfa...
Semmi fenyegető nem volt a hangjában, inkább vidám elégedettség.
A fülem mellett futó gumicső mordult egyet, s összerándult, mintha valóban élő állat ormánya lett volna. Ormondroyd gyorsan a cső vége alá tartotta a kezét. Előbb egy üveg whisky, majd egy fémdoboz landolt a tenyerében.
Kibontotta a dobozt, kivett belőle néhány poharat, jéggel teli tá-lacskát, papírszalvétákat, és testvériesen szétosztotta őket.
- Nos? Mit szól a találmányomhoz, Mr. Lawrence?
- Ön pályát tévesztett ember.
- Gondolja? Én éppen az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Hosszú-hosszú évek bizonytalankodása után végre, azt hiszem, megtaláltam azt a munkát, ami egészen nekem való. Hát akkor egészségükre, uraim!
Mit tagadjam, jólesett a jeges ital. Arra gondolni sem akartam, hogy talán ez lesz az utolsó életemben. Ormondroyd-Asmodeus kifejezetten jóképű férfi volt. Olaj-
311
barna bőre, szőke haja, egészen világos szeme tévedhetetlenül jelezték, hogy megkülönböztetett népszerűségnek örvendhet a szépnem körében. -Szivart?
- Köszönöm, inkább pipázom.
- Ahogy óhajtja.
Előszedtem a pipám, és kényelmesen megtömtem. A többiek ezalatt szivarra gyújtottak. Míg a pipám tömésével voltam elfoglalva, megfigyelhettem, hogy valamennyiüknek remeg a keze. Ebből aztán leszűrtem azt a nagyon is helyénvalónak látszó következtetést, hogy a java még hátravan.
Amikor már kellemes szivarfüst töltötte be a gépszobát, Or-mondroyd leheletnyivel hátrébb tolta a whiskyjét.
- Javasolom, hogy folytassuk a beszélgetésünket, Mr. Law-rence!
- Folytassuk! - bólintottam nagyvonalúan.
- Tettem önnek egy ajánlatot - emlékeztetett.
- Amire én ellenajánlattal éltem.
- Ezt én elutasítottam.
- Akkor itt feltehetően meg is feneklett a dolog.
- Ez esetben találni kellene egy áthidaló megoldást, ami új szakaszt nyitna a tárgyalásokban.
- Találjunk - mondtam.
- Rendben van. Csak emlékeztetni szeretném, hogy az ajánlatom így szólt: könnyű halál egy bizonyos valami ellenében. Emlékszik?
- Nem felejtettem el.
- Javaslom, tegyünk egy kis kitérőt! Úgy tudom, valaki más is tett önnek valamiféle ajánlatot. Jól tudom?
Már vártam a kérdést, így aztán nem is esett nehezemre a gyors válasz.
- Az a típus vagyok, akit gyakran halmoznak el ajánlatokkal. Ezúttal azonban nem vette a lapot. Összekulcsolta a karját, és a
whiskyjébe bámult.
- Nincs undorítóbb dolog, mint a hálátlanság. Az ember megbízik valakiben, aztán... egyszer csak kiderül, hogy az a valaki nem szolgált rá a bizalmunkra. A keblen melengetett kígyó tipikus esete. Remélem, tudja, kire gondolok?
- Jó lenne, ha megmondaná!
- Természetesen Forcasra. Akit én emeltem magas pozícióba. Mondhatnám úgy is, hogy a jobbkezem volt. Aztán az első adandó alkalommal beleharapott az őt tápláló kézbe.
312
- Azt hittem, magának dolgozik.
Legnagyobb megdöbbenésemre úgy elveszítette eddigi józanságát, mint sorsverte majom a lopott fügét. Felugrott, és kivörösödött ábrázattal rikoltozni kezdett:
- A rohadék! A mocskos csirkefogó! Azt képzelte, hogy én alszom, amíg maguk ketten összeszűrik a levet! Nehogy azt higgye, Lawrence, hogy hülye vagyok! Minden lépésükről tudtam, minden szavukról értesültem. És rövidesen megteszem Forcasnak azt a szívességet, hogy találkozhat magával az igazi, nagy Asmodeussal vagy akár Luciferrel!
Bármennyire is erős oldalam az empátia, valahogy nem igazán tudtam sajnálkozni Forcas várhatóan szomorú sorsa felett. Ormöndroyd izgatottan előrehajolt, és megragadta a karom.
- Tudja, mi a legtökéletesebb tárgy a világon, amit emberi kéz valaha is létrehozott?
Megpróbáltam követni csapongó gondolatait, de őszintén megvallom, legalább tizedmásodpercnyi késésben voltam. -Mi?
- A henger és a dugattyú. A legősibb és legtermészetesebb mechanizmus. A fajfenntartás mechanizmusa. Ha még egyszer vallásalapításra adnám a fejem, megalapítanám a Henger és Dugattyú egyházát.
Megpróbáltam rájönni, hogy az őrület beszél-e belőle, vagy nagyon is céltudatosan viselkedik. Társai arcára pillantottam, de semmi különöset nem tudtam leolvasni róluk.
- Ezért aztán elhatároztam, hogy mindent ennek az elvnek rendelek alá. Henger és dugattyú! Érti, miről van szó?
- Nem egészen.
- Rövidesen megérti. Szóval, Forcas, akit a keblemen melengettem... összeszűrte magával a levet.
Letettem a poharam, és megvontam a vállam.
- Ha ez megnyugtatja, bevallhatom, hogy eszem ágában sem volt üzletet kötni vele. Egyszerűen csak meg akartam szabadulni tőle.
- Az mindegy! Teljesen mindegy! Ö akkor is elárult engem. Azonnaljelentenie kellett volna... de ő nem! Ő komolyan gondolta, amit csinált. Elárult engem... Magát pedig meg akarta ölni.
- Efelől nincs kétségem.
Nehezen tudta ismét uralma alá kényszeríteni önmagát. Csak lassan, egészen lassan hunyt ki az őrült lobogás a szeméből, hogy átadja a helyét valami tompa beletörődésnek.
- Úgy gondoltam, hogy Forcasnak meg kell halnia. Forcas itt
313
van a közelünkben... Itt van, és hallja minden szavunkat. Remélem, hallod, amit mondok, Forcas?
Nem mertem volna megesküdni rá, de mintha halk, kétségbeesett sóhajt hallottam volna kiáradni a csőből.
- Meg fogsz halni, Forcas. Mégpedig annak a jelenlétében, akinek elárultál. Hogy tudd, Forcas, Lawrence itt ül mellettem, és a halálra készül. Talán úgy fog elpusztulni, mint te! A Sátán legyen veled, Forcas! A Sátán, akiben sohasem hittél...
Átnyúlt az asztal felett, és remegő kezével megragadta a karom.
- Figyeljen ide, Lawrence! Képzeljen el egy óriási hengert. Akkorát, mint ez a szoba. El tudja képzelni?
-Miért ne?
- Valakit... bejuttatok ebbe a hengerbe. Egy férfit. Egy árulót. A hengernek tiszta, simogatóan tiszta a fala; fémes, ruganyos, át-törhetetlen. A valaki ott fekszik a fémen, beszívja a kenőolaj lágy illatát, teste átveszi a fém izgató remegését. Hát nem gyönyörű?
- ízlés dolga.
- Az a valaki, aki ott fekszik a fémen, ha van érzéke a gyönyörűség iránt... igazán kiélvezheti magát. Nagyobb kéj, mintha nő mellett feküdne. Hiszen a romolhatatlan fém tökéletesebb a romlandó húsnál. Mi okozhat nagyobb eksztázist, mint a sima fém érintése?
Bár nem volt különösebb kifogásom a fémek ellen, mégsem osztottam a nézeteit. Azért a húsnak is megvan a maga öröme, akárhogy is nézzük.
- Aztán egyszerre csak... feltűnik a henger végében a dugattyú. A sima... hűvös... olajos dugattyú. Maga a tökély. Megállíthatatlanul csúszik előre, miközben maga előtt tolja a levegőt. A levegő sűrűsödik... a hűvös fémen nyugvó emberi test pedig nem tud ellenállni a fémnek. A sejtek falára iszonyú nyomás nehezedik, a torokból feltör a félelem sikolya, a tüdő szétszakad, a romló hús cafa-tokká maliik... nem marad semmi belőle, csak a lélek. Ha csak a henger azt is szét nem sajtolja... A fém győzelme a hús felett. - Kinyújtotta a karját, és ismét teletöltötte a poharainkat. - Erre inni kell, uraim! A fémre!
De León lopva rám pillantott. Intettem, hogy csak nyugodtan igyék. Tökéletesen mindegy, mire iszunk.
- Forcas nem hitt a fémekben, sem az olajban... nem hitt semmiben. Talán csak a pénzben hitt. Hallod, Forcas? Hallod?
Természetesen nem válaszolt senki. Ormondroyd felállt, és esküre emelte a kezét.
- Halálra ítéllek, Forcas! Amit elmondtam, bekövetkezik. A
henger és a dugattyú fognak megölni. Húsz másodperced van, Forcas!
Kivicsorította fehér farkasfogait, és hátrarúgta a székét. Egyetlen lépéssel a falnál teremve benyomott egy láthatatlan gombot. A következő pillanatban rémült sikoltozás töltötte be a gépszobát. A rettenetes hangok rejtett hangszórókból áradtak felénk.
- Ne! Ne! Kegyelmezz, Ormondroyd! Kegyelmezz, Luciferre kérlek! Hiszen csak neked akartam segíteni! Esküszöm, ha kiszedtem volna a fickóból a titkát, átadtam volna neked!
- Hazudsz!
- Esküszöm, hogy nem hazudok! Mindenre esküszöm, ami szent! Ha megkegyelmezel, szolgálni foglak életem végéig. A lábtörlőd leszek, Ormondroyd! Azt tehetsz velem, amit akarsz.
- így is azt teszem! Erről akár azonnal meg is győződhetsz!
- Kegyelem!
Ormondroyd felnyögött, és rácsapott egy kapcsolóra. Mintha megremegett volna mellettem a gumicső. A láthatatlan hangszórók fortissimóig erősítették Forcas zokogását.
- Ne! Ormondroyd, könyörögve kérlek, ne! Állítsd meg ezt az átkozott hengert! Állítsd meg, Ormondroyd!
Kiáltozása néhány másodperc múlva artikulálatlan hörgésbe és nyöszörgésbe fulladt. Belemarkoltam az asztal szélébe, és erőnek erejével kényszerítettem magam, nehogy meggondolatlanságot kövessek el. Például úgy, hogy rávetem magam az ördögfejedelemre.
Aztán egyszerre csak meghallottam a szakadó hús, a szétroppanó csontok, a felmorzsolt ízületek semmihez nem hasonlítható hangját.
Csend, súlyos csend ereszkedett a szobára. A Nobel-díj várományosai, akárcsak vezérük, mereven maguk elé bámultak az asztalra. De León felkapta az asztalkendőjét, és szája elé szorította.
Szinte ágyúlövésnek hangzott a gyufa sercegése, ahogy végig-hűztam a doboz oldalán."
De León rám meredt, elhúzta a kendőt a szája elől, és öklendezve felém nyögdécselte:
- Hogyan tud ilyenkor... istenem, hogyan tud...?
A cső megrázkódott és hullámzani kezdett. Mintha elfojtott, vagy éppen soha el nem hangzott sóhajok feszegették volna a belsejét. Aztán egyszerre csak megjelent pár vörös csepp a szélén, hin-tázott, majd lehullott a fehér térítőre.
De León felpattant, a szoba túlsó végébe vágtatott, letérdelt, és a
314
315
fülére szorította a tenyerét. Egész testében reszketett, mintha hideg
rázta volna.
A gumicső végén közben egyre szaporodtak a vörös cseppek.
Amikor az első csontszilánk is lehullott a fehér térítőre, magam is felálltam, és áttettem székhelyem a csillár alatti asztalhoz.
Ormondroyd kimeredt szemekkel bámulta az egyre sűrűbb masszát, aztán felállt, és rám mutatott.
- Ez vár magára is, Lawrence! Öt percet adok, hogy elárulja, hova rejtette, amit keresek. Ha nem beszél, megkínoztatom, s miután kinyögte, amit tud, bezáratom Forcas helyére. Addig azonban lesz még egy kis meglepetésem az ön számára.
Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kiszólt:
- Kísérjétek be!
Nem mondhatnám, hogy örömmel töltött el az ajtóban felbukkanó, összekötözött kezű férfi. Bloom volt, szakállas geológus barátom.    v
26.
Kénytelen voltam belátni, hogy ütőkártyáim közül egy máris kihullott. Pedig számítottam Bloomra, nagyon is számítottam.
- Fáradjon be, Mr. Bloom!
Bloom betántorgott a szobába. Vérmaszatos, összevert képe mutatta, hogy nem adta olcsón a szabadságát. Ormondroyd eléje sietett, és az egyik székhez tolta.
- Foglaljon helyet, Bloom! Érezze magát otthon, hiszen elvégre ön az én alkalmazottam.
- Mi... csoda?
Bloom tekintete megállapodott rajtam. Nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, miről is van szó. Pipával a számban nem úgy néztem ki, mint a fogoly, akit ráadásul öt perc múlva elkezdenek kínozni, hogy vallomása után azonnal kivégezzék.
- Mr. Ormondroyd igazat beszél - mondtam gyorsan - Ön Mr. Ormondroyd alkalmazottja.
Bloom engedelmesen leült a székére, és megnyomogatta véres
arcát.
- Megtudhatnék erről valami bővebbet is? Jézusom, ez micsoda? Tekintete a csőből folyamatosan csepegő vörös húsdarabokra
esett. Elfintorította az orrát, és nagyot nyelt.
- Húsdaráló - mondta Ormondroyd. - Ne is törődjék vele! Hol vannak a társai?"
316
- Meg... haltak.
- Csakugyan?
- Valaki megölte őket. Éjszaka... amikor... éppen arra készültek, hogy... Nem tudom, ki ölhette meg őket.
Friss, határozott női hang csendült az ajtó felől.
- Természetesen én!
Valamennyien a hang felé kaptuk a fejünket. Ki csodálkozva, ki mosolyogva.
Az ajtóban Miss Rumney, kedvenc pszichológusom állt, s ujját felemelve megfenyegette a mosolygó Ormondroydot.
- Ejnye, ejnye, már megint? Hát nem tudsz leszokni róla? Ismét megöltél valakit azzal az átkozott dugattyúval?
Ormondroyd bűntudatosan lehajtotta a fejét. Szótlanul tűrte, hogy Miss Rumney hozzálépjen, és csókot leheljen a homlokára.
27.
Miss Rumney undorodva felhúzta az orrát, és hátat fordított a csepegő csőnek.
- Kérlek, nem lehetne ezt elállítani?
- De amikor olyan szép látvány - nyafogott Ormondroyd. - Tudod, ki ez?
- Ha nem tévedek, Forcas.
- Jézusom, hát te mindent tudsz? Mi történt, Petra?
- Csupa-csupa kellemetlenség. Elismerem, én követtem el a hibát. Más módot kellett volna választanom, hogy eljuttassam hozzád a mikrofilmet. Ostoba voltam.
- Ugyan már, Petra! Helyrehozunk mindent. Belököm őket a hengerbe, és a dugattyú végez velük.
- Ő hol van?
- Nem tudom, Petra. Az asszonyt megöltem.
- Őt is meg kellett volna ölnöd!
- Kicsúszott a kezeim közül.
- Kérek egy whiskyt!
Ormondroyd felugrott, és sietve töltött neki egy pohárkával.
- Tessék, drágám.
Miss Rumney elvette, és egyetlen hajtásra kütta.
- Mr. Lawrence?
- Hallgatom.
- Sajnálom, hogy belekeveredett. Igazán sajnálom. De... nem kellett volna rábeszélnie Bloomot, hogy zárjon be. Sem ő, sem ön
317
nem ismernek engem... Beláttam, hogy a dolgok elérték a kritikus pontot. Cselekednem kellett. Nem volt nehéz kiszabadulnom, és... sajnos, meg kellett ölnöm a többieket. Nem volt más megoldás. Erről jut eszembe, drágám, hogy rövidesen új geológusok után kell néznünk. -Megvannak a... holttestek?
- Természetesen. Majd kreálunk egy rosszul sikerült robbantást. Ehhez te kitűnően értesz, darling.
Ez a Miss Rumney egészen másfajta Miss Rumney volt, mint akit én ismertem. Teknőckeretes szemüvegén megcsillant a csillár fénye. Éppen csak egy pillanatra hunytam be a szemem, de ez is elég volt ahhoz, hogy magam elé képzeljem ruhátlanul, amint az ágyamon fekszik.
Miss Rumney odasétált hozzám; dagadozó kebleit a mellemhez nyomta.
- Mindig is szerettem volna elbeszélgetni önnel, Mr. Lawrence. Bár alapelvem a diszkréció, és még rémálmaimban sem szoktam
a hozzám közel álló hölgyeket kínos helyzetbe hozni, ezúttal ő kereste magának a bajt.
- Úgy emlékszem, volt idő, amikor elbeszélgettünk.
- Arra gondol, amikor lefeküdtem magával?
Néhány röpke pillanatig én j öttem zavarba. Szerencsére gyorsan magamhoz tértem, és biccentettem.
- Valóban arra gondoltam.
- Hát én még embernek annyi hazugságot fel nem tálaltam, mint magának! Még hogy az a zanza az apám feje!
- Méltányoltam is az igyekezetét.
- Te csirkefogó!
Talán nekem is esett volna, hogy végigszántsa az arcom a körmeivel, ha Ormondroyd idegesen fel nem csattan a háta mögött.
- Nem hagynád ezt abba, darling?! Tudod, hogy kellemetlenül érintenek ezek az izék. Régtől fogva van egy olyan érzésem, hogy a te lefekvéseid... nemcsak kötelességszerűek!
- De darling!
- Jó, erről most nem óhajtok vitát nyitni. Főleg, hogy a főszereplő rövidesen eltűnik a balfenéken. Csak még a mikrofilmet kell megkapnunk!
- Ezt bízd rám, darling!
Ekkor Ormondroyd egészen váratlanul, éppen úgy, mint az előbb, ismét kiesett a szerepéből. Felvinnyogott, mint a kutya, amely véletlenül a közeledő mozdony előtt felejtette a farkát.
318
- Neeem! Eeeezt neeeem! Neeem akarom! Te ismét le akarsz feküdni vele! Verjen meg az Isten!
Miss Rumney összecsapta a tenyerét, és vidáman felnevetett.
- Ezt éppen te mondod? Te? Az ördögök hercege?
Lopva a négy Nobel-díj-várományosra pillantottam. Vajon élvezik-e a családi civakodást? A nagy négyes, az albínóval az élen, úgy ült a székén, mint a közismert három majom. Se láttak, se hallottak, a szájukat pedig különösképpen befogták.
Miss Rumney levette a szemüvegét, megtörölgette, aztán úgy nézett rám, mint a pápaszemes kígyó. Sajnos, meg kellett állapítanom, most sem kevésbé vonzó, mint akkor, amikor még nem a halál árnyékában társalogtunk.
- Szóval, azt állítja, maga patkány, hogy belelátott a lapjaimba? Szívtam egyet a pipámon, és a levegőbe engedtem néhány jól sikerült karikát.
- Bizonyos értelemben kétségtelen.
- Milyen értelemben?
Miss Rumney a levegőbe szagolt, és a tanácstalanul toporgó Or-mondroydra kiáltott:
- Állíttasd már le a játékodat! Kifordul az ember gyomra!
- No de darling! - tiltakozott bátortalanul Ormondroyd; -A java még hátra van!
A java minden bizonnyal az a néhány posztódarab lehetett, amely szerencsére éppen ebben a pillanatban pottyant ki a cső végén.
Egy összepréselt, szétszaggatott, vérrel és húscafatokkal kevert, fekete posztókalap darabjai.
Az Ördög fekete kalapjának maradványai.
Két terepszín ruhás, undorodó képű fickó bukkant fel az ajtóban, és eltakarította mindazt, ami Forcasból megmaradt.
Miss Rumney mosolygott, de észrevétlenül letörölt néhány ve-rejtékcseppet a homlokáról. Ormondroyd sajnálkozva bámulta a kalapdarabokat, mintha bosszantaná, hogy elrontották a játékát.
Szívtam egyet a pipámból, és újabb karikákat küldtem a meny-nyezet felé.
A többiek diszkréten öklendeztek.
28.
Miss Rumney újra letörölte á verítéket az arcáról, zsebébe nyúlt, kihúzott egy illatosító sprayt, és többször is a levegőbe fújt vele. Ha eddig nem lett volna rosszul valaki, itt volt az ideje, hogy ájuldozni
319
kezdjen. A csőből kiáramló szagok az első osztályú illatanyaggal keveredve még egy egynyári bölényt is megrendítettek volna.
Akik figyeltek, azt hihették, azért fogom görcsösen a pipám, hogy minél szebb karikákat varázsolhassak elő belőle, pedig azért markolásztam, hogy fejjel előre be ne zuhanjak az asztal alá.
Miss Rumney, mielőtt parancsot adott volna kivégzésünkre, ki akarta élvezni a diadalát. Csípőre tette a kezét, és kedveskedve hozzám dörzsölődött.
- Azért vallja be őszintén, meglepődött, amikor a markába nyomtam a zanzát...
- Mit tagadjam? Alig fogtam azonban a kezembe, máris rájöttem, hogy maga vagy szemérmetlenül hazudik, vagy fikarcnyit sem ért az antropológiához. A zanza ugyanis nem fehér emberé, hanem egy nága férfi feje volt. Következésképpen nem lehetett a maga apjáé. Továbbá, miért ajándékozza nekem, az első jöttmentnek, aki ráadásul rovarokkal foglalkozom, nem zsugorított fejekkel? Nem gondolhattam másra: rám akarja bízni, hogy juttassam el valakinek. Például az ördögimádóknak, hiszen ön nagyon jól tudta, hogy hozzájuk készülök.
Természetesen felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem személyesen viszi át hozzájuk. Hamarosan aztán erre is rájöttem.
Megtudtam, hogy a szerencsétlen Kosztasz beleesett önbe, és mint egy hű kutya követte minden lépését. Hiába szerezte hát meg „szabadsága" alatt a csittapuri medence feltárási térképét - nem tudta eljuttatni oda, ahol nagyon is vártak rá. Ezért választott en-< gem postásnak. Tudta, hogy Ormondroyd-Asmodeus majd megtalálja nálam a zanzát.
-  Hm! Ez még csak a dolgok kezdete, Mr. Lawrence.
- Természetesen - helyeseltem. - Az igazság egyetlen morzsája. Egyetlen, aprócska fejezet a nagy bűnügyi regényből.
- Nem folytatná? Szórakoztat.
- Őszintén bevallom, kezdetben inkább a pipára tippeltem. A malabári csigaház pipára. Szét is szedtem, apró darabokra. Arra gondoltam, talán az oldalára karcoltak valamit. Az elemlámpámból kiszerelt üveg segítségével alaposan átvizsgáltam, mégsem találtam rajta semmit. Akkor kezdtem igazából a zanzára gyanakodni. Addig ugyanis... fennállt a halvány lehetőség, hogy tévedek, és mégiscsak az édesapja feje, bár... nemigen szokta senki az apja mumifikált koponyáját másoknak ajándékozni.
- Imádom a stílusát. Kár, hogy rövidesen már nem lesz alkalmam élvezni! De megígérem, minden szellemes fordulatát a szívembe vésem. Elégedett?
320
- Természetesen. De hogy visszatérjek a fejre, azon az éjszakán, amikor ott pihegett mellettem, alaposan megvizsgáltam. És tudja, mire jöttem rá?
- Ügyes... nagyon ügyes,. Lehet, hogy mégiscsak lebecsültem magát?
- Rájöttem - folytattam zavartalanul -, hogy a fejjel eljátszadozott valaki. Bár a zanza eredetiségéhez kétség sem férhet - nem volt a fejbőrön varrás! -, mégis, valaki megváltoztatta a vonásait. Méghozzá a legegyszerűbb eszköz segítségével.
Miss Rumney úgy kacagott, hogy csak úgy rázkódtak első osztályú keblei a vékony blúz alatt.
- Hát erre is rájött?
- Megállapítottam, hogy rágógumi az az anyag, amellyel átformálták az arcot. Meghosszabbították az orrát, ráncokat varázsoltak a szeme alá, és a többi. A maga „édesapja" nem európai ember, hanem holtbiztosán nága. Ekkor már világos volt előttem, hogy hazudik. Nem volt más választásom, szétkaptam a fejet... azaz belenéztem a belsejébe.
Ormondroyd felordított, és rám akarta vetni magát. Szerencsére Miss Rumney megakadályozta, hogy hozzám nyúljon.
- Áááá-ááááá! Te szemét! Ha nem adod vissza...!
Miss Rumney úgy taszította mellbe, hogy majd felbukott.
- Vissza fogja adni. Most hagyd, hadd beszéljen!
Mivel nem szeretem, ha fenyegetnek vagy ha sürgetnek - főleg, ha e sürgetés a halálom percét hozza közelebb -, kivertem a pipám a földre, és szép lassú, komótos mozdulatokkal ismét megtömtem.
Őszintén mondhatom, egyetlen pipatömésemnek sem volt még ekkora közönségsikere, mint ennek. Még a Nobel-díj várományosai is feszült figyelemmel kísérték minden mozdulatomat. Mintha csak egy perceken belül robbanni kész atombombát próbáltam volna meg hatástalanítani.
Amikor kész lettem a töméssel, szipákolva rágyújtottam, s fújtam néhány közepesre sikerült karikát a levegőbe.
- Nos? - sürgetett mosolyogva Miss Rumney. - Mire jött még rá?
- Hogy mi van a zanza belsejében. Óvatosan belekotortam, vállalva vele, hogy egykori tulajdonosának lelke bosszút áll majd kellemetlenkedésemért. Ha csak ki nem engesztelem.
- Ez roppant érdekes. Mivel lehet kiengesztelni? Komor képet vágtam, és fújtam egy karikát.
- Egy másik fejjel - mondtam aztán jelentőségteljesen.
321
Miss Rumney összerázkódott. Mintha ekkor koncentrálódott volna benne az elmúlt percek minden borzalma.
- Szóval azonnal felfedezte, mi van a fejben?
- Természetesen.
- Maga veszélyes ember, Mr. Lawrence. Sajnálom, de eggyel több ok arra, hogy elpusztítsuk. Darling...
Húznom kellett az időt, mindenáron. Bár valóbán nem voltam biztos benne, hogy az ütőkártyák ott lapulnak-e a zsebemben, úgy kellett tennem, mintha ott lennének.
- Amikor megtaláltam a mikrofilmet... pontosan tudtam, mit tartok a kezemben.
- Honnan?
- Mr. Bloom mesélt arról a betörésről, amelynek során mikrofilmre vették a csittapuri olajmező feltárási térképét. Ön pedig arról, hogy volt férje, Chaffey ugyancsak Csittapurban dolgozott. Elgondolkodtam, és kombinálni kezdtem...
Ormondroyd menetrendszerűen felvisított:
- Miért tetted, te őrült?! Miért tetted?!
- Kuss! -mondta Miss Rumney nyugodtan.-Ez az ember úgyis
halott. Ormondroyt ezúttal nem lehetett megállítani.
- Te nimfomániás hetéra! - habzott a szája, és biztos voltam benne, ha lett volna mersze, talán még le is lőtte volna az asszonyt. -Ezerszer megmondtam, hogy ha akarsz, lefekhetsz az utolsó csirkefogóval is, csak ne fecsegj. Miért kellett fecsegni erről?
Miss Rumney arcát haláli sápadtság öntötte el.
- Nem ajánlom, hogy még egyszer megmukkanj, darling! -mondta jeges nyugalommal. - Az ötlet az enyém volt. És azzal fekszem le, akivel akarok. Ha kedvem tartja, jajgatok, viháncolok, vagy mesélek az ágyban. Értetted, darling?
- Persze, persze, csak nem kellett volna... mégsem kellett volna... - visszakozott Ormondroyd.
Gyorsan visszavettem tőlük a szót.
- Ön elmesélte, hogy elhagyta a férje... bár ezzel az információval nem tudtam mit kezdeni. Volt azonban valami, ami elgondolkoztatott. Adva van egy férj, egy mérnök, aki részt vett a csittapuri olajmező feltárásában, még ha nem is vezető pozícióban. Tudott egyet s mást az olajról, ahhoz azonban édeskeveset, hogy bármire is felhasználhassa az információit. Sőt kezdetben nem is gondolt arra, hogy fel lehet használni őket. A csittapuri olajmező feltárásával befejeződött a munkája, bár feltehetően felajánlották neki, hogy maradhat, ha akar.
322
Ormondroyd álmodozva a csővégre mosolygott
- Igen. Felajánlották... neki.
- Emberünk azonban nem vállalta el a megbízatást. Talán mert nem tartotta elégnek a pénzt.
- Nem bizony.
- Volt ugyanis egy felettébb nagyravágyó felesége, aki szép volt, szerette a drága holmikat, és mindenáron gazdag akart lenni. Mivel csak beosztott pszichológusként dolgozott egy intézetben... belátta, ő maga soha nem kereshet annyit, amennyiből kielégíthetné a kívánságait. Gazdagsága kulcsa - úgy érezte - férje kezében van. Ha felfedezne egy gyémántbányát a dzsungelben, egy aranybányát vagy akármit, amiből nagy pénzt lehetne csinálni... minden vágya teljesülhetne. Csakhogy ehhez meg kellett volna találnia álmai bányáját.
Férje ezalatt szorgalmasan kereste az érceket Délkelet-Ázsia-szerte anélkül, hogy komoly eredményt ért volna el. Néhány év múlva - mit tesz Isten! - visszakerült Indiába. Ezúttal azonban nem Csittapurba, hanem jó ötszáz mérföldnyire északra tőle, Nágaföld-re. Az indiai kormány rutinvizsgálatot rendelt itt el, kizárólag tudományos céllal, hiszen a törzsi területekre nem lehet ipart telepíteni. A környezetvédők és a zöldbe hajló parlamenti pártok azonnal tiltakoznának ellene. Mr. Chaffey természetesen azon volt, hogy találjanak valamit Nágaföldön: őt ugyanis azért fizették, hogy kifürkéssze a föld titkait. Különben is ki szereti a sikertelen munkát, nem igaz?
- Mond valamit - biccentett Ormondroyd, a csővéghez sétált, felvett egy fekete kalapdarabot, és elgondolkodó mosollyal megforgatta a kezében. Én pedig beszéltem tovább:
- Mr. Chaffey nem talált semmit Nágaföldön. Csak a nagy semmit. Azt viszont megtalálta.
- Mit? - köhintett értetlenül De León.
- Amit mondtam. A nagy semmit. Erről egyébként mindenki tudott. Még Mr. Bloom is, bár, amikor Mr. Chaffey lelépett a fúrásról, Mr. Bloom még itt sem volt Nágaföldön. így volt, Mr. Bloom?
- Nyilvánvalóan - mondta a szakállas. - Nem is ismerek semmiféle Chaffeyt.
- Menjünk csak tovább! Esküszöm, csak látszólag zavaros a dolog: azonnal letisztul. Tehát, ott tartottunk, hogy Mr. Chaffey felfedezte a nagy semmit.
- A fenébe is, ezt már mintha mondta volna! - türelmetlenkedett De León. - Éppen elég bajom van ahhoz, hogy marhaságokkal traktáljon. Semmi kedvem meghalni!
323
- Pedig meg fog - mondta elégedetten Ormondroyd.
- Dögölj meg!
Szívtam egyet a pipámon, és folytattam:
- Mr. Bloom pontosan tudja, miről van szó. Nágaföld alatt ugyanis egy olyan geológiai képződmény található, amely párját ritkítja. Nem is tudom, van-e még a világon hozzá hasonló, Mr. Bloom?
- Nem sok.
- Tudtommal a Himalája és környéke bővelkedik geológiai anomáliákban. Hát ez is egy ilyen. Az a helyzet ugyanis, hogy a Nágaföldet alkotó kőrétegek közül hiányzik egy. Üres a helye. Mintha valaki kihúzta volna a föld alól. A felette elhelyezkedő ugyanakkor nem szakadt le, hanem ottmaradt a helyén. így van, Mr. Bloom?
-így-
- Ügy is mondhatjuk, hogy a föld alatt egy hatalmas, több száz mérföld hosszúságú üreg keletkezett, amelyben nincs más, csak gázok és talán levegő. Egy lapos barlang. Mekkora a magassága, Mr. Bloom?
- Hetven centiméter és másfél méter között ingadozik.
- Ez a hatalmas, nevezzük úgy, hogy alagútrendszer becsatlakozik a csittapuri olajmezőbe.
Bloom ellátottá a száját.
- Ez... lehetetlen! - nyögte. - Ez egyszerűen lehetetlen!
- Fel tud hozni valamit ellene? -Nem, de...
- Mr. Chaffey, amikor felfedezte e furcsa jelenséget, rádöbbent, hogy megtalálta álmai nagy leletét. Az arany- vagy gyémántbányát, amiről évtizede álmodott, akárcsak a felesége.
- Már mindent értek - suttogta Bloom maga elé meredve. -   fj Mindent értek.
- Mr. Chaffey felismerte a nagy lehetőséget. Az olajat, amelyet a csittapuri olajmező rejt, el lehet lopni! Ezen a csodálatos geológiai képződményen át lehet juttatni Nágaföldre. Csak egy-két jól irányzott fúrást kell Csittapur közelében végrehajtaniuk. Az olaj nagy része belefolyik a föld alatti réteghiányba, ezen keresztül pedig átlötyög Nágaföldre.
- Ezért kellett hát megszerezniük a csittapuri olajmező leírását!
- Természetesen, Mr. Bloom. Chaffeynek meg kellett állapítania, hol fúrjanak, hogy az olaj akadálytalanul átfolyhassék a föld alatti járatba. Ehhez kellett az ellopott dokumentáció.
324
I
- De mi köze mindehhez ennek az embernek... Ormondroyd-nak?
Felvontam a vállam, és nagyot szívtam a pipámon.
- Csak annyi, Mr. Bloom, hogy az a személy, aki kitervelte az egészet, aki ellopatta a csittapuri olajmező dokumentációját, aki megszervezte a fúrásokat Nágaföldön, s aki az ördögimádók misz-sziójának a vezetőjévé lépett elő, azaz Mr. Ormondroyd, nem más, mint Chaffey mérnök. Miss Rumney férje. így van... Asmodeus?
Ormondroyd-Asmodeus-Chaffey lágyan a vérkásás kalapdarabra mosolygott, és elégedetten suttogta:
- így, így, persze hogy így!
29.
Bloom dermedten nézett rám, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Nem értem. Ennek így semmi értelme.
- Pedig nagyon is van, Mr. Bloom.
- Akkor sem értem.
- Talán kérdezze meg Asmodeust!
- Eszemben sincs. Én ezzel az őrülttel...
- Gondolja meg, mit beszél!
Gyorsan vissza kellett vennem a szót, mert éreztem, hogy a dolgok rossz irányba mennek. Húznom kell az időt mindenáron!
- Amit Mr. Chaffey felfedezett, zseniális volt a maga nemében. Ellopják a csittapuri olajmező nagy részét, átfolyatják Nágaföldre, s ha valahol szükségesnek mutatkozik, szivattyúállomásokkal besegítenek.
- Hát éppen ez az! -Mi?
- Egy ilyen szivattyúállomás mindenkinek feltűnik. Az indiai hatóságok azonnal kiszúrták volna.
- Ha szivattyúállomás, valóban. Csakhogy egy szivattyúállomást ezerféleképpen lehet álcázni. Vegyünk csak egy példát. Jelentkezik egy nemzetközi, jótékonysági alapítvány, hogy ilyen és ilyen faluban szeretne kórházat építem, amelyet természetesen ő maga üzemeltetne. Nincs olyan helyi önkormányzat, amely ne egyezne bele.
- Na és?
- Kinek tűnne fel, hogy az épület alagsorában a kazánház mellett egy szivattyúállomás is működik? Ki gyanakodna, hogy a szeretetszolgálat megszállottai tulajdonképpen olajtolvajok?
325
Bloom elképedve a fejét csóválta. Ormondroyd még mindig a néhai Forcas sapkáját piszkálgatta, Miss Rumney az órájára pis-lantott.
- A dolog tehát világos - folytattam gyorsan -, a terv szerint a csittapuri olajat eljuttatták volna Nágaföldre, ahol közben megépült a leghatalmasabb föld alatti átemelő állomás, amely valaha is létezett.
- Átemelő? Hova?
- Azt hiszem, Bangladesbe. Ha nem tévedek, a réteghiány átnyúlik Indián. A csittapuri olajat a nágaföldi átemelő segítségével Bangladesbe akarták juttatni, ahonnan jó áron adták volna tovább. A jelen lévő urak, úgy gondolom, valamennyien részt vettek az ötlet megvalósításában. Jól gondolom, uraim?
Egyikük sem válaszolt. Csak néztek komoran maguk elé.
- Mr. Chaffey nemzetközi, föld alatti konzorciumot alapított -immár a kifejezés átvitt értelmében. Megállapodott azokkal, akiknek mindegy, honnan jön a pénz, s összehozta az építkezéshez szükséges anyagiakat. Csakhogy mielőtt elkezdődhetett volna a tényleges munka, volt néhány apróság, amit el kellett intézniük. Elsősorban is... ha Nágaföldön akarták az átemelőbázist felépíteni - márpedig számításaik szerint bizonyára éppen ide kellett -, akkor valahogy meg kellett kártyázniuk, hogy a gépeket, alkatrészeket ide szállíthassák. Mr. Chaffey majdnem ugyanazt ötölte ki, mint amit elmondtam a nem létező kórházzal kapcsolatban.
- Maga átkozottul okos fickó - csóválta meg a fejét elismerően Ormondroyd. - Kár, hogy meg kell halnia!
- Ormondroyd-Asmodeus összetákolt egy álexpedíciót, amelyhez összeválogatta - ne sértődjék meg érte, Mr. Bloom! - a legtehetségtelenebb geológusokat. Megbízta őket, hogy valami nem létező jótékonysági társaság nevében vizet keressenek a ná-gáknak. S mivel az indiai hatóságok nem mérték centiméterrel az elhasznált csöveket, a megrendelt anyag oroszlánrésze nem az önök bázisára került, hanem egyenesen ide. Ennek az egész komplexumnak önök voltak a megrendelői. Nem tud róla?
- Honnan az ördögből tudnék?
- Mr. Chaffey volt olyan előrelátó, hogy becsempészte a maguk bázisára a feleségét Miss Rumney néven, ha bármi, előre nem látott veszély fenyegetné őket, intézkedjék.
Bloom nem tudta, mit mondjon. Megcsóválta a fejét, és Asmo-deusra mutatott.
- De hát... hogy lett belőle Ormondroyd?
Mielőtt válaszolhattam volna, a terepszín ruhás fickó befurako-
326
dott az ajtón, Asmodeushoz hajolt, és a fülébe súgott néhány szót. Az ördögherceg elmosolyodott, s megveregette a terepszín ruhás vállát.
- Jó hírt kaptam, darling - fordult aztán elégedett dörmögéssel Miss Rumneyhoz. - Nagyon jó hírt. Bocsássanak meg* hogy megzavartam önöket! Hol is hagytuk abba?
- Mr. Bloom kíváncsi rá, hogyan lett önből Ormondroyd, az ördögimádók vezetője.
Asmodeus az elégedettségtől szinte dorombolva megsimogatta a bajuszát.
- Már amikor először jártam Nágaföldön, felfigyeltem az ördögimádókra. Őszintén szólva dilíseknek tartottam a fickókat. Amikor aztán megfogamzott a fejemben a terv, melyet bármennyire is csak gúnyosan nevezett zseniálisnak, Mr. Lawrence, valóban az: arra gondoltam, miért ne használhatnám fel őket a mi érdekünkben. Volt ugyanis egy óriási problémánk, Mr. Lawrence, amire kezdetben mi sem gondoltunk. Tudja, mi az? Nem? Hát a munkaerő! Mi is könnyedén dobálóztunk a számokkal, hogy ennyi meg ennyi köbméter követ, kavicsot, földet kell megmozgatnunk: csak éppen azt nem vettük számításba, kivel végeztessük a munkát. Ha bérmunkásokat fogadunk, azonnal lebukunk. Önként adódtak hát a nágák. S mi, sajnos, beugrottunk nekik, Mr. Lawrence.
El tudtam képzelni, amint a vézna, jelentős fizikai erőkifejtésre képtelen kőkorszakiak követ fejtenek.
- Felvettük a kapcsolatot a törzsfőnökükkel, valami Fehér Felhővel, beadtunk neki egy jól hangzó szöveget, s kölcsönkértünk tőle harminc-negyven embert, hogy egyelőre engedély nélkül, bázisokat építsünk a föld alatt.
Mit mondjak, óriási csalódásban volt részünk. Ezek a kis fickók úgy hullottak, mint az őszi legyek. Három csákánycsapás után ösz-szeestek. Aztán, amikor egyszerre harmincat ütött agyon egy kőtömb... Fehér Felhő felmondta az alkut.
-  Mit mondtak nekik, miért kell dolgozniuk?
- Azt mondtam, figyeljetek ide, fickók! Eddig sorra haltak a gyerekeitek, mert nincs iható vizetek. Ha adtok munkaerőt, adok vizet. Valahogy így! És nem is hazudtam, Mr. Lawrence. Tényleg fúrtam volna nekik egy normális kutat.
Most még undorítóbb volt, mint amikor a kivégzésünkkel fe-nyegetődzött.
- Csakhogy - folytatta -, nem mentünk velük semmire. Egy hét múlva rájöttem, hogy ezzel a segítséggel soha nem leszek kész. Még
327
száz év múlva is csak az avart kaparom az erdőben. Nekem komolyabb munkaerő kellett.
Ráadásul a kis fickók is elkezdtek fenyegetőzni. Hogy kutat ígértem, és nincs sehol! De hát ki a fenével fúrattam volna meg a
kútjukat?
Mondanom sem kell, hogy ekkor még sátortáborban laktunk a folyó partján. Ahogy elnéztem őket, ismét csak zseniálisnak tűnő ötletem támadt. Azt mondtam nekik, azért van annyi bajunk, mert L             az ördögimádók megátkoztak bennünket.
"                Nem is gondolja, milyen sikerem lett. Úgy hittek nekem, mint
valami jobbfajta Messiásnak. Valahogy fordítva forognak a fejük^ ben a kerekek Ha azt mondja nekik, hogy eső lesz, mert a meteorológiai műszerek azt mutatják - egyetlen szavát sem hiszik el. Ha viszont azzal magyarázza az eső közeledését, hogy álmában megjelent a nagyanyja szelleme, és tőle tudja, biztos lehet benne, valamennyien rábólintanak. Hát itt is ez történt. Amikor elmondtam nekik, hogy minden baj az ördögimádók miatt van, azonnal elhitték. S amikor újra kapcsolatba léptem Fehér Felhővel... ismét számíthattam a segítségére. Mert hiszen említettem, beláttam, hogy munkaerő tekintetében nem számíthatok ráj uk. Új munkások után kell néznem. S hamarosan'meg is találtam őket az ördögimádók táborában.
Bár kezdetben még eszem ágában sem volt felvenni velük a kapcsolatot, távcsővel elnézegettem, ahogy sorra építették a barakkjaikat. Szép, szívós, egészséges férfiak és nők. És nincs más bajuk, mint hogy az ördögben hisznek Isten helyett. Ekkor döbbent belém a felismerés, mi lenne, ha őket használnám az építkezéshez és fúráshoz a nágák helyett?
Nem is gondolja, mennyi álmatlan éjszakámba került, míg rájöttem, mit kell tennem. Amerikába utaztam, és hozzákezdtem az előkészítő munkálatokhoz. Terveimet pénzes emberek támogatták, így nem okozott különösebb nehézséget beépülni a minnesotai ördöghívő központba és feltérképezni a terveiket.
Természetesen nem ültem állandóan Amerikában, hanem ingáztam India és az Egyesült Államok között. Amikor megtudtam, hogy az itteni főnök, azaz Asmodeus, De Vigny, egy francia-kanadai fickó, elhatároztam, eltüntetem... elteszem az útból. Megsimogatta a bajuszát, és elégedetten maga elé mosolygott. Szerencsére az az ütődött Fehér Felhő az ördögimádók elleni harcomban a segítségemre sietett. Cserébe a jövőbeli kútért meg-*   ajándékozott valamivel, ami félelmetesebb fegyver, mint az atombomba. Egy főzettel, Mr. Lawrence. Nem tudom, miből készítik, de
328
borzalmas a hatása. Aki issza, elhülyül tőle. Bizonyos koncentrációban tetszhalált idézhet elő. Fehér Felhő a lelkemre kötötte, hogy csak azok ellen a gonosz emberek ellen használhatom, akik meg akarnak ölni bennünket. Őket, nágákat és bennünket: jövőbeli jótevőiket.
Hosszadalmas lenne elmondanom, hogyan csempésztem közéjük egyik emberemet. De hogy mégis legyen valami fogalma a kapcsolataimról, a legközelebbi ördöghívő-szálh'tmányban az egyik fickó helyét átvette valaki más, akit már előre kiválasztottunk, és aki a megszólalásig hasonlított az eltűnt ördögimádóra. Emberünk, akit busásan megfizettünk, s aki később sajnálatos körülmények között elhunyt, megkapta tőlem a főzetet, Fehér Felhő ajándékát, s belekeverte Asmodeus, illetve De Vigny italába. Az eredmény nem is maradt él. De Vigny, felesége és lánya megbetegedett: sőt a szerencsétlen Christiane még el is halálozott. Sajnos még nem ismertemjói a főzet adagolásának a titkát. De Vigny és felesége eltemették a lányukat egy föld alatti barlangban, amely korábban templomukként funkcionált... aztán maguk is kikészültek. Még egyszer hangsúlyozom, nem ismertük jól a főzetet, ezért történhetett, hogy sem De Vigny-Asmodeus, sem a felesége nem jutott a tetszhalál állapotába, hanem végérvényesen meghülyült. Mivel korábban sokat foglalkoztak családjuk történetével, különös álomvilágba zuhantak. Azt képzelték, azonosak saját őseikkel, és úgy is viselkedtek.
Előbb arra gondoltam, megölöm őket, de végül is megváltoztattam a szándékomat. Bár itt kosiattak a környékünkön, nem kellett attól tartanom, hogy bárkinek is kikottyantanak valamit. Sőt kifejezetten hasznosak is lehettek volna: abban bíztam, hogy az errefelé császkáló turistákat messzire űzik kísértetjárásaikkal. Végül azért mégiscsak meg kell semmisítenem őket. Egyszerűen idegesítenek a hülyeségeikkel. Nemegyszer rám is támadtak.
- Magam is így jártam - biccentettem.
- Ezután már gyerekjáték volt minden. Az ördögimádók jelentették Minnesotának, hogy eltűnt a főnökük, Asmodeus. A min-nesotaiak nagyon meglepődtek, de mivel éppen néhány újabb telep alapítására készültek, nem értek rá Nágaföld hasfájásával foglalkozni. Megbíztak egy férfit, bizonyos Ormondroydot, hogy lépjen De Vigny helyére. Beépített embereim révén természetesen értesültem minderről, s elhatároztam, elérkezett a pillanat, hogy átvegyem a parancsnokságot az ördöghívők felett. Megkaptam Or-mondroyd fényképét, kissé kikozmetikáztam magam, aztán Or-mondroyd helyett már én érkeztem Nágaföldre. Hogy az eredeti hol van? Talán valahol a New York-i kikötő mélyén alussza örök
329
álmát, egy betontuskóval a lábán. Végül is arról ábrándozott, hogy a túlvilágon az Ördög seregét gyarapítsa. Ha szerencséje van, elérte acélját.
Bármennyire is hasonlítok Ormondroydra, nem váltam meg egy pillanatra sem fekete kalapomtól, sőt bizonyos okokból valameny-nyiük számára kötelezővé tettem a viselését. így is számolnom kellett azonban egy óriási veszéllyel.
A kolónia tagjai közül többen is ismerték az igazi Ormondroy-dot. Természetesen még Minnesotából. Egészen pontosan huszonnégyen voltak: férfiak, nők vegyesen. Valamennyiüket De Vigny szervezte be az ördöghívők közé, ők pedig hálából a fenekükre tetováltatták Asmodeus nevét és az ördög számát. Fogalmam sem volt, honnan a fenéből szerezte őket De Vigny - de egészen biztos, hogy nem bányászok vagy dokkmunkások közül. Intellektuálisan egészen kiemelkedő képességűek voltak, és vakon hittek az Ördög hatalmában, dolgozni azonban velük sem lehetett. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy napról napra tartanom kellett a leleplezésüktől. Hiszen előbb-utóbb rájöhettek volna, hogy nem én vagyok Ormondroyd. Valaki más vagyok, aki visszaél Ormondroyd nevével.
Ugyanebben az időben történt, hogy a minnesotai központ értesített: vizsgálóbiztost küld De Vigny eltűnésének körülszaglászá-sára. Mint később megtudtam, az eltűnt Asmodeus befolyásos kanadai ismerősei zavarták fel az iszapot.
Megtörölgette gyöngyöző homlokát, és sajnálatot várva nézett a szemembe.
- Képzelheti, Mr. Lawrence, mennyire ki voltam borulva. Ott tornyosultak a fekete felhők a fejem felett - bármelyik pillanatban kitörhetett a zivatar.
Mégis Mr. Forcasszal, aki természetesen pontosan tudta, mire megy ki a játék, hiszen az egyik részt vevő cég embere volt, szelektálni kezdtük a munkaerőt. Szerencsére volt egy vegyészünk, aki kielemezte Fehér Felhő főzetét. Nem volt bonyolult a vegyi összetétele, sőt rövidesen azt is sikerült megállapítanunk, milyen fák kérgei és milyen füvek főzete adja az elegyet.
Miután elkészítettük az első nagyobb adag kulimászt, alkalmassá kellett tennünk a telepet a váratlanul ránk köszöntő bajok befogadására. Pár emberünkkel rendeztettünk néhány erkölcstelen jelenetet. Nyilvánosan rajtakaptuk őket, majd megszavaztattuk a vezetőséggel, hogy a trópusi klímára és az ezzel együtt járó szexuális túrfűtöttségmegakadályozásáravalótekintettelbrómotkeverünka
330
tejbe. Ne csodálkozzék: az ördöghívők nem hívei a túlzott szexuális szabadosságnak, legalábbis a minnesotai ördöghívők nem.
A Nagytanács összeült, s természetesen áldását adta a brómo-zásra. Ezek után már feltűnés nélkül belerakhattuk a tejbe Fehér Felhő főzetét, hiszen ha bárki is kivetnivalót talált az ízén? csakis a nyugtatónak tulajdoníthatta. A rá következő héten „felfedeztük", hogy valaki behurcolta az AIDS egy speciális fajtáját közénk. Kénytelenek voltunk néhány nap alatt kidolgozni az AIDS-ben elhunyt személyek eltüntetésének rítusát.
Látom, elhúzza a száját, Mr. Lawrence, és arra gondol: milyen sok ebben a történetben a látványosság, a rítus és a hiszékenység. Természetesen igaza van. Csakhogy gondolja meg: olyan közösség ez, amely pontosan ezt is kívánja. Ezek az emberek azért hagyták ott a társadalmat, családjukat és barátaikat, mert imádják a látványosságot, a rítusokat, és a saját maguk által kialakított mitológia alapján kívánnak élni. Hinni akarnak valamiben - ez esetben az Ördögben, és hisznek is benne, mert a hitük élteti őket. Ha nem lenne hitük, életük sem lenne. Látja, ilyen egyszerű az egész.
Persze nem állítom, hogy soha senki ne gyanakodott volna; talán nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kellene. Csak hát... lassan mindenkire sor került. Aki gyanakodott is, ivott a tejből, és lassan olyan állapotba került, amelyből nincs visszatérés. Az öntudattal együtt a gyanú is kialudt a lelkében.
Visszatérve a rítusra... Felépítettünk egy halottasházat, ahova kivittük a tetszhalottakat. Előbb még együtt virrasztottunk velük egészen addig, amíg az erre a célra létrehozott brigád el nem szállította őket „eltemetni". Később azonban megtiltottam a virrasztást. A nágák éjjel-nappal körülöttünk ólálkodtak: nem szerettem volna, ha egy éjszaka konfliktusba kerülünk egymással. Már csak azért sem, mert ezzel magunkra vonhattuk volna az indiai hatóságok figyelmét. Csak zárójelben mondom, a nágáknak fogalma sem volt róla, hogy közben én lettem az ördöghívők vezetője. Bár egyre inkább elfordultak tőlem, még mindig azt hitték, vizet keresek nekik. Később aztán - talán egy tapasztalt és Csittapurt is megjárt törzs-belijük szimatolása nyomán - rájöttek a teljes igazságra.
A „halottakat" tehát kivittük a hullaházba. A többit már tudja. Jött értük egy csontvázbrigád, és elhozta őket ide a föld alá. A zsolozsmázókra különben az esetleges leskelődők miatt volt szükség. Ha valaki a még egészségesek közül kilesett volna bennünket, nem látott volna mást, mint egy rituális temetést: Itt szépen magukhoz tértek a „halottak", és visszakapták a munkaképességüket: az öntudatukat azonban soha. Erről Fehér Felhő főzete
331
gondoskodott. Sajnos, meg kell mondanom, fizikumuk is csak egy darabig tartott ki. Körülbelül két hónap múlva rohamos fogyás, erőtlenség kezdődött náluk, amely, bármennyire is fájó bevallani: egyenesen a halálhoz vezetett. Ezért volt szükségem állandó munkaerő-utánpótlásra, hiszen bármennyire is vigyáztam rájuk... mégsem sikerült megóvnom az életüket.
Az utánpótlással egyébként nem volt gondom. Megállás nélkül áradtak az emberek Nágaföldre.
Csakhogy... s itt az első fekete felhő, amelyről beszéltem önnek. Azok a fickók, akik ismerték Ormondroydot, csúnyán becsaptak. Visszaéltek a jóindulatommal és a türelmemmel.
Fájdalommal csengett a hangja, mint aki mérhetetlenül fel van háborodva az emberi hálátlanság felett.
- Higgye el, megkegyelmeztem volna nekik. Mivel láttam, hogy nyápicok, és semmire sem jók, nem akartam dolgoztatni őket. Arra gondoltam: elég, ha a főzetet lenyelik, aztán életük végéig elcsellenghetnek itt a tábor környékén. Ha netalántán valamiféle vizsgálatra került volna sor, még jól is jöhetett volna, hogy íme: évek óta itt élnek, nem haltak meg, mint a többiek!
Csakhogy átvertek a mocskok! így legyen kíméletes bárkihez is az ember! Jótett helyébe sose várj jót! Még Lisa is átvert! De León felhördült, és fejére csapott a tenyerével.
- Hát ez aztán már mindennek a teteje!
- Én is éppen úgy gondolom - vigyorgott teljesen félreértve De León szavait Asmodeus-Ormondroyd. - A fickók... rájöttek valamire, és nem itták meg a főzetet. Kiöntötték a tejet. Úgy tettek, mintha megitták volna, de nem...! Elhatározták, hogy lelepleznek. És valamilyen, általam egyelőre ismeretlen úton értesítették Min-
nesotát.
Elöntötte a düh az arcát. Tudtam, ha egy áruló most idetoppanna elénk, tíz körmével szaggatná darabokra.
- Minnesota pedig kiküldött valakit... azt a lányt, Annemarie-t. Ekkor rájöttem, hogy óriási veszélyben vagyok. Ha nem akarok lebukni, meg kell ölnöm őket. De nem tejjel és nem főzettel: azokat hiába is akarnám megitatni velük. Az tűnt a legegyszerűbbnek, ha saját kezűleg végzem ki őket... Forcas és még néhány vállalkozó szellemű ördöghívő segítségével.
Sajnos, Mr. Lawrence, ön éppen akkor toppant a nága dzsun-gelbe, amikor javában tartott a harc köztünk és az első Asmodeus-brigádjának maradványai között. Amikor megtudták a csirkefogók, hogy megkezdődött a végső leszámolás, bevették magukat a dzsungelbe. Kis csapatunk azonban ott volt a nyomukban, és sor-
332
ban elkaptuk őket. A kalapjuk nyomra vezetett. Néhány kivégzésnek ön is a tanúja volt, Mr. Lawrence. És... tulajdonképpen csak nekem köszönheti az életét.
- Igazán?
- Önt is megölhettük volna. Csakhogy tartottunk az indiai hatóságoktól. Ha ön eltűnik a dzsungelben, Mr. De Leonnal együtt, ki-küldhettek volna egy vizsgálóbizottságot, amely ellátogatott volna hozzánk. Ezt pedig mindenáron meg kellett akadályoznom. így aztán önt életben hagytuk.
Engedje meg, hogy befejezésül szóljak még néhány szót a kis Annemarie-ról, a vizsgálóbiztosról. Annemarie, mint minnesotai ügynökünk jelentette, a De Vigny család távoli rokona volt, és ko- ¦ rabban maga is ördöghívő. Jól ismerte Ormondroydot.
Annemarie a minnesotai központ kérésére vállalta, hogy körülnéz a nágaföldi telepen, hiszen ügynököm minden mesterkedése ellenére rohamosan terjedt a hír, hogy valami nincs rendben az őserdőben. Szexuális aberrációkról, AIDS-ről, halottakról, feljelentésekről keringtek rosszindulatú híresztelések. Annemarie, aki valaha ugyancsak az Asmodeus-csapat tagja volt, nagy nehezen kötélnek állt. Első útja azonban nem hozzánk, hanem szomszédainkhoz, a geológusokhoz vezetett. Állást vállalt náluk, és megpróbálta kiszaglászni, mi történik ideát. A kis hülye! Ha sejtette volna, hogy az a szimpatikus, kedves és figyelmes pszichológusnő, akinek már a második este beszámolt a gyanújáról, nem más, mint a feleségem, Mrs. Chaffey... azaz, ahogy ön ismeri, Miss Rumney. Annemarie-nak is pusztulnia kellett hát!
így álltunk, Mr. Lawrence, fehéren-feketén. Ön beleütötte az orrát valamibe, amihez semmi köze. Beláthatja, nem tehetek mást, minthogy megölöm.
- És mi a helyzet a másik vizsgálóbiztossal? Miss Ednával. Hajói tudom, őt is a minnesotaiak küldték Annemarie után.
Lucifer elhúzta a száját, és széttárta a karját.
- Ez az, amit én sem értek. Nyilván Minnesotában kitaláltak valamit, amit emberem nem jelzett előre. És ez, megmondom őszintén, kedvetlenné tesz. Ügy látszik, odaát nem bíznak bennem eléggé.
Apropó, látták azt a lányt? Egy szelet vajas kenyér. Felajánlottam neki, legyen fejedelem a seregemben, az a kis hülye pedig azonnal ráharapott. Még nem tudom, mit csinálok vele. Lehet, hogy megölöm, lehet hogy megkegyelmezek neki. Te mit tanácsolsz, darling? - nézett Miss Rumneyra.
- Én a helyedben megszabadulnék tőle - mondta határozottan
333
az asszony. - Nem kedvelem azokat, akiknek hátsó szándékaik vannak.
- Jó - egyezett bele Asmodeus, könnyed vállrándítással. - Akkor megölöm. Behajítom egy dugattyúba... Most pedig ön következik, Lawrence. Azt hiszi, rejtőzik még néhány ütőlap a tarsolyában, igaz? Hát akkor, vegyük csak sorban őket... Önök be vannak zárva a föld alá, hidraulikusan működő ajtók mögé... Nincs ember, aki ki tudná vinni innét magát és a barátját. A geológusokat nyugodtan leírhatja, hiszen gyakorlatilag már nem léteznek... egyetlen hírmondójuk maradt csak: Mr. Bloom. Igazán kár, Mr. Bloom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednie kenyéradó gazdájával, aki egyúttal a hóhéra is. Még egyszer őszintén sajnálom, de beláthatja, hogy tehetetlen vagyok. Ha nem avatkozik be a dolgomba, és továbbra is eljátssza nekem a spanyolfal szerepét, soha nem kellene meghalnia. Magukra csak azért volt szükségem, hogy a próbafúrások terhére leszállíttathassam a megfelelő gépeket. Sajnos együtt fognak meghalni Mr. Lawrence-szel. Az új „kutatóbázist" már ön nélkül rendezem be.
- Iríkább vele, mint magával - mondta Bloom lakonikusan.
- Ahogy óhajtja. Tehát a geológusok nem léteznek többé, tőlük nem várhat segítséget. Hogy ölted meg őket, darling?
Miss Rumney felnevetett. Levette teknőckeretes pápaszemét, megtörölgette szoknyája szélében, majd ismét feltette. Aztán álmos macskaként kinyújtózott. A csőszoba mennyezetéről lecsüngő csillár fénye átvilágította vékony blúzát. Behunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam.
Miss Rumney észrevehette zavaromat, mert mintha enyhén elpirult volna.
- Borotvával - mondta aztán alig hallhatóan. - Végigjártam a barakkokat, és... Bloomot azonban nem találtam sehol, ő előre jött, előőrsnek. A többiek percek múlva követték volna. Szerencse, hogy el tudtam rágni a kötelet, amivel megkötötték a kezem. Sajnos, kissé soká tartott.
- Rá se ránts, darling! Tehát, Mr. Lawrence, maradna még egy szerencsétlen halálfej, aki bosszút esküdve keres valakit. Lehet, hogy engem? Lehet, hogy magát? Ki tudja, mi játszódhat le egy deformált agyban. Alfréd!
Összecsapta a tenyerét, és felkiáltott.
- Eressze be a fickót!
A terepszín ruhás bedugta a fejét az ajtón, és biccentett. A következő pillanatban bezuhant közénk De Vigny márki kísértete. Annak ellenére, hogy jó néhány szagorgiát átvészeltem már a
334
föld alatt, még mindig tudott újat nyújtani. A dögletes bűz, ami a ruhájából áradt, arra késztette Miss Rumneyt, hogy nagyobb fordulatszámra állítsa a tetőbe épített ventilátort. Ormondroyd felemelte az ujját, és a csontvázra mutatott.
- Ő De Vigny. Az egykori Asmodeus. A feleségét már sikerült elkapnunk, s most végre ő is a kezünkbe került. Ha volt olyan eszeveszett, Mr. Lawrence, hogy benne bízott, nyugodtan kihúzhatja a nevét a névsorából.
A márki felkapta a fejét, és Ormondroydra meredt.
- Lucifer! - suttogta, és nyüszíteni kezdett, mint a csapdába esett állat. - Lucifer!
Összehúzódott, majd egyetlen hatalmas ugrással a szoba sarkában termett. Alvó macskaként összegömbölyödött, s azt játszotta, hogy ha ő nem lát bennünket, nyilván mi sem látjuk őt.
Ormondroyd-Chaffey továbbra is gúnyosan mosolygott. Én pedig egyre erősebben markoltam a pipám, és kezdtem azt hinni, hogy tényleg bolond vagyok. Valóban olyan lapra tettem fel az életem, amely nem is létezik?
- Vagy vegyük a nágákat. Elismerem, ők talán képesek lennének felvenni velünk a harcot. Nem is kedvelem az átkozott fúvó-csöveiket. Csakhogy jól tudják: ha fehérekre támadnak, az indiai hatóságokkal gyűlik meg a bajuk.
- Én az ön helyében mégsem vetném el ezt a lehetőséget.
- Hiszen én sem vetem el. Fehér Felhőt becsaptuk. Kicsaltuk tőle a főzetet, hogy gyilkosságokat kövessünk el vele. Azt hiszem, a nágák már mindent tudnak rólunk. Csakhogy nem tehetnek semmit, hiszen tőlük kaptuk a főzetet. Ha kiderülne: őket is perbe foghatnák gyilkosságért. A nágák tehát hallgatnak... illetve azt szerették volna, ha ön kaparja ki nekik a gesztenyét. Tudom, hogy segítették önt, és megpróbálták rávenni, irtson ki bennünket. Ezzel két legyet is üthettek volna egy csapásra. Megszabadultak volna tőlünk és saját múltjuktól is. Szóval, talán a nágák segítenének önnek, de amint mondottam, hidraulikus ajtók zárják el a bejáratot. Élő nága ide be nem teheti a lábát. Ennyi, Mr. Lawrence. Kifelejtettem volna valakit a sorból?
Látványosan a homlokára ütött, s mint egy rossz ripacs egy harmadrendű színházban, megjátszottá, hogy csak most jutott eszébe valami.
- Ó, hát persze, majd elfelejtettem, Sri Ánand. Az öreg Sri Ánand, aki önt idefuvarozta. Tudja, hol van most öreg barátja?
Egyszerre csak hirtelen támadt keserű düh kezdte szorongatni a torkom. Ha megölték Sri Ánandot...
335
Asmodeus azonban mintha olvasott volna a gondolataimban, nyugtatón felemelte a kezét.
- Eszem ágában sincs Sri Ánandot elpusztítani. Ő lesz a koronatanúm, ha komolyra fordulna a dolog. „Rábeszélem", hogy tanúskodjék a kőkorszakiak ellen. Én pedig itt a föld alatt megkezdem a munkát. Hallotta a zajt, amikor beindult a nagy szivattyú? Mintha csak a Sátán szíve vert volna.
„Érdekes - gondoltam -, hogy szinte valamennyiünknek ugyanaz a hasonlat jutott az eszébe."
- Tehát Sri Ánandra is hiába vár. Akkor kire vár még, Mr. Law-rence?
Szívtam egy jót a pipámon, és komolyabban néztem magam elé, mint szerettem volna.
- Ön harcot indított a Sátán ellen,.Mr. Chaffey. Megsértette. Kigúnyolta. Visszaélt a nevével. Visszaélt azzal a bizalommal, amelyet sokan a Sátánba vetnek. A Sátán ezért bosszút áll önön.
- O, hát ön a Sátánban bízik?! - élesen felnevetett, úgy, hogy még a könnyei is kicsordultak tőle. - A Sátánban! Maga máris megbolondult, Lawrence. Beleőrült a félelembe. Látod, darling? A nagy vitéz, a női ágyak hőse, fél. A Sátánban bízik... Hahaha! Hol vagy hát, Sátán? Merre vagy?  .
Kivágódott a szoba közepére, és széttárta a karját, mintha egy rémdráma főszerepét alakította volna.
- Sátán, Sátán, hallasz engem? Ha vagy, és ha hallod, amit mondok, gyere, hadd mérkőzzem meg veled! Küzdj meg velem, Law-rence-ért! Ha nem jössz, kiszívom fekete véred, és gazdag leszek, gazdag! Hallod, Sátán? Gyere, küzdj meg velem!
Alighogy kifulladva elhallgatott, sötétségbe borult a világ. Valahonnan a magasból furcsa zajt hallottam, mintha redőnyt húztak volna le egy ablak előtt. Aztán újra kivilágosodott minden.
Semmi nem változott a szobában.
30.
Asmodeus megrázkódott, és az ajtón belopakodó terepszín ruhásra nézett.
- Mi volt ez, Alfréd?
- Áramkimaradás, uram.
- Azonnal hívja fel a generátorházat!
Összefonta mellén a karját, és a padlóra meredt. Amikor felemelte a fejét, engem keresett a tekintetével.
336
- Eljött az utolsó perce, Lawrence. A többiek itt maradnak, maga velem jön.
- Hova?
Mintha nem is az én számból jött volna a kérdés.
- A kínzókamrába. Meg kell tudnom, hova rejtette a mikrofilmet. Amíg nem ismerem a csittapuri mező legfontosabb adatait, nem merem teljes kapacitással működtetni a szivattyúkat. Élethalál kérdése, hogy megszerezzem a tervrajzokat. Tehát, Mr. Lawrence?
Mielőtt válaszolhattam volna, a terepszín ruhás ismét bedugta a fejét.
- Rövid áramkimaradás volt, uram.
- Azt tapasztaltam én is. Oka?
- Azt mondják, ismeretlen. Mintha valami... visszafogta volna az áramfejlesztő kerekét.
- Hogyhogy visszafogta? , - Nem forgott.
- Az ajtók?
A terepszín ruhás félrenézett.
- Azt jelezték a jelzők, hogy... odafent az egyik kinyílott. Gyakran előfordul ez áramkimaradáskor, uram.
Ormondroyd-Chaffey arcát halálos sápadtság öntötte el.
- Bejött valaki?
- Senki. Az áramkimaradás egészen pontosan nyolc másodpercig tartott. Éppen csak kinyílott az ajtó, és összecsukódott. Ennyi idő alatt élő ember nem lett volna képes.
- A műszerek nem regisztrálták idegen jelenlétét?
- Nem, uram.
- Akkor minden rendben. Uraim, kérem, távozzanak.
A négy Nobel-díj-várományos felállt, biccentett, és kivonult a szobából. Miss Rumney a férjére nézett.
- Én is ott akarok lenni! -Hol?
- Amikor megkínzod. Tudni akarom, hova rejtette a tekercset!
- De hiszen én kiszedem belőle, darling.
- Ott akarok lenni!
Ormondroyd-Asmodeus szívére tette a kezét, és csodálkozást mímelt.
- Te nem bízol bennem, darling!
Miss Rumney idegesen megtörölgette a szemüvegét.
- Az utóbbi időben mintha több olyan jelet is észleltem volna...
337
- Ostobaság, darling. Természetesen velünk jöhetsz.
- Egyébként mi a terved?
Ormondroyd arcát lágy, könnyed mosoly öntötte el.
- Van egy speciális dugattyúm, darling. Tudod, hogy mindig is| gyengém volt a gépészet. Szóval, képzeljenek el egy hengert, amelynek a belsejében jókora dugattyú jár. A henger oldalába fú-rattam egy lyukat, akkorát, hogy egy emberi kéz vagy láb könnyedén beférhessen. Önt, Mr. Lawrence, rögzítjük egy megfelelően kialakított székben, a lábát pedig bedugjuk a hengerbe. Ön természetesen köti az ebet a karóhoz; nem hajlandó elárulni, hova rejtette a mikrofilmet. Erre én megnyomok egy gombot, mire a dugattyú szép lassan megindul előre. Csak egészen lassan, nehogy elsiessük a dolgot. Előbb csak megérinti a lábát, majd egyre erősebben szorítja a henger falához. Természetesen bármelyik pillanatban meg tudom állítani a műveletet. Ez csak önön múlik. Amikor azt kiáltja: stop! -a dugattyú megáll, és az ön lába megmenekül. Ellenkező esetben, ha makacsul hallgat, a dugattyú összezúzza. Péppé sajtolja, ha jobban tetszik. A henger alatt, közvetlenül a mellett a szék mellett, ahol ön helyet foglal, egy porcelántálacska hever... Tudja, mire való? Nem? Akkor elmondom. Ebbe a tálacskába csatlakozik a hengerből kivezető cső. Nos, Mr. Lawrence, ön megfigyelheti, hogy a dugattyú és a henger mit műveltek a lábával. A tálacskába ugyanis belecsöpög minden, ami a lábából megmaradt. Persze önnek ez semmi, látott már ilyet. Csakhogy tapasztalni fogja, mekkora a különbség, ha az embert saját magát sajtolják péppé, nem valaki mást. Nos, Mr. Lawrence?
- Egyelőre gondolkodom.
- Természetesen jogában áll. Kérem, jöjjenek velem!
Kivonultunk a vasépítményből, amely így, néhány lépés távolságról partra vetett tengeralattjáróhoz hasonlított. A négy Nobeldíj-várományos szótlanul kullogott mellettünk.
Mit tagadjam, siralmasnak tűnt a helyzetem. Természetesen tisztában voltam vele: miután láttam Ormondroyd föld alatti birodalmát, nem maradhatok élve. Ha elárulom, hova dugtam a mikrofilmet, talán valóban elkerülhetem, hogy megkínozzanak.
Igyekeztem felmérni az erőviszonyokat. Három terepszín ruhás állt mögöttünk géppisztollyal; egyikük ezekben a pillanatokban ci-bálta ki a hengerből De Vigny márkit. A meztelen, büdös márki, a hajdani Asmodeus, úgy csüggött a géppisztolyos karján, mint kollégiumba irányított kisdiák az édesanyjáén szeptember elsején. A másik kettő azonban egyetlen másodpercre sem fordította el rólunk a figyelmét.
De León és Bloom a körülményekhez képest jól tartották magu-
338
kat. De León, azt hiszem, nem is volt egészen tisztában a helyzetünkkel. Mintha álomnak képzelte volna az eseményeket, amelyből előbb-utóbb úgyis felébred. Bloom szeme azonban nyugtalanul járt jobbra-balra: biztos voltam benne, hogy egyedül rá számíthatok, ha kétségbeesett lépésre szánnám rá magam.
Engedelmesen léptem néhányat előre, majd egy aprót oldalra, így nagyjából elérhető távolságba kerültem az egyik fegyveres, terepszín ruhás fickótól. Nem volt mese, meg kellett próbálkoznom a lehetetlennel. Megkísérlem rávetni magam, kiragadni a géppisztolyt a kezéből és... És?
Ormondroyd-Asmodeus hirtelen megtorpant, és a homlokára ütött.
- Az ördögbe is, a kalapom! Hol van a kalapom?
Tényleg nem volt kalap a fején, mint ahogy ekkor már az enyé-men sem.
-A szobában hagytad - mondta Miss Rumney hidegen, és aggódva rám pillantott. Mintha azt latolgatta volna, hogyan tudna megszabadítani.
Ebben a pillanatban ismét kialudt a villany. Mozdultam volna, hogy elkapjam a géppisztoly végét, de mire rászántam magam, ismét régi fényükben ragyogtak a barlang mennyezetére szerelt óriási reflektorok.
Ormondroyd ezúttal nem vett tudomást az áramingadozásról, ehelyett nyafogni kezdett, mint egy elkényeztetett, durcás kisgyerek.
- Nekem szükségem van a kalapomra! Tudod, darling, hogy kalap nélkül nem érzem igazán jól magam. Asmodeus nem lehet meg kalap nélkül...
- Akkor menj be érte!
- Igazán, darling, én azt sem tudom, hol van! Annyira el voltam foglalva Forcasszal, hogy nem tudom, hova tettem...
- Valamelyik széken láttam.
- Igazán, darling... Én addig\előkészítem a hengert.
Miss Rumney nyelt egy nagyot, minden bizonnyal szitkot morzsolt szét a fogai között, aztán rövjd habozás után beugrott az ajtón.
Ormondroyd-Asmodeus elkapta a karom, és vidáman felnevetett.
- Látja? így működik az egérfogó. Az egér besétált a csapdába! Aztán villámsebesen a zsebébe nyúlt, kirántott belőle egy kartonlapocskát, és az ajtó felé tartotta.
Az ajtó becsukódott Miss Rumney mögött. Csak egy halk, elkeseredett kiáltás tudott kiosonni az összecsapódó ajtószárnyak között.
339
31.
Megvallom, megkövülve bámultam a jelenetet. De León és Bloom arcán sem láttam mást, csak értetlen döbbenetet.
A négy Nobel-díj-várományos egyszerre nevetett fel vidám megkönnyebbüléssel. Éppen csak táncra nem perdültek, mint a vidám kismalacok, miután sikerült csapdába csalniuk a gonosz farkast.
Ormondroyd megkönnyebbült sóhajjal csapott a vállamra.
- Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen csőbe tudom húzni. Az ön jelenléte elvette az eszét, Mr. Lawrence. Csak a vak nem látja, hogy odavan magáért.
- Mit akar csinálni vele?
- Megölöm.
Olyan természetesen és magától értetődőn csengett a hangja, mintha csak azzal fenyegette volna, hogy megvonja heti zsebpénzét.
Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy hagyjam meghalni a szépséges Miss Rumneyt. Csakhogy egyáltalán nem voltam abban a helyzetben, hogy segíteni tudtam volna rajta.
Bloom felvonta a vállát, és sajnálkozva nézett Ormondroydra.
- Ember, maga komplett őrült. Magának zártosztályon lenne a helye!
Ormondroyd mosolygott, majd eltűnt a mosoly az arcáról, és vékony, mutáló hangon nyafogni kezdett:
- Alfréd! Hallod, mit mond? És te nem teszel ellene semmit? A terepszín ruhás felemelte a géppisztolyát, és gyors mozdulattal
arcon csapta Bloomot. A szakállas geológus fájdalmas kiáltással rogyott össze.
Odaugrottam hozzá, és felsegítettem. Bloom orrából vékony vérpatak szivárgott; egyébként nemigen tett kárt benne a csak közepesre méretezett ütés.
- Nem szeretem, ha sértegetnek - nyafogta Asmodeus. - Nem szeretem, ha őrültnek néznek. Itt én vagyok a főnök, egyedül én. Ő megpróbált a fejemre nőni. Azt hitte, ő az agytröszt. És megalázott. .. százszor is megalázott, ezerszer, tízezerszer. Most én fogom megalázni őt...
- Mit akar tenni?
Egyik kezével a karomba kapaszkodott, másikkal a Miss Rumneyt magába záró csőszobára mutatott.
- Tudja, mi ez itt, Lawrence, tudja, mi ez?
340
Összehúztam a szemem. Nem akartam tudni, micsoda. Pedig tudtam.
- Egy henger, Mr. Lawrence. Egy igazi hengerszoba... Látják? Valóban az volt. Egy óriási fémhenger.
- Látják a hozzá csatlakozó másik hengert? Tudják, mit rejt magában? Azt, azt, pontosan azt! Egy dugattyút, Mr. Lawrence! És ha ezen a távirányítón megnyomok egy gombot... A dugattyú átcsúszik ebbe a hengerbe!
Megtöröltem a homlokom. Éreztem, hogy szakad rólam a veríték.
Asmodeus eközben valóban megnyomott egy gombot. Szerencsére még nem azt, amely a dugattyút indította volna útjára.
- Hallasz, kicsim? Hallasz, darling? - kérdezte a távirányító fölé hajolva.
Valahonnan a magasból, a világítótestek közül máris jött a válasz.
- Mit akarsz, te átkozott? Azonnal engedj ki! Parancsolom, hogy engedj ki!
Megpróbált nyugodtnak és határozottnak látszani, de én meg-éreztem hangján a vakrémületet. Ormondroyd vigyorgott, igyekezett kiélvezni a diadalát.
- Te itt már soha többé nem parancsolhatsz senkinek, kicsim. Soha többé!
- Emlékezz vissza, ki voltál! Én csináltam belőled embert! Az enyém volt az ötlet.
- Tudom, darling - bólogatott tettetett szomorúsággal Ormondroyd. - Tudom, kicsim. De egyszer meg kell szabadulnom a gyámkodásodtól. Különben még ha akarnám, sem menthetnélek meg!
- Mit mondasz?             \
- A Tanács halálra ítélt. ÉpV>en tegnap éjjel. Azért, mert fecsegtél. Túlságosan sokat fekszel idegen ágyban, és túlságosan sokat fecsegsz ott, darling. Ezt pedig egy szolid, minden szempontból feddhetetlen vállalkozás vezetőjének a felesége nem engedheti meg magának. így hát feltették a kérdést, kit választok. Vagy a vállalkozást, vagy téged. Gondolhatod, nem volt könnyű döntenem. Ébren hánykolódtam az ágyamon, darling, és rád gondoltam. Hogy talán most éppen Mr. Lawrence karjaiban fekszel, és fecsegsz, fecsegsz, csúnya dolgokat fecsegsz. Ittam egy pohárka whiskyt, csak egy egészen icipici pohárkával, és döntöttem. Nem juttathatok csődbe egy bombabiztos vállalkozást, csak azért, mert szeretem a felesé-
341
gem. Elvégre kollegialitás is van a világon, nem igaz? így aztán fájó szívvel igent mondtam.
- Te szemét! Azonnal engedj ki!
- Az urak majd igazolják, hogy tehetetlen vagyok. Ez már nem az én ügyem, darling. Ha bármit tennék az érdekedben, megölnének. Igaz, uraim?
- Igaz - morogta az albínó, Mr. Houston.
- Mario?
- Természetesen így van - mondta mosolyogva a fekete, göndör hajú férfi.
- Mr. Hunt?
- Nem is vitás.
- Clinton, öreg barátom?
- Igen-igen - dörmögte az öreg barát. Ormondroyd széttárta a karját.
- Nincs mit tennem, darling. Látod, csak játékszer vagyok a kezükben.
Miss Rumney ekkor megértette, hogy veszített. Zokogása talán még a dugattyút is meghatotta volna, ha lett volna szíve.
- Róbert, kérlek, könyörgök, ne ölj meg! Ezután minden úgy lesz, ahogy te akarod... Róbert, könyörgök...
- Tedd fel a kalapod, kérlek! Tedd fel a kalapod, darling!
- Miért... miért...?
- Mert úgy szeretnék emlékezni rád, hogy ott a fejeden a kalap. Hiszen együtt főztük ki az egészet. Csak hát az embert néha magával sodorják az események, és úgy hánykolódik a tarajos hullámok hátán, mint a faforgács. Kérlek, darling...
Miss Rumney tovább sikoltozott. De León befogta a fülét, és behunyta a szemét; Bloom maga elé meredt, mintha nem hallott volna semmit.
Ekkor már patakokban ömlött rólam a víz; egyetlen száraz négyzetcentiméter sem volt a testemen. Ormondroyd letörölte az izzadságot a homlokáról, és felnyögött:
- Mr. Houston! Indítsa el a ventilátort, kérem!
Houston a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy távirányítót. Rátette az ujját az egyik gombra. Aztán csak nyomta-nyomta, egyre értet-lenebb arckifejezéssel.
- Úgy látszik, nem működik a szellőztetés.
- Talán ismét zavar van az áramellátással - morogta Ormondroyd. - Furcsa. Még soha nem fordult elő. Hát akkor, Isten, vagyis az Ördög legyen veled, darling! Remélem, rajtad van a fekete kalap?!
Az óriási hengerekben feldübörgött valami. Mintha rettenetes, lefojtott energiák törtek volna fel, hogy mindent letiporva véghezvigyék szörnyű munkájukat.
Ormondroyd fejét oldalra hajtva, látható örömmel hallgatta Miss Rumney kétségbeesett sikolyait. Egészen addig, amíg Bloom rá nem vetette magát. Mielőtt a géppisztolyosok akcióba léphettek volna, Bloom kiragadta Ormondroyd kezéből a távirányítót, és vadul nyomkodni kezdte.
Nem tudtam megakadályozni, hogy Bloom ne kapjon még egyet a fejére. A távirányító lezuhant a földre. Estemben is igyekeztem felkapni, de csak annyit értem el vele, hogy rátapostam a sarkammal.
Ebben a szempillantásban abbamaradt Miss Rumney sikoltozása.
Egyetlen hangot hallottunk csak, s nem az összemorzsolódó csontok, szakadó inak, pépesedő hús hangját, hanem egy földöntúli, kárörvendő kacagást, amely betöltötte felettünk a levegőt. Ott vibrált körülöttünk, ránk fonódott, elektromos ütésekként bizser-gette a bőrünk.
- Mi... ez? - suttogta Ormondroyd. - Mi... ez?
Bloom négykézlábra állt, és felpillantott a felette magasodó Or-mondroydra. Szakálláréi kövér vércseppek hullottak a földre.
- A Sátán kacagása! - suttogta, és megdöbbenve vettem észre, hogy sárgán csillog különben világosbarna szeme. - Itt van a Sátán, és rövidesen igazságot tesz köztünk! A Sátán hangja! Hallják a Sátán hangját?
A következő, hatalmas, vérfagyasztó sikoltás már nem a Sátáné volt. Miss Rumney sikoltott, s ami ezután következett, nincs szándékomban leírni.
Amikor a vasszoba oldalába csatlakoztatott derékvastagságú csőből potyogni kezdett a semmihez sem hasonlítható pépes keverék, elfordítottam a fejem, és arra gondoltam, hogy Ormondroyd és a többiek ellen még magával a Sátánnal is szövetkeznék.
Néhány perc múlva fordultam csak a cső felé, hogy végső búcsút vegyek Miss Rumneytól. Bármennyire is gonosz volt, ilyen véget talán mégsem érdemelt. És éppen nem Ormondroyd kezétől.
A cső lágyan remegett. Nem hullott már belőle semmi más, csak néhány vércsepp.
Aztán potyogni kezdtek az ördög fekete kalapjának maradványai. Elfordítottam a fejem.
342
343
32.
Feltámogattam Bloomot. Róla is szakadt a vérrel kevert veríték. De León csendesen fuldoklott, s az a fegyveres, aki De Vigny márkit tartotta sakkban, földre hajította géppisztolyát. Hiába ordított rá Alfréd, fehérbe fordult szemmel kapkodott levegő után.
Houston, az albínó, nyugtalanul a mennyezet felé szimatolt.
- Valami komoly baj lehet a szellőztetővel. Meg kell tudni... Ormondroyd elkapta tőle a távirányítót, és ijedt arccal nyomogatni kezdte a láthatatlan billentyűket.
A levegő azonban nem mozdult felettünk. Állt, mintha lekvárrá sűrűsödött volna.
- Bedöglött - morogta az albínó. - Bedöglött.
Mintha csak ez lett volna a jelszó, Clinton, az „öreg barát" szó nélkül összeesett.
Ormondroyd-Asmodeus ujjai rátapadtak a készülékre. EgészenI addig, amíg a szép, férfias, göndör hajú Hunnebelle ki nem szakí-f totta a kezéből.
- Add ide, te eszelős!
- Mario! - figyelmeztette Hunt halkan. - Clintonnak orvosra lenne szüksége. Hívd a dokikat!
- Éppen azt csinálom - morogta Hunnebelle. - Alfréd!
- Parancs, uram!
- Figyelje a fickókat! Ha valami gyanúsat észlel, kaszálja le őket!
- Értettem, uram.
Bár vészesen fogyott a levegőm, megéreztem a nagy lehetőséget. Ha most nem kapom el őket, megérdemlem, hogy itt fejezzem be, Asmodeus barlangjának a mélyén.
- Nem felel az orvosi rendelő - mondta Hunnebelle vészjósló nyugalQmmal. - Hiába hívom, nem felel!
Ormondroyd megpróbálta visszavenni tőle a távirányítót, de a szép Mario nem hagyta.
- Jobb, ha nálam van. Hívom a gépházat!
Igyekeztem Bloom és De León mellé somfordálni. Láttam, hogy a másik géppisztolyos is egyre szürkébb képpel néz a világba, sőt a terepszín ruhás Alfréd feltépi az inget a nyakán.
- Nem felel - suttogta Mario nagyot nyelve. - A gépház sem felel!
- Lehetetlen! - rikoltotta Ormondroyd. - A gépháznak felelnie kell. Állandó ügyelet van... Hívd az őrséget!
- Nem felel!
- Hívd az ő... őrségüket.
344
- Nem... felel!
- Ellenőrizd a hidraulikákat!
- A műszer szerint zárva vannak az ajtók!
Ebben a pillanatban érték agyamat az első hullámok. Enyhén megszédültem, és De León karjába kapaszkodtam.
A következő másodpercben meghallottam a hangot. Olyan közelről és tisztán szólalt meg, hogy azt hittem, ott van a hangforrás a fülem mellett. Csak második mondata után értettem meg, hogy bennem szól, s nem is hallhatja senki más, csak én.
- Ne támadd meg őket! - parancsolta a hang. - Maradj nyugodtan!
Mintha megállt volna körülöttem az idő. Béna, mozdulatlan alakokat érzékeltem magam körül. Mintha videofilm kimerevített kockáján álltak volna. Később, ahogy visszagondoltam erre az időre, az volt az érzésem, hogy valójában másodpercek alatt zajlott le minden.
- Ki vagy? - kérdeztem az ismeretlen hangot. Egyelőre azt sem tudtam megállapítani, férfié-e vagy nőé. Mely is volt, és magas is egyszerre. Sőt mintha nem is egyetlen hang beszélt volna, hanem különböző fekvésű hangok kórusa.
- János - mondta a hang türelmetlenül. - János.
- Milyen János?
- János... Jelenések Könyve.
Tudtam, hogy a Bibliára céloz, bár fogalmam sem volt róla, mit akar vele. Mielőtt megkérdezhettem volna, ismét felbúgott a furcsa kórus:
- „Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala, és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona... És vettetek a nagy, ama régi kígyó, aki neveztetik Ördögnek és Sátánnak, ki mind az egész föld kerékségét elhiteti, vettetek a földre, és az őangyalai iső vele levettetériek." Hajtsd végre a parancsomat!
Akaratlanul vagy inkább öntudatlanul tettem fel a kérdést.
- Mi a parancsod...?
- Elpusztítom őket. Akik bemocskolják a nevem, tűzre vettetnek! Zárkózz be a házba, és tégy jelet az ajtódra. Ismered az írást? Rájuk eresztem a halált. Zárkózz be a házadba!
Megdöbbenve vettem észre, hogy a négy Nobel-díj-várományos és a terepszín ruhások is levegő után kapkodnak, pedig az utolsó másodpercekben mintha enyhült volna a mellemre nehezedő nyomás.
345
Ormondroyd-Asmodeus feltépte inge nyakát, és levegő után könyörögve térdre roskadt.
- Megfulladok! Levegőt!
- Fojtsd meg őket! - hallottam ismét a parancsot. - Koncentrálj, Lawrence! Fojtsd meg őket!
Sok választásom nem maradt. Már csak azért sem, mert nemigen voltam ura önmagámnak.
- Jól van, Lawrence? - hallottam Bloom aggódó hangját. - Én nem tudom, mi van a fickókkal, de...
„Ne kapjatok levegőt! Ne kapjatok levegőt!" - ismételtem magamban egyre gyorsuló ütemben, miközben minden erőmet megfeszítve azt kívántam még, hogy géppisztolyos Alfréd is essen térdre, és ejtse el a fegyverét.
A géppisztoly csattanva lezuhant a lábam elé. Alfréd nyakába vájta az ujjait, és tátogott, mint a partra vetett hal.
Ebben a szempillantásban hallottam meg a furcsa, már ismert zsolozsmát. Felkaptam a fejem, és a levezető lépcső felé néztem. A felvonó melletti tűzlépcső tetején ekkor bukkantak fel az első, kámzsába öltözött csontvázak.
Csakhogy ezúttal nem halottakat hoztak, hanem kések csillogtak a kezükben, kardok, csődarabok és vasrudak. Monoton énekszóval léptek lejjebb és lejjebb a lépcsőfokokon.
De León eltátotta a száját, és remegő kézzel a közeledőkre mutatott.
- Istenem... ezek... mit... akarnak...?
Fogva tartóink ekkor már kivétel nélkül a földön hevertek. Bloom gyorsan lehajolt, és felkapott egy elejtett UZI-t.
- Fel a kezekkel!
Nem volt, aki engedelmeskedjék. Csak Ormondroyd kockáztatott meg egy torz, furcsa kis mosolyt, aztán leejtette a fejét a kőre. „Mondja neki, hogy dobja el a fegyvert!" - hallottam a hangot.
- Dobja el a fegyvert!
Észre sem vettem, hogy szinkrontolmácsolást végzek Ördög és ember között. Bloom elképedve meredt rám.
- Megőrült? Ezek megölnek bennünket!
- Dobja el a fegyvert!
Bloom habozott. A zsolozsmázók egyre közeledtek. A fekete szakállas felemelte a géppisztolyt, és célba vette őket.
- Maga nem tudja, mit beszél! Ezek meg fognak ölni bennünket! Kénytelen voltam ismét koncentrálni. Azt kívántam, hogy Bloom
se kapjon levegőt.
346
Amikor elült a hirtelen elém lopódzott szürke köd, láttam, hogy Bloom a lábamnál hever, s a fegyver már nincs a kezében.
- Rosszul vagyok - hörögte felém nyújtva a karját. - Elfogyott a levegő! Megfulladunk!
Nyugtalanul felkaptam a fejem. A lépcső tetején egyre újabb és újabb kámzsások tűntek fel vasbotokkal, kardokkal, csődarabokkal.
Villámsebesen megfordultam és megpróbáltam menedék után nézni. Nem messze attól a vasháztól, amely magába fogadta Miss Rumneyt, hasonló henger emelkedett. Lehajoltam és felkaptam a távirányítót. Számtalan gomb volt rajta: fogalmam sem volt, melyiket kell megnyomnom, hogy kinyíljon az ajtaja.
„Siess! - hallottam a hangot. - Már nem tudom megállítani őket. Siess!"
Ormondroyd hóna alá nyúltam, és megpróbáltam a zárt vasház felé cibálni, miközben ordítottam, mint a sakál.
- Gyerünk! Be a másik házba! Gyerünk!
Bloom, aki közben magához tért, elkeseredetten csóválta meg a fejét.
- Hogy akar bejutni? Nem látja, hogy zárva? Fogjon egy géppisztolyt, és...
- Hagyja a fegyvert a fenébe! Nem érti, hogy megfullad, ha hozzájuk nyúl?!
Alighanem ekkor kezdett kapiskálni valamit. Rémület ömlött el az arcán, és nagyot nyelve rámeredt a hozzá legközelebb heverő UZI-ra.
- Ettől...?
Bólintottam, és megkíséreltem a hátamra venni Ormondroydot. Ahogy megpróbáltam, azonhal be is láttam szándékom nevetséges képtelenségét. A vékony, cingár Ormondroyd olyan súlyos volt, mint egy megrakott vasúti kocsi.
„Hagyd! - hallottam a fenyegető hangot. - Meg ne próbáld keresztezni a tervem! Menjetek! Zárkózzatok be a házba, ez az egyetlen esélyetek!"
„De hiszen be van zárva... Nem ismerem a kódot."
„Menj! - sürgetett. - Menj!"
Éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Bár nem szívesen nézem végig még a bűnösök halálát sem, ezúttal nem tehettem mást.
Megragadtam Bloom könyökét, és magam után húztam.
- Gyerünk! Be a hengerbe!
Észre sem vettem, hogy De Vigny márki felszívódott, mint éjszakáról maradt ködfolt napfényes reggelen.
347
Egymást taszigálva, vonszolva tántorogtunk a vasház felé. Közvetlenül a zárt ajtó előtt megtorpantunk. Bloom rám nézett, De León Bloomra, én viszont nem néztem sehova. Vártam az utasítást.
„Koncentrálj! - hallottam végre a hangot. - Nyerd már végre vissza az önbizalmadat!"
Megrázkódtam, mintha gonosz álomból ébredtem volna. Ösz-szeszedtem minden erőmet, és ahogy annak idején Rabdzsaj láma tanította a Himalájában, csak az ajtóra koncentráltam.
„Csússz félre!" - parancsoltam, és csodálatos, hűvös nyugalom szállt rám. Olyan biztos voltam benne, hogy az ajtó engedelmeskedik akaratomnak, mint még talán soha semmiben, születésem óta.
Ekkor megismétlődött az Ezeregyéjszaka meséje. Az ajtó megremegett és kitárult.
- Gyorsan, gyorsan! - hallottam mögöttem De León sürgető, rémült kiáltását. - Mielőtt még elkapnának a fickók!
Villámsebesen hátrapillantottam. Az első sorok már csak néhány méterre voltak tőlünk. A késeket, vasbotokat, baltákat tartó kezek felemelkedtek, készen rá, hogy felaprítsanak bennünket.
Az ismeretlen, távoli hangkórus mintha aggódott volna az életünkért.
„Mire vársz, ostoba!? - hallottam. - El akarsz pusztulni?"
Óriási erővel löktem be De Leont az ajtón. Hallottam, hogy az exbokszoló elvágódik a sötétben. Bloom előbb az ajtófélfának sodródott, aztán ő is eltűnt odabent. Egy vasbot ütése elérte a vál-lam. Felkiáltottam, és átrepültem a küszöb felett.
„Csukódj be! Kérlek, csukódj be!"
Az ajtó meg sem moccant.
A nyílásban feltűnt az első kámzsás halálfej.
„Csukódj be!"
Most már csak halkan, messzi távolságból, talán a végtelenből szűrődött felém a hang.
„Parancsold, szerencsétlen!"
„Parancsolom, hogy csukódj be!"
Mielőtt az első sor halálfejű csontváz bemasírozhatott volna a vasszobába, az ajtó halk surranással becsúszott a falba az orruk előtt.
De León felvihogott. Előbb csak halkan, aztán egyre hangosabban. Egészen addig rázta a sokkszerű nevetés, amíg oda nem mentem hozzá, és óriási erővel arcul nem vágtam.
Békésen rám nevetett, és elveszítette az eszméletét.
Nem bántam volna, ha engem is fejbe vág valaki.
33.
Mivel a vasszoba - amely akár az ikertestvére is lehetett annak a másiknak - tökéletes hangszigeteléssel rendelkezett, fogalmunk sem volt róla, mi játszódhat le odakint. Körülbelül negyedórába tellett, amíg úgy-ahogy összeszedtük magunkat. De León közben az ájulásból átment intenzív alvásba: hortyogott, mint egy lerobbant gőzfűrész.
- Nincs itt valami ablak?
Hiába kerestük, nem találtuk. Végül a technikához mégiscsak többet konyító Bloom felfedezett egy képernyőt az egyik sarokban. Addig matatott rajta, amíg ki nem világosodott, s meg nem jelent rajta néhány lépcsőfok.
A geológus elégedetten dünnyögött, és tovább csavargatta a gombokat. Időről időre tompa puffanások hangzottak az ajtó felől, mintha a csontvázsereg megpróbált volna betörni hozzánk.
- Figyeljen csak! - hallottam hirtelen Bloom meglepett hangját., - Valaki vacakol a kamerával!
- Hol a kamera?
- Jó ég tudja! Talán a tetőn.
A láthatatlan kamera megmozdult, végigfutott a lépcsőn, majd pásztázni kezdte a vas gépóriások környékét. Embert egyetlenegyet sem mutatott: mintha Hitchcocktól tanulta volna a feszültségteremtés művészetét.
- Eltűntek?
- Valószínűleg itt tolonganak közvetlenül az ajtónk előtt. Egyszerre csak ugrott a kép, mintha az ismeretlen rendező másik
kamerára váltott volna át.
Ez aztán már olyasfajta jelenetet mutatott, amilyenre sajnos, fel voltam készülve.
A Nobel-díj várományosai fej nélkül feküdtek a földön; csak a ruhájukról tudtam volna megmondani, melyikük melyik. Houston albínófejét szinte azonnal fel is fedeztem egy óriásgép kiálló alkatrészére tűzve. Színtelen, nyitott szeme mintha éppen rejtekhelyünk ajtajára meredt volna.
- Borzalmas! - suttogta Bloom. - Rettenetes!
A kép ismét ugrott egyet. Ezúttal Ormondroyd-Asmodeuson állapodott meg.
Nagyot nyeltem, és arra gondoltam, hogy mit nem adnék egy jó pohár jeges whiskyért.
Ormondroyd a földön feküdt, hasán De Vigny márki ült átszellemült mosollyal, kezében vastag, rozsdás csövet tartva, s éppen
348
349
abban a pillanatban, amikor a kamera végigpásztázott rajta, elkezdte módszeres alapossággal szétverni Ormondroyd szép, szabályos, bajuszkával ékesített arcát. Bloom nyögött, és lezárta a készüléket.
34
Pontosan két óra hosszat lapultunk a vasszoba belsejében. Amikor órámon a mutató a tizenketteshez ért, felráztam De Leont.
- Ébresztő! Hozzák a reggelit!
De León nyújtózott, és elégedetlenül felnyögött.
- Éppen ideje. Ügy érzem, hogy még a vasat is meg tudnám za-bálni.
- Azt megteheti - biccentett Bloom. - Abból van errefelé éppen elég. Olajozva vagy rozsdásan kéri?
De León meghökkenve meredt rá. Lassan rájött, hogy nem egy első osztályú hotelban ébredt. Nagyot nyögve megpróbált talpra állni.
- Hol vagyunk?
- A Hotel Cső királyi lakosztályában.
- A fene vigye el... azt hittem, álmodtam az egészet.
A televízióhoz mentem, és bekapcsoltam. A képernyő kivilágosodott: ismét a lépcsőfeljáró tetejét mutatta. Akárcsak korábban, most sem volt rajta élő ember.
- Hogy mozgatta a kamerát?
- Sehogy. Mozgott magától is.
Türelmesen vártam, hogy ismét megmozduljon. De León odajött mögém, átnyúlt a vállam felett, és egy joystickszerű karocská-hoz nyúlt. Meghúzta, mire a képernyőn a lépcső elkezdett felém vándorolni.
Bloom elismerően krákogott. De León közben egészen belefeledkezett a láthatatlan kamera mozgatásába. A kép immár a gépek közti utcácskákat mutatta, végigsiklott a monstrumok oldalán, majd ahhoz a helyhez közelített, ahol a csontvázak megölték rabtartóikat.
De León felnyögött, és majdhogynem ráesett a képernyőre.
- Jézusom! Mikor történt?!
- Amikor maga az igazak álmát aludta. -Hogy... aludtaméi?
Látszott rajta, nem vár választ a kérdésére. Nerri is kapott.
- Próbálja meg elkapni a lakosztályunkat!
De León csodát tett. A kamera körülpásztázta az óriás hengert. Láthatóan egyetlen csontváz sem ólálkodott a környéken.
- Kimegyünk?
Szorosan az ajtó elé álltam, aztán ráparancsoltam, hogy nyíljon ki. Hiába erőltettem azonban pattanásig az agyam, a súlyos, hidraulikus szerkezet meg sem moccant.
De León megcsóválta a fejét, körülnézett, majd rátenyerelt egy falikapcsolóra.
- Mi lenne, ha ezzel próbálkozna? Az ajtó hangtalanul becsúszott a falba. Búcsút intettem, és kiléptem az ajtón.
Nem fordultam hatra. így is éreztem, hogy azonnal becsukódik mögöttem.
35.
Végigosontam a gépek között, vigyázva, nehogy beíebotoljak valakibe. Mint egy vadászó macska közelítettem meg a halottakat. Villámgyorsan a kezembe kaparintottam egy földre hullott géppisztolyt, ellenőriztem, rendben van-e, s fémes tapintásából bátorságot merítve, körbejártam a terepet.
Ormondroydék maradványaihoz közeledve egyre nehezebben szedtem a levegőt. Amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőlük, megtorpantam, és elhatároztam, nem megyek közelebb. A nyers hamburgerhez hasonlító óriási húspalacsinták között nincs semmi keresnivalóm.
Felszedtem még két géppisztolyt, aztán intettem, hogy kinyithatják az ajtót. Odaballagtam a vasházhoz, bedugtam a fejem a feltáruló nyílásba.
- Kijöhetnek. Tiszta a levegő.
Váltunkra vettük az UZI-kat, és elindultunk a lépcsőfeljáró felé.
Felettünk vidáman fújta ránk a friss levegőt a magához tért klímaberendezés.
36.
Odakint tűző nap fogadott bennünket, s ránk szegezett fúvócsővel egy egész falura való nága harcos. Úgy fogtak körül, mint a lyukából kimenekülni készülő rókát a vadászkutyák.

350
351
De León tett egy határozatlan mozdulatot a géppisztolyával, de még idejében figyelmeztetően megszorítottam a karját.
- Eszébe ne jusson!
- Nyugalom! - sziszegte. - Csak akkor lövök, ha meg akarnak vendégelni.
Mögöttünk tárva-nyitva állt a szentély ajtaja. A nehéz, hidraulikus szerkezet mintha szégyenében merevedett volna mozdulatlanná.
Vékony, rossz fogú férfi bukkant fel a bokrok árnyékában, s né-   ¦ hány lépéssel mellettem termett. Keskeny arca, hegyes orra indiai vérről árulkodott. Kopott, rongyos szélű jeanst és fakult, piros inget hordott. A meztelen, csak ágyékkötőt viselő harcosok riadt tisztelettel szemlélték minden mozdulatát.
A férfi egyenesen hozzám fordult, mintha ismert volna valahonnan.
- Te vagy a kígyóember?
- Én vagyok.
- Gyere! Beszédem van veled.
Felemelte a kezét, és a többiek felé intett. A nágák visszavonultak a bokrok közé.
A farmernadrágos leguggolt, és mutatta, hogy kuporodjak le én is vele szemben.
- Mutasd a karod!
Megbámulta a rajta tekerőző kígyót, és bólintott.
- Szép munka. Ettél Then húsából?
- Ettem.
- Fehér Felhő hibát követett el.
- Tudom - mondtam. - Beszéltem vele.
- Fehér Felhő meghalt. Megölte magát.
Azt hittem, nem jól értem. Észrevehette rajtam a zavart, mert a karomra tette a kezét.
- Érted, amit mondok?
- Ha lassan beszélsz, igen.
- Fehér Felhő nagy hibát követett el. Fehér Felhőt becsapták. És bennünket is becsaptak.
- Tudom.
- Mi egyszerű emberek vagyunk, kígyótestvér. Nincsenek vashajóink, repülőgépeink... És sajnos vizünk sincs jó. A gyerekeink meghalnak: felfúvódik a gyomruk a rossz víztől. Voltak itt indiai nővérek, de nem tudtak rajtunk segíteni. Azt mondták, jó víz kellene, az pedig nagyon sok pénzbe kerül. Aztán, amikor az az ember idejött hozzánk, és jó vizet ígért, Fehér Felhő hitt a szavának. Hitt,
mert hinni akart. Fehér Felhő a dobok hangján megkérdezte az isteneket, hogy mit tartson a fehér emberről, de az istenek nem mondták róla jót. S Fehér Felhő, életében először, szembeszállt az istenekkel, mert... a saját népét, a meghaló gyerekeket még az isteneknél is fontosabbnak tartotta. Megígérték, hogy vizet fakasztanak, még fürdőnk is lesz, aztán amikor Fehér Felhőtől embereket kértek, Fehér Felhő adott nekik. Amikor pedig azt mondták, hogy a fekete kalaposok az okai minden bajnak, mert a ti vallásotok gonosz istenével cimboráinak, Fehér Felhő elhitte nekik. Amikor az emberek meghaltak, és a föld kutatói azt mondták, hogy a fekete kalaposok gyilkolták meg őket... Fehér Felhő nekik adta a főzetet. Csak később jött rá, hogy a földkutatók becsapták. A fekete kalaposok főnöke és a földkutatók főnöke ugyanaz. Gonosz emberek ők, és nem nekünk akarnak vizet adni, hanem megszerezni maguknak a föld fekete vérét.
- Te ezt honnan tudod?
- Van valaki köztünk, aki dolgozott Csittapurban. És én is tudok valamit az olajról. Gépeket hajt, és autókat. Igaz?
- Igaz.
- Akkor elhatároztuk, hogy harcolni fogunk a fekete kalaposok ellen. És a földkutatók ellen is. Amikor idejöttél... azt hittük, a barátjuk vagy, a fekete emberrel együtt. Aztán amikor követtünk, és meggyőződtünk róla, hogy nem, azt gondoltuk, talán segíthetnél nekünk. Csakhogy nem tudtuk elmondani, mit akarunk. Az ellenség nevének a kiejtése tabu. Ezért jeleket adtunk neked. Lerajzoltuk, hogy, mit gondolunk. Ha kígyóember vagy, megérted.
Mélyet sóhajtottam. Azért csak jobb lett volna, ha nincs a mindent megakadályozó tabu...
- Azt mondtad, Fehér Felhő meghalt. Biztos rosszul értettem.
- Jól értetted, kígyótestvér. Fehér Felhő rneghalt. Átment a másik világba. Onnan segít nekünk.
Éreztem, hogy verejtékcseppek futnak le a hátgerincemen.
- Mikor halt meg? - kérdeztem rekedten. - Mikor ment át a másik világba?
- Ó, hát még érkezésed előtt indult el. Te már nem ismerhetted meg őt.
- Ez lehetetlen! - ugrándozott a szavam, mint a vezetőjét vesztett vonat a megrongált sínen. - Lehetetlen!
A nága nyugodtan nézett a szemembe.
- Miért volna lehetetlen?
- Mert... én... beszéltem vele. A nága biccentett.
352
353
- Én is - mondta a világ legtermészetesebb hangján. - Mindennap beszélek vele. Még két hétig.
- Még két... hétig?
- Amíg át nem lépi a másik világ kapuját. Mivel bajban voltunk, azt a kegyet kérte az istenektől, hogy ne kelljen addig felemelkednie a felső világba, amíg itt jobbra nem fordulnak a dolgok. Az istenek megadták neki a kegyet. így aztán beszélhettél vele.
Éreztem, hogy a pokoli forróságban is hűvös fuvallat simogatja meg a homlokom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz, kígyótestvér!
- Láttad az ajtókat? A föld fekete vérét kiszívó gépek barlangjának az ajtaját. Láttad őket?
-Láttam.
Szemébe fúrtam a szemem. Igyekeztem megfigyelni pupillája-1 nak minden apró kis rezzenését.
- Láttad a nagy gépek kerekét is? Amelyek fényt csinálnak? j
- Láttam, kígyótestvérem.
Előrehajoltam, és megfogtam a csuklóját. Bár nem voltam szak-1 képzett hazugságvizsgáló, azt hittem, ha hazudik, megváltozik a| pulzusa.
- Lehetségesnek tartod, hogy Fehér Felhő... aki meghalt érkezésem előtt, s aki mégis beszélt velem, lehetségesnek tartod, hogy ő állította meg a kerekeket? Lehetségesnek tartod, hogy ő nyitotta ki az ajtót? Ő bénította meg a szellőzőberendezést?
A nága pulzusa szemernyivel sem lett gyorsabb, amikor nemet intett.
- Abban a világban nincs hatalma senkinek. - Nehezen kereste a szavakat, nyilván nemigen szokott elvont kérdésekről társalogni. -Hameggyűrődik /«egyfűszál,nemtudjakisimítani. Halehullikegy rózsaszirom, nem tudja visszaragasztani. Ha elkóborol egy anti-lopkölyök, nem tudja visszavezetni az anyjához. Érted, kígyótestvérem? De tanácsokat tud adni. Meg tudja mondani, melyik a jó út, és melyik a rossz. De választanod neked kell.
Felállt, jelezve, hogy elérkeztünk a beszélgetés végére.
- Én leszek az új főnök. Még beszélnünk kell az ősökkel, és ha ők beleegyeznek, felavatnak a dobok házában. Ha megtörtént az ünnepség, embereket küldök érted. Szeretnélek a faluban látni.
- Szívesen - biccentettem.
Aztán árnyék suhant át az arcán. Mivel jól ismertem a dzsungelek lakóit, tudtam, hogy olyan valamire készül, amihez nem fűlik igazából a foga. Azt is tudtam, hogy egy nága csak két esetben ha-
354
bozik. Ha meg kell ölnie valakit, akit nem szeretne, vagy kérnie kell valakitől valamit.
- Segítenél nekem, kígyótestvérem? Hamarosan itt lesznek az indiaiak. A dobok már készen állnak. A dobhangok átszelik a dzsungelt, és eljutnak a városig, Bhattáig. Onnan dróton megy a hang. Az indiaiak idejönnek. És kérdezősködni fognak, mi történt itt. És azt fogják hinni, hogy megint mi csináltunk olyat, amit nem szabad: embereket öltünk, hogy elvegyük a fejüket... Ha te elmondanád nekik...
Megértettem, hogy a kérés életet vagy halált jelenthet a számukra.
- Van egy varázsfilmem - mondtam, bár sejtettem, hogy a film szóval gondjaim lesznek. Mivel nem ismertem a nága megfelelőjét, angol szóval helyettesítettem. - Ha átadom nekik, azt tesznek, amit akarok.
- És talán... vizet is...?
- Azt is. Egészen biztosan.
A dzsungel mélyén megperdültek a dobok. És szóltak egész reggelig.
37.
Mivel semmi kedvem nem volt visszamenni a táborba, úgy döntöttem, maradok még egy kicsit a bozótban. Mindenekelőtt egyedüllétre volt szükségem: végig kellett gondolnom mindazt, ami az elmúlt napok során, legfőképpen azonban az utolsó napon történt velem.
Nem óhajtottam reggelig rftaradni, úgy gondoltam, elüldögélek egy-két órát, aztán magam is á többiek után sétálok. Ragadozóktól nem kellett tartanom, hiszen niegvolt afegyverem, ráadásul egy kis UZI géppisztolyt is zsákmányoltam a föld alatt.
A hold feljött, és megállt a dzsungel fölött. Leültem, nekivetve a hátam egy fatörzsnek. Néha-néha tenyérnyi falevél vitorlázott el az orrom előtt, azt a hamis látszatot keltve, mintha csillogó hópihék hullanának az izzadó égből.
Ültem és vártam. Tudtam, hogy kell még történnie valaminek ezen a szörnyű éjszakán.
Amikor felbukkant az orrom előtt, nem is csodálkoztam. Azon sem, hogy azonnal észrevett, bár félig árnyékban ültem.
Terepszín kommandósruhát és tarka, sildes sapkát viselt. Fitos, kedves orrán szinte égtek a holdfény világította szeplők.
355
Egyenesen felém tartott, s amikor már csak néhány lépésnyire volt tőlem, barátságosan rám mosolygott.
- Már mindenfelé kerestem- Csak nem előlem bujkál?
- Vártalak - mondtam egyszerűen.
Behunyta a szemét: csak egyetlen, rövid pillanatra.
- Hallottam, mi történt - mondta. - És tudtam, hogy így kell történnie.
-Mondtad.
- Megsértették a Sátánt. Pusztulniuk kellett.
- El is pusztultak. Valaki megölte őket.
- A gonoszokat, a csúfolódókat és a gúnyt űzőket mindig megöli valaki.
- A csontvázakkal mi lesz? - kérdeztem.
Megvonta a vállát, mint akinek közömbös a szerencsétlenek sorsa.
- Neked kéne tudnod. Te ismered a kőkorszakiakat: Hátha van valami ellenszere a főzetüknek.
-  Te tudsz a főzetről?
- Én mindenről tudok.
- Azt mondtad, nem segítesz.
- Azt mondtam, nem akarok részt venni semmiben.
- Mégis segítettél. Közömbösen nézett az arcomba.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Edna, vagy akárki is vagy... az Istenért...
- Kértelek, hogy ezt a nevet ne ejtsd ki előttem!
- Bocsánatot kérek. Csak azt akartam kérdezni, hogyan tovább?
- Mit értesz ezalatt?
- Visszamész Minnesotába? Vagy másutt szolgálod a Sátánt?
- Még nem tudom. Talán igen, talán nem. Az attól függ... milyen feladatot kapok.
- Minnesotából?
Felelet helyett felém fordult, és megérintette a karom. Vászoningemen át is éreztem, hogy elektromos szikrák ugranak ki ujjbegyéből, s kellemesen megbizsergetik a bőröm.
- Nem mennénk vissza?
- Hova?
- Hozzám. A szobámba.
- Itt nem jó?
Aztán a nágákra gondoltam, és engedelmesen felálltam.
Két óra majdnem szótlan gyaloglás után elértük a tábort. Csen-
des volt minden, csak a zuhanyozóban folyt a víz. egy nyitva felejtett csapból.
Szó nélkül vetkőztünk le, és szó nélkül szerettük egymást. Csak a kakas hangjára ébredtünk, mint a bűnösök.
38.
Amikor kinyitottam a szemem, nem Edna feküdt mellettem, hanem az az ismeretlen, római arcélű lány, akinek még nyomokban sem voltak szeplők az arcán, s tejfehér volt a bőre, mint elszállt évszázadok szépasszonyaié.
- Te ki vagy?
Felébredt, felém fordult, és zavartan megpaskolta az arcom.
- Ostoba. Ki lennék?
- Te nem Edna vagy!
Felkönyökölt, és enyhe ingerültséggel nézett a szemembe. Még a hangja is mélyebb volt Ednáénál.
- Edna, vagy nem Edna: egyre megy... Ki ismerheti az igazi arcunkat? Még mi, önmagunk sem. Egyszer ilyen, máskor pedig másféle... Mit számít az, hogy mások minek neveznek? Az a fontos, neked ki vagyok.
Villámsebesen fellebbentettem a takarót. A teste sem Edna teste volt. Teltebb volt, és hófehér.
- Mit keresel? Farkat és lópatát a lábamon?
- Értsd meg, nem tudlak úgy szeretni, ha nem tudom, ki vagy!
- Dehogynem. A szerelem önmagáért létezik. Nem a szerelem tárgya a fontos, hanem maga a szerelem. Gyere!
Tiltakozni akartam, de nem volt erőm hozzá. Esküdni mertem volna rá, hogy magától repült le róla a takaró, anélkül hogy egyetlen aprócska mozdulatot is tett volna.
- Gyere!                         /
Tiltakozni akartam, de tehbtetlen voltam. Éreztem, hogy rettenetes erő szorít hozzá, s szinte eszméletemet veszítettem a rám törő viharban.                              \
39.
Amikor magamhoz tértem, az ágy szélén ült, barna bőrén ezüst verejtékcseppek csillogtak. Rám nézett, és megnyugtatóan hasamra tette hideg tenyerét.
356
357
- Mit számít, milyennek látjuk egymást! Az érzés a fontos. A szerelem: akarat. Szeretni akarsz, hát szeretsz: látni akarsz, hát olyannak látsz, amilyennek szeretnél. A tárgy csak alkalmazkodik.
Igyekeztem erőt venni magamon, annál is inkább, mert halk beszédfoszlányok és lábdobogás szűrődött be a szobába.
- Tudod, mit kellett áthoznom a geológusok táborából Or-mondroydhoz?
Mosolygott. Két telt, ébenfa keblét mintha ezer évvel ezelőtt élt mester faragta volna a nemes fából.
- Természetesen. A csittapuri olajmezők dokumentációjának mikrofilmjét. Jól eldugtad, még én sem jöttem rá, hol van.
- Megpróbáltál rájönni?
- Biztonságba akartam helyezni. De... nem sikerült kitalálnom, hova rejtetted.
- Megpróbáltad? - erősködtem.
- Meg - mondta kedvetlenül.
- És?
Mintha türelmetlenség és bizonyos sértettség villant volna a tekintetében.
- Kudarcot vallottam. Előfordul.
- Hogy vallottal kudarcot?
- Megkérdeztem... magamtól. És... lelkem mélyén hallottam egy hangot, amely... furcsa dolgokról beszélt. Nem volt értelme.
- Mit mondott?
Egyetlen pillanat alatt elsötétült a szeme. Hol volt már Szeplős-orrú Edna zöld, tengerszemhez hasonlító pillantása!
- Mi közöd hozzá? -Kérlek...
Mozdulatlanul maga elé meredt, aztán felhúzta a vállát.
- Hát jó. Amikor megkérdeztem, hol a film... azt a választ kaptam, hogy halott ember fejében és a szerelem alatt. Sajnos, nem
. tudtam megfejteni.
Nem nevettem, pedig nevetnem kellett volna. Diadalt sem éreztem, hogy ez egyszer erősebbnek bizonyultam nála. Ehelyett letérdeltem az ágy mellé, a matrac alá nyúltam, és előhúztam a zanzát, amelyet akkor rejtettem oda, amikor először voltam nála. Sejtettem ugyanis, hogy Ormondroyd tűvé teszi a környéket, a „minnesotai küldött" szobájába azonban aligha meri bedugni az orrát.
Edna, vagy akárki is volt, a fejre nézett, aztán váratlanul, vidáman felkacagott. Esküdni mertem volna rá, hogy soha nem hallottam még tőle ezt a kedves, önfeledt nevetést.
358
- A halott ember... feje. És a szerelem... alatt! Ó, hogy nem jöttem rá! Gyere hozzám, kedves...
Órákkal később a nap még mindig ott állt az égen, ahol akkor, amikor korábban kinéztem az ablakon.
Mintha megállt volna az idő.
40.
Amikor kiléptünk a barakkból, mintha kattant volna valami a fülem mellett. Edna halkan felsikkantott, és kitépte a kezét a kezemből.
- Ezt ne merészeld! Hallod! Azonnal add ide!
Bloom rémülten maga elé kapta a gépét, és megpróbálta eltaszítani megától a lányt.
- Mit hisztizel? Hiszen csak egy fényképet csináltam rólad és Mr. Lawrence-ről. Ne félj, nem foglak megzsarolni vele.
Én vettem csak egyedül észre, micsoda lelki harc dúl a lányban, bár én sem értettem, miért. Remegett, mint a robbanás előtt álló kazán, ujjait begörbítette, hogy ha kell, erőszakkal is elvegye a gépet, aztán amikor rájött, hogy senki sem érti, miért e nagy felindulás, lassan mosolyt erőltetett az arcára. Azt is én láttam csak egyedül, micsoda energiáit emésztette fel ez a futó, látszólag szégyenkező kis mosoly.
- Bocsássanak meg, de még nem vagyok egészen magamnál. Azt hiszem, cipőzsinór-vékonyságúra koptak az idegeim, pedig amikor idejöttem, azt hittem, vastagok, mint a drótkötél.
- Úgy hiszem, így vagyunk ezzel valamennyien - mondta Bloom, és felém bökött az állával. Láda őket?
-Kiket?                             \
- Az éjszaka érkeztek. Katonák, orvosok, ápolók, a fene tudja, kik nem. Magát már kétszer is keresték. Valami Lal Bahadur felügyelő.
Akaratlanul is barátságos mosoly futott végig az arcomon. A jó öreg Lal Bahadur!
Nem is vettem észre, mikor veszítettem el magam mellől Ednát. Előbb Lal Bahadur sietett felém, aztán SríÁnand, ismerősök és ismeretlenek. Katonák jöttek, és civilek, fehér köpenyes orvosok és a Brahmaputrán túli területek ügyeivel foglalkozó tisztviselők.
Úgy éreztem, a szörnyű kaland véget ért.
359
41.
A nap már lebukni készült, amikor az indiai katonák elkészítették a teát. Tíz-tizenöten ültük körül a hosszú, tábori asztalt. Lal Bahadur felügyelő, néhány tisztviselő, pár magas rangú katonatiszt, Bloom, De León és én. Néha azért úgy éreztem, mintha láthatatlan szellemárnyak is ott hallgatóznának mögöttünk.
Meggyújtottam a pipám, és éppen karikákat készültem eregetni a levegőbe, amikor Lal Bahadur rosszalló pillantásával találkozott a tekintetem.
- Nem szokott még le róla? Különben Pancsa üdvözli.
- Még mindig a szenttehén-üzletben tevékenykedik?
- Pancsa? Felvitte az isten a dolgát, Mr. Lawrence. Boltot vett magának a csibész. Remélem, Mr. McKinley nincs a környéken.
- Ezúttal nincs.
- Mindig is mondtam, hogy maga vonzza a balhét. Ha valahová beteszi a lábát, legyen az akár egy nága őserdő, biztos, hogy azonnal fény derül valami disznóságra, és pötty! - maga belehullik a közepébe. Akárcsak az az amerikai.
- Ezúttal inkább Mr. De Leonra lennének érvényesek a szavai, felügyelő. Ő valóban úgy pottyant bele a dolgok közepébe.
Kortyoltam a teából, szívtam néhányat a pipámon, és a levegőbe engedtem egy kövér karikát. Némiképpen elkedvetlenített ugyan, hogy jött pár izgága szúnyog, és alighanem személyem iránti ellenszenvtől vezérelve összekuszálta a karikáimat. Sóhajtottam, és belefogtam a mondandómba.
- Rövid leszek - kezdtem. - Nem akarom próbára tenni a tűrőképességüket.
- Az enyémet már próbára tette - vigyorgott Lal Bahadur. -Amikor a gépen értesültem róla, hogy maga van a dolgok közepében, kihegyeztem a ceruzámat, és vettem egy új jegyzetfüzetet. Tudja, miért?
- Fogalmam sincs róla - mondtam. - Csak nem az aranyköpéseimet akarja felróni? Ez esetben inkább márványtáblát kellett volna hoznia.
- A hullák számát szeretném feljegyezni. Ha maga egyszer elkezdi a munkát...!
- Most inkább a történetet kezdeném el - mondtam, megszíva a pipám. - Ide figyelnek végre?
- Minden figyelmünk az öné, Mr. Lawrence - biccentett egy magas rangú katonatiszt. - Kérem, beszéljen.
Engedve a sürgetésnek, megköszörültem a torkom.
360
- A történet azzal kezdődik, hogy feljöttem a Brahmaputrán Nágaföldre, Sri Ánanddal. Apropó, hol az ördögben van a fickó?
- Alszik - nyugtatott meg a felügyelő. - Amikor visszatért a közeli faluban lakó barátaitól, és nem találta a hajót, ott futkosott a parton, amíg Ormondroyd el nem kapta. Bezárták a csontvázak közé, és... tejjel itatták.
Éreztem, hogy jeges rémület fut át rajtam. Szerencsétlen Sri Ánand!
Lal Bahadur észrevette, mire gondolok, mert sebesen megrázta a fejét.
- Ne izguljon, nincs a barátjának semmi baja. Szerencsés fickó ez a Sri Ánand! Hiányzik a szervezetéből az az enzim, amely lebontja a tejet. Ázsiában köztudottan elég gyakran előforduló jelenség.
Egyszerre megértettem mindent. Mindezek ellenére hagytam, hogy befejezze.
- Sír Ánandot megkínálták a tejjel. Megitta, majd észrevétlenül szépen kihányta. Egyszerűen nem fogadta be a gyomra a tejet. Aztán amikor észrevette, hogy mire megy ki a játék, úszott az árral. Megjátszottá a lassan elhülyülőt, miközben egyre azon törte a fejét, hogyan tudna magán segíteni. Jelenleg alszik, mint a tej... akarom mondani... illetve ő nem issza...
Mivel tökéletesen belezavarodott a mondandójába, csak legyintett és abbahagyta. Én viszont folytattam:
- Ott hagytam abba, hogy Sri Ánand lelépett, én pedig sátrat emeltem, és békésen vártam az esti rovarokat. Rovarok helyett azonban, sajnos, Mr. De León érkezett; égőgatyaszárral landolt a sátram közepén.
- Már megbocsásson - emelte fel tiltakozva az ujját De León -, amikor beleestem a sátrába, még nem is égett a nadrágom. Csak akkor kezdett, amikor a maga hülye lámpájából rám dőlt az olaj. Sosem hallott még élenjáró technikáról, Lawrence? Éjszaka, erdőben, olajlámpával császkálni, a huszadik század végén! Megáll az eszem! Tudja, milyen drága volt az a nadrág?
Lal Bahadur beharapta bajusza végét, és vidáman csillogó szemekkel nézett rám.
- Szóval, Mr. De León beesett a sátramba, és égett, mint az olimpiai fáklya. S mivel bőven el vagyok látva természetfeletti megérzéssel, megéreztem, hogy arra az éjszakára lőttek a rovarfogásnak. Nem utolsósorban azért, mert nem volt több sátor a kezem ügyében. Mr. De León állítólag jelzőtűznek nézte a lámpámat.
- Nemcsak állítólag, hanem valóban annak. Jézusom, ha rágon-
361

dolok, hogy a gépem is tönkrement... Lawrence, sokba fog ez még kerülni magának!
- Ezen az éjszakán sátram elvesztése és De León „befogása" után még több megrázkódtatás is ért. Az egyik feltétlenül az volt, hogy találkoztam a nágákkal.
- Hiszen jól ismeri őket - vetette közbe Lal Bahadur.
- Csak a burmaiakat. Ott valóban vannak ismerőseim, indiai nágákkal azonban még soha nem találkoztam. Éppen ezért nem is voltam biztos benne, milyen fogadtatásra számíthatok. Ne feledjék, a kőkorszakiakkal nem lehet csak úgy egyszerűen kapcsolatot teremteni. S bármennyire is ismerem a határon ttíliakat, meglehetősen inamba szállt a bátorságom, amikor felbukkantak az orrom előtt. Hát még amikor megfigyeltem, milyen feneketlen dühvei trancsíroznak szét egy fekete kalapot! Esküszöm, a fejemhez kaptam, hogy nincs-e véletlenül rajtam is egy hasonló fejfedő. Szerencsére nem volt...
Természetesen megfordult a fejemben, hogy mi az ördögöt jelenthet a kalap meggyilkolása, de egyelőre igyekeztem nem foglalkozni a dologgal. Biztos voltam benne, hogy ezzel a rítussal a kalap gazdáját akarják megölni. Hogy ki a kalap gazdája? Csak fehér emberre gondolhattam, hiszen sem indiai, sem nága nem hord kalapot. Kifogásom nem lehetett ellene: az őserdő a nágáké, és ha kedvük tartja, hogy néhanapján összevagdossanak egy fekete posztókalapot, hát csak tegyék! Bár külön cikkelyként aligha szerepel az indiai törvénykönyv A Brahmaputrán túli területek közigazgatási rendje című fejezetében, gondolom, az indiai parlament sem emelne vétót, ha megtudná, hogy némely nága törzsek kinyírnak itt-ott egy-egy kalapot.
Igencsak szellemes volt, amit mondtam, nekik azonban a szemük sem rebbent tőle. Hiába, az emberiség egy részének nemcsak a tej-bontó enzime, hanem a humorérzéke is hiányzik.
- Ezután Mr. De Leonnal gyűlt meg a bajom. Roger a fejébe vette, hogy folytatja a calcuttai repülőralit... az én bárkám segítségével, így aztán kénytelen voltam párbajt vívni vele...
De León tüntetőén félrefordította a fejét, és a susogó fákat vizs-gálgatta elmerült érdeklődéssel.
- Az igazi nagy baj akkor kezdődött, amikör felfedeztem az első hullát a hajómon. Felért egy jól irányzott balegyenessel. Halott a hajómon! Ráadásul fehér ember, és ráadásul... szóval, elvágták a nyakát. S miután megtaláltam a karján a 666-os számot...
- Azonnal tudta, mit jelent? - vágott közbe egy szőke, magas fiatalember, akiről fogalmam sem volt, kicsoda.
362
- Amikor Asmodeus nevét is észrevettem a fenekén, kezdtem kapiskálni a dolgot. Bár fekete kalapot nem láttam a közelében, eszembe jutott a nágák gyűlölete a kalap iránt. Nem gondolhattam másra, mint hogy ördöghívő kolónia van a közelben, s háború dúl köztük és a kőkorszakiak között. Most tudatosult csak bennem, milyen veszélynek tettem ki magam, amikor kiszálltam rovarászni, mielőtt még kifaggathattam volna valakit a helyi viszonyokról. Ez volt ugyanis az az idő, amikor Ormondroyd-Chaffey leszámolt az első Asmodeus csapatának még élő, de már menekülésben lévő tagjaival. Egyedül Lisának nem esett bántódása, bár a többi üldözöttel együtt ő is pontosan tudta, hogy Ormondroyd nem az igazi Ormondroyd - hiszen őt még Minnesotából ismerték.
' Óvatosan De Leonra pislantottam, de nem volt mese, folytatnom kellett, akár akartam, akár nem.
- Bizonyos jelekből arra következtettem, hogy... a szerencsétlen Lisa... Forcas szeretője volt, és... bár tisztában volt a csalással... nem szólt róla senkinek.
- Tehát átállt a csalók oldalára - mondta valaki, talán maga Lal Bahadur.
- Aztán jött Roger barátom, és a hölgy megváltoztatta a szándékát. Hogy is mondjam csak... Lisa kedvelte Mr. De Leont, és a
, kedvéért ott hagyta volna az ördöghívőket.
- Biztos ebben? - hajolt előre a szőke fiatalember.
- Nem tudom - visszakoztam. - Talán igen, talán nem. Mindenesetre nem akart többé a gyilkosokhoz tartozni. Ezzel aztán alá is írta a halálos ítéletét. Amikor Ormondroyd megtudta, hogy Lisa és De León... megölte a lányt. A másik, meggyilkolt nő ebből a szempontból nem játszik szerepet: őt csak azért kellett megölnie, hogy néhány pillanatra magára hagyjuk Lisát.
- És a fekete kalapok? - bökte közbe az egyik indiai tábornok. -Mit tud a kalapokról?
Bár nem ez következett volna, biccentettem, és fújtam egy karikát a levegőbe.
- Talán kezdjük a legelején. Az első Asmodeus, azaz de Vigny rendszeresítette okét... Méghozzá két okból. Az egyik, hogy legyen valamiféle egyenruhaszerű fejfedőjük a forróság ellen, a másik... nos, hogy megtalálhassa az elveszetteket.
- Elveszetteket? - tátotta el a száját Lal Bahadur.
- Képzelje csak magát az első ördöghívők helyébe, felügyelő. Életükben nem láttak dzsungelt, legtöbbjük még külföldön sem járt. Félő volt, hogy eltévednek, elkeverednek az erdőben, tigrissel találkoznak és a többi. Ne feledje, ekkor még nem voltak sokan:
363


csak az első Asmodeus-csapatról van szó. De Vignynek zseniális ötlete támadt. Kiépített egy radarrendszert, s érzékelőket szerelt a csapat tagjainak fekete kalapjába. így aztán szükség esetén nyomon tudta követni a mozgásukat. Ha valamelyikük elkeveredett, érte mentek és hazavezették.
Amikor Ormondroyd megérkezett, természetesen tudomást szerzett a dologról. Ő is kötelezővé tette a kalapviselést. S bár a felduzzadt létszám miatt már nem lehetett minden egyes személyt külön-külön szemmel tartam, a régiek szoros megfigyelés alatt állottak. Amikor pedig Ormondroyd elhatározta, hogy megöli a menekülőket, gyerekjáték volt követni őket, hiszen a szerencsétlenek nem vetették le a kalapjukat. Nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy a szent relikviaként tisztelt kalappal a halált hordozzák a fejükön. De térjünk vissza a folyó partjára. Ültünk a hajón, és rájöttünk, hogy valami szörnyűség folyik a közelünkben. Amikor aztán megpillantottam a megölt ördöghívő fölé hajló csontvázat, arra gondoltam, talán nincs rendben velem valami. Talán hallucinálok, trópusi betegségbe estem. Csakhogy szerencsére ott volt Mr. De León is, aki ugyanazokat látta, mint én. Márpedig lehet ugyan vizionálni, de kettőnek ugyanazt? Ebben nem hittem igazán.
Most már tudjuk, De Vigny márki azért kapott el, mert a fejemen volt a fekete kalap, amit a hajótörés után találtam. S mivel bomlott agya azonosította a Rosszat a kalappal - akárcsak a nágák -, meg akart büntetni lánya elvesztése miatt.
Hallgattam egy sort, fújtam néhány karikát, majd folytattam:
- A márki már semmire nem emlékezett. Fehér Felhő főzete megtette a hatását. Az azonban valahogy megőrződött az agyában, hogy a lányát keresi, és hogy Christiane elveszítése valahogy összefügg a fekete kalaposok létével.
Alighogy megszabadultam az őrült házaspártól - persze akkor még fogalmam sem volt, mibe őrültek bele -, ismét találkoztam De Leonnal, majd mindketten a nágákkal. A velük való rövid együttlét meggyőzött arról, hogy nekik is segítségre van szükségük. Méghozzá alighanem a kalap tulajdonosai ellen, hiszen a kalapokat vagdosták darabokra nagy előszeretettel. Arra is gyanakodtam, sejtik, ki vagyok, hiszen a bokrok közül megfigyelhették a karomra tetovált kobrát. Márpedig nekik ismerniük kell a Kígyó Fiai titkos társaság szent jelét, még akkor is, ha a társaság odaát, Burmában működik.
Nem is tévedtem. A nágák Fehér Felhő elveszítése után - mert Fehér Felhő akkor már öngyilkos lett - támaszt kerestek Ormondroyd ellen. S a támaszt bennem vélték megtalálni.
364
Elhallgattam, és Fehér Felhőre gondoltam. Arra, vajon hogy találta meg lelke a kapcsolatot hozzám fizikai halála után?
- A nágák megmentettek bennünket, majd magunkra hagytak. Persze végig ott voltak a közelünkben. És tanakodtak, hogyan világosíthatnának fel bennünket mindazokról, amiknek a kifejezéséhez nem volt elég a szókincsük. Alighanem Fehér Felhő hallgatást parancsolt rájuk, melyet halála előtt elfelejtett feloldani. Követtek bennünket, egyre azon töprengve, hogyan adhatnák tudtomra szavak nélkülaz igazságot, és hogy kérhetnék ugyanígy a segítségemet.
Később megtaláltuk Annemarie, a minnesotai központ küldöttének a holttestét, majd Bloomék táborába kerültünk. Hogy ott mi történt, tudják.
Ezalatt a nágák sem tétlenkedtek. Rájöttek, hogy mindent el tudnak mondani szavak nélkül is - terepasztal segítségével. Csakhogy én... nem bizonyultam megfelelő szellemi partnernek. Sok mindent értettem abból, amit közölni akartak velem, a lényeget azonban nem. Ők ennek ellenére kitartottak mellettem. Kijavították és visszavontatták a hajót a folyóra.
Azt majd elfelejtem, hogy a hajón találtunk egy újabb hullát. A Rózsaszínű párduc vonzotta a menekülő Asmodeus-csapat tagjait - Ormondroyd és Forcas pedig oit ölték őket, ahol tudták. Amikor megtaláltam Kosztasz holttestét Sri Ánand kedvenc karosszékében, elkapott a pánik. Őt természetesen Miss Rumney ölte meg: így végre sikerült megszabadulnia kéretlen lovagjától. A gyilkosság később kétélű fegyvernek bizonyult: lehetetlen lett volna észrevétlenül elhagynia ezután a tábort. Ezért is bízta rám a mázéba „csomagok" mikrofilmet.
Engedjék íneg, hogy néhány perc erejéig még visszatérjek a Rózsaszínű Párducra. A szökőár elkapta, és velünk együtt a fák közé hajította/ Látszólag nem szenvedett károsodást, így nága barátaink visszavonszolták a folyóra. Sajnos nem vették észre, hogy egyes helyeken meglazultak a deszkák, így másodszor is hajótörést szenvedtünk.
A hajótörés pillanatában még azt hittem, valaki megfúrta a bárkát - szerencsére nem így történt. Az elsüllyedt Párducot ismét csak kőkorszaki őrangyalaink vonszolták ki a folyóból, hozták rendbe -ezúttal már alaposabban.
A csónakban heverő holttest természetesen Ormondroyd áldozata volt: valamelyik Asmodeus-hívő. Hogy miért lökte a hullát a Párduc-hoz, azt talán Ormondroydtól kellene megkérdezni, bár a körülmények ismeretében ez nem ígérkezik problémamentes fel-
365
adatnak. A geológusok táborában aztán gyanút fogtam! Hohó, hiszen hányatott életem során nemegyszer előfordult már velem ehhez hasonló! Valakik szerveznek egy fantomexpedíciót, fantomkutatócsoportot, hogy eltereljék vele mások figyelmét. Míg ezek a mások velük vannak elfoglalva, azalatt egyesek főzögetik a maguk kis levesét. Ahogy Mr. Bloom elmesélte, hogy csak ásnak-ásnak, de titokzatos megbízójuk nem igazán érdeklődik semmi iránt, azonnal tudtam, hogy beletenyereltem valamibe. Ettől kezdve vadul törni kezdtem a fejem. Embereket gyilkolnak a közelemben, a nágák tudják, miért, de valamiért nem akarják elmondani, ehelyett terep-asztalokat'építenek, amelyek értelmét sajnos, nem tudom megfejteni. A geológusok látszattevékenységet folytatnak, Miss Rumney valamit el akar küldeni velem az ördögimádókhoz, a halálfejek pedig mindenáron meg akarnak korbácsolni. Szép kis kalamajkába kerültem, nem is vitás.
Ráadásul Mr. Bloom további felvilágosításokkal szolgált... és Miss Rumney is. Akkor támadt az a vad ötletem, hogy Miss Rumney talán nem is szakított a férjével. Talán a férj főzött ki itt valamit, hiszen szakmájánál fogva könnyen megtehette. De mit?
És itt röviden kitérnék Miss Rumney lelkialkatára. Miss Rumney játékos volt: a szó igazi értelmében. Aligha csak a pénzért és a gazdagságért ölt: sőt egészen biztosan nemcsak azért. Őt a játék izgatta, a cselekmény izgalma. Éppen ezért nem is tett lakatot a szájára. Az töltötte el kéjjel, ha közli ellenfeleivel az igazságot, csak éppen úgy, hogy azok ne értsék meg... vagy... csak az értse meg, aki legalább olyan szellemi színvonalon áll, mint ő.
- Önmagára gondol, Mr. Lawrence? - kérdezte álnok kíváncsisággal De León.
- Például. Ha Miss Rumney nem beszél a férjéről, talán soha nem jöttem volna rá a megoldásra. Aztán volt még egyéb is, ami felkeltette a gyanakvásomat - folytattam sóhajtva. - Például hogy Ormondroyd először nem akarta elmondani nekem, ki volt Annemarie.
- Miért, ki volt? - kottyantott közbe Bloom.
- Annemarie volt Minnesota első küldötte - mondtam.
- Első küldötte?
- Valakinek, talán valamelyik azóta már csontvázzá nyomorított szerencsétlennek sikerült feladni egy levelet Minnesotába. Az ördögimádók központjában gyanút fogtak...
- Tehát... valóban létezik a minnesotai központ? - érdeklődött De León.
- Annemarie az ő küldöttj ük volt... ráadásul a De Vigny család-
hoz tartozott. Őt kérték meg Minnesotában, hogy férkőzzék az ördöghívők közé, és próbálja meg kideríteni, mi folyik itt. Ormond-royd-Chaffey természetesen megölette. Csakhogy Minnesotában nem nyugodtak bele a dologba, és küldtek még valakit.
- Szeplősorrú Ednát - biccentett De León.
A szőke, magas férfi az asztal végén felkapta a fejét. -Kicsodát?
Nem feleltem a kérdésére. Helyette folytattam tovább a történetet.
- Ormondroyd együttműködést ajánlott a nágák ellen. Felbukkanásom ugyanis óriási haszonnal járhatott volna. Ha ugyanis igazolom, hogy a nágák rájuk támadtak, reményük lehetett volna, hogy az indiai kormány máshova költözteti a kőkorszakiakat, s ők nyugodtan dolgozhattak volna a föld alatt: nem kellett volna attól tartaniuk, hogy Fehér Felhő bosszút áll a halottaiért. Természetesen úgy tettem, mintha gondolkodnék az ajánlatán. Közben megpróbáltam rájönni a nagy titokra.
- Szeplősorrú Ednát is meg akarták ölni, mint Annemarie-t? -kérdezte Bloom. - Ön szerint igen?
- Minden valószínűség szerint. Csakhogy Edna igen ügyesen végezte a dolgát. Azonnal bevallotta, hogy a minnesotai központ küldötte, és átállt Ormondroydhoz. Természetesen látszólag. És Ormondroyd hitt neki.
A szőke, magas férfi csodálkozó képet vágott.
- Nincs itt valami tévedés, Mr. Lawrence? Én ugyanis... Egészen udvariatlanul vág\am közbe:
- Miss Edna... el tudta hitetni Ormondroyddal, hogy mellé állt. Volt hatalma hozzá.
A szőke férfi megrázta a fejét, és mosolygott. Én pedig mondtam tovább a magamét.
- Ormondroyd mindent megtett, hogy elhitesse velem: valóban baj van az ördögimádókkal, csakhogy nem úgy, ahogy én képzelem. S mivel rájött, sejtem, mitől kábultak az emberei, és miért itatják mindenkivel ezt a szörnyű tejet, be akarta adni előbb a nyugtató-, majd az AIDS-történetet. Utolsó pillanatig bízott benne, hogy be tud csapni. Ha hittem volna neki, nagy halat fogott volna velem. Hiszen tudta, hogy sok barátom van Delhiben, akik segíthetnének neki. Csak akkor adta fel dédelgetett terveit, amikor megsejtette: én vagyok a postás, akivel játékos kedvű felesége átküldte a csitta-puri olajmező mikrofilmjét. Én pedig nemcsak gyanítom, hogy mire megy ki a játék, hanem egyáltalán nem is szándékozom átadni neki az anyagot.
366
367
Ekkor már szívesen megöletett volna. Csakhogy jól tudta: ha meghalok, minden reménye elszáll, hogy valaha is visszakapja a filmjét. Ezért megpróbált egyezkedni vélem, és pénzt kínált. Mindketten játszottunk. Ő abban bízott, hogy halálom előtt visszarettenek a kínzásoktól, és mégiscsak előadom a mikrofilmet, én... másban.
- A nágákban? - kérdezte De León. - Fehér Felhőben?
- Talán igen - mondtam rejtélyesen. - Bár akkor még nem sejtettem, hogy Fehér Felhő halott.
- Hiszen maga beszélt vele!
- Beszéltem.
- Egy halottal?
- Csak a teste halott. A lelke nem. De León előrehajolt.
- Maga tényleg elhiszi, amit mond?
- Miért ne hinném?
Nem szóltam egyetlen szót sem Szeplősorrú Ednáról, akit változatlanul így hívtam magamban, bár... valójában fogalmam sem volt róla, kicsoda. Azonkívül, hogy a minnesotaiak küldték... szinte semmit sem tudtam róla. Ráadásul még a „Szeplősorrú" jelző sem stimmelt. Hiszen csak akkor volt szeplős, amikor kedve szottyant rá. Mondjam el nekik, hogy Edna segítségében bizakodtam, és azéban, akit Edna képvisel...? Mert bár abban nemigen hittem, hogy Edna a Sátán égből letaszított angyala, azt azonban kénytelen voltam belátni, hogy olyan erőket egyesít magában, melyeket földi emberek varázslatnak tartanak. Csak egy-egy tibeti szerzetes léphetett volna a nyomába - ha a nyomába léphetett volna bárki is. Hogy magyarázzam meg nekik, kicsoda is Edna valójában? És ő akarja-e egyáltalán, hogy beszéljek róla? Földöntúli erőket koncentrál magában, ugyanakkor nagyon is földi műszerekkel végez AIDS-tesztet „élőhalottakon". „Jóságos ég, ki is vagy, Edna, valójában?"
Helyette inkább Forcasról ejtettem néhány szót, aki megpróbálta kijátszani a főnökét, hogy velem kössön egyezséget.
Hogy később mi történt, valamennyien tudták. Látták a föld alatti birodalmat, a holttesteket s a kóborló élőhalottakat, akiket a helikopterekkel érkezett vöröskeresztes ápolók megpróbáltak összegyűjteni.
A társaság lassan feloszlott. Lal Bahadur rövid ideig még mellettem maradt. Ejtettünk pár szót a néhány évvel ezelőtt történtekről, amikor a Keselyűk gyászzenéjének az ügyében nyomoztam. Sejtettem, hogy ismét Lal Bahadur aratja le a dicsőséget, de nem bántam. Fő, hogy újra rendes kerékvágásba kerüljenek a dolgok.
Elhatároztam, végre tisztességesen kialszom magam.
368
45.
Meglehetősen zaklatott lelkiállapotban lehettem, mert csak akkor vettem észre a magas, szőke fickót, amikor a fák árnyékából kilépett elém. Az a férfi volt, aki időről időre közbevágott, amikor a történetemet meséltem. Nem tudtam, kicsoda - azt hittem, vagy a Vöröskereszttől érkezett, vagy Lal Bahadur hozta magával. Ahogy hozzám csatlakozott, mosolyra húzódott az arca.
Száraz, örömtelen volt a mosolya, mint a kirakati próbababáké.
- Mr. Lawrence, válthatnék önnel néhány szót?
Őszintén szólva inkább aludni lett volna kedvem, mégsem utasíthattam vissza kérését.
- Természetesen - mondtam mérsékelt örömmel. - Bejön hozzám, vagy...
- Ó, ez a hely is kitűnően megteszi. Itt legalább jár egy kis szellő. Különben Alcala vagyok. Ernest Alcala.
- Örvendek, Mr. Alcala. Mosolygott, és megsimogatta az állat.
- Gondolom, fogalma sincs róla, ki vagyok.
- Sajnálom, de valóban...
- Minnesotából jöttem.
Egyszerre úgy éreztem, hogy elmúlik a fáradságom. S mintha a lágy szellő élfújtá volna az álmot is a szememről.
- Ügy érti, hogy a minnesotai központból?/
- Igen. Bár... már nincs minnesotai központ.
- Hogyhogy nincs?
- Áthelyezték.
- Hová?
- Máshová.
- Értem, Mr. Alcala. Ez esetben mivel lehetek a szolgálatára?
- Kíváncsi lennék rá... kicsoda Miss Edna, és hogy hol tartózkodik jelenleg.
- Miss Edna? És éppen ön kérdezi? Minden bizonnyal a szobájában van... jobbról a második barakk.
- Nincs ott, Mr.'Lawrence.
- Hogyhogy nincs?
- Miss Ednának reggel nyoma veszett. Azóta nem látta senki.
- Akkor majd találkoznak Minnesotában vagy... másutt. Hiszen ön is közéjük tartozik.
A szőke bólintott.
- Igen. Én közéjük tartozom. Én vagyok az új Asmodeus. Ha
369
rendbe tudom szedni ezt a fészket egyáltalán... és ha az indiaiak nem vonják meg tőlünk a jóakaratukat.
- Miért keresi Miss Ednát?
- Mert... szeretném megismerni. Ő ugyanis... soha nem tartozott közénk. Miss Edna... vagy bárhogy is hívják, nem ördögimádó!
Meg szeretném tudni, kicsoda.
42.
Verejtékező homlokkal próbáltam meg felhajtani Szeplősorrú Ednát, de nem találtam sehol. Vele együtt a holmija is eltűnt, mintha soha nem is lakott volna a barakkjában.
Ahogy ott toporogtam a szobája küszöbén, belebotlottam Lal Bahadurba. A felügyelő elgondolkodva sétálgatott a folyosón, s amikor meglátott, szó nélkül csatlakozott hozzám.
- Maga is őt keresi? Úgy látszik, elment. -Tudja, kicsoda?
- Őszintén szólva nem. Vagyis... nehezen tudnám megmagyarázni.
- Ő segített önnek?
- Nem tudom.
Mogorván szembefordult velem, és felemelte a mutatóujját.
- Mr. Lawrence, az ügyet megoldottuk. De ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy... a lényege még hiányzik a megoldásnak.
- Éspedig?
- Mr. Lawrence, régtől fogva ismerem önt. Ön nem az az ember, aki fejjel rohan a falnak. Igaz?
- Igyekszem vigyázni a fejemre, ez kétségtelen.
- Nem tudom elhinni, hogy ön csak úgy egyszerűen levonul az alvilágba, s felkínálja magát annak a csirkefogó Ormondroydnak. Ön bízott valakiben. Biztos volt benne, hogy legyőzi Asmodeust.
- Ebben többé-kevésbé valóban biztos voltam.
- Na ugye! - ragyogott fel a képe. - És miért?
- Mert a jó mindig győz a rossz felett.
- Miért nem mondja meg az igazat? - könyörgött. - Jó, akkor megfordítom a kérdést. Kiben bízott, Mr. Lawrence?
Haboztam egy kicsit, aztán megvontam a vállam.
- A nágákban természetesen.
- Azt akarja bemesélni nekem, hogy maga azt hitte, a nágák ki tudják nyitni a hidraulikus lejáratokat? Ugyan mivel? A fúvó-csövükkel?
370
- Beismerem, hogy tévedtem.
- Oké! Tudja végül is, hogy ki nyitotta ki az ajtókat?
- Áramkimaradás történt. Műszaki hiba. Az ilyesmi gyakran előfordul.
- Csak tígy magától, mi?
- A hibák általában maguktól adódnak. Bár az okság törvényének ismeretében...
- Lárifári! És ki vette rá a lezárt ajtók mögött ücsörgő halálfejeket, hogy fosszák ki a raktárakat, ragadjanak kést, kardot, csöveket, és verjék agyon légszomjtól fuldokló őreiket. Apropó, a szellőztető is elromlott. Ehhez mit szól?
- A szellőztetők időnként elromlanak.
- Na, menjen a fenébe! Elmentem.
.         43.
Mielőtt visszahajóztam volna Delhibe - sajnos a vágyott levélbogarak nélkül -, rövid beszélgetést folytattam Bloommal, aki a nágák segítségével megpróbálta rendbe rakni birodalmát.
Aztán csípőre tett kézzel néztem, ahogy ő és a kokorszakiak csövekkel a hátukon eltűnnek a dzsungel bokrai között. Éppen indultam volna tovább, amikor felbukkant mellettem egy nága. Alacsony, reszelt fogú, lapos orrú öregember volt, fúvócsővel a hátán.
Odajött hozzám, és örömmel megrázta a kezem.
- Lesz vizünk - mondta -, a fekete szakállas kutat fúr nekünk. A fekete szakállas nagyon rendes ember.
- Az - helyeseltem. - Csak nagy a szakálla.
- Igen - mondta az öregember eltűnődve -, ez nekünk sem tetszik. Ahogy levágja, már ki is nő neki. Sajnáljuk érte.
- Én is - mondtam együttérző bólogatás közepette.
- Ezért arra gondoltunk - mondta az öreg -, ha kész a kút, meg*-borotváljuk. Úgy, mint saját magunkat. Egyenként kihúzzuk a szőröket az arcából, hogy soha többé ne kelljen borotválkoznia. Örülni fog neki?
- Egészen biztosan. Bár először udvariasságból tiltakozik majd. De ti ne hallgassatok rá! Ha készek vagytok vele, mondjátok, hogy Lawrence üdvözli.
A nága megölelt és megcsókolt. Mintha Nágaföld búcsúztatott volna.
EPILÓGUS
Kerestem Delhiben, kerestem Calcuttában; nem találtam sehol Még a nyomára sem sikerült rábukkannom,
Fél évvel később az Egyesült Allamokba utaztam. Találkoztam valakivel, aki Minnesotában él, és kérdéseket tettem fel neki az ördöghívőközponttal kapcsolatban.
Meglepett, hogy mennyire keveset tudott róluk. Hát persze -gondoltam később -, Amerikában annyi a szekta, mint vízben a hal.
Néhány nappal később indiai anyagomat rendezgetve, kezembe akadt egy felbontatlan filmtekercs. S ahogy a tenyeremen tartottain, mintha elektromos áram futóit volna végig rajtam. Hiszen éz az a tekercs, amelyre ráfényképezett bennünket Bloom azon a reggelen, amelyiken utoljára láttam Ednát! Bármennyire is tiltakozott, Bloom nem adta oda neki. Később aztán én elkértem tőle. Nem is értettem, miért nem jutott eszembe előbb, hogy előhívassam...
Ekkor már Szeplősorrú Edna képe, amelyről pedig azt hittem, hogy kristálytisztán belevésődött az emlékezetembe, kezdett ho-mályosulni. Néha azon kaptam magam, hogy nem emlékszem a vonásaira. Szeplős orra összemosódott egy római arcélű, alabást-rom nő arcvonásaival, majd a köd mögül előbukkant egy kreolbőrű, tűnődő asszony profilja...
Beadtam a tekercset a szálló fotóműtermébe, ahol készségesen vállalták, hogy percek alatt elkészítik a képeket. Leültem az előtérbe állított karosszékek egyikébe, és vártam.
Tíz-tizenöt perc múlva a mosolygó műteremvezető maga hozta a cégjelzéses borítékokat.
- Szép képek, Mr. Lawrence. Az embernek kedvé lenne egyszer elutazni egy ilyen dzsungelbe. Ön igazán szerencsés ember. Itt ez a sok rohanás, gyilkosság, erőszak, ott pedig a természet csendje, a béke, a boldogság... Igazam van, Mr. Lawrence?
- Feltétlenül - morogtam, és kiemeltem a borítékból a felvétele-ke{. Bloom képei az erdőt ábrázolták, a barakkokat, végül engem.
Egyedül egy barakk előtt.
Éreztem, hogy elönt a forróság, pedig odakint jeges eső esett, s a rádió újabb hideghullámot jósolt. Felemeltem a képet, és a tulajdonos orra alá dugtam.
- Ez a felvétel hibás, Mr....
- Calvino, uram.
- Hibás, Mr. Calvino. Ezen a képen kellene lennie még egy lánynak is.
Mr. Calvino mosolygott, kivette a kezemből a borítékot, előhúzta a filmet, megkereste a megfelelő kockát, és a lámpa felé tartotta.
- Nézzen csak ide* Mr. Lawrence!
A kocka azt a pillanatot ábrázolta, amikor kiléptünk a barakk ajtaján - Edna és én -, s Bloom orvul ránk sütötte a gépét.
Csakhogy a felvételen egyedül voltam.
Edna nem állt mellettem.
Morogtam valamit, elnézést kértem, és Mr. Calvino csodálkozó tekintetétől kísérve visszatértem a szobámba.
Ismét te győztél, Edna!
2.
Ránk felügyelő behívatta a rajzolót, és bemutatott bennünket egymásnak.
- Mr. Lawrence, ő Viviani őrmester. Ha ő nem tudja megrajzolni a kívánt képeket, hát nincs a világon senki, aki meg tudná. Erre mérget vehet.
- Köszönöm, uram - nyelt egyet mélyen elpirulva a fiatal őrmester.
Viviani munkához látott. Amíg szemem behunyva megpróbáltam szavakba foglalni Edna és a másik kettő egyre homályosuk) vonásait, Viviani őrmester keze szaporán dolgozott a papíron.
Amikor befejezte, félve pillantottam a műre. Aztán elvörösödtem, és elakadt a lélegzetem. Az első papírról Edna, a másikról a római arcélű lány, a harmadikról a kreol asszony mosolygott rám.
-1 A három arc egészen elütő karaktert takar, uram - magyarázta a fiatal őrmester. - Meg van elégedve, uram?
Ha tehettem volna, előléptetem felügyelővé.
374
Ránk megszemlélte a képeket, aztán megvonta a vállát.
- Engem ugyan nem emlékeztet egyikük sem senkire. Csinos lányok, kétségtelen. Eltűntek?
-El.
- Kár értük. Na, jöjjön, menjünk Holmeshoz.
Holmes nagydarab, fakó hajú, szemüveges férfi volt. Éppen néhány tépett szélű papírdarabot vizsgálgatott elmélyült igyekezettel, amikor beléptünk hozzá.
Néhány másodpercig forgatta a kezében a képeket, aztán előbb a római arcélű lányét, majd a kreolét tette félre.
- Ezeket nem ismerem. Ő azonban... Emlékeztet valakire.
Éreztem, hogy elszorul a torkom. Tenyerem egyetlen szempillantás alatt olyan nyirkos lett, hogy bele kellett törölnöm a zsebkendőmbe.
- Kire emlékezteti, Mr. Holmes?
A férfi levette a szemüvegét, és elgondolkodva megtörölgette.
- Régi történet. Aligha az, akit ön keres. - Megköszörülte a torkát, aztán elhúzta ^száját. - Hát... ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy ő... Sheila Kharon.               !
Hiába erőltettem az agyam, nem ugrott be semmi.
- Sheila Kharon? Az ki?
- Nem csodálom, hogy nem tudja. Valamikor a harmincas években zajlott a pere. Azzal vádolták, hogy megölte a férjét.
- Megölte? Miért?
- Sheila Kharon vidéken élt... hajói emlékszem, valahol Min-nesotában. Állítólag az ördögimádók szektájába tartozott.
Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, bár nem ment köny-nyen.
- Azt is beszélték, hogy azokon a szertartásokon gyerekeket öltek. A férje természetesen mit sem tudott a dologról. Csak... Sheila nem akart többé lefeküdni vele. A tárgyaláson azzal védekezett, hogy a Sátán a szeretőjévé választotta, és neki eztán nincs joga soha többé másé lenni. A férj erőszakoskodott... Sheila pedig megölte. Bár, ha jól emlékszem, ezt többen is kétségbe vonták a nyomozás során. Valami kő esett a házuk tetejéről a férj fejéfe... A rendőrség és a szakértők szerint lehetetlen, hogy Sheila dobta volna rá. Csakhogy semmi nyomot nem találtak, ami másra terelhette volna a gyanút. Tudja, akkoriban nem nézték jó szemmel az ördöghívőket, és a vidéki papság nyomására súlyos ítéleteket hoztak.
- Mi történt Sheilával?
375
- Halálra ítélték. Valahol olvastam is az utolsó szavait. Azt állította, hogy egy Edna Perry nevű, múlt században élt boszorkány inkarnációja. Ez persze csak olaj volt a tűzre. Az elmeszakértő nem találta elmebetegnek, csak fanatikusnak, azért aztán halálra ítélték.
- Kivégezték?--Igen.
- Hogyan?
- Alighanem... felakasztották. Erre nem tudok pontos választ adni. Vagy villamosszékbe ültették. Bár azt sem tudom, hogy Min-nesotában volt-e villamosszék.
- Gyermeke nem volt?
- Ha jól emlékszem, egy lány... Ha él, már hetven felé járhat. Óhajt még valamit, Mr. Lawrence?
Nem óhajtottam. Úgy határoztam, elég, amit tudok. Eszem ágában sincs a természetfeletti hatalmak dolgába avatkozni - ha léteznek egyáltalán.
Ha akarnak, úgyis megtalálnak.
Mint ahogy meg is találtak.
De ez már egy későbbi történet.
ISBN 963 795 533 x
Pannon Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Urbán Tamás igazgató
Irodalmi vezető: Halmos Ferenc
Műszaki vezető: Jordán Gusztáv
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3263.66-14-2
.   Készült Debrecenben, az 1990. évben
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Megjelent 21,1 A/5 ív terjedelemben
- Mi újság? Mit talált, Lawrence?
Kiemeltem a vízből a kalapot, és letettem a fedélzetre.
- Ajándékot.
- Mi ez? Egy kalap? És hogy érti azt, hogy ajándék? Ember, magának van kedve ebben a rohadt éjszakában is tréfálkozni?
Ezúttal komorabban csengett a hangom, mint szerettem volna.
- Mi sem áll távolabb tőlem, mint a tréfa! Odakint valakik tudják, hogy itt vagyunk a hajón, és... figyelmeztetni akarnak valamire.
- Te jó ég! Mire?
- Például arra, hogy ne hagyjuk el a bárkát.
- Egy kalappal?
- Nézze csak meg, mi van benne!
Gyanakodva a fiejfedőhöz oldalazott, és óvatosan belepislantott.
- Mi... ez?
Leültem a deszkákra, és a dzsungelra meresztettem a szemem.
- Vér, Mr. De León - mondtam komoran. - Méghozzá emberi vér. Hallotta az üvöltést? Nos hát, valakit megöltek a fák között. És az ő vére van a kalapban.
De León remegő kézzel az árbocba kapaszkodott.
- Ébresszen fel, Mr. Lawrence! Én fel akarok ébredni! Nekem holnap át kell repülnöm Indiát. Fel akarok ébredni!
Ekkor hangzott fel a második halálsikoly.
LESLIE L LAWRENCE
AZORDOG
FEKETE KALAPJA