Leslie L. Lawrence AHOL A PAJPAJ JÁR 
LESLIE L. 
AHOL A PAJPAj  JÁR 
 
GESTA KIADÓ BUDAPEST, 1998 
Lőrincz L. László 1998 
A borító Boros Attila munkája 
A szerző fényképét Felmer István készítette 
ISBN 963 8229 15 2 
Gesta Könyvkiadó, Budapest 
Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató 
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc 
Tipográfia: TypoStúdió Kkt. 
Szedte és nyomta áz Alföldi Nyomda Rt. 
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató 
A nyomai megrendelés törzsszáma: 5827.66-14-2 
Készült Debrecenben az 1998. évben 
22,41 A5 ív terjedelemben, 
a Fűzfői Papír Rt. 65  1,8 volumenű Alföldi papírján 
A dzsungelban minden ehető. Te is. 
Pápua mondás 
PAJPAJ 
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor végre sikerült kiverekednem magam az őserdő vendégszerető liánjai és ragadós levelű bokrai közül. Az őserdő természetesen csak annyira volt az, amennyire itt, az öböl közelében egyáltalán őserdőről lehet beszélni. Egy elhajított konzervdoboz például, amelyet jó fél órával ezelőtt rúgtam félre egy valamikori ösvényen, arról árulkodott, hogy a modern idők szele be-befúj ide, a látszólag érintetlen vadonba is. 
Ahogy elhagytam az erdőt, banáncserjésbe értem. Ide már a nap is besütött hosszúra nőtt, izgő-mozgó árnyakkal népesítve be az elhagyott ültetvényeket. Bár odalent Rabaulban nem hallottam róla, hogy ennyire közel a tűzhányóhoz valaha is banáncserjéket ültettek volna, de hát mennyi minden létezhet idefent, a vulkán közvetlen közelében, amiről a kikötőben még csak nem is álmodnak. 
Szerencsére Alexandra királyné madárszárnyú lepkéje is ezek közé tartozott. Sokan ugyan azt tartották róla, hogy az utolsó, szabadon élő példányai már akkor kihaltak, amikor a japánok beásták magukat a hegy oldalába, bennem azonban élt a gyanú, hogy eszük ágában sem volt kihalni. Vagy a dzsungel óriásainak odvaiban rejtőznek, vagy a tűzhányó lankáin meghúzódó cserjésekben. Bevallhatom, hogy gyanúmhoz nemcsak az egyszerű megérzés szolgáltatott alapot, hanem egy roncsolt, gyakorlatilag hasznavehetetlen példány is, amelyet jó héttel ezelőtt vásároltam a rabauli bolhapiacon. 
Még most is magam előtt látom a bételtől sárga fogú fickót, amint ott állt egy banánárus és egy rozsdás, japán tengerésztőröket árusító pápua között, tenyerét előre nyújtva, unott tekintetét a levegőbe meresztve. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor észrevettem a tenyerén Alexandra királyné madárszárnyúját. Még a kötelező óvatosságról is megfeledkeztem, amely pedig az üzleti tárgyalások alapfeltétele - különösen errefelé. 
Emberemen azonban nem látszott, hogy megörült volna óvatlan lelkesedésemnek, továbbra is közönyösen bámult a világba, mint aki nem érti, mi a fenéért képes örülni valaki egy döglött lepkének, amikor ő még egy élőnek sem örül. 
Aki járt már Pápua Új-Guineában, az tudja, hogy errefelé nem könnyű beszédbe elegyedni valakivel. A szigetországban cirka hétszáz nyelvet beszélnek: a világon ismert nyelvek egyharmadát. Annak a valószínűsége, hogy a hétszáz közül éppen azt az egyet beszéljük mindketten, amelyet én is értek, nagyjából azonos volt az epsomi derbyn való meggazdagodás valószínűségével. Maradt tehát a pidzsin, ez a furcsa, angolból és melanézből összetákolt nyelvcsoda, amelynek a szókincsét a helyi nyelvekből kölcsönzött jövevényszavak színesítették. Nyelvtanát nem színesítette semmi, lévén hogy nemigen volt neki. 
- Eladó? - kérdeztem hát pidzsinül, a romjaiban heverő lepkére bökve. 
A pápua elvette a szemét a horizontról és rám nézett. Biccentett, miközben köpött egyet a lábam elé. Szerencsére még idejében sikerült félrelépnem előle, így a vörös, bételtől megfestett nyál a földön toccsant, nem a cipőmön. 
- Fizeted, viheted. 
Tömör nyelv volt, kétségtelen. 
- Mennyi?                                        
A pápua rám nézett és immár szomorú volt a tekintete. 
- Öt dollár - mondta összecsukva a tenyerét, mintha ezzel akarná jelezni, micsoda szívfájdalmába kerül megválnia a lepkeroncstól. Behunytam a szemem, mert biztos voltam benne, hogy a lepkének ezennel, vége és már nincs is miről alkudoznom. Emberem azonban kinyitotta a tenyerét és az orrom alá dugta a jobb sorsra érdemes jószágot. 
- Kell? 
- Ronda -jelentettem ki megkezdve az alkudozást. 
A pápua ismét köpött egyet immár a változatosság kedvéért a másik lábam mellé.    - Én? 
- A lepke - mondtam gyorsan. 
- Akkor hat dollár. 
- Az előbb még öt volt! 
A pápua morgott valamit, hogyha nem kell, akkor akár vissza is viheti oda, ahol a cserjésben találta. 
Fejvesztetten kaptam ki a zsebemből a pénztárcámat és számoltam a markába a kért összeget. Csak később, hazafelé mentemben döbbentem rá, hogy ezzel alighanem orgazda is lettem, hiszen tiltott holmit vásároltam a.rabauli piacon. 
A lepke elégedetten hevert a tenyeremen, mint aki egyáltalán nem bánja, hogy gazdát cserélt. 
Aggályaimat félretéve én is boldog voltam, annak ellenére, hogy a szegény lepke ugyancsak sérült volt. Elégedetten legeltettem rajta szemem és arra a megállapításra jutottam, hogy még így, roncsoltan is sokkal szebb, mint a mesterségesen, farmokon tenyésztett példányok. Áldottam a szerencsémet, amiért ezen a reggelen a kikötő melletti piacra vezényelt. 
Ha azonban a jövőbe láttam volna, s azt is megláttam volna benne, mennyi kalamajkát okoz még majd ez a lepke nekem, alighanem gondolkodás nélkül a tengerbe hajítottam volna, aztán hajóra pattanok és meg sem állok a Salamon-szigetekig. 
Sajnos nem láttam a jövőbe, ezzel elkezdett felém gördülni a szörnyűségek lavinája, hogy minden szánalom nélkül maga alá temessen. 
2   ..      . 
A széles banánlevelek szerencsére elfogták előlem a napot ennek ellenére meleg volt alattuk, mint a pokolban. A cserjék magasából időről időre ismeretlen eredetű ragadós, langyos trutymó zúdult a nyakamba. Ötven méter megtétele után úgy éreztem magam mint egy nyalóka, amelyet már félig elszopogattak. 
Egészen addig törtettem előre, amíg elvadult kakaócserjék közé nem értem. A hosszúkás zöld magházukat ringató ágak szomorúan bólogattak felém leplezetlenül felkínálva magukat. Talán még visszaemlékeztek azokra a boldog időkre, amikor rendszeresen leszedték a termésüket. Éppen azon törtem a fejem, hogy lecsüccsenek egy cserje alá rövid pihenőt tartani, amikor éktelen visítás verte fel nem messze tőlem a bokrok alját. Első ijedtségemben meg nem tudtam volna mondani, állat vagy ember visít-e, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kezembe varázsoltam 38-as Smith and Wessonomat. Bár nem feltétlenül szoktam magammal hurcolni rovargyűjtő útjaimra, ezúttal áldottam az isteneket, hogy a zsebemben felejtettem. Egyetlen pillanat alatt átfutott az agyamon mindaz, amit Pápua Új-Guinea bennszülött törzseiről hallottam, beleértve a hajdani fejvadászatokat és a nagy kannibál lakomákat is, s nyugtalan érzésekkel a szívem körül arrafelé fordítottam a revolver csövét, ahonnan a visítást hallottam. 
Hallgatóztam néhány hosszú másodpercig, és éppen arra gondoltam, hogy bizonyára valamilyen ismeretlen madár adhatta ki a félelmetes hangot, amikor ismét felhangzott a sivalkodás, csakhogy immár jóval közelebbről. 
Egyetlen ugrással egy megtermett kakaócserje mögött termettem. Csak reménykedhettem benne, hogy terepszínű ruhám beleolvad a vegetáció zöldjébe. 
A visítás újra felhangzott, amelyet ezúttal futó lábak dobogása követett. Az aljnövényzet suhogása némi száraz ágrecsegés-sel keveredve arról árulkodott, hogy alighanem üldözőverseny folyik a cserjék között. Még kisebbre húztam össze magam, azzal sem törődve, hogy a cserje ágainak magasából megtermett pók ereszkedett alá: éppen az arcomat nézve ki magának leszállópályául. Igyekeztem elfújni magam elől, de csak annyit értem el vele, hogy a levegő meghintáztatta a hálóján. Úgy látszott, tetszhetett neki a dolog, mert egyre közelebb merészkedett hozzám. 
Emeltem volna a kezem, hogy egy gyengéd pofonnal távolabbra toloncoljam, de ekkor újfent felhangzott a kétségbeesett visítás. A következő pillanatban szétnyitottak előttem az ágak-alig három-négy méternyire tőlem -, s két csíkos hátú disznó ugrott ki arra a kis tisztásra, amelynek a szélén meghúztam magam. Egyetlen másodpercre felegyenesedtem, aztán már süly-lyedtem is vissza a cserje mögé. Sejtettem, hogy a disznók aligha jókedvükből rohangálnak a cserjésben, valószínűnek tűnt, hogy valaki vagy valami kergeti őket. Dzsungelekben töltött éveim pedig megtanítottak rá, hogy nem bölcs dolog a kergető-dzők közé állni. 
A sovány kis disznócskák körbefutották a tisztást, néhány centiméternyi távolságban elhúztak mellettem, futás közben szemügyre vették a kezemben csillogó 38-ast, aztán hatalmas 
ugrások kíséretében belevesztek a zöldbe. Rövid ideig hallottam még az avar zörgését, rémült röfögésüket, aztán mintha csak a föld nyelte volna el őket, elhallgattak, s rám köszöntött a csend. 
Ez a csend természetesen csak viszonylagos volt, hiszen a trópusokon soha nincs teljes némaság. Az a madár például, amely a disznók távozása után leszállt egy ágra, olyasféle hangokat adott ki magából, mintha kutya rejtőzne a tollai alatt. Ugatott néhányat, aztán gyors köröket írva le a levegőben, kíváncsian lefelé bámult. 
Úgy éreztem, ideje kibiztosítanom a 38-ast. 
És jól is tettem, hogy kibiztosítottam. A cserjék ágai meglebbentek, s egyetlen szempillantás alatt előttem termett egy fehér csíkokkal bemázolt emberi alak. Kissé görnyedten járt, mint az erdőhöz szokott emberek általában. 
Még lélegzetet is csak takarékosan mertem venni, nehogy a szuszogásom felhívja rám a figyelmét. A kifestett pápua férfi ugyanis lándzsát tartott az egyik kezében, a másikban pedig bozótvágó kést. Arcából nem sokat láthattam a rákent festéktől. Szeme szüntelen villogása viszont arra intett, hogy nem feltétlenül kell közelebbi ismeretséget kötnöm vele. 
Tessék-lássék feljebb emeltem a stukkert. Természetesen eszem ágában sem volt lőni vele. A fejvadász időknek már réges-régen vége, és bármennyire is marconának néznek ki a hajdani fejgyűjtők utódai, manapság már nemigen fenyegeti nagy veszély az ide utazók életét - hacsak nem találkozik olyannal, aki fittyet hányva a törvényekre úgy gondolja, hogyha az útjába keveredett ismeretlen fejére már nincs is szüksége, a holmijára annál inkább. 
Nos hát emiatt a hacsak miatt emeltem feljebb a revolveremet. 
A pápua felém nézett, majd lehuppant a földre. Gyomrára szorította a tenyerét, és fájdalmasan felnyögött. 
Elképedt arccal bámultam a pisztolyomra, aztán ismét a pápuát vettem szemügyre. A vékony, sovány kis emberke úgy omlott össze előttem, mintha telibe találta volna valaki. Önkéntelenül is vérnyomokat kerestem rajta, de szerencsére nem találtam. 
A madár röptében ugatott néhányat, aztán egy közeli cserje legfelső ágára telepedett. Onnan bámult gombszemeit forgatva a földön fekvő férfira. 
Nem tudtam, mitévő legyek. Legszívesebben kiugrottam volna a tisztásra, hogy a segítségére siessek, de a kezében szorongatott lándzsa és a bozótvágó kés óvatosságra intett. Hátha csak meg akar tréfálni. Megvárja, míg odamegyek hozzá, fölé hajolok, akkor aztán... 
Valami mintha ismét megreccsent volna a bozótos mélyén. Bizonytalan eredetű reccsenés volt, de én mégiscsak biztos voltam benne, hogy rajtam kívül más is lapul még a környéken. Elfújtam magam elől a makacs pókot és tovább várakoztam. 
A pápua a tisztáson kieresztette a lándzsát a kezéből, majd a bozótvágó kést is. Nyögött néhányat, aztán úgy elnyújtózott, mintha álomba merült volna. 
Mivel nem hallottam újabb reccsenéseket, úgy döntöttem, közelebb merészkedem hozzá. Hátha kígyóra lépett, és segítségre van szüksége. Előrenyújtottam a revolveremet és indultam volna, de ekkor ismét felhangzottak a zajok. Mintha elefánt kóborolt volna a cserjék között. 
Elegáns csukafejessel dobtam be magam a legközelebbi, vastag törzsű banáncserje mögé. 
Alighogy megpihentem egy kis méretű hangyaboly tetején, néhány méternyire tőlem szétnyílottak az ágak, én pedig azt hittem, rosszul látok. 
Mintha a szellemekkel és lidércekkel teli pápua mitológia elevenedett volna meg a szemem előtt. 
4 
Korábban már említettem az elefántot. Nos, amikor a csörtető léptek felém közeledtek, olybá tűnt, mintha valóban egy ormányos bóklászna az erdő szélén. Mindenre rálépett, amire nem lett volna szabad, mint akit kicsit sem érdekel, hogy mit szól róla a világ. Az a valami azonban, ami kibukkant a széles levelek közül, nem hasonlított egyetlen jóravaló elefántra sem. Ami a 
színét illeti, fehér volt, mint a frissen esett hó. Zömök, hószínű testén gömbölyű, recézett valami ült, ennek oldalában két fekete, kerek domborulat sötétedett, a rovarok kidülledő szemeire emlékeztetve. 
Néhány pillanatig meghökkenve bámultam rá, aztán rám tört a megvilágosodás: ez a valami egy óriási lepke, méghozzá olyan, amelynek hiányzik a szárnya. Következésképpen nem is lehet más, mint Alexandra királyné madárszárnyúja. Rejtélyes oknál fogva óriásira növekedett, s most itt bóklászik a cserjék között áldozatára lesve. 
Éreztem, hogy hideg veríték folyik le a hátamon. Azzal a csekélységgel már nem is törődtem, hogy hogy a fenébe növekedhetett egy lepke ekkorára, valamint az sem izgatott különösebben, hogy a hangyaboly lakói kezdték felfedezni jelenlétemet, s sebtében összehívott gyűlésükön úgy döntöttek, megpróbálnak eltávolítani kényelmes helyemről, az azonban jeges rémülettel töltött el, hogy vajon mi az ördögért éppen az én utamba keveredett ez a genetikai torzszülemény. 
A csodalény egyelőre nem törődött velem. Miután kinyomakodott a tisztásra, körbeforgatta azt a testrészét, amelyet a fejének hittem. Összedörzsölte két első lábát és furcsa hangokat hallatott, ami kuncogásfélének tűnt. Mintha örült volna, hogy a pápua nem menekülhet előle. 
Bár a veríték a szemembe folyt, rezzenéstelen kézzel tartottam a revolveremet. Fogtam már lepkét hálóval nem is egyszer, úgy látszott, ezúttal meg kell ismerkednem a revolverrel való lepkefogás örömeivel is. 
Az óriási, szárnyatlan lepke kuncogott még néhányat és éppen abban a pillanatban, amikor az alattam lakó hangyák döntő támadásra indultak ellenem, a pápua fölé hajolt. 
Nem volt mese, cselekednem kellett. Lábam szára égett, mintha tábortűzbe dugtam volna. Felpattantam a hangyabolyról, kiugrottam a tisztásra,1-és a 38-ast fenyegetőn előretartva hatalmasat ordítottam.       - 
- Fel a kezekkel! 
Nem tudom, előfordult-e valaha is az élővilág történetében, hogy valaki revolverrel támadt rá egy lepkére. A lepke maga is meglepődhetett a dolgon, mert felkapta a fejét, zümmögött valamit láthatatlan szájával, s legnagyobb meglepetésemre megpróbált elmenekülni. Nehézkesen megfordult, készen rá, hogy bevesse magát a bozótba. Ahogy a hanyatt fekvő pápua felett kapálódzott, megcsillant valami a potroha és a végtagjai között. Valamiféle cső lehetett, talán szívóka, amelyben ott vörösödött a megtámadott pápua vére. 
Éppen egy újabb ordításhoz készülődtem, hogy megállásra kényszerítsem, amikor váratlanul szétnyíltak velem szemben az ágak, a hatalmas levelek félrehajoltak, s néhány méternyire tőlem kibukkant egy második számú lepke is a tisztásra. 
Olyan hirtelen torpantam meg, hogy a belém csimpaszkodó hangyák bizonyára egytől-egyig lerepültek rólam. Mégsem elég gyorsan azonban ahhoz, hogy maradjon időm elkerülni azt a fekete valamit, ami akár a lepke ökle is lehetett volna, ha a lepkéknek egyáltalán lenne öklük. 
Akármi is volt, olyan kemény volt, hogy megtántorodtam tőle s kiejtve kezemből a revolvert, lezuhantam a pápua mellé. 
Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet, arra gondoltam, rövidesen az én vérem is ott vöröslik majd a hatalmas, madárszárnyú lepke szívócsövében. 
Aztán rám tört a jótékony sötétség. 
Arra ébredtem, hogy ég a karom, mintha tábortűzbe dugtam volna. Rémülten kinyitottam a szemem, és rápislogtam. Szerencsére nem történt vele semmi különös, csupán csak a napon maradt, míg egyéb testrészemet jótékony árnyék takarta. 
Feltérdeltem a zöld füvön, s azonnal fel is fedeztem a revolveremet néhány méternyire tőlem. Óvatosan kinyújtottam a karom és magamhoz kotortam. A pápua lándzsájára már nem is volt szükségem, pedig az is ott hevert közvetlenül a 38-as mellett. A pápuát viszont nem láttam sehol csupán néhány alvadt vércsepp helyettesítette a fűszálakhoz ragadva. 
Akkor éreztem meg igazán, hogy valami nagy baj történt, amikor a bozontos tollú madár leszállt a legközelebbi cserje tetejére, a zöld, jókora döglégy pedig a kezemre ült. Undorodva elhessentettem, majd haragosan toppantottam, amikor sértődött zümmögéssel a fűre alvadt vércseppeket vette célba. 
A madár a magasban elfordítottaa fejét, s másfelé nézett, mintha nálam jóval érdekesebb felfedezést tett volna a cserjésben. Amikor azonban felemeltem a lándzsát, visszafordította és ugató kárálással arra figyelmeztetett: nem illik eltulajdonítanom más holmiját. 
Ekkor jött a második döglégy, majd a harmadik. Nekik már eszük ágában sem volt a fűre ereszkedni. Éles kanyarral elhúztak a vércseppek felett és felderítőjük után szálltak. 
Letörölgettem a homlokomról a verítéket. A semmiből előtűnő légyfelhők megkerülve egy banáncserjét, körözni kezdtek a mögötte meghúzódó tisztás felett. 
Elég időt töltöttem a trópusokon ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mi keltheti fel errefelé leginkább a döglegyek érdeklődését. Halk fohászt rebegtem a pápua szellemekhez, hogy csak egy döglött állat heverjen a cserjéken túl, esetleg a menekülő disznók valamelyike. 
Addig kapaszkodtam ebbe a szalmaszálba, míg csak meg nem pillantottam a bennszülött fűben heverő holttestét. 
Akkor aztán elengedtem. 
Néhány másodpercre behunytam a szemem, megpróbálva eljátszani a gondolattal, hogy káprázat ingerkedik csupán velem, s mire kinyitom a szemem, hűlt helyét találom a pápuának. Sajnos ezúttal sem jött be ez a trükk, mint még soha, amikor csak kipróbáltam. A pápua a füvön hevert, összegömbölyödve, mintha aludna. A vörös vérfoltok a feje és a teste mellett, a vidám zümmögés közepette strandoló döglegyekkel azonban arra figyelmeztettek, hogy ez az alvás jóval mélyebb annál, mint amilyet éjszaka alszunk, a hosszúságáról már nem is beszélve. 
A madár a fejem felett izgatott fészkelődésbe kezdett, mintha ezúttal arra akart volna figyelmeztetni, hogy jobban tenném, ha nézelődés helyett felhúznám a nyúlcipőket, és meg sem állnék a sátramig. Az a legokosabb, ha besétálok Rabaulba és jelentem a dolgot a hatóságoknak. Ők jobban eligazodnak a pápuák dolgában, mint én. 
Visszatettem a 38-ast a zsebembe, s fordultam volna, hogy elhagyjam a tisztást, amikor egy túlvilági hang azt suttogta a fiU 
lembe, mielőtt elmennék, nézzem csak meg jobban azt a pápuát. Mit mondok majd odalent a kikötőben, ha megkérdik tőlem, szerintem mi okozta a halálát? Mondjam azt, hogy egy óriási, ember nagyságú, szárnyatlan lepke, Alexandra királyné sérült madárszárnyúja az, ami kiszívta a vérét? 
Mielőtt még meggondolhattam volna, a dolgot, tettem két lépést a füvön fekvő pápua felé. Föléje hajoltam, majd enyhe hányingerrel küszködve, arra gondoltam, mégiscsak tovább kellett volna mennem anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettem volna rá. 
A fehér csíkokkal ékesített férfi halott volt, ehhez nem férhetett kétség, valamint ahhoz sem, hogy aligha fejvadászok áldozata lett. A koponyája ugyanis a helyén volt - legalábbis az, ami megmaradt belőle. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha megpróbálta volna valami leharapni a fejét, de nem fért bele a szájába, így kénytelen volt megelégedni annyival, hogy csak a felét harapja le. 
: Ez lehetett a véleménye azoknak a fehér csíkokkal bemázolt pápuáknak is, akik azalatt, míg én a fejemet törtem, kisorjáztak a cserjék mögül és lándzsáikat magasra emelve körbevettek. 
A madár a cserje tetején felkuncogott, elrugaszkodott az ágról, és elröppent a szemem elől. 
Talán nem akarta látni, mi következik. 
Óvatosan körbeforgattam a fejem: éppen csak annyira, hogy ne ingereljem vele őket. Bárhogy is forgattam azonban, semerre sem láttam a menekülés útját. Mint ahogy szerencsére annak a jelét sem, hogy igényt tartanának a koponyámra. Olyan mozdulatlanul álltak velem szemben, mint egy egzotikus élőkép. 
Egészen addig ácsorogtunk egymást bámulva, amíg az egyik cserje mögül ki nem mászott egy térdig érő, csíkos bermuda nadrágot és strandpapucsot viselő pápua. Komor képpel megszemlélte a halottat, majd engem vett szemügyre. Úgy láttam, középkorú férfi, bár egy pápua esetében nem mindig könnyű meghatározni az életkorát. Elfintorította lapos orfát, megvakargatta a mellkasát, miközben rám pislogott. 
- Ki vagy, bozótban vándorló ember? 
Mély volt a hangja, mintha gödörből küzdötte volna fel magát. 
Mondtam volna, de a válaszomat meg sem várva, máris feltette a következő kérdést. 
- Mit keresel errefelé? 
- Lepkéket keresek - mondtam gyorsan, ugyancsak pidzsi-nül.                                                           . 
A férfi gúnyosan elmosolyodott. 
- Alexandra királyné madárszárnyúját, mi? 
- Honnan tudod? - kérdeztem meghökkenve. A pápua csak legyintett. 
- Mind azt keresitek. Miért nem a farmon veszel magadnak egyet? 
Elmagyarázhattam volna neki, hogy egy gyűjtő számára a szabadban élő lepkék sokkal szebbek és vonzóbbak, mint a tenyésztettek, azon kívül én nem is annyira a lepkékre vagyok kíváncsi, mint inkább az élőhelyükre. Nem is szívesen fogom meg őket, mivel úgy tartom: erdőn-mezőn a helyük, nem a gyűjteményekben. Mint ahogy mi sem szeretjük a kést a hátunkban, ugyanúgya lepkék is utálják a gombostűt. A spirituszt nemkülönben. Végül is nem mondtam semmit, csak álltam bénán a halottra bámulva. 
A göndör hajú pápua megvakargatta az orrát. 
- Tudod, ki ölte meg? 
Icipicit mégkönnyebbültem. Nem vont kérdőre, hogy mit tettem a társukkal, hanem megkérdezte, nem láttam-e ki gyilkolta meg. Ettől annyira felbátorodtam, hogy heves bólogatásba fogtam. 
- Egy fehér valami - mondtam kétségbeesetten küszködve a pidzsinnel. - Egy nagy fehér... 
Az egyik pápua felkiáltott, s rázni kezdte lándzsáját az ég felé, miközben le nem vette volna rólam a szemét. A bermuda nadrágos biccentett és a vállamra tette a kezét. Mélyen a sze-. membe nézett, aztán csak egyetlen szót mondott. 
- Pajpaj. 
Meghökkenve bámultam rá. Ez akár azt is jelenthette, hogy le vagyok tartóztatva, és azon nyomban a törzsi bíróság elé állítanak gyilkosság vádjával. 
- Az... mi? - kérdeztem, miközben a 38-as tusára szorítottam az ujjam. 
A pápua mintha meg sem hallotta volna. Egy másik pápuát figyelt, aki beszélgetésünk alatt letérdelt a földre és szimatolni kezdte. Rövid szimatolás után felemelte lapos orrát és nagy komolyan bólintott. 
- Pajpaj. 
A bermuda nadrágos elmarkolta a karom. 
- Gyere.                                              . 
Erre már kénytelen voltam kivenni a revolvert a zsebemből. 
- Hová? 
Mielőtt bárkire is ráfoghattam volna, a kifestett pápuák összedugták a fejüket és szapora beszédbe kezdtek. Érthetetlen társalgásukból mindegyre kihallani véltem a pajpaj szót. 
Úgy gondoltam, semmi értelme, hogy velük menjek. Ha tanúra van szükségük, megtalálnak Rabaulban, vagy akár a sátramban, a mésztufa-hegy lábánál. 
Nyomaték kedvéért magam elé tartottam a revolvert és mintha csak véletlenül tenném, a bermuda nadrágosra fogtam. 
-. Nem megyek. Ha akartok tőlem valamit... 
Idáig jutottam, amikor a legközelebbi cserje mögül- kicsusszant egy lándzsa és jól irányzott ütéssel kiverte a kezemből a fegyvert. A jobb sorsra érdemes 38-as felemelkedett a levegőbe, majd mielőtt lezuhanhatott volna, ismét csak feljebb szállt a cserjék csúcsai felé. A lándzsát tartó pápua olyan ügye-, seri játszott vele, mintha baseball ütőt szorongatott volna a kezében, a Smith and Wesson pedig baseball labda lett volna. 
Szomorú szívvel láttam, hogy néhány hullámhegy és hullámvölgy megtétele után fegyverem felröppen a cserjék csúcsain is túlra, majd eltűnik a bokrok között. 
A bermuda nadrágos ismét megfogta a karom és rám vigyorgott. 
- Gyere!  ..... Mentem. 
Mintegy másfél kilométer hosszúságban a vulkán oldalában kanyargott az az ösvény, amelyen bandukoltunk, s amelynek a meglétét korábban nem vettem észre. Ha észrevettem volna, nem 
kevés energiát takaríthattam volna meg magamnak. Csakhogy életemben először jártam a Pápua Új-Guineához tartozó Új-Britannia szigetén, így hát nem lehettem tisztában a tűzhányó körül keringő, rejtett ösvények természetrajzával. 
Éppen egy bokrokkal sűrűn benőtt, sziklás meredélyen kapaszkodtunk felfelé, amikor nagyot böffent a vulkán a fejünk felett. Ijedten rándultam össze. A bermuda nadrágos, aki gyaníthatóan a vezetőjük volt, elvigyorodott és barátságosan a vállamra ütött. 
- Nem félni. Kígyótól van. 
Megtörölgettem a homlokomat és felnéztem a vulkánra. 
- Mi van a kígyótól? 
- Hegy mérges. Nem nagyon, de mérges. 
- Miért mérges? 
- Nem szereti kígyókat. .. 
- Én sem szeretem őket, mégsem vagyok mérges. Hol a revolverem? 
- Megvan - mondta a pápua. -Hol? 
Mosolygott és szeretettel nézett a vulkánra, amely ismét mor-rantott egyet. 
- Mérges, mérges. Nagyon mérges. Hajjaj, de nagyon nem szereti a kígyókat. 
Úgy gondoltam, ideje megmakacsolnom magam. Csak nem hagyhatom, hogy úgy bánjanak velem, mint egy... 
Meg is makacsoltam és lecövekeltem a lábam egy kakaócserje mellé. 
- Egy tapodtat sem mozdulok addig, amíg vissza nem kapom a fegyveremet. 
A pápua megcsóválta a fejét, mint aki képtelen eligazodni a távolról jött emberek eszejárásán. Megfordult és odakiáltott valamit a cserjék között sorjázó harcosoknak. Egy magasra nőtt, csíkos, marcona fickó ekkor odalépett hozzám és a markomba nyomta a revolveremet. Egyetlen mozdulattal meggyőződtem róla, benne vannak-e a golyók, s amikor úgy láttam, hogy benne, kezdtem magabiztosabban érezni magam. 
A bermuda gatyás rám vakkantott. 
- Most jobb? 
- Jobb - biccentettem. 
A tűzhányó morrant egyet. 
Kitöröltem a szemembe csöpögő verítéket. 
-Hol a halott? 
A bermuda nadrágos a cserjékre bökött. 
-Ott. ,   Nem láttam mást, csak a széles leveleket. 
-Kell neked? 
Kicsit furcsán hangzott a pidzsin kérdés, de ném volt időm eltöprengeni az, értelmén. 
- A rendőrségnek kell - mondtam. - Azt az embert megölte valaki. 
A bermuda gatyás hevesen megfázta a fejét. 
- Nem kell rendőrség. Pajpajhoz nem kell rendőrség. A rendőrség semmit sem tehet a pajpaj ellen. 
A mellettem ácsorgó pápuák egyetértőn bólogattak, amiből kiderült, hogy valamennyien azon a véleményen vannak, mint a bermuda gatyás. A rendőrség nem tehet semmit a pajpaj ellen. Csak tudnám, hogy mi a fene az a pajpaj. 
Nemsokára megtudtam. Akkor meg azt kívántam, bárcsak soha ne tudtam volna meg. 
Bár a revolverem már nálam volt és akár lövöldözhettem volna is vele, kénytelen voltam belenyugodni, hogy el kell kísérnem őket a falujukba. Az a három becsíkozott fickó, aki lándzsáját előretartva a sarkamban járt, meggyőzött róla, hogy jobb a békesség. Ijesztgetéssel úgysem mennék semmire, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy rájuk lőjek. 
Bandukoltam hát tovább az egyre növekvő hőségben anélkül, hogy megtudtam volna, miért fél a vulkán akígyóktól, mi a fene is az a pajpaj, valamint, hogy mi a csoda volt az a fehér ruhás, hernyóféle valami, ami kiszívta a szerencsétlen pápua vérét. Néhány mérföldnyi gyaloglás után hirtelen lefelé fordult a keskeny ösvény. A bermuda nadrágos megragadta a kezem és mutatta, hogy maradjak hátra, amíg a többiek elvonulnak mellettem. Ekkor győződhettem csak meg róla, hogy a halott is ott van velünk: három férfi hozta egy levelekből készített hordágyon. 
Amikor a halott elhúzott mellettünk, a bermuda nadrágos öklével a tenyerébe csapott és kiköpött a fűre. - Rohadék pajpaj. Ez volt az első, amiben ezen a napon egyetértettünk. 
Félóra múlva szétnyíltak a cserjék ágai s felbukkant mögöttük a falu. Kísértetiesen hasonlított azokhoz a hegyi falvakhoz, amelyeket nem is olyan régen az Aranyháromszögben láttam. A kunyhók itt is lábakon álltak, s létra vezetett fel a lakóhelyiségekhez, mint Thaiföldön. A lábakat jelentő oszlopok között disznók rohangáltak: éppen olyanok, mint amazok, amelyek után a szerencsétlenül járt pápua lopakodott. 
Nem mondhatnám, hogy eseménytelen volt a bevonulásunk. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy felbukkantunk a cserjék között, kiáltás harsant, majd egy csapásra megelevenedett az addig néptelennek látszó környék. A kunyhók magasából félmeztelen emberek másztak le a teraszokhoz támasztott létrákon, s harsány ordítozással felénk igyekeztek. 
Azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy jó lesz vigyáznom: hátha azt hiszik, én öltem meg a szerencsétlent és nekem esnek. Mi a fenét csináljak, ha meg akarnak majd lincselni? Mégsem lőhetek öregekre, nőkre és gyerekekre... 
Mert a felém rohanók között ők voltak többségben. A gyerekek futottak elöl, az asszonyok követték őket, az öregek hátul botladoztak. 
Nyugtalanul figyeltem a közeledőket. A pálmalevelekkel és szalmával fedett kunyhók egyre csak ontották magukból az öregeket és a gyerekeket, mintha Pápua Új-Guinea minden örege és gyereke ebben a faluban lakott volna. 
Már-már elért az első hullámuk, de néhány centiméternyire tőlem hirtelen kettévált a rohanó áradat és két oldalról elzúgott mellettem. Mire felocsúdtam, egyedül álltam a faluval szemben, míg a kunyhók apraja-nagyja a halott körül zokogott. 
Visszadugtam a revolvert a zsebembe és ismét törülközésbe fogtam. Zsebkendőm csuromvizes volt, így csak annyit értem el vele, hogy sikerült szétkennem a verítéket az arcomon. 
A bermuda nadrágos sóhajtva odalépkedett hozzám és szomorúan a szemembe nézett.    ? 
- Gyere. 
- Hova? - kérdeztem reménytelenül. 
- A mamához. Ő majd szót ért veled. 
Megkönnyebbülve bólintottam. A mama nyilvánvalóan a sámánasszonyuk, még ha errefelé nem is úgy hívják. Olyan, mint Éne, vagy Csaju mama a messzi északon. 
Ahogy rájuk gondoltam, mintha megcsapott volna Észak jeges lehelete. Hihetetlennek tűnt, hogy létezik hely a világon, ahol nem olyan pokoli a hőség, mint itt. 
Megkerültünk néhány kunyhót és kijutottunk a főutcára. A kunyhók lábazat-oszlopai közül disznók, kutyák és szárnyasok hada iramodott felénk. A kakasok kukorékoltak, a csirkék csipogtak, a malacok ott sündörögtek a közelünkben, a kutyák pedig megpróbáltak a lábunkba harapni. A bermuda gatyás megvárta, míg a legálnokabb kinézetű, kiálló bordájú szürke eb néhány centiméternyire megközelíti, akkor ügyesen oldalba rúgta. A kutya felvinnyogott és eltakarodott. A többiek utána. A történtek minden szónál ékesebben győztek meg róla, hogy a kutyarugdalás Új-Britanniában alighanem a legnépszerűbb nemzeti sportok egyike. 
A következő utca sarkán a bermuda nadrágos megtorpant és egy láthatóan újonnan épült kunyhó felé bökött. 
- A mama! 
Hiába figyeltem, nem láttam egyebet, csak néhány kötélen száradó lepedőfélét. Mama bizonyára a kunyhó mélyén rejtezett. 
- Gyere - biztatott a bermuda gatyás elmarkolva a csuklómat. - A. mama örülni fog neked. 
Maga után húzott, fel a létrán, a kunyhó bejáratához. Rikkantott egyet, kinyitotta az ajtót, és egyszerűen belökött rajta. 
Odabent félhomály uralkodott, így néhány másodpercig nem is tudtam megkülönböztetni a tárgyakat egymástól. Mama a szoba közepén ült, egy fekete folton. Bizonyára annyira öreg már, hogy fel sem tud állni - gondoltam, s megköszörültem a torkom, hogy amint kiélesednek előttem a kontúrok, pidzsin tudásomat összeszedve méltóképpen köszönthessem. 
A kunyhónak egyetlen, a cserjésre nyíló ablaka volt csupán. 
A takarékosan beszűrődő fényben először egy padlóra terített takarót, majd egy rajta ücsörgő nőszemélyt pillantottam meg. Várakozásommal ellentétben azonban sem pápua nem volt, sem öreg. Fehér bőrű volt és fiatal. Azonkívül egyetlen nadrágocska vqlt csak rajta, ha azt a vékony, átlátszó kendőfélét nem tekintjük öltözéknek, amely felsőtestét takarta. Jöttömre feltápászkodott, tétova mozdulattal keblei elé kapta a kezét, majd lemondóan leeresztette. 
- Maga meg ki a fene? 
Kitörültem a szememből a Verítéket, visszadugtam a stukkert a zsebembe és udvariasan meghajoltam. 
- A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. 
Hiába vártam, hogy ő is bemutatkozzék, nem mutatkozott be. Ehelyett csípőre tette a kezét és gyorsan pergő beszédbe elegyedett a bermuda gatyással. Bár egyetlen szót sem értettem belőle, nem kellett élénk fantázia hozzá, hogy kitaláljam: bizonyára szemrehányásokkal illette, amiért a nyakára hozott. 
Amíg szemrehányt, alaposabban is szemrevételezhettem. Hullámos, égővörös hajú, fehér bőrű, szeplős lány volt, olyasféle, amilyet minden, magára kicsit is adó képes magazin előszeretettel szerepeltetett volna a címlapján. Nyúlánk, sudár alakján szemernyi hibát sem fedeztem fel - talán csak a keblei voltak egy számmal nagyobbak az ideálisnál. 
A lány figyelmesen hallgatta a pápuát, miközben többször is rám pillantott. Olyan zöld szemei voltak, hogy beleborzongtam a pillantásába.   . 
A pápua befejezte a mondandóját és gyorsan kihátrált a kunyhóból. A lány sóhajtott, aztán dühösen toppantott egyet. 
- Mi a fenét keresett maga a cserjésben, mi? 
Őszintén szólva nem ezt vártam. Azt sem, hogy forró csokoládéval, kínáljon, de azt sem, hogy így rám ripakodjék. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, lecsüccsentem a padlóra, nekidöntöttem a hátam a kunyhó falának, kinyújtottam a lábam, majd elmélyülten törölgetni kezdtem a zsebkendőmmel az arcom. Néhány pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán mintha futó 
mosoly suhant volna át az arcán. Kikapott az egyik sötét sarokból egy világos vászonkendót és felém hajította. 
- Ezzel törülközzék! 
Elkaptam és engedelmesen megtörölgettem vele a képem. Kellemes illata frissen érett őszibarackéra emlékeztetett. 
Amíg törülköztem, a lány kibányászott a szoba hátulsó fertályából két alacsony, vesszőkből font székecskét. Az egyikre ő maga ült rá, a másikat elém tolta a lábával.                           a 
- Üljön erre,-ez kényelmesebb. 
Feltápászkodtam a padlóról és leültem vele szemben. Valóban kényelmesebb volt. A lány-sóhajtott, és megcsóválta a fejét. 
- Hogy került a cserjésbe? 
- Belementem - mondtam. - Senki nem említette, hogy tiltott terület. 
- Túl közel van a vulkán - mondta. - Bármikor telibe találhatja egy kő. Ezt sem mondták? 
- Senki. 
Még egyszer megcsóválta a fejét és fürkészve nézett rám. 
- Hogy is hívják?                                                         Elismételtem a nevem. Kelletlenül felemelkedett és felém 
nyújtotta a kezét. 
- Ruth Donovan vagyok. 
- Amerikai? 
- Ausztrál. 
- Maga a mama? - csúszott ki akaratlanul is a számon. Mintha egy kicsit ismét elmosolyodott volna. 
- így hívnak. 
- Mit csinál itt, ha szabad kérdeznem? 
- Néprajzkutató vagyok. 
- És miért mama? 
- Akit tisztelnek, azt mamának hívják. Akár fiatal, akár idős. De inkább magáról beszéljen. Mit keresett a cserjésben?, 
- Lepkéket - vallottam be töredelmesen. 
- Lepkegyűjtő? .                            
Elmondtam neki, hogy érdekel a rovartan, részben entomoló-gus vagyok, s hogy Alexandra királyné madárszárnyú lepkéi után ríyomozok, de kizárólag csak azok után, amelyek vadon élnek, nem pedig lepkefarmokon tenyésztik őket. 
A lány helytelenítő fejcsóválás közepette elhúzta a száját. 
- Undorító. 
- Micsoda? 
- Az, hogy farmokon tenyésztik azokat a szerencsétlen lepkéket csak azért, hogy valami gazdag majom a gyűjteményébe suvaszthassa őket... Nem szomjas véletlenül? 
Csak a kezemmel mutattam, hogy rettenetesen. Annyira ki van száradva a szám, hogy beszélni sem tudok tőle. 
Mintha ismét halványan elmosolyodott volna. Ebből aztán az is kiderült, hogy a gyönyörűszép mamának nincs egészen kőből a szíve. 
Felpattant a székéről, minek következtében a keblei megindultak felém. Már-már nyújtottam volna a kezem, hogy még idejében elkaphassam őket, ha ki akarnának röppenni az ajtón, Donovan mama azonban éles fordulattal bevette magát az egyik sarokba, s amikor néhány másodperc múlva kibukkant az árnyékból, már csíkos, szemmel láthatóan pápua kendő takarta a felsőtestét. 
Csalódottan felsóhajtottam. Bár így sem mutatott rosszul, az előző öltözékét valahogy vonzóbbnak tartottam a mostaninál. 
Donovan mama anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, néhány lépéssel az ajtónál termett, majd lemászott a recsegő létrán. 
Azalatt a pár perc alatt, amíg távol volt, körülnéztem a kunyhójában. Nem kellett sietnem, hiszen annak a megszemléléséhez, amit idebent láttam, néhány másodperc is untig elég lett volna. 
Szó, ami szó: Donovan mama nem lakott luxuskörülmények között. Nagyjából ugyanazokkal a nélkülözhetetlen kellékekkel vette körül magát, mint amilyenekkel én is szoktam himalájai útjaim során. Könyvekkel és szótárakkal, valamint egy zseblámpával és néhány tartós elemmel. 
A könyvek egytől egyig Pápua Új-Guineáról szóltak, egy közülük - múlt századi német kiadvány - annak a Gazella-félszigetnek a népmeséit és mondáit dolgozta fel, amelyen éppen tartózkodtunk. Az egyik sarokban puritánul kemény ágy rejtőzött gyékényből szőtt szőnyegféle alatt. Az ágy felett vicsorgó, tökhéjból készített maszk őrizte az ágyon fekvő álmát. 
Közvetlenül a maszk alatt láttam egy jóval kisebb, gömbölyű 
tárgyat is, annál azonban távolabb volt tőlem, hogy felismerjem, mi az. Éppen közelebb hajoltam volna hozzá, amikor megszólalt mögöttem Donovan mama bársonyosan lágy hangja. 
- Ha befejezte a kíváncsiskodást, visszafordulhat. 
Agyagkancsó volt a kezében és két ugyancsak agyagból formázott pohár. Lehelyezte őket a szoba közepén álló asztalkára, odalépett hozzám, félretolt, leakasztotta a valamit a falról és a tenyerembe nyomta. 
- Tessék, nézegesse. 
Abban a pillanatban, ahogy a kezembe vettem, már tisztában is voltam vele, mi az. Egyetlen másodpercig úgy éreztem, mintha parázsként égetné a tenyeremet. 
- Mit szól hozzá? 
- Azt hittem, már nem csinálják. 
- A múlt század közepéről való. Ajándékba kaptam. 
Fene a gusztusát - gondoltam magamban - annak, aki aszalt emberfejeket ajándékozgat. 
- Tudja, hogy készítették? Speciális füstölőházakban. Éppen erről írom a disszertációmat. 
- A fejfüstölésről? 
- Mindarról, ami a fejvadászattal összefügg. - Teletöltötte a poharakat, majd az egyiket felém nyújtotta. - Igyon. 
Beleszimatoltam a levegőbe. Az a szag, ami a poharamból áradt, minden volt, csak kellemes nem. Hol volt a jakvajas tea romantikusan avas illatától! 
- Mi ez? 
- Ne kérdezze, igya. 
- Én azért mégiscsak megkérdezném. 
Donovan mama megcsóválta a fejét, amitől bolhaként ugrándozni kezdtek az orra környékén ücsörgő szeplők. 
- Mi a fenének kell azt magának tudnia, hogy miből van? Az a fontos, hogy oltsa a szomját. Ne féljen, nem akarom megmérgezni. 
Hogy bebizonyítsa, valóban nem akar megmérgezni, jót húzott a poharából. Óvatosan bár, de én is követtem a példáját. 
Nem mondhatnám, hogy kellemesen csalódtam az italban. Enyhén mocsárízű volt, olyannyira, hogy még a döglött halak aromáját is éreztem rajta. A torkomat azonban kellemesen hűtötte és simogatta, mintha mentolt kevertek volna bele. 
Letettem az üres poharat az asztalra és elégedetten felsóhajtottam. Úgy látszik, megmenekültem. A szomjhaláltól mindenesetre. 
Donovan mama lágyan nézett rám, gyönyörűszép zöld, kelta szemével, aztán egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalkáról a poharakat. Az enyém az ölembe esett, az övé viszont a szőnyeg mellé, a padlóra. Vidáman csörömpöltek a lábam mellett a cserepei. 
Óvatosan hátrébb húzódtam az asztaltól: Donovan mama ezzel szemben ráborult, két tenyere közé szorítva a fejét. - A francba! A büdös francba, hogy éppen mindig velem történik valami. - Kinyújtotta a lábát és az asztal alá kotorta a cserepeket. -Ez már a második ebben a hónapban.                     - Bizonyára van fazekas a faluban - mondtam megszeppenve. - Nem nagy munka újat csinálni. 
Donovan mama megütközve nézett rám. 
-. Mi a fenéről beszél maga, ember?                             . 
Ezúttal rajtam volt a meghökkenés sora. 
- Hogyhogy miről? Hát ezekről a cserépedényekről. Miért, maga mire gondolt? 
Donovan mama rám villantotta a szemét. 
- A halottakra - mondta fátyolos hangon. - A barátaimra, akiket valami rohadék kinyírt a cserjék között. 
Úgy gondoltam, mocsárban rothadó hal ide vagy oda, mégiscsakjólesne még egy pohárkával. Mivel neki nem volt mibe töltenem, felemeltem a korsót és löttyentettem belőle egy jókora adaggal a sajátomba. 
- Hogy mondta? - hajoltam aztán előre az asztalka felett. 
- Jól hallotta. 
- Értsem úgy, hogy ez már,a második áldozat? . 
- Ebből a faluból legalábbis. 
- És máshonnan? 
- Fogalmam sincs róla. Öt hónapja nem mozdultam ki innen. 
- Meddig szándékozik még itt maradni? 
- Két évre szól az ösztöndíjam. 
- Látom, jól megérti magát velük. 
- Nem panaszkodhatom. Van már némi tapasztalatom az óceániai törzsek terén. Azt hittem, a mennyországba cseppentem, de sajnos kizuhantam belőle. Amikor Balthazar, aki nem Balthazar, meghalt. 
Megtörölgettem a homlokom a kendővel.    - Elég furcsa neve van. 
- Egyáltalán nem furcsa - mondta. - Errefelé mindenkinek van egy törzsi neve és egy keresztény neve. 
- Eszerint keresztények? 
- Hellyel-közzel, de ezt ne bolygassuk. Szóval, a legfontosabb a törzsi név. Csakhogy azt nem ismerheti a törzs tagjain kívül senki. Még én sem. Egy-kettőét tudom ugyan, bár azt sem lenne szabad. Ha viszont apró-cseprő munkát vállalnak a kikötő környékén, szükségük van egy névre, amin szólíthatják őket. Ezért kitalálnak egy fehér emberek által használatos nevet. De hozzáteszik, hogy igazából nem így hívják őket. Érti már? 
Bólintottam. 
Donovan mama szomorúan az asztal lapjára bámult.     - Egy hónappal ezelőtt kezdődött az egész. Egy gyerek jó néhány halottra bukkant egy faodúban. Méheket keresett és halottakat talált. Be voltak gyömöszölve az odúba. 
Csalhatatlan ösztönömmel megéreztem, hogy itt az utolsó pillanat a visszavonulásra. Megköszönöm az italt, és szapora léptekkel visszatérek a táborhelyemre. Remélem, a pápuáknak sem lesz ellene kifogásuk. 
Ezt kellett volna tennem, de én mégsem ezt tettem. Helyette az ágyon heverő kis fejecskére néztem, és máris kicsúszott a számon a kérdés: 
- Milyen halottak voltak?                                        Donovan mama felvonta a vállát. 
- Nagyon régiek. Én is láttam őket, bár igazság szerint nem lett volna szabad látnom. Igazi múmiák voltak. 
- Akkor nincs nagy baj - sóhajtottam. - A régészeti leleteknek örülni kell. 
- De nagy baj van - mondta. -Micsoda? 
- Azok a múmiák... nem ebből a törzsből valók. 
Összeráncoltam a homlokom és megpróbáltam megemészteni, amit mondott. Hogy az ördögbe is van ez? 
- Nem ebből a törzsből? 
- De nem ám. Mind a húsz egy másik törzsből való. 
- Ez meg hogy lehet? 
- Úgy, hogy amikor begyömöszölték őket a faodúba, ez a terület még annak a törzsnek a tulajdonában volt. Később ezek elűzték amazokat. A múmiák viszont itt maradtak. 
- Lehet, hogy már el is felejtették őket - vigasztaltam. - Ha annyi ideig nem követelték vissza, talán már nem is fogják. 
- A fenébe is, ember, maga semmit sem ért! - horkant fel dühösen Donovan mama. - Éppen az a baj, hogy itt vannak! 
- Már miért lenne baj? 
- Azért, mert ők ellenségeink... illetve ellenségei ennek a törzsnek. És most kiszabadultak az odúból. 
- Falazzák hát be azt a nyomorult odút! 
- Késő. A lelkük már kiröppent belple. 
- Akkor vegyék a vállukra a múmiákat és szállítsák át annak a törzsnek a területére, amelynek az ősei voltak. 
- Lehetetlen. Ők ugyanis már kihaltak. Csak egyetlen valaki él Rabaulban, aki a leszármazottjuk. Neki viszont nem kellenek. Nem tud mit kezdeni velük. 
Hát ez bizony baj volt. A kígyó a farkába harapott. 
Ismét csak úgy éreztem, csontszáraz a torkom. Töltöttem magamnak egy újabb pohárkával, amitől aztán enyhe zsibbadást kezdtem érezni a fejemben. 
- Ez a gond? 
- Ez még csak a kezdet. De hogy ők szabadították ránk a paj-pajt, az-holtbiztos. 
Ezt a szót már hallottam, nem is egyszer. A pápuák ismételgették, miután fogságba ejtettek.                         , 
- Mi az a pajpaj? 
- Nem tudja? 
- Honnan tudnám? 
- A pajpaj gonosz szellem. Jaj annak a törzsnek, amelynek a területére téved. Addig el sem megy onnan, amíg az utolsó csecs-szopóig ki nem irt mindenkit. Az a gyanúm, hogy a pajpaj azoknak a múmiáknak a leikeiből született. 
- Maga tényleg hiszi is, amit mond? 
Donovan mama rám pillantott. 
- Mióta van Pápua Új-Guineán? 
- Pár hete. 
- Ha még néhány hétig itt marad, maga is hinni fog a paj-pajbán. Szerencsétlen Balthazar, aki nem Balthazar. Egyszerűen szétmarcangolta az a rohadék! 
Öntöttem magamnak egy újabb italt. Már nem is éreztem rajta annyira a hal ízét. 
- Mit jelent az, hogy szétmarcangolta? 
Aztán egyszerre csak megjelent lelki szemeim előtt a halott pápua és nyomban megértettem mindent. 
- Én még... életemben nem láttam olyat - suttogta. - Mintha... fogaskerekek téptek volna a testébe. 
- Talán valami ragadozó. 
- Errefelé nincs olyan ragadozó. A torkát harapta át először. 
- Vért nem szívott belőle? -Mit beszél? 
- A rendőrség látta? 
- Nem jöttek fel. Azt üzenték, ha Natnat felügyelő visszatér a hegyek közül, majd exhumálják. 
Szomorúan hallgattunk egy sort, aztán megköszörültem a torkom. 
- Mondanék magának valamit. 
- Hát mondja. 
- Én láttam a pajpajt. -Micsoda?! 
Sosem gondoltam volna, hogy helyből, és főleg ülő helyzetből ekkorát lehet ugrani. Miss Donovan éppen ezt tette: olyan magasra emelkedett a levegőben, hogy már attól tartottam úgy kell lekotornom egy bambuszbottal a mennyezetről. 
- Mit látott maga?! 
- A pajpajt. 
- Jóságos isten, az meg hogy lehet? 
Megvártam, amíg ismét helyet foglal az asztalka mellett, akkor mesélni kezdtem. Elmondtam neki, hogy reggeli sétám közben belegabalyodtam a cserjésbe, ahol egyszer csak felbukkant az orrom előtt két disznó, majd az őket követő pápua. A férfi már akkor betegnek nézett ki, amikor kiszédelgett a tisztásra. 
- Betegnek? - hökkent meg Donovan mama. - Arthur, aki 
nem Arthur? Eletében nem volt még beteg. Miből gondolja, hogy beteg volt? 
Elmondtam neki, hogy amint kitántorgott a tisztásra, már össze is esett.-Vagy inkább elaludt. Ki tudja? 
- Tántorgott? Te jó isten! 
- Akkor aztán megjelent a pajpaj. 
- Hogy nézett ki? 
Ezt is elmondtam. Hogy olyasféle formájú, mint egy óriási, szárnyatlan lepke. Hengerszerű, tömzsi a teste, végtagjai rövidek  fogalmam sem volt róla hány - gömbölyű a feje - mintha valamiféle antennaszerű tapogatót is láttam volna rajta -, végül kerekek a szemei. Azonkívül fehér mint a frissen esett hó. Mindkettő. 
Miss Donovan csak néhány másodpercnyi késéssel fogta fel az utolsó szavam értelmét.                       , 
- Mindkettő? - visszhangozta, miközben azt sem vette észre, hogy a keblei elé kötött kendő a földre Hullik nagy felindulásában. - Azt mondja... két pajpajjal is találkozott? 
Bizony ezt kellett mondanom. Mint ahogy ez is volt az igazság. 
- És... mit csináltak? 
- Egyikük fejbe ütött vagy talán fejbe rúgott. Voltam olyan óvatlan ugyanis, hogy rátámadjak az elsőre, amikor Arthur, aki nem Arthur vérét szívta. 
- Tejóég, mivel? 
- A szívókájával. Van ilyenje a pajpajnak? Miss Donovan döbbenten meredt rám. 
- Jézusom, én honnan tudjam? Hiszen senki nem tudja, milyen a pajpaj. A pajpaj létezik, gonosz és bajt csinál, de hogy valójában hogyan is néz ki, azt senki sem tudja. Aki megpillantja, meghal. A pajpaj megpillantása tabu. 
Ekkor döbbentem csak rá, milyen szerencse, hogy nem vagyok pápua. Ha az lennék, már nem lennék az élők sorában. Rám ugyanis szemmel láthatóan nem vonatkozott a tabu. 
A köcsögből kifogyott az ital, a nap pedig elkezdett lefelé csúszni az ég csúcsáról. Az. ablakon beszűrődő fények arra figyelmeztettek, hogy ki kell lépnem, ha még a sötétedés beállta előtt vissza akarok érni a sátramhoz. 
Felemelkedtem és hálásan a lányra mosolyogtam. Két szép, kerek melle biztatón visszamosolygott rám. 
- Jól ismeri a pápua mitológiát? - kérdeztem diszkréten elfordítva róluk a szemem. 
- Amennyire csak lehet - biccentett Miss Donovan. -Bár egy olyan szigeten, amelyen hétszáz nyelvet beszélnek, a mitikus alakok száma is végtelen. Néha ugyanazt a személyt különböző neveken emlegetik. De miért kérdezi? 
- Van közöttük vámpír? 
- Nem emlékszem rá, hogy lenne. 
- Mi a helyzet a kígyóval és a vulkánnal? Donovan mama meghökkent képet vágott. 
- Azt tartják, hogy a vulkán utálja a kígyókat, és ha valaki kígyót dob a kráterébe, bosszút áll azokon, akik a környéken élnek. Ennek tulajdonítják a kitöréseket is. 
Köszöntem szépen a felvilágosítást és mentem volna, de a lány kiáltása megállított. 
- Hé! Várjon egy kicsit, majd az egyik ismerősöm elkíséri. Különben hol verte fel a tanyáját? 
- A tufahegy oldalában. 
- Ha van ideje, csak látogasson meg - biztatott, majd szájába vette két ujját és éleset füttyentett. Füttye nyomán némi riadalom támadt: a közelben kapirgáló tyúkok felkapták a fejüket és hangos kárálással a szomszédos ház oszlopai közé menekültek. A mellettük bóklászó kutya felemelte az orrát és vonítani kezdett. 
A bermuda gatyás úgy bukkant fel a közelünkben, mint az árnyék. Miss Donovan addig nézett utánunk a létra tetejéről, amíg csak el nem értük az első cserjéket. A napsugarak bearanyozták az alakját, vörös haja mintha lángot vetett volna. 
Arra gondoltam, néhány nap múlva kénytelen leszek visszajönni hozzá. Elvégre megígértem neki. Márpedig én olyan vagyok, aki meg szokta tartani az ígéretét. Még akkor is, ha közben pajpajok.potyognak a pálmafákról. 
A bermuda gatyás vezette kétszemélyes menetünket. Komor volt az arca, mintha savanyú bogyóba harapott volna. Vagy öt perce kanyaroghattunk már a cserjék között, amikor váratlanul 
szembefordult velem és nekem szegezte a lándzsáját. Tekintete szerencsére inkább szomorú volt, mint vérszomjas. 
- Azt hittem, hogy a pajpaj nem is létezik - mondta bánatosan. 
Ettől annyira felbátorodtam, hogy elléptem a lándzsa hegye elől. Valószínűleg úgyis csak a nyomaték kedvéért szegezte rám, mint amikor valaki a tengeren túl csavargatni kezdi embertársa kabátgombját. Szó, ami szó: egyformán rossz szokás mind a kettő. 
- Talán nem is létezik - mondtam. A bermuda gatyás felemelte a fejét. 
- Missziós iskolába jártam. Meg is kereszteltek. Ott mondták, hogy pajpaj nincs, csak a sátán. Lehet, hogy a pajpaj a sátán? 
Fogas kérdés volt, meg kell hagyni. Szerencsére kísérőm nem várt választ, hanem ahogy Rabaulban látta, felém nyújtotta a kezét. - Én Joshua vagyok. De mégsem az vagyok. Joshua, aki nem Joshua vagyok. Te pedig okos ember vagy. Sok mindent tudsz, akárcsak a falufőnökünk. Az lenne a legjobb, ha megfognád a pajpajt.                    Rám mosolygott, s a következő pillanatban már nem volt sehol. Még a cserjék levelei sem mozdultak eltűnése nyomán. 
Körbeforogtam az elhagyott banáncserjék között. Nem mesz-sze tőlem kiszélesedett az ösvény. Bizonyára úgy gondolta, hogy innen már magamtól is hazatalálok. 
Megtörölgettem a homlokom a zsebkendőmmel és az órámra pillantottam. Hat óra múlt pár perccel. Ha nem lettem volna egyre éhesebb, talán még feljebb merészkedtem volna a hegy oldalán. Mivel azonban Miss Donovan elfelejtett ebéddel kínálni, úgy gondoltam, legjobban teszem, ha elindulok lefelé, a sátram felé. 
A tűzhányók oldalában kanyargó ösvények azonban gyakran megtréfálják az embert. 
így jártam én is, amikor észrevettem, hogy fél órai gyaloglás után ismét felfelé fordul az út. Fejem felett büffent egyet a vulkán, mintha újra csak egy kígyót hajítottak volna belé. Enyhén kénes szagot éreztem,, akárcsak ásványvíz-források közelében. 
Ujabb fél óra elmúltával kénytelen voltam belátni, hogy végérvényesen eltévedtem. Odalent, a tufahegy oldalában olyan egyszerűnek tűnt a tájékozódás, hogy még iránytűt sem hoztam magammal. S ami a legnagyobb baj, folyadékot sem. Márpedig itt, a trópusokon sokat kell inni, különben úgy kiszárad a tapasztalatlan utazó, mint a kemencében felejtett pizza. 
Rövid tépelődés után úgy döntöttem, elindulok egyenesen felfelé, a vulkán krátere felé. Ha kiérek a cserjésből és felkapaszkodom a kráter pereme alatti kopasz részre, minden bizonnyal visszanyerem elveszített tájékozódási képességemet. 
Búcsút vettem az ösvénytől, amely mintha ismét lefelé kanyarodott volna. Bármennyire is csábító volt az iránya, többé nem -mertem rábízni magam. Határozott morgás kíséretében benyomakodtam két cserje közé. Szerencsére nem volt túl sűrű előttem a növényzet, így bozótvágó kés nélkül is megbirkóztam az úttal. Nem messze tőlem szép, színes kígyó siklott át két banáncserje között, de szerencsére fontosabb dolga is akadt, minthogy velem törődjék. 
A kígyó elterelte a figyelmemet ez lehetett az oka, hogy óvatlanul belefutottam a konzervdobozokba. Nagyot rúgtam egybe, az felröppent a levegőbe, majd azon nyomban visszacsúszott a helyére. Valaki dobozokból és drótokból álló kerítésfélét feszített ki néhány cserje közé, mintha csak útját akarta volna állni vele a betolakodónak. 
Lehajoltam és szemügyre vettem őket. A drótot is és a dobo-. zokat is vastagon borította a rozsda. Az egyik doboz oldalán még kibetűzhető volt a felirat: Húspástétom. Alatta az amerikai zászló. 
Ekkor már tisztában voltam vele, micsoda. A második világháború egyik hadszínterén jártam, s egy rég elhagyott jelzőrendszerbe botlottam. Valaha jó szolgálatot tehettek a vulkán oldalába beásott katonáknak a konzervdobozok. 
Átbukdácsoltam két lapos lövészárkon és kezdtem megbánni, hogy letértem az ösvényről. Ráadásul eszembe jutott a lemészárolt pápua és a két pajpaj. Mi lenne, ha váratlanul rám támadnának a szörnyetegek? 
Bármennyire óvatosan is igyekeztem előre, csak belezuhantam egy jó másfél méter mély lövészárokba. Akkorát estem, hogy még a fegyveremet is elveszítettem. Ráadásul esés köz34. 
. ben mintha megvillant volna valami tompa fehérség a szemem előtt. 
A következő pillanatban aztán már úgy ordítottam, ahogy a számon kifért. Abban a minutumban ugyanis, ahogy megkíséreltem kikecmeregni a hívogató gödörből, valaki kiugrott a közeli cserjék mögül és hangtalanul rám vetette magát. Elkapta a nyakam és visszataszított a gödörbe. 
Szemem-szám telement földdel, így rövid ideig se láttam, se hallottam. Éppen látni kezdtem volna, amikor vékony, horgas ujjak szorultak a nyakamra, kellemetlen szagot éreztem, s ziháló nyöszörgésféle csapott a fülembe. Annyit láttam csak, hogy támadóm hengeres testű és hófehér. 
Kétségbeesett igyekezettel próbáltam lerázni magamról. Szemem előtt fehér foltok kavarogtak, amelyek hirtelen messzire szálltak, hogy megpillanthassak magam felett egy eltorzult, emberéhez alig hasonlítható ábrázatot. Fehéren villogó, sárga csíkkal keretezett szeme, verejtékező arca, koponyacsontjára száradó pergamen-bőre, mind-mind arról árulkodott, hogy fél lábbal már túl van azon a határon, amely ezt a világot attól a másiktól elválasztja. 
Kétségbeesett mozdulattal kaptam el fehér lebernyege szélét. Úgy röppent felém, mint a galamb a kiszórt búza félé. A galambok azonban csak ritkán szoktak akkora pofonokat kapni, mint az én emberem. Nehezen is viselte őket a szerencsétlen: hatalmasakat nyögött tőlük, mint haldokló kőkorszaki bölények a barlangrajzokon s békésen elnyújtózott a lövészárok fenekén. 
Legszívesebben én is elnyújtóztam volna, mellette. Verejtékben fürdött a testem, minden egyes nyelésnél égő fájdalmat éreztem. Kezem sajgott az ütésektől, fejemben törpék dolgoztak apró bányász-csákányaikkal. Legyűrve enyhe hányingeremet, a földön fekvő fickó fölé hajoltam. Éppen megállapítottam, hogy aligha óriás lepke az illető, amikor határozott hang csattant a lövészárok peremén.  - Hé! Mi a fenét csinál ott lent, ember? 
Szerencsére nem pidzsinül beszélt, hanem angolul. Felnéztem, de nem láttam egyebet, csak szikrázó fényözönt. A nap két cserje közül épp a lövészárok fenekére sütött. Hangjából ítélve nő lehetett a kíváncsiskodó, bár a fülembe ragadt homoktól nem hallottam igazán jól a hangját. 
- Mintha kérdeztem volna valamit - sürgetett a hang. - Mi az ördögöt csinál odalent? Te jó isten, odalent van Bilobilolo! Mit művelt Bilobilölóval, maga átkozott? Gyere ide, Richárd! Megtaláltam Bilobilolót! 
Szemem fölé ernyőztem a kezem. Megpróbáltam szemügyre venni a hang gazdáját. Végül is a nap sietett a segítségemre, mivel szép kényelmesen-becsusszant egy széleslevelű cserje mögé. 
Ahogy eltűnt a fényes korong, másik került a helyére. Ez a .korong azonban egy női arc volt, nagy, kíváncsi szemekkel, barna hajj al keretezve. Úgy nézett le rám, ahogy a kárörvendő bennszülöttek nézhetnek a verembe esett tigrisre. 
Néhány másodperc múlva egy férfiarc is csatlakozott hozzá. 
- Te jó isten, Richárd, ez megölte Bilobilolót - panaszkodott a nő. 
- Hol van Bilobilolo? 
- Ott fekszik a lövészárok fenekén. Ez a pasas nyírta ki. A szeplős képű férfi hitetlenkedve pislogott rám. 
- Mit csinál odalent, barátom? 
- Hálát adok a pápua szellemeknek, hogy kimentettek ennek az izé... Bilobilolónak a markából. 
- Mit művelt Bilobilölóval? - csapott le rám a lány. 
- Adtam neki néhány pofont. 
Belevágtam bakancsom orrát a lövészárok oldalába és már-már ki is kapaszkodtam belőle, amikor megvillant valami az orrom előtt. Lökést éreztem a mellemen, s kapálódzva vissza-hüllottam Bilobilolo mellé. 
Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam, mi lökött mellbe. S hogy nem következtettem rosszul, azt a következő másodpercek is bizonyították. 
- Itt egy puska a kezemben - magyarázta a férfihang. - Isten-uccse magába lövök, ha nem marad békén. 
- Békén maradok - mondtam sóhajtva, miközben kibiztosítottam a zsebemben a Smith and Wessont. - Meddig akarják, hogy itt ücsörögjek a gödörben? 
- Amíg meg nem mondja, kicsoda. 
- Rendben van - adtam meg magam. - Ha megmondom a nevem, felmehetek? 
- A neve nem elég! - dörrent rám a férfi. - Van magánál valami papír? 
- Az útlevelem - mondtam. 
- Megnézhetném? 
- Maga jön le, vagy én menjek fel vele? 
Fogas kérdés volt. Jó néhány másodpercbe beletellett, amíg választ talált rá. 
- Maga sem jön fel és én sem megyek le. Nyújtsa fel olyan magasra, amilyen magasra csak tudja. 
Kihúztam zubbonyom felső zsebéből az útlevelemet. Nyögtem egy nagyot, aztán felfelé nyújtottam. Éppen csak annyira, hogy elérhesse a végét. 
Nyújtózkodott rendesen, mégsem érte el. Amikor viszont már elérte volna, elkaptam a csuklóját és lerántottam magam mellé, egyenesen a szundikáló Bilobilolo hátára. Puskája kis késéssel követte. Meglepetésében csak hápogni tudott és köpködni. Szerencsére nem engem köpködött, hanem a földet, ami a szájába ment esés közben. Megvártam amíg jól kiköpködi magát, majd jó erősen a lövészárok falához szorítottam. 
- Szeretettel köszöntöm az alvilágban. Remélem, nem esett nagyot?           ... 
A pasas alacsony, szemüveges fickó volt, göndör hajú, kis kecskeszakállal az álla csúcsán. 
- A francba is, ezt még megkeserüli! - dühöngött. - Vegye már le a kezét a nyakamról. Majdnem összenyomtam Bilobilolót.    . 
A lány óvatosan ledugta puskája csövét és igyekezett célba venni vele. Sajnos nemigen akart sikerülni neki, mivel pajzsként magam elé tartottam a kecskeszakállűt. 
- Ha nem engedi felmászni Richárdot, magába lövök! - fény egetődzött. 
- Próbálja csak meg - biztattam jóindulatúan. Próbálkozott is, de a ravaszt szerencsére nem húzta meg. 
. - Vigye el magát az ördög! - csapta rövid kísérletezés után a földhöz a fegyverét. - Másszon ki, de ha valami meggondolatlanságra ragadtatná magát... 
Felkapaszkodtam a lövészárok oldalán. Amikor felértem, a lány puskacsövével találkozott a mellkasom. 
- Dobja el azt a fegyvert! 
Gyerekjáték lett volna elszednem tőle, de mivel barátságos természetemnek köszönhetően sokkal jobban kedvelem a békés 
megoldásokat, inkább lehajítottam a kecskeszakállú puskáját a földre, sőt kisegítettem a pasast is a. lövészárokból. 
A lány alacsony volt, kedves arcú, nagy szemű. Mintha valami furcsa félelemféle ült volna az arcán. Talán azt hitte, rabló vagyok, aki ki akarja rabolni Bilobilolót, bár fehér lebernyegén kívül aligha lehetett volna bármit is elrabolni tőle. 
Hogy én milyen benyomást tettem rájuk, nem tudom, mindenesetre még a mosoly halvány nyoma sem csillant meg az arcukon, ahogy rám néztek. Komorak voltak és kedvetlenek. Mintha nem igazán örültek volna Bilobilolo megkerülésének. 
A kecskeszakállú lehajolt és felvette a puskáját. Immár két fegyver csöve meredt rám. 
- Most aztán elkaptuk - mondta minden meggyőződés nélkül. - Most aztán nem menekülhet. 
Mivel a kezemben volt az útlevelem, meglengettem az orra előtt. 
- Akarja még látni a papírjaimat? 
A kecskeszakállú gyors pillantást váltott a lánnyal, aztán bólintott. 
Odanyújtottam neki. 
- Mit keres maga Pápua Új-Guineán? - kérdezte rövid lapozgatás után tanácstalanul. 
- Alexandra királyné madárszárnyúját - mondtam. A fickó kezében megrezzent a fegyver csöve. 
- Maga... lepkegyűjtő? 
- Egyszerűen csak érdekelnek a lepkék. 
- Miért támadta meg Bilobilolót? - kérdezte hevesen a lány. 
- 0 támadott meg engem - válaszoltam az igazságnak megfelelően. Néhány szóval elmeséltem nekik, hogy éppen a cserjék között bandukoltam utat tévesztve, amikor felbukkant az orrom előtt és rám vetette magát. 
- Rohama volt - magyarázta a lány. - Még soha nem fordult elő, hogy ilyen állapotban megtámadott volna valakit. 
- Súlyosbodik a betegsége - sóhajtotta a kecskeszakállú. -, Ezután jobban kell vigyáznunk rá. 
Elérkezettnek láttam az időt, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. 
- Maguk már tudják, hogy én ki vagyok - mondtam. --Én még nem tudom, maguk kicsodák. 
- A közeli kutatóállomáson dolgozunk - mosolyodott el végre a férfi. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Doktor Mul-ligan vagyok. A kisasszony doktor Seagrove. 
Hiába túráztáttam az agyam, nem ugrott be, hogy bármiféle kutatóállomásról is hallottam volna Rabaulban. Azaz egyről mégiscsak hallottam, de azok odafent dolgoznak a vulkán kráterében.                                                                      . 
- Mit kutatnak, ha szabad kérdeznem? 
- Maláriát. Itt van a telephelyünk néhány száz méternyire a hátunk mögött. 
- Mi a baja Bilobilolónak? 
- Mi lenne? Maláriás. 
- Soha nem hallottam még, hogy valaki maláriás rohamában meg akarjon ölni másokat. 
- Pedig előfordul. Ilyenkor természetesen nincs tudatában annak, mit cselekszik. Bizonyára ellenségnek néztemagát. 
- Ellenségnek? 
A doktornő nagyot nyelt. Látszott rajta, rettenetesen bánja, hogy kicsúszott a száján az ellenség szó. 
- A maguk betegének ellenségei vannak? - faggatóztam tovább. 
- Mint minden pápuának. Az ősi ellenségeskedés még mindig él a különböző törzsek között, szerencsére ezeket ma már leginkább csak kisebb-nagyobb verekedés formájában vezetik le. A törzsi háborúk kora végérvényesen lejárt. 
Mulligan doktor a lövészárok széle fölé hajolva lepislogott Bilobilolóra. 
- Segítene? 
- Természetesen - mondtam és már lent is termettem a lövészárok fenekén. Átnyaláboltam Bilobilolót és mint egy hasábfát, felfelé nyújtottam. - Kapja el. 
Nem kellett megerőltetnem magam, hogy felnyomjam az árok széléig. A pápua csontsovány volt, talán még a lebernyege is nehezebb volt a testénél. Abban a pillanatban, ahogy a felszínre ért, kinyitotta a szemét, tiszta tekintettel nézett ránk, majd páni rémület öntötte el az arcát, felemelte karóvékony karját és horgas ujjával felém mutatott. 
- Pajpaj. 
A két orvos ettől mintha még jobban elkedvetlenedett volna. 
Bilobilolo még egyszer felém bökött, aztán behunyta a szemét. 
- Mit mondott? - kérdeztem óvatosan. 
- Nem segítene behozni Bilobilolót a kutatóállomásra? -kérdezte a lány. -Richárd fogja a lábát, maga meg kapja el a hóna alatt. Nagyon szépen köszönjük a segítségét, Mr. Lawrence. 
Elindultunk a maláriakutatók bázisa felé. 
A kutatóállomás meglehetősen szűkre szabott volt: öt kis házat és három nagyobb, barakkszerű épületet különböztettem meg benne. Az épületek előtt gondozott kertecskék húzódtak: egyikükben éppen egy barna bőrű férfi kapirgált néhány táróbokor között. 
Önkéntelenül is megtorpantam. Olyan épületegyüttes fehéredett előttem, amilyenen minden jó ízlésű ember örömmel legelteti a szemét. A kertekben a virágok mintha hívogatóan integettek volna felénk. 
Kísérőimen egyáltalán nem látszott, hogy örömmel töltené el őket a kutatóállomás látványa. Mulligan doktor lehorgasztotta a fejét, mintha nem akarna rápillantani, Miss Seagrove-nak meg- rándult a szája, ahogy a barakkokra nézett. 
Furcsa módon Bilobilolo szája is rángatózni kezdett, mintha csak megérezte volna, hogy az állomás felé közeledünk. Alig tettünk néhány lépést a virágágyások között, fehér ruhás alak vált ki az épületek világos hátteréből és felénk futott. Nyúlánk termetű, fürge mozgású nő volt, fehér köpenybe, fehér nadrágba öltözve. Odafutott hozzánk, szemét mereven Bilobilolóra szegezte. 
- Megtaláltátok? Hála Istennek. - Ekkor vett csak észre engem. Meglepődve Seagrove doktornőre emelte a tekintetét. -Az úr kicsoda? 
- Mr. Lawrence - mondta a doktornő. - Segített kiemelni Bilobilolót egy lövészárokból. 
- Hát ez igazán nagyszerű - bólintott a magas, szőke nő rám pillantva. A szája-mosolygott, a tekintete azonban hideg volt mint a jégcsap. - Köszönjük a segítségét, Mr. Lawrence. Szerencsés utat hazafelé. 
Seagrove doktornő összeráncolta a szemöldökét. Mulligan 
doktor lesütötte a szemét a földre, és fel nem emelte volna a világ minden kincséért sem. 
- Rettenetesen szomjas vagyok - mondtam segélytkérőn. -Azt hiszem, kiszáradok, ha nem kapok sürgősen valamit inni. 
- Tüstént kihozok egy kanna vizet. 
- Kelly, ezt nem tehetjük meg vele - mondta összeszedve minden bátorságát a kis doktornő. 
A magas, szőke nő, a fehér köpenyben felvonta holdsarló formára alakított szemöldökét. 
- Mit nem tehetünk meg vele? 
- Pihennie kell, nem látod, milyen állapotban van? Eltévedt a bokrok között. Rövidesen leszáll az este, és... 
A holdsarló nem mozdult a szőke hölgy szeme fölött, mint ahogy a szája sem. Unott arccal hallgatta a kis doktornő erőlködését, mintha már jó előre eldöntötte volna magában: akármit is mond a másik, itt úgyis az ő akarata érvényesül. 
- Befejezted, doktornő? 
- Én csak. 
- Azonnal hozom a vizet, Mr. Lawrence. Telepedjen ide az árnyékba. 
- Hagyja csak, Kelly. Miss Seagrove-nak igaza van. Meg kell köszönnünk Mr. Lawrence-nek, hogy segített megtalálni Bilobilolót. Velünk vacsorázna, Mr. Lawrence? 
Egyszerre fordultunk a legközelebbi banáncserje felé. A lebukni készülő nap búcsúzó sugaraiban fehér köpenyes, szemüveges, ősz haját félrefésülve hordó, jó megjelenésű úr állt bocsánatkérőn felém nyújtva a kezét. 
A szőke Kelly engedelmesen meghajtotta a fejét. 
- Ahogy óhajtja, König professzor. 
A nap rövid tétovázás után eltűnta cserjék mögött, furcsa, hűvös szellőt hagyva maga után. 
Mintha pajpajok repültek volna a hátán a kutatóállomás felé. 
Hatan vettünk részt a vacsorán: König professzor, Miss Seagrove, Miss Kelly McPearson, Mulligan doktor, egy idősebb, ősz kontyot viselő hölgy, dr. Broadbent és jómagam. Annak ellenére, hogy odakint már kellemesen langyos volt a levegő, a pavilon egyik termében foglaltunk helyet durva fából faragott asztal mellett. Két, fehér bóbitás maori lány szolgálta fel az ételt, gyorsan és ügyesen. Mindketten megszeppentnek látszottak, aminek természetesen nem ismertem az okát. Egyikük arcán kifejezett ijedtség tükröződött, amikor az ablakra pislantott. 
König professzor kellemes társalgónak bizonyult. E tulajdonságára ugyancsak szüksége is volt, hiszen a többiek jószerével ki sem nyitották a szájukat. Csak akkor szólaltak meg, és akkor is röviden, ha a professzor kifejezetten hozzájuk intézett egy-egy kérdést. Mulligan doktor szeme szinte el sem szakadt az ablaktól, amikor pedig egyszer a kezére pillantottam, meglepetten láttam: úgy szorítja a kését, hogy belefehérednek az ujjai. 
Miss Seagrove és Miss McPearson tányérjukba süllyesztették a tekintetüket, egyedül a kontyos hölgy, Broadbent doktornő próbált meg időről időre bátorítón rám mosolyogni. 
Amikor befejeztük az étkezést, a maori lányok egyike két üveg bort tett az asztalra. König professzor összedörzsölte a tenyerét és rám kacsintott. 
- Remélem, kedveli a dél-kinai vöröset. Tudja, milyen jó bort készítenek a kínaiak? 
Természetesen tudtam, hiszen nem egyszer ittam már zamatos bort Pekingtől délre. Ez a bor azonban minden várakozásomon túltett. Száraz volt, ugyanakkor selymes és simogató. Tréfálkozni lett volna kedvem tőle, de látva a többiek búvalbélelt ábrázatát, magam is inkább hallgatásba burkolóztam. Egészen addig tartott a hallgatásom, amíg a professzor le nem tette a poharát és felém nem fordult. 
- Meséljen valamit a munkájáról, Mr. Lawrence. Mit csinál azokkal a szerencsétlen lepkékkel, ha megfogta őket? 
Elmondtam nekik, hogy a rovartant csak hobbinak tekintem, úgy egyébként a keleti nyelvek és kultúrák professzora vagyok Londonban. 
- Az itteni nyelveket is ismeri? 
- Nyelvismeretem a délkelet-ázsiai és a himalájai nyelvekre korlátozódik csupán - mondtam szégyenkezve. 
- Ne bánkódjék, a lepkékkel nem kell beszélgetnie, a bennszülöttekkel meg pidzsinül is elboldogul. 
Elmeséltem, azért jöttem Pápua Új-Guineára, hogy megpróbáljain megtalálni azt a valamit, amin az Alexandra királyné madárszárnyú lepkéinek a hernyói élnek. Jóllehet a világ legnagyobb lepkéit már lepkefarmokon is tenyésztik, az ilyen lepkék szépsége meg sem közelíti a vadon élőkét, aminek talán az lehet az oka, hogy eredeti környezetükben a hernyók más tápanyagot vesznek fel, mint a farmokon. 
Látszólag érdeklődve hallgatták a fejtegetéseimet, éreztem azonban, hogy messze járnak tőlem. így aztán néhány mondattal be is fejeztem a lepketanfolyamot. A hallgatag Broadbent doktornő biccentett és lábujjhegyen kiosont a szobából. 
Kortyoltam a boromból és kíváncsian néztem rájuk. 
- És önök? 
- Ami önnek a lepke, az nekünk a malária - mondta a professzor. 
- Mit kutatnak a malárián? 
König csodálkozva fordította felém a fejét. 
- Hogyhogy mit kutatunk? 
- Úgy tudom, a maláriával kapcsolatban nincs már kutatni-való. Ismerjük a kórokozóját, ismerjük a terjedés módját és ismerjük a gyógyszereket is, amelyekkel felvehetjük ellene a harcot. 
- A maláriánmindigvanmitkutatni-tiltakozottaprofesszor. - Azonkívül gyógyítunk is. Egy nagy gyógyszergyár megbízásából új készítményeket próbálunk ki a betegeinken. Természetesen szigorúan ellenőrzött körülmények között. 
Lassú, kényelmes mozdulatokkal szivarra gyújtott. Engem is kínált, de nem fogadtam el, inkább a pipámat szedtem elő a zsebemből. Mulligan doktor is visszautasította a szivart, ő egy rágógumit kotort elő a köpenye alól. 
König megvárta, amíg felszállnak a pipámból az első karikák, kíváncsian utánuk nézett, majd elismerőn megcsóválta a fejét. 
- Mindig is irigyeltem a pipások szép karikáit. Azt mondja, a keleti kultúrákkal foglalkozik, Mr.,Lawrence...? Nem tanulmányozta valaha véletlenül a pápua hiedelemvilágot? : 
Sajnálkozva tártam szét a karom. Óceánia szigetvilágának lakosai és a hiedelmeik is messzire esnek az én kutatási területemtől. 
A professzor leverte a hamut a szivarjáról, aztán lapos pillantást vetett rám. 
- De a pajpajról csak hallott? 
Mintha megcsendült volna valami a lelkem mélyén. Mintha egy hang arra figyelmeztetett voina, hogy jó lesz vigyáznom. Egyetlen pillanat alatt kiröppent a fejemből az a könnyű mámor, amit a kitűnő kínai bor keltett bennem, és ismét józan voltam, mint egy kőszobor. 
- Hallottam valamit - biccentettem. 
- Tudja, mi az? 
- Valami szörnyalak. Életre kelt halott, vagy hasonló. König biccentett. 
- Az a furcsa, hogy senki sem tudja pontosan meghatározni. Egyesek szerint... bár pápuák az illetők és ők egészen másként gondolkodnak, mintmi... nos, szerintük feltűnt egy pajpaj, vagy akár több is a környéken. 
- Erről is hallottam - biccentettem. - Sőt... alighanem magam is láttam kettőt belőlük. 
- Hogy? - húzta össze a szemöldökét a professzor. - Azt mondja, látott pajpajt? Méghozzá kettőt? 
- Úgy van. 
- Ugye nem tréfál? 
Olyannyira nem tréfáltam, hogy mindjárt el is meséltem nekik a pajpajokkal történt találkozásomat. Sőt, hogy a történet kerek legyen, tovább is meséltem. Elmondtam, hogy a pajpajok megöltek valakit az orrom előtt, korábban pedig még egy férfit abból a faluból, amely itt fekszik nem messze tőlük. Végül hozzátettem, hogy maguk is meggyőződhetnek róla, ha besétálnak a pápuákhoz. 
A professzor megcsóválta a fejét, majd felállt, véget vetve vele a beszélgetésnek. - Kellemes éjszakát, Mr. Lawrence. Lefekvés előtt számolja meg a szobája sarkait, attól lesz szép az álma. 
Talán meg kellett volna fogadnom a tanácsát. Sajnos megfeledkeztem róla, így aztán az éjszaka sem olyanra sikerült, amilyenre szerettem volna. 
Mielőtt elhatároztam volna magam az éjszakai sétára, ágyam . szélén ülve megbeszélést tartottam a lelkiismeretemmel. A be-. szélgetés a szokott forgatókönyv szerint zajlott. Lelkiismeretem 
határozottan tiltakozott ellene, hogy a vendégjogot kihasználva belekontárkodjam más magánügyeibe akkor azonban sértődötten elhallgatott, amikor azt hoztam fel ellenérvül, hogy két megmagyarázhatatlan haláleset is történt a környéken - az egyik éppen az orrom előtt -, s hátha éppen ez az éjszakai vendégjogsértő kukucskálás lesz az a banánhéj, amelyen a gyilkos elcsúszik. Persze, ha gyilkosság történt egyáltalán. 
Amint kiejtettem magamban a gyilkos szót, lelkiismeretem visszakozott és további mély hallgatásba burkolódzott. Én pedig tettem, amit tennem kellett. 
Azzal kezdtem, hogy lekotortam cipőm talpáról minden ráragadt port és a képemre kentem. Nem mintha reklámozni szerettem volna ezt az új kozmetikai eljárást, sokkal inkább a kinti, hófehér falak miatt. 
A szobámat rejtő pavilonban rajtam kívül nem tartózkodott senki, így nem kellett attól tartanom, hogy bárkinek is feltűnik a mocorgásom. Biztonság kedvéért azért végigpróbálgattam a folyosóra nyíló szobákajtóit. Egy kivételével valamennyi zárva volt. A maradék egyben sem volt semmi említésre méltó, ha csak a néhány seprőt, és nagy halom tiszta lepedőt nem számítom annak. 
A falak mentén valóban világos volt az éjszaka, mintha a fehér festék holdfénynél sugározta volna ki magából a nappal elnyelt sugarakat. Fél órába került, amíg sikerült alaposan feltérképeznem a környéket. Azt már közeledésünkkor megfigyeltem, hogy az épületegyüttes öt kisebb és három elnyúló építményből áll. Mivel az egyik hosszúkás építmény alig néhány lépésnyire fehéredett attól a helytől, ahol toporogtam, úgy gondoltam, azzal kezdem. Annál is inkább, mivel néhány ablakából világosság szűrődött ki az éjszakába. Körbeszimatoltam, majd amikor ösztönöm azt súgta, hogy tiszta a levegő, a legközelebbi ablak alá lopakodtam és megpróbáltam bekukucskálni rajta. 
Amit a gyatrán összehúzott függöny öktőlláttam, nem töltötte el felhőtlen örömmel a lelkem. Az épület egyetlen helyiségből állt, amelynek két fala mentén ágyak sora húzódott. Rajtuk beteg pápuák feküdték: botnak tűnő végtagjaik, beesett szemük, arcukra száradt pergamenfinom bőrük mind-mind arról árulkodott, hogy a kutatóállomás egyik kórterméhez tévedtem. A lepattogzott zománcú vaságyak között éppen egy csokoládészínű, fáradt arcú leány vonult végig tálcával a kezében 
Némi leskelődés után Bilobilolót is sikerült felfedeznem. Ezúttal úgy láttam, magánál van: békésen ücsörgött az ágya szélén, szemeit a híg levegőbe meresztve. 
Figyeltem néhány percig a kórtermet, Bilobiloló elnyűtt, szánalmasan sovány arcát, aztán beláttam, ennél az ablaknál nincs sok leselkednivalóm. 
Mint ahogy nem volt a második számú hosszú pavilon ablakánál sem. Ez az épület is kórtermet rejtett magában. Már-már indultam volna, hogy a takaros kis házacskák valamelyikét vegyem szemügyre, amikor megcsikordult mögöttem a kavics. Villámgyorsan fordultam hátra. Alig néhány méternyire tőlem csontsovány emberi alak állt, magasra emelt kezében hosszúkás tárgyat tartott, amit akár késnek is vélhettem. 
Mint később kiderült, az is volt. Japán tőr, amit minden bizonnyal az elhagyott lövészárkokból kotort ki. Ez a tőr közeledett a szemem felé gyorsvonati sebességgel. 
Ösztönösen és főleg gyorsan cselekedtem. Elkaptam támadóm karját és felfelé rántottam. Úgy gondoltam, komoly verekedésnek nézek elébe, de az ismeretlen már az első érintésemre összeomlott. Nyögdécselt valamit, aztán nemes egyszerűséggel a vállamra dőlt. 
Már a szagáról megismertem, hogy Bilobiloló bújt hozzám. Lefektettem a fűre és fölé hajoltam. A hold kibukkant a kiskerteket övező cserjék mögül, végigöntve fényét az épületeken. Mintha lángra kaptak volna tőle a falak. Bilobiloló hajdan fehér nadrágja tavalyról maradt hófoltként ragyogott a félhomályban. 
Megveregettem az arcát és azon tűnődtem, elvigyem-e emlékbe a tőrét, amikor hirtelen kinyílott az első számú lapos kórterem ajtaja és a barna bőrű ápolónő dugta ki rajta a fejét.  - Bilobiloló! - kiáltotta bele az éjszakába. - Bilobiloló! 
Bilobiloló természetesen hallgatott és hallgattam én is. A barna bőrű szépség megfürdött a holdfény keltette ragyogásban, aztán valamilyen ismeretlen nyelven aliáta mögé dobott néhány szót. 
Úgy gondoltam, itt az ideje az érzékeny búcsúnak. Még egyszer megveregettem szegény Bilobiloló vékonyra fogyott arcát, 
majd amikor a barna lány feje eltűnt az ajtó mögött, továbbáll-tam. Egyenesen az egyik házacska ablakához. 
Itt aztán bepótolhattam, ami a kórtermek ablaka alatt nem akart sikerülni - nevezetesen a hallgatódzást. Abban a szobában ugyanis, amelynek nyitott ablaka alatt álltam, éppen ketten beszélgettek amint a hangokból kiderült, Miss Seagrove és Broad-bent doktornő. Az ablakon szúnyogháló feszült, előtte sűrű szövésű függöny lógott, ezért csak a sziluettjeiket láttam, amint le-fel járkáltak a szobában. 
Örömmel hallottam, hogy éppen rólam folyik a csevej, ha azt a szemrehányó rikácsolást, amit Broadbent doktornő művelt, egyáltalán csevegésnek lehet nevezni. Finoman metszett arcához és gondozott kontyához méltatlanul ingerült hangon kiabált akis, szemüveges doktornővel. Meghökkenve hallottam a hangját, hiszen a vacsora alatt talán egyetlen egyszer szólalt meg. Akkor úgy tűnt, olyan takarékosan méri a szót, mint a tetovált képű halárus a szárított sügért a rabauli piacon. 
- Nem ez volt a megállapodásunk! - kiabálta a fehér kontyos. - Ráadásul idehoztátok a nyakunkra ezt az idétlen pasast is! 
Tévedés ne essék, ez az idétlen pasas én voltam. 
- Miért? Mit kellett volna tennünk? - védekezett Miss Seagrove. - Hagytuk volna szomjan pusztulni? 
- Ugyan már, angyalkám, hajó orvos vagy, tudnod kell: abba még nem pusztult bele senki, hogy egy kis por ropog a fogai között. Megmutathattad volna neki a megfelelő ösvényt, aztán egyetlen, jól irányzott fenéken rúgással elindíthattad volna rajta. 
Nocsak, nocsak! A jó modorú Broadbent doktornő ugyancsak érti a módját, hogyan kell megszabadulni a nem kívánatos vendégtől. 
- De hát megtalálta Bilobilolót! 
- Fenét találta meg. Az találta meg őt. 
- Meg is ölhette volna. 
- Persze hogy megölhette volna, ezt mindannyian tudjuk. De nem ölte meg. Ha kettejük közül valaki közelebb áll a halálhoz, akkor nem Mr. Lawrence az. 
Ettől aztán megkönnyebbültem. Úgy látszik, egyelőre nem akarnak eltenni láb alól. 
- Mennyi ideje lehet még hátra Bilobüolónak? 
- Nem vagyok jós, kicsikém. Amiatt pedig büntetést érdemelnél, hogy az ápolónők nem őrzik szigorúbban a pavilonokat. 
- De hiszen betegek fekszenek bennük! 
- Éppen azért. A betegek feküdjenek, gyógyuljanak és ne mászkáljanak. 
Csattant az ajtó, léptek koppantak, majd König professzor hangját hallottam. 
- Jó estét, hölgyeim. Csak nincs valami baj? 
- Ugyan már, Jack! - kiáltotta ingerülten az egyre inkább begerjedő Broadbent doktornő. -Ne tegyenek úgy, mintha nem történt,volna semmi. Az isten szerelmére, nem fogják fel végre, hogy valamennyien a börtön kapuját nyitogatjuk? 
- Ez szép kifejezés volt, Ellen - mondta a professzor elismerő csettintés kíséretében. - Nyugodjék meg, kérem. Hiszen nem történt semmi! 
- De történhet. Érzem, hogy történni fog. Istenem, hogy mehettem bele ebbe az őrültségbe? 
- Ha jól emlékszem, éppen öntől származik az ötlet - duruzsolta gyengéden a professzor. - Emlékszik arra a kellemes beszélgetésre, Sidney-ben? 
- Persze hogy emlékszem. Nem akarom ellökdösni magamtól a felelősséget. Elég őrült voltam, hogy erre gondoltam. De ha jól emlékszem, azt is mondtam, hogy csak kellő garanciák és biztonsági intézkedések közepette lehet megvalósítani. 
- Ami meg is történt. 
- Eddig igen,, de ami néhány hete folyik itt, az kezd egyáltalán nem tetszeni nekem. Ráadásul az az ember is megőrült! 
- Nem őrült meg, csak rohamai vannak. 
- És ha megöl valakit? Ha elvágja valakinek a torkát? 
- Nyugodjék meg, reggel majd beszélek az ápolónők fejével. 
- Talán Miss Seagrove fejével kellene inkább beszélnie. 0 a felelős a kórtermekért. 
- Vele is beszélek - bólintott a professzor. - Doktor Seagrove, legyen szíves reggel kilenckor befáradni a szobámba. 
- Igenis, uram - mondta halkan Miss Seagrove. . 
- Figyeljen ide, Jack - kezdte ismét némileg megnyugodva Broadbent doktornő. - Az az érzésem hogy maguk nagyon is -könnyedén veszik a dolgot. 
Újabb ajtócsapódás, majd a professzor hangja: 
- A, jöjjenek csak, jöjjenek. Üljenek le valahova. 
- Jó, hogy itt vannak maguk is - örvendezett az asszony. -Éppen ott tartottam, hogy a mai nap eseményei meggyőztek arról: át kell értékelnem további tevékenységemet. 
- Ugyan miért? - kérdezte Mulligan doktor. - Mi történt, amitől így beijedt? 
- Kérem, ne beszéljen így velem! Semmi joga, hogy így beszéljen. Ha maga börtönbe akar kerülni, csak rajta! 
- Ez azért erős túlzás - mondta Miss Kelly McPearson. - Nem kell azonnal pánikba esni. 
- Nem estem pánikba, csak igyekszem a realitás talaján ma-radniElőbb ez a Bilobilolo... 
- Őt akár ki is húzhatja félelmei listájáról. Már csak napjai vannak hátra. 
- Van ennél sokkal nagyobb baj is - sóhajtotta a professzor. - Hallották, amit ez az alak mesélt? 
Ez természetesen megint csak én voltam. 
- A pajpajról, aki embereket öl. 
- Baromság. 
- Egyáltalán nem az. Mr. Lawrence látott is kettőt belőlük. Állítólag az egyik leütötte. 
- Neeeem! Ez nem lehet igaz! Ugye nem igaz? 
- Sajnos az - mondta Mulligan doktor. -Az a pajpaj... 
- Tudja, mit mondott, hogy nézett ki? 
- Nem akarom hallani! 
- Fehér, hengeres test, kerek fej, rajta nagy, gömbölyű szemek... 
- Mondom, hogy nem akarom hallani! 
- A pajpaj megölt egy pápuát. 
Broadbent doktornő szájából olyan hangok törtek fel, mint a gazdáját sirató kutyáéból. 
- Ez... lehetetlen. Ugye, csak... tréfálnak velem? 
- Nem vagyok tréfás kedvemben. 
- Ezt nem értem... Csaknem... csaknem... 
- Nem, efelől nyugodt lehet. 
- Hát akkor? 
- Ki a fene tudja? A pasas szerint a pajpaj leharapta a pápua fél fejét. 
- Úristen! Ez gyilkosság. En bemegyek Rabaulba és mindent elmondok a rendőrségen. Én nem akarok börtönbejutni. Gyilkosság, uramisten! De hát hogy történhetett? 
- A pajpaj rátalált az alvó pápuára. 
- Mi a fene az a pajpaj? 
- Talán valami ragadozó. 
- Akárhogy is, gyilkosok vagyunk. 
- Csak nyugalom, hölgyeim és uraim - igyekezett csillapítani a kedélyeket a professzor. - Gondoljuk csak végig szép nyugodtan a dolgot. - Mr. Lawrence szerint a pápua faluban korábban már egy másik áldozatot is követelt a pajpaj. 
- Ez lehetetlen! 
- Pedig így van. És ez a jó. Ez egyértelműen bizonyítja... 
- Nem kell itt bizonyítani semmit! - mondta keményen Mul-ligan doktor. - Egy a lényeg. A munka menjen tovább, a pajpaj nem a mi dolgunk. 
- Már bizony hogy a miénk! - kiabálta Broadbent doktornő. - Ha kiderül valami, valamennyien ülni fogunk. Nem ismerem a Pápua Új-Guinea-i törvényeket, de az az érzésem, hogy nem is keveset. Márpedig én nem óhajtom életem hátralévő részét egy itteni börtönben tölteni. Ezennel felmondok. Holnap bemegyek Rabaulba, azután haza. Vége a komédiának. 
- Gondolja maga! - csattant fel Mulligan. 
- Bizony ezt gondolom! 
- És velünk mi lesz? 
- Az a maguk dolga. 
Csattant az ajtó, ami azt jelentette, hogy Broadbent doktornő kiviharzott a szobából. 
Rövid csend után a professzor szólalt meg elsőnek. 
- Nos, hölgyeim és uraim? 
- Meg kell szabadulnunk tőle - mondta Mulligan doktor. -Méghozzá minél előbb. 
- És. ha beszélni fog? 
- Nem fog beszélni. Elvégre van elég vaj az ő fején is. 
- Sajnos a pajpajt nem kalkuláltuk bele a dologba - szomorkodott Kelly McPearson. 
- Akkor hát szavazzunk - hallottam a professzor hangját. -Ki van amellett, hogy Broadbent doktornő tűnjön el a közelünkből? 
- En - mondta Kelly McPearson. 
- Ugyanaz - morogta Mulligan doktor. 
- Hát... tűnjön el - sóhajtotta a kis doktornő. 
- Te pedig ne merj legközelebb idegeneket becipelni közénk - mondta figyelmeztető keménységgel Kelly McPearson Miss Seagrove-nak. - Inkább vigyél magaddal kulacsot. 
- Az... minek? - motyogta a kis doktornő. 
- Hogyha legközelebb kiszáradni készülő szépfiúkra bukkansz, megitathasd belőle őket. 
- Ki intézi el Broadbent doktornőt? - kérdezte a praktikus Mulligan. 
- Majd én - válaszolta a professzor. - Efelől nyugodtak lehetnek. 
Alltam az ablak alatt a párkányba kapaszkodva. Nem egészen értettem, mi történik odabent, de hogy valami nem tisztességes, abban biztos voltam. Valamint abban is, hogy a kutatóállomás tevékenységét sűrű köd takarja, amelyben ott rejtőzhet a szörnyűségek kicsi boltja. 
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak későn hallottam meg mögöttem a könnyű suhogást. Hátrafordítottam a fejem, de már csak arra volt időm, hogy megpillantsak egy fehér valamit, ami felém kúszik, aztán mintha felrobbant volna egy bomba a fejemben. 
Rám köszöntött a mély, iszapsűrű éjszaka. 
Arra ébredtem, hogy lehúz valaki egy jókora pofont, majd még egyet. Fel akartam emelni a kezem, de mintha lekötözték volna. 
- Megmoccant a fickó. Na végre... Hallja, amit mondok, Lawrence? 
Óriási erőfeszítések közepette sikerült kinyitnom a szemem. Először csak erős fényt láttam, majd megpillantottam a fölém hajló Mulligan doktor kecskeszakállas arcát. 
- Jobban van már? 
- Azt hiszem... megva... gyök. 
- Mindjárt még jobban lesz. 
Néhány perc múlva valóban jobban lettem. Csodálkozva tapasztaltam, hogy nappal van, pedig amikor elszakadt a film, éppen csak kezdetét vette az éjszaka. 
- Mi történt... velem? - nyögtem. Mulligan atyáskodva megveregette a kezem. 
- Én is éppen ezt szeretném tudni. 
- Meg én is - hallottam kissé távolabbról König professzor morgását. 
Mulligan segítségével felültem az ágyon. 
- Fejbe vágott valaki? 
- Nagyon úgy néz ki a dolog - mondta Mulligan -, hacsak nem ment magától a falnak. 
Most már nem kellett különösebb erőfeszítés hozzá, hogy megtaláljam a fejem. Megtaláltam és meg is tapogattam. Jókora búb éktelenkedett rajta éppen a legtetején. 
- Hol szedtek össze? 
- Az egyik épület mögött. Mi a csodát csinált arra? 
- Sétáltam. Lefekvés előtt rendszerint sétálok egyet. Mulligan megcsóválta a fejét, König professzor pedig idegesen megropogtatott egy szivart az ujjai között. 
- Attól tartok, rossz helyet választott. Ennél rosszabb már csak az lett volna, ha az erdőben sétafikál. Hogyan történt a dolog? 
Megnyomogattam a búbom, miközben arra gondoltam, alighanem azt akarja megtudni tőlem, hallottam-e valamit a nyitott ablakon át. 
- Őszintén szólva nem sokra emlékszem - ráztam meg meggondolatlanul a fejem, minek következtében olyan érzésem támadt, mintha valaki rozsdás szeget dugdosott volna a fülembe. A professzor észrevette és figyelmeztetőn felL  bökte a szivar-ját. 
- Próbálja meg nyugodtan tartam a fejét. Szóval? Kitaláltam egy mesét, hogy besétáltam a virágágyások közé, 
megszaglásztam a virágokat, majd meg akartam kerülni az épületet, amikor valaki mögém lopakodott és leütött. 
- Hány óra tájban történt mindez? - kérdezte Mulligan. 
- Úgy éjfél körül. 
- A mi ablakaink még világosak voltak? Elgondolkodva vontam meg a vállam. 
- Őszintén szólva nem emlékszem rá. Kicsit ki voltam pukkadva. Ismét találkoztam Bilobilolóval. 
- Te jó ég! - hökkent meg Mulligan. - Hol? 
- A kórházpavilon előtt. Egyszerre csak mögöttem termett késsel a kezében. 
- Ez nem lehet igaz! 
- Nekem rontott és ha nem vagyok fürgébb nála... hm... most nemcsak a fejem búbjával lennének problémáim. 
- Mit csinált vele? 
- Semmit. Rám emelte a kését, majd amikor lefogtam a kezét, egyszerűen elaludt a karjaim között. 
- Most hol van? 
- Fogalmam sincs róla. Lefektettem a földre és ott hagytam. Éppen szólni akartam valamelyik ápolónőnek, amikor leütöttek. 
Hümmögtek, majd magamra hagytak. Én pedig egészen a reggeliig eltöprenghettem rajta, vajon már megint mi a fenébe keveredtem? 
Még nem volt ugyan százszázalékos az étvágyam, de a tojás-rántottának, amelybe apró rákocskákat kevertek, nem tudtam ellenállni. König professzor szobájában fogyasztottam el a reggelimet a többiek aggódó asszisztálása mellett. Mindenki ott toporgott a karosszékem körül, csupán Broadbent doktornő hiányzott a kompániából. 
- Megtalálták Bilobilolót? - tettem fel két rákocska között a kérdést. 
Mulligan doktor bólintott. 
- Nem messze a kórterem bejáratától. . 
- Remélem, nem esett baja? 
- Nagyobb baja nemigen eshet annál, mint amekkora már úgyis van neki. Talán csak órái lehetnek hátra a szerencsétlennek. 
- Hát ez szomorú. 
Valóban szomorú hír volt ennek ellenére nem akadályozott meg benne, hogy el ne fogyasszam a reggelimet. Amikor aztán a tojást és a rákocskákat igazi angol teával öblítettem le, úgy éreztem, gyors léptekkel visszatér belém az élet. 
König szivart húzott elő zakója felső zsebéből, leharapta a végét és rágyújtott. 
- Elmulasztottam tegnap este közölni önnel valamit, Mr. Lawrence - kezdte nagyot pöfékelve. - Az a helyzet, hogy egészen egy hónappal ezelőttig volt egy pápua munkatársunk, bizonyos Kokopo doktor. Sajnos, meg kellett válnunk tőle. A doktor ugyanis el volt átkozva. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem találok rá jobb kifejezést. Egy napon döglött kígyóra bukkant a szobájában. Mit szól hozzá? 
- Nem kellemes - biccentettem. - De még mindig jobb mint az élő. 
- A kígyó keresztül volt szurkálva fapálcikákkal és át volt kötözve mindenféle szalagokkal. Kokopónak fogalma sem volt róla, mit akar mindez jelentem, abban azonban biztos volt, hogy nem magától került oda. Sorra járta a betegeket és megmutatta nekik a dögöt. Ennek eredrhényeképpen hárman szöktek meg a következő éjszakán. Mi pedig biztosak lehettünk benne, hogy a fellobogózott kígyónak van valami jelentése. 
Természetesen volt is. Mint ahogy a megölt kígyó Nágaföldön is megszívlelendő üzenet. 
- Kokopo nemigen vette szívére a történteket. Mivel nem sokat konyított a törzsi hagyományokhoz, azt hitte, tréfáról, vagy gyerekes játszadozásról van szó. Néhány nappal később aztán rádöbbent, hogy egyáltalán nem így áll a dolog. Kinyitotta szekrénye ajtaját, hogy kivegye a mellényét, amikor is a polcról egy füstölt emberfej nézett vele farkasszemet. Kokopo majdnem összecsinálta magát rémületében. Főleg, hogy a fejben az elmúlt évszázad során egy szapora kukackolónia vert tanyát. Ezután pedig Mulligan doktor következett. 
- Igen... én következtem - bólintott sóhajtva a kecskeszakállas doktor. -Egy reggel... felnyúltam az akasztóra a köpenyemért. .. és... megdöbbenve láttam, hogy valami más lóg helyette a vállfán. Jobban odanéztem és kis híja volt, hogy infarktust nem kaptam. Mr. Lawrence... egy mumifikált emberi test függött a fogasomon. Fogairól ítélve egy öregemberé. 
- Nem lehetett kellemes látvány. 
- Arról már nem is beszélve, hogy akárkik is tették oda, úgy közlekedtek a kutatóállomáson mint a szellemek. Senki nem látta őket, senki nem érzékelte a jelenlétüket... Miután kellőképpen lecsillapodtam, belöktem a múmiát a szerszámos kamrába. Arra gondoltam, lehet, hogy ajándékba hozták... Úgy látszik, tévedtem, mert ajándékot nem szoktak visszalopni. 
- Visszalopták? 
- Néhány nap múlva eltűnt a kamrából. De nem hiányzott, mert addigra már került egy másik helyette. 
- Azt is a fogason találták? 
- A változatosság kedvéért Seagrove doktornő ágyában. 
A kis doktornő lehajtotta a fejét és halványan elpirult. Mintha bizony nem is füstölt pápuát, hanem egy nagyon is élő fickót rejtegetett volna a takarója alatt. 
- Le akartam feküdni és lehúztam az ágyról a takarót. Ott lapult alatta az a rondaság. Amikor rájöttem, micsoda, lelöktem a padlóra és új ágyneműt húztam. A múmiát meg elzártuk. 
- Ha azt mondják, hogy ő is eltűnt. 
- Betegeink egy részével együtt. Fogalmunk sincs róla, honnan tudták meg, de megtudták és elszeleltek. Márpedig, ha valamennyien megpattannak, vége a kutatásainknak. 
- Több múmiát már, remélem, nem találtak. 
- Várjon egy kicsit. Ezután eltűnt Kokopo doktor ruhája. Pontosabban szólva, az öltönye, egy inge és a kalapja. Szép, skótkockás kalapja volt. 
- Kár érte. 
- Bizony az. De aztán meglett. -Hol? 
- Egy... füstölt pasas fején. Azt a pasast pedig itt találtam a szobámban, az íróasztalomnál. Először azt hittem, Kokopo az. Szépen fel volt öltözve, mintha születésnapi bulira készülne. De nem ő volt, hanem egy újabb múmia... Ezután kénytelen voltam elküldeni Kokopo doktort. Szerencsére ő is belátta, hogy mindannyiunknak jobb lesz így. A pápuák, úgy látszik, nem akarják, hogy velünk dolgozzék. 
- Ném találtak valakit, aki elmagyarázta volna ezeknek a furcsa jelenségeknek az értelmét? 
- Próbáltunk, de nem ment. Ezek az emberek, akik az állomáson fekszenek, nem idevalósiak. 
- Hanem hova? 
- Két-háromszáz kilométernyire innen élnek. Arrafelé jóval mocsarasabb a terület és súlyosabbak a maláriás esetek. Végül 
is senki nem tudta megmondani nekünk, mi a csodát akarnak tőlünk és kik. Talán Kokopo volt a szálka a szemükben. Mióta elment, fellélegezhettünk, bár valószínű, hogy csak időleges a nyu galom. Nem sok jót jelenthet, hogy az éjszaka leütötték önt, Mr. Lawrence.Mi nem tettük, és a betegek sem. Bilobilolo sem, mert ő ott feküdt, ahol ön hagyta. Következésképpen... 
Halk kopogtatás hallatszott, majd egy fehér kendővel keretezett, barna női arc bukkant fel az ajtónyílásban. 
- Professzor úr... 
Olyan rémült volt a hangja, mintha ő is egy füstölt pápuán találta volna meg a ruháit. 
König felállt, az ajtóhoz lépkedett, majd kiment a szobából. Néhány másodpercnyi kinttartózkodás után már jött is vissza. Arca sápadt volt, mint a barakkok fala. Tétova és ijedt volt a nézése, ahogy végighordozta rajtunk a tekintetét. Amikor megszólalt, remegett a hangja, mint zászlórúd a szélben. 
- Hölgyeim és... uraim, kollégák... azt hiszem, ismét történt valami, ami... Azt mondja az ápolónő, hogy Broadbent doktornőt baleset érte. 
- Úristen! - kapta a kezét a szája elé Miss Seagrove. A professzor lehajtotta a fejét. 
- Attól tartok, Broadbent doktornő meghalt. Megölte az éjszaka a... pajpaj... 
Csak akkor sikerült visszanyernem a nyugalmamat, amikor egyszerre csak kint találtam magam a virágágyások között a kertben. A többiek ott tolongtak az orrom előtt összevissza kiáltozva. Mellettem egy barna bőrű lány zokogott, fityulája félrecsúszott a fején, égszínkék masnija úgy csüggött a füle mellett, mintha fülbevaló lett volna. 
A lány a cserjék felé mutogatott, majd a virágágyásokat vette célba az ujjával. Mutogatásából azt véltem kivenni, hogy valaminek történnie kellett az ágyások között.        .         . 
Sajnos történt is. A virágokon vöröslő alvadt vércsomók és bőrcafatok azt mutatták, hogy valakit súlyos sérülés ért e helyen az éjszaka. 
Bár valamennyien orvosok voltak, majdhogynem úgy viselkedtek, mint a hétköznapi emberek. Miss Seagrove szája elé szorította a tenyerét, és nem is nagyon titkolta, hogy felfordult a gyomra. König professzor megrázkódott, zsebébe nyúlt, szivart dugott a szájába, de nem gyújtotta meg. 
Csípőre tettem a kezem és megpróbáltam megállapítani, mi is történhetett a virágágyások között. A feltúrt föld és a törtszárnyú növények azt mutatták, hogy Broadbent doktornő végigzuhant a virágokon és úgy hengergőzött rajtuk, mint enyhén spicces diáklány tavaszi réteken. 
Bár nem szívesen turkálok emberi maradványok között, ezúttal meg kellett tennem. Letörtem az egyik, már amúgy is haldokló virág szárát és megpiszkálgattamvele azt a rózsaszínű, lapos valamit, ami leginkább egy pergamendarabra emlékeztetett. Néhány másodperces tűnődés után arra a nem éppen lélekvidító eredményre jutottam, hogy a valami aligha lehet más, mint a megtámadott bőrének egy darabja. 
Az alvadt vérbe ragadt virágok szomorúan néztek rám, mint-. ha arra kértek volna, szabadítsam meg őket kellemetlen terhük- tol. Sóhajtottam és elindultam a cserjék felé. 
- Hé! - hallottam hirtelen magam mögött Mulligan doktor figyelmeztető kiáltását: - Várjon egy kicsit! Kelly visszamegy altatópisztolyért. 
Kihúztam a zsebemből a 3 8-ast és kibiztosítottam. Altatópisztolynak éppen ez is megteszi. 
Nem kellett Winnetounak lennem ahhoz, hogy követni tudjam a vérnyomokat. Egyenesen a cserjés felé vezettek, mintha a megtámadott a hatalmas levelek rejtekében próbált volna menedéket keresni magának. Többször is megbotlott és egyszer el is esett. 
Majd így jártam én is, amikor cirka egy órai keresés után végre rábukkantam a szerencsétlen doktornőre. Broadbent doktornő egy banáncserje tövében ült - illetve csak az, ami megmaradt belőle. Mert a szigorú, ősz hajú asszonyból hiányzott jó néhány kiló. Mintha az oroszlánok ketrecéből húzták volna ki, miután a vadak már bevacsoráztak belőle. 
Mit tagadjam, enyhe rosszullét környékezett. Behunytam a szemem és csak akkor nyitottam ki, amikor,már biztos voltam benne, hogy képes leszek elviselni a halott asszony szörnyű látványát.                                                                     ... 
Mulligan doktor homlokáról verejték csorgott az arcára, de nem vette magának a fáradságot, hogy letörölje. König új szivart dugott a szájába, miközben úgy járt a szeme, mint a menekülés útját kereső nyúlé. Kelly doktornő egy fatörzshöz támaszkodott és egy aprócska flakonból a szájába fecskendezett valamit. 
- Mi a... fene történhetett vele? - kérdezte végre letörölgetve az izzadságot a képéről Mulligan. - Mi a fene... történhetett vele? 
Seagrove doktornő vádlón a halottra mutatott, mintha őt tenné felelőssé saját elmúlásáért. 
- Megette a pajpaj. Mint ahogy mindannyiunkat meg fog enni. Itt fogunk megdögleni valamennyien. 
Arra gondoltam, jó lenne valahogy elkerülni, hogy valósággá váljék a jóslata. 
Amíg a doktorok a halottat vizsgálták, megpróbáltam körülnézni a környéken. Sajnos, a reggeli lábnyomok már nem voltak sehol: a nedvedző hőség harmatcseppeket varázsolt a fűszálak csúcsára. 
Mire visszaérkeztem az orvosi pavilonba, befejeződött a vizsgálat. A doktorok hallgatagon ücsörögtek rám várva. A halott a vizsgálóasztalon pihent fehér lepedővel letakarva. Amikor megpillantottak, mintha megkönnyebbültek volna. 
- Nos? Mi a megállapításuk? - kérdeztem az ajtó mellett a falnak dőlve. 
König professzor megvonta a vállát. 
- Ha azt mondom, hogy halott, aligha okozok vele meglepetést. Az persze már más kérdés, hogy-ki ölte meg, és hogyan. 
- Ki ölte meg, és hogyan? 
- Azt csak a jó isten tudja. Mindenesetre... én még életemben nem láttam ilyet. Mintha megették volna. Nem akarok vádaskodni, de... ebben az országban... még nem is olyan régen embertettek. 
- Legalább száz éve abbahagyták. 
- Sosem hallott még róla, hogy bizonyos ősi rítusok néha sokáig fennmaradnak? Sokkal tovább mint bárki is sejtené? 
- Mit akar ezzel mondani? 
-Hogy... Broadbent doktornőt... feltehetően megették. Megölték, kivágtak belőle bizonyos részeket, aztán elvitték. 
Gyomorkavaró volt, amit mondott, és el is sápadhattam tőle, bár korábban valami hasonlóra tippeltem magam is. 
- Látszanak rajta... harapásnyomok? 
- Inkább vágásnyomoknak mondanám. 
- Biztos, hogy nem fognyomok? 
- Ebben egészen biztos lehet. Még a legélesebb fog sem képes ilyen simára vágni a húst. Arról nem is beszélve, hogy a ragadozók tépik az áldozat húsát, nem pedig vágják. 
- Akkor mi az elképzelése, professzor? König megropogtatta a szivarját az ujjai között. 
- Amit már eddig is mondtam. Elkapták, megölték, aztán valamilyen vágószerszámmal, talán rituális késekkel, kivágtak belőle ezt-azt. Mint amikor a vadász megöli a nagyvadat, s mivel nem tudja az egészet magával vinni, csak a legértékesebb darabokat kanyarítja ki belőle. 
- Melyek azok a legértékesebb darabok? 
- Akarja, hogy felsoroljam őket? Elég, ha azt mondom, hogy.... hiányzik a fél feje és az egész agya. Esküdni mernék rá, hogy a pápuák tették és... élelemnek vitték magukkal, amit elvittek. Ne higgye, hogy ezzel a pápuákat akarom kárhoztatni. Ez egy más kultúra, mások a szokásaik, arról már nem is beszélve, hogy néhanapján Amerikában, Európában, vagy nálunk, Ausztráliában is előfordul egy kis emberevés. 
Lelkükre kötöttem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, értesítsék a rabauli hatóságokat az eseményekről, aztán futó búcsú után elindultam a felé az ösvény felé, amely a sátramhoz vezetett. 
Mulligan doktor és Seagrove doktornő elkísértek egészen az elhagyott lövészárkokig. Csak akkor köszöntek el tőlem, amikor meggyőződtek róla, hogy biztosan hazatalálok. Mulligan doktor megveregette a hátam és barátságosan oldalba ütött. 
- Vigyázzon, nehogy magát is elkapja a pajpaj. 
A kis doktornő lehajtotta a fejét, mintha a világ legfontosabb dolgát találta volna meg az egyik, gazzal sűrűn benőtt lövészárok fenekén. 
Mielőtt elmerültem volna az elvadult banáncserjék sűrűjében, megfordultam és odaintettem nekik. 
Ugy néztek utánam, kissé talán sajnálkozva, mint amikor a ragadozó karmából kicsúszik a zsákmány és már csak a hátát látja, amint szökellő ugrásokkal eltűnik a fűtengerhen. 
Kibiztosítottam a 38-ast és az övembe dugtam. 
Nagyon nem díjaztam volna, ha engem is melegszendvicsnek néz a pajpaj. 
Csörtettem vagy száz métert előre, megálltam, hallgatóztam egy kicsit, majd letértem a ösvényről. Addig gyalogoltam egyenesen felfelé, nem térve le se jobbra, se balra, amíg el nem értem azt a csapást, amely a kráter pereméhez vezetett. Félórai gyaloglás után leakasztottam az övemről König professzor ajándék kulacsát. Jót húztam belőle és éppen visszaakasztottam volna, amikor égni kezdett a hátam közepe, mintha valaki csak úgy, merő tréfából meggyújtotta volna rajtam a zubbonyt. 
Még odalent, Nágaföldön alakult ki bennem az a képesség, hogy megérzem, ha figyel valaki. Egy Öregasszony gyúrta át a testem, alkalmassá téve a szellemvilág befogadására. Abban az évben harmadszor jártam már Nágaföldön annak a bizottságnak a tiszteletbeli tagjaként, amely a nágák politikai önállóságáért harcolt. Nem rajtunk múlott, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete fütyült a nágák önállósági törekvéseire, nem óhajtván ujjat húzni a Burmai Unióval. Jómagam a tárgyalások után is köztük maradtam úgy gondoltam, eltöltök egy vidám nyarat az őserdőben. 
Nem tudom, kinek, talán annak a néhány embernek jutott eszébe nágává avatásom, akikkel bizonyos dokumentumokat állítot-- tam össze az Emberjogi Bizottság számára. Természetesen csak  mosolyogtam-a szándékukon, mivel azt hittem, merő formalitásról lesz csupán szó. Mekkora volt aztán a meglepetésem, amikor kiderült, hogy a nágák nagyon is komolyan veszik a dolgukat. Másfél hónap alatt olyan kiképzésen estem át, mint a leg-marconább kommandósok. Ráadásul egy kis nadrágocskában és mezítláb. Első héten még számoltam a talpamba fúródott tüskéket - ha jól emlékszem, hetven valahányig jutottam el -, később aztán reményvesztetten abbahagytam. Aztán meg is feledkeztem róla, hiszen annyira megkeményedett a talpam a mezítláb 
járástól, hogy még a legelszántabb tüskék is bánatosan adták fel a vele folytatott küzdelmet. 
Elmondhatnék egy sor tanulságos történetet azzal kapcsolatban is, hogy mit is jelentett ez a beavatás - hogyan tanultam meg hangtalanul közlekedni az erdőben, hogyan lettem képes megkülönböztetni az egyes állatok ürülékét egymástól, hogyan menekültem el sikeresen a támadó tigris elől - rám azonban mégis az tette a legnagyobb hatást, amikor átgyúrták a testem. 
Még csak nem is sejtettem, mi fog történni velem, amikor egy este Radzs Kumar Szingh, aki mellettem állt a nehéz órákban -például amikor nem tudtam lejönni a fáról, amelyre felmásztam, vagy amikor be kellett reggeliznem fél kiló hangyatojást - elmesélte, hogy másnap este a kiképzés befejezéseként átgyúrják a testem nágává. Azt hittem, ismét kifestenek, mint már annyiszor karikát dugnak az orromba, vagy csontokat a fülembe. Ezúttal azonban másról volt szó, és jó is, hogy nem mondta el, mert ha elmondta volna, lehetséges, hogy felhagyok a nágává válás nemes rítusával és felkapom a nyúlcipőket. 
Radzs Kumarnak azonban volt annyi esze, hogy ennél nem mondott többet, így aztán másnap este, ragyogó holdfénynél, kezdetét vehette a szertartás. 
Talán az vette el az éberségemet, hogy ezúttal nem a férfiak házába vonultunk be, ahol a komolyabb szertartások zajlanak, hanem abba az úgynevezett meseházba, ahol a falu apraja-nagyja gyűlik össze, ha valamelyik tapasztaltabb férfinak mesélni támad kedve. Ezek a mesék többnyire régmúlt idők fejvadászatairól szóltak, abból a korból, amikor a félistenek még itt járkáltak a dzsungel fái között és az erdőben bolyongó halandó nemritkán találkozhatott is velük. Akkoriban gyakran megesett, hogy a rosszindulatú szellemek beköltöztek egy-egy harcosba az ilyennel aztán gyorsan végezni kellett, mielőtt még felfalhatta volna a fél falut. 
Még akkor sem gyanakodtam, amikor a férfiak és az asszonyok összegyűltek a házban, leültek a falak mentén a földre, engem pedig a terem közepére szólítottak. Begurították egy fatörzsből készített asztalkát, rajta jókora tök-edénnyel, és ugyancsak tökhéjból készített merőkanalakkal. Intettek, hogy üljek az asztal mellé, merjek a léből és kóstoljam meg. 
Ez még önmagában nem lett volna különösebben meglepő, 
hiszen majdhogynem minden őserdei túra hasonló ivással kezdődött. Bár nem ismertem az italok receptjét, biztos voltam benne, hogy alkaloidákat tartalmaznak, amelyek megkönnyítik a megpróbáltatások elviselését. 
Ez az ital azonban úgy fejbe vágott, mintha a harci balta laposabbik végével ütöttek volna homlokon. Forogni kezdett körülöttem a szoba, mintha körhintára ültettek volna. Hátam mögé akartam támasztani a kezem, hogy hanyatt ne essek, de képtelen voltam felemelni. Úgy hevert az ölemben, mintha odaragasztották volna. 
Még akkor sem sejtettem, mire megy ki a játék, amikor két megtermett nága lépett hozzám és ledöntötték a padlóra. Radzs Kumar Szingh mellém feküdt, olyan távolságra tőlem, hogy kinyújtott kezével éppen elérhetett. Kisujját a kisujjam köré fonta és el sem eresztette mindaddig, amíg a szertartás tartott. 
Az öregasszony csak akkor jött be a terembe, amikor már lehántott fatörzsként hevertem a padlón. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót s a hatalmas teleholdtányér fénye éppen ránk esett. Odahajolt fölénk, megszemlélte, minden rendben van-e, aztán a többiek felé biccentett. Másodpercek múlva erős Jfcszag töltötte be a teret. Minden résztvevő kezében fáklya éfly a fal mellé helyezett, fából faragott, hatalmas bálvány szefraen nézett le rám, mint aki biztos benne, úgysem bírom ki, ami ezután következik. 
Hogy mi is következett valójában, azt csak nehezen tudnám megmagyarázni. A fogatlan öregasszony hozzám sem ért, csupán Kumart nyomorgatta. Méghozzá ügy, hogy fölé hajolt, majd nyomkodni kezdte a fejét. 
A következő pillanatban úgy éreztem, fel kell ugranom, üvöl-tenem kell, ki kell rohannom a szobából, egészen a repülőtérig. Olyan nyilallások hasítottak az agyamba, amilyeneket még soha nem éreztem. Néhány pillanatra talán még az eszméletemet is elveszítettem tőlük. Vörös ködbe borult előttem a világ, közepénfekete karikák mozogtak. 
A fejfájás aztán olyan gyorsan el is múlt, amilyen sebesen rám tört. Hogy mennyi idő telhetett el, amíg az öregasszony Radzs Kumar Szingh fejét masszírozta, az enyém pedig szét akart esni apró darabjaira, fogalmam sincs róla - nekem mindenesetre örökkévalóságnak tűnt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor véget értek a kínjaim, bár sejtettem, hogy aligha úszom meg ennyivel. 
Sajnos, igazam is lett. A fejem után ugyanis a nyakam került sorra. Pontosabban szólva, nem is az enyém, hanem Radzs Kumar Szinghé. Csak az ő nyakával bíbelődött az öregasszony, a fájdalomból azonban nekem is jutott bőven. Amikor a szívét nyomogatta, nem kaptam lélegzetet, amikor a májára nehezedett, mintha kiszakadtak volna a belső részeim. Nem lehetett azzal vádolni, hogy elkapkodta a dolgot: olyan alapossággal szedte darabokra Radzs Kumar testét, mint a legtapasztaltabb masszőrök. 
Amikor véget ért a móka, az öregasszony felállt és eltűnt. Becsukta maga mögött az ajtót és felszívódott. Nem is láttam soha többé, pedig még két teljes hónapot töltöttem nága barátaim között. Egyszer kérdeztem csak felőle Radzs Kumartól, de tanítómesterem kitérő válaszokat adott. Természetesen arra is kíváncsi lettem volna, mi történt azon a szertartáson, de erre sem kaptam egyértelmű feleletet. Csupán annyit, hogy attól a pillanattól fogva magam is nágává lettem, amit a szívem feletti kígyó is bizonyít. Villámsebesen feltéptem az ingem és a mellemre pillantottam: valóban ott kunkorodott rajta egy apró, tetovált kígyó. 
Amikor végérvényesen kiszállt a zsigereimből a fájdalmas szertartás hatása, kisétáltam az erdőbe és megpróbáltam rájönni, mitől vagyok immár nága. Akárhogy is igyekeztem azonban, semmi nem különböztette meg akkori énemet attól, amely a szertartás előtt élt bennem. 
Néhány héttel később éreztem először, hogy szeretni kezdem az erdőt és ő is szeret engem. Ettől az időtől kezdve élvezni tudom a föld alatt rejtőző gombák illatát, megtalálom az erdei méhek odvait, csalhatatlan biztonsággal rábukkanok a fűben lapuló kígyóra. Nem utolsósorban pedig száz eset közül százban megérzem, ha figyelnek. Mintha a leskelődő szemek sugarai a bőrömet perzselnék. 
Ha figyelnek, hát figyelnek - gondoltam magamban, és úgy tettem, ahogy a nágák teszik. Jobbra-balra forgattam a fejem, mintha az ösvényt keresném, közben pedig megpróbáltam megállapítani, hol bujkálhat a leselkedő. Amikor aztán nem messze tőlem fehér lepedőféle villant a levelek között, biztos voltam benne, hogy a pajpaj követ. 
Ekkor, mintha csak a szellemek ajándéka lett volna, megpillantottam egy kékesszürke lepkét. S bár nem Alexandra királyné madárszárnyúja volt, csak egy közönséges gyémántlepke, nem haboztam. Lekaptam a sapkám és éles kiáltással rávetettem magam. Arra azért vigyáztam, nehogy valahogy eltaláljam. A szerencsétlen lepke bénultan figyelte a közeledésemet. Ha nem csapdosok szándékosan mellé, ma már valamelyik múzeum gyűjteményét díszítené. Én azonban mellé csapkodtam, így végre felemelkedett a levegőbe s kegyeskedett eltűnni a cserjék levelei között. Kelletlen repülésének nyilvánvalóan az lehetett az oka, hogy végre talált magának egy jóízű nektárraktárat és esze ágában sem volt elhagyni. Csak életösztöne kényszerítette a nem kívánt lépésre. 
Mint ahogy engem is az kényszerítettrá. Amikor a lepke végre eltűnt a szemem elől, megfordultam egy cserje vastag törzse körül, hasra vágtam magam, és két cserjén átkúszva visszadolgoztam magam oda, ahonnan a lepke a levegőbe emelkedett. Alig értem be a magas fűbe, fehérre csíkozott test vágódott ki a cserjetörzsek közül és utánam vágtatott. 
Kinyújtottam a kezem és elkaptam a bokáját. Örömmel hallottam, hogy mekkorát esik. Csak úgy zörögtek a lehullott levelek a zuhanása nyomán. 
Akár pajpaj volt, akár nem, nagyon is ember formájúnak tűnt,, jóllehet a testén végigfutó fehér csíkoktól csak kevéske látszott belőle. 
Gyengéden a hasára ültem, előhúztam a zsebemből szegény Bilobilolo japán tőrkését és a nyakára szorítottam. Ügy fickándozott alattam, mint a hal. Ahogy jobban szemügyre vettem az arcát, kezdtek ismerősnek látszani a vonásai. 
Kinyitotta a szemét, aztán üvölteni kezdett, mint a sakál. 
- Mr. Lawrence, ne bántsál, ne bántsál! Én se bántalak, te se bántasz, oké? 
- Nem oké - mondtam, miközben egyetlen pillanatra sem vettem el a kést a torkáról. - Én bántalak, ha nem mondod meg, mit akarsz tőlem. 
- Én Joshua vagyok, aki nem Joshua - nyögte egyre a japán tőrre bámulva. - Te ismersz engem. 
- Én nem ismerlek téged - mondtam gondosan válogatva a pidzsin szavakat. - Én ismerek ugyan egy Joshuát, aki nem Joshua, de az nem te vágy. 
- De az én vagyok. 
- Az a Joshua, aki nem Joshua, soha nem támadt volna rám. 
- Hiszen én sem támadtam. 
- Én másképp látom a dolgot. 
- Én csak meg akartalak védeni. 
- Igazán? Kitől? 
-  A pajpajtöl.                                                     :    - Ki kért meg rá? 
- Donovan mama. 
- Donovan mama? Mit mondott? 
- Azt nem merem elismételni. 
Megmoccan tottam a kést a nyakán, mire beleegyezőn felcsuklott. 
- Jó, megmondom. Azt mondta, olyan vagy, mint a malac feneke. 
- Miért, az milyen? 
- Ostoba. Donovan mama egész este bánkódott miattad és azt mondta, hogy amilyen malacsegge vagy, biztosan elkap a pajpaj. 
- Nem kellett volna félnie, ha nem válsz kámforrá. 
- Mi az a kámfor? 
- Ha nem tűnsz el a szemem elől. De te eltűntél. 
- Hiszen megmutattam neked az utat. Látnod kellett volna, hogy ott az út. Mégiscsak igaza volt a mamának. 
- Mi ez itt rajtad? 
- Festék. 
- Azt látom. Miért kented magadra? 
- Mert harcban állok a pajpajjal. Azonkívül jól áll nekem. Állítólag marcona vagyok tőle. Tényleg az vagyok? 
Sóhajtva lemásztam róla és visszavarázsoltam a zsebembe a tőrt. Joshua, aki nem Joshua fájdalmasan sziszegve a lába szárát tapogatta. 
- Marha nagyot estem. Ezt azért nem érdemeltem tőled. Főleg, hogy rendbe raktam a sátradat. 
- Mit csináltál? - döbbentem meg. 
- Vigyáztam a sátradra. Minden szanaszét volt benne. Mindent rendbe raktam. 
- Hogy találtál rá? - kérdeztem immár barátságosabban. 
- Tudtam, hol van. Már régebben is tudtam. Azt hittem, te vagy a pajpaj. De nem te vagy. 
- Ezt jólesik hallanom. 
- A doktorokat is megtámadta a pajpaj. 
- Honnan tudsz róla? 
- Mindent láttam és mindent hallottam. 
- Azt is tudod, ki ölte meg a doktornőt? Joshua, aki nem Joshua megvakargatta lapos orrát. 
- Mostanában nagyon sokan járkálnak a füstölgő hegy körül. 
- Sokan? Kicsodák? 
Joshua, aki nem Joshua felemelte rövid nyelű lándzsáját és a cserjék közé mutatott a hegyével. 
- Gyere, megmutatom. 
Mielőtt azonban elindultunk volna, megvakargatta lapos orrát, előhúzott bermuda gatyája ismeretlen mélységeiből egy fehér valamit, és nagy gonddal átfűzte azon a lyukon, amely úgy összekapcsolta két orrcimpáját, mint a csalagút a kontinenst Angliával. 
Amikor kész lett vele, elégedetten nézett rám. 
- Elég marcona vagyok? 
- Meglehetősen- mondtam. 
- Te megijednél tőlem? 
Elővettem a 38-ast és megveregettem a tusát. 
- Ha nem lenne nálam, talán igén. 
Azt hittem, felfelé kapaszkodunk majd az ösvényen, de Joshua, aki nem Joshua, néhány lépés után beváltott a cserjésbe. Megtorpantam a csapás szélén és gyanakodva bámultam a gizgazra. Olyan barátságtalannak látszott az áthatolha-tatlannak tűnő fű- és bokorrengeteg, hogy magamtól biztos nem mentem volna bele. Joshua, aki nem Joshua, néhány lépés után visszafordult és megnyugtatón a képem felé bökte lándzsáját. 
- Gyere. 
Mit tehettem volna egyebet, mentem. És jól is tettem, hogy mentem. Kísérőm ügyesen kerülgette a sűrűbb részeket, míg egyszerre csak jól kitaposott ösvény bukkant fel az orrunk előtt. Joshua, aki nem Joshua, ezúttal szerencsére nem a szemem felé, hanem az ösvényre bökdösött a fegyverével. 
- Nem tud róla senki, csak mi. A mi ösvényünk. 
- Tulajdonképpen hova megyünk? - tettem fel a kérdést, miután úgy vettem észre, hogy egyre növeli a sebességet. 
- Azokhoz, akik a hegy gyomrában dolgoznak. 
- Vulkanológusok? 
- Ott laknak a forró tó közelében. Úgy hírlik, ők is látták a pajpajt. 
Fél órai gyaloglás után felértünk a tűzhányó peremére. Az utolsó néhány száz métert könnyedén tehettük meg, hiszen idefent már alig volt vegetáció. Közvetlenül a perem alatt néhány nagyra nőtt betonkocka tűnt a szemembe. Akkorák voltak, mint a földszintes házak, azzal a különbséggel, hogy háromnegyed részben a föld alá süllyesztették őket. Napfényben szikrázó ablakaik a vulkán lejtőire néztek. A talajt dermedt láva és megkövült hamu borította. Éppen meg akartam kérdezni Joshuától, aki nem Joshua, hogy szerinte melyik oldalról lenne célszerűbb megközelíteni a házakat, amikor hirtelen mély, dörmögő kiáltás csapott a fülünkbe. 
- Hé! Maguk! Mi a fenét csinálnak ott? 
Hozzánk hasonlóan érezhette magát Mózes a Sínai hegy tetején, amikor meghallotta az Úr hangját. Hiába forgattam a fejem, nem láttam senkit a közelünkben. 
- Maguk, maguk! - bizonygatta a hang. - Álljanak meg és ne moccanjanak. Kicsodák maguk? Halljam a nevüket! 
Mondtam volna, de abban a pillanatban fegyver dörrent. Alig néhány méternyire tőlünk golyó pattant a lávakövön. 
Joshua, aki nem Joshua, olyan sebesen és szakszerűen vágta magát hasra mellettem, hogy a legszálkásabb szívű kommandós kiképző sem találhatott volna kivetnivalót benne. 
- Halljam a nevüket! - makacskodott a hang. 
Joshua, aki nem Joshua, felemelkedett és tiszteletteljes ábrázattal megsimogatta a vadkanagyarat az orrában. 
- Joshua vagyok, aki nem Joshua - mondta. 
- Álljon fel a másik is. Maga kicsoda, ember? Felálltam és a lehetőségekhez képest udvariasan meghajoltam. 
- A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. 
Rövid csend támadt, majd ismét megszólalt az Úr hangja. - Maradjanak a helyükön. Kimegyünk magukért. Néhány másodpercnyi szünet után felbukkant egy alak a betonkockák között. Narancssárga kezeslábast viselt, amely tetőtői talpig beburkolta a testét. El nem tudtam képzelni, hogy bírhatja ki ebben a pokoli hőségben, de soká nem töprenghettem rajta, mert gyorsan közeledett felénk. Mivel a narancssárga szerelés egészen az álláig ért, alig láttam valamit az arcából. Amit láttam, az viszont arról árulkodott, hogy nő az illető. 
Néhány lépés távolságból végigmért bennünket, aztán üdvözletre nyújtotta a kezét. 
- Sophie Boyd vagyok. Kit keresnek? 
Elindultam volna felé, hogy kezet rázzak vele, de a hölgy ekkor élesen felkiáltott. 
- Ne! Arra ne! Tönkreteszi az érzékelőinket! 
Úgy megdermedtem, mintha vulkáni hamu hullott volna rám. Joshua, aki nem Joshua, még a lándzsáját is leejtette nagy rémületében. 
- Teleültettük a vulkán oldalát érzékelővel - magyarázta Mis s Boyd. - Jöjjenek utánam, kérem, és vigyázzanak, hogy csak a nyomomba lépkedjenek. 
Mivel én haladtam közvetlenül mögötte, volt módom megcsodálni harmonikus járását. Éppen arra gondoltam, vajon mitől van az, hogy Rabaul közelében kizárólag kifejezetten csinos, fehér bőrű lányok élnek, amikor hirtelen megtorpant, előhúzott egy apró kis készüléket a zsebéből és beleszólt. 
- Itt vagyunk. Nyissátok ki az ajtót. 
A hozzánk legközelebb álló betonkocka lassan kettényílt előttünk, feltárva fekete gyomrát. A lány ránk mosolygott és intett, hogy bújjunk be rajta. Joshua, aki nem Joshua, megtorpant. Gyanakodva bámult a betonkocka belsejébe. Hogy mit gondolhatott magában, fogalmam sem volt róla, mindenesetre csak erőteljesebb noszogatásra volt hajlandó belépni a kinyíló üvegajtón. 
Átléptük a küszöböt és földbe gyökerezett a lábunk a meglepetéstől. 
Mintha Nemo kapitány tenger alatti világába jutottunk volna. 
Ráadásul még Nemo kapitány is ott állt előttünk egy hatalmas, embernél is magasabb akvárium oldalának támaszkodva. Az akvárium vizében néhány hal és teknősbéka úszkált. A szoba, amelyet az akvárium díszített, nagy volt, falait könyvespolcok borították, alattuk kerevet és néhány szekrény fehéredett. A bejárattal szembeni falnál két íróasztal állt tornyokba halmozott papírokkal. 
Nemo kapitány nagy darab, derékig érő szakállt viselő férfiú volt, mintha valóban egy Verne regényből lépett volna elő. Még sem rebbent a tekintete, amikor megpillantott bennünket. 
- Legyenek üdvözölve - mondta mély, dörmögő hangon. -Bár nemigen szoktunk látogatót fogadni az állomáson. Kérem, Sophie, öltözzön át, mert Mr. Lawrence a végén még azt fogja hinni, hogy ez az igazi bőre. 
- Hát nem az? - kérdeztem tettetett csodálkozással. 
- Tartósabb mint az igazi - kuncogott Nemo kapitány. - Ahol mi dolgozunk, pokolian meleg a világ, ezért hűthető öltönyökben járunk. Különben, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Dávid Young igazgató vagyok. Mesterségemet tekintve vulkánbiológus. Tudják, mi az? 
Joshua, aki nem Joshua, zavartan igazgatta meg az orrában a vadkanagyarat, ami alighanem azt jelentette, hogy halvány gőze sincs róla, mi a fenét csinál egy vulkánbiológus. 
- Mit keresnek a vulkánban? - fogtam tréfálkozásra a dolgot. - Csak nem Alexandra királyné madárszárnyú lepkéit? 
Mr. Young megsimogatta a szakállát és néhány szálat gyengéden meg is huzigált benne. 
- Madárszárnyú lepke? Az meg mi a csoda? 
Mondtam neki, hogy ez meg az én specialitásom. Madárszárnyú lepkéket keresek a bozótosban. 
- Roppant izgalmas - eresztette el a szakállát. - Talált már ilyeneket? 
- Sajnos még nem. 
-. Attól tartok, errefelé nem is talál. Túlságosan meleg lenne itt egy lepkének. Bennünket szerencsére azok a kis élőlények érdekelnek, amelyek a kráter közelében élnek. Látta már lent a tavat? 
- Még nem volt időm lekukucskálni a mélybe. 
- Ha nincs megfelelő vezetője, ne is kukucskáljon. A vulkán igen veszélyes üzem. Bármelyik pillanatban történhet valami, s ha nem szereti a kellemetlen meglepetéseket, jobb, ha idefent marad. 
Észre sem vettem, hogy Boyd kisasszony beszélgetésünk közben kiment a szobából. Azt viszont, amikor visszatért nem lehetett nem észrevenni. Magas, bubifrizurás lány volt, homlokán vízszintesre vágott hajjal, amilyet a század harmincas éveinek táján hordtak. Szürke, talán túlságosan is szürke szeme úgy hatolt át a lelkeken, mint a pápuák lándzsája a sertésmájon. Ezúttal már nem a narancssárga védőruha villogott rajta, hanem egy ugyancsak narancssárga, de már jóval vékonyabb és szellősebb kezeslábas. 
Mr. Young elhallgatott és bizalmatlan pillantásokat vetett kísérőm vadkanagyarára. Joshua, aki nem Joshua, marcona ábrázattal bámulta a szobaberendezést, mintha ennivaló misszionáriust sejtene a könyvespolc mögött. 
- Ő kicsoda? 
Mondtam neki, hogy Joshua, aki nem Joshua. Young erre megvakargatta a szakállát. 
- Joshua, aki nem Joshua? 
- Pontosan.                                . 
- És Joshua hol van? 
- Milyen Joshua? 
- Az, aki valóban Joshua. -Olyan nincs. 
Mr. Young arcán látszott, hogy feszülten gondolkodik. 
- Azt mondja, hogy Joshua nem létezik, olyan valaki, aki Jo-. shua, de mégsem Joshua, viszont igen? 
- így áll a helyzet. 
- Hát ez roppant érdekes - csóválta meg a fejét. - Kezdem sajnálni, hogy nem az óceániai kultúrákat választottam kutatási területemül. És mivel foglalkozik ez a tiszteletreméltó férfiú? 
- Pillanatnyilag ő a segítőm - mondtam az igazságnak megfelelően. 
- Miben segít? A lepkefogásban? 
- Abban is. 
Egyetlen pillanatra mintha elfelhősödött volna a tekintete. 
- Hallott már a pajpajról, Mr. Lawrence? Havonta kétszer feljön ide hozzánk egy kocsi, hogy friss gyümölcsöt hozzon nekünk. A sofőr szerint pajpaj mászkál a cserjésben. 
- Az meg mi a csoda? 
- Valami gonosz lélek, akinek ennek ellenére nagyon is materiális megnyilvánulásai vannak. Hm... meghívhatom önt egy igazi angol teára?     - Nagyon szívesen elfogadom. 
Young megsimogatta a szakállát és a lány felé intett. 
- Intézkedne, Sophie? 
- Azonnal, igazgató úr. 
Joshuára néztem, aki nem Joshua. Láttam rajta, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Hogy a vulkánbiológiai állomáson baj van. Méghozzá nem.is akármekkora. 
Ez aztán csak akkor tudatosult igazán bennem, amikor Sophie kisasszony kíséretében két másik, narancssárga ruhába öltözött kutató is átlépte a küszöböt. Egyikük férfi volt, a másik nő. A férfi fekete, mint az ébenfa, a nő kicsi, szőke, kerek képű. 
A kerek képű hölgy ránk csodálkozott, majd amikor jobban is szemügyre vette Joshuát, aki nem Joshua, egészen a homloka csúcsáig szaladt a szemöldöke. 
- Hívatott, főnqk? 
- Itt az ideje teaszünetet tartani, Mr. Lawrence, engedje meg, hogy bemutassam a munkatársaimat. 0 Mary-Kay San Antonio, az úr Kevin Linch. Mr. Lawrence a vulkán oldalában dolgozik és, hm... lepkékre vadászik. 
Mary-Kay San Antonio szemöldöke ismét felszaladt a mennyezetre. 
- Lepkékre? Nagyon érdekes. 
- Az úr pedig... hm... Mr. Lawrence kísérője. Joshua, aki nem Joshua. 
A szemöldök ismét liftezett egyet, de a kérdés ezúttal elmaradt. 
Young igazgató úr megsimogatta a szakállát. 
- Arra gondoltam, hogy meghívom Mr. Lawrence-t egy teára és... közben elbeszélgetünk. 
A másik három lesütötte a szemét a padlóra. -Arról. 
- Biztos benne, hogy bölcsen teszi? - kérdezte a fekete férfi mély, dörmögő hangon. 
- Nem tudom - ismerte be a házigazdánk. - Egyelőre nem látok más megoldást. 
- Megtudhatnám, miről van szó? - próbálkoztam beavatkozni a beszélgetésbe. 
Young igazgató úr azonban ezúttal nem méltatott válaszra. 
- Javasolnám, hogy sétáljunk át a teázóba. Apropó, kedves Mr. Lawrence... biztos benne, hogy a kísérője is kedveli az angol teát? 
Joshua, aki nem Joshua, éppen azzal volt elfoglalva, hogy a vadkanagyarat piszkálgatta az orrában. Amikor befejezte, várakozva nézett rám. 
- Figyelj ide - mondtam neki. - Azt kérdezi ez az úr, hogy szereted-e a teát? 
Joshua, aki nem Joshua, határozottan megrázta a fejét. 
- Soha nem iszom. Sokat kell tőle pisilnem. - Aztán megmondta, hogy mit szeret. Hosszú neve volt, nem is értettem. 
- Az micsoda? 
- Nagyonjó. Jó az álmosság ellen. Csak nehéz készíteni, mert sok ember kelí hozzá. És fogatlanok. 
- Fogatlanok?  , 
- Ők tudják jól rágni a leveleket. 
Nem voltam biztos benne, tökéletesen értem-e a szavait, de Joshua, aki nem Joshua, addig nem volt hajlandó befejezni eszmefuttatását, amíg el nem magyarázta a dolog lényegét. 
- Amikor elkezdjük készíteni, összegyűlik mindenki a faluban. Van úgy, hogy még a szomszédos falvakból is hívunk segítséget. De csak rokon törzsekből szabad. És csak a fogatlan asszonyok jöhetnek. Az asszonyok leülnek, a férfiak behozzák a leveleket. Sok levelet hoznak, úgyhogy a fogatlan asszonyok napokig rágják. Ha elfáradnak, alszanak, majd felébrednek és újra rágják. Amit megrágtak, beleköpik egy vödörbe. Amikor megtelik a vödör, új vödröt tesznek eléjük. Sok-sok vödör is összegyűlik, és sok-sok ital van benne. Nagyon finom, mindenki iszik belőle, és, jól berúg tőle. 
- Mit beszél ez a tiszteletreméltó férfiú? - kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában Mr. Young. 
Mély lélegzetet véve, lefordítottam Joshua, aki nem Joshua 
szavait. Hogy miképpen készül az a bizonyos ital, amitől aztán jól be lehet rúgni. Égy biztos: én már a látványától berúgtam volna. 
Young igazgató úron sem láttam azt a lelkesedést, amely legyőzte volna benne a rágott italok iránti ellenszenvét. A mozgó szemöldökű lány mintha elfehéredett volna, amikor eljutottak a tudatáig a szavaim. 
- Kérdezze meg a barátjától, mit szeretne csinálni, amíg mi teázunk? - javasolta Young. - Esetleg inna valami más italt? 
Joshua, aki nem Joshua azonban határozottan megrázta a fejét. 
- Videózni szeretnék. 
Valamennyiünket meghökkentett a kijelentésével. Young nyelt egyet, aztán megadóan bólintott. 
- Kérdezze meg, milyen filmet kér hozzá. Megkérdeztem. Joshua, aki nem Joshua arcán elégedett vigyor húzódott végig. 
- Karate filmjük van? 
így történt, hogy amíg mi a szomszédos, elegáns kis ebédlőteremben teáztunk, Joshua, aki nem Joshua, a közeli szobák egyikében karatefilmet nézett, méghozzá elég hangosan. Pár perc után szerencsére már nem hallottam az ütések puffanását. Olyannyira lekötöttek Young szavai, hogy felőlem akár szét is verhette Jackie Chan Hongkongot. 
Az életben történt halálesetek sokkal jobban megviselnek bennünket, mint azok, amelyeket a filmvásznon látunk. 
Ahogy megmelegítettük az első kortyokkal a torkunkat, a kutatóbázis igazgatója beszélni kezdett. 
- Nem is hiszi, Mr. Lawrence, mennyire örülök a látogatásának. Huszonnégy órája torom egyfolytában a fejem, mit kellene tennem, de nem találtam rá a megfelelő megoldásra. Talán ön tudna segíteni nekünk. 
Széttártam a karom, ami, azt jelentette, hogy ha módomban áll tenni valamit értük, meg is teszem. 
- Amint látja, szépen berendezkedtünk itt a vulkán kráteré-. 
nek a szélén. A vulkáni környezetben élő állatok és növények életmódját tanulmányozzuk. Azt hiszem, nem kell hosszasabban magyarázni, miért fontos ez számunkra, akarom mondani az egész emberiség számára. Gondoljon csak az üvegházhatásra, a termőterületek elsivatagosodására, a homok lassú, de biztos térnyerésére. Mi azon dolgozunk, hogy olyan növényfajokat tenyésszünk ki, amelyek jól bírják a szárazságot és a magas hőmérsékletet. Ebben segít bennünket a vulkánok biológiájának a tanulmányozása. Néhány hónapja anyaggyűjtést végzünk, feltérképezzük a vulkán élővilágát, rendszerezzük, majd egyedi vizsgálatok következnek. Nem sokkal ezelőtt azonban történt valami, ami veszélybe sodorhatja minden eddigi tevékenységünket. Egy reggelen arra ébredtünk, hogy egy pápua áll a bejárat előtt egy cserjének támaszkodva. Őszintén szólva attól tartottunk, hogy forralnak ellenünk valamit. Egész délelőtt vártuk, hogy történjék valami, délfelé aztán Landor kiment hozzá. 
- Ő ki? 
- Eric Landor a munkatársunk... volt. -Volt? 
- Volt. Landor kiment, majd bejött. Kicsit sápadt volt az arca, amikor elmesélte, hogy a fickó a bejárat előtt nem élő ember, hanem múmia. Ezeréves múmia, mint a Tutenkhamen. Egy rúddal támasztották meg, hogy fel ne boruljon. Nem féltünk, de azért nem töltött el bennünket különösebb örömmel a dolog. Végeztük tovább a dolgunkat mindaddig, amíg be nem következett a tragédia. 
- Hm. És mi volt az? 
Young vett egy mély lélegzetet. 
- Megölték Landort. És részben meg is ették. 
Megrázó lett volna a meséje, ha kezdettől fogva nem számítok valami hasonlóra. 
- A történet rövid és prózai - folytatta Young. - Egy reggel Landor nem jelent meg az ebédlőben. Sem a munkahelyén nem találtuk, sem pedig idefent. 
- Hol vannak a munkahelyeik? 
- A kráterben. 
- Ki ment le, hogy megkeresse? 
- Mr. Linch. Ezután Mary-Kay azt javasolta, nézzük meg közelebbről a múmiát. Ki akart menni, de én mentem ki végül is... Bocsásson meg, erről még ennyi idő elmúltával is nehéz beszélnem... - Remegő kézzel megsimogatta a szakállát, majd mintha erőt merített volna belőle, folytatta. - Ahogy a füstölt fickó közelébe értem, felfedeztem mellette Landort. Iszonyatos volt. 
Valóban az lehetett, hiszen kellőképpen kikészültek a visszaemlékezéstől. Linch arca hamuszürke volt, a két nőé pedig sápadtsárga. 
- Mondom, iszonyatos volt. Az, aki megölte, kiemelt néhány darabot belőle. Az agyát, a máját. 
- Uramisten - suttogta Mary-Kay, akinek ezúttal meg sem moccant a szemöldöke. - Ha csak rágondolok, okádnom kell. Ne haragudjanak a vulgáris kifejezésért, de ez az igazság. Egyszerűen rettenetes volt. 
- Ön is kiment hozzá? 
- Valamennyien kimentünk. Mr. Young nem tudta volna egyedül behozni. 
- Hova lett a múmia? 
- Amíg Landort cipeltük, kámforrá vált. 
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Majdnem egy magasságban volt a talajszinttel, mintha egy pinceablakon néztem volna ki. Sokat nem is láthattam a domboldalból, mert egy földhalom elfogta előlem a kilátást. 
- Hogy jutott ki Landor az épületből 
- Kisétált. Mást nem tudok elképzelni. Megnyomta a nyitógombot és kiment. 
- Máskor is előfordult már? 
- Dehogyis fordult. Nem szoktunk éjszaka kimászkálni. Mi a fenét keresnénk odakint? 
- És ha csillagot nézni támad kedvük? 
- Arra ott a belső udvar. Később megmutatom önnek, ha kíváncsi rá. Szép nagy átriumunk van. 
- Landor mégiscsak kiment. 
- Ez csak úgy lehetséges, hogy olyasmit látott odakint, ami kivonzotta. Sajnos, Mr. Lawrence, azt hiszem, visszatért közénk az emberevés szép, rég kihaltnak hitt szokása. 
- Értesítették a rendőrséget? Young megrázta a fejét. 
- Nem.                                                                  . 
- Miért nem? 
- Nézze, Mr. Lawrence, ha a hatóságok bezáratják a kutatóbázist, nekünk végünk. Ez egy vissza nem térően csodálatos lehetőség számunkra, hogy megmutathassuk a világnak, mit tudunk. Sehol nincs olyan érdekes, és semmihez nem hasonlítható élővilág mint itt, Pápua Új-Guineán, a Matupit vulkánban. Ha elkergetnek innen bennünket, az évtizedekre, vagy akár évszázadokra visszavetheti a forróvízi élőlényekkel kapcsolatos kutatásokat, márpedig az emberiség jövője egyre szárazabb. Nekünk eredményt kell produkálnunk. S ebben nem akadályozhatnak meg bennünket... bizonyos felmerült nehézségek. 
- Egy munkatársuk szörnyű halála sem? 
- Istenem, hát mit mondjak erre? Tulajdon két kezemmel szaggatnám darabokra azt a rohadékot, aki megtette, csakhogy ezzel már nem segítenék Landoron. Viszont sokat, nagyon sokat árthatnék magunknak. Ha bemennék Rabaulba, és elmesélném a történteket, holtbiztos, hogy be kellene fejeznünk a kutatásainkat. Nem hazudtam önnek, amikor azt mondtam, hogy nem ismerem a pápuákat, a szokásaikat még kevésbé, nem mondható azonban el ugyanez a hatóságokról. Őket jól ismerem, túlságosan is jól. Ne értsen félre, nem rosszak a tapasztalataim, csak sajátságosak. Azok alatt a hosszú hónapok alatt, amíg a kutatóbázis felépítése kapcsán tárgyaltam velük, alkalmam volt meggyőződni róla, hogy Rabaulban nemigen törődnek azzal, mi történik a sziget belsejében. Az az elvük, hogy csak baj ne legyen, intézzék a törzsek a saját ügyeiket, neveljék a gyerekeiket és temessék el a halottaikat. Amikor megkezdtük a kutatómunkát, alá kellet írnunk egy papírt, amely, ha virágnyelven is, de azt tartalmazta, hogy mindenért, ami velünk történik, mi vállaljuk a teljes felelősséget. 
- És odahaza? Valahogy csak el kell számolniuk Mr. Lan-dorral. 
- Persze hogy el kell. De hol van az még! Addig még sok levél lehullik a banáncserjékről. Valaki ki is derítheti közben, mi történik itt valójában. És hogy ki, vagy mi az a rohadék pajpaj. 
- Kire gondol? 
Mr. Young megsimogatta a szakállát.      ..  . 
- Magára.                                      .   . 
- Rám? Hiszen alig ismer. -Ennek ellenére megbízom önben. 
- De hát mi az ördögért? 
- Maga szabadon járkálhat a környéken. Ellentétben velünk. Ha mi elkezdünk a cserjésben bóklászni, híre megy, és Rabaulban kérdőre vonhatnak bennünket érte. A vulkán kutatására kaptunk engedélyt, nem arra, hogy a cserjésben koslassunk és a pápuákat lessük. De a lepkék arra repülnek, amerre a kedvük tartja, maga meg követi őket. Azonkívül itt ez a csíkosra festett pasas. Lehet, hogy ő is evett Landorból. 
- A végén még azt mondja, hogy én is. 
- Azt azért nem tételezem fel. Mit mondott, mi is a polgári foglalkozása? 
Megköszörültem a torkom és hazudtam egy jó nagyot. 
- A lepkékből élek. Megfogom őket, kikészítem és eladom gazdag gyűjtőknek. 
- Jól meg lehet ebből élni? 
- Megélni megélek, de hogy jól, az túlzás lenne. 
- Mit szólna hozzá, hogyha adnék önnek egy megbízást?  - - Megbízást? Mi a csodára? 
Young megsimogatta a szakállát. 
- Gyűjtsön bizonyítékokat a pápuák ellen. - Lenyomott egy székre és vastag szivart húzott elő a zsebéből. - Rágyújt? 
- Inkább, ha megengedné, elszívnék egy pipát. Kivettem rövid nyelű pipámat a zsebemből, megtömtem és 
meggyújtottam. Éppen az első karikák röppentek fel a levegőbe, amikor visszatért közénk Miss Boyd. Elkínzott arcán látszott, hogy aligha csak friss levegőre volt szüksége. 
Young megvárta, amíg megnyugszanak a kedélyek, aztán folytatta.                                                                          . 
- Teszek önnek egy ajánlatot. Mit szólna tíz lepedőhöz? 
- Tízezer dollárról beszél?! 
- Angol fontról. 
- Te jó ég! Azt akarja, hogy kapjam el érte a pajpajt? 
- Akit csak akar. A legfontosabb azonban az, hogy szüntelenül ott ólálkodjék a pápuák között. Ha maga ott van... 
- Akkor engem esznek meg maguk helyett, mi? 
- Eletében nem keresett még ilyen könnyen tízezer fontot. Az lenne csupán a dolga, hogy ott mászkáljon a bozótosban, keresztül-kasul. 
- Jó-jó, de meddig? 
- Egy-két hónapig. 
- Nagyon sokat érhet maguknak az, hogy békén hagyják a telepüket a pápuák - csóváltam meg elismerőn a fejem. 
Young elmosolyodott. 
-  Hazudhatnék önnek, hogy így meg úgy, de én őszinte vagyok: igen, Mr. Lawrence, nagyon sokat ér nekünk, ha még egykét hónapig itt maradhatunk. Ha sikerülnek a kísérleteink - szerencsére már csak a pontot kell feltennünk az i-re -, olyan gabonafajtákat állíthatunk elő, amelyek még a Szaharában is megteremnek. El sem tudja képzelni, mennyi pénzt jelent ez a feltalálónak. 
-  Az lenne csupán a dolgom, hogy odakint járkáljak a cserjék között?                  . 
-  Mint az ingaóra ingája. Ide-oda. Hadd szokják meg a pápuák, hogy maga mindenütt ott van, és a legváratlanabb helyeken is felbukkan. 
Miss Donovan, azaz Donovan mama fedetlen kebleire gondoltam. Úgy éreztem, már nem is annyira ellenszenves Young ajánlata. 
-  Mi lesz a lepkéimmel? 
- Fogja meg őket. Szerződésünk egyáltalán nem akadályozza a lepkefogásban. Éppen ellenkezőleg. Kutasson csak utánuk, kergesse őket. 
Szívtam néhányat a pipámon, aztán gondterhelt képpel bólintottam. 
-  Azt hiszem, vállalom. 
Mr. Young örömteli mosollyal ragadta meg a kezem. 
-  Köszönöm, Mr. Lawrence. Hozzon be egy üveg pezsgőt, Sophie. 
Miss Boyd indult volna, de hirtelen éles női sikoltás hangzott fel a folyosón. Egyetlen pillanatig azt hittem, a Joshua, aki nem Joshua által nézett karatefilm a tettes, aztán tévedhetetlenül megéreztem, hogy a valóságban, az életben sikoltozik valaki. 
Mivel a kutatóállomás valamennyi tagja idebent volt a szobában, igazán kíváncsi lettem volna rá, ki az. 
ío                                                                                       
Rövidesen fény derült mindenre. Abban a pillanatban, ahogy               1 
felhangzottak az első sikolyok, Young eleresztette a kezem és a               
szakállába markolt. Mindeközben olyan pillantást vetett Linch-               1 
re, hogy a fekete férfi arca ismét elszürkült a félelemtől.                         
-  Kevin! Mi az isten ez?!                                                                    
- Azt hiszem az a hülye pápua kiengedte.                                         Öröm volt nézni, ahogy megbolydult idebent a világ. Miss               
Boyd magához tért sápadozásából és az ajtó felé pislogott, Mary-               , 
Kay szemöldökei rock and rollt jártak a homloka közepén.                     írl 
Kevin Linch kivágta az ajtót és kiugrott a folyosóra. Azaz 
csak ugrott volna. Mivel valaki elállta előle az utat kénytelen 
volt a küszöbön maradni. Meghökkenve láttam, hogy odakint               
egy csinos, barna hajú asszony áll, ugyanabban a narancssár-              Jl 
ga kezeslábasban, mint a többiek. Szép arcából fekete szemek 
bámultak a nagy semmibe. Merthogy egyikünkre sem nézett,               
csak bele a híg levegőbe. Mintha nem is látott volna bennün-             ! 
ket a szobában. 
Linch feléje nyújtotta a kézét, az asszony hátrált néhány lépest, majd váratlanul, meleg, bársonyos hangon énekelni kez-               
dett.                                                                                                        
 
1 
- Megölnek... bennünket a... zöldek. -                                                  
Felfalnak... bennünket... a zöldek. 
Megölnek... bennünket... ők.                                                               
Felfalnak bennünket... ők.                                                                  
 
Amikor a felfalnak szót hangsúlyozta mosoly terült szét az ar-              : 
cán.   . .                                                                                                                                   .            
Linch ismét a lány felé nyújtotta volna a kezét, de Young határozottan félretolta.                                                                                
-  Mi a baj, Roswitha? 
- A zöld... ek - mondta remegő hangon a lány. - A zöldek... Young a lány karjába fűzte a karját. 
- Jöjjön, Roswitha, megbeszéljük a dolgot. Sétáljunk egyet.      Roswitha nem ellenkezett. Engedelmesen elindult a professzorral a végtelennek tűnő folyosón.                                            .      
- Ez meg ki volt? - kérdeztem a többiek felé fordulva. 
Mary-Kay szemöldöke felcsúszott a homloka tetejére. 
- Roswitha Smith. 
Egészen addig hallgattunk, amíg a bázis főnöke vissza nem tért közénk. 
Young visszajött, kinyitott egy szekrénykét, kiemelt belőle egy lapos üveg whiskyt és néhány poharat. Letekerte az üveg kupakját, miközben szomorúan nézett rám. 
- Azt hiszem, megérdemlünk egy italt. Kér? 
- Csak ritkán szoktam visszautasítani a whiskyt. 
- Szimpatikus tulajdonság. Sophie? 
- Keveset.                                         .      . 
- Mary-Kay? 
- Sokat. 
Linch-cset meg sem kérdezte. Csurig töltötte a poharát, akárcsak az enyémet.                                   . 
- Jövendő együttműködésünkre - mondta. 
- Azzal várjunk még egy kicsit - intettem óvatosságra. 
- Akkor talán a nagy ijedtségre. 
Erre már hajlandó voltam inni. Kellemes, ausztrál whisky volt, kár, hogy hiányzott belőle a scotch-ok jellegzetes aromája. 
- Roswithát a maga pápuája engedte ki. Idehívná? 
Nem kérdeztem semmit, tettem, amit mondott. Az ajtóhoz sétáltam és kikiáltottam rajta. 
- Joshua, aki nem Joshua! 
Ajtó nyílott, majd mezítlábas léptek csosszantak a padlón. Néhány másodperc múlva ott állt előttünk a vadkanagyar gazdája. Úgy festett a félhomályban, csíkokkal a mellén, mint egy mozgó, fehér léckerítés. Amikor meglátott, mosolyra futott a szája. 
- Kurva jó ez a Jackie Chan. Akkora pofont adott egy fickónak... 
- Mr. Young kérdezni szeretne tőled valamit. 
Joshua, aki nem Joshua követte az ujjam irányát, így végül felnézett a szakállasra. 
- Azt szeretné tudni... te engedted-e ki a hölgyet? Joshua, aki nem Joshua bólintott. 
.   - Én. 
- Honnan? 
- Egy szobából. 
- Honnan tudtad, hogy ott van?                           . 
- Hallottam, hogy sír. 
- Hogy a csodába hallhattad meg ekkora zajban? Joshua, aki nem Joshua, megvonta a vállát. 
- Meghallottam. Először azt hittem a filmen sír valaki, de nem ott sírt. Otthagytam a filmet és keresni kezdtem. Hallottam, hogy a szobában sír. Kinyitottam az ajtót. 
- Hogy nyitottad ki? 
- Megcsavartam a gombot. 
- Kívülről nyitható az ajtó - erősítette meg Mr. Young. 
- Visszamehetek már? - tudakolta türelmetlenül Joshua, aki nem Joshua. 
Mivel nem válaszolt neki senki, megfordult és kiügetett a szobából. Csak úgy csattogott a talpa a folyosó kövén. 
Young igazgató úr rövid hallgatás után a többiekre nézett, majd halkan beszélni kezdett. 
- Miss Roswitha Smith a munkatársunk volt. Az a legfurcsább, hogy ő volt valamennyiünk között a legvidámabb. Egy napon aztán azt vettük észre, hogy valami baj van vele. Félni kezdett a zöldségektől. 
-Miktől? 
- Algáktól, békalencsétől, mindentől, ami zöld. 
- Mi a csoda történhetett vele? Young megvonta a vállát. 
- Idegösszeroppanás. Nem kell aggódnia, nincs veszélyben az élete. Amikor legutoljára Rabaulban jártam, felkerestem egy orvost és leírtam neki a tüneteket. Szerinte pihennie kell. Biztosan valami óriási megrázkódtatás érte. 
- És érte? Young bólintott. 
- Sajnos igen. Roswitha három héttel ezelőtt egy vigyázatlan mozdulata következtében belezuhant a tóba. Szerencsére rajta volt 
a védőruhája, ezért nem égett meg. A tóban lebegő lencsék és algák tömege viszont rátapadt a ruhájára és az arcát védő üvegre. Roswitha úgy érezte, megtámadták. Ez okozhatta nála a traumát. 
Jackie Chan a szomszéd szobában eggyel magasabb fokozatba kapcsolt. Tompa puffanások hangzottak dallamos, kínai kiáltásokkal fűszerezve. Valakinek a diadalittas nevetése azt sugallta ugyan, hogy egyszer vége lesz minden bajnak, és az igazság gyorsan győzedelmeskedik a gonosz felett, valahogy nem tudtam igazán hinni benne. 
Sajnos igazam is lett. 
- Akkor hát mindent megbeszéltünk, Mr. Lawrence - mondta mély4 elégedett sóhaj kíséretében Mr. Young. - Kergesse csak a lepkéit és kukkantson be a falujukba. Hadd lássák, hogy ön mindenütt jelen van és nem rejthetnek el semmit a szeme elől. 
Törtem a fejem, ne utasítsam-e mégis vissza megtisztelő ajánlatát - végül is eltekintettem tőle. Elvégre csak arra akart rábeszélni, amit megbízása nélkül is megtettem volna. 
Megittam a whiskym maradékát, megköszöntem a szíves vendéglátást, s kedélyes társaságukban átsétáltam Joshuához, aki nem Joshua, hogy elszakítsam Jackie Chantól. 
Legnagyobb meglepetésemre azonban Jackie Chan közönség nélkül bunyózott a képernyőn: Joshua, aki nem Joshua nem volt a szobában. Young horkantott egyet, amikor észrevette, hogy a    pápua nincs a képernyő előtt. 
- Hol a fenében van már megint a fickó?                    Linch nagy teste fenyegetőn tornyosult fölém. 
- A maga embere, nem?                                                          - Fenét az én emberem! - fakadtam ki felháborodottan. - Az a kötelessége, hogy eligazítson a cserjésben, nem pedig hogy karatefilmeket bámuljon. 
Akárhogy is, de nem volt ínyemre a dolog. Young összesúgott Linch-csel, s már-már indultak volna, hogy az elveszett pápua után eredjenek, amikor mezítlábas léptek csosszantak a folyosón. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és az ajtóhoz sétáltam. A folyosón Joshua, aki nem Joshua közeledett, orrában a vadkanagyarral, mint egy mozgó, fehérre festett léckerítés. Kissé görnyedt tartással jött felénk, mintha nyomokat követett volna a folyosó kövén. 
Az a tény, hogy Joshua, aki nem Joshua felénk közeledett, örömmel töltött el, s az sem lepett meg különösképpen, hogy a padlót vizsgálgatja. Elvégre pápua vadász, akinek az a dolga, hogy olvasson a nyomokból és a kiolvasottakhoz igazítsa az életét. Az az élénk színű plasztikzsák azonban, amely a hátán ló-gou már közel sem ringatott a boldogság bölcsőjében. Nagyon úgy nézett ki a dolog, mintha Joshua, aki nem Joshua szabadon értelmezve a magántulajdon elvét, némi ajándékot gyűjtött volna össze a faluban élő családtagjai számára. 
Vendéglátóim olyan megdöbbenve bámultak a pápuára, mintha nem is ő cipelte volna a zsákot, hanem megfordítva. Young lehorgasztotta a fejét és a szakállába markolt, Miss Boyd a falnak dőlt és sírás fojtogatta a torkát, Linch arca szokás szerint hamuszürke volt, míg a kerek képű Mary-Kay szemöldöke a mennyezet körül lebegett. 
Én csak akkor döbbentem meg igazán, amikor Miss Boyd ellökte magát a faltól és két. karját a pápua felé nyújtva hatalmasat sikított: 
- Neeeee! 
Joshua, aki nem Joshua, megállt, felemelte a fejét, de a zsákot nem eresztette le a válláról, pedig nem lehetett könnyű a súlya. 
Young revolvert kapott elő a zsebéből, Joshua, aki nem Joshuára fogta, majd csüggedten leeresztette és reményvesztetten nézett rám. Jómagam viszont a Linch kezében lévő fegyverre bámultam. Egészen addig, amíg Mr. Young el nem kapta a fekete bőrű férfi csuklóját és rá nem kiáltott. 
- Tegye már el, az ördög vigye el magát! 
Linch felhorkant, de eltüntette a stukkert. Felhasználva a beállott csendet, Joshua, aki nem Joshua felé nyújtottam a kezem. 
- Hol jártál, Joshua, aki nem Joshua? 
A mozgó léckerítés hüvelykujjával a válla felett a folyosó vége felé bökött.  - Ott. 
- Mi van ott? 
- Nagy szoba. Benne hideg masinával. 
- Mit kerestél a hideg masinában? 
- Sört. 
A megkönnyebbülés hullámai futottak végig rajtam. Joshua, aki nem Joshua, kinyitotta a sörösdobozokat tartalmazó hűtőszekrényt és megpakolt egy zsákot sörrel. 
- Joshua, aki nem Joshua - kezdtem a természet egyszerű gyermekének az okítását.-Az a sör nem a tiéd. 
Joshua, aki nem Joshua bólintott. 
- A sör nem az enyém.          . 
- Akkor miért vetted el? 
- Nem vettem el. 
- Ha nem vetted el, akkor mi az ott a válladon? 
- Zsák - mondta Joshua, aki nem Joshua. 
- Hm. És mi van a zsákban? 
Ekkor kellett volna ismét a többiekre néznem. Ha jobban rájuk figyeltem volna, észrevehettem volna, hogy valami nincs rendjén velük. Kiguvadt szemekkel, némán, döbbent tekintettel bámultak a zsákra, mintha atombombát cipelt volna benne a pápua. 
- Mi van a zsákban, Joshua, aki nem Joshua? 
A pápua figyelmesen megnézegette a folyosó padlóját, majd 
felmorrant. -Pajpaj. 
Ez már akkora hazugság volt, hogy nevetnem kellett rajta. És 
nevettem is, de senki nem nevetett velem. 
- Ne hazudj, Joshua, aki nem Joshua! - förmedten ekkor rá. - A zsákban sör van... 
- Pajpaj - mondta Joshua, aki nem Joshua nyugodtan. Mintha egy leheletvékony cérnaszál elszakadt volna a lelkem 
mélyén. Talán szégyelltem egy kicsit, hogy pont az én kísérőm viselkedik úgy, ahogy a fehér emberek a pápuákat elképzelik, s alighanem az sem javított az idegeimen, hogy az elmúlt napon többször is fejbe vertek. Odaugrottam Joshua, aki nem Joshuához, elkaptam a zsák egyik csücskét és lerántottam a válláról. 
Hallottam ugyan mögöttem a kiáltásokat, de ügyet sem vetettem rájuk. Megmarkoltam a földre esett zsákot, és elkezdtem kifelé önteni belőle mindazt, ami csak benne volt. Mindeközben folytattam szegény Joshua, aki nem Joshua nevelését, 
- Hol van itt a pajpaj? Hol a pajpaj? 
Csak akkor hallgattam el és néztem értetlenül Joshua, aki nem Joshuára, amikor a sörösdobozok helyett egy megcsonkított emberi fej gördült ki a zsák száján, s ezt különféle gyászos maradványok követték. Egy levágott lábszár hangosan koppant a cipőm mellett a padlón. 
Döbbent képpel egyenesedtem fel. Mr. Young szétvetett lábbal állt a folyosó közepén, kezével a szakállában babrálva. Miss Boyd a falhoz dőlve zokogott, míg Mary-Kay San Antonio zsebkendőt húzott elő kezeslábasa zsebéből és gondosan megtörölgette vele a száját. 
így ismerkedtem meg Mr. Eric Landorral, 
Mielőtt belesüllyedtünk volna a cserjésbe, visszapillantottam a betonkockákra. Ablakaikon vöröses fény csillogott, mintha a délutáni nap a búcsúüdvözletét küldte volna utánunk. Jó egy kilométeres út után kanyarogni kezdett az ösvény. Joshua, aki nem Joshua, megtorpant, a levegőbe szimatolt, letépett egy bokor ágáról néhány bogyót és a szájába rakta. 
- Egyél te is, jó. 
En azonban háborgó gyomromra való tekintettel inkább ittam egyet abból a kulacsból, amelyet amalária-állomáson kaptam. Joshua, aki nem Joshua féllábra állt és megvakargatta a lábszárát a talpával. 
- Mióta ismered Donovan mamát? - kérdeztem, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet a feltrancsírozott vulkánbiológusról. 
Joshua, aki nem Joshua, megvonta a vállát: - Mióta csak idejött. Donovan mama... 
Befejezni már nem sikerült a mondatát. Váratlanul megnyílt a lábunk alatt a talaj, s mi lehulltunk a föld gyomrába. 
Amikor kinyitottam a szemem, szorosan Joshua, aki nem Joshua mellett találtam magam, egy olyan szűk gödörben, amiben alig fértünk el egymás mellett. Felettünk jó négy-öt méter magasságban húzódott a gödör pereme. 
- Mi a fene ez? - nyögtem a derekamat tapogatva. 
Joshua, aki nem Joshua megigazgatta az eséstől félrecsúszott vadkanagyarat az orrában, és a felettünk integető zöld ágakra nézett. 
- Csapda - mondta aztán komor hangon. 
- Hogyhogy nem vetted észre? 
- Ha nem Donovan mamáról beszélgetünk, észrevettem volna. 
Ebből aztán megérthettem, hogy én vagyok a hibás, amiért eltereltem a figyelmét. 
- Hogy tudnánk kimászni belőle? - kéideztem nyugtalanul. Joshua, aki nem Joshua szomorúan megrázta a fejét. 
- Sehogy. 
- Akkor éhen fogunk halni. 
Joshua, aki nem Joshua furcsa pillantást vetett rám. 
- Én nem fogok éhen halni. 
Ebben a szent pillanatban felbukkant a gödör alján egy kukac. Kövér, elégedett kukac volt. A föld mozgásából arra következtettem, hogy egy nagyobb kukaccsapat előőrse. Joshua, aki nem Joshua is észrevette a mocorgásukat, mert elégedetten elvigyorodott. 
- Te sem fogsz éhen halni. 
Olyan gyakorlott mozdulatokkal csipegette fel a jobb sorsra érdemes kukacokat, mint egy tapasztalt kakas. Figyelmesen megszemlélte őket, aztán bőrből varrt tarisznyájába rejtette. 
Talán már korábban is ejtenem kellett volna néhány szót Joshua, aki nem Joshua tarisznyájáról, amelyet pillanatokra sem akasztott le a nyakából. Akkor is rajta lógott, amikor a Jackie Chan filmet nézte, sőt, akkor sem vált meg tőle, amikor a kék plasztikzsákot cipelte a folyosón. A táska a pápua törzsi művészet remeke volt, magam is szívesen hordtam volna, ha valaki biztosít róla, hogy a bőr, amiből varrták, nem hosszú disznóból származik. Pápua Új-Guinea és a Salamon-szigetek bennszülöttei évszázadok óta így hívják ugyanis azt az embert, akiből vacsorára rablóhúst készítenek. 
A kukacok mintha csak megérezték volna, hogy szakavatott kezekbe kerültek, meg sem mertek moccanni Joshua, aki nem Joshua ujjai között. Olyan lemondóan potyogtak belé.a tarisznyájába, mintha megértették volna, hogy eddig tartott az életük. Ennyi volt, szép volt. 
Joshua, aki nem Joshua elégedetten a tarisznya oldalára csapott.                  , 
- Sok bennük a protein. Meglepetten kaptam fel a fejem. 
- Honnan tudsz te a proteinről? 
- Donovan mamától. Ő magyarázta el, hogy miért jo a kukac. Addig csak az ízéért kedveltem, most azonban, hogy megtudtam tőle, mi a protein, még jobban szeretem. Te nem? 
Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt el, bár nem kifejezetten pihentető állva, vagy guggolva aludni. Joshua, aki nem Joshua rezignáltán a gödör falához támaszkodott, s hamarosan felhangzó hangos horkolása arról tanúskodott, hogy egy pápua még kifejezetten zord körülmények közepette is megtalálja az éjszakai nyugalmát. 
Hajnal felé szundíthattam valamit én is, mert arra riadtam, hogy Joshua, aki nem Joshua buzgón hajladozik mellettem. Rémülten kaptam a revolverem után, de csak újabb kukacokat pillantottam meg a kezében. 
Tíz óra tájban kiáltozni kezdtünk. Egészen addig kiáltoztunk, amíg be nem rekedtünk. Odafent azonban nem mozdult semmi. Most utólag azt mondom, hála istennek. Mert mi történt volna, ha ránk talál a pajpaj? 
Déltájban elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, éhen halok. Addigra már túl voltunk minden menekülési kísérleten. Jómagam vagy tízszer csúsztam vissza a falról anélkül, hogy egyszer is megközelítettem volna a gödör szélét. Egy alkalommal a levegőbe is lőttem, de ettől sem történt semmi, csupán néhány madár húzott el a fölénk boruló zöld cserjék négyszögében. 
Hogy még szebb legyen az élet, kora délután zuhogni kezdett az eső. Szerencsére a széles levelek elfogták előlünk az áldást -jó darabig csak egy-két cseppet éreztünk belőle, - majd egyszerre csak meghajoltak az összegyűjtött víz súlya alatt, és ránk borították terhüket. 
Ahogy az eső elállt, Joshua, aki nem Joshua őszinte örömére újabb kukacok jelentek meg a közelünkben. Kísérőm szakadatlan szorgalommal tömte őket a táskájába, olyan mennyiségben, hogy azt hittem, amint leteszi a földre magától elindul. 
Délután közeledtével kezdtem kétségbeesni. Huszonnégy 
órája lapultunk már az elátkozott gödörben. Mi van akkor, ha hetekig sem téved erre senki? Joshua, aki nem Joshuát is baljós gondolatok foglalkoztatták, mert újabb kukacokat már nem gyűjtött a régiek mellé. Csak ült szótlanul a táskájára bámulva. Egyszerre aztán lehajolt a földre és mégiscsak felemelt egy kövér gilisztát. 
-Kéred? 
Szótlanul megráztam a fejem, pedig majd kilyukadt a gyomrom az éhségtől. Joshua, aki nem volt Joshua szomorúan megnézegette, aztán mélyet sóhajtott. 
- Sütve sokkal jobb. Még Donovan mamának is ízlett. Nyersen kicsit rágós. 
Kinyitotta a száját és két ujja közé csippentette a gilisztát. -A szerencsétlen jószág mintha csak megérezte volna, hogy hosszú utazás előtt áll, rémülten tekergőzni kezdett. 
- Adj egyet nekem is - mondtam nagy-nagy elhatározással a  szívemben. 
Joshua, aki nem Joshua tenyerembe tette a kukacot. 
- Harapd ketté, akkor nem mozog annyira. 
Behunytam a szemem és kitátottam a számat. A rémülten ka-pálódzó giliszta elérte az ajkamat. Mintha hideg ujjával egy európai hajnal érintett volna meg. 
Óriási.elhatározással lejjebb engedtem a zsákmányt, és ki tudja, mi történt volna, ha váratlanul meg nem szólal egy hang a fejünk felett. 
- Hé! Van ott valaki? 
Örömömben a gödör falához vágtam a gilisztát. Joshua, aki nem Joshua, lehajolt érte és a táskájába tette a többi közé. 
- Ki hallott még olyat, hogy valaki csak úgy dobálja az ennivalót?-hallottam zsörtölődő hangját. 
Felnéztem a magasban csillogó zöld négyszögre és egy fejet láttam benne. Vágpttszemű, keleti arc nézett ránk, trópusi sisakkalkoronázva. 
- Van ott valaki? 
- Ketten vagyunk a gödörben - mondtam reménykedve én is pidzsinül. - Kihúzna bennünket? 
A fej eltűnt a zöld négyszögből, hogy egy másiknak adjon helyet. Ez is vágottszemű férfi volt, ugyancsak trópusi sisakkal a feje búbján. 
- Kicsodák maguk? - kérdezte enyhén sziszegő pidzsin-séggel. 
- Egy pápua és egy európai - mondtam. - Beleestünk ebbe a micsodába. Kihúznának bennünket, kérem? 
Fél óra múlva sikerült megpillantanunk a napvilágot. 
Még a gödör fenekén megállapítottam, hogy a fölénk hajló arcok alighanem japán férfiakhoz tartoznak. Ez a gyanúm aztán bizonyosságot is nyert, amikor végre odafent örvendezhettünk a gödör szélén. A leeresztett kötél végét három férfi húzta, - mindhárman zöld terepszínű ruhában és trópusi sisakkal a fejükön. 
Ahogy felértem, annyira megszédültem, hogy le kellett ülnöm a fűre. Joshua, aki nem Joshua sem érezhette különösebben fic-kósnak magát, mert gyorsan mellém telepedett. A japánok megszeppent képpel álltak körülöttünk, mintha nem is ők szabadi fottak volna ki bennünket, hanem megfordítva. 
Ahogy elmúlt a szédülésem, nagy nehezen felálltam és a legközelebb toporgó előreálló fogú férfi felé nyújtottam a kezem. 
- A nevem Lawrence. Leslie L. Lawrence. Engedje meg, hogy mindhármuknak kifejezzem a hálámat, amiért megmentettek bennünket. 
Meghajoltam, úgy ahogy a japánoknál szokás. Ö is meghajolt és barátságosan kezet rázott velem. 
- Tanaka. Tanaka vagyok. 
Nem okozott különösebb meglepetést vele, hiszen tapasztalataim szerint minden második japánt Tanakának hívják. 
A második előtt is meghajoltam és neki is megmondtam a nevem. 
- Jamamura - bókolt a kissé fekete bőrű japán férfi.                        , 
- Okida - biccentett a harmadik.                                                   Pl Amíg a nevüket mondták, végigfutott rajtuk a pillantásom. 
Mindhármójuk szerelése tiszta és ropogós volt, mintha nemrég hozták volna ki egy tokiói ruhaüzlet raktárából. Az oldalukon lógó kulacs, rövid nyelű ásó, térképtáska, mind-mind arról árulkodott, hogy megfelelően felkészültek egy hosszabb kirándulásra. 
Még egyszer kifejeztem hálámat a megmentésünkért. Ezt kel-.lett volna tennie Joshua, aki nem Joshuának is, ő azonban elmerülten és főleg némán a lábujjait piszkálgatta. 
Megmentőinken látszott, hogy igazán örülnek nekünk. Erőnek erejével dugták az orrunk alá a kulacsaikat. Boldogan fedeztem fel, hogy a szemüveges Okida kulacsában a másik kettőével ellentétben nem víz van, hanem szaké. 
- Szaké - mondtam felcsillanó szemmel. Erre aztán már Okida szeme is felcsillant. 
- Szereti a szakét?                                             . Mondtam, hogy igen. Hogy sok rizsbort ittam annak idején 
Jokohamában. 
Okida majdnem hanyatt esett a csodálkozástól. 
- Maga járt Jokohamában? Mondtam, hogy igen. 
- Ismeri a Vörös Polipot? - kérdezte. 
- A kikötőben. A nagy mólótól jobbra? 
- Az ördögbe is, maga tényleg ismeri. Tudja, hogy ott mérik a legjobb szakét? 
Mondtam neki, hogy volt egy barátom, Szatónak hívták, ő vitt el a Vörös Polipba. Mindhárman elégedetten bólogattak. Aki a Vörös Polipban issza a szakét, tapasztalt jokohamainak számít. 
- Hogy kerültek a gödörbe? - kérdezte kíváncsian a fekete képű. - Beleestek? 
Válaszolni sem kellett rá, annyira nyilvánvaló volt a dolog. 
- Pedig én azt hallottam, hogy a pápuák sohasem esnek gödörbe. Még a félkegyelmű pápua is megérzi, ha rejtett gödör van az orra előtt. 
Joshuára pillantottam, aki nem Joshua, s aki szégyenlősen le-horgasztotta a fejét. 
- Mi mégis beestünk - mondtam komoran. 
- Errefelé nagyon kell vigyázni - magyarázták a japánok. - Telis-tele van a cserjés gödörrel. Még mi sem ismerjük valamennyi helyét, pedig mi aztán jól áttanulmányoztuk a terepet. 
Az oldalukon fityegő térképtáska hajnali világosságot gyújtott az agyamban. Mielőtt azonban egészen kivilágosodhatott volna Tanaka ismét meghajolt és ránk mosolygott. 
- Nem szeretnék erőszakoskodni, de... nem óhajtanának megmosakodni, megpihenni, inni egy teát és egy kis szakét a táborunkban? 
Öt perc múlva úton voltunk a tűzhányó krátere felé. 
A japánok tábora körülbelül ugyanabban a magasságban helyezkedett el, mint a vulkánbiológusok bázisa, csak éppen jó két kilométernyi távolságban attól. Young és társai nem említették őket, így valószínűnek látszott, hogy a viszonylagos közelség ellenére sem tudnak egymásról. 
Ha arra számítottam, Jiogy a japánok is kacsalábon forgó bázist építettek ki maguknak, tévednem kellett. Az ő lakóhelyük ugyanis három sátor volt közvetlenül a kráter pereme alatt. Komfortfokozatukat össze sem lehetett hasonlítani azzal a kényelemmel, amelyben Mr. Young társai részeltettek bennünket. 
Okida sátrában ittuk meg a maradék szakét, s váltottunk néhány semmitmondó mondatot egymással. Amikor megettünk néhány szendvicset is, Okida kimutatott a sátor ajtaján. 
- Ott a fürdőszobánk. 
A fürdőszoba néhány hatalmas cserje-levélből, egy törött faágra helyezett benzines hordóból, a hozzá vezető létrából, és egy madzagból állt. Ha meghúztam a madzagot, egy csőből és zuhanyrózsából álló szerkezet takarékosan ugyan, de kellemesen langyos vizet csöpögtetett a nyakamba. 
Mire visszatértem a zuhanyozásból, a három japán és Joshua, aki nem Joshua élénk beszélgetésbe merült egymással. Joshua, aki nem Joshua éppen a tarisznyáját ürítette ki a sátor közepén. A kukacok, megmámorosodva a hirtelen visszanyert szabadságtól, igyekeztek elbújni a sátorban található csomagok alatt. Okida gyanakvó tekintettel bámulta őket, de nem mert hozzájuk nyúlni. 
- Tele vannak proteinnel - hallottam Joshua, aki nem Joshua hangját. - És nagyon finomak. 
- Finomak? - kételkedett Okida. 
- De mennyire hogy azok! - bizonygatta a pápua. - Minden reggel megeszek tíz darabot belőlük. 
- Éppen tízet? - ámuldozott Tanaka. - Miért tízet? 
- Mert a tíz szent szám. 
Félresöpörtem néhány kukacot és leültem a sátor aljára helyezett gyékényre. A fekete képű Jamamura félénken rám mosolygott. 
- Megkérdezhetem, Mr. Lawrence, mely célból tartózkodik itt, a vulkán oldalában? 
Szépen beszélte az angolt, de pocsék kiejtéssel. A mondatai azonban a helyén voltak. 
- Lepkéket szeretnék fogni - mondtam, és mutattam a kezemmel, hogy milyen is egy lepke. - Hallottak valaha Alexandra királyné madárszárnyú pillangóiról? 
Ahárom japán összenézett, aztán Jamamura sajnálkozva meg- rázta a fejét. 
- Még nem volt szerencsénk. Szép? 
- Nem annyira szép, mint inkább nagy. Bár a szépség relatív dolog. 
- Bizony az - helyeselt Tanaka. - Értsük úgy, hogy ön... lepkefogó? 
- így is lehet mondani. Lepkéket fogok és eladom őket. 
- Dicséretreméltó dolog. És az úr? 
Az úr Joshua, aki nem Joshua volt s éppen elgondolkodva piszkálgatta, a vadkanagyarat az orrában. 
- Ő a kísérőm. Ő mutatja meg a helyes utat. 
A három japán ismét összenézett. Alighanem meg volt a véleményük Joshua, aki nem Joshua helyes útfelismerő képességéről. Ittam egy gyűszűnyi szakét és elmosolyodtam én is. 
- És önök? 
- Én a Tokiói Történeti Intézet munkatársa vagyok - mondta mosolyogva Tanaka. - Az urak a munkatársaim. Jamamura kutató, és Okida kutató. 
- Hm. És mit kutatnak? 
Tanaka kimutatott a nyitott sátorajtón. .   .- Bizonyára tudja, Mr. Lawrence, hogy az amerikaiak tiszteletreméltó papái és a mi tiszteletreméltó papáink itt harcoltak egymással a második világháborúban. Tud róla? 
- Már hogyne tudnék - mondtam. - Pápua Új-Guinea nagy része akkoriban japán megszállás alatt állt. 
- Mi a második világháború csendes-óceáni hadszíntereit kutatjuk. Akármi is történt, Mr. Lawrence, az a háború a japán történelem része. S hogy soha többé ne fordulhasson elő, ami egyszer előfordult, tanulmányoznunk kell azokat az időket és min-               
dent, ami megmaradt belőle. 
Szép és gyakran használt szöveg volt, amelyet minden valamirevaló történelem tankönyv előszavában meg lehet találni.              . 
Amíg beszélt, a sátor sarkába tévedt a tekintetem. Olyanféle készülékek álltak benne, mint a kézben tartható fűnyíró. Vetettem rájuk néhány pillantást, majd feltűnés nélkül elfordítottam róluk a szemem.  - A lövészárkok rendszere az, ami igazán érdekel bennünket. 
- Mi a helyzet azokkal az emlékekkel, amiket a maguk apukái hagytak hátra? 
Jamamura megrázta a fejét. 
- Jószerével csak roncsok hevernek szerteszét. 
Előhúztam a zsebemből a tőrt, amit Bilobilolótól zsákmányol-       tam, és Tanaka kezébe nyomtam. 
- Hogy tetszik?                                                               Tanaka meghökkenve bámult rá.               . 
- Tengerésztiszti tőr. Hol találta?                                     Hosszadalmas lett volna elmesélnem, hogy jutottam hozzá, 
ezért a cserjésre mutattam.                                                                 
-  Odakint.                                                                                 ,         Nézegették egy kicsit, aztán Tanaka visszaadta. 
- Szép, de ez bennünket nemigen érdekel, Mr. Lawrence.                Bennünket a háború elmélete izgat, nem a maradványai. 
- Nem félnek, hogy az emlékek keresése közben aknára lépnek?               
- Nincs erre egyetlen-egy sem. Ez nem Vietnam., Akaratlanul is a sarokba állított fűnyíró forma valamikre pillantottam. 
Ha nincs, akkor mi a a fenét keresnek a sarokban a fémkere-               
ső detektorok?            . 
Meleg, baráti kézrázással váltunk el egymástól. Joshua, aki nem Joshua elgondolkodva ballagott előttem, s csak remélni mertem, hogy nem vezet bele egy újabb gödörbe, amelyet a japán kutatók tiszteletreméltó apái ástak az amerikaiak tiszteletreméltó apái számára. 
Követtük egy ideig a gazzal benőtt keskeny ösvényt, majd amikor ahhoz a gödörhöz értünk, amelybe belepottyantunk, Joshua, aki nem volt Joshua megtorpant. Óvatosan a verem széléhez lépkedett, lehasalt mellé, végighúzta a kezét az oldalán. Megcsóválta a fejét, felállt és a cserjés felé kémlelt 
- Gyere. 
Hátra sem pillantva eltűnt a banánlevelek között. Villámgyorsan utána ugrottam, hiszen volt szerencsém már ismerni azt a tulajdonságát, hogy időről időre kámforrá válik. 
Ezúttal azonban nem vált azzá. Mire széthajtogattam a banáncserjék széles leveleit, már egy földkupac tetején ült, lábujjai közül piszkálgatva ki azokat az apróbb göröngyöket, amelyek kupacmászás közben fészkelték oda magukat. 
- Ez mi? - kérdeztem bölcsen. 
- Kupac - felelte Joshua, aki nem Joshua elégedetten, mivel sikerült a nagyujja mellől kibányászni egy különösen makacs göröngyöt. 
Ebben a pillanatban villámcsapásként ért egy újabb felismerés: azt a gödröt, amibe belezuhantunk, csak nemrégiben ásták. A föld, amit kihánytak belőle, még egészen friss volt. A cserjék leveleire tapadt talaj-gömböcök pedig arról árulkodtak, hogy... 
Joshua, aki nem Joshuára pislogtam. Szerényen a vadkanagyarat igazgatta az orrában. 
- Ezt a gödröt csak... mostanában ásták - mondtam a nagy felfedezők örömével. 
Joshua, aki nem Joshua, bólintott. 
- Nem a japánok apukái, hanem maguk a japánok. Elgondolkodva nézegette a lábujjait, aztán ismét rám parancsolt. 
- Gyere. 
Visszamentünk a gödörcsapdához. Joshua, aki nem Joshua, ekkor már ügyet sem vetett rá, kizárólag a cserjék tetejét bámulta, mintha ott is gödröket keresett volna. Behunyta a szemét, jó néhány másodpercig behunyva tartotta, majd kinyitotta, és megrángatta a zubbonyom ujját. 
- Gyere. 
Már nem is kérdeztem, hova megyünk. Átcsörtettünk a bokrok között, egy ideig lefelé ereszkedtünk, majd ismét emelkedőre fogtuk a dolgot. Jó negyedóra múlva egy elhagyatottnak 
látszó ösvényen találtuk magunkat. Úgy éreztem magam, mint akinek bekötik a szemét, megpörgetik a tengelye körül, majd megkérdik tőle, merre van észak. 
Joshua, aki nem Joshua, intett, hogy telepedjek a legközelebbi banáncserje alá. 0 maga sietősen eltűnt a bokrok között. 
Megtörölgettem a homlokomat, és arra gondoltam, meg kéne próbálnom tájékozódni. Előfordulhat, hogy csak holnap jön vissza, vagy még akkor sem. 
Szégyenkezve kell bevallanom: ártatlanul gyanúsítottam meg Joshuát, aki nem Joshua. Alig múlt el öt perc és máris felbukkant a közelemben, ráadásul nem is jött üres kézzel. Gyerekfej-nyi, zöld gombócok voltak a kezében - valamiféle fának a gyümölcsei. Féltő szeretettel rakta le őket a cserje mellé, mint középkori tüzérek az ágyúgolyóikat. Rám nézett, felvett egyet, és furcsa kígyósziszegés kíséretében az ösvényre hajította. 
A zöld gombóc tompa puffanással hullott a fűre. Kérdőn néztem rá, de Joshua, aki nem Joshuanem vette tudomásula kíváncsiságomat, hanem újabb golyót kaparintott a markába. A gömböc puffanása nyomán mintha lágyan hullámzani kezdett volna a sárgás fű az ösvényen. 
A harmadik puffanás után csoda történt: a fű még határozottabb hullámzásba fogott, reccsenés hallatszott, majd beomlott valami, éppen az ösvény közepén. A valami egy ugyanolyan gödör volt, mint amilyenbe belepottyantunk. 
Elképedt tekintettel bámulhattam rá, mert Joshua, aki nem Joshua elmosolyodott és megpöcögtette a vadkanagyarat az orrában. 
- Ők ásták - mondta. - Ezt is ők ásták. 
- Mi a fenéért? 
Ismét elkapta a zubbonyom ujját és maga után húzott. Rövid másfél óra alatt további négy gödröt fedeztünk fel. Amikor az utolsót is felderítettük, Joshua, aki nem Joshua ledőlt egy cserje árnyékába. Feje alá tette a karját és elégedett horkolásba fogott, rám bízva a gödrök feltárásának tanulságait. 
Mivel az elmúlt éjszakát részben állva, részben guggolva töltöttem, jómagámra is ráfért egy kis pihenés. Kezem ügyébe helyeztem a 38-as Smith and Wessont. Amíg Joshua, aki nem Joshua horkol - gondoltam - én is szundítok egyet. Éppen csak egy icipicit. 
Késő délután volt, mire felébredtünk. 
Ahogy a sátram felé közeledtünk, mintha kezdett volna valami nem tetszeni az ösztöneimnek. Alighanem Joshua, aki nem Joshua ösztöneinek sem tetszhetett, mert ő is gyanakodva emelgette az orrát. Előttünk a mésztufahegy magasodott, amely csak kistestvére lehetett volna a vulkánnak, bár a területe többszörösen meghaladta ez utóbbiét. Lankás oldaláról elméletileg gyönyörű kilátás nyílt a Blanche öbölre. Azért elméletileg, mert az utóbbi évtizedben a hegy oldalát beborította a mesterségesen telepített, majd elvadult banáncserje. Aki le akart nézni a tengerre, fel kellett másznia egy cserjére,  vagy ami még biztosabbá tette a dolgot, egy különálló dom-bocskára. Egy ilyen dombocska alján vertem sátrat azzal a szándékkal, hogy amikor akarok, felkapaszkodók a tetejére megcsodálni a tengerből kikelő nap semmihez sem fogható látványát.                                                       . 
Joshua, aki nem Joshua ismét a levegőbe dugta az orrát. Rövid szimatolás után biccentett egyet: 
- Gyere. 
Mentünk. Egészen a legközelebbi cserjéig. Eközben csalhatatlan biztonsággal megéreztem, hogy nincs minden rendjén a nagyvilágban. A vulkán oldalában töltött napjaim úgy látszik tökéletesen lemosták rólam a civilizáció rám kenődött mázát. Ismét úgy kinyílt előttem az erdő, mint annak idején Nágaföldön. Igáz, itt közvetlen közelemben nem erdő húzódott, hanem cserjés, ennek ellenére minden porcikámban ott bizsergett a figyelmeztetés: valami baj lehet a sátram környékén. 
Joshua, aki nem Joshua hümmögött, majd megigazgatta a vadkanagyarat az orrában. Ekkor vettem csak észre, hogy az elmúlt nap viszontagságai következtében kezdett lekopni róla a festék, mintha trikó szakadt volna le róla. Joshua, aki nem Joshuát azonban látszólag nem zavarta a dolog. Amint a sátor felé közeledtünk, kivette az orrából a vadkanagyarat és a tarisznyájába rejtette a kukacok mellé. 
Mivel nekem nem volt agyaram, kénytelen voltam a Smith and Wessonnal foglalkozni. Kezembe szorítottam és a sátor be- járatára fogtam. 
Sátram hetykén trónolt a tufadombocska aljában meleg, rozsdabarna színe békét és nyugalmat árasztott. Cipzárja behúzva, ami annyit jelentett, hogy Joshua, aki nem Joshua nem mondott valótlant, amikor azt állította, hogy rendben hagyta maga mögött. 
Es mégsem tetszett nekem valami. A rend és a nyugalom mintha csak felszín lett volna. Mintha valaki azt sugdosta volna a fülembe, hogy jó lesz óvatosnak lennem, mielőtt még berontanék a belsejébe. 
Alighanem Joshua, aki nem Joshua is így gondolhatta, mert feszült figyelem ült az arcán, mintha a feléttünk lengedező levelekből, az alig fúvó, inkább csak leheletnyi szelecskéből próbálta volna meg kitalálni, mi lehet odabent. 
Úgy suhantunk át a fű felett, mint a kőkorszaki vadászok, bár e jelző elsősorban Joshua, aki nem Joshuára illett. Tarkacsíkos bermuda gatyájában, lándzsával a kezében, lepattogzott festékkel a mellén és a hátán, elég marconának tűnt ahhoz, hogy alaposan megijessze, akárki is tartózkodjék odabent. 
Nem sokat teketóriáztunk a sátor bevételével. Igaz, nekemva-lamivel lassabban ment a dolog, mint Joshuának, aki nem Joshua. Míg én a cipzárat rángattam, ő nemes egyszerűséggel átszúrta a sátor-ponyvát, s a lapos lándzsavéggel mindjárt szét is hasította. Mire én bekecmeregtem az ajtón, Joshua, aki nem Joshua, már a sátor közepén hajladozott, marcona pillantásokat vetve jobbra-balra. 
- Víllámsújtottan álltam meg a bejárat mellett. Úgy összedúltak mindent idebent, mintha elefántcsorda rakott volna fészket a sátramban, amíg én a pajpajokkal voltam elfoglalva. Szinte semmim sem maradt épen azokból az eszközökből, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy tovább dolgozhassam a Matupit vulkán elvadult banáncserjéi között. 
. így történt, hogy felmálháztam Joshua, aki nem Joshua hátára maradék élelmiszeremegy részét, míg a másik részét a saját hátamra vettem. Amikor visszapillantottam elhagyott sátramra, halk fohászt küldtem az ég felé, hogy múljék el tőlem minél              
gyorsabban mindaz a szörnyűség, amibe belekeveredtem. 
Sajnos nem akadt pápua szellem, aki meghallgatta volna a könyörgésemet. 
 
MR. KAUKAU ÉSDR.KOKOPO 
Jóllehet már másodszor jártam abban faluban, ahol Donovan mama felütötte a tanyáját, bevonulásom ezúttal sem vert fel kevesebb port, mint első alkalommal. A porfelverés különben szó szerint értendő, mivel a falu közepén meghúzódó homokos-poros téren gyerekek játszottak, akik jöttünkre harsány ordítozás közepette port szórtak egymásra, majd még hangosabb ordítozással ránk. Menekülni próbáltam, de a villámgyorsan előkerült Donovan mama megragadta a kezem és a fülembe sziszegte, hogy maradjak veszteg. Némi vigaszt nyújtott a porviharban, hogy nemcsak én, hanem ő is, sőt Joshua, aki nem Joshua is bőven kapott az áldásból. 
Ez utóbbi méltósággal viselte a megpróbáltatást: felemelt fejjel állt a számum közepén és csak akkor vakargatta meg az orrát, amikor a gyerekek abbahagyták a beporzásunkat. 
- Ez meg mi a fene volt? - kérdeztem szememet törölgetve Miss Donovant, aki ugyancsak zsebkendőjébe temette az arcát. 
- Örüljön neki - krákogta vissza, majd egy hatalmasat tüsz-szentett. - Az ősök szellemei, akik az erdőben kószálnak, megérzik a bőrén a hazai föld illatát, s úgy tekintenek magára, mint falubelijükre. 
A következő meglepetés akkor ért, amikor a házak sorfala közül kisebb díszmenet bukkant elő. A menetet zömmel férfiak alkották, de nők vezették. Ez utóbbiak közül a legcsúnyább és legöregebb sivalkodó malackát vezetett egy zsinóron. Donovan mama ismét megszorította a karom: - ebből már sejthettem, hogy a porhintés rítusa után újabb következik. 
Mint ahogy következett is. Szemem sarkából Miss Donovanra lestem, hátha megsúgja, hogy s mint kell viselkednem, de ő elfordította rólam fényes orcáját és a közeledőket vette szemügyre. Mindeközben kitágultak az orrcimpái, mintha a világ leggyönyörűségesebb látványa tárult volna a szeme elé. 
Néhány lépésnyire tőlünk megtorpant a menet. Az asszonyok 
félrehúzódtak, láthatóvá téve a mögöttük megbúvó lándzsás férfiakat, akik háncsokból és fűből font szoknyafélét viseltek csupán, a régi szép, emberevő időkre emlékeztetve. Hosszú nyelű lándzsáik ugyancsak a korábbi évszázadokat idézték. A legelöl haladó, paradicsommadár-tollakkal ékesített fejfedőjű pápua aumak-ot, azaz bambuszdarabkákból készített nyakláncot tartott a tenyerén. 
- A magáé - suttogta Donovan mama. - Vegye él tőle. Bólintottam és léptem egyet előre. A paradicsommadár-tollak meglibbentek a pápua fején. Mondott valamit, amit nem értettem, de a hanghordozása nem tűnt barátságosnak. Mintha arra figyelmeztetett volna, hogy jobban tenném, ha szedném a nyúlcipőket, és meg sem állnék Rabaulig. 
Én azonban csak mosolyogtam, mint egy jól kikészített, füstölt fej és a nyaklánc után nyúlkáltam. Kis híján el is értem, de a pápua az utolsó pillanatban elrántotta előlem. Donovan mama mintha elsápadt volna. Egyetlen pillanat alatt összeszorult a torkom. Csak nem értettünk félre valamit? 
Sajnos nagyon úgy nézett ki, hogy igen. A pápua ugyanis ugrott kettőt hátrafelé - kísérete vele együtt ugrott még az öregasszony vezette kismalac is -, majd lehajította a nyakláncot a köztünk lévő szabad területre. Donovan mama egyre csak sápadozott mellettem. Amikor odasziszegtem neki, hogy most mi fenét csináljak, szó nélkül tovább sápadozott. 
A furcsa alakzat ismét megközelített bennünket. Meghökkenve tapasztaltam, hogy a tollkoronás fickó kezében immár egy bagi, azaz kagylókból fűzött nyaklánc fehéredik. Felém nyújtotta, én érte nyúltam, ő hátraugrott, kíséretestül, disznóstól, majd lehajította a kagylóláncot a bambusznyaklánc mellé. Ezután rám bámult, mintha azt várná, hogy én tegyem meg a következő lépést. 
- Vegye fel - suttogta mellettem Donovan mama. - Gyorsan vegye fel. 
Amennyire csak a hátamra erősített málhától tudtam, előrehajoltam és megpróbáltam megkaparintani a láncokat. Már-már elértem volna az aumak-ot, amikor furcsa reccsenésfélét hallottam. A következő pillanatban vasfejű lándzsa csapódott be pár centiméternyire tőle a fűbe. Úgy kaptam el a kezem a lánctól, mintha közben rájöttem volna, hogy parázsból fűzték össze. 
- Vegye fel! - hallottam Donovan mama kérlelő suttogását. - Vegye már fel, a jó istenit neki! 
Szívtam egy mélyet a páradús levegőből, aztán elölről kezdtem a nyaklánc-gyűjtést. Most a másikért nyúltam, hátha azzal több szerencsém lesz. 
De nem volt. Alighogy elértem, ismét becsapódott egy vasvégű lándzsa a fűbe. Ez már közelebb került az ujjairnhoz: alig néhány centiméternyire. 
- Vegye fel! - sürgetett Donovan mama. - Az isten szerelmére, vegye már fel! 
Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, azt teszem, amit mond. A bátorság vakmerő lángjával a szememben kinyújtottam a kezem, s nem törődve az ujjaim mellé csapódó lándzsákkal, felemeltem előbb az egyik, majd a másik nyakláncot. 
- Akassza a nyakába a bagit. 
Mivel közben elállta lándzsaeső, könnyen megtehettem. Halk, elégedett karattyolás jelezte, hogy úgy viselkedem, ahogy elvárják tőlem. 
- Az aumak-ot az én nyakamba! 
Megkerestem a lassan oszladozó porfelhőben Donovan mama nyakát. Miss Donovan egész testét szürke por fedte ebből kitalálhattam, hogy nagyjából így nézhetek ki én is. Keblei teljes fe-detlenségükben tündököltek, nem számítva a vastagon rájuk tapadt szürke port. Mivel majd olyan magas volt, mint én, le kellett hajolnia, hogy a nyakába akaszthassam az akasztani valót. 
Amikor ez is sikerült, elégedetten néztem a körülöttünk ugráló falusiakra. A férfiak ordítozva kihúzogatták lándzsáikat a fűből. Az öregasszony odasétált hozzám és a markomba nyomta a menekülni vágyó malac zsinórját. 
Donovan mama megsimogatta a mellét, miközben csillogó szemmel nézett rám. 
- Hogy tetszett? 
- Micsoda? 
- A szertartás. Most már a falu védnöksége alatt áll. 
- Hogy szerettek belém ilyen rövid idő alatt? 
- Én intéztem el. Ha itt akar mászkálni a környéken, falubelivé kell válnia, különben olyan tüskés lesz a magába hajigált lándzsáktól, hogy a sündisznók elsírják magukat irigységükben. Szerencsére átesett a bátorság-próbán. 
Nem magyarázta tovább, anélkül is megértettem, hogy az volt a bátorság-próba, amikor felszedtem a lándzsa-záporban a nyakláncokat. Kíváncsi lettem volna rá, mi történik akkor, ha összecsinálom magam a félelemtől. 
A malacka nagyot rántott a madzagon, ami újabb problémákat vetett fel. 
- Ezzel mit csináljak? 
- A magáé - mondta.                       : 
- Hogyhogy az enyém? Nekem nincs szükségem malacra. 
- El ne merje engedni! Halálos sértés, ha visszautasítja az ajándékukat. 
A körülöttünk álldogáló pápuák figyelő tekintete mintha azt sugározta volna, hogy bizony, bizony, aki köp az ajándékunkra, abból sündisznót csinálunk. 
- Húzza maga után. Majd kikötjük a házunkhoz. 
- Házunk? 
Donovan mama rám pislogott.                                 .         . 
- Ne essen össze a rémülettől, de ez a malac nászajándék. 
- Hm. És kinek a nászajándéka? 
- Az enyém és a magáé. 
Enyhe szédülésféle kerülgetett, amely két jókora tüsszentés-ben csúcsosodott ki. A pápuák vigyorogtak, amit viszont jó jelnek véltem. 
- Az utóbbi mondatát nem értettem jól. 
- Ne mutassa, hogy nem tetszik valami. Maga mostantól egy házban lakik velem. 
Szürke porban fürdő kebleire pillantottam, majd beleegyezően bólintottam. 
- Üsse kő. 
- Házastársaknak tekintenek bennünket, ezért adták a malacot. 
- Maga fogja megfejni reggelente vagy én? 
- Ne idétlenkedjék, kérem. Ez volt az egyetlen módja, hogy beköltözhessek a faluba. Lent jártam a sátránál, tudtam, hogy ide fog jönni. Azt mondtam nekik, hogy, hm... összeházasodunk. 
- Ez remek - mondtam. - Mindazonáltal nem felejtett el valamit? 
- Mire gondol? 
- Például arra, hogy előtte engem is illett volna megkérdeznie. 
Donovan mama megcsóválta a fejét. 
- Ne izguljon, még a régi férjemtől sem váltam el. Húzza a malacot, és gyerünk! 
így történt, hogy bevonultam Donovan mama házába, méghozzá férji minőségben. A malacka ott röfögött a házat tartó oszlopok között, békés, meleg, családias jelleget adva új életemiiek. 
A pajpaj közeli jelenléte azonban beárnyékolta a vörösben fürdő, trópusi délutánt. 
. .2   ,. 
Felmásztam Donovan mama után a létrán, miközben nem tudtam hova tenni a szemem. Bár hivatalos kapcsolat létezett immár köztünk, nem szerettem volna beleszaladni egy lórúgásszerű pofonba, így aztán kellő távolságot tartva kapaszkodtam csak utána. A nagy szobában, amelyben egy nappal ezelőtt már megfordultam, immár két ágy állt: az egyik az egyik falnál, a másik a -   másiknál. 
- Ezek a hitvesi ágyaink? 
Donovan mama rám villantotta a szemét. Sokat nem láthattam az arcából a portól, ez a szemvillanás azonban nem sok jót ígért. El is határoztam: mostantól kezdve féket teszek a nyelvemre. 
Ekkor kezdett viszketni a bőröm. Megvakartam, majdámikor másutt is viszketni kezdett, ott is megvakartam. Másodpercek alatt vakaródzógéppé alakultam át. 
- Hol lehet errefelé fürdeni? -- kérdeztem elhaló hangon két vakaródzás közben. 
- A pataknál - mondta Donovan mama. 
- Az hol van? 
- Megyek én is. Várja meg, amíg ruhát cserélek. 
Mivel a lakás egyetlen szobából állt, engedelmesen elindultam a lépcső felé, hogy lemenjek és odalent várjam meg, amíg átöltözködik. Donovan mama azonban visszatartott. 
- Nem kell sehova se mennie. Jobb, ha ezt mindjárt meg is beszéljük. 
- Csak gyorsan, mert kilyukad a bőröm. 
- Azt akarom mondani, hogy mivel bizonyos időre össze leszünk itt zárva, aligha tehetjük meg, hogy míg az egyikünk öltözik, a másik lemegy a létrán, vagy akár csak ki a teraszra. Főleg, ha zuhog az eső. Ami engem illet, nem vagyok szégyenlős. Amikor idejöttem és vetkőzni kezdtem, kint kíváncsiskodott az egész falu. Rémülten kapkodtam magamra a ruháimat, sírógörcsöt kaptam, meg minden, ezek meg nem értették mi a csoda van velem. Aztán egyszerre csak rám tört a megvilágosodás. Nem takargattam magam többé. Amikor eljött az este, kiálltam az erkélyre, majd mint egy sztriptíztáncosnő, vetkőzni kezdtem. Addig vetkőztem, amíg csupaszon nem álltam előttük. Ott ácsorogtam vagy öt percig, s néha még meg is fordultam, ne csak elölről lássanak. Tudja mi lett az eredménye? 
- Micsoda? - kérdeztem kíváncsian. 
- Előbb még tettek néhány megjegyzést - nem valami hízelgőket, hogy őszinte legyek -,aztán szétoszlottak. Többé nem kíváncsiskodott a kutya sem. 
- Hm. És mik voltak azok a nem hízelgő megjegyzések? 
- Hogy túl nagy vagyok, meg túl kövér. De magának mi köze hozzá? 
- Tulajdonképpen semmi. 
- Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy mivel bizonyos ideig kénytelenek leszünk egy fedél alatt élni, ostobaságnak tartom, hogy az európai etikett szerint viselkedjünk. Ha akar, félrefordulhat, ha vetkőzöm, és ezt teszem én is, ha nincs jobb dolgom. Egyet azonban már a kezdet kezdetén szeretném, ha megjegyezne. Attól még, hogy meztelenül mászkálok maga előtt, olyan idegen nekem, mint a kokomók a fán. 
- Azok mik? 
- Kakaduk, de mondhattam volna majmokat is, vagy fára mászó kengurut, mert errefelé az is él. Érti, mire célzok? 
- Azt hiszem, igen. 
- Hogy még világosabbá tegyem a dolgot: én itt dolgozom, maga iránt pedig az égvilágon semmit sem érzek. 
- Kösz. 
- Ha megpróbálkozna valamivel, keservesen megbánja. Megvannak az eszközeim hozzá, hogy elintézzem, ha megszegi az egyezségünket. 
- Ha jól emlékszem nem kötöttünk ilyet. 
- Most kötjük. Ha hozzám nyúl, meghal, Emberaszalási tilalom ide vagy oda: a maga feje is akkora lesz, mint az öklöm, és 
jén magam bocsátom árverésre a Sothebys-nál. Megegyeztünk?     - Van választásom? - kérdeztem. 
- Most pedig forduljon el, ha akar, kukkoljon,.ha akar. Egy a lényeg: átöltözöm és lemegyek a patakra fürdeni. Ha óhajt, jöjjön velem. 
Megfordult és lehúzta magáról megviselt ruháját.              , 
Sóhajtottam és vetkőzni kezdtem én is. 
Tíz percnyi könnyű séta után felértük a patakot. Estébe hajlott már a délután, a búcsúzó sugarak végigsimogatták a fák és a banáncserjék leveleit. A falu a cserjés és az őserdő határán húzódott, a patak már az őserdei övezetbe esett. Ahogy beértünk a nagy fák alá, jóval komorabbá vált a világ. Az óriások láthatatlan magasában madarak kiáltoztak, a szüntelenül mozgó ágakból pedig arra következtettem, hogy majmok is laknak a környéken. 
Miss Donovan tétovázás nélkül kacskaringózott az ösvényeken. Ha nincs velem, ugyanúgy eltévedtem volna, mint az előző napon. 
A patak keskeny volt, s a körülötte zöldellő páfrányok levelei között félénken bújt meg a csillogó víztükör. Donovan mama többször is nyugtalanul a fákra pillantott, majd sürgetőn rárn kiabált. 
- Siessen, túl késő van már!                              . 
Hogy jó példával járjon elől, lehuzigálta a nadrágját, aztán egy szál nagy semmiben belecsobbant a vízbe. Rövid habozás után követtem a példáját. Donovan mama behúzódott két nagy levél mögé, és a szűnni nem akaró szapora csobogásból arra következtethettem, hogy alapos munkát végez. 
Öt percnyi sikálással sikerült megszabadulnom a rám rakódott kosztól. Kicsit ugyan még pancsikoltam volna, de lakótársam kiparancsolt a vízből. 
- Másszon ki gyorsan! Elég a fürdésből! 
Éreztem a hangján, hogy tart valamitől. Hiába meregettem azonban a szemem és a fülem, nem éreztem sehonnan veszélyt. 
- Mitől tart annyira? 
- Ilyenkor jönnek az óriáskígyók. 
Tíz másodperc alatt kint voltam a parton. Amíg Donovan mama törülközött, kénytelen voltam megállapítani, hogy a pápuáknak eszelősen rossz ízlésük van, amiért egy este után.befejezték a leselkedést. 
Miss Donovan - akarom mondani... nem is tudom, hogyan nevezzem, hiszen saját bevallása szerint nem Miss - megtöröl-között, majd olyan közömbös arccal nézett rám, mintha csak egy fatuskó lettem volna a vízparton. 
- Kész van? 
Kész voltam. Donovan mama a patakra pislogva megköny-nyebbülten sóhajtott egyet.                                     -- Nem nagyon agresszívek, de azért nemigep-bízOTn bennük. Evekkel ezelőtt megöltek egy fürdőző gyereket. 
Csillagos este volt, mire visszaértünk a házunkba. Donovan mama nekilátott, hogy vacsorát készítsen. Ha ebből azt a következtetést vontam volna le, hogy együttlétünk olyan hagyományos, mindennapi együttlét lesz, amelyben az asszony dolgozik, a férfi pedig csak eszik-iszik és a hasát sütteti a kellemes Új-Guinea-i napon, alaposan tévednem kellett. 
- Menjen, etesse meg a malacot - utasított kifelé mutatva a lajtorja irányába. 
-Mivel? 
- Hogyhogy mivel? Ennivalóval. 
- Mit eszik errefelé egy disznó? 
- Kérdezze meg valakitől, ne legyen már olyan mulya! 
Fél órámba került, mire megoldottam a problémát. Egy jóindulatú, vihogó pápua asszony segítségével sikerült néhány tökhöz jutnom, amit aztán kiszórtam a malacka elé, miközben megfogadtam magamban, hogy nászajándék ide vagy oda: rövidesen túladok rajta. 
Mire visszatértem, már kész volt a vacsora. Donovan mama egy apró gáztűzhelyen főzött, egy még apróbb palack segítségével. 
Csak úgy, a gyékényen ülve fogyasztottuk el a vacsoránkat, amely rizsből és valamiféle zöldségekből állt. Donovan mama 
az egész étkezés alatt elgondolkodva maga elé bámult, s amikor megdicsértem a főztjét, nem is válaszolt. Segítettem összepakolni a maradékot, aztán kíváncsian rápislogtam. 
- Kérdezhetnék magától valamit, Miss Donovan? Megtörölgette a homlokát és sóhajtott egyet. Mintha ez lett 
volna a jele, hogy visszatért belé elkóborolt lelke. 
- Hát csak kérdezzen. Miről van szó? 
- Miért csinálja ezt az egészet? 
Tétován egy tökhéj-edény után nyúlt, megforgatta a gyékény felett, majd visszaejtette a helyére. 
- Miről beszél? 
- Tudja azt maga jól. Csak a vak nem látja, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy itt tartson maga mellett. Maga a pokolba kíván engem, miközben megosztja velem a szobáját és a bájait. 
- Azokról nem volt szó. 
- A látványra gondoltam. Az sem mindennapi. 
 - Hátha csak ez a baja, ezután majd tetőtől talpig nagyestélyiben járok. 
- Maga mindenáron itt akar tartani a faluban. Még azon az áron is, hogy tönkreteszem a mindennapjait. Jól látom a dolgot? 
Egy kicsit abban reménykedtem, hogy nemet mond. Kitalál valami cáfolatot, amiből kiderül: ellenállhatatlan egyéniségemnek is szerepe van abban, hogy a pápuákkal házastársakká nyilváníttatott bennünket. 
Miss Donovan azonban nem mondott nemet. Éppen ellenkezőleg: igen határozottan bólintott. 
- Ne szépítsük a dolgot: valóban nem volt könnyű elhatározás. Arra is kíváncsi, miért? - Vett egy mély lélegzetet, aztán odébb tolt a lábával egy tökhéj-edényt. Mozdulata emlékeztetett valakire, de hirtelenjében meg nem tudtam volna mondani, kire. Csak néhány perc múlva jöttem rá, hogy egy réges-régen látott Tarzan film meghitt jelenete köszönt vissza a mozdulatában. Talán maga Tarzan ücsöröghetett így dzsungelbéli paradicsomában az ő Jane-jével, mint én a tökhéj-edények között. - Hát ha meg akarja tudni, tudja meg. Először is, nem rajongok a férfiakért. Megfogadtam magamban, ha Joe-tól megszabadulok, éveknek kell elmúlnia, amíg egy is átlépheti a küszöbömet. 
- Joe a férje? 
- Az, a nyomorult. 
- Végül is miért fogadott be? 
- Azért, mert ha én nem fogadom be, a falu sem fogadta volna be. Ez itt törvény. Olyasmi, mint a zöld kártya az Egyesült Államokban. Az én személyem biztosítja az ön számára a letelepedési engedélyt. 
- Jó, jó, de mi a fenéért? 
Rám nézett és megcsóválta a fejét. 
- Ha hiszi, ha nem, szeretem ezeket az embereket, itt akarok élni köztük néhány évig, mindent tudni akarok róluk, amit csak lehetséges. És meg akarom menteni őket. 
Ismét csak úgy éreztem, mintha világosság gyúlt volna a fejemben. 
- A pajpajtól? 
- Tőle. 
- Ha jól értem, ön engem szemelt ki arra a nemes feladatra, hogy belezzem ki a pajpajt, azaz szabadítsam meg őket tőle. 
- így van. Megijedt, amikor a tenyere mellé dobálták a lándzsáikat? 
- Naná, hogy megijedtem. Főleg, amikor az egyik néhány milliméterre csapódott csak be a hüvelykemtől. 
- Azt hitte, meg fogják ölni, mi? Pedig ők már nem ölnek meg senkit. Annak az időnek vége. Ha kifestik magukat és felvonulnak a lándzsáikkal, félelmetes a kinézetük, de a valóságban nagyon is gyengék és elhagyatottak. Mit gondol, mit tehetnének géppisztolyok ellen? Vagy mit tehetnek a pajpaj ellen? Semmit.                                  . 
- Miért éppen rám gondolt? 
- Mr. Kaukau beszélt nekem magáról. -Kicsoda??? 
- Egyelőre nem mondhatok többet. 
- Maga már akkor kiszemelt engem, amikor én még a sátramban a talpam vakargattam? 
- Voltam olyan bátor. Éppen le akartam menni önhöz látogatóba, amikor egyszerre csak felbukkant a faluban. Kicsit meg is lepődtem és nem fogadtam valami barátságosan, igaz? 
- Mit tagadjam. 
- Hogy ügy mondjam, sokkszerűen ért a látványa. Akaratlanul is kihúztam magam. Őszintén szólva nem cso- Az a helyzet, hogy hasonlít Joe-ra. Összeráncoltam a szemöldököm. Hirtelenjében nem tudtam 
eldönteni, hogy értsem ez utóbbi megjegyzését. 
- Mely tulajdonsága? - kérdeztem végül. - A szépsége, a bátorsága, vagy a briliáns esze az, amit bennem is megtalálni vél? 
- Egyik sem - rázta meg a fejét, Donovan mama. - Inkább az az alamuszi mosoly a képén. Joe is így mosolygott mint egy doromboló cica, pedig már meregette a körmeit, hogy egy óvatlan pillanatban belém mélyeszthesse. Biztos vagyok benne, hogy maga is ilyen. Úgy néz ki, mint aki kettőt sem tud szólni, de Isten irgalmazzon annak, aki ezt beveszi. Különben erre Mr. Kaukau is felhívta a figyelmemet. 
- A fenébe is, kicsoda az a Mr. Kaukau? 
- Majd megtudja. Szóval, valóban le kellett győznöm a lelkem ellenállását, hogy idehozassam magát. De én mindent megteszek ezekért az emberekért. Még ezt is. Amióta ez a rohadék felbukkant a környéken, félnek, rettenetesen félnek. Nem vallják be maguknak sem, kifestik a bőrüket és a lándzsáikat rázzák, de védtelenek, mint a kisgyerekek. Nem tudom, ki a pajpaj, vagy mi, de pokoli fajzat lehet. Azt akarom, hogy kapja el és ölje meg. 
- Lehet, hogy kérdeztem már, de most ismét megkérdezem: miért nem fordulnak a rendőrséghez? 
- Én meg lehet, hogy mondtam már, de most még egyszer elmondom: a rendőrség fütyül arra, hogy mi történik a törzsi területeken. Ha Rabaulban követnek el gyilkosságot, természetesen teszik a dolgukat, de ritkán lépik át a város határát. Meg vannak győződve róla, hogy helyi konfliktusok húzódnak meg a halálesetek mögött, az ilyenekbe pedig nem ildomos beavatkozni. Legfeljebb Natnat felügyelő... 
- Miből gondolja, hogy képes leszek megtalálni a pajpajt? 
- Mr. Kaukau szerint, ha valaki képes rá, akkor maga az. 
- Az alamuszi mosolyom ellenére? 
- Éppen ezért. 
- Mindenesetre köszönöm, hogy rám gondolt. 
- Nem volt sok választásom. 
gyan alakulnak a dolgok. Attól tartok, lesz még részünk szörnyűségben éppen elég. 
Ebben valahogy én sem kételkedtem. 
Donovan mama felállt és a szoba hátulsó fertálya felé mutatott. 
- Ott egy vödör víz. Ha fogat akar mosni, merjen belőle.! -Hol a WC? 
- A ház mögött. Vigyázzon, bele ne botoljék a disznókba... Vigyen magával egy botot, oda van támasztva az ágya mellé. Ha meg akarnák harapni a kutyák, húzzon rájuk. 
- Hova mossak fogat, akarom mondani... 
- Álljon ki a teraszra. 
Megfordult és minden különösebb figyelmeztetés nélkül vetkőzni kezdett. Mivel alig volt rajta valami, cirka három másodperc alatt be is fejezte. Hogy felvett-e valamit éjszakára, nem láttam jól,.de ha fel is vett, alig lehetett nagyobb egy zsebkendőnél. Bebújt vékony vászontakarója alá, aztán rám nézett komoly, mosolytalan arccal. 
- Remélem megértette, miért van szükségem magára, és miért lakik nálam. Ezt ne felejtse el, ha nehezen tudna elaludni. 
Ördöge-volt, nehezen tudtam. S ebben csak igen kis százalékban volt ludas a jelenléte, sokkal inkább a pajpaj foglalkoztatott. 
Éjfél felé úgy döntöttem, reggel bemegyek Rabaulba. 
A hajnal első sugarai még csak a fák levelein kopogtattak, de Donovan mama már ott sertepertélt mellettem a szobában. Ezúttal kopottas, zöld ing volt rajta és valami aprócska nadrágféle. Éppen egy keményfedelű füzetet szorított a hóna alá, amikor 
kinyitottam a szemem. Rám nézett, s mintha halvány kíváncsiságot láttam volna a szemében. 
- Hogy aludt? 
Megnyomkodtam a derekam és nyögtem egyet. 
- Volt már kényelmesebb ágyam is. 
- Meg fogja szokni. Ha nem haragszik, magára hagyom. Van égy kis dolgom egy öregasszonynál. Megígérte, hogy elmond nekem valamit. 
- Ilyen korán? 
- Később már nemigen van kedvük mesélni. Ezek az emberek vagy reggel korán élnek, vagy este, tűz mellett. Napközben inkább csak bujkálnak a meleg elől. Mikor jön vissza? 
- Vissza? - ráncoltam össze a homlokomat. - Hiszen még nem is mondtam, hogy elmegyek. 
- Pedig elmegy - mondta. - Ha nem tévedek, úgy döntött, besétál Rabaulba. 
- Maga gondolatolvasó? 
- Nem, csak néha megpróbálok más fejével gondolkodni. Akkor hát sok szerencsét! 
Kilépett az ajtón és éppen elkezdett volna lefelé mászni a létrán, amikor az eszébe jutott valami. 
- Hé! - kiáltott rám valamivel barátságosabban. - A sarokban megtalálja a kávéfőzőm, főzzön magának egyet, vagy ha inkább teát akar, akkor azt. Egyen mellé szakszakot. 
- Az mi? 
- Szagópálmából készült sütemény. Mikorra szándékozik visszajönni? 
Megvontam a vállam, ő pedig lemászott a létrán, így végződött az első, közös éjszakánk. 
Tíz óra tájban indultam Rabaulba. Nagyjából tisztában voltam az iránnyal, mégis megkönnyebbültem, amikor néhány lépés után Joshua, aki nem Joshua bukkant fel mellettem. Teljes harci díszben és fegyverzetben volt, ami azt jelentette, hogy az elmúlt éjszakán újra kente a már félig lepattogzott festékcsíkokat, s szerzett magának egy paradicsommadár-tollból készített 
fejfedőt is. Impozáns megjelenését csak fokozta a kezében csillogó bozótvágó kés. 
- Donovan mamától tudom, hogy Rabaulba mész - mondta felzárkózva mellém. - Elkísérlek. 
Még ha akartam volna, sem tiltakozhattam volna ellene. Amit mondott, nem kérdés volt, hanem kijelentés. Márpedig, hogy az ördögbe mondhatna valaki ellent egy állig felfegyverzett pápua harcosnak a Pápua Új-Guinea-i dzsungel mélyén.                   
Ezen a reggelen Joshua, aki nem Joshua nem volt beszédes kedvében.- Lehajtotta a fejét és csak akkor emelte fel, amikor egy-egy ösvény-kereszteződéshez értünk. Ilyenkor aztán kegyeskedett megszólalni is. Sőt, nemcsak megszólalt, hanem övébe dugta a bozótvágó kést, letette hátára erősített lándzsá- ját és azzal mutatott az ösvényre, mintha az ujjal mutogatás tabu lenne. 
- Arra vannak a japánok. Arra van a maláriadoktorok telepe. Arra dolgoznak a morgó hegyet kutató emberek. 
Ezt a szövegét elmondta minden útkereszteződésnél, így mire megközelítettük Rabaul határát, úgy ismertem a vulkán oldalában kanyargó utakat, mint a tenyeremet. 
Kora délutánra hajlott az idő, amikor elértük a kikötőváros szélét. Éppen javasolni akartam, hogy állítsunk meg egy járművet, amikor Joshua, aki nem Joshua letelepedett egy út menti kőre, és szomorúan rám nézett. 
- Nem megyek tovább. Meghökkenve torpantam meg. 
- Itt megvárlak - mondta kísérőm és őrangyalom határozottan, miközben kényelmesen elhelyezkedett a kövön. 
Nem tudtam, mitévő legyek. Éppen újra elkezdtem volna a győzködését, hogy jöjjön velem, amikor egy teherautó fékezett mellettünk az út szélén. Szakállas, széles arcú pápua férfi hajolt ki a kabinból. 
- Bejön a városba, miszter? Felkapaszkodtam a fülke lépcsőjére. 
- A főnök is jön? 
Joshua, aki nem Joshua undorodva félrefordította a fejét, mint aki látni sem akar egy olyan elfajzott pápuát, aki autót vezet 
Szűk egy óra múlva a helyi rendőrség előtt álltam. 
Ha valaki azt hinné, hogy a világ legkönnyebb dolga bejutni a rabauli rendőrségre, alaposan téved. Az őrtálló pápuák meg sem akarták érteni, mit akarok, csak amikor hajdani Interpol igazolványomat dugdostam az orruk alá, vették maguknak a fáradságot, hogy szóljanak valakinek. 
A valaki magas volt, kék szemű, szőke és egyáltalán nem pápua. Úgy egyébként Van Haagennek hívták és holland volt, amint később kiderült. 
Ekkor már a szobájában ücsörögtünk egy kellemesen langyos tea mellett. Van Haagen felügyelő szorgos igyekezettel kért immár harmadszor elnézést, amiért csak nehezen találtam meg hozzá az utat. 
- Az a helyzet - magyarázta -, hogy az utóbbi időben sajnálatos módon megnövekedett Rabaulban a bűnözés. Ennek elsősorban társadalmi okai vannak: a szegény törzsek tagjai közül a jobb megélhetés reményében sokan bejönnek a gazdag fővárosba, itt azonban többnyire csalódniuk kell. A szakképzetlen munkaerőre gyakorlatilag nincs kereslet, visszatérni pedig már nemigen tudnak és nem is akarnak. Óhatatlanul bűnözőkké válnak - persze, ne gondoljon feltétlenül a legrosszabbra, bár az utóbbi időben már ott is előfordulnak erőszakos cselekmények, ahol korábban hírből sem ismerték őket. 
- Ön honnan került ide? - kockáztattam meg a személyes jellegű kérdést. 
- Indonéziából - felelte Van Haagen. - A szüleim ott éltek, én-pedig áttelepültem Rabaulba, Én vagyok a helyettes rendőrfőnök. 
- És ki a rendőrfőnök? 
- Natnat felügyelő. 
- Az, aki a sziget belsejében ingázik? 
- Ó, hát hallott már róla? Valóban bent jár a törzsek között és igazságot tesz. Amolyan békebíró-féle. Távollétében én intézem az ügyeket. 
Itt volt az ideje, hogy beszámoljak neki a pajpajról. Elmeséltem neki a bozótbeli kalandomat, amikör is a pajpajok csukott szemem előtt öltek meg egy szerencsétlen pápuát, röviddel azután, hogy kiszívták a vérét. Ahogy meséltem, döbbenten figyeltem fel rá, milyen hihetetlenül is hangzik a történetem. Ha én ültem volna saját magammal szemben, holtbiztos, hogy elmosolyodtam volna. 
Van Haagen azonban nem mosolygott: türelmesen megvárta, amíg a mese végére érek. Amikor befejeztem, nagy-nagy jóindulattal nézett rám. 
- Mr. Lawrence, roppant érdekes, amit elmondott. Ön azt állítja, látta a pajpajt?                                                             . 
- Kettőt is láttam belőlük.                                             . Van Haagen megcsóválta a fejét. 
- Eszerint egy helyi szellem gyilkolná a pápuákat a vulkárK, oldalában? Ha így van, miért nem jöttek ők maguk panaszt tenni? 
- Azért, mert félnek. -Kitől? 
- Természetesen a pajpajtól. 
- Akkor még inkább ide kellett volna jönniük. Egészen biztos benne, hogy jól látta, amit látott? 
- Ezt hogy érti? 
- Nézze csak - hajolt előre, - én is jártam már fent a vulkán oldalában. A déli lejtőkön napközben óriási a hőség, ha meg eső esik, olyan sűrű a pára, hogy az orráig sem lát el tőle az ember. Ilyenkor gyakran megesik, hogy szellemekkel találkozik a vándor... 
- Csakhogy van két halottunk is. 
- Hol vannak? 
- A faluban. 
- Mikor is történt az, amiről mesélt? 
- Két napja. Az első áldozat korábbról való. 
- Akkor már eltemették őket. 
- Exhumálás is létezik a világon. Van Haagen jóságosan nézett rám. 
- Önnek fogalma sincs róla, mi történne, ha parancsot adnék, hogy menjen be néhány emberem egy temetőbe és szentségtelenítse meg az ősök sírját. Akkora lavina kerekedne belőle, hogy . valamennyiünket magával sodorna. Úgy billentenének fenéken, hogy újra Indonéziában találnám magam. 
. Kezdtem belátni, hogy feleslegesen jöttem be Rabaulba. Annyit azért még elmondtam neki, hogy az elmúlt napokban látogatást tettem a vulkánbiológiai állomáson és a maláriakutatók között. 
Van Haagen arcán mosoly futott át. 
- Találkozott Seagrove doktornővel? 
- Találkoztam. 
- Csinos darab, mi? Igazán kedvem lenne szorosabb kapcsolatba kerülni vele. 
- Miért nem látogatja meg? Van Haagen széttárta a karját. 
- Mennék, ha lenne rá időm. Sajnos alig vagyunk néhányan, ráadásul a főnököm is az erdőben kóborol. Ideragasztottam a fenekemet ehhez a székhez, és csak akkor kelek fel róla, ha pisilnem kell. Tele vagyok apró-cseprő ügyecskékkel. Zsebtolvajlással, útlevél lopással, markecolással - lassan kezdünk igazi nagyvárossá válni. 
Amíg beszélt, egyre azon töprengtem, mi legyen a következő lépésem. Úgy tipródtam, mintha úszómedence szélén állnék és nem akaródzna beleugranom. Azzal tisztában voltam, hogy sem a vulkánbiológusokat, sem a maláriakutatókat nem dobhatom fel, hiszen nincs ellenük semmiféle bizonyítékom. Nagyon valószínűnek látszott, hogy Broadbent doktornőt ez  utóbbiak ölték meg - ennek ellenére tehetetlen voltam. Egykönnyen bebizonyíthatják, hogy a pajpaj volt a tettes, az pedig egyenesen oda vezet, hogy a pápuák gyilkolták meg. Ha belemegyek ebbe a csapdába, éppen azt segítem, aki a pápuákra akarja terelni a gyanút. Akkor viszont mi a fenét csináljak? 
Van Haagen, annak ellenére, hogy oda volt ragasztva a feneke a székhez, úgy feszengett, hogy megérthessem: lassan vége rám szánt idejének. Megköszörültem a torkom, jelezve, hogy , valóban indulni akarok, mielőtt azonban még felemelkedtem volna, tettem egy legeslegutolsó kísérletet. 
- A vulkánbiológusok is félnek és a maláriakutatók is félnek. Van Haagen elhessentett egy arca elé röppent legyet. 
- Mr. Lawrence... 
- A pajpaj on kívül még a múmiáktól is félnek. 
- Miktől? 
Ott kezdtem, hogy egy gyerek felfedezte a füstölt pápuákat egy óriási fa óriási odvában. 
- Odúban? - képedt el Van Haagen. - Hogy kerültek oda? 
- Egyes pápua törzsek odúba temetkeztek. 
- Hát igen - dörzsölte meg az állát. - Ha az ember besétál a cserjésbe, sok furcsasággal találja szemben magát. 
- Ezek a füstölt pápuák azonban nem a körülöttük lakó pápuáknak az ősei. 
- Nem-e? - csodálkozott a szőke rendőr. - Akkor kiké? 
- Egy másik törzsé, amely immár messze lakik attóla-teítP lettől. 
- Hm. És mi a baj? 
- A pápuák félnek az aszaltaktól. Azt hiszik, bajt hoznak rájuk. 
- A fáraó átka, mi? 
- Valami hasonló. Mindenesetre megpróbálnak megszabadulni tőlük. 
- Ez érdekes.                                           . 
- A múmiák viszont nem kellenek senkinek. 
- Ezen speciel nem csodálkozom. 
- Ezért aztán azt találták ki, hogy mindegyik kutatóállomásra bevittek belőlük néhányat. Ezzel akarták kényszeríteni a kutatókat...   . 
- Hát ez nem valami jó tréfa, elismerem. De riem bántottak senkit? 
- Azt éppen nem. 
Van Haagen felállt és félreérthetetlen mozdulatot tett az ajtó felé. 
rr - Ha hazajön Natnat felügyelő, beszámolok neki a dologról. Ő éppen az ilyen esetekre specializálta magát. - Már az ajtó előtt álltunk, amikor Van Haagen a homlokára ütött. -Most jut eszembe, Mr. Lawrence... van itt valaki, aki szeretne feljutni a cserjésbe és bizonyos időt eltölteni egy pápua faluban. Nem lenne a segítségére? 
- Nem - mondtam határozottan. 
Van Haagen meghökkenve bámult rám. 
- Miért nem? 
Elmagyaráztam neki, hogy van elég dolgom odafent. Eltekintve a pajpajtól, ott vannak még a lepkék is, amelyeknek meg kell találnom az élőhelyét. 
- Nem is magának kellene foglalkoznia vele. 
- Pillanatnyilag bent lakom a faluban és csak... hm... bizonyos nehézségek árán jutottam be magam is. 
- Kár - sajnálkozott Van Haagen. - Pedig Mr. Kaukau nagyon szeretne feljutni. 
Úgy ütött meg a név, mintha cintányért csaptak volna össze a fülem mellett. Miss Donovan említette először ezt a bizonyos, titokzatos Mr. Kaukaut. Vajon ki az ördög lehet ez a pasas? 
- Mr. Kaukau? - dörzsöltem meg a halántékom. - Az meg ki a csoda? 
- Jobb lenne, ha személyesen kérdezné meg tőle. 
- Majd legközelebb, ha Rabaulban járok - tértem ki az ajánlata elől. - Rövidesen visszajövök és... 
Van Haagen azonban nem vette be a cselemet. 
- Beszéljen vele - unszolt szívósan. - Talán ő is tud magának segíteni. 
- A lepkefogásban? Különben sincs kedvem feltúrni a várost egy ismeretlen férfi után. 
- Nem kell feltúrnia - vigyorgott Van Haagen. 
- Meglátogatni sincs időm. 
- Meglátogatnia sem kell. 
- Akkor hogy a csodába. 
Van Haagen mosolyogva megdörzsölte az állát. 
- Mr. Kaukau itt van a másik szobában. És csak önre vár, Mr. Lawrence. 
 8 
Leesett az állam és nagyot csattant a padlón. Honnan a csodából tudhatta meg, hogy épp a mai napon teszek látogatást a rendőrségen? Hacsak... 
Idáig jutottam a gondolataimban, amikor nyikorogva kinyílt az az ajtó, amelynek a létezéséről mindezideig fogalmam sem volt. Olyannyira beleolvadt a fal fehérségébe, hogy csak akkor vettem volna észre, ha nagyon odafigyelek. De hát mi az ördögért nézegettem volna a falakat a rabauli rendőrségen? 
Ajtó nyílott és belépett rajta Mr. Kaukau. Úgy gondoltam, olyan visszautasító leszek, mint a gazdag lány a bálon. Már-már igazítottam a képemet, hogy rávarázsoljak valami visszataszítóan pökhendi kifejezést, amikor önkéntelenül is felkiáltottam. Pökhendi mosoly helyett döbbenet ült ki az arcomra. 
Az ajtón át ugyanis régi barátom, Róbert McKinley, a politológia és kriminalisztika professzora lépegetett be közénk. 
Van Haagen elégedetten ült vissza a helyére és kinyitott egy mindeddig becsukott dossziét. 
Látszott a képén, hogy ezt a napot rendkívül sikeres napként könyveli el a rabauli rendőrség történetében. 
Az elkövetkező percek a mérsékelt öröm percei voltak. Én ugyan örültem a találkozásnak, alighanem McKinley is örült, nem az a fajta volt azonban, aki csak úgy ki szokta mutatni az örömét. S hogy mégis meglegyintette valami gyengédebb érzelem, onnan sejtettem, hogy amikor megrázta a kezem, apró lám-pácskákként kezdtek világítani a szeplők az arcán. 
- Te jó isten! - veregettem meg a hátát, nem is leplezve felindulásomat. - Hogy kerül maga ide, Róbert? 
McKinley megvakargatta az orrát. 
- Ideutaztam. 
- Azt látom. De mi a fenéért? 
- Nem fenéért, hanem mert érdekelnek bizonyos dolgok. 
Megszokhattam már, hogy Róbert McKinleyvel a világ legtávolabbi pontjain találkozom össze, ahol éppen valami lehetetlen probléma megoldásán fáradozik. 
- Hm. És itt mi érdekli?        - A törzsi jog. 
- Micsoda? 
- Egészen pontosan a pápua törzseken belül fennálló különlegesjogviszonyok, de hiába is magyaráznám, maga ezt úgysem értené meg. Hallom, lepkéket hajszol a vulkán oldalában. Szeretnék letelepedni az ottani faluban és megbeszélni a falusiakkal egy-két dolgot. 
- Miért nem Miss Donovant kérte meg, hogy vigye fel közéjük? 
- Mert amikor utoljára találkoztam vele, még nem tudtam, mikor tudok időt szádtani erre a munkára. 
- Mi a fene ez a Mr. Kaukau? 
Elpirult, hogy a szeplői ismét lángolni kezdtek az arcán. 
- Az elmúlt évben néhány hétig egy törzsnél tartózkodtam... ott neveztek el... Mr. Kaukaunak. 
- Van valami jelentése? McKinley megvakargatta a feje búbját. 
- Van, de most ez a világ legfontosabb dolga? Indulnunk kell, ha még sötétedés előtt célhoz akarunk érni. 
Van Haagen szorgalmasan bólogatott a háta mögött. Bizony, hogy indulnunk kellene. Nekem azonban más terveim voltak. 
Csak akkor vette észre, hogy nem a vulkán felé tarturik, amikor a Mai Mai Avenue-ról visszafelé kanyarodtunk a Matupi Road irányába. Róbert gyanakodva nézegette az utcatáblákat, aztán egyszerre csak megtorpant. 
- Az az érzésem, hogy rossz felé megyünk. 
Ebben a pillanatban bukkant fel előttem egy telefonfülke. Intettem, hogy álljon meg, s bekukkantottam, hátha van benne telefonkönyv. Sajnos nem volt. Sóhajtottam és kibújtam a fülkéből. 
McKinley gyanakodva bámult rám. 
- Mi az ördögöt forgat a fejében? 
Mielőtt elmondhattam volna, felbukkant a Mary Street sarkán két vidáman beszélgető pápua asszony. Figyelmen kívül hagyva McKinley okvetetlenkedését, odasétáltam hozzájuk és ékes pidzsin nyelven megkérdeztem tőlük,-nem tudnák-e megmondani véletlenül, merre találom Kokopo doktor rendelőjét. Az asszonyok vihogtak egy sort. Egyikük kacéran a szemembe nézett. 
- Nincs valami jobb ötlete? - kérdezte olyan tökéletes angolsággal, hogy majd fenékre csüccsentem tőle. 
- Ötletem? 
- Nézze csak, Miszter - folytatta erre a másik ugyancsak vihogva -, ha meg szeretne ismerkedni velünk, semmi kifogásunk ellene. A vörös a haverja? 
. - Én valóban Kokopo doktor rendelőjét keresem - erősködtem. 
- Valóban? - kérdezte az alacsonyabb éneklő hangsúllyal. -És nem találja, mi? 
- Bizony nem. 
- Akkor nézzen hátra, maga balfácán. 
Engedelmesen hátrafordultam. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak a mögöttem lévő ház falára erősített fémtáblán. 
Dr. Kokopo - hirdette a felirat. 
Mire hátrafordultam, már nem voltak sehol. Csak csúfondáros nevetésük szállt felém a semmiből. 
McKinley megcsóválta a fejét, és éppen mondani akart vala mit, ami szigorú erkölcsi elveit ismerve alighanem az itteni asszonyok és lányok szabados viselkedésével függött volna össze, amikor éles gyereksikoly hasított bele a Mary Street viszonylagos csendjébe. A sikolyt újabb, még rémültebb sikoltások követték. 
Előrántottam a zsebemből a revolveremet és McKinleyve a nyomomban vágtatni kezdtem a nyitott ajtó mögött megbúvó lépcsősor felé. 
Az első, akit észrevettem, egy síró kislány volt az első emelet fordulóján. A legfelső lépcsőfokon ült és pityergett. Barna kis öklöcskéjét a szeme alá szorította és úgy dörgölte a könnyeit, mintha valaki parancsba adta volna neki, hogy valamennyit szét kell kennie. 
McKinley tanácstalanul rám pillantott, majd felkapta és magához szorította. 
- Mi a baj, kicsim? 
A kislány Róbert vállára hajtotta a fejét. 
- Bántott valaki? 
A kislány felemelte a fejét McKinley válláról. Apró kis uj-jacskájával a rendelő felé mutatott. 
- Csúnya bácsi. Megijesztett a csúnya bácsi. Előrenyújtottam a revolveremet, mert sok éves tapasztalatom 
arra tanított, hogy csúnya bácsik megnyugtatására a legjobb gyógyszer egy 38-as Smith and Wesson. 
A Kokopo doktor ajtaja előtt álló csúnya bácsinak azonban nem volt szüksége nyugtatóra. Sem tablettára, sem a 38-asra. 
.Nyugodott ő ezek, nélkül is, ki tudja már mennyi ideje. Mert a második emeleti lépcsőfordulóból nyíló ajtó előtt egy pápua állt teljes harci díszben, ami önmagában véve még nem lett volna meglepő, hiszen a pápuák is megbetegedhetnek, s errefelé az sem olyan nagy szó, ha valamelyikük felveszi az ünnepi fűszok-nyáját, kakadútollas koronáját, úgy megy orvoshoz. Ennek a fickónak viszont, aki az ajtóhoz támaszkodott, nem kellett orvos. Halott volt, hogy halottabb már nem is lehetett volna. 
Odalépkedtem hozzá és a szemébe néztem volna, ha lett volna szeme. Ennek hiányában kénytelen voltam megelégedni annyival, hogy végighúztam az ujjam koponyájának: azon a részén, amelyik kilátszott a színpompás fejfedő alól. Nem kellett nagy szakértelem hozzá, hogy észrevegyem: a pápua füstölt és régi, fűszoknyája és tollkoronája azonban vadonatúj.   , 
McKinley, kezében a kislánnyal éppen abban a pillanatban ért fel mellénk, amikor kivágódott Kokopo doktor szobájának ajtaja, és egy akkora mordály nyomult ki rajta, hogy előbb kályhacsőnek néztem. 
- Befelé! - vezényelt egy félelemtől reszelős hang. 
Mit tehettünk volna, bevonultunk Kokopo doktor rendelőjébe. 
Néhány másodperc múlva kiderült, hogy a kályhacsőben végződő mordály valódi régiség, s Kokopo doktor a falról kapta le hasonló korú társa mellől. Becslésem szerint még abban az időben gyárthatták, amikor Cook kapitány járta errefelé a déli tengereket, kókuszdióra és szép, bennszülött lányokra vadászva. 
Kokopo doktor alacsony, kellemes arcú pápua férfi volt, fehér köpenyben, zaklatott ábrázattal. Ahogy belépkedtünk az ajtón, ismét ránk fogta a mordályt, amikor azonban megpillantotta McKinleyt, nyakában a kislánnyal, gyorsan le is eresztette. 
- Hogy kerülsz ide, Ani?                       ,                       A kislány átkarolta McKinley nyakát és az ajtó felé fordította a fejét. 
- Félek a csúnya bácsitól. Kokopo doktor felhördült. -Hol van? 
- Az ajtófélfánál - mondtam. 
Olyan sebesen ugrott ki az ajtón, fehér köpenyének szárnyait lengetve, mintha madár röppent volna át a szobámjár másodperc múlva már jött is vissza. Fehér volt aJcépeTmintlíTal, bár ez eredendően barna arcbőrét tekintve nem volt kis teljesítmény. 
- Ez nem lehet igaz! 
- Hol lakik a kislány? 
- Éppen felettünk - nyögte a jobb sorsra érdemes doktor, letörölgetve a verejtéket a homlokáról. - Kik az ördögök maguk? 
Válasz helyett Róberthez fordultam. 
- Hazavinné a gyereket? 
Bob bólintott és megsimogatta a kislány aíeát. 
- Hunyd be: a szemed, kicsim. 
Halk kattanással csukódott be mögöttük az ajtó. 
Kokopo doktor néhány másodperces hallgatás után rám emelte fátyolos tekintetét. 
- Látott már őrült orvost? 
- Nem emlékszem - ráztam meg a fejem. - Talán csak filmen. 
- Attól tartok, rövidesen látni fog. Alighanem már csak milliméterek választanak el attól, hogy bedilizzek. Mit szól hozzá? 
Mielőtt bármit is mondhattam volna, diszkrét nyikorgással feltárult a rendelőbe vezető ajtó és egy félmeztelen hölgy kukucskált be rajta. 
- Mégvárjak... doktor úr? Én nem is tudom... hogy...- megtántorodott és végigzuhant a szőnyegen. Kokopo doktor feljajdult és vádlón a félmeztelen, barna bőrű hölgyre mutatott. 
- Ezért fogok bedilizni. 
A hölgy a szőnyegen feküdt, én a szoba közepén álltam, Kokopo doktor pedig beleroskadt egy karosszékbe és behunyta a szemét. 
- Hé! - ráztam meg a karját. - Jobb lenne, ha felébredne. Kokopo doktor azonban sztrájkba lépett. Hiába rázogattam a 
karját, nem akart megmozdulni. így hát nem tehettem mást magam mentem oda az ájult hölgyhöz, hogy megpróbáljam felemelni a szőnyegről. Ez még ment is volna, hiszen nem volt valami nehéz, a baj azonban az volt, hogy annak a fátyolszerűen bő ruhának a csücske, amely hellyel-közzel, karcsú, kellemes illatú testét borította, beleakadt a kilincsbe, s amikor vigyázátla-nul a magasba emeltem, hangos reccsenéssel lehullott.róla. 
Éppen abban a szent pillanatban, amikor McKinley belépett az ajtón. 
Egyetlen szemvillanással felmérte a helyzetet. Mordult egyet és dühösen Kokopo doktor karosszékébe rúgott. 
- Látja, ezt utálom magában a legjobban! Hogyha nőnemű lényt lát, elveszíti az eszét. Úristen, Lawrence, maga nem normális! Ahelyett, hogy azzal a fickóval foglalkozna odakint, ismeretlen nőket vetkőztet. Tegye le azonnal, mert én... mert én... Mit csinált a doktorral, leütötte? 
Kokopo nyögdécselve a másik oldalára fordult. A hölgy ugyancsak nyögdécselt és a mellkasomhoz tapadt. Átnyaláboltam és átvittem a másik szobába. Ez szerencsére a rendelő volt, a szokványos vizsgálóasztallal. Ráfektettem a folyamatosan nyögdécselő szépséget, majd betakargattam egy fehér lepedővel. Éppen abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor befejeztem a takargatást. 
Szép, barna arcán kellemes mosoly terült szét, amint megpillantott maga felett. 
- Légy jó fiú - mondta megsimogatva az arcom. -Küldd azt a kukkolót a fenébe. 
- Milyen kukkolót? 
Mielőtt ismét elájult volna, a szekrényre mutatott. 
- Ott bújt el a vén gazember! 
. Lekoppant a feje az ágyra és ott is maradt. Újra előhúztam a fegyvert a zsebemből és a szekrényajtóra fogtam. 
- Kifelé! - ordítottam egy nagyot, mivel nem kellett attól tartanom, hogy bárki is szívbajt kap tőle. 
Az ajtó azonban nemnyílott ki. Mintha az a valaki, aki odabent volt - ha volt bent egyáltalán valaki -, azt hitte volna, csak tréfálok. 
Hogy megmutassam mennyire komolyan beszélek, megfogtam az ajtó fogantyúját és alaposan megrántottam. 
-Kifelé! 
Aki odabent lapult, immár úgy látszik komolyan vette a felszólításomat, mert valóban elindult kifelé. Csakhogy nem lépett, hanem dőlt. Ha nem akartam, hogy a lábam előtt hulljon a szőnyegre, el kellett kapnom. S amilyen ostoba voltam, el is kaptam. 
Csak akkor döbbentem rá, mit is tettem valójában, amikor megéreztem az erős füstszagot, amely a kukkolóböl áradt. Pa-radicsommadár-tollak csiklandozták meg az orrom, jgytükör sima koponya engedelmesen a vállamra hajlott 
Kis híja volt, hogy magam is nem ordítottam egyet. Alighanem csak az akadályozott meg benne, hogy a vizsgálóasztalon heverésző hölgy kinyitotta a szemét és a karomban pihegő, füstölt pápuára mosolygott. 
- Jé, a kukkoló.                                Aztán ismét elájult.                          ! 
Azzal kezdtem a rendcsinálást, hogy megkerestem a hűtőszekrényt, kivettem belőle egy doboz sört és megittam. Megkérdeztem McKihleytől, hogy kér-e ő is egyet, de csak tagadó fej-rázást kaptam válaszul. Láttam az arcán, ha meginna néhány cseppet, több jönne ki belőle, mint amennyi belement. így hát megittam egy másodikat is, pedig idegen helyeken, anélkül, hogy megkínálnának, nemigen szoktam sörözni. Kissé helytelennek tartottam ugyan, hogy Kokopo doktor nem tart whiskyt az italszekrényében, de hát nem lehet mindenkinek az enyémhez hasonlóan választékos az ízlése. 
Kokopo doktor ekkor már magához tért fejét tenyerei közé szorítva ücsörgött a karosszékében. Bátorságot merítve a két doboz sörből, kisétáltam a folyosóra, és behoztam az első számú pápuát a hátamon a szobába. Addigra már kisebb csődület támadt odakint az erkélykorlátba kapaszkodva legalább húszan szemlélték a nem mindennapi jelenetet. 
- Ki a fene ez? - hallottam egy megszeppent női hangot a fejem felett. 
- Csak egy beteg - mondtam könnyedén. - Kokopo doktor betege. Kissé soká kellett várnia idekint. 
Bevittem a váróba, nekitámasztottam a falnak, de a füstölt pasas valóban soká várhatott odakint, mert nem maradt meg álló 
helyzetében, hanem lecsüccsent a padlóra. Közben olyan füstszagot árasztott, hogy ismét megszomjaztam tőle. 
- Maga... kicsoda? 
Ezt már Kokopo doktor kérdezte tőlem. 
Eligazgattam a füstölt pasast a fal mellett, átmentem a másik szobába, ráhúztam a lehullott takarót az ismét ébredezni kezdő hölgyre, feltettem a leesett paradicsommadár-tollakból készített fejfedőt a kettes számú füstölt pasas fejéré, visszamentem a rendelőbe, miközben felvettem a szőnyegről a 38-ast és a zsebembe dugtam. Amikor mindezekkel készen voltam, odasétáltam Kokopo doktorhoz, és szertartásosan meghajoltam előtte. 
- A nevem Lawrence - mondtam. - Leslie L. Lawrence. Örvendek, hogy megismerhettem, doktor. 
Kokopo doktor már közel sem örvendezett annyira. Kikec-mergett a székéből, odabotorkált a falicsaphoz, vizet engedett belőle és meglocsolta vele az arcát. Annyi fáradtságot már nem vett, hogy törülközőt is keressen nemes egyszerűséggel köpenye ujjába törölgette a képét. 
- Én Kokopo doktor vagyok. Hogy... kerülnek ide, hozzám? 
Mielőtt belefogtunk volna a komolyabb társalgásba, bemutattam Róbert McKinleyt, akinek közben olyan mélyre ereszkedett a hangulata, mint egy elsüllyedt tengeralattjáró. Láttam rajta, hogy egyre azon jár az esze: nem lenne-e jobb még idejében megpattanni tőlem. 
- Politológia és... krimi... Elnézést, önök valóban hozzám jöttek? 
. - Valóban - bólintottam. - Idejövetelünk- alighanem összefüggésben van mindazzal, ami itt történt. Éppen ezért... 
Halk nyikorgással kinyílt a vizsgálószoba ajtaja és a barna bőrű hölgy arca jelent meg a nyílásban. 
- Ráérne egy percre, doktor? 
- Jézusom! - kapott a homlokához Kokopo. -  arbaráról egészen megfeledkeztem. 
. Az egy percből néhány lett. Amikor Kokopo doktor visszatért közénk, mintha az élet is visszatért volna belé. Dühös pillantást vetett a falnál ücsörgő pápuára, aztán ránk pillantott. 
- Elküldtem - mondta az ajtó felé intve. - Egy páciensem volt. A múlt időt komolyan mondom. Attól tartok, az életben nem látom többé. Továbbá attól is tartok, hogy a többi páciensemet sem látom többé. Kénytelen leszek elköltözniinnenHa-lán vissza, Japánba.                                     z- De hát mi történt, doktor?                Kokopo rám nézett és lemondóan legyintett. 
- Az a baj, hogy a kakaduemberek közül származom. -Azok kik?                                                            - Élőbb azt mondja meg, maguknak mi köze ezekhez a szörnyűségekhez? 
Néhány szóval elmondtam neki, hbgy fent dolgozom a vulkán oldalában, és hogy odafent is történt egy s más. 
Kokopo doktor megnyomkodta a halántékát és az űzött vad tekintetével nézett ránk. 
- Csak tudnám, Uramisten, hogy miért van mindez? Még ha-, ragudni sem tudok rájuk, hiszen az én népem. Nem értem, mért 
éppen engem szúrtak ki maguknak? Akarom mondani, értem, csak mégsem értem. Mit gondolnak, mi a fenét csinálhatnék? Úgy gondoltam, jobb ha sorban megyünk. 
- Sok jót hallottam önről, Kokopo doktor - mondtam, pedig mindebből jószerével semmi nem volt igaz.                        , 
Kokopo doktor meg is lepődött. 
- Rólam? Hiszen alig egy éve tértem haza. 
- Hajói tudom, Japánban végzett. Legalábbis a maláriakutatók szerint. 
- Nemcsak ott végeztem, hanem ott is éltem. Apró gyerek koromban kerültem ki. . 
- Megtudhatnám, miért jött haza? Kokopo mélyet sóhajtott. 
- Tőlem akarj a megtudni? Kérdezze meg valaki mástól, és ha megtudja, mondja el nekem is. Mert nekem fogalmam sincs róla. Valami hazahúzott. Elvégre pápua vagyok magam is. Apám az amerikai hadseregben szolgált, úgy került ki a család Japánba. Tudja, ezen kívül ki vagyok én? 
- Kicsoda? 
- Uncas. 
- Az ki? 
- Az utolsó mohikán. Én is egy törzs utolsó élő tagja vagyok. A kokomo törzsé, vagy nemzetségé. Valaha ők laktak idefent, a vulkánpldalában, de röviddel a háború befejezése után elköltöztek. Állítólag az amerikai hadsereg költöztette el őket stratégiai okokból. Új helyükön aztán többségük egy hirtelen kitört járvány áldozatául esett, a maradék pedig beolvadt egy nagyobb törzsbe. 
- Mikor kezdték piszkálni magát? 
- Miután a maláriakutatók kirúgtak. Egyszer csak megjelent nálam egy fickó. Először azt hittem beteg, de aztán kiderült- ez sem egyszerűen, mert nem beszélek semmiféle törzsi nyelvet -, hogy nem az, hanem valamit akar tőlem. 
- Mit akart? - kérdeztem teljesen feleslegesen, hiszen úgyis tudtam rá a választ. 
- Amikor megértettem tört pidzsin nyelvű kívánságát, nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Azt akarta ugyanis, hogy vegyem magamhoz a nemzetségemet, Valamennyit. Cirka húsz embert. 
McKinley értetlenül felmordult mellettem. 
- Az előbb mintha azt mondta volna, hogy maga az utolsó mohikán, vagy mi a fene. 
- Ez így is van.    - Hát akkor? 
Kokopo doktor nagyot nyögött és megnyomkodta a halántékát. 
- Az az ember azt akarta... hogy a halottakat vegyem magamhoz. Mert az a helyzet, uraim, hogy valamikori nemzetségem lakóterületén immár egy másik törzs él. Nemrégiben tettek egy elkeserítő felfedezést: megtalálták tartósított rokonaimat egy óriási faodúba rejtve. Nem is csodálkoznak rajta? 
Igyekeztem csodálkozó képet vágni, de nem ment valami jól. Kokopo észre is vette, mert gyanakodva nézett rám. 
- Azt akarta a fickó, hogy vigyem el a halottakat az ő területükről, mert ha ott maradnak, ellenséges földön, pajpaj lesz belőlük. Tudják, mi az? 
Szótlanul bólintottam.  - Én csak nevettem a dolgon és mondtam neki, hogy csak maradjanak ott, ahol idáig is voltak. Erre ő azt mondta, hogy nem 
lehet, mert kibontották a sírt, és bár eddig nem lehettek kárukra a bent fekvők, most hogy kibontották őket, már pajpajokká válhatnak. Mondtam neki, hogy akkor dugaszolják vissza a bejáratot, hiszen eddig is csak gyékény, meg valami-tapásztás zárta le, erre azt mondta, hogy ezt sem lehet, meft hiába zárják vissza őket, nem lesz semmi értelme, ugyanis nincs a tapasztáson pecsét. Kérdeztem, milyen pecsét? Azt mondta, a varázsló pecsétet tesz a halottak nyugvóhelyére, hogy nyugodjanak békében, és ne zavarják az élőket. Mondtam neki, hogy akkor tegyen az ő varázslójuk pecsétet az odúra. Azt mondta, nem érne szart sem, mert minden törzsnek saját pecsétjje van, a feltört pecsétet csak egy kokomo varázsló tudná visszaállítani. Csakhogy ilyen nincs. Mondtam neki, jó, akkor saját költségemen behozatom őket Rabaulba és eltemettetem őke. az itteni temetőben. Azt mondta, ez sem megy, mert onnan is visszajárhatnak hozzájuk pajpaj képében, hiszen nekik nem távolság az a kis út, ami innen oda vezet. Kérdeztem, ha ez se jó, meg az se, akkor mit csináljak? Azt mondta, csak egy megoldás lehetséges: van a szomszédságukban egy jókora, szabad terület, vegyem meg a kokomo törzs számára, és keressek nekik ott egy odvas fát. Ha ott helyezem el a halottakat, már nem is kell nekik pecsét, hiszen a saját földjükben nyugszanak. Értik maguk ezt? 
McKinleyre néztem, ő pedig vissza rám. Hogy a fenébe ne értettük volna? A halottaknak saját földjükben kell nyugodniuk, különben bolyongani fognak az idők végezetéig. 
- Hányszor tárgyalt a pápuával? -Kétszer. 
- Nem tudtak megegyezni? 
Kokomo szomorúan sóhajtott egy nagyot. 
- Másodszorra kidobattam. 
- Nem lett volna szabad. 
- Most már én is látom. 
- Hogy kerültek ezek ide magához? - mutattam a füstölt múmiára. 
- Egy kedves páciensem jött hozzám, mintegy másfél órája, hogy nem érzi jól magát. Felfektettem az asztalra, és éppen megkezdtem volna a vizsgálatát... 
- Barbara volt az illető? Kokopo riadtan pislogott rám. 
- Honnan tudja, hogy így hívják? 
- Ön szólította ezen a néven. 
- Igen, róla van szó. Barbara egy pápua milliomos lánya, hm... nem lenne szerencsés, ha elveszíteném, mint pácienst. Szóval, Barbara a szekrény felé nézett és felült az asztalon. Azt mondta, kukkoló van a szekrényben. 
- Maga elhitte? 
- Őszintén szólva meg is ijedtem egy kissé, mert tudom, hogy a pápuáknak... illetve nekünk néha furcsa megérzéseink vannak. Mindenesetre Barbara, se szó, se beszéd, leugrott a vizsgálóasztalról, odament a szekrényhez és kinyitotta az ajtaját. A többit képzelheti. Azt hittem, kilyukad a dobhártyám. 
- Mit csinált ezután? 
- Visszatuszkoltam az izé... ősömet. 
- Nem tudja, kicsoda? 
- Honnan a fenéből tudnám? Az egyik múmia éppen olyan, mint a másik. Ráadásul nem ismertem egyiküket sem, arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűség szerint ez a szerencsétlen már azelőtt meghalt, hogy én megszülettem volna. Barbara közben körberohangált a szobában és egyre csak visított, én meg megpróbáltam megfogni. Szerencsére meg is fogtam és feltettem az ágyra. Erre elájuhvEkkor leültem a földre, és csak néztem magam elé. 
- Mire gondolt? 
- Alighanem semmire. Csak ültem és néztem. Olyan üres volt az agyam, mint egy kiborított popcornos zacskó. Ha gondoltam is valamire, akkor az csak az lehetett, hogy mi a fészkes fenéért jöttem ide, amikor Nagojában kitűnő állást kínáltak. Aztán meghallottam a kislány sikoltozását, bár fogalmam sem volt róla, ki sikoltozik. Kirohantam a váróba, leakasztottam a mordályt a falról, és kirontottam a folyosóra... 
Komoran bámultunk magunk elé. Mit lehetett volna hozzáfűzni a történtekhez? 
Kokopo doktor rövid hallgatás után ránk emelte a tekintetét. 
- Mit javasolnak? Mit csináljak? 
McKinleyre pillantottam, ő meg vissza rám. Nem látszott rajta, hogy birtokában lenne a bölcsek kövének. 
- Ne zárja be az ajtaját - javasoltam. 
- Hogyhogy ne zárjam be? 
- Vissza akarják majd vinni a múmiákat. Ha bezárja, csak kárt csinálnak. így is, úgy is visszaviszik, legfeljebb betörik az ajtaját. Takarítsa meg a költségeket. 
- Hogyhogy visszaviszik? - hökkent meg Kokopo. - Akkor miért hozták ide őket? 
- Figyelmeztetésül. Hogy vegye meg azt a földet és temesse oda a halottait. 
- Jóságos Isten, de hát nem az én halottaim! Azaz... már magam sem tudom, kinek a halottai. Mr. Lawrence... tartozom önnek egy vallomással. Nekem nincs pénzem bánmUs megvenni. Még öt banáncserjét sem lennék képes kifizetni. 
Csinos rendelőjén nem látszottaza kifejezett szegénység. Kokopo az arcomra pislantott, amelyre alighanem kiült a hitetlenség, mert elkeseredetten legyintett. 
- Ez csak a látszat. Az utolsó szegig hitelre vettem mindent. Harmincéves vagyok, nemrég kezdtem a pályámat, eddig jószerével csak kiadásaim voltak bevételek helyett, legalább öt évre van szükségem, hogy talpra ájlljak. Főleg, hogy a maláriakutatóktól is el kellett jönnöm, pedig ott aztán sokat kereshettem volna. Csak most döbbenek rá, hogy ott is miattam lehetett a cirkusz. Pedig azt hittem, hogy igazságtalanul rúgott ki König professzor. .. Egyszerűen képtelen lennék megtenni, amit akarnak. Meg kell érteniük, hogy tőlem hiába várnak segítséget. Fordul, janak a kormányhoz, neki talán több pénze van, mint nekem. Felálltam jelezve, hogy indulnunk kéne. Kokopo doktor megvakargatta az orrát és szomorúan nézett rám. 
- Végül is nem mondták meg, mit akarnak tőlem. 
- Azt szerettük volna hallani, amit az elmúlt fél óra során már elmondott. 
- Ezt nem értem. 
-Pedig egyszerű. Odafent dolgozom a vulkán oldalában. Munkám során kapcsolatba kerültem azzal a pápua közösséggel, amely megtalálta az ön tiszteletreméltó őseit a faodúban. Ott hallottam emlegetni az ön nevét, mint a kokomo törzs utolsó, élő tagjáét. 
- Ezek szerint bevallották, hogy ők szórakoznak a múmiáimmal? 
- Nem vallottak be semmit, és nem is fogják bevallani. Ez náluk szent dolog, hallgatniuk kell róla. Arra gondoltam, megt-                129 
keresem önt és megbeszéljük, hogy mi lehetne a probléma megoldása. 
- Jó ötlet. Mi lehetne? 
- Fogalmam sincs róla. 
- Ha szerez rá pénzt, megveszem az egész vulkánt és nekik adom. A jóindulat megvan bennem, de ezúttal ez alighanem kevés. Nem igaz? 
Nagyon is igaz volt. Gyilkosságok ellen a jóindulat mindig kevés. Még akkor is, ha ott lapul a zsebünkben támaszképpen egy 38-as Smith and Wesson. 
Az első élőlény, akivel összetalálkoztunk a faluban, egy disznó volt, a második egy lábunk után kapkodó kutya. A disznóba belerúghattam volna, de nem vitt rá a lélek, a kutya esetében rávitt volna, azt viszont nem találtam el. Ahogy bevonultunk a házak közé, sorra nyíltak az ajtók és borzas fejek hajoltak ki rajta. A kunyhók belsejében lámpák és mécsesek égtek - egyikükben egy erős fényt adó elemlámpa. 
Éppen megálltam, hogy tájékozódhassak, amikor mintha a földből nőtt volna ki, két pápua bukkant fel az orrunk előtt. Mindkettő bozótvágó kést szorongatott a markában, mindegyikük térdig érő nadrágot hordott háncsszoknya helyett. Amikor meggyőződtek róla, hogy én vagyok a jövevények egyike, elvigyorodtak és Donovan mama háza felé kiabáltak. 
- Donovan mama! Donovan mama! Megjött Bikpela, megjött Bikpela! 
Előbb azt hittem, hogy Róbert McKinleyt hívják így, aztán kénytelen voltam rájönni, hogy aligha. Annál is inkább, mivel a következő kiáltás már másképpen hangzott. 
- Donovan mama! Donovan mama! Itt van vele Mr. Kaukau is. Itt van Mr. Kaukau is. 
- Ez, ugye maga? - kérdeztem Róberthez fordulva, 
- Én - bólintott savanyú képpel. 
- Miért hívják magát édesburgonyának? McKinley széttárta a karját. 
- A hegyek között ragadt rám. Állítólag hasonlít a képem a tűzön pirított édesburgonyához. 
Oldalvást nézve megszemléltem az arcát. Kénytelen voltam megállapítani, hogy a pápuák képalkotó képessége több mint kiváló. McKinleynek éppen olyan volt a képe, mint a parázson sütött édesburgonya.              i--Ami az én nevemet jlléti, egyszerűen csak annyit jelentett, hogy megtermett fickó. 
Néhány perc múlva feltűnt a házak között vagy húsz pápua férfi és nő kíséreteben Donovan mama. Szép és tanulságos látvány volt McKiríley arca, ahogy észrevette. Nekem a szemem sem rebbent tőleJ Bob feje viszont világítani kezdett, mint a töklámpás. Szemeit mintha egy gonosz, pápua varázsló ragasztotta volna oda Miss Ruth Donovan fedetlen kebleihez. 
Néhány lépés után kénytelen voltam felülvizsgálni megfigyelésem eredményét. Donovan mama keblei ugyanis nem voltak fedetlenek. Pár fonnyadt virágszirom takarta őket, amik csak még jobban kiemelték a látvány nagyszerűségét. Bob McKinleynek ekkor már olyan színű volt a feje, mintha tömény tulipán-kivonattal öntötték volna le. 
Miss Donovan megállt néhány méternyire tőlünk. 
- Maguk azok? Már attól féltem, hogy a pajpaj. Legyen üdvözölve, Mr. Kaukau. 
McKinley arcán fájdalmas rándulás futott végig, mintha tiltakozni akart volna a nem éppen hízelgő név ellen, de aztán csak legyintett és tiltakozás helyett vigyorogni próbált. 
- Jó estét, Miss Donovan. Alig ismertem meg, izé... ebben az izé... néhány virágsziromban. 
Csípőre tettem a kezem és komoran rájuk meresztettem a szemem. 
- Maguk ilyen jól ismerik egymást? 
McKinley megvakarta az orrát, és mély sóhaj kíséretében rám sandított. 
- Az a helyzet, Leslie, hogy Miss Donovan a tanítványom... volt.                                 , 
-Na és? 
- Nem volt kifejezetten konfliktusmentes a kapcsolatunk. Miss Donovan meghintáztatta a kebleit és furcsa mosollyal 
az arcán Róberthez fordult. 
- Professzor úr... az a helyzet, hogy akadt egy kis bonyodalom az elszállásolásával kapcsolatban. 
- Micsoda? - kérdezte McKinley gyanakodva. 
- Idegen férfiember nem tartózkodhat egyedül egy házban. McKinley felrántotta a vállát. 
- Annyi baj legyen. Majd együtt lakom Mr. Lawrence-szel. 
- Sajnos nem megy - sóhajtotta a lány. - Két idegen sem lakhat együtt. 
- Mr. Lawrence kivel lakik? 
- Velem - mondta kihívó mosollyal Miss Donovan. Róbert dühös pillantást vetett rám. Már-már nyitotta volna a 
száját, hogy epés megjegyzést tegyen, de végül is jónak látta nem mondani semmit. 
- Mi legyen hát? - kérdezte Miss Donovanra pislogva. 
- Az első megoldás a. füstölőház. 
McKinley pontosan tudhatta, mi a füstölőház, mert elkomorodott az arca. 
- Még ma is füstölnek... izé... benne? 
- Már rég abbahagyták - mondta a lány. - A világháború óta nem füstölnek. 
- Hm. És mi lenne a második megoldás? 
- Össze kell költöznie egy hölggyel. 
- Milyen hölggyel? 
- Pápua hölggyel természetesen. Az a helyzet, hogy csak egyetlen szabad nő van a faluban... A többit nem engedi a férje, vagy az apja. 
-Ki az? 
Miss Donovan odaszólt valamit a pápuáknak, akik egyszerre kezdtek el vihogni. Lopva Róbertre pillantottam, mert biztos voltam benne, hogy a pápuák vihogása nem jelent jót. 
A falu szélső házai között ekkor mozgolódni kezdett valami. Mivel a hold éppen akkor bújt ki egy vastag, fekete felhő mögül ezüstös fényben fürdetve a házakat, jól kivehettem, hogy néhány asszony kört alkotva közeledik felénk. A kör közepén botladozó öregasszony legalább százéves lehetett. Amikor észrevett bennünket, elmosolyodott és McKinleyre meresztette a szemét. 
Bob eltátotta a száját, aztán hátrálni kezdett. Csak azért nem vetette be magát a cserjésbe, mert az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a lemberdzsekje szélét. 
- Uramisten... ez nem lehet igaz! 
- Sajnos, csak ez a lehetőség maradt, professzor úr - tárta szét a karját Miss Donovan. - Ne feledje, a látszat néha csal. Nagyon meg lesz elégedve vele. 
A hold a fejünk felett vigyorogni kezdett, majd egy széles pálmalevéllel eltakarta az arcát. 
Leroskadtam egy fatörzsből faragott ülőkére és lehúztam a sportcipőmet. Éppen valami edény után néztem volna, hogy lábfürdőt vehessek, amikor Miss Donovan csípőre tett kézzel megállt velem szemben és dühösem rám förmedt. 
- A malaccal mi lesz? 
Kénytelen voltam visszahúzni a cipőm, lemászni a létrán, megkeresni az előző napi öregasszonyt s megbízni, hogy etesse meg az állatot. Mindeközben a falubeli kutyák mintha csak összebeszéltek volna, egy kutyaként próbálták meg elkapni a lábam.. Lassan kezdtem megérteni, hogy pápua körökben miért számít nemzeti sportnak a kutyarugdosás. 
Fél óra múlva ismét az ágyam szélén ültem, készen rá, hogy legalább a lábam megmossam, de Donovan mama, aki ekkor már újabb, még sohasem látott színpompás öltözékben tündökölt, ismét megakadályozott benne. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy öltözéke bizonyára pápua díszruha lehetett, rajta azonban úgy állt, mintha Párizsban tervezték volna. 
Miss Donovan, arcától és bőre színétől eltekintve elmehetett volna egy termetesebb pápua asszonyságnak. Keble halmai között vaddisznóagyarból és kagylóból fűzött hármas nyaklánc fityegett, végén csingilingivel. Testét - akarom mondani annak alsó részét - egy minden mozdulatára szétnyíló fűszoknya fedte - ha igazán fedte volna. Még szerencse, hogy biztonság kedvéért viselt valamit a fűszoknya alatt, amire csak határozatlan, kék villanásokból következtethettem. 
Donovan mama sajnálkozva nézett rám, aztán a dzsungel felé mutatott. 
- Nem akarna inkább megfürödni? 
- Nem - mondtam határozottan. - Megtámadhatnak az óriás-. kígyók. 
- Hát ez igaz - bólintott beleegyezőn. - Nem is arra gondoltam, hogy a patakra menjen. Itt van velünk szemben a zuhanyozó. 
Lemásztam a létrán, elhúztam az elégedetten röfögő malac mellett, majd ismét csak konfliktusba keveredtem a kutyákkal. Különösen egy fekete foltos, megtermett jószág tüntetett ki utálatával. Valahányszor csak elfordultam tőle, a hátam mögé sündörgött és igyekezett elkapni a bokám. Bár én is megpróbálkoztam a pápua nemzeti sporttal, még csak véletlenül sem sikerült eltalálnom. Úgy suhant el néhány millimé-ternyire a cipőm orra előtt, mint a bika az ügyetlen torreádor elől. 
Végül csak sikerült megtalálnom a zuhanyozót. Donovan mama mindeközben a teraszon könyökölt és unott mosollyal figyelte, amint megküzdök a természet vak erőivel, amelyeket ezúttal a fekete foltos kutya képviselt. 
Az ember azonban nem azért emelkedett ki az, állatvilágból, hogy ne tudja kezelni a problémáit. Amikor már vagy negyedszer kapott a lábikrám után, letörtem egy ágat a legközelebbi cserjéről és felé csaptam vele. Bár gyenge ágacska volt, a kutya mégis meghunyászkodott tőle. Morgolódott egy sort, aztán csendes beletörődéssel figyelte, ahogy megkeresem a zuhanyt. 
A fürdőszoba szinte pontos mása volt annak, amellyel a japánok megörvendeztettek. Oldalt néhány megtermett levél, felül a fák összeboruló koronái, valamivel lejjebb egy benzineshordó, amelyből egy madzag meghúzásával lehetett kivarázsolni a vizet. A hordóhoz rozoga falétra vezetett. 
A zsinór szapora rángatásával beindítottam a zuhanyt. Elégedetten álldogáltam alatta néhány hosszú percig még az sem tudta kedvemet szegni, hogy elfelejtettem szappant hozni magam- mai. 
A kutya a leveleken túl hirtelen hátborzongató nyüszítésbe kezdett. Egyetlen pillanat alatt libabőrös lett tőle a karom. Bizonyára zokon vette, hogy ezen az éjszakán sikerélmény nélkül kell kutyaálomra hajtania a fejét. 
Biztonság kedvéért széthajtottam a leveleket és szemügyre vettem az ebet. Ott ült néhány méternyire a zuhanyozót rejtő levelek előtt. Furcsa módon nem rám, hanem a dzsungelra bámúlt. Mintha ott rejtőzött volna valami, ami kiváltotta nemtetszését. 
Figyeltem néhány másodpercig, s ekkor tűnt csak fel, hogy a többi kutya nincsen sehol. Csak a fekete foltos ücsörgött a levelek előtt, mintha engem őrzött volna. 
Eleresztettem a félrehajtott leveleket és folytattam a zuhanyozást. 
Aztán egyszerre csak megéreztem valamit. Hogy pontosan mit, képtelen lettem volna megmondani. Hátam közepe égni kezdett, mintha valaki a levelek közül lesett volna rám, de amikor arrafelé pillantottam, nem láttam a szeme csillogását. A házak között éppen két pápua haladt át vidáman nevetgélve. A hold ezüstös fényben fürdette a fákat. Látszólag csendes és békés volt a környék, nekem azonban mégsem tetszett ez a csend és nyugalom. Úgy éreztem, mintha lekvárfőző fazékba néznék, amely alatt ott ég a tűz, és csak másodpercek kérdése, hogy feltörjön a sűrű kulimász alól az első légbuborék. 
A kutya mindeközben dallamot váltott. Ezúttal már nemcsak egyszerűen vonyított, hanem cifrázta is. Komikus volt az éneke, engem azonban egyáltalán nem töltött el vidámsággal. 
Hallgass mindig a kutyákra, Leslie száhib-hallottam a felhőkön túlról régi mesterem, Radzs Kumar Szingh dörmögő hangját.. - Errefelé nemigen szeretik ugyan őket -, vannak olyan nága törzsek, amelyek meg is eszik -, mégse feledd, hogy a kutya az ember leghűségesebb barátja. Néha azt-hiszed, nem törődik veled, napokra elkóborol, de ha szükséged van rá, azonnal melletted terem. Sok okos történetet hallottam már róluk, reggelig sem érnék a végére, ha belekezdenék, ezért csak annyit mondok: mindig figyelj oda a kutyákra. Leginkább az orrukkal jelzik, mi a bajuk. Azt mondják a régiek, ha felfelé áll az orruk vonyítás közben, akkor tüzet jeleznek, ha pedig a föld felé, akkor halált. Sose feledkezz meg erről, Leslie száhib! 
Ahogy, elhalt a fülemben Radzs Kumar Szingh dörmögése, félretoltam a leveleket és ismét kinéztem a kutyára. Közvetlenül a zuhanyozót rejtő levelek előtt ült és rémülten a földre szorította az orrát. Ahogy észrevette, hogy rábámulok, megcsóválta a farkát és halkan nyüszíteni kezdett. Bár nem értek a kutyák nyelvén, esküdni mertem volna rá, hogy, bebocsátásért könyörög. Mintha csak arra kért volna, ne zavarjam el magam mellől, mert ezúttal neki van az ember védelmére szüksége. 
Még egyszer körülnéztem, aztán megrántottam a vállam. A pápua falu a béke szigetének látszott. Olyannyira, hogy szinte mindenről megfeledkeztem, ami az elmúlt napokban történt velem. 
Ebben a pillanatban mintha megmoccant volna valami a bá-íloghordó közelében. Felnéztem a fejem felett összehajló ágakra. A kisebbek és vékonyabbak.lágyan hintáztak, mintha épp az imént ugrott volna le róluk valami. 
Éppen utolsót rántottam a madzagon, hogy a víz maradékát is kiürítsem a hordóból, amikor a kutya élesen felvonyított odakint. Nehezen tudnám szavakkal leírni a hangját. Fájdalmas volt és haragvó is egyszerre. Az egyik pillanatban kurrogott, mint a támadó ragadozók, a másikban pedig visított, mintha valami a fenekébe, harapott volna. 
Eleresztettem a madzagot és kibámultam a holdsütötte tájra. A pápuák is eltűntek az utcáról, mint ahogy a kutya is felszívódott a zuhanyozó elől. Lágy szellő kezdett fújdogálni a tenger felől, a távoli fűszerszigetek illatát sodorva felénk. 
Ebben a másodpercben döbbentem rá, hogy valóban nincs rendben valami körülöttem. Mintha ismét a nága őserdőben lettem volna néhány ezer kilométerre Pápua Új-Guineától, s mintha lopakodó tigris közeledését éreztem volna. Mit nem adtam volna, ha nálam van a 38-as Smithand Wesson, de hát nem volt nálam. Ritkán szoktam ugyanis fegyverrel zuhanyozni. Éppen csak annyi időt engedélyeztem magamnak, hogy felkapjam az alsónadrágomat és máris ugrottam ki a falevelek alól. Az a megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el rajtam, hogy veszély leselkedik rám, s ez a veszély felülről, a fák magasából fenyeget. 
A levelek lágyan ringatóztak-hajladoztak felettem. Immár képtelen voltam megállapítani, hogy a langyos, tengeri szél haj-lítgatja-e őket, vagy pedig valóban jár közöttük valami. 
Legfeljebb harminc lépésnyire lehettem csak Donovan mama házától nem kellett nagyon igyekeznem, hogy elérjem. A tizenötödik lépés után megtorpantam, mert mintha megcsillant volna valami előttem a holdfényben. Lehajoltam a fűre: vörös cseppecskék hintáztak a fűszálak tetején. 
Visszanéztem a zuhanyozó felé. Mintha sötét árnyék ugrott volna át egyik pálmalevélről a másikra. Hiába meregettem azonban a szemem, nem tudtam kivenni, mi az. Talán éjszakai majom vadászott odafent. 
Éppen a létra első fokára tettem a lábam, amikor felfedeztem a kutyát. Ott feküdt nyöszörögve a létra mellett, s amikor rápillantottam keservesen felvinnyogott. 
Visszahúztam a lábam és óvatosan szemügyre vettem. Láttam rajta, hogy esze ágában sincs megharapni: annyira fél valamitől, hogy akár az ölembe is foghatom. Megvakargattam a füle tövét, majd a hátára fordítottam. Hiába nézegettem azonban, nem láttam sérülést rajta. 
Búcsúzóul megsimogattam a fejét és felmásztam a létrán. Megkönnyebbülve éreztem, hogy az a szívet szorongató érzés, amely a zuhanyozóban ragadt rám, oldódni kezd. Talán Donovan mama lezser fűszoknyája tette, de kezdtek elmúlni tőlem a nyomasztó gondolatok. Csak azokról a vörös cseppekről a fűszálak tetején nem tudtam megfeledkezni... 
Donovan mama csorba szélű csészét nyomott a kezembe. 
- Igya meg, de ne gondolja, hogy ezután ez lesz a rendszer. Nem vagyok a házvezetőnője, egyszerűen csak megsajnáltam magát. Világos? 
- Az - bólintottam és belekóstoltam a teába. Olyan tea volt, amilyet az ausztrálok főznek maguknak, az Istenbocsássa meg nekik. Ennek ellenére jó képet vágtám hozzá és önfeledt arccal kortyolgatni kezdtem. 
Donovan mamán nem látszott, hogy meghatódott volna az arckifejezésemtől, továbbra is mogorván nézett rám. 
- Kiengedte az összes vizet a hordóból? 
- Azt hiszem. 
- Réggel majd telehordja. Vagy megkéri rá Joshua, aki... Akkorát csaptam a homlokomra, hogy Donovan mama fű-szoknyája nagyot lebbent tőle. 
-Te jó isten! 
- Mi a fene van magával? A frászt hozza rám. 
Olyan lelkifurdalást éreztem, hogy csak nyöszörögni tudtam tőle. 
- Joshua, aki nem loshua... 
Donovan mama hozzám ugrott és megrázta a vállam. 
- Mi történt... vele? 
- Ott... felejtettük. -Hol? 
- Rabaul szélén... az út mentén. 
Donovan mama rávette magát az ágyára és úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak tőle. 
Nekem pedig sikerült közben megállapítanom, hogy az a valami, amit a fűszoknya alatt visel, valóban kék színű. 
Amikor alaposan, kinevette magát felegyenesedett és letörölte a könnycseppeket az arcáról. 
- Ne izguljon, Joshua, aki nem Joshua, hazatalál. Inkább arról beszéljen, mit intézett Rabaulban? 
- Gyakorlatilag semmit - mondtam, és beszámoltam neki Van Haagen felügyelővel történt találkozásomról. Amikor szinte szó szerint elismételtem neki Van Haagen szavait, mintha csúfondáros mosoly bukkant volna fel a szája szegletében. 
- Látja, ezt a kirándulást megtakaríthatta volna magának... Habár akkor nem tudom hogyan jutott volna fel a faluba a professzorom. - Ásított egy nagyot, aztán kinyújtózott. Olyan fenyegetően meredtek felém a keblei, mintha fel akarnának öklelni. - Itt az ideje lefeküdni. 
Megittam a langyos, gyenge tea maradékát, és belegyezőn bólintottam. 
- Ha maga is úgy akarja. 
- Csak ne értsen félre. Tudja maga azt nagyon is jól, hogy én hogy akarom. Na, jó éjszakát. 
Minden különösebb teketória nélkül levetette fűszoknyáját, a kékkel együtt, felvett magára valami pizsamának nevezett zsebkendőfélét, majd bájos mosollyal rám kacsintott. 
- Szép álmokat. Álmodjon Joshuáról, aki nem Joshua, és kínozza reggelig a lelkifurdalás. 
A fal felé fordult és nem moccant többé. Hallgattam néhány percig egyenletes lélegzését, aztán munkához láttam. 
Olyan halkan öltöztem fel, hogy talán még egy minden zajra fülelő egérke sem riadt volna fel a mocorgásomtól. Megkerestem a 38-ast, zsebembe dugtam, kezembe szorítottam a zseblámpámat és vigyázva a kij árat felé lopakodtam. Csak akkor roppant meg egy padlódeszka a talpam alatt, amikor már a létra közelében jártam. Óvatosan hátralestem: Miss Donovan édesdeden aludt a beszűrődő holdfényben. 
Sóhajtottam és lemásztam a lépcsőn. A kutya már nem volt ott, ahol hagytam. Kibiztosítottam a stukkert és,megtettem azt a néhány lépést, amely a gyanús fűszálaktól elválasztott. Nem is kellett különösebben meregetnem a szemem, hogy megtaláljam a vörös cseppeket. Azalatt a fél óra alatt, amíg Miss Dono-vannal teáztam, rászáradtak a fűszálak hátára. 
Mielőtt elindultam volna a vércseppek nyomán, végigfutott a pillantásom a zuhanyozó környékén. A szél elállt, az ágak sem hintáztak már. 
Egészen addig követtem a vércseppeket, amíg a füstölőházhoz nem értem. Bár ebben a faluban idáig még nem volt szerencsém a füstölőházhoz, abban a pillanatban, ahogy megpillantottam az épület hosszúkás formáját, pontosan tudtam, mi az. Három évvel ezelő.tt Port Moresby környékén már megismerkedtem eggyel annak is éppen ilyen, a többi háztól némiképpen elütő alakja volt. 
Annak idején maga a pápua kormány oktatási minisztere magyarázta el nekem, mi is valójában a füstölőház. Legősibb funkciója a füstölés mellett alighanem tanácskozások és győzelmi ünnepségek tartása lehetett. De nehogy összetévessze valaki a gyűlésekházával, vagy aférfiak házával! A füstölőházba asszonyok is betehették a lábukat, sőt bizonyos esetekben gyerekek is, bár ez utóbbiak többnyire csak akkor, ha közvetlenül a férfivá, vagy nővé avatás szertartása előtt álltak. 
A füstölőház tehát gyűlésterem volt, de jóval több is annál. A Matupit vulkán körül élő pápua törzsek ugyanis meg voltak győződve róla, hogy gyűléseik csak akkor lesznek eredményesek, ha elhunyt őseik közül a legvitézebbek is részt vesznek rajtuk. Ahhoz viszont, hogy a kiválasztott ősöket maguk mellett 
tudhassák - méghozzá teljes fizikai valóságukban - valahol tárolni kell őket. Nos, erre is szolgál a füstölőház. 
Az ősök holttesteinek tárolása úgy egyébként csak akkor volt lehetséges, ha haláluk után konzerválási szertartáson estek át. A konzerválás legismertebb módja a Matupit vulkán tövében a füstölés volt. 
Távol álljon tőlem, hogy részletesen ismertessem a halott tartósításának e módját - erre valók a megfelelő szakkönyvek -, annyit azonban mégiscsak el kell mondanom, hogy az egyiptomi gyakorlathoz hasonlóan kibelezték őket, majd a füstölőház gerendáira akasztva illatos füsttel megfüstölték. Hogy a füstölőkeverék milyen alapanyagokat tartalmazott, mély titoknak számított. Jobb füstölőházakban a halott ősök a falak mentén ücsörögtek a gyűlések kezdetére várva, vagy gerendákon csüggtek, mint a denevérek. 
Most, hogy felbukkant előttem az épület, elhatároztam, közelebbről is szemügyre veszem. Annál is inkább, mivel a vércseppek a fűszálak csúcsán ide vezettek. A hold bármennyire is igyekezett a segítségemre sietni, nem tudta eloszlatni a füstölőházat körülvevő homályt. 
A füstölőház ajtajánál megsokasodtak a vércseppek: mintha a sebesült megpróbált volna beosonni a főbejáraton. Ez azonban csukva volt vastag farúd feszült keresztben az ajtószárnyak előtt. Bár könnyedén leemelhettem volna, inkább a vérnyomokat követtem tovább. 
Abban a pillanatban, ahogy beléptem a fák árnyékába ismét rám tört a szorongás. Olyannyira, hogy be is nyúltam a zsebembe és ki is halásztam belőle a 38-as Smifh and Wessont. 
A sebesült megkerülte a házat, majd az egyik sarkánál az oldalára dőlt. A fűszálaknak még nem sikerült teljesen felemelkedniük, a vércseppeket pedig még kevésbé sikerült lerázniuk magukról. Ott vörösödtek hívogatón, mintha csak az én kedvemért maradtak volna a fűszálak hátán. 
A sebesült rövid pihenő után felkelt és tovább vonszolta magát. Cirka tíz métert botorkált még a füstölőház mentén, aztán egyenesen nekiment a sásból, nádból, fűszálakból, és a jó ég tudja még miből készített falnak. 
Nem kedvelem a megfejtetlen rejtélyeket, ezért letérdeltem a fűre. Ahogy letérdeltem, már észre is vettem, hol tűnt el a vércseppek gazdája. A füstölőház oldalában jókora lyuk tátongott,  , amelyeket a nagy fák árnyékától nem vettem eddig észre. 
Négykézlábon állva éppen azon töprengtem, vajon melyik utat válasszam a füstölőházba való behatoláshoz, amikor mintha megreccsent volna valami az orrom előtt. Zsebembe dugtam a revolvert és a lámpám után tapogatóztam. Abban a pillanatban aztán, ahogy lámpával a kezemben megpróbáltam felállni, felbukkant egy emberi fej a lyukban és rám kiáltott. Megbabonázva néztem, amint a széles orrú arc után megjelenik egy fehér festékkel bemázolt felsőtest, majd egy rám irányított lándzsahegy is. 
Elhajítottam a lámpát és megkíséreltem kikapni a stukkert a zsebemből. A lándzsanyél azonban felém billent, s mire észbe kaphattam volna, a 38-as már a füvön pihent. 
A füstölt, fűszagú pápua fölém hajolt és dühösenrám förmedt. 
- Mi a fenéért hagytatok ott az út szélén? Bűntudatosan lehajtottam a fejem. Joshua, aki nem Joshua volt a füstölt pápua. 
Joshua, aki nem Joshua, néhány másodpercig farkasszemet nézett velem, majd elvette a mellkasomról a lándzsát és nekitámasztotta a füstölőház falának. 
- Sokáig vártam rád - mondta szomorúan. - Közben aludtam is egy kicsit. Később jött egy rendőr és megkérdezte, mire várok. Elmagyarázta, hogy Mr. Kaukauval együtt visszamentetek a faluba. Ekkor elindultam gyalog. Most itt vagyok. Hol van Mr. Kaukau?                    . 
Néhány szóval elmondtam neki, hogy beszállásolták egy öregasszonyhoz. Joshua, aki nem Joshua, elvigyorodott, de nem . szólt semmit. 
- Mit keresel a füstölőházban? - kérdeztem tőle. Joshua, aki nem Joshua, habozott, aztán a lyukra nézett. - Azt, amit te.                   - Én mit keresek? 
- Alighanem egy sebesült állatot. Mássz csak be a házba. Ha nem akartam gyávának mutatkozni, be kellett másznom. 
Alig indultam el, éreztem, hogy nyúlós, nyálkás trutymó tapad a tenyeremhez. Megkerestem a zseblámpám majd mielőtt megnyomtam volna a gombját, küldtem egy fohászt a mennyekben lakó pápua szellemekhez, hogy amennyire lehet, kíméljenek meg a szörnyű látványoktól. 
A szellemek azonban nem hallgatták meg a könyörgésemet. Bizonyára éppen vadásztak valahol az égi dzsungelekben, talán egy csapat finom húsú majomra bukkantak, s nem akarták elszalasztani őket egy fehér képű, kefehajú, langaléta pasas kedvéért, így aztán, amikor felkattintottam a lámpát és felvilágítottam vele az égbe, néhány pillanatig se köpni, se nyelni nem tudtam. A mestergerendákon ott lógott valamennyi vitéz pápua jó évszázadra visszamenően üres szemgödreikkel kíváncsian, vagy éppen rosszallóan bámultak rám. Egyikük, talán felháborodásában, amiért megzavartam a nyugalmukat, forogni kezdett azon a kötélen, amelyre felerősítették. 
Hosszú másodpercek kellettek hozzá, amíg megszoktam a látványt. S bár a nagy teremben különféle tárgyak hevertek - ülőalkalmatosságok, dobok, faragott szellemképek - ügyet sem vetettem rájuk. Inkább a fal mellett heverő hosszú farkú, tarka-bundás kutyát vettem szemügyre. 
Azt az oldalát sértetlennek láttam, amelyik felém fordult. Mivel nem akartam hosszabb időt tölteni idebent, mint amennyi feltétlenül szükséges, megragadtam a gyaníthatóan elpusztult ebet és megfordítottam. Akkor aztán akkorát kiáltottam, hogy még a füstölt pápuák is megrettenhettek tőle. 
A kutyának egyszerűen nem volt másik oldala. Mintha valaki hosszában kettévágta volna. Csak a szellemek a megmondhatói, hogy jutott el egyáltalán idáig. 
A pápuák a gerendán üres szemgödreikkel egymásra mosolyogtak. Ők már tudták, amit én még nem. 
Mivel csend borult a falura, s a hold is elbújt egy vastag, fekete felhő mögé, jónak láttam visszatérni Donovan mama hajlékába. Joshua, aki nem Joshua viszont afeletti örömében, hogy mégiscsak sikerült visszajönnie a falujába, megpróbált eltéríteni a szándékomtól.           . 
- Gyere be a. házamba -javasolta. - Adok neked egy csésze innivalót. Kiváló dring. - Ez utóbbi pidzsin nyelven úgy általában az italt jelentette. 
              Egyetlen pillanat alatt megjelent a szemem előtt egy whiskys,             üveg csábító képe. Már-már belementem volna, hogy elfogadjam a meghívását, amikor szerencsémre mégiscsak megkérdeztem: 
- Milyen dring? 
Joshua, aki nem Joshua összecsücsörítette a száját, majd cup-pantott egyet gyönyörűségében. 
- Nagyon finom dring. A szomszéd faluból hozták. Ott kélj            szítik a legjobb dringet. 
               - Hogy készítik? - kérdeztem gyanakodva. 
- Rágják - mondta komolyan. - Abban a faluban élnek a legjobb dring-rágó öregasszonyok. 
Úgy döntöttem, inkább aludni térek. Még az sem tudott eltántorítani a tervemtől, hogy Joshua, aki nem Joshua felajánlotta: a dring mellé még betelt is rághatunk. 
Sóhajtottam, megveregettem a vállát és kitartottam eredeti elhatározásom mellett. Érzékeny búcsút vettünk a füstölőház há-!             ta mögött és elindult ki-ki a saját kunyhója felé. 
.     Ahogy a házba vezető létra mellé értem, önkéntelenül is 
             visszapillantottam a hátam mögé. Joshua, aki nem Joshua még 
!             mindig ott állt a falu közepén lándzsájával a kezében, mint egy 
             fából faragott szobor. Búcsút intettem neki és felmásztam a teI             raszra. Ott ismét visszafordultam, de ekkor már nem láttam sehol. 
Bizonyára jól megérdemelt dringjét szopogatta magányos            kunyhójában. 
Amikor felébredtem, már sütött a nap és kellemes teaillat lengte be a környéket. Donovan mama ezúttal pálmafa-mintás bermuda nadrágban tüsténkedett a szoba közepén, csészékkel a kezében. Igyekeztem úgy kicsusszanni az ágyból, hogy ne vegyen észre. Hiába ügyeskedtem azonban, megreccsent a talpam alatt a padló. Olyan gyorsan fordult hátra, hogy majd hanyatt estem tőle rémületemben. 
- Maga az? 
-Kit várt? 
Morcos képpel elém vágott egy csésze teát. 
- Nehogy azt higgye, hogy ezután már így lesz mindörökké. Csak azért adok magának, mert sajnálom kiönteni a maradékot. Az a baj, hogy a malac nem issza, különben neki adtam volna. 
Köszöntem szépen a szíves kínálást, és nekiláttam. Legszívesebben kifakadtam volna, hogy valóban a malacnak való, mint ahogy minden ausztrál tea, de türtőztettem magam. Aki vendég, az fogja be a száját. 
Éppen azon vitatkoztunk, hogy most töltsem-e fel a hordót vízzel, vagy jó lesz öt perc múlva is, amikor megreccsentek odalent a létrafokok. Mivel a sertésetetés felelősségteljes munkája mellett még a toronyőri feladatokat is nekem kellett ellátnom, lekémleltem a földszintre. A létrán Mr. Kaukau, azaz Bob McKinley mászott felfelé nagy igyekezettel. Olyasféle bohókás mosoly ült a képén, mintha éretlen bogyóba harapott volna. 
Engem azonban nem tévesztett meg a mosolya. Ismertem mint a tenyeremet, tudtam, hogy ez a mosoly mindent jelerit, csak jót nem. 
Lelógattam a-lábam a teraszról és angyali szelídséggel néztem rá. 
- Moning, Bob. 
Mr. Kaukau felnézett rám, és belemarkolt a létra egyik lötyögő fokába. 
- Mit mondott? 
- Jó reggelt kívántam pidzsinül. 
- Maga csak ne kívánjon nekem semmit. Főleg jó reggelt. Ráadásul ilyen hülye nyelven. Ez egy pocsék reggel. 
Szemmel láthatóan nagyon ki volt akadva. Olyannyira, hogy kénytelen voltam jobban odafigyelni rá. 
- Történt valami az éjjel? - kérdeztem óvatosan. 
- Naná, hogy történt! Mit gondol, miért vágyok ennyire ki-purcanva? 
- Tényleg, miért? 
McKinley rám villantotta a szemét. Áldottam a szerencsémet, hogy a barátja vagyok. Ha nem az lettem volna, talán már fel is pattant volna a pofonosláda teteje. 
- Maga is hibás benne, hogy összeraktak azzal az öregasszonnyal! 
- Éri? - böktem magamra csodálkozva. - Nekem semmi közöm a dologhoz. 
- Tudnia kellett volna, mit vállalok, és le kellett volna beszélnie róla. De maga csak hallgatott, mint sült banán a tepsiben. 
- Miért? Mit csinált a banya? 
Fel voltam készülve a legrosszabbra is, ezért igencsak meg- könnyebbültem, amikor kibökte a vádló szót. 
- Horkolt. -Csak? 
Bob hatalmas lendülettel bele akart rúgni a terasz tartóoszlopába. Szerencsére még idejében észrevette, hogy mezítláb van, s az utolsó pillanatban sikprült visszafognia a lendületét. 
- Csak? Magának ez csak? Maga nem hallotta azt a némbert horkolni! Hallott már gőzmalmot működni, amikor nincs mit őrölnie, a gőzgépek viszont egyfolytában járnak, mintha mi sem történt volna? 
- Nem én. 
- Mintha valaki apró kavicsokat töltött volna gabona helyett a gépbe? 
- Azt sem. 
- Én sem, de olyannak tudom elképzelni, mint az öregasszony horkolása. Szerencsére a falak nem dőltek össze tőle, bár voltak percek, amikor azt kívántam, bárcsak dőlnének rá mindkettőnkre. 
- Zűrös éjszakája lehetett. 
- Nekem mondja? De ez még nem minden. Amikor rádöbbentem, hogy úgysem tudok elaludni, kisétáltam levegőzni. Tudja kivel találkoztam a cserjés szélénél? Nem fogja kitalálni. A maga barátjával, ezzel a Joshua nem is tudom, kicsodával. Ott állt a falu felé bámulva, tetőtől-talpig csíkokba öltözve, lándzsával a kezében. El akartam tűnni, de a fickó elkapott. Arra kény-szerített, hogy menjek be vele a házába. 
-És? 
- Bementem. Mi a fenét csinálhattam volna? 
- Beszélgettek?                                                              - Ittunk. 
- Ittak? 
- Mit van úgy oda? Maga még soha nem ivott éjszaka? Volt valami piája, nem kifejezetten whisky, de iható, Magyarázott valamit, hogy öregasszonyok készítik, talán préselik valamiből, vagy sajtolják, a fene se értette pontosan, de fogyasztható volt. 
Megittunk belőle két üveggel. Most kicsit fáj a fejem és nincs étvágyam. Azért is jöttem, hátha Miss Donovan főzne nekem egy jó teát. 
Csak amikor már a létra közepe felé járt, kezdtem csodálkozni azon, hogy nincs lábbeli rajta. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, elvégre a pápuák is mezítláb járnak. Azt hittem, kedve szottyant utánozni őket. 
Néhány perc múlva aztán kiderült, nagyobb a baj, mint gondoltam volna. 
22        . 
Mivel Bob mezítelen lábfeje éppen az orrom előtt mocorgott, udvariasan mégkérdeztem tőle, hol hagyta a bakancsát. Bob letette a csészéjét a padlóra és mogorván nézett rám. 
- Ez a másik. 
- Mi másik? 
- Amiért dühös vagyok magára. Nem mondta, hogy bőrevő vadállatok élnek errefelé. Patkányok vagy mit tudom én. 
Összeráncoltam a homlokom. Ugyanezt tette Miss Donovan is. 
- Patkányok? Ebben az évszakban nem jönnek be a faluba. Bob dühösen felhorkant. 
- Nem vagyok zoológus, hogy minden hülye állatot ismerjek. Ez a maga dolga, bár maga is inkább csak rovarokkal tökö-lődik. Egyszerűen... lerágták a lábamról. 
- Álljon csak meg egy pillanatra! - emeltem fel a kezem. -Azt állítja, hogy lerágták a lábáról a bakancsát? Mikor? 
-Az éjszaka. -Hol? 
- Uramisten, mért értetlen ennyire?! Hát az ágyamban! 
- Maga bakancsban alszik? 
Mr. Kaukau égővörös képpel hajtotta le a fejét. 
- Sajnálatos módon... ezúttal... valóban bakancsban aludtam. Említettem, hogy a vénasszony horkolása miatt... aztán találkoztam Joshuával, aki akkor éppen nem volt Joshua és... bementünk a házába inni. Nem emlékszem rá, hogy jutottam végül is haza. Csak amikor hajnalban felébredtem, akkor vettem észre, hogy... szóval, csak a bakancs maradványai... vannak a lábamon. 
- Nem történt egyéb baja? 
- Hányingerem van. Majd elmúlik. 
- Az öregasszonynak? 
- Horkolt, amikor eljöttem. 
Felpattantam és felrántottam a sportcipőmet. így legalább biztos lehettem benne, hogy amíg távol vagyok, nem rágja szét az ismeretlen. Intettem Róbertnek, hogy nyomás, és elkezdtem lefelé mászni a létrán. 
- Hé! - szállt utánunk Donovan mama felháborodott kiáltása. - Mosogatni ki fog? 
Behúztuk a nyakunkat a vállunk közé és futottunk, ahogy a Iá-, búnk bírta a falu vége felé. 
Ahogy befordultunk a mellékutca kanyarulatába, azonnal észrevettem, hogy nem stimmel valami Bob albérlete körül. A há-zat tartó oszlopok között ezúttal nemcsak disznók és kutyák bóklásztak, hanem pápuák is. Egy fűszoknyás asszony éppen akkor próbált néhány mezítelen gyereket elkergetni a környékről, amikor a létrához értünk. Az öregasszony a teraszon ült, vadkanagyar lánccal a nyakában. Ahogy megpillantott bennünket felderült az arca, kinyújtott ujjával ránk mutatott és elrikkantotta magát. 
- Ott jönnek! Ott jönnek! 
Valamennyi fej felénk fordult. Nemcsak azoké, akik-az oszlopok és a létra között tipródtak, hanem azoké is, akik a szomszédos házakban gyűltek össze. Sőt, Mr. Kaukau albérletének ajtajában is megjelent egy fej: bozontos hajáról, valamint az orrába fűzött vadkanagyarról Jöshua, aki nem Joshuára ismertem. Rajta egyáltalában nem látszott, hogy megviselte volna az éjszakái vigalom. Ránk pillantott, majd intett, hogy kapaszkodjunk fel hozzá. 
Ahogy beléptünk az ajtón, furcsa vegyszerszag ütötte meg az orrom. Édeskés alkoholszaggal keveredett, s ha nem ülte volna már meg úgyis a gyomromat Donovan mama ausztrál teája, holtbiztos, hogy szédülni kezdtem volna tőle. Lassan, nyugodtan körbeforogtam, nehogy bármi elkerülhesse a figyelmemet. 
Akár gyorsan is foroghattam volna: az a valami, amit pár másodpercnyi vizsgálódás után felfedeztem, akkor sem kerülte volna el a figyelmemet, ha kutyafuttában nézek csak körül. Majd másfél méter átmérőjű, kör alakú lyukat láttam a ház falában, kísértetiesen hasonlatosat ahhoz, amilyet az éjszaka a füstölőház oldalában találtam. 
Meghökkenve bámultam Joshuára, aki nem Joshua. 
- Mi a fene ez? 
Joshua, aki nem Joshua megcsóválta a fejét. 
- Pajpaj. 
Ami azt jelentette, hogy a pajpaj rágta ki a ház oldalát. 
Ahogy meghallottam a pajpaj szót, azonnal a fegyverem után. nyúltam. Kibiztosítottam és négykézlábra állva a lyukhoz másztam. 
- Mi az ördögöt csinál? - hallottam magam mögött Bob rekedt suttogását. 
Intettem, hogy maradjon szorosan mögöttem, aztán szemügyre vettem a lyukat. Nézegettem pár percig, pedig őszintén szólva nem sok nézegetnivaló akadt rajta. Olyan simák voltak a szélét jelentő vágásfelületek, hogy egészen biztos voltam benne: borotvaéles kést használt, bárki is csinálta. 
- Hol a bakancsa? 
- A maradékára gondol? 
Az ágy mellé nyúlt és kotorászni kezdett a padlón. Amikor felemelte a kezét, furcsa, ágas-bogas valami lógott rajta. Ha nem tudtam volna, soha nem jöttem volna rá, hogy egy túrabakancs szomorú maradványa fityeg az orrom előtt. 
- Mi ez az édeskés illat? - szimatoltam körbe. Bob a fejéhez kapott. 
- Ne is említse, mert rosszul leszek tőle. Ez a dring szaga. Joshua, aki nem Joshua némán, ámde rosszallóan csóválgatta a fejét. 
A vegyszerszagot és a dring édeskés illatát már meg tudtam különböztetni egymástól, de még mindig volt valami a levegőben, ami nem tetszett nekem. Róbert ott ácsorgott közvetlenül mellettem spenótzöldre vált ábrázattal. 
- Üljön le, Bob - mordultam rá. 
- Hova? 
- Az ágyára. 
Engedelmesen lecsüccsent, én pedig megmarkoltam a lábfejét. 
- Hé! Mi a francot csinál? - próbálta meg elkapni előlem. 
- Ne izguljon, nem harapom le a nagyujját - nyugtattam meg. - Ha a pajpaj meghagyta, nekem sem kell. 
Szándékosan tréfáltam, pedig egyáltalán nem voltam tréfás kedvemben. Róbert alighanem még mindig nem .döbbent rá, hogy a halál torkában szundikált az éjszaka. 
Megvizsgáltam a lábát. Nem láttam rajta egyetlen apró karcolást sem. 
Ahogy a lába fölé hajoltam, újabb, a dring szagánál lényegesen kellemesebb illatot éreztem. 
- Keni valamivel a csülkét? 
- Púderezem - mondta mogorván. - Egyéb testrészem nem érdekli? 
- Hol az a púder? 
- Az ágy lába mellett. Felhúzhatom a zoknimat, vagy még a gatyámat is megszagolja? 
Talán nevetségesnek tűnhet, de még mindig éreztem valamit, ami a vegyszerszag mellett a cipőroncsokból áradt. Ismét felemeltem a túrabakancs maradékát és az orrom elé tartottam. 
- Használ cipőkrémet? 
- Persze, hogy használok. 
- Mikor kente be utoljára a bakancsát? 
- A fene egye meg, éppen tegnap este. Legalább a pücolást megspórolhattam volna. 
- Hol vette a cipőkrémet? 
- Nem hagyná már abba ezt a sehova nem vezető, ostoba kérdezősködést? Hol vettem volna? Természetesen Rabaulban. Óhajt még valamit tudni? 
Nem óhajtottam. Hiszen még azzal sem voltam tisztában, hogy amit tudok, azzal mit kezdjek. 
- Ki a fene lehetett ez? - kérdezte Bob némiképpen megnyugodva, amint lefelé másztunk a létrán. - Van fogalma róla, ki az ördög csinálhatja ezt az őrültséget? 
Láttam rajta, most kezdi csak felfogni, mekkora veszélyben forgott az éjszaka. 
- De hiszen ez akár meg is ölhetett volna! - háborgott céklavörös képpel. - Jézusom, ez akár a nyakamat is elvághatta volna! 
Szerencsémre nem kellett megerősítenem a véleményét, mert felbukkant a közelünkben Miss Donovan. Öltözéke ezúttal már megütötte azt a kötelező minimumot, amit konzervatív professzora még elfogadhatónak tartott. Bár testére tapadó kerékpáros nadrágja jobban kiemelte az idomait, mintha mezítelen lett volna, s a kebleire simuló melltartó sem tett sok kárt a látványban, McKinley ezúttal nem tett rá megjegyzést. Főleg, miután Donovan mama hátán egy pápua kisgyerek csimpaszkodott, időről időre megcibálva a lány haját. 
- Találtak valamit? 
- Nem sokat - mondtam sietve. - Velünk tart? Óvatosan letette a gyerekét a földre és játékosan a fenekére 
vert. 
- Hova megyünk? 
- Mutatnék valamit a füstölőháznál. 
Indultunk volna, de ekkor meg két pápua férfi futott felénk a főutca irányából. Hangos kiáltozással körülvették Joshuát, aki nem Joshua és lándzsáikkal hadonászva magyarázni kezdtek neki valamit. Amíg magyaráztak, kibiztosítottam a stukkeromat. Mintha azt olvastam volna ki a tekintetükből, hogy történt valami a közelben, amiből következően jobb, ha tüzelésre kész állapotban tartom a 38-ast. 
Joshua, aki nem Joshua meghallgatta őket, bólogatott, aztán odasétált hozzám. 
- Lenne egy kis időd, Bikpela? 
- Miről van szó? 
- Solomon, aki nem Solomon... hm... beteg. Szeretné, ha megnéznéd. 
- Nem valami sokat értek a gyógyászathoz - szabadkoztam, mert mindenképpen meg akartam vizsgálni világosságnál is a füstölőházban hagyott kutyát. 
-Gyere, fontosat akarnak mutatni. 
Solomon, aki nem Solomon háza a falu szélén épült. Magas volt, faragott homlokzattal, ami azt bizonyította, hogy gazdája 
tehetős ember, bár őszintén szólva meg nem tudtam volna mondani, hogy a faragáson kívül miből áll még a tehetőssége. A tartóoszlopok lábainál három vagy négy feketetarka malac sivalkodott. Örömmel könyveltem el magamban, hogy ezeket legalább nem nekem kell etetnem. 
Solomon, aki nem Solomon nem volt egyedül, bár ezzel a kijelentésemmel aligha mondok sokat. Solomon, aki nem Solo-monnál ott tolongott a falunak az a fele, amely befért az épületbe, a kintrekedtek részben a létrán, részben az oszlopok között helyezkedtek el. 
- Mi a fene van itt? - hökkent meg Mr. Kaukau, megdörzsölve a lábaszárát meztelen talpával. 
Joshua, aki nem Joshua felkiáltott a teraszra, az ott szorongók közül valaki tovább adta a kiáltást. Rövidesen válasz érkezett rá belülről, s ugyanezen az úton jutott el hozzánk. 
- Történt valami? - kérdeztem nyugtalanul Joshua, aki nem Joshuát. 
- Menjünk fel - lökött oldalba a pápua biztató mosoly kíséretében. 
- Ahhoz előbb le kell jönnie a falunak. 
Joshua, aki nem Joshua tölcsért csinált a tenyeréből és ismét felkiáltott valamit. Erre már nem érkezett válasz, érkezett viszont egy termetes pápua nőszemély, seprővel a kezében. Ahogy feltűnt a horizonton cirka másfél mázsás, daliás termete, mintha görény tévedt volna a csirkeólba: mindenki menekült amerre látott. Tisztes távolságban aztán ismét összegyűltek és halk morgolódás közepette figyelték, mi minden történik Solomon, aki nem Solomonnál. 
Kezdetben nem történt egyéb, minthogy felmásztunk a létrán. Róbert mögöttem kapaszkodott, így kénytelen voltam végighallgatni elégedetlenkedését, amiértjnezítláb kénytelen vendégségbe járni. 
Letelepedtünk Solomon, aki nem Solomon ágya mellé egy fűből font szőnyegre. A ház gazdája kifordult szemekkel feküdt az ágyán, mint aki nagyon-nagyon beteg. 
Joshua, aki nem Joshua váltott néhány szót a termetes asz-szonysággal, majd egy csendben meghúzódó fiatalemberrel. Ez utóbbi ugyancsak dekoratív vadkanagyarat hordott az orrában: talán szebb is volt, mint Joshua, aki nem Joshuáé. 
A fent említett úriember súgott valamit Solomon, aki nem Solomon fülébe, majd hozzám fordult. 
-  Solomon, aki nem Solomon nagyon beteg. Meg fog halni. 
Még egyszer végignéztem Solomon, aki nem Solomonon. Attól eltekintve, hogy kétségbeesetten forgatta a szemét, nem tűnt haldoklónak. 
- Kérdezdlmeg tőle, mi a baja.                             , 
-  Azt mondja, nem tudja. 
- Kérdezd meg tőle, ért-e pidzsinül. 
-  Kicsit. 
-  Akkor úgy beszélgessünk. Hogy vagy, Solomon, aki nem Solomon? 
A házigazda akkorát sóhajtott, hogy a termetes asszonyság szokatlanul hosszú, tarka karton szoknyájának megemelkedett a széle. 
- Nagyon szarul, Bikpela. 
.   - Mi történt veled? - kérdeztem rosszat sejtve. A ház daliás ura felült az ágyán és megragadta a kezem. 
-  Meghalok, Bikpela. Seggen harapott a pajpaj. 
-  Mutasd. 
Solomon, aki nem Solomon nem soká tétovázott. Hasra fordult és mutatta, amit mutatnia kellett. Némi szemlélődés után meg is találtam a kis, vörös pontocskát. Rátettem az ujjam, mire Solomon, aki nem Solomon felszisszent. 
-  Fáj. 
Megfogtam és a hátára fordítottam. A kis pápua elismerően pillantott rám. 
-  Te nagyon erős vagy, Bikpela. 
-  Mit éreztél, amikor a pajpaj se... fenéken harapott? 
-  Csípett - mondta Solomon, aki nem Solomon. 
-  Aztán? 
-  Álmos lettem. Fogott rajtam a pajpaj mérge. Meg fogok halni tőle. 
- Láttad is a pajpajt? 
Fel voltam készülve a nemleges válaszra, ezért meglepődve vettem tudomásul, hogy Solomon, aki nem Solomon heves bó-logatásba fog. 
- Láttam bizony. 
- Milyen volt? 
-  Ronda. 
-  Azonkívül? 
-  Azon kívül is ronda. Nagyon ronda. Olyan volt, mint... egy lepke, amelynek nincs szárnya. 
Meghökkenve kaptam fel a fejem. Solomon, aki nem Solomon pontosan ugyanolyannak látta a pajpajt, amilyennek én. 
- Nagy... szemei voltak - folytatta Solomon, aki nem Solomon -, és nagyon fehér volt. Aztán... egy csővel kiszívta a vérem. 
Nem kellett több öt másodpercnél hozzá, hogy megtaláljam a vénáján levő sebhelyet. Kicsi volt: alig valamivel nagyobb mint a hátulsó részén. 
- Nem is tudom, miért nem ölt meg? - csodálkozott rám Solomon, aki nem Solomon. - Másokat megölt, engem nem. Te tudod, miért, Bikpela? 
Alighanem felordított volna meglepetésében, ha elmondom neki, amit sejtek. 
Ritkán láttam életemben olyan fenséges fát, mint amelyiknek a rejtekében az aszalt kokomo harcosok pihentek. Nem volt égig érő, mint az óriásfenyők Amerikában, nem volt szabályosan kerek törzsű, mint egyes afrikai, vágy ausztráliai facsodák, mégis impozáns volt és icipicit fenyegető. Mintha nem azért született volna, hogy az emberek gyönyörködjenek benne. 
Nem volt lándzsám, hogy rátámaszkodhattam volna, ezért leguggoltam a fűre, így vettem szemügyre az óriást, miközben azt találgattam magamban, vajon miféle isteni rendelés bábáskodhatott a létrejöttében. Sehol a környéken nem láttam hozzá hasonlót: egyedül őrködött a cserjék között, mintha csak a Matupit kráterét akarta volna megvédeni a felfelé igyekvőktől. Talán valamikor, sok-sok évszázaddal ezelőtt egy fáradt madár repült át a távoli kontinensről, csőrére tapadt maggal, amelyet aztán leejtett itt, a vulkán oldalában. Belőle nőtt ki a szülők és testvérek nélküli magányos óriás, s ítéltetett örök egyedüllétre. 
De hogy mégse legyen végtelen a magánya, arról az emberek gondoskodtak. És maga a fa is sokat tett azért, hogy a vadászó pápuák igénybe vehessék a szolgáltatásait. Mert ez a fa nem 
egyetlen törzsből állt, hanem törzsek összefonódott halmazából, amelyek úgy álltak egymás mellett, mint szilárd rönkök egy régi favár sáncában. Úgy gondoltam, legalább harminc-negyven négyzetméternyi szabad hely lehet odabent, a törzsek által bezárt területen. 
Még egyszer szemügyre vettem a szomorú, öreg fát. Biztos voltam benne, hogy az elmúlt évszázadok során áldozóhely lehetett, mint a nagyon magányos, és széles fák mindenütt a világon. S hogy nem gondoltam ostobaságot, azt az óriás gyökereihez támasztott korhadt maszkok és törött bálványok bizonyították. 
Nem is kellett nagyon szemfülesnek lennie annak a kisfiúnak, aki felfedezte a fa belsejében a halottakat. Inkább tapasztalatlanságának köszönhette a falu a felfedezését. Azt hiszem, lelke mélyén minden pápua sejtette, hogy abban a fában kell lennie valaminek, de soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy meg is nézze. 
Az összefonódott fatörzsek által határolt területen zsúfolódtak össze a mumifikált holttestek. Eső nem áztatta, napsugár nem verte őket. Itt aludták évszázada az álmukat, amíg a kisfiú fel nem törte a fűből és sárból tapasztott ajtót. Feltörte, s ezzel a törzsre szabadította a végzetet. Ami egyszer megtörtént, azt nem lehetett többé meg nem történtté tenni. 
Nem volt szép látvány, ami odabent fogadott. Jó néhány mumifikált pápua feküdt vagy ült a földön, akikben a fa óvó hatása ellenére is komoly károkat okozott az enyészet. Mégis, hosszú percekig elnézegettem volna őket, ha hirtelen nem hangzik fel éles, fájdalmas üvöltés a cserjék között. Onnan, ahol Joshua, aki nem Joshuát hagytam. 
Felugrottam, néhány pillanatig megkövülten álltam, majd revolveremmel a kezemben, elkezdtem rohanni arrafelé, ahonnan a kiáltást hallottam. 
Egy őserdőben nem könnyű rohanni - sem stukkerral, sem anélkül. A harmadik előttem terpeszkedő banáncserje kikerülése után beláttam, jobb, ha visszaveszek a sebességből erre biztatott a hirtelen felbukkanó Joshua, aki nem Joshua is, aki nemes egyszerűséggel keresztbe fordította előttem a lándzsáját. 
Ekkor hangzott fel másodszor is az üvöltés: immár elhalóbban. Joshua, aki nem Joshua, előrenyújtotta a nyakát és rosszallón megcsóválta a fejét. -Apajpaj. 
- Milyen messze lehet tőlünk? - kérdeztem aggódva. A pápua a cserjésre mutatott a lándzsájával. 
- Kétszáz lépés. Nem több. 
Néhány perc után fűvel benőtt ösvény bukkant fel az orrunk előtt. 
- Régi csapás - mondta a pápua. - Még sosem jártam rajta. Ekkor ismét felhangzott az elhaló sikoltás, amit gurgulázó 
hörgés követett. Mintha golyótól talált szarvas haldoklott volna a cserjék között. 
Óvatosan elindultam az ösvényen. Tettem néhány lépést előre, s éppen emeltem volna a lábam, hogy tegyek még néhányat, de Joshua, aki nem Joshua, figyelmeztető kiáltása megállított. 
- Vigyázz, Bikpela! 
Nem tudom, ha nem figyelmeztet rá, vajon észrevettem volna-e a csapdát. 
Néhány lépésnyire előttem jóval halványabb volt a fű, mint egyebütt. Joshua, aki nem Joshua mellém csörtetett, egyik kezével egy cserjeágba kapaszkodott, a másikkal pedig erőteljes mozdulattal beleszúrta fegyverét a gyanús hely kellős közepébe. Az ösvény megmozdult, s néhány köbméternyi föld lehullása után szemünkbe tűnt egy verem fekete szája. 
A fájdalmas nyöszörgés ezalatt tovább folytatódott a bokrokon túl. Joshua, aki nem Joshua a lándzsáját nyújtotta előre, én pedig a revolveremet. 
Marcona páros voltunk így együtt, ahogy a nagy ismeretlen felé igyekeztünk.                                                   , 
Ha sejtettük volna, mi vár ránk, talán nem is igyekeztünk volna annyira. 
Ahogy kibukkantunk a cserjék közül s arra a kis rejtett tisztásra értünk, amelyről később kiderült, hogy emberkéz műve, az első pillanatokban semmit sem láttunk a vértől. A füvet, a virágokat, de még a cserjék oldalait is merő vér borította. 
Óvatosan jobbra-balra forgattam a stukkert, de nem tudtam 
felfedezni senkit. Sem gyilkost, sem áldozatot. Aztán hirtelen megpillantottam valamit. 
Egy emberi ujjat az egyik széles cserjelevélen. 
Lassan, óvatosan felfelé fordítottam a fejem. Halk koppanással az arcomra hullott valami. Önkéntelenül is oda kaptam, ahol xa meleg csepp ért Ahogy visszahúztam, vörös volt a kezem. 
A cserje magasában egy felismerhetetlenségig összeroncsolt férfi holtteste csüngött, derekánál fogva az ágakhoz kötve. Fél feje hiányzott, s a végtagjaival sem volt minden rendben. Törzsét kegyetlenül félhasogatták, mintha robbanás végzett volna vele. Megdöbbenve vettem észre, hogy ugyanúgy hiányzik a lábáról a cipő, mint ahogy Róbertéről is hiányzott reggel. 
- Mr. Okida - dünnyögte mellettem Joshua, aki nem Joshua. 
Magam is felismertem a cserjén vérző fél fejben és összeroncsolt testben a szemüveges kis japánt, bár a szemüvege ezúttal nem volt rajta. 
Mielőtt felmásztam volna a banáncserjére, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, csípőre tett kézzel megpróbáltam kitalálni, mi történhetett. Vagy magától ment fel Okida a fára, vagy felkötötték. Éppen az utóbbiból következő lehetőségeket próbáltam meg felsorolni magamban, amikor éles, ideges hang csattant a cserjék között. 
- Fel a kezekkel! Fel a kezekkel, mert lövök! 
Meg sem kellett volna fordulnom: az erős japán akcentussal kiejtett angol szavak névjegynél is jobban árulkodtak a fenye-getődző személyéről. 
Azon nyomban az ég felé nyújtottam a karom. Joshua, aki nem Joshua követte a példámat. 
A bokrok közül revolverrel a kezében Mr. Jamamura és Mr. Tanaka bukkant elő. 
Csak reménykedhettem benne, hogy nem lőnek előbb, mint ahogy meghallgatnák a magyarázatomat. 
Szerencsére nem lőttek. Tanaka rozsdafoltos stukkere ugyan nagyon ott fickándozott a bordám környékén, mégsem szánta rá magát, hogy belém durrantson. Ezen az sem változtatott, hogy 
némi hadonászás után felnézett a fára. Azt hittem, azon nyomban összeesik Okida látványától. Kinyújtottam a kezem és szelíden elvettem tőle a fegyverét. 
- Csak nyugalom, Mr. Tanaka. Nehogy véletlenül kárt tegyen magában. 
Hálásan rám nézett, majd egyetlen ugrással a cserjék között termett. 
Mr. Jamamura néhány diszkrét csuklás után megragadta a kezem. 
- Hogy... találtakra? 
Elmeséltem, hogyan történt. Hozzátéve, hogy ha csak néhány perccel korábban érünk ide, talán sikerült volna megmentenünk Mr. Okida életét. 
Tanaka közben visszatért közénk. Verejtékben fürdött az arca, ahogy megállt előttem és szertartásosan meghajolt. 
- Bocsásson meg, uram, hogy ifyen szánalomra méltón viselkedtem. Bocsásson meg, kérem. 
Nagyvonalúan intettem, hogy megbocsátok, mire Mr. Tanaka lecsüccsent egy cserje tövébe, átkarolta a térdét és a fűre meresztette a szemét. Fel sem emelte mindaddig, amíg be nem fejeztük a beszélgetést. 
Jamamura elkent az arcán egy ki tudja honnan odakerült vér-cseppet, aztán nagyot nyelve rám pislantott. 
- Ön szerint mi történhetett, Mr. Lawrence? 
Nem tehettem mást, minthogy megvontam a vállam. 
- Elkapta a pajpaj. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell temetni. 
Jamamura megtörölgette az arcát. 
- Felmegyek és... leveszem... 
Úgy.remegett a térde, hogy talán még a cserje aljáig sem jutott volna el. 
Ledobtam magamról a lemberdzsekemet. Attól tartottam, összekeni Okida alvadó vére. Joshua, aki nem Joshua odalépett hozzám és a kezembe nyomta a lándzsáját. 
- Próbáld meg lepiszkálni vele. 
Köszöntem a segítőkészségét, de egyelőre nem kértem belőle. Átkaroltam a reménytelenül sima törzset és elindultam rajta felfelé. Meglepetésemre nem csúsztam vissza, hanem sikerült felküz-denem magam a jobb sorsra érdemes lövészárok kutató mellé. 
Ezúttal eltekintek tőle, hogy részletesebben ecseteljem a halott állapotát: legyen elég annyi, hogy nagy-nagy jóindulattal lehetett csak holttestnek nevezni mindazt, ami odafent lógott az ágak között. 
Mr. Okida sajnálatos maradványain kívül a kötelét is szemügyre vettem. Műanyagból készült citromsárga hegymászókötél volt, csattal a végén, amelynek a segítségével bármihez odaerősíthette magát a viselője. 
. A bármi ezúttal egy hatalmas levél volt: ennek a tövéhez csatolta magát a szerencsétlen flótás. 
- Vigyázzanak! - kiáltottam lefelé. - Menjenek hátrébb egy kicsit. 
Nem kellett kétszer mondanom. Néhány másodpercen belül üres volt a tisztás. 
Azt a hangot, amellyel Mr. Okida maradványai földet értek, amíg élek nem felejtem el. 
A japán történészek sátrában ültünk fából és bőrből készített vadász-székeken. Bár soha nem szoktam visszautasítani a jó szakét, ezúttal különösen jól esett. Az első pohárka mintha lángot gyújtott volna a gyomromban, a második pedig határozottan elviselhetőbbé tette a világot. 
Jamamura újabb adag italt töltött a poharainkba, én pedig megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. 
- Válaszolna néhány kérdésemre, Mr. Jamamura? Jamamura bólintott. Esze ágában sem volt megkérdezni, milyen jogon faggatom. 
Felemeltem a kezem és a sátor sarkába mutattam, ahol a holttest mellett az a bizonyos szerkezet feketedett, amelyet már első látogatásomkor is kiszúrtam magamnak. 
- Például, mi ez itt a sarokban? Jamamura megvonta a vállát. 
- Fémkereső detektor. Ezt használják a régészek. 
- És az aknakeresők. 
- Nemigen van már itt akna. Az amerikaiak felszedték, ami volt. 
- Mr. Jamamura - hajoltam előre. - Önök azt állították, hogy 
a lövészárok-rendszert kutatják. Ahhoz pedig nem kell detektor. Főleg, ha aknáktól sem kell tartaniuk. Jamamura megvakargatta a feje búbját. 
- Az az igazság, Mr. Lawrence, hogy igazából... nemcsak a lövészárok-rendszer feltárásán dolgozunk. 
- Hát min? 
Jamamura összenézett Tanakával, aki alig észrevehetően bólintott. 
Jamamura felvette szakéval teli poharát, fenékig ürítette, majd nagy elhatározással lekoppintotta az előttünk álló asztalkára. 
- Elmondom önöknek az igazságot, mert attól tartok, ha hallgatok, az életünkbe kerülhet. Ha pedig úgy járunk, mint Okida barátom, akkor mivégre a kincs. 
- Micsoda?! 
Jamamura savanyúan elmosolyodott. 
- Jól hallotta, Mr. Lawrence. Nem egészen igaz, amit eddig elmondtunk... önöknek. Bár valóban a tokiói Régészeti Intézet munkatársai vagyunk, csak éppen... nem a lövészárkok érdekelnek bennünket, ezeken nincs mit kutatni, hanem... hanem... 
- Hanem? - hajoltam előre. 
Jamamura habozott, aztán végül mégiscsak kibökte.  - Nagumo admirális kincse. 
Nem rezdültek meg a vallomásától a falak, a vulkán sem mordult fel tőle, sőt Joshua, aki nem Joshüa sem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Az ő szülei már megmérkőztek a japánokkal, azóta a japánok hazamentek, sőt az őket kiűző amerikaiak is elhúzták a kondenzcsíkot kit izgat itt már egy akármilyen admirális neve? 
Pedig Nagumo admirális nem volt akárki. Az egyik csendesóceáni flotta főparancsnoki tisztét viselte, s valamivel a világháború befejezése előtt harakirit követett el. 
- Miféle kincs? - kérdeztem gyanakodva. 
Erre a gyanakvásra meg is volt minden okom. Tisztában voltam vele, hogy a világ telis-tele van elrejtett kinccsel - pontosabban a kincsek legendáival. Seregnyi kincskereső járja a földgolyót fémkereső detektorral vagy anélkül, hogy gyors meggazdagodás reményében mérhetetlen veszélyeknek tegye ki magát. Ebből következően nemcsak kincsek hevernek a föld mélyén, hanem kincskeresők is szép számmal. 
Jamamura Tanakára nézett. A nyúlfogú morgott valamit, majd udvariasan felém hajolt. 
- Elmondjuk önnek, Mr. Lawrence, amit tudunk, mert... nem szeretnénk úgy járni, mint tiszteletreméltó társunk és barátunk, Mr. Okida. 
- Azt bizony nagyon jól teszik - mondtam. 
Tanaka, aki, úgy tűnt, átveszi a parancsnokságot, beszélni kezdett. 
- Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy mi hárman valóban az itteni, japán hadműveletekkel kezdtünk foglalkozni. Azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy megpróbáljuk rekonstruálni azt a védelmi rendszert, amelyet tiszteletreméltó apáink felépítettek. Ne értsen félre, Mr. Lawrence, semmi közünk a japán hó-  dítókhoz, mégcsak nosztalgiát sem érzünk irántuk, csupán úgy gondoltuk, mivel az ittfelépített rendszer is a japán történelem része, megérdemli, hogy valaki foglalkozzon vele. Könyvtárakba jártunk, megpróbáltunk tervrajzokat találni. Végül is Okida doktor egy jokohamai katonai bázison nem várt, szenzációs felfedezést tett. Olyan feljegyzésre bukkant, amelyből kiderült, hogy Nagumo admirális űr nagy mennyiségű kincset zsákmányolt a Salamon-szigeteken, amelyet aztán itt rejtett el Pápua Új-Guineán. 
- Miféle kincsről van szó? 
- Sajnos, erről nagyon keveset tudunk. Ha a papíroknak hinni lehet, még Burmából is hoztak drágaköveket Nagumónak. 
- Mi volt az öregúr? Drágakőgyűjtő? Tanaka hevesen megrázta a fejét. 
- Nagumo nem magának akarta a kincset: a japán flotta még tökéletesebb kiépítésére szánta. Ideje azonban már nem volt hozzá, hogy fel is használja. A háború kimenetele eldőlni látszott. Nagumo admirális úr felismerte, hogy az akkori japán katonai vezetésnek már aligha lesz rá szüksége. 
- Úgy gondolta, hogy elspájzolja a jövőnek? A harmadik világháborúnak? 
Tanaka felhúzta a vállát. 
- Nem tudom, mire gondolt Nagumo admirális úr, az azonban biztos, hogy a kincset, amelynek az értéke akkori árakon egymilliárd dollár lehetett, el akarta rejteni. 
- Egyáltalán, hol őrizte? 
- Egy hajón. Válogatott őrséggel és válogatott legénységgel. Arról is találtunk később feljegyzéseket, hogy a kincset a Salamon-szigetek körzetében átrakták egy tengeralattjáróra, amely aztán itt, Rabaulnál, a Blanche öbölben emelkedett ki a víz alól. Hogy ettől a pillanattól kezdve mi történt vele, senki nem tudja, mígnem néhány héttel később az ausztrál partok közelében elsüllyedt.                                                                    . 
- Ez annyit jelentene, hogy nem maradt szemtanúja az eseményeknek? 
- Pontosan annyit, Mr. Lawrence. Sokat töprengtünk a dolgon, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a kincset kirakták a Blanche öbölben, majd ideszállították a vulkán oldalába vájt lövészárok rendszerbe. 
- Miből gondolják, hogy így történt? 
- Engedje meg, hogy a részletekkel ne untassam. 
- Ehhez kellettek tehát a detektorok? 
- Ehhez. A csapdákat pedig a nem kívánt vendégeknek szántuk. 
- Amilyenek mi is voltunk. 
- Nagyon sajnálom, Mr. Lawrence, igazán sajnálom. És a pápua urat is sajnálom. Sajnálom, Mr. Joshua. 
- Nem vagyok Joshua - tiltakozott meglepő módon angolul Joshua, aki nem Joshua. A kiejtését nemigen lehetett volna kitenni a kirakatba, árn azért minden szava ott volt a helyén. 
- Nem Mr. Joshua? - kérdezte tétován Tanaka. - Mintha úgy hallottam volna. 
- Ő nem Joshua - erősítettem meg én is. 
- Bocsásson meg, Mr. Pápua - mentegetődzött tovább Mr. Tanaka. - Nem ismerem a becses nevét. 
- Joshua, aki nem Joshua - morogta kísérőm mogorván, 
- Most akkor Joshua vagy nem Joshua? - kérdezte egyre értetlenebb képpel Tanaka.                                              : 
- Bonyolult - igyekeztem leállítani a terméketlennek tűnő névtani vitát. - Ezek szerint önök kiépítettek egy védelmi rendszert. 
- Már amennyire védelmi rendszernek nevezhető. Minden hozzánk vezető ösvény közepére ástunk egy gödröt, amit aztán gyeptéglával fedtünk be. A gödör aljára homokot tettünk, nehogy aki beleesik, nagyon megüsse magát. Mi.nem akartunk megölni senkit, megsebesíteni még kevésbé, így aztán - amint ön is tapasztalta - nem is volt valami sikeres a védekezésünk. 
- Végül is konkrétan ki ellen akartak védekezni? 
- Nem tudhattuk, nem szimatolta-e ki valaki Japánban a szándékunkat. Nagumo admirális kincse vonzó zsákmány. 
- Mit keresett Mr. Okida a fán? Jamamura megvonta a vállát. 
- Mr. Okida képzett hegymászó volt. Talán... valami gyanúsat észlelt és a fa tetejéről akarta megfigyelni. Ott kapta el a pajpaj. Feljutott hozzá és megölte. 
Ez. kétségkívül így is volt, abban viszont bizonytalan voltam, hogy az ördögbe juthatott fel ez a titokzatos szörnyeteg a fára, hiszen nem látszottak a törzsön mászás nyomai. Sem Okidáé, sem az övé. Okidat még csak-csak értettem, hiszen a kötéllel akár fel is húzhatta magát, de a pajpaj... 
Tanaka összenézett Jamamurával, aztán felém fordult. . 
- Azt hiszem, Mr. Lawrence, bedobjuk a törülközőt. - Úgy érti, nem akarnak tovább kutatni? 
- Nem akarjuk feleslegesen kockára tenni az életünket. Fogalmunk sincs róla, ki ez a pajpaj, valóban gonosz lélek-e, bár végeredményben ez nem is fontos. Tisztátalan erő, amely nem óhajtja, hogy megtaláljuk Nagumo kincsét. Azt hisszük, nem szabad ellenszegülnünk neki. Jobb, ha elmegyünk. 
- És Mr. Okida? 
Mr. Tanaka megvakargatta a fejét. 
- Hát igen... ő bizonyos problémát jelent. Igazam van, Mr. Lawrence? 
- Nem is sejti, mennyire. Nem lennék meglepve, ha hosszú évtizedekre rács mögé dugnák magukat. 
Tanaka fogai úgy lógtak előre, mint kíváncsi elefántagyarak. 
- Bennünket? Miért? 
- Gyilkosságért. 
- De hiszen mi ártatlanok vagyunk! 
- Mondják maguk. Nagyon úgy néz ki viszont a dolog, hogy önök meggyilkolták a társukat. 
Tanaka rémülten kapta maga elé a tenyerét. 
- Miért tettük volna? 
- Nagumo admirális kincséért. 
- Hiszen meg sem találtuk. 
- És ha mégis? 
- De nem találtuk meg! 
Tanaka és Jamamura fel-felugráltak a helyükről, ezért nyugalomra intettem őket. Amikor végre visszaültek a fenekükre, ösz-     szeráncoltam a szemöldökömet, öntöttem magamnak néhány 
csepp szakét a porcelánkancsóból, kiittam és komoran néztem     rájuk. 
- Figyeljenek rám, uraim. Mr..Okidat egy igen éles fegyverrel, például szamurájkarddal kaszabolták össze. Ha a pápua ha. tóságok nyomozni kezdenek, holtbiztos, hogy erre fognak gondolni. Következésképpen önök lesznek az első számú gyanúsítottak. Amíg a vizsgálat tart, önöket börtönbe csukják. Lehet, hogy egy évre, lehet, hogy kettőre, az is lehet, hogy többre. Ezt akarják? 
- Mit tanácsol, Mr. Lawrence? - kérdezte rekedt hangon Jamamura. 
Együttérző mosollyal ráztam meg a fejem. 
- Én nem tanácsolok semmit. Legfeljebb elmondom, mit ten--    nék az önök helyében. 
-Mit tenne? 
- Elsősorban is áldanám a végzetet, hogy az utunkba küldte Mr. Lawrence-t.                - Hm. Maga így látja? 
- Beköltöznék vele a pápuák közé, és ki sem moccannék onnan mindaddig, amíg Mr. Lawrence el nem kapja a pajpajt. Ha megvan, maguk szabadok. Békében távozhatnak, vagy tovább 
kereshetik a kincset. Mit szólnak hozzá? 
A két japán összenézett. 
- Gondolja, hogy be lehet jutni abba... az izé... faluba? 
- El lehet intézni. Tanaka előre dugta a fogait. 
- Renden van, Mr. Lawrence. Hallgatunk a szavára. Talán egy pápua falu is jobb a tömlöcnél.   . 
Nem akartam mondani neki, hogy tömlöce válogatja. 
                               .                                                                                                                                       163 
                                                                                   Mielőtt lebontották volna a sátraikat, volt még egy kis gondunk Mr. Okida holttestével. Nem szeretnék hosszasabban időzni bizonyos körülményeknél, de a hitelesség kedvéért el kell mondanom: a trópusi környezet nemigen alkalmas holttestek tárolására. Tanaka és Jamamura is belátták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulnunk a társuktól. Mr. Okida a körülményekhez képest élőkelő temetést kapott: ponyvába csomagolva helyeztük örök nyugalomra a testét. 
Ez a délután nem tartozik a légszebb emlékeim közé. A japánok sóhajtoztak, fogukat csikorgatták, ezen kívül mindkettőjük szemében ott ült a jövőtől való rettegés. Percenként elátkozhatták a pillanatot, amikor szemet vetettek Nagumo admirális kincsére. 
Felbukkanásuk alaposan felkavarta a közösség életét. A falufőnök hosszas tárgyalást folytatott Joshüa, aki nem Joshuával mint később kiderült, az volt a tárgyalás lényege, hogy önálló sátor használata a falu területén vajon a beköltözéssel egyenértékű-e. Mivel Mr. Kaukau és szerény személyem kimerítettük a falu szabad asszonykeretét, a főnök hajlott a hagyományok olya-ténképpen való értelmezésére, hogy ha a japánok felverik a saját sátrukat és abban laknak, nem szükséges asszonyt telepíteni melléjük. A boldogtalan kincskutatók örömmel fogadták az engedélyt és nekiláttak a pápua lakosság tevékeny közreműködésével a munkának. 
Ami engem illet, fel voltam készülve a legrosszabbra is. Azt hittem, Donovan mama azonnal nekem támad vagy a malacetetés, vagy a zuhanyozó feltöltésének ürügyével, de ezúttallegna- gyobb meglepetésemre egyikről sem esett szó. Donovan mama az ágyán feküdt, és némán a mennyezetre bámult. Olyan hosszú ideig tette mindezt, hogy komolyan nyugtalankodni kezdtem miatta. Talán nem kellett volna hagynom, hogy Joshua, aki nem Joshua elmesélje neki a történteket. 
- Valami baj van? - tettem fel .végül az ötletes kérdést. 
Donovan mama rám pillantott, majd a feje alá tette a kezét. Tekintettel viszonylagos ruhátlanságára, különösképpen csábítónak tűnt a póz. 
- Azon gondolkodom, nem lenne-e jobb megpattanni innét mondta remegő hangon. - Nem vagyok gyáva kukac, de ami sok, az tényleg sok. Én még életemben... alig láttam halott embert, most pedig... egyszerűen nem is értem, hogy bírom ki si-kítás nélkül. Legszívesebben elkezdenék sikítani és talán abba se hagynám soha többé. Maga nem így van vele? 
- Néha kétségbeesik az ember, az kétségtelen - mondtam óvatosan. - Ilyenkor az a legjobb, ha eltereli valamivel a figyelmét. 
- Például mivel? - kérdezte. Nagy megkönnyebbülésemre némi életrevaló gúnyt véltem felfedezni a hangjában. 
- Például egy jó fürdéssel. Nem sétálunk le a patakhoz? Mintha csak megsejtette volna, mit forgatunk a fejünkben, felbukkant a létra áljában Bob McKinley is. 
- Nem jönnek fürdeni? 
Néhány másodperccel később már odalent voltunk. Mr. Kaukau aprócska csomagot szorongatott a hóna alatt, amiben a fürdőnadrágja lehetett. Rosszalló pillantást vetett Miss Donovan tündöklő félmeztelenségére, de nem szólt semmit. 
Nem így a pataknál. Abban a pillanatban, ahogy Miss Donovan lerúgni készült magáról a bermudáját, Bob nekitámadt. 
- Mit csinál? Megőrült, kisasszony? Csak nem képzeli, hogy meztelenül...? 
Miss Donovan szeme kerekre tágult. 
- Nincs nálam fürdőruha, professzor. Elvégre Pápua Új-Guineán vagyunk és... 
- Elképesztő - dühöngött Bob McKinley. - Egyszerűen elképesztő. Hát csak fürödjön úgy, ha akar. Én majd lejjebb megyek egy kissé. Velem jön, Leslie? 
- Nekem sincs fürdőruhám - mondtam. 
Mr. Kaukau ingerülten legyintett és berobogott a bokrok közé. Csak úgy recsegtek a léptei nyomán lehajló páfránylevelek. 
Egyetlen pillanat erejéig megkísértett a gondolat, hogy talán nem kellene egyedül hagynom, de Miss Donovan ebben a pillanatban belecsobbant a vízbe. 
Kihúztam a zsebemből a 38-ast. Letettem a partra, ráraktam a nadrágomat, aztán én is bevetettem magam a patakba. 
Miss Donovan hol lebukott a hullámok alá, hol kiemelkedett belőlük, én pedig mintegy véletlenül, egyre közelebb kerültem hozzá. Már-már karnyújtásnyira voltam csak tőle, amikor lágy 
a felszínén, összekapaszkodtak társaikkal, eltűntek a parti páfrányok levelei között. 
Mélyet szívtam a langyos fuvallatból, s mjjjd lenyeltem egy jókora adat patakot ijedtségemben. A szellő hátán hozzánk érkezett furcsa illat egyszerűen megfagyasztotta az ereimben a vért. Az az enyhe vegyszerszag volt, amely, gyanúm szerint, a pajpaj közelségét szokta jelezni. 
Miss Donovan hanyatt feküdt a vízben, félig kiemelkedve belőle, miközben mintha furcsa pillantásokat vetett volna rám. Amennyire tudtam, én is kiemelkedtem a habok közül. Megpróbáltam meghatározni a szél irányát. Döbbenten jöttem rá, hogy éppen Róbert felől fúj. 
Rémülten felordítottam és megragadtam a lány kezét. 
- Kifelé! Ki a vízből! 
Miss Donovan félreérthette a helyzetet, mert kapálódzni kezdett, mintha rablók akarták volna fogságba hurcolni. 
- Engedjen el, maga hülye! Legyen szíves ne tapogasson. Kikérem magamnak... így nem bánhat velem. Vegye el onnan a kezét, maga... maga... csirkefogó! Mit képzel, hiszen néhány méternyire lejjebb fürdik a professzorom, és különben is... 
Ha jobban odafigyelek rá, talán észrevehettem volna, hogy másodpercről-másodpercfe csökken tiltakozásának az ereje. A vége felé már a karomban pihegett. Sajnos nem tehettem mást, minthogy lehajítottam a fűre, és már vágtattam is arrafelé a partszakasz felé, ahol Robertet sejtettem. 
- Ez őrült! - szállt utánam felháborodott zsörtölődése. - Klinikai eset! Ilyen az én formám! Csak egyetlen lépést kell tennem, és máris egy őrültbe botlok! 
Nekem viszont többet is kellett, míg végre elértem a patak alsó részét. Hiába meregettem azonban a szemem, semerre sem láttam Bob ruháit. 
- Bob! - kiáltottam kétségbeesetten a víz felé. - Bob! Hol az ördögben bujkál? 
Éppen azon voltam, hogy a patakba vetem magam, amikor kibukkant egy fej a víz fölé lógó páfrányok alól és dühösen rám mordult. 
- Mi a fenét akar tőlem? 
- Azonnal jöjjön ki! 
amit akarnak, a maguk dolga. Ráadásul ön idősebb is nálam, nem tilthatom meg... Mindazonáltal az én erkölcsi elveimmel nem egyeztethető össze... 
- Pokolba az erkölcsi elveivel, most az életéről van szó! 
- Az életemről? - kérdezte Róbert elbizonytalanodva. - Mi a fenét akar ezzel mondani? 
- Jöjjön ki azonnal! Nincs idő magyarázkodni! Hallotta már azt a szót, hogy pajpaj? 
- Hogy a fenébe ne hallottam volna? 
- Jöjjön, mielőtt még beleharapna a seggébe. 
- Ezt a hangnemet kikérem magamnak! - háborodott fel. -Mikor veszi már egyszer tudomásul, hogy nem tartom humorosnak azokat akiszólásait, amelyek... hm... bizonyos alacsonyabb társadalmi osztályok nyelvezetére jellemzőek. 
- Jöjjön már, az ördög vigye el magát! 
- Hozza ide a ruhámat - nyögte erre lemondóan. 
- Hol vannak? 
- Ott, a cserje aljában. 
Volt vagy három banáncserje a környéken, így aztán végig kellett járnom mindhármat. Revolveremmel a kezemben úgy osontam cserjétől cserjéig, mintha nemes vadra lesnék. 
Hiába nézegettem azonban őket, egyik alatt sem találtam meg a holmiját. Éppen a harmadik törzsénél kotorásztam, amikor elém libbent Miss Donovan. Szerencsére rajta volt a bermudá-ja, így nem okozott nagyobb felindulást a megjelenése. Ahhoz, hogy a felsőtestét nem takarja semmi, már kezdtem hozzászokni. 
- Megtalálta? 
- A vízben kucorog. 
- Jézusom, miért nem jön ki? 
- Inkább megetetné magát a pajpajjal, semhogy megpillantsa valaki a pucér fenekét. Nagy a gyanúm, hogy ő sem vette fel a fürdőnadrágját. 
Miss Donovan a feszült helyzet ellenére-is elkuncogta magát. Nekem azonban egyáltalán nem volt kedvem kacarászni. Intettem neki, hogy maradjon a cserje tövében, magam pedig körbeszimatoltam a környéket. Méghozzá szó szerint. Néha le is guggoltam a fűre és a fűszálak közé dugtam az orrom. 
Meg is lett az eredménye a szimatolásnak. Világosan éreztem 
a fűszálak csúcsán a vegyszerszagot az egyik cserje aljában pedig - alighanem az alatt, ahova Bob a holmiját hajigálta - valami mást is. Miss Donovan mindeközben rádöbbenhetett, hogy valóban veszélyben forgunk, mert el nem moccant volna mellő-. lem. Néhány percnyi hiábavaló kotorászás után leügettünk a vízpartra. 
- Hé! - suttogtam az egyre sötétebbé váló alkonyatba. - Itt van még? 
- Hol a fenében lennék? Mit szarakodik már annyit? Hol ruhám? 
- Nem találjuk.                                                         - Takarodjanak innét a fenébe! Majd kimászok és megkeresem. Tűnjenek el, mert a képükbe vágok egy marék iszapot! 
Mivel úgy éreztem, sürgősen meg kell pattannunk a környékről, nem vitatkoztam vele. Megragadtam Miss Donovan karját. 
- Gyerünk! - Tettünk néhány lépést előre, majd berángattam egy vastag törzsű csérje mögé. - Maradjon veszteg. 
Olyannyira veszteg maradt, hogy kezdtem kimelegedni tőle. Néni mintha eddig is nem lett volna pokoli a forróság - az al1 kony beköszöntével fél fokkal sem enyhült - Miss Donovan azonban úgy értelmezte az utasításomat, hogy hozzám kell simulnia, így álltunk aztán mozdulatlanul a törzshöz támaszkodva, miközben a testemen éreztem csábító domborulatait. 
Jóllehet az erősödő félhomály korlátozott a látásban, sikerült kivennem a vízből kikászálódó Róbert alakját. Kimászott a patakból, megrázta magát, ugrabugrált egy kicsit, elkezdte keresgélni a holmiját. Elfutott az első cserjéig, lehajolt, kotorászott a törzse körül. Elfutott a második cserjéig, a harmadikig. Amikor elfogytak a cserjék, felemelkedett és kétségbeesetten tekintgetett a vakvilágba. 
- Hé! - suttogtam oda neki. - Valami baj van? 
Olyan panaszosan csengett a hangja, mintha ellopták volna a San Francisco-i villamoson a pénztárcáját. 
- Nem találom a... ruháimat. Az a helyzet, hogy rajtam sincs fürdőnadrág. 
Ismét éreztem a vegyszerszagot. Ott forgolódott körülöttünk, ahogy a lágy szél felkavarta a levegőt. Magamhoz húztam Miss Donovant. 
- Hol a fürdőlepedője? 
- Ledobtam a cserje alá. Ott, ahol a páfrányos kezdődik. Elkaptam a csuklóját és magam után rángattam. 
- Hé! Mit csinál? - tiltakozott a karomba kapaszkodva. - Maga tényleg megbolondult. Egész este mást sem tesz, mint engem macerál. Most meg hova fut? Itt van a cuccom, nem látja? 
Ebben a pillanatban vettem észre a világosszürke csomagot. Felmarkoltam a bolyhos fürdőlepedőt és a hónom alá csaptam. 
Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a fűben kucorgó Bobhoz értünk. 
- Csavarja be magát, de gyorsan. 
Mr. Kaukau futó pillantást vetett a kezemben feketedő revolverre, majd tette, amit mondtam. Csak akkor torpant meg és vágta a puha földbe a sarkát, amikor a falu felé vezető útra lökdöstem. 
- Hé! Hova megyünk? 
- Vissza a faluba. 
- És a ruháim? Csak nem képzeli, hogy itt hagyom őket. 
- Szagoljon inkább a levegőbe! 
- Mit szaglásszak rajta? 
- Tegye, amit mondtam. 
Mr. Kaukau engedelmesen a levegőbe szimatolt. 
- Csak virágillatot érzek... meg valami büdösét. Lehet, hogy a falusi latrinák felől fúj a szél? 
- Nem érzi a vegyszerszagot? 
- Most, hogy mondja... De hol vannak a cuccaim? Csak nem pápua barátaink fújták meg őket? 
Ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni, mindazonáltal nemigen hittem benne.     . 
Akkor aztán világossá vált számomra, hogy aligha a pápuák a ludasak a holmik eltüntetésében, amikor az egyik bokor tetejére hajítva megtaláltuk csíkos törülközőjét.  - Te jó ég! - hökkent meg Bob. - Ezt nézzék meg! 
Volt is mit nézni rajta. A szerencsétlen törülköző közepéből kivágott valaki egy kör alakú darabot. Nem messze tőle Bob falufőnöktől kapott szandálja hevert a füvön ízekre.szaggatva. 
- Mi a fene ez?. 
Miss Donovan tért először magához. Átnézett a törülköző lyukán, aztán felém nyújtotta. 
- Nem találják ki? Japán zászló. A hiányzó része jelenti a felkelő napot. 
Elképedt tekintettel bámultunk egymásra. Még a körülöttünk terjengő vegyszérszagról is megfeledkeztünk. 
Arra azonban nem akadt magyarázat, hogy hova tűnt Mr. Kaukau fürdőnadrágja. Úgy gondoltam, talán Mr. Tanaka és Mr. Jamamura szolgálnak majd némi felvilágosítással. 
Mr. Tanaka és Mr. Jamamura azonban semmiféle felvilágosítással nem szolgált. Hiába húztam elő a stukkeromat, hiába dugtam be a sátorba, és hiába ordítottam be, hogy nyújtsák fel a tiszteletreméltó kezeiket egészen a sátor tiszteletreméltó tetejéig, nem történt semmi. Mr. Tanaka és Mr. Jamamura egész egyszerűen nem voltak a sátrukban. 
Mielőtt elhagytuk volna a lakhelyüket, alaposan megszaglásztam mindent. Hiába is szimatoltam azonban, nem éreztem semelyik sarokban vegyszerszagot. 
A faluban nyomott volt a hangulat, amit abból, az egyszerű tényből szűrtem le, hogy hiányoztak az utcáról a gyerekek, sőt, mintha a kutyák is visszafogottabban viselkedtek volna. Csupán egy fekete, hegyes fülű eb meregette felénk a fogait, áip néhány lépés után ő is lemaradt és csendes apátiával a fűre dőlt. 
Az oszlophoz kikötött malac, amikor meglátott bennünket, hangos sivalkodással adta tudtunkra, hogy még nem vacsorázott. Miss Donovanra pillantottam, aki ezúttal elfordította a fejét, rám bízva a szerencsétlen nászajándék sorsát. 
Odamentem hozzá és megvakargattam a hátát. A malacka hálásan fogadta közeledésemet. Megbökdöste az orrával az oldalamat, mintha ennivalót keresne a zsebemben. 
Elszorult szívvel gondoltam rá, hogy szedhetem a nyúlcipőket és megpróbálhatom megkeresni azt a pápua asszonyt, aki gondoskodni szokott az állatról, ám ebben a pillanatban kivált a ház árnyékából, akire gondoltam és ékes pidzsin nyelven megkérdezte, ezen az estén is igényt tartok-e a szolgálataira. 
Nem értette szegény, hogy miért akarom megcsókolni. 
Főleg a lakótársam jelenlétében. 
Odabent aztán nekiláttam a nagy átrendezésnek. Elkaptam az ágyam végét és a szoba közepére vonszoltam. Mivel ezt megelőzően a malacetető asszony díjazásával voltam elfoglalva, ezúttal elszalasztottam szobatársam vetkőzésének feledhetetlen, semmihez sem hasonlítható látványát. Mire megszületett az egyezség, Miss Donovan már abban a parányi kis alsóneműben és egy hasonlóan parányi felsőneműben ücsörgött az ágya szélén, amikről korábban már ejtettem néhány magasztaló szót. 
Amikor észrevette, hogy a szoba közepére húzkodom az ágyamat, kérdőn nézett rám. 
- Nem akarom rábeszélni, de jó lenne, ha maga is ezt tenné. 
- Igazán? Minek? Különben sem tetszik nekem, hogy úgy rendezkedik idebent, mintha a saját lakása lenne. 
- Én csak az életemet szeretném megvédeni. 
- Az ágyhúzogatással? 
- Emlékeztetni szeretném rá, hogy a füstölőháznak ugyanolyan vastag volt a fala, mint ezé a házé. A pajpaj mégis lyukat vágott rajta. 
Miss Donovan felugrott, elkapta az ágya végét és az enyém felé ráncigálta. 
- Segít? 
Természetesen segítettem neki. Gyerekkoromban megtanítottak rá, hogyha valaki a segítségünket kéri, nem szabad visszautasítanunk. Még akkor sem, ha egyszerű ágyhúzogatásról van is szó. 
- Nem leszünk így túl közel egymáshoz? - kérdezte gyanakodva. , 
Eleresztettem a fülem mellett aggodalmaskodó mondatát, aztán ráfeküdtem az ágyamra. Úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy rövidesen ő is az övére óvatoskodik. 
- Nem alszik, még? 
- Még nem. 
- El kellene oltani az olajlámpát. 
- A maga oldalán van. 
- Csak azért kérdezem, hogy elolthatom-e. 
- Megköszönném, ha megtenné. 
Miss Donovan sóhajtva kiszállt az ágyából. A lámpafény a 
szemközti falra rajzolta az alakját. Be kellett hunynom a szemem, ha azt akartam, hogy nyugodt álomban töltsem az éjszakát. 
Miss Donovan elfújta a lámpát és visszafeküdt a helyére. Én meg elkezdtem számolni magamban a fehér báránykákat, amint átugrálnak egy karám félig ledőlt fala feleit. Azt gondoltam, úgy  a nyolcszázadik bárányka után elalszom. Kétszázhuszonnégynél tartottam, amikor lakótársam ismét megszólalt. 
- Ébren van még? 
- Még igen. 
- Nem zavarja, ha kérdezek valamit? 
- Csak kérdezzen nyugodtan. 
- Maga szerint... veszélyben van az életünk? 
Fogas kérdés volt, meg kell hagyni. Nem akartam elbagatellizálni a helyzetünket, de feleslegesen rémítgetni sem óhajtottam. 
- Látta a halottakat - mondtam kedvetlenül, mivel azt hittem, legalább éjszakára megszabadulok tőlük. - Maga döntse el. 
- Mit gondol... ki lehet a pajpaj? 
- Ha tudnám, már rég a torkát markolásznám. 
- A japánok?                                    - Lehetséges. 
- Van egy ötletem. Nem tudom, jó-e, de mégiscsak egy ötlet. 
- Mondja el. 
- Nem untatja? 
- Ugyan már. Imádok éjszaka gyilkos japánokról és szamurájkarddal összevagdalt áldozatokról beszélgetni. 
- Még rágondolni is borzasztó. 
- Bizony az. 
- Nos, én arra gondolok, hogyezek megszállottak. Őrültek. Jamamurára és Tanakára célzok. Holnap elkapjuk őket és kivallatjuk, igaz? 
- Jó ötlet. -Nem tréfál? 
- Miért tréfálnék?  . 
.    - Mert... valahogyan olyan komolytalanul beszél velem. 
- Én? - hökkentem meg. - Én csak igazat adtam magának. 
- De hogyan tette! 
- Hogyan? 
- Mint ahogy a hülyegyerekkel szoktak beszélni. Mint ahogy Joe beszélt mindig velem. Ezt utáltam Joe-ban leginkább. Meg még sok egyebet. Azt akarta, hogy mindig én mosogassak, mindig én főzzem meg azt a rohadt vacsorát, mindig én vásároljak be... ezt akarta. 
- Hát ez bizony nem volt szép tőle. 
- Ugye hogy nem? Amikor leléptem tőle, elhatároztam, hogy többé... nem adom olcsón magam. Nem leszek senki rabszolgája. Három évig nem jöhettem ide a pápuák közé, mert... nem engedett. 
-Úristen! 
- Egyszerűen megfúrta az útjaimat. Hogy akkor ki csinál neki reggelit? Nem értette a szerencsétlen, hogy a saját életemet akarom élni, hogy céljaim vannak, hogy meg akarom írni a Nagy Pápua Néprajzot. Hát nem fontosabb ez, mint az az átkozott vacsorafőzés? 
- Bizonyos értelemben... 
- Na, látja? Maga is igazat ad nekem. Istenem, mit is vesztettem az alatt a három év alatt! Nyakig gombolós ruhákban kellett járnom, és még a strandra is legszívesebben kezeslábasban vitt volna, nehogy idegenek is megnézzenek.- Egyszerűen meg volt veszve a féltékenységtől. Azt képzelte, a magántulajdona vagyok. Amikor pedig... megmondtam neki, hogy vége... borzalmas! 
- Megverte? - kérdeztem együttérzőn. 
- Még csak az hiányzott volna. Megfenyegetett, hogy megöl. 
- Igazán? 
- Azt mondta, megtalál a világ végén is. Eljön utánam a pápuák közé és darabokra vagdal. 
Egyszerre csak mintha éles csengők kezdtek volna csilingelni a lelkem mélyén. Őrangyalom rázta nagy igyekezettel, hogy figyeljek már végre oda, mit is beszél a szobatársam. 
- Hogy mondta? Mit csinál magával? 
- Darabokra vagdal a rohadék. -, Miért éppen vagdalja? 
- A szemét kardjaival, amikhez még csak hozzá sem volt szabad nyúlnom. Egyszer törölgettem csak meg őket és akkora patáliát csapott, hogy azt hittem, leszakad a mennyezet. Mintha bizony kárt tettem volna bennük. Azt mondta, egész életükön át 
kovácsolták őket a fegyverkovácsok. Na és? Minden fegyverkovács tehet nekem egy szívességet. 
Annyira belehergelte magát a felháborodásába, hogy észre sem vette, amint félig-meddig átmászott az ágyamba. Nyilván csak azért tette, hogy jobban hallhassam, amit mond. 
- Maga tudta ezt? Még hogy egy-egy ilyen kard értéke annyi, minta saját súlya aranyban! 
- Hallottam valamit. 
- Arról már nem is beszélve, hogy a gatyája is ráment a gyűjtésre. Hja, nem olyan olcsó mulatság Japánba utazgatni a szerelmetes kardjai után. Tudja, mit csináltam én addig? Ültem az ablakban és a muskátlijaimat öntözgettem, miközben ő a gésák kimonója alá nyúlkált és kardok után loholt. Öntözgettem a virágaimat és arról ábrándoztam, hogy egyszer kapok egy ösztöndíjat, elutazom ide, Pápua Új-Guineára, elkezdem a néprajzi gyűjtést és minden rohadék pasit, aki megpróbál úgy tekinteni rám, mint nőre, kiherélek. 
Felháborodásában olyasféle mozdulatokat tett, mintha máris neki akarna fogni az említett műveletnek. Óriási szerencsémre nem láttam késfélét a kezében. 
Mindezek ellenére elhúzódtam volna tőle, ha lett volna, hova. De nem volt. így aztán ott lapultam az ágyam szélén és a lelkemben csengőt rázó őrangyalom csingilingizését hallgattam. 
- Mi volt ez a Joe? - kérdeztem tőle az ágy szélébe kapaszkodva. - Tiszteletbeli szamuráj? 
- Egy fészkes fenét! - mondta, dühében jót rúgva a láthatatlanul jelenlévő Joe-ba. A baj csak az volt, hogy a lábszáramat találta telibe. - Joe bankár volt. 
- Akkor mi a fenét akart a japán kardoktól? 
- Ezt kérdeztem én is. Azt hiszi, tudott rá válaszolni? Azt mondta, az ő családjukban mindenki gyűjtött valamit. Az apja például... 
- Gyakran megfordult Japánban? 
- Talán százszor is. Amikor legutoljára Tokióban járt, hogy valami csodakardot megszerezhessen magának, bemondtam az unalmast. Szereztem egy ösztöndíjat és megpattantam tőle. A rohadt életben ne lássam viszont. 
-Komolyan azt mondta, hogy... izé... feldarabolja magát, ha... 
- Azt, a rohadék. Ha nem félne, hogy sittre vágják, és akkor jó ideig nem láthatja szerelmetes kardocskáit, tuti, hogy meg is tenné. 
Elhallgattattam őrangyalom csengettyűjét és nagyon komolyan elkezdtem törni a fejem. Mi van akkor, ha őrült Joe mégiscsak komolyan veszi, amit ígérgetett. Elképzeltem magamban, amint hazatér a nehezen megszerzett legújabb katanával, azaz szamurájkarddal, abban a boldog tudatban, hogy muskátliöntöz-gető, hűséges kis felesége meleg vacsorával s vetett ággyal várja ehelyett azt tapasztalja, hogy házitündére nincs sehol. Pontosabban Pápua Új-Guineán meztelenkedik, ahova rövidke három évre utazott. Elborul az agya, és kardgyűjíeménye előtt meg-fogadja magában: megbünteti a szökevényt. Felül egy repülőgépre és meg sem áll Rabaulig. Közben megszületik fejében a nagy terv. Mindenkit lekaszabol a felesége körül, halálfélelemben tartva egy ideig, mondjuk addig, amíg ő maga is sorra nem kerül. Lehet, hogy vannak japán barátai, talán Mr. Tanaka és Mr. Jamamura. 
Tovább nem mertem bonyolítani a dolgot. Időm sem volt túlságosan sok, hiszen Miss Donovan egyre közelebb háborgott hozzám. 
- Ahogy mondani szokás, kihűlt kapcsolatunk hamuján ültem. Az utolsó időkben már nem is... hm... közeledett hozzám, bár őszintén szólva, nem is hiányzott annyira a közeledése. Csak éppen néha jólesett volna egy kis simogatás. A kardjaiba volt szerelmes, nem belém. Ha engem simogatott volna olyan áhítattal, mint azokat a rohadékokat... biztos, hogy több örömet okoztam volna neki. 
Ekkor már ott feküdt közvetlenül mellettem, bár még mindig a saját takarójába burkolódzva. Hogy, hogy nem, magam sem tudnám megmondani, hogyan, egyszerre csak a takarója valahogy elkeveredett közöttünk, s immár nélküle háborgott az oldalamnál. Még mindig magyarázott, miközben úgy járt a keze, mintha Szamurájkardos Joe-nak tartott volna kiselőadást. 
- Mindent megtettem volna érte. Annak idején pokolian szerelmes voltam bele. Akkor persze még én voltam neki az első. Most meg itt fekszem árván, érzelmileg kifosztva és mégis boldog vagyok. Még egy pokrócom sincs, amivel... 
- Ezen lehet segíteni - mondtam fellebbentve a takaróm szélét. Miss Donovan talán észre sem vette nagy felindulásában, hogy becsusszan alá. Olyan kecsesen simult hozzám, mint a patak mellett a cserje oldalánál. 
- Megfogadtam, hogy soha többé nem főzök vacsorát férfinak - suttogta, miközben átkarolta a nyakam. 
- Pokolba a vacsorákkal! - dünnyögtem nem túl lelkesen. 
- Soha többé nem fogok muskátlikat öntözni! 
- A kaktusz sokkal szárazságtűrőbb - helyeseltem. -Mosogatni sem fogok. 
- Jól teszi. Köpjön a higiéniára. 
- Ha még egyszer összeakadok egy férfival, mindent közösen fogunk csinálni. 
Ebben is egyetértettem vele. Olyannyira, hogy meg is hökkent tőle. 
- Mit csinál, kérem...? 
- Mintha azt mondta volna, hogy annak idején örült volna egy kis simogatásnak. 
- Ez igaz, csakhogy nem arra gondoltam, hogy ott... Ott Joe nem szokott megsimogatni. Én arra gondoltam, hogy... a karomat, vagy az arcomat... 
- Rendben van - mondtam. - Ha azt akarja. 
- Nem... nem.. .nem akarom azt... nem akarom befolyásolni... az a fontos, hogy az ember mindig kibontakoztathassa az egyéniségét. Én például most itt a pápuák között... Mit csinál? Mondja, mit csinál? 
- Azt mondta, ki akar bontakozni. 
- Jó, jó, de én az egyéniségemre gondoltam, nem a ruhámra. Istenem, annyira zavarja, hogy ez rajtam van? 
- Meglehetősen. Ha ugyanis ki akarja bontakoztatni az egyéniségét... 
-Ezt is? Miféle kibontakoztatás ez? Mindenesetre kicsit egyedül éreztem magam, az igaz. Most hogy... jaj... istenem... nem gondoltam volna, hogy az egyéniség kibontakoztatásának. .. ilyen kellemes módjára találok Pápua Új-Guineán... Jaj, istenem... Azt azonban vegye tudomásul, hogy sem reggelit, sem vacso... jaj, igen, ott megsimogathat... és mosogat... jaj, istenem... Óh... 
Ebben a pillanatban nagyot reccsent odalent a létra. Először csak a tudatalattim közölte velem, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy valami történik a házon kívül, csökkentettem az egyéniség kibontakoztatásának egyre gyorsuló folyamatát. 
Donovan mama, aki mit sem hallott a létra recsegéséből, nem tudta elképzelni,,mi történhetett velem. 
- Ott, csak simogass, kérlek... és talán egyszer majd egy vacsorát azért mégiscsak... Most meg mi van veled, istenem, mit akarsz csinálni? 
- Csitt! Van odalent valaki. 
- Hol? 
- A létránál. 
- Talán egy kutya. Néha megpróbálnak feljönni, de nem sikerül. .. nekik. A kutyák rossz létramászók. Kérlek, ne törődj velük... Inkább velem törődj. Az előbb már olyan jó úton indultunk el... afelé, hogy kibontakozhasson a személyiségünk... 
A létra ismét recsegett, bár nagyon óvatosan. Ekkor már holtbiztos voltam benne, hogy felfelé lopakodik rajta valaki. Kénytelen voltam Miss Donovan szájára tapasztani a tenyeremet, ami természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy elvettem onnan, ahol eddig volt.     - Istenem, mit csinálsz? 
Kinyújtottam a karom és felkaptam a 38-as Smith and Wes-sont a padlóról. 
- Csak nyugalom - suttogtam a fülébe. - Ez nem kutya! Donovan mama is felfogta végre, hogy valóban veszély közeledik felénk, mert rémülten a karomba kapaszkodott. 
Mozdulatlanná dermedve figyeltem, hogy megnyikordul-e az , ajtó. Megnyikordult. Vettem egy mély lélegzetet, de ezúttal nem éreztem a vegyszerszagot. 
Mivel a szemem már hozzászokott a sötéthez, nem volt nehéz felfedeznem az ajtónyíláson befelé lopakodó alakot. Akár a pajpaj volt, akár nem, igencsak ember formájúnak látszott. Volt feje, két keze, két lába, s ami a legfontosabb: a fejét és a törzsét nyak kötötte össze. Arra gondoltam, ha már van nyaka, megmarkolom egy kicsit. 
Meg is markoltam. A lopakodó felhördült, majd a térdére esett, mert az is volt neki. Hiába szimatoltam, most sem éreztem a vegyszer szagát, éreztem viszont valami mást: verejtékszagot, füstszagot, és a disznótrágya semmihez nem hasonlítható illatát. 
Első felindulásomban fejbe akartam vágni, de mivel engedelmesen lecsüccsent a padlóra, eltekintettem tőle. 
Miss Donovan rémülten nyöszörgött az ágya tetején. Ennek ellenére kénytelen voltam bevonni a társasjátékba. 
- Gyújtsd meg a lámpát, kérlek. 
Ezúttal morgás nélkül engedelmeskedett. Talán annak idején Joe soha nem kényszerítette lámpagyújtásra. A lángocska fellobbant, én pedig a lopakodó lapos, pápua orra alá dugtam a revolveremet. A fegyver csöve hozzákoccant valamihez: előbb azt hittem, a foga, aztán rájöttem, hogy az orrába dugott vadkanagyar. 
Belenéztem az arcába és máris eleresztettem a nyakát. Két ke zem közül ugyanis Joshua, aki nem Joshua bámult rám rémült ábrázattal. Lándzsája az ajtóban hevert az ajtószárny és a fal közé csípődve. 
Krákogott egy kicsit, aztán szemrehányón pislogott rám. 
- Majdnem megfojtottál. 
- Szerencséd volt - vigasztaltam. - Ha felriasztanak álmomból, nem vagyok ura a tetteimnek. 
- Majd az orvosságos ember megvizsgál- dünnyögte néhány mély lélegzetvétel után. - Biztos a fejeddel van baj. 
- Mit keresel éjszaka Donovan mama házában? 
- Hozzád jöttem - mondta, miközben felült a padlón. - Mr. Tanaka és Mr. Jamamura megkerültek. 
- Nocsak - fogott el némi izgalom. - Hol vannak? 
- A sátrukban, Bikpela. 
- Csak nyugalom - mondtam a nadrágom után nyúlva. - Remélem, nem vették észre, hogy leselkedsz? 
- Ők szóltak nekem, Bikpela. 
- Ők szóltak? - csodálkoztam. - Mit mondtak? 
- Azt mondták, nagy baj van. Találtak valamit, és magukkal hozták a faluba. 
- Mit találtak? - vontam össze a szemem. 
- Egy halott embert, Bikpela. 
A következő percben már mezítlábas versenyt futottunk a japánok sátra felé. 
Útközben volt alkalmam meggyőződni róla, hogy egy pápua faluban nemcsak esznek a disznók. 
Mr. Tanakát és Mr. Jamamurát valóban a sátrukban találtuk. Egymással szemben ültek, úgy, ahogy csak a japánok tudnak ülni: kecsesen, térdükre rakott kézzel. Szemüket a levegőbe meresztették, mintha imádkoznának. 
Ugy törtünk be hozzájuk, mint a szélvész. Az ajtócsapódásra felemelték a fejüket és szomorúan mosolyogtak. 
- Jó estét, Mr. Lawrence. 
Megálltam az ajtó mellett és csípőre tettem a kezem. 
- Hol voltak idáig? 
Egyikük sem válaszolt. Ehelyett a nyúlfogú Tanaka intett, hogy foglaljak helyet azon a gyékényszőnyegen, amelyen ők is ültek. Engedelmeskedtem, de a stukkert nem engedtem ki a kezemből. Alig csüccsentem le a szőnyegre, olyasféle szag töltötte be a sátrat, mintha egy egész disznócsorda jött volna velünk együtt látogatóba. Joshua, aki nem Joshua, jelentőségteljesen pislogott rám az ajtó mellől, ahol lándzsájával a kezében úgy állt mint egy római centúrió. 
Csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel velem, amikor Tanaka Jamamurára pillantott és idegesen megdörzsölte az orrát. 
- Azt hiszem... történt önnel egy kis probléma, Mr. Lawrence - mondta végül Tanaka. 
- Velem? - hökkentem meg. - Inkább önökkel. 
- Az egy másik probléma - mondta Mr. Tanaka. - Azt hiszem... a tiszteletreméltó Lawrence-szan belelépett valamibe, amit közönségesen csak disznószarnak neveznek. 
,   Lepillantottam a lábamra. 
Sosem volt még japán kutatónak nagyobb igaza, mint Mr. Tanakának. 
Amint rövid tisztálkodási aktus után visszatértem a sátorba, valamennyiüket ugyanabban a pózban találtam. 
- Halljam, mi történt magukkal? - förmedtem rosszkedvűen a japánokra. 
Jamamura felemelte a fejét és zavart tekintettel nézett rám. 
- El kell mondanunk önnek valamit, Mr. Lawrence - sóhajtotta felém, - Talán hiba volt, hogy nem szóltunk önnek, amikor elhagytuk a falut. 
- Hát az bizony valóban hiba volt - biccentettem. 
- Egyszerűen csak... nem akartuk zavarni. Elvégre ártatlan sétáról volt csupán szó. 
- Hm. És hova sétáltak olyan ártatlanul? 
- Visszamentünk a detektorokért. 
- Miért kellenek maguknak a detektorok? Mintha azt mondták volna, elegük van a kincskeresésből. 
- Abból elegünk is van... de a detektorokkal el kell számolnunk. Nem venné jó néven az intézet, ha elveszítenénk őket. 
Kénytelen voltam igazat adni nekik. Tapasztalatból tudtam, hogy az egyetemek és akadémiák valóban nem veszik jó néven, ha a kutatók elhányják drága felszereléseiket. 
- Ezért mentünk vissza, de... bizonyos értelemben lelkifurdalásunk volt a gödrök miatt is. 
Egyszeriben megértettem mindent. Attól tartottak, hogy az általuk ásott vermekbe belezuhanhatott valaki, s ha nem mennek oda és nem szabadítják ki, baj származhat belőle. 
- Minden nap megnéztük a csapdáinkat - válaszolta ki nem mondott kérdésemre Tanaka. - Tegnap azonban... úgy gondoltuk, beszakítjuk a tetejüket. Sajnos... útközben találtunk valakit, Mr. Lawrence. 
- Kit? - kérdeztem rekedten. 
Tanaka nyúlfogai olyan szánalmasan dőltek előre, hogy azt hittem, nyomban elsírom magam tőlük. 
- Egy... holttestet. 
Behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. -Hol van? 
- Kint, a sátor... mellett. 
- Mutassa az utat. 
Tanaka és Jamamura feltápászkodtak, majd Jamamura kikotort a sarokból egy elemlámpát. 
Nem kellett messze mennünk, hogy megtaláljuk a halottat. Fekete fóliába volt csavarva és olyasféle kötéllel körülkötve, mint amilyennel Mr. Okida erősítette magát a fához. Tanaka és Jamamura addig tekerték lefelé a kötelet, majd bontották ki a fóliából a testet, amíg a fekete műanyag alól elő nem bukkant Mary-Kay San Antonio halálba dermedt arca. 
A kerek képű, szőke, szemöldökét mozgató, kedves, rokonszenves hölgyé a vulkánkutató állomásról. 
Mire visszatértem a házba, Donovan mama már aludt. Nem is sejtette, mekkora szerencséje volt, hogy nem kísért el a japánok sátrába. Ha elkísért volna, bizonyára nem lett volna nyugodt az álma. így viszont boldog mosoly játszott a szája szegletében, mintha csak annak örült volna, hogy végre kitúrhatta kellemetlen vendégét az ágyából. 
Elgondolkodva ültem le a takaróm szélére. Mit tagadjam, kicsit kiborított a halott és összevissza vagdalt Mary-Kay látványa. Fiatal volt, jókedvű nem arra született, hogy egy fekete plasztikzsákban végezze. 
Hanyatt dőltem az ágyon és igyekeztem nem gondolni rá, hogy néhány centiméternyire tőlem ott szuszog Donovan mama, akin annyi ruha sincs, mint a kopasztott csirkén. A hold blyan lelkesen szórta ránk a sugarait ezen az éjszakán, mintha pótolni akart volna bennünket az elmúlt, fénytelen hónapokért. A monszun nehéz esőfelhői végre elúsztak a Salamon-szigetek felé, átadva helyüket az éjszakai ragyogásnak. 
Oldalra fordultam, hogy ne is lássam a másik ágyat, aztán törni kezdtem a fejem. Ki az ördög lehet ez a pajpaj? Kinek fűződhet érdeke hozzá, hogy miszlikbe aprítson asszonyt, férfit, kutyát? 
Jelöltem úgy egyébként akadt volna bőven. Itt volt mindjárt Kokopo doktor. Neki aztán lett volna rá oka, hogy elkövesse a szörnyűségeket! A pápuák tönkretették a karrierjét, hiszen elkel-lett hagynia miattuk a malária-kutató bázist, sőt Rabaulban sem hagyták békén. Múmiákat csempésztek a lakásába, s arra akarták kényszeríteni, hogy vegye magához elhalt őseit. Nem csoda, hogy elszakadt nála a cérna és tömeggyilkossá vált. Azért követte el, amit elkövetett, hogy a pápua falura terelje a gyanút. Feltételezte, hogy a hatóságok beveszik a cselét, s bekergetik az izgága falusiakat a sziget belsejébe. Kicsit zavart ugyan, hogy 
hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, mivel követte el a gyilkosságokat, de néhány másodperc múlva erre is rájöttem. Visszaemlékeztem a rendelőjében álló szekrénykéjére, amely telis-tele volt élesebbnél-élesebb sebészkésekkel. Nagyon is lehetséges, hogy ezek valamelyikével végezte el a hentesmunkát. 
Második elképzelhető jelöltem a két japán volt. Nagumo admirális kincsét keresik, s ebből következően mindenkit el kell tüntetniük a környékről, aki akadályozhatja a tevékenységüket. A történetbe még az is belefér, hogy kincskeresés közben összekaptak és mint a régi idők aranyásói, megritkították egymást. 
Harmadikként számításba jöhetett Donovan mama elhagyott férje, Joe is. Ha mindaz igaz, amit szobatársam mondott, akkor nagyon is feltételezhető, hogy itt bujkál valahol a környéken és megpróbál bosszút állni hűtlen kedvesén. A gyilkos eszköz is adott: csak le kellett akasztania egy szamurájkardot a szobája faláról. 
Végül itt lettek volna maguk a pápuák, akiknek a bűnösségében azonban egyre kevésbé hittem. 
Akadt ugyanakkor néhány apróság, ami sehogy sem illett a képbe. A pajpajok - mert hiszen legalább kettő kóborolt a cserjésben -, megbénították az áldozatukat és vért szívtak belőlük. De mi a fenéért lett volna szükségük a japánoknak, Kokopo doktornak, vagy pláne a féltékeny Joe-nak néhány pápua vérére? 
Tovább is töprengtem volna, de mintha ismét reccsent volna valami a létra környékén. Mélyet sóhajtottam. Joshua, aki nem Joshua olyan, mint a bumeráng. Aki egyszer barátkozni kezd vele, képtelen többé megszabadulni tőle. 
Kibújtam a takaró alól és az ajtóhoz settenkedtem. Miss Donovan álmában is megérezte a padló halk nyikorgását, mert kéjes nyögdécselés közepette átnyújtotta a karját az ágyamra. Természetesen hűlt helyemet találta. 
Én ekkor már az ajtó mellett álltam stukkerommal a kezemben. Ha Joshua, aki nem Joshua lett volna odalent, észrevettem volna. A holdfény lelkesen ragyogott, folyékony ezüsttel öntve le az oszlopokhoz támasztott seprőket. A fák csúcsai párás ködben úsztak, mint minden évszakban és minden éjszaka Pápua Új-Guineán. A ködbe burkolódzott ágak között éji madarak pittyegtek ennek ellenére jóval csendesebb volt a környék, mint a világ más, trópusi őserdeiben. Pápua Új-Guineán meglehetősen szegényes az állatvilág, így az erdő zajai is mérsékeltebbek. A madarakon kívül csak néhány begerjedt tücsök vagy kabóca cirpelt szorgalmasan a házak tetején. 
Megfordultam, hogy nyugovóra térjek, de hirtelen égni kezdett a hátam közepe. Biztos voltam benne, hogy figyel valaki. Talán a szomszédos házak oszlopai közül, talán a cserjék homályba vesző, barna törzsei mögül, mindenesetre a hátamon éreztem a tekintetét. 
Még egyszer végigsuhant a pillantásom a házat tartó oszlopokon, a hozzájuk támasztott seprőkön, aztán hirtelen belém vágott a felismerés: nem látom sehol a kismalacot! 
Belebújtam a cipőmbe és lemásztam a létrán. Előretartva a 38-ast, szólongatni kezdtem. Mivel nem volt neve, malacnak pedig mégsem hívhattam, kósza ötlettől vezérelve gyorsan elneveztem Tommynak. 
- Hé, Tommy! Merre vagy? - suttogtam a hold ezüstjébe. Tommy, aki nem is tudta, hogy ő Tommy, természetesen nem válaszolt. 
Átbújtam néhány oszlop között, hogy megkeressem azt a helyet, ahova kikötötték. Meg is találtam kettészakított nyakzsinórjával együtt. Nem voltam annyira tisztában a törzsi tulajdonviszonyokkal, mint Donovan mama, ezért elhatároztam, reggel megkérdem tőle, lehetséges-e, hogy egyszerűen zsebre vágta valaki a nászajándékunkat. 
Már a harmadik létrafokon jártam, amikor a malacka felvisított valahol. Egy közeli bokor mögül jöhetett a hartgja. 
Jóllehet őrangyalom, a lelkem mélyén, igyekezett visszatartani, nem hallgattam rá. Kibiztosítottam a stukkert és egy oszlop mögé lapultam. Aztán oszloptól-oszlopig óvatoskodva lassan elindultam a falut szegélyező bokrok felé. 
- 37     .. 
Néhány lépésnyire lehettem már csak tőlük, amikor megmoccant valami az egyik oszlop mögött. Apró villanást láttam, s mintha zömök, fekete árnyék húzott volna el az erdő felé. Olyan gyorsan történt mindez, hogy még lélegzetet venni sem maradt időm. 
A következő pillanatban megzördültek egy közeli banáncserje levelei. Felkaptam a fejem, de nem láttam odafent senkit. Aztán egyszerre csak ismét feketén villant valami. Egyetlen ezredmásodpercre árnyék takarta el előlem a holdat. 
Beleszimatoltam a levegőbe. Mintha enyhe vegyszerszagot éreztem volna. Fázósan összerázkódtam és ellentmondva a józan észnek, néhány ugrással a legközelebbi bokor mellett termettem. 
A kismalac ott lapult az ágak alatt, fénylő gombszemeit rémülten meregetve rám. Kedves kis pofácskáján olyasféle rémület ült, mint a kisgyerekekén, amikor beteglelkű szüleik boszorkánnyal ijesztgetik őket. Döbbenten tapasztaltam, hogy vércseppek borítják körülötte a füvet. 
Óvatosan kinyújtottam a kezem és megsimogattam az olda-. lát.                          
- Hogy vagy, Tommy? Ne félj, nem bántalak. 
A kismalac a tenyerembe fektette a pofácskáját, és behunyta a szemét, mintegy átruházva rám a felelősséget a létéért. Óvatosan az oldalára fordítottam. Tommy kinyitotta a szemét és fájdalmasan sikkantott néhányat. 
Ami azt illeti, én is sikkantottam volna, ha malac lettem volna, így csak a homlokomat törölgettem meg. A kismalac oldalából hiányzott egy darab, mintha késsel vágták volna le. Mintha valaki kettőbe akarta volna szelni, de rosszul találta el, így aztán csak a bőréből nyesett le egy vékony szeletecskét. 
Bár nem vagyok sem orvos, sem malacszakértő, azzal azért azonnal tisztában voltam, hogy Tommy nincs életveszélyben. Előhúztam a zsebkendőmet és a sebére szorítottam. 
- Csak nyugalom, Tommy - mondtam bátorítón a fenekére verve. - Há hazaérünk, viselkedj rendesen. 
Tommyra nem lehetett panasz. Meg sem nyikkant a kezemben, azonnal a szoba sarkába kucorodott. 
Nem mertem lámpát gyújtani, ezért sötétben voltam kénytelen megkeresni a kötszeres ládámat. Beszórtam Tommy sebét sebhintőporral, majd leragasztottam. Tommy igazi pápua malaccá változott: fehér gézcsíkjai a harcosok mintáira emlékeztettek. 
Tommy békésen elnyugodott a sarokban, én pedig tovább tevékenykedtem. Hangtalanul lopakodva, nehogy felébresszem 
Donovan mamát, kerestem két üres konzervdobozt a holmijai között, felfűztem őket egy cukorspárgára és az ajtó elé akasztottam. Bárki is próbáljon belopódzni éjszaka, Tommy és a cukor-spárga-akna jelzi a közeledését. 
Tommy békésen szuszogott a sarokban. Úgy éreztem, vége ennek az eseménydús napnak is. 
Mint már annyiszor életemben, ezúttal is tévedtem. 
Éppen elkezdtem volna a ledőlt karám ledőlt kerítése felett átugráló fehér barikák számolását, amikor Donovan mama hirtelen felült az ágyán és hatalmasat kiáltott. 
- Joe! 
Villámsebesen felültem én is és a stukkerom után kaptam. Egyetlen másodpercig arra gondoltam, hogy Féltékeny Joe szamurájkarddal a kezében, kijátszva Tommy és a konzervdobozok éberségét, belopódzott hozzánk és éppen feldarabolni készül mindkettőnket. 
Hiába meregettem azonban a szemem, nem láttam senkit a szobában. 
Donovan mamának kellett néhány pillanat, hogy felfogja, hol van. Amikor visszatért a valóságba, megkönnyebbülve hanyatlott a párnájára. 
- Te jó isten! 
- Történt valami? - érdeklődtem. 
Miss Donovan erőteljesen hullámzó kebleire szorította a kezét. 
- Istenem, úgy megijedtem. Azt álmodtam, hogy Joe... -. Szamurájkarddal? 
- Mosószerrel. Megállt előttem, legalább száz flakon mosószerrel és azt akarta, hogy mossam ki valamennyi fehérneműjét. Hajói emlékszem, még a szomszédokét is áthordta hozzánk. Mikor jött vissza? 
- Nemrég. -És... mit látott? 
- Nem lenne jobb, ha ezt inkább holnap beszélnénk meg? 
- Igaza van... sokkal jobb lenne. Maga nem érzi? 
- Mit? 
- Furcsa szag van idebent. 
Egyetlen pillanatra rámtört a vakrémület. Hiába szaglásztam azonban, nem éreztem semmit. 
- Mintha... disznó lenne a közelben. -Talán... odalentről jön fel. 
- Lehetséges. Mindenesetre furcsa, hogy eddig nem éreztem. Nem emlékszik véletlenül, hol tartottunk a beszélgetésben, amikor Joshua, aki nem Joshua berontott hozzánk? 
- A személyiség kibontakoztatására gondol? 
- Pontosan. Emlékszik, mit mondtam magának? Erőlködtem, de nem jutott az eszembe. Komoran ráztam meg 
a fejem. 
- Sajnos, nem. 
- Hát ez bizony nagy baj. 
- Tudja, miért nem emlékszem? 
- Miért? 
- Mert nem ugyanazok a körülmények. 
- Ezt hogy érti? 
- Maga akkor itt volt, jóval közelebb hozzám. Habozott egy kicsit, majd megvonta a vállát. 
- Ezen talán lehet segíteni. Fellibbentette a takaróm szélét és alácsusszant. 
- így valahogy? 
- Pontosan. 
- Még mindig nem emlékszik? 
- Alighanem azt, hogy... igen... igen... azt mondta, hogy maga csak a személyiségét akarta kibontakoztatni, én pedig a ruháiból bontakoztattam ki. Mire célzott ezzel? 
Donovan mama fölém hajolt. 
- Csak arra, hogy azóta sem vettem fel őket. - Elkapta a takarómat és a falhoz hajította. - Azt akarom, hogy holdfénybe takarózzunk. 
Abba takaróztunk. 
Hajnal felé járhatott az idő, s éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a ledöntött karám felett átugráló báránykákat számláljam, amikor a százötvenedik után váratlanul Donovan mama következett. Arra riadtam, hogy fölém magasodik és zavart tekintettel néz rám. 
- Valamit elfelejtettünk, édes. 
- Mit? - dörzsöltem ki az álmot a szememből. 
- Nem mindent csináltunk úgy, mint akkor, amikor Joshua, aki nem Joshua... 
- Jézusom, mit nem csináltunk úgy? 
- Ahogy visszaemlékszem rá, akkor ott volt a kezed, nem itt. És... megsimogattál. Megtennéd még egyszer? 
A báránykák átugráltak a karámfal fölött és eltűntek a végtelenben. A holdfény vadul ragyogott, a ház résein át ezüstnyilak záporoztak ránk. Donovan mamát, úgy látszik, telibe találhatta , egy, mert ettől kezdve már csak nyögdécselni tudott. 
- Jaj... istenem... neeee!... ne vedd el a... kezed.,. Jaj... bárcsak sose érne véget... ez az éjszaka! 
Szerencsére azért véget ért. 
Arra ébredtem, hogy valaki az ágyról lecsüngő kezemet nyalogatja. Kinyitottam a szemem. A hold már lebukott a horizont mögött, a nap viszont még nem tudta feltömi a sziget fölé feszülő pára burkát. 
Rémülten kaptam fel a kezem, amire halk, diszkrét röf-fentés volt a válasz. Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, leakasztottam az ajtó elé szerelt riasztót, majd kinyitottam a malac előtt az ajtót. Tommy kiszaladt a teraszra és segélytkérőn nézett rám. 
Kezdtem megbánni, hogy nem egy macskát választottam háziállatul, az legalább magától lemászott volna a létrán. Tommy patácskáit azonban nem arra teremtették az istenek, hogy lajtorjákon ugrándozzon velük. Lehajoltam, a hónom alá csaptam és lelépegettem vele a földre. 
A pára eközben eltűnt a falu fölül, lassan ébredezni kezdett a környék. Nem messze az egyik ház előtt két, fűszoknyás pápua asszony üldögélt egy nagy famozsár társaságában. Amikor észrevettek, összedugták a fejüket és felém vihogtak. 
Ha már lent voltam, úgy gondoltam, megnézem Tommy zsinórját. Mintha éles késsel vágták volna ketté. Holtbiztos, hogy nem Tommy szakította el. 
Tommy eltűnt a bokrok között, én pedig visszakapaszkodtam a létrán. Miss Donovan éppen akkor ébredezett. Előbb az egyik szemét nyitotta ki, majd nyújtózott egy nagyot - fél szemmel -, aztán a másikat. 
- Szépet álmodtam - mondta. Lecsüccsentem mellé az ágyra. 
- Én is. 
- Kár, hogy csak álom volt. Igaz? 
- Lehet, hogy nem is volt álom. 
- Nappal minden éjszakai történet olyan, mintha álom lett volna. - Felkönyökölt és szégyenlősen morzsolgatni kezdte a takarója szélét. - Persze... bizonyos esetekben megoldható, hogy az álmok... hm... ne maradjanak álmok. Hogy átszűrődjenek a valóságba. 
- Igazán? - kérdeztem kíváncsian. - Hogyan? 
- Például úúúúúgy - mondta lassan, elnyújtva a szót -, hogy az éjszakai álmot nappal megismétli az ember. 
Kilenc óra tájban már egyikünk sem hitte, hogy ami az éjszaka történt, álom volt csupán. 
Szép volt a hajnal, szép volt a reggel és talán a délelőtt is szép lett volna, ha nem találkozom Mr. Kaukauval. Éppen afelé a ház felé tartottam, amelynek a gazdáját kilyukasztotta a pajpaj, amikor Róbertba botlottam. Dühös arccal, mezítláb vonult végig az utcán, nyomában négy-öt gyerekkel. Nyurga termete mellett eltörpültek az ujjukat szopó csöppségek, akik szaporán szedve a lábukat, el nem maradtak volna tőle a világ minden kincséért sem. 
Amikor meglátott, felém vette az irányt. Pulykatojás képén csak úgy világítottak a szeplők a méregtől. El kellett ismernem, hogy a pápuáknak igazuk volt: kísértetiesen hasonlított az arca a pirított édesburgonyához. 
- Jó,hogyjön,Leslie!-recsegtehallótávolságbaérve.-Nem tudna valahogy megszabadítani tőlük? 
A gyerekek tisztes távolságban megálltak és hasukat düllesztve figyeltek bennünket. 
- Csak egy napot bírjon még ki - vigasztaltam. - Aztán nem fognak magával törődni. 
- Éppen ideje lenne. Nem tudja, van itt valahol a környéken egy üzlet? 
- Milyen üzlet? - kérdeztem meghökkenve. 
- Ahol lábbelit lehetne venni. Elképesztő, ami itt történik velem. Van egy bakancsom, amit az az idióta pajpaj levagdos a lábamról, aztán kapok egy szandált, de azt is szétbarmolja a rohadék. Nem lennék meglepve, ha a végén kiderülne, hogy egy őrült suszter bolyong a cserjésben cipőkre vadászva. 
Vonzó elmélet volt, de mégsem tudtam igazán hinni bertne. 
- Egyszerűen elképesztő állapotok uralkodnak itt. Akármerre megyek, disznópiszokba lépek: már-már üdítően hat a talpamnak egy-egy rakás kutyaszar. Szerezzen nekem valahol egy lábbelit. Akármilyet. 
Éppen azon töprengtem, mit tegyek, amikor felbukkant a házak között Joshua, aki nem Joshua. Ezúttal nem voltak a mellén csíkok, csupán a fejét díszítette egy ágas-bogas tollkorona. 
Joshua, aki nem Joshua késznek mutatkozott Mr. Kaukau problémájának a megoldására. Róbert ezen annyira felvillanyozódott, hogy átkarolta a vállam és valami elfuserált haditáncfélét kezdett lejteni mellettem. 
Eltoltam magamtól és meghökkenve bámultam rá. 
- Mi történt magával, Bob? 
Levette a szemüvegét és megtörölgette az inge ujjában. Amikor visszatette, csak úgy ragyogott a képe az elégedettségtől. 
- Ha szerez nekem ez a Joshua, izé... egy lábbelit, tökéletes lesz a boldogságom. 
- Nocsak - bámultam rá. - Történt valami, amit én nem tudok? 
- Azt hiszem, igen. Rábukkantam a világ legcsodálatosabb asszonyára. 
Szempillantás alatt felvonult lelki szemeim előtt a falu összes nőnemű lénye. Miss Donovanon kívül azonban aligha akadt egy is, akire még csak körvonalaiban is ráillett volna az általa használt jelző. 
- Hol... bukkant rá? 
- A házban. 
- Melyikben? 
- Hogyhogy melyikben? Amelyikben lakom. 
Úgy éreztem, megfordul velem a világ. Csak nyöszörögni tudtam, mint az éhes torkosborz. 
- Azt állítja, hogy az az asszony... akivel, maga, együtt... 
- Mit nyögdécsel itt nekem? Ha van valami ellenvetése, köpje csak ki bátran. Miről van szó? 
- Semmiről - nyöszörögtem. - Csak éppen... biztos, hogy ugyanarról az öregasszonyról beszélünk? 
Erre viszont ő bámult rám ugyancsak meghökkent képpel. 
- Persze hogy róla! Mi a fene van magával? Úgy viselkedik, mintha megbuggyant volna. Nem tetszik talán valami, he? 
Megpróbáltam a lelkére hatni, bár beláttam, hogy nem lesz könnyű. 
- Figyeljen ide, Bob-kezdtem, magam is kételkedveakcióm eredményességében -, azt hiszem, maga egy optikai csalódás áldozata. 
Mintha nem is hallotta volna, mit mondok. Összedörzsölte a tenyerét és felrángatta éppen lecsúszni készülő nadrágját. 
- Amint szerez egy lábbelit, mindjárt neki is kezdünk a dolognak. Megígérte, hogy rendberakja az ágyakat, aztán nekiug-runk a lényegnek. Estig is eltarthat az első próbálkozás, ezért ma ne nagyon számítson rám. Kábé egy hónapra lesz szükségünk, amíg befejezzük. Ha csak nem túlórázunk egy kicsit. 
A gyerekek felvihogtak, mintha értették volna, miről folyik a szó. 
Kénytelen voltam még egyszer megismételni, amivel egyszer már megpróbálkoztam. 
- Azt hiszem, Bob, hogy ön egy közönséges optikai csalódás áldozata. 
McKinley meghökkenve meredt rám. 
- Mi a fene vagyok én? 
- Arról van szó, hogy ön azt hiszi, akivel megosztja az ágyát, az a világ legszebb nője. Kis, elszigetelt közösségekben előfordul, hogy valaki egyszerűen elveszíti a realitásérzékét és... 
Úgy nézett rám, mintha én lettem volna a pajpaj és ollómat csattogtatva a cipője felé közeledtem volna. 
- Mit zagyvál maga itt összevissza? Realitásérzék meg elszigetelt közösség? Leheljen rám, de gyorsan! Kivel piált? Azzal a tollasfejű Joshua, nem tudom kicsodával? 
- Nyugodjék meg, nem ittam senkivel. 
- Annál rosszabb. Ez esetben a fejével nincs rendjén valami. Nyögje ki gyorsan, mi a baja velem? 
- Nyögjem ki? - kérdeztem nagy-nagy elhatározással a szívemben. - Rendben van. Kinyögöm. Nem való magához az az öregasszony, Bob. Hiszen legalább százéves. 
Bob eltátotta a száját és gyanakodva bámult rám. 
- Százéves? Na és? 
- A magánügye, Bob Éh csak segíteni szeretnék, megóvni valamitől, ami később... 
Még nagyobbra tátotta a száját, aztán röhögni kezdett, olyan törvénytelenül, hogy a gyerekek egymásba kapaszkodva bemenekültek a legközelebbi ház tartóoszlopai közé. 
- Maga... őrült! - röhögte. - Csak nem képzeli, hogy én meg az... öregasszony... hahaha... hehehe... hihihi... 
A gyerekek kidugták a fejüket az oszlopok közül és vele vihogtak. 
Mr. Kaukau levette a szemüvegét és megtörölgette. 
- Rég röhögtem ilyen jót. Figyeljen ide, maga nagyokos. Az az öregasszony egy kincsesbánya. Fejében van a falu egész története. Nevekkel, eseményekkel, szokásokkal. Egy egész könyvet írhatnék róluk és istenemre mondom, meg is teszem. Miss Donovannal együtt készítjük el az anyagot. Egy pápua asszony visszaemlékezései az emberévés idejére. Mit szól hozzá? Különben, nem tudja, mi történt a tanítványommal? 
- Fogalmam sincs róla. 
- Felmentem hozzá, de alig vett észre. Csak ül az ágya szélén és mosolyog. Olyan mintha holdkóros lenne. Azt hiszem, Leslie, le kell mondania rólunk. 
- Lemondani? Ezt hogy érti? 
- Át kell, hogy engedjük önnek a pajpajvadászatot. Bár szívesen fejbe csapnám a rohadékot, amiért szétcincálta a lábbelijeimet. Remélem, azért még lesz alkalmam a pofájára mászni. Csakhogy most fontosabb dolgom is akadt nála. Sietnünk kell, mert az az asszony már nagyon öreg. Érti, mire gondolok? 
Természetesen értettem. 
Csak abban nem voltam olyan biztos, hogy elhalálozási sorrendünk megegyezik-e majd az életkor által diktált természetes sorrenddel. 
Ettől kezdve drámai gyorsasággal peregtek az események. Joshua, aki nem Joshuának sikerült szereznie egy újabb sarut Bob számára, bár ahogy elnéztem, legalább három számmal volt kisebb a kelleténél. Bob mégis elégedetten kötötte a lábára s olyan peckesen sétált benne, mint a daru darutánc idején. 
Miss Donovan készített ugyan reggelit, de csak ímmel-ámmal. Amikor egyedül maradtunk, megsimogatta a hajam és zavartan a szemembe nézett. 
- Leslie... ugye nem haragszol? 
- Mi történt, Ruth? 
- Az a helyzet... hogy roppantul felvillanyozott, amit McKinley professzor mondott. Azonkívül szörnyen szégyellem magam. 
- Ha akarod, megfeledkezem az éjszakáról... és a reggelről is. 
Tűzpiros hullámok öntötték el az arcát. 
- Ne csacsiskodj, kérlek. Nem arról van szó. Elhatároztuk McKinleyvel, hogy közösen írunk egy könyvet az öregasszony emlékeiből. Sajnos emiatt nem tudok neked segíteni, Leslie.                                                      .     . 
- Ezt értsem úgy, hogy... költözzem el tőled? Odaugrott hozzám és a nyakam köré fonta a karját. 
- Dehogyis. Azt nem akarom. Csak... -Csak? 
- Nem segíthetek neked pajpaj-ügyben. És azt hiszem... magadnak kell gondoskodnod az élelmezésedről is. Én majd csak bekapok egy-két bogyót... ha dolgozom egyszerűen nem érdekel semmi egyéb. Ugye megérted, édes? 
Természetesen megértettem. Ekkor merült fel először bennem a halvány gyanú, hogy talán az a bizonyos Joe nem is olyan ördög, amilyennek Miss Donovan lefestette. 
Végigsétáltam falun egészen a füstölőházig. Megkerültem, majd megálltam a falába vágott lyuk mellett. Nem mozdult semmi a közelben, ezért lehajoltam és bemásztam a belsejébe. 
Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, a füstölt pápuák szemernyivel sem voltak szebbek, mint korábban. Ott függtek a gerendán s diszkrét füstszag lengte be őket. A hozzám legközelebb lógó főnök lehetett egykoron, mert különösen hosszú para-dicsommadáf-tollakból készítették a fejdíszét. 
A halottak megbámultak üres szemgödreikkel, mint ahogy megbámultam én is őket. Fekete volt a testük, mint a szurok, minden bizonnyal a füstölésnél használt páclé sötétítette meg őket. Akárhogy is meregettem a szemem, nem láttam semerre a kutya tetemét. Búcsút intettem hát vendéglátóimnak és kimásztam a lyukon. 
A pápua, akit a pajpaj megtámadott és kiszívta a vérét, ma reggelre már meg is feledkezett a szörnyű kalandról. Amikor feltűntem a háza közelében, beinvitált és valami süteményfélével kínált. Néhány falat lenyelése után vettem csak észre, hogy egy meghatározhatatlan eredetű állat szárított bőrét rágcsálom. Gyorsan a zsebembe rejtettem és már másztam is le a létrán. 
A japánok olyan búval bélelt képpel ücsörögtek a sátrukban, mintha elvesztették volna a legszebbik szamurájkardjukat. Még a sátor falánál csillogó, rádiókészülékhez hasonlító műszereik sem tudták megvigasztalni őket. Megpróbáltam kitudakolni a szándékukat, de semmilyen kérdésemre nem adtak egyértelmű választ. Láttam rajtuk, hogy ki vannak borulva legszívesebben felszedték volna a sátraikat és meg sem álltak volna a rabauli repülőtérig. 
Joshua, aki nem Joshua az utca közepén várt rám. Meghökkenve fedeztem fel, hogy mindkét mezítelen lábaszára telis-tele van fehér pöttyel. Kérdésemre kitérő választ adott, s valami lányról motyogott, aki befestette. 
Míg Joshua, aki nem Joshua a festésről köntörfalázott, sebesen szálló fekete felhők borították be az eget - talán a távozó monszun farka - s hatalmas cseppekben hullani kezdett az eső. Fél óra múlva viszont már ismét ragyogott a nap,, jóllehet a fák és cserjék leveleiről felszálló párafelnők szürke fátyolba burkolták. Joshua, aki nem Joshua elmerülten bámulta a gőzölgő tócsákat, mezítelen talpával időről időre megvakargatva pettyes lábaszárát. 
Amikor végérvényesen elállt az eső, elindultunk a cserjésbe vezető ösvényen, s rövid gyaloglást követően ahhoz a gödörhöz érkeztünk, amelyben Mr. Tanaka és Mr. Jamamura rábukkantak Mary-Kay San Antonio holttestére. Belekukkantottunk, aztán már mentünk is tovább. 
Rövid keresgélés után rátaláltunk a japánok táborhelyére. Néhány elhajított, csillogó konzervdoboz arról árulkodott, hogy kutyafuttában pakolták össze a holmijukat. Bizonyára úgy gondolták, hogyha apáik itt hagyott repülőgép-roncsaitól és eldobált fegyvereitől nem borult fel Pápua Új-Guinea ökológiai egyensúlya, ettől a néhány fémdoboztól sem fog. 
Éppen félrehajtottam volna egy bokor apró levelekkel borított ágait, amikor Joshua, aki nem Joshua rám sziszegett és előrenyújtotta a lándzsáját. A széles, lapos orrán ülő kövér verej-tékcsepp majdhogynem legördült a nagy izgalomtól. 
- Amögött a bokor mögött... lapul valaki. 
Villámsebesen kezembe kaptam a 38-ast. A bokor, amely néhány lépésnyire állt csak tőlünk, olyan békésnek látszott, mintha éppen karácsonyfává készült volna átlényegülni. 
Nyugtalanul pillantottam hátra. Joshua, aki nem Joshua felszívódott mint a reggeli harmat. 
Vártam néhány másodpercig, de nem történt semmi. Éppen arra gondoltam, magam veszem kezembe a dolgok irányítását, amikor a bokor megmozdult és éles visítással kivágódott az ágai közül egy kis, tarka gombóc. Közvetlenül mögötte feltűnt egy másik, jóval nagyobb gombóc is, aki viszont feltűnően hasonlított Joshua, aki nem Joshuára. Tollkoronája ezúttal hiányzott a fejéről, a vadkanagyar is furcsán ferdén ült az orrlikában. 
- Elkaplak, te rohadék! - kiáltotta pidzsinül, lándzsáját a kis, tarka lényre szegezve. 0 azonban egyenesen felém vette az irányt és jó érzékkel elrejtőzött a nadrágszáram mögött. 
Joshua, aki nem Joshua leeresztette a lándzsáját és visszaigazgatta a vadkanagyarat az orrába. 
- Csak egy malac. 
Valóban az volt. Tarka, gombszemű, rózsaszín orrú, aki tegnap este óta a Tommy névre hallgatott. Tommy kidugta az orrát a lábam mögül. Szimatolva szemügyre vette az agyarát igazgató pápuát. 
- Tommy az-mondtam. 
Joshua, aki nem Joshua reménykedve rám villantotta a szemét. 
- Ne együk meg?                                   . 
A kismalac, mintha csak megértette volna, miről folyik a szó, remegve a lábamhoz dörgölődzött. 
- Tommy a barátom - mondtam határozottan. 
- Na és? - vonta meg a vállát Joshua, aki nem Joshua. - Néha a barátját is megeheti az ember. 
Bár nem voltam igazán túltáplálva - Miss Donovan nem kényeztetett el a vendéglátással -, arra azért mégsem vitt rá a lélek, hogy felfaljam Tommyt. 
A kismalac ettől a pillanattól kezdve úgy viselkedett, mintha egy Walt Disney meséből lépett volna elő. Aggodalmas pillantásokat vetett a lándzsás pápuára ha Joshua, aki nem Joshua feléje közeledett, megbújt a lábam mellett, vagy egy bokor aljába húzódott. 
Kétszer is körbejártam a japánok táborát, de nem találtam benne semmi érdemlegeset. Pedig sejtettem, hogy kellett lennie náluk valaminek, amit detektorszállítás ürügyén elrejtettek. 
Joshua, aki nem Joshua egyszer csak felmordult mellettem. 
- Meddig járunk még körbe, Bikpela? Már kezdek szédülni. Látszott rajta, hogy veszettül unja a körbe-körbe mászkálást. 
Ami azt illeti, untam én is. Csak éppen nem akartam dolgom végezetlenül visszavonulni. 
Borús gondolataimból Tommy izgatott röfögése riasztott fel. Egyetlen pillanatig azt hittem, Joshua, aki nem Joshua kihasználta a helyzetet, és megpróbálta elkapni a malackát. A pöttyös lábú pápua azonban ártatlan képpel téblábolt mellettem. Villámsebesen előkaptam a stukkeromat, mire Joshua, aki nem Joshua is harcra készen előreszegezte a lándzsáját. így törtettünk át a bokrokon a malacröfögés felé. 
Mindketten megkönnyebbültünk, amikor épen és egészségesen pillantottuk meg Tommyt. Én azért, mert kezdtem megkedvelni, Joshua, aki nem Joshua pedig, mert feltehetően már kiszúrta magának és nem szerette volna, ha a pajpaj elhalássza előle vasárnapi ebédjét. 
Tommyt nem kergette a pajpaj, pápua harcosok sem akarták a fegyverük hegyére tűzni: azért adott ki magából olyan fura hangokat, mert minden erejét megfeszítve túrt. Félig befúrta magát egy gödörbe, miközben olyan izgatottan mozgott a farka, mintha egy mesterséges intelligenciákat kutató rádiókészülék antennája lett volna. Joshua, aki nem Joshua leeresztette a lándzsáját és szemrehányón nézett rám. Azt sugározta felém a pillantása, hogy íme: egy malactól nem telik ki több, mint hogy túrjon nem is való másra, mint arra, hogy megsüssék és megegyék. 
Tommy, amikor megérezte, hogy ott vagyunk mögötte, visz-szafordult, rám nézett és felém röfögött, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. 
Joshua, aki nem Joshua megcsóválta a fejét és már ment is volna tovább, amikor a malacka halkan felvisított. Elkapott a fogaival egy barna papírdarabkát, és maga után húzta. A pöttyös lábú pápua kíváncsian a gödör fölé hajolt. A következő pillanatban aztán ugrott egy óriásit, elkapta a karom és maga után vonszolt. 
- Akna! - lihegte a fülembe. - Azonnal robbanni fog! . 
Hanyatt-homlok rohantunk minél távolabbra Tommytól. Sajnáltam ugyan a kismalacot, de nem sokat tehettem érte. Hasra vágtuk magunkat egy távoli bokor aljában és vártuk a robbanást. 
Néhány percnyi csend után felhangzott a cserjék alján a malacka tétova csörtetése. 
- Tommy! - kiáltottam oda neki, miközben kimásztam a bokor mögül. - Itt vagyunk, Tommy! 
Tommy megérkezett, körülszimatolt, nagy ívben kikerülte Joshua, aki nem Joshuát, majd rám pislantott és visszaügetett a bokrok közé. Néhány másodperc múlva hátrafordult és amikor meggyőződött róla, hogy nem követjük, megismételte az iménti koreográfiát. Odafutott hozzám és a lábamhoz dörgölődzött. 
Úgy éreztem, megértettem, mit akar tőlem. Az oldalára ragasztott ragtapasz fekete volt a kosztól, mintha szurokkal kenték volna be. Ennek ellenére nem látszott rajta, hogy megviselte volna a sérülése. Barátságosan ugrándozott előttem, amíg el nem értük azt a helyet, ahol a barna csomagolópapírt kitúrta a földből. 
Bármennyire is biztatott a tekintete, eszem ágában sem volt vigyázatlanul belerohanni a bajba. Amikor észrevettem a túrást, benne egy barna, szögletes valamivel, megtorpantam és egyelőre nem mentem közelebb hozzá. 
A malacka értetlenül bámult rám. Aztán egyszerre csak csodát láttam. Soha nem voltam nagy véleménnyel a sertések szellemi képességeiről, ezúttal azonban be kellett látnom, félreismertem őket. Tommy ugyanis zseni volt, sertészseni: bármelyik eszes kutya tanulhatott volna tőle. Abban a pillanatban ugyanis amint észrevette, hogy habozunk, izgatottan futkározni kezdett a túrás és a belple kilógó barna csomag körül. Ha olyasféle akna lett volna, amely egy drótszál megrántására robban, biztos, hogy a levegőbe repítette volna, 
Tommy ismét hátranézett és bátorítóan rám röfögött. Én azonban még mindig nem indultam el a doboz felé. Azt mérlegeltem magamban, vajon elég-e ahhoz Tommy súlya, hogy működésbe hozza a szerkezetet. 
Tommy tökéletesen tisztában lehetett a lelkemben dúló viharral, mert rövid habozás és szimatolás után ráugrott a dobozra és rágni kezdte. 
Megtalálta, amit kerestem. 
Joshua, aki nem Joshua egy banáncserje törzséhez támaszkodva üldögélt, szemét a nagy semmibe meresztve. Tommy tisztes távolságban heverészett tőle, a koszos tapasszal az oldalán. Amikor odamentem hozzá és megsimogattam a hátát, elégedetten felröfögött. 
Joshua, aki nem Joshua megpiszkálta lándzsájával a füvet, aztán gondterhelten pillantott rám. 
- Nem örülne neki Van Haagen felügyelő, ha megtudná -mondta pidzsinül. 
- De nem fogja megtudni. Igaz? 
- Tőlem nem. 
- Tommy sem fog beszélni. Különben milyen ember Van Haagen kapitány? 
Joshua, aki nem Joshua tovább piszkálgatta az avart.. 
- Rendes. Csaknem mer bejönni az erdőbe. Fél tőle. És át lehet verni. 
- Ezt hogy érted? 
- Indonéziából jött, ott másmilyen az erdő és másmilyenek 
az emberek. Azokat ismerte, az ittenieket nem ismeri. Ez nagy baj. Amikor két falu összekapott, elment, hogy kibékítse őket, de nem sikerült neki- Csak még jobban összevesztek az ítéletein. Ha Natnat felügyelő ott lett volna. 
- Nem volt ott? 
- Most mondtam, hogy nem. -Hol volt? 
Joshua, aki nem Joshua széttárta a karját.             : 
- Ki tudja? Senki nem tudja, hol jár Natnat. Tudod, hogy szúnyogot jelent a neve. Kérdezem én tőled: hol jár a szúnyog? Egyszer itt, másszor ott, és mindig megcsíp valakit. 
- Natnat is csípős? 
- Azt mondják, igen. És nemcsak csípős, hanem kitartó is. Mint a szúnyog. Nem lehet elhessegetni. És okos. Mert a szúnyog is okos. Nem száll a kezedre hebehurgyán, hogy agyoncsaphasd, hanem megvárja a kedvező pillanatot, amikor nem figyelsz rá, akkor a fejed tetejébe csíp. Aztán megkapod a maláriát. 
- Te már megkaptad?                                    . Joshua, aki nem Joshua megrázta a fejét, 
- Én nem kapom meg. A mi falunk nem kapja meg. 
- Hogyhogy? 
Joshua, aki nem Joshua megvonta a vállát.   . 
- Honrtan tudjam én azt? 
Egyszerre csak megpendült egy búr a lelkem mélyén. Amikor látogatást tettem a maláriakutatóknál, valamelyik orvos elejtett egy megjegyzést, miszerint az állomás betegei nem a vulkán oldalában élő falvak lakosai közül kerülnek ki, hanem távolabbi, hegyi vidékekről hozzák őket. 
Elraktároztam magamban a hallottakat és visszatértem Nat-natra. 
- Te már láttad a felügyelőt? Joshua, aki nem Joshua, bólintott. 
- Láttam.  .- Milyen? 
A pöttyös lábú pápua elgondolkodó képet vágott. 
- Mint én. 
- Hogy találkoztál vele? 
Joshua, aki nem Joshua ekkor hosszú, zavaros történetbe kezdett, amelynek az volt a lényege, hogy valakik elloptak valakiktől néhány disznót, elrejtették őket, hogy megegyék, de a kárvallottak rájöttek a dologra és felkeresték Natnat felügyelőt. Natnat megérkezett és rendet csinált. 
- Amikor megkérdezte tőlük, hol vannak a disznók, azonnal bevallották neki - fejezte be a történetét Joshua, aki nem Joshua. 
- Hm. És miért vallották be neki? 
- Mert nem lett volna értelme eltagadni. Natnat úgyis megtalálta volna. Natnat elől nem lehet elrejteni semmit. Natnat mindent tud, Natnat mindent megtalál. 
- Akkor miért nem tud a pajpajról? 
- Talán a hegyek között jár és disznókat keres, Natnat dolgain nem könnyű eligazodni. De az is lehet, hogy itt bujkál a környéken. Ha így van, akkor el is kapja a pajpajt. Ne is sértődj meg érte, Bikpela, de előbb mint te. Bár okos ember vagy, de Natnat nyomába sem érhetsz. 
Tommy, a kismalac vidáman felröfögött és heves bólogátás-ba fogott. 
Egyre inkább kezdte fúrni az oldalamat a kérdés: vajon ki lehet ez a titokzatos fantom-felügyelő? 
Rövid pihenő után elindultunk felfelé a vulkán oldalában. Szürkésfekete, vékony füstoszlopok szálltak fel a kráteréből, mintha csak az érkezésünket üdvözölték volna. Joshua, aki nem Joshua aggódva pislogott rájuk és többször is maga elé morgott, mielőtt időről időre ösvényt váltottunk volna, Tommyt is nyugtalaníthatta a tűzhányó közelsége, mert egyik pillanatról a másikra felszívódott. 
A Matupit nem volt rosszindulatú vulkán. Pipázása és mor-golódása ellenére sem kellett attól tartanunk, hogy ki találna törni Valamikor kétszáz évvel ezelőtt volt egy nagyobb kitörése, azóta nyugdíjba vonult. 
Mielőtt elértük a vulkánbiológiai állomás körzetét, még egyszer megvizsgáltam azt a fegyvert, amelyet a meggyilkolt Mary-Kay San Antonio zsebében találtam, s amelyet sikerült észrevétlenül magamhoz vennem. Vaskos pisztoly volt a töltényei sem 
voltak mindennapiak. Igazán kíváncsi lettem volna rá, mit keresett a lánynál. 
Alig tettünk néhány lépést a síkon, máris megszólalt az Úr hangja. 
- Kicsodák maguk és mit akarnak? 
Tettem néhány lépést előre, de a hang megállított. . 
- Maradjanak ott, ahol vannak. Várjanak, amíg magukért megyünk. Várjanak, amíg magukért megyünk. 
Cirka négyed óra múlva ismét megszólalt a hang. Ezúttal már frissebb volt és üdébb. 
- Mr. Lawrence, itt Sophie Boyd beszél. Tíz perc múlva odakint leszek. 
Öt perc sem tellett bele, a legszélső betonkocka oldala szétcsúszott s felbukkant a nyílásában a lány vékony, narancssárga kezeslábasba öltözve. Már messziről felénk integetett, az utolsó métereket pedig futva tette meg. Néhány lépésnyire tőlünk megtorpant és aggódó tekintetet vetett Joshuára, aki nem Joshua. 
- Legyen üdvözölve, Mr. Lawrence. Egyedül jön be, vagy ő is...? 
Láttam rajta, boldogan venné, ha azt mondanám, egyedül megyek. Mindazonáltal nem óhajtottam megválni pöttyös lábú kísérőmtől. 
- Mr. Joshua, aki nem Joshua is velem jön. 
- Feltétlenül szükséges? 
- Feltétlenül - bólintottam. 
- Hát akkor csak jöjjön. Az igazgató úr nem mondta, hogy nem jöhet. 
- Előre Joshua, aki nem Joshua! - vezényeltem neki. 
A pápua vállára vetette a lándzsáját és kelletlen képpel bevonult az ajtón. 
Látszott rajta: nem kedveli azokat, akik feldarabolt holttesteket őriznek a hűtőszekrényükben. 
Young igazgató úr most is az akvárium oldalának támaszkodva fogadott bennünket. Joshua, aki nem Joshua tekintete végigfutott a vidáman úszkáló halakon, miközben megrezzent kezében a lándzsa. El is határoztam, óvakodom majd egyedül hagyni az akváriummal.              . 
Mr. Young egész lénye vibrált az idegességtől, mint ahogy minden ettől vibrált az egész szobában. Miss Boyd a kezét tördelte és a falra bámult, a halak az akváriumban idegesen rezegtették az uszonyaikat, még a hínárszálak között lebegő teknősbéka is idegesen forgatta a szemét. 
- Hogy van, Mr. Lawrence? - kérdezte Mr. Young megrángatva néhány szőrszálat termetes szakállában. - Örülök, hogy épségben látom. 
- Hát még én - mondtam őszintén. 
Young helyet mutatott az akvárium alatti asztalkánál és a pápuára nézett. 
- Megkérdezhetném Mr. Joshua... izé..., aki nem izé... szóval őt, hogy filmet óhajt-e nézni, vagy esetleg a dobozos sört részesítené előnyben? 
- Sört vagy filmet? - kérdeztem tömören a pápuától. Joshua, aki nem Joshua térdére eresztette a lándzsáját. 
- Filmet sörrel. 
Nem is kellett lefordítanom. Mr. Young bólintott és Miss Boydra nézett. 
- Sophie, kérem, idehívná Mr. Linch-cset? 
Míg Sophie Linch után eredt, kíváncsian Mr. Younghoz fordultam. 
- Maguk hogy vannak? 
Young az asztalra bámult, felállt, a faliszekrényhez lépett és kiemelt belőle égy üveg whiskyt. 
- Kér egyet? 
- Miért ne? 
Elővett néhány poharat is, aztán,öntött a whiskyből. 
- Azt kérdezte, hogy vagyunk? Nem kívánom magának, hogy valaha is így legyen.. 
- Megfeneklettek a kutatásaik?              . 
- A jó istenit neki, Lawrence, már hogy a fenébe feneklettek volna meg! Nem erről van szó. 
-Hát miről? 
Mondta volna, de nyílott az ajtó és Linch kíséretében felbukkant Miss Boyd. 
- Jöjjenek,csak be, kérem - intett feléjük Young. - Dávid, 
megkérem rá, kísérje át Mr. Joshua, izét a másik szobába. Mondja meg neki, Mr. Lawrence, hogy A hongkongi tigrist készítettem elő. Jó lesz,? 
Joshua, aki nem Joshua biccentett. 
- Már láttam, de jó. A Jáckie Chan filmeket azért jobban szeretem. 
- A sörben is van kedvenc márkája? 
Joshua, aki nem Joshua megvakargatta a pöttyöket a liba szárán. 
- A Heineken. 
- Azzal sajnos nem szolgálhatok. Meg kell elégednie néhány ausztrál sörtípussal. Kérem, Dávid. 
Néhány perc múlva Mr. Linch visszatért és közénk telepedett. A szomszéd szobából ekkor már haragos kiáltozás és ütések pu-fogása szállt felénk. Mr. Linch olyan képet vágott, mintha a rokonait püfölték volna odaát. 
Mr. Young javaslatára ittunk egyet. Amikor letettük a poharainkat, az igazgató mély sóhaj kíséretében rám nézett. 
- Attól tartok, Mr. Lawrence, nem szolgálhatok jó hírekkel. De mielőtt elmondanám őket, hadd halljam, mi újság odakint? 
- Semmi különös - tártam szét a karom. - Járom a környéket és keresem a lepkémet. Az Alexandra királyné madárszárnyúját.                                         - Remélem, sikerrel. 
- Rábukkantam ugyan néhány jelre, amelyekből arra következtetek, hogy a közelben kell lennie az élőhelyének, a lepkére magára azonban sajnos még nem találtam rá. Az egyezségünket természetesen betartom. Jövök-megyek a cserjésben, a pápua faluban lakom, úgy ahogy megígértem önnek. 
- Mi a helyzet a falusiakkal? 
- Jól kijövök velük. Eddig még nem közölték, hogy igényt tartanának rám. 
- Milyen értelemben? 
- Élelmiszer értelemben. Van elég disznajuk. 
- És ha elfogy? 
- Ha majd az utolsót eszik, megpattanok. Young igazgató úr megrángatta a szakállát. 
- Ha úgy ítéli meg, hogy veszélytelen dolog a faluban 
tartózkodni, be kellene juttatnia Miss Boydot és Mr. Linchet is oda. Mégpedig tüstént. 
- Csak nem akarnak elkövetni valamit a pápuák ellen? Még le is halkítottam a hangom, nehogy Joshua, aki nem Joshua véletlenül is meghallhassa. 
Mr. Young a karomra tette a kezét. 
- Attól tartok, félreértett, Mr Lawrence. Mi nem ártani akarunk a pápuáknak - éppen ellenkezőleg -, védelmet kérünk tőlük. 
- Védelmet?-képedtemel.-Miellen? 
- Azonnal elmagyarázom. 
Önkéntelenül is végigpillantottam rajtuk. Mr. Linch arca hamuszürke volt a fáradságtól, Miss Boyd rebbenő tekintete sem nyugodalmas nappalokról és hangulatos éjszakákról árulkodott. Egyedül Mr. Young tűnt viszonylag kiegyensúlyozottnak, bár ő is körülbelül kétszer olyan gyakran markolt a szakállába, mint amikor először találkoztam vele. 
- Mintha egyszer már kérdeztem volna, hogy vannak? 
- Rohadtul, Mr. Lawrence. Nagyon is rohadtul. 
- Csak nem a pápuák miatt? 
- Ha azt mondanám, igén, ön joggal kérdezhetné tőlem, vajon ez esetben mi a fenéért akar két munkatársam is beköltözni a faluba. Igaz? - Végignézett a többieken, aztán az asztalra csapta a tenyerét. - Az lesz a legjobb, ha nem kertelek. Mióta ön eltávozott tőlünk, Mr. Lawrence, történt egy s más errefelé, ami szerfelett megviselt bennünket. Itt van mindjárt Roswitha. Szerencsére ön nem ismerte korábban. Életvidám, kedves teremtés volt, most pedig... hm... egy roncs. Ráadásul... 
- Történt vele valami?                                    Mr. Young nyelt egy nagyot. 
- Inkább... jöjjön és nézze meg velünk együtt. 
Mivel mindhárman felemelkedtek, kénytelen voltam követni őket. A szomszéd szobában éppen ebben a pillanatban helyezett el valaki néhány rúgást ellensége fején - természetesen megfelelő kínai ordítások kíséretében - ezért jobbnak láttam nem zavarni Joshua, aki nem Joshuát a műélvezetben. 
Kivonultunk a folyosóra. Mentünk vagy tíz métert előre, aztán Young igazgató úr megállapodott egy fehérre festett ajtó 
előtt. Kulcsot húzott elő a zsebéből, elfordította a zárban, majd bekukucskált a szobába. 
- Alszik, Roswitha? 
A szoba kórházi betegszobának is beillett volna, azzal a különbséggel, hogy emennek itt nem volt ablaka. Volt viszont benne tábori ágy, székek, és egy asztalka, amelyen orvosságos üvegecskék sorakoztak katonás rendben. Az ágyon Miss Roswitha Smith feküdt, ha egyáltalán ő volt az. Mert abból a bepólyált fejből, ami az ajtónyikorgásra egészen kicsit felemelkedett, nemigen jöttem volna rá, kicsoda. A fehér, dinnyeszerű gömb közepén csak egy orrot, egy halvány szájat és két, kifejezéstelenül ránk tekintő szemet tudtam felfedezni. 
- Jézusom, mi történt vele? 
Young megcsóválta a fejét és becsukta az ajtót. 
- Csak azért hoztam ide, hogy lássa: Roswitha él. És... tulajdonképpen nincs is komolyabb bája. Úgy értem, annál komolyabb, mint akkor volt, amikor ön először látta. 
- Mi ez az izé... kötés a fején? 
- Menjünk vissza a szobámba, Mr. Lawrence. Visszamentünk. Young igazgató úr teletöltötte a poharainkat, 
aztán szomorúan nézett rám. 
- Miss Roswithát kellemetlenség érte. 
- Csak nem esett ismét forró vízbe? 
- Annál rosszabb történt vele. Megtámadta a pajpaj. 
Úgy ugrottam fel, hogy a székem csattanva borult fel mögöttem: 
- Mit beszél? 
- Nyugodjék meg, Mr. Lawrence. Üljön vissza a helyére. 
Felemeltem a széket, és visszaültem rá. Egész belsőm remegett, mintha épp az imént szálltam volna le egy torpedó hátáról. 
- Hogy történt? 
Mr. Young megvakargatta a szakállát.   , 
- Egyszerűen kisétált az orrunk előtt. 
- Nem vették észre? 
- Hogy a csodába vettük volna, mikor odalent dolgoztunk. 
- Nem jelzett a riasztórendszerük? 
- Roswitha a normál kódot használta. Benyomta a számokat és kisétált. 
- Mi a csodáért? 
-Kedves, jő Mr. Lawrence, az érelmeszesedettek miért kóborolnák az utcákon? Mert bekattan nekik valami. Azt hiszik, tizenöt évesek, és készülnek az első randevújukra. Miss Roswithának is bekattant valami. Kinyitotta az ajtót, besétált a cserjésbe és eltűnt. Képzelheti, mit éreztünk, amikor feljöttünk a munkahelyről, és észrevettük, hogy hiányzik. Miss Boyd, Miss San Antonio és Mr. Linch azonnal a nyomába eredtek, bár ez kicsit talán túlzás, hiszen nem voltak nyomai. 
Mr. Young Mr. Linchre pillantott, aki azonnal átvette a szót. 
- Álló napig kerestük a cserjésben, míg végre rátaláltunk. Miss San Antonio viszont ezalatt kámforrá változott. Ezért is örültünk az ön felbukkanásának, Mr. Lawrence. 
Ha örültek is neki, jól palástolták. Komor képükről sok mindent le lehetett olvasni, az öröm azonban nem volt közöttük. 
Hogy ne is legyen, én is rátettem egy lapáttal. 
- Miss Mary-Kay megvan - mondtam nekik. 
- Jézusom! Hol? - ugrott fel Young s ezúttal majdnem mögötte borult fel a szék.-Hol? 
- Jelenleg egy plasztikzsákban - mondtam. - A föld alatt. . Elismerem, lehettem volna kíméletesebb is. Mr. Young visszaroskadt a székére, Miss Boyd az asztal lapjára borult és sírni kezdett. Ráadásul fellökte a kezével a whiskys poharát. Még Linch őrizte meg leginkább a nyugalmát, bár az ő képe is szürkébbre szürkült a szürkénél. 
- Azt mondja... meghalt? - hörögte Young. - Ki találta meg? 
- Két japán. -Hol? 
- Egy gödörben. 
- A pajpaj tette? 
- Ki csonkít meg kegyetlenül élőlényeket errefelé, ha nem ő? Miss Boyd felemelkedett, letörölgette a whiskyt az arcáról és 
a hajába markolt. 
- Mi folyik itt, uramisten, mi folyik itt? Jó lett volna tudni. 
Mr. Linch feltakarította a whiskyt, hogy újra visszaülhessünk az asztalhoz. A másik szobában tetőfokán járt a hangulat: csiklandós női kacaj jelezte, hogy Hongkongban nemcsak karatézni szoktak az emberek. 
- Két japán kutató találta meg a holttestét - ismételtem. - Ők is beköltöztek a faluba, mert meggyűlt a bajuk a pajpajjal. Ön mit óhajt itt egyedül csinálni, Mr. Young, ha a társai velem jönnek? 
Mr. Young Mr. Linchre nézett, aztán sóhajtott egy nagyot. 
- Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy ami hátra van, .azt egye-dül is el tudom végezni. Néhány ellenőrző kísérlet, aztán összepakoljuk a legszükségesebbeket és meg sem állunk Ausztráliáig, a kenguruk országáig. 
Láttam rajtuk, hogy rettenetesen meg vannak ijedve. Alighanem Miss San Antonio halála tette be nekik véglegesen a kaput. 
- Mi lesz Miss Roswithával? - kérdeztem nyugtalanul. 
- Vele ne törődjék, majd gondját viselem. 
- Nem kéne mégiscsak orvoshoz vinnünk? 
- De hiszen nincs különösebb baja. Néhány horzsolás csupán. Úgy látszik, a pajpaj ezúttal nem volt vérszomjas kedvében. 
- Nem tetszik ez nekem - csóváltam meg a fejem. 
- Azt hiszi, nekünk tetszik? De nem kockáztathatjuk a kutatás sikerét, csak azért, mert Miss Smith-t megharapta... valami. 
- Az előbb, még azt mondta, pár horzsolás az egész. 
- Nem is sokkal több. 
Kezdett elönteni a méreg. Mr. Youngban arra a tudóstípusra ismertem, amelyet egyáltalán nem kedveltem. Az a kutató volt, aki előtt semmi nem szent - sem emberélet, sem erkölcsi normák - ha meg akar oldani egy tudományos problémát. Érzéketlenül, aggodalom és tépelődés nélkül gázol át emberi sorsokon, csakhogy bekerülhessen a tudomány halhatatlanjai közé. 
- Márpedig Miss Roswithát alaposan meg kell vizsgálnia valakinek! - erősködtem. 
- Teljesen felesleges. 
Válaszolni akartam, de már nem volt rá szükség. Ami ezután történt, arra mondják, hogy az élet megoldja még a legbonyolultabb problémákat is. 
Abban a pillanatban ugyanis, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad, orvoshoz viszem a beteg lányt, síró énekféle hangzott fel a folyosón. Olyan csend támadt tőle a szobában, mintha lélekharang szólalt volna meg a közelünkben. 
- Úristen! - nyögte néhány másodpercnyi hallgatás után Young. - Ez az átkozott ismét kiengedte a lányt. 
Felugráltak, de nem tudták túlkiabálni az egyre erősödő hangot. 
- Jönnek a zöldek... a zöldek. Megölnek a... zöldek. 
Arcomra... tapadnak a zöldek.                   . 
Felfalnak a zöldek - énekelt Roswitha Smith. 
Egymás sarkát taposva rohantunk ki a folyosóra. Linch magasra emelte az öklét, hogy lesújtson vele a kotnyeles pápuára, sőt még a mindig fegyelmezett Young arcán is olyan dühöt láttam felvillanni, hogy komolyan aggódni kezdtem Joshua, aki nem Joshua egészségéért. Legnagyobb meglepetésemre azonban a pettyes lábú pápua nem volt a folyosón. Sőt Roswitha Smith sem volt ott. Senki nem volt a folyosón rajtunk kívül. 
A hang azonban mégis áradt, egyre áradt, mintha a falakból jött volna. 
- A hangszobába! - kiabált Young. - A hangszórókból jön. Hiába kerestem azonban őket, egyetlen egyet sem tudtam 
megpillantani belőlük. A hangok ennek ellenére úgy zuhogtak, mint a vízesés. 
Jönnek a zöldek... a zöldek. Felfalnak a zöldek. Kieszik az agyunkat a zöldek. Ók lesznek az uraink, a zöldek. 
Fogalmam sem volt róla, merre lehet az a bizonyos hangszoba, ezért igyekeztem nem szem elől téveszteni házigazdáimat. Ekkor döbbentem csak rá, hogy az eddig látott folyosó eltörpül amellett a labirintus mellett, amely egy vasajtó mögött húzódott. 
Vége a semmibe veszett a lejtős betonpadlózatból arra következtettem, hogy valahova lefelé, a mélybe vezet. 
Szerencsére nem kellett bebújnunk a vulkán kráterébe. A Young vezette kis csapat berontott egy ajtón, amelyet Miss Boyd be akart csapni az orrom előtt. Szerencsére még idejében sikerült becsúsztatni a cipőm orrát a résbe. 
Bent aztán rájöttem, hogy feleslegesen erőlködtem. Legalább annyira érdektelen volt az úgynevezett hangszoba, mint egy üres metrókocsi. És megközelítőleg annyian is voltak benne. Mr. Young egy bonyolultnak tűnő készülékhez ugrott és elfordította rajta a legnagyobb gombot. A készülék fényecskéi kialudtak, s a hang is elhallgatott a folyosón. 
Mr. Young kivett egy hangkazettát a gépből és remegő kézzel Miss Boyd felé mutatta. 
-Mi ez? 
Miss Boyd nem válaszolt. A szája széle viszont úgy ugrándozott, mint a macskáé kellemes egérvacsora után. 
-Mi ez? 
Mr. Linch elvette tőle és megforgatta a levegőben, 
- Miss San Antonióé. 
- Honnan tudja? 
- Rá van írva. 
Valóban rá volt. A kazettán ott virított sárga filctollal írva Mary- Kay San Antonió neve. Mr. Young Miss Boydhoz fordult. 
- Maga tudott róla? 
- Istenem, dehogy. 
- Én sem - sietett biztosítani a főnökét Linch. Mr. Young zsebre vágta a kazettát. 
- Már csak az a kérdés, ki indította be a magnetofont. Úgy néztek rám, mintha bizony nekem kellene tudnom. 
- Fogalmam sincs róla - bizonygattam. 
- És a pápuája? 
- Keressük talán meg - javasoltam. 
Kerestük, bár igazából nem is kellett volna keresnünk. Joshua, aki nem Joshua a televízió előtt ült és egy filmet bámult. Ez a film azonban nem karatsfilm volt, hanem régi mozi, Johnny Weissmüllerrel, a harmincas-negyvenes évek Tarzanjával. A majomember éppen egy csapat elefántot próbált meg kiterelni egy 
folyóból harsány ordítások közepette. Joshua, aki nem Joshua izgalomtól remegő orrcimpákkal figyelte a jelenetet, s még azt sem vette észre, hogy ismét félrecsúszott az orrában a vadkanagyar, 
Amikor megálltunk az ajtóban, felnézett ránk, megvakargatva pöttyös lábszárát. 
- Kár, hogy errefelé nincsenek elefántok- sóhajtotta. - Mekkora lakomát lehetne csapni belőlük! 
E nem kifejezetten állatvédő megnyilatkozás után felemelt egy doboz sört a lába mellől és ivott egy nagyot, fél szemét még eközben is az elefántokon tartva. 
Én viszont a vulkánbiológusokon tartottam az enyémet. Mozdulatlanul álltak mellettem s ez a mozdulatlanság aztán alaposan meg is tévesztett. Linch ugyanis kijátszva az éberségemet, hangos szitkozódással a pápuának ugrott. Fekete, lapos tárgyat láttam a kezében, mint később kiderült,valamiféle vasalkatrész volt, amelyet a hangszobában vett magához. Magasra emelte, készen rá, hogy lesújtson vele a pettyes lábú bennszülöttre. 
Joshua, aki nem Joshua borzas koponyája kiváló célpontnak kínálkozott. Előredugtam a lábam, hogy elgáncsoljam a támadót, de Linch megelőzött. Átugrott felette, s artikulálatlan üvöltéssel a pápuára vetette magát. 
Hogy azután mi történt, arról csak igen hézagosan tudok beszámolni. Én mindenesetre üvöltöttem: először Linchre, hogy ne merészeljen a kísérőmhöz nyúlni, aztán Joshua, aki nem Joshuára, hogy vigyázzon. Mr. Young is üvöltött és Miss Boyd is. Mindketten Linchre, hogy állítsa le magát. 
Mr. Linch azonban nem állította. Olyannyira nem, hogy célba is vette a pápua koponyáját.   . 
Barna villanások cikáztak a szemem előtt, valami puffant, a következő pillanatban Linchet láttam a padlón heverni, felette Joshua, aki nem Joshuával, amint éppen a fekete bőrű kutató torkának szegezi a lándzsáját. 
Joshua, aki nem Joshua pöttyös lábával játékosan megtaposta Mr. Linchet, aztán felém fordította a fejét. 
- Mondd meg nekik, Bikpela, hogy utálom, ha filmnézés közben zavarnak. 
Az elefántok hálásan trombitáltak a képernyőn, miután Tarzan 
a legmegtermettebb hátára pattant és kivezette őket abból a csapdából, amelybe a gonosz állatkereskedők kergették őket. 
Átkaroltam Joshua, aki nem Joshuát, és lecibáltam Linch hasáról. A pápua nem ellenkezett. Elvette a lándzsáját a kutató torkáról, visszaült a székébe, szemeit a képernyőre meresztette. Esküdni mertem volna rá, hogy már meg is feledkezett a kalamajkáról. Továbbá arra is, hogyha Linch még egyszer megtámadná, csúnyábban végződne a dolog. 
Felvettem a földről a kurbliszerű vasalkatrészt és Mr. Young kezébe nyomtam. 
-    - Te voltál az, Joshua, aki nem Joshua? - kérdeztem pöttyös lábú kísérőmtől. 
A kérdezett felemelte a fejét és ártatlan tekintettel nézett rám.   - Mi? 
- Te tetted fel a hangkazettát a készülékre? 
Joshua, aki nem Joshua végérvényesen elszakította a szemét az elefántokról és mélyet sóhajtott. 
- Milyen hangkazettát, Bikpela? 
- Hogy jutottál ehhez a videokazettához? Természetesen a Tarzan filmre céloztam. 
- Kerestem egyet a karatefilm után. -Hol? 
- Abban a szobában, ahol álkazetták vannak. 
- Honnan tudtad, hogy melyik szobában vannak? Joshua, aki nem Joshua csodálkozva húzta fel a szemöldökét, 
mint aki nem érti, mi a fenéért kell olyan dolgokat magyarázgatni, amelyek világosak mint a nap. 
- Megéreztem őket, Bikpelá. Te nem érzed az illatukat? 
- Miről beszélnek maguk? - kérdezte türelmetlenül Mr. Young. Linch olyan tekintettel nézett a pápuára, mintha nyomban meg akarná ölni. Szája sarkában apró vérpatak száradozott s láthatóan nehezére esett neki a nyelés is. 
- A szag után ment. 
- Azt akarja mondani, kiszagolta, hol vannak kazetták? 
- Ezt állítja. 
- Lehetetlen! 
- Én a maga helyében elhinném neki. Ne feledje, ahhoz, hogy valaki elboldoguljon a dzsungelban, jó szaglás szükségeltetik. 
- Mit csinált ezután?- .. . 
Joshua, aki nem Joshua megvonta a vállát. 
- Kerestem a kazettákat, mert a karatefilmnek vége volt. Bementem abba a szobába, és megtaláltam ezt. 
- Hozzányúltál valamihez? 
- Csak megnézegettem a fényes bogarakat. Mindenfelé kis bogaracskák ugrándoztak. Nagyon érdekes volt. 
- 0 volt az - mondtam. - Bement a hangszobába s véletlenül elindította a magnetofont. 
- Hogy került a kazetta a magnóra? És honnan került hozzá ez a kazetta? 
Joshua, aki nem Joshua csak a fejét rázogatta. Ő csak kivett egy kazettát a többi közül és megtapogatta a kis zöld meg piros bogárkákat a készüléken. Amikor meghallotta, hogy a gépben énekelni kezd valaki, visszafutott ide és betette a kazettát a képmagnóba. 
- Nem is tudtam, hogy ért hozzá - dünnyögte gyanakodva Mr. Young. 
Joshua, aki nem Joshua erre már felemelte a fejét és igencsak rossz kiejtéssel, de mégis angolul válaszolt. 
- Rabaulban a piacon árulnak képmagnókat. Már kipróbáltam egyet. Ha lesz pénzem, meg is. veszem. 
Amiből aztán egyértelműen kiderült, hogy Pápua Új-Guinea nem a világvége. 
Arra azonban nem találtunk választ, hogy Mary-Kay San An-tonio vette-e fel Roswitha Smith énekét, s ő tette-e fel a magnóra. Éppen elő akartam rukkolni valami tetszetős elmélettel, amikor ismét csak megbolydult odakint a folyosó. Újra zuhogni kezdtek a hangok a hangszórókból. Joshua, aki nem Joshua érdeklődve az ajtó felé figyelt, majd rövid fülelés után ismét visszatért az elefántokhoz. 
- Az istenit neki! - ordította Young hatalmasat vágva az ajtófélfára. - Az istenit neki! 
Pillanatokkal később már újra a folyosón loholtunk a hangszoba felé. Ott aztán kísértetiesen megismétlődött minden. A szoba üres volt, csak egy kazetta forgott a magnetofonon. 
Erre a szalagra azonban nem a zavarodott lány énekét vették fel, hanem valami egészen mást. Mintha valaminek a háttérzaja lett volna. Erre azokból a beszédfoszlányokból következtettem, amelyek a furcsa hangzavarból időről időre előbukkantak. Mintha a társalgók egy, gép mögött álltak volna s a gép zümmögése elnyomta volna a szavukat. 
Hallgattam egy kicsit a felvételt, aztán elkönyveltem magamban, hogy az, aminek a zaját hallom, mégsem gép. Dörmögés, zümmögés, furcsa csattogás, cirpelés folyt össze tompa pufo-gással keveredve. 
Mr. Young ezúttal már megfontoltabban viselkedett. Leállította a készüléket és kivette belőle a kazettát. Meg sem kellett kérdeznem, kié. Ott virított a tetején a San Antonio név. 
Young a falnak dőlt és megtörölgette a homlokát. 
-Van benne valami hátborzongató. Mintha a túlvilágról üzenne Mary-Kay. 
Miss Boyd is így érezhette, mert ismét sírni kezdett. Ezúttal hangtalanul folytak a könnyei s ahogy megszülettek, már szét is mázolta őket. 
- Tud valami magyarázatot a történtekre? - kérdeztem. Mr. Young a szakállába markolt és meghúzogatott benne néhány szálat. 
. - Nem kell ide különösebb magyarázat. Mary-Kay készített néhány hangfelvételt - talán emlékbe - a barátnőjéről és a munkánkról. Ki tudja, miért felejtette őket a magnón. Mindkét kazetta időzítőre volt állítva. A maga barátja ártatlan mint a frissen mosott hó. 
Néhány pillanatig eltöprengtem rajta, vajon mi a fenét akarhatott a halott San Antonio kisasszony ezzel az időzítéssel, de  jobbnak láttam nem feszegetni a dolgot. Már az igazgatói szoba felé jártunk, amikor vettem magamnak a bátorságot, , hogy megkérdezzem, vajon mi lehetett a második számú hangfelvételen. Mr. Young rám nézett és megcirógatta a szakállát. 
- Nem találta ki? 
- Nem én. 
- Akkor sosem hallott még vulkáni tavat bugyborékolni. Ez a tó és a föld mélyének hangja. Ne feledje, a Matupit aktív, csak éppen nem tör ki. Letelepítettünk néhány hangérzéke-lőí a mélybe. Az az elvünk, hogy jobb az óvatosság. Nyilván a szerencsétlen Mary-Kay haza akarta vinni emlékbe, amin nem is csodálkozom, hiszen nem mindenki számára adatik 
meg, hogy belehallgatózhasson a természet boszorkánykonyhájába. 
Világos volt immár minden. Csak még mindig nem értettem, mi a fenét keresett a halott Mary-Kaynél az a furcsa fegyver. 
49   .. 
Rövid tanácskozás után úgy határoztunk, hogy a kutatók erre a napra felfüggesztik a munkát. Megvártuk, amíg Tarzan, a dzsungel fia kiszabadítja Csita majmot az állatkereskedő, rossz emberek fogságából, majd bevontuk a tanácskozásba a pettyes lábú pápuát is. Joshua, aki nem Joshua jó ideig még a film hatása alatt állhatott, mert eleinte csak ímmel-ámmal avatkozott be a beszélgetésünkbe, amelynek az volt a lényege, hogy Miss Boydot és Mr. Linchet azonnal beköltöztetjük a faluba. 
Amikor a technikai részletekre került sor, Joshua, aki nem Joshua felébredt és kezébe Vette a dolgok irányítását. Elmondta, hogy külön sátrakra lesz szükségünk-részben a tabu miatt, részben mivel a faluban nem áll egyetlenegy üres ház sem a rendelkezésünkre. 
Komoly vitát váltott ki Miss Roswitha Smith sorsa. Bár Mr. Young ragaszkodott hozzá, hogy idefent maradjon a kutatóállomáson, ebbe természetesen nem mehettem bele. Végül is engedett az erőszaknak és beleegyezett, hogy a beteg lány is lejöhessen velünk a faluba. 
- Én majd elintézek idefent mindent - biztosított bennünket Mr. Young. - Rövidesen maguk után megyek. 
A nap kétségkívül legfényesebb pontja volt, amikor Young igazgató úr Joshua, aki nem Joshua kezébe nyomott egy száz fontos bankjegyet. 
- A költségekre - mondta. 
Joshua, aki nem Joshua eltátotta a száját és majd a plafonig ugrott örömében. 
- Ma este nagy mumu lesz! -rikoltotta alándzsáját rázva. Bár fogalmam sem volt róla, mi lehet az a mumu, egyben biztos voltam: csak kellemesebb lehet, mint a pajpaj. 
Napok óta ez volt az első olyan feltételezésem, amelyben végül is nem csalódtam. 
A nagy mumut hosszas tárgyalások előzték meg. Ahhoz,hogy Miss -Boyd, Miss Roswitha Smith, és Mr. Linch néhány napot köztünk töltsenek, szükségük volt a falu elöljáróinak és az ősöknek a beleegyezésére is. Az előbbivel nem volt sok gond: Joshua, aki nem Joshua félrehúzta a tollkoronás főnököt és meglobogtatta előtte a bankjegyet. A beleegyezés egyetlen másodperc alatt megszületett.                                                               
Amíg a sátorverés tartott, körbesétáltam a faluban. Donovan mama házában nem tartózkodott senki Miss Donovan az öregasszonynál ücsörgött Róbert társaságában a régi, szép, emberevő napok emlékeit hallgatva. A füstölőház ajtaja tárva-nyitva állt a halottak nyugtalanul forogtak a kampóikon, mintha ők is a nagy mumura vártak volna. 
Senki nem törődött velem, ezért kénytelen voltam megelégedni Tommy társaságával. A kismalac egyre ott sündörgött körülöttem, csak másodpercekre maradt el tőlem, hogy itt-ott turkáljon egy kicsit a földben. 
Késő délutánra járt az idő, amikor a pápua asszonyok, akiknek az eltűnését észre sem vettem, visszatértek a cserjésből. Fejükön kosarakat cipeltek, bennük minden földi jóval: gyümölcsökkel, zöldségekkel, levágott malacokkal. Sejtettem, hogy a rabauli piacon vették őket azon a pénzen, amit Joshua, aki nem Joshua kapott Mr. Youngtól. 
Visszamentem Donovan mama házába, kivettem a zsebemből Miss San Antomo pisztolyát és a táskámba tettem. Amíg készülődtem, Miss Donovan is megérkezett. Felrobogott a létrán, bágyadtan felém intett, aztán végigvágta magát az ágyán. 
- Tökéletesen kikészültem  nyöszörögte. - Nem is sejted, mennyire kimerítő dolog egész nap csak jegyzetelni. Ennek ellenére mennek a dolgok. Jól mennek. 
Kinyújtózott, mint a macska és elkezdte lécibálni magáról azt a néhány ruhadarabot, amit alighanem csak Róbert kedvéért tartott magán. 
- Végre megszabadultam tőlük. Azt hiszem, zuhanyozom egyet - sóhajtotta széttárva a karját. 
- Nem megyünk inkább fürödni? - kérdeztem reménykedve. Miss Donovan azonban lehűtötte a reményeimet. 
- Jaj, Leslie, olyan fáradt vagyok, hogy moccanni is alig bírok. 
- Mint mindig, ezúttal is számíthatsz a segítségemre - kész-ségeskedtem. 
- Kérlek, inkább ne. Csak úgy zsonganak a fejemben a gon- dolatok. McKinley szerint az Isten is arra teremtett, hogy néprajzkutató legyek. 
Nekem lett volna még egy tippem, hogy azonkívül mire teremthette még az Isten, de bölcsen hallgattam róla. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az elkövetkező éjszakát aligha számunkra hozzák majd ide pálmalevél saroglyáikon a szellemek. 
Amíg ő zuhanyozott, én lesétáltam a patakhoz. Gyorsan megmártóztam, aztán már igyekeztem is vissza. 
Nem szerettem volna lemaradni a nagy mumuról. 
Joshua, aki nem Joshua is így gondolhatta, mert mielőtt a nap lebukott volna, felmászott a létrán és megbökdöste az-oldalamat lándzsája nyelével. 
- Jössz mumugödröt ásni? 
- Az mi? 
- Mi lenne? Mumugödör. 
Ennek a szellemes magyarázatnak nem lehetett ellenállni. Végigpillantottam a létra alján gyülekező csapaton. Voltak vagy tízen, közöttük ott állt nyurgán, mint rozsszál a búzaszálak között, szeplőit villogtatva Róbert McKinley is. 
Lemásztam a létrán és csatlakoztam a marconák gyülekezetéhez. Azonnal észrevettem, hogy bár az arcuk valóban marcona, és a vadkanagyarak is fenyegetőn kunkorodnak felfelé az orrukból, szemernyi festék sincs rajtuk,                             
Ahogy hozzájuk értem, a férfiak morogtak valamit, majd a földhöz ütögették a lándzsáikat. Gyorsan került valahonnan két lándzsa nekünk is. Mire felocsúdtam, már úton voltam Róberttal a füstölőház irányába. 
A füstölőház ezúttal vidámabbik arcát mutatta felém. Néhány órával ezelőtt olyan csend volt idebent, mint a templomban, csak 
a füstölt pápuák forogtak szomorúan a köteleiken. Most viszont mintha egy bolhapiac kellős közepébe cseppentem volna. A falak mentén nagy rézüstökben gyanús színű folyadékok főttek az alattuk lobogó lángok a csontszáraz, tapasztott falakat nyalogatták. Az üstök mellett szolgálatot teljesítő öregasszonyok olyan ügyesen dolgoztak pálmalevelekből készített legyezőikkel, hogy sikerült távoltartaniuk a mohó lángokat mind a falaktól, mind pedig a közelben elhelyezett rejtélyesnek tűnő faszerszámoktól. 
Mr. Kaukau gyanakodva bámulta az üstöket. Amikor jöttünkre a kotyvalékot kavargató öregasszonyok fogukat vicsorgatva hangos kiáltozásba kezdtek, nyugtalanul megvakargatta az orrát. 
- Biztos benne, hogy nem nekünk forralják a vizet? 
A csapatot vezető, paradicsommadár-tollas férfiú, aki ide hozott bennünket, mint aki jól végezte dolgát, leguggolt az öregasszonyok közé. 
Ekkor tűnt fel Joshua, aki nem Joshua. Meglepetten tapasztaltam, hogy úgy lekoptak róla a pöttyök, mintha eső mosta volna le őket. Ránk vigyorgott és mutatta, hogy guggoljunk le mi is valamennyien. 
Szerencsére nem tartott soká a guggolósdi. A paradicsommadár-tollú falufőnök harsányat rikkantott, mire olyan csend támadt, mintha tigris bukkant volna fel a közelünkben. Az üstök mellett buzgólkodó öregasszonyok rongyokba burkolt fejű, dobverő-féle alkalmatosságokat emeltek ki az ismeretlen fatár-gyak halmai közül és felénk mutogatták őket. 
Kíváncsian szemléltem az eseményeket, abban a reményben, hogy ami történik, az alighanem csak a pápuákra vonatkozik. McKinley azonban egészen másként látta a dolgot. Amikor az öregasszonyok integetése egyre határozottabbá vált, óvatosan megpróbált az ajtó felé húzódni. 
Segítségkérőn a fejünk felett himbálódzó füstölt ősökre pillantottam, de nem volt menekvés. A paradicsommadár-tollú megragadta a könyökömet és egyszerűeri kirántott a többiek közül. Szemem sarkából láttam, hogy Bobot is elmarkolja egy másik pápua és az üstök felé lökdösi. Joshua, aki nem Joshua az öregasszonyokmellett állt és elégedetten mosolygott ránk. Mint aki már szájában érzi a közeli lakoma ízét. 
A legnagyobb üst és a legrondább öregasszony előtt a paradicsommadár-tollú eleresztette a kezem. 
- Menj oda hozzá! - parancsolt rám pidzsinül. 
Mivel nem láttam kést a vénasszony kezében, csak azt a furcsa, dobverő-féle valamit, úgy döntöttem, kipróbálom, mi következik. 
Az öregasszony is elégedetten mosolygott, akárcsak Joshua, aki nem Joshua. Amint megálltam az üst mellett, vérszomjasnak tűnő ordítások közepette belenyomta az óriási dobverőt a fortyogó lébe, majd a következő pillanatban a mellkasomnak lökte. 
Ő is ordított, én is ordítottam, McKinley is ordított a hátam mögött, sőt Joshua, aki nem Joshua is ordított lándzsáját rázogatva. 
Én hagytam abba leghamarabb az ordítást. Rájöttem ugyanis, hogy a forró lé nem húzza le a bőröm, éppen ellenkezőleg: hűvös az érintése mint a kígyóé. 
Amikor a dobverő-féle szerszám eltávolodott tőlem, lenéztem a mellkasomra. Szép, fehér csík húzódott rajta, mintha vi-gyázatlanul rákönyököltem volna egy frissen mázolt kerti pad támlájára. Ekkor már csak a nadrágom miatt aggódtam. Előfordulhat, hogy be kell mennem Rabaulba, festékcsíkos nadrágban pedig nem úsznám meg feltűnés nélkül a dolgot. 
, Néhány másodperc múlva kiderült, hogy nem kell aggódnom miatta. Az üstök mögött ücsörgő öregasszonyok ugyanis kikecmeregtek az üstjeik mögül és ránk vetették magukat. Velem nem volt különösebb problémájuk, hiszen amióta meggyőződtem róla, hogy a fortyogó folyadék nem égeti meg a bőröm, beszüntettem minden ellenállást. 
Nem így azonban Mr. Kaukau. Amint az öregasszonyok megpróbálták lecibálni róla a nadrágját, elkeseredett tiltakozásba kezdett. 
.- Nem! Azt nem! Vigye el onnan a kezét! Nem engedem a nadrágomat! A jó istenit neki, még eltépi! Leslie, kérem, szóljon már nekik, hogy nem óhajtok mezítelenül... Te jóságos isten, ez meg van buggyanva! 
Mielőtt bármit is tehettem volna, Mr. Kaukau már pucérantil-takozott az öregasszonyok alkotta csoport közepén. 
Önkéntelenül is a marcona harcosokra pillantottam. Egymás vállára borulva zokogtak a röhögéstől. 
Végül is a sok lúd disznót győz elve érvényesült. Róbert Mc-Kinley eltűnt a fűszoknyás némberek között, akárcsak én. 
A festésről nincs mit mondanom. Többen is nekem estek és festettek, ahol értek. Néhányan az arcomat mázolták, mások a testem egyéb részeit. Én pedig mint egy vén, bölcs szobor, akit a verebek pingálnak nap mint nap, méltósággal viseltem a megpróbáltatásokat. A rám adott fűszoknyát még csak elviseltem valahogy, ami viszont problémát okozott, az, hm... egészen másvalami volt. 
A pápuáknál ünnepek idején az a szokás, hogy a harcosok jól felismerhető módon kifejezésre juttatják nem mindennapi képességeiket. A férfiasságot például úgy hangsúlyozzák, hogy arra a helyre, amely a férfiasság bizonyítéka, meghatározott tárgyat helyeznek. Hogy ne beszéljek virágnyelven, a férfiembernek azt a részét, amelyet úgy általában el szokás rejteni, a pápua harcosok tokba dugják. A tokot különböző anyagokból készítik, fából vagy tökhéjból, s különleges formát adnak neki. Többnyire egy bika szarvához hasonlatos. Miután rám adták a fűszoknyát, néhány öregasszony elkapta a lábam, hanyatt döntött, s kíváncsi matatás után a megfelelő helyre erősítette az ágaskodó, bikaszarvat utánzó, szemérem-rejtő tokot. 
Szerencsére hamar túlestem a dolgon, nem így McKinley. Amikor megpróbálták tokba dugni a férfiasságát, üvöltött, mintha a bőrét nyúznák. 
- Neee! Neee! Engedjenek el! Mit akarnak csinálni velem, Lawrence, segítsen, az istenit neki, ezek ki akarnak herélni! 
Néhány perc elmúltával szerencsére megnyugodtak a kedélyek. Róbertre felerősítették a szeméremtartót, s tetőtől talpig befestették, akárcsak engem. Amikor meglátott fűszoknyában, felfelé meredező tökhéjtokkal, úgy elfogta a röhögés, hogy össze kellett görnyednie tőle. 
- Maga aztán jól néz ki! Uramisten, kár, hogy nincs nálam fényképezőgép. Remélem, Miss Donovan nem ismer fel bennünket! 
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telhetett el azalatt, amíg befestettek és átöltöztettek bennünket. Amikor kibujtunk a füstölőház ajtaján, még világos volt, bár a nap már elrejtőzött a fák csúcsai mögött. 
A mumugödör ásására a falu szélén került sor, nem messze 
Miss Donovan zuhanyozójától. Joshua, aki nem Joshua ott bandukolt mellettem, tetőtől talpig kipingálva. Elégedetten legeltette rajtam a szemét, majd elismerőn a hátamra vert. 
- Ha nem tudod megfogni a lepkéket, Bikpela, eljöhetsz hozzánk harcosnak. 
Megtisztelő volt az ajánlata, de elhamarkodott lett volna azonnal igent mondanom rá. 
Amint a paradicsommadár-tollú falufőnök kijelölte a mumugödör ásásának a helyét, letettük a lándzsáinkat a földre. Egy ugyancsak tolldíszes férfiú falapátokat és faásókat osztott szét köztünk. Bár vasból készült szerszámokkal bizonyára jóval könnyebben ment volna az ásás, a hagyomány az ősi szerszámokat követelte meg. Másképpen szólva, mumugödröt nem szabad vasásóval készíteni. 
Mielőtt nekifogtunk volna az ásásnak, szigorú munkafelügyelőt kaptunk. Egy pápua érkezett futva a füstölőház felől, nyakában a falu legtekintélyesebb füstölt ősével. Gondosan lehelyezte a múmiát a mumugödör kijelölt végéhez s intett, hogy most már aztán nekiláthatunk a munkának. 
A mumugödör cirka húsz méter hosszú, fél méter széles és ugyancsak fél méter mély lövészárok szerű mélyedés volt. Nem kellett különösebb erőfeszítés az elkészítéséhez, még a faeszkö-zökkel sem. 
Amikor készek lettünk dob puffant a hátunk mögött. 
- Most a kavicsokért megyünk - suttogta a fülembe Joshua, aki nem Joshua. 
- Mikor vethetem már végre le ezt a maskarát? - békétlenkedett mellettem Mr. Kaukau. 
- Kavicsokért megyünk - suttogtam oda neki. 
- Mi a fenéért? - háborgott. - Követ fogunk vacsorázni? 
A kavicsok nem messze a pataktól, egy bokor alatti rejtekhelyen hevertek gondosan egymásra rakva. Kormos oldaluk arról árulkodott, hogy nem egy mumu készítésében vállaltak már tevékeny szerepet. Talán azért rejtették el a falun kívül, nehogy a gyerekek szétdobálják őket.           , 
Mivel nem kaptunk zsákot, mindenki megfogott néhányat és a gödörhöz cipelte. A harmadik fordulónál kezdtem csak sajnálni, hogy nincs zsebe a fűszoknyámnak. Ha nem szedik le rólam a nadrágomat, két fordulóval is megúszhattam volna a dolgot. 
A kövek válogatását két harcos végezte. Ez már szakmunka volt, nem bízhatták jöttment jövevényekre. Olyan alaposan és elmélyülten osztályozták, mintha csak házat építettek volna. 
A neheze azonban még hátravolt. Miután kikeresték a megfelelő nagyságú köveket, felbukkantak az öregasszonyok, méghozzá nem is üres kézzel. Nagy kosarakban parazsat hoztak - el nem tudtam képzelni, hogyhogy a kosarak nem kaptak lángra tőlük. Amikor később megkérdeztem Joshua, aki nem Joshuát, rejtélyesen mosolyogva csak annyit mondott: tabu.  A kosarak megérkeztek, az asszonyok pedig kiborították a parazsat a már előre elkészített, a mumugödör közelében ásott parazsas gödrökbe. A parázs szikrákat vetve belehullott, majd belehullottak a kiválogatott kövek is. Ekkor nyílott csak alkalom némi pihenésre. 
A pihenés még csak jólesett volna, de amíg a kövek a parázson melegedtek, körbejárt néhány tökhéj és egy étolajps flakon. Joshua, aki nem Joshua azonnal elkapta a flakon nyakát és felém nyújtotta. 
- Húzd meg, Bikpela, aztán add oda Mr. Kaukaunak. 
Mit tehettem volna, meghúztam. Egyetlen másodpercre felötlött ugyan előttem egy öregasszony képe, amint azokat a bizonyos leveleket rágja, majd beleköpi őket egy fatálba, de már késő volt. Az ital lefolyt a torkomon. 
Nem mondhatnám, hogy kellemetlen lett volna. Kissé fűszeres volt az íze, mint a gyógyitaloké általában. 
Úgy tűnt, Mr. Kaukau kezdi levetni a gátlásait. Izgatott vigyorral húzta meg a flakont. Amikor visszaadta, Joshua, aki nem Joshuának, elégedetten pillantott végig magán. 
- Ha nem lenne itt alul ez az izé rajtam... még élvezném is a dolgot. Ez aztán az igazi néprajz! Mintha ezer éveket mentünk volna vissza az időben. 
Kétségkívül magam is éreztem valami hasonlót. Hiába éltünk a huszadik század végén, kőkori rítusok résztvevői voltunk. Sok-sok tízezer évvel ezelőtt ugyanúgy készítették a mumugödröt a pápua törzsek, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy akkortájt bizonyára nemcsak malacok kerültek a tüzes kövekre. 
Mert a kövek eközben kitüzesedtek a parázson. Olyannyira, hogy kézzel nem is lehetett megfogni őket. Erre szolgáltak a fafogók. A mumukészítők nem mindennapi ügyességgel dobálták bele fogóik segítségével a köveket a mumugödörbe. , Minden úgy zajlott le, mintha már napokkal ezelőtt megállapodtak volna a koreográfiában. Ez nagyjából így is volt, hiszen a forgatókönyvet az elmúlt évtízezredek írták. Ezt őrizte meg aztán az apáról fiúra szálló emlékezet. 
Amikor a felforrósított kövek már a gödör aljában hevertek, egy réteg cserjelevél következett rájuk. Kíváncsian figyeltem, nem lobbannak-e lángra. Kissé összekunkorodtak ugyan, de nem látszott rajtuk, hogy zokon vennék a forró kövek udvarlását. 
Széles deszkatálakon hozták az asszonyok a feltrancsírozott malacokat s gondosan elegyengették a leveleken. A húsra újabb réteg levél került, e fölé a zöldségek. Édesburgonya, tárógyökér, gyümölcsök, majd ezt a réteget is lefedték. A mumugödör úgy eltűnt, mintha csak álom lett volna csupán a levelek közül felszálló füstcsíkok jelezték, hogy a pokol konyhájában már készül a vacsora. 
Nekünk, mint a mumu elkészítőinek, tabu volt elhagynunk a gödör környékét, ezért békésen ücsörögtünk a cserjék tőszomszédságában. Egészen addig, míg le nem ment a nap és meg nem jelentek a szúnyogok. 
Ez volt az első nap, hogy találkoztam velük. Talán a monszun vége ésamaeste közti időszak alatt kelt ki az új generáció, amely kellően éhes volt ahhoz, hogy nekünk essen. Még akkor is nehezen viseltük volna a csípéseket, ha európai ruhában vagyunk, a fűszoknya azonban semmi védelmet nem nyújtott ellenük. Egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy megszabaduljak valamiképpen a zümmögő siserehadtól. 
Éppen szólni akartam Joshua, aki nem Joshuának, hogy szerezzen valahonnan szúnyogriasztót, amikor Bob hozzám hajolt. 
- Van szúnyogirtója? - kérdezte suttogva. 
- Nincs r- suttogtam vissza. 
- Miss Donovannak? 
- Fogalmam sincs róla. 
- Várjon egy kicsit. Húzódjon félre. 
Engedelmesen félrehúzódtam. A következő pillanatban Mr. Kaukaut elnyelte a cserjés. Mintegy tíz percig folytattam elkeseredett küzdelmet a szúnyogokkal, amikor is megzörrentek a levelek és kibukkant mögülük Bob. Kezében sárga színű tubust tartott. -.Kenjen belőle egy kicsit a képére. 
- Mi az ördög ez? 
- Kenje, ne a száját jártassa. 
Mély sóhajtás kíséretében kinyomtam egy ujjhegynyit a tubusból és megszaglásztam. Cipőkrém volt a javából. 
- Maga megőrült? - förmedtem rá. - Cipőkrémmel szúnyogok ellen? 
- Tud jobbat? Különben próbálja csak ki. Már az elmúlt években rájöttem, hogy jobb mint a szúnyogirtó. 
Hitetlenkedve bámultam a cipőkrémre. Mintha valami azt suttogta volna a lelkem mélyén, hogy ne kenjem be magam vele. Nem tudtam okát adni ódzkodásomnak, ha csak azt nem számítjuk, hogy így is már annyi festék volt rajtam, amennyivel egy kisebb házat ki lehetett volna mázolni. 
Amíg én haboztam, Bob rávarázsblt néhány csíkot az arcára, aztán elégedetten felsóhajtott. Ettől a pillanattól kezdve úgy elkerülték a szúnyogok, mintha valaki megfenyegette volna őket. 
A baj csak az volt, hogy most már valamennyien nekem támadtak. Nem volt más választásom: ha túl akartam élni a nagy mumut, nekem is meg kellett barátkoznom a cipőkrémmel. 
Óvatosan a tenyerembe nyomtam néhány csíkot és az arcomra kentem. Első pillanatban még visszataszítónak tűnt a szaga, aztán megszoktam, majd meg is feledkeztem róla, amint kezdetét vette a nagy mumu. 
A holdtányér éppen a fák csúcsára ért, amikor a füstölőház előtt megszólaltak a dobok. Mintha csak láthatatlan kerítést döntöttek volna le: a falu apraja-nagyja - aszalt őseiket cipelve - rohanni kezdett a mumugödör felé. 
Azt hittem, eltaposnak, de magam is meglepődtem, milyen fegyelmezetten viselkednek. Az asszonyok ölbe vették a kisgyerekeiket, úgy várták a lakoma kezdetét, a férfiak lándzsájuk nyelére támaszkodtakés halkan beszélgettek egymás között. 
A füstölőház környékén ismét dobok puffantak annak jeleként, hogya vendégek is felvonulhatnak a vacsorához. Amikor 
222. 
Miss Donovan egy fűszoknyába és egy átlátszó blúzba öltözve felbukkant a közelünkben, Mr. Kaukau behúzta a nyakát és igyekezett mögém bújni.           ... 
- Te jó ég! - nyögte elkeseredetten. - Csak ettől az izétartótól tudnék megszabadulni. 
Sajnos nem tudtunk. Magam is megpróbáltam diszkréten eltávolítani, de sehogysem akart sikerülni. Zsinórral erősítették hozzám, ráadásul olyan fifikásan, hogy képtelen voltam megoldani a kötését. 
-Tudja, hogy nézünk ki? - kérdezte Bob, felhagyva szánalmas próbálkozásával. - Mint a szatírok a görög vázaképeken. Egyszer láttam valahol két felajzott szatírt, amint menekülő nimfákat kergetett. Mintha az egyikükben magára ismernék. 
- Nem fogná be végre a száját? - nyögtem elkeseredetten. Annál is inkább befogta, mert Miss Donovan közvetlenül a. 
közelünkben foglalt helyet, Miss Boyd és Kevin Linch társaságában. Roswithát szerencsére nem láttam sehol. Nyilván a sátorban hagyták valakinek a felügyelete alatt. 
Mielőtt a lakoma megkezdődött volna, Miss Donovan felállt, izgatottan nyújtogatva jobbra-balra a nyakát. 
- Ez bennünket keres - rémüldözött Bob. - Húzódjunk a cserjék alá. 
így történhetett, hogy a többiektől kissé távol fogyasztottuk el a nagy mumut, amiről őszintén el kell mondanom, hogy nagyon ízletes volt. Különösen a mumugödör nyújtott impozáns látványt, amikor leszedték a tetejéről a leveleket. A kitörő gőz elborította a környéket, mintha a tűzhányó öntötte volna ránk a párafelhőket. A felhők mögött alacsony, vékony emberkék mozogtak, feltűnően előreugró tökhéj-tokokkal, mint sok évezredes barlangfestményeken. 
Bármennyire is igyekeztünk eltűnni a. cserjék alján, Joshua, aki nem Joshua éles, szeme felfedezett bennünket. Pár másodperc múlva már mellettünk hevert egy újabb flakon itallal. Bob először nem ivott volna a világ minden kincséért sem, aztán egyszerre csak azt vettük észre, hogy kiürült a flakon. Később pedig ott táncoltunk a mumugödör mellett a falu apraja-nagyja társaságában. 
Hajnalodott, amikor befejeződött a nagy mumu. 
Reménykedtem, hogy Miss Donovan már édesdeden alszik, ezért igencsak óvatosan szedtem a lábam. Nagy csalódásomra azonban szállásadónőm az ágy szélén ücsörgött nagy, fehér semmibe öltözve, amikor felbukkantam a bejárati ajtóban. 
Óriásira kerekedett a szeme, aztán pergő nyelven a tudtomra adott valamit. Bár nem értettem egy kukkot sem belőle, biztos voltam benne, hogy azt mondja: menjek a fenébe. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, felkapott a sarokból egy pápua seprőt és felém rázta.                                                             Mivel jottányi erőm sem volt már, felemeltem a kezem, mintha megadnám magam. 
- Csak egy pillanatra hallgass el, kérlek. Én vagyok az. Miss Donovan-leejtette aseprőt rémületében. - Leslie? 
- Miből találtad ki? 
- Úristen! Hogy nézel ki? 
Elképedve bámult rám, aztán egyszerre csak elkezdett nevetni. Méghozzá úgy, hogy a könnye is csorgott tőle. 
- Jézusom, ez tényleg te vagy? Azt hittem, meg akar valaki erőszakolni, pedig az errefelé nem divat. 
Kétségbeesetten pillantottam a tökhéj-tartóra. 
- Nem tudnád valahogy leszedni rólam? 
Miss Donovant még akkor is rázta a nevetés, amikor kotorászni kezdett a holmijai között. Pár másodperc múlva egy ollót kapott a kezébe és elnyisszantotta vele a tökhéjból készült férfiasság-tartó zsinórját. 
- Jézus Mária - vihogott. - Ki csinálta ezt veled? 
Akkor pedig, amikor bevallottam neki, hogy kedvenc professzora, Bob McKinley is hasonló öltözékben táncolta végig a  , mumu utáni házibulit, abba sem akarta hagyni a vihogást. Jó időbe telt, míg valahogy vissza tudta nyerni az önuralmát. 
- Elképesztő - nyögte végül a szemét törölgetve. - Van valami ötleted, hogy mi lesz most vejed? 
- Hogyhogy mi lesz velem? - kérdeztem csodálkozva. 
- Bűzlesz mint egy trágyadomb, amelyre frissen tisztított cipőket hajítottak. Mi a fene ez a fekete rajtad? 
- Cipőkrém - vallottam be. 
- Cipőkrém? - tátotta el a száját. - Miért kellett cipőkrémet kenni a képedre? 
- Szúnyogriasztónak - mondtam. 
Miss Donovan erre a hasát fogva hanyatt vágta magát az ágyon.                                           - Te jó isten! - nyöszörögte. - Őrültekkel vagyok körülvéve. Egy biztos: amíg élek, nem felejtem el ezt a mumu-éjszakát. 
Úgy is maradt, az ágyán fekve, mintha várt volna valakire. Mivel én voltam egyedül a közelében, úgy gondoltam, talán nekem szól a várakozása. 
Csak akkor szólalt meg, amikor már ott feküdtem mellette az ágyon. 
- Úristen - suttogta. - Mi lett volna velünk, hogyha nem tudom leszerelni rólad azt az izét? 
A hajnali szellő megmozgatta a pálmafák leveleit, messzire vitte a cipőkrém szagát. Az olló elégedetten hevert az ágy mellett a padlón: ő aztán mindent megtett a hajnal sikeréért. 
Mint ahogy megtettem én is. 
A reggeli szellő csak pár percre hozott némi felfrissülést, mért utána ismét fülledtté vált a levegő. Félálomban éreztem, hogy szakad rólam a veríték, Miss Donovan is nyugtalanul forgolódott mellettem. Egyszerre csak jó erősen megszorította a kezem.  Rémülten felkönyököltem és a hajnali félhomályban az ajtó felé lestem. 
- Történt valami? - kérdeztem a szememet törölgetve. Miss Donovan eleresztette a kezem és kissé távolabbra húzódott tőlem. 
- Nem haragszol meg rám, ha... mondók valamit? 
- Dehogy haragszom. Miről van szó? 
-. Leslie, kérlek, rettenetesen büdös vagy. Főleg a cipőkrém elviselhetetlen. 
Bár sértette a hiúságomat a dolog, el kellett ismernem, tökéletesen igaza van. Mielőtt felmásztam volna a létrán, meg is for-dutt a fejemben, hogy elsétálok a patakhoz, de ahogy rá gondoltam, egyszerre elszállt minden erőm. 
- Menjek a patakra és-fürödjék meg? - kérdeztem tétován. .   - Húzódj a falhpz, kérlek. 
A következő pillanatban már aludt is. 
Mivel kiment az álom a szememből, akár le is mászhattam, volna a zuhanyozóba. Csakhogy jóval könnyebb elképzelni valamit, mint végrehajtani. Ahogy meghallottam odalent az oszlopok között Tommy álmos röfögését, mentén visszahanyatlott a fejem a párnámra. Alig maradt annyi erőm, hogy felemelkedjek és a szoba falához húzzam az ágyamat. 
Úgy hanyatlottam rá, mint romantikus eposzokban a sebesült katona az anyaföldre. Mivel Miss Donovannak sem volt kifogása e megoldás ellen, oldalamra fordultam és már aludtam is tovább. 
Kis híján a halálba aludtam át magam. 
Éppen azt álmodtam, hogy a mumun vagyok, s ropogós malachúsok között válogatok, amikor hirtelen hatalmas banánlevél jelent meg a szemem előtt. A levegőben lebegett, miközben kegyetlenül tépte-szaggatta valaki. Jól hallottam a levéllemezek hersenését, a rostok szakadását, ahogy a tépő ujjak elbántak vele. A banánlevél sértődötten kettévált, felemelkedett a fák magasába, majd elúszott a nagy semmiben. 
Felpattantak a szempilláim és a félhomályba bámultam. Olyan kísérteties élességgel hallottam a banánlevél hasadását, mintha valóság lett volna. Villámsebesen felültem az ágyon. Rémülten ébredtem rá, hogy nem banánlevél szakadt szét, hanem Miss Donovan házának a falát fűrészelte valaki. 
A következő szempillantásban aztán egyszerre több dolog is történt. Az a farész, amelyet az elmúlt percekben vágtak ki a ház oldalából, bedőlt és szemberepült velem. Alaposan képen is talált, mert yisszahanyatlottam tőle a párnámra. Annyit éreztem csak, hogy egy csontkéz elmarkolja a torkom, majd éles fájdalom hasított a halántékom tájékába. 
Ordítottam, ahogy a számon kifért. Még soha nem voltam annyira biztos semmiben, mint abban, hogy valóban egy csontkéz kaparászik a torkom körül. Éreztem a csontujjakat, az éles 
körmöket az ujjak végén, a furcsa vegyszerszagot, hallottam a dühös nyöszörgést, amellyel megpróbál még több erőt pumpálni magába. Fel akartam dobni magam a levegőbe, de a pajpaj nem hagyta. Lenyomott a párnámra, és fogait a fejembe mélyesztette. 
Villámcsapásként ért a felismerés: életem utolsó perceit élem. Úgy járok, mint a pajpaj áldozatai: leharapja a fél fejem és kieszi . az agy velőmet, egyéb belső részeimről már nem is beszélve. 
Kétségbeesetten tovább ordítottam, miközben megpróbáltam megszabadulni a csontujjaktól. Kapálódzás kpzben egyszerre csak kemény fémtárgyat érintett a kezem. Azt hittem, a 38-as Smith and Wessonra tenyereltem. Félig öntudatlanul, a csont-ujjakkal hadakozva felemeltem a stukkert és arrafelé fordítottam, amerre a támadómat sejtettem. 
A fegyver hatalmasat dördült kis híján letaszított az ágyról. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a dördülését, már biztos voltambenne, nem a 38-as az. 
A lövés után mintha kigyulladt volna a világ. A csontkéz lerepült rólam, s furcsa, semmihez sem hasonlítható hangot hallottam. Utolsó erőmmel felugrottam az ágyról, felkaptam Donovan mamát, és leügettem vele a létrán. 
Mire leértem, a ház belseje már lángokban állt. Donovan mama kétségbeesetten nézett a felcsapó lángnyelvekre miközben hozzám simult. 
-Te aztán tudod, darling, hogy milyen az a lángoló szerelem! 
Ezúttal még az sem tudta elrettenteni tőlem, hogy csak úgy szálldostak körülöttem a cipőkrém bűzfelhői. 
Pápua Új-Guinea falvaiban szerencsére nem jelent akkora problémát a házépítés, vagy pláne a sérült ház javítása mint a világ egyéb részein. A paradicsommadár-tollú falufőnök éppen a legsürgősebb teendőket beszélte meg néhány férfival, amikor visszatértem a zuhanyozásból. 
Tisztelétteljes csend fogadta az érkezésemet. Úgy néztek rám, mintha a halálomon lennék. Miss Donovan odafutott hozzám és aggódva simogatta meg az arcom. 
- Jól vagy? 
Szótlanul bólintottam. Miss Boyd és Mr. Linch is ott volt a közelünkben, sőt Mr. Linch oda is lépkedett hozzám. 
- Jó reggelt, Mr. Lawrence. Hallom, mi történt. - Kinyújtotta a karját és megtapogatta az arcomat. - Szerencsére csak a bőrét horzsolta le. A pajpaj volt, nem is vitás. 
- Biztos benne? - kérdezte megszeppenve Donovan mama. Mr. Linch bólintott. 
- Sajnos, van már némi tapasztalatom ezen a téren, kisasszony. Kétség sem férhet hozzá, hogy a pajpaj támadta meg Mr. Lawrence-t. 
Felmásztam a létrán és körülnéztem odafent. Mindent úgy találtam, ahogy hagytam. A pisztolyt is a földön. 
Amikor meggyőződtem róla, hogy azok az apróbb tüzek, amelyeket a fegyver okozott, kialudtak, s a tetőszerkezet sem füstöl többé, leereszkedtem a többiek közé. Úgy tartottam a stukkert, hogy a vulkánkutatók is láthassák. 
Látták is. Miss Boyd rápillantott és még fehérebbé sápadt eddig is sápadt arca. Mr. Linch képén szürke hullámok futottak át. 
Odasétáltam hozzájuk és Linch felé nyújtottam a fegyvert. 
- Tudja, mi ez? 
Linch egyetlen pillanatig habozott, aztán bólintott. 
- Feltehetően Miss San Antonio pisztolya. Hogy került magához? 
- Amikor megvizsgáltam a holttestét, a zsebembe tettem. 
- Oda kellett volna adnia Mr. Youngnak. 
- Miféle fegyver ez? 
- Honnan a fenéből tudnám? 
Megcsóváltam a fejem és a megviselt házra mutattam. . - Egyetlen golyóval csináltam. Értik? Egyetlen golyóval. Nem tudom, mi volt benne, lehet, hogy napalm, egy azonban biztos: épeszű ember nem mászkál ilyennel, csak az, akinek célja van vele. Nem sejtik véletlenül, mi célja lehetett Miss San An-toniónak egy láng-okádó pisztollyal? 
Mivel nem érkezett válasz a kérdésemre, felhajítottam a fegyvert a szobába, aztán elindultam a patak felé. 
Csak ketten kísértek el: Joshua, aki nem Joshua és Tommy, a kismalac. 
Belecsobbantam a vízbe, hogy megpróbáljam leszappanozni magamról a festéket és a cipőkrémet, amellyel a zuhany alatt képtelen voltam megbirkózni. Tommy egészen a patak partjára lopakodott, kunkori farkincáját mozgatva beleszimatolt a habok közé. Látszott rajta, szeretne odajönni hozzám, de túlságosan veszélyesnek találja a dolgot. így aztán inkább a parton maradt, fényes gombszemeit villogtatva. 
Joshua, aki nem Joshua bátrabb volt ugyan, mint a malac, de azért a vízbe ő sem jött be velem. Lecsüccsent a páfrányos oldalában s lándzsáját keresztbe téve a térdén, a patakba bámult. Amit a víztükörben látott, őt magát is meglephette, mert kapkodva megmosta az arcát. Sőt, amíg néhány karcsapással átszeltem a keskeny patakocskát, a haját is bevizezte, majd megigazgatta a vadkanagyarat az orrában. Amikor mindezzel kész lett, olyan tetterővel teli bátorsággal nézett rám, hogy véget vetve a vízi életnek, kimásztam hozzá. Úgy gondoltam, itt az ideje a komolyabb beszélgetésnek. 
Joshua, aki nem Joshua a helyzet komolyságára való tekintettel felkapta lándzsáját a térdéről és az ég felé bökte a hegyét. így várt rám mindaddig, amíg oda nem telepedtem mellé. 
Elhatároztam, hogy a dolgok közepébe vágok. A felgyorsult idő nem tűri a köntörfalazást. 
. - Figyelj rám, Joshua, aki nem Joshua - kezdtem. - Rövidesen nagy bajban leszünk. 
Joshua, aki nem Joshua biccentett. 
- Már abban is vagyunk, Bikpela. 
- így gondolom én is. Csak nem akartalak mindjárt a beszélgetésünk elején megijeszteni. 
- Nem tesz semmit - csóválta meg a fejét. - Már úgyis eléggé meg vagyok ijedve. 
- Segítenél nekem? 
- Ezért vagyok melletted. Hogy megvédjelek a bajtól.    - Van valami terved? 
- Nekem nincs - mondta a pápua. - Pénzem és tervem nincs. 
- Mindenképpen el akarom kapni a gyilkost.   - Jól teszed. 
- Ehhez viszont az kell, hogy kitörjön a vulkán. 
Joshua, aki nem Joshua orrában megrezzent a vadkanagyar. 
- Minek az? 
- Azt csak bízd rám. Az a fontos, hogy lehetőleg ma délután törjön ki a Matupit. 
- Hm. És hogy képzeled a dolgot? 
Összehúztam a szemöldököm és a levegőbe bámultam. 
- Hallottam egy történetet. Lehet, hogy tőled hallottam: már nem emlékszem rá. A történet úgy szól, hogyha kígyót dobnak a vulkán kráterébe, kifog törni. 
-Ez így is van. 
- Akkor bele kell dobni egyet. 
Joshua, aki nem Joshua megigazgatta az agyarat az orrában. -Kígyót?                                                              , 
- Méghozzá jó vastagot. Van ilyen kígyó? 
- Hogyne lenne - bólintott körbehordozva pillantását a patakot szegélyező banáncserjéken. - Ide járnak fürdeni. 
- Akkor bele kell dobni egyet. 
- Jó - egyezett bele Joshua, aki nem Joshua. - Ki fogja beledobni? 
-Te.     . 
A vadkanagyar ijedt táncot lejtett az orrában. 
-Én? 
- Te bizony. 
,-De hiszen én nem vagyok varázsló! 
- Majd az leszel. 
Hosszas beszélgetésbe fogtunk, amelynek az volt a lényege, hogy Joshua, aki nem Joshuának mégiscsak át kell vedlenie varázslóvá. 
Amikor megbeszéltünk mindent, gondterhelten forgatta meg az agyarat az orrában. 
- Nem lesz ebből baj? 
- Lehetséges - mondtam. 
- Van Haagen kapitány... fenéken fog rúgni, ha nem sikerül. 
- Az is lehetséges. Natnattól nem félsz? 
- Tőle nem. Jó messze van innét. 
- És ápajpajtól? 
.   Joshua, aki nem Joshua megvonta a vállát. 
- Az a legjobb gyógyszer a félelem ellen, ha megkeressük az okát és felnyársaljuk a lándzsánkkal. 
Visszafelé haladtunkban elsétáltunk a tegnapi mumugödör mellett. Néhány fiatalabb pápua éppen a kövek összerakásával és elhordásával volt elfoglalva. Jöttünkre felemelték a fejüket és olyan komolyan köszöntöttek, mintha a bizalmi feladat nem viselte volna el a vidámságot. Azon a helyen, ahol éjszaka a törzs füstölt ősei ültek, már kiegyenesedett a fű. Az ősök bizonyára a füstölőházban pihenték ki az átélt fáradalmakat a következő nagy mumura várva. 
Donovan mamát a házunkban találtam, éppen ceruzáit és füzeteit rakta rendbe. Izgatottan vibrált a tekintete, mint minden alkalommal, ha komoly munka előtt állt. Legalább tíz pápua nyüzsgött körülötte a legnagyobb összevisszaságban: egyesek a tetőt javították, mások a lyukat foltozták be a ház oldalában. 
Miss Donovan megrázkódott, amikor észrevett. Füzeteivel a hóna alatt odasétált hozzám.            .                            . 
- Jó reggelt, Leslie - mondta némi bűntudattal. - Kemény éjszakánk volt, nem igaz? 
- Az bizony. 
- Hogy történt... a dolog? 
Mivel a pápuák útjában voltunk, nemigen akartam hosszú lére ereszteni a beszélgetést. Néhány szóval elmondtam neki, hogy meghallottam a pajpaj késének a hangját. 
- Biztos, hogy kés volt? 
- Akár az is lehetett. 
- Érezted a... szagát?                                             - Attól tartok, a saját szagom elnyomta az övét. Miss Donovan elmosolyodott. 
- Büdös voltál, annyi szent. De azért... elviseltem valahogy. 
Cinkosán rám kacsintott. Ebből akár arra is következtethettem, hogy az elkövetkező éjszakákon is elviseli a jelenlétemet, ha rajta múlik.                                    -     , 
Na és természetesen a pajpajon. 
A japánokat ezúttal a sátrukban találtam. Nem mondhatnám, hogy felhőtlen öröm ült a tekintetükben, amikor bekopogtam hozzájuk. Szokás szerint szakéval kínáltak, amit ezúttal nem fogadtam el. 
- Nem láttam magukat a mumun - mondtam. - Hova a csudába tűntek? 
Jamamura Tanakára nézett, aztán udvariasan felém hajolt. 
- Az utolsó simításokat végezzük a munkánkon, Mr.Law- rence. 
- Ezt hogy értsem? 
- Összeszedtük a feljegyzéseinket, amiket odakint rejtettünk el. Bocsásson meg, de erről nem mondhatunk többet. 
- Mintha két nappal ezelőtt arról beszéltek volna, hogy befejezik a kutatásaikat. 
- Ez így is van. Azt azonban nem mondtuk, hogy soha többé nem térünk ide vissza. Vagy ha mondtuk is, csak ijedtünkben mondhattunk ilyet. 
- Hol voltak a papírjaik? 
- Elástuk őket. 
- Mi a fenéért? 
- Nézze, Mr. Lawrence, a mi sátrainkba bárki behatolhatott volna. Nem akartuk, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön munkánk gyümölcse. Az a véleményünk, hogy már egészen közel járunk a... 
- Nagumo kincséhez? 
- Igen. Hozzá. 
- Mit szándékoznak tenni a közeljövőben? Tanaka megvonta a vállát. 
- Itt ülünk és magára várunk. Ön aztmondta, megkeresi apaj-pajt, azután zavartalanul elhagyhatjuk az országot. 
Nem egészen hittem benne, hogy éjszakánként elrejtett papírjaikkal bíbelődnek, de nem volt időm foglalkozni velük. Sejtettem, mit keresnek olyan lázasan, abban viszont biztos voltam, hogy megtalálni nem fogják soha. 
Erre Joshua, aki nem loshua a garancia. 
A faluban nyomát sem láttam annak,hogy a történtek ellenére bárki is nyugtalankodna a pajpaj miatt. Amint aztán gondosan szemrevételeztem a házak előtt munkájukat végző kis csoportokat, észrevettem, hogy látszólag hanyag és nemtörődöm 
viselkedésük mögött nagyon is ott rejtőzik az óvatosság. Nem messze tőlem például két asszony nevetgélve magot őrölt egy kézimalomban, karnyújtásnyi távolságban azonban két faragott, vastag fejű bunkó hevert mellettük, mintha csak ott felejtette volna valaki őket. Akárcsak azt a vadkanagyaras, tétova tekintetű pápuát, aki egy házat tartó oszlopnak támaszkodott és elmerülten vakargatta talpával a lábszárát. Az oszlop mögül kilátszott letámasztott lándzsájának a hegye. 
A gyerekek is ott visongtak a házak között - ezúttal azonban mintha valaki egy vonalat húzott volna a falu és a cserjés közé. A gyerekcsorda vidám zsivajjal elrohant a láthatatlan vonalig, ott megtorpant és visszaügetett a házak közé, kikerülve a vonalon fekvő két pápuát, akik hallgatagon pipáztak a fűben. 
A falu a maga módján felkészült a pajpaj fogadására. Csupán az volt a kérdés, hogy a foganatosított óvintézkedések elegendőek lesznek-e. 
Addig töprengtem, amíg elő nem bukkant a házak közül Joshua, aki nem Joshua. Az árnyékban hűsölő Tommy felrezzent a közeledésére és odaszaladt hozzám. 
Joshua, aki nem Joshua komor képpel vakargatta meg az orrát. Ezúttal nem volt rajta sem csík, sem pötty. Volt viszont egy csomag a hóna alatt. 
- Minden rendben? 
- Rendben - bólintotta. 
- Akkor én el is indulok-mondtam. 
- Biztos, hogy odatalálsz? 
- Egészen biztos. 
- Jó. A-fáig úgyis együtt megyünk. 
Ahogy felkerekedtünk, Tommy is felkerekedett. Ott kocogott a nyomunkban időről időre beváltva a cserjék közé. Joshua, aki nem Joshua többször is felé rázta a lándzsáját, de inkább csak a rend kedvéért. Hadd érezze a malac, ki az úr a háznál. 
Negyedórai gyaloglás után elértük a füstölt pápuákat rejtő fát. Hosszú percekig elmerülve bámultam a régi idők.harcosait. Hirtelen mintha megzörrent volna odakint valami. 
Joshua, aki nem Joshua megmarkolta a kezem és berántott a füstölt ősapák és ősanyák közé. Olyan könyörtelenül, hogy egyensúlyomat veszítve kénytelen voltam átölelni egyiküket. Az ősapa úgy meglepődött baráti közeledésemen, hogy hanyatt 
dőlt és kis híján elveszítette a fejét. Hogy Tommy hol lehetett, fogalmam sem volt róla. Csak reménykedhettem benne, hogy nem árulja el szeretetteljes röfögésével a rejtekhelyünket 
Tommy szerencsére nem tett meggondolatlan dolgot. Annál is inkább, mert mintha fehér fény villant volna a bejárati hasadék előtt. Mivel csak igen óvatosan mertem kikukucskálni a liánok mögül, nem voltam egészen biztos benne, a pajpaj-e az. A második villanás után aztán már nem volt kétségem afelől, hogy a szörnyeteg lopakodik felénk. Kérdő tekintetet vetettem Joshua, aki nem Joshuára. Ő azonban szempillája egyetlen mozdulatával türelemre intett. 
Egészen addig tartott néma lapulásunk, amíg fel nem tűnt a bejáratnál Tommy. Rózsaszínű orrocskájával a levegőbe szimatolt és hangos, örömteli röf ögéssel odafutott hozzánk. 
Joshua, aki nem. Joshua vállára kapta a lándzsáját. 
- Mehetünk. 
A halottak elégedetten bámultak utánunk üreges szemgödreikkel. 
Pedig, ha tudták volna, miben mesterkedik a pajpaj, aligha lettek volna annyira elégedettek. 
A pajpaj ugyanis ásott. Nem lövészárkokat, mint néhány évtizeddel ezelőtt a japán katonák, ném is mumugödröt, csupán a lövészárkok kistestvérét. Tíz-tizenöt centiméternyi mély árkocs-kák hurkolták körbe a fát, mintha egy erdei szellem varázskört vájt volna köré. A körből nyílegyenes sugarak futottak egészen a fa gyökeréig. Fogalmam sem volt róla, mivel csinálta: talán egy gyalogsági ásóval. 
Joshua, aki nem Joshua búcsúzóul hozzám érintette a lándzsája nyelét, aztán olyan gyorsan süllyedt a cserjésbe, hogy alig tudtam követni a szememmel. 
Elindultam a Matupitra vezető nyílegyenes csapáson. Amikor három ösvény kereszteződéséhez értem, habozás nélkül a bal oldalin folytattam az utam. Egyetlen lépést sem tettem anélkül, hogy körbe ne pillantsak. Aki osont már őserdőben, szüntelenül jobbra-balra forgatva a fejét, az tudja csak, milyen fárasztó az ilyenfajta séta. Szerencsére ott lapult a zsebemben San Antonio kisasszony pisztolya némi bátorságot öntve a szívembe. 
Jó egy óra múlva felbukkantak előttem a maláriakutató állomás fehér épületei. A vulkánbiológusokkal ellentétben őket nem őrizte semmiféje biztonsági rendszer, így akadálytalanul juthattam el a legelső kórházi barakkig. Nyúlánk termetű maori asz-szony ült a küszöbén, fejét az ölébe hajtva. Éppen elvonultam előtte, amikor hirtelen előbukkant a semmiből Tommy és hangosan felröfögött. A röfögésre az asszony felkapta a fejét, rémült tekintetet vetett a malacra, majd bemenekült a helyiségbe. A sűrűn elfüggönyzött ablakok ellenséges pillantásokat vetettek rám. Éreztem, hogy nincs rendjén valami a környéken, ezért sietősre fogtam a lépteimet. 
A második kórházépület előtt nem ült senki, az ajtaját is zárva találtam. Szerencsére ez a barakk nem volt olyan szigorúan lefüggönyözve, mint a másik. Vettem magamnak a bátorságot és belestem az ablakán. Nem kis megrökönyödéssel tapasztaltam, hogy valamennyi ágy üresen áll, még az ágyneműt is lehúzták róluk. Betegnek vagy ápolónak híre-hamvát sem láttam. 
Rosszat sejtve siettem tovább. Tommy változatlanul a nyomomban kocogott, úgy csóválgatva okos kis fejét, mint aki velem együtt semmit sem ért a dologból. Vajon hova tűnhettek a betegek az ágyakról? 
Nem soká kellett kopogtatnom a lakópavilon ajtaján. Szép arcú, maori lány dugta ki rajta a fejét. Illedelmesen köszöntött és meg sem próbálta letörölni a megkönnyebbült mosolyt az arcáról. 
Néhány másodperc múlva Jack König professzor előtt álltam. Az elegáns, félrefésült hajú, nyugalmazott külügyminiszterre emlékeztető férfi örömmel fogadta az érkezésemet. Lehajította a golyóstollat a papírjaira, kikászálódott az asztala mögül, hozzám sietett és melegen megrázta a kezem. 
- Isten hozta, Mr. Lawrence. Nem is sejti, mennyire örülök, hogy látom. 
Estefelé aztán némiképpen csökkent az öröme. Kint ültünk a lakóépület teraszán, megterített asztal mellett, amikor is elővettem a pipámat, engedelmet kértem a hölgyektől és rágyújtottam. A vulkán mogorván magasodott fölénk, mint akinek nem tetszik 
a pöfékeléserri. Talán szabályosabbak voltak a karikáim mint az övé lehetett néhány évszázaddal ezelőtt, utolsó kitörésekor? 
A maori lányok leszedték az asztalt és visszahúzódtak. Néhány percig még nem kellett félnünk a szúnyogoktól: egyelőre ott lapultak ismeretlen rejtekhelyükön és csak a percet várták, hogy lezuhanjon a nap a vulkán krátere mögött. 
A szőke Kelly McPerson érdeklődve nézte a füstkarikáimat, majd rám pillantott. 
-Igaz, hogy a pipafüst elriasztja a szúnyogokat? 
Ezen a csacskaságon kénytelen voltam jóízűt mosolyogni. 
- A szúnyogokatnemriasztjaelsemmi-mondtamhosszas, dzsungelbeli tapasztalataimra támaszkodva. - Ha elriasztaná, nem lenne maláriás a világon. Minden ember szájába kéne nyomni egy pipát és kész. Maguk akár haza is mehetnének. 
- így is hazamehetünk - dünnyögte mogorván a szarukefe-tes szemüvegű Mulligan doktor. - Sőt, ha stílszerű akarok lenni, szégyenszemre hazakulloghatünk. 
- Ez talán egy kissé erős kifejezés, Richárd - csitította König professzor. 
- Már miért lenne az? - csökönyösködött Mulligan. - Semmi sem sikerült abból, amit elterveztünk. Meg akartuk vizsgálni ezeket a fickókat, de... jobb erről nem is beszélni. Kénytelenek voltunk száz kilométerekről idehozatni egy másik törzset, csakhogy... eh, valóban meg vagyunk átkozva! 
.- Maga is így gondolja? - fordultam a kedves arcú Seagrove doktornőhöz. 
Seagrove doktornő talán éppen otthon sétálgatott Ausztráliában, barátságosan vigyorgó kenguruk között, mert amikor rászóltam, úgy megijedt, hogy nagyot csuklott rémületébén. 
- Tessék? 
- Csak azt kérdeztem, maga is úgy hiszi, hogy meg vannak átkozva? 
- Lehet benne valami. 
- Ki átkozta volna meg magukat? 
- Hát a pápuák. - Rám nézett és idegesen összekulcsolta az ujjait. - Nem is értem, hogy tudunk ilyen illedelmesen csevegni... amikor a szerencsétlen Ellen itt fekszik holtan. Orvos vagyok, de legszívesebben elhánynám magam. 
- Kicsit túlzásba viszi a dolgot, nem gondolja? - kérdezte csendesen König. - Mr. Lawrence volt szíves és kitüntetett a látogatásával... 
- Kit érdekel a látogatása? Bocsásson meg, Mr. Lawrence, nincs önnel semmi bajom. Egyszerűen csak ronggyá szakadtak az idegeim. Legszívesebben fejjel mennék a falnak, ehelyett itt kell ülnöm, amikor egyetlen falat sem megy le a torkomon, és ostobaságokról fecsegni, amikor legszívesebben üvöltenék mint a farkasok. Mindemellett még be is vagyok csinálva. Ha Ellen Broadbentet megölték, megölhetnek bennünket is. Engem is! Bármelyik pillanatban. 
Mindannyian az abroszra meresztették a szemüket. Lelkük mélyén alighanem igazat adtak a kis doktornőnek. 
- Igazából nem is értem magukat - folytatta Miss Seagrove. - Azt képzelik, hogy megúszhatjuk a dolgot? Ellen nincs többé, Ellent megölték, Ellen meghalt. Valakinek felelnie kell a haláláért vagy nekünk, vagy a pápuáknak, vagy a pajpajnak. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhallgassuk, Kérem, nagyon kérem magukat., menjünk be Rabaulba és mondjunk el mindent a rendőrségen. 
- Gondolja, hogy az segítene bárkin is? - kérdezte König professzor. 
- Legalább a mi lelkiismeretünk tiszta lesz, Megtettünk mindent, amit megtehettünk. Tudatni kell velük, hogy mi történt idefent. 
Kivertem a pipámból a hamut és letettem a pipát az asztalra. . - Én már megtettem- mondtam.   Kerek, meghökkent szemekkel bámultak rám. 
- Megtette? - csodálkozott König. - Hogyhogy megtette? Ha jól emlékszem, senki nem adott engedélyt önnek... 
- Mégis megtettem. .     -És? 
Szomorúan, tártam szét a karóm. 
- Semmi eredménye. A rendőrséget nem érdekli Ellen Bröad-bent halála. 
- Hogyhogy nem érdekli? - képedt el a lány. - Ezt hogy érti? 
- Úgy, hogy Rabaulban csak néhány rendőr található. A parancsnokuk Van Haagen felügyelő. Nemrég települt át Indonéziából, egészen pontosan Iriánból, és az az érzésem, hogy nemhogy egy őserdőben, de még két bokor között sem ismerné ki magát. Van egy felettese, bizonyos Natnat felügyelő, félisten a rendőrök között, csakhogy ő meg olyanmint egy fantom. Soha nincs ott, ahol keresik. -. Most éppen hol van? 
- Valahol.a sziget belsejében és a hegyi törzsek disznó-lopási ügyeiben ítélkezik. Amíg visszanem tér, várniuk kell. Ha Natnat felbukkan, megoldja a problémáikat. 
- Akkor hát itt kell maradnunk - szegezte le König professzor. 
- Az istenek is azt akarják, hogy maradjunk itt. 
- A pápuáknak inkább csak szellemeik vannak - mondtam. 
- Elárulnának nekem valamit, kérem? Hova lettek a betegeik? Néma csend borult az asztalra. Mindannyian a kezüket bámulták, mintha azok ráncai között rejtőztek volna az eltűnt ma-láriások. 
Végül König professzor emelte fel kelletlenül a fejét. 
- Észrevette? 
- Nem lehetett nem észrevenni. Benéztem a kórház ablakán és nem láttam odabent senkit. 
König elkeseredett képpel csapott az asztalra: 
- Elmentek, Mr. Lawrence. Elmentek. -Hova? 
- Gondolom, haza. Nem adtákra alkalmat, hogy megkérdezzem tőlük. Tegnap reggel üresen találtuk az ágyaikat. 
- És az ápolónők? 
- Bezárták őket egy szobába. Még a súlyos betegeket is magukkal vitték. Csak ketten maradtak itt a legsúlyosabbak közül. Egyikük ma reggelre meg is halt, a másik sem éri meg a holnapot. Nem tudom, hányan fognak még meghalni, amíg megteszik a több száz kilométeres távolságot. Ráadásul hegyi terepen. Én azonban nem adom fel. Megvárom, amíg elcsitul a lárma. Egyszer csak ideér az a Natnat felügyelő és rendet csinál. Értse meg: mi nem adhatjuk fel a kísérleteinket. Nemcsak magunk miatt, hanem az emberiség miatt sem. Tudja, hány millió embert érint 
a malária? Fogalma sincs róla! Nekünk meg kell találnunk az ellenszerét! És meg is fogjuk. 
- Hiszen vannak már malária gyógyszerek. 
- Lárifári! Szart sem érnek! Néha rosszabbak a mellékhatásaik mint maga a betegség. Azonkívül igencsak messze vannak 
attól, hogy tökéletes védettséget biztosítsanak. Tudja, mi. a legjobb gyógyszer még manapság is ellene? -Mi? 
- Ha nem hagyja, hogy megcsípje a szúnyog. Egyszóval, itt maradunk. Elismerem, egyelőre pincébe zuhantunk, de ki fogunk kászálódni belőle. Vigye el az ördög, még Kokopo doktort is elzavartam, mégis megölték Ellent.                   .. 
Nem tudtam eldönteni magamban, valódi-e a kétségbeesésük, vagy csak játszanak velem. Ha játszottak, igencsak ügyesen csinálták. 
- Azért jöttem ide, hogy lehívjam magukat a faluba. Egyszerre tátották el a szájukat. Ki jobban, ki csak éppen 
annyira, hogy egy fogvájó beleférjen. 
- Mit beszél? 
- Jó lenne, ha lejönnének a faluba. 
- Úgy érti, a pápuák közé? -Úgy. 
- Maga megőrült! Azok után, amit velünk tettek? 
- Ha ők tették, sem magukkal van bajuk. Talán igazuk van, és Kokopo doktor volt a célpontjuk. Kokopo elment, nincs mitől félniük. 
- És Miss Broadbent? Őt azután ölték meg, hogy Kokopo felszedte a sátorfáját. 
- Nem biztos, hogy ők voltak. A faluban mindenesetre biztonságban lennének. A falufőnök garantálja a nyugalmukat. Ha Natnat felügyelő megérkezik, fényt derít a gyilkosságokra. 
Néma csend borult az asztalra. Valamennyien az abroszra bámultak, majd újra csak König professzor emelte fel elsőként a fejét. 
- Őszintén meglepett bennünket a javaslata, Mr. Lawrence. Sajnos, aligha élhetünk vele. Nekünk itt kell helytállnunk. Itt vannak a baktérium tenyészeteink, itt vannak a maori ápolónők... 
- Őket is magukkal hozhatják. 
König konokul megrázta a fejét. 
-Es ha cseberből vederbe esünk? Itt maradunk, Mr. Lawrence. Kár minden szóért. 
A többiektől sem kaptam támogatást. Láttam rajtuk, nem rajonganak az ötletért, hogy leköltözzenek a pápuák közé,  . 
- Gondolják csak meg a dolgot - ütöttem tovább a vasat. -A faluban nincs mitől tartaniuk. 
König az asztalra csapta a tenyerét. 
- Kár minden szóért, Mr. Lawrence. Megvárjuk az ön Natnat felügyelőjét. Miattunk ne aggódjék a betegek távollétében is van mit csinálnunk. 
Ebben a pillanatban hangzott fel az első kiáltás. 
Mély gurgulázó ordítás volt, amilyet csak félelmében hallat az ember. Vagy fájdalmában. Vagy amikor feneketlen düh kerülgeti és így akarja világgá kürtölni tehetetlen haragját. 
Egyszerre kaptuk fel a fejünket és néztünk fel a vulkán kráterére. 
Talán még nem említettem, hogy onnan, ahol ültünk, csodálatos kilátás nyílt a Matupitra. Alig három-négyszáz méterre voltunk csak a tűzhányótól. A lenyugvó nap vörös sugarai vérben fürdették a hegy lejtőit a napkorong éppen a kráter peremén egyensúlyozott. Úgy gördült végig rajta, rnint ügyesen gurított labda. 
Amikor elhangzott az első üvöltés s ki csodálkozó, ki döbbent tekintettel a hegyre meredt, közvetlenül a nap mellett feltűnt egy ember sziluettje. Ott egyensúlyozott a napkorong szomszédságában, kinyújtott kézzel, azt a látszatot keltve, mintha ő hajtaná előre a napot. 
- Te jó isten! - nyögte Seagrove doktornő lekapva szemüvegét. - Te jó isten, mit csinál az ott? 
A furcsa jelenség minden kétséget kizáróan egy pápua harcos volt. Erre utalt felénk lengedező, paradicsommadár-tollakból készített koronája, amely lángolni látszott a lenyugvó nap fényében. A kezében tartott lándzsa hegyéről fény-vér csepegett a kráterbe. 
- Egy pápua! - mondta félig felemelkedve Mulligan doktor. -Egy pápua. 
Valóban az volt. Egy díszes fűszoknyába és ünnepi tollkoro-nába öltözött harcos lopakodott.a napkorong után a Matupit peremén. 
- Mi a fenét akar ez? - hajolt előre Kelly doktornő. - Csak nem akar beleugrani? 
- Emberáldozat? - hökkent meg Mulligan. 
A pápua, mintha csak megsejtette volna, hogy nézője is akadt a produkciójának, felénk fordult. Mintha azt akarta volna, hogy jól lássuk, mit csinál. 
- Nézzék csak! - kiáltott fel Kelly McPearson-. - Van valami a vállán. 
A pápua vállán valóban volt valami. Méghozzá nem is akármi, hanem egy óriáskígyó. 
- Egy kígyó! - kiáltotta izgatottan Mulligan doktor. - Egy óriáskígyót visz a vállán. 
- Mi a fenét akar vele? - kérdezte idegesen König. - Csak nem akarja ránk dobni? 
- Idáig nem tudja elhajítani - nyugtatta meg Mulligan. 
- Talán a kráternek szánja - találgattam. - A bennszülöttek szerint az okozza a földrengéseket, hogy a varázslók kígyót hajigálnak a kráterbe. 
- Akkor nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket - tette le a poharát König professzor. - Csak a kígyót sajnálom. Bár ha beleesik a tóba, talán megússza. 
- Azt mondják, forró a vize. 
- Ez esetben főtt kígyó lesz belőle. 
- Pszt! Inkább figyeljék, mit csinál a fickó!      , 
A. fickó letette a kígyót a földre és táncot lejtett fölötte. A napkorong mintha megállt volna a Matupit peremén. 
- Úristen! - suttogta mellettem Kelly McPearson. - Mintha megállt volna a nap. 
- Még sosem hallott róla? - kérdeztem előkeresve a pipámat.  - Azt mesélik, hogy a varázslóik képesek megállítani az égitesteket, vagy éppen gyorsabb forgásra kényszeríteni őket. 
- Badarság - legyintett König professzor. - Kér egy szivart? Mutattam, hogy inkább a pipámmal foglalatoskodom, és azt 
is tettem. Megtömtem, majd meggyújtottam. A pápua mindez -alatt egyre csak táncolt odafent, s a napkorong sem mozdult el a vulkán pereméről. 
- Hogyhogy meg tudják állítani az égitestek haladását? -kérdezte kicsit megszeppenve Seagrove doktornő. 
- Rabaulban mesélték, hogy régebben a bennszülöttek még 
holdhónapokat számoltak, azaz a hold forgásához szabták az idő múlását. Éppen ezért, ha valaki közülük Rabaulba ment dolgozni, s már nagyon hiányzott a családjának, a család kövekkel hajigálta meg a holdat, hogy sietősebb járásra bírja. Ha az égitest gyorsabban szedi a lábát az égi mezőkön, a munkások is hamarabb jutnak haza szeretteikhez. 
- Szép és megható történet - pöfékelt König professzor. -Kár, hogy nincs természettudományos alapja. Akárcsak a kígyónak és az általa előidézhető kitörésnek sem. 
Ebben a pillanatban a napkorong megmoccant a vulkán peremén. Lejjebb csusszant egy kicsit, mintha a varázsló már nem tudta volna visszatartani. 
A tollkoronás férfi minden eddiginél hangosabbat kiáltott. Feje fölé emelte a kígyót és a kráterbe hajította. 
König megcsóválta a fejét és a szájába vette a szivarját. A következő másodpercben aztán kis híja volt, hogy le nem nyelte. A Matupit hatalmasat dörrent, miközben világító lángcsóva csapott ki a kráteréből. A légnyomás megemelte az asztalterítőt, néhány kávéscsésze méltatlankodó csörömpöléssel hullott le a földre. A kórházbarakk felől éles sikoltást hallottunk. 
- Mi a fene volt ez? - ugrott fel szájára szorítva a tenyerét Seagrove doktornő. 
Mulligan volt a legnyugodtabb közöttük. Levette a szemüvegét és megtörölgette az asztalterítőben. 
- A vulkán - mondta csendesen. - Nem látták a fickót? Belehajította a kígyót. 
- Ne beszéljen nekem ostobaságokat! - csattant fel dühösen König professzor. - Csak nem képzelik komolyan, hogy... 
Hatalmas dördülés fojtotta belé a szót. A föld megremegett a lábunk alatt. Néhány apró kődarab sivítva húzott el felettünk. 
Seagrove doktornő könyörgő tekintetet vetett a tűzhányóra. 
- Ugye, csak tréfálsz? Ugye nem gondoltad komolyan? 
Újabb dörrenés. Újabb kődarabok repültek a levegőbe. 
Elérkezettnek láttam az időt, hogy kiverjem a hamut a pipámból. König halálsápadtan állt mellettem, az asztal szélébe kapaszkodva. 
- Ezlehetetlen! Mondják maguk is, hogy lehetetlen! Ez a vulkán már évszázadok óta halott. 
- Nem halott, csak alszik - mondtam megnyugtató mosollyal. - Márpedig aki alszik, az előbb-utóbb fel is ébred. 
- Maga elképzelhetőnek tartja... 
A vulkán megrázkódott, mintha azt próbálgatta volna, mekkorát kell nyújtóznia ahhoz, hogy levethessen bennünket a hátáról. 
Kelly McPearson szája széle - amely többnyire vékony és feszes volt, mint a késpenge - most maori népi táncot járt a félelemtől. 
-Ez... kitört. 
- Még nem - nyugtattam meg némi kézsimogatás kíséretében. - Csak ki fog. 
- Mikor? 
- Azt csak a pápua szellemek tudják. 
- Ne tréfáljon, kérem. 
- Egyáltalán nem tréfálok. Úgy tűnik, a Matupit valóban ébredezik. 
Ujabb robbanás erősítette meg a szavaimat, miközben vöröses fénycsóva csapott ki a kráterből. 
- Meneküljünk innen - mondta gyanús nyugalommal Miss Seagrove. - Húzzunk a fenébe. Én már akkor tudtam, hogy nincs áldás ezen a munkán, amikor elkezdtük. Nem kellett volna Ellenre hallgatnunk. Ha ő nem mondja... 
- Miss Seagrove! 
König professzor olyan tekintetet vetett rá, hogy a lány visszazuhant a székére, ahol aztán tenyerébe temette az arcát. 
A villanások és dörrenések rövid időközökben követték egymást. Egyszer még a föld is megmozdult a lábunk alatt. Nem nagyon, csupán annyira, hogy a csészék ismét megcsörrenhessenek: 
König csípőre tett kézzel, összehúzott tekintettel figyelte a krátert. 
- Látott már tűzhányó-kitörést, Mr. Lavyrenee? 
- Láttam - bólintottam. -Hol? 
- Szumátrán. Négy évvel ezelőtt. 
- Milyen volt? 
- Elmondhatatlan. Kitört a vulkán, majd felrobbant. Szerencsére jó messze voltam tőle cirka harminc kilométerre. így aztán megúsztam. De akik közvetlenül a közelében tartózkodtak, azok... 
- Azok? - kérdezte fakó hangon Miss Seagrove. r- Azok nem úszták meg. 
- A láva... ölte meg őket? 
- Dehogyis. A láva elől el lehet menekülni, ha elég gyorsan szedi a lábát. A hamu és a mérges gázok elől azonban nem. 
Ebben a szempillantásban, mintha csak megrendelésre érkezett volna, kellemetlen, kénes szag csapta meg az orrom. Ideje volt, hogy én is elsápadjak és idegesen felugorjak. 
- A szag! Úristen, ezt a szagot éreztem Szumátrán. Van gázálarcuk?                                           . 
- Hogy a fenébe lenne? - kérdezte megszeppent képpel Mul-ligan doktor. - Ki gondolta volna, hogy ki fog törni egy vulkán a közelünkben? 
A szag mintha tovább erősödött volna. Könignek remegett a keze, ahogy megpróbálta kiinni a teát magára hagyott csészéjéből. 
- Egyszerűen képtelen vagyok... felfogni, hogy ez... megtörténhetett. Ez ellentmond a tudományos világképünknek. 
- Akkor a tudományos világképünkkel van baj - mondtam sóhajtva. - Nem vagyunk képesek valamit elképzelni, s azt mondjuk rá: lehetetlen. Amikor aztán kiderül, hogy mégiscsak lehetséges, nem tudunk mit kezdeni sem a tudományunkkal, sem a jelenséggel, sem önmagunkkal. Ez utóbbival a legkevésbé. 
Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavaimnak, a Matupit ismét munkához látott. Ezúttal azonban csak sivított, olyan éles, kellemetlen hangon, mintha frissen faragott sípját próbálgatta volna odafent a vulkán szelleme. 
. A szúrós szag elöntött bennünket. Miss Seagrove köhögő rohamot kapott, összegörnyedt és Mulliganbe kapaszkodott. A doktor kirántott egy zsebkendőt a zsebéből, leöntötte vízzel, aztán a nedves kendőt a kis doktornő arcára szorította. 
- Tegyenek maguk is kendőt az orruk elé, mert megfulladnak - kiáltotta, miközben felrántotta Miss Seagrove-ot a székéről és beterelte az épületbe. - Jöjjenek gyorsan! Ha becsukunk ajtót-ablakot, talán megússzuk.                      - És a láva? A láva? - kiáltozta a kis doktornő leszakítva a kendőt az arcáról. - Úgyis megöl bennünket a láva! Én el akarok menni innét! Le akarok menni a faluba, vagy Rabaulba, vagy akárhova! Bűneink miatt ver bennünket az Isten! Előre megmondtam, hogy Ellen Broadbent... 
- Miss Seagrove, kérem! 
Mulligan doktor nemes egyszerűséggel befogta a száját. A beállott csendben felénk szűrődtek a kórházi barakkokban lakó maori ápolónők rémült sikoltásai. 
- Átmegyek hozzájuk - sóhajtotta Kelly McPearson. - Megpróbálom megnyugtatni őket. Nem jön, Mr. Lawrence? 
Mentem volna, de König professzor visszatartott. 
- Mr. Lawrence itt marad. Siessen, Kelly, és mondja nekik, hogy nem veszélyes a dolog. 
- Nem veszélyes? - kérdezett vissza a lány. - És ha... jönnek a még mérgesebb gázok... vagy felrobban a kráter? 
- Az a fontos, hogy ne törjön ki pánik. Mondjon nekik bármit minden jobb, mintha berohannak a cserjésbe és ki tudja, mi lesz velük. 
König remegő kézzel szivarra gyújtott, majd az ablakra pislantott. Odakint már nem villóztak fények és kitörés robaja sem hallatszott. Mintha megnyugodott volna a Matupit. 
Elvettem a vizes zsebkendőt az orrom elől. Eddig sem igen tartottam rajta, inkább csak a többiek kedvéért nyomtam néha a képemre. 
- Talán megnyugszik  bizakodott König. - Ilyenkor döbbenek csak rá, hogy mennyi mindent nem tudok még a világról Például egyáltalán nem ismerem a vulkánok fizikáját. 
- Azt talán még maguk a vulkánokkal foglalkozó specialisták se ismerik - mondtam a levegőbe szimatolva. A kénes szag még mindig körülöttünk lebegett, bár mintha az utóbbi percekben már csökkent volna valamelyest az ereje. 
- Ön mit tanácsol, Mr. Lawrence? - fordult hozzám König. Kénytelen voltam megvonni a vállam.             . 
- Őszintén szólva, nem tudom, mit mondjak. Azt hiszem, a vulkán mozgolódása nem jó jel. Vannak bizonyos feljegyzések, amelyek arra utalnak, hogy annak idején is így kezdődött a dolog.                                                      , 
- Milyen dolog? - kérdezte összerezzenve Miss Seagrove. 
- Amikor utoljára kitört. 
- Mikor volt az? 
- Az 1700-as évek elejéről ránk maradtak egy holland kereskedő feljegyzései. Néhány hónappal ezelőtt a Port Moresby-i könyvtárban volt alkalmam áttanulmányozni őket. A hegy megrázkódott, robbanások hangzottak, jellegzetes, kénes szag öntötte el a környéket. Mindez három napon át ismétlődött, a negyediken aztán: bumrh! 
-Mi az a... bumm? 
- Kitört a hegy, majd felrobbant. Annak a maradéka a kráter- tó odafent. 
- Nekem ebből elég! - mondta a lány nagyon határozottan. -Holtbiztos, hogy elmegyek innét! Mr. Lawrence, jól hallottam, hogy beköltözhetnénk a pápua faluba? 
- Nincs semmi akadálya.                                          . Ekkor ismét halk, elhaló robbanás hangja hallatszott odakintről, s vöröses fények kezdtek villózni a cserjék között. 
- Istenem! Mint egy tűzijáték! - suttogta Miss Seagrove. -A természet vad tűzijátéka. 
- Az lesz a legjobb, ha egy kis időre valóban visszavonulunk - mondta Mulligan, akiből a Matupit mozgolódása mintha kiölte volna addigi magabiztosságát.- Néhány napig meghúzzuk magunkat a pápuák között. 
- Mi a biztosíték arra nézve, hogy nem lesz kellemetlensé: günk velük? - kérdezte habozva König professzor. 
- Attól fél, hogy megeszik? 
- Például. 
- A pápuák békés emberek. Akárki is ölte meg Broadbent doktornőt, holtbiztos, hogy nem ők tették. 
- És ha mégis? 
Ebben a pillanatban berontott az ajtón Kelly McPearson doktornő. Fél arcát vizes kendő borította, melyet azonnal le is kapott magáról, amint közénk ért. 
- Jó büdös van odakint. Sajnos, mind a hatan el akarnak menekülni. Furcsák ezek a lányok, nem? Betegségektől, haláltól nem félnek, de a Matupittól egyszerűen rettegnek. 
- Hatot mondott? - kérdezte König professzor felkapva a fejét. - De hiszen heten vannak! 
- Csak voltak - sóhajtotta Kelly doktornő leroskadva egy székre. Terepszínű kezeslábasa úgy a testére simult, mintha a vulkán öntötte volna rá. - Egy már meglépett közülük. Bemenekült a cserjésbe. Lehetetlen ebben a sötétségben megtalálni. Szólongattam, de nem került elő. 
- Ki hiányzik? - kérdezte tenyerébe temetve az arcát Mulligan doktor. 
- Naomi. A legutolsó betegünk pedig meghalt. 
- Úristen! 
Odakint mintha újra felkelt volna a nap: vörös lángok festették meg az eget. König megrázkódott és a térdére ütött. 
- Szedjék össze a cuccaikat. Lemegyünk a faluba. Megbocsát, Mr. Lawrence? Néhány apróságot meg kell beszélnem a munkatársaimmal. 
Természetesen megbocsátottam. 
Annál is inkább, mivel tisztában voltam vele, miről folyik távollétemben a terefere. 
Ahogy a rózsaillatú, és nemkülönben rózsaujjú hajnal megérkezett a faluba, kimásztam az ágyból. Amíg Miss Donovan a jegyzeteit kotorta össze, szemügyre vettem a teraszról a környéket. A dzsungel fái eltakarták előlem a vulkánt. Hallgatóztam egy kicsit, de nem hallottam a morgását. Azt hiszem, nagyon megijedtem volna, ha meghallom. 
Miss Donovan összeszedte a jegyzeteit és fejét félrehajtva rám pislantott. 
- Ugye, nem érzed magad vendégnek nálam, Leslie? 
- Miért érezném? - kérdeztem rosszat sejtve. 
- Pompás! - nyögte a lány nagyot ásítva. Derekára a pápua kéziipar remekét jelentő fűszoknya simult, felül ugyancsak egy pápua ruhadarab takarta, amelyről, azonban nem lett volna könnyű megmondani, micsoda. A legnagyobb meglepetést azonban az orra okozta. Majd fenékre ültem meglepetésemben, amikor fehér, csonthoz hasonlító valamit fedeztem fel benne. 
- Ez meg mi a csoda? - kérdeztem meghökkenve. Miss Donovan szégyenlősen elmosolyodott. 
- Kengurucsont. 
- Mit keres az orrodban? 
- A főnök szerint így vagyok igazán szép. Neked nem ez a véleményed? 
Nyeltem egy nagyot, és csendben maradtam. Ő ennek ellenére folytatta. 
- A főnök fúrta ki az orrom. Képzeld, nem is fájt. El kellett mondanom néhány varázsformulát és nem éreztem semmit. Mit szólnál hozzá, ha a tiédet is kifúrná? 
- Majd szólok, ha úgy találom, hogy két lyuk kevés rá - ígértem. 
- Én mindenesetre dolgozni megyek. Csak azért kérdeztem, hogy vendégnek érzed-e magad, mert ha nem, akkor készíts magadnak reggelit. Oké? 
- Oké - mondtam. - Miből? 
Miss Donovan tanácstalan mozdulattál körbemutatott a házban. 
- Talán ott... valahol... 
Nem volt sehol semmi. Még a teásdoboz is üresen árválkodott.           -Úgy gondoltam, jobb ha a pajpaj után nézek. 
Tudtam, hogy igyekeznem kell, ha el akarom kapni a rohadékot. Amennyire tegnapi előkészületeiből következtetni tudtam rá: a mai napon végre akarja hajtani a tervét. Márpedig, ha korán ébred, nincs vesztegetni való időm. 
Először a két japánt kerestem fel. Mr. Jamamura és Mr. Tanaka szomorúan ültek az ágyuk szélén. Még akkor sem derült fel a tekintetük, amikor felbukkantam az ajtónyílásban. 
- Hogy vannak? - tudakoltam szelíden mosolyogva. Visszamosolyogtak rám, de őszintén meg kell mondanom: 
láttam már barátságosabb mosolyú japánokat is. 
- Meddig kell még itt ücsörögnünk, Mr. Lawrence? - kérdezte néhány elsietett meghajlás után Mr. Tanaka. - Ön azt ígérte nekünk, hogy elkapja a pajpajt. Hol a pajpaj? 
- Most megyek elkapni - mondtam. - Velem jönnek? Összenéztek, majd Tanaka háromszor felém hajolt. 
. - Beszélhetnénk négyszemközt, Mr. Lawrence? 
- Melyikükkel? Önnel? 
- Úgy gondoltuk, hogy mi egymással. 
Kisétáltam a sátorból. Néhány másodperc múlva már jöttek is utánam. 
- Megbeszéltük a dolgokat, Mr. Lawrence. Önnel megyünk. Megállapodtunk, hogy tíz perc múlva találkozunk a füstölőház előtt. 
König. professzor éppen a csomagjait rámolgatta, amikor bekopogtam hozzá. Most is jól fésült és elegáns volt, mint a kórházukban. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a sátra ajtaját, kiugrott a lábam mögül Tommy és hangos röfögéssel odairamodott hozzá. 
- Jó reggelt - üdvözölt a professzor Tommyra pillantva. - Ő is a kíséretéhez tartozik? 
Tommy bólintott és beiramodott a sátorba. Ki akartam zavarni, de a professzor visszatartott. 
- Hagyja csak, ez a legkisebb bajom. Mit gondol, meddig kell még itt rostokolnunk? 
- Ha ma nem lesz újabb morgolódás, egy-két napon belül visszamehetnek - biztattam. 
- Hallott valamit az éjszaka? 
- Semmit. 
- Én sem, pedig öt percenként felébredtem és a vulkán felé figyeltem. 
Megvártam, amíg a kollégái is bevonulnak a professzor sátrába, akkor aztán előhozakodtam a tervemmel. 
- Azt hiszem, a mai napon végre elkaphatjuk a pajpajt -mondtam. 
Egyszerre dermedtek meg és egyszerre bámultak rám hitetlenkedő képpel. 
- Mire alapozza a bizakodását? - kérdezte komofképpel Mul-ligan doktor. 
- Arra, hogy átlátok a tervein. 
- Eszerint a pajpajnak tervei vannak? 
- így is lehet mondani. Mindenesetre meg kell kérdeznem, kire számíthatok? Remélem, vannak fegyvereik. 
- Nekem egy revolverem - mondta König professzor. -Kelly? 
- Nekem is. 
- Nekem is van valamim - mondta kelletlenül Mulligan. Miss Seagrove nem szólt semmit, csak mogorván maga elé 
bámult. 
- Helyes - dörzsöltem összeg kezem. - Másfél óra és megvan a pajpaj. Valamennyien velem jönnek? 
Senki sem akart kimaradni a végső leszámolásból, még Miss Seagrove sem. 
Joshua, aki nem Joshua pettyes lábbal, pettyes fenékkel, kezében elmaradhatatlan lándzsájával a megbeszélt helyen várakozott rám. Mellette hat, ugyancsak kimázolt pápua harcos támasztotta a fák törzsét. Valamennyiük orrában vadkanagyar meredezett, ami azt mutatta, hogy igencsak fontos küldetésben járnak. 
- Jól vagy, Joshua, aki nem Joshua? - üdvözöltem. - Mi a helyzet a heggyel? 
Joshua, aki nem Joshua a vulkán felé pillantott. 
- Azt hiszem, a délután folyamán ismét morgolódni fog. 
Egészen addig hallgattunk, amíg fel nem bukkantak a vendégek. Csak a két japánt nem láttam közöttük Joshua, aki nem Joshua elugrasztott egy harcost a sátrukhoz ő aztán azzal a hírrel jött vissza, hogy Mr. Jamamura és Mr. Tanaka eltűntek. 
Furcsállottam a dolgot de nem várhattam tovább. Intettem neki, hogy álljon a menet élére. 
A harcosok láthatóan megszeppentek, amikor fárasztó gyaloglás után végre feltűnt az orrunk előtt a múmiák fája. Egyikük halkan énekelni kezdett, ha azt a keserves dünnyögést, amelyet kipréselt magából, egyáltalán éneknek lehet nevezni. A többiek lecövekeltek mellette. Láttam rajtuk, el nem mozdulnának a helyükről semmi pénzért, amíg be nem fejezi az énekét. 
- Most mi van? - bökött oldalba Mulligan. - A pajpajt kergetjük, vagy koncertet hallgatunk? 
König professzor megtörölgette zsebkendőjével az arcát, aztán a fára mutatott. 
- Ez az? 
Bólintottam. Ekkor már valamennyien körém sereglettek a pápuákat kivéve. Gyorsan elmondtam nekik, hogy ez az a bizonyos fa, amely összenőtt törzsei között az amerikaiak által elköltöztetett kokomo-törzs elhagyott őseit őrzi. 
- Honnan veszi, hogy... ide jön a pajpaj? - kérdezte Kelly McPearson. 
Kinyújtottam a karom és a fát körülvevő árkokra mutattam. 
- Látja azokat az árkokat? 
- Persze, hogy látom. 
- Nem is sejti, mi célt szolgálhatnak? 
Kelly doktornő tanácstalanul megrázta a fejét. Sophie Boyd megbirizgálta csingilingi haját és bájos orrocs-kájára tette az ujját. 
- A zsidó Kabbala szerint, ha valaki szellemekkel vagy démonokkal küzd, bizonyos ábrákat kell maga köré rajzolnia, ettől a démonok úgy becsinálnak, hogy nem mernek a rajzolóhoz nyúlni. 
- Csakhogy nem mi rajzoltuk az ábrát a fa köré, hanem éppen ő! 
Magamhoz intettem Joshua, aki nem Joshuát, és kiadtam neki a parancsot, hogy rejtsen el mindenkit. Lehetőleg úgy, hogy a pajpaj ne szúrjon ki senkit közülünk túl korán. 
Én magam Tommy társaságában behúzódtam egy banáncserje mélyen lelógó levelei közé, miután a lelkükre kötöttem, hogy csak akkor tüzeljenek, ha parancsot adok rá. 
Bár igyekeztem magabiztosnak látszani, egyáltalán nem voltam az. Immár második napja azon törtem a fejem, vajon nem idézek-e elő még nagyobb bajt annál, mint ami máris itt járkál a nyomunkban. Megtehetem, hogy sarokba szorítom a pajpajt, csakhogy minél jobban beszorítom, annál vakmerőbbé és ke-  gyetlenebbé válhat. 
Lesunytam a fejem, és vártam a démon megjelenését. 
Jó egy órája vártunk már az egyre erősödő, fülledt melegben, a pajpaj azonban csak nem akart felbukkanni. Felbukkant viszont Tommy, aki egészen a fáig merészkedett és szimatolva a levegőbe dugta az orrát. Kicsit aggódtam, hogy be talál bújni a kibontott résen át a füstölt pápuák közé, de szerencsére még idejében meggondolta magát: egy felbukkanó óriás-giliszta eltérítette a szándékától. Ebben a szempillantásban panaszos hangon felkiáltott valahol egy paradicsommadár. 
Joshua, aki nem Joshua árnyékként bukkant fel mellettem. 
- Jön valaki - suttogta a fülembe. 
- A többiek? 
- Mindenki mellett ott áll egy harcos. Moccanni sem mernek. 
- Enyém az első lépés. Ti csak aztán következtek. Joshua, aki nem Joshua bólintott és eltűnt a sűrűben. 
Nem messze tőlem csörtetés hangzott a cserjésből, majd félhangos beszéd. Nem kis meglepetésemre Mr. Tanaka és Mr. Jamamura bontakoztak ki a bokrok közül. Bár japán nyelvtudásom közel sem volt tökéletesnek mondható, mégis, szinte minden szavukat értettem. Annak ellenére, hogy erősen eltorzította a kiejtésüket az arcukon ülő kétségbeesés. 
Egyszerre csak ott álltak néhány méternyire a fától. Úgy néztek fel rá, mintha óriási buddha-szentélyt találtak volna az őserdőben.                                                          .        . 
- Ez az? - kérdezte Jamamura Tanakától. 
- Ez - bólintott Tanaka. 
- Gondolod, hogy ide rejtette? 
- Lehetséges. 
- Gyerünk, nézzük meg, mi van a belsejében. 
Erre, őszintén szólva nem számítottam. Kétségbeesve gondoltam rá, hogy alighanem lőttek a tervemnek. 
Szerencsére nem sokáig időztek odabent. Alig telhetett el öt perc a bemenetelük óta, már jöttek is vissza. Arcukon, ha ez lehetséges, még sötétebben ült a kétségbeesés. 
- Nincsenek - mondta Tanaka dühösen a földbe rűgva. - Nincsenek. 
- Valahol csak lenniük kell. 
- Csak Lawrence tehette. 
- Csak ő. 
Tanaka előremeresztette a nyúlfogait. 
- Mi lenne, ha elkapnánk és megkínoznánk? 
- Nem rossz ötlet. Hogyan? 
- Majd még gondolkodom rajta. Vannak módszerek, amelyek megoldják még a legbénább nyelveket is. 
Hümmögtek egy kicsit, mintha azon töprengenének, melyek is ezek a módszerek. Valószínűleg már nyárson láttak forogni, mert mintha egy jóindulatú tündér, elfújta volna a borút a képükről. 
Kénytelen voltam véget vetni a boldogságuknak. Félretoltam 
a fejemet takaró széles leveleket és kiugrottam a tisztásra. Természetesen a 38-as Smiht and Wessonnal a kezemben. 
Tanaka és Jamamura lába földbe gyökerezett a rémülettől. A kezemben csillogó stukkerra pillantottak és úgy ugrándozott a szemük, mint a bolhás majmok a fán. 
- Nahát - mondta végül Tanaka sikertelen kísérleteket téve, hogy elrejtse mindegyre kikívánkozó nyúlfogait. - Nahát. Ez aztán a meglepetés. 
- Meglepetés inkább engem ért - mondtam. - Azt ígérték, velem jönnek pajpajt fogni. 
- Valóban azt ígértük - hajolt felém udvariasan Tanaka. -Csak éppen meggondoltuk a dolgot. 
- Csak nem ijedtek meg? 
- De igen! - kapott a szón Jamamura. - Igen-igen. Nagyon megijedtünk. 
.- Akkor húzzanak el innen - vezényeltem a revolver csövé- vei. -Nem szeretném, ha bajuk esne. 
- Ó, azok már régen halottak! - mondta Jamamura széles mosollyal az ajkán. - Már nagyon halottak. 
Ebben a pillanatban ismét felhangzott a paradicsommadár fájdalmas kiáltása. 
- Tűnés innen! - kiáltottam rájuk. - Be a fák közé! 
- Be a fák közé! - ismételte Jamamura zavartan vigyorogva. - Igenis, Mr. Lawrence. Be a fák közé! 
Pár szempillantás múlva üres volt a nagy fa előtti tisztás. A paradicsommadár még egyszer felvisított. Közeledett a pajpaj. 
Mintha lágy, kellemes fuvallat előzte volna meg a jöttét. Hiába szimatoltam azonban, nem éreztem benne vegyszerszagot. A paradicsommadár kiáltozott még egy kicsit, aztán végérvényesen elhallgatott. 
Úgy termett előttünk a pajpaj, hogy észre sem vettük. Az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikba pedig már ott állt a hatalmas fatörzs előtt. Lábát szétvetve a bokrok közé kémlelt. 
A pajpaj ember formájú figura volt, némiképpen hasonlatos ahhoz a kettőhöz, amellyel nem-is régen futottam össze a cserjék között. Ha rövid leírást kellene adnom róla, azt mondanám, hogy nagy vonalaiban egy európai kísértetre emlékeztetett. Hosszú, fehér lebernyeg fedte a testét, fejét csuklya, szemei pedig leginkább védőszemüvegre hasonlítottak. A zsák, amelyet éppen ebben a pillanatban dobott le a fűre, nevetséges módon a Mikulást juttatta az eszembe. 
A pajpaj szemmel láthatóan rosszul érezte magát a lebernyeg alatt. Krákogott, nyögdécselt, vetett egy-két barátságtalan pillantást a cserjésre, majd munkához látott. Megemelte a zsákot és sárga, szemcsés port szórt belőle az árokba. 
Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam semmi olyat a közelében, amit fegyvernek vélhettem volna. Márpedig valamivel csak el kellett követnie a szörnyű gyilkosságokat! 
Amíg ezen töprengtem, a pajpaj befejezte az árkok feltöltését. Elhajította az üres zsákot, csípőre tette a kezét és az orra alá dünnyögött valamit. 
Olyan gyorsan gyújtotta meg a kezében lévő öngyújtót, hogy majdnem lekéstem a randevút. Szerencsére megdermedt a keze a levegőben, ahogy ráordítottam. 
- Megállni! Tartsa fel a mancsát! 
A pajpaj sóbálvánnyá vált a rémülettől. Rám tapasztotta furcsa, kerek szemét, majd rémülten jobbra-balra forgatta a fe-jét. 
- Dobja el az Öngyújtót! - vezényeltem. Ekkor már olyan közel voltam hozzá, hogy a bordái közé nyomhattam a Smith and Wessönt. - Adja ide! 
Sóhajtott, lekattintotta és a markomba nyomta. Egyszerű, fém öngyújtó volt, amilyen százszámra kapható a rabauli piacon. 
Az az egyetlen pillantás, amelyet az öngyújtóra vetettem, elég volt ahhoz, hogy rám támadjon. Méghozzá nem is akármilyen módon. Ha megpróbált volna leütni, vagy megrúgni, igencsak pórul járt volna. A pajpaj azonban nem ütött meg, nem rúgott belém, ehelyett levetette magát a földre, bekúszott a lábaim közé, majd felemelkedett. Úgy éreztem magam, mintha egy szamár hátára csüccsentem volna, amely egyszerre csak elindult a vacsorája után. 
Meginogtam és végigvágódtam a füvön. A pajpaj cincogott egyet, aztán bevetette magát a cserjék sűrű levelei közé. 
Ahogy bevetette, már jött is vissza. Nyomában egy lándzsás 
pápua loholt, mögötte Kelly McPearson előre szegezett revolverrel. 
A pajpaj ordított valamit, amit érthetetlenné torzított a szája elé kötött kendő. Átugrotta az általa vájt árkokat, elfutott mellettem, s besüllyedt a szemközti oldal levelei közé. 
Pillanatokkal később megismétlődött az előbbi jelenet. A pajpaj csörtetett egy kicsit a bokrok között, aztán már igyekezett is vissza. Mögötte ezúttal két pápua, valamint König professzor és Mulligan doktor taposta egymás sarkát. 
A pajpaj kétségbeesetten nézett körül. Már csak a füstölt pápuák rejtekhelye felé volt szabad az út. Ugrott egy nagyot és a bejárat felé iramodott. 
El is jutott a nyílásig. Abban a minutumban azonban, ahogy be akart bújni rajta, felbukkant valaki az orra előtt. 
A pajpaj megfordult és jéggé dermedt. Rájött, hogy nincs menekvés: csapdába esett. 
Azaz volt még egy lehetősége, amit azon nyomban ki is használt. Elkapta a hatalmas fa egyik lecsüngő ágát és megpróbált felkúszni rajta. 
A pajpaj azonban nem volt jó famászó. Alig hogy elkezdett felfelé kapaszkodni, nyomban vissza is esett. 
Ekkorra már minden leselkedő elhagyta rejtekét, és ott tolongott a fenekén csücsülő szörnyeteg körül. Ki a revolverét szegezte rá, ki a lándzsáját. Még a japánok is felbukkantak a többiek háta mögött. 
A pajpaj a közeledőkre meresztette nagy, kerek szemét. Rémülten felnyögött, ahogy észrevette, hogy a lándzsahegyek és a fegyvercsövek lassan, de biztosan közelednek hozzá. 
Mielőtt rárohanhattak volna, félretoltam két lándzsát és fölé hajoltam. 
- Vége a játszmának, pajpaj! -rivalltam rá. -Le az álarccal! 
A pajpaj hasra vetette magát és tompa ordítás kíséretében ütni kezdte a füvet. Mint aki elfogadhatatlannak tartja, hogy annyi sikeres akció után egy ostoba semmiségen bukjék le. 
A pápuák és a többiek is hátrahúzódtak, amikor elmarkoltam a csuklyája csúcsát. Jól láttam, hogy két kerek rés van a szeme helyén, az a valami pedig, amit én kerek, nagy rovarszemnek hittem, nem más, mint egy gumikeretes szemüveg. A pajpaj ennek az üvegén át pislogott rám rémült tekintettel. 
Úgy tettem, ahogy a dramaturgia megkívánta. Felegyenesedtem, kihúztam a derekamat, majd lenyúltam és lerántottam a fejéről a csuklyát.                             
- Vége a játszmának, pajpaj! 
A lehulló csuklya alól Kokapo doktor nézett rám köríyörgő tekintettel, 
Ahogy napvilágra került Kokopo doktor ábrázata, a pápuák harsány ordításba fogtak, és úgy elkezdték feléje bökdösni a lándzsáikat, hogy attól tartottam, a végén még kárt tesznek benne. Intettem Joshua, aki nem Joshuának, hogy terelje hátrébb őket. Elmarkoltam Kokopo doktor kezét, és felhúztam a földről. 
- Hát így állunk, doktor - mondtam neki, miután meggyőződtem róla, hogy nem esik el. - Megismer? 
- Persze, hogy megismerem - nyögte. - Maga Mr. Lawf ence. Hol van Mr. McKinley? 
- Ezúttal rám hagyta a pajpaj fogást. Amint látja, sikerrel jártam. Nem akar kibújni ebből a maskarából? 
Kokopo sóhajtott és vetkőzni kezdett. Néhány másodperc múlva lehullott róla a fehér kísértetköpeny, s előbukkant alóla modern fazonú jeanse és zöld vadászinge. 
- A francba. Majd megfulladtam alatta - sóhajtotta megkönnyebbülve,                                                          : 
- Talán jobban járt volna - mondtam együttérzőn. 
- Ezt hogy érti? 
- Tudja maga, mi vár a gyilkosokra? 
Kokopo nagy szemeket meresztett rám. Ezek már a saját szemei voltak. 
- Ki itt a gyilkos? 
- Mintha nem tudná! A pajpaj, azaz maga. 
- Csakhogy én nem vagyok pajpaj. 
- Akkor ki a fene? - kérdezte Mulligan doktor. - A római pápa? Maga nyomorult féreg! Megölte Ellen Broadbentet! 
- Dehogy öltem-tiltakozott vadul Kokopo doktor. Széles orrán verejtékcseppek ültek. - Eszem ágában sem volt megölni senkit! 
- Mr. Kokopo, kérem - lépett közelebb hozzá König pro-, fesszor. - Mi szerettük önt, tiszteltük, hogy tehette ezt velünk? 
Kokopo doktor letérdelt a fűre, összetéve a kezét, mintha imádkoznék. 
- Úristen, professzor úr, dehogy bántottam én bárkit is. 
- Bosszút akart állni rajtunk valamiért? 
- Eszem ágában sem volt. Csodálatosan éreztem magam önöknél. Önök nem tehetnek róla, hogy ez történt. Jóvá akartam tenni mindent, ennyi az egész. 
- Egyetlen szavát sem hiszem - mondta keményen Mulligan. - Adjuk ki a pápuáknak. Ők majd elintézik. 
A lándzsás falusiak olyan fenyegető ábrázattal fogták körül a szerencsétlen doktort, hogy semmi kétségem nem volt felőle csúnyán megjárhatja, ha hagyom. 
De nem hagytam. Abba viszont bele kellett egyeznem, hogy megkötözzék a kezét és egy nyakába vetett kötélnél fogva vezessék be a faluba. 
Az asszonyok körbefogták, köpködték, a kutyák bele akartak harapni a lábába, még Tommy is ott ugrándozott közöttük, mintha utánozni akarná őket. 
Kokopo doktor halálra vált ábrázattal botladozott a falu közepén. 
Alighanem már látta magát egy nagy kondér húslevesben főni. 
Késő délután a füstölőház melletti asszonyok házában került sor Kokopo doktor, azaz a pajpaj kihallgatására. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel áthoztak a füstölőházból néhány tartósított őst, hogy ők se maradjanak ki a hajcihőből. Ezúttal azonban nem gerendákról csüggtek alá, hanem faragott faszékeken ücsörögtek szorosan egymás mellett. 
Kokopo doktor éppen csak rájuk pillantott, amikor abból a kunyhóból, ahol őrizték, átvezették ide, és kis híja volt, hogy össze nem esett a rémülettől. Könyörgő pillantásokat vetett felém, de én, mint aki észre sem veszi, félrefordítottam a fejem. 
A füstölt pápuák Kokopo doktorra függesztették üres szemgödreiket. Talán visszaemlékeztek a régi, szép időkre, amikor 
az ilyen jó húsban lévő hadifoglyokat még feltáltalták vacsorára. 
A hold fent az égen és a menetrendszerűen fúvó könnyű, kikötői szél is megérkezett Rabaul felől. Természetesen nem minden pápuának jutott hely idebent a kívül rekedtek odakint várták izgatottan a fejleményeket. 
A főnök volt a tárgyalásvezető, aki erre az alkalomra különö-. sen kicsinosította magát. Arcát és egész, elülső oldalát vastagon fedte a festék. Ettől olyan marcona képet mutatott, hogy a szerencsétlen Kokopo doktor majd összecsinálta magát, amint meglátta. 
- Jézusom! - nyögte a karomba kapaszkodva. - Maga kultúrember, Lawrence, ne hagyja, hogy ezek a kőkorszakiak ki-nyiffantsanak. 
Muris volt, hogy éppen egy pápua folyamodik hozzám segítségért saját honfitársai ellenében, de hát produkált már ilyet a történelem nem is egyszer. így aztán ott maradtam a közelében mindaddig, amíg csak be nem fejeződött az eljárás. 
A főnök, Joshua, aki nem Joshua és még néhány pápua - elsősorban azok, akiknek a vérét az elmúlt napok során megcsapolta a pajpaj - a fal mellett ültek a földön, Kokopo doktor pedig előttük állt reszketve és vakarózva. 
- Azt hiszem, allergiát kaptam valamitől - panaszkodott. -Elszoktam már az őserdőtől... jobban mondva hozzá sem szoktam. 
Valaki egy hatalmasat vágott a sarokban meghúzódó dobra, jelezve vele, hogy az eljárás megkezdődött. . 
A paradicsommadár-tollú főnök Kokopo doktor mellének bökte azt a fából, állati bőrökből, madártollból összeállított hadi jelvényt, amelyet lándzsa helyett tartott a kezében. 
- Kokopo vagy? 
Kokopo doktor tolmács nélkül is megértette a kérdést, mert . hevesen bólintott. 
- Az vagyok. 
- Kokomo? 
- A kokomók törzséből származom - biccentett ismét a doktor. 
A főnök feje fölé emelte hatalmi jelvényét. 
- Az eljárást befejezem. Az ítélet halál. Hogy mi legyen a 
holttestével, arról később rendelkezem - mondta sokat sejtetőn. - Minden kokomo megérett a halálra. Megértél rá te is. 
A fal mellett ülő lándzsás pápuák felugráltak, és mint akik tökéletesen egyetértenek az ítélettel, rázni kezdték a fegyvereiket. 
Már attól féltem, hogy valóban fel akarják nyársalni szegény Kokopo doktort, de végül is Joshua, aki nem Joshua néhány vak-kantására visszaültek a helyükre. 
Kokopo doktor, amikor megértette az ítéletet, összeomlott. Leült a földre, és nem is volt hajlandó felállni többé. 
- Figyeljen ide - mondtam neki halkan. - Válaszoljon a kérdéseimre. Joshua, aki nem Joshua majd fordítja a főnöknek. 
- Nem ismerek el semmiféle ítéletet - tiltakozott Kokopo doktor. - Az ENSZ határozatai értelmében... 
- Ezt majd mondja el annak a vizsgálóbizottságnak, amely kiborítja a csontjait egy kondérból. 
- Jézusom, hát mit csináljak? 
- Mondja el, hogy mi a fenét keresett a fánál! Kokopo doktor megvonta a vállát. 
- Fel akartam gyújtani. 
-Áfát?                                                                .- A fát, de nem az volt a lényeg. A múmiákat akartam megsemmisíteni. 
Az elszörnyedés moraja futott végig a hallgatóságon. Ebből mindjárt két dologra is rájöttem. Az egyik, hogy a többség érti a pidzsint, a másik, hogy még egy idegen részéről is megbocsáthatatlan bűnnek tartják, ha meg akarja semmisíteni ősei földi maradványait. 
- Miért? 
- Mert tönkretették az életemet. -. Mesélje el, hogyan. 
- Tudja azt maga nagyon jól. Kokomo vagyok, nem tagadom, bár az apámon kívül, aki már meghalt, nem láttam egyetlen élő kokomót sem. Rabaulban dolgoztam mint orvos, amikor König professzor volt olyan kedves, hogy meghívott: vegyek részt a malária-kutatásaikban. Örömmel vállaltam a feladatot, mert úgy gondoltam, szerény tudásommal hozzájárulhatok ahhoz, hogy megszabadítsuk az emberiséget egy félelmetes ellenségtől. Sajnos, közbelépett valami. Maguk azt mondják, a pajpaj, én nem akarok senkit megvádolni, de azt hiszem... szóval azok a halottak tűntek fel-az állomáson, akik most a fa rejtekében pihennek. Valaki kihordta őket az odúból, elhozta hozzánk, majd visszavitte. Közben még gyilkolt is egy kicsit. El kellett jönnöm onnan, pedig szerettem ott lenni. 
- Nem tehettem mást - morgott zavartan König professzor. 
- Nem is vádolom önt, professzor úr. Ha az ön helyében lettem volna, én is ugyanúgy cselekszem. De ez még nem minden. Rabaulban, a rendelőmben is megismétlődött a dolog. Erre Mr. Lawrence a tanúm. Rá kellett jönnöm, hogy nemkívánatos személy vagyok a környéken. De hát hová a fenébe menjek? Nekem ez a hazám, Pápua Új-Guinea, még akkor is, ha egyelőre sehogysem akar a keblére ölelni. 
- Végül is kiderült, mit akarnak öntől? - kérdezte Mulligan doktor. 
- Azt hiszem, igen. Azt akarják... hm... egyes személyek, hogy tüntessem el a halottaimat - értik? az én halottaimat!! -a környékükről. Mert ha nem, végem. És itt csatlakozik a vonathoz a pajpaj. Aki ugyebár, az én őseim lelkéből kelt életre, mert valaki megbontotta sírjuk bejáratát. Tudnak követni? Mert én néha már elveszítem a fonalat. Szóval, úgy tudom csak megszüntetni a pajpaj jelenséget, hogyha hazai földbe temetem el őket, ami ugyebár lehetetlen, mert a kokomóknak nincs már földjük, lévén, hogy ők maguk sincsenek. Ha másutt temetném el őket, visszajárnának ide és tovább öldösnék ezt a törzset. El sem vihetem őket, itt sem hagyhatom őket - következésképpen csak egyetlen megoldás kínálkozna, ha vennék egy területet a kormánytól, ezt kinevezném a kokomók földjének és ott helyezném el őket végső nyugalomra. Ezzel talán megnyugodnának, mert végül is hazai földben pihennek. Csak az a baj, hogy nincs egy megveszekedett garasom sem ki kellett fizetnem a hitelbe vásárolt rendelőmet, a műszereimet, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ekkor támadt az az elkeseredett ötletem - bevallom végső kétségbeesésemben -hogy megsemmisítem őket. Szörnyű még kimondani is, de elhamvasztom őseimet. Nekik már úgyis mindegy. Ezzel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Ha elhamvadtak, nem járhatnak vissza többé pajpaj alakjában - bár erről megvan a magam külön véleménye. így hát be kell vallanom, fel akartam gyújtani a fát az őseimmel együtt. Nagyon rosszul tették, 
hogy nem hagyták. Azóta már valamennyien túl lennénk egy súlyos problémán. A pácienseim nyugodtan járhatnának hozzám, nem kellene attól tartaniuk, hogy valamelyik ük-nagybá-csikám melléjük telepszik a rendelőben. Lassan elveszítem a pácienseimet, és törhetem a fejem, miből fizetem ki az adósságaimat. 
- Ennyi? - kérdeztem. 
- Egyelőre. 
- Arról beszéljen, miért volt magán ez a maskara? - A földre mutattam, ahova Joshua, aki nem Joshua hajította a doktor csuklyáját. 
- Azt akartam, hogyha valamelyik falusi meglát, meneküljön el előlem. Nincs nálam fegyver, még egy nyomorult lándzsa sem - nem is kell, mert ha lenne, bizonyára saját magamat szúrnám vele tökön -, elnézést, hölgyeim, de nagyon el vagyok keseredve... szóval, azt hittem, a pajpaj-ruha majd megfelelő útlevél lesz ahhoz, hogy a fához jussak. 
- Honnan a fenéből tudta, hogy néz ki a pajpaj? -Öntől. 
-Tőlem?! 
- Maga mesélte a rendelőmben, hogy találkozott vele. Méghozzá nem is eggyel, hanem kettővel. Maga írta le őket. Fehérek, csak a szemük nagy és fekete. Lepedőből köpenyt csináltam, feltettem egy hegesztő szemüveget és máris kész lett a pajpaj. Ha maguk nem jönnek... már túl lennék mindenen. 
- És ha mégiscsak maga a pajpaj? , -r- Tessék?! 
- Ha maga öli sorra az embereket? 
- Mi a fenéért tenném? 
Sokat sejtetőn hallgattam, Kökopo is hallgatott, majd hirtelen felcsattant. 
- De hiszen ez őrültség! Maga azt hiszi, azért öltem meg bárkit is, mert... vissza akarom szerezni őseim földjét? Azt gondolta, hogy ha életre keltem a pajpajt, és megölök néhány... itteni lakost, a többiek elmenekülnek, én pedig... esetleg olcsón megvásárolhatom ezt a területet? Úristen, de hát mivel öltem volna meg őket? 
- A műszereivel - mondtam. - A sebészkésekkel és a szikékkel például. 
- Jézusom! Ez nem igáz! En nem öltem meg senkit. Hiszen orvosi esküt tettem, hogy segítek a szenvedőkön... 
Az az igazság, hogy magam sem hittem Kokopo doktor bűnösségében. A dolgok állása azonban azt mutatta, hogy mégiscsak elképzelhető. 
- Nem! Nem! Nem! - toporzékolt a doktor. - Én nem tettem semmi rosszat. Én csak... el akartam hamvasztani a múltat... 
Ebben a szempillantásban kinyílott az ajtó, s belépett rajta valaki. Odakint rémült kiáltozás jelezte, hogy történt egy s más az elmúlt percekben, ami nem nyerte el a tetszésüket. 
Joshua, aki nem Joshua nyugtalanul emelte fel a fejét. Ezt tette a főnök is, a harcosok pedig a lándzsájuk után kapkodtak. 
Pedig annak, aki az ajtóban állt, nem kellett lándzsa. Aligha kellett neki bármi is, talán csak egy kis meleg víz, hogy lemoshassa vele a sebeit. 
A valaki az ajtónál valaha emberi lény volt, most azonban már nem lett volna könnyű megmondani, kicsoda. Ruháját és arcát vér borította, de még a vérmázon át is látható volt, hogy hiányzik a koponyájából egy jókora darab. 
- Pro... fesszor úr - nyögte sajátos, melanéziai angolsággal. -Én vagyok... Naomi, Odakint van... és... mindenkit...megöl. Vigyázzanak... mert... 
Mintha villám sújtotta volna, úgy esett össze. Egyszerre ugrottunk oda hozzá valamennyien, mégis Miss Boyd volt az, aki elsőnek kapta el. Felemelte a lány fejét és az ölébe vette. 
- Csak nyugalom, kicsim, nyugalom - mondta a maori ápolónő üvegesen merev szemének. - Nem lesz semmi baj. Ki támadott meg... kicsim? 
A lány utolsó erejével felemelte a fejét, hoey megkeresse Kö-niget. Amikor megtalálta, elmosolyodott. Őszintén kívánom, hogy soha senki ne lásson ilyen szörnyű mosolyt. 
- A betegek.. mondták.. .pajpaj... 
- Hogy nézett ki az a szörnyeteg? - hajolt fölé Mulligan doktor. 
A lány nem válaszolt. Csak feküdt Miss Boyd ölében és változatlanul König professzort nézte. 
- Állat volt, vagy ember? 
Miss Kelly McPearson rátette a kezét Mulligan karjára. 
- Hagyd, Richárd. Nem látod, hogy halott? Mintha valamennyien megkönnyebbültek volna. 
Nem messze a falutól megtaláltuk azt a helyet, ahol a maori ápolónő találkozott a gyilkosával. Ez a találkozó jóval azután történt, hogy elkaptuk Kokopo doktort, így aztán akár fel is menthettük a pajpajság vádja alól. Mindenesetre ott loholt mellettünk, amikor a vérnyomokból megpróbáltuk megállapítani, hol történhetett a tragédia. 
Az egyik maori ápolónő bukkant rá a helyre, ahol a szerencsétlen Naomi rejtőzködött. Egy banáncserje tövében készített magának vackot és ott töltötte az éjszakát. Minden bizonnyal jobban félt a tűzhányótól, mint a pajpajtól. 
- Naomi odahaza is gyakran aludt az erdőben - magyarázta sírva az egyik maori ápolónő, aki társaival együtt ugyancsak beköltözött a faluba. - Mesélte, hogy azon a kis szigetecskén, ahol lakott, sokat rengett a föld, s ilyenkor az erdőben kerestek menedéket. Naomi nem félt az erdőtől. 
A lány levelekből összetákolt vackát vastagon beborította az alvadt vér, még a föléje boruló banáncserje leveleire is jutott belőle bőven. Aztán egyszerre csak nagyot dobbant a szívem. Tarka ruhafoszlányt láttam jó magasan a fejem felett az egyik levélen. Éppen azon tanakodtam, szóljak-e róla a többieknek, amikor a nyúlfogú Tanaka somfordált oda hozzám. Felnézett a cserjére: éppen oda, ahol a tarka ruhadarab lebegett a holdfényben. 
- Maga is látja, amit én látok? 
- Látom - mondtam mogorván. 
.- Csak emlékeztetni szeretném tiszteletreméltó kollégám, Okida-szan halálára. Őt is... odafent ölte meg. 
- Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem türelmetlenül. 
- Hogy a pajpaj tud repülni! 
Ez a mondat volt az, amin azóta töprengtem, amióta a fantom megölte Okidat. Csupán az volt a kérdés, elfogadjam-e ezt a merőben valószínűtlennek tűnő feltételezést.                       . 
Ezek után kénytelen voltam elfogadni. 
Éjszaka volt már mire hazaértem. Donovan mama szobájában égett a lámpa. Meglepetésemre McKinleyt találtam az ágyam szélén durcás kifejezéssel az arcán. Kezében széles pengéjű kést tartott, amilyet jobb felszerelésű kommandósok hordanak drágább dzsungelfilmekben. 
Láttam rajtuk, hogy bántja őket valami. Azt hittem, a pajpaj legújabb gyilkosságáról szóló hírek rázták meg a lelküket. 
Amikor McKinley megpillantott, felállt és a lányra nézett. 
- Akkor én mennék is. Nyugodjék meg, Leslie, megetettem a malacát és a hordót is telehordtam vízzel. 
- Akkor meg mi a baj? , 
Róbert lehorgasztotta a fejét. Miss Donovan azonban rám nézett: egyenesen a szemembe. 
- Te kutattál a holmijaim között, Leslie? 
- Dehogy kutattam! 
Önkéntelenül is végighordoztam a szemem a szobán, hátha megpillantok valamit, ami magyarázattal szolgálhat az idebent uralkodó zaklatott hangulatra. 
- Mikor voltál utoljára idebent? 
Vettem két mély lélegzetet, aztán megvontam a vállam. 
- Még az este. Téged kerestelek, de nem találtalak sehol. 
- Hány óra körül volt ez? 
- Tíz előtt valamivel. 
McKinley és Miss Donovan összenéztek. 
- Ez után mentem fürödni - mondta Donovan mama. - Akkor történhetett. 
- De hát mi az ördög? 
Miss Donovan a háta mögé nyúlt és előrántott valamit a táskájából. 
- Ehhez mit szólsz? 
Egy Teddy bear maci volt a kezében, amilyen körülbelül százmillió létezik a világon, ha nem több. Csalódtam volna, ha éppen néki nem lett volna belőle. Ez a Teddy maci azonban némiképpen elütött a többitől. Mármint a többi százmilliótól. Erinek a macinak ugyanis hiányzott a fél feje, továbbá felhasított gyomrából apró műanyag-darabkák potyogtak a padlóra. 
Miss Donovan valósággal reszketett a félelemtől. 
- Ez aztán már... mindennek a teteje, Leslie. Eddig megpróbáltam palástolni a félelmemet, azt hittem, ha nem, veszek tudomást róla, nem érhet baj. Most azonban... elpattant bennem valami. Eddig kijártam fürdeni, hogy megmutassam neki és.. .magamnak is, nem félek... még akkor sem, ha... kivágja a házam oldalát, de már..-, rettegek tőle. Mit akar ez tőlem, Leslie? Mi a fenét akar? Talán azt, hogy hagyjak fel a kutatásaimmal? Hagyjam békén ezeket az emberéket? De amikor nekik nincs kifogásuk ellene! 
- Nyugodj meg, Ruth - próbáltam csitítani. : 
- Hogy nyugodjak meg - kérdezte a kezét tördelve -, amikor bármikor bejöhet hozzám? Bejöhet és megölhet. Én pedig nem akarok meghalni! Láttam azokat, akiket megölt... nem, én nem akarom, hogy megöljön! Mit tegyek, Leslie? 
Más nemigen jutott az eszembe, minthogy ismét kifeszítem a zsinórt az ajtaja előtt. Csak éppen nem voltam biztos benne, használ-e. Ha képes repülni... 
Miss Donovan azonban megelőzött. Összerázkódott és felugrott a helyéről. 
- Beköltözöm az asszonyok házába. Már szóltam is nekik néhányan mindig velem maradnak éjszakára. Kissé kellemetlen, hogy... a múmiák közül is ott lesz jó pár velünk, de ha ez az ára... 
- És maga? - kérdeztem Robertet. 
- Én maradok. Akarom mondani, szívesen idejönnék magához. Úgy érzem, kezdenek komolyra fordulni a dolgok. 
Ebben egyetértettünk. 
Kénytelenek voltunk feláldozni egy malacot legújabb pajpaj-fogási tervem érdekében. Joshua, aki nem Joshua hosszas alkudozásba kezdett valamelyik pápuával, aminek az lett a vége, hogy félóra múlva vígan lobogott a tűz a falu szélén, közel Donovan mama tusolójához. Bár nem volt szándékom vendégeket hívni a sebtében összetákolt lakomára, a tűzgyújtás után öt perccel már csak úgy feketedett a környék a kíváncsiskodóktól. König professzor egy fatuskón ücsörgött, szépen fésült haját simogatva, Miss Seagrove leterített pulóverén heverészett, míg 
Kelly McPearson egy közeli fatörzshöz támaszkodott. Zöld, rövid ujjú trikó volt rajta és szoros farmernadrág. Most, hogy először láttam kezeslábas nélkül, megdöbbenve tapasztaltam jóval karcsúbb annál, mint amilyennek hittem. 
Elgondolkodva hordoztam végig rajtuk a tekintetemet. Vajon melyikük lehet Mrs. Broadbent gyilkosa? A jól fésült professzor, a kedves arcú Miss Seagrove, avagy a szexbomba Miss Kelly? 
Nem soká töprenghettem a dolgon, mert felbukkant a másik csapat is, amely két főre fogyatkozott az elmúlt napok tragikus eseményei során. Sophie Boyd is trikót viselt, akárcsak Miss Kelly, csakhogy ő rajta rövidnadrág feszült a jeans helyett. Kevin Linch szeme, mint fehéren izzó parázs világított a tűz fénykörében. 
Jóllehet, valóban nem akartam nagy felhajtást, nem is volt ellenemre, hogy majd mindannyian összegyűltek a tűz körül. Csupán a maori ápolónők nem jöttek az asszonyok házában nagyobb biztonságban érezhették magukat, mint a tábortűz mellett. A két japán viszont rövid időre megtisztelt bennünket, majd amikor azt tapasztalták, hogy mindössze egy árva disznócska sül a nyárson, összesúgtak és olajra léptek. 
Joshua, aki nem Joshua jó óra elmúltával, melyet békés beszélgetésbe merülve múlattunk el, felrikkantott. 
- Kész a vacsora, Bikpela! 
Elégedetten láttam, hogy a falusiak szép sorjában elszivárognak a lakoma színhelyéről. Csak néhány gyerek ücsörgött a tűz mellett tágranyílt szemekkel bámulva a ropogós malacot. 
Joshua, aki nem Joshua egy hosszú, borotvaéles késsel megkezdte a sertés felszeletelését. Előbb a gyerekek kaptak belőle, majd a felnőttek kerültek volna sorra, de szinte valamennyien elhárították szíves kínálását. 
Mr. Linch például megrázta a fejét és a gyomrára szorította a tenyerét. 
- Bocsásson meg, Mr. Joshua, aki nem... szóval, bocsásson meg kérem, de nem tökéletes a gyomrom. 
Joshua, aki nem Joshua, ha sértődős lett volna, elég okot talált volna rá, hogy egy életre megorroljon a visszautasításokért. Még az a néhány pápua férfi is, aki mindvégig velünk maradt, csak ímmel-ámmal csipegetett. A gyerekek talán lelkesebben falatoztak volna, de egy termetes pápua asszonyság hessegető mozdulatokkal hazakergette őket. 
Joshua, aki nem Joshua, nagy szemeket meresztett a malacra, amelynek még a negyedrésze sem fogyott el. 
- Ezzel mi legyen, Bikpela? 
- Dobjuk oda a kutyáknak - mondtam hangosan. 
- Hová gondolsz, Bikpela! Az szigorúan tilos. Ha a disznószellemek megtudnák, soha. nem békülnének meg velünk, és ránk bocsátanak a disznóvészt. Nem, Bikpela, a kutyáknak nem dobhatjuk.                                                                 , 
Arra gondoltam, talán a kutyaszellemek megvédhetnének bennünket a disznószellemektől, de nem mondtam semmit. Földi halandónak nem egészséges dolog a szellemek dolgába avatkozni. 
- Tegyék el holnapra - javasolta Miss Boyd, aki utolsónak maradt mellettünk. 
- Lehetetlen - tiltakozott Joshua, aki nem Joshua. -.Lakomáról maradt disznót nem szabad elcsomagolni. Ez tabu. 
Miss Boyd az ég felé fordította a tekintetét. Azt véltem kiolvasni a nézéséből, hogy a világ minden kincséért sem lenne pápua. Ahhoz túlságosan sok errefelé a fakszni. 
Miss Boyd távoztával egyidőben megegyeztünk, hogy a disznót levelekre tesszük, és holnap érte jövünk. 
A hold a cserjék tetején elégedetten bólintott. 
Pontosan tudta, hogy a levelekre helyezett, csomagolatlan malac nem tabu. 
Kioltottuk a parazsakat, azzal azonban már nem törődtünk, hogy a felszálló füst messzire viszi a malachús csodálatos illatát. Nagyon izgulnunk nem is kellett miatta, hiszen Pápua Új-Guineán nem él olyan ragadozó, amelytől tartanunk kellett volna. Kivéve természetesen a pajpajt. 
Tíz perccel azután, hogy otthagytuk a tábortűz hamvait, néhányan összegyülekeztünk a falu közepén, nem messze a füstö-lőháztól. Ott volt Joshua, aki nem Joshua, elmaradhatatlan lándzsájával és a vadkanagyarral az orrában néhány hasonlóan marcona pápua férfi - elsősorban azok, akiknek a vérét megcsapolta a pajpaj - Róbert McKinley, és jómagam. Ott volt Kokopo doktor is, aki ugyan nem vehetett részt a lakomán - ellenséges falubelit Szigorúan tilos mégvendégelni! -, az ellene emelt vádat azonban tárgyalás nélkül is elejtették. A falusiak kénytelenek voltak belátni, hogy bár Kokopo doktor a kokomók leszármazottja, s ezért ugyan megérdemelné, hogy jó nagyokat kanyarintsanak ki egy éles késsel a fenekéből, azzal nem gyanúsítható, hogy ő maga lenne a pajpaj. Mert ha igen, akkor ki ölte meg a maori lányt? 
így aztán Kokopo doktor is részt vehetett azon, ami ezután következett. Először is odasétáltam hozzá, és bátorítón megveregettem a vállát. 
- Van fegyvere? 
- Hoztam magammal egy puskát, de az ott maradt a cserjésben. 
-Adjatok neki egy lándzsát-javasoltam Joshua, aki nem Jo-shuának. 
- Szigorúan tilos - tiltakozott kísérőm, megvakargatva bozontos üstökét. - Kokomo nembeli nem viselhet fegyvert a területünkön. 
Némi rábeszélésre azért Kokopo doktor is kapott egy valamirevaló lándzsát. Olyan kíváncsian nézegette,, mintha a néprajzi múzeum tárlójában pillantotta volna meg. 
- Melyik végével kell szúrni? 
Joshua, aki nem Joshua olyan pillantást vetett rá, hogy szegény Kokopo doktorba belefagyott a lélegzet. 
Óvatosan helyezkedtünk el a kialudt tábortűz mellett. Mr, Kaukau többször is felszisszent ugyan, amikor hegyesebb ágra lépett, de végül is baj nélkül körbevettük a ropogósra sült malac maradékát. 
Vártuk a pajpajt. 
Joshua, aki nem Joshua, nem messze tőlem, egy vastag cserje mögött lapult, csak a szeme villogását láttam a holdfényben. A sült malac ínycsiklandozó illata ott kerengett körülöttünk a levegőben. Pár perc múlva néhány majom vonult el felettünk nagy ágzörgetés közepette, leugráltak a mumugödör szélére, és megpróbálták megkaparintani a húst. Már-már komolyan kezdtem aggódni tervem sikeréért, amikor a közeli bokrok közül kinyúlt egy lándzsanyél és a vezérmajom fején koppant. 
A majomcsapat rémült visítás kíséretében felmenekült a cserjék tetejére, onnan rázták a lándzsanyél felé az öklüket. Soká azonban nem rázhatták, mert a nyél, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a cserjeágak sűrűjében. 
Ekkor hallottuk meg a reccsenéseket. Valaki közeledett a cserjés belseje felől. Olyan valaki, aki vigyázott arra, nehogy a vastagabb száraz ágakra taposson, arra azonban már nem terjedt ki a figyelme, hogy a kisebbeket is elkerülje. Másképpen mondva egy dzsungelban járatlan, tapasztalatlan valaki csörtetett felénk a cserjék között.. 
Nem messze tőlünk megtorpant. Alighanem ekkor érezte meg a malachús illatát. Jól hallhatóan felhördült, majd minden óvatosságot feledve a mumugödör felé igyekezett.  Intettem Joshua, aki nem Joshuának. 
Kezdetét veheti a nagy pajpajvadászat. 
Kezdetét is vette. Úgy emelkedtünk ki a cserjék és a bokrok árnyékából, mint az éjszakai szellemek. Azzal a különbséggel, hogy az éjszakai szellemeknek nincsenek fegyvereik. 
A pajpaj akkor már a halott tábortűz mellett térdelt, remegő kézzel tépte-szaggatta a malacot. 
Első pillantásra világossá vált számunkra, hogy bár ember formájú, mégsem az. Az a bozontos szőrzet, amely az arcát takarta, nem lehetett emberé, talán csak a híres jeti, a havasi ember büszkélkedhetett hasonlóval. Fittyet hányva forró hamura, félig kialudt parázsra, a tábortűz közepében csücsült, s éppen abban a pillanatban kapta be az első falatokat, ahogy kiléptünk a cserjék közül. Ahogy megpillantott bennünket, felordított, felkapott egy kardot a gödörből és felénk rázta anélkül, hogy kieresztette volna a malacot a markából. 
Az emberiség hajnalán védhette ilyen elszántan az ősember megszerzett zsákmányát, mint ahogy a pajpaj tette. Ordított, ahogy a száján kifért, majd miután belátta, hogy a tábortűz hamvai között úgysem tudja elfogyasztani a malacot, megpróbált megpattanni vele. 
Csakhogy ekkor már nehezen ment a dolog. Annak ellenére, 
hogy ott csillogott a kezében a kardja. Talán könnyebben ment volna, ha nyíltan szembeszállunk vele, mi azonban - kifejezett utasításomra -, kevésbé férfias és egyáltalán nem úriemberhez méltó taktikát választottunk. Ahogy kiugrott a hamuból a hóna alá szorított hússal, kinyúlt egy lándzsanyél a szemközti cserje mögül és hatalmasat csapott a fejére. A pajpaj megpördült és fájdalmasan felkiáltott. Ekkor a másik cserje mögül bukkant elő egy másik lándzsanyél és az adott neki egyet. 
A pajpaj nem tehetett mást, mint hogy vitézül forgatta a kardját. Ki is vágott vele néhány vékony cserjét, a láthatatlan támadókhoz azonban nem sikerült közelebb férkőznie. Hol az egyik lándzsanyél csapott a fejére, hol a másik. Ez a monoton egyhangúság csak akkor változott, amikor végső elkeseredésében beugrott egy bokor mögé és a levegőbe sújtott a karddal. Abban a pillanatban, ahogy a kard éle sziszegve a levegőbe mart, kikukkantott a levelek közül egy összeszorított ököl és úgy vágta állon, hogy a pajpaj eleresztett zsákként dőlt végig a füvön, 
- Csak nem ütöttem túl nagyot? - kérdezte megszeppenve Mr. Kaukau. 
A hátán fekvő pajpaj kinyitotta véreres, szánalomra méltó szemét, és elhaló hangon McKinley felé nyögte. 
- Ki a fene... maga? Tyson? 
Leeresztette a pilláit, és szép csendesen elszunyókált. 
Csak akkor kezdett ismét ébredezni, amikor már ott feküdt a malac szomszédságában. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, beleszimatolt a levegőbe. 
- Úristen! - nyöszörögte. - Ebbe bele lehet dögleni. Amikor aztán felpattantak a szempillái, láttam a tekintetén, 
hogy azt kívánja, bárcsak ne pattantak volna fel. Nem lehettünk túlságosan bizalomgerjesztő figurák, mint ahogy nem volt az ő maga sem. 
Azt már az első pillanatban megéreztem, hogy a malacnak ezerszer jobb az illata, mint neki. Az állatkertekben, a nagymacskák ketrecének közelében lehet ezt a jellegzetes szagot érezni. 
Még a pápuák is nyugtalanul szimatoltak és az orrukat fintorgatták. 
Amíg ébredezett, megvizsgáltam a kardját. Szamurájkard volt és amennyire meg tudtam állapítani, nem is az olcsóbbak közül való. Ahogy a fegyvert vizsgálgattam, találkozott a szemem a szemével. Vörös volt apupillája, mint az ördögé. Vagy az olyan emberé, aki napok óta nem aludt. 
- Adja ide azt a kardot - mondta gyenge hangon, de mégis parancsoló hangsúllyal. - Adja ide, maga barom! 
Nem tetszett a hangsúlya, amit mondott még kevésbé. így aztán, hogy elvegyem a kedvét a parancsolgatástól, az egyik pápua felé nyújtottam a gyilkot. 
- Dobd a vulkán kráterébe! 
A pápua nem értette mit mondok, mert angolul mondtam, de ösztönösen bólintott egyet. 
A pajpaj erre őszintén megrémült. Megpróbált feltápászkodni, egy lándzsanyél azonban megakadályozta benne. A hasának nyomódott és a hátára fordította. Úgy kapálódzott a használaton kívüli mumugödör szélén, mint egy magatehetetlen, ügyetlen bogár. 
- A fenébe is, ne merjenek hozzá nyúlni! Az egy igen drága kard. Valaha egy egész kastélyt adtak érte! 
Kíváncsian legeltettem rajta a szemem. Nem akármilyen figura volt, annyi szent. Ruhája, amely jobb napokban terepszínű kezeslábas lehetett, cafatokban lógott a testén kezét-lábát olyan vastagon borította a kosz, hogy talán egy egész hordó víz is kevés lett volna a tisztára mosdatásához Donovan mama zuhanyozójában. Haja hosszú és csimbókos volt: még a hatvanas évek virággyerekei is megirigyelhették volna. 
Leguggoltam mellé és igyekeztem feltérképezni az arcvonásait. 
- Ki a fene maga? 
Felkönyökölt és ha nem vigyázok, az arcomba köpött volna. 
- Takarodjon innen, maga seggfej! Követelem, hogy adjanak enni. Adják ide azt a húst, mert ha felállók, megölöm magukat! 
Erre ugyan vajmi kevés volt az esélye, de azért intettem Joshua, aki nem Joshuának, hogy adja oda neki a malacot. Úgy kapott utána, mintha tíz éve nem evett volna. 
Öt perc múlva már csak malaccsoritok árválkodtak a leveleken. A pápuák elismerő képpel figyelték az ismeretlent, lándzsájuk hegyét azonban egyetlen pillanatra sem vették el róla. 
A pajpaj böffentettegy diszkrétet, aztán sorban végighordozta rajtunk a tekintetét. 
- Magukat valamennyiüket meg fogom ölni - mondta nyugodtan. - Előbb vagy utóbb. Hiába vették el a fegyveremet, megkeresem magukat a világ végén is. Azzal a ribanccal együtt. Megkeresem és megölöm mindannyiukat. 
Nem törődve fenyegetőn villogó, vörös szemeivel, mellé ültem a levelek tetejére és a vállára vertem. 
- Nem Joe-nak hívják magát véletlenül? Az ismeretlen gőgösen felhúzta az orrát. 
- És ha annak? Magának mi köze hozzá? 
- Miss Donovant keresi? 
- Mi az hogy Miss Donovan?! - hördült fel a nyakam után kapva. - Semmi Miss Donovan! Mrs. Formán, ha szabad kérnem rá! Hol van az az átkozott ribanc? Mutassák meg, mert ha nem, miszlikbe szabdalom magukat! Követelem, hogy vezessenek hozzá! 
- Teljesen felesleges, Joe - mondta egy hideg hang a bokrok közül. 
Egyszerre fordítottuk a hang irányába a fejünket. Donovan mama állt a bokrok között, fűszoknyában alul, semmiben felül. 
A pajpajnak elakadt a lélegzete, aztán kétségbeesetten eltakarta a szemét. 
- Jézusom! 
Ideje volt véget vetni a malaclakomának. 
Intettem Joshua, aki nem Joshuának, hogy induljunk vissza a házak közé egyetlen pillanatra szem elől tévesztve a pasast: Ez viszont éppen elég volt neki ahhoz, hogy felpattanjon, kirántsa a lándzsát az egyik bámészkodó pápua kezéből, és hangos üvöltéssel Donovan mamára vesse magát. Megpróbáltam elkapni a lábát, de elkéstem vele. Elperdült előlem, a zsákmányolt fegyvert előreszegezve Miss Donovan felé futott. 
Hatalmasat ordítottam, hogy vigyázzon, Bob is ordított, 
Joshua, aki nem Joshua is ordított, a pápuák is ordítottak, a frissiben előkerült Tommy pedig elkeseredetten visított, mintha saját sorsát siratná a felfalt malac csontjai felett. 
Donovan mama megkerülte a tüzet majd a mumugödör túlsó oldalán bukkant fel. Átugrotta a malaccsontekat, odavágtatott hozzám és a hátam mögé bújt. 
- Jézusom, Leslie, csinálj vele valamit! Ez megőrült. Eközben körénk gyűltek a pápuák, élükön Bob McKinleyvel. 
Bob ökölbe szorította a kezét és nagyot fújt rá. 
- Csak nyugalom - nyugtatta Joshua, aki nem Joshua. - Fehér ember ügyetlen a lándzsával. Majd én elveszem tőle. 
A pajpajnak azonban már nem volt lándzsája, amikor kibukkant a cserjék közül. Néhány lépésnyire tőlünk megtorpant és zavartan megtörölgette a szakállát. Ekkor vettem csak észre, hogy vastagon borítja az arcát valami vörös, ragacsos folyadék, amelyből bőven jutott a kezére, sőt még cafatokban lógó ruhájára is. Nehezen lélegzett, mint aki kilométereket rohant a bozótbán. Felemelte a kezét, és kinyújtott mutatóujjával a cserjésre bökött. 
- Ott... Azt hittem, ő is engem üldöz és... meglöktem... Ő pedig... nekem jött és... azt hiszem, megöltem. 
Pillanatokkal később kiderült, hogy tévedett. Sajnos nem akkorát, amekkorában reménykedtem. Alighogy kinyögte az utolsó szavait, megzördült a bozót és kizuhant a levelek közül valaki. Hogy ki, azt abban a másodpercben aligha tudta volna bárki is megmondani. 
Ahogy aztán hozzászokott a szemünk a testét borító vérhez, kibontakoztak alóla egy ismerős férfi körvonalai. 
- Mr. Jamamura - suttogta Bob. - Ez... Mr. Jamamura. 
Valóban ő volt. Egészen pontosan az, ami megmaradt belőle. Mert Mr. Jamamurának hiányzott a fél feje, s a ruháján tátongó lyukak azt bizonyították, hogy másutt is csúnya sérülések érték. 
Amint kibukkant a tisztásra, megmerevedett és felénk fordította azt a szemét, amely enyhén kidülledve ugyan, de azért benn ült fejének megmaradt részében. 
- A pajpaj - mondta nagyon határozott, feltűnően egészséges hangon. - A pajpaj. Be kell vallanom, uraim, hogy tévedtem. Nem lett volna szabad megpróbálnunk... 
Vérgejzír tört ki a torkából és finoman megemelte a testét. Ja-mamura ránk mosolyogva a fűre zuhant. Nem is kelt fel onnan soha többé. 
Kokopo doktor kezelésbe vette Joe-t, akinek ugyanúgy, mint magának a doktornak a pajpaj bizonyította be az ártatlanságát. Ekkor már Solomon, aki nem Solomon házában ücsörögtünk egyelőre nehéz lett volna megmondani, hányan. Többen a falat támasztották, többen pedig szorosan egymás mellett a padlón foglaltak helyet. Még a teraszon is szorongtak néhányan - ezek azonban főleg pápua nők és gyermekek voltak. 
Joe Formanre rá sem lehetett ismerni. Az a jóképű, magas fiatalember,, aki a szakáll alatt rejtezett, most végre felszínre bukkant, lévén, hogy Kokopo doktor asszisztálása mellett, remegő kezekkel megborotválkozott. A borotválkozás egy özönvíz előtti borotvakéssel történt, amely Solomon, aki nem Solomon gyűjteményéből került elő, de végül is az eredmény felülmúlta a várakozásunkat. A néhány vágást, amely az arcát érte, akár pápua törzsi jelnek is értelmezhettük, 
Joe Formán elégedetten hörpintette ki a tökhéj csészét, amelyet Solomon, aki nem Solomon nyújtott át neki. Amikor az utolsó csepp is lecsorgott a torkán, elégedetten cuppantott egyet. 
- Ha ez nincs, talán bele is döglöttem volna annak a pasasnak a látványába. Miből csinálják? 
Solomon, aki nem Solomon nem válaszolt. Elrejtette a tökhéjat a háta mögé, és zavartan maga elé mosolygott. Joe Formán azonban nem hagyta annyiban a dolgot. 
- Leírná nekem a receptjét? - bökte oldalba a házigazdánkat. - Értpidzsinül? 
- Értek - bólintott Solomon, aki nem Solomon. 
- Annyira ízlett az itala, hogy szeretném otthon is elkészíteni - magyarázta Joe Formán. 
Solomon, aki nem Solomon gondterhelt képet vágott. 
- Hány feleséged van? - kérdezte végül megvakargatva lapos, pápua orrát. 
- Tessék?- képedt el Formán. - Egy. Azaz momentán egy sincs. Éppen azért vagyok itt. 
- Akkor jók lesznek a szomszédok is - legyintett nagyvonalúan Solomon, aki nem Solomon. 
- Szomszédok? Mihez? 
- A rágáshoz. 
Mivel Joe Formán olyan értetlen képpel nézett rá, mintha a rádiócsillagászat legújabb eredményeit magyarázták volna neki, kénytelen voltam a segítségére sietni. Néhány szóval elmagyaráztam, miképpen készítik a finom, üdítő itókát. Természetesen azt sem hagytam ki a receptből, hogy célszerű fogatlan öregasszonyokkal rágatni a masszát, mivelhogy az ínyek finomabban őrölnek, mint a fogak. 
Ki tudja miért, de Joe Formán egyre nagyobbakat nyelt. Szürkére váltó ábrázatából azt véltem kiolvasni, hogy mintha már nem is ragaszkodna annyira a rejtélyes ital otthoni gyártásához. 
Amíg Mr. Formán sápadozott, és nyeldekelt, kíváncsian Miss Donovanra, azaz Mrs. Formanre pillantottam. Meghökkenve tapasztaltam, hogy nem látok a szemében csipetnyi együttérzést sem. 
Miután Joe Formán kinyeldekelte magát, kénytelen voltam átvenni a kezdeményezést. Hála Kokopo doktor fürdőmesteri tevékenységének, immár nyugodtan közel hajolhattam hozzá, csak könnyű szappanillatot éreztem a bőrén. 
- Hát akkor isten hozta, Mr. Formán - mondtam, térdére téve a tenyeremet. - Ideje, hogy összeismerkedjünk. 
Sorban bemutattam neki a jelenlévőket. Csupán Mr. Tanaka hiányzott a menekültek közül - ő a halott Jamamurát őrizte a sátrában. 
Miután megtörtént a bemutatkozás, mély sóhaj kíséretében összekulcsoltam a kezem az ölemben. 
- Hallgatjuk, Mr. Formán. 
Mr. Formán megtehette volna, hogy dühösen ránk támad és kikéri magának, amiért ebbe a szobába kényszerítettük és kérdésekkel halmozzuk el, Mr. Formán azonban nem tiltakozott. Jamamura halála és a pajpaj közelsége úgy elfújta a tiltakozáT sát, mint az őszi szél a fáradt, beteg legyeket. 
Mr. Formán megkereste tekintetével Miss Donovant, aztán rám nézett. 
- Mit mesélt önnek... Ruth úgy általában? 
- Hogy lelépett maga elől- mondtam a igazságnak megfelelően.                   . 
- Igen, ez így volt -bólintott Formán. - Mrs. Ruth Formán megelégelte a házitűzhely melegét és még melegebbre vágyott. Én pedig... elhatároztam, hogy megkeresem. 
- És megöli - tettem hozzá. 
- Ezt mondta? 
- Igen! Ezt mondtam! - kiáltotta remegő hangon Donovan mama. - így is csak a töredékét meséltem el neki, miket vagdostál a fejemhez. 
Formán szégyenlősen elvigyorodott: 
- Akkoriban nagyon el voltam keseredve. Mindazonáltal meg szeretném kérdezni önöktől, milyen mélységig óhajtanak lemerülni a magánügyeimbe? 
- Semmilyenig - mondtam határozottan. - Illetve, csak any-nyira, amennyire az önök viszálya összefügg az itteni sajnálatos eseményekkel. 
- Attól tartok, egyáltalán nem függ össze. Mindazonáltal ami az elmúlt órában történt, az valóban... hm... feljogosítja önt, hogy kérdéseket tegyen fel nekem. Állok elébük, Mr. Lawrence. 
Mielőtt azonban kérdezni kezdtem volna, Formán kinyújtotta a lábát és rám mosolygott. 
- Volt egy kis összezördülés köztem és Ruth között, melynek következtében megbillent valami bennem. Soha nem fordult még elő velem, hogy ennyire kiakadjak. Főleg, hogy Ruth se szó, se beszéd összecsomagolt és lelépett. 
- Jogom volt hozzá! - csattant fel Miss Donovan. 
Joe Formán megsimogatta immár szakálltalan arcát.   , 
- Talán valóban másképpen kellett volna viselkednem. Meg tudsz bocsátani nekem, Ruth? 
- Nem - mondta határozottan Donovan mama. - Soha. 
- Rendben van - sóhajtotta Joe Formán. - Már ez sem izgat különösebben. Valamit megtanultam ebben az átkozott cserjésben., Hogy az életeden kívül semmi sem igazán fontos ezen a világon. 
- Nocsak - húzta fel.a szemöldökét a lány. - Ez az első emberi szó, amit öt éve hallok tőled, Joe Formán. 
Formán bágyadtan legyintett. 
- Nagy marha voltam, az biztos. Annyira begurultam, hogy elhatároztam, ha elkapom a feleségem, megölöm. Van egy szamurájkard-gyűjteményem odahaza... Különösen szép darab a dísze, amelyről az a legenda járja, hogy egy szamuráj azzal fejezte le a feleségét. Nos... úgy döntöttem, hogy én is megteszem. 
- Te nem vagy normális - nyögte remegő szájszéllel Miss Donovan. - Úristen, kivel éltem én együtt? 
- Nem kell aggódnod, Ruth-mosolygott rá szelíden Formán. 
- Már túl vagyok rajta. Amíg körbejártam a vulkánt elment a kedvem a gyilkolástól. Nem is tudom, miért nem húztam már el innen a fenébe. Talán mert beszélni akartam veled. Utoljára. 
- Hát ez remekül összejött - örvendezett a lány. 
- Eszerint a múltat lezártnak tekinthetjük - szegeztem le. -Térjünk vissza a jelenbe. Mikor érkezett Pápua Űj-Guineára? 
- Három hete. 
- Új-Britanniára? -Két hete. 
- Azóta itt jár-kel a cserjésben? 
- Ahogy mondja. 
- Miért nézett ki olyan szörnyen, mintha hajótörött lett volna? 
- Mert az is vagyok. A szerelem tengerének hajótöröttje. Csak egy csónakra várok, amely kimentene belőle. 
Mintha rávillantotta volna valakire a szemét. Legnagyobb meghökkenésemre Kelly McPearson feje búbjáig pirult. 
- A rabauli piacon ellopták a pénzem és a hitelkártyáimat is 
- folytatta Formán. - Három dollár maradt mindössze a zsebemben. Éppen akkor történt a dolog amikor megtudtam, hogy Ruth idefent tartózkodik a faluban. Nyomban bejelentettem a rendőrségen, de egy bizonyos Van Haagen felügyelő kurtán-furcsán elbánt velem. Azt mondta, nem nyomozhat az ügyemben, mert valószínűleg a pápuák tették, az viszont valami Natnat felügyelő dolga. Róla pedig senki sem tudja, hol jár. Állítólag disznókon Összebalhézott törzseket békít a sziget belsejében. Szerencsére adott tíz dollárt, abból szereztem be a legszükségesebbeket. Sátorra már így sem futotta. Élelemre is alig. 
- Két hét alatt nőtt ekkorára a szakálla? 
- Még otthon kezdtem el növeszteni. Megfogadtam, addig nem vágom le, amíg meg nem találom Ruth-t. 
- Történt valami önnel a cserjésben, amíg a falu körül ólálkodott? 
- Nem sok - vonta fel a vállát Joe Formán. - Ha csak azt nem számítjuk, hogy egy éjszaka - nem sokkal megérkezésem után -,. lerágta valami a lábamról a cipőmet. Reggelre csak cafatok maradtak rajta. 
- Nem látta, mi volt az? 
- Sajnos nem. Álmomba éreztem ugyan, hogy valaki a lábam körül matat, de annyira fáradt voltam, hogy nem ébredtem fel rá. 
- Frissen volt tisztítva a cipője? 
Formán megvakargatta a fejét és elgondolkodva nézett rám. 
- Amíg még nem lopták el a tárcámat, kivikszoltattam néhányszor a piacon. 
Nyeltem egyet, és azon töprengtem, vajon megmondj am-e neki, hogy csak egyetlen hajszál választotta-el a haláltól. Végül mégsem tettem. Volt enélkül is baja, éppen elég. 
Joe Formán lehajtotta a fejét és elgondolkodva megsimogatta az arcát. 
- Egy cserje mögül pillantottam meg először Ruth-t. Egyedül ment a házak között, fűszoknyában, és... felül nem volt raj--ta semmi. Ha korábban történik... talán odarohantam volna hozzá, és meg is öltem volna féltékenységemben. Ezúttal azonban nem éreztem semmit, jobban mondva alig valamit. Mintha nem is az én feleségem mászkált volna odalent félpucéran. Ekkor gondoltamra először, hogy micsoda barom vagyok én! Egy fantomot kergetek, amely talán soha nem is volt az enyém. A kardomra néztem és úgy döntöttem: vége a komédiának. Úgy vagyunk egymáshoz valók, mint a facsavar és az acéllemez. 
- Akkor mi a fenéért koslattál körülöttem és miért vagdostad szét a mackómat? 
- Nem emlékszel, Ruth? - kérdezte kerek szemekkel Formán. 
- Mi az ördögre kellene emlékeznem? 
- A kedvenc dalunkra. Ha meghalt a szerelem, pusztuljon el az is, amit emlékbe kaptál tőlem. Volt idő, amikor nagyon kedvelted. Tényleg nem emlékszel? 
Ruth Donovan megcsóválta a fejét. 
- Nagy marha vagy te, Joe Formán. 
Melegséget azonban nem éreztem a hangjában egy csipetnyit sem. 
Már csak az maradt hátra, hogy megkérdezzem tőle, nem érzékelte-e valahogy - a cipőlerágáson túl -, a pajpaj jelenlétét. Formán nem érzékelte. 
- Pokolian éhes voltam - mondta az arcát simogatva. - Gyümölcsöket ettem, de azoktól csak még éhesebb lettem. Amikor meghallottam a cserjék között, hogy Mr. Lawrence a ma esti vacsoráról beszél, elrejtőztem, hogy utoljára még belakmározzak, mielőtt potyautasként hazavitetem magam egy hajóval. Bocsáss meg, Ruth, hogy ismét kiakadtam egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy Mr. Lawrence csapdát állít nekem. Gratulálok, Mr. Lawrence, csodálatos volt a terve. Remélem, elégedett? 
Kénytelen voltam megrázni a fejem. 
- Egyáltalán nem. 
- Hiszen sikerült, amit eltervezett. Magának sikerült. Mi a baja mégis? 
Előhúztam a pipám a zsebemből és anélkül, hogy meggyújtottam volna, a fogaim közé szorítottam. 
- Hogy mi a bajom? - kérdeztem mogorván. - Az, hogy a pajpajt vártam és maga esett a csapdába. Nem elég baj ez valamennyiünknek? 
Rettegő tekintetük arról árulkodott, hogy bizony elég. 
Mr. Tanaka a matracán kucorgott, pokrócba csavarva, miközben reszketett mint a nyárfalevél. A halott Jamamura a földön feküdt, fehér lepedővel letakarva. Nemcsak a megcsonkított test körvonalai sejlettek át a vékony anyagon, hanem vér is jócskán átütött rajta. 
Kokopo doktor a halott mellett térdelt. Jöttömre felnézett és széttárta a karját. 
- Ennek vége. 
,  Nem mondott újat: már akkor vége volt, amikor összeesett a tisztáson. 
Tanaka csak akkor pillantott rám, amikor lecsüccsentem mellé a matraca szélére. Nem volt barátságos a tekintetem, de hát mitől is lett volna az? 
- Nem akar elmondani nekem valamit, Mr. Tanaka? .- kérdeztem sokat sejtetem. 
Tanaka vett egy mély lélegzetet, aztán becsukta a szemét. 
- Nincs mit mondanom. 
- Még akkor sem, ha esetleg ön lesz a következő áldozat? Tanaka megrázta a fejét. 
- Nem tudok semmit. Nincs mit mondanom. Kénytelen voltam tovább ütni a vasat. 
- Nekem viszont az a véleményem, hogy igenis lenne. Amikor utoljára Rábádban jártam:., felhívtam a Tokiói Történeti Intézetet. Azt mondták, nincs tudomásuk róla, hogy bármelyik kutatójuk Pápua Új-Guineán tartózkodna. Arról pedig végképp nem tudtak, hogy bárki is a második világháború új-britanniai hadszíntereit kutatná. 
- Bizonyára tévedtek - mondta. 
Gondolatban megveregettem a vállam. Csak úgy vaktában lőttem a levegőbe és, íme! - már az első lövésemre telitalálatot értem el.          . 
- Nem tévedtek. Kétszer is utánanéztek a dolognak. 
- A mi kutatásainkat a Nagaszaki-i Történeti Intézet finanszírozza. 
Szomorúan csóváltam meg a fejem. 
- Őket is felhívtam. Ők sem tudnak magukról. Tanaka felpattant és elkezdett a kijárat felé taszigálni.. 
- Takarodjon a sátramból! Kifelé! Nincs semmi mondandóm a maga számára. 
Kokopo megvakargatta az orrát a pálmák alatt és nyugtalanul nézett a szemembe.  - Ha nem a lövészárkok érdeklik, akkor kicsoda ez a fickó? Jó lett volna tudni. 
Az éjszaka hátralevő része nyugalomban telt el, ha azt a vészterhes csendet, amely körülölelte a falut, nyugalomnak lehet nevezni. Még a máskor mindig hangos éjszakai majmok és izgága papagájok is hallgattak, mintha megsejtették volna, mi folyik 
odalent az emberek között. A Matupit sötét tömbje komoran hallgatott. 
Miss Donovari betartotta az ígéretét: beköltözött az asszonyok házába, s még három elefánttal sem lehetett volna kivontatni belőle. A helyére lépő Bob mindenesetre megtette a magáét: azonnal a pártfogásába vette Tommyt, aki felköltözött hozzánk az emeletre. Ott aztán olyannyira megbecsülte magát, hogy apró horkantásaitói eltekintve észre sem vettük, hogy a sarokban szunyókál. 
Kokopo doktorral és legújabb hadifoglyunkkal, Joe Forman-nel viszont más volt a helyzet. Nekik nem jutott sem ház, sem sátor, így aztán a falu főnöknek kellett rendet csinálnia. Erélyes hangon kizavart egy családot a saját házából, összeköltöztette egy másikkal, helyére pedig a doktort és Donovan mama férjét szállásolta be. A megfeszített munka alaposan megviselhette, mert amikor végre lezuhanyozhattam Miss Donovan hordója alatt, orrában tekintélyes vadkanagyárral nagyokat sóhajtozva odajött hozzám és ködös tekintettel bámulta, amint törülközöm. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azt vizsgálja, vajon megfelelő lennék-e egy kiadós mumuvacsorára. 
- Megbolondult a világ, Bikpela - mondta aztán pidzsinül, mély sóhajok közepette. - Bizony megbolondult. 
- Ebben lehet valami - bólintottam. 
- Itt van mindjárt ez a Mr. Formán - folytatta. - Hadifogoly, nem? 
- Bizonyos értelemben igen. 
- Mégsem lehet megenni. Minek az olyan hadifogoly, akit nem lehet megenni? 
- Ebben is lehet valami - mondtam. 
- Régen megették a hadifoglyokat. Ha nem etted meg őket, ők ettek meg téged. 
- Te ettél már embert? - kérdeztem kíváncsian. A főnök szomorúan rázta meg a fejét. 
- Én már nem, de az apám evett. Azt mondta jó, csak fiatal embert kell enni, mert az öreg rágós és keserű az íze. Nincs jobb a fiatal, zsíros hadifogolynál. 
Elmerengve bámultunk a fent ragyogó holdra. Hol vannak már azok a régi, szép idők, amikor pukkadásig lehetett falatozni a fiatal és kövér hadifoglyokból. 
- Aztán itt van ez a Kokopo doktor is - folytatta a főnök. -Ellenséges törzsből származik, tehát meg kell ölni és meg kell enni. Csakhogy Kokopo tanult ember, az ilyet pedig vétek megenni. Amióta a hadifoglyunk, már három embert meggyógyított. 
- Meggyógyított? 
- Egynek kinyomta a kelését és kitisztította, amit már hónapok óta meg kellett volna tennie a varázslónknak. 
- Miért nem tette meg? 
. - Mert nincs varázslónk. 
-Hova lett? 
- Az öreg meghalt, a fiatal pedig meglépett. Elment egy... katonaiskolába. Azt mondják, a tengeren fog hajózni egy nagy hajón. Azóta nincs varázslónk. Kokopo kihúzta egy öregember fogát is, aki nagyon sokat szenvedett tőle. Én is megpróbáltam kihúzni, de nem ment. Kokopónak sikerült. 
- De hiszen nincsenek is szerszámai! 
- Nekem van fogóm. A rabauli piacon loptam. Szép fogó. Aztán még egy asszonynak is visszatette a kiugrott lábát. 
Elismerőn húztam el a számat. Kokopo doktorról nem lehetett elmondani, hogy hadifogolyként a napot lopja. 
- Szóval - folytatta a főnök vadkanagyarát babrálva -, Kokopo doktort meg kellene ennünk, mert ellenség, ugyanakkor meg is kellene kérnem, hogy legyen a varázslónk. Hát nem bolond világ ez, Bikpela? 
Miután megegyeztünk benne, hogy a világ úgy bolond, ahogy van, végigsétáltunk a falun. A füstölőház előtt megtorpantunk és hallgatva bámultunk szürke oldalára. 
- Meg akarod nézni? - kérdezte végül a főnök. . Bólintottam, pedig szívem szerint nem akartam volna meg-. 
nézni semmit odabent. Jamamura holttestét azonban mégis meg kellett néznem. 
A főnök mindvégig az ajtó mellett állt, amíg a holttestet szemléltem. Nem szólt egyetlen szót sem, csak a szája mozgott, mintha a helyi szellemekhez imádkozna. 
Ekkor hirtelen eszeveszett gondolatom támadt. Olyan vad, hogy magam sem hittem benne, sőt, ha más mondta volna, bizonyára őrültnek tartottam volna érte. Egyszerre csak jelentőséget nyertek olyan apró, mindeddig jelentéktelen mozzanatok, amelyeket jószerével már el is felejtettem. 
Amikor megtámadott a pajpaj, mintha csontujjak szorongatták volna a torkom... vegyszerszag... az éles vágások a halottakon a kettészelt koponya az eltűnt agy és a belső részek... a frissen tisztított és cafatokra szabdalt cipők... a tó a vulkán kráterében... 
- Jól vagy, Bikpela? - kérdezte aggódva a főnök. 
Felnéztem a mestergerendáról lecsüngő aszalt ősökre. Mintha valamennyien engem bámultak volna. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha elégedett mosoly bujkált volna egyikük-másikuk arcán. 
Lám, lám - üzenték az üres szemgödrök. - Ennyire egyszerű az egész. 
Most, hogy már sejtettem, ki lehet a pajpaj, azt is megértettem, hogy pokolian nehéz lesz leszámolni vele. 
Kora hajnalban hatástalanítottam a bejárathoz telepített kon-zervdoboz-csapdát, levittem Tommyt a haverjai közé, magam pedig elhatároztam, megmártózom a patakban. Legnagyobb meglepetésemre Mr. Formán megelőzött. Éppen akkor mászott bele a vízbe, amikor felbukkantam a patak partján. Ahogy meglátott, vidáman felém integetett. 
Lerúgtam magamról a nadrágomat és belecsobbantam a habokba. Arra azért vigyáztam, hogy a pisztolyom a kezem ügyében legyen. A pisztoly ezúttal San Antonio kisasszony fegyverét jelentette, mivel tegnap éjszakai töprengéseim nyomán úgy döntöttem, biztonság kedvéért inkább ezt tartom eztán magamnál. 
Joe Formán odatempózott hozzám és zavartan rám nevetett. 
- Jó reggelt, Mr. Lawrence. Pokolian jól esik egy kis pancsikolás. Egy hete rejtőzöm a cserjésben, de fogalmam sem volt róla, hogy patak is folyik errefelé. Már attól tartottam, úgy rátapad a kosz a bőrömre, hogy dinamittal kell lerobbantanom róla. 
- Ennek ellenére vigyáznia kellene - figyelmeztettem. -A pajpaj... 
- Ugyan már, Mr. Lawrence - legyintett a hátára fordulva -, 
két álló. hétig csavarogtam a cserjék között, anélkül, hogy sejtelmem lett volna ennek az izének a létezéséről. Ha azt megúsztam, most miért kellene izgulnom? 
- A dolgok egyáltalán nem így működnek - tiltakoztam. 
- Eddig is bíztam a jó szerencsémben, remélem ezután sem hagy el. Hanem ahogy visszagondolok arra a szerencsétlen kis japánra, megáll a mellkasomban a pumpa. Te jó ég, hogy nézett ki! Van fogalma róla, ki csinálhatta? 
. - Hosszú ideig azt hittem, maga. 
- Ember, maga nincs eszénél! 
- Miss Donovant is meg akarta ölni. 
Joe Formán lecövekelte a lábát a fenékre és elgondolkodva nézett rám. 
- Azt hiszi, meg tudtam volna tenni? Dehogyis tudtam volna. Ha elkapom karddal a kezemben, holtbiztos, hogy elhajítottam volna és térdre borulva kértem volna rá, hogy jöjjön vissza hozzám. Nagyon könnyű elhatározni, hogy megölünk valakit, végrehajtani azonban pokolian nehéz. 
- És most? 
Formán felvonta a vállát. 
- Magam sem értem, mi történt velem. Az lehetett a fordulópont, amikor megpillantottam fűszoknyában, pucér felsőtesttel a falu közepén. Ott ment el mellettem néhány lépésnyire, - akár meg is érinthettem volna. Széthajtottam a cserjék ágait, aztán egyszerre csak odafagyott a kezem az ágakhoz. Ruth arcán boldog mosoly játszott, és jókedvűen maga elé dudorászott. Tudja, mire jöttem akkor rá, Mr. Lawrence? Hogy ez a nő, Ruth, Miss Donovan, vagy akár Donovan mama, aki a feleségem, boldog. Itt boldog, ebben az isten háta mögötti faluban, velem pedig nem volt az. S akkor felötlött bennem a kérdés: jogom van-e megzavarni a boldogságát? Jogom van-e visszakény szeríteni egy olyan világba, amelyben boldogtalan. Ez volt. a nagy kérdés, Mr. Lawrence. 
- Megnézte közelebbről Mr. Jamamura holttestét? 
- Kénytelen voltam vele. Szerencsére csak néhány pillantást vetettem rá. 
.- Lehetségesnek tartja, hogy valaki szamurájkarddal tette volna mindezt? 
- Szamurájkarddal semmiképpen sem - tiltakozott Formán, 
- Ahhoz túlságosan finomak a vágások. Talán egy orvosi szike képes ilyenre. 
- Hogy mondta? 
- Ha valaki karddal dolgozik, határozott mozdulatokat végez. Lenyisszantja az áldozata fejét, vagy a végtagjait, vagy a törzsébe vág. Ez azonban mintha a kard hegyével összevissza karistolta volna, majd kivágta a belső részeit. Őszintén szólva hihetetlennek tűnik. Ugyanakkor a vágási felületek mégis simák, ami arra utal, hogy borotvaéles szerszámmal dolgozott a rohadék. 
- Meddig óhajt a körünkben tartózkodni, Mr. Formán? -kérdeztem később, törülközés közben. 
- Eredetileg arra gondoltam, hogy még a mai napon elhúzok innen. Megtaláltam Ruth-t, levágattam a szakállamat, nincs itt már semmi keresnivalóm.Most azonban, hogy ez a szörnyeteg itt kószál a cserjésben... 
- Azt akartam javasolni, hogy maradjon mindaddig velünk, amíg el nem intéződnek a dolgok. 
- Ez konkrétan mit jelent? 
- Talán égy-két nap várakozást. Addig feltétlenül elkapom. .   - És ha mégsem? Ha ő kapja el magát? 
Hogy el ne veszítse a maradék bátorságát, mosolyogva a hátára vertem. 
- Fel a fejjel, amíg még van! 
Tudja isten miért, de ezzel sem tudtam igazán jókedvre hangolni. 
Röviddel napnyugta előtt felkerestem Donovan mamát az asszonyok házában. Ezúttal egyedül volt, éppen a papírjait rendezgette a padlón. 
- Hogy vagy? - tettem fel neki a nap kérdését, miközben mellé telepedtem. 
- Megvagyok - felelte enyhén elpirulva. - Hát te? - Zavartan a földre pislogott, majd összemorzsolt egy letépett levélkét az ujjai között. - Fél éjszaka azon töprengtem, hogy talán kár volt elköltöznöm tőled... csak hát nagyon berezeltem. Mi van vele? 
- Joe-val? Azt hiszem, jól van. Belátta, hogy jobb, ha félreáll az utadból. 
- Meddig akar még itt maradni? 
- Amíg el nem kapom a pajpajt. Ha elindul Rabaul felé, ki tudja, mi történik vele. 
- Joeolyan édeskés, mintegy juharszörppel leöntött fánk. Aki beleharap, elvásik tőle a foga. Még a pajpajé is. 
- Azért én mégis azt tanácsoltam neki, hogy maradjon a fenekén néhány napig. 
Donovan mama babrált még egy kicsit a levéllel, majd a szemembe nézett. 
- Hidd el, Leslie, úgy ismerem Joe-t, mint a tenyeremet. Ha meg akar téveszteni valakit, felölti a legszebbik arcát, úgy prédikál, mint egy metodista lelkész, pedig maga az ördög. En a felesége voltam, tudom mit beszélek. Egyetlen szavát sem szabad elhinned. - Sóhajtott és megcsóválta a fejét. - Ha csak rágondolok, elfog a hányinger. Nem is értem, miért nem hagytam ott azonnal, amikor megtudtam azt a szörnyűséget. 
- Miről beszélsz? - hökkentem meg. Miss Donovan megtörölgette a homlokát. 
- Azt már meséltem, hogy bolondja a japán kardoknak. Elsősorban azokat gyűjti, amelyekkel bizonyíthatóan embert öltek. Például levágták valakinek a. fejét. 
- Elég morbid szokás, de ez még nem bizonyítja. 
- Várj egy kicsit! Nem sokkal a házasságkötésünk után meghökkenve tapasztaltam, hogy meghatározott időközönként összecsomagolja a sportruháit, sportcipőjét és néhány barátjával együtt a hegyekbe indult, úgymond kirándulni. Ilyenkor egy-egy szamurájkardot is magával vitt... állítólag azért, hogy kipróbálj a az élét a bokrok ágain. Már korábban is fel kellett volna figyelnem rá, hogy kirándulásai után soha nem velem mosatja ki a ruháit, hanem maga cipeli el a mosodába. Érted? 
- Nem én! 
-- Egyszer, már nem emlékszem miért, belenéztem szennyes ruhával megpakolt hátizsákjába és majdnem rosszul lettem tőle. Sportruhája, amelyben kirándulni ment a szamurájkarddal, merő vér volt. 
- Jézusom, csak nem azt akarod mondani, hogy embereket aprított darabokra? 
- Nem. Azt nem. Néhány nappal ezután találtam a zsebében egy papírt. Az egyik városi vágóhíd vezetője engedélyezte számára, hogy ötszáz dollár befizetése ellenében levágásra szánt állatokat gyilkoljon meg. 
Mit tagadjam, hányinger kerülgetett. 
- Azzal védekezett, hogy csak egyetlen bárányt küldött a másvilágra, de a papíron nem az állt. Es már ki tudja, hányszor járt azon a rohadt vágóhídon! Hát így hidd el neki, bármit is mond. 
Mintha nehéz terhet cipeltem volna a vállamon, úgy botladoztam ki az asszonyok házából. 
Ahogy feljebb emelkedett a nap az égen, a pápuák kivonultak a cserjésben meghúzódó táróföldjeikre. Járni nem tudó csecsemőiket a hátukra kötötték, a nagyobbak pedig falkában követték a felnőtteket. Mire a nap a fák magasába emelkedett, kiürült a falu. 
Visszasétáltam a házamba, de Bob McKinleyt már nem találtam ott. 
Ücsörögtem vagy másfél órát a szobában, miközben megpróbáltam gondolkodfii. Tarka mozaikképek kavarogtak a fejemben, mint a kaleidoszkóp mintái. A baj csak az volt, hogy bár egyes részletek már szépen kirajzolódtak előttem, a részeket összekötő kapocsra még mindig nem sikerült rábukkannom. 
Lemásztam a létrán, megvakargattam Tommy hátát, elhessegettem egy gyanúsan ólálkodó kutyát, aztán bevettem magam a cserjésbe. Úgy gondoltam, hátha történik valami, ami közelebb visz a rejtély megoldásához.                             . 
Történt is. 
Egy vidáman zöldellő páfrány alatt ücsörögtem, s éppen a revolveremet ellenőriztem, amikor megreccsent valami a közelemben. Óvatosan kidugtam a fejem a széles levelek közül. 
Nem kis meglepetésemre Mr. Tanaka bukkant fel az orrom előtt. A darabjaira hullott Tanaka, aki társa és kollégája, Mr. 
Jamamura kegyetlen halála következtében egy nappal korábban úgy összetört, mint egy kőpadlóra ejtett söröskorsó. 
Ez a mostani Tanaka viszont egyáltalán nem volt darabjaira törve. Éppen ellenkezőleg: harcos szamurájt láttam magam előtt, amint az ellenség táborhelye felé lopakodik. Szamuráj voltát az a leeresztett rostélyú sisakféle is igazolta, amely a fején trónolt. A himalájai mézkeresőkön láttam nem is régen hasonló maszkot. A kezében tartott detektor ugyancsak megerősítette, hogy Mr, Tanaka felderítő-úton jár. 
Egészen addig figyeltem az arca elé akasztott dróthálót, amíg csak el nem haladt mellettem. Rovarok ellen túl vastag, aknarobbanás ellen viszont túl vékony volt. Hogy megbizonyosodjak róla, mi a fenét keres, csendben a nyomába akaszkodtam. Nem volt különösebb öröm Mr. Tanakát követni. Egyetlen egyszer sem fordult hátra, nem pihent meg, nem törölgette a homlokát - semmi olyat nem tett, amit mindenki más megtett volna egy dzsungeltúra során. Csak tartotta maga elé a fémde- tektorát, mintha azzal akart volna védekezni az esetleges támadások ellen. 
Egészen addig gyalogoltunk az egyre súlyosbodó hőségben, amíg el nem értük azt a gödröt, amelybe annak idején Joshua, aki nem Joshuával belepottyantam. Már-már azt hittem, a figyelmetlen Tanaka is követi a példánkat, de az utolsó pillanatban kikerülte és sietős léptekkel igyekezett tovább. Az én arcomról már rég szakadt a veríték, ő azonban még mindig beprogramozott automataként szedte a lábait. Igaz, az én helyzetem jóval nehezebb volt, mint az övé, hiszen míg ő az ösvény közepén haladt, nekem minden eshetőségre készen az ösvénytől néhány méternyire, a cserjék között kellett követnem a mozgását.. 
Úgy veszítettem el, hogy észre sem vettem. Az egyik másodpercben még ott gyalogolt az orrom előtt, a másikban aztán már . nem volt sehol. 
Ha nem töltöttem volna hosszú éveket Nágaföldön a kígyóemberek között, talán soha nem bukkantam volna a nyomára, így azonban pontosan tudtam, mit kell tennem. Felegyenesedtem és visszasétáltam az ösvényen vagy ötven métert. Megkerestem a nyomait és szememet a lehajlott fűszálakra szegezve könnyedén megtaláltam azt a helyet, ahol elhagyta az ösvényt és beváltott a cserjék közé. 
Negyedóra múlva bukkantam rá arra az építményre, ahova a japán igyekezett. Nem tudtam pontosan, hol vagyok, abban azonban biztos voltam, hogy errefelé még sohasem jártam. A nagy, szürke valami ott sötétedett a cserjéken túl egy tisztás közepén. 
Első pillanatban azt hittem, egy épületre bukkantam, esetleg egy föld alatti bunker-rendszer bejárati részére, ahogy azonban széthajtottam az ágakat, döbbenten fedeztem fel, hogy egy repülőgép roncsai fekszenek előttem. A szárnyán díszelgő vörös napkorong egyértelműen jelezte a nemzetiségét. 
Néma csend honolt a környéken, nem moccant semmi, ezért úgy gondoltam, az a legbölcsebb, haén sem moccanok. így ücsörögtem jó tíz percig mozdulatlanul, még lélegzetet is csak takarékosan mertem venni. 
Tízpercnyi csend után aztán egyszerre csak megelevenedett a környék. Valaki végigcsörtetett a gépet körülvevő cserjék között, néhány papagáj rikoltozni kezdett a fák magasában, s mintha a gép is megmoccant volna. Gyorsan megdörzsöltem a szemem. A gép mocorgása ettől abbamaradt, a papagájok viszont tovább kiáltoztak az ágakon. 
Mivel a csörtetés tovább folytatódott, úgy gondoltam, közelebb költözöm a repülőhöz. 
Olyan finoman mozogtam, hogy még Joshua, aki nem Joshua is megirigyelhette volna. Lekuporodtam a legvastagabb törzsű banáncserje mögé és már meg is pillantottam Tanakát. 
Nem mondhatnám, hogy sohasem láttam még haragos japánt, hiszen gyakori szigetországbeli tartózkodásom során nemcsak jókedvű emberekkel találkoztam. Az a harag azonban, amely Tanaka arcán égett, talán még a Fujit is felrobbantotta volna. Könyökömre támaszkodtam, hogy jobban megfigyelhessem, mit csinál. Nos, hogy Mr. Tanaka mit művelt a repülőgép roncsai mellett, azt csak a pápua szellemek tudták volna megmondani. 
Talán még nem említettem, hogy Új-Britannia szigetének cserjései számtalan lezuhant, katonai gépet rejtenek, amelyeket a bennszülöttek réges-rég megszabadítottak hasznos terhüktől. A roncsokat azóta már lajstromozták, megszámozták őket, s az elpusztult személyzetet is regiszterbe vették. A maradványok elszállításáról azonban senki sem gondoskodott: mint a háborúk 
megannyi szomorú maradványáért, ezekért sem vállalta senki a felelősséget. Itt rozsdásodtak immár évtizedek óta, trópusi eső által verve, égő naptól perzselve. Akárcsak ez a kövér, szánalomra méltó szállítógép. Bár valaha büszke jószág lehetett, most veszélytelenebb volt a döglött oroszlánnál. 
Mr. Tanaka azonban aligha gondolhatta így. Dühösen kiköpött, ahogy a tisztásra ért és ráfogta a detektort, mintha csak géppisztoly volna, a repülőgépabroncsra. 
- Az enyém leszel, te rohadék! - kiabálta japánul. - Láncra verve viszlek magammal. 
Furcsán szűrődött ki a hangja a drótháló mögül, szerencsére így is, minden nehézség nélkül megértettem. 
Nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy beküzdje magát a roncs belsejébe. Talán csak az a néhány, vékonyabb cserje állt az útjában, amelyek a kettétört törzs nyitott ajtaja előtt nőttek. 
Tanaka ezúttal már nem kiáltozott, mintha megbánta volna, hogy korábban elragadtatta magát. 
Mit nem adtam volna, ha láthattam volna, mit csinál odabent, de akárhogy is ügyeskedtem, nem sikerült megpillantanom. Szerencsére néhány percig tartózkodott csak a gép gyomrában. Amikor kilépett belőle, ismét a fűre köpött. 
- Akkor is elkaplak- kiáltotta az öklét rázva. - Azt fogod csinálni, amit mondok, vagy megöllek! Rajtam nem fogsz ki, mint azon a két balfácánon! 
A két balfácán bizonyára Mr. Okidat és Jamamurát jelentette. 
Mr. Tanaka letelepedett az egyik cserje tövébe és várt. Vártam én is. Vártunk vagy egy fél órát, de nem történt semmi. Végül is Tanaka megunta a várakozást. Felugrott, csúnyán szitkozódott, aztán a detektorral a hóna alatt bevette magát a sűrűbe. 
Rövid töprengés után úgy döntöttem, megnézem, mi van a gép belsejében. 
Őszinte csalódásomra néhány korhadt ládadeszkán kívül nem volt semmi. Bekukkantottam a pilótafülkébe is, de az is üres volt. Az üvegablakok rég kitörtek, a pilótáknak nyomuk veszett. Éppen elhagyni készültem a terepet, amikor megütötte az orromát a vegyszerszag. Ugy vágtam hasra magam tőle, hogy csak úgy csattant. San Antonio kisasszony stukkerja után tapogatóztam, de mire előráncigáltam volna, már rájöttem, hogy aligha lesz rá szükségem. Csak a szaga maradt a géproncsban, a pajpaj maga messze járt. 
Letérdeltem a gép padlójára és alaposan átkutattam az évtizedek alatt összegyűlt szemetet. Hiába buzgólkodtam azonban, semmi említésre valót nem találtam, közte. Volt benne úgy egyébként minden: egér- és madárürülék, döglött rovarok, fekete, meghatározhatatlan gömböcskék talán egy növény magvai. 
Egyszerre aztán megdermedtem, mintha valaki rám kiáltott volna. A szemét alól szivárványszerű, átlátszó lapocska csillant felém. 
Úgy vetettem rá magam, mint a kutya a kolbászra. Legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, és ha nem kellett volna attól tartanom, hogy Tanaka meghallja, biztosan fel is kiáltok. Pár másodperc múlva kezemben tartottam a letört lepkeszárnyat. Hiába ástam aztán remegő kézzel tovább, hiába szitáltam át a hulladékot az ujjaim között, nem bukkantam a madárszárnyú pillangó egyéb maradványára. 
Félóráig kotortam a szemetet megszállott igyekezettel, s talán tovább is kotortam volna, ha nem hangzik fel egy rémült sikoltás nem messze, a cserjék között. Lehajítottam a lepkeszárnyat a földre, és kivetettem magam a géproncsból. 
A sikoltás nem ismétlődött meg többé. Tanácstalanul forgolódtam egy kicsit, majd úgy döntöttem, visszatérek az ösvényre. 
Megpróbálom újra megtalálni Tanakát. 
Akárhogy is igyekeztem, nem koronázta siker a fáradozásaimat. Tanaka nyomtalanul felszívódott a detektorával együtt. Az ösvény néptelenül árválkodott a hatalmasra nőtt banáncserjék árnyékában, mintha évtizedek óta nem járt volna rajta senki. Mivel a sikoltás nem hangzott messziről, úgy gondoltam, nem hiszek az ösvény ártatlanságának, hanem jobban körülnézek a környéken.  És jól is tettem, hogy nem hittem neki. Nem messze attól a 
helytől, ahol az a gödör rejtezett, amelybe annak idején Joshua, aki nem Joshuával belehuppantunk, sötét testet láttam heverni az egyik cserje árnyékában. Szempillantás alatt elővarázsoltam a zsebemből Miss San Antonio fegyverét, és magam elé tartottam. 
Jó néhány lépés választott még el a füvön fekvő, sötét bőrű alaktól, de fűszoknyája ilyen távolságból is arról árulkodott, hogy egy pápua asszonyt sodortak felém a balsors hullámai. Csak reménykedhettem benne, hogy nem a pajpaj soros áldozatával van dolgom. 
Szerencsére nem láttam vérfoltokat a közelében. Ennek ellenére csukott szemmel feküdt, mintha meghalt volna. 
Végighordoztam a pillantásomat a cserjéken, a közöttük magasodó pálmafákon, a szelíden ríngatódzó páfrányokon, majd letérdeltem az asszony mellé. Csendesen lélegzett, mint aki alszik. Kinyújtottam két ujjamat, közéjük csippentettem szemhéja szélét. Abban a pillanatban aztán, ahogy belenéztem a pupillájába, váratlanul feldobta magát a levegőbe, élesen felsikoltott, a kezembe harapott, majd kirántott valamit a fűszoknyája alól és a szemem közé szórta. Mindeközben összevissza kiáltozott, amiből sajnálatos módon egyetlen kukkot sem értettem. 
Elfeketült előttem a világ. Annyit sem láttam, hogy legalább egy cserje törzséhez támaszkodhattam volna. Az már csak hab volt a tortán, hogy amint a sötétség a szememre ereszkedett, jókora ütés érte a tarkómat. Eleresztettem azt a cserjeágat, amibe kapaszkodtam, és arccal előre bezuhantam egy páfrány levelei közé. 
Úgy gondoltam, ez a végállomás. Ha szerencsém van, megelégszik ennyivel és elmenekül. Ezúttal azonban emberemre akadtam. Ahogy a páfrányok között feküdtem, még bele is rúgott néhányat az oldalamba. 
Szerencsémre a szememből folyó könnyek lassan elmosták a port. Előbb csak halvány, szürke foltot láttam, majd egy páfránylevél bontakozott ki előttem. A rugdosás szerencsére abba-. maradt, így nyugodtan pisloghattam tovább. 
Már két levelet is sikerült megpillantanom, amikor megszep- pertt suttogást hallottam a hátam mögött. 
- Bik... pela! Te... vagy az? 
Mindez természetesen pidzsinül. Ebből aztán kitaláltam, hogy aligha az USA elnöke szólongat.        , 
- En vagyok-mondtam a szememet dörzsölve. -Te ki vagy? 
-  Magdolna, aki nem Magdolna.      - Te dobtál port a szemembe? 
- Én... Bikpela. 
- Egész jól sikerült. Mikor fogok újra látni tőle? 
-  Hamarosan... Bikpela. 
- Undorító szaga van. 
-  Békapor... Bikpela. 
-  Micsoda?!                                                            Azalatt a néhány perc alatt amíg sikerült kikönnyeznem a port 
a szememből, figyelemreméltó néprajzi értékekre tettem a szert. Megtanultam, hogyan kell békaport készíteni. 
Először is kell fognunk egy megfelelő békát- a megfelelő szót nyomatékosan hangsúlyoznám, mivel a békapor készítéséhez nem minden béka jó. Legjobb a mérges béka, amelynek a nyála rövid ideig tartó vakságot okoz. Ha a béka megvan, már nem kell mást tenni, mint megölni, két fahenger között laposra hengerelni, napon kiszárítani, mozsárban porrá törni és máris kész a békapor. A varázsszer rövid ideig tartó látászavart idéz elő amelynek az időtartama alatt az ellenfelet meg lehet pofozni, megrugdosni, sőt a fürgébb pápuák még meg is süthetik és meg is ehetik. 
Ehhez képest én még szerencsésen jártam. Negyedóra múlva már homályosan láttam, igaz, hogy időről időre ki kellett törölnöm a szememből a könnycseppeket. 
Magdolna, aki nem Magdolna mindeközben olyan együttérző arccal nézett rám, hogy megesett rajta a szívem. 
- Nem kell annyira mellre szívni a dolgot-mondtam vigasztalón. - Mit kerestél errefelé? 
Magdolna, aki nem Magdolna rám nézett és felhúzta a vállát. 
-  Menekültem. 
- Mi elől? - kérdeztem meghökkenve. 
-  A pajpajok elől. 
Ezután már kérdeznem sem kellett. Elmesélte, hogy a táró-földön kapált, amikor megszomjazott, és bement a cserjék közé, hogy a hűvösben elrejtett korsójából igyonegy kis vizet. A pajpajok ott vártak rá az árnyékban és üldözni kezdték. 
- Pajpajok? - kérdeztem nyomatékosari hangsúlyozva a többes számot. 
Magdolna, aki nem Magdolna bólintott. 
- Négyen voltak, Bikpela. 
- Hogy néztek ki? 
- Mint... az emberek - mondta a még mindig rémült pápua asszony. - Csakhogy nem emberek, hanem pajpajok voltak. Az ember nem olyan hófehér mint ők. Még te sem vagy olyan fehér, Bikpela, és Donovan mama .sem. 
- Milyen volt a szemük? 
- Mint a legyeké - mondta és mutatta is a kezével, hogy milyen gömbölyű. 
- Volt kezük-lábuk? 
- Hogyne lett volna. Hiszen azzal szoktak megfogni, Bikpela. A pidzsin nem volt az anyanyelvem, így aztán gyakorta vissza 
kellett kérdeznem, ha pontosan akartam érteni, mit mond. 
- Szoktak? 
Magdolna, aki nem Magdolna keserűen bólintott, megigazgatva elcsúszott fűszoknyáját. 
- Többször is megfogtak, Bikpela. 
- Mit csináltak veled?                             Magdolna, aki nem Magdolna meghökkenve nézett rám. 
- Mit csináltak volna? Kiszívták a vérem. 
A karja után kaptam. Vörös, púpos kis pontocskát láttam a vénáján. 
- Mást nem csináltak? 
- Nem, Bikpela. Féltem, hogy megölnek és belenéznek a fejembe, de soha nem tettek ilyet. Csak megfogtak és kiszívták a vérem. 
Mintha egy vámpír-történet kellős közepébe cseppentem volna. Talán már azon sem lepődtem volna meg, ha hirtelen szétnyílnak a cserjék ágai és kisétál közülük Drakula gróf teljes életnagyságában, frakkban, cilinderben, lakkcipőben, fehér sállal a nyakán. 
- Mást is el szoktak kapni a pajpajok vagy csak téged? 
- Mást is, Bikpela. 
-Kiket? 
- Azt nem mondhatom meg. 
- Miért ne mondhatnád meg? 
- Mert ha az asszonyok férjei megtudják, hogy a pajpaj kiszívta a feleségük vérét, nem alszanak többé velük, kidobják 
őket a házból, és a gyerekeiknek is megtiltják, hogy az anyjukkal találkozzanak. Visszakísérsz a faluba, Bikpela? 
Mit tehettem volna? Visszakísértem. 
A délután hátralévő része azzal telt el, hogy megszerveztem a másnapot. Mindezt természetesen titokban kellett csinálnom, ha nem akartam nevetségessé tenni magam. Amint azonban ilyenkor általában lenni szokott, mindenki éppen ekkor akart beszélni velem. Legelőször a maláriadöktorok kerestek fel és azt tudakolták, hogy szerintem ki fog-e törni a Matupit. Mert ha nem, másnap vagy harmadnap feltétlenül vissza kell térniük a bázisukra. Hátha a betegek meggondolták magukat és felbukkannak a kórtermekben arról már nem is beszélve, hogy az ápolónők nyugtalankodnak: vagy gyógyítani szeretnének, vagy elutazni a hazájukba. 
Amennyire lehetett, sikerült megnyugtatnom őket. Ha a Matupit holnap sem adja jelét, hogy valamire készülne, természetesen visszatérhetnek. 
Ezután Mr. Tanaka következett. Szemrehányó hangon rám támadt, amiért még mindig nem fogtam meg neki a pajpajt. 
Miután duzzogva elvonult, végre egyedül maradtam Mr. Kau-kauval. Bob gondolataiba mélyedve ücsörgött az ágyán, s amikor végérvényesen sikerült leráznom Tanakát, megcsóválta a fejét. 
- Tudja, min gondolkodom? Hogy voltunk-e már valaha is ilyen reménytelen helyzetben? Ennél a pajpajnál még az idomított keselyűk is kellemesebbek voltak. Ha belegondolok, hogy az a rohadék már kétszer is lerágta a lábbelit a lábamról, kiráz a hideg. Mintha szántszándékkal szórakozna velem a nyomorult! 
Leültem az ágyam szélére, és neki is elmondtam, amit korábban Joshua, aki nem Joshuának. Mr. Kaukau eltátotta a száját, és csak akkor csukta be, amikor befejeztem. Akkor aztán vidáman felnevetett, bár a nevetése némileg erőltetettnek tűnt. 
- Ugyan, Leslie, ezt maga sem gondolja komolyan! .   - Márpedig úgy gondolom. 
Megcsóválta a fejét és szeretetteljes ábrázattal legújabb szandáljára nézett. 
- Nem először találkozunk megmagyarázhatatlan jelenségekkel, mi ketten, igaz, Leslie? 
- Igaz. 
- Valahányszor ilyesmivel álltunk szemben, magának olyan eszeveszett ötletei támadtak, hogy falra kellett másznom tőlük. A végén persze mindig kiderült, hogy a maga elrugaszkodott tippjeinek semmi köze a valósághoz. 
- Azért mégiscsak próbáljuk ki - erősködtem. 
- Mire alapozza ezt az eszeveszett feltevését? - kérdezte hitetlenkedő ábrázattal. 
- Egy pápua asszonyra, akinek a pajpaj kiszívta a vérét. 
- Még szerencse, hogy tele a puttonyunk szavahihető szemtanúval. 
Indulhattam volna, hogy tovább folytassam a holnapi nap formázását, de ekkor meg Donovan mama látogatott be hozzánk. 0 is poros volt és fáradt. Leült Bob mellé, hajdani ágya szélére, aztán összeráncolta a homlokát és némán maga elé bámult. 
- Hogy telt a napja, Miss Donovan? - kérdezte érdeklődve Róbert. 
Ruth zavartan kapta fel a fejét. 
- A napom? Hát... mára egy kis szabadságot vettem ki magamnak. Ön dolgozott? 
- Feljegyeztem ezt-azt. 
- Bocsásson meg, holnap már magával tartok. 
Későre járt az idő, mire megszabadultam a látogatómtól és felkereshettem végre a pápua asszonyt. Éppen tésztát nyújtott egy gyúródeszkán, amikor felmásztam hozzá a létrán. Néhány meztelen gyerek lábatlankodott a deszka környékén, ezeket aztán kíméletlenül kihessentette a szobából. 
- Megtettem, amire kértél, Bikpela - mondta kinyújtva a tésztát. - Mary, aki nem Máry, akinek ezen a héten még nem szívták ki a vérét. 
- Kapált ma tárót Mary, aki nem Mary? -Kapált. 
- Mégsem történt vele semmi? 
Ezután megpróbáltam megkeresni Joe Formánt, de nem találtam sehol. 
Bob már az ágyában feküdt, amikor visszaérkeztem hozzá. 0 nem aggódott annyira Formánért, mint én. 
.- Mit izgul azért .a hülyéért? - kérdezte nem egészen egyetemi tanárhoz méltón. - Az egy vadbarom. Már eddig is eltöltött vagy két hetet a bozótban az isten szabad ege alatt, hát most majd 
eltölt még egy éjszakát. Gondolja, hogy éppen ma eszi ki az agyát a pajpaj? 
Nem is sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz. 
 
A rózsaujjú hajnal éppen csak bedugta az ujját a szobámba, máris felpattantam és nyomban felráztam Bobot is. Mr. Kaukau nagyot nyögött, majd sóhajtozva lerúgta magáról a takaróját. 
- Emlékeznem kellett volna rá, hogy magának ez a mániája. 
- Micsoda? - kérdeztem magamra cibálva a nadrágomat. 
- A korai kelés. Annak idején egész India aludt még, amikor maga már fenn kukorékolt. 
Zsörtölődése ellenére hamar elkészült. Hogy ne maradjon fegyver nélkül, odaadtam neki a 3 8-ast, míg én Miss San Antonio stukkerét vágtam zsebre. 
Joshua, aki nem Joshua a füstölőház mellett várt rám, talpával a lábszárát dörzsölgetve. Kénytelen voltam megállapítani, hogy az utóbbi időben kihalványodtak a bőrén a pettyek és a csíkok. Feltűnően rossz hangulatban volt, amit az az egyszerű tény is igazolt, hogy csak  fogai között morgott valamit, amikor szeretettel üdvözöltem. 
Kokopo doktort vele ellentétben majd felvetette az önbizalom. Olyan elégedett képpel szorongatta kezében kölcsönkapott lándzsáját, mintha a világ legtökéletesebb tűzfegyvere lett volna. Akkor csatlakozott hozzánk, amikor Joshua, aki nem Joshua kíséretében elsétáltam a háza előtt. 
Joshua, aki nem Joshua meghökkent és önkéntelenül is a lándzsája után kapott. 
- Ő is jön?  - Ő is. 
- De hiszen kokorrto!                 , 
- A pajpajnak mindegy, hogy kinek eszi ki az agyvelejét. Ebből aztán megérthette, hogy egy kokomónak is jpga van elkapni a pajpajt, ha tudja. 
Arra a rövid időre, amíg a falusiak felszedelőzködtek, hogy kimenjenek a táróföldekre, behúzódtunk a házamba. Majd a földig nyomott bennünket a pajpaj-fogás felelősségének a súlya. 
Tíz perc alatt kiürült a falu. A legutolsó, aki eltűnt a cserjék között az a pápua asszony volt, akivel a vérszívást illetően összeszűrtem a levet. Amikor visszanézett, mintha félelem csillogott volna a tekintetében. 
Csak akkor magyaráztam el a többieknek, hogy mi a teendőjük, amikor a táróföldek széléhez értünk. S itt mindjárt el kell mondanom, hogy ne gondoljon senki hatalmas kiterjedésű tárótáblákra, szegényes kis parcellák húzódtak csak a cserjés közepén, de még ezek megkapálása is nagy gondot okozott a falubelieknek. Aki ismeri az óceániai dzsungelek vegetációs erejét,, az tudja, hogy áz ottani gaz növekedési sebessége megközelíti a szuperszonikus vadászgépekét. Három nap, és a táró már ki sem látszik a gyom közül. 
Mindehhez még hozzá kell tennem, hogy a tárókapálás kizárólag az asszonyok dolga. A férfiak eközben egészen másféle tevékenységet folytatnak - ki-ki hangulata és vérmérséklete szerint. Van aki pipázik, és a régmúlt idők harcain mereng van aki arról álmodozik, hogy egyszer bemegy majd Rabaulba és a kikötőben vállal munkát, ott ahol a lányok sokkal csinosabbak és kívánatosabbak, mint falun van aki iszogat s olyan is akad, aki nem is megy a táróföldek közelébe. Nem árulok el titkot, ha elmondom: ez utóbbiak vannak abszolút többségben. 
A pajpaj állandó, fenyegető jelenléte azonban változtatott valamelyest az évszázadok alatt meggyökeresedett szokásokon. Néhány lándzsás férfi elkísérte az asszonyokat a táróföldekhez, majd lehevert a cserjék árnyékában. Az asszonyok maguk köré gyűjtötték a kisebb gyerekeket, a még kisebbeket pedig egysze-rűen a hátukra vették. 
Olyan hangtalanul közelítettük meg a táróföldön dolgozókat, mint az erdei szellemek. Miután előző nap délutánján arra is szakítottam időt, hogy feltérképezzem a földek elhelyezkedését, előre kialakított haditerv szerint dolgoztam. 
Nagy ívben megkerültük a cserjék alatt ücsörgő férfiakat, aztán amint annak az ösvénynek a széléhez értünk, amely a falutól vezetett idáig, kiosztottam a feladatokat. 
Bár többé-kevésbé biztos voltam benne, hogy a pajpaj támadása csak délután következik be -, ha egyáltalán bekövetkezik - ennek ellenére egész délelőtt ott szobroztunk a táróföldek környékén. Ahogy a nap delelőre ért, elviselhetetlenné vált a hőség. Az őr-pápuák cserjéi felől hangos és kitartó hortyogás jelezte, hogy a férfiak is megteszik a magukét a tárótermés érdekében. 
Jó ideig hallgattam a hozzánk szűrődő hortyogást, és észre sem vettem, hogy lassan lecsukódik a szemem. Éppen londoni lakásom képe jelent meg előttem, s egy közeledő, fekete autó, amikor hirtelen felriasztott valami. Nem messze tőlem megzörrentek az ágak, fehér villanás húzott el a szemem előtt. Utánabámultam, de csak egy ellebbenő, hószínű köpenyfélét láttam a levegőben. Előkaptam San Antonio kisasszony pisztolyát, és arra a másik, ugyancsak fehér köpenybe öltözött valakire fogtam, aki nehézkesen kikecmergett a szembeni bokrok közül. Fekete, kerek rovarszeme aggódva fürkészte a cserjést. Amikor aztán úgy találta, hogy nem fenyegeti veszély, megfordult és intett a karjával valakinek. 
A harmadik pajpaj akkor merészkedett csak elő a törzsek mögül, amikor a második is eltűnt a táróföldek irányában. Sóhajtott egy nagyot, és jól érthetően maga elé mormogta: 
- A francba! Teljesen kikészít ez a rohadt hőség! 
Átfutottam két cserje között, megkerültem az árnyékban horkoló férfiakat, és szemügyre vettem a táróföldön dolgozó asszonyokat. Mary, aki nem Maryt kereste a szemem. Ott kapált a legszélső sorban és éppen abban a pillanatban hajította el a kapáját, amikor kidugtam a fejem a levelek közül. 
Senki sem figyelt rá, hiszen valamennyien el voltak foglalva a saját munkájukkal. A gyerekek egy csomóba gyűlve tárógyökerekkel játszadoztak, egy kicsi pedig megállás nélkül bőgött az árnyékban. 
Mary, aki nem Mary megtörölgette a homlokát, aztán ugyancsak megkerülve a horkoló férfiakat, tett néhány lépést a cserjés belseje felé. Tudtam, hogy az agyagkorsaját keresi, amelyet reggel dugott be a hatalmas, rojtos szélű páfránylevelek alá. 
Akkor érte a lövés, amikor éppen lehajolt, hogy megkeresse a korsót. Ha akartam volna, sem tudtam volna megakadályozni a merényletet. Abban a minutumban ugyanis, amint felénk mutatta izmos fenekét, amit csak jelképesen takart el a ritkás fűszoknya, kinyúlt egy hószínű köpeny-ujj a szembeni cserjék mögül. Halk kattanást hallottam, majd Mary, aki nem Mary álmodozó tekintettel hátrafordult és csodálkozva megvakarta hátsó felét. 
Csak reménykedhettem benne, hogy Mr. Kaukau, vagy Ko-kopo doktor nem szúrják el a dolgot. Szerencsémre meg sem moccantak. 
Mary, aki nem Mary, eközben vakart még egyét a fenekén, majd felemelte a korsót, és ivott belőle. így is aludt el ivás közben. 
A fehér kéz és a légfegyver tulajdonosa kilépett a bokrok közül. Hangjából földön kívüli támadóra következtethettem. Rekedt volt és sejtelmes, annak ellenére, hogy angolul beszélt. 
- Hé! - morogta színtelen géphangon. - Kész vagyok, jöhettek. 
Alighogy elhangzott a mondat, a másik két pajpaj is napfényre bukkant. Körbevették a szerencsétlen, alvó nőt, és érdeklődve fölé hajoltak. 
Ebben a szempillantásban történt valami, ami nem tetszett nekik. Egyikük elkapta a mellette tüsténkedő karját és megszorította. 
- Figyeljcsak! 
A gyanús zaj a pápua férfiak felől jött. Alighanem felébredhettek, mert mintha nyögdécselő beszédet hallottam volna a távolból. 
- Siess már! - sürgetett a géphang. - Vedd le a vért, mielőtt ideérnének! 
A pajpaj lehajolt, s bár nem láttam, mi van a kezében, esküdni mertem volna rá, hogy injekcióstű. Vettem egy mély lélegzetet, előrenyújtottam San Antonio kisasszony pisztolyát és kiugrottam a tisztásra.                                                         . 
- Kezeket fel! - ordítottam. - Fel a. kezekkel, különben... 
Az injekcióstűt tartó pajpaj rémülten felsikoltott, felém hajította a vérrel teli szerszámot, majd beugrott a bokrok közé. A másik kettő követte. Mary, aki nem Maryhez futottam, és a nyaki ütőerejére tettem az ujjam. 
Szerencsére még élt. 
Nem kellett tartanom tőle, hogy a pajpajok elmenekülnek. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy meggyőződtem róla, hogy Mary, aki nem Marynek nem esett különösebb baja, már jöttek 
is vissza. Egymás sarkát taposva rohantak ki a cserjék közül. Látszott a mozgásukon, hogy erősen zavarja őket a hosszú köpeny, akárcsak a rovarszemhez hasonlító szemüveg. Mögöttük Mr. Kaukau, azaz Bob loholt, kezében 38-as Smith and Wesso-nommal. 
- Megállni! - kiáltotta magas, szinte sikoltó, megrökönyödött hangon. Ő maga legalább annyira meglepődhetett a történteken, mint a pajpaj ok. Szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy ostobaságot csinálok, s az lesz a vége pajpaj-vadá-szatunknak, hogy estefelé szégyenszemre visszakullogunk a faluba. 
A pajpajok azonban nem álltak meg. Kétségbeesetten megfordultak és ismét bevették magukat a cserjék közé. Bob tovább is üldözte volna őket, de szelíden visszatartottam. 
- Csak nyugalom, Bob. Pihenjen egyet. 
Kiderült, hogy jobban el sem helyezhettem volna az embereimet. A menekülő pajpajok Kokopo doktorba botlottak, aki lándzsáját lengetve a tárókapálók felé terelte őket. A pajpajok zihálva menekültek. A nők, ahogy megpillantották őket, sikoltozva , elhajították a kapájukat, a férfiak pedig lándzsájuk után kapkodtak. A pajpajok csak akkor fogták fel, mekkora veszélyben vannak, amikor néhány elröppenő lándzsa közvetlenül fejük felett húzott el a levegőben. 
- Mr. Lawrence! - halottam egyikük könyörgő kiáltását a torzító szűrőn keresztül. - Kérem, ne engedje hogy megöljenek bennünket. 
- Csak nyugalom-mondtam és a felbukkanó Joshua, aki nem Joshuához fordultam. - Mondd meg nekik, hogy nem szabad kilyukasztaniuk őket. 
Joshua, aki nem Joshua biccentett és heves tárgyalásba kezdett a férfiakkal. A nők még mindig nem mertek bejönni a cserjék közé, csak Mary, aki nem Mary feküdt a leveleken, felénk mutogatva meztelen fenekét. 
A férfiak izgágáskodtak egy kicsit, fenyegető mozdulatokat téve a lándzsáikkal, de amikor látták, hogy Mary, aki nem Mary lassan magához tér, elszállt a vérszomjas düh az arcukról, és a leplezetlen kíváncsiság ült a helyére. 
- A játéknak vége - mondtam a lehajtott fejű pajpajoknak. -Vegyék le magukról a maskarát. 
Tétovázva egymásra néztek, majd egyszerre kezdtek vetkőzni. Húzózárak sercentek és néhány perc múlva előttünk álltak a gyilkosok. 
Seagrove doktornő, Kelly McPearson és Mulligan doktor. 
Estébe hajlott az idő, amikor összegyűltünk az asszonyok házában. Ott, ahol Kokopo doktort kihallgattuk. Addigra már a rémült König professzort is sikerült kicibálnunk a sátrából. 
Mindegyikük mellett lándzsás őr állt, aki fontossága tudatában egyetlen pillanatra sem vette le róluk a szemét. Ahogy végigpillantottam rajtuk, a történtek ellenére összefacsarodott a szívem. Különösen Miss Seagrove volt összetörve alighogy abbahagyta a sírást, már kezdte is újra. Miss Kelly McPearsonon nem látszott, hogy a legkisebb megbánást is tanúsítaná. Olyan hetykén nézett a szemembe, mintha nem is terhelné a lelkét jó néhány gyilkosság. König professzor többször is magyarázkodni próbált, de leintettem, így aztán magába roskadva hallgatott. Mulligan doktor arca viszont csak úgy vöröslött a dühtől. 
További szenzációt jelentett, hogy mintha csak értesült volna a megdöbbentő eseményekről, felbukkant a táborban a vulkánbiológusok igazgatój a, Mr. Dávid Young. Amikor beszámoltunk neki a történtekről, elképedve bámult egyikünkről a másikunkra. 
- Ez... egyszerűen elképesztő. Hiszen majdhogynem kollégák vagyunk. Uramisten, de hát mit akartak ezek egyáltalán? 
Bár erre a kérdésre igazság szerint a rendőrségen kellett volna felelniük, a rendőrség távol volt, én pedig közel. Ezt meg is mondtam König professzornak, miután némiképpen magához térve követelni kezdte, hogy szállítsuk be őket Rabaulba. 
- Figyeljen ide, professzor-mondtam neki.-Ha elindulnánk Rabaul felé, csak a csontjaik érkeznének meg, vagy még azok sem. Ne feledje, ezeknek az embereknek a szülei kannibálok voltak, és az ősi ösztönök még ott munkálkodnak bennük. Nem tudnám garantálni az épségüket a cserjésben. Egyetlen esélyük az életben maradásra, ha itt tartom magukat, és egész éjszaka őriztetem az épületet. Bár többször is megfordult a fejemben, hogy hagyni kéne a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján. 
- Mi lenne ez az út? - kérdezte gúnyosan Kelly McPearson doktornő.. 
- Tegyenek magukkal a pápuák, amit csak akarnak. Nem hiszem, hogy különösebben megbüntetnék érte őket. 
- Akkor miért nem ad át bennünket nekik? 
- Magam sem tudom - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy később megteszem. Aki embereket gyilkol, az ne várjon másaktól könyörületet. 
- Álljon csak meg a menet! - emelte fel remegő ujját Mulligan doktor. - Miről van itt szó? Hogy mi embereket gyilkoltunk volna? Óriási tévedés! Mondja meg nekik, professzor úr, hogy őrületes tévedésben vannak. 
König professzor azonban lehajtotta a fejét és hallgatott. 
A hold már fenn trónolt az ég csúcsán, amikor kezdetét vette a hivatalos kihallgatás. Hallgatólagosan rám ruházták a vizsgálóbíró funkcióját, így aztán kényelmesen elhelyezkedtem annál az asztalkánál, amelyet a terem közepére állítottak. Az asztalkán faggyúgyertyák égtek, több füstöt árasztva mint fényt. A falak mellől aszalt ősök nézték elgondolkodó képpel a komor gyülekezetet. 
Mielőtt kezdetét vette volna a kihallgatás, König professzor felállt arról a falócáról, amelyre a vádlottakat ültették és határozottan tiltakozni kezdett a lefülelése ellen. 
- Követelem továbbá, hogy szállítsanak Rabaulba és állítsanak hivatalos bíróság elé - fejezte be érces hangon. - Önöknek nincs joguk bíróságot játszani. 
Nem én válaszoltam rá, hanem a falufőnök. Helyi nyelven és jó hosszan. Természetesen egyetlen szót sem értettünk belőle. Egyedül Donovan mama bólogatott egyetértően minden befejezett mondata után. 
- Mit mond? - hajolt hozzám Mr. Kaukau, akinek gyertyafény festette arca sült édesburgonyára emlékeztetett. - Remélem, nem akarja megenni őket? 
- Mit mond? - kérdezte idegesen König professzor, megsi-, mogatva szépen fésült, ősz haját. 
- Mit mond? - kérdezte Young igazgató úr is, aki még mindig nem tért magához abbéli meglepetéséből, hogy micsoda rémtetteket követtek el majdnem kollégái. 
A három doktor nem kérdezett semmit. Seagrove doktornő csendesen sírdogált, papírzsebkendőbe temetve az arcát Kelly McPearson egykedvűen bámulta a gyertyák lobogó lángját Mulligan doktor a füstölt pápuákat vizsgálgatta, ugyancsak szomorkás tekintettel, mintha bocsánatot akarna kérni tőlük, amiért megölte egyik-másik leszármazottjukat. 
Amikor a tollkoronájú falufőnök befejezte a beszédét, Joshua, aki nem Joshuára pislantottam. 
- Mit mondott? 
Joshua, aki nem Joshua biccentett és meglepő stílusérzékről téve tanúbizonyságot, ragyogóan összefoglalta a lényeget. 
- Ki.kell őket nyírni és megfüstölni. 
König a haját simogatta, Miss Seagrove felcsukló hangon zokogni kezdett, Mulligan lábai megrándultak, mintha fel akarna pattanni és el akarna futni a környékről. 
Miss Donovan felnyújtotta a karját, majd felállt és rám nézett. 
- Ha megengedik kis kiegészítést fűznék az elmondottakhoz. A főnök azt állítja, hogy egy száz évvel ezelőtt hozott törvény értelmében -, amelyet máig sem töröltek ki Pápua Új-Guinea törvénykönyvéből - minden olyan esetben, amikor pápuák válnak gyilkosság áldozataivá, helyi bíróságok is ítélkezhetnek a bűnösök felett. Azt mondta, úgy igazságos, hogy azok legyenek az ítélkező bíróság tagjai, akiknek a családjából megölt valakit a pajpaj. Legyen a főbíró Mr. Bikpela, azaz Mr. Lawrence. Ezt mondja a főnök. . 
- Tiltakozom! - ugrott fel helyéről König professzor. - Nincs joguk...                                    , 
A főnök ekkor ismét beszélni kezdett. Most már rövidebben, de nagyon határozottan megnyomva minden egyes szót. 
- Mit mond? - hallatszottak ismét, jobbról is és balról is a kérdések. 
- A főnök megnyitotta az eljárást - mondta Miss Donovan mélyet sóhajtva. - Azt mondja, aki nem hajlandó kinyitni a száját és vallomást tenni, továbbá nem ismeri el a törzsi bíróság illetékességét, azt a helyszínen kibelezik, megfüstölik, és amíg a 
 
?rabauli elöljáróság nem dönt az ügyében, beteszik a tiszteletre- méltó ősök közé. Van valakinek kifogása az eljárás megkezdése ellen? 
Furcsa módon immár senkinek sem volt. 
Mivel nekem kellett feltennem a kérdéseket, néhány másodpercig mérlegeltem magamban, hol kezdjem el fonni a hálót. Végül úgy döntöttem, egyenesen belevágok a dolgok legköze-pébe. 
- Bűnösnek érzi magát? - fordultam König professzorhoz. König megsimogatta a haját és megvonta a vállát. 
- Bizonyos értelemben, kétségtelen. 
- Igen, vagy nem? 
- Gyilkosságban semmiképpen. 
- Ön, Miss Seagrove? 
A kis doktornőnél ismét eltört a mécses. 
- Bűnös vagyok - bőgte-, hogy a fenébe ne lennék az. Én mondtam, hogy ne tegyük meg, de... 
- Erről majd később -szakítottam félbe. - Ön, Mulligan dok- tor?                                                                 . 
Mulligan rám villantotta a szemüvegét. Mintha gúnyos mosoly játszott volna a szája szegletében. 
- Maguk már eldöntötték, hogy kinyírnak és megfüstölnek bennünket, nem igaz? Akkor meg mi a fenének törjem magam? Az az utolsó kívánságom, hogyha múmiát csinálnak belőlem, vigyen haza londoni lakásába és néha állítson ki az ablakba. Mindig is szerettem nézegetni az Oxford Street forgalmát. 
- Miss McPearson? 
- Nem. 
Benyúltam a zsebembe, hogy kihúzzam belőle a pipámat. Elő-  szőr ugyan San Antonio kisasszony pisztolya akadt a kezembe, de végül sikerült megmarkolnom a pipa szárát. Kihúztam, meg- -tömtem a dohányzacskómból, majd rágyújtottam. 
Soha nem pipáztam még műértőbb közönség előtt. Valamennyien - beleértve a füstölt ősöket is - visszafojtott lélegzettel figyelték a tevékenységemet. Az ősök bizonyára irigykedve, hogy pipa híján kimaradnak az élvezetből. Feleresztettem néhány karikát a mennyezet felé, s amikor már félúton jártak, belekezdtem a mesedélutánba. 
- Ha nem haragszanak, elöljáróban elmondanék egy rövidke történetet. Néhány évvel ezelőtt Ausztráliában, a Sidney-i egyetemen megalakult König professzor maláriakutató csoportja. Mikor is, professzor? 
- Éppen tíz évvel ezelőtt - mondta komoran König. 
- Azt gondolom, valamennyien tudják, hogy az emberiség egyik legősibb és legveszélyesebb ellensége a malária. Egy haver anhaematozoa nevű egysejtű élősködő okozza, amely a vörösvérsejtekbe veszi be magát. Ezt a kis szörnyeteget az Anopheles maculipennies nevű szúnyog terjeszti, főleg mocsaras területeken. Nem véletlenül mondtam, hogy az egyik legveszélyesebb ellenségünk, hiszen egyes országok lakosságának jelentős része fertőzött. A maláriafertőzés megelőzésének különféle módjai ismertek, - gyógyszerektől a szúnyogriasztókig bezáróan - a betegséget tökéletesen felszámolni azonban mégsem sikerült. Megérdemelné a Nobel-díjat az, aki ki tudna kísérletezni egy olyan eljárást - legyen az gyógyszer vagy bármi más -, ami százszázalékos biztonságot jelentene a kórokozó ellen. így van, Kpnig professzor? 
- Nagyjából így. Kétségkívül megérdemelné a legmagasabb kitüntetést is az illető. 
- Maguk ott, Sidneyben, megcélozták a Nobel-díjat, igaz? König megsimogatta a haj át és felnevetett. Valahogy nem volt 
egészen őszinte a nevetése. 
- Lehet azt megcélozni? Csupán elhatároztuk, hogy megpróbálunk találni egy tökéletes ellenanyagot. Aztán, ha sikerült, jöhetnek a díjak.                                              , 
Szívtam egyet a pipámon és folytattam. 
- Az említett kutatócsoport vezetője tehát König professzor volt, tagjai pedig önök itt, és Ellen Broadbent doktornő. Akit önök később megöltek. 
Néma csend töltötte be a szobát, csak a gyertyák kanóca sercegett. A falhoz támasztott ősök szomorúan bámultak ránk. Talán nehezményezték, hogy semmi másról nem szól az élet, csak gyilkosságról és halálról. 
Mielőtt a maláriakutatók tiltakozhattak volna, folytattam a mondandómat. 
- Maláriafertőzött ország meglehetősen sok van -a világon. Az önök választása Ausztráliához való közelsége miatt Pápua Uj-Guineára esett. Itt akartak helyszíni vizsgálatokat végezni, itt óhajtották felépíteni a maláriakórházukat, hogy közelről tanulmányozhassák a betegség lefolyását. A Matupit vidéke éppen megfelelőnek látszott a kórház üzemeltetésére: közel van a kikötőhöz, Rabaulhoz, ugyanakkor mégis beüt, a dzsungelben, ahol a pápuák élnek. így van? 
König professzor bólintott. 
-ígyMegcsóváltam a fejem és feleresztettem néhány karikát a levegőbe. 
- Márpedig, professzor úr, ebből semmi sem igaz. 
- Ezt hogy... érti? 
- Ugy, hogy önök nem az Ausztráliához való közelség miatt választották Pápua Új-Guineát és nem azért a Matupit vidékét, mert közel van Rabaulhoz. Valami egészen másért, igaz? 
König immár nem bólogatott. Lehajtotta a fejét és hallgatott. Vele hallgattak a többiek is. 
- Amikor megismerkedtem önökkel, már az első pillanattól kezdve nem értettem, mi az ördögért éppen ide, a Matupit mellé telepítették a kórházukat. Igaz, Rabaul valóban közel van, de ez nem lehetett döntő ok. A másik, amit szintén nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy szépen felépített kórházukban nem itteni betegeket ápolnak, hanem olyanokat, akiket száz kilométerekről szállítottak ide. Megkérdeztem Joshua, aki nem Joshuát, aki elmagyarázta, hogy az itt élő pápuák között nincs maláriás, egyetlenegy sem. Értik? Egyetlenegy sem. Ez aztán megmozgatta az agyam és elkezdtem gyanakodni önökre. Hogy esetleg olyasmit tesznek, ami nehezen egyeztethető össze a tudományos kutatás etikájával. 
Young összehúzta a szemét és megpróbálta felfogni szavaim értelmét. Bob és Donovan mama ugyanezt tették. Egyedül Kokopo doktor szemében láttam meglepett fényt, amiből arra következtethettem, hogy kezdi kapiskálni, miről lehet szó. 
- A maláriakutatók már régóta tisztában vannak vele, hogy akadnak olyan emberek, sőt embercsoportok, akiknek vérébe hiába fészkeli be magát ez a kis szörnyeteg, a Laveranhaema-tozoa, nem betegszenek meg tőle. Hogy miért nem, azt nem tudja senki. Talán olyan ellenanyagot termel a szervezetük, amely megakadályozza, hogy az egysejtű elszaporodjék bennük. Önöknek, mint maláriakutatóknak tudniuk kellett erről! 
König savanyúan elmosolyodott. 
- Kedves, Mr. Lawrence, ön olyasmiket mesél nekünk, amikkel minden szakember tisztában van. Afrikában is élnek olyan törzsek, amelyek nem fertőződnek meg maláriával. Kutatják is őket rendesen. 
- Csakhogy maguk nem mehettek hozzájuk, mivel mások már rég lefoglalták azt a területet. Éppen azért töltötte el önöket óriási öröm, amikor értesültek róla, hogy a Matupit vulkán tövében élő pápuák is immúnisak a maláriával szemben. Hogy miképpen derült rá fény? Meg lennék lepve, ha nem a második világháborúban tevékenykedő amerikai orvosok figyeltek volna fel a jelenségre. A háború viharaiban, persze, nemigen tudtak mit kezdeni a felfedezésükkel, később pedig feledésbe ment a dolog. Önök azonban lefújták a port az aktákról, és elhatározták, hogy kutatóbázist építenek a Matupit pápuái között. Hátha önöknek sikerül megoldaniuk a nagy talányt: miért nem kapnak maláriát a Matupit pápuái? 
Joshua, aki nem Joshua súgott valamit a falufőnöknek, aki felém integetett.           
- Én tudom, Bikpela. Ha engem kérdeztetek volna, megmondtam volna. Azért nem kapunk maláriát, mert egyszer, valamikor régen, egy erdei szellem lánya tövisbe lépett. Az idő tájt akkora tövisek nőttek errefelé, mint a késpengék. Aki belelépett, az soha többé nem tudott járni a lábán. Az emberek ráadásul maláriától szenvedtek nehéz volt az erdőben akkoriban, embernekszellemnek egyaránt. Mert azt tudnod kell, Bikpela, hogy a maláriát is szellem okozzaegy gonosz szellem, akinek hiába áldozat meg imádság: köp rájuk. Élt akkoriban egy varázsló errefelé, aki értett a sebek gyógyításához, de a maláriához ő sem értett. Amikor az erdei szellem lánya belelépett a tövisbe, sírt-jaj-gatott, hogy így, meg úgy: soha többé nem fog tudni járni, és feleségül sem veszi senki, legfeljebb egy fogatlan vénember. Megsajnálta a varázsló a lányt, és addig kenegette a lábát mindenféle zsírokkal, amíg meg nem gyógyította. Eközben a lány állapotos is lett, de ez végül is csak szóbeszéd, Bikpela. Amikor a lány meggyógyult, megkérdezte a varázslót, mit kér cserébe a gyógyításért, a varázsló azt felelte, menjen el apjához, az erdei szellemhez, aki a malária ura és vegye rá, hogy tüntesse el a betegséget a Matupit környékéről. Ő meg hálából eltüntette. így történt, Bikpela. Ez az oka, hogy nincs errefelé malária. 
Szép és kerek történet volt kár, hogy nemigen lehetett volna érte orvosi Nobel-díjat adni. 
Sóhajtottam és úgy gondoltam, ideje visszatérni a tudomány talajára. 
- A hatóságok hozzá is járultak a kutatóbázis megépítéséhez, maguknak azonban ennek ellenére komoly nehézségeik támadtak, igaz? 
A vádlottak komoran meredtek maguk elé, mint akik éppen a nehézségeket látják elvonulni a szemük előtt. 
- Kezdődött azzal a dolog, hogy a bennszülöttek nem óhajtottak befeküdni a kórházukba. De hát miért is feküdtek volna, amikor nem voltak betegek! 
- Hívtak bennünket - bólintott a falufőnök -, de mi nem mentünk. 
- Ezen aztán akár meg is hiúsulhatott volna a kutatási programjuk. Ha a pápuák nem fekszenek be a kórházba, nincs kit vizsgálni, a hatóságok pedig visszavonják a bázis üzemeltetési engedélyét. Ekkor mentő ötletük támadt. Száz-százötven kilométerről, erősen maláriafertőzött területről idefuvaroztak jó néhány beteget, s a kórház immár megkezdhette a működését. Mindeközben önök megpróbáltak közelebb férkőzni az itteni lakosokhoz. Arról már letettek, hogy befektessék őket a kórházukba, arról viszont nem, hogy rendszeres vizsgálatnak vessék alá őket. Önöknek elsősorban a pápuák vére kellett. Vagy mégsem? Mit szól hozzá, König professzor? 
König megvonta a vállát és legyintett. Mint akinek már minden mindegy. 
- Valóban csak a vérükre lett volna szükségünk. A kórokozó egysejtűek a vörös vérsejtekben találhatók. 
- A falusiak azonban nem járultak volna hozzá a vérvételhez sem. Tudja, miért? Mert az ősi törzsi hagyományok szerint a vér az élet hordozója, s ha csak néhány, meg nem alvadt cseppje is a szellemek birtokába jut, azt csinálnak az élő emberrel, amit akarnak. Ezért-egyetlen pápua sem adja önként a vérét. Önök ezzel természetesen tisztában voltak. 
Joshua, aki nem Joshua fordított, a pápuák pedig komoran bólogattak. Ők bizony nem adják a vérüket! 
- Be kell ismernem, nehéz feladat állt önök előtt. Hozzá kellettjutniuk a maláriaimmúnis emberek véréhez, ők viszont nem adták. Mi lehetett hát a megoldás? 
- Erőszakkal el kellett venni tőlük - bólintott Bob, azaz Mr. Kaukau. - Ez különben akkora szemétség, hogy megáll tőle az eszem. A gyógyítás még nem ok arra, hogy bárkinek is megsértsük a személyiségi jogait. 
A pápuák határozottam bólogattak, lándzsáikat markolászva. A személyiségi jog valóban szent dolog. 
Miss Seagrove-ra néztem. Méghozzá olyan keményen, hogy azon nyomban sírva fakadt tőle. König professzor értetlenül megcsóválta a fejét, majd széttárta a karját. 
- Nem értem, miért kell ekkora feneket keríteni a dolognak? Steril körülmények között végeztük a vérvételt. Megfelelő köpenyt, fejvédőt, cipőt és fecskendőt használtunk hozzá. Elismerem, hogy... nem volt szabályos, amit tettünk, de jó cél érdekében tettük és senkinek sem lett baja tőle. 
- így hát maguk voltak a pajpajok. A fehér köpeny és a többi szerelék a sterilitást szolgálta. Hogy altatták el az áldozataikat? 
- Altató jég-nyilacskával-mondta kínosan feszengve König professzor. - Légpuskával lőttük a fenekükbe, ami nem volt túlságosan nehéz, lévén, hogy ezek itt nemigen hordanak nadrágot. Ahogy elkábultak, vettünk tőlük egy kis vért és máris felébredhettek. Egy-egy kábulati periódus nem tartott tovább tíz percnél. 
- Vagy még annyi ideig sem - fűzte hozzá Kelly McPearson. 
- Csak aztán gyilkolni kezdtek - mondtam sóhajtva. Olyan csend lett a szobában, hogy a gyertyák sercegése induló gőzmozdony robajának hangzott. 
Legelőször König professzor tért magához. Felpattant a helyéről és hisztérikusan rám ripakodott. 
- Ez nem igaz! Ez aljas hazugság! 
- Mondja maga. Én viszont éppen az ellenkezőjét állítom. Sőt, volt alkalmam személyesen is meggyőződni az önök módszereiről. Elmondanák részletesen is, hogyan történt egy ilyen úgynevezett vérvétel? 
- Már egyszer elmondtam - morogta mogorván König professzor. - Figyelmeztetem magukat, hogy ennek a komédiának még diplomáciai következményei lesznek. Az ausztrál kormány nem fogja tűrni... 
- Az ausztrál kormány nem fedez gyilkosokat - mondta mély felháborodással Donovan mama. - Te jó ég, ha belegondolok, hogy maguk engem is meg akartak ölni! 
- Dehogy akartuk! 
- Elmesélek magának égy történetet - vettem vissza a szót -, ami velem esett meg a cserjésben. Egyszer már elmeséltem, de akkor ön nem adta jelét, hogy értené, miről van szó. Nos, amikor először találkoztam a pajpajokkal, azaz önökkel, éppen egy szerencsétlen fickóval foglalkoztak. Ott esett össze az orrom előtt a maguk altató micsodájától, s legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak előbukkantak a cserjék mögül a fehér ruhás, rovarszemű szörnyetegek. Akkor ilyennek láttam magukat. El nem tudtam képzelni, kicsodák, ezért csak lapultam a levelek alatt. Ketten ügyködtek a magatehetetlen emberen. Hogy valójában mi történt, nemigen tudtam megfigyelni. Kiugrottam a bozótból és az alvó pápua felett dolgozó rovarokra fogtam a fegyveremet. A harmadik valaki -, talán Mulligan doktor, vagy Miss McPearson - eközben felfedezett a bozótban, s amikor éppen el akartam kapni a másik kettőt, homlokon vágott. 
Sóhajtottam, és végignéztem rajtuk. Azt gyanítottam, hogy dr. Mulligan lehetett a hunyó. 
- Ezután elnyomott a jótékony álom. Amikor felébredtem, egy halott pápua hevert a közelemben. Hiányzott egy darab a fejéből, és az agyveleje. Képzelhetik, mit éreztem. Aztán látogatást tettem az önök táborában, Mr. König, Szerencsém volt, hogy Bilobilolo nem ölt meg, mielőtt odaértem volna. 
- Az az ember maláriás volt. Súlyos eset. Csak nem akarja az ő támadását is a mi nyakunkba varrni? 
- Bizonyos értelemben igen. De folytassuk ott, hogy bekerültem az önök birodalmába. Igazán kedves volt a meghívásuk és igen ízletes a vacsora. Sajnos a maláriás emberüktől nem tudtam megszabadulni. Éjszakai sétámon ismét csak a jó szerencse mentett meg attól, hogy Bilobilolo ne tegyen hidegre. S akkor ott, az önök meghitt kis fészkében gondolkodni kezdtem. Tudja, miről? 
- Fogalmam sincs róla. 
- Hogy miért olyan agresszív Bilobilolo. 
- Mert maláriás. A maláriában szenvedőknél néha megfigyelhetők a dührohamok. 
- Nem értek a maláriához: lehetséges, hogy igazat mond. Nekem azonban akkor, ott - elismerem, minden bizonyíték nélkül - szörnyű gyanúm támadt. Tegyük fel, hogy önök valóban a maláriás eseteket vizsgálják. Csakhogy - s ezt éppen önök mesélték el nekem -, a kórházbarakkokban nincs egyetlen környékbeli pápua sem: Ennek pedig csak az lehet az oka, hogy az itteniek valamilyen oknál fogva nem hajlandók befeküdni az önök kórházába. Mi van akkor - folytattam tovább a töprengést-, ha maguk ennek ellenére mégiscsak meg akarják vizsgálni őket? Hogy tehetnék ezt meg a pápuák akarata ellenére? Csakis erőszakos úton. Következésképpen maguk azok, akik fehér ruhába és megfelelő védőfelszerelésbe öltözve megtámadják a szerencsétleneket. Felidéztem magamban mindazt, amit a maláriáról tudtam. Egyetlen esetre, vagy egyetlen leírt sorra sem emlékeztem, amely arról szólt volna, hogy maláriás betegek dührohamukban késsel kergettek volna másokat. Bilobilolo viszont megtette, sőt ahogy később értesültem róla, mások is megtették már. Ezért arra gondoltam, mi van akkor, ha ezt az agresszivitást, melyet egyik-másik betegük tanúsít, önök idézik elő? 
- Mit beszél? - hökkent meg König professzor. 
- Tegyük fel, hogy maguk a maláriás betegek vizsgálata közben rájöttek valamire. Arra például, hogy azok a kis szörnyeteg egysejtűek, amelyek a lázrohamokat okozzák, elváltozásokat hoznak létre az emberi agyban. Maguk megpróbálták gyógyszeres .úton leküzdeni a bajt kísérletképpen különböző készítményeket adtak a betegeiknek. Bilobilolónak például olyat, amely mellékhatásként nagyfokú agresszivitást váltott ki nála. Önök megengedhetetlen módon embereken kísérleteztek, 
rajtuk próbáltak ki új gyógyszereket, mindezzel a halálba kergetve őket. 
- Ebből egyetlen szó sem igaz! - háborodott fel König professzor. 
A többiek azonban nem háborogtak. Csak ültek leverten, magatehetetlenül, mint akiknek már minden mindegy. 
- A dolognak sajnos ezzel még nincs vége folytattam. -Felmerült bennem az a kérdés is, hogy ha önöket az agy érdekelte elsősorban - a vér után -, aztán pedig bizonyos belső szervek, nyilvánvaló, hogy megvizsgálták a kórokozók rájuk gyakorolt hatását, azaz: mintát kellett venniük ezekből is. 
Mr. Kaukau felállt és elszörnyedt képpel Königre mutatott. 
- Azt akarja ezzel mondani, hogy ezek a szörnyetegek kivagdosták a pápuák agyát, és egyéb belső szerveit, hogy rájöjjenek, nem azokban található-e valami, ami miatt nem tud kifejlődni náluk a betegség? 
- így is lehet mondani - bólintottam. 
- De hát... ez... ez... egyszerűen elképesztő! Hihetetlen. Élő embereken kísérletezni, majd megölni őket... Ez... ez... meg.-érdemelnék, hogy... 
König professzor felállt és halálsápadt arccal, remegő szájszéllel felém kiabált: 
- Remélem mindezt... bizonyítani is tudja. Maga nemcsak egyszerűen gyilkossággal vádol bennünket, hanem olyan szörnyetegnek állít be... amilyeneket... el kell taposni. 
-. Maga mondta. 
- Követelem, hogy bizonyítsa is be, amit állít! 
- Te jó ég! - kapott a fejéhez Young igazgató. - Ha tudtam volna... Jól van, Miss Boyd? 
Miss Boyd jól volt, csak éppen fehér volt a képe, mint a behavazott kockacukor. 
- Akkor maga... miért úszta meg élve a cserjésben? - kérdezte halk hangon Mulligan. - Magát miért nem öltük meg? 
- Azon egyszerű oknál fogva, mert rám nem volt szükségük. Sem az agyammal, sem pedig a belső szerveimmel nem tudtak volna mit kezdeni. Önök nem gátlástalan gyilkosok, akik mindenkit megölnek, aki az útjukba kerül, nem, maguk csak azokat ölik meg, akiknek a halálához érdekük fűződik. 
- Uramisten! - fohászkodott Mr. Young. - Mindjárt elhányom magam. Én még a moszatjaimat is sajnálom elpusztítani. Ha belegondolok, hogy ezek a rohadékok ölték meg a munkatársaimat.. . Csak tudnám, miért? 
-  Mi a bizonyítéka rá, hogy mindez így történt? - kiáltotta König professzor. 
Kénytelen voltam megtömni a pipám. Az a nem mindennapi szellemi tevékenység, amelyet produkálnom kellett, megkívánt néhány füstkarikát. 
Amikor a karikák már a mennyezet felé szálltak, széttártam a karom.                                                                        . 
-  Szolgálhatok pár bizonyítékkal, bár ez utóbbiak összegyűjtése a rendőrség dolga lesz. Feltéve, ha odakerül a dolog - jelentőségteljesen a falufőnök lándzsájára néztem, majd az üregesszemű, aszalt ősökre. Seagrove doktornő követte a pillantásomat, és ismét zokogni kezdett. 
-  A vacsora alatt, amellyel voltak szívesek megtisztelni, megismerkedtem Broadbent doktornővel. Már az első pillanatban feltűnt, hogy nincs rendben valami nála. Mintha kedélybeteg lett volna, vagy bántotta volna valami a lelkiismeretét. Éjszaka aztán kihallgattam egy beszélgetést, amely közte és önök között zajlott le. Tagadja, hogy volt ilyen beszélgetés? 
-  Nem tudom, melyikre gondol - rázta meg a fejét König. -Nem szoktam leltárt készíteni a csevegéseinkről. 
-  Azon az éjszakán, amelyet önöknél töltöttem, Broadbent doktornő szemrehányásokkal illette önöket bizonyos dolgok miatt,   , amelyeket nem lett volna szabad megtenniük. Ezt is tagadja? 
König sóhajtott, Seagrove doktornő pedig a tenyerébe temette az arcát. Mulligan kérdő tekintettel Kelly McPearsonra nézett. 
- Nem tagadom - mondta óvatosan, megnyalva a szája szélét König. - Valóban elhangzott egy ilyen beszélgetés. 
-  Broadbent doktornő felmondta az állását, és azzal fenyege-tődzött, hogy otthagyja magukat. 
-  Igen, ez így történt - biccentett König. 
-  Majd elrohant. Maguk pedig elhatározták, hogy elintézik. Pontosan ezt a szót használták. Ehhez mit szól? 
-  Semmit - vonta meg a vállát a professzor. - Gyűlölöm ugyan, ha intézményem belső ügyei nyilvánosságot kapnak, ezúttal azt hiszem, mégiscsak le kell győznöm a viszolygásomat. 
-  Azt, látja, jól teszi. 
-  Valóban így történt a dolog. Broadbent doktornő szemrehányással illetett bennünket, amiért engedély nélkül vettünk vért a pápuáktól. Etikátlannak tartotta, és erre meg is volt minden oka. Őszintén szólva annak tartom én is, de nem volt más választásunk. Ha ismét döntenem kellene, ugyanúgy döntenék. Az már csak hab a tortán, hogy éppen ő adta az ötletet, még odahaza, Ausztráliában. Azt mondta, ha egyszer megtaláltuk a ma- : lária ellenszerét, senki sem fogja szemünkre hányni, milyen módon jutottunk hozzá. 
-  Azt hiszem, Broadbent doktornő nemcsak erre gondolt. 
-  Másra nem gondolhatott, mert nem követtünk el semmi egyebet. Az elintézés szó pedig arra vonatkozott, hogy intézzék el a hazatérését. Broadbent doktornő valóban rossz idegállapotban volt a múmiák miatt, már a munkáját sem tudta megfelelően elvégezni. Arról volt szó, hogy kapja meg a lehetőséget a haza- -utazásra. 
- A vége mégis az lett, hogy megölték. 
- Azt hiszi, nem gondoltam már ezerszer is végig, hogy mi  történt azon az éjszakán? Hogy miért csonkították meg azt a szerencsétlen asszonyt?        .    Hümmögtem egyet, és szívtam néhányat a pipámból. A füstkarikák mintha csak kíváncsiak lettek volna rá, vajon mit fogok mondani, nem akartak messzire szállni tőlem: egyre ott kavarogtak az arcom körül. A végén kénytelen voltam elhessegetni őket. 
- Azt kérdezi, miért csonkították meg Broadbent doktornőt? Miért vágták ki az agyát és a belső részeit, mint azokét a pápuákét, akiket megöltek? Megmondom én maguknak, ha kíváncsiak rá. - Tartottam egy kis hatásszünetet, aztán keményen König szeme közé néztem. - Mert Broadbent doktornő megkapta a maláriát. Minden elővigyázatosságuk ellenére is. Ezért volt levert, ideges és sovány. Ezért akart hazamenni Ausztráliába, persze amellett, hogy morálisan is megbánta, amit tett. Megölték, mi-előtt hazamehetett volna, mert tudni akarták, van-e eltérés egy maláriás fehér ember és egy maláriás pápua agya között.    . 
-  Mintha megfeledkezne a füstölt ősökről, amelyekkel megkeserítették az életünket - háborgott König. - Azokról miért nem beszélt? 
- Az egy egészen más ügy - adtam kitérő választ. - Az Ko-kopo doktor és a törzs magánügye, amely remélhetőleg hamarosan nyugvópontra jut. 
Sajnos semmi olyat nem láttam a lándzsás harcosok tekintetében, ami alátámaszthatta volna optimista kijelentésemet. 
- A történetnek ezzel vége - mondta szomorúan Mr. Young. 
- Istenem, mi mindenre viszi rá az embert a hiúság...! 
- Álljon csak meg a menet! - tiltakozott König professzor idegesen simogatva a haját. - És a többi haláleset? Azokkal mi van? Kíváncsi lennék rá, hogy akarja a nyakunkba varrni őket? 
Néhány másodperces leltárt tartottam. Gondolatban végigfutottam mindazokon, akik az elmúlt időben gyilkosság áldozatai lettek. 
- A pápua halottakról és Broadbent doktornőről már nincs mit beszélni. 
- Igenis, hogy van! 
- Őket bizonyíthatóan maguk ölték meg. De menjünk csak sorjában. A vulkánbiológiai állomás megölt kutatója, bizonyos Mr. Landor. 
- Róla most hallok először - csodálkozott König. - Eszerint az ő agyát is mi szeleteltük fel? 
Young megmoccant. Láttam rajta, legszívesebben ököllel menne Königre. Mogorván ránéztem, figyelmeztetve vele, hogy nem kedvelem az önbíráskodást. 
- Bravó, Lawrence! - csattintotta össze a tenyerét Mulligan. 
- Azt is megmondaná, hogy az ördögbe csináltuk? 
- Mi sem egyszerűbb ennél. Én azonban inkább a miértre lennék kíváncsi. Mr. Landor kisétált a bázisról, s rábukkant magukra, amint éppen egy pápua vérét szívták. Ezért megölték. 
- Nem érez itt valami ellentmondást?- kérdezte König. - Akkor magát miért nem öltük meg? 
Mindenki várakozva nézett rám. Megszívtam a pipám és feleresztettem néhány karikát a levegőbe. 
- Nyilvánvalóan azért, mert Mr. Landor sisak nélkül is látta önöket. Én viszont nem. Ezért aztán én nem is tudhattam, kicsodák maguk, Landor viszont bármikor felismerhette volna az arcukat. Továbbá egyre inkább az az érzésem, hogy maguk akkor bukkantak fel a vulkánbiológiai állomáson, amikor csak akartak. 
- Mi? - hökkent meg Mulligan. - Hogy a fenébe csináltuk volna? 
- Például a kráteren keresztül. Lehetséges ez, Mr. Young? Young igazgató úr beletúrt a szakállába és gondterhelten bólintott. 
- A kráteren át bárki bejöhet hozzánk. Soha nem szoktuk bezárni a lenti ajtót. 
- Mi a csodáért mentünk volna oda? - kérdezte Kelly Mc-Pearson. 
Szokatlan volt haliam a hangját. Esküdni mertem volna rá, hogy amióta megkezdődött az eljárás, meg sem szólalt. 
- Azon egyszerű oknál fogva, hogy el akarták üldözni a környékről a vulkánbiológusokat, akik bármikor leleplezhették volna magukat... A következő áldozatuk Mr. Okida volt. Meglepte magukat, majd sikerült valahogy elmenekülnie. Elhatározta, felderíti a titkukat, ezért csapdát készített önöknek. Felkötötte magát egy fára, hogy a magasból könnyebben megfigyelhesse a tevékenységüket. Csakhogy ráfizetett. Önök felfedezték és megölték. Minden bizonnyal ez lett a sorsa Miss San Antoniónak is. 
- Aljas szemetek! - ugrott fel Linch az öklét rázva. - Ha tehetném, saját két kezemmel fojtanám meg őket! 
- Ne feledkezzen meg róla, hogy nem teheti - figyelmeztettem. 
- Ez a szerencséjük - ült vissza a helyére a fekete képű férfi. 
Mr. Young és Miss Boyd iszonyodva figyelték a maláriakutatókat. Mintha mindeddig el sem tudtak volna képzelni ekkora emberi gonoszságot. 
- Javaslom, hogy a részletekkel ne is foglalkozzunk tovább - sóhajtottam. - Nagy vonalakban minden világos. Várom a bíróság pártatlan ítéletét. 
Joshua, aki nem Joshua és a törzsfőnök ünnepélyesen felém bólogattak, mire kihirdettem a bíróság döntését. 
- A törzsi bíróság bűnösnek nyilvánítja az itt jelenlévő négy személyt: Jack König professzort, dr. Erika Seagrove, dr. Kelly McPearson és dr. Richárd Mulligan orvosokat. A vád, amiben bűnösnek találtattak, gyilkosság. Óhajtanak fellebbezni az ítélet ellen? 
- Naná, hogy óhajtunk - mondta az állát nyomkodva König professzor. - Hol lehet fellebbezni? 
- A törzsi bíróságnál. 
- Azaz maguknál? 
- Azaz nálunk. -Mikor? 
- Most. 
- Kérek írószerszámot és papírt. 
- Felesleges - mondtam. - A pápuák úgysem tudnak olvasni. 
- Akkor megteszem szóban. Amit ránk próbálnak kenni, az az utolsó szóig hazugság. Nem öltünk meg senkit. 
- Ez minden? 
- Mi a fenét akar még? 
Donovan mama átszellemült képpel tolmácsolt, A pápuák bólogattak, a főnök bólogatott, Joshua aki nem Joshua ugyancsak bólogatott. Mintha valamennyien megkönnyebbültek volna. 
Aztán a főnök mondott valamit, a lándzsások is mondtak, majd Joshua, aki nem Joshua is mondott. 
- Mit mondanak? - kérdezte idegesen König Donovan mamát. 
A lány nyelt egy nagyot és megnyalta-a szája szélét. 
- Azt mondják, hogy... a fellebbezés elutasítva. Seagrove doktornő gőzfűrészhez hasonlító hangon visítani 
kezdet, Mulligan káromkodott, König pedig remegő kézzel megsimogatta a haját. 
- Akarnak kegyelmi kérvényt benyújtani?- tudakoltam. König felkapta a fejét. 
- Magához? 
- A főnökhöz. -Mikor? 
- Most. 
- írásban? 
- Szóban. 
- Helyes. Akkor ezennel kegyelmi.kérvényt nyújtok be. Bízom a főnök igazságosságában. 
A főnök bólogatott, a lándzsások bólogattak, Joshua, aki nem Joshua is bólogatott. Azután a főnök mondott valamit, majd odalépett König professzorhoz és átölelte. Ölelés közben jól láthatóan összevissza tapogatta. 
König idegesen elhúzta a száját. 
- Mit mond? 
Donovan mama rémült pillantást vetett rá. 
- A kegyelmi kérvény... elutasítva. 
- Akkor meg mi a lószarért tapogat itt összevissza? - háborgott a professzor. 
Donovan mama még rémültebben pislogott rá. 
- A halálos ítélet végrehajtása után nagy... mumuvacsora lesz. 
Olyan sokat sejtetőn mondta, hogy mindenki pontosan értette, miről van szó. 
- Az emberevés szigorúan tilos! - kiáltotta elkeseredetten a professzor.-Ha megtudják...      . 
A főnök jókedvűen a gyomrára ütött. 
- Nem tudják meg. 
Technikai okok miatt véget kellett vetnünk az eljárásnak. Seagrove doktornő és Mulligan doktor egyszerre ájultak el. 
Mintegy húsz perccel később, amikor az elítélteket már elvezették, hogy bezárják őket a füstölőházba és a kíváncsiskodó pápuák is elvonultak, Mr. Young, Miss Boyd és Dávid Linch bekopogtattak hozzám. Elsőnek Young igazgató úr kapaszkodott fel a létrán, a többiek kissé elmaradva követték. 
Bob éppen mag alá húzott lábakkal meditációs gyakorlatot végzett. Amikor Young meglátta, olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarna húzódni. 
- Jöjjön csak beljebb, igazgató úr - invitálta szívélyesen Bob. - Éppen befejeztem. 
- Ez valami... keleti dolog? 
- Egyszerű meditáció. Karbantartja a testet és a lelket. Miss Boyd és Kevin Linch beoldalogtak Young mögött a szobába. 
- Csak néhány percig tartanánk fel önöket, Mr. Lawrence... és Mr. McKinle.y. 
- Foglaljanak helyet, kérem - készségeskedtem, bár ha meg-, kérdezték volna, hova gondolom a helyfoglalót, alighanem csak a padlóra, vagy a pirinyó asztalra bökhettem volna. 
- Úgyis ülünk éppen eleget - hárította el a kétes értékű kínálást Young igazgató úr. - Az a helyzet, hogy az elítéltek ügyében jöttünk.  - Igazán? - kérdeztem. - Miről van szó? Young belemarkolt a szakállába és meghúzogatta a végét. 
- Mr. Lawrence, nem kertelek. Meg szeretném kérdezni, hogy komolyan gondolták-e a dolgot? 
- Az ítéletre céloz? 
- Arra. 
- Azt hiszem, igen. 
- Csak azt hiszi? 
- Mindig közbejöhet valami. 
- Ezt hogy érti? 
- Például úgy, hogy megjelenik Natnat felügyelő. Ö biztosan nem engedné, hogy megöljék őket. 
- Istenem, de hát Natnat nincs itt! Sőt, az a gyanúm, hogy egyáltalán nem is létezik. Talán csak Van Haagen kapitány találta ki, hogy kordában tartsa vele a bennszülötteket. 0 a mu-mus,vagy micsoda. 
- Annál rosszabb az elítélteknek. Young megcsóválta a fejét. 
- Azt hiszem, nem értett meg engem, Mr. Lawrence. Mi itt ugyebár, kultúremberek vagyunk. Ez pedig annyit jelent, hogy nem nézhetjük tétlenül, ha hozzánk hasonló fickókat vad, civilizálatlan lények meg akarnak gyilkolni. 
- Gyilkolni? Hiszen lefolytattunk egy bírósági eljárást. 
- Ugyan már, az csak komédia volt. 
Erre már Bob McKinley is beleszólt a társalgásba. Kerek szep-lői apró kis lámpácskákként világítottak az arcán. 
- Azt mondja, komédia? Ezzel szemben én azt állítom, hogy színtiszta törzsi törvénykezés. Aki gyilkol, annak pusztulnia kell. A nyugati törvények is többé-kevésé ezt mondják. 
- Igen, de az mégis más. És... hogy gondolják az ítélet végrehajtását? 
- Az a férfiak dolga. Gondolom, leszúrják őket a lándzsáikkal. 
- Miss Kelly MePearsont is? 
- Talán nyújtson be egy perújrafelvételi kérelmet. 
- A főnökhöz, mi? 
- Csakis. 
- Mondhatom, sok értelme lenne. Maguk végig fogják nézni, amint... megölik őket? 
- Dehogy nézzük. Én a lepkéimet kergetem a cserjésben, Miss Donovan és Mr. McKinley pedig egy öregasszonynál a törzsi gazdasági viszonyokról készít feljegyzéseket. Nem vágyok az a fajta, aki örömmel vesz részt kivégzéseken. 
- De hiszen ez borzalmas! 
- A gyilkosság is az.                     .          - Mindezek ellenére tiltakozom a halálos ítéletek ellen. 
- Tudomásul veszem. 
- írásban is szeretnék tiltakozni. Nem akarunk a bűnrészeseikké válni. - Zsebébe nyúlt és néhány négyrét hajtogatott papírt húzott elő belőle. - Egy maguknak, egy pedig a törzsfőnöknek. Ez a mi példányunk. Szeretném, ha itt aláírná. 
Összenéztem Bobbal, aztán alákanyarítottam a nevem. 
- Most már rendben van? 
- Rendben, Mr. Lawrence. Azaz, semmi sincs rendben. Ha lenne elég fegyverem, kiszabadítanám őket, hogy tisztességes bíróság elé állhassanak. Jó éjszakát, Mr. Lawrence. 
Lemásztak a létrán és eltűntek az éjszakában. Már rég nem látszottak a sötétben, de én még mindig hallottam a házak felől Young igazgató úr felháborodott dörmögését. 
NATNAT FELÜGYELŐ 
Sötét volt az éjszaka, mint esős évszak idején. Csapadékot persze nem várhattunk: a monszunfelhők már rég a fákra hullottak, csupán néhány vihartól tépett, megöregedett felhőmatuzsálem vert rövid időre tanyát Új-Britannia szigete felett. A falu csendben úszott, amikor végigsuhantunk a sötétben álmodó házak között. Bob úgy mozgott, mint régen a dzsungelben töltött napok lassan visszaadták a magabiztosságát. Néha-néha maga elé mosolygott: talán arra gondolt, mit szólnának a hallgatói, ha látnák itt, egy pápu falu közepén, kézzel varrt szandálban, borostásan, stukkerral az övében. 
Éppen a füstölőház mellett jártunk, amikor kicsi, fekete, kopogólábú valaki kocogott ki az egyik oszlop mögül. Bob ráfogta a revolverét és ezt tettem volna én is, ha a halk figyelmeztető röfögés tálcán átnyújtott névjegyként nem árulkodott volna az illető személyazpnosságáról. 
- Le ne lője - fogtam meg Bob karját. - Tommy az. Tommy örömmel csóválta meg a farkát, amikor meghallotta 
a nevét és már lódult is a falu vége felé. 
- Honnan a csodából tudja ez, hogy merre akarunk menni? - kérdezte Bob visszadugva a fegyverét az övébe. - A végén még kiderül, hogy Tommy nem más, mint a titokzatos Natnat felügyelő. 
Tanaka sátra sötéten hallgatott. Bob odasétált hozzá és megkapirgálta az oldalát. 
- Hé! Tanaka! Idehaza van? 
Tanaka nem volt otthon. Hiába vakartuk tovább a vásznat, nem érkezett életjel odabentről. Tanaka a cserjés labirintusátjárhatta detektorával a kezében. 
Akárcsak Joe Formán. Az ő háza is üres volt, csak néhány rongyos ruhadarab jelezte, hogy gazdájuk nemrég még idehaza tartózkodott. Elgondolkoztam rajta, vajon miért nem jelent meg a tárgyaláson, de hiába is törtem a fejem, nem tudtam elfogadható magyarázatot adni rá. Mint ahogy Kokopo doktor eltűnésére sem. 
Amikor elértük a cserjés szélét, Róbert megtorpant és hozzám fordult. 
- Most aztán merre? 
Elmondtam neki, mire gondolok. Mr. Kaukau végighallgatott,, aztán megvakargatta a feje búbját. 
- Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? 
- Azt hiszem, igen. 
- Az is biztos, hogy megússzuk élve ezt a kalandot? 
- Az már egyáltalán nem biztos - mondtam. Bob biccentett. 
- Magam is így gondolom. 
Belesüllyedtünk a cserjésbe és szó nélkül mentünk tovább. Senki nem kísért bennünket, csak a halkan röfögő Tommy, és a felhők mögül ki-kibukkanó holdvilág. 
A kutatóállomáshoz érve is Tommy volt az, aki irányítani próbálta az eseményeket. Alig értük el a biztonsági zónát, már bele is akadt egy érzékelőbe. Hatalmasat ugrott, amikor felzendült az épület felől a géphang. 
- Kicsodák maguk és mit akarnak? Maradjanak ott és várjanak. Kicsodák maguk és mit akarnak? 
- Tényleg? Mi a fenét akarunk? - morogta maga elé Bob. 
Egyéb azonban nem történt. Nem jött senki elénk és a géphang sem érdeklődött tovább. Mr. Young bizonyára olyan auto-matikára kapcsolta, amely néhány kérdés után beszüntette a működését. 
- Végállomás - mondta Bob aggodalmas képpel szemlélgetve a szürke betonépületet. 
- Gyerünk oda hozzá. 
A bunker azonban közelről is legyőzhetetlennek bizonyult. Böb megcsóválta a fejét és belerúgott a betonba. 
- Komolyan gondolta, hogy átjuthatunk rajta? Gondosan végigtapogattam a falat, de semmi olyat nem vettem észre, ami segíthetett volna. Hol voltak már azok a régi, szép 
idők, amikor a mesterdetektív mindig talált egy bütyköt a könyvtár-szekrényen, amelyet elfordítva bepillanthatott a csodák birodalmába. 
A cserjék éjszakai nótát sziszegtek a hátunk mögött, a hold pedig kíváncsian fölénk hajolt. 
- Csak az időnket vesztegetjük - dühöngött Bob. - Ide a büdös életbe be nem jutunk. 
A banáncserjék egyetértőn sziszegtek tovább. Kénytelen voltam belátni, hogy valamennyiüknek igaza van. 
- Gyerünk! - csaptam Bob vállára. -Hová? 
- A föld gyomrába. 
Bólintott és elindultunk a kráter pereme felé. 
Negyed óra múlva már odafent is voltunk. A holdfény ezüstbe burkolta a világot: mintha zúzmara ült volna a cserjék levelein. Bobot azonban nem olyan fából faragták, hogy elábrándozzon a természet szépségein. Főleg akkor, amikor az életéért kellett aggódnia. Szomorúan megcsóválta a fejét és rám pillantott. 
- Már amikor először összefutottam magával, biztos voltam benne, hogy egyszer még az erőszakossága miatt ott hagyom valahol a fogam. De miért éppen egy vulkán kráterében? Miért? 
A kráter oldalát lávaköyek borították, szerencsére nem volt meredek az út, és melegebb sem volt annál, mint a cserjésben. Semmi jelét nem láttuk, hogy a Matupit zsörtölődő tűzhányó lenne. 
Öt percnyi ereszkedés után hirtelen pára burkolt be bennünket. 
- Hé! Álljunk csak meg egy pillanatra-nyugtalankodott Bob. - Mi a fene ez? 
- Közeledünk a tóhoz. 
- Azt hittem, csak a pápuák meséiben létezik. 
- Olyannyira létezik, hogy régebben még túrákat is vezettek ide Rabaulból. Csak aztán a hatóságok törzsi területnek minősítették a Matupit környékét. Most meg mi baj van? 
Bob a ködbe szimatolt és megvakargatta az orrát. 
- Nem veszélyes ez? Hátha mérges gázok szabadulnak ki a vízből. 
- Akkor már Young és csapata sem élne. Jöjjön, ha mondom. Bob tovább morgolódott, hogy egyszer még miattam fogja 
feldobni a talpát, de azért csak gyalogolt előre rendületlenül. 
A tó kicsi volt ötven méternél nem hosszabb és harmincnál nem szélesebb. Hirtelen kellemetlen, kénes szag csapta meg az orrom. Kicsit meg is hökkentem, hogy Bobnak esetleg igaza lehet és gázálarcot kellett volna szereznem valahonnan, de mire meghánytam-vetettem magamban a dolgot, már el is oszlott a levegőben. 
Abban a pillanatban, ahogy a szag eltűnt, a pára is felszívódott. Mintha egy mesebeli óriás fújta volna el előlünk. 
Bob megtorpant és megálltam én is. Önkéntelenül is felpillantottunk a vulkán peremére, amely húsz-harminc méternyire magasodott felettünk. Mintha egy mesebeli lábas fenekén ültünk volna az óriások tűzhelyén. Mellettünk vadul fortyogott a tó, buborékokat dobálva fel a mélyéből. Némelyikük akkora volt, mint egy emberfej. A víz felszínén százezernyi apró buborék forgott-imbolygott, mintha a tó fenekén erdei szellemek ültek volna fakanalaikkal, s megállás nélkül kavarták volna a vulkán levesét. 
Odasétáltam a tó partjára és óvatosan bedugtam az ujjamat a vízbe. Kellemesen meleg volt, bár azért tojást főzni nemigen lehetett volna benne. 
Bob felemelte a kezét és felém fordult. 
-Látja? 
Kinyújtott karjával a tó partján sötétedő hosszúkás valamire mutatott. Olyasmi volt, mint egy horgászstég, csak erősebb és szélesebb. 
- Mi a fene lehet ez? 
Valóban stég volt. Néhány rajta felejtett, vízköves oldalú edény jelezte, hogy nem is olyan régen még vizet mertek velük. 
- A vulkánbiológusok nyomai - mondtam. Bob megcsóválta a fejét. 
- Maga komolyan azt hiszi, hogy van ebben a vízben élet? 
- Miért ne lenne? 
- Akkor dugja csak bele az ujját. 
- Az előbb már beledugtam. 
- Dugja bele még egyszer. 
Megcsóváltam a fejem és eleget tettem a kérésének. Aztán még ugyanabban a pillanatban hangos kiáltás kíséretében ki is rántottam. 
- Hiszen ez forró! 
- Mit gondolt, milyen? 
- Az imént még langyos volt. 
- Az akkor volt. 
- Honnan tudta, hogy közben felforrósodott? 
- Ráfröccsent belőle néhány csepp a képemre. Nézze csak a buborékokat! 
Ismét gyerekfej nagyságú légbuborékók robbantak a víz felszíne felett, majd mindent beborított a kénszag. 
- Mint egy élőlény - csóválta meg Bob csodálkozva a fejét. - Mintha lélegezne. Figyelje csak! 
. A tó valóban óriási, alvó organizmushoz hasonlított. Úgy látszott, mintha gigantikus szivattyú működne a hegy gyomrában, hol hideg, hol forró vizet pumpálva a vulkán kráterébe. 
Huszonöt perc alatt jártuk körbe a tavat. A buborékok és a pára kíváncsian követtek bennünket. Amikor visszajutottunk a stéghez, Bob csípőre tette a kezét. 
- Most aztán merre? 
Szemügyre vettem a sziklafalakat különösen azt az oldalt, amely mögött a kutatóállomást sejtettem. Mintha Young azt állította volna, hogy a tó felől bárki besétálhat a birodalmukba. 
Négykézlábra álltam és immár nem törődve a természel furcsajátékaival, addig-addig szimatoltam a tó parti köveken, amíg meg nem találtam, amit kerestem. 
Egy csapóajtót, amely minden bizonnyal a Matupit gyomrába vezetett.                    Előhúztam a zsebkésemet és addig-addig ügyeskedtem, amíg sikerült becsúsztatnom a pengéjét a szikla és a vasajtó pereme közé. El voltam készülve rá, hogy erőlködnöm kell, esetleg bele is törik a penge az erőlködésbe, nem kis meglepetésemre azonban olyan simán nyílt ki az ajtó, mintha hidraulika vezérelte volna. 
Bob az állát simogatva a sötét lyukra bámult. 
- Biztos, hogy be akarunk mi ebbe menni? 
- Nincs más megoldás - mondtam. 
Sóhajtott és megtörölgette a homlokát, amelyen szivárványszínű vízcseppek ültek. 
- Akkor menjen legalább előre. 
Búcsúpillantást vetve a Matupit kráterének csipkés szélére, a kíváncsian ránk kukucskáló holdra, a víz felszínén bukdácsoló buborékokra, behúztam nyakam és lefelé nyújtottam a lábam. Amint elértem az első lépcsőfokot, felmosolyogtam rá. 
- Isten hozta a pokolban. 
Bob is ledugta a lábát - én akkor már a tizedik fokon járhattam - és barátságtalanul utánam dünnyögte: 
- Azt imádom magában, hogy annyira fel tudja dobni az embert. 
Ekkor tottyantam le egy folyosó fenekére. 
A folyosó hosszú volt és pokolian sötét. Olyannyira az, hogy néhány lépés után megálltam és a falhoz támaszkodtam. 
- Merre jár, Bob? 
- Itt vagyok maga mögött. 
- Menjen vissza néhány lépést és keressen egy villanykapcsolót. 
- Itt? Egy vulkán fenekén? 
De azért csak tette amit mondtam. Jó öt perc is elmúlt, amíg végre elégedetten felnyögött. 
- Találtam valamit. Remélem, nem egy zsilip gombját nyomogatom. 
Lágy, kellemes fény öntötte el a folyosót. A mennyezeten körték világítottak, barátságos, fehér fénnyel. Bob eltátotta a száját meglepetésében. 
- Maga tudta? 
- Jártam náluk odafent és volt villanyuk. Ha ott van, itt miért ne lehetne? 
- Maga szerint hogy csinálják? Összedörzsölnek két száraz fadarabot? 
- Inkább a tó energiáját csapolják meg. A víz hőmérséklete 
cirka ötpercenként változik: egy ügyes fizikusnak nem nehéz energiát nyerni belőle. 
Bob nagyot nyögött és behúzta a nyakát, hogy bele né verje a fejét a mennyezetbe. 
- Mindig is utáltam az ügyes fizikusokat. Náluk már csak azt , utáltam jobban, ha olyan járatokban kellett bujkálnom, amelyekben nem tudtam felemelni a fejem. 
A folyosó egyre távolodott a Matupit kráterétől. Addig-addig tapogatóztam a falak mentén, amíg majdhogynem nekimentem annak a fekete vasajtónak, amely a folyosót zárta le. 
- Mi a helyzet? - érdeklődött Bob. - Itt a pokol kapuja? Többször is lenyomtam a kilincset, de semmi jelét nem adta, 
hogy hajlandó lenne kinyílni előttünk. 
Bob szomorúan megcsóválta a fejét, aztán lecsüccsent a fal mellé. 
- Most jön a szezám-tárulj? 
Tudtam, hogy ilyenkor az a legjobb, ha eleresztem a fülem mellett a kérdéseit. Bob utál veszíteni és csodára be tud gurulni, ha erre kényszerítik. 
Zsebembe nyúltam és előhúztam belőle a pipámat. Bob, amikor meglátta, felkapta a fejét - még szerencse hogy ült -, és dühösen rám ripakodott. 
- Megőrült? Itt ülünk egy rohadt ajtó előtt, maga meg pipázni akar? 
- A pipázás nemesíti a gondolatokat. 
- De nem nyitja ki az ajtókat. Szerszám kellene ide, nem nemes gondolat. 
Morgott még valamit, majd undorodva elfordította a fejét. 
Én viszont a pipa fejét fordítottam el. Sőt, nemcsak elfordítottam, hanem meg is rántottam. Aztán ismét a zsebembe nyúltam és előkotortam a pipaszurkálómat is. A kicsavart fejű pipát és a pipapiszkálót összeillesztve előrenyomtam a pipa szárát. 
- Ez meg mi a fene? - tágult kerekre Róbert szeme. 
Lehajoltam és a pipapiszkáló végét bedugtam a vasajtó kulcslyukába, megkerestem a megfelelő pozíciót, majd lenyomtam a zár nyelvét. Amint megmozdult, megpróbáltam odébb tolni. Két másodperc és a nyelv visszahúzódott a zárba. 
Bob elhűlve meredt a kezemben tartott szerkezetre. 
- Lehet, hogy felül kell vizsgálnom a pipázókkal kapcsolatos eddigi, rendkívül negatív véleményemet? - kérdezte az ajtónak feszülve. 
Még vissza sem csavartam a pipám fejét, az ajtó máris kinyílt előttünk. Bob bekukucskált a feltáruló nyílásba. 
- Alighanem Nemo kapitány hajójába értünk - vigyorgott rövid szemlélődés után felém. - Üdvözlöm a Nautilus fedélzetén. 
Az ajtó halkan becsukódott mögöttünk. 
A terem, amelybe beléptünk, valóban égy tengeralattjáró gépházára hasonlított. A szüntelenül mozgó hatalmas kerekek, tengelyek és dugattyúk azt mutatták, hogy nem is voltam olyan ostoba, amikor arra gyanakodtam, hogy a tó hőmérsékletének gyakori változásából nyerik az energiát. A gépek hangtalanul dolgoztak, s csak messziről, egy másik terem felől hallatszott tompa, monoton mormogás. 
A gépteremből nyíló ajtón áthaladva egy majdnem teljesen üres, az előzővel megegyező nagyságú helyiségbe jutottunk, amely könnyűszerrel magába tudta volna fogadni egy kisebb lélekszámú falu bálozó ifjúságát. Egyik fala üvegből készült, s mint hatalmas akvárium, ott hullámzott és fortyogott mögötte a Matupit vulkáni tava.  - Te jó ég! - motyogta Bob. - Mekkora buborékok! 
Az üvegen át kitűnően megfigyelhettük a tó ismeretlen mélységeiben született elefántnyi gázbuborékokat, amelyek még víz alatt darabjaikra szakadtak szét. 
- Mi ez? Valami pihenőszoba? 
- Inkább a kutatás célját szolgálhatja. Idehúz egy széket az üveghez és akár álló évig figyelheti, mi történik a tóban. 
- Miért? Mi történik? 
Az az igazság, hogy fogalmam sem volt róla. Azonkívül, hogy időnként forrt a vize, semmi olyat nem láttam benne, ami felkelthette volna az érdeklődésünket. 
Bob, ha egy évig nem is, de néhány percig azért csak elnézegette a nyugtalankodó vizet. Én ezalatt az idő alatt a teremből kivezető második számú ajtót vettem szemügyre. Ez már nem egy újabb terembe, hanem egy hosszú folyosóra vezetett. Talán 
annak a testvére lehetett, amelyen Joshua, aki nem Joshua bolyongott videokazettát keresve. 
Visszadugtam a fejem és intettem Bobnak, hogy indulhatunk. Ö azonban nem mozdult, merev tekintettel a vizet figyelte. 
- Lát valami érdekeset?   .       . Bob megvakargatta a feje búbját. 
- Éppen ez az, hogy nem látok benne semmit. 
- Mit szeretne látni? Fókát? 
- Mit lehet egy olyan tóban vizsgálni, amelyben szar sincs? 
- Talán szabad szemmel nem látható élőlényeket tanulmányoznak - találgattam. 
- Nem hiszem, hogy ezen a hőfokon megélne bármi is. Maga mesélte, hogy mit énekelgetett Miss Roswitha, vagy hogy a csodába hívják. Felfalnak bennünket a zöldek. Lát itt maga valamirevaló zöldet? 
A következő ajtó mögött tekintélyes nagyságú laboratórium bújt meg. Bob megállt a küszöbén túl, aztán elismerőn füttyentett egyet. 
- Ez már valami! 
Valóban az volt. Amerre a szem ellátott, asztalok és polcok hosszú sora húzódott, tetejükön megszámlálhatatlan mennyiségű üvegcsővel, pipettával és egyéb, laboratóriumi készülékkel. Tompa vegyszerszag töltötte be a levegőt. Szippantottam néhányat és megpróbáltam megállapítani, az az illat-e, amelyet a paj-pajok közelében éreztem. Nem az volt. 
- Maga szerint mit csinálnak itt? - kérdezte Róbert. 
- Mit szoktak csinálni egy laboratóriumban? Kutatómunkát végeznek. 
- A nemlétező moszatokat kutatják? 
Gondosan végigvizsgáltam mindent, amihez csak hozzáférhettem. Semmi olyat nem találtam, ami a legkisebb gyanúra is okot adhatott volna. Az öltözőszekrényben fehér, laboratóriumba illő köpenyek lógtak, gondosan vállfára akasztva. Az egyik ajtóra szegezett nagyméretű fényképen trópusi táj látszott, szélben hajladozó pálmafákkal. A képet sötét pettyek borították, mintha ráfröccsent volna valami. Bob áthajolt a vállam felett és futólag rápillantott. 
- Alighanem Szudánban készült - mondta! - Látja ezeket a leborotvált tetejű homokdombokat? Jellegzetesen szudáni kép. 
Persze azért készülhetett valamelyik környező országban is. Maga szerint mi ez a sok pötty itt rajta? 
- Talán ráfröccsent valami - vontam meg a vállam. 
- Nem találja ki,.mi? 
- Mit kellene kitalálnom? 
- Hát a pöttyöket! 
- Csak nem vándormadarak? 
- Inkább sáskák. 
Döbbenten meredtem a képre. Bár láttam már sáskajárást, nem is egyszer, talán soha nem jöttem volna rá, mit ábrázol a felvétel, ha Bob meg nem mondja. 
- Egyszer belekeveredtem egy ilyenbe - dünnyögte, és mintha csak a bőréhez csapódó sáskákra emlékezne, megsimogatta az arcát. - Nem volt valami felemelő érzés. Mintha az Apokalipszis tört volna ránk. Amerre csak néztünk, sáskák borították a talajt, jó húsz centi vastagon. Aztán elkezdtek bemászni a réseken át a kocsinkba. Mindent felfaltak, ami az útjukba került. Még a kocsi vászontetejét is lerágták. Az volt a szerencsénk, hogy sikerült bejutnunk egy közeli faluba. Ha nincs az a falu, talán még a ruhát is lezabálták volna rólunk. Mi van, megyünk vagy maradunk? 
A következő ajtóhoz léptünk. Már-már nyitottam volna, de abban a pillanatban, ahogy a kilincsre tettem a kezem, mintha furcsa, duruzsoló zajt hallottam volna odabentről. Biztonság kedvéért a zsebembe nyúltam és előhúztam belőle Miss San An-tonio pisztolyát. 
- Gondolja, hogy szüksége lesz rá? - kérdezte Róbert mosolyogva, aztán amíg én a fegyverrel babráltam, kinyitotta az ajtót. 
A következő pillanatban akkorát nyögött mintha golyó találta volna telibe. 
- Jóságos isten, mi a franc ez itt? 
A szobában néhány hatalmas terrárium állt, üveglapokkal gondosan befedve. Fülledt meleg volt idebent, amely a falakon futó csövekből áradt. A terráriumokban, ellentétben a világon használatos hasonló üvegdobozokkal, nem állatok - kígyók, békák, gőték és egyéb csúszómászók - szundikáltak, hanem sáskák ücsörögtek szárnyukat mozgatva. Jókora, hüvelykujj nagyságú sáskák, Amint kinyitottuk az ajtót, megmozdultak és látható élénkséggel futkározni kezdtek az üvegszobáikban. Némelyikük még repülni is megpróbált, de nekikoppanva a tetőnek, lehullott a terrárium aljára. 
- Sáskák - mondtam nyugodtan. 
Közel mentem az egyik üvegdobozhoz és belebámultam a belsejébe. Bár nem vagyok sáskaszakértő, azt azért azonnal meg tudtam állapítani, hogy afrikai vándorsáskák vannak a terráriu-mokban. 
- Afrikaiak - mondtam. 
- Itt? Pápua Új-Guineán? Mit jelentsen ez? 
- Ezt kérdezem én is. 
Hiába szimatoltam, nem éreztem vegyszerszagot. A sáskák felénk fordították nagy rovarszemeiket és alaposan szemügyre vettek bennünket. 
- Megáll az eszem! - morogta Bob csípőre téve a kezét. -Mi a francot akarnak ezek a sáskákkal? Gondolja, hogy itt fogdosták őket a Matupit környékén? 
- Afrikai sáskákat? 
Bobnak fellángoltak a szeplők az arcán, mint minden egyes alkalommal, ha erősen törte valamin a fejét. Nyurga alakja úgy magasodott a sáskák fölé, mintha ítéletet akarna mondani felettük. 
- Álljunk csak meg egy pillanatra! - emelte fel a kezét. -Próbáljunk meg gondolkodni: maga azt állította, hogy ezek a fickók moszatokkal és egyéb, tóban élő növényekkel foglalkoznak. 
- Ezt mondták nekem. 
- A tóban viszont nincsenek élőlények. Olyan forró a vize, hogy megfőnének benne. A sáskák különben sem vízi bogarak. Gyerünk, menjünk egy lyukkal arrébb. 
A következő szobában már nem ért bennünket meglepetésként a terráriumokban nyüzsgő sáskák látványa. Ezek azonban némiképpen eltértek azoktól, amelyeket az első teremben láttunk. Karcsúbbak voltak és majd másfélszer akkorák. 
- Hát ezek?.- kérdezte Bob. 
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Nem afrikaiak, az biztos. 
Hiába szimatoltam, itt sem éreztem végyszérszagot. A sáskák felfedezték a jelenlétünket, és megpróbáltak ránk repülni. Az üvegfalak szerencsére megakadályozták a közeledésüket. Bob megcsóválta a fejét. Láttam a képén, mit sem kíván kevésbé, mint a sáskákkal való közvetlen érintkezést. 
- Undorító - mondta összeborzongva. - Maga nem undorodik tőlük? 
Mivel megszoktam a rovarokat, undort sem éreztem a közelségüktől. Inkább kíváncsian figyeltem viszonylag hatalmas állkapcsaikat, amint ütemesen felénk mozgatták őket. Mintha élelmet akartak volna kunyerálni tőlünk. Vagy mintha bennünket néztek volna élelemnek. 
Bob jó darabig viszolyogva bámulta őket, aztán a vállamra tette a kezét. Immár jóval halkabb és fojtottabb volt a hangja, mint korábban. 
- Menjünk, jó? 
A következő terem ismét csak meglepetéssel szolgált. A terráriumokban hosszúkás, botszerű lények ücsörögtek olyan mozdulatlanul, mintha elpusztultak volna. Csak akkor moccant meg néhány közülük, amikor az egyik üvegfalhoz koccantottam az ujjam. 
- Botsáskák - mondtam. 
- Úristen - csóválta meg a fejét Mr. Kaukau. - Még sosem láttam ilyet. 
- Pedig gyakoriak, csak éppen nem könnyű észrevenni őket. Úgy beolvadnak a környezetükbe, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni őket a faágaktól. 
- Mi a fenét esznek ezek? 
- Leveleket és kisebb bogarakat. Faágnak tettetik magukat, aztán, ha egy levéltetű arra téved, bekapják. így megy ez a természetben. 
A botsáskák egyike mintha csak meg akarta volna mutatni, ki a legény a gáton, kinyitotta a száját. Nem voltam biztos benne, de mintha fogszerű kitüremkedéseket láttam volna a szája szélén. 
- Mit szól mindehhez? - kérdezte Bob, amikor beteltünk a botsáskák látványával. - Elvégre maga a bogárszakértő, vagy mi a fene. 
- Nem tudom, mit szóljak - vakartam meg. a fejem búbját. -Erről Mr. Young egyetlen szót sem ejtett. Ő csak moszatokról és egysejtűekről beszélt. 
- Van még ajtó, amely mögé be kellene kukkantanunk? 
Volt. Ráadásul nem is egy. A legközelebbin például akkora lakat lógott, hogy cirka öt percbe került, amíg meg tudott birkózni vele a pipaszurkálóm. Előhúztam a zsebemből Miss San Antonio pisztolyát és Bob markába nyomtam. 
- Figyeljen ide - figyelmeztettem. - Kinyitom az ajtót, maga pedig bedugja mellettem a résen a fegyver csövét. Ha kiáltok, meghúzza a ravaszt. Világos? 
- Csak nem akar sáskákra vadászni? 
- Tegye, amit mondtam. 
Zsebre vágtam a pipapiszkálót és megfogtam a kilincset. 
- Kész? 
- Én igen. -Akkor rajta! 
Lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót. Első pillantásom a terráriumokat kereste, de nem találtam belőlük egyetlenegyet sem. Találtam viszont fákat és bokrokat a terem közepén. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha az épület falán át kiléptem volna a szabad ég alá. Fent a mennyezeten reflektor égett, a fák feléje nyújtogatták az ágaikat. A mennyezet kékre volt festve, mintha az igazi eget akarta volna pótolni a festék kéksége. 
Kezdetben nem láttam élőlényt az erdőt utánzó teremben sem sáskát, sem mást. Ahogy aztán egyre inkább hozzászokott a szemem az erős fényhez és a benne ragyogó zöldhöz, észrevettem az első botsáskát, amely az egyik bokor ágán ücsörgött. 
Bob bedugta fejét a vállam felett, és elképedve felhorkant. 
- Te jó ég! Csak nem a paradicsomkertbe tévedtünk? 
A terem hasonlított valamelyest a bibliai kertre, nem is vitás. A mennyezetről és a falakról meleg vörös fényt adó elektromos testek villogtak felénk, a padlót helyettesítő, földbe ültetett bokrok között virágok pompáztak. Lassan-lassan kezdtem megkülönböztetni egymástól az ágakon szunnyadó zöld, kígyóféle formákat. Nagyjából akkorák lehettek, mint a rendőrök gumibotja. 
- Maga lát valamit? - kérdezte Bob a fegyverét szorongatva. - Én nem látók semmit. 
- Azt nézze! 
Követte az ujjamat és végre észrevett ő is egy zöld gumibotot. 
- Jézusom. Mi ez? Kígyó? 
- Botsáska ez is - mondtam. 
- Ekkora? 
Ez bizony még számomra is meglepetés volt. Mindezidáig úgy tudtam, hogy a legnagyobb botsáska-féle a Diapheromera femorata, az észak-amerikai botsáska, amelynek legendás étvágyáról sokat hallottam az Államokban. Ha megszállnak egy-egy erdő-részt, különösen a tölgyeseket, napok alatt képesek leko-pasztani. 
- Hány centiméteres lehet? -kérdezte Bob a legközelebbi faágra pillantva, ahol éppen mintha megmozdult volna egy sáska. 
- Majd egy méter hosszú - mondtam. 
- Van egyáltalán ekkora rovar a világon? -Nincs-sóhajtottam.                           , 
- Eszerint mégis van. 
- Nem szabadna lennie. 
A sáska megmoccant. Bob nyugtalan képpel nézett rám. Láttam a tekintetén, hogy azt akarja megkérdezni, amin már percek óta én is a fejem törtem. 
- Menjünk tovább? 
- Menjünk. 
A botsáska, amely mindezideig kíváncsian nézegetett bennünket, lehorgaszíotta a fejét, mint aki elveszítette az érdeklődését a külvilág iránt. 
Olyan óvatosan csuktuk be az ajtót, mintha nem akartuk volna felébreszteni. 
Bob nem szólt semmit, tűnődve szandálja pántjait vizsgálgatta. 
- Valami baj van? - kérdeztem. 
- Nem tetszik nekem ez az egész - mondta kedvetlenül. - Magának? 
- Nekem se nagyon. 
. - Tudja, mi jutott az eszembe?     -Mi? 
- Hogyha magával vagyok, mindig meggyűlik a bajom az élővilággal. Emlékszik Bombayben a keselyűkre? Most meg ezek az izék itt. Nekem bűzlik itt valami. 
Nekem is bűzlött. Méghozzá szó szerint. Alig tettünk néhány lépést a legközelebbi ajtó felé, megcsapta az orromat az a furcsa vegyszerszag, ami után szimatoltam. 
A szag az ajtó résein át áradt felénk. Gyenge volt, de kétségkívül ugyanaz, amit a pajpaj közelében éreztem. 
Ezen az ajtón is ott lógott a nagy, sárga, nehéz lakat. Mivel eggyel megbirkóztam már, nem jelentett problémát ez sem. Amíg babráltam vele, egyre az ajtón túlra figyeltem. Mintha halk zümmögést és furcsa kattogást hallottam volna belülről. 
Bob fogai közé harapta a felső ajkát és előre tartotta Miss San Antonio pisztolyát. Immár nem kérdezett semmit, minden idegszálával az ajtóra koncentrált. 
Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd betaszítottam az ajtószárnyat. 
Ugyanaz a paradicsomi látvány fogadott odabent, mint az ezt megelőző teremben, sáskát azonban nem láttam egyetlenegyet sem. Kinyújtott kezem vékony dróthálóba ütközött. Az ajtón belül egy dróthálóból készített második számú ajtó zárta el ez utamat. Lehajoltam, hogy megkeressem a kilincsét. Éppen rátettem volna a kezem, amikor Bob hatalmasat kiáltott mögöttem. 
- Vigyázzon! Jézusom, vigyázzon! 
Vigyáztam volna, ha tudtam volna, mire. Szerencsére ott volt az orrom előtt a drótháló, amely vigyázott helyettem is. 
Abban a pillanatban ugyanis, ahogy közel hajoltam az ajtóhoz, egyetlen zöldes villanást láttam csak, majd egy hosszúkás valami furcsa, surrogó-kattogó hang kíséretében az arcomnak vágódott. 
Azaz, csak vágódott volna. A fonott drót szerencsére felfogta a testét. Csak néhány centiméternyire az arcomtól nyújtogathatta felém a fejét és a lábait, megpróbálva átpréselni őket a fonadék négyszögein. 
Rémülten pislogtam az élő repülőgépre, A következő másodpercben aztán megismétlődött az előbbi jelenet újabb szörnyeteg zuhant rá a drótra. 
- Ez, ez... egyszerűen hihetetlen! - nyögte Róbert maga elé tartva a pisztolyt. - Le kellene durrantani őket. 
- Nehogymegtegye!-kiáltottamrá.-Felgyújtjaveleazépü-letet. 
Bob megtörölgette a homlokát és elképedve bámulta a méternél is hosszabb, zöld, dülledt szemű, kígyóvékoriy szörnyetegeket. 
- Ez is... botsáska? 
Az volt. Akárhogy is vizsgálgattam, csak botsáska lehetett. 
A szörnyek a dróthálón mintha feladták volna támadási tervüket. Visszahúzták a lábukat és inkább a szájukat nyitogatták. Jókora szájuk volt, legalább öt centi hosszú. Az a csont kés-él pedig, amely fogak helyett fehéredett bennük, minden bizonnyal borotvaéles lehetett. 
Bob megtörölgette verejtékező homlokát és még mindig hitetlenkedő képpel nézett rám. 
- Doktor Moreau szigetére érkeztünk volna? 
Bár nem jártunk még minden szobában, valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy az itteni körülmények nem alkalmasak bonyolult genetikai műveletek végrehajtására. 
A következő ajtón a lakat mellett már egy halálfej is díszelgett. Szépen megrajzolt, vonzó, kecses halálfejecske volt és vidáman mosolygott ránk. 
Csak akkor tártam ki az ajtót, amikor meggyőződtem róla, hogy ugyanúgy drótból font háló zárja el a rovarok útját, mint a másik helyiségben. 
Ahogy bedugtam a fejem az ajtónyíláson, nyomban megütötte az orrom a köhögésre ingerlő vegyszerszag. Hiába meregettem azonban a szemem, nem láttam sáskát idebent. 
- A mennyezetre nézzen! - hallottam magam mögött Bob riadt suttogását. 
Felkaptam a fejem, és azon nyomban szoborrá is merevedtem. A mennyezeten két hatalmas sáska ült mintha egy botsáskából és egy óriási, afrikai vándorsáskából ragasztották volna össze őket. Lábaik vastagok voltak, mint a házinyúlé, szárnyuk csirkeszárnyra emlékeztetett, bár életemben nem láttam még zöld csirkét. Csak egyikük tátotta rám a száját - ő is csak néhány pillanatig - ez a rövidke idő is elég volt azonban ahhoz, hogy megértsem: ha egyszer rám vetné magát, aligha lenne előle menekülés. 
Egyszerre ugrottunk hátra, amikor megmozdultakés kattogó zaj kíséretében leröppentek a terem közepén álló bokor hátáfa. A bokor ága lehajlott a súlyuk alatt. 
- Úristen! - hallottam mellettem Bob rémült hangját. - Ez a pajpaj! 
Mielőtt válaszolhattam volna, éles hang csattant mögöttünk. 
- Téved, Mr.McKinley. Ez nem a pajpaj. Ez csak néhány szerencsétlen, nagyra nőtt rovar. A pajpaj odabent van! 
Villámsebesen fordultunk hátra. 
Young igazgató úr és Kevin Linch állt szemben velünk ránk irányított aprócska géppisztolyokkal. 
Ideje volt, hogy kilépjünk a folyosóra és becsukjuk magunk mögött az ajtót. 
Young megsimogatott két rakoncátlankodó tincset a szakállában, aztán megcsóválta a fejét. 
- Megéreztem, hogy miben sántikálnak, Mr. Lawrence. Azt természetesen meg sem kérdezem, hogy mit keresnek idebent. Inkább azt, hogy hogyan jutottak be? 
Nem volt értelme a tagadásnak. Legalábbis ebben a kérdésben nem. 
- A csapóajtón át - mondtam. Mr. Young elismerően biccentett. 
- Ügyes. Nagyon ügyes. Bár ezt alighanem mi árultuk el önnek. Nos, Mr. Lawrence, mit szól a mi kis birodalmunkhoz? 
- Nagyon impozáns - mosolyodtam el. 
- Kérem, Kevin, kutassa át az urakat. Nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket. 
Kevin Linch odalépett hozzánk, majd kíméletlenül a falhoz lökdösött bennünket. Előbb Bobtól vette el a fegyverét, majd tőlem. Amikor a furcsa formájú pisztoly lehullott a padlóra, Young megcsóválta a fejét. 
- San Antonio fegyvere. Nem hozott neki szerencsét. 
- Nem, a dögnek - morogta Linch és csak úgy tréfából úgy a falnak taszította a fejem, hogy csillagokat láttam tőle. 
- Kevin! - szólt rá figyelmeztetőn Young. - Kérem, türtőztesse magát. 
Linch morgott valamit, de békén hagyott. Young rákattintotta a lakatot az ajtóra. 
- Feltételezem, hogy nem ez volt az első ajtó amin benéztek? - kérdezte. - Ha jó sorrendben jöttek, végignézhették az evolúciójukat. Remélem, tetszett, amit láttak. 
- Egyáltalán nem - fakadt ki dühösen Bob. Láttam a szemén, hogy kezdi rendesen felhergelni magát. - Követelem, magyarázza meg, mi folyik itt! Érti? Követelem! 
- Maga itt nem követelhet semmit - sziszegte Linch és fegyverét felemelve, tett egy lépést Bob felé. - Ha itt követelhet valaki... 
- Állítsa le magát, Kevin - csattant Young figyelmeztető hangja. - Mindent a maga idejében. 
- Rohadtul utálom az ilyen minden lében kanál fickókat. 
- Én magam sem kívánok mást, minthogy megmagyarázzam önöknek, mi folyik itt - készségeskedett Young. - Nem lenne kényelmesebb valahol másutt csevegni a folyosó helyett? 
- Például odabent- bökött a becsukott ajtóra Linch. - Igazán elbeszélgethetnének velük: 
Young megsimogatta a szakállát és rosszallón megcsóválta a fejét. 
- Bocsássanak meg érte, de Kevin már csak ilyen. Hirtelen haragú és ha megharagszik, lepattogzik róla a jó modor. Vagy talán nincs is ilyen magán, Kevin? 
- Ki kell nyírni őket - sziszegte Linch. - Minél előbb, annál jobb. Be velük a dögök közé. Hogy nyomuk se maradjon. 
A sáskaszörnyek borotvaéles száj-csontjára gondoltam és megborzongtam tőle.                                           , 
- Mindent a maga idejében, Kevin - nyugtatta Young. -Uraim, kérem, kövessenek. 
Megfordult és elindult előre a folyosón. Géppisztolyát hanyagul a vállára csapta, mintha csak egy katonai gyakorlat szünetében a kantin felé igyekezne. 
Kevin Linch előre engedett bennünket. Amikor mellé értem, oldalba taszított a géppisztolya csövével. 
- Mozgás! 
Két-három percnyi gyaloglás után arra a helyre értünk, ahol Joshua, aki nem Joshua mászkált, míg mi az aszalt pápuákról tárgyaltunk. 
Young visszafordult felénk és szakállába markolva ránk mosolygott. 
- Innen már ismerik a járást. Apropó, hova tették Joshua, aki nem Joshuát? 
- Sehova - mondtam. - Joshua, aki nem Joshua nem tartozik hozzánk. 
- Ugye nem haragszanak, ha ezt nem hiszem el maguknak? Hiszen le sem lehetett vakarni magáról, Lawrence. 
Nem láttam értelmét a további magyarázgatásnak. Hogy tudtam volna megértetni vele, hogy Joshua, aki nem Joshua nem tartozik senkihez sem? Olyan mint a tavaszi szellő a virágzó Pápua Új-Guinea-i réteken. Senki nem tudja, honnan jön és hova tart. Joshua, aki nem Joshua igazi pápua, aki saját törvényei szerint él, és ha Miss Donovan meg is kérte, hogy úgymond vigyázzon rám, nem lehet elvárni tőle, hogy mindenüvé kövessen. Pedig jó lett volna, ha követ. Akkor most talán nem ülnénk nyakig a pácban. 
- Ne akarja bemesélni nekem, hogy az a pápua fickó magától kutatott a hangszobában tekercsek után! 
- Joshua, aki nem Joshua filmet keresett. Ha nem hiszi, hát ne higgye. Különben mit akar csinálni velünk? 
- Maga mit tenne hasonló esetben? 
- Nem tudom, mit jelent az ön értelmezésében az a kifejezés, hogy hasonló esetben. 
- Erről még lesz alkalmunk elbeszélgetni. Bár Kevin szeretné gyorsan lezárni az ügyet. Igaz, Kevin? 
- Mit sem kívánok jobban - mondta Kevin vésztjósló tekintettel. 
- Kevin ugyanis a fejébe vette, hogy maguk még bajt hozhatnak ránk. Ezt már akkor megmondta, amikor ön, Mr. Lawrence, először bukkant fel a pápuával az érzékelőink környékén. Azt mondta, a magafajtájúak csak arra jók, hogy a szart keverjék. Jól mondom, Kevin? 
- Jól - mondta Linch mogorván. 
- Kevin már akkor azt javasolta, hogy el kell intézni magukat. Behajítani a tóba, hadd főjenek meg. Kevinnek aztán igazán nincsenek gátlásai. Ha jól képzelem a dolgot, amíg maguk 
a tóban főttek volna, Kevin az akvárium-szobából bámulta volna a haláltusájukat. Megnézte volna, Kevin? 
- Meg én - mondta Linch szorosan markolva a géppisztolyát. - Nem lesz túl sok a fecsegésből, Mr. Young? 
- Mit izgul annyira? Most már nem kell izgulnia. A madárkák bent vannak a hálóban. Jöjjenek, uraim, helyezzük magunkat kényelembe. Iszunk egyet és eldiskurálgatunk. Különösen önnel, Mr. Lawrence. 
-Velem? 
- Önnel bizony. Ha jól tudom, ön entomológus. Rovarokkal foglalkozik, igaz? 
- írtam róluk néhány cikket. 
- Éppen ez kell nekem. Részben Kevin is az, meg jómagam is, mégsem tudunk a végére járni egy tudományos problémának. Talán önnek az eszébe jut valami. Mr. Kaukaura viszont nincs szükségünk. 
- Maga csak ne hívjon így! - vörösödött el Bob, miközben apró csillagokként gyúltak ki a szeplők az arcán. - Nincs joga hozzá, hogy így hívjon! Csak a barátaim hívhatnak így. 
- Ahogy kívánja. Nos, Mr. McKinley, nem óhajt véletlenül forró fürdőt venni? 
- Maga rohadék! 
Young eleresztette a szakállát és visszaerőltette a jóságos, öreguras mosolyt az arcára. 
- Mindenre kerítünk majd időt. Egyelőre mégiscsak az lesz a legjobb, ha bemegyünk hozzám. Kövessenek, uraim. 
Abban a szobában landoltunk, ahol néhány nappal ezelőtt. Kevin Linch az ajtónál állapodott meg a félfának dőlve. Ránk szegezte a géppisztolyát és el sem vette többé rólunk. Ha valamelyikünk megmoccant, a géppisztolycső híven követte a mozgását. 
- Foglaljanak helyet, uraim - készségeskedett Young. - Mr. McKinley talán oda, a karosszékbe, Mr. Lawrence pedig a kanapéra. Bocsássanak meg, hogy én határozom meg az ülésrendet, de vegyék számításba, hogy ez pápuaföld, ahol mindig az erősebb fél írja elő a játékszabályokat. Kérnek egy whiskyt? 
Bob figyelemre sem méltatta a kérdést. Jelentőségteljesen nézett a szemembe, mégpedig egyáltalán nem barátságos tekintettel. Azt súgta a pillantása, hogy: íme! - ismét miattam keveredett bajba. Ha nem akarok mindenáron látogatást tenni a vulkánbiológiai laboratóriumban, nem kerültünk volna ebbe a reménytelen helyzetbe. 
- Én kérek - mondtam. Mit ronthat a helyzetünkön - gondoltam - ha lenyelek néhány kortyocskát? Bob megvető pillantást vetett rám, mint az olyan iszákosra szokás, aki még a halál árnyékában is képtelen megszabadulni az italos flaskájától. 
- Csak bourbonnal rendelkezem - mondta rövid kutatás után sajnálkozva Young. - Pedig volt még egy üveg scotchom. Nem tudja, Kevin, hova tűnhetett? 
- Miss Boydot kérdezze, uram - mondta mogorván Linch. 
Young megcsóválta a fejét. 
- Soha nem értettem a zugivókat. Én csak társaságban iszom, Miss Boyd viszont... Eh, de nem azért ülünk itt, hogy a munkatársaim emberi gyengéiről fecserésszünk. Nos, akkor hát az egészségünkre! Nem gondolta meg magát, Mr. McKinley? 
Félig ittuk csak ki a poharunkat, aztán visszatettük az asztalra. Young elégedetten krákogott, majd megcsavargatta a szakálla végét. 
- Ezt a pohárkát igazán megérdemeltem, és megérdemelte ön is, Mr. Lawrence. Mindent megtett, hogy megfejtse a pajpajok rejtélyét. És a végén meg is fejtette. Nem mindennapi képességekre vall. 
- Köszönöm, uram - mondtam mosolyogva. 
- Kár, hogy ez volt élete utolsó nagy felfedezése. Mondhatnám úgy is, hogy a pajpajokkal együtt felfedezte a halált is. 
- Muszáj megölnie? - kérdeztem kíváncsian. 
- Na hallja! - hökkent meg. - Mi a fenét csinálhatnék egyebet? Pedig elhiheti, hogy nem jókedvemből teszem. Nem vagyok az a fajta, aki végignézi mások haldoklását. Erre csak Ke-vin képes. Igaz, barátom? 
Kevin meg sem moccant, csak tartotta ránk mereven a géppisztolyát. Hirtelen az a megmagyarázhatatlan félelmem támadt, hogy egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül meghúzza a ravaszt. 
Az sem töltött el különösebb örömmel, amit Young mesélt róla. 
- Kevin furcsa fickó - mondta szakállát markolászva az igazgató. - Imád élveboncolni. Mintha megnyugtatóan hatna rá mások szenvedése. Azt hiszem, Kevint a szenvedés élteti. 
Megcsóválta a fejét és kiitta a bourbon maradékát. 
- Most bizonyára felteszi magának a kérdést, Mr. Lawrence, hogy mit fecsegek én itt összevissza. Nyilván azt gondolja magában, öreg, zavarodott ember vagyok, az őrült tudós típusa, aki tehetetlenségében gyilkolásra adta a fejét. Mélységesen téved, ha erre gondol. Bár az igaz, hogy némiképpen meg vagyok zavarodva. Ez az oka, hogy még nem fürdenek odakint a tóban. 
Öntött magának még egy italt, aztán folytatta. 
- Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy szükségem van magára. 
Nem könnyű kimondanom, de így áll a helyzet. On biológus, ráadásul rovarkutató. 
- Csak bizonyos mértékig - szabadkoztam. - Fő kutatási területem a keleti nyelvek és kultúrák... 
- Pontosan tudom, kicsoda maga. Van egy kis számítógépünk az egyik teremben, utánanéztem a tevékenységének. Maga ért a rovarokhoz, ezért az én emberem. Igazán kíváncsi lennék rá, hogy került Pápua Új-Guineára? 
- Egyszerűen idejöttem. 
- Miért éppen ide? 
- Mert itt élnek Alexandra királyné madárszárnyú lepkéi. Young megsimogatta a szakállát, aztán tűnődve az arcomba 
bámult. 
- Megpróbáltam a számítógépemen adatokat gyűjteni önről. Ön valóban írt cikkeket, valóban entomológus, és valóban érdekli ez a bizonyos lepkefaj, amely valóban ezeken a szigeteken él. Ez az egyik oldala a dolgoknak. A másik viszont az, hogy nem vagyok meggyőződve róla, nem úgy küldték-e utánam. Nem kém-e, aki engem figyel. 
- Biztosíthatom, hogy nem. 
- Magam is hajlok erre a feltételezésre, bár azért mégiscsak bujkál egy kis bizonytalanság a szívemben. Talán kiszúrták, hogy miben mesterkedem itt, a Matupit lábánál és utánam küldtek valakit szimatolni. Ön lenne az, Mr. Lawrence? 
- Mondtam már, hogy nem. 
- Tudja, mit csinálok én itt? 
- Sejtem. 
- De nem biztos benne, igaz? Nos, lesz alkalma rá, hogy megbizonyosodjék róla. Mégpedig perceken belül. Mit tud ön rólunk egyáltalán? 
- Csak azt, amit önök meséltek saját magukról. Hogy szárazság-, és melegtűrő növényfajták kinemesítésén fáradoznak. 
- De ön már nem hiszi ezt, igaz? 
- Nemigen. 
- Okos fiú. Pedig higgye el, azzal kezdődött a dolog. Sidney-ben megbíztak bennünket, hogy vegyünk részt a világélelmezési programban. Valami marha kitalálta, hogy változtassuk a sivatagokat paradicsomkertekké. Gondolom, olyasvalaki, aki életében nem járt még sivatagban. Tudja, mivé lehet változtatni a 
sivatagot? Sivataggá. Vagy ha paradicsomkertet csinálnak belőle, mint Szaúd-Arábiában, akkor az több pénzt nyel el, mint amennyit kitermelhetnek belőle. A sivatagban nem terem semmi: jó lenne ezt minél előbb tudomásul venni. Csak a pénzt szórja az a sok hülye, aki kitalálta. Mindezek ellenére csatlakoznunk kellett a programhoz, ha élni akartunk. A Sidney-i intézet vezetője csupa olyan leégett kutatót választott ki a nemes célra, aki nem sok vizet zavart. Ő bizonyára már akkor tisztában volt vele, hogy a sivatagok megváltoztathatatlanok: kereshet maga akármilyen igénytelen növényeket, a homok megöli őket. Ismétlem: csupa-csupa tehetségtelen senkivel tömte tele a kutatócsoportot. ..- Önt is beleértve? 
- Miért lennék éppen én a kivétel? Hiszen életemben nem találtam fel még semmit. Akármit is kutattam, belebuktam. Öt-, venöt év szállt el felettem, de egy gyufafejnyi tudományos eredményt sem voltam képes produkálni. Ez azért nem semmi, igaz? 
- Hát nem. 
- Köszönöm az együttérzését. De a többiek is ilyenek voltak. Például Miss Boyd. 
- Vele mi a baj? 
Magam elé idéztem Miss Boyd szép arcát, csingilingiző haját, vidám szemeit. 
Young megvonta a vállát. 
- Sophie narkós. Tehetséges kutatónő, de elnarkózta a tehetségét. 
- Miss Roswitha? 
- Széplélek. Ezért is jutott oda, ahova jutott. Romantikus regényeket olvasott és mindenkire rászólt, aki egy nem egészen szalonképes szót pottyintott ki a száján. Néha erőszakkal kellett visszafognom magam, hogy meg ne fojtsam a szakállammal. 
Óvatosan az ajtónál álló, marcona, fekete bőrű fickóra pillantottam.                                                             --Mr. Linch? Young megnyalta a szája szélét. 
- Mr. Linchben megbízható társra leltem. Az első pillanattól kezdve egy húron pendültünk. Ö hozta a csoportba San Antonio kisasszonyt. Ezért külön is hálás vagyok neki. 
Olyan szeretettel pillantott végig a nagydarab férfin, mintha kiskorú unokaöccse lett volna. 
- Ő volt az igazi agytröszt. Mary-Kay egyetlen agysejtjében több tehetség bujkált mint az egész bandában. Üstökös volt közöttünk. Szupernóva. A legfényesebb csillag, amit valaha is láttam. 
- Akkor hogyan...?                                              . 
- Azt akarja megkérdezni, hogyan került közénk? Nos, ennek is megvan a maga története. Miss Mary-Kay ugyanis.. .egy évvel ezelőtt öngyilkos lett. 
- Mi a fene? 
- Szerelmi ügy. Érdektelen. Később már ő is nevetett rajta, akkor azonban súlyos válságon esett át. Ezért az intézet vezetősége úgy gondolta, egy könnyű kis kutatóprogrammal visszavezeti az életbe. Kevin javaslatára történt persze mindez. 
Kevin Linch arca furcsa vigyorra húzódott, amikor kuncogva megszólalt. 
- Ez lett a szerelem vége, főnök. 
Young a levegőbe meredt és elgondolkodva megrángatta a szakálla végét. 
- Igen. Gyakran ez lesz a szerelem vége, Kevin. 
Rövid csenf ereszkedett a szobára. Bob segélykérőn nézett rám. Néhány biztató pillantáson kívül sajnos nemigen tudtam mit visszaüzenni neki. Arra, hogy megvalósuljon a tervem, csak igen kevés volt az esély. 
Young megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni maga elől Mary-Kay San Antonio képét. 
- A nagy ötletet Kevin hozta, aki valaha az ENSZ élelmezésügyi hivatalában dolgozott. Akkoriban az afrikai vándorsáskák elpusztításának a kérdéseivel foglalkozott. Valamennyien ismerik a vándorsáskákat, igaz? Felsorolhatnék róluk egy zsák statisztikai adatot, hogy milyen gyorsan repülnek, hány kilométer távolságot képesek megtenni egy nap, hány egyed található egy rajban, amit közönségesen csak sáskafelhőnek nevezünk, de mindez felesleges: elég, ha megnéznek egy sáskajárásról szóló 
dokumentumfilmet. A sáskajárás igazi istencsapása, nem véletlen, hogy a Bibliába is bekerült. Sőt, az Apokalipszis napján is ott lesznek a sáskák szép nagy rajokban. Mindezek ellenére a sáskavész ma már úgy-ahogy megfékezhető, ha van elegendő vegyszer, amivel ki lehet nyírni őket. 
Mr. Linch sokáig azon dolgozott, hogy a sáska-károkát a minimálisra csökkentse. Egyszer aztán eljött a pillanat, amikor az illetékes ENSZ bizottság befejezettnek nyilvánította a sáska-kutatásokat. Egyes szakértői úgy gondolhatták: mivel az Isten úgy rendelkezett a teremtés idején, hogy legyenek sáskák a földön, felesleges harcolni a Teremtő nyilvánvalóan bölcs döntése ellen. Ha túlságosan elszemtelenednének, ott vannak a vegyianyagok, repülőgépes permetezés, és a többi. Végső esetben fogjanak a négerek ásót-kapát és üssék őket, ahol érik. 
Az én Linch barátom lapátra került, ahogy maguk fiatal emberek mondanák. Az állását ugyan visszakapta a Sidney-i intézetnél, csakhogy ott sajna, nem tudtak mit kezdeni vele. így van, Kevin? 
- így - biccentett Linch. 
- Kevin hallott róla, hogy alakult egy kutatócsoport, amelynek a vezetőjéül engem választottak. Ráadásul ennek a működését is az ENSZ finanszírozta - talán éppen abból a pénzből, amit a sáskakutatóknak már nem volt idejük elkölteni. Természetesen egyetlen pillanatig sem hittem benne, hogy valaha is eredményt fogunk elérni. Mindezek ellenére, mivel volt támogatás bőven, felépítettem ezt a kis állomást itt, a Matupit tövében, és kineveztem magam az igazgatójává. Jól hangzik, nem? 
Megtörölgette a homlokát, megmarkolászta a szakállát és ábrándosan Kevinre nézett. 
- Akkor már tisztában voltam vele, hány az annyi. Kevin ugyanis felvilágosított bizonyos dolgokról. De hogy ne a közepén kezdjem: Kevin, amikor hozzám került, jó darabig csak figyelt, hallgatott, szorgalmasan végezte a dolgát, aztán egy esős délután bejött az irodámba és beszédbe elegyedett velem. Meg kell mondanom őszintén, amikor felfogtam a szavait, azt hittem, álmodom, vagy egy tudományos fantasztikus regény közepébe cseppentem. Iszik még egy kortyot? 
Természetesen kértem, Bob viszont ezúttal is elutasítón rázta a fejét. 
- Bejött hozzám Kevin - folytatta -, és kezdetben csak arról mesélt, milyen munkát végeztek a sáskakutatók. Aztán meg arról, hogy akárhogy is törték magukat, nem sikerült megtalálniuk azt a szert, amely véget vethetne a sáskajárásoknak. Elmondta, nagy a gyanúja, hogy ilyen nem is létezik a harc sáska és ember között mindaddig folytatódik, amíg csak be nem ragad a föld tengelye. Majd váratlan fordulattal oda lyukadt ki, hogy meg kellene fordítani a dolgot és azt kellene inkább megkeresni, hogy mitől nem döglenek a sáskák. Mr. Linch ezután egyértelműen és világosan kifejtette, mit ötölt ki magában. Azon évek alatt, melyeket a kutatócsoportban töltött, a sáskák elleni harc eszközeit tanulmányozva, sok mindent megtanult róluk. Számtalan olyan módszert és anyagot ismert meg, amelyekkel irtani lehet őket. Azzal is tisztában volt mindemellett, hogy a sáskák csak bizonyos időjárási zónákban veszélyesek. Legrettegettebbek az afrikai vándorsáskák ők viszont, amint azt a nevük is mutatja, egyedül a fekete kontinensen garázdálkodnak. 
Mr. Linch kutatásai közben egyszer csak arra gondolt, mi lenne, ha megjelenne egy olyan sáskafaj, amely hatalmas tömegben képes felbukkanni - mint a már említett vándorsáska - azokon a területeken és éghajlati viszonyok között is, ahol eddig lehetetlennek tartották a megjelenését. Hogy nincs ilyen sáska? Istenem, hát csinálni kell! 
Nem mutattam különösebb meglepetést meséje hallatán, Bob annál inkább. Megcsóválta a fejét és Youngra vicsorgatta a fogát. 
- Maguk őrültek! 
Young ezúttal nem haragudott meg rá, ellenkezőleg: egyetértőn bólogatott. 
- így gondoltam én is. Pontosan ezt mondtam Kevinnek. Igaz, Kevin? 
- így igaz - bólintott Linch. 
- Kevint azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladta volna az elképzeléseit. Tovább duruzsolt a fülembe olyan jövőképet festve elém, hogy beleborzongtam. Az emberiség az UFO-k eljövetelét várja, amelyek lehetnek gonoszak is, hogy csak a Függetlenség Napjára emlékeztessem, s nem gondol arra, hogy itt a földön, közvetlen szomszédságában olyan gonosz lények élnek, amelyek túltesznek a földön kívülieken. 
- Például a sáskák? 
- Ahogy mondja. A gonoszság szót egyébként csak átvitt értelemben használom, hiszen a sáskák nem gonoszak. Ők csak rovarok, amelyeknek nincsenek indulataik. Esznek, mert éhesek, esznek, hogy szaporodni tudjanak, és a többi. A természet törvényeinek engedelmeskednek, amelyeket Isten alkotott... 
Kevin színes szavakkal ecsetelte előttem az Európa felett megjelenő, végtelen sáskarajokat. Elpusztítják a termést, felfalnak mindent, ami az útjukba kerül, ráadásul kiirthatatlanok. Soha nem látott szupersáskák, amik ellen minden eddig ismert fegyver hatástalan. Talán csak az atombomba tudná megsemmisíteni őket, de hát azt azért mégsem lehet elvárni a szerencsétlen földművesektől, hogy nukleáris csatatérré változtassák a szántóföldjeiket. 
Hogy honnan kerülnek elő ezek a szupersáskák? Istenem, hát a mi tervezőasztalunkról. Kaptunk a sorstól egy nagy lehetőséget: felépíthetünk egy isten háta mögötti helyen egy kísérleti telepet, ahol azt csinálunk, amit akarunk. Programunk tízéves, ez alatt a moszatokra rá sem kell köpnünk, csak a sáskákkal bíbelődhetünk. Létrehozhatjuk a szuper-rovarokat: akár keresztezéssel, akár genetikai úton. 
Most persze megkérdezhetik tőlem, miért ez a fenenagy gonoszság? Miért akarunk ártani az emberiségnek? Miért akarjuk felfalatni a sáskáinkkal Európát? Talán elkeseredett fanatikusok vagyunk, akik meg szeretnék állítani a föld forgását, vagy vallási őrültek, akik így óhajtják előidézni az Apokalipszist? Nem, uraim, nem vagyunk mi egyik sem. És felfalatni sem akarunk senkit... De bocsássanak meg, ismét előreszaladtam egy kicsit. Jólesne még egy ital, bár aligha bírnék el többet anélkül, hogy dicsekedni ne kezdenék. Pedig meglenne rá minden okom... Hol is hagytam abba? 
Kérdőn nézett rám, tanácstalan képpel, mint aki valóban elveszítette a beszéd fonalát. Én azonban tisztában voltam vele, hogy csak játszik. Ki akarja élvezni sikere minden cseppjét, még akkor is, ha ez a siker valójában csak félsiker. 
- Azt hiszem, az Apokalipszisnál - mondtam. 
- Óh, igen. Hogy jobban megértsék a dolgot, vissza kell kanyarodnom ahhoz a naphoz, amikor Mr. Linch elmagyarázta a tervét. A terv természetesen ördögi volt, mint minden olyan terv, 
amely arra irányul, hogy miképpen lehetne egy kis dohányt kivágni a nagyon gazdagok pénzeszsákjából. Hogy kik a nagyon gazdagok?Hát az európai országok. Mr. Linch azt javasolta, állítsuk elő a szupersáskákat, de csak akkor vessük be őket, ha már megtaláltuk az elpusztításuk módját is. Hát nem aranyos? Feltaláljuk a bombát és hozzá az eszközt is, amellyel hatástalanítani lehet. 
Mr. Linch szerint, amint megjelenik az általunk létrehozott szupersáska és megkezdi áldásos működését, az európai kormányok seggre esnek a vakrémülettől. A sáskajárások immár az európai mezőgazdaságot is veszélyeztetik. Ahogy a tisztelt kormányokat ismerem, óriási pénzeken kutatólaboratóriumok százait állítják majd fel, ahol tudósok ezrei mással sem foglalkoznak, mint a sáskák elleni védekezéssel. El tudja képzelni, mekkora összegeket emészt ez fel? Főleg, ha az az ismeretlen faj szívósabb, mint amely valaha is megjelent a földön? El lehet ugyan pusztítani - például égetéssel - de akkor vele pusztul a termés is. Nem az AIDS lesz az eljövendő idők első számú közellensége, nem a kábítószer, nem is az ebola, vagy más vírus, hanem a sáska! 
Bob a szemembe.nézett. Azt sugározta a pillantása, hogy Dávid Young színtiszta őrült. 
Én azonban már közel sem voltam ennyire biztos benne: Miért lenne mindenki őrült, aki némi zsarolással nagy pénzt akar leszakítani? 
- Az európai kormányok rohangálni fognak, mint a pók a falon. A sáskák gyorsak, a kutatóintézetek pedig lassan dolgoznak. Ebben aztán igazán otthon vagyok. A kutatóintézeti bürokráciánál csak a kutatók lustasága a nagyobb. Jó időbe telik, amíg egyáltalán létrehozzák az intézeteket, megkezdik a tényleges kutatást, kiutálják maguk közül a hülyéket, akik protekcióval kerültek be az egyes csoportokba, és a többi, és a többi. A sáskák pedig eközben egyre falnak, falnak. S amikor már tetőfokra hág az elkeseredés a szakszervezetek a kormányokat okolják, mindennaposak lesznek a sztrájkok, a kormányválságok, akkor jövök én! Én, Dávid Young, előbukkanok a semmiből és leteszem az asztalukra a sáskák irtószerét. Talán csak egyetlen kilónyi vegyszert, amely azonban elegendő egy egész ország valamennyi sáskájának az elpusztítására. Ehhez mit szólnak? Abban 
a pillanatban az a kilónyi vegyszer a gyémántnál is drágább lesz. Hogy mennyi lesz az ára? Mennyi az ára a Mona Lisának? - Beletúrt a szakállába, majd megrángatta a végét. - Erről beszélt nekem azon az esős délutánon Mr. Kevin Linch, 
Fogadkozása ellenére mégiscsak töltött magának egy pohárkával. Nekem is töltött, bár mintha az én adagomat már takarékosabban mérte volna. Kezdett kifogyni az üvegből a bourbon, félő volt, hogy mire elbeszélése végére ér, nem marad benne egyetlen kortyocska sem. 
- A többi már ügy ment mint a karikacsapás - folytatta Mr. Young. - Mivel a pénz már összegyűlt a biológiai kutatóhely felépítésére, csak a helyet kellett kiválasztanunk. Végül is Miss Boyd adta az ötletet, akinek egy vulkánkutató barátja járt egyszer a Matupiton. Ahogy meghallottam, azonnal megragadta a fantáziámat a név. Matupit! Van benne valami rejtélyesen izgató. Mintha zenélne. Matupit... Elhatároztuk, hogy megtekintjük a terepet. Ideutaztam Kevinnel és egyszerűen beleszerettem a hegybe. A meleg vizű tó pedig kifejezetten jól jött nekünk. Ha azt akarják, hogy algákkal bíbelődjünk, megtesszük nekik azt a szívességet. Akkor még nem ismertük a tó természetét, nem tudtuk, hogy forró vizében nem él meg semmiféle élőlény. 
A munkatársak kiválasztását rám bízták. Önmagától adódik a kérdés, hogy tudták-e a jelöltek, mit tervezünk. Nos, nem tudták. Akkor még nem. Miss Boydot azért alkalmaztam, mert értett a rovarkártevőkhöz, jóllehet eddig inkább csak a levéltetvek terén fejtette ki áldásos tevékenységét. Azonkívül Kevin kiderítette, hogy a szupertehetségű lány narkós. Ami másnak hátrány volt, abból nekem előnyöm származott. Amikor kikértem erre a munkára, előző munkahelye boldogan szabadult meg tőle. Még hálásak is voltak, hogy elviszem. Miss Boyd ugyanis kezdett megbízhatatlanná válni, mint a drogfüggők általában. Magamhoz vettem és kötöttem vele egy egyezséget. Biztosítom számára a napi adagját, ha szorgalmasan dolgozik. 
Roswitha Smith biológus-vegyész volt, akárcsak Eric Lan-dor. Az igazi nagy fogásnak azonban Mary-Kay bizonyult. Ha 
vártam valakitől, hogy rájöjjön a nagy titokra: nevezetesen, hogy miképpen lehet kitenyészteni a csodasáskát, hát akkor ő volt az. Hangsúlyozom: akkor még egyikük sem tudott arról, mire készülünk. 
Néhány mondat az előkészületekről... El kellett döntenünk, hogy milyen úton akarunk járni. Genetikai beavatkozással akarunk-e szupersáskát előállítani,, vagy keresztezéssel? Ebben a kérdésben, szerencsére, ismét csak Kevinre hallgattam. 
Mr. Linch elégedetten bólintott. 
- Kevin azt tanácsolta, hagyjuk a fenébe a genetikát, hiszen az még csak gyerekcipőben jár. Ráadásul a mi tudásunk nem is elég hozzá: újabb és újabb kutatókat kellene bevonnunk a munkába. Maradjunk inkább a jól bevált mesterséges kiválasztás módszerénél. Összeszedünk ezerféle sáskát a világ minden tájáról, s mint ahogy a kutyát tenyésztik és egyre veszélyesebb szörnyeket hoznak létre belőlük - lásd pitbull - így teszünk mi is. Kiválasztjuk a legéletrevalóbb egyedeket, keresztezzük őket másokkal, s a végén remélhetőleg úgy járunk majd, mint a méhészek, akik az afrikai méh és európai testvérei kereszteződéséből akaratuk ellenére új, agresszív fajt állítottak elő. Jóval olcsóbb módszer és legalább annyira célravezető... 
Az itteni építkezésről és a beszerzett sáskákról akár holnap reggelig is beszélhetnék. Végül is beköltöztünk a Matupitba és megkezdtük a kutatásainkat. 
Young elégedetten felsóhajtott és nem is igyekezett elnyomni a diadalmas örömöt az arcán. 
- Gyorsan haladtunk a munkával, annak ellenére, hogy nem volt könnyű meggyőzni munkatársaimat a szárazságtűrő növények kutatásának a céltalanságáról. Ezt azért még valahogy megértették, a sáska programot azonban nem egykönnyen fogadták el. Természetesen nem fedtem fel a kártyáimat teljes egészében, csak annyit mondtam el nekik, amennyit jónak láttam. Azt hazudtam, biztos értesüléseim vannak arról, hogy az afrikai sáskák váratlan mutációkon mentek át és kialakulóban van egy olyan sáskafaj, amely hideg- és vegyszertűrő. Gyorsan ki kell tenyésztenünk ugyanazt a fajt és meg kell találnunk elpusztításának leghatékonyabb módszereit. 
A végén azért csak belementek a dologba. Nem utolsósorban azért, mert kivétel nélkül valamennyien anyagilag lerobbant állapotban leledzettek, én pedig vagyonokat ígértem nekik a szupersáskáért. 
A munka jól haladt, mondhatnám minden előzetes elképzelésünket felülmúlóan jól. A sáskák kitűnően érezték magukat és vidáman szaporodtak. Mi pedig belevetettük magunkat a szakmai munkába, amelynek a technikai részletei nem hiszem, hogy érdekelnék önöket. 
Aztán egyszerre csak... baj történt. Akkor még igazából nem is tudtuk, hogy baj: örültünk a sikereinknek és nem gondoltunk a következményekre. 
Töprengővé és furcsán komollyá vált az arckifejezése. Először láttam rajta, hogy mintha megingott volna a hite abban, amit csinált. 
- Tudja, sokat gondolkodtam a dolgon. Ismerem az emberiség tudományos felfedezéseinek a történetét. Higgye el: a nagy dobások többnyire a véletlen művei. Persze adódik a kérdés: valóban a véletlenről van-e szó? Nem inkább arról, hogy létezik valahol néhány jó angyal, akik az emberiség érdekében munkálkodnak és úgy vezetik a kutatók kezét, hogy rátaláljanak a nagy felfedezésekre. Ezt nevezi aztán a mi gyarló emberi gondolkodásunk véletlennek. Ha pedig van ilyen angyal, akkor másmilyennek is lennie kell: a sötét erők angyalának, aki ugyancsak a kutatók kezét fogja, csak éppen olyan felfedezésekkel ajándékozza meg őket, amelyekből csak kára származik a világnak. Nem tudom, érti-e mire gondolok? A mi kezünket mindenesetre egy ilyén bűnös angyal fogta. Rövidesen sikerült előállítanunk egy ismeretlen sáskafajt, majd a botsáskákat is bevetve, kialakítottuk a világ legnagyobb rovarát. Sajnos, ez a sáska nem volt sem elég mozgékony, sem elég falánk. Egész nap csak az árnyékban gunnyasztott és kevés táplálékkal is beérte. Esze ágában sem volt komoly kárt csinálni, ráadásul hagyta magát könnyedén megfogni. Summa summárum: kitenyésztettünk egy új, rikítóan zöld, ártalmatlan háziállatot, amely a kertek dísze lehetett volna. 
Mit mondjak, alaposan el voltunk keseredve. Már ami természetesen engem, Miss Boydot, és Mr. Linchet illeti. A többieket nem izgatta különösebben a dolog, talán még örültek is nekihiszen meglehetős ellenszenvvel viseltettek az egyre nagyobb rovarok iránt. Aztán egy napon Miss San Antonio tett egy javaslatot, hogy mit keresztezzünk mivel. Mondanom sem kell, megfogadtam a tanácsát. Ma már nem mondhatok mást, mint hogy Miss San Antonio kezét a fekete erők angyala vezette. Ami a keresztezés nyomán előállt, az maga volt a végzet. Egy méteresnél is nagyobb rovarszörny, amely mindent megeszik, ami csak elébe kerül. Eszi a növényeket, a fát, a húst, de leginkább a belsőségeket kedveli. Imádja például az agyvelőt. Ugyanakkor szinte elpusztíthatatlan. Semmiféle irtószer nem használ ellene, hiszen állandó vegyszerkezeléssel méregellenállóvá tettük. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a kezelés eredményeképpen maga is vegyszerszagúvá vált. 
- Azért éreztem azt a bizonyos szagot a pajpaj közelében -biccentettem. 
- Ugy van, Mr. Lawrence. A sáska büdös lett, de nem ez volt a legnagyobb problémánk vele. Azzal kezdte, hogy mindenünnen kirágta magát, még a drótháló mögül is. Olyan erős és éles rágói vannak, hogy az már szinteelképzelhetetlen. Jaj annak, akire rátámad. Bár őszintén meg kell mondanom, nem vadászik élőlényekre. Csak akkor, ha éppen... agyvelőre éhes. Sajnos, mindezidáig nem tudtuk behatárolni, hogy ez milyen esetekben következik be. Néha bátran ott tartózkodhattunk mellette, a sáska leveleket majszol, néha pedig megőrül az agyvelőért. Hiába, van még mit kutatni rajta. 
- Visszataszító darab, nem is vitás - mondtam. Mr. Young elmosolyodott. 
- Hiszen ön még nem is látta, Mr. Lawrence. Amit ön látott, az ártatlan nagy rovar, bár harapni azért ő is tud. Olyan, mint a bernáthegyi a pitbullhoz viszonyítva. 
Arra a pillanatra gondoltam, amikor a pajpaj megszorongatta a torkom. Borzongva nyugtáztam, hogy aligha álltam valaha is olyan közel a halálhoz, mint azokban a másodpercekben. 
- Ez a szörnyeteg túléli a mínusz harminc fokos hideget és a legnagyobb hőséget is. Akár évekig is képes koplalni, legfeljebb felfalja gyengébb társait. Egy rovartani atombomba, Mr. Lawrence! 
Megrángatta a szakállát és elgondolkodva nézett rám. 
- Őszinte leszek önhöz, Mr. Lawrence, különben mi értelme lenne az egésznek? Kicsit Frankenstein doktor bőrében éreztük magunkat: létrehoztunk egy szörnyeteget, ugyanakkor fogalműnk sem volt róla, igazán mire képes. Örültünk is neki, és féltünk is tőle. Ezért jó két hónappal ezelőtt értekezletet hívtam össze, és feltártam munkatársaim előtt a meztelen igazságot. Elmondtam, hogy létrehoztunk egy roppant hatásos fegyvert tönkre lehet tenni vele az egész világ mezőgazdaságát. S mint a fegyverek általában, ez is nagyon sokat ér. 
Ha hallotta volna, micsoda balhé tört ki, amikor idáig jutottam! Miss San Antonio, akinek a felfedezést köszönhettük, kiabálni kezdett, hogy azonnal be kell fejezni a programot, a sáskákat pedig meg kell semmisíteni. Kétségbeesésében még olyasmiket is emlegetett, hogy olyanok vagyunk, mint a második világháború náci háborús bűnösei. 
Ami ezután következett, az igazi aprómunka volt. Lépésről lépésre kellett meggyőznöm őket arról, hogy amit megalkottunk, valóságos csoda, Isten elleni vétek lenne tönkretenni. Ki tudja, nem nyitottunk-e vele új korszakot a biológia történetében? 
Nem akarom szaporítani a szót, Mr. Lawrence, de végül is úgy látszott, sikerült meggyőznöm őket. Roswithát különben sem erkölcsi aggályok nyugtalanították: egyszerűen csak félt. Főleg-, hogy egy egyednek sikerült megszöknie. 
Kedvetlenül cibálgatta meg a szakállát. Arca ezúttal komor maradt, mintha az, amire gondolt, egyetlen szárnycsapással letörölte volna róla a siker örömét. 
.- Nem követtünk el különösebb hibát, csupán nem ismertük még a sáskák teljesítőképességét. Bezártuk őket a fonott drótajtó mögé, ők pedig egyszerűen átrágták magukat rajta. Mire észrevettük, egy már a faajtót is kirágta és eltűnt a szemünk elől. 
Amellett a sok titok mellett, ami ezt a pokolbéli szörnyet körülveszi, az az egyik legtalányosabb, hogy mikor, miért, milyen körülmények között támad rá valakire. Viselkedésének minden bizonnyal megvannak a mozgatórugói, ezekre azonban mind a mai napig nem sikerült rájönnünk. Fogalmunk sincs róla, hogy a tizennyolc szörnyeteg közül miért csak egy rágta ki magát a folyosóra, miért csak ez az egy támadt rá Eric Landorra, miért ücsörgött a maradék tizenhét békésen a lyukas drótháló mögött, míg testvérük Landor doktor agyát uzsonnázta. 
- Ez... elképesztő! - nyögte Bob - Hogy lehet így beszélni egy halottról?                        .         . 
- Oh, Mr. McKinley, ne értsen félre, eszem ágában sincs kegyeletsértést elkövetni, még akkor sem, ha Mr. Landor úgy egyébként megfojtott volna egy kanál vízben. De a tények tények. Olyan kiválóan szigeteltek a szobáink, hogy nem hallottuk meg Eric segélykiáltásait. Képzelheti, amikor rábukkantunk.. . Különben Roswitha volt a szerencsés megtaláló. Krákogott egy sort és tanácstalanul széttárta a karját. - Őszintén szólva erre nem számítottam. Még szerencse, hogy elláttuk magunkat azokkal a csodafegyverekkel, amelyek közül egyre San Antonio holtteste mellett bukkant rá. Szénné égetnek mindent, amire csak rádurrantanak. Képzelheti, mit éreztem, amikor Roswitha halálravált arccal, félig eszméletlenül betántorgott hozzám és közölte, hogy... Landor meghalt. Kint fekszik a folyosón szörnyű állapotban. 
Sajnos, egyáltalán nem túlzott, amikor Eric holttestére ezt a jelzőt használta. Valóban szörnyű állapotban volt. Önnek nem kell különösebben ecsetelnem, mit jelent mindez. A rovar elharapta a nyaki ütőerét, majd egyszerűen kirágta a belső szerveit és az agyát. Majd rosszul lettem, amikor tapasztalnom kellett, hogy a sáska úgy majszolja az emberi csontot, mint a gyerek a puha kenyeret. 
Mondanom sem kell, Landor halála végzetesen megmérgezte közöttünk a légkört. Roswitha és Mary-Kay kijelentették, hogy haza akarnak menni, semmiképpen nem vesznek részt a további kutatásokban. Úgy érzik magukat - mondták -, mintha egy vírústörzset hoztak volna létre, amely ellen senkinek nincs védettsége. Ha ez a szörnyeteg a világra szabadul mindennek vége. Valóban elérkezett az Apokalipszis órája és máris kotorászhatunk a zsebünkben az alvilág révészének szánt aprópénz után. 
Ezek után mit tehettem volna? Kénytelen voltam lezáratni Ke-vinnel a bejáratokat és közölni velük, hogy ettől a pillanattól kezdve a foglyaim. Ha befejezzük a kutatásokat, szabadon eresztem őket - mondtam nekik -, és ezt az ígéretemet be is szándékoztam tartani. Addigra már ők is nyakig lettek volna a truty-móban, s ha nem akartak volna évtizedeket rács mögött tölteni, hallgatniuk kellett volna, mint a régi sírköveknek. Összeszedtük Landor maradékait és beraktuk egy hűtőszekrénybe. Nem tudhattam, nem lesz-e még rá később szükségem. Itt bukkant rájuk a minden lében kanál Joshua, aki nem Joshua barátja, amikor sört keresett. A második számú rémület pedig akkor tört ránk, amikor Miss Roswithát is megtámadta az eltűnt dög. 
- Sejtettem - bólintottam. 
- Ugye, abból a kis dalocskából jött rá, amit énekelgetett? Látja, benne aztán nagyot csalódtam. Nem olyannak nézett ki, mint aki képes ennyire összeomlani. Többször is nekem Ugrott, ököllel verte a képem, hogy haza szeretne menni. Képzelhetik, milyen kínos volt a jelenet. 
Sóhajtott és megsimogatta a szakállát. 
- Sajnos, mindegyre vissza kell térnem a rovarokhoz, pedig isten látja lelkemet, sokkal szívesebben társalognék önnel művészetről, irodalomról, vagy bármiről. Csak hát a sors, Mr. Law-rence... A sors elől nem lehet elmenekülni. Szóval, nem kis fáradságomba került átköltöztetni a rovarokat egy másik helyiségbe, amelynek immár vasból volt az ajtaja. Mivel e vasajtóval ellátott szoba éppen az előbbi szomszédságában helyezkedett el, egyszerűen csak kibontottam a falat és néhány zöld banánlevéllel átcsalogattam őket. Amikor az utolsó is átkerült az új helyére, befalaztam az átjárót. Csakhogy, Mr. Lawrence, számólt maga már sáskát? Ha nem, nem is tudhatja, milyen pokolian nehéz dolog. Egymáshoz lapultak a dögök, csupa szárny és láb volt az egész gubanc nem csoda, hogy elszámoltam őket. Egy valahogy bent maradt a régi helyiségben, még a falazáskor sem vettük észre. Amikor néhány nap múlva Roswitha kinyitotr ta a szoba ajtaját, a rovar szemberepült vele, az arcának vágódott, majd ő is eltűnt mint a társa. - Megcsóválta a fejét és megragadta a karom. - Roswithában ekkor akadt ki valami. Talán az én lelkem is megbillent volna, ha nekem ront a sáska. Ami a Roswitha elleni támadást illeti, ez is azok közé az érthetetlen jelenségek közé tartozik, amelyek további kutatásokat igényelnek. Hogy, tudniillik, miért nem ölte meg a lányt? Még csak meg sem sebezte. Nekirontott, az arcára telepedett, de nem bántotta. Pedig normális körülmények között ugyanúgy meg kellett volna ölnie, mint ahogy a társa megölte Landort. Roswitha ettől a pillanattól kezdve nem volt hajlandó kiejteni a száján a sáska szót. Csak úgy említette őket, hogy a zöldek. Dalokat farigcsált, amelyeknek a főhősei, ha szabad így mondanom, a zöldek voltak. Állandó refrénje pedig, hogy megesznek bennünket a zöldek, felfalnak a zöldek, és a többi. De hiszen ezt már maga is hallotta. 
- Volt szerencsém - biccentettem. 
- Nem akartam, hogy találkozzék vele, de az a hülye pápua kiengedte. Ha nem egy idióta lenne, kénytelen volnék feltételezni róla, hogy szántszándékkal csinálta. - Szívott egyet az orrán és tovább simogatta a szakállát: - Ezek a dögök kiismerhetetlenek. Nemcsak, hogy nem bántotta Roswithát, hanem el is rejtőzött. Soha többé nem találtuk meg, mint ahogy a korábban meglépett társát sem. 
- Mit mond?! - hőkölt hátra Bob, és alighanem ezt tettem, én is. 
- Ahogy mondom - biccentett Young igazgató úr. - Néhány sáska feltételezhetően itt bolyong az épületben. 
,  - Biztos ebben? 
- Sáskaürüléket találtam az ágyam alatt.          , 
- Ezt nem értem. 
- Ki érti? A sáskák itt járnak a közelünkben és mi nem vagyunk képesek megpillantani őket. Azóta éjszaka a párnám alatt tartom a lángfegyvert, miközben az az érzésem, hogy a rohadékok csak nevetnek rajtam. Ott lapulnak a közelemben és várnak 
-Mire? 
- Tudja a fene. Ha meg akartak volna ölni, már megtehették volna. Talán az alkalmat lesik, hogy kiszabadíthassák, a többieket. Ezeknek a sáskáknak nemcsak foguk van, hanem eszük is. Azt akarják, hogy a többiek is kiszabadulhassanak a fogságukból. Márpedig csak mi vagyunk képesek kiengedni őket. 
Összenéztem Bobbal. Immár magam is hajlottam a feltételezésre, hogy Dávid Young beleőrült a szupersáskákba. 
- Figyeljen ide - mondtam. - Maga arről beszél, hogy mindenütt ott a sáska: az ágya alatt, a folyosókon, a szobáikban... 
- így is van. 
- Akkor miért nem látta még senki őket? Hiszen majd egy méter hosszúak és feltehetően rikítóari zöldek. Egy ekkora lényt 
-azonnal észre kellene venniük. 
- Igaza van, Mr. Lawrence. Csakhogy... ez szupersáska. -Na és?                                                           Young mélyet sóhajtott. 
- Hallott már a mimikriről?    - Persze hogy hallottam. 
-Mi az? 
- Hogyhogy mi? Egy élőlény felveszi a környezete színét... - Mintha kalapáccsal vágott volna mellbe valaki. - Maga azt állítja, hogy... 
Young szomorúan megcsóválta a fejét. 
- Én nem állítok semmit. Bár a lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy ennek a szuper fajnak szuper a mimikriteremtő képessége is. Mindig olyan színben jelenik meg, amilyen a környezete. A fehér falon fehér, az ágy alatt pedig sötét. Lehetetlen észrevenni. 
Akaratlanul is körbefutott a pillantásom a szobán. Nem volt kellemes érzés feltételezni, hogy gyilkológépek lesnek ránk néhány centiméter távolságból és mi képtelenek vagyunk megpillantani őket. 
Young észrevette az aggodalmunkat, mert bátorítón ránk mosolygott. 
- Ne aggódjanak, nem fognak bántani bennünket. Addig, amíg a többiek a vasajtó mögött vannak, nem. Tudom, hogy őket akarják kiszabadítani. Tudom. 
- Honnan tudja? 
- Érzem. Mintha hipnotizálnának a fickók. 
Elég bizarr volt a feltételezés, hogy egy rovar telepatikus úton érintkezésbe léphet egy emberrel, de látott már elég bizarr dolgot ez a világ, amióta csak létrejött a végtelen űr csillagporából. Miért éppen ez lenne lehetetlen? 
- Roswitha biztos volt benne, hogy őt szúrták ki maguknak a rovarok. Azt mondta, érzi a szándékukat. Társaik miatt aggódnak és szeretnék szabadon látni őket. 
- Magának is voltak már ilyen érzései, Kevin? - kérdeztem Mr. Linehet.                                                                . 
A fekete képű fickó megrázta a fejét. 
- Nekem nincsenek érzéseim. Én csak el akarom kapni őket és hamut csinálni belőlük. 
- Hogy került a pajpaj a cserjésbe? - kérdeztem Youngot. 
Az igazgató behunyta a szemét. Egyetlen pillanatra megkísértett a gondolat, hogy most kellene nekiugranom és élő pajzsként magam elé tartanom, de Linch is számolhatott ezzel, mert megmoccant a kezében a géppisztoly. Olyan pillantást vetett rám, mint aki pontosan tudja, mit forgatok a fejemben. 
- Roswitha... kiengedte őket. 
- Csak úgy egyszerűen? 
- Sajnos, attól a pillanattól kezdve nem lehetett többé szót érteni vele. Akkor omlott össze, amikor a sáskák egy része lelépett. Pontosan hét darab. Heten, mint a gonoszok. 
- Hogy tudtak megpattanni? 
- El akartunk különíteni néhányat a többitől, hogy megfelelő vizsgálatoknak vessük alá őket. Elvégre tisztába kellett jönnünk legalább a legfontosabb tulajdonságaikkal. Sikerült is hét sáskát átterelnünk egy másik helyiségbe. Innen szabadította ki őket Miss Smith. 
- Egyszerűen csak kinyitotta nekik az ajtót? 
- Ahogy mondja. Elcsente a kulcsot és kinyitotta az ajtót, majd a kaput is. A hét szupergyilkos kimenekült a folyosóra és eltűnt a szemünk elől. Soha nem tudtuk meg valójában, hány röppent ki a cserjésbe és hány maradt idebent. De hogy legalább egy a közelünkben ólálkodik, az holtbiztos. Esküdni mernék rá, még nem mondtak le testvéreik kiszabadításáról. 
Ismét összeborzongtam, mert Young kurtán-furcsán felnevetett. 
- Ne rémüljön meg, a rabságban maradt kilenc a biztosítéka az életünknek. Amíg azok idebent vannak, nem bántanak bennünket. Ha annyira okosak, mint ahogy hisszük, tisztában vannak vele, hogy ők maguk nem tudják kiszabadítani a testvéreiket. Kizárólag mi tehetjük meg nekik ezt a szívességet. Márpedig, ha meghalunk, meghalnak ők is. 
- És ha... az ő logikájuk mégiscsak mást diktál? 
- Akkor pechünk van - mondta Young mély sóhajtás kíséretében. - Nemcsak önöknek, hanem nekünk is. 
,   - Az imént mintha azt mondta volna, hogy szüksége van rám - mondtam némi töprengés után. Young megnyalta a szája szélét. 
- Igen, azt mondtam. 
- Miről lenne sző? 
Mr. Young beletúrt a szakállába. 
- Ön ért a rovarokhoz, Mr. Lawrence. Segítenie kell nekem. 
Mintha megcsillant volna valami halvány fény a távoli éjszakában, amit akár a remény fényének is nevezhettem volna. -Kell? 
- Lehetősége nyílik rá, hogy megússza élve ezt a kalandot. Esetleg a barátja, Mr. McKinley is. 
Linch nagyot horkant az ajtónál. Meghökkent arcáról azt olvastam le, hogy erre nem számított. Young felkapta a fejét és figyelmeztetőn a társára nézett. 
- Csak nyugalom, Kevin. Nyugi, és figyeljen. Kevin figyelt is, mintha távoli vízcsobogást hallgatna. 
- Ha elkapja nekem a pajpajokat, szabadon engedem magukat. Azért is biztattam magát a cserjésben való mászkálásra, hátha a nyomukra bukkan. Nem a pápuák érdekeltek engem, hanem a sáskák. 
Engedelmet kértem, hogy rágyújthassak a pipámra. Young-nak nem volt ellenvetése. Linch már aggodalmasabb szemekkel kísérte a mozdulataimat, de ő is beletörődni látszott, hogy fogolyból rövidesen szövetségessé lépek elő. 
- Ön nem akar rágyújtani? - készségeskedett Róbert felé fordulva Young. 
- Utálom a pipásokat! - pattogott Bob a rá jellemző udvariassággal. - Náluk jobban már csak a sáska-buzikat utálom. 
- Pedig jobban tenné, ha segítene nekünk - mondta Young. - Márcsak az emberiség érdekében is. Nem is sejti, mekkora veszéllyel jár, hogyha azok a dögök elszaporodnak odakint. Képzelje el, hogy százezer ilyen szupersáska zuhan rá egy városra és elkezdik kienni a lakosok agyvelejét. Apokaliptikus látvány. Ráadásul nincs semmiféle eszköz, amellyel meg lehetne állítani őket. Rövid úton beköyétkezhet az a szörnyű helyzet, hogy az evolúció megbicsaklik és a rovarok veszik át az uralmat a föld felett. Erről van szó, Mr. McKinley. 
McKinley elkomorodott, mintha most kezdené csak felfogni a veszély nagyságát. Én magam már korábban felfogtam, és igazat is adtam Mr. Youngnak. A veszély valóban óriási volt. 
- Nos, Mr. Lawrence? 
Sóhajtottam és Mr. Kaukaura néztem. Mintha arra nógatott volna, hogy ne közösködjek gazemberekkel. 
Megvontam a vállam és nemszeretem képet vágtam. 
- Rendelkezzék velem, Mr. Young. 
Young a vállamra ütött. 
- Bravó, Mr. Lawrence, ezt már szeretem. Maga valóban okos ember. Ha belelátna a lelkembe, azt látná benne, hogy tisztelem önt és eszem ágában sincs megfosztani az emberiséget az ön briliáns elméjétől. Főleg, ha teljesíti a feltételeimet. Ha a sáskák hitelt érdemlően elpusztultak, nem áll semmi szabadságuk útjában. 
- És a többiek? 
- Kikről beszél? 
- A pápuákról, Kokopo doktorról, Miss Donovanról, a maláriakutatókról... 
Young migrénes mozdulattal kapott a fejéhez és rémülten forgatni kezdte a szemét. 
- Óh, istenem, Lawrence, hagyja már ezt az emberiség jótevője szerepet! Mit törődik maga, mi történik velük? Maga nagy mágus, Mr. Lawrence. Csodálatos volt, ahogy megrendezte a vulkánkitörést. Tudja, hogy ideig-óráig engem is megetetett? Ki volt a varázsló a kígyóval a nyakában? 
Nem volt értelme, hogy tagadjak. 
- Joshua, aki nem Joshua - mondtam. 
- Honnan szerezte a kígyót? 
- Joshua, aki nem Joshua mindent megszerez, amire csak szüksége van. 
- Miért volt szüksége a vulkán-trükkre? 
Ismét meggyújtottam a pipámat. Szívtam egy jót, aztán feleresztettem néhány karikát a mennyezet felé. 
- Azt akartam, hogy mindenki eltakarodjék a Matupit környékéről. Meg szerettem volna vizsgálni az önök bázisát és a maláriakutató-állomást is. Márpedig hogy tehettem volna úgy, ha maguk is benne vannak. Ezért elhatároztam, hogy a régi legenda segítségével kitörésre késztetem a Matupitot. 
- És a vulkán ki is tört. Hogy csinálta? Gondolom, robbanószerrel. 
- Dinamittal és füstgyertyákkal. 
- Honnan a csodából volt képes egyetlen nap alatt, annyi dinamitot szerezni? Pápua Új-Guinea nem az az ország, ahol csak ügy, engedély nélkül, ládaszámra árulják a robbanóanyagot. 
- Ismeri Mr. Tanakát? 
- Egyszer vagy kétszer láttam. Mi van vele? 
- Tanaka és két társa Nagumo admirális kincsét kereste. 
- Az meg ki az ördög? 
Kénytelen voltam beszámolni neki Nagumo admirális legendás zsákmányáról, amelyet a hiedelem szerint itt ástak el valahol a Matupit tövében. 
- Feltételeztem - fejeztem be a mesémet -, hogy a japánok elrejtettek valahol néhány ládácska robbanószert. Azokat a csapdákat ugyanis, amelyeket azért készítettek, hogy a vigyázatlan leskelődök belepottyanjanak, s amelybe én is belepottyantam, úgy robbantották ki a földből, majd lapáttal elegyengették az oldalait. Megvizsgáltam a környező fák leveleit. Tépettek voltak, és vastagon borította őket a föld. Biztos voltam benne, hogy kell lenni valahol elrejtett robbanószerüknek. Szerencsére sikerült rábukkannom a dinamitra és néhány füstgyertyára, melyeket talán a pápuák elriasztására akartak felhasználni. 
Róbert elismerőn pillantott rám. Mindezidáig fogalma sem volt róla, hogy én szerveztem meg a kitörést. Young hangtalanul kacagott és a szakállát markolászta. 
- Engem azért nem sikerült átejtenie - dicsekedett. - Amikor rábeszélt bennünket, hogy menjünk le a faluba, biztos voltam benne, azért koptatja a száját, mert el akar távolítani bennünket a környékről. Megbocsátja, hogy csak egy nap késéssel követtem a többieket? Meg kellett bizonyosodnom róla, mindent rendben hagyok-e magunk mögött. Nem szerettem volna, ha a maradék sáskák is kiszabadulnak... Szóval, ezek voltak a maga kis trükkjei, Mr. Lawrence. A másik nagy dobása pedig az volt, hogy megrendezte a tárgyalást. Azt gondolta, beveszem, hogy meg van győződve a maláriakutatók bűnösségéről? 
- Meg kellett játszanom ezt a lehetőséget - mondtam. - Nyugodtan akartam szemlélődni idefent. Most viszont be kell vallanom, vesztettem. 
Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Kivágódott az ajtó, mégpedig úgy, hogy Kevin Linch egyszerűen elröppent a közeléből. Éreztem, hogy iszonyú erő rántja ki alólam a lábam. Mire felocsúdtam, már a szőnyegen ültem Bob mellett. Amikor eloszlott a szemem elől a faforgáccsal kevert por, Linch-cset pillantottam meg, amint a fegyvere után kúszik. Csakhogy mielőtt odaért volna, egy barna bőrű kéz nyúlt le érte és elkapta előle. 
Mr. Young a kanapé roncsai között hentergett. Szakállának 
hiányzott az egyik csücske, bizonyára a robbanás tépte ki. Mert hogy valami felrobbant a közelünkben, ahhoz kétség sem férhetett. Bármennyire furcsának is hangzik a dolog, megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy csak egy robbanószerkezet jött működésbe a szobában. Jobban örültem neki, mintha valamelyik szuperrovar törte volna ránk az ajtót. 
Ahogy végképp eloszlott a por, Mr. Tanaka tűnt fel előttünk elégedett vigyorral az arcán. Kezében Linchéhez hasonló géppisztolyt tartott, s sorban végighúzta rajtunk a csövét. 
- Nyugalom! Nyugalom! Nem lesz semmi baj. 
Young csak ekkor vette észre, hogy féltőn óvott szakállából hiányzik egy darab. Ettől aztán annyira begerjedt, hogy hirtelenjében meg sem ismerte a japánt. 
- Ki az ördög maga? - kiáltott rá felháborodottan. Tanaka elvigyorodott. 
- Tanaka vagyok. Már találkoztunk. 
- Vigye el az ördög, maguk mind egyformák. 
- Akárcsak maguk - vigyorgott Tanaka. - Bár magát mindenkitől megkülönbözteti ez a gusztustalan szőr az arcán. 
Young keze ökölbe szorult, de nyugton maradt. Bob felnyögött és kiemelt a feneke alól egy eltört lécet. 
- A legjobbkor jött, Mr. Tanaka - nyújtottam felé örömmel a karom. - Megmentett bennünket a...             s 
Tanaka mellbe taszított a fegyver csövével. 
- Nem mentettem meg senkit. Magamat szeretném megmenteni. 
Nem vártam sokat tőle, ez aztán be is teljesedett. Mutatta, hogy üljek szépen vissza a helyemre. Odaterelte hozzám Youn-got, Bobot és Linchet is, aztán előhúzott a zsebéből egy gránátfélét és meglengette az orrunk előtt. 
- Tudják, mi ez? 
Young mogorván rápillantott és megsimogatta szakálla maradékát. 
- Gránát. 
- Úgy van - örvendezett Tanaka. - Ez egy hang- és fénygránát. A legújabb. Borzasztó a hatása. 
Az ajtó törmelékére pislantottam. Tanaka követte a szemem útját, majd erőteljesen megrázta a fejét.                      , 
- Nem, nem, ez egy másik gránát. Az csak az ajtót törte be, 
ez. vakká és süketté tesz.. Hiába csukják be a szemüket, és takarják el a fülüket, ez a gránát megvakítja és megsüketíti magukat. Ön, Mr. Lawrence, megérdemelné, hogy elsőnek vakítsam meg. 
- Ugyan miért?- kérdeztem csodálkozva. 
- Mert ellopta a dinamitomat. De most már nem nagy baj. Most már mindent tudok. Azt is, hogy Nagumo admirális kincse nem létezik. Csak mese, nem valóság. De van itt valóság, ami sokkal értékesebb, mint Nagumo admirális kincse. Úgy ám. Ez a bogár, amit az ostobák pajpajnak hívnak. Egy szörnyű bogár. Nekem kell ez a rovar. Kell. Értik? Ha nem kapom meg, megvakítom magukat ezzel a gránáttal. 
Young szakálla tépett maradékát babrálva ravasz tekintettel nézett az izgalmában törve beszélő japánra. 
- Milyen rovarról beszél? 
Tanaka felvihogott. Olyan ideges vihogással, amely után jobb helyeken nyomban lőni szoktak. 
- Engem nem lehet átverni. Tudom, hogy vannak nagy és erős rovarok. Őket akarom. 
Young rám pillantott. Mintha tanácstalanságot láttam volna az arcán. Úgy gondoltam, jobb, ha magam lépek a tettek mezejére. 
- Biztos benne, hogy Nagumo admirális kincse nem létezik? 
- Biztos, biztos. Rájöttünk, hogy az egész csak sületlen tréfa. Nem valóság. Nagumo admirális soha nem járt pápuák között. 
Megkérdezhettem volna, miből jöttek rá itt, a Matupit tövében, de igazából nem érdekelt a dolog, mint ahogy nem érdekelte a többieket sem. 
Tanaka megtörölgette kézfejével az orrát, aztán dühösen toppantott egyet. 
- Tudom, hogy a rovar él. Okida látta. 
- Igazán? - kérdeztem. - Milyen volt? 
- Nagy - mondta undorodó képpel. - Nagy és ronda. 
- Akkor minek kell magának? 
- Mert sok pénzt ér. 
- Hiszen maga nem is ért a rovarokhoz. 
- Ért maga. Megfogja nekem a rovart, becsomagolja, én meg hazaviszem Japánba. Oké? 
Vidámam bólintottam. Mi sem egyszerűbb ennél. Megfogom 
a szupersáskát, beleteszem egy díszdobozkába, átkötöm masnival és átnyújtom neki a születése napján. 
Tanaka azonban közel sem volt olyan hülye, amilyennek gondoltam. 
- Egyáltalán nem tréfálok - biztosított szándéka komolyságáról. - Erre rá fog zizzenni, Lawrence. A sátorban van a szamurájkardom. Tudja, mi az a lefaragás? 
-Mi? 
- Nem tudom, hogy mondják pontosan angolul. Sok-sok darabot lehet lefaragni valakiről és még mindig nem hal meg. A kínaiak találták fel, ők pedig nagyon értenek az ilyesmihez. Úgy kell kezdeni a lefaragást, hogy először levágom az egyik füled, aztán megkérdezem: amit kérek tőled, oké? Te azt mondod: nem oké. Erre én levágom a másik füled és megkérdezem, oké? Te mondod: nem oké. Erre én levágom a felső ajkad. Megkérdezem, oké? Erre te... 
- Felesleges folytatnia - mondtam sóhajtva -, értem, miről van szó. 
- Már-már haza akartunk menni. Aztán egyszerre csak találkoztunk a cserjésben három pajpajjal. 
- Hárommal egyszerre? 
- Azok másfajta pajpajok voltak. A doktorok voltak a maláriaállomásról. .. fehérbe öltözve. Nem tudtuk, kicsodák. Azt hittük, gonosz szellemek, de aztán láttuk, hogy csak a doktorok. Megfogták az elaltatott pápuát és vért vettek tőle. Rájöttünk, hogy azért vesznek így vért, mert a pápuák ébren nem engednék meg nekik. A doktorok nagyon ügyesek és jól becsapták a pápuákat. Aztán Okida meglátta az igazi pajpajt. 
Megtörölgette a homlokát és szomorúan megcsóválta a fejét. 
- Véletlenül pillantotta meg. Egy alvó pápuát ölt meg éppen. Okida annyira megijedt, hogy nem tudott segíteni rajta. Pedig akart. Meg akarta menteni a pápuát, de nem moccantak a lábai. Azt mondta később, hogy egy másik ember is volt ott és ő is látta a doktorokat, csakhogy ezt az embert a doktorok észrevették és fejbe ütötték. Ez az ember ön volt, Mr. Lawrence. Okida mondta, hogy a pajpaj először a fehér emberhez - önhöz - ment oda, de valamiért nem kellett neki. Otthagyta és a pápuához ugrált. Okida azt mondta, még sosem látott olyat. Nagy volt, mint egy macska és nagy volt a szája is, és mintha acélfűrész lett volna benne. Elkezdte rágni az alvó ember koponyáját és nagyon hamar kirágta. Okida moccanni sem mert a rémülettől, amikor látta, hogy a pajpaj megeszi az ember agyát. Aztán kirágta az oldalát és a szívét és a máját is megkóstolta. Nagyon-nagyon gyorsan rágott. Aztán visszaugrott önhöz, Mr. Lawrence, de már bizonyára jól volt lakva, mert tovább ugrált. 
- Ugrált vagy repült? 
- Szökdécselt. Okida azt hitte, nem tud repülni. Ez lett később a veszte. Ökida akkor elmesélte, hogy egy új rovart talált, amilyet még nem ismer senki. Hogyha egy ilyet el vinnénk a tokiói állatkertbe, sok pénzt kapnánk érte. Ha már Nagumo admirális kincse nem lehet a miénk, legalább a pajpaj hozzon nekünk sok pénzt, nem igaz? 
Szótlanul bólintottam. 
- Okida elmondta nekünk, mennyire veszélyes az a valami. Akkor még nem tudtuk, hogy itt, a vulkánbiológiai állomáson született. Azt hittük, olyan lény, amely mindig is itt volt, csak elkerülte az emberek figyelmét. Okida azt mondta, megfigyeli, merre jár. És meg is figyelte. 
- Merre jár? - kérdezte izgatottan Young. Tanaka tanácstalan mozdulatot tett a kezével. 
- Én bizony nem tudom. Okida azt mondta, kidolgoz egy tervet, hogy megfoghassa a pajpajt. Verembe akarta csalni. Ő találta ki, hogy felerősíti magát egy ágra, mert azt gondolta, a pajpaj nem tud fára mászni, vagy repülni. Sajnos tud. A pajpaj megölte őt, de talán nem is egy pajpaj volt. Hány pajpaj van odakint, Mr. Lawrence? 
- Kilenc körül - mondtam - Nem ismerjük a pontos számukat. 
- Majd csinálunk nagy faládákat és belecsomagoljuk őket. Kár, hogy Jamamura sem él már. A pajpaj gonosz, nagyon gonosz. Idebent is vannak pajpajok? 
Szerettem volna megkérdezni tőle, miből jöttek rá, hogy a pajpaj végül is nem vadon élő rovar, hanem a vulkánbiológiai kutatóállomás boszorkánykonyhájának a terméke, de nem maradt rá elég idő. Tanaka ugyanis tett egy lépést előre, aztán hozzám fordult. 
- Megmutatod az utat a pajpajokhoz. Látom a szemeteken, hogy idebent is vannak pajpajok. 
Összenéztem Younggal. Bármi is történt mindezidáig, most ugyanabban a csónakban eveztünk. 
- Külön erre a célra készített helyiségben laknak - mondta minden különösebb érdeklődés nélkül az igazgató, csupán szakállában matató ujjainak enyhe remegése jelezte, hogy töri valamiben a fejét. 
- Mr. Lawrence mutatja az utat - mondta fegyvercsövével leírva egy kört Tanaka. Verejtékező homlokán láttam, hogy minden idegszála megfeszül az izgalomtól. 
- Mr. Lawrence nem tudja, hol található az a helyiség - mondta Young. 
- Valamennyien odamegyünk! - vezényelt Tanaka. - Mr. Kaukau is, és Mr. Linch is. Gyerünk! Vezess hát bennünket, Mr. Young! 
Feltápászkodtunk és egymás nyomában lépkedve kisorjáztunk a folyosóra. Young ment elöl, Mr. Linch mögötte, én utánuk, Mr. Kaukau zárta a menetet. Tanaka mellettünk haladt, mint hadifoglyok oszlopát kísérő katona, minek következtében néha egészen hozzánk kellett simulnia, hogy elférjen köztünk és fal között. Ha nem bíztam volna benne, hogy veszélytelenebbül is megúszhatjuk a kalandot, rátámadtam volna. 
Bekanyarodtunk egy mellékfolyosóba. Young megtorpant egy zöldre festett vasajtó előtt. 
- Ez az. 
Tanaka gyanakodva bámult az ajtóra, majd vissza ránk. 
- Emögött vannak a pajpajok?                                  - Emögött - biccentett Young. 
- Mi lesz, ha kinyitom? 
- Semmi - mondta Young. - Belül egy drótból fonott, -biztonsági ajtó található, amelyen nem tudnak áthatolni. Ezen keresztül szoktuk figyelni őket. 
Amíg beszélt, hátra-hátranéztem és Bob is ugyanezt tette. Ha igaz, amit Young mesélt a leselkedő pajpajokról, akkor itt kell rejtőzniük valahol mögöttünk. Soha nem volt még kedvezőbb alkalmuk társaik kiszabadítására, mint most. 
Tanaka Young felé intett a géppisztoly csövével. 
- Nyissa ki. 
Young a zsebébe nyúlt és-egy kulcsot húzott elő belőle. Dörmögött valamit, majd bedugta a zárba. 
Önkéntelenül is a falhoz lapultam. A kulcs elfordult, Young kihúzta a zárból és Tanaka felé nyújtotta. 
- Akarja? 
Tanaka érte nyúlt és zubbonya zsebébe csúsztatta. 
-Nyissa ki! 
Young engedelmeskedett. Amíg élek, nem fogom elfelejtem az ajtószárny halk, elégedetlen nyikorgását. Fegyvertelenül álltunk a rémségek szobájával szemben,hátunk mögött ugyancsak rémekkel anélkül, hogy az öklünkön kívül bármiféle fegyverünk lett volna. 
Amikor szemembe tűzött a benti, meleg fény, arcom elé kaptam a tenyerem. így tettek a többiek is, egyedül Tanaka nem engedhette meg magának ezt a luxust. 
Amikor néhány másodperc elmúltával leeresztettem a kezem, megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy felesleges volt az aggodalmam: a feltáruló ajtó mögött valóban volt egy másik is. Olyan vastag drótból fonva, hogy talán még egy orrszarvú sem lett volna képes kitörni mögüle. 
Tanaka belesett a rácson, majd fenyegetőn oldalba taszította a géppisztolyával Youngot. 
- Te hazudtál nekem. Hol Vannak a pajpajok? Young zavartan simogatta meg a szakállát. 
- Odabent kell lenniük. -Hol? 
- Talán csak nem látszanak. Tanaka ekkor rikácsolni kezdett. 
- Te engem be akarsz csapni! Azt hiszed, tréfálkozom? De én nem tréfálkozom! Nem és nem! Majd megtudod, hogy nem tréfálkozom. 
A következő pillanatban felkattogott a géppisztolya. Vakolat hullott a fejemre az égből. Csak annyi időm maradt, hogy behúzzam a nyakam és a padlóra vessem magam. Alighogy leértem, Bob máris mellettem koppant. 
- Én nem tréfálkozom! - hallottam Tanaka szüntelen kiáltozását. - Látni akarom a pajpajokat! 
Amint megszűnt a vakolat potyogása, Young feltérdelt és összekulcsolt kézzel Tanaka felé nyögte: 
- Higgye el, hogy odabent vannak. 
Tanaka kíméletlenül a fejére ütött a fegyvere csövével: 
- Bemegyünk és megkeressük őket. 
- Ez megbolondult! - suttogta mellettem Bob. - Valameny-nyiünket megzabálnak a rohadékok! 
Egyszerre több felé is kellett volna figyelnem. Bobra, a mögöttünk leselkedő pajpajokra s arra is, hogy mit kíván tőlünk Tanaka. így aztán, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, semmire sem tudtam rendesen odafigyelni. 
Mire felocsúdtam, a tiltakozó Young és a komoran hallgató Lmch már bent is álltak az üresnek látszó helyiségben. A rácsot valószínűleg Tanaka húzta félre. 
- Gyerünk, gyerünk! - hallottam a sürgetését. - Maga is, Mr. Lawrence és Mr. Kaukau is. Futás, mert lövök! 
Készséggel elhittem neki, hogy valóban lőni fog. Az elmúlt hónapok idegfeszültsége alighanem most tört ki rajta. 
A pajpajok szobájának ajtaja hívogatón világított felém, Young és Linch már odabent álltak halálravált ábrázattal a falakat fürkészve. Tanaka az ajtófélfának támaszkodott, sürgető pillantásokat küldve felénk. 
- Ne pattanjunk meg? - suttogta a fülembe Bob. Sápadt volt az arca, szinte nem is látszottak rajta a szeplők. 
- Meg ne próbálja! - suttogtam vissza neki. - Ez az őrült lepuffant bennünket. 
Kénytelenek voltunk elindulni. Tanaka kissé félrehúzódott, hogy beférjünk mellette. Ahogy az arcára pillantottam, áldottam az eszemet, amiért nem hallgattam Bob szavára. Tanaka annyira ki volt akadva, hogy jobban már nem is lehetett volna. Ideges vi-csorgás fagyott rá az arcára keze remegett, mintha belső láz rázná. 
- Befelé! - rikácsolta. - Befelé! Mutassátok meg, hol vannak a pajpajok! 
Néhány másodperccel később bent álltunk a terem közepén. A pajpajok lakhelye egy iskolai tornateremnek is beillő helyiség volt, tompa fényű reflektorlámpákkal megvilágítva. A lámpák nemcsak fényt, hanem meleget is adtak halvány, vöröses árnyalat szelídítette sárgás sugaraik erejét. A mennyezeten zöld hálóféle húzódott, amely egy leszakadt álmennyezet megmaradt darabjára vagy modern dekorációra emlékeztetett. Rövid szemlélődés után kénytelen voltam megállapítani, hogy Young.valóban be akarta csapni Tanakát, amikor ebbe a terembe csalta be. Ha voltak -is benne valaha pajpajok, már rég kereket oldottak. 
Tanaka körbe forgott, aztán intett Linchnek, hogy álljon az ajtóval szembeni falhoz. Linch riadt tekintetet vetett Youngra, majd engedelmesen a mutatott helyre ballagott. Arca hamuszürke volt, mint régi katonazubbonyok. 
Tanaka felső fogsora kiugrott az ajkai közül, réges-régi újságok kínaiakat ábrázoló karikatúráira emlékeztetve. 
- Egy perc és lőni fogok. Ha egy perc múlva nem mutatjátok meg, hol vannak a pajpajok, lőni fogok. 
Young rossz taktikát választott. Ahelyett, hogy odavezette volna valamelyik sáskacsoporthoz, továbbra is makacsul bizonygatta, hogy a pajpajok idebent vannak. 
- Vigyázzon - kezdte, újra a mennyezet felé mutogatva. - Ott szoktak üldögélni. Maga nem is sejti, mennyire erős a mimikrijük. 
A következő pillanatban eldördült a sorozat. Linch hatalmasat ordított, amely sikoltásba ment át. Nekidőlt a falnak s rémülten bámulta a combját, amelyen abban a másodpercben nyílott ki egy vörös rózsa. 
- Úristen! Ez eltalált! Belém lőtt ez a barom! - bőgte, ahogy a száján kifért. 
Young közben rádöbbent, hogy aligha stimmel minden a szupersáskákkal, mert egyre kétségbeesettebben kutatta az üres termet.                                                                 , 
- Itt kellene lenniük. 
A géppisztoly ismét felkattogott. Mintha kirántották volna a talajt Linch lába alól. Tanaka Young felé intett. 
- Álljon oda mellé! 
Young arca fehér volt, mint frissen esett hó. 
- Maga állat - nyögte Tanaka felé. - Maga elmebeteg. 
Ebben a pillanatban mintha megmoccant volna valami a szemközti falon. Ahogy jobban odanéztem, már ismét nem láttam semmit. Talán csak a reflektorlámpák fényétől felforrósodott levegő táncolt egyet. 
- Oda, a falhoz! - vezényelt Tanaka. - Háromig fogok számolni. Ha nem mondod meg, hol vannak a pajpajok, lövök. Nem akarom a cserjésben kergetni őket. Ha idebent vannak, miért kergessem odakint, nem igaz? Oda, a falhoz! 
Young, ahogy elmentem mellette, rriinfha szándékosan nekem 
ütközött volna. Elkapta a karom, hogy el ne essen, miközben a fülembe suttogta. 
- A kallantyúk a falon! A kapcsoló... mellett. A terem közepén... 
Felkaptam a fejem. Az ajtófélfa szomszédságában, közvetlenül a kapcsoló mellett két kallantyú feketedett, amelyeket az Isten is arra teremtett, hogy megrántsa valaki őket. 
Young ekkor már a falnál állt Tanaka fegyvercsöve előtt. Szája széle remegett, ahogy felemelt kézzel megpróbálta meggyőzni a japánt az igazáról. 
- Higgyen nekem, Mr. Tanaka. A sáskák idebent voltak és... talán idebent vannak most is. 
- Hol? Hol vannak sáska? 
Tanaka, ahogy egyre idegesebb lett, egyre többet hagyott el az angol egyébként sem túl komplikált nyelvtanából. 
- Itt valahol. 
- Háromig számolok, aztán lövök. Egy... 
- Mr. Tanaka - szólaltam meg kellő tisztelettel. 
Tanaka felém fordította a fejét, de a fegyver csövét nem vette el Youngról. 
- Mit akar? 
- Rosszul vagyok... 
- Menjen az ajtóhoz! Dugja ki fejét levegőre, de ha megpróbál menekülni, lövök! 
Bob meglepetten nézett rám, hiszen ismert már annyira, hogy ne higgye el, amit mondtam. 
Odatántorogtam a két kallantyúhoz és a falnak döntöttem a fejem. Tanaka elégedetten nyugtázta, hogy megtaláltam a helyem s immár teljes figyelmével Young felé fordult. 
- Mr. Tanaka! - próbálkoztam újra. 
A japán kezében megmoccant a fegyver. Láttam rajta, kezdi bánni, hogy nem engem állított a falhoz. - Mi van már megint? Kinyújtottam a karom és a szoba közepére mutattam. 
r-   Ott! 
Tanaka elvette a szemét Youngról és követte az ujjam irányát. 
- Mi van ott? 
- Mintha... mozgott volna valami. -Hol? 
- Kicsit előrébb.                               Tanaka rám pillantott, majd fenyegető mosolyra torzult az ajka. 
- Ha becsapsz, megöllek. Te leszel a következő. Morgott egy sort, aztán óvatosan elindult a terem közepe felé. Kockáztatva, hogy valóban én leszek a következő, a-kallantyúkhoz ugrottam és lefelé rángattam őket. Ahogy lesüllyedtek a kezem alatt, már hasra is vágtam magam. 
Pokoli szerencsém volt, hogy így tettem. Abban a pillanatban, ahogy akarok lecsapódtak, felkattogott Tanaka géppisztolya, darabokra törve őket. Ha csak egyetlen tizedmásodpercet is kések, kilyuggatott volná, rriint átszállójegyet a kalauz. 
Tanaka felkiáltott és ismét lőni készült. Aztán lőtt is, de ezek a lövések már nem értek bennünket. Odalent kopogtak valahol a lábunk alatt néhány méternyire. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy megrántottam a kallantyúkat, egyszerűen szétnyílott a lába alatt a padló s a japán géppisztolyostól, gránátostól belezuhant a feltáruló résbe. Halk zümmögés hallatszott, majd a padló felemelkedett és a rés összezáródott. 
Young felé ugrottam, de elkéstem vele. Linch fájdalmas kiáltása félúton megtörte a mozdulatomat. 
- Álljonmeg... ajjjjj!... Álljonmeg... mertmagába.. lövök. Linch nagy kaliberű pisztolyt tartott a kezében. Tisztában voltam vele, hogy első, gyanús mozdulatomra lőni fog. 
Az, aki súlyos sebektől vérzik, nemigen szokott feleslegesen fenyegetődzni. 
Young elvette Linchtől a pisztolyt, elszáguldott mellettem és a kallantyúk csonkjához rohant. Fogalmam sem volt róla, miért e sietség, azt pedig végképp nem értettem, miért ül vakrémület az arcán. Torkához kapott, majd az üldözött vad rettegésével a szemében, felém fordult.                                  . 
- Maga... meghúzta mind a kettőt! 
- Persze hogy meghúztam. 
- Csak az egyiket... kellett volna. Értetlenül bámultam a kallantyúk helyére. 
- Mit csináltam rosszul? 
- Lerántotta a másikat is. 
- Melyik másikat? 
- Csak az ajtó felőlit... kellett volna lerántania. Gyanakodva bámultam körbe-körbe. Semmi olyat nem láttam, amitől ennyire meg kellett volna rémülnie. 
- Na és? 
Young a háta mögé mutatott. 
- Bezárta vele az... ajtót. 
Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy az ajtó valóban bezárult a hátunk mögött. 
- Hol a kulcsa? - ordítottam rá. 
- Tanakánál..: a tóban. Mr. Tanaka már... megfőtt, vagy éppen most fő. 
Bob elkeseredetten a levegőbe ütött az öklével. 
- Mi a fenét csinált, ember? Bezárt bennünket a szörnyek közé?                                                       . 
Young védekezni akart, de ebben a szempillantásban megmoccant a fejünk felett a háló. Mintha hintázni kezdett volna rajta valaki. Hiába meregettem azonban a szemem, nem láttam odafent semmi sáskához hasonlót. Young behunyta szemét rémületében. 
- Ott... vannak. 
Kővé dermedve néztem a lassan hintázó hálót. Még mindig nem látszott rajta semmi, de lennie kellett ott mégiscsak valaminek, hiszen a szövet megnyúlt az ismeretlen súlya alatt. 
Linch, akiről tökéletesen megfeledkeztünk, felordított a falnál. 
- Segítsenek már... a jó istenit neki! Nagyon fáj! 
Fél szememmel a hálót figyeltem, a másikkal pedig Linchet vettem szemügyre. Széles vértócsában ücsörgött, amely szemmel láthatóan egyre hízott. Nem kellett soká bámulnom ahhoz, hogy meggyőződjek róla: a fekete bőrű férfi menthetetlen. Mindkét combját golyó találta, s a gyorsan növekvő vörös foltból arra következtettem, hogy ütőeret értek. Ennek ellenére, megpróbáltam megtenni, ami tőlem telik. Lehajoltam, hogy rászorítsak valamit a sebére, de Young megütögette a vállam. 
- Hagyja a fenébe. Neki már úgyis mindegy. 
Nem mondta túl kíméletesen, sem túl halkan, így Linch meg is hallotta. 
- Meghalok? - kérdezte rekedten. -: 
Young elfordította a fejét. Linch azonban utána kapott és sikerült is elkapnia a nadrágja szárát. 
- Álljon meg, Mr. Young. Meghalok? Young ránézett és szomorúan bólintott. 
- Alighanem, Kevin. Alighanem. 
- Miért kell éppen most, amikor... 
- Nem tudom, Kevin. 
- Miért lőtt belém az az állat, amikor nem is hazudtam? Nyögött néhányat és eleresztette Young nadrágját. Young 
megkönnyebbülten lépett hátrafelé. 
- Megkérhetném valamire... Mr. Young? 
Young le nem vette volna a szemét a hálóról, így aztán csak futólag pillantott vissza Linchre. 
- Mit akar, Kevin? - kérdezte türelmetlenül. 
- Lőjön agyon, Mr. Young. Nem akarom, hogy ezek... Youngnak remegett a hangja, ahogy lenézett a haldoklóra. 
- Sajnos nem megy, Kevin. Takarékoskodni kell a golyóval. Elég nagy szarban vagyunk mi is. Mr. Lawjence... meghúzta a kettes számú kallantyút. Az ajtó becsukódott mögöttünk. 
- Nyissa ki a kulccsal. 
- A kulcs a tóban van Tanakával együtt. 
Linch felszisszent, a lábához kapott, majd egyszerre csak vigyorogni kezdett. 
- Akkor maguk is... valamennyien... Rövidesen találkozunk a... pokolban. 
- Hallgasson! - ordított rá Young. - Fogja be a száját, Kevin! 
Kevin azonban nem fogta be. Csodára feldobta a tudat, hogy nem egyedül hal meg, hanem mi is vele megyünk a. túlvilágra. 
- így igazságos, Mr. Young. Együtt terveltük ki a dolgot, együtt is vigyük el érte a... balhét. En előre megyék... maguk csak kövessék a nyomaimat. - Felemelte a karját és kitágult szemekkel a hálóra mutatott. - Látják? Ott lapulnak. Krisztusom, már el is indultak lefelé. Pár perc és utánam jönnek. Addig is, isten velük. Gondolják, hogy a túlvilágon nem lesz szükségünk az agyunkra? 
Young kezében felemelkedett a pisztoly. Ha nem halt volna meg, biztos, hogy beleeresztett volna néhány golyót Linchbe. 
Kevin Linch azonban meghalt. Félrebillentette a fejét és nem moccant többé. Úgy tűnt, nem izgatja többé, hogy lejönnek-e a hálóról a láthatatlan rovarok és kirágják-e az agyát. Neki már nem volt félnivalója tőlük. 
Nekünk, élőknek, viszont annál több. 
Linch halála elvonta a figyelmemet a hálóról, ezért meg is ijedtem egy kicsit, amikor Bob a káromba markolt. 
- Figyelje csak! Maga is látja? 
Ebben a szempillantásban csoda történt. Úgy éreztem magam, mintha egy fotólaborban ülnék, s az előhívó oldatba mártott fotópapíron kibontakoztak volna előttem a fénykép körvonalai. Előbb csak halványan, alig láthatóan, majd egyre élesebb kontúrokkal. 
A háló mocorgott, ingadozott, majd egyszerre csak megjelent a szélén egy hosszúkás rovartest. Ijedten hőköltem hátra. Jóllehet, fél életemet a rovarok tanulmányozásával töltöttem, soha nem láttam még akkorát és biztos voltam benne, hogy nem is létezik. Egyszerűen nem szabad léteznie. 
0 azonban létezett. Függetlenül attól, hogy kapott-e rá engedélyt az evolúciótól, avagy sem. Akkorák voltak a szemei,,és olyan domborúak, mint régimódi zseblámpák üvege. 
Bob hitetlenkedve megcsóválta a fejét. 
-Ez még... a többinél is dagadtabb. 
A szupersáska, a pajpaj, nagyobb volt a legnagyobb hibridbotsáskánál is. 
- Legalább... öt kiló - mondta leplezetlen büszkeséggel a hangjában Young. - Mint egy házinyúl. Látja? Egészen kizöldült. 
A sáska eközben valóban zöldre váltott. Előbb csak halvány mohaszínt öltött a teste, majd gyorsan elérte a mezők harsogó zöldjét. 
Önkéntelenül is felemeltem a karom, hogy védjem az arcom, ha ránk vetné magát. 
Odafent, a háló szélén ekkor felderengtek egy második számú sáska körvonalai is. Ez még talán az elsőnél is testesebb volt. 
- Jézusom! - suttogta Bob. - Csináljon már valamit, ember! Lője le őket!                            . 
Young megcsóválta a fejét. 
- Ilyen messziről lehetetlen. 
.- Akkor adja oda a fegyvert Mr. Lawrence-nek. 
- Eszemben sincs. Különben sem hiszem, hogy a golyó áthatolna a bőrén. Talán, ha a lábát találnám el... Nézze csak, úristen, nézze! 
Legalább öt sáska üldögélt már a háló szélén és valamennyi bennünket bámult. 
- Hogy működik az ajtó? - kérdeztem Youngot hátrafelé pislogva.                                                                  ..     t-.-Az igazgató megsimogatta maradék szakállát. 
- Automatikával. De kulccsal is ki lehet nyitni. 
- Figyelje a sáskákat, én megpróbálom... 
- Mondtam, hogy Tanakánál van a kulcs. 
- Jézusom, Leslie, a pipaszurkáló! - nyögte Bob. - Igyekezzen, mert baj lesz. 
Magam is így gondoltam. Aggódva pillantottam fel a hálóra, ahol egyre több sáska forgatta domború szemeit. Mivel szorosan egymás mellett és némiképpen egymásba gabalyodva ücsörögtek, fogalmam sem volt róla, hányan lehetnek. 
Előhúztam a zsebemből a pipaszürkálót és Young felé mutattam. 
- Mi ez? - kérdezte gyanakodva. 
Elmagyaráztam neki, mire váló. Többek között arra, hogy kulcs híján bezárt ajtókat nyissanak ki vele. 
Összehúzta a szemöldökét, a hálón ücsörgő sáskákra pislogott, majd intett a fegyverével. 
- Menjen oda és próbálja meg kinyitni. Figyelmeztetem, ha át akarna verni... lelövöm. Nem félek a haláltól, ezért... 
Gyorsan munkához láttam. Izgatott arckifejezése szavaival ellentétben arról árulkodott, hogy azért nincs minden rendben nála a hiányzó halálfélelemmel kapcsolatban. 
Benyomtam a kulcslyukba a pipaszürkálót és megpróbáltam eltolni vele a zár nyelvét. Sajnos, nem ment. 
- Mi van? - kiáltott rám Bob türelmetlenül. - Kinyitotta? Óvatosan tovább próbálkoztam. Vigyáznom kellett, nehogy 
eltörjem a fémlemezt. 
Ismét nekifeszültem volna a zárnak, de ebben a pillanatban tompa, fenyegető kattogás hangzott odafentről. Az egyik, hatalmas, immár égőzöld sáska elrugaszkodott a hálóról és fejest ugrott a levegőbe. Kimeredt szemmel követtem repülése útját. Mintha repülőmbdell lett volna, széttárt szárnyakkal tett egy kört a teremben, miközben megállás nélkül kattogott mint a tengelyetörött kocsikerék. Amikor befejezte a kört, meglebbentette a szárnyát és irányt váltva felénk fordult. Egyetlen pillanatig azt hittem, nekem támad. A sáska azonban nem szállt rám, hanem megfordult és elhúzva az immár hason fekvő Bob és Young felett, Linch mellett koppant le a padlóra. 
Az elkövetkező másodpercekben egyszerre több dolog is történt egyszerre. Bob felkiáltott, majd Young felemelkedett a levegőbe. Azt hittem, valamelyik láthatatlan sáska ugrottneki, de csak Bob hajtott végre rajta egy jól irányzott fejdobást. Young igazgató úr rövid repülés után végigterült a padlón. Mire felemelte a fejét, már Bob kezében volt a fegyvere. 
- Nálam minden oké- hallottam Mr.Kaukau elégedett hangját. - Maga hogy áll? 
- Nem valami jól - mondtam. 
- Hát csak igyekezzék. 
Ismét nekifeküdtem a zárnak. Újabb kattogás hangzott fel a fejem felett. Bob izgatottan hadarni kezdett, mintha televízión közvetítette volna az eseményeket. 
- Elindult még egy. Vigyázzon, húzza be fejét! Ha megtámadja magát, lövök. 
Szerencsére nem került rá sor. A kattogás hirtelen elhallgatott. 
- Leszállt a másik mellé - közvetítette Bob. - Linch közelében. Úristen! Ez a véréből nyalakszik! 
Egyetlen szemvillanásig fordítottam csak hátra a fejem. A sáskák mintha Linch kiömlött vérében fürödtek volna. 
- Tévedés - hallottam ismét Bob hangját. - Csak a cipőjét eszik. 
Kihúztam a pipaszürkálót a zárból. Rémülten tapasztaltam, hogy az erős fém meggörbült az erőlködéstől. Igyekeztem úgy visszadugni, hogy ne zavarja a nyelvet a görbülete. 
- Ezek tényleg Linch cipőjét eszik. Mit szarozik már annyit? Újabb kattogás, újabb sáskák landoltak a padlón. 
- Úristen! - nyögte Bob. -Én ilyet még soha nem láttam. Lerágják róla a cipőt. 
- Magáról is lerágták már kétszer is. 
- Ha felébredtem volna rá, helyben meghaltam volna a rémülettől. 
A nyelv csak nem akart odébb csúszni. Megmoccant, de még mindig a helyén maradt. 
- Jézusom, most már őt is... Ez... ez... borzalmas. Én ezt nem tudom... nézni... 
Lövés dörrent. Hagytam a pipaszurkálót a zárban, és döbbentem fordultam hátra. Bob a terem közepén állt, kezében Linch pisztolyával. Olyan undor ült az arcán, amilyet még soha nem láttam rajta.. 
- Mit csinál? - ordítottam rá. - Mi a fészkes fenét csinál? Bob remegő ujjal Linch és a körülötte mozgolódó sáskákra 
mutatott. 
-  Én mindjárt... 
Felemelte a fegyvert, hogy másodszor is elsüsse. Még idejében sikerült odaugranom hozzá, és kivernem a kezéből. Gyorsan utána kaptam és felszedtem a földről. Mindeközben Young is magához tért diszkréten jajgatva a falhoz kúszott. 
- Megőrült? - förmedtem Bobra. - Örüljön, hogy nem velünk törődnek. 
- Nézze, mit csinálnak! 
Nem csináltak semmi különöset. Csupán kirágták Linch koponyáját és éppen az agyát ették. 
Mire visszatértem a zárhoz, a sáskák már végeztek Linch cipőjével, és magával Linch-csel-is. Nem óhajtom részletesebben ecsetelni a történteket: éppen elég, hogy én láttam, amit láttam. Amikor befejezték a lakomájukat, felemelkedtek a levegőbe, és idegtépő kattogás közepette tettek néhány kört a teremben. 
Mondanom sem kell, hogy szakadt a veríték a homlokomról. Sőt, a kezem is izzadt, amitől csak még nehezebben boldogultam a pipaszurkálóval. Egyszer le is ejtettem, s a padlón kotorászva további értékes másodperceket veszítettem. 
- Most én következem - hallottam Bob síri hangját. - Nézzen csak ide. 
Felemeltem a földre esett pipaszurkálót és odanéztem. Aztán azt kívántam, bárcsak ne néztem volna oda. A sáskák szelíden kattogva körülvették Bobot. Mintha társasjátékot játszottak volna, amelyben Bob állt a kör közepén, ők pedig arra vártak, hogy párnak válassza valamelyiküket. 
- Viszlát, Leslie! - kiáltotta Bob. 
Nem volt a hangjában szemernyi félelem sem, inkább csak csalódás. Mintha nem tudta volna felfogni ésszel, miért éppen neki jutott az a nem mindennapi vég, hogy soha nem látott sáskák zabálják fel az agyvelejét. 
A nyelv mintha megmoccant volna a zárban. 
A sáskák felkattogtak, majd lövés dörrent. Nem tudtam, talált-e,, mivel a sáskák nem mutatták semmi jelét a fájdalomnak, a dühnek, vagy a csalódásnak. Eleresztettem a pipaszurkálót és éppen Bobhoz akartam rohanni, hogy megpróbáljak a segítségére sietni, amikor váratlanul, mintha villám csapott volna belém, eszembe jutott valami. 
- A szandálját! - kiáltottam rá. - Gyorsan a szandálját! 
- Mit beszél? - hallottam rovarok közé süllyedt hangját. -Mit csináljak? 
- Vesse le a szandálját és adja nekik! 
Bob erre már nem válaszolt. Úgy összeszorult a torkom rémületemben, mintha vaskéz szorította volna össze. Kirántottam a zárból a pipaszurkálót, s már-már rájuk vetettem volna magam, amikor fekete, hosszúkás valami szállt át a fogócskát játszó rovarok felett, és a szemközti sarokba zuhant. 
A sáskák nem mozdultak, csak a kattogás lett erőteljesebb és izgatottabb. 
Lélegzet-visszafojtva figyeltem, amint a második fekete varjú is átröppen a termen, és lezuhan a társa mellé. 
A kattogás immár fülsiketítővé vált. Hirtelen megbomlott a rovarok rendje, egymás után felemelkedtek a levegőbe, majd mókás ugrásokkal a fekete valamik után eredtek. Levágódtak rájuk és lökdösődve rágni kezdték őket. 
Bob, mintha álomból ébredne, megrázkódott, és immár mezítlábasán odaügetett hozzám. 
- A francba is - lihegte a homlokát törölgetve. - Már a harmadik lábbelimet eszik meg. Ha tudtam volna, hoztam volna nekik egy bőrönd cipőt. 
A szeme azért közel sem volt olyan gondtalan, mint a hangja. Tisztában volt vele, mi vár ránk, ha nem sikerül kinyitnom az ajtót. 
Amíg a rovarok izgatott kattogás közepette Bob szandálját zabálták, visszadugtam a szerszámot a zárba. A nyelv tovább mocorgott. Úgy éreztem, rövidesen engedelmeskedik az acélpenge nyomásának. 
Sajnos Bob szandálja előbb fogyott el, mintsem a nyelv elcsúszott volna a zárban. A kattogás ellanyhult, hogy aztán egyre élesebben hangozzék ismét fel. Zárfeszegetés közben az a bizonyíthatatlan ötletem támadt, hogy a sáskák bizonyára így kommunikálnak egymással. Fűrészes lábukat végighúzzák a szárnyuk szélén - ez adja a kattogó hangot, 
A nyelv eközben megemberelte magát, mert kicsit hátrébb csusszant. 
- Fél perc - mondtam megnyugtatón Bobnak, bár fogalmam sem volt róla, elég lesz-e ez a fél pere ahhoz, hogy életben ma1 radjunk.                                                              ? 
A sáskák, mintha adott jelre tették volna, felugrottak a levegőbe, visszaestek a padlóra, majd felénk közeledtek.. Már csak milliméterek tarthatták vissza a nyelvet attól, hogy elcsússzon az útból, ez a milliméter azonban makacsabbnak bizonyult, mint gondoltam. Ismét csak kitöröltem a verejtéket a szememből, és Bobra ordítottam. 
- Húzza le Young cipőjét! 
Bob engedelmeskedett. Younghoz ugrott, felrántotta a nadrágja szárát, aztán csalódottan felkiáltott. 
- Gumicsizma van rajta. Tudja, olyan rövid szárú! 
- Adja oda nekik! 
1 Bob matatott a hátam mögött, majd a rövidesen felhangzó halk puffanásokból arra következtettem, hogy a gumicsizmák is a sarokba hullottak. 
Hiába erőlködtem, csak nem akart engedni a zár. Ráadásul a szurkáló ismét elgörbülni látszott. Kirántottam és fordítva dugtam vissza. Most még annyira sem tudtam elfordítani, mint korábban. 
- Nem eszik meg! - hallottam Bob rémült hangját. - A francba a gusztusukkal, nem kell nekik! 
- Itt döglünk meg, ne izguljon - csatlakozott Bobhoz a teljesen magához tért Young. - Mindig is éreztem, hogy ezek a rohadékok lesznek a sírásóim. 
- A sírásói? - hallottam Bob gúnyos nevetését. - Tudja, hol lesz a maga sírja? 
Lenéztem a lábam mellé, mert mintha valaki megrángatta volna a nadrágom szárát. Alig néhány centiméternyire tőlem egy sáska ült a padlón, kerek, kidülledő szemével rám bámulva. Egyik lábát előrenyújtotta és a nadrágszáramra tette. A bőrét borító fűrészfogak beakadtak a vászonba és lefelé cibálták rólam. 
A félelembe, amit éreztem, nem kevés csodálat is vegyült. A sáska gondosan megtervezett, bonyolult gépezethez hasonlított. Mondhatnám azt is, hogy maga volt a tökéletesség. Ha üvegfal mögül látom, talán hosszú percekig bámultam volna sajátos szépségét.                                                ..                          
Lehajoltam és kockáztatva, hogy beleharap a koponyámba, kifűztem a cipőmet. 
- Csak nyugalom, pajtás - mondtam, és talán még rá is mosolyogtam. - Semmi izgalom. Megkapod a cipőmet, csak várj egy kicsit. Kifűzöm, és... 
A sáska azonban nem várt. Szemmel nem is érzékelhető gyorsasággal a cipőmhöz kapott, és egyszerűen lerántotta a lábamról. Fájdalmasan felkiáltottam. Úgy éreztem, mintha a lábamba harapott volna. Szerencsére nem így történt, csupán a rántástól éreztem némi fájdalmat. 
A sáska szájába kapta a cipőmet és igyekezett elrejtőzni vele. Döbbenten figyeltem, ahogy halványulni kezd: előbb mohazöldre váltott, majd egyre áttetszőbbé vált. Végül már csak halvány kontúrjait láttam a legközelebbi sarokban. 
A cipő azonban természetesen nem halványult vele. Ott mozgott a sarokban anélkül, hogy látszott volna ki mozgatja. 
- Úristen! - meredt Bob az izgő-mozgó lábbelire. - Mintha a láthatatlan ember cipője lenne. 
Tovább kísérleteztem a zárral. Már-már sikerült eltolnom- a nyelvet, amikor a sáskák éles, visító hang és szapora kattogás közepette összeverekedtek. Némelyikük látható volt, mások láthatatlanok, mindez azonban egyáltalán nem zavarta őket. Amíg fel nem zabálták a cipőmet, ügyet sem vetettek ránk. 
Mintha meg akartam volna hipnotizálni, úgy meredtem az éles 
és némiképpen már deformálódott fémlapra. Hogy tudtam volna megmagyarázni neki, hogy, némi képzavarral élve, kezében van az életünk? 
A szurkáló belesüllyedt a kulcslyukba, erőlködött egy kicsit, aztán halk kattanás kíséretében visszahúzta a zár nyelvét. Nyeltem egy óriásit és megpróbáltam meggyőződni róla, mi a helyzet a hátam mögött. 
Szerencsére Bobnak nem volt semmi baja. Ott ácsorgott néhány centiméterre tőlem, pisztollyal a kezében, meztelen talpával a lábszárát vakargatva, ahogy Joshua, aki nem Joshua szokta. 
- Sikerült - mondtam halkan. 
- Biztos? - súgta vissza rezzenetlen arckifejezéssel, mintha attól tartott volna, hogy a rovarok leolvassák róla az örömöt. -Biztos benne? 
Csak a fejemmel intettem igent. Óvatosan kinyújtottam a kezem és lenyomtam a kilincset. Az ajtó enyhén megremegett, majd résnyire nyílt. 
Tettem két lépést hátra, Young hóna alá nyúltam és felhúztam a padlóról. 
- Tud jönni? 
- Ez a marha... eltörte minden csontom. - nyöszörögte. a Bob elvörösödött és a veszély ellenére is dühösen ráförmedt. 
- Ezt meg ne halljam még egyszer! Kinyomom a szemét, ha... Sosem tudtam meg, mely esetben fenyegette volna Mr. Young 
szemét a kinyomás veszélye. Egyik kezemmel kitártam az ajtót, a másikkal egyenesbe hoztam Youngot, majd hátranéztem, mi van Bobbal. 
A sáskák abbahagyták a kattogást, és néma csendben bámultak bennünket. Erőteljes mozdulattal kilöktem Youngot a folyo- sóra.                                           -.,. 
- Nyomás, Bob! 
Bob motyogott valamit, aztán ő is Young után szaladt.  Búcsút intettem a sáskáknak, akik alighanem kezdtek megszagolni valamit, mert egyikük hatalmas ugrással mellettem termett. Szerencsére nem kapott el, csak a lábait nyújtogatta felém. Ráordítottam, hogy takarodjon az utamból és felhúztam a nyúlcipőmet. Amint túl voltam a küszöbön, becsaptam magam mögött az ajtót. 
Remegő kézzel dugtam be a pipaszurkálót a zárba. Annyi erőm már nem volt, hogy álló helyzetben toljam vissza a nyelvet, ezért letérdeltem, s elégedetten hallgattam, ahogy a helyére csusszan. 
- Sikerült, Bob! - kiáltottam. - Istenem, sikerült! 
Ha azt nem is vártam, hogy a keblemre boruljon, és ott rebegjen hálát, amiért megmentettem az életét, arra semmiképpen nem számítottam, hogy továbbra is ott marad majd az arcán a vakrémület. Mintha mi sem változott volna azóta, hogy becsuktam magunk mögött az ajtót. 
Vigyorogva a vállára vertem, és a zsebembe dugtam a pipa-piszkálót. 
- Mosolyogjon már, az ördög vigye el magát! Megmenekültünk, nem érti? Vége! Megúsztuk élve. 
Bob nem válaszolt. Helyette Young szólalt meg fáradt, remegő hangon. 
- Az még nem... biztos. 
- Mi az, hogy nem biztos? A pajpajok odabent vannak, mi meg idekint. 
- Nézzen csak oda! 
Odanéztem, ahova mutatott. Éreztem, hogy jéggé fagy az ereimben a vér, a végtagjaim pedig farönkökké változnak és talán gyökeret is eresztenek egyetlen másodperc alatt. 
A folyosó közepén ugyanis, néhány méternyire tőlünk két paj-paj állt ugrásra készen. Fejüket előrenyújtották, mintha azt latolgatták volna magukban, azonnal ugorjanak-e, vagy várják meg, amíg közelebb kerülünk hozzájuk. 
Nem várták meg. Ugrottak. 
Immár ügyet sem vetve a cipőzsinórra, lerántottam a lábamról a megmaradt cipőm és meglengettem a levegőben. A sáskák irányt változtattak nem ránk zuhantak, hanem mellénk. Úgy mozgatták hosszú csápjaikat, mintha a cipő szagát szimatolgat-ták volna. 
- Ez nem lehet igaz! - hallottam Bob suttogását a hátam mögött. - Úristen, ha egyszer kikeveredek innét... 
A cipő felemelkedett a levegőbe. Átszállt a rovarok felett és jó messze a folyosó végén csattant. 
- Nem mennek érte - hallottam ismét Bob suttogását. - Azt akarják, hogy eresszük ki a többieket. 
Mintha valóban azt akarták volna. Lehet, hogy többet képzeltem róluk, mint amennyi volt bennük, mindenesetre akkor szentül meg voltam győződve róla, hogy azt latolgatják magukban, melyik lehetőséget válasszák. Tudták, hogy ki kellene szabadítaniuk a testvéreiket, ugyanakkor az illatos cipő vonzásának igen nehéz volt ellenállniuk. 
Nem is voltak képesek rá. Néhány végtelennek tűnő másodperc után megmozdultak és a cipő után eredtek. 
Young hóna alá nyúltam. Húzni kezdtem a szobája felé. 
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, Young lerogyott a szőnyegre, és a sarokba álló szekrény felé intett. 
- Ott egy... üveg... vegye...ki... és,.. 
Bár nekem is nehezemre esett a járás, kinyitottam a szekrény ajtaját. Egy kis üveg bourbont találtam benne. Remegő kézzel töltöttem belőle egy pohárba és egyetlen hajtással kiittam. 
- Hé! - nyögte Young a szakállába kapaszkodva: - Nekem is... hagyjon belőle. 
- Még mit nem! - ugrott fel Bob a kanapéról. - Magának golyó jár, nem whisky. 
- Ha azt akarják, hogy itt dögöljek meg a szemük láttára... 
- Nem ártana - dühöngött az önmagából kifordult Bob, akinek még mindig halálsápadt volt a képe. - Maga hozta létre ezeket a szörnyetegeket. Milyen jutalmat vár érte? 
- Adjon már egy rohadt pohárkával! 
Amilyen jó szívem van, adtam, pedig a genfi konvenció nem tartalmazza a hadifoglyok szeszes itallal történő ellátásának szükségességét. 
Amíg Young remegő kézzel a whiskyjét itta, s Bob is töltött magának egy nyeletet, felfegyverkeztem. A fogason lógott. Young köpenye, amelynek a zsebében ugyanolyan pisztolyt találtam, mint Miss San Antonióé volt. Az enyémet odaadtam Bobnak, a 38-as Smith and Wessont pedig a pipaszurkáló mellé rejtettem. 
Young letette üres poharát a szőnyegre, aztán felnézett ránk. 
- Mit akarnak csinálni? 
Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Az egyedüli helyénvaló válasz az lett volna, hogy meg akarjuk úszni élve a kalandot. Törtem egy kicsit a fejem, majd Bobhoz fordultam. 
- Megpróbálunk kijutni ott, ahol bejöttünk. 
- És ha követnek bennünket? 
Elképzeltem, hogy a keskeny folyosókon ránk rontanak a paj-pajok és beleborzongtam. 
Young ravasz tekintettel simogatta meg szakálla csonkját. 
- Javaslom, hogy kössünk üzletet - fuvolázta mézédes hangon. 
- Magával? - förmedt rá Bob, miközben lángolni látszottak a szeplők az arcán a felháborodástól. - Magával soha! 
Young felvonta a vállát. 
- Akkor itt halunk meg valamennyien. Körbejártattam a szemem a szobán. Sehol nem láttam élelmet, még egy doboz kekszet sem. 
- Itt a pisztoly - mutattam neki a lángokat szóró fegyvert. -Bobnál is van egy. 
Young megvonta a vállát. 
- Ha sokat lövöldöznek vele, megsülnek. Ezeket a fegyvereket csak a cserjésben lehet használni, idebent aligha. Amikor a bázist építettük, nem figyeltünk eléggé a szobák és a folyosók burkolására. Az a műanyag, ami a padlóra és a falakra került, mérgező füstöt bocsát ki magából. A mindent elnyelő lángtengerről már nem is szólva. 
Talán kissé eltúlozta a dolgot, de azért sok igazság lehetett a szavaiban. A mérges füst ellen valóban aligha találtunk volna menedéket. 
- Ne higgyen neki, Leslie - rázogatta a fejét Bob. - Blöfföl a fickó. 
Én azonban biztos voltam benne, hogy nagyjából igazat beszél. Young is ki akart kerülni a kutyaszorítóból, akár csak mi. 
- Mit ajánl nekünk? - kérdeztem tőle Bob rosszalló pillantásainak tüzében. 
Young sóhajtott.   .                                                      - Az az első feltételem, hogy szabadon engednek. Szabadon engedik Miss Boydot is. Mi eltűnünk, maguk pedig azt csinálnak, amit akarnak. 
- És a halottak? - rikácsolta mélyen felindulva Bob. - Akik a maguk szörnyeitől vesztették az életüket? Értük ki fog megfizetni? 
- Mi van akkor, ha elfogadom a feltételét? - kérdeztem ügyet sem vetve az egyre hisztérikusabban viselkedő Mr. Kaukaura. 
- Eltűnünk innen. Méghozzá gyorsan. 
- Hogy gondolja a dolgot? Young mosolygott. 
- Kinyitom a főbejáratot. Tudom a kódot. 
- Hogy jutunk oda? 
- Azt bízzák csak rám. Sértetlenül kisétálunk a kapun. 
- Ne hallgasson rá, Leslie! -könyörgött összetett kézzel Bob. - Át akar verni bennünket. 
- Ugyan már, Mr. McKinley - mosolygott Young. - Miért akarnám átverni? Nekem is az az érdekem, hogy mentsem az irhámat. Én eltűnök, maguk pedig kiirthatják a sáskákat, ha akarják. Ez már a maguk dolga. 
-Maga rohadék! - lépett közelebb hozzá villogó szemekkel Bob. - Teleszarja az udvart és azt várja, hogy más takarítsa el a szemetét? 
- Állj! - vetettem közéjük magam. - Elfogadom az ajánlatát. 
- Ez már beszéd! - húzta ki magát Young. - Többé hallani sem fognak rólam. 
Elégedetten csillogott a szeme. Hogyne örült volna, hiszen ha kiszabadul szorult helyzetéből, gyerekjáték lesz számára a világ egy másik pontján megismételni a kísérleteit. Mivel járt úton halad, nem lesz nehéz ismét létrehoznia a szupersáska-fajt. 
- Akkor hát azzal kezdjük a dolgot, hogy... 
- Feltartják szépen a kezüket valamennyien! -vágta ketté a mondatát egy kemény hang. 
Rémülten kaptuk a fejünket az ajtó felé. Egyetlen pillanatig azt hittük, a sáskák tanultak meg beszélni. Szerencsére nem ez történt. 
Csupán csak Joe Formán állt az ajtóban egy skorpió géppisztollyal a kezében, és vidáman mosolygott ránk. 
Barátságos mosolya ellenére úgy festett, mintha piranhákkal kellett volna megküzdenie azért, hogy bejuthasson hozzánk. Terepszínű ruhája foszlányokban lógott, karját por, és gyanús eredetű kosz borította, mindamellett borostás volt, szeme vérerekkel sűrűn telerajzolt. Néhány másodpercig élvezte a megdöbbenésünket, aztán fáradtan az ajtófélfának támaszkodott. 
- Mintha nem örülnének nekem - mondta meglepett grimasszal az arcán. - Hol marad az ilyenkor szokásos isten hozott? - Beleszimatolt a levegőbe, miközben megremegett a fegyver a kezében. - Uramjézus, én itt whiskyillatot érzek! - Észrevette az üveget és felé nyújtotta a kezét. - Ide vele! 
Erre már Young igazgató úr is elmosolyodott. Némi kárörömöt láttam csillogni a mosolyában. 
- Elkésett, barátocskám - mondta megnyalva a szája szélét. - Öt percet késett. 
Formán csalódottan felhorkantott. 
- Vigye el az ördög, ilyen az én formám! Mindig egy ütemmel később érkezem, mint kellene. Tényleg nincs benne egy fél pohárkával sem? 
Tényleg nem volt. Formán felvette az asztalkáról az üveget, megszagolgatta, majd sajnálkozva visszatette a helyére. 
- Pedig jólesett volna. Le tudnám lőni magukat, amiért elitták előlem! - Látva meghökkenésünket, leeresztette géppisztolya csövét. - Ne szarjanak be, csak tréfálkoztam. Eszem ágában sincs lövöldözni, ha nem kényszerítenek rá. 
Young meghúzogatta a szakálla végét. 
- Hogy jött be, ember? Formán elvigyorodott. 
- A hátulsó kapun. Apám annak idején arra oktatott: ha kidobnak az első ajtón, menjek be hátul. Ez az elv arra az esetre is vonatkozik, ha az első ajtót zárva találnám. 
- Honnan tudta egyáltalán, hogy van hátulsó ajtó? Formán kuncogott és megcsóválta a fejét. 
- Sok-sok napot töltöttem a cserjésben. Közben megfigyeltem ezt-azt. Láttam magukat, amint időről időre felbukkantak a vulkántó mellett. 
- Ön aztán nem fecsérelte az idejét - dörmögte Young a szakállát huzigálva. - Most már csak azt mondja meg, minek köszönhetjük a látogatását? 
Formán visszasétált az ajtófélfához és nekitámaszkodott. 
- A kíváncsiságomnak. Mindig is meg szerettem volna nézni, mit csinálnak idebent. 
- Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom a látogatására, Mr. Formán. 
Formán megpiszkálta mutatóujjával a géppisztolya csövét. 
- A pajpajok miatt gondolja? 
Összenéztünk mind a hárman. Bár halálos ellenfelek voltunk, úgy éreztük, az új jövevény nem segít megoldani a problémánkat. 
- Miről beszél? - kérdezte felvonva a szemöldökét Young. 
- A sáskáiról - mondta nyugodtan Formán. - Ezekről a drága, pici kis szörnyecskékről. 
Young volt annyira profi, hogy meg sem próbálta tagadni a dolgot. 
- Mit akar tőlünk?                               Formán elégedetten biccentett. 
- Ezt már szeretem. Semmi blabla, semmi félreduma. Maga mindig is tetszett nekem, Young. Nos, hogy ne okozzak csalódást, én sem beszélek mellé. Pontosan tudom, miért épült itt ez a kóceráj. Vulkáni meleg, pára, eldugott környék - ideális hely egy nagyszabású genetikai kísérlet számára. 
- Nem volt itt semmiféle genetikai kísérlet - tiltakozott Young. 
- 0, ezt csak úgy mondtam. Nevezze keresztezésnek, tenyésztésnek, fajtakiválasztásnak, eltérített evolúciónak, aminek akarja. A lényeg azért ugyanaz marad. Maguk itt létrehoztak valamit,, ami érdekel engem. 
- Igazán? 
- Mégpedig nagyon.                                          , 
- Honnan a pokolból jött rá? Küldte valaki? Formán bohókásan kitárta az egyik karját. 
- Persze, hogy küldött. A saját szenvedélyem. Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy Donovan mama a feleségem? 
- Igazán? - hökkent meg Young. - Fogalmam sem volt róla. De még mindig nem értem az összefüggéseket. 
Formán barátságtalan képet vágott felém. 
- Mr. Lawrence érti. 
Young vetett egy pillantást rám, de nem szólt semmit. 
- A feleségem, Mr. Young, lelépett tőlem és itt találta meg lelki békéjét a pápuák között. Nem beszélek sokat róla, mert Mr. Lawrence-nek és Mr. McKinleynek már a könyökén jön ki a dolog. Ruth Donovan egyszer csak elindult a saját feje után, engem pedig ott felejtett abban a bankban, ahol dolgoztam. Képzelje csak, hazafelé tartok, fáradtán a számoszlopoktól, elképzelem magamban, hogy gyorsan bekapjuk Ruth-szal a vacsorát, ágyba bújunk, és áldozunk egy jó nagyot Aphroditénak... de csak hideg kégli vár, kaja és nő egy szál sem. Meg kell vallanom, kissé elborult az agyam. Ezért aztán rendeztem egy majd másfél évig tartó világkörüli fogócskát, mígnem rátaláltam az én kedvesemre ebben a falucskában, Mr. Lawrence védőszárnyai alatt. Mókás, nem? 
- Kinek hogy - mondta Young. 
- Mr. Lawrence-nek már elmondtam, hogy ölni jöttem, acser-jés azonban kijózanított. Hát ér annyit egy ostoba némber, hogy tönkretegyek érte mindent? Karriert, egészséget, az élet apró örömeit? Ugye, hogy nem? Képzeljék, már-már indultam volna haza, amikor egyszerre csak furcsa jelenségeknek lettem szemes fültanúja. Figyeltem, és megpróbáltam rájönni, mi a csoda történhet a közelemben? Néhány napig úgy bolyongtam a cserjék között, mint hülye gyerek a vidámparkban. Végül is, rám szállt a megvilágosodás. Megfejtettem a rejtvényt. Most már tudom, mik a pajpajok, és mit érnek. Be kell vallanom, az utóbbi fél árában kicsit hallgatóztam is. Nem volt veszélytelen, az szent. Remélem, egyetértenek velem. 
- Mi történt önnel, Formán? - tudakolta Bob. 
Joe Formán végignézett magán, aztán keserű grimaszra húzódott a szája. 
- Nem részesültem barátságos fogadtatásban-mondta.-Már a bejövetelem sem volt zavartalan. Térdig jártam a forró vízben. Azt hiszem, kicsit meg is égette a lábam. 
- Vízben? - hökkentem meg. - Miféle vízben? 
- Megemelkedett a tó szintje - magyarázta Young. 
- Hogyhogy megemelkedett? Young felrántotta a vállát. 
- Nem vagyunk tisztában a tó mechanizmusával, Mr. Lawrence, elvégre biológusok vagyunk, nem geológusok. Már azt sem értjük, miért folyik egyszer meleg, másszor langyos víz a medencébe. Mintha óriási szivattyú pumpálná egyiket a másik után. Tíz percig langyos a víz, aztán megkezdődik a forró beáramlása, majd öt percnyi pihenő után jön a langyos és a forró távozik. Ráadásul naponta kétszer annyira megemelkedik a vízszint, hogy elborítja a bejáratot. 
- Kénytelen voltam begyalogolni a vízbe - panaszkodott Formán. - Az pedig egyik pillanatról a másikra felforrósodott. Még szerencse, hogy nem álltam nyakig benne. Nem nézné meg valaki, mennyire vagyok bent a pácban? - Lehajolt, és anélkül, hogy a géppisztoly csövét elvette volna rólunk, megmarkolta a nadrágja szárát. - A rohadt életbe, de fáj! Húúúúúú! Úristen, hogy tud fájni! 
Egészen térdig húzta fel a nadrágját. Döbbenten tapasztaltuk, hogy vörös a lábszára mint a főtt rák. Egy-két helyen nagy, fehér hólyagok bukkantak fel a bőre felszínén. 
- Attól tartok, önnek komoly sérülései vannak - mondta Young. - Sürgősen biztos helyre kellene mennie. 
- A pokolba, mi? - kérdezte visszatűrve a nadrágját Formán. - Mert ön egyenesen oda küldene. A többiekkel együtt. 
- Maga félrebeszél. 
- Egyelőre próbáljunk megfeledkezni a leforrázott lábamról. Inkább beszéljünk az üzletről. 
- Milyen üzletről? - kérdezte Young. 
- Hát a pajpaj okról. 
- Beszéljünk - mondta Young. 
Joe Formán arcán elégedett vigyor futott át. 
- Azt hiszem, jó cserét csináltam. Ruth helyett néhány pajpaj. Bár néha ő is pajpajként viselkedett. Tehát uraim: tisztában vagyok vele, mit érnek a maguk kellemetes kis szörnyecs-kéi. 
- Álljon csak meg a menet! - emelte fel az ujját Young. -Maga el van tévedve, barátom! 
- Amennyiben? - kérdezte Formán. 
- Ezekhez a fickókhoz nincs semmi közöm. Formán halkan elfüttyentette magát. 
- Maguk nem üzlettársak? 
- Miért lennénk azok? 
- Akkor mit keresnek itt? 
- Amit maga. 
Formán a homlokára csapott. 
- Én marha! Azt hittem, ők is benne vannak a buliban. Eszerint önök is csak érdeklődők. így már egészen máshonnan fúj a szél. Magával kell hát üzletet kötnöm egyedül? 
- Bizony velem. 
Formán felhúzta a szemöldökét. 
- Velük mi lesz? 
Young megsimogatta a szakállát. 
- Attól függ, mekkora a fantáziája. Formán megcsóválta a fejét. 
- Nem vagyok gyilkos. 
- Ki akarja, hogy az legyen? Van itt gyilkos épp elég. 
- Ezt aláírhatom - biccentett Formán. - Majdnem rámentem erre a kalandra. 
- Találkozott velük? 
- Éppen beléjük futottam. Olyanok a fickók mint a kísértetek. Állok egy tök üres folyosó közepén, a következő pillanatban pedig már karnyújtásnyira kattog tőlem egy dög. Azt hittem becsinálok a rémülettől. 
- Megtámadta? 
- Szerencsére nem... bár az ördög tudja mit lehet támadásnak nevezni. Mindenesetre végigmászott rajtam, megszagolgat-ta a fejem, aztán leevett ezt-azt a ruhámról. 
- Leevett? Mi az ördögöt? 
- Leette rólam a díszeket, majd otthagyott. A lábaival pedig felhasogatta a szövetet. Te jó isten, de fáj a lábszáram! Akkor hát, megegyeztünk? 
Young ránk pillantott, aztán megvonta a vállát. 
- Azt hiszem, nem tehetek mást. Mi a fenéért kell magának a pénz? 
Formán elvigyorodott. 
- Szeretnék megvásárolni néhány értékes szamurájkardot. 
- Hány százalékra gondol? 
- Hiszen még azt sem tudom, mi mennyit ér! Majd odakint megbeszéljük. Van náluk fegyver? 
- Van - bólintott Young. 
- Vegye el tőlük. 
Mivel a géppisztoly csöve ránk irányult, és biztos voltam benne, Joe szükség esetén használni is fogja, tehetetlenül tűrtem, hogy Young lefegyverezzen bennünket. Amikor végzett, Formán a zsebeibe dugdosta a stukkerjainkat. 
- Akkor hát mi a teendő? 
- Kimegyünk a főkapun. 
- És ők? 
- Itt maradnak. 
- Gondolja, hogy ez jó ötlet? 
- Szerintem kiváló. Nem lesznek soká egyedül.  Formán a fegyverére csapott. 
- Hát akkor, gyerünk! Ugye, nem kell figyelmeztetnem semmire? 
- Ne aggódjék, nem fogok nekiugrani a géppisztolyának. Az a legfontosabb, hogy kijussunk innen. 
- Csak egy kérdésre válaszoljon még. Miért nem Mr. Law-rence-szel és Mr. McKinleyvel próbált megegyezni? 
Young megvonta a vállát. 
- Mert velük nem lehet. Mr. Lawrence a becsület és tisztesség bajnoka, Mr. McKinley nemkülönben. 
Formán közelebb tolta hozzám az orrát. 
- Igazán? Én mintha másképp látnám a dolgot. Lehet, hogy tévedek? Lehet, hogy Mr. Lawrence mégiscsak egy Grál-lovag? - Meglendült a keze, és mielőtt védekezhettem volna, hatalmas csapást mért az államra. Váratlanul ért az ütés, így aztán szépen kivitelezett mozdulattal hanyatt estem. Csak úgy koppant a fejem a padlón. 
Formán megfújdogálta az öklét felettem, és lenézett rám. 
- Vissza kell fognom magam, hogy ne rugdaljam hamburgerré. De maga úgyis halálraítélt, a döglött oroszlánt pedig nem illik rugdosni. 
Icipicit elsötétült előttem a világ. Mire megint kivilágosodott, Bob szorgoskodott körülöttem. A hátam mögé került és megpróbálta előrenyomni a fejem. 
- Nyomja hátra a koponyáját, így ni! Már jobban van? Jobban voltam. Olyannyira, hogy azt is láttam: már csak ketten vagyunk a szobában, s az ajtó tárva-nyitva áll. 
- Csukja be az ajtót - nyögtem. 
- Kitörték a zárját. 
Nem törődve a rám törő enyhe fejfájással, egyenesbe tornáztam magam. 
- Ki kell jutnunk innen. - Néhány tántorgó lépéssel az ajtóhoz vonszoltam magam, és kilestem a folyosóra. Tisztának tűnt a levegő, bár a láthatatlan pajpajokkal nem tudtam mit kezdeni. Mindenesetre nem éreztem vegyszerszagot, s ez már maga jó jelnek számított. 
Bob megfogta a könyököm és megállított. 
- Van fogalma róla, merre van a kijárat? 
Itt volt az ideje, hogy lehiggadjak. Az ajtófélfához szorítottam a fejem és gondolkodni próbáltam. Tudtam, hogy soká nem totojázhatok, hiszen minden pillanatban nyakunkon lehetnek a szörnyek. 
-Nos?                                                             . 
- A főkapu felé nem mehetünk - mondtam. - Azon ők mentek ki. 
- Gondolja, hogy már odakint is vannak? 
- Ha szerencséjük volt, igen. 
- Hátha nyitva hagyták a kaput. 
- Ki van zárva. Kimentek és becsukták maguk mögött. Nem hinném, hogy meg tudnánk fejteni a kódját. 
- Én biztosan nem.       . 
- Marad a hátulsó bejárat. 
- Ami víz alatt van. 
Megpróbáltam visszaidézni az emlékezetembe a bejárat kör- nyékét. Úgy gondoltam, nem lehet hosszabb a víz alatti szakasz ötven méternél. Azt persze nem tudtam kiszámítani, mennyire emelkedhetett meg a vízszint a tóban. 
- Remélem, nem felejtett el úszni? - kérdeztem a folyosót fürkészve. 
- Bár már ott tartanánk. Apropó, nem kellene magunkkal vinnünk valamit? Például egy széklábat? 
Jóllehet, biztos voltam benne, hogy annyit ér a székláb a támadó pajpajok ellen, mint halottnak a szenteltvíz, bólintottam. Mégiscsak biztonságérzetet ad, ha a markunkban szorongathatunk valamit. 
Bob néhány pillanat alatt kiszerelte egy vaslábú szék két lábát, és az egyiket a kezembe nyomta. 
Még egyszer kidugtam a fejem a folyosóra. 
- Azt hiszem, tiszta a levegő. 
Pedig nem volt az. Alig tettünk meg tíz-tizenöt lépést a kijárathoz vezető szakasz felé, megütötte az orrom a vegyszerszag. 
Bob rám pillantott, de nem szólt semmit. Úgy szorongatta a kezében a széklábat, mintha lángfegyver lett volna. 
Minden baj nélkül eljutottunk a folyosó kanyarulatáig. Ott ismét előredugtam a fejem és kilestem a sarok mögül. Nem volt semmi a folyosón, csak a vegyszerszag. 
- Gyerünk! - intettem Bobnak. Ebben a pillanatban távoli hangok csapták meg a fülem. Nagyon messze, szobákon és falakon túl fájdalmasan felordított valaki. 
Bob ismét rám pillantott, de ezúttal sem szólt semmit. Gsak a szeplők halványultak el még jobban a képén. 
- Futás! - adtam ki a jelszót. - Mjelőtt megszagolnának bennünket. 
Ebben a másodpercben újra felhangzott az üvöltés. Nem tudtam rájönni ki üvölt: Forman-e, vagy Young. Abban mindenesetre biztos voltam: nem azért csinálja, hogy a torkát tisztítsa vele. 
Futottunk, ahogy a lábunk bírta. Közben hátranéztem, mint a kolbászt lopott kutya, de nem láttam mögöttünk semmit. A szag viszont tovább erősödött. 
A következő kanyarnál megtorpantunk. Egyetlen pillanatra az az érzésem támadt, hogy eltévedtünk. A kellemetlen vegyszerszag fojtogatón körülölelt bennünket. 
- Biztos, hogy... jó felé... járunk? - lihegte a fülembe Bob. 
- Nem... biztos - lihegtem vissza. 
- Akkor... gyerünk tovább! 
Pedig jó felé jártunk. Ez egyébként csak akkor derült ki, amikor a kijárati szakasz előtti utolsó kanyarnál váratlanul szétnyílott előttünk a fal és egy sötét alak vágódott ki a résből. 
Bob is ordított, én is ordítottam, fejünk fölé emeltük a széklábat, és már-már lesújtottunk a nagyon is ember formájú paj-pajra, amikor a szörny térdre roskadt előttünk és kétségbeesetten felüvöltött: 
- Neeeee! 
Megállt a kezünkben a székláb. Nagyon úgy hangzott, mintha Joe Formán könyörgött volna a padlón. 
Léptem egyet felé, hogy jobbanszemügyre vegyem ekkor egy másik alak is kikászálódott a nyílásból. 
- Ne bántsa, úristen, ne bántsa! 
Ő pedig Young igazgató úr volt, meglehetősen megviselt állapotban. Első pillantásra láttam, hogy a szakállának végleg befellegzett már az a kis komikus maradvány sem díszítette a képét, ami korábban. 
- Maguk azok? - eresztette le a széklábat a hátam mögött Bob. - Honnan kerülnek ide? 
- Onnan - bökött a falban támadt résre Young. -A falból? 
- Nem fal az, hanem egy ajtó. Kénytelenek voltunk kitörni... 
- Minek az ajtaja? 
- Egy menekülő... járaté. Sosem gondoltuk... volna, hogy egyszer még... használni fogjuk. 
Tüzetesebben is szemügyre vettem őket. Joe Formánon jószerével semmi sem maradt, csak egy trikó és egy alsónadrág, Young igazgató úron ruhából ugyan több volt, de vérből is. Arcát porral kevert vérmaszat borította emögül csillogtak elő rémült szemei. Akárhogy is néztem, nem láttam náluk fegyvert. 
- Mi történt magukkal? - kérdezte Bob, ideges pillantásokat vetve a kitört ajtó nyílására és a hátunk mögé. 
- Megtámadtak... bennünket. -Apajpajok? 
- Mit gondol? 
- Sikerült kinyitniuk a főbejárati ajtót? 
- Sajnos... nem. Éppen nyitni akartam, amikor ránk támadtak. 
- Hányan voltak? 
- Ki a fene tudja? Talán... mind. 
- Hogyhogy mind? Hiszen kilencen a helyükön vannak, néhányan kint a cserjésben... 
Young megvakargatta a szakálla helyét. 
- Nincsenek a szobájukban. Bob összehúzta a szemöldökét. 
- Kik nincsenek a szobájukban? 
- A szupersáskák. 
- Hát hol vannak? Csak nem szabadították ki őket a társaik? Joe Formán olyan mélyre hajtotta a fejét, hogy szinte már csak 
milliméterek választották el a padlótól. 
- Ők nem. 
- Akkor ki? 
Tisztában voltam a válasszal, Bobnál viszont valamivel később kapcsolt be az automata. De azért bekapcsolt. Felemelte a széklábat és Formanre vetette magát. 
- Maga csinálta? Maga rohadék! 
Szerencsére még idejében sikerült lefognom a kezét. 
- Nyugalom, Bob. Erre most nincs időnk. Majd később ráér elszámolni vele. 
Formán megtörölgette az orrát, amiből szép, lassú cseppekben vér hulldogált a padlóra. 
- Miért nyitotta ki az ajtót? 
Formán elvigyorodott. Olyan volt a vigyora, mint a sarokba szorított hiénáé. 
- Tudja, hogy... imádom az állatokat. Azt akartam, hogy jusson nekik valami kis ennivaló. 
- Maga hagyta ezt? - fordult Bob felháborodottan az igazgatóhoz. 
Young megvonta a vállát. 
- Tele volt fegyverrel. 
- Hol vannak a stukkerok? - kérdeztem Formánt. 
- Elveszítettem őket. Vagy lerágták rólam. Ki az ördög tudja? - Megfordult és minden erejét összeszedve képen vágta Youngot. Az igazgató megtántorodott ugyan, de nem esett el. -Maga barom! - üvöltötte Formán az arcába. - Azt mondta ki tudja nyitni az ajtót, de maga a végtelenségig totojázott vele. Ha nem lenne ilyen idióta, már rég odakint lehetnénk! 
Kénytelen voltam lefogni a karját és a falhoz préselni. 
- Még egy mozdulat és pajpaj-eledel lesz magából. 
- Akárcsak magukból. 
- Történ valami a kapuval? - kérdeztem Youngot. Young a képét tapogatva megrázta a fejét. 
- Nem tudom. Esküszöm, nem tudom. Már máskor is előfordult, hogy akadozott az automata. De eddig még mindig kinyílott. 
Őt is a falhoz nyomtam és végigtapogattam. Nem volt nála fegyver, mint ahogy Formánnál sem volt. 
Amíg átkutattam őket, lázasan törtem a fejem. Immár nemcsak egy vagy két pajpajjal kell megküzdenünk, hanem az egész csapattal. Ráadásul a főkapu sincs nyitva, amelyen át kiszökhetnének a szabadba. Következésképpen, ha ki akarnak jutni, a hátsó bejáraton át kell próbálkozniuk, akárcsak nekünk. Fogalmam sem volt róla, milyen gyors lehet közöttük a kommunikáció, abban azonban biztos voltam, hogy minden feleslegesen elvesztegetett másodperc a halálunkat jelentheti. 
- Indulás! - vezényeltem. - Maguk mennek elől, mi fedezzük a menetet. 
- Hohó! - kapaszkodott a karomba Bob. - Maga ezt a két rohadékot is ki akarja vinni? 
- Nem tehetek mást. 
- Már miért ne tehetne? Ezek halálra ítéltek bennünket! Méghozzá hidegvérrel. S maga meg akarja menteni az életüket? 
- Figyeljen ide - ragadtam meg az ingét. - Ha soká szarako-dunk, végünk. Induljanak már, a jó istenit neki! 
Úgy nekilódultak, hogy alig tudtam követni őket. Young ment legelöl, kissé kacsázó járással, de a bennfentesek magabiztosságával. Joe Formán már jóval nehezebben vonszolta magát látszott rajta, hogy komolyabb sérülései lehetnek. Koponyája vértől vöröslött, mintha a pajpaj megpróbálta volna meglékelni. 
Ötpercnyi menekülés után elérkeztünk a folyosó végére. Olyannyira vége volt, hogy innen már nem vezetett út semerre sem. Közvetlenül az orrunk előtt víz sötétlett: előbb csak néhány centiméter magasságban borította a padlót, majd ahogy a folyosó lefelé lejtett, a vízszint is egyre emelkedett. Ráadásul túl meleg volt a hőmérséklete. Ahogy bedugtam a kezem, buborékok pattogtak a tenyerem alatt. 
Joe Formán sóhajtott és leült a víz mellé. Ölébe hajtotta a fejét, mintha sírna. Ősei ugyanúgy ülhettek a Babilon vizénél néhány ezer évvel ezelőtt zokogva, a hazatérésről álmodozva. 
Bob megtorpant és hátrafelé lesett.              . 
- Azt hiszem, csapdába estünk. Young bólintott. 
- Elérkeztünk a végállomáshoz. 
Ebben a pillanatban erős vegyszerszag lebbent felénk. Onnan, ahonnan jöttünk. Olyan erős volt, hogy még a víz kellemetlenül kénes illatát is elnyomta. 
Joe Formán felemelte a fejét. 
- Akkor hát itt a vég. Sosem gondoltam volna, hogy vagy sáskák zabálnak meg, vagy forró vízben fövök halálra. Ha korábban mondta volna valaki, napokig röhögtem volna rajta. 
- Csak röhögjön nyugodtan, ne zavartassa magát - javasolta jóindulatúan Bob. 
- Mi lenne, ha visszafordulnánk? Young megrázta a fejét. 
- Nem lenne sok értelme. Már itt járnak a folyosóban. Érzi a szagukat? 
Bólintottam. Egyre jobban éreztem.             .... 
Bob megragadta a karom. 
- Találjon már ki valamit, ha idecipelt, jó? Nem akarok sáskaeledel lenni. 
Villámsebesen forogtak az agyamban a kerekek, de nem tudtam kiötölni semmit. Egyre csak az járt az eszemben, hogy mi lenne, ha megfordulnánk és valamelyik lezárható teremben próbálnánk meg menedéket keresni. Olyannyira megtetszett az ötlet, hogy felpattantam és az elhagyott folyosórész felé mutattam. 
- Gyerünk. Visszamegyünk és... Ekkor bukkant fel az első sáska. 
Valamennyien egyszerre vettük észre. Talán csak Formán maradt el egy hajszállal tőlünk, ő ugyanis szomorú képpel a vizet nézegette. 
- Úristen! - nyögte Young. - Már meg is érkeztek! 
A sáska, amikor érzékelte a jelenlétünket, megtorpant és lábait mozgatva felénk figyelt. Fogalmam sem volt róla, úgy látott-e meg bennünket, vagy egyéb érzékszervével szerzett tudomást a jelenlétünkről. Szívesen megkérdeztem volna Yoüngot, mit gondol a dologról, de ekkor az első számú sáska mögött felbukkant egy második is. 
- Jézusom! - suttogta Young. - Jönnek és megölnek bennünket! Nem akarom, hogy kirágják az agyamat! 
- Pedig azt fogják tenni - mondta Formán, felemelkedve a 
víz mellől. - Ot perc és már nem is vagyunk. Ha imádkozni tudnék, hát most imádkoznék. Mindenesetre örülök, hogy akkor már nem kell látnom magam. És ha belegondolok, hogy mindennek az a kis kurva az oka! Ha békén hagyom, most vígan iszogathatnám a whiskymet Mike-nál. De hát ilyen az élet. Illetve ilyen volt. Gyertek, gyertek, kicsikéim. Joe bácsi vár benneteket! 
Hónom alá csaptam a széklábat és bedugtam az ujjamat a vízbe. Tűrhetetlenül forró volt. Fejünk felett, a folyosó mennyezetén égő villanykörték mintha egyre halványabban világítottak volna. 
- Nos? - kérdezte Bob széklábbal a kezében. - Melyiket választja? Víz vagy sáskák? 
Éppen válaszolni akartam, de ekkor több dolog is történt egyszerre. A sáskák száma megszaporodott, a víz pedig habzaniforrni kezdett mögöttem. Megfordultam és újra beledugtam az ujjam. Valamivel elviselhetőbb volt a hőmérséklete. 
Young is a habok fölé hajolt, majd amikor rám nézett, mintha halvány reménysugarat láttam volna megcsillanni a szemében. 
- Cserélődik a víz. 
A többit már tudtam. Öt percünk maradt kiúszni a tó partjára, különben főtt rákká varázsol bennünket a forró áradat. 
- Mennyi időbe telik, amíg elviselhetővé válik a hőmérséklete? 
Young bedugta az ujját a vízbe. 
- Egy-két perc. Remélem, addig várnak a dögök. Nem vártak. 
A pajpajok mintha csak megsejtették volna, hogy forgatunk valamit a fejünkben, izgatottan megmozgatták a csápjaikat, majd egyszerre csak felhangzott a fenyegető kattogás, ami alighanem a támadás jele volt. 
- Vigyázzon, Bob, jönnek! - ordítottam Mr. Kaukaura és a fejem fölé emeltem a széklábat. - Csak két percig tartsunk ki. 
- Miért? Mi lesz akkor? - ordította vissza. - Segítségünkre sietnek az angyalseregek? 
Az első pajpaj felpattant a betonpadlóról, s amennyire csak a mennyezet engedte, a levegőbe emelkedett. Szerencsére rosszul számította ki az ugrás ívét, mert a mennyezetnek csapódott és lehullott a padlóra. A mögötte lévők követték a példáját, így valamennyien a padlón fejezték be az első ugrást. 
- Adja ide a nadrágszíját! - ordítottam Bobra, miközben én is lekaptam az enyémet. - Ki visel még bőrövet? 
Egyedül Bob nyújtotta felém az övét. 
- Vigyázzon rá, mert harminc dollárt adtam érte. 
A sáskák a második ugráshoz készülődtek. Kattogtak, majd a levegőbe emelkedtek. Annyi időm sem maradt, hogy lélegzetet vegyek az első sáska máris ott tollászkodott mellettünk. 
- Adjon neki! - ordította Bob a széklábat lengetve. - Adjon neki egyet! 
Az erősödő kattogás azt jelezte, hogy a többi sáska is útban van már felénk. Felemeltem a fegyveremet, és hatalmasat ütöttem vele a házinyúl nagyságú dögre. A vasláb nagyot koppant a hátán, s majdnem kirepült a kezemből. Olyan kemény volt a szárnya, mintha betonra ütöttem volna. 
A következő pillanatban elszabadult a pokol. Éreztem, hogy ugyanazok a csont-ujj-szerű lábak kaparásznak az arcomon, amelyeket már egyszer magamon éreztem Donovan mama házában. Felordítottam és igyekeztem megszabadulni tőlük. Nem tudom, hogyan sikerülhetett, de egyszerre csak megkönnyebbülten felemelhettem a fejem. 
- Be a vízbe! - ordítottam, ahogy a számon kifért. - Be a vízbe! 
Annyit láttam csak, hogy Bob elhajítja a vaslábat, majd teljes testhosszával a vízbe vágódik. 
Megpróbáltam megkeresni Youngot, de már semmit nem láttam a sáskáktól, és a szemembe csapódó meleg haboktól. 
Vettem egy mély lélegzetet, aztán lebukva a víz alá, úszni kezdtem a tó felé. 
A víz meleg volt - melegebb annál, amilyenben fürdeni szoktam - de már nem forró. Ráadásul, ahogy a kijárat felé közeledtem, egyre hűvösebbnek éreztem a hőmérsékletét. Bob 
közvetlenül előttem úszott: ahogy időnként visszanézett rám, úgy ragyogott a képe, mintha furcsa, pöttyös, foszforos hal lett volna. A mennyezeti lámpák fénye halványan megvilágította a vizet, amikor pedig már beleveszett volna, a nyitott ajtó felől áradt felénk szelíd derengés. 
Intettem Bobnak, ússzon nyugodtan tovább, jómagam pedig a falba kapaszkodtam. Néhány másodperc múlva felbukkant a közelemben a lemaradt Young. Nyugtalanító volt, hogy vörös csíkot húzott maga után a vérpántlika mintha a melléből szivárgott volna. Erőteljes mozdulatai azonban nem mutatták, hogy bármi is akadályozná a menekülésben. 
Vártam újabb két másodpercig, majd megfordultam és tem-pózni kezdtem visszafelé. Éppen akkor bukkantam fel a víz felszínére, amikor elfogyott a levegőm. Akkorát nyögtem, hogy attól tartottam: a szörnyetegek felfigyelnek rám. 
Azok azonban egyelőre nem vettek észre, azzal voltak elfoglalva, hogy elhajított nadrágszíjainkat zabálják. Az a néhány pedig, akinek nem jutott belőlük, Joe Formán testén ücsörgött, és látható élvezettel lakmározott belőle. 
Nem vártam meg, hogy észrevegyenek. Vettem egy óriási levegőt, aztán lebuktam a víz alá. Erőteljes kar- és lábmunkával a kijárat felé igyekeztem. 
Azaz csak igyekeztem volna. Amióta visszafordultam az ajtó elől, sajnálatos módon történt valami idelent, amire nem számítottam. A folyosóba áramló víznek annyira felerősödött a sodrása, hogy nem voltam képes megbirkózni vele. Olyan iszonyú erővel lökött mellbe, hogy mire felocsúdtam volna, megint a paj-pajok között kötöttem ki. 
Óvatosan kidugtam a fejem, hogy egy újabb levegővétel után ismét nekivágjak az útnak, de amikor kitátottam a számat, keményen fejbekólintott valami. Horgas ujjak martak a nyakamba, s mintha éles fogak a koponyámba haraptak volna. 
Rémülten buktam le a víz alá fele annyi levegővel, mint korábban. A valami még mindig ott ült a fejemen a hajam között kaparászva. Csak akkor szabadultam meg tőle, amikor az áramlat egyszerűen letépte rólam. 
Hiába is igyekeztem, ismét csak visszajutottam oda, ahonnan elindultam. Ezúttal már óvatosabban dugtam ki a fejem a vízbői. Jól is tettem, mert alighogy megtelt a tüdőm levegővel, valami nagyot csobbant mellettem. Rémülten rúgtam el magam a faltól és minden erőmet megfeszítve megpróbáltam elérni az ajtót. 
Ezúttal siker koronázta próbálkozásomat. A víz sodrása érzékelhetően megszelídült: immár nem okozott nehézséget átpréselni magam a kijáraton. Levegőm még maradt bőven, így aztán már magam előtt láttam a szerencsés pillanatot, amikor ki-kecmergek a tó partjára. 
Hirtelen azonban olyasmit éreztem, ami egy csapásra megkérdőjelezte, hogy valaha is kikerülök-e élve a víz alól. A pokol irányából olyan meleg áramlatok száguldottak szembe velem, mintha maguk az ördögök melegítették volna azt üstjeikben. Kétségbeesetten küzdöttem magam előre az egyre forróbb áradatban. 
Néhány karcsapás és reményvesztett rúgás után valaki elkapta a karom és felfelé rántott. Szilárd talajt éreztem a talpam alatt, s amikor felálltam, már csak a derekamig ért a víz. Az viszont olyan forró volt, hogy zsibbadni kezdett tőle a lábam. A kar, amely megragadott a víz alatt, szerencsére kihúzott a szárazföldre. 
Ahogy kitöröltem a szememből a forró cseppeket, köröskörül a vulkán sárga kráterfalait láttam, a magasban pedig kék volt a levegő, mint a tenger vize. 
- Hol a pokolban járt, ember - támadt rám Bob. - Hol a pokolban járt? A frászt hozta rám! 
Young csak ült a vulkanikus kőtörmeléken, és maga elé bámult. 
Odatántorogtam hozzá és megráztam a vállát.           . 
- Jól van?           Young bólintott. 
- Megvagyok. 
Bob azonban nem hagyta annyiban a dolgot. 
- Hol a fenében járt, válaszoljon! 
- Megnéztem mi van Formannel. 
- Ördögbe a kíváncsi természetével. Mi van vele? 
- Elkapták a pajpajok. 
Néma csend nehezedett ránk. Még Bob is hallgatott, pedig látszott rajta, hogy forr benne a méreg. 
Felhúztam a nadrágom szárát, és megvizsgáltam a lábam. Szerencsére nem égett meg, csupán pirosabb volt a kelleténél. 
Bob hallgatott egy sort, aztán oldalba bökött. 
- Biztos, hogy meghalt? 
- Biztos. 
- Szegény ördög. Bár rohadt csirkefogó volt, ezt talán mégsem érdemelte meg. 
Bólintottam, pedig a lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy nagyon is megérdemelte. Mint mindenki, aki mások életére tör. 
A hold magasan világított a fejünk felett. Biztató fényénél sikerült felkapaszkodnunk a kráter peremére.  ob könnyedén gyalogolt, mintha újjászületett volna, én magam sem éreztem különösebb fáradságot, nem így Young. Az első néhány száz métert még csak megtette valahogy, a kráter peremére vezető legmeredekebb emelkedő alján aztán bedobta a törülközőt. Le Agy ott egy jókora bazaltdarabra, és hiába is biztattuk, meg sem moccant. 
- Hagyjanak itt- nyögte térdére hajtva a fejét. - Néhány percnél úgysem élek tovább. 
Bob a maga barátságos módján a vállára vert. 
- Szeretné, öreg csirkefogó, mi? Csakhogy abból nem eszik. Mit gondol, hányan haltak meg maga miatt? 
Young felemelte a fejét. 
- Meg fognak ölni a pápuák. Bob bólintott. 
- Az bizony meglehet. De legalább megmarad az örökkévalóságnak. 
- Ezt... hogy érti? 
- Megölik és megfüstölik. Képzelje csak el, milyen kellemes lesz magának. Ott lóg a füstölőházban a gerendán a többi múmia között és elábrándozik a régi szép napokról, amikor a paj-pajökkal zabáltatta a falut... 
- De én nem akartam! 
- Azt majd magyarázza meg nekik. 
Young ekkor megpróbált elfutni. Tett néhány lépést lefelé, de mielőtt a nyomába szegődhettünk volna, már hasra is esett. Úgy kellett becipelnünk a faluba. 
Ha nem is vártuk el, hogy ágyúdurrogással és diadalkapuval várjanak bennünket, az a némaság, amely a házak között lapult, nem illett bele a képbe. Young a szája szélét rágta és rongyolt szakálla helyét simogatta. Látszott a szemén, hogy jéghegyek úszkálnak a lelke mélyén. 
Ami azt illeti, én sem voltam nyugodt. Egy hang azt sugdosta a szívem tájékán, hogy történt valami azóta, mióta elindultam, hogy átkutassam a vulkánbiológiai állomást. 
- Ezek meg hova a fenébe tűnhettek? - háborgott Bob, nyugtalanul pislogva jobbra-balra. - Mintha elköltöztek volna, annak ellenére, hogy a főnök hajnalig tartó mumut ígért a pajpajok lelepleződésének örömére. 
Yoíkig megkönnyebbülten felsóhajtott. Neki aztánjól jött volna a pápuák elköltözése. 
- Lehetetlen - hitetlenkedtem. -. Említették volna, ha ilyen terveik lettek volna. Különben is, hova költözhetnének? 
A falu legszélső háza némán bámult ránk sötét ablakszemeivel. Az oszlophoz kötve két feketetarká disznó röfögött a legteljesebb nyugalomban. A szomszédos ház tornácáról felénk ugatott egy kutya. 
- Ha elköltöztek volna, az állatokat is magukkal vitték volna - töprengett Bob. 
- Hátha a pajpajok támadták meg őket? Young behúzta a fejét a vállai közé. Erre viszont Bob rázta meg a fejét. 
- Kizárt dolog, hogy mindenki elmenekült volná néhány sáska miatt. 
Végigvonultunk a házak között, de teremtett lélekkel sem találkoztunk. A falu közepe táján a nyomunkba szegődött egy kutya, és nem is tágított többé tőlünk. Mintha fejébe vette volna, hogy eztán mi leszünk a gazdái. 
404. 
Néhány lépés után megtorpantam és a legközelebbi, némán hallgató ház felé bámultam., 
- Várjanak itt - adtam ki az utasítást és már úton is voltam a tornác felé. A holdfény, szerencsére besütött az ablakon át a szobába, így nem kellett soká bámészkodnom ahhoz, hogy rájöjjek: nincs idebent senki. A gyékényből font szőnyegek árván hevertek a padlón ezen az éjszakán senki nem feküdt még rájuk aludni. 
Megfordultam, és lemásztam Bobhoz! Úgy éreztem magam, mint a régész, aki elhagyott városra lelt a dzsungel mélyén. 
- Mi van már? - türelmetlenkedett Bob. - Talált valakit? 
- Egy lelket sem - mondtam. 
A hatalmas holdtányér éppen a falu felett függött, mintha hallgatózni akart volna. 
EllQpakodtunk a falu széléig. Néhány méternyire Donovan mama házától megálltam, majd szó nélkül felmásztam a létrán. 
Nem volt odabent senki. Miss Donovan még mindig az asszonyok házában lakott, így saját, és Bob szerény ruhatárának néhány szegre akasztott darabján kívül nem vetett semmi holdárnyékot a falakra. 
Ahogy leértem a létra aljára, mintha valaki a nadrágomhoz dörgölődzött volna. Rémülten kaptam fel a lábam. A kis tarka gombóc, amely ott sündörgött körülöttem, diszkréten megmozgatta rózsaszín orrát. 
Lehajoltam érte, elkaptam és a levegőbe emeltem 
- Hogy vagy, Tommy? 
Tommy rám nézett két fekete gombszemével, és elégedetten röfögött. 
- Hagyja már azt a malacot! - kiáltotta Bob, idegesén felcsukló hangon. - Inkább próbáljunk meg rájönni... 
Young hirtelen a homlokára csapott. 
- A mumu! - kiáltotta. 
Ebben a pillanatban angyal szállt a szívemre. Hát persze, hogy nem találtunk a házakban senkit, amikor valamennyien kint vannak a falu szélén a mumugödörnél. Talán azért húzódott el ilyen sokáig a vacsora, mert a visszatérésünkre vártak. 
Oldalba taszítottam Youngot és sietős léptekkel elindultunk a mumugödör felé. 
Kár volt sietnünk. Ott sem találtunk senkit. 
A hosszú mumugödröt, vagy inkább mumuárkot mindenesetre ott találtuk. És nem is üresen. Az árok tetejét válogatott pálmalevelek borították, réseiken át kellemes illatok szivárogtak felénk. A felhalmozott levelekből és félredobált kövekből arra következtettem, hogy nem is olyan régen még tartottak az előkészületek. Ennek ellenére olyan üres volt a környék, mintha csak szellemek lakták volna Joshua, aki nem Joshua faluját. 
Tanácstalanul néztünk egymásra. A falu valamennyi lakosa - asszonyostól, gyerekestől - felszívódott a semmiben. Ráadásul mumuvacsora előtt. Éppen azon voltam, hogy megpiszkáljam a pálmaleveleket, nincs-e valami szörnyűség alattuk, amikor hirtelen kellemes női hang csendült a hátunk mögött. 
- Jó estét, uraim. Keresnek valamit? 
Úgy fordultunk hátra, hogy majd hanyatt estünk. Néhány lépésnyire tőlünk Miss Sophie Boyd állt, jókora forgópisztollyal az egyik kezében, a másikban pedig olyanforma stukkert tartott, amilyet a pajpajok ellen szerzett be Young igazgató úr. 
Boyd kisasszony elegáns volt, mintha csak egy divatlapból lépett volna elő. Frissen mosott haján fenékre estek a holdsugarak. Tarka kezeslábasában dzsungelbe tévedt manökenre emlékeztetett. 
Bob eltátotta a száját meglepetésében. Jómagam is csak levegő után kapkodtam. Egyedül Young őrizte meg közülünk a hidegvérét. Egyetlen ugrással Miss Boyd mellett termett és kikapta a pisztolyt a kezéből. 
- Te jó ég! Már azt hittem, lelécelt. Követte az utasításaimat? 
- Természetesen, uram. 
Bob értetlenül bámult egyikükről a másikukra, azt pedig végképp nem értette, hogy én miért nem teszek semmit. Igaz, ami igaz: csak álltam földbegyökerezett lábbal a másik kettőre figyelve. 
- Álljon csak meg a menet! - emelte fel végül is Bob az ujját. - Mit akar ez jelenteni? 
Young odasétált hozzánk és ránk fogta a pisztolyt. 
- Csak annyit, hogy változott a helyzet, kedvesem. 
- De hát ez... hát ez... ez egyszerűen... - hápogott Bob, vádlón Miss Boydra mutogatva. - Ez elképesztő! 
- így is lehet mondani - mosolygott Young. - Nem is sejti, Sophie, min mentünk keresztül. Majdhogynem otthagytuk a fogunkat. 
- Aggódtam is rendesen - biccentett a lány. - Hol marad Linch? 
- Kevin meghalt. 
Miss Boyd kezében megremegett a revolver. -Meghalt? Hogy...? 
- Erről majd később. Nem bukkantak fel a környéken? 
- Egyelőre nem. 
- Kiszabadultak a szobájukból. Szerencsére odabent vannak, és addig odabent is maradnak, amíg nem csökken a vízszint. 
- Az... mikor következik be? - kérdezte remegő hangon a lány.  - Két-három óra múlva. Gyorsan kell rendeznünk ezt az ügyet. 
- Nincs semmi akadálya, uram. 
- Hol vannak a falusiak? 
Miss Boyd elégedetten mosolygott. 
- Bezártam őket a füstölőházba, és az asszonyok házába. Közöltem velük: ha mukkanni mernek, rájuk gyújtom a tetőt. 
- Biztos, hogy valamennyit bezárta? 
- Egészen biztos, Dávid. Megszámoltam őket. A kimutatásunk szerint, és a falufőnök szerint is 174 fő lakik a házakban -Miss Donovannal és Roswithával együtt. Hozzájuk számoltam természetesen az ápolónőket is. Változatlan a terve? 
Young szomorú képpel húzta fel a vállát. 
- Nem tehetek mást, Sophie. El kell pusztítanom őket. Ha egy is megmaradna belőlük, soha nem lenne nyugtunk. Előbb-utóbb elkapnának bennünket, és rövid úton a halálraítéltek cellájába kerülnénk. 
- Nem találtam meg viszont Tanakát és Joe Formánt. Young elmosolyodott. 
- Ne is keresse őket. Ők már nincsenek az élők sorában. 
- Akkor hát mindenki a két házban van. A... gyerekek is. Young borús képpel bólogatni kezdett. 
- A mumuvacsorákon gyakran történnek szerencsétlenségek, Sophie. Megtörténik, hogy tüzet fognak a házak,és leég a falu. Itt is éppen egy mumuvacsora készülődik... 
- Mi lesz a sáskákkal a bázison? 
- Elárasztom az épületet. Később kiszivattyúzzuk belőle a vizet. 
- És. akik idekint vannak? 
- Velük kapcsolatban is megvan a tervem. 
- Akkor hát nincs mire várnunk, uram. 
- Nincs, Sophie. 
Láttam a szemükön, hogy nem ismernek kegyelmet. Éppen azért, mielőtt felemelték volna a fegyvereiket, én is felemeltem a kezem. 
- Álljanak meg. Meg akarnak ölni bennünket? 
- Mire gondolt? - kérdezte Young. 
- Le fognak bukni. 
- Maga csak ne aggódjon értünk. 
- Ha megtalálnak bennünket golyókkal az oldalunkban, aligha hiszik el, hogy véletlen baleset történt. 
- Ha megtalálják magukat. De nem találják meg. Tudják, hova kerülnek néhány perc múlva? - Jelentőségteljes pillantást vetett a mumugödörre. - Odalent izzanak a kövek. Nem sok marad magukból, elhihetik. 
- Natnat felügyelőt nem lehet átverni. Young ismét elmosolyodott. 
- Maga hisz ebben az ostobaságban? Mert én nem. Natnat felügyelőt még nem látta senki. És tudja, miért? Mert nem is létezik. Van Haagen találta ki, hogy vele ijesztgesse a bennszülötteket. Ha maga Natnatra számít, hát... 
- Azt hiszi beveszik, hogy az egész falu az utolsó emberig tűzvész áldozata lett? 
- Kénytelenek lesznek vele. 
. - Natnat felügyelő majd...- próbálkoztam. 
A tudós igazgató fegyvere csövével közvetlenül a mumugö-dör szélére terelt bennünket. A sülő hús kellemes illata az orrunkba csapott, de furcsa módon nem jött meg az étvágyunk tőle. 
- Natnat felügyelő - kaccantotta el magát gúnyosan Young, - Ha annyira hisznek benne, miért nincs itt? Miért nem siet a segítségükre? Hol van Natnat felügyelő? 
Felemelte a fegyverét, hogy lőjön vele, Sophie Boyd is felemelte az övét. Ebben a pillanatban megmozdultak a mumugö-dör levelei, felröppentek a levegőbe, s éppen úgy, mint amikor 
Aphrodité kiemelkedett a tengerből, ezúttal a pálmalevelek közül emelkedett ki valaki. Alacsony fickó volt hamu, korom pernye festették meg a testét. Körülötte pára és gőz szállt fel a levegőbe, mintha a Matupit öltött volna emberi alakot. Villámsebesen felkapta a karját, és előre lendítette. Hosszúkás tárgy röppent át a felszálló párafelhők között és Young igazgató vállába fúródott. 
Young felordított és elejtette a fegyverét. A következő pillanatban Bobbal együtt Miss Boydra vetettem magam. Sorozat húzott el a fülem mellett a golyók szerencsére csak a gödör fölé boruló fák leveleit lyuggatták ki. 
Nem szokásom nőkkel verekedni, ez esetben sajnos mégiscsak át kellett lépnem a szokásaimon, és a társadalmi konvenciókon. Ezen átlépés jegyében adtam egy akkora pofont Miss Boydnak, hogy megperdült tőle a tengelye körül. A másodikat Bobtól kapta, hogy visszaálljon általa a világ megbomlott egyensúlya. 
Young térden állva bámulta a füstből, ködből, gőzből és szállongó koromból kibontakozó figurát. Kezéről vér csöpögött a földre. Miss Boyd egyre csak a fejét rázogatta, mintha nem értené, hogy került egyik pillanatról a másikra ilyen megalázó helyzetbe. 
- Maga... kicsoda? - kérdezte Young döbbent ábrázattal a mumugödörből kiemelkedő ismeretlent. - Ki a fene maga? 
A megszólított mintha elmosolyodott volna. Letörölte arcáról a kormot, s ettől egycsapásra ismertté vált a képe. A vastag pernyéből és verejtékből gyúrt massza alól előtűntek Joshua, aki nem Joshua vonásai. 
- Úristen! - suttogta Miss Boyd. -Ez nem lehet igaz. Hiszen pontosan megszámoltam őket. Senki nem hiányzott a falusiak közül. Ez nem lehet Joshua, aki nem Joshua! 
- Pedig az vagyok - mondta Joshua, aki nem Joshua Young-hoz lépve. Felemelte elejtett géppisztolyát és a mumugödör szélén bólogató fák gyökeréhez hajította. -Joshua, aki nem Joshua. Egészen pontosan az vagyok. Joshua, aki mégsem Joshua. 
- Akkor hát ki a fene maga? - suttogta vad gyűlölettel a szemében Young igazgató. 
- Aki mindig is voltam - mosolygott a pápua. Young fölé hajolt és gyors mozdulattal kirántotta a vállából a lándzsáját. -A nevem Natnat - mondta aztán elégedetten. - Natnat felügyelő. 
FORRÓ BÚCSÚ A PAJPAJOKTÓL 
Kora hajnalban tartottuk meg a nagy haditanácsot: a füstölőházban gyűltünk össze az aszalt ősök alatt. Enyhe szellő fújt a rabauli öböl felől, átsuhant a cserjék között, beosont a réseken át a füstölőházba, szelíd táncra késztetve a gerendákon csüngő múmiákat. 
- Maga szerint mit kellene tennünk? - kérdezte Van Haagen felügyelő, aki az esti órákban érkezett fel a faluba. - Ezek a dögök itt leselkednek körülöttünk, bármelyik pillanatban ránk támadhatnak. De ez még mindig a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy lerakhatják valahol a petéiket. Ha kikel az új generáció... 
Joshua, aki nem Joshua, azaz Natnat felügyelő megsimogatta gyér szakállát, és megvakargatta a talpával meztelen lábszárát. 
- El kell pusztítanunk őket, nem is vitás. Azokkal, amelyek a kutatóbázison-rekedtek, nem lesz probléma. Sikerült rájuk zárnom az ajtót. 
Lopva Miss Donovanra néztem. Mintha komolyabb, elgon-doíkodóbb lett volna a tekintete, mint máskor. Már értesült Joe Formán haláláról, lehet, hogy ez a hír tette elgondolkodóvá. 
- Szerencsére birtokunkban vannak ezek a csodálatos lángszóró-pisztolyok - mondta Van Haagen. - Felmegyünk a bázisra... 
- Felesleges - intett Joshua, aki ném Joshua, illetve Natnat felügyelő. - Mr. Lawrence? 
Elővettem a pipámat és megtömtem. Ezúttal gyorsan csináltam, mert sürgetett bennünket az idő. 
- Young szerint az egész állomás elárasztható vízzel. 
- Biztos ez? - kérdezte Van Haagen. 
- Miért hazudna Young? Annak idején, amikor építették, úgy kellett megtervezniük, hogy veszély esetén megsemmisíthető legyen. Egy jó kutató mindig számol azzal, hogy nem kívánt eredményt hozhat a munkája. 
- Gondolja, hogy elég lesz nekik a víz? Mi van akkor, ha azok a rohadékok kibírják levegő nélkül is? Elélnek egy-két évig, majd kiszabadulnak és kezdődik minden elölről. 
- Aligha - mondtam, feleresztve az első karikát. - Ha a meleg periódusban indítjuk be a szivattyúkat, forró víz önti el az állomást. Abban pedig megsemmisül minden élőlény. 
- Ön mit szól mindehhez? - kérdezte Natnat felé fordulva Van Haagen. 
Natnat felügyelő megvakargatta fehér díszcsíkjait a mellén. 
- Próbáljuk meg. Mást úgysem tehetünk. 
- Ez csak az egyik része a dolognak - sóhajtotta Van Haagen. - Néhány közülük idekint kóborol a cserjésben. Őket, hogy az ördögbe intézzük el? 
- Valóban ez a legfontosabb kérdés - vakarta meg borzas haját is Natnat felügyelő. - Mr. Lawrence? 
Feleresztettem néhány karikát a mennyezet felé. A lágy szellő elkapta őket és a füstölt pápuák felé hajtotta. Közvetlenül felettük megálltak, és szürke glóriaként lebegtek a levegőben. 
- Őket csak bízzák rám - mondtam. - Mr. Kaukauval rendet s!     csinálunk a cserjésben. 
- Van valami terve? 
- Természetesen van. 
- Helyes - dörzsölte össze a tenyerét Natnat. - Akkor hát munkára fel! Nincs vesztegetni való időnk. 
Bizony nem volt. 
Van Haagen kapitány felkapaszkodott a létrán és Tommy féltékeny röfögésétől kísérve besétált a szobába. Hóna alatt jókora papírdobozt tartott. Óvatosan letette a padlóra, majd rám nézett, 
- Most hozta az egyik rendőröm. Biztos, hogy ez az, amit akar? 
Levettem a fedelet és beleszagoltam a belsejébe. Az volt. Van Haagen levette a sapkáját, megtörölgette izzadó homlokát, és körülnézett. 
- Egész jól berendezkedett itt - mondta elismerően. - Ez a fűszoknya is a magáé? 
- Az enyém - mondtam. - Néha kedvem kerekedik fűszok-nyában járni. 
Van Haagen csodálkozó képet vágott. 
- Érdekes. Én is szeretek ezek között az emberek között élni, de még soha nem gondoltam rá, hogy szoknyát öltsék. A melltartó is a magáé? 
Valahogy azért csak kituszkoltam az ajtón. 
Kinyitottam a doboz fedelét, és elégedetten nézegettem az al-j án megbúvó, fekete kulimászt. Egészen addig nézegettem, amíg házőrző Tommy röfögése azt nem jelezte, hogy újabb látogatóm érkezett. 
Másodiknak Bob mászott fel hozzám. Délután visszaköltözött az öregasszonyhoz, így ezúttal már vendég minőségben tette nálam a tiszteletét. 
- Mi a helyzet? - kérdezte frissen szerzett szandáljára pislogva. 
- Minden rendben. Bent van a dobozban. Bob is leemelte a fedelét és belenézett. 
- Gondolja, hogy beválik a terve? 
- Csak reménykedhetek benne. Isten legyen irgalmas valamennyiünknek, ha nem az történik, amire számítok. 
- Nem lett volna egyszerűbb Natnatra és Van Haagenre bízni a dolgot?                                                 , 
- És ha nem sikerül nekik? Akkora pánik tör ki, hogy egész Pápua Új-Guineát megrázza. Bízzunk benne, hogy sikerülni fog. 
- Bízzunk - biccentett Bob. - Ki jön még velünk? 
- Natnat és Ruth. 
- Nem gondolja, hogy... túl veszélyes ez Ruth szamára? 
- Valamennyiünk számára az. Ebben maradtunk. 
Késő délutánra járt, amikor útra készülődtünk. Natnat nem . szólt semmit, Van Haagen azonban még mindig nem egészen értette a tervemet. 
- Valahogy nem tetszik nekem ez az egész - vakargatta meg az állát. - Mire alapozza a sikerbe vetett hitét? 
- Arra, hogy Bobnak nincs cipője, nekem pedig nadrágszíjam. 
412   . 
Hallgatott néhány másodpercig, aztán felvonta a vállát 
- Rendben van. Menjenek. Végül is a felügyelő szava dönt. Nem mondhatnám, hogy Joshua, aki nem Joshua különösebb 
változáson ment volna át, mióta kiderült róla, hogy kicsoda. Talán csak a csíkok lettek ritkábbak a mellkasán. Ugyanolyan lelkesen cipelte a benzineskannát, mintha még mindig egyszerűen csak Joshua, aki nem Joshua lett volna. 
Majd egy óra kellett hozzá, hogy elérjük a második világháborús repülőgép roncsát. Ott pihent az öreg jószág az orrunk előtt, az enyészetnek tárva ki szárnyát, mintha magához akarná ölelni a körülötte bólogató banáncserjéket. 
- Erre gondoltam - mondtam. 
Bob, Miss Donovan és Natnat elgondolkodva nézegették az üres roncsot. 
- Túl nagyok a lyukak az oldalán - mondta végül Natnat. 
- Betömjük őket. 
A felügyelő a géphez lépett. Elégedetten látta, hogy az ajtó még mindig becsukható. 
- Akkor hát lássunk hozzá. 
Nekiláttunk. A magunkkal hozott fejszékkel cserjéket hasogattunk, s amennyire lehetett, betömtük a géproncs oldalán tátongó nyílásokat. Ahhoz nem lett volna elég, hogy a gép ismét a levegőbe emelkedhessen, a mi célunknak azonban tökéletesen megfelelt. 
Legalábbis ebben reménykedtem. 
Amikor elkészültünk a munkával, intettem Natnat felügyelőnek, hogy elkezdhetjük szétlocsolni a benzint. Én Bobbal feszültem neki egy kannának, míg egy jóval kisebbet ők locsoltak szét a gép belsejében. Mire készek lettünk, benzintől bűzlött a környék. 
Natnat megcsóválta a fejét és aggódva nézett rám. 
- Biztos benne, hogy sikerülni fog? 
- Azt hiszem, igen. 
,  - Akkor hát következzék az utolsó felvonás. 
Előkotortam a banánlevelek alá rejtett kartondobozt, és bevittem a repülőbe. A már ugyancsak előre elkészített fakanál segítségével végigkentem a gép belsejét. Igyekeztem, hogy mindenhovajusson belőle, még a mennyezetre is. Ahogy elfogyott a fekete kulimász, elfoglaltuk a helyünket a cserjék alatt és vártunk. 
    Az első pajpaj úgy érkezett meg, hogy alig vettük észre. Egyszerre csak megmozdult a gép belsejében valami, s fekete árnyék suhant el az ajtó előtt. 
- Odabent van - suttogta a fülembe Miss Donovan. - Hogy az ördögbe lehettél ennyire biztos benne? 
- Egyáltalán nem voltam biztos - tiltakoztam. - Legfeljebb csak reménykedtem. Tudtam, hogy szenvedélyes vonzalmat éreznek a cipőpaszta iránt. Bizonyára az alkotórészei között van valami, aminek nem tudnak ellenállni. Figyeld csak! 
A második pajpaj ott röppent el alig néhány méternyire felettünk. Behúztuk a nyakunkát, készen rá, hogy azonnal meghúzzuk a tűzfegyver ravaszát, ha ránk támadna. A pajpaj azonban nem törődött velünk. Tett egy félfordulatot a repülőgép mellett, majd bevágódott az ajtaján. 
Ettől a pillanattól kezdve egymás után jöttek, mint bombázás után a támaszpontjukra visszatérő repülőgépek. 
- Hány van már odabent? - türelmetlenkedett Bob. Felesleges lett volna számolgatnom, főleg, hogy nem is ismertük a cserjésben bujkáló pajpajok pontos számát. 
Vártunk vagy tíz percet, s miután ez alatt az idő alatt nem érkezett újabb sáska, cselekvéshez láttam. Kihúztam az övemből az egyik csodapisztolyt, és Bob markába nyomtam. 
- Ha valami történne velem... tüzeljenek. Ne engedjék, hogy kijöjjenek a gépből, mert akkor kár volt a cipőkrémért. 
Néhány ugrással a gép mellett termettem. Nem bízhattam másban, csak abban, hogy a pajpajok cipőkrém zabáló igyekezetükben nem hallják meg a közeledésemet. Visszafojtottam a lélegzetemet, felkapaszkodtam arra a kis hangyabolyra, amely közvetlenül a törzs mellett emelkedett, és becsaptam az ajtót. 
Egyetlen pillanatig hallgatóztam csak, de nem hallottam odabentről semmit. Annyira belefeledkezhettek a nyalakodásba, hogy észre sem vették az ajtó csattanását.. 
- Kész? - kérdeztem levegő után kapkodva Natnattól, A felügyelő bólintott. 
-Gyerünk! 
Egyszerre húztuk meg Bobbal a ravaszt. Néhány pillanattal később lángtenger borította a géproncsot. 
Csak akkor merészkedtünk a közelébe.-jó egy óra múlva -, amikor már nem volt éghető odabent. Kezembén a néhai San 
Antonio doktornő pisztolyával, egy nyers faág segítségével óvatosan kitártam a még mindig meleg ajtót, és gyorsan félreugrottam. 
Jól is tettem, mert füst, hányingert keltő szagok és gőzfelhők szálltak ki a szabadba. Sáska azonban nem volt köztük egyetlenegy sem. 
További két óra múlva annyira lehűlt a roncs, hogy bemerészkedhettünk a belsejébe. Vastag, fekete kulimász borított padlót, falat, mennyezetet: pajpajoknak nyomát sem láttuk benne. Már-már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak sikerült valahogy kiszabadulniuk a tűz ölelő karjai közül, amikor Bob hirtelen felkiáltott. 
- Jöjjenek csak ide! 
A pilótafülke előtt szinte a felismerhetetlenségig összeégett valami hevert, amelyből egy sáskaláb-féle állt ki. 
- Biztos benne? - kérdezte Miss Donovan. Natnat felügyelő határozottan bólintott. 
- Biztos, hogy az. És az is az, ott, a másik sarokban. Küldetésünk befejeződött. 
Késő este volt, amikor a Van Haagen vezette csapat visszatért a faluba. Van Haagen ragyogó arcáról már messziről le lehetett olvasni, hogy sikerrel jártak. A sikerbén bizonyos szerep jutott Boyd kisasszonynak is, aki hajlandó volt megmutatni, hogyan működnek a szivattyúk. A forró víz elárasztotta az állomást, és megölt minden élőlényt, ami csak odabent tartózkodott. 
Donovan mamával a falu közepén futottam össze. Ezúttal térdig érő bermuda nadrág feszült rajta, és néhány kékkel festett csík. Amikor szájtátva megálltam előtte, elégedetten elmosolyodott. 
- Hogy tetszik? A falufőnök kente rám. Azt mondta, ezek a csíkok a győzelmet jelképezik. - Lenézett a keble csúcsán át húzódó csíkra, és elégedetlenül megcsóválta a fejét. - Csak ez az egy sikerült görbére. Alighanem remegett a főnök keze. A fene se tudja, miért. 
Rápislogtam a csomagra a hóna alatt, és óvatosan megkérdeztem: 
- Csak nem költözöl valahova? 
- Dehogynem - mondta. - Vissza a házamba. 
- Éh akkor hova... menjek? 
Donovan mama a kelő holdra nézett, és megnyalta a szája szélét. 
- Szerintem maradhatsz. Amíg... nem találsz másikat magadnak. 
Tommy, aki a semmiből bukkant elő, a lábamhoz dörgölő-dzött. Bizonyára nem fogta még fel, hogy ettől az estétől kezdve kényelmes szoba helyett ismét az oszlopok között kereshet magának éjszakai szállást. 
A maláriakutatók az asszonyok házában ültek, szomorúan, mint az őszi verebek. Amikor bekopogtam hozzájuk, olyan bánatosan néztek rám, hogy megesett rajtuk a szívem. 
- Csak nincs valami baj? 
Jack König odasétált hozzám és a sarokba húzott. 
- Válthatnánk néhány szót, Mr. Lawrence? Végigpillantottam raj tuk. Mulligan doktor lesütötte a szemét, 
Kelly McPearson bágyadt mosolyt küldött ugyan felém, de mivel nem viszonoztam, gyorsan elfordította a fejét. König idegesen megsimogatta a szép, ősz, félrefésült haját. 
- Azzal kell kezdenem, Mr. Lawrence, hogy roppantul szégyelljük magunkat. 
- Szegy ellhetik is - mondtam komoran. - Hiszen maguk miatt többen is meghaltak. 
- Akkor sem vagyunk gyilkosok! 
- Ezt nem is mondtam. Egyszerűen csak felelőtlenül viselkedtek. 
- Higgye el, mi csak jót akartunk. Szerettük volna legyőzni a maláriát.                                 . 
- Ahogy mondani szokás, a pokolba vezető út is jószándék-kal van kikövezve. Másképpen szólva, a cél soha nem szentesítheti az eszközöket. 
- Mit szándékoznak tenni? - kérdezte König. - Letartóztatnak bennünket? 
- Fogalmam sincs róla. Erről Natnatnak kell döntenie. 
- A falufőnök hozzájárult, hogy... vért vehessünk tőlük. 
- Talán korábban kellett volna megbeszélniük vele. 
- Maga... végül is... ránk gyanakodott? 
- Egy ideig kétségkívül önök voltak a gyanúsítottjaim. Azon az éjszakán, amikor arról beszéltek, hogy elintézik Broadbent doktornőt, és másnap reggel, amikor holtan találtuk, meg voltam győződve az önök bűnösségéről. Az az éjszaka különben is mindörökre megmarad az emlékezetemben. Úgy leütöttek a barakkok előtt, mint egy magas labdát. 
- De hát ki a fene ütötte le? 
- A szerencsétlen Broadbent doktornő. 
- Ezt nem mondhatja komolyan! 
- Úgy történhetett a dolog, hogy miután összekapott magukkal, kirohant a kertbe, és jó ideig ott is tartózkodott. Jómagam ugyancsak az épületek körül bolyongtam, és, hát... körülnéztem egy kicsit. 
- Leselkedett? 
- Szerettem volna meggyőződni róla, valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Ott ácsorogtam, füleimet nyújtogatva az ablakaik alatt, amikor is Broadbent doktornő észrevett és rettentően megijedt tőlem. Azt hitte, olyan valaki vagyok, aki, ha kiszimatolja az önök kis disznóságait, nagy bajt képes kavarni belőle. Ezért odalopakodott mögém, fejbe vert, majd be akart futni magukhoz, hogy közölje a történteket. Amint átszaladt a kerten, találkozott a pajpajjal. 
König behunyta a szemét, és hallgatott. Talán ismét maga előtt látta a szerencsétlenül járt asszonyt. 
- És a pápuák? Ők miért tiszteltek meg bennünket a múmiáikkal? 
- Azt akarták elérni, hogy segítsenek rendezni a fában nyugvó füstölt kokomók ügyét. Bírják rá Kokopo doktort a befogadásukra. Ezt különben meg is üzenték a felszalagozott, döglött kígyóval. Kár,, hogy senki nem értette meg az üzenetüket. Mellesleg a Young vezette csapatnál is próbálkoztak. 
Mielőtt elhagytam volna az asszonyok házát, König megszorította a karom. Amikor a szemébe néztem, mintha könnyeket láttam volna csillogni benne. 
- Szeretném, ha tudná, Mr. Lawrence, hogy valóban ártatlanok vagyunk. Ha miattunk halt meg valaki, hát... nagyon sajnáljuk, és... készek vagyunk bármilyen büntetést elszenvedni érte. Az a fontos számunkra, hogy ön tudja: nem akartunk rosszat, sőt, kifejezetten jót akartunk. Csak és kizárólag jót akartunk! 
Amíg Joshua, aki nem Joshua, azaz Natnat felügyelő háza felé poroszkáltam, egyre csak a fülemben csengtek szavai. Aztán arra gondoltam, bizony néha szörnyű árat kell fizetnünk a jóakaratunkért. 
Natnat felügyelő éppen egy bádoglavórban mosakodott, amikor felmásztam a létrán, és bedugtam a fejem az ajtaján. Diszkréten vissza akartam húzódni, de mintha a hátán is szeme lett volna, észrevett és mosolyogva befelé invitált. 
- Jöjjön, csak jöjjön bátran. Már éppen befejeztem. A festék sem jön le könnyen, de azt a koszt, ami a repülőgépben ragadt rám, három napig dörzsölhetem magamról. 
- Sikerült kipihennie magát? Natnat barátságosan rám nevetett. 
- Már nem is emlékszem rá, mikor pihentem utoljára. És maga? 
- Köszönöm, megvagyok. 
- Nem gyújtunk rá egy pipára? 
Természetesen rágyújtottunk. Natnat felügyelőnek hosszú szárú pápua pipája volt lilásszínű hegyi fa gyökeréből faragták. Natnat észrevette az érdeklődésemet, mert nyomban a markomba nyomta, 
- Fogja, a magáé. Már korábban is önnek akartam ajándékozni. 
Újabb pipát kotort ki a bőrzsákjából, és erre gyújtott rá. 
- Akkor hát végére értünk a nagy kalandnak, Mr. Lawrence. 
- Ha nem lett volna velünk a szerencse istennője, könnyen itt hagyhattuk volna a fogunkat - sóhajtottam. 
- Nálunk nem istennő a szerencse úrnője, hanem erdei szellem. De azért ő is velünk volt, az kétségtelen. 
- Ezek szerint ön valóban nem Joshua, aki nem Joshua. Néha már magam is kételkedtem a létezésében. Hosszú ideig azt . hittem Van Haagen találta ki, hogy kordában tartsa vele a hegyi falvakat. 
Natnat elmosolyodott. 
- Van Haagen derék fiú, csak nincs még elég tapasztalata. Nem könnyű eligazodni errefelé annak, aki nem itt született. 
- Maga itt született? 
Natnat felügyelő kifújta a füstöt, és elérzékenyülve kinézett az ajtón át a falu egyetlen valamirevaló utcájára. 
- Nem látszik rajtam? Pedig itt gyerekeskedtem. 
- Hogy lett magából felügyelő? 
- Őszintén szólva nem kimondottan egyenes út vezetett odáig. Kezdetben ugyanis tolvaj voltam Rabaulban. 
- Tolvaj?! 
- Kis gyerekként bejártam Rabaulba, és ezt-azt elemeltem a piacon. Az lett a vége a dolognak, hogy elkapott egy pápua rendőr. Bevittek a rendőrségre, akkortájt még csak egy nagyobb fabódé volt, és többször is meghúzták a fülem. Az a rendőr, aki megfogott, egyszer felgyalogolt ide a faluba, és megkérdezte a szüleimet, nem akarnának-e iskolába küldeni. Ők szerencsére akartak, pedig az apám még embert is evett, így kezdődött, aztán ez lett a vége. Tisztességes emberevőből leküzdöttem magam a rendőrfelügyelőségig. 
- Maga élő legendává vált errefelé! 
- Ugyan már, ez azért túlzás - hárította el mosolyogva a dicséretet, de azért láttam rajta, hogy jólesik neki. - Egyszerűen csak arról van szó, hogy közülük való vagyok és értek a nyelvükön. 
- Azt beszélik, minden idejét a hegyi falvakban tölti, 
- Hát ha minden időmet nem is, azért gyakran megfordulok arrafelé. Ha Rabaulban történik valami disznóság, Van Haagen kinyomozza, a sziget belseje azonban más világ. Arra bizony még manapság is előfordulnak kemény dolgok. 
- Olyasmi, mint a pajpaj? 
- Hát olyasmi azért nem. Ez unikum a maga nemében, 
- Mikor kezdett el foglalkozni az üggyel? 
- Közvetlenül az első haláleset után. Amikor az első falubelit meggyilkolta a szörnyeteg. El nem tudtam képzelni mi történhetett. Soha nem láttam még ilyen szörnyűséget, pedig sok mindent láttam már, elhiheti. Azonkívül úgyis dolgom volt itt, az előkerült múmiák miatt. El akartam valahogy boronálni az ügyet, mielőtt még haláleset lesz belőle. Sajnos ez be is következett, bár a halálesetekhez a múmiáknak nincs közük. Tisztában voltam vele, hogy bárki is legyen a tettes, pápua semmiképpen nem lehet. Pápua így nem öl, 
- Hogy kerültem én a képbe? 
- Mr. Kaukau beszélt önről Van Haagen felügyelőnek, ő pedig szólt nekem. Információkat kértem Port Moresbyből, ahonnan pozitív válasz érkezett. Ismeri Cox felügyelőt? 
- Nem én. 
-r- Ő viszont ismeri magát. Ő közölte velünk, hogy az Interpol igen nagyra értékeli a képességeit. 
- Mindenütt vannak rosszakaróim - mondtam. 
- Arra gondoltam, hogy magát tolom előtérbe. Tudja miért? Mert a kutatóállomásokra maga sokkal könnyebben bejuthat mint én, s ha a kísérőjévé szegődök, én is körülnézhetek bennük, így aztán felköltöztem a faluba, és én lettem Joshua, aki nem Joshua. Szerencsére Miss Donovan volt olyan kedves, hogy beajánlott önhöz. Utólag kénytelen vagyok bevallani én túrtam össze a sátrát, hogy idekényszerítsem magam mellé. 
- Eszerint a falusiak tudták, hogy ön kicsoda. 
- Csak néhányan. Például a falufőnök is. Elég régen elkerültem már innen, sokan nem ismernek. 
- Mikor kezdett el gyanakodni a vulkánbiológusokra? 
- Mihelyt körülnéztem náluk. A karatefilmek alatt ragyogóan tudtam dolgozni, szerencsére elég hangosak. Bár pajpajjal nem találkoztam, azt azért sikerült megállapítanom, hogy nem stimmel valami odalent. Főleg, hogy Miss Roswitha is előkerült, majd megtaláltam Miss San Antonio szalagjait. Természetesen én tettem fel őket a lejátszóra, bár azt még most sem tudom, miért készültek. Talán le akarta leplezni a társait? Ki tudja? Lan-dor holttestére véletlenül bukkantam rá, az viszont már nem volt véletlen, hogy kiborítottam a zsákból. Meg akartam mutatni önnek, hátha ismeri valahonnan... Azért valamit meg kell jegyeznem, Mr. Lawrence. A rnumu-trükköt piszok jól kitervelte. 
Visszagondoltam a pillanatra, amikor kimászott a mumugö-dörből és hirtelen kiverte a veríték a homlokomat. 
- Végső esetre szántam csak ezt a megoldást. Azt hittem, Mr. McKinley és én gyorsan elintézzük őket. Még szerencse, hogy kibírta a levelek alatt. 
- Nem volt könnyű - vigyorgott.. - Már attól tartottam, főtt 
tojás lesz a vacsora. Egyszóval, Mr. Lawrence, Cox felügyelő azt tanácsolta: hagyjam magát dolgozni, maga majd kikaparja nekem a gesztenyét. Hát ez ragyogóan be is vált. 
Natnat felügyelő belenyúlt a bőrzsákjába, amelyből a pipát is kihúzta, és egy kagylóból készült nyakláncot kotort elő belőle. 
- Tudja, mi ez? 
- Hogyne tudnám. Egy bagi. 
- Engedje meg, hogy magának ajándékozzam. Egy híres va- rázslóé volt. Azt tartják róla, megsúgja a viselőjének még a legféltettebb titkokat is. Talán hasznát veszi egyszer. 
Bizony hasznát is vettem két évvel később, a sziget belsejében. 
De ez már egy másik történet. 
Roswitha Smith éppen a teáját itta, amikor bekopogtam hozzá. Két maori ápolónő sürgölődött körülötte, s csak akkor vonultakfélre, amikor az ágya mellé telepedtem egy fatönkből faragott ülőkére. 
- Hogy van, Roswitha? - kérdeztem mosolyogva. A lány bátortalanul visszamosolygott rám. -Maga... 
- Leslie L. Lawrence vagyok. 
Egészen a füléig szaladt a szája örömében. 
- 0, hát maga az? Istenem, mennyi bajt okozhattam önnek. -    - Örülök, hogy rondbe jött. 
- Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok ezeknek az embereknek és önnek is... Rettenetes. Egyszerűen még most sem tudom felfogni mi történt velünk. Amikor pedig olyan jól indult minden. El sem akarom hinni, hogy Young és Linch már Ausztráliában kitervelték ezt a szörnyűséget. Jézusom... tudja, mi a legfélelmetesebb az egészben? Hogy szinte semmire nem emlékszem. Mintha nem is én lettem volna az, aki... ott dolgozott azon a nyomorult állomáson. 
- Mikor jött rá, hogy nincs rendben valami? 
- Fokozatosan történt a dolog. Már az sem tetszett, hogy a sáskák egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek. Megnöveltük a 
hidegtűrő képességüket, hozzászoktattuk őket a növényirtóhoz.. . Egyszerre csak rámtört a felismerés: hiszen mi egy rettenetes és kiszámíthatatlan fegyvert állítottunk elő! Amikor megtámadtak a dögök, és bekövetkezett az első haláleset, már tisztában voltam vele, hogy ebből a hajóból ki kell szállnom. Úgy éreztem, vége a világnak, ha az általunk létrehozott szörnyek még agresszívvá is válnak - ettől aztán becsavarodtam. Alighanem így védekezett a szervezetem az ellen, hogy a továbbiakban is részt kelljen vennem a munkában. Istenem, hogy ezek a pápuák milyen kedves emberek! Tudja, mindezidáig rettegtem tőlük, s amikor felbukkantak azok a borzalmas múmiák odakint, attól tartottam, hogy egyszer bennünket is... ugye érti? Most pedig azt látom, hogy néha olyan szerencsétlenek és elesettek. Orvos vagyok, Mr. Lawrence feltett szándékom, hogy ha kipihenem magam, visszatérek ide, és... valami egészségügyi programban, majd... 
Becsukódott a szeme és elhalkult a hangja. Az egyik maori ápolónő odalépett hozzám. Figyelmeztetőn a karomra tette a ke-zet. 
Bólintottam és kisétáltam a szobából. 
Este Bob tisztelt meg látogatásával. Donovan mama, amikor meghallotta a létra nyekergését, gyorsan a ruhásszekrényét helyettesítő szeghez ugrott, és magára rántott róla valamit. Bob elégedetten nyugtázta, hogy ezúttal nem kell megfeddnie tanítványát meztelenkedése miatt. 
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy van? - fordult hozzám rövid nyögdécselés után. - Piszokul nyomja a lábamat a főnök szandálja. Be kell mennem Rabaulba venni egy újat. Lehet, hogy már vissza sem jövök. 
- Mi a fene? - hökkentem meg. - Most, hogy megszűnt a veszély? 
- Itt már nincs kutatnivalóm - mondta sóhajtva. - Ruth és én úgy döntöttünk, bemerészkedünk a hegyek közé. Natnat felügyelő mesélte, hogy él egy törzs odafent, amelyben a tulajdonviszonyok olyan furcsán alakultak... 
Elúszott a hangja a semmibe. Ruth Donovan rám nézett, s én egyszerűen elmerültem a szemében. Nem akartam elhinni, hogy még néhány nap, és talán soha többé nem látjuk egymást! 
-  ... Natnat felügyelő, Ruth és én letelepszünk ott egy kis időre. Maga tovább keresi a lepkéit, vagy felmegy a Himalájába? , Amikor elment, hosszas csend ereszkedett ránk. Donovan mama vagy megfeledkezett róla, hogy Bob távozása után megszabaduljon a blúzától, vagy szándékosan hagyta magán. 
- Tényleg tovább keresed a lepkéidet? - kérdezte mintegy mellékesen, a sarokban szöszmötölve. - Meddig kutatsz még utánuk? 
- Remélem, hamar rájuk bukkanok - sóhajtottam. 
- Hát... járj sok sikerrel. 
Ismét csend ereszkedett ránk. Néhány perc múlva odalépkedett hozzám, és leült mellém az ágyra. Szomorú volt a tekintete, és a keze is remegett, ahogy az enyémre tette. 
- Azért... nagyon megrázott a halála. Te láttad... amikor...? 
- Láttam -bólintottam. 
- Ugye nem szenvedett sokat? 
- Egy pillanat műve volt - mondtam. 
- Tudod, ő nem akart rosszat. Csak engem akart. Én voltam a legfontosabb a számára. Jó, tudom, nem éppen azért, mert az embert látta bennem, de mégiscsak szüksége volt rám. Átbum-lizott értem a fél világon, és nem érdekelte más, csak én. 
- Ez így is van - helyeseltem. 
- Alapjában véve... becsületes ember volt. Soha nem vetemedett volna aljasságra. Az persze már más kérdés, hogy nem értettük meg egymást. Óh, Leslie, borzasztó lelkifurdalásom van miatta. Ha nem jöttem volna ide, még mindig élne. 
- A végzet útjai kiszámíthatatlanok - mondtam. 
- Félmegyünk a felföldre a hegyek közé... Nem akarsz véletlenül. .. velünk jönni? 
- Ha megtaláltam a lepkék élőhelyét, minden lehetséges -mondtam a holdra nézve, amely hamiskásan mosolygott ránk a nyitott ajtón át. 
Donovan mama levetette a blúzát, csak a fűszoknyát hagyta magán. Megfogta a kezem, és felhúzott az ágyról. 
- Nem jössz fürdeni? Talán utoljára fürdünk a patakban. 
A hold már fent trónolt az ég csúcsán, mire kiértünk a víz part423. 
jára. A fákon majmok veszekedtek, kakaduk és paradicsommadarak rikoltoztak, mintha ezen az éjszakán egyikük sem akart volna nyugovóra térni. A cserjés belsejéből mézédes illat áradt felénk: azoknak a nagy, vöröskelyhű virágoknak az illata, amelyeknek még a főnök sem tudta a nevét. Egy-egy denevér suhant át cikázó repüléssel a hold előtt, mintha ők is. a lepkék élőhelyét keresnék. 
A víz langyos volt és mégis hűvös, mint lázas homlokot simogató kéz. Donovan mama olyan óvatosan csobbant bele, mintha félne megtörni a hely és az idő varázsát. 
Én is beóvatoskodtam a vízbe, s amíg egymás kezét fogva forogtunk a habok között, azt hittem, ez maga a mennyország. 
Pedig az csak akkor következett, amikor kiértünk a partra. 
Néhány nappal Ruth, Natnat felügyelő és Bob elutazása után feladtam a keresést. A lepkék úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Voltam annyira bölcs, hogy belássam: ha a természet el akar titkolni valamit az ember elől, akkor annak megvan a maga oka. 
Késő délutánra járt az idő, amikor besétáltam Kokopo doktor rendelőjébe. Meglepetésemre a falufőnököt találtam nála néhány pápua kíséretében. Éppen búcsúzkodtak, amikor megérkeztem. A főnök és kísérői arcán nem is titkolt, diadalittas mosoly játszott, mintha kedvenc csapatuk épp az imént nyerte volna meg a pápua falvak rögby-bajnokságát. 
Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor a pápuák távozása után Kokopo doktor leültetett egy vizsgálóasztal szélére, benyúlt a műszerszekrénybe és a fenyegető kinézetű kések és fogók mögül kiemelt egy kis üveg whiskyt. Poharakat is keresett hozzá, majd elégedetten felsóhajtott. 
- Vége a háborúnak. 
- Békét kötöttek? - kérdeztem kíváncsian. Kokopo rám emelte a poharát. 
- Magamra vállaltam őseim elraktározásának a felelősségét. 
- Ez mit jelent konkrétan? 
- Feleségül veszem Barbarát. 
Ertetlenül meredtem rá. Azt hittem, a whisky lökte meg egy kicsit. 
- Ki az a Barbara? 
- Hiszen maga is látta. 
- Én? Hol láttam volna? 
- Amikor először voltak nálam Mr. McKinleyvel. Amikor megkaptam a falu ajándékát... egyik ősömet. 
Egy csapásra visszaemlékeztem a szép, kreol bőrű hölgyre, 
- Azt mondta, nincs semmi maguk között. 
- Nem is volt. Kivéve azt, hogy már akkor is szerelmes volt belém. 
- És maga? 
- Későn érő típus vagyok. 
- Hogy függ össze a Miss Barbarával kötendő házassága tiszteletreméltó ősei múmiáival? 
- Ó, nagyon is összefügg. Barbara apja...hm... a sziget leggazdagabb embere. 
- Szerencsés fickó. 
-Jövendő apósom megvásárol nekem nászajándékképpen egy darabot a Matupit oldalából. Mit szól hozzá? 
- Mekkora az a föld? 
- Hát... jó néhány négyzetméter. 
- Csak akkora? 
- Akkora, amekkorán elfér egy odvas fa, és még egy kicsivel több. A falusiak belegyeztek, hogy az én tulajdonomba menjen át, s az állami hivataloknak sincs kifogásuk ellene. A kokomók a saját területükön nyugszanak majd, következésképpen eszük ágában sem lesz pajpajjá változni. 
Ittunk még néhány pohárkával. Mielőtt elbúcsúztam volna tőle, feltettem az utolsó kérdést. 
- Mondja, miért változtatta meg a tervemet, amit pedig a szájába rágtam? Magának kellett volna bebújnia a mumugö-dörbe a revolveremmel, nem Joshua, aki nem Joshuának, azaz Natnat felügyelőnek. Mi lett volna, ha Miss Boyd rájön a turpisságra? 
Kokopo doktor elégedetten szürcsölt egyet a whiskyjé-ből. 
- Natnat beszélt rá. Azt mondta, ő jobban kibírj a egy izzó rau-mugödörben, és alighanem igaza is volt. Miss Boyd számára szerencsére minden pápua egyforma. Natnat felügyelő teljesen ki volt akadva a maga ötletességétől. Azt mondta, ő maga sosem lett volna képes kiötölni egy ilyen trükköt. Eszerint maga számolt azzal, hogy odafent, a kráterben nem jól alakulnak majd a dolgok? 
- Azzal mindig számolni kell - mondtam sóhajtva. Gratuláltam a házasságához, és visszatértem a faluba. 
A falufőnök századszor is megölelt, ami azért sem volt nehéz, mert nem volt erőm tiltakozni ellene. A rágott ital annyira levett a lábamról, hogy voltak pillanatok, amikor két holdat láttam egyszerre az égen. 
- Nagyon sajnálom, hogy elmész, Bik... Bikpela - dadogta. - Mi vagyunk ebben a faluban a legokosabb... emberek...igaz? 
Nagyot csuklott és olyan kancsal szemekkel nézett rám, hogy azon nyomban beszüntettem a rágott ital fogyasztását. 
- Legalább... most már nyugalom lesz - nyögte a falufőnök a szemét forgatva. - Nem is tudod, milyen erőfeszítésünkbe került, hogy ide-oda cipeljük a füstölt kokomókat. Látod azért... mégiscsak bejött a dolog. Én találtam ki, hogyha,.. mindenüvé viszünk belőlük, aztán... visszahozzuk... megint viszünk... egy másikat... azt is vissza... egyszer csak megunják és... elintézik, hogy a kokomo... múmiák... 
Ebben a pillanatban a lábamhoz dörgölődzött valaki. Lenéztem: Tommy állt a padlón, esdeklő pillantásokat vetve rám. El nem tudtam képzelni, hogy került fel a szobába: talán amíg én a cserjést jártam, megtanult létrát mászni. 
Tommy mit sem változott az elmúlt hetek során. Míg hasoní-vású társai nagyra nőttek, Tommy kiesei maradt, s le nem tudtam volna vakarni magamról. 
- Mi lesz Tommyval? - szaladt ki a kérdés a számon, A főnök megrázkódott és felébredt. 
- Ki az a... Tommy? 
- Hát ő! 
Enyhén ködös tekintete követte az ujjam irányátmígnem megállapodott Tommy hátán. 
- A malac? -Ő. 
- Hogyhogy... mi lesz vele? 
- Ugy értem, mi lesz a sorsa? 
A főnök nagyvonalúan legyintett. 
- Ha akarod... elkészítik neked... reggelire. De ha nem, akkor. .. a holdtöltekor rendezendő nagy mumuvacsorán... 
Tommy mintha megértette volna miről folyik a szó, segítségkérőn felém röfögött. 
Hónom alá csaptam és levittem a lépcsőn. 
Már a repülőgép ajtajában álltam, amikor a stewardess kiszúrta a furcsa formájú kosarat. Szerencsétlenségemre a kosár pont akkor röfögött egyet, amikor a kisasszony közel jött, hozzánk. Alacsony, csinos pápua lány volt, szigorú tekintettel. 
- Mit szállít a csomagjában, uram? - kérdezte gyanakvó pillantásokat vetve a kosárra. 
- Kutató vagyok - mondtam komoran. - A kutatásaimhoz szükséges eszközöket. 
- Közelebbről, uram? 
Mondtam neki, hogy lepkefogó szerszámokat, miegymást. 
- Miért nem adta fel poggyászként? 
Lenyomtam neki valami zavaros sódert, hogy nem szívesen válok meg féltett kincseimtől. A kosár beszélgetésünk alatt ismét röfögni kezdett, de hangos torokköszörüléssel elhallgattattam. 
Ki tudja, mi lett volna a móka vége, ha a kapitány fel nem túráztatja a gépet. A stewardess megvonta a vállát, felvett egy csengő telefont, és hosszas, pergő beszélgetésbe merült valakivel. 
- Kuss! - mordultam rá a kosárra. - Ha nem fogod be a szád, mumugödörben végzed. 
A kosár ettől a pillanattól kezdve mélyen hallgatott. 
Kék volt az ég és vakítóan ragyogott a nap. A repülőtér füvének harsogó zöldjéről akaratlanul is eszembe jutottak a sáskák. Összeborzongtam, de csak addig tartott a rossz érzés, amíg a reptér mellett bólogató fák alól elém nem futott valaki. 
A valaki hosszú, vörös hajú lány volt, alul szokatlan fazonra igazított fűszoknyát viselt, felül pedig néhány vastag, hullámos csíkot. 
Szemem sarkából láttam, hogy Bob McKinley rosszallón megcsóválja a fejét egy pálmafa árnyékában. 
Ruth belém karolva húzni kezdett Bob és a pálmafa felé. 
- Ha tudnád, hogy milyen pokolian jó helyre hozott bennünket Natnat felügyelő. Képzeld, nyakig vagyunk a munkában. Találtunk egy falut..., de erről majd később. Azonkívül rábukkantunk egy emberre, aki esküdözik, hogy tudja, hol élnek Alexandra királyné madárszárnyú lepkéi. Hátha még a házunkat is látnád... Mert arra gondoltam, hogy esetleg... velem akarsz... lakni. 
Mi egyebet akarhattam volna? 
Ruth hirtelen megtorpant és megcsóválta a fejét. 
- Úgy látszik, visszahoztad a rabauli emlékeimet. Mintha még azt az undorító disznószagot is érezném, ami legalább annyira megviselte a gyomrom, mint a pajpajok vegyszerillata. Látod milyen furcsán kötődnek egymáshoz az emlékek? 
A kezemben a kosár, mintha halkan, diszkréten elröffentette volna magát. 
Vége 
TARTALOMJEGYZÉK 
Pajpaj......................       7 
Mr. Kaukau és dr. Kokopo..........      98 
Natnat felügyelő............... .    322 
Forró búcsú a pajpajoktól...........    410 
A szerző eddig megjelent 
Sindzse szeme A karvaly árnyékában 
A gyűlölet fája 
Holdanyó fényes arca 
Siva utolsó tánca 
Huan-ti átka 
A vérfarkas éjszakája 
A Suttogó árnyak öble 
A gonosz és a fekete hercegnő 
A megfojtott viking mocsara 
A keselyűk gyászzenéje 
Az ördög fekete kalapja 
Omosi mama sípja 
Naraszinha oszlopa 
A vérfarkas visszatér 
Halálkiáltók 
Sziget a ködben 
A rodzsungok kolostora 
A Nagy Madár 
Lebegők 
A Lendvay-sorozat 
A fojtogatok hajója 
A halál kisvasúton érkezik 
Gyilkosság az olimpián 
A láp lidérce 
Nebet Het, a halottak úrnője 
Miranda koporsója 
Damballa botja 
Monszun 
Rejtélyes események történnek a Matupit 
vulkán közelében, Pápua Új-Guineában. 
Ismeretlen varázsló kígyót dob a hegy 
kráterébe Mr. Kaukau lábáról lerágják 
a szandált Natnat felügyelőnek nyoma 
vész a hegyi törzsek között a rettegett 
erdei szellem, a pajpaj gyilkolni kezd 
Kokopo doktor pedig hullát talál 
a rendelőjében. 
Úgy látszik, a vérszomjas pajpajt senki 
nem állíthatja meg, de felbukkan 
a banáncserjék között a lepkevadász 
LESLIE L. 
hogy kezdetét vegye a kegyetlen fogócska a Matupit emberevőinek unokái között. 
GESTA KIADÓ