Leslie L. Lawrence 
A MAHARANI ARCKÉPE 
Könyvkiadó 
Budapest, 2005 
A borító Boros Attila munkája 
A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette 
Lőrincz L. László 2005 
ISBN 963 9591 14 9 
Gesta Könyvkiadó, Budapest 
Felelős kiadó: 
Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc 
Kedves Johnny! 
Tulajdonképpen nem is akartam én közreadni a történeteiteket, amelyeket hálaadás ünnepének délutánján meséltetek el Vancouverben a kisördög azonban ott motoszkált a fejemben és arra biztatott, hogy csak azért is! Nem akartam közreadni őket, hiszen annyi bennük az érthetetlen és misztikus elem, hogy bizonyára sokan kételkednek majd: valóban megtörténtek-e, és ha igen, valóban így történtek-e meg az események. 
Végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy papírra vetem őket annak tudatában, hogy magam is kételkedem néhány jelenség helyes értelmezésében. Szolgáljon mentségemül, hogy annyiszor találkozunk az érthetetlennel a mindennapi életben is, hogy lassan már hozzászokunk. Arra gondoltam: döntse el az olvasó, hogy érdemes volt-e kész tények elé állítanom benneteket. 
Akkor hát jöjjenek a kalandok! Bocsáss meg érte, John, ha olyasmikről is szót ejtek, amiket nem a nagyközönségnek szántál, de hát így életszagú a történeted! Barbara del Sóinak és Domingos de Car-valhónak mindenesetre nagyon tetszett, ahogy leírtam-jókat derültek, és borzongtak rajta. 
Még nem sejtik szegények, hogy rövidesen az ő elbeszéléseik következnek. 
Ölel: Leslie L. Lawrence 
. 
Ezen a reggelen sem evett a fene a munkáért. Úgy gondoltam, inkább az elmélkedésnek szentelem azt a néhány órát, ami délben elfogyasztandó szendvicseimig még hátravan. Titkárnőm, Miss Rose a városi bíróságok áttekinthetetlen útvesztőit járta valamilyen papírokért, amelyek feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy megnyerjem Recésfülű Benson ellen indított peremet. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy végül is sikerült kivágnom Bensonból tízezer dollárt, neki pedig belőlem egy csinos kis darabkát, amikor a Tizenhatodik utca sarkán késsel esett nekem. Ezért aztán később be is varrták két évre, és hogy a varrásnál maradjunk, az én képemet is összefércelték a Szent Jeromosról elnevezett gyógyászati műintézményben. Mindenesetre akkor, azon a reggelen a Recésfülű elleni per megnyerése még csak távoli álomnak tűnt, valamint az állam oldalsó szegélyéből sem hiányzott az a bizonyos darab. 
Szóval, Miss Rose nem ült a helyén az előszobában, így aztán akadálytalanul bejöhetett az, akinek csak kedve volt, lett légyen jó avagy rossz szándékkal eltelve. Bár, hogy őszinte legyek, a jó szándékot felesleges is említenem, hiszen ki a fene fordul magánzsaruhoz, akinek bárki iránt is jó szándékai lennének? 
Olyan halkan kopogtatták meg az irodámba vezető ajtót, hogy először nem is hallottam meg. Valószínűleg a saját horkolásom akadályozott meg benne. Mert ekkor már lábam az asztal lapján nyugodott, fejem a fotel karfáján, egyik kezem a padlón, másik a zsebemben. Ebben a kényelmes pózban elmélkedtem a múlt és a jelen nagy kérdéseiről. 
A ki tudja hányadik koppantás aztán úgy kirántott az álom édesdeden ringató karjai közül, mint a macska az akváriumból az aranyhalat. 
A hölgy az asztalom előtt figyelemre méltó jelenség volt. Méghozzá szó szerint! Arany szálakkal átszőtt ruhája úgy ragyogott, mondhatni, lángolt a hirtelen bezúduló napfényben, hogy ha kincskereső lettem volna, bizonyára a legendás Eldorádó gyermekének hittem volna. Még a szeme aljára kent sminkben is aranyszemcsék csillogtak. 
Meg úgy egyébként is figyelemre méltó jelenség volt. Sudár termetű, barna szemű, kifogástalan arcú. Igazi szépség. 
Igazi indiai szépség. 
Merthogy az asszony vagy lány az asztalom előtt indiai volt, erről néhány kifejezetten árulkodó jel is tanúskodott. Ilyen volt például a fekete pötty, a bindá a homlokán, a testét borító szári, és talán még fogainak vakító fehérsége is Indiát idézte. A körülötte lengő halvány szantálillat mindenképpen. 
és a hangja is indiai volt. Lágy, halk, mély, ígéretekkel teli. Mintha maga a csodálatos Délkelet-Ázsia lüktetett volna benne. Legalábbis néhány másodperccel ébredésem után így érzékeltem. 
A hölgy csak állt előttem mosolyogva, mint egy türelmes, meglepődni már nemigen tudó istennő, aki annyira hozzászokott az emberi gyengeségekhez, hogy a szemöldökét sem vonja fel, ha horkoló zsarut lát az íróasztalánál. 
- Bocsásson meg, hogy így magáratörtem - mentegetődzött. - Nyitva volt az ajtó. 
- Maga bocsásson meg - dünnyögtem, amikor már biztos voltam benne, hogy működőképesek a hangszálaim -, nehéz éjszakám volt. 
Bárhogyan is próbáltam elkapni a tekintetét, sehogyan sem akart sikerülni. Pedig alaposan megnézett magának, még a szememet sem hagyta ki a leltárból. és mégis elkerülte a tekintetemet. Úgy nézett, olyan megközelíthetetlen méltósággal, ahogy csak távol-keleti nők tudnak nézni. 
Megráztam a fejem, felemelkedtem, kisétáltam az asztalom mögül, és a szobapálma alatt terpeszkedő bőrfotelek felé intettem. 
Az indiai asszony úgy foglalt helyet a fotelben, mintha lepke szállt volna rá. Nem igazgatta a száriját, nem próbálta meg eldugdosni kivillanó lábát, nem feszengett vagy izgett-mozgott: úgy ült a fotelben, mint lepke a virágon. 
- Anusha Palekar vagyok - mondta. 
- Örvendek, kisasszony. 
- Még egyszer elnézését kérem, hogy megzavartam. .. a pihenésben. Ripudaman maharadzsa üdvözletét hozom önnek. 
Ahogy kimondta, már fel is bukkant az emlékezetemben a maharadzsa arca. Istenem, Rippy! Legalább tíz éve nem hallottam róla! Mi a csoda lehet vajon vele? 
Ha valaki azt hinné, hogy aki megjelent lelki szemeim előtt egy indiai ruhába - fehér nadrágba és mellénybe - öltözött férfi volt, alaposan téved. Az a Ripudaman maharadzsa, aki felbukkant az emlékezetemben, jeanst hordott, megfordított baseballsapkát, tréfás feliratú trikót, szürkére koszolódott fehér tornacipőt. Amilyet én is. Mindketten fiatalok voltunk, szakállasok, és minden ellen tiltakoztunk, ami ellen csak lehetett. Háború ellen, béke ellen, az eső ellen és a szárazság ellen is. Mint a normális egyetemisták általában. 
Harmadéves koromban történt, hogy szorosabb kapcsolatba kerültem Ripudamannal. Úgy esett, hogy egy alkalommal kirándulni indultunk a meleg délre vagy háromszázan. A téli szünet hete volt ilyenkor, aki csak teheti, odábbáll egy állammal vagy kettővel, oda, ahol a tél hidege már nem veszélyezteti a füle épségét. így kerültünk le a Mississippi mellé. 
Hogy, hogy nem - már nem emlékszem valami jól -, egyik este egy folyóparti városka diszkójában kötöttünk ki. Nem is történt volna semmi különös, ha néhányan az ottaniak közül meg nem találják Ripudamant. A megtalálók vörös képű, nagydarab, tohonya fickók voltak, baseballütőkkel a nadrágszárukban. A téma a körül forgott, hogy az olyan füstös képű, elefánt nemzette, majom dajkálta ősemberek, mint Ripudaman, megengedhetik-e maguknak, hogy tisztességes, kövérre hízott fehér emberek között ringassák kókuszzsírral bekent seggüket. 
A feltett kérdést többféleképpen válaszoltuk meg, minek következtében előkerültek a baseballütők, kések, megindultak az italokkal teli üvegek a polcokon, a mindaddig békésen diszkózók közül pedig sokan szárnyra keltek, mint a vándormadarak. 
Miután eloltották a tűzoltók a tüzet, a mentők bekötözték a sérülteket, a helyi seriff letett róla, hogy kirendelje a nemzeti gárda különleges egységeit, valamint arról is, hogy kérje az Elnöktől: nyilvánítsa katasztrófa sújtotta területnek a városát. A következmények azonban nem maradtak el. 
Ripudaman csak egyszer jött oda hozzám, hogy megköszönje, amiért mellé álltam. Pedig nem tettem sokat, csak verekedtem egy kicsit, amivel kapcsolatban később aztán túlzó vélemények is megfogalmazódtak - elsősorban a seriff részéről persze. Sőt a hájasok is rám mutogattak. Állítólag három bevert fej, egy kinyomott szem, és ezerhétszáz dollárnyi anyagi kár volt a számlámra írható. 
Nem mondhatnám, hogy a helyi seriff nem igyekezett igazságot szolgáltatni, hiszen a tohonyákat is igen keményen megfeddette. Sőt később a seriffi hivatalba érkező szüleiket is. Hogy fájjon nekik, még a kezüket is megszorongatta. 
Ripudamannal mindössze két napig ültem sitten, majd őt minden különösebb magyarázat nélkül kiengedték. Igaz, egy indiai férfi jött érte autóval, amelynek az elején indiai zászló lengedezett. Értem viszont nem jött a kutya sem. 
Mígnem három nap múlva letették értem is az óvadékot. 
A seriff közben annyira megszeretett, hogy könnyezett, amikor ki kellett engednie. Persze azt nem tehette meg, hogy átöleljen és édes fiának nevezzen - hogy vette volna ki magát? -, ezért csupán ködösítésből a képembe kiabálta, hogy óvadék ide vagy oda, ha még egyszer a város területére teszem a kicseszett talpam, öt perc múlva részt vehetek a nagy, Mississippit átúszó versenyen, amelynek során a távot folyamatosan a víz alatt kell megtennem, egy rákötött betonkockával a lábamon. 
Aztán még azt is hozzátette szegény, hogy a szétvert dagadtak szüleinek a keze hosszú, akárcsak az övé, ami látszólag nem volt igaz, hiszen olyan rövid volt, mint a kenguru mellső lába, de mégiscsak igaz kellett, hogy legyen, hiszen az egyetemen sem fogadtak rózsaszirmokkal. A megfelelő hatóság, röviddel a szemeszterkezdet előtt, tudomásomra hozta, hogy botrányokozás miatt megfosztanak az ösztöndíjamtól. Természetesen fellebbezhetek, ha akarok, 
csakhogy a mindent eldöntő ítéletig évek is eltelhetnek, ezalatt pedig ki kell pengetnem a tandíjamat. 
Sóhajtottam, és kezdtem belátni, hogy akkor leszek jogász, amikor Drakulából bébiszitter. 
Közben persze megpróbáltam kinyomozni, ki tette le értem az óvadékot. Hiába nyomoztam, nem sikerült kiderítenem. Személyiségi jogokra hivatkozva nem árulta el semmilyen hatóság. Hiába mutattam rá arra az el nem hanyagolható tényre, hogy egyszer majd vissza kell fizetnem valakinek, egy fantomnak pedig nem fizethetem vissza, mindenünnen elhajtottak. Ráadásul tárgyalást sem írtak ki az ügyemben, amit ugyancsak nem értettem. Egy darabig még izgatott a dolog, aztán ahogy múlt az idő, lassan megfeledkeztem róla. 
A másik eset pedig egyszerűen lórúgásként hatott rám. 
Úgy gondoltam, ha már el kell hagynom az egyetemet, legalább a papírjaimat magammal viszem új életembe, ezért beballagtam a megfelelő kancelláriai hivatalba. Még most is magam előtt látom a turcsi orrú tisztviselőnő értetlen arcát, amikor előadtam neki jövetelem okát, ő pedig belekukkantott a számítógépébe. 
- Mit akar maga tőlem? - kérdezte, rám emelve jóindulatúnak egyáltalán nem mondható tekintetét. 
Mondtam neki, hogy a papírjaimat. 
- Miért? - kérdezte megbirizgálva az orrát. Gondoltam, adok neki egy papír zsebkendőt, de 
valamiért mégsem tettem. És jól is tettem, hogy visszafogtam magam. 
- Mert elmegyek - mondtam. - Nem tudom kifizetni a szemesztert. 
Úgy nézett rám, mint aki tisztában van vele, hogy 
otromba diákcsíny áldozata, és mégsem tehet ellene semmit. Szerény fizetéséért tűrnie kell a diák urak idétlen hülyéskedéseit. 
- Nem is kell kifizetnie - mondta mártír hangon. Megfordult velem a világ. 
- Hogyhogy nem kell? Hiszen megvonták az ösztöndíjamat! 
A malacképű ekkor rájöhetett, hogy nem vagyok tréfás kedvemben, egyszerűen csak hülye vagyok. 
- Azt igen. -Hátakkor? 
- Befizették a tandíját. 
- Ki a fene? - robbant ki belőlem. 
- Anonim - mondta. 
Annyira meg voltam zavarodva, hogy jószerével el sem ért az agyamig a szó jelentése. 
- Ilyen nevű ismerősöm nincs - mondtam. - Mi a keresztneve? 
- Az anonim annyit jelent, hogy névtelen - fogott az oktatásomhoz. - És nem is akarja, hogy neve legyen, érti? 
Hogyne értettem volna. Még azon a délutánon felkerestem Ripudamant. Éppen frissiben csutakolt tornacipőjét szárította a napon. Amikor meglátott, mosoly suhant át a képén, és felém intett. Aztán hirtelen elkomorodott, amikor rájött, hogy alighanem búcsúzni jöttem. 
Azért annyira nem voltam hülye, hogy ajtóstól rontsak a házba. Leültem vele szemben, és gyanakodva pislogtam lyukas zoknijára. 
- Kérdezhetek tőled valamit, Rippy? - sóhajtottam. 
- Hát persze - mondta. - Különben rohadtul örülök, hogy kiengedtek a sittről. Annak viszont már 
nem, hogy amint hallom kirúgtak. Ha lenne pénzem. .. Egyébként kérdezni akartál valamit, nem? 
- Bizalmas a kérdésem - hajoltam közelebb hozzá. 
- Csajról van szó? 
- Az apádról - mondtam. 
Ripudaman kezéből kiesett a koszlott tornacipő. 
- Az apám... ról? Mi a fenét akarsz te az apámtól? 
- Azt szeretném megtudni, mi a foglalkozása? Ripudaman sötéten nézett rám. Mintha bizony a 
felmenőit sértegettem volna. 
- Mért kell neked tudnod, hogy mivel foglalkozik az apám? 
- Azt nem mondhatom meg. 
Ripudaman igyekezett leplezni a zavarát. Akkor már tudtam, hogy az ő ösztöndíját egy kimondhatatlan nevű indiai szervezet folyósítja. 
Némi húzódozás után aztán mégiscsak beadta a derekát. 
- Hát jól van - sóhajtotta. - Ha annyira akarod, megmondom... ámbár, nesze! Nézd meg magad! 
Ezzel a nadrágja zsebébe nyúlt, majd a kezembe nyomott egy fényképet. Amikor rápillantottam, azt hittem nyomban dobok egy hátast. Sok mindenre számítottam, de erre nem. 
A kép egy meztelen indiai férfit ábrázolt, méghozzá fejjel lefelé. Egészen pontosan fejen állt a pasas, egy hatalmas, vastag törzsű fa alatt. Körülötte bámészkodók ácsorogtak, akiket szemmel láthatóan sokkal jobban felvillanyozott a fénykép készítője, mint maga a pasas. 
A fejen álló olyan sovány volt, hogy hálni járhatott csupán belé a lélek. Csont és bőr volt szegény -csontjai majdhogynem kiszúrták pergamenszerű bőrét. Hosszú haját facsattal vagy mifenével fogta öszsze a feje búbján. 
Eltátottam a számat, és talán úgy is hagytam volna, ha el nem kezd fájni az állam. 
-Őaz... apád? 
- Ó - bólintott Ripudaman - De ne szólj róla senkinek, kérlek. Itt kiröhögnének miatta. Pedig odahaza nagy tiszteletnek örvend. 
-És... kicsoda... ő? 
- Szádhu. Nagyon híres szádhu. 
- Az mit... jelent? 
- Szent ember. Jóginak is hívják, vagy fakírnak. -És a család... dod? 
- Apám elhagyott bennünket. Közvetlenül a születésem után. És az anyám is lelépett egy szikh kereskedővel. 
- Eszerint... az apád nem gazdag? -Dehogynem - mondta. - Lelkiekben. Kívülről 
tudja a védák mind az öt könyvét. -Az nagy... dolog? 
- Mintha a Bibliát tudnád kívülről. 
Ripudamannal ezután is jó barátságban maradtam, mígnem két év múlva véglegesen elváltak az útjaink. Ő visszatért Indiába, én pedig elkerültem egy másik egyetemre. Érdeklődésem is oda vezetett, és az sem volt utolsó a sorban, hogy az egyetem felajánlott egy sportösztöndíjat. Akkor már kitűnően fociztam, mondhatni versengtek értem az egyesületek. Ahogy megkaptam a sportösztöndíjat, ismeretlen jótevőm beszüntette támogatásom folyósítását. 
Évek múlva aztán lehullott a lepel a titokról. Már egy ügyvédi irodában dolgoztam, amikor akkori társam válla felett belepislogtam az újságjába. Aztán 
olyan hörgő kiáltás hagyta el az ajkam, mintha hirtelen szívrohamot kaptam volna. 
Társam azt is hitte, hogy azt kaptam. Legalább olyan rémülten bámult rám, mint amilyen meghökkenve én az újságjára. 
A kép egy elefántos felvonulást ábrázolt valahol Indiában. A csicsásan feldíszített elefántok mellett ugyancsak csicsásan feldíszített emberek lépkedtek. Egyikük felemelte a fejét, és belenevetett a fényképezőgép lencséjébe. 
Az én Ripudaman barátom és tanulótársam volt. 
Csakhogy ezen a Ripudamanon már nem jeans feszült, és nem vidám feliratú trikó a lábán sem koszlott sportcipő szomorkodott, a fején sem baseballsapka trónolt, de nem ám! Csupa selyem és üveg csillogott rajta - gondoltam én. Akkor még nem tudtam megkülönböztetni az üveget a gyémántoktól. 
- Ki ez a fickó? - böktem remegő ujjal a képre. 
- Mi a fene van veled? - kérdezett vissza még mindig gyanakodva a társam. 
- Sokan voltak a liftben... gyalog jöttem fel - hazudtam. 
- Tizenöt emeletet?! 
- Csak ötöt... Dolgom volt a tizediken. 
- A felirat szerint egy maharadzsa fia. India egyik leggazdagabb embere. 
-És... ez? 
- Az apja. De mi a francért jársz te gyalog öt emeleteket? A végén még... 
Leültem az asztalomhoz, és a tenyerembe fektettem a fejem. 
Ripudaman átvert, kétség sem férhet hozzá. Méghozzá nem is akárhogyan. Mivel tudta, hogy semmilyen körülmények között nem fogadnám el apja 
segítségét - annyira már ismert -, ezért megszervezte a támogatásomat. Ő volt az anonim segítő. Csak azt tudnám, hogy az a meztelen, fejen álló fickó ki lehetett? 
2. 
Anusha Palekar kifejezéstelen pillantásokat vetett rám, amelyekből arra következtettem, hogy fogalma sincs a titkomról. 
- Ripudaman maharadzsa az üdvözletét küldi. 
A mondat még sokáig ott keringett körülöttem, majd egyszerre csak kihúzott a szellőzőnyíláson. 
- Hogy van Ripudaman? - kérdeztem összeszedve magam. 
- Jól - billentette félre a fejét, és szelíden elmosolyodott. 
- Megtudhatnám, hogy ön... 
- A titkárnője vagyok. Hajnalban szálltam le a repülőgépről. Annyi időm maradt csupán, hogy felfrissüljek egy kissé, és máris önhöz siettem - mosolygott. 
- Jézusom, maga egyenesen Indiából jött hozzám? Bólintás, mosoly. 
- És... miért, ha szabad kérdeznem? Anusha Palekar tovább mosolygott. 
- A maharadzsa szerint önök jó barátok. 
Nem akartam megcáfolni Ripudaman állítását. Bár egyszer valóban verekedtem érte, aminek később meg is ittam a levét, azért olyan nagyon jó barátok soha nem voltunk. Arról nem is beszélve, hogy alaposan átejtett. Ugyanakkor... ha akkor nem siet az apja a segítségemre, talán ügyvéd sem lennék, és magánzsaru sem. 
- Azok vagyunk - bólintottam. 
- A maharadzsa azóta is sokat hallott önről. 
- Igazán? Nem is reméltem. 
- Elolvasta az önről szóló tudósítások minden betűjét, így aztán tisztában van vele, hogy ön az Államok egyik legügyesebb magánzsaruja. 
- Kár, hogy ezt az Államok nem tudja. Nem küldene neki egy erről szóló értesítést? 
Anusha nem vette a lapot. Egyáltalán semmilyen lapot nem vett. 
- A maharadzsa szerint önök lekötelezettjei egymásnak. 
- Ezt mondta? 
- Olyanok, mintha testvérek lennének. Ha az egyik bajba kerül, a másik a segítségére siet. 
Mély sóhajtások közepette széttártam a karom. 
- Ne kíméljen... hölgyem. 
- Tessék? 
- Ez csak amolyan szólásmondás. Mesélje el, kérem, miben lehetek a maharadzsa szolgálatára. 
- A probléma a maharani körül forog - mondta a lány, sajátos angolsággal, némi szünet után. 
Annyira azért nem voltam hülye, hogy ne tudjam ki az a maharani. A maharadzsa felesége, természetesen. 
- Ripudaman megnősült? 
- Nem nősült meg - mondta a lány. Mintha sajnálkozást véltem volna felfedezni a hangjában. Mintha sajnálta volna, hogy Ripudaman barátom még nem nősült meg, és főleg, hogy nem őt vette el. 
- Akkor az anyjáról van szó? 
- Az anyja már meghalt. Puff neki! 
- Sajnálom - mentegetőztem. 
- Utpála maharániról van szó. 
- Róla? - csodálkoztam. - Ki hitte volna? 
- Ismeri? 
- Életemben nem hallottam még róla. Lebiggyesztette vérpiros ajkát. 
- Gondolhattam volna. 
Igyekeztem nem észrevenni a mély lebecsülést a hangjában. 
- Ki az az... Utpála maharani? 
-Ki volt inkább! Már meghalt. Jó néhány száz évvel ezelőtt. A XVI. században. 
- Ertem - mondtam. Pedig nem értettem. 
- Ót kellene megkeresnie. 
- Egy több száz éves halottat? -A képét. 
- Úgy érti... egy festményt? 
- A maharani képét. 
- Eszerint eltűnt? 
- Ellopták - mondta. - Ismét. -Ismét? 
- Már... többször is ellopták. 
- Annyira értékes? 
- Amennyire egy XVI. századi festmény értékes lehet. 
- Ezek szerint eddig mindig megkerült. 
- Úgy van. 
-Miből gondolják, hogy ezúttal nem ez történik majd? 
- A festmény soha nem azonnal került elő. Egyszer például csak ötven évvel az eltűnése után jutott vissza a képtárba. A maharadzsa nem óhajt ötven évig várni, amíg ismét felbukkan. 
Úgy gondoltam, ideje a lényegre térnem. 
- Sajnálom, kisasszony, de nem megy - mondtam. Nem látszott csalódás az arcán. 
- Ez annyit jelent, hogy nem akarja elvállalni a megbízást? 
- Szó szerint. 
- Hm. És miért nem? 
- Több indokom is van rá. Soroljam? 
- Ha nem fárasztóm vele. Felemeltem az egyik ujjam. 
- Az egyik mindjárt az, hogy nincs kedvem Indiába menni. Nem mintha kifogásom lenne az ön hazája ellen, egyáltalán nem, de India messze van, én meg utálok utazni. Olyan messzire különösképpen. 
-A másik? 
- Nem ismerem az ottani viszonyokat. Ha itt tűnik el a kép, már tudom is, ki vitte el, csupán be kell bizonyítanom, hogy az a hunyó, akire gondolok. 
- Kap segítséget, ne aggódjék. 
- A harmadik ok az, hogy most éppen egy fontos ügyön dolgozom. 
- A Wallis-ügyre gondol? Megdermedt bennem a lélek. 
- Maga honnan tudja? 
- Már nem dolgozik rajta. 
Úgy ugrottam fel, hogy majd feldöntöttem a szobapálmát. 
- Hogyhogy nem? 
- Miss Wallis visszavette öntől. Egyszerre elborította az agyamat a vér. 
- En... megfojtom magát! 
Ismét elmosolyodott. Szelíden, mint a húsvéti kis nyuszik a kosárkájukban. 
- Képes lenne rá? 
-Mindenesetre magyarázatot követelek! - léptem egyet hátrafelé. 
- A maharadzsa úgy gondolta, hogy megszabadítja önt a Wallis-ügy nyomasztó terhétől. Hogy legyen ideje az ő problémájával foglalkozni. A Wallis-ügyet átvette valaki... az ön megbízottja. 
- Az én megbízottam?! 
- Jó nevű indiai ügyvéd. 
- Akkor miért nem az a fickó keresi a képet? 
- Mert ő nem zsaru. És nincsenek olyan jó ösztönei, mint önnek. 
Ez még hízelgő is lett volna, ha nem vagyok any-nyira kiborulva. 
- A maharadzsa jó ismerőse Miss Wallisnek és a rendőrfőnöknek is. A polgármesternek nemkülönben. Úgy hallom, két hónap múlva meg kell újítania az igazolványát. Jók az információim? 
Naná hogy jók voltak. Mintegy három másodpercre volt szükségem ahhoz, hogy belássam: Ripudaman maharadzsa győzött. Hiába, a pénznél nincs nagyobb hatalom. Elvették tőlem a Wallis-ügyet, és minden további ügyet is el fognak, ha nem engedelmeskedem. Sőt, magánzsarui engedélyt sem kaphatok az Államok területén, ha a maharadzsa úgy akarja. Továbbá... Vigye el az ördög, ennyi is elég! Meg kell tennem, amire az az átkozott, hajdani koszlott tornacipős kér, különben megnézhetem magam. 
- Remélem, magát nem kell feleségül vennem -fújtam visszavonulót. 
Anusha rám vetette melegbarna pillantását. 
- Elvenne? 
- Persze - mondtam. - De csak azért, hogy halálra kínozzam. 
Ettől kissé meghökkent. 
- Hogyan például? -Úton-útfélen megcsalnám! 
Karomra tette a kezét, és olyat mondott, amit nem 
vártam volna tőle. Amit senki nem várt volna el egy jól nevelt, indiai hölgytől. 
- Hát ha valóban a férjem lenne, nem maradna annyi ereje, hogy bárkivel is megcsaljon. - Ezzel felemelkedett, és mélyet sóhajtott. A selyemszári egyetlen pillanat alatt úgy eligazodott rajta, mintha láthatatlan kezek igazgatták volna el. 
- Talán térjünk a lényegre. Itt a jegye. Holnap reggel indul. 
- Nem azonnal? 
- Kell egy kis idő, amíg becsomagol. A férfiak képtelenek gyorsan és gondosan becsomagolni a holmijukat. Van még kérdése, Mr. Lendvay? 
- Mit gondol, írjak végrendeletet? Mintha icipicit elmélázott volna. 
- Hát... én a maga helyében alighanem írnék. Ezzel kilibegett a szobámból. 
Én meg ott maradtam rosszkedvűen, mint a zöld fűre pottyantott tehénlepény. 
3. 
Az Újdelhibe tartó járaton zömében indiaiak utaztak így aztán nem volt meglepő, hogy mellém is egy indiai férfi került. Alacsony, kopasz, szemüveges úriember. Ahogy lehuppant mellém, már be is kapcsolta az övét, leeresztette a pilláit, és buzgó imába merült. 
Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor már odafent voltunk. Körülnézett, és bátorításra szomjasán megragadta a karom. 
- Már fent vagyunk? - kérdezte enyhén remegő hangon. 
- Fent - bólintottam. 
- Utálom a felszállást - panaszkodott. - Felkeveredik tőle a gyomrom. Pedig gyerekkoromban csodáltam a vimánákat. Maga nem? 
- Én nem - mondtam. 
- Hogy lehet nem csodálni a vimánákat? - kérdezte meghökkenve. 
- Úgy, hogy nem is tudom, mik azok. 
- Nem olvasta a Rámájanát? 
- Fájdalom, nem. 
- És a Mahábháratát? 
- Azt sem. 
- Pedig csodálatos két mű. Ha egyszer lesz rá ideje, próbálkozzék meg velük. Remélem, tudja, miről beszélek? 
Hogyne tudtam volna. A két nagy indiai eposzról. Már többször is elhatároztam, hogy nekifutok és legyűröm őket, de eddig mindig közbejött valami. Ahogy általában lenni szokott. 
- Nos, azokban szerepelnek a vimánák. Furcsa, repülő szerkezetek. Egyesek ufóknak hiszik őket. Maga hisz az ufókban? 
- Nem jellemző - mondtam. 
- Pedig a vimánák mégiscsak repültek. Afféle légi erődök voltak, mint a Csillagok háborújában az égi járgányok. Azt bizonyára látta. 
- Azt igen. 
Sóhajtott, és bólintott. Alighanem azt gondolta magában, amit minden indiai gondolt volna. Bunkó amerikai vagyok, aki tízszer látta a Csillagok háborúját, a nagy indiai eposzokat viszont nem olvasta. 
Meg is legyintett valami szégyenérzet-féle és befogtam a számat. Ő azonban nem. 
- Turista? - kérdezte rövid hallgatás után. 
- Nem - mondtam bőbeszédűen. 
- Üzleti ügy talán? 
- Mondjuk rá - bólintottam. 
- Szóval üzletember. Én pedig egyetemi tanár vagyok. 
Szemem sarkából megnéztem magamnak. Elég kopottas volt ahhoz, hogy igazat beszéljen. 
- Hol tanít? 
-Bombayben. De most Újdelhibe megyek egy kis időre. A lányomat látogattam meg az Allamokban. Ha hiszi, ha nem: öt unokám van már. Mit szól hozzá? 
Örvendeztünk egy kicsit az unokákon, aztán ismét leült a társalgás. 
- Na igen - mondta egyszer csak. - Még két hét, és kezdődik a tanév. 
-Mit tanít az egyetemen? - kérdeztem udvariasan, és magam elé kattintottam az asztalkámat, mivel a konyha felől curryillatot hozott a légkondicionáló. - Alighanem itt az ebéd. 
- Történelmet tanítok és művészettörténetet. Hirtelen a fejembe villant valami. 
- Hallott már valaha egy bizonyos Utpála maha-rániról, Mr... Nemrég említette egy társaságban valaki a nevét. 
- Dr. Prábhu vagyok. Prábhu professzor. Különben hogyne hallottam volna róla. Utpála maharáni Ghosama maharadzsa felesége volt. Nem akármilyen nő lehetett, ha hinni lehet a legendáknak. 
- Nem akármilyen nő? - tátottam el a számat. 
- Az a helyzet, hogy még az sem biztos, nő volt-e egyáltalán. 
- Nem nő volt? - hökkentem meg. - Akkor... kicsoda? Álruhás férfi? 
A professzor felnevetett. Kissé vijjogó, karvalyszerű nevetéssel. 
- Még hogy férfi? Ugyan már, hova gondol! - A professzor hozzám hajolt. Mintha attól tartana, hogy olyan titkot árul el, amelyet mindenkinek érdemes kihallgatnia. - Ráksaszivolt, kedvesem. Azt mondják, hogy ráksaszi volt! Na, mit szól hozzá? 
Nem szóltam semmit. 
Gőzöm sem volt róla, hogy mi a fene az a ráksaszi. 
4. 
Hamarosan megtudtam. Az ember nem arra született, hogy hülye maradjon, főleg ha egy pedagógus ül a mellette lévő ülésen. 
- Tudja mi az a ráksaszi? 
Szégyenkezve vallottam be neki, hogy fogalmam sincs róla. Bár, ahogy kikövetkeztettem az elhangzottakból, aligha lehetett követésre méltó példakép. Talán olyasféle valaki lehetett, mint a japánoknál a gésa. 
-Kurva volt talán fiatal korában? - kérdeztem finoman. 
Erre ismét felvijjogott. Olyan libabőröztető volt a nevetése, hogy ha én lettem volna az egyetemének a rektora, egyenesen megtiltottam volna neki a nevet-gélést. 
-Még hogy kurva!? Hova gondol, ember! Démon! A ráksaszi az egy női démon! 
- Ezt azért nem gondoltam volna. 
- Pedig az. 
- Olyan ronda volt szegény? 
A professzor megcsóválta a fejét. 
- Az a nő gyönyörű volt, Mr. Lendvay. A ráksasziknak az a tulajdonságuk, hogy képesek felvenni bárkinek az alakját. Igaz, hogy eredendően szörnyűséges kinézetűek hogy mást ne mondjak, agyarak vannak a szájukban, és földig érne a mellük, ha az egyiket nem vetnék át a hátukon, a másikat pedig... 
- Ennyi elég is - intettem le. - El tudom képzelni. 
- Kedvenc szokásuk, hogy feleségül vetetik magukat egy-egy szerencsétlen hülyével, aztán sorban felfalják előbb az állatait, majd a rokonait, végül magát a pasast is. A ráksaszík ugyanis mindennél előbbre tartják az emberhúst. 
- Kannibálok, mi? 
- Naná hogy azok! Állítólag Utpála is ilyen ráksa-szí volt. Megölte, és megette a maharadzsa más feleségektől született fiait. Mind a négyet egymás után. 
- Hát ez nem hangzik valami jól. 
- De nem ám. Ilyen szörnyűségesek a ráksaszík. És Utpála sem volt kivétel ez alól. 
- Egyáltalán... hogy vehette feleségül a maharadzsa? 
- A ráksaszík ismerik a módját, hogyan kell elcsavarniuk a halandók fejét. Nyilván addig-addig ille-gette magát, amíg a maharadzsában feltámadt a ger-jedelem. 
- Hogy jöttek rá végül is, hogy Utpála ráksaszí? Szomszédom megvakargatta kopasz feje búbját. 
- Onnan, hogy zabálás után véres maradt a szája. -Mi a fene! 
- Úgy bizony. Képzelje csak el, az a szörnyeteg sorban felfalta a maharadzsa deli fiait. Egyiket a másik után. A legnagyóbbal kezdte... akit a maharadzsa örököséül és utódául szemelt ki. Már elfelejtettem a nevét. Szóval, úgy történt, hogy egy este a maharadzsa és a maharáni lefeküdtek aludni. A ráksaszí 
olyannyira kimerítette szegény maharadzsát, hogy az se élő, se holt nem volt már - ehhez a ráksaszík különösen értenek. 
- Figyelemre méltó tulajdonság. 
- Engem sajnos már nem dobnak fel az ilyesfajta csalafintaságok, fiatal barátom. Mint mondottam, a maharadzsa félholtan feküdt az ágyon, a ráksaszí felkelt mellőle, átlopódzott a fiúk szobájába - lehet, hogy eközben láthatatlanná is változott, ki a fene tudja? - aztán odabújt a legidősebb maharadzsafi mellé a paplan alá. 
- Csak nem azt akarja mondani...? - tört ki belőlem a felháborodás. 
- Honnan a fenéből tudjam, hiszen nem voltam ott! - mentegetődzött a szomszédom. - Én is csak olvastam valahol. Különben nem kell rosszra gondolnia. Alighanem csak azért bújt az ifjú maharadzsa paplana alá, hogy elrejtőzzön a másik három elől. 
- Az imént mintha azt mondta volna, hogy láthatatlanná vált - akadékoskodtam. 
-Mondtam, mondtam, persze hogy mondtam. A réges-régi történetekben az a szép, hogy telis-tele vannak ellentmondással. 
- Eeegen. 
- Ebben is van néhány, nem is vitás. Szóval, a ráksaszí elkapta szegény maharadzsafiút, és elharapta a torkát. Megitta a vérét, jót lakmározott belőle, aztán visszaosont a férje mellé. Csakhogy a száját elfelejtette megtörölni, így ott maradtak rajta a vérfoltok. 
- Hát ez pech. Mármint neki. 
-Azért nem lett belőle baja. Legalábbis kezdetben nem. Képzelheti, mit érzett a maharadzsa, amikor reggel iszonyatos óbégatásra ébredt, és kiderült, 
hogy megölték a fiát. Mindenki a közelben kószáló emberevő tigrisre gyanakodott, amely az elmúlt hónapok során valóságos vérengzést végzett a szomszédos falvak parasztjai között. Haj tó vadászatot is indítottak ellene, csakhogy a nagymacska ügyes volt, és elmenekült a vadászok elől. 
- És a vérfoltok? Nem fogott gyanút senki? Szomszédom lemondóan legyintett. 
- Akkor még nem. Mindenki a tigris hajszolásával volt elfoglalva. Egyvalaki akadt csak a maharadzsa környezetében, aki felfigyelt a dologra - a maharadzsa öreg dajkája. Ő, amint észrevette a vérfoltokat, azonnal rájött belőlük, hogy a maharadzsa felesége ráksaszí. 
- Remélem, felvilágosította az uralkodót? -Dehogyis merte megtenni! A maharadzsa talán 
még fejét is vette volna mérhetetlen fájdalmában és dühében. Nem elég, hogy megölte a tigris a fiát, még a feleségét is gyanúba hozzák? Mert azt mondanom sem kell, hogy Utpála élen járt a megölt ifjú gyászo-lásában. Megszaggatta ruháit, sírt, jajgatott, a földön fetrengett, aztán olyan rosszul lett, hogy a maharadzsának kellett ápolnia. Telt-múlt az idő, a halott maradványait elhamvasztottak, a maharáni meggyógyult, és meg is éhezett. Mármint emberhúsra. Egy hónappal az első után megölte a maharadzsa második fiát is. És a száján ismét ott maradt a vérfolt. 
- Kezdem érteni, hogy miért találta fel az emberiség a papírszalvétát. 
- Csak gúnyolódjon, ha jólesik. Nálunk Indiában sok minden előfordul, ami sehol másutt a nagyvilágban. 
-Eszem ágában sincs gúnyolódni! 
- A végen még majd beleszeret egy indiai lányba, 
elveszi feleségül, aztán egy reggel arra ébred, hogy szépséges arájának alvadt vér feketedik a szája szélén. 
- Csakhogy nekem nincsenek gyerekeim. 
- Akkor mást eszik meg. Például a házmestert. -Ez már jobban tetszik. 
- Komolyra fordítva a szót: a harmadik haláleset után a dajka bátorságot vett magának, és bevallotta az uralkodónak, hogy minden egyes gyilkos éjszakát követően alvadt vért látott a maharáni szája szélén. És lássanak csodát: a maharadzsa nem ütötte meg, nem döntötte a földre, és nem is taposta meg, hanem hallgatott rá. Mintegy mellékesen megkérdezte a feleségétől, hogy néha-néha miért lát alvadt vérfoltokat rajta, mire a maharáni azt válaszolta, hogy nem vér az, hanem szájfesték, és azért keni be vele a száját, nehogy a száraz, éjszakai levegő cserepessé tegye kívánatos ajkait. 
- Jól kidumálta magát, mi? 
- A maharadzsa egy időre megnyugodhatott. Teljes hónapig nem kellett félnie, merthogy a ráksaszík egy emberhús-vacsora után kerek egy hónapig nem nyúlnak újra emberhúshoz. 
- Miért nem? - kérdeztem kíváncsian. Útitársam csak a vállát vonogatta. 
- Fene se tudja. A ráksaszík már csak ilyenek. Talán tilos nekik. Ez az idő aztán elég is volt ahhoz, hogy a maharadzsa csapdát állítson neki. Már csak egyetlen fia maradt: kedvence, a legkisebb, s ennek minden erejével meg akarta óvni az életét. A ráksaszí pedig belesétált a csapdába. Bár tudta, hogy óvatosnak kell lennie, nagyon óvatosnak, mégis elkapta a vérmohóság. Éjszaka felkelt, és átment a másik szobába, hogy megölje a fiút. A maharadzsa 
t . .eközben úgy tett, mintha az igazak álmát aludna. Ezen az éjszakán nem ereszkedett halálos fáradtság rá, hiszen gyomorfájásra hivatkozva sikerült elkerülnie a minden esti... hogy is mondjam csak... 
- Tudom, miről van szó. 
- A ráksaszínak gyanakodnia kellett volna, és ha nem kapja el a vérmohóság, talán el is halasztotta volna az éjszakai falatozást, de elkapta, és nem tudott ellenállni neki. Átosont a fiúk hálószobájába -ahol már csak a megmaradt fiúcska aludt - és megpróbálta elharapni a torkát. Csakhogy amint kibújtak a szájából az agyarai, és az arca is démonformát vett fel - mert ha embert eszik, fel kell vennie eredeti alakját -, a maharadzsa elrejtőzött emberei előrontottak rejtekhelyükről, elfogták, és vaskalitkába zárták. Egy bráhmana olyan amulettet akasztott a nyakába, amely megakadályozta, hogy a ráksaszí át tudjon változni valamilyen apró állattá, s így kimenekülhessen a ketrec rácsai között. Utpála maharáni, azaz ráksaszí, nem is kerülhette el a sorsát. 
- Mi történt vele? 
- Nyilvánosan megégették. És mégis életben maradt. 
- Hogy a fenébe maradhatott életben? 
- Amikor az említett bráhmana a nyakába akasztotta a talizmánt, amely megakadályozta benne, hogy más élőlénnyé változzon át és megmeneküljön... furcsa dolog történt. Furcsa és fatális. Felbukkant ugyanis a kivégzőhelyet övező házak egyikének a tetején egy páva. 
-Páva? 
-Egy madár. Páva. Remélem, tudja, milyen? 
- Hogyne tudnám. 
- Ez aztán nagy kalamajkát okozott. 
-Éspedig? 
- A páva feloldja az átkot. Bármilyen átkot felold. Ilyennek teremtették az istenek. És hatástalanná teszi az amuletteket. 
- Gondolja, hogy szándékosan küldte fel valaki a pávát a háztetőre? 
- Kire gondol? 
- Például egy másik szörnyetegre. 
- Nem hiszem. A pávák néha maguktól is felszáll-nak a háztetőkre. A ráksaszí kihasználta a pillanatot, hogy az amulett ereje elfogyott, és gyorsan átváltozott. Tudja, mivé? 
- Csak nem egy másik pávává? 
-Dehogyis, dehogyis! Tulajdonképpen nem is átváltozott, hanem beleváltozott valamibe. Történt ugyanis, hogy a tolongásban - mert mindenki látni akarta a nagy attrakciót - az egyik katona boglárjáról leesett egy gyöngyszem. Nos, hát ebbe változott bele a ráksaszí. 
- Nem vette észre senki? 
- A gyöngy lehullott a földre, a ráksaszí pedig füstté vált, s behúzódott a gyöngy belsejébe. Aki látta, pontosan értette, miről van szó. Például észrevette a maharadzsa egyik hűséges katonája is, és azon nyomban felemelte a csizmáját, hogy összetapossa a gyöngyszemet. Tudja, mi történt erre? 
- Kilyukadt tőle a csizmatalpa? 
- Arra futott egy tyúk, és mielőtt a katona megsemmisíthette volna a ráksaszít, felkapta, és lenyelte a gyöngyöt. A ráksaszí ettől kezdve a tyúkban volt. No, a katonának sem kellett több: uzsgyi! - a tyúk után vetette magát. Már majdnem elcsípte, amikor kirontott az egyik házsarok mögül egy sakál, és elkapta a tyúkot. Mire a katona felocsúdhatott volna meglepetéséből, már le is nyelte. Immár a sakálban volt a ráksaszí. A sakál továbbosont, de a riasztott katonák kergetni kezdték, mire berontott a palotába. Ott futkosott a folyosókon fel és alá. Menekülés közben hirtelen a képtárban találta magát, ahol a maharadzsa őseinek képei függtek a falakon. És képzelje csak el: ott függött közöttük a gyönyörűséges Utpála, a ráksaszí képe is, mivel a maharadzsa korábban megfestette szépséges asszonyát. Nos, hát a sakál ezt vette célba. Megállt a kép előtt, és szembefordult az üldözőivel. - Szomszédom sóhajtott, majd felemelte a mutatóujját. - A katonák ekkor hebehurgyaságuk-ban újabb hibát követtek el. Nem várták meg, amíg a tudós bráhmana odaér Hozzájuk, és megöli a ráksaszít, bizony hogy nem várták meg, hanem miszlikké aprították a sakált. A ráksaszí lelke persze kimenekült belőle, és bele változott... a képbe! Eltátottam a számat meglepetésemben. 
- A... képbe? Szomszédom bólintott. 
- A saját képébe. Ez ugyanis megengedett a ráksaszíknak. 
- Mindjárt észrevették, hogy beleváltozott? Szomszédom szomorúan csóválta meg a fejét. 
- Az a feneség, hogy nem. Akkor azt hitték, hogy a ráksaszínak annyi. Később aztán kiderült, hogy tévedtek. Méghozzá iszonyatosan. 
- Nocsak! 
- Attól az időtől kezdve megszaporodtak a rémtettek a környéken. A palotán belül is, és kívül is. Hol ezt ette meg egy ráksasza - ez a ráksaszí férfi megfelelője -, hol azt. Hol egy katonát, hol egy parasztot. Sokáig azt hitték, hogy újabb szörnyeteg bukkant fel a vidéken, mígnem aztán fény derült a dologra. Valaki észrevette, hogy... a maharáninak véres a szája a képen. -Mi a fene?! 
- Pedig ez történt. Mindenki ismerte jól a festményt a palotabeliek közül, mindenki jól tudta, hogy semmi mást nem festett a művész a gyönyörűséges maharáni szája köré, csupán egy könnyű kis mosolyt. Aztán egy napon az idős dajkának feltűnt, hogy mintha valami oda nem illőt látna a képen. Hát a vérfoltok voltak azok! 
-Álljon csak meg egy pillanatra! - szakítottam félbe. - Ha tudták, hogy a maharáni kicsoda - egy szörnyeteg -, miért nem semmisítették meg a képét? Tűzbe is vethették volna. 
- Hagyomány, hogy a képtárba került képet nem szabad megsemmisíteni. Ha ez megtörténne... kihalna a család. Elmondhatatlan szörnyűség következne, amely az egész dinasztia pusztulását okozná. 
-Még akkor is, ha a megsemmisítésre ítélt kép egy... hm... ráksaszít ábrázol? 
- Még akkor is. 
- Furcsa szokásaik vannak, hallja-e! 
- Nálunk a hagyomány szent dolog, Mr... 
- Lendvay. John C. Lendvay. 
-Nos akkor, szíves engedelmével, folytatom, Mr. Lendvay. Történt egyszer, hogy valaki ellopta a képet. Egy istentelen csirkefogó belopódzott a palotába, be a képtárba, leakasztotta a falról Utpála képét, és elhúzott vele. Fogalma sem lehetett a szerencsétlennek, micsoda bajt idéz elő vakmerőségével. Egy jó hónap múlva került csak elő a kép. Tudja, honnan? A palotához közel lakó ötvösmester házából. Az ötvösmesternek volt egy semmirekellő fia, aki tolvajlásból tartotta fenn magát. Ő emelte el a képet. 
- Hogy jöttek rá, hogy ő a tolvaj? 
- A szag árulta el. 
- Miféle szag? 
-Hát a holttestek szaga! Először az arra járók kezdtek szimatolni. Fertelmes bűz áradt ki az ötvösmester házából, akit mellesleg már napok óta nem látták a szomszédai. És a családtagjait sem. Nem keresték, mert gyakran előfordult, hogy az ötvösmester csak úgy, nagy hirtelen felkerekedett, és meglátogatta vidéken élő idős szüleit. Végül is a maharadzsa katonái betörtek a házba, ahol szörnyű látvány tárult a szemük elé. Olyan, hogy még a sokat tapasztalt hadfiak is kikészültek tőle. 
- El tudom képzelni - sóhajtottam. 
-Attól tartok, nem tudja azt elképzelni senki. A mester, a felesége és két apró gyermeke vérbe fagyva hevert a földön. Már ami megmaradt belőlük. Mert... nagy részüket megette valami. Még látszott a testükön a fogai nyoma. 
- Emberi fogaké? 
- Agyaraké. -A kép? 
- Ott feküdt az egyik sarokban. A szépséges ma-haráni elégedetten mosolygott - szája körül vérfoltok sötétlettek. A festményt visszavitték a palotába. Ötven évig nem is történt semmi, mígnem egyszer csak ismét ellopták. Szóról szóra ugyanúgy történt minden, mint korábban. Ezúttal valami dinnyeárus volt a tolvaj. Az ő esetében is a szag volt a nyomra vezető. A képet újfent visszavitték a képtárba. A XIX. század elejéig jó néhányszor megismétlődött az eset. 
Ebben a pillanatban mellénk ért az ebéddel megrakott zsúrkocsi, és a currys rizs illata beborította az utasteret. 
Még a tandoorban sült csirke sem tudta feledtetni velem Utpála maharáni véres száját. 
5. 
Megettük a csirkét, megittuk a teánkat, majd elégedetten hátradőltünk az ülésünkön. Útitársam álmosan pislogott: biztos voltam benne, hogy néhány perc múlva úgy alszik majd, mint egy emberhússal jóllakott ráksasza. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy az ő szája nem véres. 
Útitársam fészkelődött egy sort, majd rám emelte álmosságtól összement szemét. 
- Azt hiszem, alszom egyet. Ha ki kell mennie, csak lépjen nyugodtan keresztül rajtam. Úgy alszom, mint a mormota. Akár meg is taposhat: holtbiztos, hogy nem ébredek fel rá. Hát akkor jó éjszakát, fiatalember! 
Néhány perc múlva jómagam is átléptem az álmok birodalmának a kapuját. Haiti virágos mezőin sétáltam találkoztam egy-két mamával, azaz vudu papnővel, kellemesen elbeszélgettünk, és csak akkor állt be közöttünk a mosolyszünet, amikor közölték velem, hogy kakas helyett ma este az én torkomat vágják el a szertartáson. Hogy nyomatékot adjanak a szavaiknak, mindjárt össze is kötöztek valami erdei liánnal vagy mifenével. Hiába ordítoztam, hogy tévedésben vannak, emberáldozat már rég nincs a vu-duban, csak legyintettek rá, és azt mondták, hogy ha nincs, akkor most lesz. Damballa igencsak szívesen 
fogadná, ha elmetszenék a torkom, és Legba papának, a kapuk őrének sem lenne kifogása ellene. 
Kénytelen voltam rázizzenni, hogy ennek már a fele sem tréfa. Elkezdtem hányni-vetni magam, hogy meglazítsam a kötelékeimet. Addig-addig ügyeskedtem, amíg sikerült ledöntenem őket a lábukról. Sajna, én is velük zuhantam a földre. S ha már rázuhantam, alaposan bele is vertem a fejem egy kőbe. 
Arra riadtam, hogy nagyot csattan a homlokom az előttem ülő utas hátradöntött székének a támláján. Mr. Prábhu fejét beburkolva aludt annyi látszott ki belőle, mint a bepólyált múmiákból. Amikor felkaptam a fejem, mintha egy kemény tekintetű női arcot láttam volna felbukkanni a teakonyha függönyének nyílásában. 
Sóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy kimegyek a mosdóba. Olyan sebesen aludtam el, hogy még fogat mosni sem volt időm. 
Nem kellett hegyeket mozgatnom, hogy megkeressem a fogkefém: ott lapult a belső zsebemben, kis tubus krém kíséretében. Már csak Mr. Prábhun kell átküzdenem magam. 
Igyekeztem úgy megoldani a dolgot, hogy ne kelljen végiggyalogolnom rajta. Behúztam a hasam, és már kint is voltam a székek közti folyosón. Irány a mosdó! 
Cirka öt sor választott el a mosdótól és a mögötte húzódó függönytől. Már a folyosón lépdeltem, amikor észrevettem, hogy amíg aludtam, odakint beköszöntött a fekete éjszaka. Szívesen megnéztem volna egy-két csillagot, de az ablaknál ülő utasok, mielőtt elszenderedtek volna, gondosan lehúzták a műanyag sötétítő lapot. 
Nem mondhatnám, hogy kíváncsi tekintetek kereszttüzében jutottam el a mosdóig. Másképpen szólva, a kutya sem figyelt fel rám. Legtöbb utastársam félrebillent fejjel aludt, csupán az első sorban pelenkáztak egy kisbabát. A baba rám mosolygott, összecsücsörítette a száját, felkapta a lábát, leeresztette a fejét, és a popsiját mutatta felém. 
Bezárkóztam a mosdóba, és megejtettem estéről elmaradt toalettemet. Amikor végeztem, ki akartam lépni az ajtón. Elhúztam a reteszt - ahogy kell -, s befelé húztam a harmonikaajtót. 
Az ajtó nyikkant egyet, de nem nyílott ki. Még egyszer meghúztam, mire még egyet nyikkant, megmoccant -jobban mondva megvonaglott, mint a kígyó -, de ezúttal sem engedelmeskedett az akaratomnak. 
Nem gondolhattam másra, mint hogy valaki odakint várakozik az előtérben, s buzgó toporgása közben nekidőlt az ajtónak. 
Amikor harmadszorra sem tudtam kinyitni a harmonikát, dühösen megráztam a kallantyúját. 
-Hé! - kiáltottam, igyekezve elnyomni a gép zaját. - Van ott kint valaki? 
Nemhiába füleltem mintha vékony, cincogó hang válaszolt volna az előtérből. 
-Ha van, akkor menjen el az ajtótól! - vezényeltem. - Nem tudom kinyitni. 
Az ajtó mintha megremegett volna. 
- Na végre, te balfácán! - csóváltam meg a fejem. Biztos voltam benne, hogy megszeppent indiai nő áll odakint, aki talán életében először utazik repülőn. 
Megrántottam az ajtót. 
Nem nyílott. 
Kezdtem komolyan méregbe gurulni. Nem lehet annyira hájas a hátsója, hogy ne érezze meg az ajtó fickándozását! 
-Tűnjön már el onnan! - ordítottam, feledve az elemi udvariasságot. - Nem akarok Delhiig a kretyón ücsörögni! 
Kissé túloztam, az igaz. Pár perc múlva úgyis jött volna valaki, s akkor el kellett volna lépnie az ajtó elől. Megmagyarázták volna neki, hogy rossz helyen áll. Ó, te szerencsétlen vadliba! 
Türelmemet veszítve hatalmasat rántottam az ajtón. Az, aki az ajtónak támaszkodott, valóban indiai volt, és a száriját tekintve kétségkívül nő. Azt viszont nem sikerült megállapítanom, hogy valójában hájas-e a feneke a pislákoló neoncső a mennyezeten nem borította fényárba a mosdók előttiterecskét. 
Ráadásul hátat fordított nekem valószínűleg a szemközti mosdó ajtajára meresztette a szemét. Megkísértett ugyan a vágy, hogy megcsiklandozzam, és néhány szellemes mondat kíséretében búcsúzzak el tőle, de végül is letettem róla. Az a fontos, hogy végre kint leszek a fülkéből. 
így gondolhatta ő is. Hagyta, hogy megforduljak, majd amikor elindultam volna a helyem felé, elkapta a nyakam, és visszarántott. 
Olyan váratlanul ért a támadás, hogy majd hanyatt estem tőle. Igazán mulatságos látvány lehettem, amint megpróbáltam megkapaszkodni a levegőben. Nem sokáig végezhettem azonban a mutatványaimat, mert valami a nyakamra szorult. Nem kéz volt, inkább zsinór vagy kötél lehetett. A nyakamra fonódott, és megpróbálta kiszorítani belőlem a levegőt. 
Az elkövetkező néhány másodpercre csak töredékesen emlékszem. Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Meg akartam kapaszkodni egy ajtókilincsben, de sem normális ajtó nem volt a közelemben, sem kilincs. Sőt a harmonikaajtó is egyre 
távolabbra került tőlem. Az egyetlen harmonika, ami a közelemben maradt, a saját térdem volt, amely úgy csuklott be, mint az említett zeneszerszám a legszebb tangónál. 
Mindössze két dologra emlékszem vissza - ezekre azonban olyan erősen, hogy nem is fogom elfelejteni őket, amíg élek. Az egyik a száris valakinek vagy valaminek az arca volt, amely egyszerre csak ott lebegett felettem. Ekkor már a padlón ücsörögtem, nyakamon a kegyetlen zsinórral. 
Nos, ez az az arc, amelyet soha többé nem fogok elfelejteni. Az arc ugyanis nem egy nő arca volt -bár a szárijából ítélve annak kellett volna lennie -, hanem egy démon arca. Egy szörnyű, kegyetlen, könyörtelen démon arca. Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy minden valamirevaló, keleti tárgyakat árusító boltban úgy nyüzsögnek a démonálarcok, mint templomudvarokon a galambok. Hát egy ilyen arc lebegett felettem, miközben a zsinór vagy micsoda a gégémre szorult. 
A másik a fájdalom volt, amely a nyakam égette. 
Sokkal többre nem is igen emlékszem. Mígnem egyszer csak, váratlanul oxigén áramlott a tüdőmbe. Olyan kapkodva szedtem be belőle néhány slukkot, mintha túl lettem volna a tizedik meneten a Madison Square Gardenben. 
Amikor a száris ismét fölém hajolt, nagyot ordítottam, és igyekeztem ellökdösni magamtól. Ezúttal sikerült. Hátratántorodott, majd rémülten felsikoltott. 
- Jézusom, mi történt magával? 
Hónom alá nyúlt, és megpróbált felsegíteni. 
Én meg nem hagytam. Azon igyekeztem, hogy laposra verjem a képét laposabbra, mint manapság a plazma televíziók. 
A száris azonban nem hagyta magát. Amikor a lába felé nyúltam, elkapta a karom. 
- Mi a fene van magával? Berúgott? 
Hirtelen kijózanodtam. Valaki azt kiabálta a fejemben, hogy ez a valaki nem az, aki az életemre tört. És ha nem hagyom abba ezt az idétlen csapdosást, akkora feltűnést keltek vele, mintha le akarnék kajakozni a Niagarán. 
Megráztam a fejem, és kitöröltem a szememből a verejtéket. Ekkor már jobban láttam a másikat. Karcsú, magas indiai nő volt, bár ahogy a padlón ültem, mindenki magasnak tűnt volna, aki csak mellettem áll. 
A karjába kapaszkodtam, és felemelkedtem. Szép arcú nő volt, és valóban magas. Majdnem olyan magas, mint én. 
Röpke másodperc alatt meggyőződtem róla, hogy akárki is volt a támadóm, aligha ő lehetett. Fehér gyöngyfogai voltak ugyanis, és nem agyarai. A szeme is fekete volt nem égővörös, mint amazé. 
Csodák csodájára már beszélni is tudtam. Bár még úgy remegett a hangom, mint az érzelmektől bedurrant agyú rádióriportereké. 
- Bocsásson... meg... kérem. A száris nő megcsóválta a fejét. 
- Mi történt önnel... Sir? Rosszul van? Szemem sarkából láttam, hogy közben felbukkant 
egy ugyancsak száris stewardess a láthatáron, és amint meglátott bennünket, megszaporázta a lépteit. 
- Rosszul van, uram? - kérdezte aztán ő is, készen rá, hogy segítségért kiáltson. 
-Minden rendben - nyugtattam meg gyorsan. -Már minden oké. 
- De hát mi történt önnel? 
Megcsóváltam a fejem. 
- Azt hittem, a gépen nem jön rám. 
A két nő eltátotta a száját a meghökkenéstől. -Nemjön... önre?Micsoda, uram? -Az alvajárás - mondtam. - Azt hittem, csak... otthon. Ha lehet, még nagyobbra tátották a szájukat. 
- Ön... alvajáró? - kérdezte a stewardess nagyot nyelve. 
- És holdkóros is - vágtam ki büszkén. 
- De hát itt... nincs is hold - nyögte a másik. -Ezúttal csak simán alvajártam. Sajnos, gyakran 
megesik. Egyszer például a háztetőnkre is felkapaszkodtam. 
A stuvi óvatosan közelebb lépett hozzám. 
-Biztos, hogy... magánál van már? 
-Tuti - mondtam. - Teljesen felébredtem. 
- Nem kér valamit? 
- Ó, köszönöm, semmire sincs szükségem. Van nálam gyógyszer, azonnal beveszem. 
- Hozok vizet - készségeskedett. 
- Köszönöm... víz nélkül kell elrágnom. A másik nő a nyakamra mutatott. 
- Véres a nyaka. Odakaptam. Tényleg véres volt. 
- Nekiestem valaminek. 
- Várjon, hozok egy mentőládát. 
- Köszönöm, majd rászorítok egy zsebkendőt. Van nálam sebhintőpor. 
- Biztos, hogy nem óhajt segítséget? 
- Biztosan, kisasszony. Köszönöm a gondoskodását. És önnek is. 
-Visszakísérem a helyére - ajánlkozott a stuvi. -Köszönöm, de inkább... magam mennék. Nem 
szeretnék feltűnést kelteni. Hátha a végén még valaki megijed tőlem. Pedig nem is vagyok közveszélyes. A stuvi megsimogatta az arcát. 
- Nem fog még egyszer... alvajárai? 
- Biztosan nem - ígértem. - Egy éjszaka csak egyszer szoktam. 
Nyilván arra gondolt, mi történne, ha alvajárásomban a pilótafülkében próbálnék kikötni. 
- Mintha megharapták volna - mondta ekkor a másik nő. 
- Szakasztott - nyögte a stuvi. - És itt... mintha odaszorult volna a bőréhez a nyaklánca. De hiszen nincs is nyaklánca! 
- Az az inggallérom volt - magyaráztam. - Hát akkor... köszönöm, hogy segítettek egy beteg emberen. 
- Még a fogak nyomát is látom - makacskodott a másik nő. - Mintha egy ráksasza harapta volna meg. 
Még egyszer rám nézett, megcsóválta a fejét, és széthúzva a függönyt, eltűnt a gép ismeretlen mélységeiben. 
A stewardess az orrom alá dugott egy csésze gőzölgő teát, és addig nem nyugodott, amíg le nem ragaszthatta a sebem. 
Ellenőrizte a ragasztását, aztán csípőre tette a kezét. 
- Nagyon jó lenne, ha eztán nem alvajárna, legalábbis ezen az éjszakán nem, és nem is, izé... ha-raptatná meg magát. Különben jelentenem kellene a kapitánynak, és az mindenféle kellemetlenségekkel járna. Ugye, érti? 
Amíg a helyem felé tapogatóztam, egyre a hátamon éreztem figyelő tekintetét. 
6. 
A gép éppen abban a pillanatban döccent egy nagyot, amikor áttettem a fél lábam Mr. Prábhu felett. Meginogtam, és az ölébe tottyantam. 
Ekkor ért a ki tudja, hányadik meglepetés. Mr. Prábhu nem volt a takarója alatt. Szomszédom, amíg a mosdóban jártam, felszívódott. Ez még önmagában nem lett volna szokatlan, elvégre neki is joga van a tisztálkodáshoz, nemcsak nekem, csakhogy távozása előtt gondosan eligazgatta a takaróját. Mintha azt a látszatot akarta volna kelteni, hogy szundikál valaki alatta. 
Megfordultam. A stewardess már nem állt a hátam mögött. Feltehetően elsietett, hogy értesítse társnőit a megrendítő eseményről. Csak reménykedhettem benne, hogy mire a kapitányhoz is eljut alvajárásom meghökkentő híre, közel leszünk már végcélunkhoz, 
Addig azonban utánanézek én ennek a Mr. Práb-hunak! Igaz, támadóm szárit viselt, de hát miből áll magunkra kapni egy szárit? 
Kockáztatva vele, hogy ismét csak alvajárót kell játszanom, annak minden következményével együtt, vándorolni kezdtem a széksorok között. 
Nyolc mosdó volt a gépen - valamennyibe sikerült bekukkantanom. Az utasok többnyire aludtak lefekvés előtt alaposan kipisilhették magukat. 
A lehajtott fejű, osonó alakot nem messze a saját helyemtől fedeztem fel. Szárís nő volt: olyan ritmu-sosan mozgott, mint a templomi táncosnők. Ráadásul a felől a mosdó felől jött, ahova épp az imént kukkantottam be, s amelyben természetesen nem tartózkodott senki. 
És ő mégis onnan jött valahonnan. 
Nyeltem egyet, és utána eredtem. Tudtam, hogy sokat kockáztatok, mégsem habozhattam. 
Akármilyen óvatosan is mozogtam, észrevette, hogy követem. Elfordította a fejét, majd nagyobb sebességre kapcsolt. 
Én is növeltem az iramot. Erre ismét hátrapillantott, majd mielőtt elérhettem volna, belépett a teakonyhába. Egyetlen ugrással a behúzott függöny előtt termettem, és szétrántottam. 
Nem volt odabent senki. 
Gyorsan kiugrottam a másik oldalon. 
Egyenesen neki annak a stuvinak, aki beragasztotta a nyakam. 
Behunytam a szemem. Maga lesz a csoda, ha nem kényszerzubbonyban teszem meg az út hátralévő részét Újdelhiig. 
7. 
Hiába próbáltam meg eltakarni az arcom, a stuvi azonnal felismert. Szökellt néhány kecseset hátrafelé, aztán felém bökte a mutatóujját. 
-Ismét maga az?! 
Mivel nem lett volna célszerű tettlegességhez folyamodnom, megpróbáltam olyan mézédes lenni, mint a mezőn felejtett cukordinnye. 
- Azt hiszem, félreérti a dolgot, kisasszony! Ekkor vettem észre, hogy nem is az ujjával bökdös felém, hanem egy hegyes tárggyal, minden bizonnyal egy késsel. 
- Ne közeledjen, mert visítok! Ha csak egy lépést is tesz felém, magába szúrom az ollót! 
Legalább megtudtam, hogy mi van a kezében. 
- Nem akarom bántani, kisasszony! 
- Még csak az hiányozna! Maga megszegte az ígéretét! 
- Milyen ígéretemet? - adtam az ártatlant. 
- Hogy amíg a gépen tartózkodik, felhagy az alvajárással! 
- Esküszöm, fel is hagytam. Most éppen ébren járok. 
-Annál nagyobb baj! Nem is tagadja, hogy szándékosan, ébren tette, amit tett? -Miért, mit tettem?  - Meg akart támadni. 
- Magát? - hökkentem meg. - Dehogy akartam megtámadni! Eszem ágában sem volt. 
- Akkor miért ugrott nekem? 
-De hiszen nem ugrottam magának! Csak éppen... kiugrottam a konyhából. 
- Hm. és miért ugrott be? Miért is, te jóságos isten? 
- Cukorért - mondtam. 
A stuvi kezében megremegett az olló. -Miért?! 
- Cukorért - ismételtem. 
- Hogyhogy cukorért? 
- Nézze - kezdtem -, ez egy hosszabb történet. 
- Fogja rövidre. Nagyon rövidre. 
- Cukorbeteg vagyok - fogtam valóban rövidre. 
- Azt hittem, alvajáró. 
- Az is. Cukorbeteg alvajáró. 
- Más baja nincs? 
-Csak gúnyolódjék, kisasszony. Sajnos nekem nem annyira vicces a dolog. 
- Nem gúnyolódom. Csak éppen nem hiszem el. 
- Pedig elhiheti. Visszamentem a helyemre, elszundikáltam, aztán arra ébredtem, hogy a halálomon vagyok. Olyan rosszul lettem, hogy csak na! 
- Miért nem nyomta meg a segélyhívó gombot? 
- Nem volt erőm hozzá. Ugy lógott a kezem, mintha eltört volna. 
- Igazán? Akkor hogy került ide? 
-A halálfélelem megsokszorozhatta a maradék erőmet. Hirtelen felpattantam, és rohanni kezdtem a konyha felé. Ide. 
- Mi a jó fenéért? 
- Van az ön környezetében cukorbeteg, kisasz-szony? 
- Nincs, de hogy jön ez ide? 
- Ezért nem érti a dolgot. A cukorbetegség egyik kísérő jelensége, hogy amikor gyógyszeres hatásra leesik a cukorszint a vérben, a betegnek azonnal cukrot kell kapnia, különben kómába esik és meghal. Az én zsebemben is mindig ott lapul egy kis csomag cukor... 
- Akkor miért nem ette meg? 
-Mert elveszítettem. Amíg alvajártam, elveszítettem. Ezért pánikba estem, és berohantam ide a teakonyhába, hogy kérjek valakitől egy kis cukrot. Csakhogy nem volt idebent senki. Erre kiugrottam a másik oldalon, és magába botlottam. 
Lejjebb eresztette az ollót, és aggódva pislogott rám. 
- Még mindig rosszul van? 
- Hát, nem vagyok valami jól. 
- Várjon. Ne jöjjön utánam a konyhába! Beugrott a teakonyhába, és behúzta maga mögött 
a függönyt. Meglegyintett ugyan a kísértés szele, hogy lépjek le, de aztán azonnal el is hessegettem magamtól a csábító gondolatot. 
Komor képpel bújt ki a függönyök mögül, és felém nyújtott egy kis papírzacskó cukrot. 
- Egye meg gyorsan. 
Bár évek óta nem cukorral édesítem a kávémat, ezúttal kénytelen voltam lenyelni. Nem volt felhőtlen gyönyör, de az sem lett volna az, ha bilincsbe verve érkezem meg Ripudamanhoz. Bár, ami azt illeti, megérdemelné a csirkefogó. 
Ahogy a cukrot nyeldekeltem, fel kellett emelnem a kezem. Már a zacskó vége felé tartottam, amikor éreztem, hogy az olló hegye a vesémet bökdösi. 
- Most pedig elindulunk a gép orra felé - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - A maga érdeke, hogy feltűnés nélkül megtegye. 
- Mi a fenéért? - ejtettem le az üres papírzacskót a padlóra. 
- Mert jelentenem kell a történteket a kapitánynak. Valahogy nem bízom önben. Figyelmeztetem, hogy magába szúrom az ollót, ha bármit is... 
- Legyen nyugodt, nem csinálok semmit. Alvajáró vagyok, cukorbeteg... 
-Hisziapiszi! 
- Pedig nyugodtan elhiheti - mondta egy hang a hátam mögül. 
A stuvi szeme kikerekedett. Nem törődve a vesémet birizgáló ollóval, gyorsan hátrafordultam. 
Aztán eltátottam a számat, és el is felejtettem becsukni. Miss Anusha Palekar állt mögöttem, aggódó mosollyal az arcán. 
8. 
Anusha kihasználta a meglepetés erejét. Először az ollót vette ki a stewardess kezéből, majd felemelte a padlóra esett cukroszacskót, és a szemetesedénybe dobta. 
- Maga... kicsoda? - nyögte a stuvi. 
Anusha a szárijába nyúlt, és egy barna színű igazolványt húzott elő. 
- Dr. Anusha Palekar. Orvos vagyok. Én kezelem Mr. Lendvayt Ripudaman maharadzsa megbízásából. 
- Ripudaman maharadzsa? - nyögte a stuvi. - Ő is a gépen van? 
- Ő sajnos nincs - monda Anusha figyelmeztető pillantásokat vetve rám. - Nem lett volna szabad szem elől tévesztenem! - csóválta meg aztán a fejét. 
-A... maharadzsát? 
-Mr. Lendvayt. Egyetlen percecskére hagytam csak magára, és tessék! Máris baj lett belőle. De sebaj, kap egy injekciót, és jobban lesz tőle. 
Mire felocsúdtam, már a kezében volt az injekciós tű. 
Úgy gondoltam, ennek már a fele sem tréfa. 
- Hohó! - tiltakoztam. - Tegye csak el azt a vacakot! Nekem ugyan be nem adja! 
- Mindig ezt csinálja! - sajnálkozott fejét csóvál-gatva Miss Palekar. - Olyan, mint a gyerek. Bátor, mint az oroszlán, a tűt azonban ki nem állhatja. 
- Szólnom kell a kapitánynak - mondta, ki tudja hányadszor, a stuvi. 
- Felesleges - legyintett Miss Palekar. - Most már nem tévesztem szem elől. Nem lesz vele semmi baj. 
- De hiszen nem engedi, hogy beadja neki... Kissé elernyedhetett a figyelmem, és különben is 
csak a karomra koncentráltam, ahova normális körülmények között az injekciókat adják. Azt azonban nem vettem figyelembe, hogy közel sem vagyunk normális körülmények között. 
- Mi a fenét... csinál? - förmedtem rá, de többre már nem volt időm. Az injekciós tű egy megtévesztő kör után a fenekembe szúrt. 
Odébb ugrottam volna, de az előttem álló tálalópult nem engedte. Amíg huzakodtunk ugyanis, Anusha valahogy betuszkolt a teakonyhába. 
Mire tovább tiltakozhattam volna, a tű már ki is került a fenekemből. 
-így ni! - mondta Anusha elégedetten. - Nem lesz több baja vele. És a maharadzsa is elégedett lesz azzal a megértéssel, amivel önök egy beteg emberhez viszonyultak. 
Ez volt az utolsó értelmes mondat, amit hallottam. Aztán megszűnt létezni körülöttem a nagyvilág. 
9. 
Amikor kinyitottam a szemem, késő délután lehetett. A napsugarak már csak gyengén világítottak, s mintha valaki a trombitáját próbálgatta volna az ablakom alatt. Ebből arra következtettem, hogy alighanem naplemente lehet, mivel az indiai szállodák egy részében trombitás vagy szaxofonos búcsúztatja a lenyugvó napot. 
Villámsebesen a velem szemben világító ablakra pillantottam. Nem láttam rajta rácsokat. Nem mesz-sze tőlem hatalmas ajtó fehéredett. Vajon be van-e zárva? 
Némi erőlködés után kikászálódtam az ágyból. 
Koromfekete selyempizsama feszült rajtam. Kellemesen hűvös volt, mintha jégszekrényben tárolták volna, mielőtt rám adták. A mennyezeten hatalmas ventilátor kavarta a levegőt. 
Kicsit még szédelegtem, de öt perc alatt ez is elmúlott. Kiültem az ágy szélére, és leltárt tartottam. A fejem rendben volt, a vérnyomásom is, sőt a lábamban is éreztem annyi erőt, hogy ne csukódjék össze alattam. Akkor hát irány az ablak! 
Amerre a szemem ellátott, hatalmas park terült el alattam. Egy épület harmadik emeletén lehettem, közvetlenül a fák koronája felett. Amint kidugtam a fejem a szabadba, azonnal észrevettem, hogy ha akarnék, bármikor leléphetnék. De vajon érdemes-e lelépnem? 
Kirándulás helyett inkább bevettem magam a fürdőszobába. 
Amikor jó óra múlva kijöttem belőle, ott találtam az öltönyömet az ágyam mellé állított szék karfáján. Kitisztítva, kivasalva. Mintha a jó tündérek kastélyában vertem volna tanyát. 
Mivel sejtettem, hogy nem véletlenül került az öltönyöm a szék karfájára, s hogy a jó tündérek kastélyában valószínűleg vacsorát is adnak az éhes vendégnek, gyorsan felöltöztem. Éppen idejében. Alig igazgattam el a felső zsebemben csipkeszélű zsebkendőmet, máris kopogtak az ajtón. 
- Bújj be! - biztattam udvariasan a kopogót. 
A kopogtató engedelmeskedett. Én pedig majd a fenekemre estem meglepetésemben. Ha nincs frissen mosva-vasalva a ruhám, talán valóban fenékre is huppantam volna. így azonban - öltönyömet védendő - belekapaszkodtam a legközelebbi karosszék karfájába. 
Az ajtóban Miss, azaz doktor... azaz ki tudja, kicsoda Anusha Palekar állt, nem mondhatnám, hogy szeretetteljes pillantásokat vetve rám. 
Én azonban magam voltam az öröm és a meglepetés. Amikor belépett az ajtón, összecsaptam a tenyeremet, és végigfuttattam a szemem csillogó-villogó selyemszáriján. 
- Jézusom! - adtam aztán emberi hangot is a meglepetésemnek. - Maga az? 
- Miért? Kire várt? - kérdezte rideg, barátságtalan hangon. 
- Nem is tudom - húztam fel a vállam. - Mindenesetre örülök a találkozásnak. 
- Ellentétben velem. 
- Ezt hogy értsem? - hökkentem meg. 
-Értse úgy, ahogy akarja. Különben ne várja, hogy virágkoszorút fonjak a homlokára. 
- Nehezére esne? - kíváncsiskodtam. 
Anusha Palekar a mennyezet felé fordította a szemét, és mélyet sóhajtott. 
- Éppen maga hiányzott nekem. Remélem, tisztában van vele, hogy milyen lehetetlenül viselkedett a repülőgépen? 
-Lehetetlenül? 
- Alig tudtam kiráncigálni a bajból. Miért van az, hogy mindig nekem kell a tyúkeszűeket pelenkáz-nom? 
Ez egy kicsit sok volt. Igaz, hogy csinos volt, nagyon is csinos, és a selyemszári is úgy állt rajta, hogy egy csapásra megemelkedett tőle a vérnyomásom, de ez akkor is sok volt. Valahogy nem kedvelem, ha csinibabák tyúkeszűnek neveznek. Még akkor sem, ha különben ennivalóan piros a szájuk. 
- Tisztázzunk valamit! - emeltem fel az ujjam és 
a hangom. Szinkronban a kettőt. - Én akartam idejönni, vagy maga kényszerített rá? Ráadásul el is kábított... 
- Mi köze ennek a viselkedéséhez? 
- Nagyon is sok. Ha valahova nem akarok elmenni, és mégis muszáj, gyakran elvesztem a jókedvem az úton. Ha pedig elveszítem - folytattam -, akkor morcos leszek. Márpedig ha morcos leszek... 
-Nem érdekelnek a lelki nyavalyái! - toppantott egyet. - Gyűlölöm azokat a fickókat, akik azt hiszik magukról, hogy ellenállhatatlanok. 
- Én nem vagyok ilyen - védekeztem. 
- Igazán? 
- én nem hiszem magamról, hogy ellenállhatatlan vagyok. Én tudom. És ez nagy különbség. 
Olyan képet vágott, hogy azt hittem, leköp. Résen voltam, nehogy a frissen tisztított zakóm bánja. 
- Mi a fészkes fenéért kellett letámadnia a stewardesst, mi? Mi lett volna, ha jelenti a kapitánynak? Veszélyeztethette volna vele a küldetését. 
- Mi a fene? - hökkentem meg. - Nekem küldetésem van? Ezt még nem is mondta. 
- Miért támadta meg a stuvit? 
Ezt kissé már halkabban kérdezte. És mintha igazi kíváncsiság bujkált volna a hangjában. 
- Nem támadtam meg - mondtam. 
- Akkor mi az ördögöt keresett a teakonyhában? Ne akarja bemagyarázni nekem, hogy cukrot! 
- Nem. Nem cukrot. 
- Akkor mit? Illetve kit? 
Nem volt mese, meg kellett mutatnom a nyakam. A fürdőszobában igyekeztem szalonképesre varázsolni, így is jól látszott azonban rajta a harapás és a zsinór nyoma. 
Miss Palekar felém hajolt, és összehúzott szemmel mustrát tartott a nyakam környékén. 
Kénytelen voltam elmesélni neki a gépen történteket. Egyedül a szomszédomról nem ejtettem szót. Beszéd közben egyre a falat néztem: így koncentráltam, hogy ne hagyjak ki semmit. Amikor befejeztem és rápillantottam, ideges fényeket láttam a szemében. 
-Ez... igaz? 
- Mit gondol, saját magam haraptam meg a saját nyakamat? 
Némi rémüldözés után mosolyt erőltetett az arcára. 
- Maga... ettől ijedt meg? 
- Képzelje, ettől. 
- Pedig nem kellett volna. 
-Márpedig én olyan vagyok, hogy megijedek, ha meg akarnak fojtani, és mellesleg a nyakamat harap-dálják. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a harapás csak a kezdetét jelentette valaminek. 
- Minek a kezdetét? 
- A Nagy Zabálásét. Valaki egyszerűen meg akart enni. Az az érzésem, nem rajta múlott, hogy végül is elmaradt a vacsorája. 
Erre felkacagott. Valahogy hamisnak tűnt a nevetése. 
- Maga ostoba - csóválta meg a fejét. - Tanulmányoznia kellett volna az indiai szokásokat, mielőtt India földjére lép. 
- Valahogy túl kevés időm maradt rá. -Figyeljen ide - fogta meg a karom. - Nem hallott még a malabári népszokásokról? 
- Éppen tegnap mesélt volna valaki róluk - mondtam. - Ha nem kényszerít Indiába, ma már tisztában lennék velük. 
-Lehet magával egyáltalán komolyan beszélni? 
- Úgy beszélünk, nem? 
- Nos, Malabáron szingalézek élnek. Nekik aztán furcsa szokásaik vannak! 
- Éspedig? 
-Esküvő utáni éjszakán a menyasszonynak úgy kell tennie, mintha meg akarná fojtani a vőlegényét. Ráadásul egy gyöngysorral. Ez a rituális védekezés. 
-Szép kis szokás! És mi ellen védekezik... az izé... malabári menyasszony? 
- Az ellen... hogy meg akarják fosztani a lánysá-gától, ha érti, mire gondolok. 
- Attól tartok, igen. 
- Úgy kell tennie, mintha meg akarná fojtani a pasast. Persze ez csak játék. Ősi rítus. Aztán meg a férfi nyakába kell harapnia. Ez is a védekezés része. 
- Ez mind rendben is lenne - vakartam meg a fejem -, csakhogy nekem nem Malabáron haraptak a nyakamba... apropó, mi a fene az a Malabár? 
- Egy szigetcsoport. 
-Szóval... nekem nem azon a szigetcsoporton dobtak a nyakamba egy gyöngysort - bár biztos vagyok benne, hogy nem is gyöngysor volt -, hanem egy repülőgépen. 
-Értse már meg végre: magát összetévesztették valakivel. Úgy történhetett a dolog, hogy egy malabári férfi és nő Amerikában tartották meg az esküvőjüket, aztán még azon a napon, azaz tegnapelőtt este repülőgépre szálltak, hogy hazatérjenek Indiába. A gépen lett volna a nászéjszakájuk. 
- Egyre izgalmasabb a dolog. 
- De nem lett. Egy gépen nem lehet. 
- Ha maga mondja... 
- A rítusnak viszont eleget kellett tenniük, akár megtörtént az... izé... akár nem. Elindult hát az ifjú 
feleség a gép egy sötétebb sarka felé, ahol a férje már várt rá. Fatális véletlen folytán összetévesztette magát a hitvesével. Magát kapta el, vetette a gyöngysort a nyakába, és harapta meg. Most már megnyugodott? 
Biztos voltam benne, hogy frissiben kitalált meséjének annyi köze van az igazsághoz, mint nekem Marilyn Monroe-hoz. 
Sajnos. 
10. 
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy akkor is felismertem volna-e a szobámba bekopogó maharadzsát, ha szembejön velem az utcán, határozott nemmel válaszolnék. Tíz éve is elmúlt már annak, hogy együtt koptattuk az iskolapadot Amerikában. 
Kissé testesebb lett azóta, de még mindig nem volt távolról sem kövér. 
-Johnny? 
Őszintén szólva zavarban voltam. Vajon hogy szólítsak egy maharadzsát, aki a hírek szerint India egyik leggazdagabb embere? Akkor, ott, az iskolában, Rippy volt. Jószerével azt sem tudtuk, hogy a Ripudaman vezetéknév-e vagy személynév. 
A sportos, golföltönyt viselő maharadzsa odaugrott hozzám, és magához rántott. 
-Nem ismersz meg, Johnny? Én vagyok az, Rippy! 
- Hello, Rippy - mondtam, és óvatosan meg is ütö-gettem a hátát. - Ezer éve nem láttalak, öregem! 
Amíg örvendezve egymás vállát veregettük, Miss Palekar hátrébb húzódott, és lebiggyedt ajakkal must-rálgatott bennünket. Mint aki nem tudja megérteni, 
hogy két felnőtt férfi mi a fenéért csapkodja egymás 
hátát. 
Amikor kibontakoztunk egymás karjából, beletelepedtünk egy-egy karosszékbe. Közben észrevettem, hogy Miss Palekar Ripudamanra pislant, és kérdőn felhúzza a szemöldökét. A maharadzsa pedig mintha megrázta volna a fejét. 
- Örülök, hogy itt vagy végre, Johnny. 
- Szép itt nálad - mondtam kitérően. 
- Már rég meg akartalak hívni, csak tudod, az üzleti élet... Most azonban, hogy túljutottam a harmincon, elhatároztam, lazítok egy kicsit a szorításon. 
- Jól teszed - mondtam. - Fő az egészség. 
Miss Palekar önkéntelenül is felkacagott. Ripudaman mintha észre sem vette volna. 
-Az a gyanúm, Johnny, hogy amióta elváltunk egymástól, nem sokat hallottál rólam. Igaz? 
Úgy kanyarodott a beszélgetésünk, hogy kivettem belőle: Ripudaman kompromisszumot ajánl. Ha nem beszélek arról, hogy tulajdonképpen úgy kényszerí-tett magához, nekem sem kell hálálkodnom neki, amiért ő folyósította másfél évig az ösztöndíjamat. 
Jól van - gondoltam. - Kezdjük tiszta lappal a 
dolgot. 
-Holnap majd megmutatom a birtokomat, vagy ha nem érnék rá, Miss Palekar elkísér. Igaz, Anusha? 
Anushát nem vetette szét az öröm, de bólintott. 
- Remélem, összeismerkedtetek Anushával? 
- Össze bizony - biccentettem. 
- Anusha a jobbkezem. A fő tanácsadóm. Ő adja nekem a legjobb tanácsokat. Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat, Johnny. 
Úgy gondoltam, jobb, ha egyenesen a dolgok közepébe vágok. 
- Mi a helyzet azzal kapcsolatban, amiért végül is idejöttem, Rippy? 
A maharadzsa úgy megzavarodott váratlan kérdésemtől, hogy csak hebegni tudott. 
-Ja, igaz is, a festmény... hát kérlek szépen, azt ellopták. És... nem találom... illetve... szóval, ellopták. 
- Miért nem szólsz a rendőrségnek? 
- Mert... mert... nekik nincs kellő tapasztalatuk a képlopások terén. 
- Ami azt illeti, nekem sincs. Eddig még nem volt ilyen ügyem. 
-Te különleges ember vagy, Johnny. Kitűnő a szimatod. Biztos, hogy... komoly eredményt érsz majd el. 
- Végül is ki az az Utpála maharáni, akinek a képét meglovasították? 
- Az ősanyám volt. Nagyon szép asszony. 
- Van fényképed a festményről? 
- Természetesen van, Johnny. 
- Alkalomadtán megmutathatod. 
- Arra gondoltam, hogy még vacsora előtt megnézhetjük a helyét is. Miss Palekar elkísér bennünket. Amint látom, felöltöztél. Mire visszatérünk már... készen lesz a szmokingod. Akár indulhatnánk is, Johnny, ha te is úgy akarod. 
Elindultunk a képtár felé. 
11. 
Elérkeztünk elbeszélésem ama pontjához, ahol Ripudaman maharadzsa palotájáról kellene szót ejtenem. Az egyedüli, ami megakadályoz benne, hogy 
részletesen szóljak róla, az a hatalmas mérete. Ha csak nagy vonalaiban is megpróbálnám felvázolni a maharadzsa hajlékát, alighanem több kötetre rúgna a szöveg. Egyelőre csak annyit róla, hogy az épületegyüttes a Tadzs Mahal síremlék és egy luxusszálloda nem túl szerencsés keverékének tűnt. Na és egy múzeuménak. Egyszóval olyasmi volt, amiben a világ minden kincséért sem laknék huzamosabb ideig. Ripudaman maharadzsa azonban büszke volt a palotájára. Amint végiglépkedtünk azon a folyosón, amelyről a szobám nyílt - ez a luxusszálloda része volt a laknak -, s hirtelen kitárult előttünk a tér, a maharadzsa a vállamra vert. 
- Ez azért egy kicsit más, mint a mi szobánk volt az egyetemi campusban, mi? 
Valóban más volt. 
- Nem is vitás - mondtam hangosan. Magamban meg arra gondoltam, hogy azért amabban szívesebben laknék, mint emebben. 
A folyosó széles, múzeumi lépcsőbe torkollott. Szinte vártam, hogy kinyíljon az udvarra vezető ajtó, és betóduljon rajta a látogatók tömege. A lépcsőket természetesen márványból készítették, vörös szőnyeg borította őket, s a falakba vágott hatalmas ablakok ezer színre bontották a kelő hold fényét. 
- Erre, erre - kalauzolt a maharadzsa. - Nem is olyan bonyolult, mint gondolnád. Két nap múlva már nem tévedsz el benne. Amikor... először jártam itt, jómagam is csak kapkodtam a levegőt. 
- Hát nem itt születtél? 
- Legalább ezer kilométernyire innen. A Gangesz mellett, Varanasziban. 
- Gondolom, az ottani palotátok is hasonló lehetett. 
A maharadzsa erre csak legyintett egyet. 
- Á, öregem, én egy kunyhóban láttam meg a napvilágot. Akkor még olyan szegények voltunk, mint a templom egere. 
- Egy szegény maharadzsa? 
- Nem tudtad, hogy a függetlenség elnyerése után elkobozták a maharadzsák vagyonát? Vagy mondjuk úgy, hogy jó részükét. 
- Erről valóban nem hallottam. 
- Márpedig így történt. Feltételezték, hogy a maharadzsák együttműködtek az angolokkal. 
- Na és nem így volt? 
-Hát... volt ilyen maharadzsa is, meg olyan is. Az apám például részt vett a függetlenségi harcban. Jelentős pénzekkel támogatta a felszabadítási mozgalmat. Ezt aztán a független kormányok is elismerték, és részben visszajuttatták a vagyonúnkat. Többek között az ősi fészkünket is visszakaptuk. Amikor egyetemre kerültem, és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a te iskolatársad lehetek, már ismét gazdagok voltunk. De még nem ennyire. 
- Utpála maharáni képét mikor lopták el? -Hogy mi? Ja... a képet? Két hónappal ezelőtt. 
- Gondolom, kereste valaki. 
Arra gondoltam, hogy bizonyára a rendőrség kereste, de nem találta, és Ripudaman csak azután fordult hozzám kétségbeesésében. 
Ezt aztán meg is mondtam neki. 
- Befuccsolt a rendőrség? 
Ripudaman arca elkomorult. Láttam rajta, szívesebben társalogna velem a maharadzsák hányatott sorsáról, mint az ük-ükanyja képéről. 
-Nem fuccsolt be - mondta aztán a széles márványlépcső-sor márvány korlátjának támaszkodva. 
- Nem fuccsolt be, de nem is találta meg? 
A maharadzsa mélyet sóhajtott. Anusha Palekar vele sóhajtott. 
- Nem is kereste. 
- Hogyhogy nem kereste? 
- Mert nem szóltam nekik. 
Kicsit furcsállottam a dolgot. Sőt tulajdonképpen nem is kicsit. Ha van valakinek egy értékes képe, amelyhez szívből ragaszkodik, és ha ezt a képet ellopják, ezer közül kilencszázkilencvenkilenc biztosan a rendőrségre fut. Persze csak az, akinek nincs 
vaj a fején. 
- Megtudhatnám, hogy miért nem szóltál? Ripudaman arca elkomorult. Arra gondoltam, hogy 
bizonyára másutt akarta velem megbeszélni a dolgot. Egyetlen másodpercre Miss Palekarra pislantott, aztán felvonta a vállát. 
-Végül is... itt is beszélhetünk róla. Azért nem szóltam, mert... rossz a híre. 
- A rendőrségé? 
- A képé. Bár a rendőrségé sem makulátlan. 
- Hogy érted azt, hogy rossz? 
Ripudaman ismét Anushára pislantott, aki alig észrevehetően bólintott, mintegy engedélyt adva a maharadzsának a folytatásra. 
-Mennyire ismered az indiai hiedelemvilágot, Johnny? Gondolom, semennyire. 
- Talált, süllyedt - mondtam. 
- Akkor nem is tudhatod, hogy erre mifelénk az emberek másképpen nézik a világot, mint odaát Amerikában. 
- Ezt azért sejtettem. 
- Arra gondolok, hogy... itt, a ti szemetekkel nézve babonásabbak a népek... bár Amerikában sincs a 
szállodákban tizenharmadik emelet. És néhol a tizenharmadik szoba is hiányzik. 
- Ez így van - bólintottam. 
-Szóval errefelé az emberek bizonyos tárgyaknak varázserőt tulajdonítanak. Hol jót, hol rosszat. Vannak, amelyek szerencsét hoznak, mások pedig bajt és bánatot. 
- Lópatkó, fekete macska... 
- Csakhogy amíg ezek Amerikában és Európában inkább tréfás babonák, addig mifelénk véresen komoly a dolog. 
- Ezt hogy érted? 
- Itt a beléjük vetett hit valóságos. Egy tárgyat például, amelyről azt feltételezik, hogy szerencsétlenséget hoz, meg kell semmisíteni. Akinek a birtokába jut, meg kell semmisítenie. 
Hirtelen bevillant valami az agyamba. Egy kis fé-nyecske. 
- Eszerint a te képed is ilyen? 
- Ilyen. 
- Azt hiszem, kezdem érteni. 
- Igazad volt az imént, Johnny: a képet ellopták, és nekem azonnal a rendőrséghez kellett volna fordulnom. Csakhogy én nem tettem. Tudod, miért? Mert olyan rossz a híre, hogy attól tartottam, ha megtalálják, meg is semmisítik. 
- A rendőrség? 
-Még az is meglehet. Hiszen a rendőrségnél is csak emberek dolgoznak. Vagy ha ők nem, hát akkor az, aki ellopta. Meggyőződésem, hogy nem is tudta, mit lop el. Ezért nem vertem nagydobra a dolgot. Haboztam egy kicsit, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha egy amerikai vagy európai szakemberre bízom a nyomozást. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolga, elvégre idegen terepen mozog, de ha véletlenül mégiscsak megtalálná a képet, nem fogja megsemmisíteni. Ezért volt rád szükségem, Johnny. Régóta figyelem a működésedet és... Mielőtt dicsérni kezdhetett volna, belefojtottam a szót. 
- Miért rossz a kép híre, Rippy? Ripudaman megsimogatta az állat. 
- Állítólag szerencsétlenséget hoz arra, akinek a birtokában van. 
Értetlen képet vágtam, és körbemutattam a csupa márvány lépcsőházban. 
- Hát, ha ez szerencsétlenség...! 
- Mi már tudjuk, hogy kell bánni vele. De mindenki mást... hm... bajba sodor. Ezért is kell visszakerülnie a képtárba. 
- És még miért? 
-Azért is... mert a legenda szerint, ha elkerül a családtól, ez többféleképpen is tragédiához vezethet. Egyrészt vége szakadhat a családi láncnak. Másképpen szólva, kihalunk. 
- Hm. És te hiszel ebben? 
- Te hiszel a fekete macskában? 
- Feltétlenül - mondtam. 
- így vagyok vele én is. Nem szeretném, ha a kép végleg felszívódna. Ezért kell neked megtalálnod. Azonkívül a portré feltétlenül vissza akar kerülni a helyére, ahonnan ellopták. Bármi áron. Ezért még... gyilkolni is képes. Érted már? Nem szeretném, ha bárkinek is baja esne. 
- Volt már rá példa, hogy megölt valakit? - kérdeztem, elhallgatva, hogy erről azért tudok egyet s mást. 
- Volt, Johnny. 
-Például? 
Megsimogatta a könyökömet, majd gyengéden megtaszított. 
- Inkább nézzük meg a képtárat, jó? Útközben is beszélgethetünk. 
Lesétáltunk a széles lépcsősoron a földszintre. Itt aztán akkora terembe jutottunk, hogy akár kosármecscset is játszhattunk volna benne. A teremből egyetlen ajtó nyílott csupán: ki a szabadba. Arra gondoltam, hogy egy másik épületben lehet a képtár. 
Pedig ebben volt. Ripudaman az ajtó felé vezetett bennünket, majd mielőtt elérhettük volna, éles szögben elfordult. Őszinte meghökkenésemre egy szürke márványfallal találtuk szembe magunkat. 
Csak hosszasabb bámulás után vettem észre a márványfalba vágott ajtót, mellette a gombokkal. 
- Felvonó - mosolygott a maharadzsa. - Gyalog is meg lehet ugyan közelíteni, de így kényelmesebb. 
Fellifteztünk két emeletet, aztán egy üvegfalú átjárón átsétáltunk egy másik épületszárnyba. 
Amikor Ripudaman belépett az első, ugyancsak márvánnyal borított terembe, belém karolt. A másik oldalról Miss Palekarral tette ugyanezt. 
- Azt javaslom, Johnny, hogy egyelőre koncentráljunk a képtárra. 
- Miért? Mire koncentrálhatnánk még? Rippy maharadzsa elmosolyodott. 
- Tizenöt terem húzódik egymás mögött. És csak kettő belőlük a képtár. 
-A többi? 
- Ó, hát azokban is akad némi kacat. Az elsőben például fegyverek, a másodikban és a harmadikban régi viseletek, a negyedikben selyemfestmények, az ötödikben ósdi használati tárgyak. Mondjam tovább? 
- Ennyi elég is lesz - legyintettem. - Gyerünk a 
képtárba! 
Csak a fegyverekkel teli termen sétáltunk végig. Bár Ripudaman maharadzsa nem állt meg egyetlen tárló előtt sem, szemem sarkából is megfigyelhettem, hogy nem akármilyen gyűjteménnyel büszkélkedhet. Volt ott ágyútól kezdve fatőrig minden. Páncélok, íjak, lándzsák, és ki tudja, még milyen fegyverek. 
Az első terem végéből egy kis oldalfolyosón egyenesen a képtárba jutottunk. 
-Hát ez az, Johnny! - mondta Ripudaman maharadzsa, amint átléptük a képtár küszöbét. - Ezerkétszáz festmény van benne, haver. Még a régi mogul időkből is. 
Ha az indiai festészet szakértője lettem volna, bizonyára sikoltozni kezdek az örömtől. Egy magánzsaru azonban csak ritkán sikoltozik festmények láttán. Legfeljebb örömében, ha sikerül előkerítenie egyiküket-másikukat. 
A képtár semmiben nem különbözött a világ kisebb-nagyobb képtáraitól. A képek itt is a falakon függtek - alattuk fémtábla hirdette a készítő nevét, a festmény címét és a keletkezési évét. 
Rövid szemlélődés után megállapíthattam, hogy alapvetően kétféle képcsoport alkotja a maharadzsa gyűjteményét: arcképek és életképek. Az arcképek többnyire marcona, kunkorodó bajuszú, turbános fickókat és kacér mosolyú nőket mutattak. Ha nemcsak arckép volt a kép - mert azért ilyen is akadt -, akkor a férfiak kezét is láttam, amint övükbe dugott, drágakövekkel kirakott tőrük nyelét markolásszák. A legfurcsább valamennyi jellegzetes indiai vonás 
közül a szemük volt. A művész úgy megnyújtotta az ábrázoltak szemét, mintha őseik ufonautákkal keveredtek volna. 
Az életképek sem voltak változatosabbak az arcképeknél. Majdnem kivétel nélkül a lét örömeit élvező párokat ábrázoltak. Az élet élvezete elsősorban evésben nyilvánult meg. A szépen felöltözött pár egymással szemben ült egy díszes szőnyegen, és evett. Többnyire gyümölcsöt. Ettől aztán össze is futott a nyál a számban. 
Volt aztán az élet élvezetének egy másik formája is - erről azonban csak árnyaltan szeretnék szólni. Az ifjú pár a kertben ezeken a képeken már nem csak táplálkozott, hanem... nos, igen. 
Akaratlanul is Miss Palekarra pislantottam. Éppen a fehér márványt bámulta nem messze tőlem. Pontosabban szólva, a márványból faragott szemöldökfát az ajtó felett, mintha ez lenne a legizgalmasabb látnivaló az egész teremben. 
-Hát igen... - morogta kissé zavartan Ripudaman maharadzsa. - A régebbi korokban nem volt szokatlan az élet naturalista ábrázolása. Láttad már a kadzsurahói templom reliefjeit? 
- Csak képen - mondtam. 
- Még ma is külön tekintik meg őket a nők, és külön a férfiak. 
- Hol függött az ellopott kép? 
- Egy másik, kisebb teremben. Gyere, megmutatom. 
Anusha megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy végre megszabadulhat a számára kínos helyzetből. Hogy elrejtsem a mosolyomat, a márványmozaikpadlóra sütöttem a szemem. 
A mozaikpadlót különböző alakú és színű lapokból illesztette össze a művész. Olyan szép volt, hogy szinte sajnáltam végigtaposni rajta. 
Éppen egy félhold alakú, rókavörös lapocskát bámultam nagy igyekezettel, amikor észrevettem, hogy a hold felső csúcsán valami égővörös látszik. Mintha egy afrikai állam zászlajából vágták volna ki. Félhold csillaggal. 
Ez a csillag azonban valahogy nem tetszett nekem. Túlságosan is vörös volt, és a helye sem illett a képbe. 
Kissé feljebb csúsztattam a tekintetem. A következő mozaikban nem láttam csillagot, a harmadikban azonban igen. Csakhogy nem ott, ahol vártam volna, hanem egy egészen lehetetlen helyen. Ahol semmiféle szimmetria nem indokolta a jelenlétét. 
Lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Mintha csillogott volna a felülete. Mintha nedves lett volna. 
- Mi az, amit találtál? - kérdezte némiképpen meghökkenve Ripudaman, amikor ügyet sem vetve frissiben tisztított nadrágom szárára, letérdeltem a kőre. 
- Egy csillagot - mondtam. - Látod? Ripudaman a mozaikra pillantott. 
- Mi a fene ez? 
Mutattam neki a másodikat. A maharadzsa arca elkomorult. 
-Mi a fene ez?! 
Úgy megemelkedett a hangja, mint a rúdugró, ha feldobja a rúdja. 
-Mi a fene ez?! 
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Ripudaman hangos kiáltást hallatott, és eliramodott a szomszédos terem bejárata felé. Csakhogy rosszul számította ki a futását néhány lépés után megcsúszott, és elterült a kövön. Éppen egy olyan 
kép alatt, ahol egy fiatal pár az élet örömeit élvezte. Nem az evésre gondolok ezúttal. 
Szemem sarkából láttam, hogy a szelíd, iruló-piruló Miss Palekar akkora stukkert ránt elő a szárija alól, hogy nem is értettem, hogy bírja el egy kézzel. Előbb rám fogta, majd a maharadzsára, végül a vérfoltokra. 
Ez aztán meg is határozta, mit kell tennem. Vérfolt ide vagy oda: nem kedvelem, ha csinos, mosolygós hölgyek akkora stukkerokkal rohangálnak, amekkorának a lövedékével le lehet szedni egy Föld körül keringő űrhajót. 
Ezért aztán kénytelen voltam barátságosan figyelmeztetni, hogy helytelen dolgot cselekszik. 
-Ideastukkerral! 
- Majd, ha megőrültem! 
- Adja ide, ha mondom! 
Miss Palekar villogó szemekkel rám fogta a mordályt. 
- Emelje fel a kezét! 
Nem volt mese, felemeltem. Aztán megfordultam, és elindultam a kijárat felé. Kedvem lett volna magammal vinni egy életöröm képet, hogy a szobámban alaposan is megnézegethessem, de nem jutott idő rá. 
- Hová mész, Johnny? - hallottam magam mögött Ripudaman remegő hangját. - Hova... mész? 
- A szobámba - mondtam. - Nem adnál egy képet kölcsön, hogy alaposabban is megnézegethessem? 
- Ezek... ezek... vércseppek a mozaikon! - nyögte rémülten. 
Megfordultam és bólintottam. 
- Ezek azok, Rippy. 
- Hogy kerültek... ? 
- Talán vérzett az orra a takarítónőnek. 
-És az... ott? 
Ő is észrevette, amit már én is észrevettem. Hogy a másik terembe átvezető ajtó küszöbe előtt már nemcsak vércseppek látszanak a mozaikon, hanem vastag vércsíkok is. Mintha egy vérző testet vonszoltak volna a padlón. 
- Johnny, kérlek...! 
Ripudaman még mindig a földön ült, és könyörögve nyújtotta felém a kezét. -Johnny! Kérlek...! 
- Jól van - mondtam. - Ide a stukkerral! 
- Adja oda neki - nyögte a maharadzsa. 
Miss Palekar lebiggyesztette az ajkát, és felém nyújtotta a fegyvert. Amit az arcán láttam, abból arra következtettem, hogy aligha szeret belém az elkövetkező néhány évtized során. 
- Magának miért nincs fegyvere? 
- Van - mondtam. - Csak Bostonban. Mit gondol, mit szóltak volna a repülőtéren, ha megpróbálok fegyverrel felszállni a gépre? Ahhoz még a maga szép szemei sem lettek volna elég szépek, hogy kihúzzanak a sittről. 
Rippyhez sétáltam, és felrántottam a mozaikról. 
- Megütötted magad? 
-Inkább csak... meglepődtem. A fenébe is, Johnny, mi ez a vér? 
- Mindjárt kiderül - mondtam. 
- Lehet, hogy... meggyilkoltak valakit? 
- Amilyen szerencsém van, még az is megeshet. Maradjanak itt, kérem! 
Parancsom elsősorban Miss Palekarnak szólt. Ki tudja, mit rejt még a szárija. Nem szerettem volna, ha legközelebb egy aknavető tűnik fel a kezében. 
Elindultam az ajtó felé. Miss Palekar néhány másodpercig békén maradt a helyén, aztán utánam indult. Sőt Ripudaman is. A másik szobára kellett figyelnem, így hát hagytam őket a fenébe. 
Nem is kellett keresnem az ellopott festmény helyét, amit láttam, az önmagáért beszélt. Szemben a bejárattal két jókora portré között nagyobb üres hely mutatta, hogy onnan emelték el. A fehér márványfalról. 
A fal azonban ezúttal nem volt fehér, pedig annak kellett volna lennie. Nem is pókhálós volt vagy poros, ami a takarítószemélyzet hanyagságára utalt volna. Sőt még mállott vakolatot sem láttam a két kép között - de hát hogy is láthattam volna, amikor a fal csillogó-villogó, mesterien csiszolt márványból készült. 
És mégis volt valami oda nem illő a nagy bajuszú, komor tekintetű férfi és a hosszúkás szemű, titokzatos mosolyú asszony portréja között. 
Vér, sok-sok vér. 
Valaki úgy telemázolta vele a falat, mintha vörösre akarta volna festeni a termet, majd elfogyott a festéke, és odébbállt. 
Ripudaman maharadzsa nyöszörögve toporgott, jómagam pedig kezemben a stukkerral a falhoz hajoltam, és amennyire tudtam, megpróbáltam megállapítani, hogy valóban vérrel van-e dolgom. 
Aztán szomorúan egyenesedtem fel. 
Lemondó tekintetem önmagáért beszélt. 
12. 
Érdekes, hogy a maharadzsának is éppen az jutott az eszébe, ami nekem. Odaszédelgett hozzám, és a falra mutatott. -Vér... Johnny? Vér? 
- Az, Rippy. 
- Biztos, hogy... emberé? 
- Egyáltalán nem biztos. 
Akkorát sóhajtott, hogy meglibbent a hosszú szemű nő portréja a falon. 
- Ha egy kis szerencsénk van, nem embervér. 
- Milyen más vér lehet? 
- Mit tudom én! Akár majomé is. 
- Csak nemrég kenték ide - mondta ekkor Miss Palekar, akiről mindketten megfeledkeztünk. - Éppen most készül megalvadni.                            A maharadzsa walkie-talkie-t kapott ki golfnadrágja zsebéből, és gyorsan megnyomkodott rajta néhány gombot. 
- Értesítem az őrséget. Hátha elcsípik a gazembert. Visszasétáltam a másik terembe, és ismét csak a 
márványpadlót kezdtem nézegetni. Csak akkor vettem észre, hogy Miss Palekar ott áll mögöttem, amikor letérdeltem a kőre, és megpillantottam a selyemszárija szélét. 
- Örülök, hogy itt van - mondtam. Szavaimmal ellentétben nem csenghetett valami 
eufórikusán a hangom, mert morgott valamit felettem, ami aligha szerelmi vallomás lehetett. 
- Mit lát a padlón? - kérdezte aztán kíváncsian, mint aki bármennyire is méregeti a szemét, semmi mást nem lát, csak a színes márványlapokat. 
- Mit kellene látnom? - dünnyögtem továbbra is barátságtalanul. Megvan az a rossz szokásom, hogy ha nyomokat rögzítek, nem szeretem, ha fecsegessél 
zavarnak. 
Ekkor odaguggolt mellém. Olyan szorosan, hogy a száriján és a saját zakómon át is éreztem teste ideges remegését. 
-Ehhez mit szól például? 
- Mihez? - kérdeztem. Pedig tudtam jól, hogy mire mutogat. 
- Ehhez a nyomhoz, itt ni! 
A véres körvonalakból valóban egy nyomféle bontakozott ki. Ha emberé volt, lehetett vagy másfél mázsás az illető. Jobban megnéztem, aztán megvontam a vállam. 
- Nem biztos, hogy ember nyoma. 
Erre halkan felnevetett. Erőltetett volt a nevetése, de azért mégiscsak nevetés volt. Mintha engem nevetett volna ki. 
-Hát kié? 
- Inkább... egy elefántéra hasonlít.               l Tovább nevetett. Immár némi riadalom és közeledő hisztéria is bujkált a nevetésében. 
-Ostobaság! - sziszegte aztán. - Még hogy... elefánt! Maga nem tudja, mit beszél! 
- Pedig olyanforma. 
- Honnan a fenéből tudja maga, hogy milyen egy elefánt lába nyoma? Ne akarja bemesélni nekem, hogy Bostonban az utcán sétafikálnak az elefántok, és mindenki megcsodálhatja a flaszteron a nyomukat? 
- Thaiföldön láttam eleget - mondtam. 
- Hülyeség! - torkolt le. Mintha közben kiröppent volna a hiszti a hangjából. - Hogy került volna ide elefánt? 
- Például a parkból - mondtam. - Másfél órával ezelőtt hallottam a trombitálásukat. És már akkor is éhes voltam - tettem hozzá gondolatban. 
- Ide nem képes bejutni egy elefánt - rázta meg a fejét, és megragadta a karom. - Jöjjön! 
- Hova? - igyekeztem lefékezni a lelkesedését. 
- Magára hagytuk a maharadzsát. 
- Hiszen csak a szomszéd teremben van. Gondolja, hogy fél egyedül? 
Amíg beszéltem, egyre újabb és újabb vérnyomok után kutattam. És találtam is egyet. Egy újabb elefántnyomot. 
- és ez? - böktem rá. 
- Papucs - mondta határozottan. - Papucsban volt a fickó. Lehet, hogy a lenyomat valóban hasonlít kissé az elefánt talplenyomatára, de... 
Úgy gondoltam, itt már nincs keresnivalóm, ezért hát feltápászkodtam, és átsétáltam a másik terembe. Most már tudtam, hogy mit keresek. 
A maharadzsa a falnak fordulva beszélt a walkie-talkie-jához. Mivel hindiül hadart, egy szót sem értettem a szövegéből. De nem is nagyon igyekeztem, hogy megértsem. Újra a vérrel bemázolt falra néztem, és egyszerre megvilágosodott előttem minden. Hiszen korábban egyre azon törtem a fejem, hogy vajon mivel mázolhatták be a két portré között a márványt? Azt tudtam, hogy vérrel, de vajon mi volt az az eszköz, amivel föl kenték? 
Immár ez sem volt titok előttem. 
Egy elefánt kente oda az ormányával. 
13. 
Akár éjfélig is elnézegettem volna a vérmocskos falat, de Miss Palekar elkapta a kezem, és elkezdett hátrafelé ráncigálni. 
- Nem hallja? A maharadzsa hívja! 
Lehet, hogy hívott, valóban nem hallottam. Ha nyomozok, se látok, se hallok. Csak azt, amit látnom 
és hallanom kell. Úgy kirekesztem a zavaró külvilágot, mintha csendkamrába zárnám be magam. 
Ripudaman tényleg hívott. Amíg a falat bámultam, befejezte a társalgást. Bár még mindig sápadt volt az arca, már kezdett erőre kapni. 
- Jól vagy, Johnny? 
- Én jól - mondtam az igazságnak megfelelően. -Hát te? 
Láttam, hogy verejtékben fürdik az arca, és az ingnyaka is gyanúsan csillog. Azonkívül a levegőt is nehezen szedte. 
-Most már... megvagyok. Egy kissé... meghökkentett a dolog. 
- Van, aki nem bírja a vért - mondtam. 
- Hát én valóban nem bírom. Emlékszel a kollégiumban? Egyszer Miké Preston elvágta az ujját, és én lettem rosszul tőle. 
Nem emlékeztem rá, de azért megtörténhetett a dolog. Miért is ne? 
-Van valami elképzelésed arról... hogy mi történt itt, Johnny? - nyögte, és a képek felé intett. 
- Halvány sejtelmem sincs róla - mondtam. - Hacsak nem az érkezésem tiszteletére dekorálták ki a falat. 
- Nekem van - sóhajtotta. - Bosszú, semmi más. 
- Bosszú? Ezt hogy értsem? 
A maharadzsa megcsóválta a fejét, és váltott néhány gyors pillantást Miss Palekarral. 
- Úgy, Johnny, hogy a közelmúltban elbocsátottam néhány alkalmazottamat. Hanyagul végezték a dolgukat. 
- Előfordul - bólintottam. 
- Bár nem szívesen fosztok meg senkit a munkájától, ezúttal sajnos rá voltam kényszerülve. Egyszerűen nem tehettem mást! Alighanem... ők álltak bosszút rajtam. 
- Úgy érted... ők lopták el a képet is? 
- Még az is meglehet. Bár bizonyíték nélkül nem célszerű megvádolni senkit. 
- Hm. És honnan valók voltak a munkásaid? Tudod a címüket legalább? 
- Azt nem - sóhajtotta. - Indiában... nem olyan szigorúak a munkaügyi szabályok. 
- Aha. És mit jelentsen a vér? 
- Azt, hogy... soha nem bocsátják meg, amiért elkergettem őket. 
- Értsem úgy, hogy ez valamiféle vérbosszú jele? 
- Á, dehogy, Johnny! Errefelé nincs vérbosszú. Inkább csak jelképes a dolog. Azt jelenti, hogy ha legközelebb találkozom velük az utcán, leköpnek, vagy ilyesmi. Valaha régen persze más jelentősége volt a vérnek, manapság már más a világ errefelé is. Gyerekes bosszú az egész. 
Ezután Miss Palekar adta elő a maga kis monológját. A maharadzsa elé perdült, és rámosolygott. 
- Tudja, száhib, hogy mit gondol Mr. Lendvay erről az egészről? Már-már jómagam is majdnem helytelen következtetésekre jutottam miatta... 
-Mit gondol? - kérdezte már előre mosolyogva 
Ripudaman. 
- Azt, hogy... egy elefánt kente be vérrel a falat. A maharadzsa ajka megvonaglott. 
- Elefánt? Na még ilyet...! 
Mintha nem lett volna őszinte a meglepetése. Mintha nagyon nem lett volna az. 
Hát még ha arról is beszéltem volna nekik, amit a nyomokból kikövetkeztettem, s amit még idejében lenyeltem. Arról ugyanis, hogy az elefánt a két hátulsó 
lábára állt, miközben a falat festette az ormányával, majd dühében végigkaristolta az agyarával a márványt, sőt még néhány ártatlan kép keretét is megsértette vele. 
- Elefánt? - nevetgélt tovább a rémült szemű maharadzsa. - Alapvetően téves elképzeléseid vannak Indiáról, Johnny. Azt hiszed, itt csak úgy lófrálnak az elefántok? Ma már Indiában is majdhogynem hiánycikknek számítanak. 
Ki tudja, mit össze nem hadováit volna, ha le nem intem. 
-Nem állítottam semmit, csupán megvizsgáltam a vérnyomokat. Az sem biztos, hogy embervérről van-e szó, ahogy te is mondtad. 
- Valószínűleg nem - biccentett a maharadzsa. 
- De ha még az is lenne, sem bizonyít semmit. Ha nincs áldozat, akkor gyilkosság sincs. 
Ripudaman belém karolt, és kifelé vonszolt a teremből. 
- Meg szeretnélek kérni valamire, Johnny. Ugye megteszed az öreg barátodnak? 
- Miről van szó? - kérdeztem jó képet vágva a von-szoláshoz. 
-Ma este... illusztris társaság lesz nálam, hogy úgy mondjam. Csupa nagykutya. Indiaiak és európaiak vegyesen. Arról nem is beszélve, hogy nem egy estére jöttek, hanem egy hétre. Hát... nem akarok kellemetlenséget okozni nekik, Johnny. 
- Konkrétan mire gondolsz? 
- Nem lenne jó, ha telekürtölnéd a világot ezzel az... izével itt. Elvégre futó kellemetlenség csupán. Én megértem azokat az embereket, Johnny. El vannak keseredve, mert elveszítettek egy jó állást. 
- Arra is van tipped, hogy miért éppen azt a helyet mázolták be? A hiányzó kép helyét? 
Ripudaman segítségkérőn pislogott a lányra. Úgy, hogy Miss Palekar gyorsan át is vette tőle a szót. 
- Azért kenték a kép helyére a vért, mert ott találtak csak üres falfelületet. 
- A többi képre is kenhették volna. Miss Palekar megcsóválta a fejét. 
- Attól azért óvakodtak. Ha kiderülne, hogy ki tette, nemigen lehetne elítélni őket. Vagy csak köny-nyebb vétségért. Elvégre nem tettek kárt semmiben, a márványt le lehet mosni. De ha egy képet kentek volna be... ez már súlyosabb dolog. Ezért már komolyabb börtönbüntetés járna. Figyelmeztetni akarták a maharadzsát, de úgy, hogy ha lebuknak, se kerüljenek börtönbe miatta. Érti? 
- Minden világos - mondtam. 
- Akkor hát... viszlát a vacsoránál, Johnny. 
Úgy vonult ki a képteremből, hogy még csak hátra sem pillantott. Mintha rettegett volna a vérfoltoktól a falon. 
14. 
A szobában fehér szmokingkabát várt a megfelelő nadrággal. Éppen felöltöttem őket, és befújtam egy kicsit magam kedvenc kölnimmel, amikor bekopogtattak hozzám. 
Mondanom sem kell, Anusha Palekar volt a kopogtató. 
Ezúttal is elismételhetem, hogy majd fenékre estem, amikor megpillantottam, de ezt már elsütöttem egyszer. Ha fenékre nem is estem, mindenesetre megszédültem tőle. Anusha olyan ragyogó jelenség volt, hogy megállt tőle a déli szél a tüdőmben. 
Amint átlépte a küszöböt, beleszimatolt a levegőbe. 
- Minek van itt ilyen förtelmes szaga? Szimatoltam egy kicsit én is, de a kölnimen kívül 
mást nem éreztem. 
Felém hajolt. Mivel éppen a számat vette célba, azt hittem, meg akar csókolni. Nem sokkal a cél előtt azonban elkanyarodott, és a nyakamba szagolt. 
- Sivára! Mi a fene ez? 
Ekkor már tudtam, hogy a kölnim nem tetszik neki. 
- Kék róka - mondtam. 
- És az... micsoda? 
- Jó minőségű kölni. 
- Ez... magának jó minőségű? 
- Már hogyne lenne az! - csattantam fel sértődötten. - Először is, öt dollár üvegje. Másodszor, sok híres ember ezt használja. 
- Csak egyet mondjon. -JoeForbes. 
-Az ki? 
- Nem hallott még róla? 
- Nem volt szerencsém. 
- Joe Forbes a legjobb nehézsúlyú, akit valaha is láttam. Csak a nagy Muhammad Ali mérhető hozzá. 
-Valami... muzulmán ajatollah? 
- Bokszoló, aranyom! Bokszoló. 
Az aranyomra kicsit megrándult a szeme, de különben méltósággal viselte a sorsát. 
- Mondhatnék mást is - folytattam. - Vegyük például Olivér Shustert. 
- Ő is... izé... bokszoló? 
-A legnagyobb futballista, aki valaha csak élt. Legutoljára a Kegyetlen Bölények és a Winnipeg meccsén... 
-Stop! - állított le. - Ez nem érdekel, és időnk 
sincs rá, hogy végighallgassam. Fogja, és fújja be magát ezzel! Mire felocsúdtam, már a kezemben is volt egy zöld 
színű üvegcse. 
- Mi a csoda ez? 
- Fújja be magát vele, de gyorsan! Hátha elveszi a másik szagát. 
Óvatosan kipumpáltam egy kicsit a kézfejemre, és megszagoltam. Nem volt kellemetlen az illata, de a Kék rókának a nyomába sem érhetett. 
- Nem valami nagy szám - csóváltam meg a fejem. 
- Azért csak fújja be magát vele. 
- És ha nem? 
- Ha magánzsaru akar maradni Bostonban, befújja. Sóhajtottam és befújtam. Csak remélni mertem, 
hogy ennek ellenére szóba állnak majd velem a vacsoravendégek. Miss Palekar megszaglászott és biccentett. 
- Valamivel jobb. 
- És maga? - kérdeztem. 
- Mi van velem? 
- Maga mivel fújja be magát? 
- Én testkrémet használok. 
- Megmutatná, hogy csinálja? 
Kirántotta a kezemből a zöld üvegcsét, és eltüntette a szárijában. 
- Semmi köze hozzá! Figyelmeztetni szeretném, hogy tartsa magát az utasításaimhoz. Arról, ami a képtárban történt, nem szabad beszélnie! 
- Akkor miről beszélhetek? 
-Az lenne a legjobb, ha hallgatna. Bár tudom, hogy ez lehetetlen. És az egyetemi élményeikről se beszéljen. Hátha amit ön humorosnak tart, a többiek nem tartanák annak. 
Nagyjából úgy beszélt velem, mint a vademberekkel szokás, ha be akarják mutatni őket a királynak. 
- Mikor kell letérdelnem? - kérdeztem. 
- Az már nem divat. Egyébként maga mellett leszek, és kisegítem, ha bajba kerülne. 
- És ha WC-re kell mennem? 
- Ne legyen közönséges. 
- Csak gyakorlatias vagyok. Mikor induljunk? -Máris késésben vagyunk. Próbáljon meg alkalmazkodni a környezetéhez. 
Amíg a nyomában ballagtam a folyosón, egyre az járt a fejemben, hogy vajon hogy fér bele a szép kis fejecskéjébe ennyi rosszindulat. 
Hátha még azt is sejtettem volna, hogy sokkal, de sokkal több van benne, mint amennyit el tudtam volna képzelni róla. 
15. 
A terem, amelybe beléptünk, akármelyik luxusszálló legelegánsabb éttermét is kenterbe verte volna. A mennyezetről akkora csillár szórta ránk a fényét, mintha az egész plafon egyetlen csillár lett volna. Miss Palekart nem nagyon izgatta a csodálatom, mert megtaszította a derekamat. 
- Menjen már, ne álljuk el a bejáratot. Beléptem az ajtón, majd félreálltam, szememet 
a csillárra függesztve. 
- Életemben nem láttam még ilyet - nyögtem, a mennyezetre bökve. - Mintha gyémántok csillognának rajta üveg helyett. 
Miss Palekar dühösen a fülembe sziszegett. -Először is, ne mutogasson, mert mindenki magát nézi. Másodszor pedig valóban azok csillognak rajta. 
- Micsodák? - döbbentem meg még jobban. 
- Gyémántok. 
Egyetlen pillanat alatt felugrott a vérnyomásom a csillár mellé a plafonra. 
- Mit mond? 
- Ne kiabáljon, halkan is megértem. Tényleg gyémántok lógnak a csilláron. 
- Melyik az? 
- Meg ne próbálja, mert... 
- Hova gondol, hiszen zsaru vagyok. 
- Ja, ezt el is felejtettem a lelkére kötni: maga itt nem zsaru, hanem kizárólag Ripudaman maharadzsa iskolatársa. 
- Ez esetben a gyémántok... 
- Ez esetben sem! Ha nem akarja, hogy becsukassam. 
- Csak tréfáltam - nyugtattam meg. 
- Próbáljon meg leszokni róla. Itt nem kedvelik a vicces pasasokat. Ez nem Amerika! 
- Jó, hogy szólt. 
- Megvert engem magával Siva. Próbáljon meg, kérem, viselkedni. Ne lepődjék meg, ha néhányan idejönnek hozzánk... nem a maga kedvéért jönnek. 
Hát jöttek is, és valóban nem az én kedvemért. Úgy körülrajongták Miss Palekart, mintha híres színésznő lett volna. Ami a kinézetét illeti, nem is maradt el tőlük semmiben. 
Amíg az első hódolók felénk közeledtek, volt időm felmérni a terepet. A vacsora félig büférendszerű volt - a hosszú büféasztalok meg voltak rakva minden földi jóval -, alkoholos italokat azonban nem láttam sehol. Ezzel szemben annyiféle gyümölcs vigyorgott felém, hogy belekáprázott a szemem a színükbe. 
A felszolgálók pedig éppen olyanok voltak, mintha egy romantikus, Indiában játszódó filmből léptek volna elő. Csak úgy villogott rajtuk a makulátlan selyemruha. 
Az első, aki odalépett hozzánk, szakállas, idős ember volt, kissé már hajlott háttal. Mintha Ripudaman- a hasonlított volna. 
- Jó estét, Miss Palekar. 
- Jó estét, száhib. 
A férfi ekkor rám emelte barátságos tekintetét. 
- Ön Mr. Lendvay? 
- Az vagyok. 
-Isten hozta minálunk. Ön ma is csodálatos, Anusha. 
Anusha elpirult, és lehajtotta a fejét. Istenem, ha egyszer az én dicséretem is ilyen zavarba hozná! 
Profán kíváncsisággal bámulhattam a szakállas képébe, mert Anusha halkan elrebegte, hogy kivel van dolgom. 
- Paramananda maharadzsa... Ripudaman maharadzsa édesapja. 
- Üdvözlöm, maharadzsa. 
A maharadzsa megsimogatta a szakállát. 
- Hogy tetszik önnek Miss Palekar, Mr. Lendvay? 
Úgy tettem, mintha elgondolkoztatna a dolog. Komoly képet vágtam, majd tettem három gyors lépést oldalra. Aztán még mindig komor arckifejezéssel vizsgálgatni kezdtem a lányt. Az ujja hegyétől egészen a feje búbjáig. 
A maharadzsa érdeklődve figyelte, mit csinálok, majd türelmetlenül megkérdezte. -Nos? 
- Megjárja - mondtam. - Bár vannak bizonyos... hogy is mondjam csak... 
A maharadzsa meghökkent. 
- Mit mond? - emelte aztán a füléhez a kezét, amiből arra következtettem, hogy nem lehet egészen tökéletes a hallása. 
-Nemegyszer voltam már szépségversenyeken zsűritag - mondtam neki a füléhez hajolva. - Vannak bizonyos kritériumok, amelyeknek meg kell felelnie annak, aki. 
A maharadzsa elképedt. 
- És mik azok a kritériumok, ha szabad kérdeznem? 
Ismét csak végigpillantottam Anushán. 
- Hát... először is a mellbőség. 
A maharadzsa nem tudott parancsolni a szemének, így aztán mindketten leplezetlenül szemrevételeztük Miss Palekar kebleit. 
A maharadzsa megcsóválta a fejét. 
-Hát még? 
- A csípőméret - soroltam. - A lábak hossza... Ki tudja, mi lett volna a dolog vége, ha Ripudaman oda nem lép hozzánk. 
- Apám... elnézést kérek... 
Paramananda elszakította a szemét Miss Palekarról. 
- Nos, igen - motyogta zavartan. - Ön egészen különleges ember, Mr. Lendvay. Egészen különleges. És bizonyára nagy tapasztalatai vannak az izé... méretek terén. 
- Vannak nálam jobbak is - mondtam szerényen. 
- Majd még elbeszélgetünk róluk - ígérte. Amikor eltűntek a balfenéken, Miss Palekar a karomba kapaszkodott. 
-Jöjjön ki velem! 
- Hiszen még alig jöttünk be - tiltakoztam. - Még nem is vacsoráztam. 
Hiába tiltakoztam, maga után vonszolt. Rövid másodpercek múlva a palota erkélyén találtuk magunkat. Ott aztán nekem esett. 
- Figyeljen ide! - kezdte vészjósló, el-elakadó hangon. - Ha még egyszer... ha még egyszer... ilyet tesz... megölöm! Ha még egyszer megpróbál... megpróbál. .. én... kinyírom magát. Nem érdekelnek a következmények... kinyírom, és kész! És tönkreteszem. .. A börtönben fogja végezni! 
Némileg ellentmondó volt ugyan a fenyegetőzése, de azért icipicit meg is ijedtem. Csak nem lőttem túl a célon? 
Azt akartam, hogy Miss Palekar hagyjon már végre békén. Sértődjön meg, vagy bármi, de szálljon le rólam. 
- Nem bírom magát! - nyögte, és előkapott a szárijából egy zsebkendőt. A szeméhez emelte, és meg-törölgette vele. - Gyűlölöm magát, ó, ha tudná, menynyire! Legszívesebben megfojtanám! El sem bírom viselni a közelségét! 
Megfordult, és szemére szorítva a zsebkendőjét, eltűnt a balfenéken. 
Éppen menni készültem én is, amikor felnevetett valaki a hátam mögött. 
16. 
Villámsebesen fordultam hátra. Csinos, szőke, fiatal, fehér bőrű lány állt előttem, pohárral a kezében. Bár a kölniszagolgatás valahogy elvette a szaglásomat, mégis azonnal felismertem, hogy csak whisky lehet benne. A mögül az óriási, földig érő függöny mögül léphetett elő, amely az erkélyrács két oldalán lógott szépen összefogva. El nem tudtam képzelni, kinek támadhatott az a hervadt ötlete, hogy függönyt eresszen az erkélyre, de hát ahány ház, annyi szokás. 
A lánynak aranyhaja volt, hófehér bőre és almazöld ruhája. Ő is gyönyörű volt, mint Miss Palekar, csak éppen másféleképpen. 
Felemelte a poharát, és Miss Palekar után mutatott vele. Pontosabban abba az irányba, amerre Anusha felszívódott. 
- Na, ez jól itt hagyta magát. 
- Ez itt - mondtam. 
- A felesége? 
- Még csak az hiányozna - tiltakoztam. 
- A barátnője, mi? 
- Még csak az se. 
- Akkor mi köze magához? 
- Én is ezt kérdezem. 
- Kicsoda egyáltalán ez a nő? 
- A maharadzsa titkárnője, ha jól tudom. 
- Hm. És mi baja magával? 
- Nem tetszik neki a kölnim. 
A lány hozzám hajolt, és megszaglászott. 
- Pedig egészen elfogadható - mondta. - Bár valami keveréknek tűnik. Egyébként meg ne törődjön vele. Kicsoda egyébként maga? 
Mondtam neki, hogy ki vagyok. 
- Aha. Tehát amerikai. Én is az vagyok egy kicsit. 
-Kicsit! 
- Évszázadok óta nem sikerült eldöntenünk, hogy Európához tartozunk-e vagy Amerikához. 
-A családja? 
- Az országom. 
-Miért? Melyik a maga országa? - kérdeztem 
meghökkenve. 
- Izland. Az ottaniakon kívül még senki nem tudta kimondani helyesen a nevem. 
- Miért? Hogy hívják? 
- Hrafnhildur Hardardóttír. 
Ez valóban soknak tűnt egy kicsit. 
- Tudom - bólintott szomorúan a lány. - Más is így van vele. De azért ne szaladjon el. Hívjon csak Hildának. Mások is így hívnak. 
Felé nyújtottam a kezem. 
- Hát akkor, kedves Hilda, örülök, hogy találkoztunk. 
-Én is... izé... 
- Johnny. 
- Ez már könnyebb név. Szóval a fiatalabb maharadzsa iskolatársa volt? És milyen volt annak lenni? 
- Semmi különös. Maga hogy kerül ide? 
- A mostohaapámmal jöttem. Anyám hazautazott, így én vagyok kénytelen elkísérni a fogadásokra. Állatira rühellem a dolgot alig várom már, hogy visszajöjjön, és átvegye a szerepét. 
- Kicsoda a mostohaapja? 
-Üzletember. Nem iszunk egyet a megismerkedésünkre? 
- Mindjárt hozok magamnak egy italt. Kér maga is egyet? 
- Ne tegyen felelőtlen kijelentéseket - figyelmeztetett. - Nem talál odabent egyebet, csak gyümölcslevet. A ma esti egy száraz buli. 
- A maga poharában azért van valami komoly, ne is tagadja. 
- Persze hogy nem tagadom. Én hoztam magammal. Fel vagyok készülve a szárazságra. - Felemelte a másik kezét is, és egy lapos üvegecskét mutatott felém. Zöld volt ez is, mint a kölnisüvegem. Kíváncsi 
lettem volna rá, Miss Palekarnak vajon jobban tetszene-e a tartalma? Végignéztem az üvegen, és végignéztem a lányon. 
- Nem korai még magának ez? 
Ő is végignézett rajtam. Mit tagadjam, belebor-zongtam a nézésébe. -Húszéves vagyok és izlandi - mondta. - Akar 
ennél többet? 
- Ennyi elég is - mosolyogtam. Felém nyújtotta az üveget. 
- Húzza meg nyugodtan. Nincs száj- és körömfájásom. 
Meghúztam, bár csak mértékkel. Nem szerettem volna, ha Miss Palekar kényes orrát a kölnim mellett még a whiskyszag is birizgálja. Bár amilyen sebesen elhúzott, lehet, hogy ma estére megszabadultam tőle? 
- Mit tagadjam, kissé ki vagyok borulva - sóhajtotta Miss Hardardóttír. - Remélem, nem látszik rajtam? 
- Én nem veszem észre - nyugtattam meg. 
- Pedig ki vagyok. Képzelje, nyolc hónapja már, hogy elment az anyám. 
-Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de nem lehet, hogy... végleg lelépett? 
Megütődve nézett rám. 
-Dehogy lépett le! Egész jól kijönnek a nevelőapámmal. Hazament a nagymamámat ápolni. Én meg azóta egyedül vagyok az apámmal, és mint jó kislánynak, nekem kell elkísérnem mindenüvé. Nem nagy öröm, mondhatom. Különben is, vannak napok, amikor egy lánynak égető szüksége lenne az anyjára. Remélem... holnapra vagy holnaputánra ideér. Már itt is kellene lennie, csak Dubaiból vihar miatt nem tud felszállni a gépe. Ősszel mindenesetre hazautazom, és folytatom az egyetemi tanulmányaimat. 
- Mit tanul, ha szabad kérdeznem? 
- Bölcsészetet. A viking kor érdekel. 
- Hát az bizony izgalmas lehet. 
- És maga? 
- Hogy én mivel foglalkozom? Hát... biztonsági kérdésekkel. 
- Hivatalosan van itt? 
- Ha nem lennék biztonsági ember, elárulnám magának. 
Miss Hardardóttír elmosolyodott. 
- Jól van, csak őrizgesse a titkait. Azt mondja, a maharadzsa barátja? A nap huszonnégy órájában? 
- Még csak alig egy napja vagyok itt, de nem hi- szem, hogy Ripudaman minden percben igényt tartana rám. 
- Remélem is. 
- Hm. És miért? 
!     Nem volt szemernyi kacérság sem a nézésében, , ahogy a szemembe mélyesztette a szemét.     -Mert így remélhetem, hogy rám is marad egy kis ideje. 
- Ha elárulja, hol lakik. 
- Itt - mondta. 
- Úgy érti, hogy itt, a maharadzsánál? 
- A maharadzsa vendégei vagyunk. Apám és még f jó néhányan egy egész álló hétig táborozunk itt. 
- Mi az ördögért? 
- Terveket kovácsolunk. Le akarjuk nyelni a világot. Számíthatok hát rád? - váltott tegezésre. 
Ismét csak beleborsództam a nézésébe. 
- Minden tekintetben. 
A lány hirtelen a szájára tette az ujját. 
- Jön valaki. Én inkább eltűnök a balfenéken. Felém intett, és elbújt a függöny mögött. 
Én is igyekeztem lelépni, de mivel csak egyetlen út vezetett az erkélyről a nagyterembe, éppen belefutottam egy indiai pár karjába. A férfi európai ruhát viselt csupán a fején ragyogó turbán árulta el, hogy idevalósi. Na és természetesen a bőre. A mellette sétáló hölgy azonban már tökéletesen indiai volt. Karcsú testét szári fedte, amely éppen olyan csillogóvillogó volt, mint Miss Palekaré. Ekkor döbbentem csak rá, hogy miért ilyen villogó selyemből készítik a szárikat... Ha végigfut rajta a legcsekélyebb fény is - legyen az egy cigaretta izzó parazsa, egy mennyekből letévedt holdsugár vagy kósza lámpafény -nincs élőlény, aki meg ne csodálná. És ha már megcsodálta, azt is megcsodálja, ami a ruha alatt rejtőzik. A szári tehát olyan, mint a lepke szárnya. Felhívás keringőre. 
Megbiccentettem a fejem, és el akartam oldalogni mellettük. A férfi azonban nem húzódott félre, így állva maradtam. 
- Mr. Lendvay? - kérdezte tökéletes amerikai kiejtéssel. 
Meghökkenve bámultam rá. 
- Elnézését kérem... ismerjük mi egymást? 
Nem volt valami éles elméjű a kérdésem szolgáljon mentségemül, hogy fogalmam sem volt róla, hogy kell hasonló helyzetben viselkedni. Feltételeztem, hogy ez is maharadzsa, márpedig az otthoni ismeretségi körömben nem tolonganak a kóbor maharadzsák. 
- Csak ötven százalékban - mondta mosolyogva a férfi. Negyvenes éveinek elején járhatott, kissé hajlott orra volt, és nagy, fekete szeme. 
-Ötven... százalékban? 
- Én már ismerem önt. -Igazán? Honnan? 
-Részben Ripudaman mesélt magáról, részben pedig más közös ismerőseink is vannak. 
Azt hittem, előkelőbb ügyfeleim közül említ majd néhány nevet, de tévedtem. Felsorolt néhány ökölvívót, kosárlabdázót és bukmékert. Én meg csak tátottam a számat, és nem tudtam, hová legyek. Sosem gondoltam volna, hogy egy indiai maharadzsa ilyenfajta fickókat is ismer. 
-Csodálkozik? - kérdezte még mindig mosolyogva. 
- Nem is tagadom. 
- Ne csodálkozzék - legyintett. - Egy évből felet Amerikában töltök. És ott is jártam egyetemre. Ohió-ban. Különben Prithviradzs vagyok. Van több nevem is, de az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél. Ő a feleségem, Giovanna. Ő olasz. Igaz, kincsem? 
Felkaptam a fejem. Ki a fene hitte volna, hogy a szép, indiai asszony olasz? 
- Méghozzá nápolyi. 
Első pillantásra szimpatikusak voltak nekem. Látszhatott is rajtam, mert mindketten barátságosan mosolyogtak felém. 
-Azonkívül Ripudaman maharadzsa vetélytársa vagyok - mondta a férfi. - Nem említette önnek Ripudaman? 
- Csak nemrég érkeztem - mosolyogtam én is. -Alig volt még időnk szót váltani. De... bocsásson meg, ön is maharadzsa? 
Fogalmam sem volt róla, ki adta a számba a kérdést. Lehetséges, hogy a fejemben ült valaki, ő kényszerítette ki belőlem? 
- Hogy? Hogy maharadzsa vagyok-e? - hökkent meg. - Bizonyos értelemben igen. 
- Bizonyos értelemben? 
Kissé elkomorult az ábrázata. Az asszony megszorította a karját, és kérdőn nézett rá. Mintha azt sugalmazta volna neki, hogy lassan menniük kell, túlságosan is leragadtak az erkélyen. 
- Eredetileg azok voltunk. A családom, az őseim. -És ön? 
Megvonta a vállát. 
- Ma már nincsenek maharadzsák. 
- Én úgy tudom, hogy vannak. 
- Csak olyan értelemben, mint Európában a grófok. Használhatják a címüket - én is használom -, de egyéb, például politikai jelentősége nincs a dolognak. 
- Prithviradzs, kérlek... 
- Ó, igen. Bocsásson meg, Mr. Lendvay, mennünk kell. Csak meg szerettem volna ismerkedni Ripuda-man hajdani iskolatársával. Az a helyzet... 
Sose tudtam meg, hogy mi a helyzet és mivel. Vékony, borostás fiatalember bukkant fel mögöttük, és diszkréten megköszörülte a torkát. 
- Csak nem maga az, Dzsavahar? 
- Éri vagyok, száhib. Kérem, már várják. Prithviradzs meghajolt előttem. 
- Még látjuk egymást, Mr. Lendvay. Hallottam, igazi boksz-szakértő. Alkalomadtán lenne egy-két kérdésem önhöz. 
- Állok a rendelkezésére, száhib. 
Giovanna asszony mosolygott, és ő is megszorította a kezem. A pár megfordult, és visszasétált a terembe. 
18. 
Alig tűntek el a csillárfényben, Hilda kibújt a függöny mögül, és irigykedve bámult utánuk. 
- Szép kis csaj, nem is vitás. Szerinted, mennyi lehet? 
- Úgy harmincöt. 
Miss Hardardóttír megcsóválta a fejét. 
- Tetszel neki. 
- Honnan veszed ezt az ostobaságot? 
- Láttam a szemén. Azt hiszem... parlagon hever a kicsike. 
-Ezt hogy érted? 
- Valami nincs rendben közöttük. Az egyik parlagon heverő fogja a másik parlagon heverő adását. 
Igazság szerint meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy ő is parlagon hever-e, de nem azért hívott ide Rirjudaman, hogy unatkozó lányokkal hetyegjek. . 
Ő azonban gondolatolvasó volt. A válaszából legalábbis erre következtettem. 
- Igen. Én is parlagon heverek. Annyira parlagon, hogy kakukkfű nőtt rajtam. Nem ismersz egy gyógynövény-gyűjtőt, aki foglalkozna velem egy kicsit? 
Igazság szerint azt kellett volna mondanom, hogy nem a gyógynövény-gyűjtés olyan messze áll tőlem, mint Buck sztriptíz bárja a Vatikántól, a kakukkfűnek pedig még hírét sem hallottam, de az a valaki, aki a fejemben garázdálkodott, egyszerűen arra kényszerített, hogy ne azt mondjam, amit akarok. 
-Őszintén szólva... magam is érdeklődöm a kakukkfű iránt. 
Felcsillant a szeme örömében. 
- Igazán? Hát ez remek! Majd jelentkezem. Fel a nagy kakukkfű túrára! 
Mosolygott, sokat ígérőn rám kacsintott, majd eltűnt előlem. Ezúttal nem a függöny mögött, hanem a csillárfényben. 
Ideje volt nekem is visszamennem a többiek közé. 
A hölgy, aki rám ragadt, alacsony volt, nagy fenekű, nagy mellű, és be nem állt a szája. Olyan középnyugati táj szólásban öntötte rám a bölcsességeit, hogy tíz perc múlva fuldokoltam tőlük. Többször is megpróbáltam csendesen lelépni, de mindannyiszor elkapta a szmokingom ujját, és nem engedett. 
Említettem már, hogy be nem állt a szája. Vagy beszélt, vagy evett. Sőt gyakran akkor is beszélt, ha evett. Ilyenkor apró szendvicsdarabkák repültek ki a fogai közül a szélrózsa minden irányába. Előbb még ügyes elhajlásokkal megpróbáltam kikerülni őket, aztán reményvesztetten feladtam. Elvégre, nem az enyém a szmoking, és nem is én tisztítom. 
Ha nem evett, csak beszélt, az sem volt sokkal jobb. Bár higiénikusabb, az kétségtelen. Az apró szendvicsdarabkák helyett marketing-bölcsességek potyogtak a szájából: ezek legalább nem ragadtak a szmokingomra. 
- Óriási dobás lesz - magyarázta lelkesen, miközben óvatosan benyúlt a szájába, és a mutatóujjaval kipiszkált a fogai közül egy odaragadt húsdarabot. -Lenyeljük a konkurenciát. 
-Valóban nem árt lenyelni a dolgokat, ahelyett hogy kiköpdösné az ember. 
- De nem mindig - tiltakozott. - A konkurenciát néha meg kell rágni, és ki kell köpni. 
- Ellentétben a szendvicsekkel. 
- Tessék? Szóval, el kell markolni a micsodáju azaz be kell mutatni nekik a legújabb termékeinket Hadd essenek seggükre a szerencsétlenek. Jöjjön, hozok még egy szendvicset. Igaz, hogy fogyókúrázom de amíg Indiában vagyok, felfüggesztettem az  inkvizíciót. Itt mindent megtehetek! 
- Mindent? - kérdeztem bárgyún, miközben némi sikerélményt azért elkönyvelhettem magamnak, sikerült elhajolnom néhány repülő vöröskaviár szemecske elől. 
- Mindent, édes - mondta. - Semmitől sem fogom vissza magam. Majd otthon ismét éhkoppot tartok Melyik szobában is laksz? 
-Én nem itt lakom - mondtam nagy elhatározással. -Hát hol? -Más... hol. 
- Közel van az a máshol? 
- A világ végén. 
- Nem tesz semmit. Jó széles az ágyam. Várj csak hozok még egy szendvicset. 
Alighogy eltűnt, fehér kabátos inas hajolt meg előttem. 
- Bocsánat, Lendvay száhib. Ezer bocsánat. Mis Palekar keresi önt. 
- Sajnálom, de nem vagyok itt - mondtam a büfé asztal felé kacsintva. Ekkor tudatosult csak bennem hogy mennyire éhes vagyok. 
Az inas kissé megzavarodott. 
- Ön nincs itt, száhib? 
- Ahogy mondom. Nem vagyok itt. A pasas megsimogatta az állát. 
- Akkor ön most hol van, száhib? 
- Jó kérdés - bólintottam. - Azt hiszem, a büféasztalnál. 
Éppen indultam volna, amikor észrevettem a felém igyekvő széle, hossza egy marketingmenedzsert. 
- Tévedtem - mondtam a fehér kabátosnak. 
- Amennyiben, száhib? 
- Amennyiben mégiscsak itt vagyok. 
A szakállas, idősebb indiai férfi észrevette a felém közeledőt, és azt hiszem, egyetlen másodperc alatt mindent megértett. Szomorkás mosoly suhant át a képén. 
- Jöjjön, száhib. Szélehosszaegy ekkor ért mellém. 
- Elmész? - kérdezte csalódottan. - Hiszen még össze se melegedtünk úgy istenigazából. 
- Hja, hív a kötelesség - mentegetődztem. 
- A fenébe is, pedig már kezdtem beleélni magam. 
Meg sem vártam, amíg kisajnálkozza magát, az 
ajtó felé indultam. 
- Hol találom Miss Palekart? - kérdeztem a szakállastól. 
- A pavilonban, száhib. 
- Milyen pavilonban? 
- Odavezetem, száhib. 
- Nem mondta, mit akar tőlem? 
- Ez nem az én dolgom, száhib. 
Láttam valamit az arcán, ami nem tetszett nekem. Mélybarna szemében leplezetlen félelem, mondhatni, rettegés ült. Ha nem figyeltem volna minden idegszálammal Szélehosszaegyet, bizonyára észrevettem volna már korábban is. Sőt még a hangjában is csak úgy remegett a félelem. 
- De azért csak tud valamit, barátom? 
Az indiai mélyet lélegzett. 
- Hát... valamit igen. 
- És az micsoda? 
-Alighanem... gyilkosság történt, száhib. 
20. 
Kicsit megszédültem ugyan, de azért nem volt vészes a dolog. Én már akkor sejtettem, hogy valami szörnyűség történt a közelben, amikor megpillantottam a vérfoltokat a márványfalon. Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy megállapíthattam volna, valóban embervér-e, mégis azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy az. De hát miért is lett volna majomvér? Aki vért ken a falra, többnyire embervért ken oda. És különben is: a majmot jóval nehezebb megfogni, mint az embert. 
Fejtörés közben észre sem vettem, hogy kisétáltunk az épületből a kertbe. 
- Hol történt... a gyilkosság? - kérdeztem, amikor már csillagok ragyogtak a fejünk felett, és fák susogtak mellettünk. 
- A pavilonban, száhib. Azonnal ott leszünk, száhib. 
Átsétáltunk a hidacskán, amely alatt víz csillogott. El is határoztam, hogy amint felvirrad a másnap, sétát teszek a parkban, hiszen így akár Pakisztánba is átvezethetnének, azt sem venném észre. 
A csúcsos tetejű, fából készült pavilon úgy magasodott fel előttünk, mintha kizárólag az én tiszteletemre emelkedett volna fel a fűről, ahol eddig heverészett. Karcsú, szellős keleti épület volt - éppen ellentéte a kastély súlyos tömbjének. Amerre csak elláttam, vékony, rácsos fakerítés vörös festéke ragyogott a holdfényben. Csak reménykedhettem benne, hogy ennek a befestéséhez már festéket használtak, 
nem vért. 
Emberem sietett volna tovább, de még idejében sikerült megállítanom. 
- Álljon csak meg, barátom. 
- Sietnünk kell, száhib - türelmetlenkedett. 
- Azért csak álljon meg egy pillanatra. Azt mondja, ez egy pavilon? 
- Az száhib. Ez a pavilon. 
- Hm. És mire használják? 
- Most laknak is benne, száhib. -Mostl 
- Régen nem laktak benne. -Akkor mire használták? 
- Raktárnak, száhib. 
- Mit raktároztak benne? 
- Olyan tárgyakat, amelyek nem fértek be a kastélyba. Bútorokat például. 
- Képeket is? 
- Azokat is, száhib. Néhány apróságot most is őriznek benne, de főleg Musztafa lakása van odabent. 
- Ki az a Musztafa? 
A turbános kétségbeesve nézett rám. 
- Azt a parancsot kaptam, száhib, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kerítsem elő. Ha sokat késünk, száhib, kirúgnak az állásomból, pedig nagy családot kell eltartanom. 
- Olyan szigorú a gazdája? 
- Nem annyira, de nem tűri a késést. 
- Akkor tényleg siessünk, nehogy baja essék. Átmentünk egy rácsos kapun, majd egy zsebkendőnyi udvar átszelése után nyitott ajtóhoz érkeztünk. 
Több, fából készült épületet is láttam a mellett, amelybe éppen be akartam lépni, de nem volt időm alaposabban is szemügyre venni a környéket, mert kinyúlt egy kéz az ajtón, és egyszerűen berántott az épület belsejébe. 
-Jöjjön már, mi a fene tartott idáig? 
Természetesen a barátságos Miss Palekar volt a rángató. 
-Jöttem, ahogy tudtam - mondtam, miközben igyekeztem nem elveszíteni az egyensúlyomat. - Mi történt, kisasszony? Csak nem szeretett belém? Imádom a titkos randevúkat. 
- Fogja be a száját! - förmedt rám. - És nyissa ki a fülét! 
- Kinyitom, de akkor sem tudom garantálni, hogy meghallom, amit mond. 
-Mi a fenéről beszél? 
- Zúg a fülem az éhségtől. 
- Majd mindjárt elmegy az étvágya. 
Volt valami a hangjában, amitől meghökkentem egy kicsit. Mintha szelídebbre váltott volna. Istenem, hát akkora a baj? 
Mielőtt továbbvezetett volna a félhomályos előtérből, elém állt, és a mellkasomnak bökte a mutatóujját. 
- A maharadzsa kérését tolmácsolom. Szeretné, ha azt mondaná, hogy maga fedezte fel a holttestet. Figyel rám egyáltalán? 
- Igyekszem - bólintottam. 
-Rövidesen itt a rendőrség. Hemadri felügyelő személyesen jön el hozzánk. Hemadri Bhattacsarja. Tudja, ki ő? 
- Honnan a fenéből tudnám? 
- Hemadri egy sakál. 
- Annyira utálja? -Kiutálja? 
- Azt mondta róla, hogy sakál. 
- A sakál nálunk nem ugyanazt jelenti, mint maguknál. Itt, ha valakire azt mondják, hogy sakál, egyáltalán nem sértő. A sakál ravasz, céltudatos és a többi. 
- Megjegyzem magamnak. 
- Figyelmeztetni szeretném, hogy vigyázzon vele. Egykönnyen csőbe húzhatja magát. 
- Engem? Miért éppen engem? 
- Mert maga külföldi. Imádja megizzasztani a külföldieket. Szereti, ha leeresztik a földre a magasan hordott orrukat. 
- Majd résen leszek - ígértem, bár egyelőre fogalmam sem volt róla, miért kellene résen lennem. 
- A felügyelő először majd látszólag távol eső dolgokról kérdezgeti. Olyanokról, hogy hogy tetszett a képtár és a többi. Nehogy elszólja magát nekem! 
- Mivel kapcsolatban? 
- Hát, ami kora este történt. 
- Ha jól értem magát... bölcsebben teszem, ha meg sem említem a felügyelőnek, hogy jártam már a képtárban? 
-Jól értett. 
- Tagadjak le mindent? 
- Nem kell beszélnie róla. A saját érdekében. Akkora ütést éreztem a szívem táján, hogy majd 
megperdültem tőle. Mi van akkor, ha azért hívtak Indiába, hogy vigyek el valaki helyett egy balhét? Aztán gyorsan el is hessegettem magamtól az alaptalan gyanút. Ezt azért nem tételezem fel Ripudamanról. és különben is... még azt sem tudom, kit öltek meg. Végigsiettünk egy szűk, sötét folyosón, amelynek 
a mennyezetéről egyetlen halvány villanykörte lógott égővörös zsinóron. Le kellett hajtanom a fejem, hogy elkerüljem a vele való találkozást. Tizenöt-húsz lépés után aztán megerősödött a világosság. A fény egy szobából áradt felénk. A szobának nyitva volt az ajtaja, odabent erős fények égtek, előttük sötét alakok mozogtak. Árnyékuk óriásira növekedve a fehér falakon táncolt. 
Amint beléptem a szobába, azonnal megpillantottam a holttestet. 
Amint megpillantottam, azonnal megértettem, hogy miért hozta összefüggésbe Miss Palekar az étvágyammal. Bizony, bizony: ha amatőr lettem volna, alaposan elment volna attól, amit láttam. 
Jó néhány éves magánzsarui pályafutásom során láttam már holttestet éppen eleget, ez azonban majd mindegyiken túltett. Mintha üzemi baleset áldozata feküdt volna előttem a padlón. A kövér, hasas, hurkás kezű férfit úgy összeszabdalta valami, mintha aprítókésekkel teli munkagépbe esett volna. 
Felemeltem a fejem, és szemrevételeztem a szobában mászkálókat. Két ismeretlen indiai férfi volt odabent - egy idősebb, egy fiatalabb, továbbá a maharadzsa. Ripudaman, amikor észrevett, lemondóan legyintett. 
Óvatosan megkerültem a holttestet. A fickó - mint már említettem - a padlón feküdt alig karnyújtásnyira az ágyától. Alighanem éppen ágyazott, amikor megölték. 
Egyetlen pillantást vetettem csupán a bejárattal szembeni falra, majd visszatértem a halotthoz. Haladjunk csak szépen, módszeresen előre! 
- Kicsoda az áldozat? - fordultam Ripudamanhoz. 
-Musztafa - mondta Ripudaman. Kicsit magasabb volt a hangja a megszokottnál, amiből arra következtettem, hogy komoly nehézségek árán sikerül csak megőriznie a higgadtságát. 
- Azonkívül? 
- Mindenes. 
- Ez mit jelent? 
- Ő vigyáz a pavilonra, és egyéb munkát is végez. Már rég le akartam bontatni ezt az épületet, csak mindig elhalasztódott valamiért. De most lebontatom. Leén! 
Zsebkendőt vett elő szmokingja zsebéből, és megtörölgette vele a homlokát. Nem is csodáltam, hogy remeg a keze. 
Felemeltem a fejem, mert halk zümmögést hallottam. Csak hosszabb nézdegélés után vettem észre a két jókora fekete bogarat, amely a halott feje mellett száradozó vértócsában fürdött. 
Sóhajtottam, és visszafordultam Ripudamanhoz. 
- Mire használták a pavilont? 
-Raktárnak. Azonkívül Musztafa lakik... lakott... itt. 
Ezt már szakállas kísérőmtől is hallottam, mégis meg kellett kérdeznem Rippytől is. 
- Mit raktároztak benne? 
- Ezt-azt. Képeket például, amelyek nem fértek be a képtáramba. Kisebb értékűek, és sok sérült is akad közöttük. 
- Gyanakszol valamire, hogy miért ölhették meg? 
- Mire gyanakodhatnék? Musztafa csendes ember volt, a légynek sem ártott. 
- Akkor nézzük csak ezt a falat! 
Rajta aztán volt néznivaló bőven. Éppen úgy, mint a másik falon, a képtárban. A kétféle fal jelentősen különbözött ugyan, egys100 
ben azonban mégis hasonlítottak is egymásra. Mindkettőt vérrel mázolták be. És mindegyiket olyan ákombákomokkal, amilyeneket csak egy elefánt or-mánya tud festeni. Itt azonban hiába kerestem a padlón az elefánt talpa nyomát. 
A falhoz sétáltam, és közelről is megvizsgáltam. A vér feltehetően Musztafa vére volt. Hátrafordultam, és megnéztem a halottat. Igen... az elefánt mindent megmagyarázna. A késekhez hasonló sérüléseket és a zúzódásokat is. így nézhet ki az, akit megtámad és megöl egy elefánt. 
Vetettem még néhány pillantást a vérfoltokra, aztán visszatértem az ajtóhoz. Kilestem rajta a félhomályos folyosóra, majd visszahúztam a fejem. Ripu-daman mindvégig mellettem állt, és kíváncsian nézte, mit csinálok. 
- Rosszul vagy... Johnny? 
- Csak a folyosót nézem. 
- Mit nézel rajta? 
- Hogy be tudna-e jönni ide egy elefánt. -Bolond vagy te, Johnny! Hogy jöhetne be ide 
egy elefánt? Hiszen még egy elefántbébinek is kicsi volna a hely. 
Ebben igaza volt. A keskeny, alagútszerű folyosón nemhogy egy felnőtt elefánt, de még egy elefántbébi sem tudott volna baj nélkül végigmenni. Akkor viszont hogy került be mégis a szobába? 
Ripudaman megfogta a könyökömet. 
-Johnny? 
- Mi van? 
- Ugye beszélt veled Anusha? 
- Beszélt. 
- Mindent megértettél? 
- Légy nyugodt, nem lesz baj. 
V,  - Adják az istenek. 
Szelíden mosolyogtam, belül azonban a nyugtalanság tengere hullámzott bennem. Valamire fel akarnak használni, nem is vitás. De vajon mire? 
Addig törtem a fejem, amíg meg nem érkezett He-madri felügyelő. 
21. 
Hemadri vékony férfi volt, majdhogynem törékeny. Céltalanul kódorgott a szobában, mielőtt odajött volna hozzám. Ha koszos ballonkabátot viselt volna, az álomittas Columbo hadnagyra emlékeztetett volna. 
Őszintén szólva nem is igen vettem észre, mikor jött be. Pedig nem egyedül érkezett - két egyenruhás rendőr kísérte. Vele ellentétben ők már megtermett fickók voltak, nagy hasukat még a szorosra húzott derékszíj sem tudta visszaszorítani. 
Hemadri felügyelő fehér inget, fekete mellényt és kis kecskeszakállt hordott. Azonkívül fáradt, és meglehetősen unott mosolyt az arcán. Mint akinek elege van mindenből, szeretne minél előbb túlesni a dolgon. 
Váltott néhány szót a maharadzsával, majd letérdelt a halott mellé. Nézegette, sóhajtozott, hümmö-gött, miközben a két nagy hasú zsaru féltőn magasodott fölé. Mintha attól tartottak volna, hogy valaki hátulról ráveti magát a felügyelőre. 
Hemadri felállt. Ekkor láttam csak, hogy cipő helyett szandált visel. Abból is olyat, aminek csak talpa van, másmije alig. 
- Hát ez meghalt - mondta Ripudamanhoz fordulva. - Sajnálom, uram, de meghalt. 
Ripudaman szó nélkül széttárta a karját. 
- Megölték. 
Ripudaman a homlokához szorította a tenyerét. Egészen jól csinálta. Hemadri sajnálkozva pislogott rá. -Ez bizony... gyilkosság a javából, száhib. 
- Sivára - sóhajtotta Ripudaman. - De hát ki ölhette meg, és miért? 
- És hogyan? - sóhajtotta Hemadri. - Persze önt ez ne izgassa, maharadzsa. A rendőrség dolga, hogy megtalálja a tettest. Ha egyáltalán megtalálja. Körülnézett idebent? 
- Még nem volt elég időm rá. 
-Arra gondoltam, hogy nem hiányzik-e valami. Ami egy esetleges rablógyilkosságot indokolna. 
- Nem tudom, felügyelő száhib. Nem hiszem, hogy bármi is lett volna itt, ami megért egy rablógyilkosságot. 
- Ki tudja? - vonta meg a vállát a felügyelő. - Volt eset, hogy néhány pajszáért is kinyírtak valakit. 
A felügyelő szép lassan odasétált hozzám, és mosolyogva megállt előttem. 
- Hát ön, Mr. Lendvay? 
Csak a nevem említésére riadtam fel. Mivel a zsaru nem nyújtott kezet, én sem nyújtottam az enyémet. 
- Miss Palekar említette, hogy ön is a vendégek közé tartozik, és hogy tulajdonképpen ön fedezte fel a gyilkosságot. 
-Én??! 
- Hát nem ön? 
- Dehogynem - kaptam észbe. - Kijöttem sétálni egy kicsit, és... szóval, észrevettem a pasast. Akkor még azt hittem, baleset érte. Miss Palekar aztán... 
- Hogyan? Miss Palekar is magával volt? 
- Együtt sétáltunk - mondtam. 
- Miss Palekar nem említette. 
A Ripudaman mögött szobrozó Miss Palekar idegesen megköszörülte a torkát. 
- Nem említettem volna? Bizonyára megfeledkeztem róla. 
- Önök bejöttek ide, a pavilonba? Miért? 
- Az ablakon néztünk be - mondtam gyorsan. -így vettük észre a halottat. 
- így már érthető. Nem láttak valami gyanúsat a közelben? 
- Én semmit. 
- Én sem - mondta gyorsan Miss Palekar. 
- Az ablak természetesen nyitva volt? 
- Természetesen. 
- Másként nem is lehetett volna. - A felügyelő mosolygott, és a maharadzsára pislogott. - Nem is tartanám fel, száhib. Tudom, hogy várják a vendégei. Önt sem, Mr. Lendvay. Ha megengedi, maharadzsa, körülnézünk egy kicsit a környéken. 
- Ahogy óhajtja, felügyelő. 
Miss Palekar és a maharadzsa kíséretében visszasétáltam a vendégekhez. Útközben elhatároztam magamban, hogy bármi történjék is, végre megvacsorázom. 
Annyira éhes voltam, hogy még a halott látványa sem űzte el végérvényesen az étvágyamat. 
22. 
Nagy szerencsém volt - akkora, hogy nem is reméltem volna. A vendégek sem ettek meg mindent, és Szélehosszaegyet sem láttam a teremben. Vagy édes-deden csicsikált a szobájában, esetleg odakint sétálgatott a fák alatt. 
Megpakoltam egy tányért kajával, majd elővigyázatosan visszavonultam az egyik teraszra. Éppen elkezdtem volna a falatozást, amikor feltűnt egy árnyék a közelemben. Halálos rémület kerített a hatalmába. Azt hittem, Szélehosszaegy csípett el. Szerencsémre csak Miss Hardardóttír volt az. 
- Már mindenütt kerestelek - panaszolta. - Árva vagyok nélküled, mint a párját vesztett madár. 
- Azaz nem találtál jobbat, mint én. 
-De undok vagy, hallod-e! Hátha beléd szerettem, és más már nem is kell? 
- Nálad ilyen gyorsan megy? 
-Meglátni és megszeretni... nem hallottál még ilyenről? Különben hol jártál? 
-Valakit meggyilkoltak odakint. Megnéztem a hulláját. 
-Hahaha! De vicces vagy! Ne félj, nem akarok rád akaszkodni. Pedig rád akartam. 
- Csak akaszkodj nyugodtan. 
-Hogy akaszkodjak, amikor nyilvánvalóan le akarsz rázni? 
- Dehogy akarlak! 
-Hát ha nem akarsz, akkor miért jössz nekem ilyen hülyeségekkel, mint gyilkosság meg hulla? Egyszer volt egy fiúm, aki ha nem jött el a randevúra, azzal etetett, hogy vízvezeték-szerelés volt náluk, és otthon kellett maradnia. Később kiderült, hogy be sincs vezetve hozzájuk a víz. Egy lakókocsiban laktak valahol, és... 
-Jól van, beismerem, hogy csak tréfáltam. Lerázni pedig egyáltalán nem akarlak. Sőt szükségem lenne a segítségedre. 
-Tudom. 
-Mit tudsz? 
- Hogy szükséged van rám. Már korábban is meg akartalak menteni, csak gondoltam, szenvedj egy kicsit. Annál nagyobb hálát érzel majd, ha végül közbelépek. 
Ostoba képet vághattam, mert félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám. 
- Nem stimmel valami? 
- Nem értem, miről beszélsz. 
- Hát arról a dundi csajról, aki rád szállt! Láttam, hogy dörgölte hozzád a melleit. Az anyám lehetne. 
- Te figyeltél bennünket? 
- Á, csak a szolidaritás dolgozott bennem. Mégiscsak régi ismerősöm vagy. 
-Régi?! 
-Ó, hát az idő múlását nem percekben mérik. A szíved méri csupán. -Ezt te találtad ki? 
- Őszintén szólva nem. A Vadevezős. -Azki? 
- Te nem ismered a Vadevezőst? 
- Ismernem kellene? 
- Semmit sem mond neked az, hogy Fészekben ülök egy nagyfa közepén, átlógatom a lábam a semmi peremén? Na? 
- Szép gondolat. Különösen a fészek. De ha már segíteni akarsz nekem... 
- Persze hogy akarok. De mi lesz a jutalmam? 
- Még meg sem mondtam, mire akarlak megkérni. 
- Majd megmondod. Én pedig előre közlöm, hogy egy hosszú csókot kérek. Cirka húszperceset. Áll az alku? 
A húsz percet kicsit soknak tartottam ugyan, de nem tolongtak körülöttem a segítők, akik olcsóbban is elvállalták volna. 
- Ismersz valakit, aki tud szanszkritul? 
- Ismerek - bólintott Miss Hardardóttír. 
- A betűket is tudja olvasni? 
- A dévanágarit? Olyat is ismerek. 
- Össze tudnál hozni vele? 
- Össze. 
- Mikor? Sürgős lenne. 
-Hát, ha annyira sürgős... akkor tíz másodperc alatt elintézem. 
A tíz másodpercet költői túlzásnak tartottam ugyan, mint a láblógatást a fészekből, de azért lelkesen bólintottam. 
- Oké. És ki lenne az? 
Hilda rám mosolygott, majd hozzádörzsölte puha pofikáját a képemhez. 
- Én, kismadaram. 
Majd félrenyeltem meglepetésemben. Gyorsan le is nyeltem, ami a számban volt, és az erkély párkár nyara tettem az üres tálcát. 
-Te? 
Most viszont ő nézett meghökkenve rám. 
-Mit csodálkozol? Nem néztél ki ennyit belőlem? 
- Bocsáss meg - nyögtem -, ez váratlanul ért. Ne értsd félre, de a te korodbeli lányok nem szoktak szanszkritul tanulni. 
- Ha Rejkjavikban lennénk, én sem biztos, hogy azt tanulnám. Itt azonban nem akartam, hogy megegyen az unalom, inkább választottam valami nehezet, hogy elvegye az időmet. A szanszkrit lett az. 
- Hm. És mennyire ismered? -Olvasok rajta. 
- Jól van - mondtam óvatosan körülnézegetve. -Tegyünk próbát. Láttam valahol egy ábrát... és nem 
tudom, hogy micsoda. Lehet, hogy írás, lehet, hogy nem. 
- Hol van az az akármi? 
- Várj egy pillanatra. 
Ceruzát kapartam ki a zsebemből, s kerestem hozzá egy gyűrött papírlapot is. Csak úgy ímmel-ámmal dugdostam be őket a szmokingom zsebébe, őszintén szólva nem hittem, hogy szükségem lehetne rájuk a közeljövőben. És lám, jól tettem, hogy hallgattam az égi sugallatra. 
Kisimítottam a papírszeletkéket, majd koncentráltam. Amikor megjelent a szemem előtt a vérrel falra kent mázolmány, néhány vonallal felrajzoltam rá. 
- Ez lenne az. 
- Ez? - kérdezte csalódottan Hilda. - Mi az ördög ez? 
- Ezt szeretném tudni. 
Nézte egy darabig, majd megcsóválta a fejét. 
- Nincs sok értelme. 
- Mégis... mik ezek? Betűk? 
- Kis jóindulattal. 
-Mi az, hogy kis jóindulattal? 
- Az, hogy te írtad őket. Ha az eredetit látnám, többre mennék. 
- Ez az eredeti pontos mása. 
- Akkor, aki írta, fakezű volt. Tudod, mit mondok én neked, kincsecském? Olyannak látszik, mintha nem is ember, hanem egy elefánt meszelte volna fel az ormányával a falra. 
- Bingo - mondtam. - Eltaláltad, kicsim. 
23. 
Miss Hardardóttír felhúzta ennivaló kis orrocskáját, aztán rám pislogott. 
- Ne sértődj meg érte, de tényleg olyan. 
- Nem sértődöm meg érte. 
-Akkor figyelj. Látod ezt a részét az ákombá-komnak? 
- Látom. 
- Erről jutott eszembe az elefánt. 
- Pedig nem is hasonlít rá. 
- Nem is azért. Hanem mert ez a micsoda itt, ha összekötjük ezeket az izéket, egy szanszkrit szót ad ki. Már persze, ha nem értelmetlen firkálmányról van szó. 
Izgalmamban nagyot nyeltem. 
- Mi az a szó? 
Miss Hardardóttír rátette a mutatóujját a papírra, és véjgighúzta a krikszkrakszok egy részén. 
- En azt olvasom ki, hogy hasztini. 
- Hasztini? -Aha. 
-És az mit jelent? 
- Elefántot, szívem. Méghozzá nőstény elefántot. Ezért is jutott eszembe az ormány. Persze egyáltalán nem biztos, hogy erről van szó. Annál is inkább, mert a második része nemigen kapcsolható hozzá. 
- A másik része is jelent valamit? Idegesítő megfontoltsággal mosolygott rám. 
- Jelenthet. Persze csak olyan bizonyossággal, mint a másik. 
- Hilda, kérlek, ne kelljen minden szót kihúznom belőled! 
- Az az igazság, hogy bizonytalan vagyok. 
- Azért csak mondd! 
- Hát... ha ez a betű... meg ez... itt stimmel, akkor mritjuh. 
- Micsoda? 
- Mritjuh. Halál. Szép szó, nem? Ebből származik az amrita. 
- Az mi? 
- Az örök élet itala. Ezért isszák az istenek. Olyan, mint az Olümposzon a nektár. 
Csak mesélt, mesélt az istenekről, az amritáról, ki tudja, miről nem... sajnos, úgy bedugult a fülem, mintha gyorsan ereszkedő repülőgépen ültem volna. Elefánt és halál. Nőstény elefánt és halál... 
Belekapaszkodtam a korlátba, és magam elé meredtem. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? A vért mintha egy elefánt kente volna fel az ormányával... s a falon is megjelent az elefánt szó... A szót vérrel festették fel, és meg is öltek valakit... Halál... Elloptak egy képet... Utpála maharáni képét... Én meg itt ülök az események legközepében, és még szanszkritul sem tudok. Ráadásul mintha be akarnának húzni valamibe... Jézusom, hogy mászhatnék ki belőle? 
Arra ébredtem, hogy sötét és világos váltakozik előttem. Hilda húzogatta el a szemem előtt a tenyerét. 
- Halló? Van otthon valaki? 
- Bocsánat - rázkódtam össze. - Kicsit elgondolkodtam. 
- Azt látom. Megtudhatnám, mi ez az izé itt? -Töredék - mondtam magamhoz térve. - Egy 
templom falán találták. -Hol? 
- Az ördög tudja. Van odahaza egy barátom, annak egy ismerőse érdeklődik a régi India iránt. Mielőtt ide utaztam volna, markomba nyomtak egy papírt, hogy nézessem már meg valakivel, mit is jelenthet. Köszönöm, hogy megfejtetted. 
Hilda fürkészve nézett rám, de nem szólt semmit. Aztán kihúzta magát, és elkapta a vállam. 
- Kérem a jutalmamat. -Most? 
- Most, mert a végén még meggondolod magad. Rád száll megint az a tehén, te belezúgsz, én meg itt maradok parlagon a kakukkfüveimmel. Húsz perc, egy másodperccel sem kevesebb. 
- Nem lenne j obb...? -Nem! 
Hozzám bújt, és nyújtotta a száját. 
Óvatosan körbepislogtam, de nem láttam zavaró tényezőt a környéken. 
-Stopper indul! - mondtam, és a karomba vettem. - Nem lesz rövidebb egy másodperccel sem! 
Éppen elérte az ajkam az ajkát, amikor megköszörülte valaki a torkát a fülem mellett. Kénytelen voltam hátrébb kapni a fejem. 
Közvetlenül a közelünkben szőke, magas, szemüveges férfi állt, zavartan pislogva ránk. 
Szerencsére nem láttam stukkert a kezében. 
24. 
Hilda nem tudta mire vélni, hogy egyre távolodom tőle. Igyekezett a közelemben maradni, én viszont folyamatosan hátrafelé lépkedtem. 
- Nem ezt ígérted - nyöszörögte, miközben olyan hosszúra nyúlt a nyaka, mint a zsiráfé. - Mi a fene ez...? Meg akarsz futamodni? 
- Hilda, kérlek... - figyelmeztettem, és megpróbáltam távol tartani magamtól. - Kérlek... 
-Mi a fenét találtál ki? 
- Nem vagyunk egyedül. -Micsoda...? -Hilda, kérlek... 
Ezt már nem én mondtam. Ezt a szőke pasas mondta, és ismét megköszörülte a torkát. 
Hilda ingerülten kinyitotta a szemét, majd megrökönyödve bámult rá. 
- Apa? Te vagy... az? Mit akarsz itt? 
- Mondani szeretnék valamit. 
- Azt hiszem... félreérted a dolgot. 
A férfi levette a szemüvegét, és tisztítani kezdte a zsebkendőjével. 
- Remélem is. 
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ismeretséget kössünk egymással. 
- Engedje meg uram, hogy bemutatkozzam. A pasas csak legyintett egyet. 
- Felesleges, Mr. Lendvay. A maharadzsa már elmondott önről minden jót. Azt is, hogy... hm... kedveli a női nemet. Hilda, kérlek, csak azért bátorkod-talak megzavarni, mert kicsit később megyek aludni, mint terveztem. A maharadzsa szeretné, ha fent maradnék. 
- Kártyáztok? 
-Ezúttal nem. Ha esetleg nem találnál sehol... -Csak nincs valami baj? - kérdezte a lány végképp kibontakozva a karomból. 
- Azt hiszem... igen. 
- Micsoda, apa? 
-Hát... talán nem kellene elmondanom... bár... 
- Micsoda, apa? 
A férfi rám pislantott, és megvakargatta az orrát. 
- Az a helyzet, hogy amíg mi vacsoráztunk, a kastély területén történt valami, ami... igazán kellemetlen. 
- Micsoda, apa? -Gyilkosság, kislányom! 
Bocsánatkérőn rám mosolygott, és lelépett a balfenéken. 
25. 
Miután eltűnt a teremben, Hilda a karomba csípett. 
- Mi a fene volt ez? - Elkapta a nyakkendőmet, és magához rántott vele. - Pakolj ki mindent! De gyorsan! 
Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy nemigen tehetek mást. A rossz hírek köztudottan villámgyorsan terjednek. Akkor már jobb, ha tőlem tudja meg, mi történt azalatt, amíg ő a függönyök mögött bujkált. 
Elmerülten hallgatta töredezett mondataimat, majd amikor befejeztem, felém bökte a mutatóujját. 
-Hát te? 
Kénytelen voltam azt is bevallani neki, hogy magánzsaru vagyok, továbbá, hogy Ripudaman maharadzsa valóban az iskolatársam volt. 
Amikor befejeztem, megcsóválta a fejét. 
- Szép kis pasas vagy te, hallod-e! Képes lettél volna úgy összeszűrni velem a levet, hogy meg sem mondod, kicsoda is vagy valójában. 
- Sajnos a titok nem csak az én titkom. Tudod, a mi szakmánkban szigorú titoktartási kötelezettséget írnak elő, és... 
Számra tette a mutatóujját. 
- Rendben van. Már csak azt nem értem, mi a fenéért hívtak ide téged? 
- Nem vagy egyedül vele - mondtam. 
- Majd kiderítjük - vert a vállamra. - Most azonban fontosabb dolgunk is van. 
- Micsoda? 
- A tartozásod. Húsz percre kapcsold ki magad. Lazíts, és ne gondolj másra, csak rám...! 
Megpróbáltam engedelmeskedni neki. Éppen sikerült volna tökéletesen ellazítanom magam, amikor ismét csak megköszörülte valaki a torkát mellettem. 
Első pillanatban azt hittem, Hilda nevelőapja tért vissza. Eltoltam magamtól Hildát, aki dühösen a karomba csípett. 
- Mit találtál már ki megint? 
- Megint? - nyögtem. - Hiszen az előbb sem... 
- Mit akarsz, apa? - nyafogta ekkor a lány. - Hiszen tudok magamra vigyázni. 
- Ebben csak ne bízzál annyira, kicsikém. Hilda rémülten felsikkantott, én pedig léptem vagy 
hármat hátrafelé. 
Miss Palekar állt mellettünk, villogó szemét rám szegezve. 
Ez volt a pillanat, amikor elhatároztam magamban: vessen bárhova az élet, és bárki karjába, soha még egyszer meg nem próbálok erkélyen csókolózni! 
Amilyen pechem van, legközelebb leszakad alattam. 
26. 
- Maga most velem jön! - parancsolta Miss Palekar ellentmondást nem tűrő, de azért remegő hangon. -A maharadzsának szüksége van önre. 
Hildára pillantottam. A lány felhúzta a szemöldökét, és a csillagokat vette szemügyre. 
Biccentettem, és Miss Palekar után indultam. Alig mentünk tíz lépést, indulatosan felém fordult. 
-Maga aztán nem vesztegeti az idejét! 
- Ez a magánügyem - mondtam. 
Erre aztán alaposan kiborult. Szerencsére nem volt senki a közelünkben, aki meghallhatta volna. 
- Magának itt nincsenek magánügyei, megértette? Maga a maharadzsa vendége, aki szívességből beengedte magát a házába, maga pedig visszaél a vendégszeretetével. Bármit is tesz, a maharadzsa viseli érte a felelősséget. 
- A gyilkosságért is? 
Ez aztán kicsit kijózanította. Én meg mondtam a magamét. Talán kissé határozottabban is, mint kellett volna, 
- A maharadzsa vendége vagyok? Ki a fene akart az lenni? Maga jött el hozzám, és fenyegetett még, hogy tönkreteszik a karrieremet, ha nem jövök el ide, a világ végére. Most aztán itt vagyok, el kell viselniük a jelenlétemet. Ha meg nem, akkor ajánlom magam, már itt sem vagyok. Ami pedig Hardardóttír kisasszonyt illeti... 
- Rá nem vagyok kíváncsi. 
-Az a magánügyem, és akármit is szól hozzá a maharadzsa... 
- Hogy merte azt mondani a rendőrfelügyelőnek, hogy együtt fedeztük fel a gyilkosságot, mi? Maga belekevert engem egy... 
Elhallgatott, és úgy összerázkódott, mintha kígyó kúszott volna a szárija alá. 
Én meg elvigyorodtam. 
-Gyilkosságba, mi? Hát bizony, rohadtul kellemetlen, ha kapcsolatba hozzák az embert egy jó kis mészárlással. 
-Megtiltottam, hogy mást mondjon, mint amit megparancsoltam magának! 
- Azt hitte, olyan hülye vagyok, hogy engedelmeskedem? így legalább nem tudják elvitetni velem a balhét. Együtt fedeztük fel a halottat, legfeljebb bűntársak lehetünk. Különben, mi a hézag? 
- A felügyelő beszélni akar magával. Vigyázzon rá, nagyon kérem. És ha még egyszer belekever bármibe is... 
Ekkor már a pavilonnál jártunk. Talán tovább folytattuk volna az elmés diskurzust, ha Hemadri felügyelő fel nem bukkan előttünk. Mintha a bokrok közül ugrott volna ki. Még borzas haja is arról árulkodott, hogy olyan helyeken mászkált, ahol egy megfontolt rendőrtisztnek semmi helye. 
Üdvözölt bennünket, aztán a világos ablakú pavilon egyik ablakára mutatott. 
-Bocsássanak meg, hogy idehívattam önöket, Miss Palekar és Mr. Lendvay... végül is önök fedezték fel a holttestet. Egyszer már kérdeztem önöktől, hogy nem láttak-e valami gyanúsat a környéken. Önök azt válaszolták, hogy... 
- .. .nem - fejeztem be a mondatot. 
-Igen, ezt válaszolták - biccentett Hemadri. -Még mindig fenntartja az állítását ön is, kisasszony? 
-Hát... hogyne - mondta Miss Palekar gyilkos pillantást vetve rám. 
- Nézzenek csak be azon az ablakon. 
Rosszat sejtve néztem be rajta. Pedig kár volt pá-nikolnom: nem volt semmi odabent, ami megijeszthetett volna. A szoba, amelyben még nem jártunk, raktárszoba volt legalább tizenöt kisebb-nagyobb láda és bála mutatta, hogy elraktározott műtárgyakat őrizhetnek benne. 
- Ha jól tudom, ez raktár? - kérdezte a felügyelő Miss Palekarhoz fordulva. 
- Raktár - bólintott Miss Palekar. 
Hemadri felügyelő megsimogatta csenevész kis szakállát. 
- Tudja valaki, hogy mit tartalmaznak ezek a csomagok? 
- Természetesen, felügyelő - mondta Miss Palekar. - Olyan tárgyakat, amelyek nem férnek be a kiállítótermekbe. 
-Mint például? 
- Ruhákat, régi munkaeszközöket. A maharadzsa megbízottai még manapság is az országot járják, és ha ósdi munkaeszközökre bukkannak, megvásárolják őket. Akárcsak a régi könyveket. A maharadzsa nem szeretné, ha múltunk emlékei semmivé válnának. 
- Dicséretes szándék - bólintott a felügyelő. - Kedveli a maharadzsa az állatokat is? 
Miss Palekar felkapta a fejét. 
- Az állatokat? Természetesen. A maharadzsa komoly pénzzel támogat néhány állatvédelmi alapítványt. 
- Melyik maharadzsáról beszél? 
- Mindkettőről. Bár ma már, ha maharadzsát emlegetünk, általában Ripudaman száhibot értjük alatta. Paramananda maharadzsa visszavonult... inkább csak tanácsadóként szerepel Ripudaman száhib mellett. 
- Értem, memszáhib. Tehát a maharadzsa kedveli az állatokat. Az elefántokat is? 
Miss Palekaron nem látszott, hogy megérintette volna a kérdés. Alighanem csak én láttam, hogy nyugtalanul megrebbennek a szempillái. 
-Természetesen, felügyelő. Miért éppen őket ne kedvelné? 
jsX 
- Úgy tudom, tart is néhányat belőlük. 
- Hát hogyne. Éppen tizenöt darabot. Nagyon értékes elefántok. 
- Kérem... jöjjenek utánam. 
Miss Palekar rám villantotta a tekintetét. Más talán szelíd kérést olvasott volna ki belőle, nevezetesen, hogy kérem szépen, Mr. Lendvay, ne beszéljen az elefántnyomról, én viszont csupán egyetlen szót láttam benne: kuss! 
Végiglépkedtünk a keskeny folyosón, s abba a szobába jutottunk, ahol Musztafát megölték. Holtteste még mindig ott feküdt a padlón - ezúttal már zöld műanyag zsákba csomagolva. Talán az iszlám szent színére való tekintettel csomagolták zöldbe. 
Már majdnem elmentünk mellette, amikor Hemad-ri felügyelő megtorpant. 
-Már akartam is kérdezni... hogy került ide ez a Musztafa? Úgy értem, hogy a maharadzsához. 
Miss Palekar felvonta a vállát. 
- Bizonyára ajánlotta neki valaki. 
-Azt természetesen nem tudja megmondani, hogy ki? 
- Sajnos nem - sajnálkozott Miss Palekar. - Ki tudja, hárfy éve dolgozik már a kastélyban? Ennyi időre visszamenően... 
- Mi volt a pontos feladatköre? 
- Ő felügyelte a raktárakat - mondta türelmesen Miss Palekar. 
- Volt köze az állatokhoz? -Állatokhoz?! 
- Elefántokhoz például. 
- Dehogy volt köze! Az elefántokkal mások foglalkoznak. 
Búcsúpillantást vetettünk a zöld zsákra, aztán átsétáltunk a másik szobába. Udvariasan előreengedtem Anushát. Ekkor két, mindeddig nem látott zsaru is csatlakozott hozzánk, így nemigen pisloghattunk egymásra. 
Magasra tornyozott, szőnyegekkel letakart faládák mellett állapodtunk meg. Annyi helyünk maradt csak, hogy az ajtó és a ládák között elférjünk valahogy. 
- Szóval... ezekben vannak azok a bizonyos tárgyak, amelyek nem férnek be a kiállítótermekbe. 
- Vagy sérültek - biccentett Miss Palekar. 
- Értem, memszáhib. Eszerint... valamennyi ládának zárva kellene lennie, igaz? 
Miss Palekar tanácstalan képet vágott. 
- Hát ezt nem tudom. 
- Ki tudja akkor? 
- Ez Musztafa dolga volt. 
- Ő pedig halott, igaz? 
- Mit akar ezzel mondani? 
-Ó, semmit. Csak megjegyeztem. Gururaksa! 
- Parancs! - vágta össze a bokáját az egyik pocakos rendőr. Ahogy végignéztem rajta, átfutott a fejemen a gondolat, hogy vajon miért pocakos minden zsaru Indiában. Kivéve talán a felügyelőket. 
- Mutasd meg nekünk! 
Gururaksa bólintott, és ügyesen odább tolt néhány ládát. Ekkor jöttem csak rá, hogy miért pocakosak a zsaruk. Ha a kezük kevésnek bizonyulna az éppen aktuális feladat végrehajtásához, a pocakjukkal segítenek neki. Gururaksa ugyanis még a hasával is tolta a ládákat. 
Két jókora láda szánkázott el előlünk, szabaddá téve a mögötte meghúzódókat. 
Miss Palekar önkéntelenül is az arca elé kapta a kezét. 
A két láda mögött egy harmadik állt, darabjaira 
hullva. 
Ha csak egy összetört ládát láttunk volna magunk előtt, aligha kapkodott volna Miss Palekar a képéhez, és aligha kapkodtam volna én is levegő után. 
Csakhogy ez a láda másról árulkodott. 
Ezt a ládát valaki miszlikké aprította dühében. 
Darabjait alvadt vér borította. 
Alvadt, fekete vér. 
27. 
Miss Palekar behunyta a szemét. Talán arra gondolt, hogyha behunyja, és rövid ideig úgy is tartja, mire kinyitja, megváltozik a világ: amit megtörténtnek vélt, az valójában meg sem történt. 
Hemadri felügyelő türelmesen megvárta, amíg Miss Palekar kinyitja a lámpácskáit, és rádöbben, hogy hiába minden: a véres ládadarabokat nem tüntetheti el semmiféle varázslat. 
- Mit szólnak hozzá, kérem? 
Mi a fenét szólhattunk volna? Csak bámultunk, mintha csodát látnánk magunk előtt. 
- Hogy... fedezték fel? - kérdeztem rövid szünet után. 
- Gururaksa megérezte a szagát. Jó szaglása van. 
- Ezek egy láda darabjai - mondtam bölcsen. -Mi lehetett benne? Hentesáru? 
Hemadri erre hangosan elnevette magát. 
- Ez jó. Tetszik nekem. Hentesáru. Nem rossz. 
- Miért? Mi lehetne még? 
- A vér embervér - mondta. 
- Honnan tudja? 
- Sajnos, van benne gyakorlatom. Ezt a ládát mindenesetre összetörte valaki, méghozzá rendesen. Mondhatnám, forgácsot csinált belőle. Nézzék csak, mi volt benne! 
A ládában korábban szőnyegek lapultak, amelyek most vérbe fagyva hevertek a többi, egymásra rakott láda előtt. 
-Memszáhib...? 
- Tessék, felügyelő. 
- Meg tudná mondani, milyen szőnyegek ezek? 
- Amint látom, radzsasztániak. 
- Értékesek? 
-Erre, őszintén szólva, nemigen tudok válaszolni. Első látásra azt kell mondjam, hogy nem különösebben. Inkább csak muzeális értékük lehet. 
- És ha eladná valaki őket a feketepiacon? 
- Nem hiszem, hogy pár rúpiánál többet érnének. Mondom, inkább csak a muzeális értékük miatt... 
- Lehetett még valami más is a ládában? 
- Csak Musztafa... 
- Tudom. Ő viszont halott. - A felügyelő az orrára tette a mutatóujját. - Az a kérdésem továbbá, hogy miképpen semmisült meg a láda. És hogy... kinek a vére vajon a vér? 
Hallgattunk, mint a Gangeszben úszó alsónadrág. 
- Talán az első kérdés a legfontosabb. Mi történhetett a ládával? 
- Musztafa törhette össze - találgatta Miss Palekar. - Talán ki akarta nyitni, nem sikerült neki, erre dührohamot kapott, és összetörte. 
- Közben megsértette a kezét is, igaz? 
- Lehetséges. És összevérezte vele a deszkadarabokat. 
Hemadri szomorúan felsóhajtott. 
- így is történhetett volna... de akkor Musztafa kezén látszania kellene. Márpedig nem látszik. Mondmmm 
msmss 
hatnám, egyedül a keze az, ami sértetlen rajta. Mit szólnak hozzá? 
Mi a fenét szólhattunk volna? 
Hemadri közelebb hajolt hozzánk. 
- Tudják, mit mond ez a Gururaksa itt? Gururaksa büszkén pislogott ránk, mintha az atomtitok birtokában lenne. 
- Azt mondja, hogy csak egy elefánt képes ennyire összetörni egy ládát. 
-Elefánt? 
-Az bizony. Látják itt ezt a deszkadarabot? Látják az oldalát? Gururaksa szerint ez egy elefántagyar nyoma. 
- Ez... nevetséges - nyögte Miss Palekar. 
- Bizony az... legalábbis első hallásra. 
- Ide be sem férne egy elefánt! 
- Hát... nemigen. 
- És a folyosón sem tudna bejönni. 
- Ott sem. 
- Az ablakon át még kevésbé. 
- így van, memszáhib. 
- Akkor hogy a fenébe tehette volna egy elefánt? 
- Ez a kérdés - simogatta meg nyeszlett kis szakáilát a felügyelő. 
Miss Palekar azonnal támadott. 
- Akkor egyéb nyomának is lennie kellene! 
Behunytam a szemem. Miss Palekar, bár igyekezett a világ legravaszabb asszonyának mutatkozni, a zsaruk lélektanához nemigen értett. Ezért aztán bele is sétált a Hemadri állította csapdába rendesen. 
- Van is! - rikkantotta diadalittasan a felügyelő -Ezt nézzék! 
Oda sem kellett néznem, ahova mutatott, pontosan tudtam, mi az. Egy elefánt vérből kikerekedett lába nyoma. 
Miss Palekar nem volt sem élő, sem halott. Torkára szorította a kezét, és olyan hangokat adott ki magából, mintha rögvest meg akarna fulladni. Amíg fulladozott, leguggoltam a nyom mellé, miközben kíváncsi pillantást vetettem az ajtó melletti falra. 
Az elefánttalp nyoma szakasztott olyan volt, mint amilyet csak nemrég láttam a képtárban. 
- Mit szól hozzá? - kérdezte a felügyelő halkan. 
- Nagyon úgy néz ki, mintha valóban egy elefánt dühöngött volna idebent. 
Hemadri legyintett, és a vállamra ütött. 
-A maharadzsa szerint maga valami zsaruféle. Igaz? 
-Igaz. 
-Leszűrt ezekből valamit...? A halott, az összetört láda... a vér a falon... az elefánt nyoma... egyszerűen érthetetlen. 
- Talán nem is annyira az - mondtam nyugodtan. Hemadri erre felkapta a fejét. 
- Nem? Ezt hogy érti? 
- Csak ésszerű magyarázat nincs a dologra. 
- Hm. És irracionális? 
- Olyan akad. 
- Akkor mondja. 
- Jól van - adtam meg magam. - Van egy ötletem. Gururaksa szerint a ládát egy elefánt törte össze. Tételezzük fel, hogy valóban egy elefánt volt a tettes. 
- És hogy jött be a szobába? 
- Amikor bejött, még nem volt elefánt. 
- Nem volt... elefánt? Hát mi a fene volt? 
- Egy kísértet - mondtam. - Egy bosszúálló szellem. Ismeri ön az indiai mitológiát, felügyelő? 
- Hogy ismerem-e? Valamelyest. 
- Tudja, mi az a ráksasza? 
- Hogyne tudnám. 
- És a ráksaszí? 
- A női megfelelője. 
-Tudja, hogy a ráksaszák és ráksaszík szüntelenül embervérre szomjaznak? 
- Kérem, Mr. Lendvay... 
- Várjon csak egy pillanatra! Nekem az a véleményem, hogy ebben a kastélyban... illetve a közelében egy ráksaszí él. 
- A ráksaszík fákon laknak! 
- Van a közelben fa éppen elég. Szóval, él erre egy ilyen nődémon, aki kiszúrta a maharadzsát magának. Talán valamiért bosszút akar állni rajta. 
- Akkor miért nem őt ölte meg? Miért Musztafát? 
- Ki tud egy ráksaszí eszével gondolkodni? Lehet, hogy börtönbe akarja juttatni a maharadzsát. Előbb-utóbb csak lecsukják, ha sorban embereket ölnek a kastélyában. 
-Sorban?! 
- Adja isten, hogy ne úgy legyen! 
- Ön mit gondol minderről, Miss Palekar? 
Miss Palekar nem gondolt semmit. Csak sápado-zott, és a fejét rázogatta. 
Hemadri ekkor rám mosolygott. 
-Mr. Lendvay... kérdeznék valamit. Tegyük fel, hogy Angliában vagy Írországban a kísértetek kedvenc előfordulási helyein, összegyűlik egy kastélyban sok fontos ember, hogy fontos dolgokról tanácskozzanak. Aztán egyszer csak gyilkosság történik, de nem a fontos emberek közül ölnek meg valakit, ó, nem, hanem egy nem fontos embert. Méghozzá elég vérfagyasztó módon. A rendőrség kivonul, és nyomozni kezd. A nyomozást egy szimpatikus, tapasztalt rendőrfelügyelő végzi, akiben megbíznak a felettesei, és hisznek benne, hogy előbb-utóbb meg fogja találni a gazembert. Szóval a rendőrfelügyelő nyomoz, majd jelenti a feletteseinek, hogy megvan a gyilkos. Tudja, ki? 
- Nem - mondtam. 
- A kastély kísértete. Egy szellem, aki éjszakánként a láncait csörgeti a folyosókon. Tudja, mit mondanak majd a felettesei ennek a szegény rendőrfelügyelőnek? Hogy menjen a szobájába, pakolja ki a fiókját, adja le a jelvényét és a revolverét, és húzzon el a francba! Nos? 
- Lehetséges, hogy így történne - bólintottam szomorúan. 
- Akkor miért szánja ezt a sorsot nekem? - kérdezte panaszosán. - Márpedig ez történne velem. Jó éjszakát, memszáhib, jó éjszakát, Mr. Lendvay. 
Elfordult, és a falra kent krikszkrakszokat kezdte böngészgetni. 
Mintha jövendő sorsát próbálta volna kiolvasni belőlük. 
Alighogy elértük a sötétség biztos menedékét, Miss Palekar magához tért, és természetesen azonnal nekem esett. 
- Mi ez a baromság ezzel a ráksaszíval? És honnan az ördögből tud maga ilyeneket? 
-Olvastam róluk - magyaráztam. - Ezenkívül hallottam valamit a maharadzsa családjával kapcsolatban. 
- Mi az ördögöt? 
-Hogy élt valaki a felmenői között... aki szörnyűségeket követett el. 
Nem láttam rajta, hogy megrázná a dolog. Ekkor már a fák alatt álltunk a parkban, a csillagok alatt. 
- Honnan veszi ezt? 
- És hogy annak az illetőnek ott függött a képe a képtárban. Utpála maharániról van szó. Állítólag rák-saszívolt, aki... 
-Felejtse el ezt a marhaságot! Ráksaszík nincsenek! 
- Mondja maga. Csakhogy a nyomok erre utalnak. Továbbá azt is tudom, hogy amíg a kép nincs a helyén, a családot a kihalás veszélye fenyegeti. A képet viszont ellopták. És a veszély már itt is ólálkodik. 
Miss Palekar idegesen dobbantott egyet. 
- Felejtse el a sok marhaságot! Megértette? Nincs itt semmiféle ráksaszí... Talán egy haragosa ölte meg ezt a szerencsétlent... Most pedig, jó éjszakát! A mai éjen már nem szeretnék magával találkozni. 
Olyan gyorsan ugrott be a bokrok közé, hogy csak egy villanást láttam belőle. 
Felnéztem a fejem fölé a fákra. Hogy is mondta Prábhu professzor a repülőgépen? A ráksaszík fákon laknak... 
Sietve elvonultam a lombok alól. 
Nehogy véletlenül a nyakamba essen róluk egy ráksaszí. 
30. 
Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy megnézem én magamnak még egyszer a képtárat és a ma-haráni arcképének a helyét a falon. Még akkor is, ha 
le kell mondanom miatta néhány szendvicsről. Éppen azon túráztattam az agyam, hogy hogyan juthatnék el áhított célomhoz, amikor a vendégszobákhoz vezető lépcsősor aljában Hildába botlottam. Első szóra felajánlotta a segítségét, pedig még tartoztam neki egy húszperces, kiadós csókkal. 
Ami azt illeti, lépten-nyomon eltévedtem volna, ha ő nincs velem. Bár csak egyszer látta a képtárat -ma, kora este, amikor az idősebb maharadzsa, Para-mananda megmutatta az apjának és neki - úgy rátalált, mint az egér a sajtra. Tízpercnyi látszólag céltalan bolyongás után a képtár közelében állapodtunk meg. 
- Itt is vagyunk a fegyvertárnál - mondta elégedetten összedörzsölve a tenyerét. - Jól vagy? 
Jól voltam, csupán a tüdőmet köpködtem a márványpadlóra. Neki csodálatosképpen meg sem koty-tyant a lépcsőkön való le-fel bóklászás, csak az arca pirult ki egy kicsit. 
-Jól - nyögtem. - Bár úgy látszik, errefelé... hiánycikk az oxigén. 
Kutatva nézett a szemembe. 
- Hány éves is vagy te, Johnny? 
- Mi köze ennek bármihez is? Különben harminckettő. 
Nem szólt semmit, csak megértőn nézett rám. Hát, ha ennyire öreg valaki, nem is csoda, hogy liheg, mint a lyukas skót duda. 
Az ajtószárnyak tárva-nyitva álltak: nem is valószínű, hogy bármikor is becsukták volna őket. Odabent csak a tárlókban égtek icipici körték, sejtelmes, halványsárga fénybe burkolva a termet. A fegyverek és a fegyvereket viselő bábuk hosszú árnyékokat vetettek a márványpadlóra. 
- Bemegyünk? 
A kérdés költői volt, hiszen másképpen nem juthattunk be a képtárba, csupán a fegyvertermen át. -Mintha délután... erősebb lett volna idebent a 
fény. 
- Éjszakai világítás - dünnyögtem. 
Nem tudom, említettem-e már, hogy a fegyverteremben legalább húsz-huszonöt életnagyságú műanyag figura hordozta magán a fegyverek zömét. Marcona pasasok voltak, olyanok, akiknek igazán nem esik nehezükre bárkinek is elvágni a torkát. Különösen egy törzsi harcos nézett rám haragosan. De a többi pasas sem volt különb. Ahogy a szemem sarkából vizsgálgattam őket, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy akár egy élő ember is rejtőzhet közöttük. 
- Elég félelmetesek, mi? 
- Azok bizony. 
Az egyik hosszú tárlóban hirtelen kialudt a világosság. 
- Mi történt, Johnny? - hökkent meg Hilda. 
- Alighanem kiégett néhány körte. 
- Éppen most? 
- A körték mindig rosszkor égnek ki. 
- De ennyi egyszerre? 
Valóban furcsa volt. Hiszen a tárlóban a világosságot tíz-tizenöt, sorba kapcsolt, apró villanykörte 
szolgáltatta. 
A szememhez kaptam. Egyetlen pillanatig azt hittem, vele van baj, aztán rájöttem, hogy most meg egy másik tárlóban aludt ki a világítás. 
- Johnny? Mi ez, az istenért? -Egy másik... tárló. 
- Engedd, hogy... megfogjam a kezed. 
Mintha megrebbent volna a szemem sarkában valami. Mintha az egyik műanyag fickó, egy páncélos katona, megmozdította volna a karját. Persze az is lehet, hogy csak a hunyorogni kezdő fény láttatta velem így. 
- Johnny... a fények... 
- Valami gond lehet a világítással. 
- Azt én is... látom. Istenem, ez mi volt? Fémes csörgést hallottam. Mintha valaki összeütötte volna valakiével a fegyverét. 
- Talán a cipőm vasalása. 
- Mi a fenéért jársz te vasalt cipőben? 
Az volt a feneség, hogy nem jártam. Utálom a vasalt cipőket. 
A világítás hirtelen tökéletesen kialudt. Hilda úgy a karomba markolt, hogy halkan felkiáltottam. 
- Johnny... talán... vissza kellene fordulnunk. Magam is úgy gondoltam, hogy ez lesz a legokosabb, amit tehetünk. Majd reggel visszajövünk, és... 
Ekkor értünk az ajtó közelébe. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csakhogy korai volt az örömöm: hatalmas csattanást hallottam, s hűvös légáramlat ütötte meg az arcom. 
-Az ajtó, Johnny! 
Az ajtó csapódott be az orrunk előtt. 
- A huzat, Hilda - mondtam magabiztosan. 
- Hol van itt huzat? 
- Talán... a folyosóról jött, és... 
Hilda elkapta a kilincset, lenyomta, majd ki akarta tárni a becsapódott ajtót. 
Én meg arra gondoltam, hogy nem csoda, ha hatalmasat csattant, elvégre a fehérre festett ajtó súlyos, trópusi fából készült. Hilda nekifeszült, és nyomta 
volna kifelé, ha az ajtó hagyta volna magát. De nem hagyta. 
- Johnny... kérlek... próbáld meg... mert nekem nem nyílik. 
Félretoltam, miközben arra gondoltam: milyen jó, hogy bennünk, férfiakban több az erő. 
- így kell ezt csinálni - mondtam büszkén, és megragadtam a kilincset. - Mindjárt odakint vagyunk. Lenyomod, így ni, aztán megtaszítod... 
Megtaszítottam, de nyomban vissza is pattantam róla. Bármennyire is erős férfi voltam, esze ágában sem volt kinyílni előttem. 
- Mi van, Johnny? 
- Nyugalom... lecsúszott róla a kezem. 
Még egyszer nekiveselkedtem, és kifelé nyomtam. 
Meg sem moccant. 
De hülye is vagyok, istenem - korholtam aztán magam. - Eszerint befelé nyílik. 
Lenyomtam a kilincset, megrántottam az ajtót -semmi. 
-Johnny? 
- Mi van? - kérdeztem egyre idegesebben. 
-Nincs véletlenül nálad egy stukker? 
Megráztam a fejem, és feladtam a küzdelmet. Közben egészen halvány világosság támadt a teremben: egy konnektorba dugott apró irányjelző készülék csepegtetett néhány fénycseppecskét a padlóra. 
- Mi történt... Johnny? 
- Beragadt az ajtó. 
- Nem sok ez egy kicsit? Kialszik a világítás... beragad az ajtó. Istenem, Johnny, ott mozog valami! 
-Hol láttad? 
- Nem tudom... inkább csak éreztem. 
Vigye el az ördög, éppen ezt éreztem én is. Mintha 
a kiállított tárgyak, de főleg az emberfigurák, azonnal megmozdultak volna, ahogy elfordítottuk róluk a szemünket. 
- Most... mi lesz? 
- Átmegyünk a képtárba. 
- De hiszen annak... nincs külön kijárata. 
- Kimászunk a folyosó ablakán. 
- A második emeleten vagyunk, Johnny! Elindultam előre. Hilda szorosan hozzám simult. A második teremben, amely ugyancsak telis-tele 
volt emberfigurával, szintén halvány fények égtek a tárlókban. 
Nagyot sóhajtottam, és megsimogattam a lány arcát. 
- Látod? Valóban rövidzárlat lehet odaát. Ha nem az lenne, már itt is... 
Ebben a pillanatban kialudt az első lámpafüzér az egyik tárlóban. Majd utána sorban a többi. 
31. 
Elkaptam a kezét, és magam után ráncigáltam. Az emberfigurák természetesen csak arra vártak, hogy elfordítsam róluk a szememet, máris mozgolódni kezdtek. Szemük baljóslatún mosolygott, szájukat ki-tátották, hogy a maguk hallhatatlan hangján odakiabálhassanak egymásnak valamit. 
Itt is furcsábbnál furcsább zajok szegődtek a nyomunkba. Előbb halk puffanások hallatszottak, mintha a bábuk leugráltak volna azokról a kis emelvényekről, amelyeken álldogáltak, majd diszkrét lábdobogás 
kV ,. 
jelezte, hogy utánunk eredtek. Közben fegyverek csörögtek, lépések csosszantak a kövön. 
-Jézusom, Johnny! Ezek üldöznek bennünket! 
Bár utálom a horrorfilmeket, most mégis eszembe jutott néhány zombitörténet. Elvégre egyáltalán nem ismerem Indiát. Bármi megtörténhet ebben az átkozott országban. Talán még az is, hogy az élettelen bábuk megelevenednek. 
Futottunk, ahogy a lábunk bírta. A harmadik terem átszelése után - ez különben már sötéten várt bennünket - kijutottunk egy kis pihenőfolyosóra. Kicsi volt és keskeny, falai mentén padokkal. Csupán arra szolgált, hogy a nézelődésben elfáradt látogatók szusszanáshoz juthassanak rajtuk. 
Három hatalmas, színes üveggel berakott ablaka a kertre nézett. Amikor a maharadzsa és Miss Palekar végigvezettek rajta, mindhárom ablak tárva-nyitva állt. Ezúttal csak az egyik nem volt becsukva - az ablakszárnyak színes fénycsíkokat szórtak a padlóra. 
Hilda hirtelen felsikkantott, és ismét megszorította a kezem. 
- Oda nézz, Johnny! 
A hold éppen besütött az ablakon, jobban mondva besütött volna, ha a színes üveg útját nem állja. 
A holdfénynek bizony erőlködnie kellett, ha át akart hatolni rajta. Amikor pedig áthatolt, a fehér márványpadlóra dobta az ablak üvegfiguráinak formáját és színeit. 
- Oda nézz, Johnny! 
Olyan kétségbeesetten kiáltotta, mintha valamelyik bábu éppen felbukkant volna az orrunk előtt. 
Pedig nem bukkant fel senki az orrunk előtt. Csak éppen a fehér márványon. 
Egy hatalmas, agyarait előrenyújtó elefánt. Előtte 
kétségbeesett, turbános férfi futott, kezeit segítségkérőn előrenyújtva. 
Mintha Ripudaman maharadzsát véltem volna felismerni benne. 
32. 
Első rémületem után korrigálnom kellett ez utóbbi megállapításomat. A férfi bárki lehetett, aki turbánt viselt. Nem volt arca, csupán két nagy, keskenyre vágott szeme. 
Arra riadtam, hogy Hilda kétszer is élesen felsi-kolt mellettem. 
- Csak nyugalom - nyugtattam. - A holdfény vetíti a padlóra az elefántot. 
- Akkor is... Johnny... ez kísérteties! 
- Ezt a szót ki ne ejtsd, amíg itt vagyunk! 
- Most mit... csináljunk? 
- Kimászunk az ablakon. 
- Biztos vagy benne... hogy ki tudunk? 
Biztos voltam. Bár még elég távol voltunk tőle, azt azért jól láttam, hogy közvetlenül előtte magasra nőtt fa lombja hajladozik a holdfényben. Márpedig, ha fa áll odalent, és nem kaktusz, lemászunk rajta. 
- Gyerünk, Hilda! 
Léptem kettőt előre. Furcsa hideget éreztem a lábam szárán, mintha vízbe léptem volna. Szerencsére nem víz volt csupán hűvös légáramlat birizgálta a nadrágomat. 
-Jézusom, Johnny! Az ablak! 
Felpillantottam. Úgy éreztem, hogy megáll bennem az ütő. Az ablakszárny a huzat hatására lassan becsu-kódni készülődött. 
-Neeee! 
Az ablakszárny azonban nem hallgatott rám. Habozott egy kicsit, majd becsapódott. 
A másodperc tört része alatt előtte termettem, és megpróbáltam kinyitni. A fényes rézkilincs azonban nem engedett. Mintha kívülről kulcsra zárta volna valaki. 
Villámsebesen végigpróbálgattam a másik két ablakot is. Mindkettő zárva volt. 
-Mi történt, Johnny? - kérdezte Hilda remegő hangon. 
- Becsapta a huzat - mondtam. 
- Nincs itt semmiféle huzat. -De volt! 
Valóban, már nem éreztem a hideg fuvallatot a nadrágom szárán. 
Miss Hardardóttír a képtár bejárata felé intett. 
-Bemegyünk? 
Egyelőre határozatlan voltam. Nagyjából sejtettem, mi vár ránk odabent, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy feltétlenül meg akarom-e nézni. Főleg azok után, ami az elmúlt percekben történt velünk. 
-Johnny... 
- Mi van, szívem? 
- Nézd... kérlek... nézd a padlót! Végigpillantottam a márványpadlón. Egyelőre 
nem láttam rajta mást, csupán színes foltokat. 
- Mit nézzek rajta? 
- Johnny, kérlek, hát nem látod... 
Ebben a pillanatban én is észrevettem a fehér agyarait előremeresztő második számú elefántot. Egyenesen szembenézett velünk, mintha fel akart volna nyársalni bennünket. 
- Semmi baj, kicsim - igyekeztem bátorítani. Csak a holdfény az... ablakon. Rásüt az üvegre... az vetíti az ábrát a márványra. 
- Johnny... ez mozog! 
Tényleg mozgott. Annak ellenére, hogy az ablak csukva volt, és a hold is vigyázzban állt az égen. És az elefánt mégis mozgott. Mintha egyenesen felénk igyekezett volna. 
Ismét valami megnyugtatót akartam mondani Hildának, de ezt már nem várta meg. Élesen felkiáltott, és bevetette magát a képtárba. 
Én meg utána. 
A képtárban ismét csak egy konnektorba dugott, halvány fényt adó irányjelző fogadott. A képek a falakon sötétségbe burkolóztak, mintha nem akarták volna megmutatni magukat. Hilda az egyik sarokban kucorgott, tenyerét a fülére szorítva. Odaugrottam hozzá, leguggoltam mellé, és átkaroltam a vállát. 
- Nincs semmi baj, Hilda, nincs semmi baj! Abban bíztam, hogy nem érzi meg a bizonytalanságot a hangomban. 
Kinyújtotta a karját, és magához húzott. 
- Ó, Johnny, de hát ez iszonyatos! 
- Csak a fény süt át az üvegen. Nem igazi az elefánt - motyogtam meglehetősen összefüggéstelenül. 
Hilda felkapta a fejét. 
- Ki beszél itt elefántról? 
- Akkor... mi a baj? 
- A falra nézz, te szerencsétlen! 
Csak ekkor mertem az ellopott kép helyére pis-lantani. Eddig szándékosan nem néztem oda, hiszen pontosan tudtam, mit fogok látni. 
A képet, véres keretében. 
Utpála maharáni képét, amely ki tudja, milyen titokzatos úton került vissza a helyére. 
33. 
Őszinte meglepetésemre azonban nem ezt láttam. Pedig már jó előre felkészültem rá, hogy mit fogok csinálni, ha megpillantom. Nem fogok megrémülni azt sem hagyom, hogy összekoccanjanak a fogaim, a térdem sem fog remegni - szóval bátran viselem el az eltűnt, majd megkerült kép látványát. És csodálkozni sem fogok rajta. El kell fogadnom, hogy Indiában másmilyenek a játékszabályok, mint amilyeneket odahaza megszoktam: itt ráksaszík laknak a fákon, s néha elefántokká változnak, hogy embereket és faládákat nyírjanak ki. Csak semmi csodálkozás, semmi rémüldözés! 
Utpála maharáni képének a helyén azonban nem a kép függött. Ahogy jobban odanéztem, megállapítottam, hogy nem függ ott semmi: olyan üres a fal, amilyen néhány órával ezelőtt volt. 
Azaz mégsem volt tökéletesen minden rendben vele. Az időközben lemosott ákombákom-felirat helyén ismét ott vörösödött rajta valakinek a friss vére, amit a szellemelefánt kent oda az ormányával. 
Mritjuh - halál -, hirdette a felirat. 
Mintha ismét lépések csosszantak volna a hátunk mögött. 
- Jézusom, Johnny! Jön valaki! 
Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy valóban követnek bennünket. Csak reménykedhettem benne, hogy nem a rossz képű törzsi harcos a dárdájával. 
- Bújjunk el, Johnny! -Hová? 
- Ide, az asztal mögé. 
Az asztal tulajdonképpen maga is tárló volt, amelyen néhány miniatúra feküdt. Bár nem bíztam benne, 
hogy vékony lábai elrejthetnének bennünket a harcos elől, engedelmesen Hilda mellé guggoltam. 
Lélegzet-visszafojtva vártunk néhány percet, de nem történt semmi. A csoszogó léptek már a küszöb közelében járhattak, amikor hirtelen abbamaradtak. Csak a mérhetetlen csend ölelt körül bennünket. 
Vártam még egy kicsit, és éppen fel akartam emelkedni, amikor másféle hangok kezdtek beáramlani a nyitott ajtón. 
Csosszant, majd cuppant valami. Csosszant és cup-pant. Csosszant és cuppant. 
-Elefánt! - nyögte halálra váltán Hilda. -Johnny... ez egy elefánt! 
Már nemcsak a közeledő elefánt talpának furcsa neszét, hanem az állat fújtatását is hallottam. Aztán halk trombitaszó töltötte be a termet. Az elefánt trombitáit! 
Az ajtószárnyak megremegtek. Hilda ekkor már beszélni sem tudott, csak nézett kimeredt szemekkel az ajtónyílás irányába. 
Az elefánt azonban csak nem bukkant fel benne. Sőt már a csoszogását és cuppanásokat sem hallottuk. A trombitálás ugyancsak a semmibe veszett. 
Felemelkedtem, és már nem igazán törődtem vele, hogy van-e a folyosón valaki. Kezemben egy hirte-lenében felkapott zsámollyal elindultam az ajtó felé. 
-Istenem, Johnny, hova mész?! Vigyázz, megöl! 
Kidugtam a fejem a folyosóra. Nem volt odakint senki sem törzsi harcos, sem elefánt, csupán a holdfény ragyogott a márványon. 
- Hova lett... Johnny? 
- Nem volt itt senki és semmi - mondtam. -És az... elefánt? 
- Csak a képzeletünk játszott velünk. 
-Mindkettőnkkel egyszerre?! 
Hát igen. Nehéz lett volna elfogadni, hogy mindketten ugyanannak az illúziónak az áldozatává váltunk. Ugyanazt láttuk és hallottuk mindketten. 
Hilda hirtelen kinyújtotta a karját. 
- Nézd csak, Johnny! -Mit nézzek? 
- A... márványpadlót. 
- Nem látok rajta semmit. 
- Hát éppen ez az! Hol vannak az elefántok? 
Az elefántok eltűntek a márványról. Hiába méregettem a szemem, nem tudtam felfedezni rajta őket sehol. 
- Odébb ment a hold - igyekeztem megnyugtatni a lányt. 
-Johnny, kérlek, legfeljebb öt percig lehettünk odabent. Ezalatt pedig nem mehetett annyival előrébb a hold. Itt kellene lenniük a márványon. 
Kezdett elegem lenni az okoskodásából. És úgy általában, kezdett elegem lenni az egészből. Otthon szerettem volna lenni, kedélyes kis sorozatgyilkosaim között. Azoknak legalább ismerem a természetét. Gyilkolnak, de nem változnak elefánttá. 
- Ha csupán vetített kép lett volna... 
Ostoba liba! - fogott el valami megmagyarázhatatlan és esztelen düh. - Hát nem látod, hogy a holdfény sütött át az üvegen, rá az elefántok ábrájára? Levetítette a márványra. 
-Johnny... 
- Mi van már megint? 
- Hol vannak az elefántok? 
- Az üvegen - mondtam majdhogynem gorombán. A lány nagyot nyelt. 
- Biztos vagy benne? 
- Persze hogy az vagyok! 
- Én mintha... nem látnám rajta őket. 
Minden eddiginél erősebb dühroham fogott el. Az ablakhoz ugrottam, készen rá, hogy kiüssem az üvegét a könyökömmel, odavigyem neki azt a darabot, amelyen az elefántok emelgetik az ormányukat, és odahajítsam a lába elé. - Nesze, itt vannak az elefántjaid! Tedd őket a párnád alá éjszakára, ha annyira tetszenek. 
Felemeltem a könyököm, és az állatokat kerestem. Az ormányukat felemelve tartó, agyaraikat előremeresztő elefántokat. 
De nem láttam sehol őket. Legalábbis ezen az ablakon nem. Csupán néhány pálmafa, egy kéklő tavacska és pár vízimadár látszott az üvegre festve. 
Felmordultam, és még mindig felemelt könyökkel a következő ablakhoz ugrottam. Ezen sem voltak elefántok. Csak egy sivatagi csendélet: tevékkel, oázissal, tavacskával. És a harmadikon sem voltak. 
Olyan képet vághattam, amilyet még nem látott tőlem a világ. Szinte úgy folyt le az arcomról az értetlenség. 
- De hiszen ott... ott... az ablakon... voltak és... a márványon. 
- Már nincs elefánt az ablakon, Johnny. -Hát... hol... van? 
A lány felemelte az arcát, és a semmibe nézett. 
- Elmentek. Elmentek az elefántok. Legszívesebben lerogytam volna az egyik ablak 
alá, hogy ott várjam meg a reggelt, amikor majd kinyitják az ajtókat. Addig szépen elhallgattam volna a szellemlábak csoszogását és az elefánt trombitálását. -Johnny? Most mi lesz? 
- Megvárjuk a reggelt - mondtam. 
- Nincs itt valami... riasztócsengő? 
- Kikapcsolták az elektromosságot. -Pedig... őszintén szólva nem így képzeltem el 
az éjszakát. - Az ablakhoz sétált, és hozzáértette az ujját az üveghez. - Pedig itt volt az... elefánt. Itt volt, és... 
A következő pillanatban hatalmasat visított, és nekem ugrott. Váratlanul ért a támadása, majdhogynem hanyatt estem tőle. Az utolsó pillanatban sikerült csupán tenyeremmel a falhoz támaszkodnom. 
-Nézd, Johnny, nézd! 
Nézni még csak-csak tudtam valahogy, de ahhoz már nem maradt erőm, hogy kommentárt is fűzzek az eseményekhez. 
Az ablak lassan, mintha valaki kívülről irányítaná a mozgását, feltárult. A holdfény ismét akadálytalanul áramolhatott be rajta. Az ablak alatt őrt álló fák lombja halkan suttogott az éjszakában. 
Csodálkoznom kellett volna, de én már semmin se csodálkoztam. Megragadtam a lány kezét, és magam után húztam. 
- Gyerünk, Hilda! 
- Hova, Johnny? -Ki az ablakon! 
- De hiszen a második emeleten vagyunk! -Kapj el egy ágat! 
Azt már nem mertem elmondani neki, miért ez a nagy sietség. Mint ahogy magamnak sem mertem bevallani. Azt éreztem ugyanis, hogy valami csillagkapu-féle nyílt meg előttünk, amelyen át visszanyerhetjük azt a világot - a mi világunkat -, amelyet röviddel ezelőtt elvesztettünk. Márpedig, ha így van, 
t-V. 
sietnünk kell, mert a csillagkapuknak az a tulajdonságuk, hogy előbb-utóbb bezárulnak. 
Hilda kinyújtotta a karját, de nem mert belekapaszkodni az ágakba. 
-Johnny... én inkább megpróbálnám az ajtót. 
Átkaroltam, és kiugrottam vele az ablakon. Ha egyedül ugróm, bizonyára jobban megválogattam volna az ágamat, de erre most nem volt idő. Csak gyorsan, mielőtt a csillagkapu bezárulna! 
Hilda úgy lógott a nyakamon, mint egy csimpánz-kölyök az anyján, én pedig megpróbáltam megfelelőnek látszó ágat találni. Belekapaszkodtam egybe, csakhogy az szemrehányó reccsenéssel letört alattunk. 
A következő ág azonban megtartott. Himbálódz-tunk egy kicsit, majd amikor már úgy éreztem, hogy kiszakad a karom, eleresztettem. Átfogtam a lábammal, miközben igyekeztem Miss Hardardóttírt lerázni a hátamról. 
-Johnny! - nyögte a lány. - Johnny, kedves... élsz? 
- Nem tudom - nyögtem. - Még az is előfordulhat. 
- Hol vagyunk? 
- Egy fa tetején. 
- Megmenekültünk? 
- Egyelőre. 
-Johnny... nekem mindenem fáj. Mindenem nagyon fáj! Le szeretnék menni innen...! 
- Lemegyünk. 
Felemeltem a fejem, és az ablakra néztem. 
Ebben a pillanatban csukódott be. Lassan, könyörtelenül. 
Nem akartam felhívni rá Hilda figyelmét, de amilyen szerencsém volt, azonnal észrevette. 
- Johnny... az ablak! Az... ablak! -Látom. 
- És az elefánt... ott az elefánt! 
Valóban ott volt. Az az elefánt, amelyet mindketten láttunk az ablakon, a padló márványán, láttuk felénk közeledni, aztán már nem láttuk az üvegen: láttunk viszont helyette pálmafákat, tavakat és vízimadarakat. Vajon mit akarhat mindez jelenteni? 
Jó negyedóráig tartott, amíg különösebb baj nélkül földet értünk. Ott aztán Hilda a fűre vetette magát, és lihegett, mintha éppen most mentették volna ki a vízből. 
- Johnny... én... teljesen kivagyok. Én már menni sem... tudok... - Rám pislogott és felnevetett. -Istenem, Johnny, hogy nézel ki! 
- Hogy nézek ki? 
- És mi ez rajtad? 
Kétségkívül a szmokingomra célzott. 
Volt is rajta látnivaló éppen elég. Nadrágomnak hiányzott az egyik szára - fogalmam sem volt róla, mikor veszíthettem el. A kabátom viszont... 
Hilda vigyorogni kezdett. Nem tehetek róla, nincs rá jobb szó. 
-Te, Johnny... te olyan szexis lettél. 
Aztán elkomolyodott, és kiröppent a szeméből a nevetés. 
- Istenem... Johnny! 
- Mi van már megint? 
- Nézd a szmokingkabátodat. Megpróbáltam megnézni - persze csak az elejét 
láttam. Arra is kár volt az időt pazarolnom. Jókora hasadások éktelenkedtek rajta. Csak tudnám, hol a fenében szereztem be őket? 
- Nincs sok kedvem nézegetni - mondtam. 
Hilda nyelt egy nagyot. Ismét a rémület lógatta ki a lábát a szeméből. 
- Te... Johnny... tudod milyen a kabátod? 
- Rongyos - mondtam. 
-Olyan... mintha egy elefánt... szaggatta volna szét az agyarával. Icipicit elsápadtam. Valóban olyan volt. 
34. 
- Csak ne vegyen észre bennünket senki! - fohászkodott Hilda. - Az apám elájulna. 
- Nem tűnt ájuldozós fajtának - vigasztaltam. 
- Azért ami sok, az neki is sok. 
- Hova kísérjelek? 
Hilda megsimogatta a tarkóm. 
- Hát hozzád... édes. 
Nekem már minden mindegy volt. Ha arra utasított volna, hogy kísérjem haza Izlandra, talán abba is belementem volna. Csupán megkértem volna rá, hogy hadd ihassak az út előtt egy pohár whiskyt. Mert arra most égető szükségem lett volna. 
Nem is emlékszem rá, hogy jutottunk be a szobámba. Egyszer csak arra riadtam, hogy egy kényelmes karosszékben heverek, egyetlen alsónadrágban. Hilda az ágyamon ücsörgött, és éppen valaha fehér ruháját próbálta meg lecibálni magáról. 
- Segít.. .sek? - ajánlkoztam. 
-Majd én. Nem valami... gusztusos. Akárcsak... én. Nézd meg... hogy nézek ki! 
Megnéztem, és arra gondoltam, hogy szakasztott ugyanúgy nézhetek ki én is. Telis-tele horzsolással, vörös folttal, amelyek rövidesen kékülni kezdenek. 
Uram isten, mi lesz holnap, ha a többiek meglátnak bennünket? 
Hilda tovább vetkőzött. Jól nevelten félrefordítottam a fejem. Szerencsére az utolsó ruhadaraboknál megállt. 
- Johnny - mondta -, meg szeretnék... fürödni. Sóhajtottam, hiszen pontosan azt szerettem volna 
én is. Gálánsán meghajtottam a fejem, és egyetlen alsónadrágomban elindultam a fürdőszoba felé. 
- Johnny... én veled szeretnék fürdeni. -Tessék? 
-Ez jár... nekem... jutalmul a mai estéért. Egy kádban akarok fürödni veled. 
-Hiszen abban fogsz - mondtam óvatosan. -Előbb te, aztán én. 
- Johnny... én egyszerre akarok veled fürdeni. És ugyanabban a kádban. 
-Ahogy... parancsolod. 
-Megyek és... megcsinálom a vizet. Milyennek szereted? 
- Nem túl forrónak - mondtam. 
- Az jó. Különben azért is fontos, hogy velem fürödj... mert esetleg elaludnék, és belefulladnék... 
Kissé tántorogva ugyan, de kikerült, és az ajtóhoz lépett. Megfogta a kilincsét, kikapcsolta a melltartóját, és felém hajította. 
- Addig... képzeld el magadnak, hogy milyen lesz, ha mi ketten... 
Egyelőre azonban mással voltam elfoglalva. Megpróbáltam leltárt készíteni magamról. Annyi volt rajtam a horzsolás, hogy alig látszottam ki közülük. 
A fürdőszobában Hilda megeresztette a csapot. 
Éppen kinyújtottam volna a kezem, hogy kihúzzam az éjjeliszekrény fiókját, és kivegyem belőle fertőtlenítő hintőporomat, amikor éles sikoltás remeg-tette meg a fürdőszobát. Nem is egy, hanem egy egész sikoltás-sorozat. 
Úgy pattantam fel, mintha rugóra járt volna a lábam. Éppen úton voltam a sikolyforrás felé, amikor feltárult a fürdőszoba ajtaja, és Hilda ugrott ki rajta. Nem volt rajta más, csak sok-sok horzsolás. 
-Jézusom... Johnyyyyy! 
Egyenesen a karomba vetette magát. Néhány kékülő foltom tiltakozott ugyan ellene, de úgy általában nem éreztem kellemetlenül magam. 
- Mi történt, Hilda? 
Ettől a pillanattól kezdve nem tudott beszélni. Csak nyöszörgött, és elkékült arccal a fürdőszoba felé mutogatott. 
Bármennyire is nehezemre esett, ráfektettem az ágyra, és óvatosan bekukucskáltam a fürdőszobába. 
Finom, kellemesen meleg pára homályosította el a látásomat. A kádon nem láttam semmi feltűnőt ha csak a peremén túlcsorduló habot nem. 
Aztán a tükörre és az alatta meghúzódó piperepolcra irányult a tekintetem. És ez volt a baj. Ha nem nézek oda, észre sem vettem volna a képet. 
így azonban észrevettem. A piperepolcon állt, a csempéhez támasztva. Régi kép volt, repedezett keretű. Ugy magához ragasztotta a szemem, mintha eny-vet fecskendezett volna ki magából. 
A kép gyönyörű, enyhén mandulaszemű fiatal nőt ábrázolt. Fejét vékony, átlátszó muszlinkendő fedte. Arcán titokzatos mosoly ült. Ha újságíró lettem volna, nyomban el is neveztem volna az indiai Mona Lisának. 
Egyben azonban feltétlenül különbözött tőle. 
A Mona Lisát nem borítja kerettől keretig vér. 
35. 
Azt sem tudtam, hirtelenjében mihez kezdjek. Hildát is meg kellett volna nyugtatnom, azonkívül a képpel is csinálnom kellett volna valamit. De mi az ördögöt csináljak vele? 
Hilda szerencsére megoldotta a problémámat. Alig emeltem fel az egyik törülközőt, hogy letörölgessem vele a csempére kent vércsíkokat, amikor megpillantottam a tükörben a lány fejét. Bedugta az ajtónyíláson, és félig tátott szájjal a képre bámult. Szerencsére nem volt ruhátlan: beburkolta magát a lepedőmbe. 
-Johnny? 
- Mi van, szívem? 
- Lehet, hogy én... nem vagyok egészen normális? 
- Miből gondolod? 
- Abból, hogy egy... véres képet látok a fürdőszobádban. 
- Nyugodj meg: normális vagy. 
- Jézusom, ettől féltem. Hogy kerül ez ide? 
- Jó kérdés. 
- Ez az... amelyet elloptak Ripudamantól? 
- Esküdni mernék rá. -Ezek szerint... visszahozták? 
- Ezek szerint igen. 
- Miért hozhatták... vissza? 
- Fogalmam sincs róla. 
- És miért idei 
- Talán... aki visszahozta, valamiért engem választott - mondtam. 
Hilda hátrahőkölt, meglepetésében eleresztette a lepedőt, amely kapott az alkalmon, és lehullott róla. Nem mondhatnám, hogy idegesen kapkodott volna utána. Olyan komótosan nyúlt le érte, és tekerte rnaga köré, mintha ki tudja, hány évtizedes házasok lettünk volna. 
- Mit csináljunk most, Johnny? 
- Először is, fürödj meg. 
-Eszemben sincs. Azaz... egyedül nem merek. 
- Majd itt maradok veled. Meggondolatlanul mondtam ki, de nem illett viszszaszívnom. Abban reménykedtem, hogy visszautasítja az ajánlatomat. 
- Az jó... - mondta. - Szép ez a nő. 
Valóban az volt. A képről egy gyönyörű nő nézett ránk. Nehéz volt elhinni, hogy ki tudja, már hány száz éve halott. 
- Te... Johnny... látod a mázolást? Mritjuh... halál. Vajon kinek a vére lehet? 
- Akié a könyvtárban. Talán Musztafáé. 
- És hogy... kerül ide? Rég meg kellett volna már alvadnia. 
Igaz ami igaz: elég hosszú idő telt el Musztáfa megölése és a fürdőszobám bepingálása között. Lehet, hogy odaát van valami hatásos módszerük a véralvadás megakadályozására? 
- Johnny... én még életemben nem fürödtem úgy, hogy valakinek a kiontott vére nézett volna rám a fürdőszoba faláról. Nem is tudom, honnan veszem az erőt, hogy bemásszak a kádba. 
-Nem feltétlenül szükséges megfürödnöd - vonultam vissza. 
-Dehogynem az. Nézd, hogy nézek ki! 
Eleresztette a lepedő szélét. A vászon lehullott róla, mint a szoborról, ha leleplezik. Nyeltem néhányat, miközben nem tudtam, merrefelé forgassam a fejem. 
Hilda belecsobbant a kádba. Kinyújtotta a karját, és elkapta a kezemet. 
- Szorongasd egy kicsit... hátha elmúlik a félelmem. 
Szabad kezével megeresztette a forró csapot. A kicsapódó gőz beterítette a fürdőszobát. 
- Nem lesz egy kicsit... meleg? 
-Nem tudom... Johnny. Elkezdtem remegni. Gyere ide mellém! 
Ha csak hívott volna, nem lett volna nagy baj. De ő még meg is rántott. Nem tudtam megtámasztani a lábam, így aztán belecsobbantam mellé a vízbe. 
-Hilda... kérlek... 
-Félsz? 
-Dehogy félek... csak nem hinném, hogy ez a megfelelő alkalom. 
- Minden alkalom megfelelő - nyögte. - A megfelelőnél nincs megfelelőbb. Amikor iskolába jártál, még nem ezt tanították? 
- Az én időmben mást tanítottak. -Például? 
- Hogy nem illik oda nyúlkálni, ahova nyúlkálsz. 
- Talán még fürödni sem illik? -Hát... így nem is! 
- Pedig most mi így fürdünk. Jaaaaj! Juuuj! 
- Mi történt? - rémültem meg. 
A kép és a vérfoltok felé pislogtam, de a pára befedte őket. Szerencsére. 
-Belekönyököltél az oldalamba. A legnagyobb horzsolásom közepébe. Csillagokat láttam tőle. 
- Mondtam, hogy talán... 
- Vidd onnan a kezed. Ennyit igazán megérdem-lek... Jaaaaj! 
- Ez meg micsoda? 
- A hasam, Johnny. Amikor ráhasaltam az ágra, kiállt belőle valami bütyök, és... Most aztán már igazán vidd a kezed onnan a fenébe! Lassan kezdtem feladni az ellenállásomat. 
- így már... más - suttogta Hilda. - így már... egészen más... Még egy kis lépésecske... így ni... 
A sikoltás megremegtette a falakat, és majdnem kilökött a kádból. Ráadásul Hilda közvetlenül a fülembe visítozott bele. 
- Mi történt... megint? - lihegtem. - Az oldaladba könyököltem? 
- Jaj, Johnny nem oda! 
- A hasadhoz értem? 
- Odaértél... de az jó volt. 
- Akkor mi a fene a bajod? 
- Egy elefánt, Johnny. Egy elefánt nézett ránk... jaj, én annyira megrémültem tőle, Johnny! 
36. 
Hát még én hogy megrémültem! 
- Agyara is volt? - ordítottam. 
- Azt hiszem... Jaj, Johnny, hát persze hogy volt! 
- Hol van most? 
- Mit tudom én! Egyszer csak kivillant a pára mögül, és... 
-Mit csinált? 
- Lehorgasztotta a fejét... mintha támadni akarna. 
Ennek már a fele sem volt tréfa! Nagyon nem szerettem volna Musztafa sorsára jutni. Lehet, hogy ezt a jövőt szánta valaki nekem is? 
Egyetlen ugrással vetettem ki magam a kádból. Nem törődtem vele, hogy úgy csúszkálok a márványlapokon, mint liba a jégen. Mivel nem láttam más 
fegyvert a közelemben, felkaptam a fogast, és magam elé tartottam. Amint kitisztult a fürdőszoba levegője, körbeforogtam. Nem láttam semmi gyanúsat, ami elefántra emlékeztetett volna. 
Közben Hilda is kimászott a kádból, és magára csavart egy lehullott törülközőt. 
- Nem látod, Johnny? 
- Nincs sehol. -Pedig itt... volt. -Nem tévedtél? 
Hilda ekkor elmosolyodott. A történtek ellenére is képes volt mosolyogni. 
-Figyelj, Johnny... nem tudom, érteni fogod-e, amit mondok... de ha én abban a helyzetben, amiben voltunk, illetve... amiben lettünk volna, kellő alap nélkül elefántot látok... hát akkor nagy baj lenne velem. 
Tenyerembe szorítottam a fejem. Lehet, hogy mindketten benarkóztunk valahol? Narkót vacsoráztunk volna? 
-Johnny! 
Hilda ekkor már a fürdőszoba közepén állt, míg én a kád szélén kucorogtam. 
-Johnny, a kép! 
Bólintottam. 
A kép természetesen nem volt a polcon. 
Úgy eltűnt, mint a vízpára. 
Csak a vér maradt a fehér csempére mázolva. 
Ezek után már nem volt kedve egyikünknek sem a fürdőzéshez. 
Hilda szó nélkül felöltözött, és visszamenekült a 
szobájába. 
37. 
Rövid ideig vívódtam csak, hogy összeessek-e, aztán úgy döntöttem, hogy inkább talpon maradok. 
Sejtettem, hogy úgysem lenne nyugodalmas az éjszakám jobb, ha szembenézek a jövővel. Elvégre, aki engedelmeskedik neki, azt vezeti a végzet, aki meg el akar futni előle, azt vonszolja. 
Gondosan beraktam a szemeteskosárba szmokingom maradékát, majd előkerestem a bőröndömből az egyetlen valahogy kinéző vászonöltönyömet. Még jóindulattal szólva is úgy állt rajtam, mintha előzőleg a kutya szájából rángatták volna ki. 
Órámra pislantottam. Éjfél múlt pár perccel. 
Amennyire lehetett, igyekeztem rendbe hozni a fürdőszobát. Hilda bugyiját elővigyázatosan a zakóm zsebébe dugtam. 
Éppen indulni akartam, amikor megkopogtatták az ajtót. Meg sem lepődtem, amikor Hemadri felügyelőt pillantottam meg odakint. A mennyezeti világítást szemléigette csenevész kis szakáiiát morzsol-gatva. 
Amint felbukkantam az ajtóban, a folyosó meny-nyezetén pislákoló körtére mutatott. 
- Nem nagyon világít. 
- Hát... nem. 
- Maga azért lát, mi? 
- Maga nem? 
-Majdnem belebotlottam az egyik lábammal a másikba. Mióta tartózkodik a szobájában, Mr. Lend-vay? 
- Már vagy egy órája. 
- Hm. Látom átöltözött. 
- Kicsit szorított a zakóm, de még szándékomban 
állt lemenni a vendégekhez. Ki vagyok éhezve egy kis beszélgetésre. 
- Velem nem akarna beszélgetni? 
- Nagyon szívesen, felügyelő. 
- Á, csak tréfáltam. 
Benyomult a szobába, nézdegélt egy kicsit jobbra-balra, majd határozott mozdulattal a szemétkosárhoz lépett, és kiborította a tartalmát. Szerencsétlenül járt szmokingom cafrangjai a szőnyegre hullottak. 
- Á, hát ez meg micsoda? - emelte fel az amputált szárú nadrágot. - Ennek bizony hiányzik az egyik szára. Hogy szakadt le? És a zakója is milyen állapotban van! Sivára, mintha verekedett volna benne! 
- Pedig nem verekedtem. 
- Hát mit csinált? 
- Fára másztam. 
- Affenébe. Miért mászott fára? 
- Versenyeztem Miss Hardardóttírral. 
- Melyik fára másztak fel? 
- Már nem emlékszem rá. 
- Nem arra véletlenül, amelyik közvetlenül a képtár előtt áll? Ha felmászik rajta, beléphet a képtár ablakán. 
- Őszintén szólva erre sem emlékszem. Zsebébe nyúlt, és felém nyújtott valamit. Kissé koszos, hajdan fehér szövetdarab volt. 
- Tudja, mi ez? 
Hogy a fenébe ne tudtam volna! Mégis megpróbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. 
- Zsebkendő? 
- Inkább az ön szmokingkabátjának egy darabkája. Erről akár azonnal meg is győződhetünk. 
Addig-addig rakosgatta a szőnyegen a rongyokat, 
amíg ki nem derült belőlük, hogy a hiányzó ruhadarab valóban az én szmokingkabátomból való. 
- Maga is azt látja, amit én? 
- Lehetséges - mondtam. - Lehetséges, hogy arra a fára másztunk fel. Nem figyeltem. 
- De a képtárba csak nem másztak be? 
- Miért másztunk volna? 
-Például, hogy visszavigyék a képet. Pontosabban szólva, hogy ön visszavigye. Miss Hasdar... Basdar... tudta nélkül. 
- Képet? - tátottam el a számat. - Miféle képet? 
- Utpála maharáni képét. Amelyet elloptak Ripu-daman maharadzsától. 
-Én?! 
Szelíden a karomra tette a kezét. 
- Mondtam én ilyet önnek, Mr. Lendvay? Ugye, nem? Miért is mondtam volna? Azt, remélem, tudja azért, hogy a kép visszakerült valahogy a képtárba? Nem? Pedig visszakerült... Egyfolytában azon töprengek, hogy vajon ki vihette vissza? Nincs valami tippje? Hát akkor... viszlát. Vigyázzon az öltönyére, ha lehet, ne másszon fára benne. 
Amikor elment, vártam egy kicsit, aztán elhatároztam, hogy harmadszor is visszamegyek a képtárba. 
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy Utpála maharáni szeretné, ha visszamennék. 
38. 
Az első emberi lény, akivel összefutottam a folyosón, Paramananda maharadzsa volt, Ripudaman atyja, akivel alig néhány szót sikerült csak váltanom a vacsoránál. 
Ahogy felbukkant az orrom előtt, tanácstalanul megtorpantam. Elvégre nem mindennap találkozik az ember egy igazi maharadzsával. Úgy éreztem magam, mintha az Ezeregy éj szakába cseppentem volna. A maharadzsa turbánjának boglárja még a halvány fényben is mesebeli ragyogással szórta a sugarait. 
A falhoz húzódtam, hogy ha el akarna menni mellettem, ne álljak az útjába. Azzal sem voltam tisztában, hogy illik-e köszönnöm, hiszen egyszer már bemutatkoztam neki. És ha illik, hogyan? 
Paramananda maharadzsa szerencsére megoldotta a problémát. Amint észrevett, kitárta a karját, és felém igyekezett. 
- Hé! Kit látnak a szemeim? Maga az, Billy? Akárhogy is néztem magam, nem én voltam Billy. 
Sőt, soha nem is voltam. 
- Én nem Billy vagyok - mosolyogtam rá, mint kukac a piros almára. - Én... Johnny vagyok. 
- Milyen Johnny? - kérdezte zavartan. 
- Johnny Lendvay. 
- És... hogy kerül ide? 
Egyre kínosabb lett a dolog. Mi a fenét mondjak 
neki? -Ripudaman maharadzsa iskolatársa voltam nyögtem ki elhaló hangon. 
- Á, maga az? Alig látok valamit ebben a félhomályban. Ezerszer figyelmeztettem Ripudamant, hogy cseréltesse ki a körtéket, de valamiért nem hajlandó rá. Nem szólna neki maga is? 
- Szólhatok - mondtam - alkalomadtán. 
- Magára talán jobban hallgat. Szóval az iskolatársa volt? 
- Abban a szerencsében részesülhettem - udvariaskodtam. 
- Nagyon hülye volt, mi? 
- Annyira azért nem - pironkodtam. - Igaz, voltak rossz jegyeim... 
- Nem magáról beszélek, hanem Ripudamanról. 
- Ő sem volt hülye. 
- De én az voltam. Mindent kifizettem neki, amire csak kért. És mi a hála? Még a villanykörtéket sem hajlandó kicseréltetni. Egyszer például rábeszélt, hogy fizessem valami hülyének a tandíját. És én fizettem is vagy húsz évig. 
- Csak háromig - helyesbítettem. 
A maharadzsa meghökkenve nézett rám. 
- Maga ezt honnan tudja? 
- Én voltam az a hülye. 
- Hogy lehetett volna az, amikor azt állítja, hogy maga nem is Billy?! 
- Ez igaz, de attól még én voltam a fickó. 
- Érdekes - simogatta meg a szakáilát. - Pedig esküdni mertem volna rá, hogy Billynek hívják. Hát akkor... mit óhajt tőlem, Billy? 
Kénytelen voltam megállapítani magamban, hogy Paramananda maharadzsa határozottan szenilis. Ebből egyenesen következett az a felfedezésem, hogy a maharadzsák is lehetnek szenilisek. Ki hitte volna? 
- Tulajdonképpen nem óhajtok semmit - mondtam egyre inkább a falhoz húzódva. - Csak sétálgatok a folyosón. 
- Jó magának - mondta. - Maga valami nyomozó, igaz, Billy? 
- Olyasmi - sóhajtottam. 
Közelebb hajolt hozzám, és elkapta a könyökömet. 
- Lenne egy megbízásom a maga számára - mondta körbepislogva. - Nem leszek hálátlan. 
- És... mi lenne az? - kérdeztem beletörődve a 
végzetembe. 
- Nyomozza ki nekem, hol találok itt a közelben 
egy WC-t. -Tessék?! 
- Különben bepisilek, Billy. 
Aggódva pislogtam a mellettünk húzódó ajtókra. Vajon melyik lehet a WC, és van-e erre egyáltalán? Elvégre a maharadzsa palotája nem szálloda, ahol a folyosókon is találhatók toalettek. 
-Igyekezzen, Billy! - szólt utánam reszkető hangon. - Már nem tudom sokáig tartani. 
Úgy igyekeztem, mintha nekem magamnak kellett volna. 
Szerencsére ezen az éjszakán mellettem állottak az istenek. Talán még Visnu és Siva is, mert a második ajtó, amin benyitottam, egy mosdó volt. A fülkében felhalmozott tisztítószerek arról árulkodtak, hogy kizárólag a személyzet használja, de ezúttal el kellett tekintenem a protokolláris formaságoktól. 
A maharadzsa szerencsére még tartotta a frontot. Elkaptam a karját, magam után vonszoltam, majd betoltam a mosdóba. 
- Remélem, megtalálja, maharadzsa. 
A közvetlenül ezután kiszűrődő hangok azt bizonyították, hogy megtalálta. 
Álldogáltam egy kicsit a folyosón, miközben arra gondoltam, legjobb lenne, ha lelépnék. Elvégre teljesítettem a kötelességem, bár az sem biztos, hogy kötelességem-e szenilis, bepisilésre kész maharadzsáknak WC-t találnom. Aztán meg arra gondoltam, hogy jótett helyébe jót várj: majd ha én leszek öreg és szenilis - maharadzsa nem, az biztos! -, talán akad egy jóindulatú fiatalember, aki megpisiltet. 
Paramananda elégedett képpel sétált ki az ajtón. 
- Egyszerűen újjászülettem, Billy - mondta, és belém karolt. - Hol is tartottunk? 
Erre húztam egy merészet. 
- A könyvtárnál - mondtam. 
A maharadzsa megsimogatta a szakállát. 
- A könyvtárnál? és mit beszéltünk róla? 
- Azt ígérte, odavezet. 
A maharadzsa tovább simogatta a szakáilát. 
- Mi a fenét akarok én a könyvtárban? 
- Én szeretnék ott valamit, maharadzsa. 
- Á, maga? És mit szeretne? 
- Imádom a régi könyveket. 
-Ott aztán van elég! - legyintett. - Felmenőim mást sem csináltak, csak könyveket gyűjtöttek. Tudja, hogy mi a moguloktól származunk? 
Honnan tudtam volna? Azt ugyan tudtam, hogy Indiában valamikor a mogul dinasztia uralkodott, ők hozták be az iszlámot is, arról azonban, hogy Ripuda-man maga is mogul származású, fogalmam sem volt. 
- Nem tudtam, maharadzsa. 
- Akkor hát, jöjjön, megmutatom a könyvtárat. 
A WC-t nem találta meg, a könyvtárat azonban igen. Legalábbis olyan határozottan vezetett a folyosókon, hogy biztos voltam benne: jól ismeri a hozzá vezető utat. 
- Mit szól ehhez az... izéhez? - kérdezte a maharadzsa útközben. 
- Mire gondol, maharadzsa? 
- Hát erre az ízléstelen gyilkosságra. Musztafát is kinyírta. 
- Kicsoda? 
A maharadzsa meghökkenve nézett rám. 
- Hogyhogy kicsoda? Hát Utpála, természetesen. 
- Úgy érti, hogy az... ősanyja? 
- Persze hogy ő! Mit gondol... kiről beszélek? 
- Hogy... nyírta ki? 
- Elefánttá változott. Utpála gyakran változik elefánttá. Ezt sem tudta? Mi a fenéért fizettem tíz évig a tandíját, ha semmit sem tud? 
- Csak háromig. 
-Tíz, három - édes mindegy! Utpála mindenkit kinyír, akit csak tud. 
- Magát sem nyírta ki! 
A maharadzsa elvigyorodott. 
- De megpróbált! A végén aztán én vertem át, és ezt nem is tudja megbocsátani nekem. Akkor kezdődtek a bajok, amikor megnősültem. 
- Sokan mondják, hogy általában akkor kezdődnek - bólintottam. 
- Á, nem arra gondolok. Trinajani végül is jó aszszony volt. 
- A felesége? 
- Persze hogy ő! -Ripudaman anyja? 
Úgy nézett rám, mintha valóban teljesen hülye 
lennék. 
- Mi a fenéről beszél maga, Billy? Dehogyis Ripudaman anyja! 
- Értem már - szabadkoztam. - Egy maharadzsának több felesége is lehet. Eszerint Ripudaman anyja, az ön másik felesége volt. Minden érthető. 
- Egy fenét volt a másik! - rikácsolta Paramanan-da. - Nem mondta még senki magának, hogy eléggé... hm... nehézfejű, Billy? 
- Volt rá eset. 
- Na ugye? Nekem csak egy feleségem volt: Trinajani. 
- Aki nem Ripudaman anyja. 
- Látja, azért tanulékony maga. Hát így vertem át Utpálát. Érti már? 
Nem értettem. Úgy látszik, valóban elég nehézfejű vagyok. 
Paramananda ismét elkapta a karom. 
- Figyeljen ide, elmondom magának, hogy ejtettem át Utpálát. Azt ugye tudja, ha Utpála megdühödik, gyilkolni akar? és gyilkolni is fog. 
- Mint a ráksaszík - csillogtattam meg a műveltségemet, hogy ne tartson már olyan hülyének. 
- Pontosan úgy - bólintott. - Ezért tettem bizonyos óvintézkedéseket. 
Kíváncsian vártam, hogy folytassa. 
A maharadzsa összedörzsölte a tenyerét.     - Elkaptam Vibhát, és csináltam neki egy gyereket. 
Lehet, hogy tényleg nincs elég eszem. Az elhangzott nevek ugyanis vad összevisszaságban kezdtek kavarogni előttem. Trinajani, Vibha... 
-Ki az a Vibha? 
- Ó, hát Vibha nagyon csinos volt... igazi szépség. Tudja, hol találtam rá? 
- Nem. 
- A vízben. A Gangesz vizében. Ott ültem a parti lépcsőn, amikor egyszer csak megpillantottam Vibhát. Éppen fürdött az anyjával. Képzelje... ahogy ott állt víztől csepegő szárijában... nekem is csepegni kezdett... a nyálam. Maga még olyan szépet nem látott! 
Reméltem, hogy nem a nyálcsepegésre céloz. -Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csinálnék neki egy gyereket? Maga nem erre gondolt volna? 
- Ha maharadzsa lettem volna, bizonyára. 
- Á, nem kell ahhoz maharadzsának lenni, hogy 
1  í 
gyereket csináljon az ember. Szóval, magamhoz hívattam az anyját, és megmondtam neki, mit akarok csinálni a lányával. Erre csak a markát tartotta. Este már meg is történt a dolog. És aztán még sokszor... és ő mindig a markát tartotta. De megérte. Vibha megszülte Ripudamant, én meg nem árultam el senkinek. Bíztam benne, hogy Utpála nem értesül a dologról. Hála Visnunak, nem is értesült. Ekkor történt, hogy... ellopták Utpála képét. Valami tevehajcsár lopta el, és csak hosszabb idő múlva került vissza. Utpála ezalatt. .. hm... szörnyű dolgokat művelt. Másnak még nem mondtam, maga az első, Billy, de biztos vagyok benne, hogy akkor... nemcsak elefánttá, hanem tigrissé is átváltozott. -Mikor? 
-Mikor, mikor?! Akkor! Amikor az esküvőm előtt tigrisvadászatra mentem Husky száhibbal. Nagyon jó vadászat volt - akkor még sok tigris élt az erdőkben, és nem volt tilos vadászni rájuk. Felpattantunk az elefántunkra, és nyomás! A hajtok meg elénk hajtották a tigriseket. Ott ültem az elefánt hátán, jó kis elefánt volt, nyugodt, megbízható - és vártam a tigrist. Aztán egyszerre csak... képzelje el, egy nőstény elefánt bukkant fel előttünk. Vad elefánt volt, jókora agyarakkal, ami azért is meglepő, mert a nőstényeknek nemigen vannak agyaraik, csak ritkán. Hát ez egy ilyen ritkaságszámba menő elefánt volt. Az én elefántbikám és Husky száhibé is egészen megzavarodott, és űzőbe vette a nőstényt. Akármeny-nyire is fegyelmezettek voltak, nem tudtak ellenállni neki. Ebből aztán szép kis kalamajka támadt. Leestem az elefántom hátáról, és... Husky száhib is leesett az övéről. Éppen ekkor jött a tigris, amit a hajtók elénk hajtottak. No, ez mindjárt rá is ugrott Husky száhibra, és ki is nyiffant. Nyugodjék békében! 
- A tigris? 
-Dehogy a tigris! Husky száhib! Amíg a tigris Husky száhibot ette, a földön hevertem, és éppen felkeltem volna, hogy lepuffantsam róla a dögöt, de ekkor... előrontott a bokrok közül a nőstény elefánt, és nekem esett. Az én elefántomat és Husky száhib elefántját mintha a föld nyelte volna el: mindenesetre a nőstény akkor már egyedül volt, és.. meg akart ölni. Láttam rajta, hogy ez a szándéka. És még mást is láttam. 
-Mit látott, maharadzsa? - kérdeztem rosszat sejtve. 
-Utpála maharáni szemét. Az elefánt fejéből... a maharáni szeme nézett rám. Egy igazi gyilkos szeme. Akkor aztán nekem esett. 
- Megtaposta? - kérdeztem részvéttel. 
- Annál sokkal rosszabb történt - legyintett. - Felhajított a levegőbe. Olyan magasra, hogy láttam magam alatt az erdőt. Pechemre nem egy fára estem, ahova nem tudott volna utánam jönni, hanem vissza, a lába elé. 
- Hát ez tényleg pech! 
-Lábam közé dugta az egyik agyarát... én meg elájultam. A kórházban ébredtem fel. Az angol katonák elmondták, hogy vérbe fagyva találtak rám. Elefánt akkor már nem volt egy sem a környéken. Az a bitang nőstény tönkretett, aztán otthagyott. 
- Tönkre... tette? - kérdeztem értetlenül. 
- Mit gondol, miért dugta a lábam közé az agyarát? Valami elkezdte birizgálna az agyam, bár még nem 
értettem pontosan az összefüggéseket. 
- Egy hét múlva volt az esküvőm - sóhajtotta Paramananda maharadzsa. - Addigra kijöttem a kórházból, szerencsére a nagy repülés ellenére nem törött csontom, és meg sem taposott, csak éppen... kész voltam. -Kész? 
- Nem ment, na, aminek mennie kellett volna. 
- Mennie... kellett volna? - nyögtem. 
- Hát a nászéjszakán! 
Egyszerre mindent felfogtam, és mély részvéttel tekintettem a szerencsétlen maharadzsára. 
- Nem ment? 
- Nem. Pedig mindent megpróbáltam. Akkor is, és később is. Jártam csodadoktorokhoz, még tibeti szerzetesek is jöttek hozzám. Táncosnőkről már nem is beszélve. Mégsem ment. 
-Soha többé? 
- Soha többé. 
Attól féltem, hogy a vállamra hajtja a fejét, és zokogni kezd, amit végeredményben meg is értettem volna. Szerencsére a maharadzsa már rég túl volt az első kétségbeesésén. 
- Utpála meg csak röhögött a képen - később persze visszakerült hozzánk -, ebből aztán kitalálhattam, hogy nem tud semmit Ripudamanról. Azt hitte a nyomorult, hogy győzött. Hát én győztem! Hatéves korában magamhoz vettem Ripudamant. Az anyja ugyanis meghalt. Gondoskodtam róla, de ez neki nem volt elég. Valaki megölte Bombayben. Nos, azóta Ri-pudaman a fiam - a családnak pedig nem szakadt magja, ahogy az a rohadék megjövendölte. Hát így vertem át Utpálát. Jó, mi? 
Tulajdonképpen meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy viselte a felesége a megpróbáltatásokat, de nem vitt rá a lélek. Elmondta ő magától is. 
- A feleségem, Trinajani később lelépett egy angollal, és Angliában telepedett le. Egyszer írt csak, és panaszkodott... én persze küldtem neki némi pénzt. Tudja, mit írt még a levelében? Valami olyasmit, hogy az ember egy elégedetlen lény... bár ezt inkább csak a nőkre értette. Merthogy az sem jó nekik, ha valaki egyáltalán nem tud... Hm. Ugye, érti? 
- Értem - bólintottam komoran. 
- Meg az se jó, ha valaki nagyon is aktív, mint az új férje. Aktív volt az helyettem is... csak éppen nem vele. Szóval semmi se jó ezen a világon. En viszont győztem! Legyőztem Utpála maharánit. Lett fiam, nem szakadt magva a családnak. Tudja, hogy Ripuda-man, ez a hülye, talán már holnap meg akar nősülni? 
- Mi a fene? - hökkentem meg. - Mikor? 
- A fenébe is, Billy, egyelőre tartania kell a száját! Nem szabad még megtudnia senkinek. Ha Utpála kiszagolja... szörnyű dolgot művelhet. 
-Már művelt is! 
- Éppen ezért mondom, hogy nem szabad megtudnia senkinek. 
- Ki a mennyasszonya, maharadzsa? - próbáltam meg legyűrni a meghökkenésemet. 
- Még bizonytalan, Billy. 
- Hogyhogy bizonytalan? 
- Ripudaman azt hiszi, átverhet. De én az apja vagyok, Billy! 
- Ezt nem értem. 
A maharadzsa megmarkolta a karom. 
- Vigyázzon! Itt van! 
Úgy rántottam elő a zsebkésem, hogy majd leégett a bőr a kezemről. Hiába forgattam azonban a hegyét, nem láttam semmit, csak egy hatalmas ajtót az orrunk előtt. 
í-í-. 
-Hol van? -Hát itt! 
- Mi van itt? - üvöltöttem vadul a kést és a szememet forgatva. 
- A könyvtár. De miért ordít, Billy? 
Zsebre vágtam a bicskát, és befogtam a számat. A maharadzsa fintorogva simogatta meg a szakáilát. 
- Mit gondol, Billy, van odabent WC? Szerencsére volt. 
39. 
Amíg a maharadzsa a dolgát végezte, volt időm körbepislogni a teremben. A könyvtár tengerentúli szemmel nem is nézett ki könyvtárnak, hiszen nyugati formájú könyvet alig láttam benne. Másfélét viszont rengeteget. S mivel a keleti könyveket nem úgy tárolják, mint a nyugatiakat - egymás mellett, hanem egymásra rakva -, nekem inkább raktárnak tűnt az egész, mint könyvtárnak. 
A székek azonban kényelmesek voltak benne. Bársonnyal béleltek, s mindegyikük előtt ott láttam egy kis zsámolyt, amelyen a lábát nyugtathatta a fáradt kutató. A szék másik oldalán olvasóasztalka várakozott a könyvekre. A székek által alkotott kör közepén hosszú asztal húzódott, ugyancsak székekkel körülrakva. Ötven ember is befért volna egyszerre a könyvtárba, ha ennyinek támadt volna kedve kutatni. 
A maharadzsa kijött a WC-ből, és nagyot sóhajtott. 
-Valaha... mennyit olvasgattam itt, Billy! Egy témával kapcsolatban különösen sok könyvet össze-hordtam. 
-Vallási kérdések foglalkoztatták? - kérdeztem vigyázatlanul. 
A maharadzsa legyintett egyet. 
-Engem csak egyetlen kérdés foglalkoztatott, Billy fiam. Hogy hogyan tudnék megint... 
Még egyet legyintett, aztán kisétált a teremből. 
Csak reménykedhettem benne, hogy visszatalál a többiekhez. 
40. 
Fél óra alatt sikerült megtalálnom, amit megtalálni reméltem. Paramananda családjának a történetét, méghozzá angol nyelven. Óriási szerencsémre el sem kellett olvasnom: egy a könyvben felejtett, kézírásos papírlap mindenről tájékoztatott, amire csak kíváncsi voltam. 
Ahogy közel hajoltam a papírhoz, furcsa illat ütötte meg az orrom, s a fekete sorok között, oda ném illő, viasz-szerű cseppeket láttam. Mintha valakinek a sminkje olvadt volna meg a verejtéktől, és csepegett volna rá a lapra. 
Dharmadatta XV. sz. - állt a jegyzet legtetején. -Történet: U. képe eltűnt. Elefánt felbukkant. Megölte Pramantit, aki ellopta a képet. Kilenc áldozat. 
Dzsválámukha XV. sz. U. képe eltűnt. Hét tolvaj halála. 
Ezután már csak nevek következtek. Tizenhárom egymás után. Valamennyi mellett ugyanaz a néhány szavas jegyzet. Bizonyos számú tolvaj haláláról. 
Amit viszont a papír legalján találtam, azt egyszerűen nem tudtam értelmezni. 
Utpála - szólt a szöveg. - Utpála 38, Ghosama 77. Elefántok elé. Bosszú. Mielőtt meghalt, átok. Ki a 
ráksaszí? Visszajön, visszajön, visszajön! És akkor... akkor... gyilkosság, gyilkosság, vér, vér, vér! 
Úgy esett a lábam elé a papír, mintha valaki kitépte volna a kezemből. Lehajoltam érte, és felemeltem. Hogy is van ez? 
Mielőtt azonban még egyszer nekifoghattam volna az olvasásnak, éreztem, hogy hideg fuvallatok futnak végig a lábszáramon, felszaladnak a derekamig, majd a hátgerincemet birizgálják. 
Villámgyorsan az ajtó felé pillantottam. 
Csukva volt. 
Aztán egyszerre csak pislogni kezdett az olvasólámpám az asztalkán. Mintha léptek koppantak volna a padlón. Majd meghallottam a suttogást. Lehet, hogy csak a lelki füleimmel, de valamivel hallottam, az kétségtelen. 
Utpála...! Utpála!... Utpála! 
Soha még nem éreztem ennyire, hogy nem vagyok egyedül egy szobában, mint ezúttal. Nem láttam ugyan senkit, de biztos voltam benne, hogy van még idebent rajtam kívül valaki. 
Utpála! Utpála! Utpála! 
Előbb a székek kezdtek recsegni, aztán a könyvespolcok, majd a fadíszítéssel borított falak. Elfogott a rémület, hogy összeomlik minden, és rám szakadnak a romok. 
Utpála! Utpála! Utpála! 
Nem tudom, ki beszélt hozzám lehet, hogy a recsegés állt össze hangokká, lehet, hogy nem is beszélt senki. És én mégis hallottam a suttogást. Egy halk, szenvedéssel és fájdalommal teli női hangot. 
Ha visszarévedek az akkor történtekre, arra gondolok, hogy talán csak megfeszített érzékeim játszottak velem. Csakhogy akkor honnan tudtam volna meg 
olyan dolgokat, amiket addig nem tudtam? És ha akkor nem tudom meg, talán fény sem derült volna a titokra. 
Valószínűnek tartom, hogy elszundítottam olvasás közben, vagy egyszerűen elájultam. Talán az elmúlt órák feszültsége tört ki rajtam. Bár nem vagyok az az ájuldozós fajta: ha az lennék, nem ezt a pályát választom magamnak. 
A kellemes női hang - akkor úgy éreztem, hogy az - egyenesen a fülembe suttogott. Nem tudtam, milyen nyelven, de ez nem is volt fontos. Nem az egyes szavakra emlékszem, csupán a mondatok tartalmára. 
- Nem is tudod, John Lendvay - hallottam a suttogást -, milyen rohadt dolog ilyen fiatalon meghalni... csak azért, mert engedelmeskedtél a természet törvényeinek. Mert az, amit követtem, a természet legigazabb törvénye. Nem önthetsz friss tejet, öreg, megrepedt csuporba! Csupán azt tettem, amit a természet megkívánt tőlem. Bármit is tettem, nem érdemeltem ilyen kegyetlen büntetést érte. Hiába könyörögtem, rimánkodtam, megtették. Megöltek, Johnny! Elé vetettek, hogy szabdalja szét a testem. Egy fúria elé, aki nem ismert könyörületet. Kiontották a vérem, Johnny! Nem ismertek irgalmat... de én sem! Azóta számtalanszor imádkoztak hozzám, hogy vessek véget a vérontásnak nekem aztán könyöröghetnek, Johnny! Még nem sikerült, amit elterveztem... de előbb-utóbb sikerülni fog. Te pedig menekülj innen, Johnny Lendvay! Veled nincs elszámolni valóm! Ha itt maradsz... agyarak szántják a testedet, Johnny! 
Hátra-hátranézegetve somfordáltam ki a könyvtárból. 
41. 
Úgy gondoltam, visszamegyek a szobámba, és megpróbálok eltöprengeni néhány apróságon. 
Többek között azon is, hogy mi a fenét keresek én itt, mit keres a többi vendég, és főleg, mit jelentenek Paramananda azon szavai, hogy Rippy barátom hamarosan megnősül. Csak nem engem akar felkérni esküvői tanúnak? 
Nem volt egyszerű hazatalálnom, de már majdnem megoldottam a feladatot, amikor az ajtómtól látótávolságnyira Prithviradzs maharadzsába és a mahará-niba, Giovanna asszonyba botlottam. Úgy andalog-tak a folyosón, mint az újdonsült szerelmesek. Pedig ahogy elnéztem őket, nem tegnap hintette be a fejüket virágszirmokkal a bráhmana, a hindu pap. 
Amikor felbukkantam előttük, Prithviradzs óvatosan átkarolta a feleségét, és csak akkor derült fel az arca, amikor felismert. 
- Maga az... Mr. Lendvay? 
- Én vagyok, maharadzsa. 
-Ne haragudjék, de... kissé izgatott vagyok. 
Ekkor vettem csak észre, hogy mind a maharadzsa, mind Giovanna maharáni kezében gyanúsan sötétlik valami, ami akár stukker is lehetett. 
- Hallotta, mi történt a pavilonban? Megöltek valami alkalmazottat. Bár Ripudaman szerint családi bosszúról van szó, mégsem lehet az ember eléggé óvatos. Ön is hallott róla? 
-Természetesen - bólintottam. - Egy Musztafa nevű embert gyilkoltak meg. 
A maharadzsa eltüntette a stukkerét, akárcsak Giovanna asszony. 
-Azt is hallottam, hogy... megtalálták Utpála maharáni ellopott képét. 
- Kitől hallotta? 
- Ezt is Ripudamantól. Állítólag ön találta meg. 
- Én? - hökkentem meg. 
- Jól van, jól - mosolygott Prithviradzs. - Csak ne szerénykedjék. Ripudaman szerint ön nagyon szerény ember. 
-Igazán? És miben nyilvánul meg a szerénységem? 
- Például abban, hogy amikor megtalálta a képet... 
- Hol találtam meg? 
- Állítólag egy ládában, amiben ez a Musztafa rejtette el. Maga megtalálta, de nem árulta el senkinek, hanem szépen visszaakasztotta a helyére. 
-Hova? 
- A képtárba. Ripudaman szerint ott lóg a kép, Hemadri felügyelő pedig állítólag csoda dühös magára részben, mert nem ő találta meg, részben pedig, mert magának nem lett volna szabad önhatalmúan kezelni a megtalált bűnjelet vagy mifenét. 
Nem mondhatnám, hogy fényesen éreztem magam. Nem lett volna főnyeremény belülről megismerni egy indiai tömlöc mindennapi életét. 
A maharadzsa dicsérőn a vállamra ütött. 
-Éppen a képtárba tartunk. Giovanna még nem látta Utpála képét. Feltétlenül meg akarja nézni. Nem tartana velünk? 
Bólintottam. Miért is ne? 
Prithviradzs maharadzsa nem ismerte a palotát, Giovanna asszony még annyira sem, jómagam is csak forgolódtam benne, mint galamb a szomszédja fészkén. Otpercnyi gyaloglás után aztán tökéletesen el is tévedtünk. 
- Azt hiszem..  bajban vagyunk - sóhajtotta a maharadzsa. - Most már csak az ima segíthet rajtunk. 
- Ima? - hökkentem meg. 
.   - Nem hallott még az útkereső szutráról ? -Mi az? 
- Olyan imádság, amit a régi időkben a vándorok mormoltak el jó néhányszor, ha eltévedtek. Egy rák-saszíhoz imádkoztak. 
-Jaj, csak azt ne! 
- Ön fél a ráksaszíktól? - csodálkozott Giovanna asszony. 
- A ráksaszíktól mindenki fél. 
-Ez tévedés! - tiltakozott. - Vannak valóban gonosz ráksaszík is, de a bráhmanák szerint a ráksaszíktól csak a bűnösöknek kell tartaniuk. Az igazaknak nincs rettegni valója tőlük. 
- így van ez az útkereső ráksaszíval is - tette hozzá a maharadzsa. - Ha igaz szívvel fordulunk hozzá, segít. 
- Meg is jelenik? - nyugtalankodtam. 
- Ó, nem mindig. Többnyire nem. De segít. Megmutatja a helyes utat. Kipróbáljuk? 
Szótlanul tártam szét a karom. 
Őszinte meglepetésemre Giovanna asszony és a maharadzsa valóban imádkozni kezdtek. Olyan gyorsan pergették a szavakat, hogy nem értettem a szövegből semmit, de ha szótagolták volna, sem mentem volna sokra vele, hiszen szanszkritul imádkoztak. 
Amikor befejezték, elgondolkodva néztek rám. 
- Nos? - türelmetlenkedtem. 
- Azt hiszem... itt van. Hívtuk, és ő idejött. Érzem. 
- Én is érzem - mondta a maharáni. Én viszont nem éreztem semmit. 
- Mondott valamit... maguknak? - kérdeztem óvatosan. 
- Ó, az nem ilyen egyszerű, Mr. Lendvay. Néha megjelenik, néha nem néha beszél hozzánk, néha nem néha pedig csak figyelmeztető jelet ad. 
- Az milyen? 
- Az ajtó - mondta Giovanna asszony. 
- Gondolod? - kérdezte Prithviradzs. -Talán. 
- Megtudhatnék valamit én is? - türelmetlenkedtem. 
A maharáni és a maharadzsa összenéztek, majd a maharáni a karomra tette a kezét. 
- Ön most látni fog valamit, Mr. Lendvay... lehet, hogy nem is fogja elhinni, ami történik. Kérem, ne szóljon róla senkinek. Mi magunk sem vagyunk tisztában a természetfeletti erejével... csakhogy van nekünk egy ráksaszínk, aki néha a segítségünkre siet. Most is meg fogja mutatni a helyes utat, amelyik a képtárba vezet. Megígéri, hogy hallgat róla? 
Ostoba babona - dühöngtem magamban. - Ahelyett, hogy keresnénk egy inast vagy szobalányt... 
Az is eszembe jutott ugyanakkor, hogy éjszaka kettőkor sem inasok, sem szobalányok nem futkosnak tízesével a hatalmas palota neptelen folyosóin. Ez a szárny, amelybe bekeveredtünk, szemmel láthatóan lakatlan volt. Nem is értettem, hogy az ördögbe kószálhattunk el erre? 
- Megígérem - mondtam. 
Giovanna maharáni mintha átvette volna a parancsnokságot. -Prithviradzs! A maharadzsa biccentett, majd a mellettünk lévő 
szoba ajtajához lépett. Lenyomta a kilincsét, és kinyitotta. 
Én meg, az ördög tudja, miért, markomba szorítottam a zsebkésemet. 
- Nyitva van az ajtó. 
- Nyisd ki a másikat is. 
Prithviradzs kinyitotta a mellette lévő szoba ajtaját is. 
A folyosó mennyezeti lámpái alig világították meg a sötétséget. A szobákban lévő bútorokat fehér lepel borította. 
A maharáni és Prithviradzs maharadzsa ekkor ismét eldarált néhány szanszkrit imát. 
Mintha hűvös fuvallat simogatta volna meg a sípcsontomat. Olyan hűvös volt, szinte már hideg, hogy ijedten kaptam fel a lábam. 
A következő pillanatban az egyik ajtó megremegett, majd mintha egy elefánt taszította volna meg, hatalmas lendülettel becsapódott. 
Az erős dörrenés megrázta a folyosót. A lámpák hunyorogni kezdtek az, amelyik közvetlenül a fejünk felett sápadozott, ki is aludt. Immár a másik sípcsontomon is éreztem a jeges fuvallatot. 
- Itt van - suttogta a maharáni. 
- Itt van - bólintott a maharadzsa is. 
- Jobbra kell mennünk - súgta a fülembe a maharáni. 
- Miért... éppen jobbra? 
- Látja az ajtókat? 
- Látom. 
- Melyik csapódott be? Melyik keze felőli? -A jobb. 
- így jelzi, hogy merre kell haladnunk. Egyelőre azzal foglalatoskodtam, hogy megpróbáltam lenyelni a gombócot, amely a torkomat nyomta. Hiába igyekeztem azonban, nem sikerült. Arra gondoltam, hogy alighanem csak akkor leszek képes végérvényesen megszabadulni tőle, ha a szolgálatkész ráksaszítól is megszabadultunk. 
- Ez a halott szárny - magyarázta a maharadzsa. -Itt szívesen kóborolnak a ráksaszík. 
- Halott szárny? - rémüldöztem. - Az meg mi a csoda? 
-Maga... nem hallott még róla? - kérdezte Gio-vanna maharáni, férje karjába kapaszkodva. 
- Nem én - nyögtem. Legszívesebben én is belekapaszkodtam volna valaki karjába, de pechemre nem volt senki a közelben, aki szívesen vette volna. 
-A halott épületszárnyról beszélek. Ezekben a szobákban nem lakott még soha senki. Nem is értem, hogy keveredhettünk ide. Hogy vezethetett ide bennünket, Mr. Lendvay? 
- Én? - hökkentem meg. - Hiszen én nem vezettem senkit. Azt hittem, maguk vezetnek. 
A maharadzsa-pár összenézett. Prithviradzs megvonta a vállát. 
- Igen. Az ő vonzásuk. Az lehetett az oka. 
Mintha a tévedések vígjátékában szerepeltünk volna. Jó, ha minden második szavukat értettem. Pedig azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy üdvös lenne, ha mindegyiket érteném. Ha meg akarom őrizni az irhám épségét, ismernem kell a körülöttem zajló események természetét. 
- Minek az oka, kinek az oka? 
- Ez egy régi palota, Mr. Lendvay - magyarázta a maharadzsa. - Sok évszázados. 
- Valóban? Ön ezt honnan tudja? A maharadzsa elmosolyodott. 
- Az indiai művészetek doktora vagyok. Azonkívül persze, hogy jelentős szerepet játszom az alumíniumiparban. Bár közel sem akkorát, mint a házigazdánk. 
-Egy... elátkozott épületszárnyban járunk, Mr. Lendvay - szólt közbe a maharáni. 
- Ki átkozta el? - tudakoltam. 
- Talán maga Káli. A Fekete Anya. 
- Jézusom! Már a neve se hangzik jól! 
-Pedig Káli megértő istennő. De nem ő az átok igazi kimondója, hanem egy ráksasza. 
Az ördögbe is! - dühöngtem magamban. - Már megint egy szörnyeteg! Ezen a környéken úgy terem a ráksasza és a ráksaszí, mint másutt a bogáncs! 
- A palota eme szárnya egy ráksasza sírjára épült, így aztán már építésekor szerencsétlenség szerencsétlenséget követett. Nagyon sokan meghaltak az építők közül. 
- Hm. Honnan tud ön minderről, maharadzsa? 
-Régi könyvekből, természetesen. Köteteket lehetne teleírni az ebben a szárnyban történt rémes eseményekkel. Azt gondolom... hogy a nyugtalan lelkek még mindig itt kísértenek. 
Szemem sarkából belestem egy következő, nyitott ajtajú szobába. A fehér leplekkel letakart bútorok, a betámasztott fazsaluk, s a szinte érezhetően fenyegető csend bizony egyre azt az érzést erősítgette bennem, hogy a maharadzsának igaza van. Ilyen helyeken csak az elátkozott lelkek érzik jól magukat. 
-Azt mondja, hogy... egy ráksasza sírjára épült ez a szárny? Hát a ráksaszák nem halhatatlanok? 
-De nem ám, Mr. Lendvay! Az istenek képesek megölni őket. De hogy ezt a ráksaszát ki ölte meg, arról fogalmam sincs. 
- Menjünk már, drágám! 
Prithviradzs indult volna, de ebben a pillanatban nagy nyikorgás kíséretében ismét kinyílt az éppen csak becsukódott ajtó. Késem hegyét a biztonság kedvéért az ajtónyílásra tartottam. 
Természetesen nem volt bent senki. Ha csak azt a nagy fehérséget nem számítom, ami ott állt közvetlenül a küszöb előtt. 
- Ott... van valami! - nyögtem kissé remegő hangon. Mondanom sem kell, hogy nemcsak a hangom remegett, hanem a bicska is a kezemben. - Ott van... valami... 
A maharadzsa előrenyújtotta a karját. Ha jól láttam, egy amulettet tartott a tenyerén. 
Éppen nyitotta volna a száját, hogy feltehetően új imába fogjon, amikor hirtelen megváltoztatta a szándékát. 
-Csak egy szekrény! - mondta, tenyerébe rejtve az amulettjét. - Egy ruhásszekrény. 
-Fehér lepellel letakarva - tette hozzá a maharáni. 
Ez az ajtószárny is megremegett, ahogy rápillantottam. 
- Be fog csapódni... - figyelmeztettem őket. Abban a pillanatban aztán, ahogy kimondtam, már be is csapódott. Újra éreztem a jeges fuvallatot a lábszáramon. 
- Türelmetlen a ráksaszí - figyelmeztetett újfent bennünket Giovanna maharáni. - El kell tűnnünk innen. 
- Hát akkor tűnjünk el. 
Elindultunk. Természetesen jobbra, amerre a szolgálatkész háziszörny mutatta. 
- Mondja, Mr. Lendvay, van önnek egyáltalán őrzőszelleme? - fordult hozzám néhány lépés után a maharáni. 
- Micsodám? 
- Őrzőszelleme! -Az... micsoda? 
- Olyasmi, mint az őrangyal. Magában lakik, és igyekszik megóvni minden bajtól. 
- Nem tudok róla - mondtam kisebbségi érzésekkel teli, hogy nekem még egy nyomorult őrzőszellemre sem telik. - Fontos ez? 
- Néha az lehet - biccentett a maharadzsa. - Miért nincs? 
- Mert nem vettem a piacon - fintorogtam. - Honnan szerezhetnék magamnak egyet? 
- Ó, hát csak egy bráhmanához kell fordulnia. Keres magának egy sztupát, és ha találnak benne csontot, és sikerül a szellemet rábeszélniük, hogy legyen az ön védelmezője, már nyert ügye van. Akkor nem kellene annyira rettegnie a ráksaszáktól. 
- Én nem rettegek - mondtam magabiztosan. A maharadzsa felvonta a vállát. 
- Hát... ön tudja. Ha gondolja, adok magának egy talizmánt. Akarja? Addig az is megteszi. 
- Használ valamit egyáltalán? 
- Hogy használ-e? Ha nem használna, miért adnám magának? Persze hogy használ! Nem olyan erős, mint egy igazi védőszellem, de azért elég hatásos ez is. 
Az amulett vastag nemezből készült. Néhány kisebb, kemény tárgyat éreztem a belsejében. 
A maharadzsa gondosan a nyakamba akasztotta. Attól a pillanattól kezdve mintha kevesebb levegőt kaptam volna. 
- Oké? - kérdezte. - Rendben? 
- Mintha fojtogatna - nyögtem. 
- Majd abbahagyja. Mindig ezzel kezdi. 
- Micsoda? 
- Az amulett. Illetve... aki benne van. 
- Ki van benne? - kérdeztem, készen rá, hogy letépjem magamról, és messzire hajítsam. 
A maharadzsa részvevőn nézett rám. 
- Tudni akarja? Jól van. Az az igazság, hogy én csináltam. Még ifjú koromban, Varanasziban. Volt egy szádhu ismerősöm, ő magyarázta el, hogyan kell csinálni. 
-Szádhu? 
- Szent ember. Aki felismerte a világ lényegét. 
- És... mit mondott magának? 
- Megtanított az amulett készítésre. Éjszaka, amikor ragyogott a holdfény a Gangesz felett... kisétáltunk a partjára, és... Biztos, hogy tudni akarja, hogy készítettem el az amulettet? 
- Mondja már, hogy az a... 
Szerencsére még idejében lefékeztem magam. Pedig már olyan rojtosak voltak az idegeim, mint a sokat használt ékszíj. 
-Jól van. Először is... kihalásztunk egy vétalát. 
- Az mi? 
- Egy hulla. Olyan hulla, amelyben démon lakik. A hullák általában arccal lefelé úsznak a Gangesz-ben, és a vízbe lóg a fejük. A démontól megszállott hulla viszont a hátán úszik, arccal felfelé. És az egyik ujja kiáll a vízből. 
-Miért áll ki? 
- Ezzel mutatja, hogy ő nem közönséges hulla. 
- Eeegen. És kinek mutatja? 
- Mindazoknak, akik amulettet akarnak csinálni belőle. Az ilyen hullák szeretik, ha amulettet csinálnak belőlük. így megszabadulhatnak a beléjük költözött démontól. Nem tudta? 
-Úgy látszik, hiányoztam az iskolából, amikor ezt tanították. 
- Nem érdemes gúnyolódnia. Ez nagyon komoly dolog. A szádhu és én kifogtuk a hullát. Ennek is megvan a maga rítusa, de ezt most nem mesélem el magának, mert a ráksaszínk feldühödik, ha sokat beszélek. 
- Ott hagyta abba, hogy kifogták a hullát. 
- Kifogtuk. A szádhunál volt egy csavart pengéjű kris - az a legalkalmasabb az ujj levágására. 
Giovanna maharáni lelkesen bólogatott. Csak úgy csillogott a szeme. Hiába, nincs is szebb dolog a világon, mint egy Gangeszben úszó, elvarázsolt hulla ujjának a lenyiszálása. 
- Levágták? - kérdeztem száraz torokkal. - És? 
- A szádhu megaszalta. Az az előírás, hogy csak a halottégető máglyák tüzének a füstjén szabad megaszalni. 
- És most... hol van ez az... ujj? A maharadzsa szelíden mosolygott. 
- A maga nyakában. Egyszer még hálás lesz nekem, amiért önnek ajándékoztam. 
Rövid ideig töprengtem csak, hogy letépjem-e magamról, aztán hagytam, hadd lógjon tovább. Ártani nem árt, segíteni meg éppen segíthet, ha akar. 
Úgyis rám fér. 
42. 
Szerencsére többször már nem kellett a jóindulatú természetfelettiek segítségét kérnünk. Bár jómagam még mindig nem tudtam, merrefelé járunk, a maha-radzsa-maharáni páros sikeresen vette az akadályokat. 
Otpercnyi gyaloglás után hirtelen a képtárba vezető ajtó előtt találtuk magunkat. 
-Hála Sivának - fohászkodott Prithviradzs. -Csakhogy ideértünk. 
Én is hálálkodtam magamban, bár azért még mindig nem voltam egészen rendben. Vagy a Gangesz-ből kihalászott ujj szorongatta a torkomat, vagy a félelem a közeljövőtől. Hiszen abban sem lehettem biztos, vajon a kép valóban visszakerült-e a helyére. Alighanem egy elefánt vitte valahová. Lehet, hogy a képtárba, lehet, hogy máshova. Vajon honnan az ördögből vette Ripudaman, hogy a kép visszakerült a helyére? 
Pedig visszakerült. És ez csak az egyik csoda volt azok közül, amelyek az elmúlt órákban történtek a képtár környékén. A villanyok nappali fényben égtek - semmi jel nem mutatta, hogy cirka egy órával ezelőtt sorban kioltotta őket egy ismeretlen hatalom -s a képtárba vezető folyosó ablakai tárva-nyitva álltak, s még a lándzsáját markolászó törzsi harcos is mozdulatlanul szobrozott a helyén. 
Alighogy megközelítettük a képtár bejáratát, izgatott hangzavar ütötte meg a fülünket. A maharadzsa és a maharáni megtorpant, kérdőn nézve rám. 
Értetlenül ráztam meg a fejem. Két óra is jócskán elmúlt már. Ki az ördög nézeget ilyenkor képeket? 
Aztán elém villant a kép: Utpála maharáni képe. Ott lógott a helyén, mintha sosem mozdult volna el onnét. A szépséges maharáni szemében huncut tűz égett - úgy nézett rám, mintha a cinkosa lennék. 
A kis csapat a kép előtt izgatottan mutogatott a maharánira. Nem számoltam meg őket, de aligha lehettek tíznél kevesebben. Ismeretlen arcokat is láttam közöttük, amiből arra következtettem, hogy vaL        ,.   ......k       r.á 
csora után érkeztek, és első útjuk Utpála képéhez vezetett. 
Ripudaman maharadzsa - mert mondanom sem kell, ő is ott toporgott a kép előtt - amint észrevette, hogy feléjük közeledünk, örömteli mosollyal az arcán hozzánk sietett. 
- Ó, Giovanna maharáni, és ön is, maharadzsa! Örülök, hogy idejöttek. Már üzentem önökért, de az inas azzal jött vissza, hogy zárva az ajtajuk. Azt hittük, lepihentek. 
-Mr. Lendvayval beszélgettünk a folyosón -mondta Prithviradzs rám pillantva. - Mr. Lendvay kiváló beszélgetőpartner. 
- Meghiszem azt - bólintott Ripudaman. - És kiváló a szimata. Nagyon kiváló. 
Minden tekintet rám szegeződött. Hemadri felügyelőé is, aminek legkevésbé sem örültem. 
- Meséltem önöknek, hogy a képet... hm... ellopták tőlem. Sajnálatos módon éppen az egyik megbízhatónak vélt alkalmazottam volt a tettes. Nyilván el akarta adni. Mindenütt kerestettem, de sehol nem találtuk. Ki gondolt volna arra, hogy ki sem vitték a birtokom területéről: itt őrizték egy ládába zárva. Hiába kereste fél India rendőrsége odakint, ha a kép idebent volt! 
Hemadri kifejezéstelen tekintettel bámult rám. Hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon mivel lehet kitömve a szalmazsák egy indiai börtönben, és hogy vajon nem fogja-e majd nyomni kényes derekamat? 
-Mr. Lendvay azonban megtalálta. Rájött, hogy a tettes, akit sajnálatos módon meggyilkoltak, elrejtette egy ládában. 
-Ki... gyilkolta meg? - kérdezte egy vékony, szemüveges, száris nő. 
- Azt sajnos nem tudjuk - vonta fel a vállát Rippy maharadzsa. - Mr. Lendvay sem tudja. De nem is fontos. Valószínűleg Musztafa bandájából valaki. 
Ketten-hárman összeütötték a tenyerüket, ami természetesen nekem szólt - a mesterdetektívnek. A nagy baj az volt, hogy Hemadri felügyelő is összeütötte. 
És ez is nekem szólt - a mesterdetektívnek. 
Szerencsére Ripudaman ekkor ismét a kép felé fordult, és magyarázni kezdte, hogy ki festette, mikor, ki volt a portré ábrázolta személy. Arra gondoltam, hogy csendesen elsomfordálok, de a szemüveges, vékony, száris hölgy odasétált hozzám, és belém karolt. 
- Válthatnánk néhány szót, Mr. Lendvay? Újságíró vagyok, és az ünnepi eseményről tudósítok. 
-Miféle ünnepi eseményről? 
-Ó, én mint zsaruval szeretnék beszélni önnel. Amikor néhány órával ezelőtt ideérkeztem, semmit sem tudtam önről, azóta viszont majdnem mindent tudok. 
- Igazán... és honnan? 
-Fel szeretném hívni a figyelmét, hogy néhány évtizeddel ezelőtt feltalálták a telefont. 
- És mit tudott meg rólam? 
- Soroljam fel néhány ügyét? 
- Azt hiszem, felesleges lenne. 
- Én is így gondolom: csak az időt lopnánk vele. Válaszolna néhány kérdésemre? 
- Csak tessék - tártam szét a karom. 
- Hogy találta meg a képet? 
Elégedetten vettem észre, hogy Hemadri felügyelő oldalra sasszézik, és a közelünkbe lopja magát. Sóhajtottam egy nagyot, és elkezdtem dicsérni. Mindenét megdicsértem, még a bajuszát is. Elmondtam, 
hogy nélküle nem mentem volna semmire, az ő bölcs útmutatása nyomán találtam meg a ládába zárt kincset. Összevissza hadováltam mindenféle vércsep-pekről, amelyek a ládához vezettek, lábnyomokról, erről-arról, s hogy mindezeket Hemadri vette észre, s én semmi mást nem tettem, csupán lehajoltam a képért... 
A szemüveges hölgy buzgón jegyzetelt. Én pedig közben abban reménykedtem, hogy Hemadri megbocsát nekem, és nem a legrosszabb cellába zárat. 
Amikor a hölgy elégedetten otthagyott, Hemadri odasétált hozzám. Kifejezéstelen volt az arca, mintha a zsábától nem tudná mozgatni. 
- Hogy érzi magát? - kérdezte halkan. 
- Hogy kellene ereznem? Hemadri megsimogatta kis szakállát. 
- Miért vert át? 
- Én nem vertem át - tiltakoztam. 
-Maga... eltitkolta előlem, hogy megtalálta a képet. 
- Értse meg, hogy nem találtam meg! 
- Akkor ki hozta ide? 
- Nem tudom. Bár sejtem. 
- Kicsoda? 
- Az elefánt. -Elefánt?! 
- Amelyiknek megtaláltuk a lábnyomát. 
- Honnan hozta ide? A ládából? 
- Nem közvetlenül. Az a helyzet, hogy a fürdőszobámból. 
- Szóval oda rejtette? 
- Nem rejtettem, csak megtaláltam. De az elefánt később elvitte tőlem. Erre tanúm is van. Mindketten a fürdőkádból láttuk... 
- Erre nem vagyok kíváncsi - mondta. - Tudja, hogy egy gyilkosság gyanúsítottja? 
- Eddig is az voltam, nem? 
- De most már egyre határozottabban az. Már csak egy bolhaugrásnyira vagyok attól, hogy kitekerjem a nyakát. 
Nem mondta, de mégis megéreztem a hangjában valamit. 
Azt szeretné, ha minél gyorsabban elhúznék Indiából. 
Én is azt szerettem volna. 
43. 
A szemüveges hölgy még mindig buzgón jegyzetelt. Odasétáltam hozzá, és szeretetteljesen rámosolyogtam. 
- Most én kérdeznék magától valamit, kisasszony. 
- Csak rajta! Magának mindent! 
-Azt csiripelik a verebek, hogy rövidesen nagy esemény készül... 
Ijedten az ajkára tette az ujját, és körbeforgott, hogy nem hallgatódzik-e a közelünkben valaki. 
- Csitt! Az istenért, ne olyan hangosan! -Titok? 
- Naná hogy az! Addig tartania kell a száját, amíg a maharadzsa nyilvánosságra nem hozza a dolgot. 
- Mi a fenéért ez a nagy titkolódzás? 
- Ez a maharadzsa óhaja. 
- Esküvőről van szó? 
- Ha maga mondja. 
- Ripudaman megnősül? 
- Na mit gondol? 
-Mikor? 
- Holnap... azaz, ma délután. 
- Ki a menyasszony? 
- Azt nem tudom. -Nem tudja? 
- Nem én. Ripudaman nem kötötte az orromra. -Ismét körbelesett, aztán rápislogott Utpála maharáni képére.-Tőle fél. 
- A maharánitól? -Tőle. 
- De hiszen... az csak egy kép! 
- Mondja maga. Ripudaman azonban meg van győződve róla, hogy a kép él. A maharáni valóban benne lakik, és bármikor előjöhet. Különösen esküvőkor veszélyes a csaj. 
- Hogyhogy éppen esküvőkor? 
Belém karolt, és kissé távolabbra vonszolt a többiektől. 
- Maga ismeri a legendát, ne is tagadja. Ezt a csajt, Utpálát, megölték a maharadzsa ősei. Utpála a legenda szerint bosszút fogadott, hogy a túlvilágról is kinyújtja kis kezét a maharadzsa-család felé, és időről időre megmorzsolgatja a golyóikat - már persze, csak akinek van. Ripudaman a bosszúálló némbertől félti a menyasszonyát. Reméli, hogy Utpála még nem tudja, ki az. 
- Gondolja? 
- Gondolja a fene. Ha olyan nagy hatalmú ez a képbe rejtőzött nő, akkor úgyis hiába titkolóznak előtte: a túlvilági hirdetőtábláról ugyanis leolvasható minden, ami idelent történik. De a másik ok sem jelentéktelenebb. 
- Éspedig? 
- A maharadzsa az utolsó pillanatig titkolja az esküvőt, mert nem akar ajándékokat kapni a meghívottaktól. Részben, mert nincs szüksége semmire, részben, mert nem akar a lekötelezettjükké válni, hiszen a meghívottak többsége gazdasági ellenfele, bár most éppen szövetséget szándékszik kötni velük. Ezért aztán az utolsó pillanatig befogja a száját, és befogom én is. Még valamit? 
- Semmit sem sikerült megtudnia a menyasszony személyéről? - hitetlenkedtem. 
- Semmit - bólintott. - És ez így is van, higgye el. Ezt a néhány órát már kibírom. De hogy kielégítsem mérhetetlen kíváncsiságát... két dologra felhívnám a figyelmét. Az egyik, hogy nyilván pokolian csinos, hiszen Ripudaman válogathatna a szépségkirálynők között is. 
- A másik? 
- Hogy senki sem látta még azt a lányt. Vannak kollégáim, hm, akik szemmel tartották Ripudamant. Ne aggódjék, nem a maga kollégái, nem zsaruk, hanem újságírók. A társasági rovattól. Évek óta figyelik a maharadzsát, hogy hírt adhassanak a kalandjairól. És tudja, hány lánnyal hozhatták kapcsolatba? 
-Csaknem...? 
- De bizony. Eggyel sem. Ez pedig csak egyet jelent. 
- Csak nem azt, hogy a fiúkat... 
- Frászt. Sokkal inkább, hogy az a lány állandóan a közvetlen környezetében tartózkodik. Nem kell randevúzgatniuk, bujkálniuk, hiszen nap nap után láthatják egymást. Ehhez mit szól? 
- Elképesztő. 
Figyelmesebben is megnéztem az arcát. Amit láttam, némi csodálattal töltött el. Az orra mellett mintha kissé olvadozott volna valami festékféle, a szemén 
. 
H 
is láttam valamit... a haja... szóval újdonsült ismerősöm egyre kevésbé tetszett nekem. 
- Hogy is hívják magát, kisasszony? - fordultam hozzá, mielőtt végleg békén hagytam volna. 
- Engem? - kérdezett vissza. - Hát... Sonikának. 
- Figyeljen ide, Sonika - figyelmeztettem halkan. -Jobban tenné, ha sürgősen kivonulna a toalettre, és belenézne a tükörbe. 
- A toa... lettre? Micsoda dolog... ez? Hogy merészel, és... miért... tükörbe? 
- Megolvadt az arcán a festék, és a viasz is rövidesen utána olvad. Akkor aztán megláthatják az igazi arcát. Hátha kellemetlensége származna belőle. 
Rám pillantott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy kontaktlencsét és parókát visel. 
Gyorsan megfordult, és a kijárat felé indult. Lépett kettőt, majd visszafordult felém. 
- Nem érdekli... ki vagyok? 
- Nem - mondtam. -Mi... ért? 
- Mert már így is sokat tudok. Túl sokat. Az emberek többsége pedig utálja a sokat tudókat. Az ilyen fickók aztán hirtelen szokták elveszíteni a tudásukat. Sajnos többnyire a fejükkel együtt. 
Megfordultam, és visszamentem bámészkodni. Sonika pedig eltűnt a toalett irányában. 
44. 
Ellenállhatatlan erő húzott vissza a képhez. Bár minden, ami eddig történt, Utpála maharáni körül forgott, még nem volt érkezésem, hogy komolyabban is szemügyre vegyem. Eddig kizárólag olyan körülmenyek között találkoztunk, amelyek mindenre jók voltak, csak éppen a zavartalan ismerkedésre nem. 
Nos, Utpála maharáni nagyon szép asszony volt. Húszas éveinek a közepén járhatott: nagy, fekete szeme csodálkozva nézett rám. Rajtam is maradt mindaddig, amíg a közelében tartózkodtam. Akármerre mentem vagy fordultam, követett a tekintete. 
Megpróbáltam kiolvasni belőle, hogy vajon milyen érzelmekkel viseltethet irányomban. Akárhogy is nézegettem, nem láttam benne ellenszenvet. A jelek szerint a maharáni nem haragszik rám. De miért is haragudna, amikor nem tettem ellene semmit? Ha valóban mindent tudnak odaát - azok, ott, a túlvilágon -, akkor neki is tudnia kell, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Nem én találtam meg őt, vagyis a képét, hanem... ki a fene tudja, ki? Fogalmam sincs róla, ki vette ki a ládából, ki ölte meg Musztafát, ki vitte fel a képet a fürdőszobámba, és ki akasztotta később a helyére? 
Szemébe mély esztettem a szemem, aztán imádkozni kezdtem. Nem vicc: imádkoztam hozzá, természetesen a magam módján. 
Kedves Utpála! - szállt hozzá a fohászom. - Kérlek, segíts nekem! Te aztán tudod, hogy eszem ágában sem volt Indiába jönnöm, eszem ágában sem volt a nyomodba szegődnöm, hiszen azt sem tudtam, hogy a világon vagy... akarom mondani, a világon voltál. Arra kérlek: ne haragudj rám. Pontosabban szólva, ne rám haragudj! Nem vagyok a szószólója senkinek, de mégis azt mondom Neked: ennyi évszázad távolából már felesleges a harag. Ez a világ már úgysem a te világod. Az utódok pedig nem felelősek az elődök tetteiért. Ezért aztán arra kérlek, bocsáss el magadtól békében. Ne küldj rám 
ráksaszít, ne küldj rám elefántot, és senkit ne küldj, aki az életemet veszélyeztetné. Tudom, hogy elsősorban igazságot akarsz, nem is annyira bosszút. Ebben talán tudok segíteni Neked. Elégtételt kapsz, én pedig lelépek a porondról. Megegyeztünk? 
Utpála maharáni mintha alig észrevehetően bólintott volna. 
Megegyeztünk, Johnny Lendvay. 
45. 
Éppen arra gondoltam, hogy elhúzok a képtárból, amikor két dolog is történt egyszerre. Az egyik, hogy Sonika visszatért. Kétségbeesett kísérleteket tett odakint, hogy helyrehozza a sminkjét, de valahogy nem akart sikerülni neki. Másféle volt az orra, másféle a szája, a szeme színe is másféle volt. Az egész nő valahogy másféle volt, mint korábban. Láttam rajta, hogy oda akar jönni hozzám, de Rippy maharadzsa megelőzte. 
Mérhetetlen lelkifurdalást láttam a képén. Meg akarta veregetni a vállamat, de még útközben meggondolta magát. Nyilván felfedezett valamit a szememben, amiből úgy ítélte meg, hogy nem időszerű a vállveregetés. 
- Hogy vagy, Johnny? - kérdezte rekedt hangon. 
- Jól - mondtam. - Hát te? 
- Én már közel sem annyira. A torkomban dobog a szívem. 
- Az örömtől? 
- Annak mindenesetre örülök, hogy Utpála visz-szatért. Tudod, a családi legenda szerint... 
- Tudom - szakítottam félbe. - Inkább az esküvődről beszélj. 
Meghökkenve nézett rám, és önkéntelenül is tett egy lépést hátrafelé. 
- Honnan tudsz te róla? 
Kénytelen voltam mosolyogni az ijedelmén. 
- Figyelj rám, Rippy. Te azért szerződtettél, ha a bennünket összetartó viszonyt egyáltalán szerződésnek lehet nevezni, mert ügyes zsaru vagyok. Menynyire lennék én ügyes, ha még ezt sem tudtam volna meg? 
- Azt is tudod... ki a menyasszony? 
- Azt nem - mondtam. 
- Biztos? 
- Nyugodt lehetsz: nem tudom. 
- De sejted? 
- Hát... igen. 
Átkarolta a vállam, és sétálni kezdett velem a teremben. Utpála maharáni le nem vette volna rólunk a tekintetét. Mintha már nem lett volna olyan barátságos, mint korábban. 
- Figyelj ide, Johnny. Az a feladatod, hogy a képre vigyázz. Most, hogy megtaláltad... kérlek, nagyon vigyázz rá. 
- Tudod, hogy nem én találtam meg! 
- Az most mindegy. Egy a lényeg: vigyázz rá. 
- Hogy vigyázzak rá? 
- Az a te dolgod! Csináld, ahogy tudod. De tarts ki holnap reggelig. Megígéred, hogy megteszed? 
- Van más választásom? 
-Azt hiszem, nincs. Rendelkezésedre bocsátom Szinghet. 
- Szinghet?! Ki a fene az a Szingh? 
HU 
H 
l 
UH 
HHH 
HHiIl 
HHtSBSSSs 
- Egy alkalmazottam. Az ördögtől sem fél. Ideállítom a kép elé. Az a kérésem, hogy te is... 
- Álljak itt holnap reggelig? 
- Csak nézz ide néha. Jó lenne, ha idenéznél. Megígéred, Johnny? 
- Jól van - legyintettem. - Idenézek majd. 
- Én meg elterelem őket. Hiszen rövidesen három óra. Ideje aludni menni. 
Bizony, ideje lett volna nekem is. 
46. 
Nem vártam meg, hogy mindenki eltűnjön a kép elől, felhúztam a nyúlcipőket, és megpróbáltam megtalálni a szobámat. Szerencsére kezdtem már eligazodni a palotában. Még nagyobb szerencsémre nem találkoztam útközben sem ráksaszíval, sem kísértettel, aki a lakatlan szárnyba csalt volna. Mire a szobámhoz értem, éppen fél négyet mutatott az óra. 
A pasas, aki az ajtóm mellett szobrozott, mintha a Bagdadi tolvajból lépett volna elő. Jó kétméteres volt, legalább százötven kiló becslésem szerint maga a szakálla is nyomhatott vagy másfelet. Csak állt az ajtóban karba tett kézzel, és meg sem moccant. Nem támadt rám, nem kérdezett, még csak be sem akart jönni hozzám. 
Vártam, hogy megszólaljon, de ő nem szólalt meg. így aztán nekem kellett átvennem a kezdeményezést. 
- Kicsoda maga, ember? 
Elnézett a fejem felett. Először azt hittem, azt figyeli, hogy nem lopakodik-e mögöttem valaki, de nem azt figyelte. Alighanem egyáltalán nem is figyelt 
semmit. Csak nézett a levegőbe kifejezéstelen tekintettel. 
- Szingh - mondta aztán mély, érzelemmentes hangon. - Én vagyok Szingh. 
Egyszerre csak megértettem mindent. Vele kellene őrséget állnom a maharáni képe előtt. De mi a fenéért hozzám küldte Ripudaman? 
- Hát akkor, jó éjszakát, Szingh! - mondtam neki barátságosan. - Menjen csak a képhez, azonnal maga után megyek. 
-Nem, száhib! Meglepetten bámultam rá. -Tessék? 
- A maharadzsa meghagyta, hogy ne menjek a képhez ön nélkül. 
- No de miért, Szingh? Szingh nem válaszolt. 
Mérlegeltem a helyzetet, aztán úgy döntöttem hogy jelentéktelen ügyben felesleges lenne felingerelnem az óriást. 
Két perc múlva ismét úton voltam a képtár felé. 
47. 
Annyiszor jártam már ezen az éjszakán Ripudaman barátom képtárában, hogy kezdtem megutálni. Mennyivel kellemesebb lenne, ha egy sörözőben állították volna ki Utpála képét! 
Hogy ne teljenek feleslegesen a percek, amíg a képtár felé lépegetünk, megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni az óriással. Őszintén szólva azt hittem, nem válaszol majd a kérdéseimre, de kellemesen csalódnom kellett. Szingh válaszolt. 
- Kérdeztem már magától, hogy hogy van, Szingh? - próbálkoztam. 
Mit tagadjam, meghökkentem, amikor választ kaptam. Mély, morgó hangon, mintha az óriás gyomrából jött volna. 
- Még nem kérdezte, száhib. 
-Akkor most megkérdezem. Hogy van, Szingh? 
- Tűrhetően, száhib - mondta. 
-Ennek örülök. Ha meg nem sérteném, kicsoda maga egyáltalán? 
- A maharadzsa testőre vagyok, száhib. 
- Mint testőr, hisz maga a ráksaszákban? 
Szingh egyetlen pillanatra megbillent. Mintha rálépett volna az egyik lábával a másikra. Talán a meglepetés erejétől hajtva. 
- A ráksaszákban, száhib? 
- És a ráksaszíkban. 
- Azokban mindenki hisz, száhib. 
- Azt mondják, a fákon élnek. 
- Ott is élnek, száhib! 
Olyan határozottan mondta, hogy felpislogtam ra. Mintha nyugtalan árnyékok futkároztak volna az arcán. 
- Maga tud valamit, Szingh! 
- Egyszer én is találkoztam velük - mondta ekkor furcsán közlékennyé válva. - Még fiatal koromban. 
-Igazán? 
-Madrasz környékén. Ott élt a családom. Nehany szőnyeget kellett elvinnem egy kereskedőhöz, mert az apám szőnyegfelvásárlással foglalkozott. Megvásárolta a falusiak által készített szőnyegeket, és továbbadta a nagykereskedőnek. Nekem kellett két társammal együtt elvinnem a szőnyegeket hozzá. Akkor... történt a dolog. 
- Mondja csak el - biztattam. - A serdültebb ifjúság okulására. 
Szingh megsimogatta a szakáilát, aztán morgott valamit, amit nem értettem. Az ezután következőket viszont igen. 
- Vittük a szőnyegeket a nagykereskedőhöz, hárman, lovasok. Este tüzet gyújtottunk egy erdőben. Leültünk a tűz mellé, és megmelegítettük az ételünket. Akkor jött oda az a lány. 
- Lány? - hökkentem meg. 
- Egy lány. Száriban volt, és csappalt viselt a lábán. Szép csappal volt: csillagok voltak ráhímezve. Ha nem lettek volna... közönséges szandálnak is nézhettem volna. Még gondoltam is magamban, hogy nem lehet szegény lány, ha ilyen cifra csappal-ra telik neki. Azt mondta, hogy eltévedt. Az elefántját kereste, de eltévedt. 
- Volt neki egy... elefántja? 
- Volt. A ráksaszík valamiért vonzódnak az elefántokhoz. De én nem láttam. Csak ő mondta, hogy van neki. Az egyik társamat Kusannak hívták. Ku-san nagyon szerette a nőket, és mindjárt oda is hívta a tüzünkhöz. Hallottam, hogy a lovak nagyon nyugtalankodnak, és nyerítenek. Mintha tigris szagát érezték volna. Én is nyugtalan lettem, de a lány megnyugtatott, hogy nem kell félnem, valószínűleg az 
elefántját érzik. Majd reggelre előkerül. Ő maga szí-, vesén elüldögélne egy kicsit a tűzünk mellett. Attól  kezdve nem tudom, mi történt velem, száhib. El- aludtam, és csak reggel ébredtem fel. Mintha... valaki mákonyt szórt volna este a teámba. Kavargott a fejem, alig tudtam a lábamra állni. A lány akkor már nem volt sehol. Egyik társam lassan feltápászkodott: 
láttam rajta, hogy ő sincs egészen magánál. A másik társam fel sem kelt többé. 
- Mi a fene?! - csuklottam fel. 
-Meghalt az éjszaka - mondta tompa hangon Szingh. - Amikor fellebbentettem a takaróját, azt hittem, meghalok rémületemben. Ott feküdt a társam holtan, és milyen állapotban, száhib! 
- Milyenben? 
- Vérbe fagyva... és már csak afelé volt meg. Félig megették az éjszaka. 
- A saját két szemével látta, Szingh? 
-Ezzel a kettővel, száhib! Legszívesebben futásnak eredtem volna, de nem mertem otthagyni a sző-nyegeket. Gyorsan felpakoltuk a lovakra, és elügettünk onnan. Életben maradt társam útközben bevallotta, hogy éjszaka úgy hallotta, mintha elefánt trombitáit volna a közelünkben. Még mindig félálomszerű állapotban voltunk jószerével arra sem emlékeztünk, hogyan telt el a nap. A fák ott futottak mellettünk, és egyszer-kétszer bizony mintha elefánt trombitálását is hallottuk volna. Amikor eljött az este, ismét tüzet gyújtottunk. Nem volt ugyan kedvünk hozzá, étvágyunk sem volt, mégiscsak tüzet gyújtottunk. Aztán... egyszer csak megjött a lány. Már nem is szólt semmit, csak leült mellénk. És az éjszaka megette a másik társamat is. 
Szemem sarkából rápislogtam. Igyekeztem rájönni, vajon tréfál-e velem. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban olyan félelem ült az arcán, mintha ismét a tábortűz mellett tudta volna magát rettegéssel a szívében. 
- A harmadik napra... egyedül maradtam. Rettenetesen féltem... és valahogy mégis kívántam a vele való találkozást. Mintha mérget csepegtetett volna 
belém. Éjszaka tüzet gyújtottam, és leültem mellé. Le sem vettem a lovakról a málhát, valami azt súgta, hogy felesleges. Úgysem lesz már soha többé szükségem rá. 
Éjszaka aztán eljött hozzám a lány. Odatelepedett a tűzhöz, és végignézte, amint teát főzök magamnak. Kissé nyugtalan volt, és egyre a fákat fürkészte a szeme - ezt még abban az állapotomban is észrevettem. Elővettem a takarómat, és betakaróztam vele. Ő meg levetette a száriját, és mellém feküdt. Megpróbáltam kimászni a takaró alól, de moccanni sem tudtam. Mintha megbénultam volna. Átkarolt, magához szorított, és átváltozott. 
-Átváltozott?! 
-Akkorára nőttek a keblei, hogy... egyszerűen nem fértek el a takaró alatt. Én meg csak feküdtem, és nem tudtam megmoccanni. Felült a takarómon akkor láttam csak, hogy mekkorák a keblei. Mind a kettő a térdéig lógott, majd az egyiket átvetetté a vállán. 
- Ejha! - nyögtem elismerőn. - Pedig akkor még nem is ismerték a kebelnövesztés mai módszereit. 
- Pardon, száhib? 
- Folytassa, Szingh. 
- A fogai egyszerre csak kinőttek a szájából. Saját szememmel láttam, hogy növekednek. Nevetett, fölém hajolt, hogy átharapja velük a torkom. Én pedig szinte vágytam rá, hogy elharapja. De nem harapta el. 
- Megkegyelmezett magának? 
-Dehogy, száhib! Ha rajta múlott volna, felfal. Csakhogy éppen jó helyen gyújtottam tüzet. 
- Jó helyen? 
- Abban a fában, amely alatt tüzet raktam, élt egy remete - a fa odvában -, aki nem félt a ráksaszáktól. 
Hatalma volt felettük. Azt mondják, egyszer jót tett a ráksaszák rádzsájával - mert nekik is van rádzsá-juk -, ő adott neki hatalmat. Szerencsére az éjszaka kellős közepén felébredt, és látta, hogy mit készül tenni velem a ráksaszí. Kiült az odúja elé, és varázsszavakat kezdett lekiáltozni neki. En természetesen mindebből egy szót sem hallottam, hiszen olyan ká-bult állapotban voltam, hogy nem jutottak el a hangok a fülemig. 
- Akkor honnan tudja, hogy kiáltozott? 
- Ő maga mondta. A ráksaszák rádzsájának a nevében megparancsolta neki, hogy hagyjon békén, és tűnjön el. A ráksaszí erre kénytelen-kelletlen otthagyott, így menekültem meg tőle, száhib. Ráksaszák és ráksaszík tehát vannak én magam tapasztaltam a meglétüket. És egy majdnem át is segített a következő újjászületésbe, ahogy a hinduk hiszik. 
- Maga nem hindu? 
- Szikh vagyok, uram. 
-Azt mondják... ebben a palotában is kószál egy ráksaszí. 
- Én is hallottam róla. 
- Azt mondják... Utpála maharáni maga is ráksaszí volt. 
Szingh bólintott. 
- Néha előfordul, hogy a ráksaszík feleségül vetetik magukat valakivel, de csak azért, hogy megegyék az egész családot. 
-Nem fél a képtől? 
- De félek, száhib. 
- És mégis odamegy hozzá? 
- A remete megtanított néhány varázsigére. Ezek elkergetik őket. 
Elhallgatott, és nem is szólalt meg többé. Egyszer 
ugyan még kérdeztem tőle valamit, de arra csak mor-gott, mint a haragos kutyák. Ebből arra következtettem, hogy Szingh barátom befejezte a ma éjszakai kommunikációt. 
Végigmentünk a fegyvertermen, a folyosón, aztán a képtárhoz érkeztünk. Szingh sötét pillantásokat vetett a maharánira, majd elé állt. Köpenye alól görbe kardot húzott elő, és maga elé tartotta. 
Megvakargattam az orrom hegyét. Megpróbáltam kitalálni, mi az ördögöt is csináljak. Reggel hétkor világosodik. v akárhogy is számolom, addig van még négy órám. Állva nem tudok aludni, szék meg nincs a közelben. Kénytelen leszek hát keresni egyet magamnak. 
Szingh mozdulatlanul szobrozott kivont karddal, félig lehunyt szemmel. Biztos voltam benne, hogyha nem szükséges, reggelig meg sem moccan. 
Hirtelen elöntött a kétségbeesés. Mi a fenét keresek én itt, Szinghgel, ahelyett hogy. 
- Figyeljen rám, Szingh. Szingh szempillái megrebbentek. 
- Szerzek valahonnan egy széket. 
Szingh nem válaszolt, amit beleegyezésnek vettem. Sóhajtottam, és kiléptem a folyosóra. 
Ott aztán meg is torpantam. Valahogy nem akaró-dzott bemennem a fegyverterembe. Abban láttam ugyanis csak szabad széket, amelyet becipelhettem volna a képtárba. A folyosón csupán hosszúkás ló-cák gunnyasztottak, trópusi keményfából készítve legalább két, dagadó izmú férfi kellett volna a megemelésükhöz. 
Tanácstalanul toporogtam, amíg észre nem vettem a folyosóról nyíló kis szobácskát, amelyre mind ez ideig ügyet sem vetettem. Amikor Hildával jártam 
erre, benéztem ugyan, de mivel nem láttam ablakot rajta, gyorsan tovább is álltam. 
Kinyitottam az ajtaját, és bekukkantottam a belsejébe. Egy asztalt láttam benne, két széket és egy ágyat. Talán a képtár őrének a szobája lett volna, ha lett volna ilyen. Őr híján aztán nem lakott benne senki. 
Hirtelen ismét hideg fuvallatot éreztem a lábam szárán. Villámsebesen fordultam meg, de elkéstem egy leheletnyit. Az ajtó becsapódott mögöttem, majd elfordult a kint felejtett kulcs a zárban. 
Akár a huzat volt a tettes, akár egy ráksaszí, csapdába ejtett. Ott tébláboltam a bezáródott ajtó előtt tanácstalanul. 
Kétségbeesésemben mindent megpróbáltam, hogy jobb belátásra bírjam. Sikertelenül. Végül aztán -jó tízpercnyi küzdelem után - úgy gondoltam, ebben a harcban minden eszköz megengedett, és belevágtam a széket az ajtóba. Óriási szerencsémre ezt az ajtót már vékony farostlemezből készítették, így nem volt nehéz darabokra törnöm. Munkálkodásom következtében sajnos a szék is darabokra törött. 
Kirugdostam az ajtó darabjait a keretéből, aztán kiugrottam a folyosóra. A lámpák szorgalmasan pislogtak a mennyezeten. A képtár felől nem hallottam gyanús hangot. 
Azért a bicskámat csak a kezembe szorítottam. Ha a ráksaszík nem is félnek tőle, legalább nekem adjon némi magabiztosságot. 
Néhány pillanat múlva aztán be kellett látnom, hogy talán még soha nem volt rá akkora szükségem, mint most. Mert amit a képtárban láttam, az még korábbi magabiztosságom nyomait is elmosta. 
Első pillantásommal Szinghet kerestem. Nem láttam sehol. Második pillantásom a képé volt. Azt sem láttam. Körbeforgatva a fejem, megpróbáltam megtalálni Szinghet. Meg is találtam. Mintegy tíz méterre feküdt a maharáni képének a helyétől, vérbe fagyva. Mellette ott hevert a fegyvere, azon is vér sötétlett. Szingh arcán széles vágás húzódott, amelyből ugyancsak vér csörgött a padlóra. 
Letérdeltem mellé, és amennyire tudtam, megvizsgáltam. A mellkasán láttam még két vágást. A kés vagy kard a mellényét metszette át, de szerencsére a vastag vászon felfogta a vágás erejét. 
Ebben a szent pillanatban megpillantottam egy árnyékot a falon. Egy férfi állt felettem kardot tartva a kezében. 
Ha hirtelen felpattanok, valószínűleg belefejeltem volna az élébe. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem azt tettem, inkább visszafojtott lélegzettel előrevetettem magam. Egyenesen neki a falnak, majd visszacsapódva róla, elterültem a padlón. 
Amint tehettem, kinyitottam a szemem. Aztán legszívesebben azonnal be is csuktam volna rémületemben. Egy állig felfegyverkezett törzsi harcos állt felettem a fegyverteremből. 
Azt gondoltam, ennek már a fele sem tréfa. Oldalra dőltem, és gurulni kezdtem a padlón. Előbb a lába felé gurultam, hogy elkapjam és lerántsam a földre, aztán mégis inkább az ajtó felé kanyarodtam. Annál is inkább, mert a harcos vadul csapkodni kezdett körülöttem a karjával. 
Nem volt mese, támadnom kellett. És én támadtam is. Nagy lendületet véve, felé hajítottam a bicskám. A harcos megingott, kiejtette a kardját a kezéből. Nagyot kiáltott - fogalmam sem volt róla, milyen nyelven -, majd az ajtó felé tántorgott. 
Mielőtt elkaphattam volna, eltűnt a folyosón. 
Haboztam néhány pillanatig, hogy utána eredjek-e, aztán inkább Szinghez bandukoltam. 
Szingh abban a pillanatban tápászkodott fel. Még zavaros volt a szeme, de már felismert. Nagyot nyögött, és a karomba kapaszkodott. 
Igyekeztem felsegíteni, bár nem ment könnyen. 
- Jól van, Szingh? - kérdeztem aggódó képpel. Szingh megnyomkodta a mellkasát. 
- Megsebesítette, Johnny száhib? 
- Belevágtam a késemet. 
Szingh fájdalmasan sziszegett, majd reménytelenül legyintett. 
- Úgyis befoltozódik. 
- Mi fokozódik be? - kérdeztem meghökkenve. 
- Hát a ráksasza. 
- A harcosra gondol? 
- Rá, de nem harcos az, hanem ráksasza. Csak belebújt a harcos bőrébe. 
Ebben lehetett valami. Mindazonáltal kezdett elkeseríteni a dolog. Ahelyett, hogy fogynának a körülöttünk legyeskedő szörnyetegek, egyre többen lesznek. 
-Hogyhogy befoltozódik? - tértem vissza az aktuális kérdésre. 
Szingh ismét csak legyintett. 
- A ráksasza olyan, mint a felhő. Ha beleszúrsz egy felhőbe, lyuk támad benne, de aztán - hipp-hopp! - be is fokozódik. 
Elkezdtem vérnyomokat keresni az ajtó körül. Egyetlen cseppecskét sem találtam, pedig esküdni mertem volna rá, hogy megsebeztem a törzsi harcos ráksaszát. 
Szingh a mellkasát birizgálta, és a véres csíkokat szemlélgette rajta. 
- Nagy a baj? - kérdeztem részvevőn. 
- Semmi az egész - legyintett megkönnyebbülve. - Alig érintett a penge. Nem úgy, mint annak idején egy elefánt agyara. Az majdnem keresztülszúrt. Az orvos szerint, ha nincs nálam a talizmánom, már nem élnék. 
Egyszerre elegem lett talizmánokból, ráksaszík-ból, ráksaszákból, kísértetekből. Elhatároztam, hogy néhány perc alatt rávezetem Szinghet a tudományos gondolkodás útjára. 
- Figyeljen ide, Szingh - mondtam neki, miközben megtörölgettem a zsebkendőmmel a vágást a képén, amely szerencsére ugyancsak inkább karcolásnak tűnt, mint mély sebnek -, mindennek racionális oka van a világon. Nem hallotta ezt még soha? 
-Már hallottam, száhib - bólintott. - Csak nem értettem egészen, hogy mit jelent? 
- Azt, hogy nem léteznek sem démonok, sem rák-saszík, sem kísértetek. Csak valóságos lények léteznek. Világos? 
Szingh csak nézett rám, de nem szólt semmit. 
- Vegyük például a maga esetét azzal a bizonyos elefánttal. Maga azt mondja, Szingh, hogy egy talizmán óvta meg az életét, igaz ez? 
- Igaz, száhib. -De nem igaz! 
- Nem igaz? -Nem bizony. 
- Akkor mi védett meg? 
- Azt nem tudom. De biztosan nem a talizmán. 
- Pedig az orvos száhib is azt mondta. 
- Ezen nagyon csodálkozom, Szingh. Egy orvosnak, aki a tudomány embere, nem szabadna ilyet mondania. 
-Nem tudom, száhib... Pedig nagyon úgy nézett ki a dolog, ahogy az orvos száhib is gondolta. 
- Jól van - biccentettem. - Nézzük csak a dolgot tudományos alapossággal. Maga szerint és az orvos szerint a talizmánja mentette meg magát az elefánttól. Meg tudná magyarázni, hogyan? Persze, előrebocsátom, hogy bármit is mondjon, én nem hiszek benne. Tehát, Szingh? 
Szingh sóhajtott egyet, és visszavette magára vastag, megvagdalt mellényét. 
-Az orvos száhib azt mondta, hogy... ha nincs a nyakamban a talizmán, meghalok. 
- Milyen volt a talizmánja, Szingh? 
- Jó nagy, száhib. 
Ekkor furcsa gyanú cikázott át a fejemen. 
- És... miből volt az a talizmán, Szingh? Szingh elvigyorodott, amitől a képén húzódó sebből újra csak csepegni kezdett a vér. 
- Rézből, száhib. Jófajta kovácsolt talizmán volt, állítólag Arábiában kovácsolták, ahol a világon a legjobban értenek a talizmánokhoz. Ebbe fúródott bele az elefánt ormányának a hegye, és le is csusszant róla rendesen. Ha nincs rajtam a talizmán, kinyiffantam volna. Ezt az orvos száhib is megerősítette. 
Jobbnak láttam nem feszegetni tovább a dolgot. Inkább a kép hűlt helyét vettem szemügyre. 
- Hogy kapta el magát a harcos, Szingh? - kérdeztem, egyelőre feladva tudományos ismeretterjesztő tevékenységemet. 
A hatalmas ember megvonta a vállát. 
- Váratlanul jött, száhib. Még szerencse, hogy a mellényemet találta el. Mire észbe kaptam volna, 
már nem volt mihez kapnom. Alighanem... fejbe is vágott valamivel. Nagyon sajnálom, száhib. 
Tényleg nagyon sajnálta. Megpróbáltam vigasztalón a vállára verni, de nem sikerült. Csak ugrálva érhettem volna el. 
- Elkapjuk, Szingh - biztattam vállveregetés nélkül immár. - Elkapjuk. 
-Kapjuk el, száhib! De ha... ráksasza? Akkor megette a fene az egészet. 
- Csak nem fél, Szingh? 
-Nem én, száhib! Hiszen ismerem a ráksasza-elriasztó imákat. Kezdhetem őket, száhib? 
- Kezdje, Szingh! 
Szingh ekkor ordítani kezdett. Olyan hangosan, hogy ha eddig még nem ébredt volna fel mindenki ötszáz méteres körzetben, biztos, hogy most rémülten kifordult az ágyából. 
- Nem lehetne kissé halkabban? 
- Akkor nem ér az egész semmit, száhib. 
- Jól van - sóhajtottam. - Csak ordítson tovább. 
Elindultunk a törzsi harcos után. Elől én, egy felragadott széklábbal a kezemben, mögöttem Szingh, szutrákat ordítva. 
így is kaptuk el a harcost. 
48. 
Őszintén bevallom, nem volt különösebben nehéz feladat elkapni. Ott feküdt ugyanis a padlón, közvetlenül a fegyvertárba vezető ajtó előtt. A hátán feküdt, és hortyogott. 
Szingh azonnal rá akarta vetni magát, de még idejében megakadályoztam benne. 
- Én megfojtom, száhib! - fenyegetődzött a szikh, akiben egymást váltogatta a harag és a félelem. - Elkapom, és kiszorítom belőle a szuszt! 
- Hátha csak erre vár - figyelmeztettem. - Megvárja, amíg közel megy hozzá, akkor elharapja a torkát. 
Szingh ezen elgondolkodott egy kicsit. Én viszont vakmerőn a harcos fölé hajoltam. Sebet kerestem rajta, de vastag, fonott sáspáncélja alól nem jött egy cseppnyi vér sem. Addig-addig nézegettem, amíg megtaláltam a kés hegyének a nyomát a vállvédőjén. Ettől tántorodhatott meg a szerencsétlen. 
- Vigyázzon, száhib! - figyelmeztetett Szingh, feje fölé emelve a kardját. - A ráksaszák megölésének az az egyetlen módja, ha lenyisszantjuk a fejüket. 
- Egyelőre várjunk vele - intettem le a lelkesedését. - Nézzük csak meg, ki van a páncél alatt. 
Óvatosan megemeltem a harcos fejét, és levettem tollas fej ékét. 
A harcos morgott, és az oldalára fordult. 
Szingh a képébe nézett, majd hatalmasat kiáltott. Akkorát, hogy még a korábbi szutra-kántálását is felülmúlta. 
- Sivára! - bőgte. - Ez nem lehet igaz! Pedig igaz volt. 
Paramananda maharadzsa feküdt előttünk a padlón édesdeden hortyogva. 
49. 
Ember arcán még nem láttam akkora zavart, mint Szinghén. 
-Ez... hihetetlen, Johnny száhib! - nyögte. -A maharadzsa ráksasza! 
ff 
- Az még nem olyan biztos - nyugtattam meg. 
- De hiszen... ellopta a képet! 
- Akkor hol van? 
Akárhogy is méregettük a szemünket, nem láttuk Utpála képét sehol. Pedig még a villanyokat is fel-gyújtogattuk. Az izzók ezúttal már teljes erejükből szórták a fényüket, mégsem leltünk rá a képre. 
- Most mit tegyünk, Johnny száhib? 
- Visszavisszük az ágyába - vezényeltem. - Kapja a vállára, Szingh. Tudja, merre van a lakosztálya? 
- Úgy ismerem a palotát, mint a tenyeremet, száhib. 
- Akkor nyomás, Szingh! 
Tíz perc múlva lefektettük Paramananda maharadzsát a saját ágyára. 
Éppen idejében, mert ahogy megpróbáltam lehúzni róla a sáspáncélt, felébredt. 
50. 
Annak ellenére, hogy mély álomból ébredhetett, nem rémült meg különösebben tőlünk. Még akkor sem rezeit be, amikor első pillantása Szingh véres képére esett. 
- Magával meg mi van... hogyishívják? 
- Szingh vagyok, maharadzsa. 
- Á, tényleg, most már megismerem. Maga tényleg Szingh. Hogy vannak az elefántjai? 
- Az egy másik Szingh, száhib. 
- Valóban? Á, már emlékszem, akkor maga a karmester. A zenekar karmestere! Gratulálok, Szingh. A múltkori előadás, mikor is?... nagyon szép volt. 
- Az egy harmadik Szingh, maharadzsa. 
.Sví 
- Akkor maga melyik Szingh? 
- Én a testőr vagyok. Ripudaman maharadzsa testőre. 
Paramananda tétován felém irányozta a tekintetét. Láttam rajta, hogy fogalma sincs róla, ki lehetek talán bennem is a zenekar karmesterét láthatta, de aztán váratlanul gyorsan felismert. 
- Ó, ó, maga az, Mr. Lendvay? 
- Én vagyok - mondtam. 
- Csak nem hangversenyre megyünk, Szinghgel? Várjanak, mindjárt elkészülök. Mi a franc ez itt rajtam? 
Szingh válaszolt helyettem. Elvégre Ő volt az alkalmazott, nem én. 
- Sáspáncél, maharadzsa. 
Paramananda maharadzsa elgondolkodó képet vágott. 
-Az utóbbi időben... ebben aludnék? Hát ez érdekes. 
Bár nem láttam sok reményt, hogy bármire is fény derülhetne, meg kellett próbálnom kiszedni belőle valamit. 
- Nem emlékszik, maharadzsa, mikor vette fel a páncélt? 
-Páncélt? Dehogy emlékszem! Nem is tudom, hogy került rám. Vegyék már le rólam, mert nagyon kemény! 
Engedelmesen kicsomagoltuk a páncélból. Nem volt nehéz dolgunk, lévén, hogy csak két csat fogta össze hátul. 
- Nem emlékszik a képre, maharadzsa? - próbálkoztam. 
- Kinek a képére kellene emlékeznem? 
- Utpála maharániéra. 
- Ó, ó, igen, mi van vele? 
- Alighanem ismét ellopták. 
Paramananda maharadzsa fel sem fogta a dolgot. Annyira örült, amiért megszabadítottuk a sáspáncéltól, hogy talán nem is értette, mit mondtunk neki. 
- Á, á, ellopták? Hát ez érdekes. Megtenne nekem valamit, Mr. Lendvay? 
- Kérem, maharadzsa. 
- Itt van az ágyam alatt egy bili. Ideadná, kérem? Ilyenkor már... nem szívesen megyek ki a fürdőszobába. Vagy szóljanak Pratulnak, majd ő, majd Pra-tul... 
Robbanásszerűen aludt el. 
Mi pedig kisomfordáltunk a szobából. 
51. 
Éppen javasoltam volna Szinghnek, hogy sétáljunk vissza a fegyverterembe, és nézzünk utána, hátha a maharadzsa mégiscsak elhajította valahol a képet, de nem jutottunk messzire. Valaki rémülten kiabálva futott végig a közeli keresztfolyosón. Kiáltozására kiáltozás válaszolt. Feltehetően hindiül ricsajoztak, így nem értettem belőle egyetlen mukkot sem. 
-Mi történt, Szingh? - rángattam meg a köpenye ujját. 
- Megkerült a kép - mondta komoran. 
- A képtárban van? -Ott, száhib. 
Mondanom sem kell, hogy mire odaértünk, már népes kis gyülekezet tipródott a teremben. Egyetlen pillanatra úgy éreztem, szörnyű érzékcsalódás áldozata vagyok - el sem mozdultam a kép elől még 
mindig azokat a pillanatokat élem, amikor Ripuda-man megmutogatta a vendégeinek. 
Nem is sokat tévedtem. Mint kiderült, az éjszaka kellős közepén újabb vendégek érkeztek, s kikövetelték Ripudamantól, hogy hadd nézhessék meg a hírhedt portrét. Sem Szinghet nem találta azonban a helyén, sem engem - a képet azonban igen! Csakhogy nem a képtárban, hanem a fegyverteremben. A törzsi harcos üres talapzatával szemben, a falon lógott. A fal úgy be volt fröcskölve vérrel, hogy azt hitte, ismét megöltek valakit. 
Ripudaman amint meglátott, eltolta az útjából Szinghet, és félrerángatótt. 
- Mi történik itt, Johnny? 
- Azt én is szeretném tudni. 
- Istenem, mi lesz velem? 
Annyi kétségbeesést láttam a szemében, hogy megsajnáltam. Nem tréfa: annak ellenére, amit velem tett, megsajnáltam. 
-Figyelj ide, Rippy - mondtam neki. - Beszélnünk kellene. 
- Én is úgy gondolom, Johnny. 
- El tudod küldeni őket? 
- Maguktól is elmennek. Kicsit még kiborzongják magukat, aztán lefekszenek. 
- Nem látszanak nagyon ijedtnek. 
- Azt hiszik, ez is a showműsor része. 
- Milyen show-é? 
- Hát... sejtik, hogy mozgalmas ünnepségre hívtam meg őket. 
- Ha elmentek, rendelj őrséget a kép elé. De ne Szinghet, és főleg ne egy embert. 
- Johnny... el kell mondanom valamit... 
- Ne most! Ha elmentek... hol talállak meg? 
- A dohányzószobában. Szingh majd odavezet. 
Ripudaman visszament a képet bámuló vendégekhez, én pedig ügyesen kikerülve az ismét előbukkant Hemadri felügyelőt, visszasétáltam a fegyverterembe. 
Még egyszer alaposan megnéztem a vérrel befröcs-költ falat, aztán eszembe jutott, hogy még meg sem kérdeztem, ki vitte át a maharáni portréját a fegyverteremből a képtárba. 
Majd megkérdezem Ripudamantól, ha el nem felejtem. 
52. 
Szingh bevezetett a dohányzószobába, ahol csak Ripudaman tartózkodott. Amikor meglátott az ajtóban, odafutott hozzám, és megölelt. 
- Gyere már, Johnny, annyira, de annyira vártalak! Teljesen kivannak az idegeim. 
Láttam rajta, hogy tényleg ki van bukva. Pedig nem is a kis Dolly Fisher utasította vissza a közeledését, mint annak idején. 
- Leléptek a vendégeid? 
- Ki-ki visszavonult a szobájába. Hálistennek. 
- Tényleg azt hiszik, hogy showműsort rendeztél nekik? 
-Persze. Hiszen valamennyien tisztában vannak vele, hogy az én képtáramban található India egyik leghírhedtebb képe. 
- Ki terjesztette el? 
- Az újságok. Ez a kis vipera. -Vipera? Az ki? 
- Láttam, hogy jól elbeszélgettél vele. Sonikának hívják. Személyesen még nem találkoztam vele. De 
erről kicsit később, Johnny. Szóval, a vendégeim elégedetten ágyba bújtak, engem pedig a hideg ráz. 
- Jól van, Rippy - nyugtattam meg. - Először is... Felém nyújtotta a karját, és megfogta a kezem. 
- Figyelj rám... Johnny... kérlek, nagyon kérlek... bocsáss meg nekem, hogy idehozattalak. Tudom, megzsaroltalak. Megzsaroltam egy régi havert. Nem kellett volna. 
- Bizony, Rippy, nem kellett volna. 
- Csakhogy akkor nem jöttél volna ide. Pedig nagy szükségem van rád. Egyedül csak benned, csak benned bízom! Sokat olvastam rólad az újságokban tudom, hogy te vagy az Államok egyik leghíresebb magánhekusa. Rád van szükségem, Johnny. így aztán megkértem Miss Palekart, hogy bármi áron is, de hozzon ide. 
- Ha nem jövök... rám szálltai volna? 
- Dehogy szálltam volna rád, Johnny! Csak megpróbáltalak kicsit megijeszteni. Ha nem jössz Indiába, sem történt volna veled semmi. Legfeljebb... velem. 
Még könnyek is csillogtak a szemében. Ereztem, hogy én is elérzékenyülök. Elvégre mégiscsak régi iskolatársam, vagy mi a fene! 
- Jól van, Rippy, felejtsük el a dolgot - mondtam könnyű kis sóhajok közepette. - De az a zsinór a nyakamon mégiscsak sok volt. 
Ripudaman maharadzsa szégyenlősen lehajtotta a fejét 
-Én arról... semmit nem tudok, Johnny. Nem az én utasításomra történt. 
- Akkor mi a fenét jelentsen mindez? 
- Fogalmam sincs róla, Johnny. 
- Oké, Rippy - vágtam jó képet a hallottakhoz -, 
majd talán erre is fény derül. Most mondj el mindent, amit el akarsz. Én majd közbekérdezek, ha szükségét érzem. 
- Áll az alku, Johnny. 
Ezt már szerettem. Ez volt annak idején a kedvenc szavajárása. 
Ripudaman felállt, és sétálni kezdett a tágas, kényelmes szobában. 
- Egy-két szót mondanék magamról, Johnny. Azt bizonyára tudod, hogy a függetlenség kikiáltásával a maharadzsák kora leáldozott. Valamennyiük birtokát elkobozták, majd azokét, akik nem működtek együtt az angolokkal, azaz részt vettek a felszabadítási mozgalomban, visszaadták. így járt az én apám is. Para-mananda jó barátságba került előbb Gandhival, majd Nehruval, ezért nem lett sok bajunk. Sőt még növelhettük is a birtokainkat. 
Némi bizonytalanságot éreztem a hangjában. Talán el akart mondani valamit, de aztán lenyelte. 
- Amikor hazatértem Amerikából, kezdenem kellett valamit a vagyonommal. Apámat agyvérzés érte... nem is lett teljesen tiszta soha többé. Ezenkívül is, ő csak olyasmikhez értett, aminek ma már nincs nagy keletje Indiában. Körülnéztem, és úgy döntöttem, hogy az alumíniumiparba fektetem be a pénzünket. India abban az időben indult el az ipari fejlődés útján, szüksége volt az alumíniumra. A hadsereg étvágya is hatalmas volt, Johnny. Szóval évek alatt lettem valaki az alumíniumbizniszben. Ma már nemzetközi szinten is jegyzik a nevem. Azok az emberek, akiket a kép körül láttál tolongani, az üzlettársaim, és időnként a konkurenseim is. Vagy legalábbis azok voltak idáig. 
Olyan magabiztosan mondta, és úgy lángolt közben a szeme, hogy biztos lehettem benne: nagy terveken töri a fejét. 
Ripudaman ráült a karosszéke szélére, és jó darabig nem is nézett rám. Talán meg is feledkezett róla, hogy a szobában vagyok. Mintha magát akarta volna meggyőzni, hogy helyes, amit idáig tett, és amit tenni szándékozik. 
-Tudod, Johnny, gondosan áttanulmányoztam a világ alumíniumiparának a fejlődését, jelenlegi helyzetét és várható jövőjét. Több tendencia érvényesülhet, és én virtuálisan valamennyit végigjátszottam. Ezek után nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a közeljövő nagy megrázkódtatásokat hoz majd - és nem csak az alumíniumiparnak, hanem egyéb, ma még sebezhetétlennek tűnő iparágaknak is. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy egyesíteni kell az erőinket, és olyasféle tervgazdaságot kell kialakítanunk, mint amilyet az OPEC kialakított a nyersolaj termelésének terén. 
- Alumíniumkartell? - böktem közbe. 
- Olyasmi. Mindenesetre nem volt könnyű meggyőznöm erről a többieket. Tudod, Johnny, az ember már csak olyan, hogy sokra becsüli a szabadságát, és néha bizony túl is becsüli azt. 
- Kényszerítetted a konkurenciát, azaz a riválisaidat, hogy fogjanak össze veled? 
- Ez azért így túlzás, Johnny. Mondjuk úgy, hogy meggyőztem őket. 
- Keresztapa lettél, Rippy? 
Felkapta a fejét, és meg is rázta, mintha álomból ébredt volna. 
- Keresztapa? Ne hülyéskedj már, Johnny! Én nem vagyok bűnöző, csupán üzletember. 
- Luciano is ezt mondta, ha jól emlékszem. 
-De én tényleg az vagyok! Eszem ágában sem volt senkit megfenyegetni, pláne bérgyilkosokat küldeni rá. Én csak a gazdasági elemzéseimet tettem eléjük. Ez volt a fenyegetés. És tudod, mi a legszebb az egészben, Johnny? Hogy alaposan meg is rémültek tőlük. Jobban, mintha nem létező bérgyilkosaim fenyegették volna meg őket. Az okosabbja hamar rájött, hogy igazam van. Ezért aztán némi kis fogcsi-korgatás után elfogadták az érveimet és baráti jobbomat. 
- Azaz: elfogadtak vezetőjüknek. 
- Jól látod a helyzetet, Johnny. A világ majdnem valamennyi alumínium-embere - Miss Palekar csak így hívja őket - a társam lett. Holnap az esküvőm után írjuk alá az erről szóló egyezményt. 
- Mi van a trösztellenes törvényekkel? 
- Ó, hát mi nem alkotunk semmiféle trösztöt. Csupán időről időre összejövünk beszélgetni. Golfozunk, elefántokon lovagolunk - legalábbis ez a tervem. A legfontosabb most az, hogy itt vannak. És nem akarom elszúrni évek kemény munkáját, Johnny! 
- Ezt meg tudom érteni. 
-Mindennél fontosabb nekem a vendégeim védelme. Csakhogy mintha porszem hullott volna a fogaskerekek közé. 
- Utpála maharáni? 
- Beszélj csak kicsit róla. 
- Mit beszéljek, Johnny? Kis túlzással annyi közöm van hozzá, mint neked. Valamikor a XV. vagy a XVI. században élt ük-ük-üknagyanyámról kiderült, hogy ráksaszí, ezért a kor törvényeinek megfelelően kivégezték. Beleőrülök én, Johnny, ebbe az Utpálá-ba! Hát mi a fenét vétettem én neki, mi? 
- Csak nyugalom, Rippy, menjünk sorjában. Miért félsz annyira tőle? 
- Nem tőle félek, hanem attól a balhétól, amit kavarni képes. 
-Akkora a baj? 
Ripudaman leugrott a széke karfájáról, és ismét járkálni kezdett a szobában. 
- Nézd, Johnny, ebben a baráti társaságban, amit testem verejtékével kovácsoltam össze, indiaiak is vannak. Például Prithviradzs maharadzsa, de vannak mások is. Még három dúsgazdag indiai. Tudod, miért csatlakoztak hozzám? 
- Mert rájöttek, hogy az általad felvázolt az egyedül járható út. 
- Ez így is van, csak még valamit hozzá kell tennem. Azért szegődtek hozzám, az elmondottak mellett, mert nekem szerencsém van, Johnnyl Szerencsés csillagállás alatt születtem. Az istenek kedveltje vagyok. Nem kis pénzembe került, hogy ez köztudottá váljék. 
- Hogy vált köztudottá? 
- Ó, Johnny, hát ahogy mindenütt a világon. Megvettem egy nőt szőröstül-bőröstül. 
- Feleségnek? 
- Nyavalyát feleségnek! Megvettem egy újságírónőt. Annyi pénzt kapott tőlem, hogy házat épített rajta uszodával, és saját lapot alapított. 
- Ami most már a te lapod! 
- Annyira azért nem akartam feltűnni, Johnny. Az a lap az ő lapja. Még arra is vigyáztam, hogy személyesen soha ne találkozzunk. Csupán közvetítőkön keresztül tárgyalunk. 
Hirtelen világosság gyúlt az alagút végén. 
- Sonika? 
- Ő bizony. Látom, összeismerkedtetek. Első alkalom, hogy szemtől szemben álltam vele. Valahogy... nem ilyennek képzeltem a fényképei alapján. 
- Milyennek képzelted? 
- A fene se tudja, Johnny. Olyan, mintha múmia lenne. Vastag smink, mifene. Az az érzésem, mintha bármelyik pillanatban leolvadhatna róla a bőre. Te nem így láttad? 
Nem válaszoltam: igyekeztem elterelni Sonikáról a figyelmét. 
- Térjünk csak vissza Utpála maharánira. 
- Hiszen ott vagyunk. Utpála megfestette a képét - még akkor, amikor senki nem sejtette, hogy rák-saszí -, mint később kiderült, ezt a képet szánta menedékének. Aztán egyszerre csak - ha a mondának vagy legendának hinni lehet - napvilágra került az igazi énje. 
- Hogy került napvilágra? 
- Nézd, Johnny, elég kínos ez nekem, hiszen ki a fene szereti, hogyha valamelyik felmenőjéről kiderül, hogy emberevő volt, még akkor is, ha ez már réges-régen történt. Szóval igyekszem nem gondolni rá, de mégsem titkolhatom el, elvégre a fél világ úgyis tudja már. 
- Én nem tudtam. 
-Indiára gondoltam, Johnny. Indiában mindenki ismeri a helyi legendákat. 
- Hajói értem, attól tartasz, hogy a társaid visszarettennek Utpálától. 
-Nem egészen így van, Johnny, hiszen tudnak róla. Tudják, hogy van egy kétes hírű ősanyám, de ez nem olyan nagy baj. Indiában minden családnak van valami a füle mögött. Ami régen volt, elmúlt. De ha napjainkban történne valami... Ugye, érted? 
Hogyne értettem volna. Rippy be volt csinálva, hogy az ükanyja kinyúl a történelem mélységesen mély kútjából, és magával rántja az alumíniumbirodalmával együtt. 
-Gondolod, hogy... tényleg ráksaszí volt az ük-anyád, Rippy? 
- Felőlem az is lehetett. . 
- Komolyan kérdeztem. Könyörögve tette össze a kezét. 
-Honnan a fenéből tudjam, Johnny? Te tudod, például, hogy a XV. században ki volt a ki tudja, milyen ükanyád? Tudod? 
- Nem tudom. 
- Akkor én honnan tudjam? 
- Hiszel egyáltalán a ráksaszíkban? Ripudaman visszaült a széke karfájára, és szomorúan a levegőbe bámult. 
-Nézd, Johnny, ellentétben veled, én indiai vagyok. Nálunk másképpen megy ez a hiszem, nem hiszem. Amikor hazatértem Indiába, amerikai voltam. Legalábbis belül. Egy csokoládébarna amerikai. Ha akkor kérdezted volna tőlem, hogy elhiszem-e, hogy a szép szépanyám ráksaszí volt, kiröhögtelek volna. 
-Esmost? 
- Már nem röhögök ki senkit ilyesmiért. Elmesélem egy élményemet, Johnny. Talán egy évvel a hazatérésem után felkeresett a szomszédos kisváros vezetősége, hogy ilyen és ilyen szádhu, azaz szent ember bemutatót akar tartani a birtokomon. Azért ott, mert a város határáig tart a birodalmam, a legszélső házak kertjei már az én tulajdonomban vannak. De nem is ez az érdekes, Johnny, hanem az, hogy engem is meghívtak a szádhu bemutatójára. Nos, Johnny, a szádhuk azt mutogatják mindenkinek, hogy mi mindent képes elviselni az, aki túljutott a földi lét vonzásán, és elért a megvilágosodásig. Olyan erővel rendelkeznek - az univerzum erejével vagy mifenével -, hogy szinte nem is vonatkoznak rájuk a természeti törvények. Akkor ezt persze még nem tudtam, Johnny. Azt feleltem a kérdésükre, hogy oké, jöjjön csak a szádhu, és mutassa be a tudományát. Sőt azt is megígértem, hogy ott leszek a bemutatóján. 
Amit ott láttam, őszinte rémülettel töltött el, Johnny. Először is, amikor megjelent a pasas, már akkor az ájulás kerülgetett. Te Johnny, az a fickó olyan sovány volt, hogy esküszöm, átfújt rajta a szél. Mintha röntgenképet láttam volna. Még a belső szerveit is megfigyelhettem pergamenszerű bőrén át. Attól tartottam, hogy egy erőteljesebb mozdulatára darabjaira hullik szét. Szóltam is valamelyik emberemnek, hogy álljanak készen, ha fel akarná dobni a talpát. Emberem - erős, izmos fickó - mosolygott, és azt válaszolta, hogy előbb dobja fel ő a talpát, mint a szádhu. 
Na, ezután megkérdeztem az egyik városi elölj á-    rót, hogy végül is mit akar csinálni a szádhu. Tudod, mit akart, Johnny? Élve eltemettetni magát. Csak azért, hogy bizonyítsa az általa bejárt szellemi út helyességét. Még mielőtt tiltakozhattam volna, elkezdtek ásni neki egy gödröt az akkor éppen szépen zöldellő mező közepén. Jó mély gödröt, Johnny. Afféle sírgödröt. Aztán hoztak egy durva deszkából ácsolt fakoporsót. Őszintén szólva véget akartam vetni a dolognak. Csak nem hagyom, hogy valaki a szemem előtt öngyilkosságot kövessen el, nem igaz? 
- Gondolom, nem tudtad megakadályozni az élve eltemettetést, mi? 
- Nem, Johnny, nem tudtam. Egyik emberem megmagyarázta, hogy végzetes hibát követnék el, ha megpróbálnám, így is gyanakszanak rám - a birtokomon dolgozóktól kezdve a városi elöljárókig -, hogy Amerikában amerikai lettem. Akkoriban nemigen szerették errefelé az amcsikat, Johnny - hát még ha be is tiltanám a mulatságot! Bizonyítva látnák a feltételezésüket, arról már nem is beszélve, hogy a szádhu egy másik birtokon úgyis csak eltemettetné magát. Mit nyernék vele, ha megtenném? Ha Siva úgy akarja, a szádhu megmenekül, ha pedig nem, a feldobott kő akkor sem rám hullik vissza. Talán még fel is lázadnának ellenem, amiért nem tisztelem a régi hagyományokat. Hát akkor én megkeményítettem a szívem, és engedélyt adtam a temetésre, Johnny! Akkorát sóhajtott, hogy belekékült a szája széle. 
- A szádhu levette magáról az ágyékkötőjét, majd belefeküdt a fakoporsóba. Akkora volt a koporsó, hogy éppen csak belefért. Mint Lugossy Béla a Dra-kulában. A szádhu lehunyt szemmel mozdulatlanul feküdt. A mellkasa sem mozdult - esküdni mertem volna rá, hogy már nem is lélegzik, azaz halott. De ez még nem volt minden, Johnny! Egy ember hozott valahonnan egy rozsdás láncot, a koporsó alá csúsztatta a végét, és keresztülláncolta, majd lelakatolta. A fedőt pedig rászegezték a fadobozra. 
- Ennyi? 
-Nem ennyi, Johnny. Ha csak ennyi lett volna! A következő fázis az volt, hogy egy bivalyszekéren betont hoztak, és ráöntötték a koporsóra. Bebetonozták a szádhut, mint a gengszterek szokták egymást odaát. Elfordultam, mert nem akartam végignézni a nyilvánvaló kivégzést. Ezután őröket állítottak a sír mellé. Álló hónapig ott álltak az őrök a koporsó felett, Johnny. 
- Kivoltál, mi? 
- Néhány napig. Aztán bármennyire is szégyellem: megfeledkeztem az egészről. Akkor ismerkedtem Indiával, ráadásul halálosan szerelmes voltam Dolly Fisherbe - mindennap írtam neki egy levelet. Egészen addig, amíg nem kaptam tőle egy esküvői kártyát. Hozzáment Leslie Kostashoz. 
- Ahhoz a tahóhoz? - hökkentem meg. Amióta elhagytuk az iskolát, nem hallottam Dolly Fisherről. 
- Nem lett belőle jó házasság, Johnny. Jó darabig figyelemmel kísértem a sorsát. Kostas inni kezdett, verte Dollyt, ő meg elkurvult. Szegény Dolly. Jobb sorsot érdemelt volna. 
-Hát jobbat. 
Akár maharáni is lehetett volna - gondoltam magamban. - Hej, Dolly, Dolly, mit szalasztottal el! Ha elfogadod Ripudaman szerelmét, akkor most én se lennék itt! 
- Lassan eltelt a hónap, s egyszer csak felkerestek az elöljárók, hogy kibontják a sírt. Nem akartam én odamenni, Johnny, hiszen biztos voltam benne, hogy a szádhu halott, az exhumálás pedig nem tartozik a kedvenc szórakozásaim közé. De mégis el kellett mennem. Addig-addig győzködtek, amíg elmentem. És kapaszkodj a széked karfájába, Johnny! Kihantol-ták a sírt, néhány pasas pedig légkalapáccsal nekiesett a betonnak. Álló órán át törték, míg végre kiszabadították a koporsót, valaki elvágta a láncot, aztán kihuzigálták a szegeket a deszkákból, majd levették a tetőt a dobozról. És akkor én csodát láttam, Johnny! A szádhu mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt akár halott is lehetett volna. De nem volt az! Igaz, a szakálla jócskán megnőtt, és a körmei is, de nem rothadt el, nem lett belőle csontváz, nem, Johnny, a 
ír     -     ...... 
szádhu egészben maradt. Olyannyira, hogy amikor ketten kiemelték a koporsóból, merev volt, mint a fa-bot. Egy ember a tarkóját fogta, egy a bokáját a szádhu nem omlott össze, hanem mereven feküdt a levegőben. Egyszer aztán, mint a bicska, becsuklott a dereka, és lehuppant a fűre. Kinyitotta a szemét, és lélegezni kezdett. 
-Ámen! 
-És tudod, mi volt a legrosszabb az egészben, Johnny? Hogy nem volt kamu. Nem csalás, nem ámítás: az a pasas tényleg kibírta eltemetve, lebetonozva egy hónapig, étel, ital, levegő nélkül. És ne mondd nekem, hogy éjszaka valakik odalopództak hozzá, és csövön keresztül megetették, mert a betonon keresztül nem vezethettek csövet,, és különben is nyoma maradt volna. Nem, Johnny, az a pasas tényleg kibírta odalent. És ha ez valóban megtörténhetett, akkor miért ne élhetnének ráksaszák és rák-saszík a világnak ebben a szegletében, és miért ne lehetett volna az én ük-üköm is ráksaszí? 
- Akkor te is az vagy - mondtam. 
A maharadzsa megtörölgette a homlokát. 
- Jó darabig én is ezt hittem, aztán kiderült, hogy énnekem ő nem rokonom, nem az ő leszármazottja vagyok. Ő csak egyetlen fiút szült az ősömnek - azt is vele együtt ölték meg. 
- Ezek szerint nem is az ük-ükanyád? 
-Vér szerint nem, hálistennek. De mégiscsak a családhoz tartozott. Szóval, Utpála ráksaszí volt, és én, ne nevess ki érte, Johnny, de már kezdem elhinni, hogy valóban az volt. Azóta számtalan történetet hallottam a ráksaszíkról. És még valamit, Johnny. Amikor már a határán voltam, hogy higgyek bennük, és még számos egyéb természetfeletti lényben, 
utolsó szalmaszálként megnézegettem a természetfeletti jelenségekkel kapcsolatos amerikai irodalmat. Mindeddig fütyültem az ilyesmikre jobban odafigyeltem Dolly Fisher kebleire, mint a kísértetekre. Nos, Johnny, rá kellett döbbennem, hogy Amerikában annyi a szellem, a vámpír, az élőhalott, mint Indiában a ráksaszí. Különböző felmérések szerint Amerika lakosainak legalább a fele hisz bennük. Akkor meg mi a különbség? Odaát vámpírok, farkasemberek, és ki tudja, még mik, ideát meg ráksaszík és ráksaszák. Szóval azóta nem tartom már lehetetlennek, hogy Utpála valóban szörnyeteg volt. Hülye, hiszékeny indiainak tartasz most, Johnny? 
-Egyáltalán nem tartalak annak - mondtam, és úgy is gondoltam. 
- Szóval, Johnny, Utpála meghalt, és beleköltözött a képbe. Az a kép pedig itt lóg a képtárban emberemlékezet óta. A legenda azt tartja, hogy amíg a család birtokában van, csak ritkán csinál bajt, de ha elkerül tőlünk, az istenek legyenek irgalmasak hozzánk. Többek között mindent megtesz, hogy visszakerüljön. Öl is, ha kell. És ha nincs itt, akkor sújt le ránk igazán a végzet. Állítólag... ha Utpála képe megsemmisülne, vagy megrongálódna, magva szakadna a családnak. Ezért teszünk meg mindent, hogy itt lógjon a képtárban, bár legszívesebben tűzbe hajít-tatnám. Csakhogy akkor nyakon ragadna bennünket a végzet, Johnny. 
Nem tartottam logikusnak a dolgot, de nem feszegettem tovább a kérdést. Ott, ahol bebetonozott szádhut élve légkalapácsolnak ki egy hónapos fekvés után a koporsójából, kár logikát keresni az eseményekben. 
- Ha ennyire veszélyes Utpála, miért nem őrizteted jobban? 
- A legenda szerint nem szereti, ha őrzik. Ha őrzik, bosszút áll az őrökön. A legendárium szerint az elmúlt évszázadban legalább ötven őrét ölte meg. 
-Hogy? 
-Elefánttá változott, Johnny! Mert arra is képes! Felnyársalta őket, és összetaposta. Ezzel juttatta a mindenkori maharadzsa tudtára, hogy nem kér az őrségéből. Ezért aztán néha bizony ellopták. 
- De mindig visszakerült. 
- Mindig, Johnny. Vagy a maharadzsa kerestette meg, vagy magától jött vissza. Egyszer csak ott látták a falon lógva, ahonnan elrabolták, és mindig vérnyomokat hagyott maga mögött. Mindig a tolvaj vére szennyezte be a kép keretét, néha a falat is. Utpála nem akarja elhagyni a családot - valamiért nagyon ragaszkodik hozzánk. Mindazonáltal időről időre akadnak eszelősök, akik eltulajdonítják. 
- Hogy függ össze Utpála képe az alumíniumbiznisszel? 
- Ó, nagyon is szoros köztük a kapcsolat, Johnny. Említettem, hogy jövendő társaim között indiaiak is vannak. Nos, ők azt tartják - ezt is Sonika híresztelte el -, hogy Utpála szerencsét hoz nekünk. Olyan erősek és kíméletlenek leszünk tőle, mint a ráksaszík. De csak addig, amíg a képtárunkban van. Ha eltűnne onnan, az erőnk is eltűnik vele együtt. Másképpen szólva, Johnny, a társaim azt hiszik, hogy a ráksaszí segít nekem az üzleti életben. Ha kiderülne, hogy Utpála képe eltűnt, vagy pláne, hogy a család ellen fordult, lelépnének, és akkor lőttek a terveimnek. Ezért fontos nekem, Johnny, hogy minden rendben 
legyen a kép körül. És ezért fontos, hogy te itt legyél mellette, Johnny. 
- Gondolod, hogy először Musztafa lopta el? 
- Ki más? 
- Miért tette volna? 
-Nézd, Johnny, én ezt a Musztafát tulajdonképpen nem is ismertem. Persze hogy találkoztam vele, de összesen ha tíz mondatot váltottunk egymással. Nem tudom, mi volt a szándéka a képpel. Lehet, hogy megbízást teljesített. De megjárta a szerencsétlen. Utpála megölte. 
- Ezt komolyan gondolod? -Tudsz jobbat? 
- Egyelőre nem. 
- Elvégre te is láttad őt! 
- Láttam, Rippy. 
- Akkor miért kételkedsz? 
-Mert nem vagyok indiai, Rippy. Nem könnyű elfogadnom, hogy egy évszázadokkal ezelőtt megölt asszony egyszerűen kiszáll a portréjából, majd elefánttá változva gyilkol. Sőt visszaviszi a képtáradba a saját, ellopott képét. 
- Azért van ez, mert amerikai vagy. Kénytelen voltam megcsóválni a fejem. 
- Nem mindig voltam amerikai. 
- Akkor mi az ördög voltál? 
- Magyar. 
- Az meg mi? 
- Nézd meg a térképen. Ettől függetlenül, nehezen tudom elképzelni, Rippy, még akkor is, ha... a kép az én fürdőszobámban is felbukkant. 
Ripudaman maharadzsa majdnem leesett a karosszék karfájáról. 
- Mit beszélsz? 
Elmondtam neki - természetesen, Miss Hardar-dóttír nevének említése nélkül -, hogy mi történt a fürdőszobámban. 
Ripudaman tehetetlenül tárta szét a karját. 
- Magadnak kell legyűrnöd a kétségeidet, Johnny. Én csak arra kérlek, hogy csinálj egy kis rendet... és vigyázz rá, hogy holnapig ne tűnjön el a kép. Nem tehettem mást, őrt állíttattam elé, pedig jól tudom, hogy Utpála utazik az őrökre. 
- Mintha az apád is utazna rájuk. -Tessék?! 
- Paramananda maharadzsa. 
- Mi a fenét csinált már megint? Elmeséltem neki, hogy mi történt a képtárban és a 
fegyvertárban. Szegény Ripudaman se holt nem volt, se eleven, amikor befejeztem a mesém. 
- Te jó isten, Johnny, el ne mondd senkinek! Az apám teljesen begolyózott. Miért öltözött vajon törzsi harcosnak? 
- Valaki beöltöztette - mondtam. -Tessék?! 
- Magától képtelen lett volna felvenni a harcos sáspáncélját. 
- Ne feledd, hogy apám valaha legendásan erős fickó volt. 
- Ez nem erő kérdése, Rippy.  Hátul kell bekapcsolni a páncélt. Ahhoz pedig segítő kell. 
- Sivára, vajon ki lehetett? 
- Még nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom megtudni. 
- Ő... nem mondta el? 
- Nem emlékszik semmire. 
- Most... hol van? 
- Alszik. Hacsak nem a bilijén ül. 
- Istenem, Johnny, mi lesz a még legendásan erős emberekből is, ha megöregszenek!? 
- Jól van, Rippy. Kicsoda Miss Palekar? Mintha idegesen összerezzent volna. -Hát... miért... kérded? 
- Tudnom kell, kicsoda. 
- A titkárnőm. 
- Semmi más? 
Ripudaman melegbarna tekintete őszinteséget sugallt. 
- Semmi más, Johnny. 
- Mintha több lenne. 
- Ebben tévedsz. Soha nem volt köztünk semmi. De... valamit nem értek, Johnny. Annyira nem értem, hogy egyetlen pillanat alatt... összecsináltam magam tőle. Mit értesz azon, hogy az apám... nem tudta volna egyedül magára venni a harcos páncélját? Mit értesz ezen, Johnny? 
-Valaki rábírta az apádat, hogy öltözzön törzsi harcosnak, és támadjon rá Szinghre. -De hát miért, Johnny, miért?! 
- Ezt még nem tudom, Rippy. 
- Visnura, Johnny, egészen megrémítesz. 
- Megengednél egy telefont, Rippy? 
- Tessék? 
- Mondom, egy telefont. 
- Ó, hogyne, hát persze. 
-Még valami nyomja a begyem, Rippy. Mintha elfelejtettél volna valami fontosat elmondani nekem. 
A maharadzsa mélyet sóhajtott. 
- Az... esküvőmre céloztál, Johnny? -Bingó. 
Ripudaman melegbarna szeme ismét végigfutott rajtam. Mintha a melegbarna szín közben sötétebbre váltott volna. 
-Mivel is kezdjem? Ha már kiszivárgott, nincs értelme tagadnom... Holnap lesz az esküvőm... egy része. 
- Egy része? 
- Több részletben rendezzük meg - egészen pontosan háromban. Gondolom, kíváncsi vagy rá, miért nem szóltam róla neked idáig, igaz? 
-Miből találtad ki? 
- Azért, Johnny, mert nem akartam, hogy mással foglalkozz: csakis a képpel. Nekem az a legfontosabb, vagy inkább az volt a legfontosabb, hogy Utpála ne csináljon zűrt. Ezért aztán nem akartam, hogy kétfelé is figyelj. Az az igazság, hogy valóban holnap... azaz, ma lesz az esküvőm. Te is hivatalos vagy rá. 
- Köszönöm, Rippy. Megtisztelve érzem magam. 
-Jól van, csak gúnyolódj, megérdemlem. A meghívottak-jövendő társaim - előtt zajlik majd az esemény... bizonyos okokból. 
- Amint hallom, előlük is eltitkoltad meghívásuk valódi okát. 
- Csak megpróbáltam, Johnny. Azt hiszem, már valamennyien tudnak róla. 
-Miért titkoltad el? 
-Mert nem akartam, hogy ajándékokkal halmozzanak el. Nem akartam a lekötelezettjük lenni. Mifelénk nagyon drága ajándékokkal szoktak az ifjú pároknak kedveskedni. Például tyúktojás nagyságú gyémántokkal. Nem akartam, hogy valaha is benyújthassák érte a számlát! 
- Ki a menyasszonyod, Rippy? Ripudaman megcsóválta a fejét. 
-Tudtam, hogy elhangzik majd ez a kérdés, Johnny! 
Olyan szemrehány ón csengett a hangja, mintha olyat kérdeztem volna tőle, hogy hányszor volt tegnap vécén, és milyen eredménnyel. 
- Szerinted ez egy hülye kérdés? - kérdeztem visz-sza. 
Ripudaman ismét megcsóválta a fejét. 
- Nem az, Johnny, dehogyis az! Egészen normális kérdés. Csakhogy én mégsem válaszolhatok rá. 
- Ugyan miért? 
- Megvan rá az okom, Johnny. Hidd el, megvan rá. De néhány óra múlva úgyis kiderül. 
-Rendben van, Rippy - álltam fel. - Nem is marad más hátra számomra, mint hogy megvárjam a reggelt. Honnan tudnék telefonálni? 
- Gyere, megmutatom. 
Karon fogott, és kivezetett a folyosóra. Amíg a telefonszobát kerestük, eszembe jutott valami. 
- Apropó, Rippy, van valaki az apád mellett? 
- Ezt hogy érted? 
-Jó lenne, ha beküldenél hozzá valakit. Nyugtalan álma lehet. Ha felébred, és megpillantja az ágya mellett a sáspáncélt... 
- Szólok Pratulnak. -Őki? 
- Inasa és ápolója egy személyben. 
- Jó ötlet. 
- Még mindig nem fér a fejembe, hogy az apám páncélt vett magára, és megtámadta Szinghet. Vajon miért tehette? 
Nem csengett valami hihetően a hangja. Mint ahogy nem is volt az. 
l   .- 53. 
Amint magamra hagyott, ráültem a telefonra. Bár gyanítottam, hogy lehallgathatják, hiszen nem ismertem a palota telefonrendszerét, kockáztatnom kellett. Sammy Barrockot hívtam Torontóban. 
Meg sem lepődtem, amikor olyasféle hang szólt bele a kagylóba, mint amilyet a téli álmot alvó medve adhat ki magából, ha télvíz idején felébresztik. 
- Ki az ördög az? 
Mondtam neki, hogy ki. Egy bizonyos Johnny Lendvay. 
Sammy akkorát sóhajtott, hogy majd kirepült a kezemből a telefonkagyló. 
- Normális vagy te, Johnny? Tudod, hány óra van itt? 
- Mindig is gyenge voltam számtanból, Sammy -védekeztem. 
- Azt is tudod, hogy tönkreteszed a családi életemet? Éppen a döntő pillanatban... 
Egy kellemes női hang jót kuncogott a kagylóhoz közel. 
- Üdvözöld nevemben a hölgyet, Sammy - mondtam neki. 
- Majd, ha bolond leszek. Mi az ábra, Johnny? Mondtam neki, hogy mi. Hogy utána kéne néznie 
néhány pasasnak. 
- Kiknek, Johnny? 
Felsoroltam jó pár nevet. Amikor befejeztem, alig kapott levegőt. 
-Megőrültél, Johnny?! Először is, annyian vannak, mint égen a csillag. Másodszor meg, miért nem te ellenőrződ őket, hiszen te közelebb vagy a tűzhöz. 
Mondtam neki, hogy nincsenek meg hozzá a technikai feltételeim., 
- De az anyagiak csak megvannak? Megnyugtattam, hogy megkapja érte a szokásos 
díjazását. 
-Mikorra kellenének az adatok, Johnny? Tudod, az a helyzet, hogy ezen a héten már nem érek rá, mert Gordonnak dolgozom. A jövő héten Tallahasse-ba kell utaznom, de az azt követő héten... nem, akkor sem jó... A fenébe is, mikor is, mikor is... ? 
Tudtam, hogy Sammy a telefonkagylót gyömöszöli a kezében, közben a mellette heherésző hölgyre vigyorog. Szaknyelven szólva Sammy préselt. Igyekezett minél több pénzt kipréselni belőlem. 
-Legkésőbb reggelre, Sammy! 
- Reggelre? Melyik reggelre? Tudod, hány óra van itt most? 
Mondtam neki, hogy nem tudom, de nem is érdekel. Mielőtt tovább siránkozhatott volna, letettem a kagylót. 
Biztos voltam a dolgomban. 
54. 
Abban azonban nem, hogy melyik szobában lakhat Sonika, akinek lefolyik a arcáról a festék. Szerencsémre nem kellett soká bolyonganom: találkoztam az egyik folyosón egy álmosságtól szédelgő szobalánnyal, aki készségesen útbaigazított. Igaz, hogy csukott szemmel beszélt, és félig aludt is közben, de azért érthetően elmagyarázta az utat. 
Meg akartam köszönni neki, de aztán hagytam a fenébe a köszöngetést. 
Nem akartam felébreszteni. 
Legnagyobb meglepetésemre Sonika ajtaja alól fény szivárgott ki a folyosóra. Gondolkodtam néhány másodpercig, hogy miképpen köszönjek be hozzá, aztán úgy döntöttem: két pont között a legrövidebb út az egyenes - bár nem mindig a legcélravezetőbb. Ezért óvatosan megkopogtattam az ajtaját. 
- Ki az? - kérdezte azonnal egy ennivalóan friss, üde hangocska angolul. 
- Hemadri - mondtam szándékosan eltorzítva a szót, mintha az illető nem merne hangosan beszélni. 
A szoba lakója azonban így is megértette. Hallottam, hogy kulcs fordul el odabent, majd az ajtó szélesre tárult előttem. 
-Jöjjön be, de gyorsan! Nem szeretném... 
Sosem tudtam meg, hogy mit nem szeretne. Mert ahogy beléptem, már észre is vette, hogy nem Hemadri felügyelő kukkantott be hozzá. De nem ám. Sokkal inkább Johnny Lendvay Bostonból. 
Amint beléptem, s ő akaratlanul is felsikkantott, kezdetét vette a ki a gyorsabb játék. Ezt úgy játsszák, hogy adva van két versenyző, adva van egy elrejtett stukker, s az nyer, aki hamarább találja meg. Akár az életét is megnyerheti vele. 
A vékony lány kétségkívül előnyben volt velem szemben. O tudta, hol a stukker, én nem. Mégis nekem kellett elsőnek megtalálnom. 
És én is találtam meg. Halomba rakott fehérneműk alatt, a karosszékben, az ágya mellett. Mert azt talán elfelejtettem említeni, hogy a szoba lakója az ágyából kelt ki tiszteletemre, abban pedig nem az ünnepi szárijában pihent, hanem egy bokáig érő hálóingben. Ez utóbbi ellen nem lehetett különösebb kifogásom szépen ki volt csipkézve, meg ilyesmi, csupán csak mintha a mellrésze táján lett volna kissé szűkebb a megszokottnál. Persze, az is meglehet, hogy nem is a hálóing volt szűk, hanem aki benne volt, mutatkozott kissé dimbesebb-dombosabbnak, mint amire a hálóing tervezője számított. 
A ki a gyorsabb játék még azért is kedves a szívemnek, mert mindenki belead apait, anyait. Olyannyira, hogy közben nem törődik a ruhájával, amit éppen magán visel. Ha pedig nem törődik vele, annak mindenféle következményei lehetnek. Például az, hogy a rakoncátlan ruha hol felcsúszik, hol meg félrecsúszik a versenyben, fedetlenül hagyva a lelkesen keresőt. 
Amikor is végre sikerült a stukkert a kezembe kaparintani, s a fejemet is sikerült elkapnom a felé suhanó kemény kis ököl elől, kénytelen voltam megfenyegetni. 
- Ha nem marad békén, szólok Ripudamannak. Ez aztán megtette a hatását. Kicsit még dajkálgatta 
magában a csábító gondolatot, hogy meg kellene valahogy ölnie, aztán látható szomorúsággal lemondott róla. 
- Mi a fenét akar tőlem? 
- Megbeszéljük - mondtam. - Előbb hadd nézzem meg magát. 
Riadtan rántotta le a bokájáig a hálóingét. 
- Az arcára gondoltam. 
Ez a másik dolog, amiről még szólanom kell. A fent említett játékban ugyanis gyakran megtörténik, hogy a belefeledkezett játékosok, főleg a nők sminkje egyszerűen tönkremegy. Mint ahogy az övé is. Kis túlzással azt is mondhattam volna, hogy életemben nem láttam még olyan ronda nőt, mint ő. Még annál is rondább volt, mint a képtárban. És már egyáltalán nem 
--. , ej 
volt barátságos. Ugyanakkor, ami a hálóinge alatt rejtezett belőle, és amit azért volt szerencsém a játék hevében szemügyre vennem, vonzóvá tette a lényét. 
- Tetszem magának? - kérdezte mogorván, miután jó néhányszor végigfutott rajta a pillantásom. 
- Van tükre? - kérdeztem. -Mit akar tőle? 
- Én semmit. Mindenesetre jó lenne, ha megnézné magát benne. 
Hát lett is volna mit néznie, nem is vitás. A fegyverért folytatott küzdelem hevében félrecsúszott az orra - nem tréfa: tényleg félrecsúszott-, leesett az egyik szemöldöke, száján olvadófélben volt a rúzs, és a bőre is kezdett lecsorogni róla. Igazi ráksaszí volt, akárhogy is szépítjük a dolgot. 
Kipattant a székéből, és átfutott a fürdőszobába. Utána akartam menni, de aztán meggondoltam magam. Csak nem dugdoshat stukkert a vécékagyló mögött? 
Amikor visszatért, sem volt szebb. Csak még jobban sikerült elkennie magán a festéket. 
- Borzalmas vagyok - mondta lehangoltan. - Van türelme megvárni, amíg megszabadulok tőle? 
- Mennyi ideig tart? 
- Ha lassan csinálom, öt percig. 
- Siessen, ha lehet. 
A hölgy nem volt sportszerűtlen. Legalábbis az, aki bement a fürdőszobába. Mert azt, aki öt perc múlva kijött belőle, nem ismertem. Aki bement, ráksaszí volt, aki kijött... hát arról köteteket lehetne írni. 
Lehet, hogy észrevette tátott számat, lehet, hogy nem. Mindenesetre könnyed, ruganyos mozdulattal lehuppant a karosszékre, és keresztbe tette egymáson a lábait, ami a hálóing hosszúságát tekintve nem volt kis teljesítmény. De azért sikerült neki valahogy. 
- Bocsásson meg, hogy megzavartam. Legyintett egyet, és elhúzta a száját. 
- Nem tesz semmit. Már úgyis meg akartam szabadulni a sminkemtől. Egész nap rajtam volt attól tartottam, tönkreteszi a bőröm. 
- Hol van az igazi Sonika? 
- Kíváncsi rá? 
Mintha némi kacérságot hallottam volna a hangjában. 
- Mérsékelten. 
Erre felnevetett. így talán még szebb volt, mint amikor komolyan nézett rám. 
- Hemadri lecsukatta. 
- Ejha! Nem lesz ebből baj? 
- Mi lenne? Tényleg gyorsan hajtott. 
- Ha a maharadzsa megtudná, kiszabadítaná. 
- De nem tudja meg. Ha csak maga el nem árulja neki. 
- Eszem ágában sincs. 
Hogy jóindulatomat bizonyítsam, visszaadtam a stukkerét. Legyintett, és ledobta a szőnyegre. 
- Hemadrit várta? 
-Ez az, hogy nem vártam! Gyanakodnom kellett volna, nem kinyitni az ajtót. Van még mit tanulnom, úgy látszik. Mondja, mi a fenéből jött rá, hogy ki vagyok? 
- Hemadri viselkedéséből. -Ezt nem értem. 
- Pedig egyszerű. Amikor a képtárban olvadozni kezdett a sminkje, Hemadri ott állt a maga közelében. Ha nem ismerte volna magát, azonnal elkapta volna, mint álruhás betolakodót. 
- Ügyes. 
- Megkérdezhetem, hogy miért van itt? 
- Megkérdezheti, és én el is mondom önnek. Mert gyilkosság történt itt, ember! Hemadri attól fél, hogy több is történik, ha nem vigyázunk. 
- Ezért hívta ide magát? 
- Hemadrinak kapóra jött, hogy elkapta Sonikát. Bár, ha kiszabadul, az a nő nagy ricsajt csinál, az biztos. 
- Megmondja a nevét? 
- Miért kíváncsi rá? 
-Valahogy csak szólítanom kell. Különben is, maga is tudja az enyémet. 
- Disha - mondta, és mintha halványan el is pirult volna. 
- Szépen hangzik - dicsértem meg. - Van valami jelentése? 
- Irány - mondta. -Micsoda?! 
- Irány. Azért adják az újszülöttnek, hogy haladjon mindig jó irányban. Természetesen a vallás előírásai szerint. 
- Hát akkor beszéljünk komoly dolgokról, Disha. Ért el valami eredményt, amíg itt szimatolt? 
- Nem tudná valahogy szebben mondani? 
- Tudnám, csak éppen nem lenne értelme. Rövidesen itt a hajnal, nem sokra megyünk az udvarias-kodással. 
- Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az amerikaiak a legcélratörőbbek a világon. 
Végigfutott a tekintetem a hálóingén. 
- Hátha még lenne időm intenzívebben is kifejteni ez irányú képességeimet! 
- Mondja már, mi a fenéért gondolja, hogy nekem el kell mondanom mindent magának, mi? 
-Mert az a véleményem, hogy valami nagyon-nagyon rossz dolog közeledik felénk. -Kifelé? 
- Valamennyiünk felé. De a maharadzsa felé mindenképpen. 
- Honnan veszi ezt? 
-Puszta megérzés - mondtam. - Bár nemigen szoktam tévedni a megérzéseimben. 
-Bővebben? 
Előrehajoltam, és játékosan megbirizgáltam a nyaka alatt azt a kis selyemszalagocskát, amelyet ha jobban meghúzom, kinyílott volna a hálóinge eleje. 
-Bővebben? Az az érzésem, kedves Disha... ha nem vigyázunk, maga meg én... akkora vérfürdő köszönt ránk, hogy azon talán még maga Mózes sem lenne képes átvezetni bennünket száraz lábbal, bár nem tudom, mennyire jártas a keresztény mitológiában. 
Hátrahúzta a nyakát, mintegy jelezve, hogy nem szereti, ha a szalagjával foglalatoskodom. 
- Eléggé az vagyok - mondta aztán szárazon. -Bár Hemadri hozzájárulását kellene kérnem, nekem is vannak megérzéseim. 
- Maga mit érez? 
-Hogy kissé erős kölnit használ. Emellett... azt hiszem, dolgozhatunk együtt. 
- Akkor hát kezdjük mindjárt az elején. Maga olvasgatott a könyvtárban? A maga feljegyzését találtam meg a család történetében? 
Rám nézett, és megnyalta a szája szélét. 
-Mit kapok cserébe, ha elfogadom az ajánlatát? 
- Egy kocsideréknyi információt Amerikából. Ott lehet, amikor átveszem őket. Nos? 
- Meg kellene kérdeznem Hemadritól. 
- Erre már nincs időnk. Rövidesen itt a reggel. Ismét megnyalta a szája szélét. 
- Miről akar velem beszélgetni? 
- Például arról, hogy mit tudott meg abból a könyvből, amelyben benne felejtette a céduláját? 
- Nem felejtettem benne! - tiltakozott. - Folytatni akartam a kutatást, sajnos most már aligha marad rá időm. 
- Mit tudott meg a könyvből? - ismételtem. Disha megvakargatta ennivaló kis orrocskája hegyét, aztán kibökte. 
- Azt, hogy ez az egész egy nagy hazugság. Érti? Hazugság! 
- Mármint micsoda? - hökkentem meg. -Először is, megvizsgáltam a könyv utasításai 
nyomán néhány régi krónikát. Mond az a név magának valamit, hogy Al-KhoraszanP. 
- Mit követett el? Gyilkosság, merényletek... 
- Híres krónikaíró volt. 
- Ez önmagában még nem büntethető. -Hagyja ezt az idétlenkedést, kérem. Nos, AlKhoraszaní perzsa történetíró a XVII. század elején megírta néhány indiai maharadzsa-család krónikáját. Többek között Paramananda felmenőiét is. 
- írt Utpáláról is? - kérdeztem kissé türelmetlen hangon. 
- írt bizony! Csak kissé másféleképpen, mint a hivatalos, dinasztikus krónikák. 
- Gyerünk, kisasszony! 
- Szóval a történet a következő: Utpála maharáni Ghosama maharadzsa felesége volt. 19 éves korában 
ment feleségül a 77 éves maharadzsához. Utpála nemesi származású, de szegény lány volt, Ghosama maharadzsának viszont óriási volt a vagyona, felesége is volt néhány, fiúgyereke azonban egy sem. 
-Pech. 
-Mennyire hogy az! Az alattvalók várták az utódot, és sehol semmi! A maharadzsa ekkor vette el Utpálát. Gyanítom, hogy nem szerelemből ment hozzá a korban nem éppen hozzá illő fickóhoz, aminek aztán meg is lett a gyászos következménye. 
- Hagyja, hogy kitaláljam - mondtam. - A maharadzsa akkora szarvakat kapott karácsonyi ajándékba, mint a jávorszarvasé. 
- Erről volt szó. A maharáni ugyanis fiút szült a .maharadzsának. 
- Mifelénk erre azt mondanák, hogy rámenős volt a pizzafutár. 
- Ne humorizáljon, mert tragikus vége lett a dolognak. Kiderült, hogy a fiúcska egyre inkább a testőrkapitányra hasonlít. Előbb csak mendemondák keringtek az udvarban a megmagyarázhatatlan hasonlóságról, aztán be is bizonyosodott, hogy nem zörög a haraszt, ha nincs szél. 
- Mi a fene? 
- A kisfiú derekán volt egy körte alakú anyajegy. S mit tesz Visnu, ezt az anyajegyet találták meg később a testőrkapitány derekán is. Ugyanazt az anyajegyet, ugyanazon a helyen. Ez azért már jelent valamit, nem gondolja? 
- Akkoriban még aligha ismerhették a plasztikai műtét fogalmát. 
A lány megrázta a fejét. 
-Pedig ismerték. A testőrkapitány megpróbált megszabadulni az áruló anyajegytől. Tudja, mit csinált? Levágta a kardjával. Csakhogy az anyajegy újra visszanőtt. 
- Pancser munka. 
- Nem sebész volt a szerencsétlen, hanem testőrkapitány. De ez már csak akkor derült ki, amikor a hóhérok kezelésbe vették. Akkor aztán részletes beismerő vallomást tett, ahogy ma mondanák. A maharadzsa és tanácsadói beigazolódni látták a gyanújukat. Ezért mindhármukat halálra ítélték, és ki is végezték. 
- A gyereket is? 
- Miért kegyelmeztek volna meg neki? Csakhogy volt egy bibi a dologban. Az alattvalók szerették a fiatal, kedves maharánit. Mint ahogy manapság Evita Peront szeretik az argentinok. Ezért a maharadzsa attól félt, hogy a nép nem hiszi el a történteket, és zavargásba kezd. 
- Ezért elterjesztették, hogy a maharáni ráksaszí! 
- Úgy van, Mr. Lendvay. Sőt hogy még valóságosabbnak állítsa be a dolgot, a maharadzsa rettenetes vérfürdőt rendeztetett a palotában. Megölette két, korábbi házasságából származó lányát, és néhány előkelő család ugyancsak a palotában tartózkodó sarját. Ez aztán már az alattvalókat is meggyőzte. Jöhetett a nagy leszámolás! Mindhármukat elefántok elé vetették - akkoriban ez volt a divat. Vad elefántokat tartottak villamosszék helyett. Ezután elhamvasztottak őket. 
-Nyugodjanak békében! Bár, ami a maharánit illeti, nemigen nyugszik. 
- A maharáni halála előtt ártatlanságát hangoztatta majd amikor látta, hogy akármit is tesz, beteljesedik rajta a végzete, megátkozta a dinasztiát. Átka úgy szólt, hogy beleköltözik a lelke abba a képbe, 
amelyet csak nemrégen festetett magáról, s benne is marad az idők végezetéig. Pontosabban szólva egészen addig, amíg ki nem hal a maharadzsa-dinasztia. Ott fog lógni a képe, és benne ő maga a mindenkori maharadzsák képtárában, és ott árt nekik, ahol tud. Ha eltávolítják a képtárból, csak növekszik vele a rontás ereje. Akárhova is vigyék, visszatér. Vigyék akár a Himalája csúcsára, vagy süllyesszék a Gan-gesz fenekére, visszatér. 
- Ha én lettem volna a maharadzsa, azonnal tűzbe vetettem volna. 
- Erről is szól az átok. Mégpedig úgy, hogy a képet nem lehet megsemmisíteni. Ha megpróbálják, sem megy. Sőt minden próbálkozás egy, az éppen illetékes maharadzsához közel álló személy életébe kerül. 
-Hm. 
- Nem hiszi? Én sem hittem. De végül is hinnem kell Al-Khoraszanínak. Tudja, mit ír még? Elmondom. A XVI. század végén egy Dharmadatta nevű maharadzsa uralkodott a birtokon. Uralkodása alatt szerencsétlenség szerencsétlenséget követett gyerekei meghaltak, birtokát aszály sújtotta, vad elefántok taposták össze a termést, tigrisek tizedelték a földjein dolgozókat: egyszóval nagy volt a baj. A maharadzsa úgy gondolta, hogy bizonyára Utpála miatt szakadtak rá a bajok. S bár ismerte az átkot, leakasztotta a maharáni képét a falról, és tűzbe dobta! Méghozzá látványosan - hogy az alattvalók lássák: nem fél a maharánitól. 
-Mi lett a képpel? 
-Elhamvadt. Aztán megtörtént, amitől mindenki tartott: a kép egy éjszakán épen és sértetlenül visszakerült a képtár falára. Még ugyanezen az éjszakán 
egy, a palotába belopódzott vad elefánt darabokra szaggatta a maharadzsa két lányát, két fiát, és néhány társalkodójukat. Elefánt a palotában! Méghozzá vad elefánt! El tudja ezt képzelni? 
- El - mondtam mély meggyőződéssel. 
- Ekkortájt keletkezett az a legenda, hogy a ma-haráni képes vad elefánttá változni, s ugyanazon a módon öli meg a maharadzsák leszármazottak, mint ahogy őt és a kisfiát is megölték. 
- Eszerint a maharáni korántsem volt ráksaszí, és tulajdonképpen majdhogynem ártatlanul ölték meg - összegeztem a hallottakat. 
-Hogy mi az ártatlan, és mi nem, nem tisztem megítélni - sóhajtotta a lány. - Akkoriban másfélék voltak az erkölcsi normák, az kétségtelen. Arról nem is beszélve, hogy Al-Khoraszaní sem az igazmondásával tűnt ki a többi krónikás közül. 
- Azért mégiscsak túl súlyos volt a büntetésük -háborogtam. 
- Dharmadatta őrjöngött dühében és fájdalmában. De nem adta fel, hogy megszabaduljon a képtől. Megsemmisíttetni ezek után már nem merte, inkább ellopatta. Egy Pramanti nevű embere lopta el. A kép eltűnése utáni napon megtalálták a holttestét. Egy őr-jöngő elefánt ölte meg, majd taposta laposra. A maharadzsa összeszorította a fogát, és lemondott róla, hogy megsemmisítse a képet, vagy hogy megszabaduljon tőle. Állítólag a festmény leginkább csak nagy, családi ünnepeken, illetve azok előtt kegyet-lenkedik, egyébként ha nyugton hagyják, békésen lóg a falon. Talán erőt gyűjt a következő akciójához. 
- Családi ünnepeken? - húztam össze a szemem. - Erre is van példa? 
Disha mélyet sóhajtott. 
- Sajnos, van. Kilenc alkalommal ölte meg a menyasszonyt az esküvője előtti napon, vagy az esküvője napján, és hat alkalommal a vőlegényt. Ehhez mit szól? 
-Az ördögbe is! 
-Majdhogynem ezt mondtam én is a könyvtárban. Ez a kép egy időzített pokolgép, amelynek nem lehet leállítani az időzítőszerkezetét. A továbbiakban hosszasan sorolhatnám még Utpála rémtetteit. 
- Felesleges - emeltem fel a kezem. - Tehát sem megsemmisíteni nem szabad, sem eltávolítani a képtárból. De ha itt marad is, nagy bajt okoz. Akkor hát mi a teendő? 
- A család egyik tagjának az ünnepi esemény előtt közvetlenül fel kell áldoznia magát. 
-Tessék?! 
- Ha egy közeli rokon az öngyilkosságot választja, amely esemény természetesen sötét bársonyt borít az örömünnep fényére, akkor Utpála nem gyilkol meg senkit. Vár vele a gyermek születéséig. 
-Te jó ég! 
- Ezt mondtam én is. 
- Ripudaman tudja, hogy milyen veszélynek teszi ki magát...? Ismeri egyáltalán a hiedelmet? 
- Persze hogy ismeri. 
- Nekem... nem említette. 
-Attól tart, hogy felszedi a nyúlcipőket, és meg sem áll Amerikáig. 
- Talán fogalma sincs róla, mi áll a maga krónikájában... 
-Ugyan már, Mr. Lendvay, mit gondol, miért nevelkedett Ripudaman Amerikában? Paramananda el akarta kerülni, hogy Utpála lesújtson rá. Abban bízott, hogy odáig talán nem ér el a bosszúálló mahaf 
ráni keze. Ami pedig a ráksaszí rágalmat illeti, a maharadzsák találták ki, mert rühelltek a történteket. Máig azt hiszi mindenki, hogy a szerencsétlen Utpála valóban szörnyeteg volt. 
Engem azonban ekkor már nem annyira Utpála feddhetetlen, avagy nem feddhetetlen híre izgatott, sokkal inkább a közelmúlt és a közeljövő. 
- Talált még valami mást is a krónikában? 
- Semmi lényegeset. Persze azt azért hozzá kell tennem, hogy... ez egy indiai krónika. Annyi a valóságalapja, mint a meseelemekkel teleszőtt krónikáknak általában. 
- Azaz mennyi? 
- Nem vagyok krónikaszakértő, Mr. Lendvay. Lehet, hogy az igazságot írta meg a krónikás, lehet hogy csak bedőlt a meséknek. 
- Szép is lenne, ha mese lenne - legyintettem. -Csakhogy Musztafát valóban megölték. Vajon miért? 
A lány suttogóra fogta a hangját. 
- Mi van akkor, ha maga Ripudaman bízta meg a kép ellopásával? Hiszen itt az esküvő a nyakán. Félt, hogy Utpála megöli a menyasszonyát vagy őt. Ezért tett egy kétségbeesett kísérletet. Csakhogy nem jött be a húzása. A maharáni nem hagyta ellopatni magát. Megölte Musztafát - elefánt képében -, aztán visz-szaköltözött a képtárba. 
- Az én fürdőszobámon keresztül. 
- Lehet, hogy csak rá akart ijeszteni magára. 
- Ebben nincs is hiba. Meg is rémültem tőle rendesen. 
- Aztán újra ellopták, és újra visszakerült a helyére. 
- Ki lopta el? 
- Fogalmam sincs róla. Magának? 
- Talán Paramananda maharadzsa. 
- Az öregúr? 
Elmeséltem neki, hogyan változott törzsi harcossá Paramananda, hogy esett neki Szinghnek, hogy tűnt el a kép, és került ismét vissza a képtárba. 
A lány riadtan bámult maga elé. 
- Lehet, hogy Paramananda meg akarta menteni a fiát, és ellopta a képet? 
Hallgattunk egy sort. Disha a földet nézte, én a hálóingét. Nem tudom, neki mi tetszhetett a szőnyegen, nekem viszont nagyon megtetszett a hálóinge. Valahogy megmozgatta az agyam. Még az álmosságom is elröppent tőle. 
Sóhajtottam és felálltam. 
- Megpróbálok aludni. Reggel korán kelünk. 
- Hé! Hé! - ugrott fel. - Maga ígért nekem valamit! 
- Nyugodjék meg, meg is tartom. Ott lesz, amikor felhívom az informátoromat. Szüksége van néhány órára az adatok beszerzéséhez. 
- Hol találom meg magát? 
- A szobámban. 
- Az hol van? 
- Én is szeretném tudni. Kérdezze meg egy szobalánytól. Én is azt teszem. Különben ne aggódjék, nem szoktam szép és ifjú hölgyeket átverni. 
Csak ha muszáj - tettem hozzá gondolatban. Aztán elmentem aludni. 
55. 
Aludni mentem, de mondanom sem kell, hogy nem lett alvás belőle. Elátkozott éjszakákon nemigen tudok elaludni. 
Miután némi kelletlen szobalányi segédlettel sikerült megtalálnom a szobámat, zuhanyoztam, lefeküdtem az ágyamra, beállítottam a karórám csingilingi-jét, és éppen lehunytam volna a szemem, amikor megkopogtatták az ajtót. 
Amíg az ajtó felé igyekeztem, megpróbáltam kitalálni, ki lehet. Legjobb esetben Hilda, a legrosz-szabban pedig Paramananda maharadzsa törzsi harcosnak öltözve. 
Se egyik nem volt, se másik. Maga Miss Palekar ácsorgott odakint, futó pillantásokat vetve a háta mögötti félhomályos folyosóra. 
- Beenged végre? 
- Azon vagyok - mondtam, és udvariasan félreálltam az útjából. 
Amint elsuhant mellettem, szantálfa illatot éreztem vagy a kölnije, vagy a krémje készülhetett szan-tálolajból. 
Elegáns száriban volt, cifra papuccsal a lábacskáján. Az arcán azonban most is az a barátságtalanul gőgös kifejezés trónolt, amelyet annyira utáltam. 
Bejött, és belecsüccsent a karosszékembe. Fész-kelődött benne egy kicsit, majd kiemelt a feneke alól egy sportcipőt. Az egyik sportcipőmet. 
- Mi a fene ez? - kérdezte meglepetten. 
- Mintha cipő lenne - találgattam. 
- Mintha?! Hogy a fenébe kerül,a cipője a székbe? 
- Talán elfáradt és beleült - mondtam. 
Megfogta a jobb sorsra érdemes cipőt, és a sarokba vágta. 
-Látom, aludni készül - sóhajtotta aztán némi hallgatás után. 
Biztos voltam benne, hogy közben elszámolt magában ki tudja, meddig. Nyilván arra gondolt, hogy az ilyen kibírhatatlan fickókat, mint én, csak hosz-szabb-rövidebb idegnyugtató számolgatás után lehet elviselni. 
- Meg sem fordult a fejemben - mondtam. 
- Akkor miért feküdt az ágyában? 
- Gondoltam, eltöprengek benne reggelig. -Feküdjön vissza - parancsolta ellentmondást 
nem tűrő hangon. 
- És maga? 
- Velem ne törődjék. 
Mit tehettem volna? Hülyén vette volna ki magát, ha ott toporgok előtte alsónadrágban, és azon vitatkozom vele, hogy miért nem akarok belefeküdni a saját ágyamba. Megvontam a vállam, és lefeküdtem. 
Miss Palekar ekkor az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot. 
- Mit csinál? - kérdeztem nyugtalanul. Visszaült a székbe, és elgondolkodva nézett rám. 
- Maga mindig ennyit kérdez? 
- Szakmai ártalom - védekeztem. 
- Itt akarok maradni magánál - mondta. 
- Megkérdezhetem, hogy miért? 
- Majd ha akarom, elmondom. 
Ismét hallgattunk egy sort. Ő a csoda tudja, min gondolkodott, engem viszont ellentmondó érzések öntöttek el. Nem szeretem, ha így beszélnek velem, ugyanakkor megéreztem valamit a benne dúló háborúból is, ami őszinte sajnálattal töltött el. 
- Figyeljen ide - könyököltem fel. - Lefeküdhet, ha akar. Én majd felöltözöm, és beülök a karosszékbe. Tudja, hány éjszakát töltöttem már karosszékben? Ültem egy ablakban, és egy másik ablakot figyeltem. Nem valami nagy durranás, de meg lehet szokni. 
Nem szólt semmit, csak az asztalomon pislákoló lámpácskára nézett, amelyet akkor kattintottam fel, amikor megkopogtatta az ajtómat. 
- Maga mindig villanyfénynél alszik? Kinyújtotta a karját, és lekapcsolta a lámpát. 
A hold besütött az ablakon. Ahogy a lámpa kialudt, néhány pillanatig csak sötétséget láttam, aztán lassan kivilágosodott a szoba. Miss Palekar kikászálódott a székből, és aggódó pillantást vetett az ajtó felé. 
A következő pillanatban csodát láttam. Anusha lecsúsztatta magáról a száriját a szőnyegre. Akárhogy is méregettem a szemem, nem láttam, hogy maradt-e rajta még valami. 
Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Fogalmam sem volt róla, szabad-e megbámulnom, vagy úgy kell tennem, mintha mit sem vennék észre. 
- Van pizsamája? - kérdezte halkra fogva a szót. Még mindig ellenkezést nem tűrő volt a hangja, de azért már jóval szelídebb. 
- Csak ami rajtam van. 
- Az a ronda alsó? 
- Miért lenne ronda? 
- Utálom a szürkét. 
-Amikor megvettem, még nem gondoltam rá, hogy maga majd leutalja rólam. 
-Menjen odébb! 
Engedelmesen az ágy szélére húzódtam. Halk su-hogást hallottam - mintha angyal szállt volna át a 
szobán -, aztán éreztem, hogy mellém bújik valaki. Majd azt is megéreztem, hogy nem fiú az illető. 
Néhány másodpercig azon törtem a fejem, hogy nem kellene-e kiugranom az ágyból, aztán úgy döntöttem, nem ugróm. Ez az én ágyam - ha csak átmenetileg is -, ugorjon ki belőle ő, ha akar! 
Olyan mozdulatlanul, mondhatni dermedten feküdt mellettem, hogy még meg is ijedtem egy kicsit. Csak nem lett rosszul tőlem szegény? 
- Jól van? - kérdeztem őszinte aggodalommal, és igyekeztem úgy feküdni, hogy minél több hely jusson neki. 
- Nem - mondta - idegesen. - Egyáltalán nem vagyok jól. 
- Tehetek magáért valamit? 
-Igen... csak előbb egy kissé összeszedem magam. 
Hagytam, hadd szedje össze magát. Szuszogott, és mintha mormogott is volna valamit. Jézusom, csak nem imádkozik? 
Mivel nem szólalt meg, úgy gondoltam, a házigazda kötelessége kilendíteni a kátyúból a társalgás sárba ragadt kerekét. 
- Azt... mondta... nem érzi jól magát? 
- Igen, azt mondtam. 
- Elárulná, hogy miért nem? 
- Több okom is van rá. 
- Talán megkönnyebbülne a lelke... 
-Az én lelkem már nem könnyebbül meg soha! 
- Ne legyen olyan pesszimista! 
Ahogy fészkelődön mellettem, egyre inkább a hátamhoz simult. Mintha szándékosan tette volna. -Azt kérdezte... miért érzem rosszul magam? 
Nem is annyira rosszul érzem magam, mint inkább ideges vagyok. És ez nagy különbség! 
- Bizony az. 
- Azért vagyok ideges, mert... olyasmit készülök tenni, ami számomra... terra incognita. 
- Micsoda? 
- Nem tudj a mi az? 
- Tudtam, csak elfelejtettem. Az iskolában tanultuk, az biztos. 
- Úgy lehetne fordítani, hogy ismeretlen tartomány. A régi felfedezők nevezték így a még fel nem derített területeket. 
- Már értem. -Fenét érti! 
Még erősebben simult hozzám. Olyan erősen, hogy arra gondoltam: bármi is a szándéka ezzel az ágyba bújással, nem lesz jó vége a dolognak. Akarom mondani, dehogyisnem lesz. Csak éppen nem úgy, ahogy 
elképzeli. 
Úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt. Egy utolsót. Hogy úgy távozhassék az ágyból, ahogy belemászott. 
- Figyeljen ide - mondtam neki. - Van egy állatszelídítő barátom. Tanulságos történeteket szokott mesélni nekem az állatairól. 
Mintha kissé eltávolodott volna a hátamtól. 
- Állatokról akar mesélni nekem?! 
- Nagyon rövid lesz. Csak amolyan kis tanmese. 
- Akkor mondj a gyorsan! 
-Nos, a barátom azt mesélte, hogy egyszer egy oroszlánnal dolgozott. Nagyon békés, szófogadó jószág volt, alighanem rabságban született. Csakhogy azért volt benne valami az igazi, szavannái oroszlánból is. A génjeiben legalábbis. Volt az állatseregletben egy bárányka, aki jó barátságban volt az oroszlánnal. Az oroszlán nem bántotta soha. Egyszer aztán egy délutánon az oroszlán elaludt. A bárányka odalopódzott hozzá, és elkezdte a bajuszát huzigálni, és máshogyan is ingerkedett vele. Hiába zavarta el onnan a barátom, s hiába mondogatta neki, hogy alvó oroszlánnal nem illik pajkoskodni, mert ki tudja, mi lesz, ha felébred. A bárányka azonban nem hallgatott az okos szóra, és csak tovább pajkos-kodott az állatok királyával. Aztán tudja, mi történt? 
- Azt hiszem... igen. 
-Az oroszlán felébredt, és bár látta, hogy a bárányka birizgálja az orrát, már nem tudta fékezni magát. Egyszerűen megvadult, nyilván szavannái génjei munkálkodtak benne. Hiába kiabált rá az állatszelídítő barátom... 
Elhallgattam, és nem szóltam többé. 
Ő is várakozott, majd egyszer csak ismét hozzám simult. 
- Ennyi? 
- Ennyi. 
- Ha jól értettem... azt akarja ezzel mondani, hogy maga az alvó oroszlán? 
- Tulajdonképpen. 
- Én meg a bárányka, aki birizgálja a maga orrát. 
- Helyesbítenem kell - ez már nem az orrom! 
- Arra akar figyelmeztetni, hogy ha tovább birizgálom magát... egyszerűen bevadul? 
- Finoman fogalmazva. 
Ekkor olyat tett, amit eddig még nem. Kinyújtotta a karját, és dupla erővel kezdett birizgálni. 
- Hé! Hé! - próbáltam meg gátat vetni a dolognak. - Ha nem mászik ki azonnal az ágyamból... 
-Dehogy mászom! - mondta határozottan. - Az a 
szándékom, hogy... én legyek a kisbárány. Még mindig nem veszítette el a fejét? 
- Félig már igen - csuklottam. 
- Akkor mire vár? Látta valaha is Mohendzsó Da-rót? 
- Mi a... fene... az? - nyögtem, mert a birizgálás egyre erőteljesebben folytatódott. Mit volt mit tenni, vissza kellett birizgálnom. 
- Jaj... jaj... az egy... romváros. -Romvárosokban... még nem jártam. 
- Pedig meg kellene néznie... 
- Most akar turistaútra csábítani... amikor... 
- Dehogy akarom, csak... ott láthat bizonyos reliefeket, ahol... férfiak és nők... megmutatom, hogy hogyan ábrázolta őket a művész... 
- Ki akarja törni a lábam? 
- Dehogy töröm... inkább... Visnura... mit csinál? Maga aztán tényleg oroszlán... 
- Kíméljem meg, azt akarja? 
-Jaj... dehogy is akarom! Nehogy megkíméljen. Gyerünk, oroszlán! 
Soha nem gondoltam volna, hogy mennyit lehet tanulni egy gyermekmeséből. 
56. 
Bár nem voltak illúzióim, valahogy mégiscsak az az érzésem támadt, hogy nem véletlenül az én ágyamba mászott bele. Igaz, ami igaz: nem vagyok rosszképű fickó, és az eszem is a helyén van. Egyebekről már nem is beszélve. Mindazonáltal nem lepődtem volna meg, hogy ha kijön a fürdőszobából, felöltözik, és szó nélkül távozik. Kezdtem rájönni, hogy Ripudaman maharadzsa palotájában más logika szerint zajlanak az élet dolgai, mint egyebütt. 
Anusha valóban ki is jött a fürdőszobából, csakhogy nem öltözött fel, hanem visszafeküdt mellém. Ahogy ilyenkor szokásos, megpróbáltam kedveskedni neki, de valami ösztönös riadtsággal visszautasította a közeledésemet. 
Éppen azon voltam, hogy megsértődjek, amikor mégiscsak kinyújtotta utánam a kezét. 1     - Szimha - mondta. 
- Az micsoda? - könyököltem fel. 
- Oroszlán - ismételte meg angolul is a hindi szót. Büszkén kihúztam volna magam, ha tudtam volna. Csakhogy ekkor már nem tudtam. Olyan szorosan tapadt hozzám, hogy képtelen voltam mozgatni a végtagjaimat. 
- Nem tudom, ilyenkor mi a szokás - mondta. 
- Milyen értelemben? - hökkentem meg. 
- Hát... az oroszlán esetében. 
- Oroszlán esetében? 
Éreztem, hogy csak nehezen tudja kimondani, amit akar, ezért feszülten figyeltem, hogy segíthessek neki, ha kell. 
-Arra céloz... hogy az oroszlán... megette a bárányt, igaz? 
- Igaz. 
- Megette. Szőröstül-bőröstül. 
- így gondoltam én is... Sajnos, egy bárányt csak egyszer lehet... megenni. Sajnos. 
- Egyszer bizony. 
- Átvitt... értelemben is? Kedves... szimha... Ekkor megtörtént az, ami állatkerti viszonyok között, sőt még a szavannákon is elképzelhetetlen. 
Az oroszlán még egyszer megette a bárányt. 
57. 
A nap éppen kibukkant a látóhatár mögül, amikor elhagyni készült a szobámat. Már nem ült olyan fenn-héjázó mosoly a képén, mint általában szokott. Inkább merev volt az arca, mintha álarcot öltött volna. -Mielőtt elmennék... mondanom kell magának valamit - suttogta zavartan. 
- Biztos benne? - kérdeztem. 
- Azt hiszem... igen. Nem tudom, hogy... helyesen cselekedtem-e? 
- Azt magának kell eldöntenie. 
- Hiszen éppen ez a baj. Hogy velem mi történt, az nem lényeges. Sokkal inkább az, hogy magával mi történt! 
- Velem? - hökkentem meg. - Nem akarok közönséges lenni, de... 
-Csitt? Úgy értettem, hogy maga... alávetette magát az akaratomnak. Olyasmibe kényszerítettem, amihez nem biztos, hogy kedve volt. 
- Csak ez a baj? Nyugodjon meg, kedves... 
- Anusha, ha lehetne. Nyeltem egyet. 
- Nyugodjon meg, Anusha. Nekem is kedvem volt hozzá. Nagy-nagy kedvem. 
Rezzenéstelen tekintettel nézett rám. Mintha nem is látott volna. 
-Maga... szolgálatot tett nekem. Szeretném, hm... megjutalmazni érte. 
- Már megjutalmazott. 
- Ezt nem értem. -Nem baj. 
- Ezért arra gondoltam, hogy azért, ami... szóval történt... szeretném ezt... 
A szárija öblébe nyúlt, és kihúzott belőle egy gyűrűt. 
-Szeretném, ha ezt... szóval... ha elfogadná tőlem. 
Egyszerre csak elborította az agyamat a düh. Talán nem is düh volt, hanem keserűség. Vagy a kettő igencsak robbanóképes elegye. 
- Miért nem készpénzt ajánl? - kérdeztem. Anusha olyan őszintén nézett rám, hogy egyszeriben nevethetnékem támadt. 
- Mert azt... sértésnek vehetné. Pénzzel csak... 
- Jól van - mondtam. - Adja ide. 
Gyorsan a tenyerembe ejtettem a gyűrűt. Közben szent esküvéssel megfogadtam magamban, hogy első adandó alkalommal odaadom valakinek, hogy még csak ne is lássam. A szép emlékek többnyire úgyis láthatatlanok. 
- Köszönöm - mondtam. - Jól meg vagyok fizetve. Anusha elindult az ajtó felé. Amikor visszafordult, 
igazi könnyek csillogtak a szemében. 
-Nem akartam... megalázni. Csak... tudja én olyan, de olyan szerencsétlen vagyok! Azt akartam, hogy egyszer, majd ha... talál valakit... emlékezzen vissza rám. Hogy volt egyszer egy Anusha Pale-kar... 
Kiugrottam az ágyból, és igyekeztem elkapni a szárija szélét. 
-Anusha! 
Tiltón felém emelte a kezét. 
-Ne! Kérem, ne! 
Halkan csattant be mögötte az ajtó. 
58. 
Éppen elszunnyadtam volna, amikor furcsa zajt hallottam. A nap már ugyancsak felfelé kapaszkodott az égen, jó, ha egyetlen órácskám maradt a felkelésig. Előbb azt hittem, odakintről szivárog be a sejtelmes zörej a szobámba, és a másik oldalamra fordultam. Ismét hallottam a neszezést. Mintha tündérek hancúroztak volna a közelemben. 
Kinyitottam a szemem, és felkönyököltem az ágyon. Félálomban úgy hallottam, hogy a fürdőszoba ajtaja nyílott ki. Megráztam a fejem, és az ajtóra néztem. 
Valóban nyitva volt. 
Ez már önmagában is elég lett volna, hogy felkapjam a szőnyegről a zsebkésemet. Anusha ugyanis távozása előtt becsukta a fürdőszoba ajtaját. 
- Van itt valaki? 
Hideget éreztem a talpam alatt. 
Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy Anusha vizes lába hagyott néhány cseppet a padlón vagy az enyém. Bár amilyen meleg van... 
Lenéztem a parkettára. 
Egy elefánt talpának vízből rajzolt körvonalait láttam odalent. 
Mintha csoszogást hallottam volna a fürdőszobából. 
Óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és bekukucskáltam rajta. 
Nem volt odabent senki. Csak lágy, kellemes 
szantálillat lebegett a levegőben. 
Sóhajtottam, és visszafordultam, hogy megvizsgáljam az elefánt lábnyomát. 
Már nem látszott sok belőle a meleg parketta  kezdte elpárologtatni a vízcseppeket. 
Ebben a pillanatban énekelni kezdett valaki a fürdőszobában. 
Nem siettem, hiszen biztos voltam benne, hogy bármennyire is csipkedném magam, nem látnék odabent semmit. 
Tessék-lássék azért az ajtóhoz sétáltam, és ismét benéztem a szobába. 
Ezúttal már a kőpadlón is ott látszottak az elefánt lábnyomai. 
Ráültem a kád szélére, és a tükörre bámultam. Csupán néhány elkenődött vércsepp vöröslött rajta. 
Fogtam egy törülközőt, és letörölgettem vele. 
Aztán visszaültem a kád szélére, és újra a tükörbe bámultam. 
- Mi a fenét akarsz tőlem? - suttogtam a levegőbe. - Mi az ördögöt akarsz? 
Mintha valaki visszasuttogott volna. 
Halál, halál, halál! 
így köszöntött ránk Ripudaman maharadzsa esküvőjének a napja. 
59. 
E nevezetes reggelen először Hemadri felügyelő tisztelt meg a látogatásával. Olyan finoman kopogtatta meg az ajtómat, hogy nem is tudtam hirtelenjében, ki lehet az. Egyetlen pillanatig abban reménykedtem, hogy talán Anusha jött vissza. Talán azt akarja, hogy még egyszer egye meg a kisbárányt az oroszlán? Őszinte meglepetésemre Hemadri felügyelő állt 
odakint. Sápadt volt az arca, vörös az orra, fáradt, mindenbe beletörődő a tekintete. Lesírt róla, hogy le sem hunyta a szemét az éjszaka. 
- Beenged? 
- Ezer örömmel, felügyelő. 
Hemadri besétált, majd körbeforgott a szobámban. 
- Megengedi, hogy körülnézzek? 
- Ezt hogy érti? 
- Bekukkantok ide-oda. 
- Házkutatást akar tartani? 
-Ugyan már, dehogy. Csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész! Haboztam egy kicsit, aztán legyintettem. 
- Hát akkor nézzen be ide-oda! 
Ha nem gátolt volna a jólneveltség, meg is mondtam volna neki, hova. 
Hemadri nem siette el a dolgot. Negyedóra alatt úgy átkutatta a szobámat, mint egy tapasztalt besurranó. Nem hiszem, hogy egyetlen négyzetcentimétere is átkutatatlan maradt volna. 
Amikor befejezte, elégedetlenül nézett rám. 
Ekkor szegeztem csak neki a nagy kérdést. 
- Mit keres, felügyelő? 
Hemadri nem válaszolt. Fintorgott egy kicsit, aztán visszakérdezett. 
- Hol töltötte az éjszakát? 
- A maradékát az ágyamban - mondtam. - Azután vonultam vissza, hogy szem elől veszítettem önt a képtárban. Pedig reméltem, hogy együtt maradhatunk reggelig. Már elképzeltem magamban, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket mesél nekem összegyűjtött nyomozásaiból. Sosem árt, ha az okosabbtól tanul az ember. 
Csettintett vagy kettőt az ujjával. 
- Nem tud megsérteni. Remélem, nem is akart. -Dehogyis! - visszakoztam. - Csak tréfa volt. 
- Egyedül töltötte az éjszakát? 
Akaratlanul is az ágyamra pillantottam. Bizony, elkövettem azt a figyelmetlenséget, hogy nem ágyaztam meg, mielőtt beeresztettem volna a szobába. Az ágyon két párna feküdt egymás mellett, rajta két fej lenyomatával. Biztos voltam benne, hogy á hosszú, fekete hajszálakat is észrevette a fehér huzaton. 
- Micsoda kérdés ez? - tértem ki a válasz elől. 
- Nem sejti, miért kérdezem? - állt elém. 
- Nem én. 
-Akkor megmondom. Az érdekelne, hogy arra a néhány órára, amit a látókörömön kívül töltött, van-e alibije? 
- Alibim? - hökkentem meg. - Miért lenne alibire szükségem? 
Hemadri mélyet sóhajtott. 
- Azért - mondta aztán lassan, nagyon lassan -, mert amíg maga állítólag édesdeden szundikált az ágyában, gyilkosság történt, Mr. Lendvay! 
Őszintén szólva megszédültem. Ez valahogy nem vágott bele az elképzelésembe. 
- Gyil... kosság? - hebegtem. 
- Az bizony. 
- És... kit öltek meg? 
Hemadri undorodva húzta el a száját. -Kit? Inkább kiket? 
Mit tagadjam, megrémültem egy kicsit. Vajon kik lehetnek az áldozatok? -Kik... kiket...? 
- Nem ismeri őket - mondta Hemadri. - Az őröket gyilkolták meg a maharáni képe előtt. Az egyiket szíven szúrták, a másiknak pedig levágták a fejét 
-A... kép? 
- Természetesen nyoma veszett. 
Két perc múlva a képtárban voltunk. 
60. 
A képtár ajtaja zárva volt, csak Hemadri erőteljes kopogtatására nyílott ki. Két szakállas szikh rendőr szorgoskodott odabent, az egyiknél fényképezőgépet láttam. 
A látványról nem akarok hosszasan beszélni. Bár volt tapasztalatom a gyilkosságok terén éppen elég - több is, mint szerettem volna -, vérben úszó helyszínt is láttam eleget, a látvány azonban, ami elém tárult, így is megdöbbentett. 
A kép valóban hiányzott a falról. Helyét mázol-mányok díszítették: ezekre ezúttal ügyet sem vetettem. Nem érdekelt, mit mázolt a falra a gyilkos. 
A terem padlóján természetesen megtaláltuk az elefánt lábnyomát. 
Szerencsére Hemadri sem akart túl soká időzni a halottak társaságában. Odasuttogott néhány utasítást az embereinek, majd kitolt az ajtón. 
-Hát ez van - mondta széttárva a karját. - Mit szól hozzá? 
- Mikor követték el...? 
- Az orvos szerint három órája. 
Törtem egy kicsit a fejem, aztán rámordultam. 
- Jöjjön velem. Hemadri rám pislogott. -Hova? 
- Tudja, melyik Paramananda maharadzsa lakrésze? 
-Tudom. Nem volt könnyű, de sikerült megjegyeznem. Sőt további ötven személy szobáját is betápláltam a fejembe. 
Öt perc múlva Paramananda lakosztálya előtt álltunk. Emeltem volna a kezem, hogy kopogjak, de Hemadri visszatartott. 
- Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? 
- Azt hiszem, igen. 
- Csak azt hiszi? 
- Figyeljen ide, felügyelő - mondtam kissé ingerültebben a kelleténél. - Mikor van egy zsaru életében, hogy biztosra mehet? 
- Ez igaz - biccentett. 
- Akkor hát, rajta! 
Felemeltem a kezem, de mielőtt kopogtattam volna, megpróbáltam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. 
Hemadri előhúzta a stukkerét, én pedig halálmegvető bátorsággal beosontam a maharadzsához. 
A zaj, ami fogadott bennünket, nem az a furcsa, már-már túlvilági zaj volt, amelyet felkeléskor hallottam a saját szobámban, nem is egy aszályos földet törő traktor erőlködő dohogása, bár talán még erre hasonlított leginkább. A zajt Paramananda maharadzsa horkolása okozta. A maharadzsa az ágyán feküdt, orrát a mennyezet felé fordítva, és olyan hangot adott ki magából, mint egy gőzfűrész. 
- Felébresszük? - kérdezte Hemadri. 
Mutattam, hogy felesleges. Amíg látszólag tanácstalanul álldogáltunk, végigfutott a szemem a szobán. Nem kellett nagyon erőltetnem, hogy észrevegyem a sáspáncélt a sarokban. 
Kissé hosszasabban nézhettem rá, mint kellett 
volna, mert Hemadri a tekintetemet követve úgyszintén észrevette. -Mi a fene az? 
- Sáspáncél - mondtam. Hemadri megvonta a vállát. 
- Nem is tudtam, hogy fegyvergyűjtő az öreg. Letérdeltem, és benéztem az ágy alá. Először a bilit vettem szemügyre. 
- Mit talált? - érdeklődött Hemadri. 
- Paramananda bilijét - mondtam. 
- Kérje el tőle -javasolta. - Hátha magának adja. Legyen valami szép emléke tőle. 
Ügy tettem, mintha valóban a biliért nyúlnék. 
Csakhogy nem azért nyúltam. 
Amiért én nyúltam, még nagy vonalaiban sem hasonlított a szépen formatervezett, gömbölyded bilire. 
Amiéit nyúltam, az vékony volt, kissé hosszú és hajlott, mint a sokat dolgozott öregemberek dereka. Csak amikor kihúztam az ágy alól, vettem észre, hogy alvadt vér feketedik rajta. 
- Ez meg a maga ajándéka lehet - mondtam a sóbálvánnyá vált Hemadrinak. 
A felügyelő se köpni, se nyelni, nem tudott meglepetésében. Egészen addig állt magára hagyott kerítésoszlopként, amíg a markába nem nyomtam a kardot. 
-Fogja, a magáé! 
- No de az... ujjlenyomatok! - kiáltotta végül erőt véve magán. - Maga megsemmisítette az ujj... 
- Maradt még rajta elég - legyintettem. - De nézzen csak ide! 
Lemutattam az ágy mellé a padlóra. Az ablakon beszűrődő fényben világosan kivehető volt egy elefánt talpának a vérrel rajzolt levonata. 
- Sivára! - nyögte a felügyelő. - Mi történik itt? Egyre kevesebbet értek az egészből. 
Velem viszont fordított volt a helyzet. Úgy éreztem, ha bátortalan lépésekkel is, de egyre határozottabban haladok a végső megoldás felé. 
Ebben aztán nagyot tévedtem. 
61. 
Paramananda ezalatt tovább folytatta a horkolást, mintha ott sem lettünk volna. Igaz ami igaz: az ő számára nem is voltunk ott. 
Hemadri leroskadt egy székre, a véres talpnyom, a még véresebb kard és a rejtőzködő bili szomszédságába. 
- Van még valami az ágy alatt? - kérdezte elhaló hangon. 
-Csak a bili. 
- Biztos? 
- Nézze meg, ha annyira kíváncsi rá - biztattam. 
- Kíváncsi a fene, de azért megnézem. Letérdelt, és az ágy alá kukucskált. 
- Semmi egyéb. Mondja, Mr. Lendvay, mi történik itt? 
- Fogalmam sincs róla - válaszoltam az igazságnak nem egészen megfelelően. - Paramananda már próbálkozott egyszer az éjszaka. 
-Mit beszél? 
-Azt tudja, hogy Szinghet, Ripudaman egyik testőrét, megsebesítették? -Tudom hát. 
- Azt is tudja, ki? 
- Hogyhogy ki? A gyilkos, nem? 
: . - Na és ki a gyilkos? 
- Csak azt ne mondja nekem, hogy ez az öreg, rozoga, és feltehetően félkegyelmű öregember. 
- Ezt nem állítom. De hogy ő sebesítette meg Szin-ghet, az kétségtelen. 
Hemadri még mindig a padlón térdelt, és a bili környékén kotorászott. 
Alighanem azért történhetett meg a dolog, mert már nem figyeltünk Paramananda maharadzsára. De hát miért is figyeltünk volna, amikor úgy horkolt, mint a náthás mormota. Csak sajnos akkor sem figyeltünk fel rá, amikor abbahagyta. 
Éppen mondani akartam valamit a felügyelőnek, amikor ránk szakadt az ég. Egészen pontosan Paramananda, aki úgy vágódott ki az ágyából, mint meteorit a felhők közül. Ráugrott az ágy alatt kotorászó Hemadri hátára és csépelte, ahol érte. 
- Az az én bilim, te rohadék! - ordította felháborodottan. - Hagyod békében?! 
A megrémült Hemadri ekkor olyat tett, amit józan ésszel senki meg nem tett volna. Megmarkolta a bilit és magához szorította. 
Ennek aztán többszörösen is gyászos következményei lettek. Az első mindjárt az, hogy Paramananda üvöltve tovább ütötte, a második pedig... hogy is mondjam csak... a bili tartalma a felügyelőre ömlött. Méghozzá egészen szerencsétlen helyre: a fejére. Ekkor már Paramananda mellett Hemadri is ordított ideje volt csatlakoznom a kórushoz. 
Én is ordítottam hát, és megpróbáltam lecibálni Paramanandát Hemadri hátáról. Közben azért arra is vigyáznom kellett, hogy elkerüljem a bili tartalmának a maradékát. így viaskodtunk szépen, kedélyesen ordibálva a szobában, amíg fegyver nem dörrent a fülem mellett. 
Elöntött a vakrémület. Csak nem lőtte le Hemadri a maharadzsát? 
A látszat azt mutatta, hogy igen. Paramananda abbahagyta Hemadri csépelését, és ámuló tekintettel nézett rám. 
Gyorsan mellé térdeltem, és megfogtam a karját. 
- Jól van, maharadzsa? 
- A francot vagyok jól - felelte idegesen. - Először is, hol vagyok? 
- A lakosztályában, maharadzsa. 
- Á, Mr. Lendvay! Maga mit keres itt? 
- Látogatóba jöttem - mondtam. 
- Á, ez derék dolog. Mindjárt megkínálom valamivel. 
A lőporfüst kellemetlen illata közben kezdte beteríteni a szobát. A maharadzsa gyanakodva nézett rám. 
- Nem ég itt valami? 
Ekkor vette csak észre Hemadrit. 
- Maga meg kicsoda? 
- Hemadri felügyelő - mondtam neki. Paramananda arcán mosoly futott át. 
- Hát persze. A kedves felügyelő. Ön is látogatóba jött? 
-Én is - mondta komoran Hemadri, miközben bedugta a stukkerét a zsebébe. - Véletlenül sült el -mentegetődzött aztán felém fordulva. 
-Még jó, hogy nem puffantott le bennünket. 
Hemadri nem válaszolt, csak mélyet sóhajtott. Ha valaki tudta, hát akkor ő tudta igazán, hogy mitől menekült meg. 
-Hova... lőttem? 
- Valószínűleg a mennyezetbe. -Te jóságos Siva! 
- Mintha valaki lövöldözött volna - kezdett bólogatni Paramananda maharadzsa. - Már azt hittem, az elefánt az. Bár azért az elefántok nem szoktak lövöldözni, nem igaz? Jól is néznénk ki, ha az elefánt vinné a puskát, nem a vadász. Maguk is látták az elefántot? 
- Ön látta? - kérdezte Hemadri. 
- Vagy láttam, vagy álmodtam - mondta a maharadzsa. - De nagyon valóságos volt. 
- Hol látta, maharadzsa? Paramananda széles kört írt le a karjával. 
- Hát itt, a szobámban. Várjanak csak, visszamászom az ágyamba. Nem látták Krishanut? Ha jön, hozatok vele egy kis frissítőt. Szóval, itt láttam az elefántot. Itt téblábolt a szobámban. 
- Egy igazi elefánt? 
-Méghozzá jó nagy. Nőstény elefánt, de volt agyara. De mekkora volt! -És... mit csinált? 
- Azt hiszem... semmit. Ja, egy kardot tartott az ormányában. Még gondoltam is rá, hogy címerbe való. A kardot tartó elefánt. Maga nem maharadzsa, felügyelő? 
- Sajnos, nem - dünnyögte Hemadri. 
- Ha az lenne, ajánlanám a zászlajára. És képzelje, véres volt a kard. Ja, és még valami volt... de erre már nem emlékszem. Tudja, mit gondoltam magáról, felügyelő úr, amikor megláttam itt az ágyam mellett? 
-Na mit? - kérdezte mérsékelt kíváncsisággal Hemadri. 
- Hogy el akarja lopni a bilimet. 
Hiába marasztalt bennünket, nem maradtunk. 
62. 
A folyosón, kissé távolabb a maharadzsa szobájától, 11 lemadri a falhoz támasztotta a véres kardot, majd puszta öklével nagyot csapott a falra. Hozzá hörgött, mint a dühtől fuldokló kutya. 
Amikor felém fordította a fejét, vörös volt, mintha éppen ráksaszává készült volna átváltozni. 
- Uramisten! - nyögte. - Mitől menekültem meg! Ha lelőttem volna a maharadzsát!! 
- Rólam már nem is beszélve - mondtam. Hemadri némiképp lecsillapodva legyintett egyet. -Hogy jön maga egy maharadzsához! Ha magát 
lelövöm, kitüntetnek, de ha Paramanandát lövöm le, útilaput kötnek a talpam alá. Ez a rohadék elefánt is! Maga szerint mi történik itt? 
- Utpála maharáni keze lehet a dologban - mondtam. 
- Komolyan gondolja? - hökkent meg. 
- Ezt akarta hallani, nem? 
Hemadri elkapta a karom, és megszorította. 
- Nézze, Mr. Lendvay, most olyat mondok magának, amit nem szívesen mondok egy idegennek. Igazi hindu vagyok, hiszek az istenekben, azaz vallásos vagyok, hiszek a természetfölötti jelenségekben is -ha nem kerül a hitem ellentmondásba a rendőrségi szabályzattal. Még a ráksaszákban is hiszek. A természettudomány számos tétele ugyanis nehezebben hihető, mint a ráksaszák. Azt azonban valahogy nehezen tudom megemészteni, hogy egy több évszázada halott maharáni... aki ráadásul bűnös is... 
Ekkor elmondtam neki, amit Dishától hallottam. Hogy Utpála maharáni koncepciós per áldozata lett, mint egy szovjet párt vezető. 
Hemadri hallgatta, de nemigen láttam érdeklődést a képén. 
- Honnan veszi ezt? 
- Újságban olvastam. 
-Mit változtat ez a lényegen? Akármiért is, de megölték, ő pedig bosszút akar állni. Csak éppen nehezen tudom elhinni, hogy így lenne. Hát maga? 
- Én viszont egyre inkább elhiszem. 
-Eh! - legyintett, és nagy dühösen otthagyott a folyosón. Egyelőre elhalasztotta a letartóztatásomat. 
63. 
Paramanandához nem mentem vissza, hiszen nemigen izgatott az öregúr. Sokkal kíváncsibb voltam arra, mivel traktál majd Sammy. 
Megkerestem a telefonszobát - immár tűrhetően tájékozódtam a folyosókon -, s éppen feltárcsáztam volna Sammyt, amikor egy árnyék vált ki a szoba sarkából. 
Csak diszkréten ordítottam fel. Mintha egy elefánt ormányát láttam volna felém nyúlni. Szerencsére csak Disha nyújtotta felém a karját. 
- Mi van magával? - kérdezte aztán meghökken-ve. - Hogy néz maga ki? 
- Hogy nézek ki? 
- Igazán nem akarok pajzánkodni, nehogy félreértse, de mintha nagyon is intenzív éjszakája lett volna. 
- A látszat csal - füllentettem. - Hemadrival tárgyaltam. 
- Remélem, nem árult el neki? 
-Hallgattam magáról, mint a sír. De miért bujkál  a sarokban? 
- Hol a fenében vártam volna magára? Ha meg- kérdezi valaki, hogy kire várok, mit mondtam volna 
neki? Főleg, ha maga Hemadri kérdezte volna meg. Levettem a telefonkagylót a helyéről, és feltárcsáztam Sammyt. Tizenötször is kicsengett, mire felvette. Már-már attól tartottam, hogy nincs odahaza. 
- Mi van, Sammy? 
- Tízezer dollár, Johnny! -Mííííí?! 
- Csak azt mondtam, hogy legalább ennyit ér számodra az információm. Ne izgulj, csupán annyit kérek, amennyi szokásos. Akkor hát kapaszkodj meg, Johnny! 
Sammy beszélni kezdett. Nem sokat beszélt, de amit hallottam, az alaposan hazavágott. Előbb a zakómat csúsztattam le a vállamról, majd az ingem nyakát is kigomboltam. 
-Ez igaz... Sammy? 
- Most hülyéskedsz? 
Nem kellett volna megkérdeznem, hiszen soha nem fordult még elő, hogy Sammy téves információkkal etetett volna. 
- Végig kellett nyálaznom miattad a húsz év előtti újságokat, Johnny - panaszkodott. 
- Ez a dolgod, Sammy. 
- Csakhogy nem kerülhettem el Madisont. Madison régi, elhagyott szerelme volt, aki elől úgy 
menekült, mint zebra az oroszlánok elől. 
- Jól van, Sammy. 
- Semmi sincs jól. Madison hálából az információkért azt kérte, hogy hívjam meg vacsorára. TiszMi 
BÉÉ 
tában vagy vele, hogy mivel szokott egy Madison-féle vacsora végződni? 
Nekem ekkor már egészen másutt járt az eszem, nem a Madison-féle vacsoráknál. 
- Itt vagy még? Figyelj, mondok még valamit! Ettől is megrendültem. Ha lehet, még jobban, mint 
a korábbiaktól. 
- Nem etetsz, Sammy? 
- Olyannak ismersz? 
Amikor letette a telefont, Disha kisasszony kíváncsi pillantásával találkozott a tekintetem. 
-Ki vele, szépfiú! 
Ki is pakoltam neki rendesen. Elmondtam mindent, amit Sammy tol hallottam. Disha előbb eltá-totta a száját, aztán hitetlenkedve rázogatta a fejét. Amikor befejeztem, már újabb szájtátásnál tartott. 
- Most mit csináljunk... Johnny? Ez volt a nagy kérdés. 
64. 
Úgy gondoltam, lemegyek az ebédlőbe reggelizni. Bár a szmokingom már csak szép emlék volt, úgy gondoltam, talán a saját ruhám is megteszi. 
Nem is figyelt fel rám senki. A svédasztalok félházzal üzemeltek, s mivel a vendégek nagy része indiai volt, az alkoholfogyasztás sem volt jelentős. 
Sajnos, az étkek választéka sem. 
Kis mártásfélét mertem magamnak egy tányérra, majd rátettem két húspogácsát. Jól nézett ki igazi keleti csemegének látszott. 
Először a mártást kóstoltam meg. Kis híja volt, hogy ki nem köptem. Nem volt rossz - szó sincs róla -, csupán a meglepetés ereje bénította meg a nyelőcsövemet. 
Óvatosan odébb kotortam a tányéromon, majd a húspogácsákkal kísérleteztem. Ugyanolyan volt az ízük, mint a mártásé. 
Egy szolgálatkész, ásványvízzel futkározó pincér húzott volna el mellettem, de még időben sikerült megállítanom. 
- Kérdezhetek valamit, barátom? 
- Parancsol, száhib? 
- Ez... micsoda? - böktem a szószra. A pincér elmosolyodott. 
- Borsószósz, száhib. 
- Aha - könnyebbültem meg. - És ez itt? 
- Borsó, száhib. 
- Én ezt az izét kérdeztem, itt! 
- Borsó, száhib. 
Sikerként könyvelhettem el, hogy a keresztkérdéseim alatt megtört pincér felfedte előttem az indiai konyha nagy titkát: itt a mártás is, és a húspogácsa is borsóból készül. 
Sebaj, gondoltam magamban. Mivel e korai órán nem volt kedvem a borsóhoz, egy óvatlan pillanatban lehelyeztem a tányéromat az ablakpárkányra, majd újat kerítettem magamnak, és lehorgonyoztam egy másik büféasztalnál. 
Ezen az asztalon már valamivel vonzóbb ételeket láttam. Az egyik kifejezetten sertésbordára emlékeztetett. Mellette pedig ismét csak szószra hasonlító trutymó gőzölgött. 
Odahívtam a legényt az asztalhoz, majd a szószra böktem. -Borsó? A legény elvigyorodott. 
- Nem, száhib, nem borsó. 
Szedtem belőle a tányéromra egy nagy kanállal. 
-És ez? Borsó? 
A legény tovább vigyorgott. Úgy látszott, tetszik neki, hogy milyen lelkesen kutatom az indiai konyha titkait. 
- Nem, száhib, nem borsó. 
Megveregettem a vállát, és megköszöntem a felvilágosítást. Ezután behúzódtam egy csendes sarokba, és falatozáshoz láttam. 
Már az első harapások után kénytelen voltam belátni, hogy alighanem ismét mellé nyúltam. A szósz is furcsa volt - kísértetiesen emlékeztetett a korábbira - akárcsak a borda. Ekkor zizzentem csak rá, hogy a borda nem is borda, hanem egymáshoz ragadt hengerecskék sora. Mintha egy kaukázusi tölténytartó-öv darabkája hevert volna a tányéromon. 
A pincér éppen akkor tért vissza a tálcájával az asztalhoz. 
- Álljon csak meg egy pillanatra, barátom! - kiáltottam rá. 
- Száhib? - torpant meg készségesen. Felemelt villámmal a szószra mutattam. -Ez... borsó? 
Vigyorgott és megrázta a fejét. 
- Nem, száhib. Nem borsó. 
- Akkor micsoda? 
- Lencse, száhib. 
Gyanakodva böktem bele a villámat az első hen-gerecskébe. 
- És ez? Ez sem borsó? 
- Az sem, száhib. 
- Akkor micsoda? 
- Lencse, száhib. 
Komolyan megkísértett a gondolat, hogy borsót egyek lencsével reggelire de valahogy nem vitt rá a lélek. Ehelyett letettem a tányéromat az első mellé az ablakpárkányra, és visszatértem az asztalhoz. Csupán a tojást láttam csak rajta annak, ami. 
A legény az asztal mögül udvariasan felém hajolt. 
- Száhib? 
Villámmal egy nagy halom tojásra mutattam. 
- Borsó? 
A legény tekintete csodálkozóra, kerekedett. 
- Nem, száhib. -Lencse? 
- Nem, száhib. 
- Hát micsoda? 
- Tojás, száhib. 
- Biztosan az? 
- Biztosan, száhib. 
Feltettem három tojást a tányéromra, és behúztam vele a sarokba. 
Amikor visszafordultam, láttam, hogy három pincér is összesúg mögöttem. Nyilván azt találgatták, vajon a világ melyik eldugott szegletéből jöhettem, hogy még a tojást sem ismerem? 
65. 
Éppen azon töprengtem, hogy újabb tojásokért menjek-e, amikor Prithviradzs maharadzsa és Giovanna maharáni tűnt fel a közelemben. A maharáni kialvat-, lannak tűnt - sötét karikák húzódtak a szeme alatt. A maharadzsa ezzel szemben maga volt a megtestesült nyugalom. Megláttak, és odaegyensúlyozták a tányérjaikat a 
közelembe. Ők bezzeg nem riadtak meg a borsótól és a lencsétől. 
- Jó reggelt, Mr. Lendvay - előzött meg az üdvözlésben a maharáni -, hogy aludt? 
- Nem valami jól - panaszkodtam. -Hallom, zűrös éjszakája volt. -Kitől hallotta? 
- A verebek csiripelik. Különben Hemadri felügyelőtől. Két gyilkosság egy éjszakán... Nem is tudom, mit mondjak erre. 
- Amint látom, azért nincs nagyon kiborulva -mondtam kellő rosszmájúsággal. 
Giovanna asszony a szemembe nézett. Olyan fekete volt a szembogara, mint a szén. 
- Kiborultnak kellene látszanom? 
- Na hallja! 
- Megszoktam a halottak látványát, Mr. Lendvay. Aki Indiában él, annak egy halott annyi, mint Európában vagy Amerikában egy hulló falevél. És az élethez is más a viszonyunk. Önöknél a halállal véget ér minden, nálunk pedig csak az egyik utcából besétálunk egy másikba. 
- Ön is, maharadzsa? 
- Hát hogyne - mondta készségesen Prithviradzs. -Kukkantson ki egyszer Varanasziban a Gangesz partjára. Már ha halottat akar látni. 
Begyömöszöltem az utolsó tojást is, és letettem a tányéromat egy asztal szélére. 
- Szörnyű dolgok esnek meg ebben a palotában -sóhajtottam. - Nem igaz? 
Prithviradzs bólintott. 
- Sajnos, Mr. Lendvay. Hemadri felügyelő épp az imént távozott tőlünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék önnek mondani valamit. 
Giovanna asszony egyetértőn bólogatott. Jelezve, hogy akármit is közöl velem a férje, ő bizony egyetért vele. 
- Hallgatom, maharadzsa. 
Prithviradzs óvatosan körülnézett, aztán belém karolt, és a falhoz húzott. Mintha el akarna rejteni az . egyre szaporodó vendégsereg elől. 
Megsimogatta szépen nyírt szakáiiát, és rám mosolygott. Nem volt barátságos a mosolya: inkább kutató, mint ahogy a rovartudós néz az újonnan felfedezett, de azonnal gombostűre szúrandó bogárra. 
- Hemadri veszélyes fickó, tudja? 
-A rendőrfelügyelők általában veszélyesek. Ez, mondhatni, szakmai ártalom. 
- Olyan, mint a kobra. Tudja, milyen a kobra? 
- Szemüveges. 
- Speciel nem erre gondoltam. Inkább arra, hogy alattomosan támad. Megvárja, amíg elmegy mellette, aztán hátulról harap az áldozatába. 
- Mit akar ezzel mondani, maharadzsa? - kíváncsiskodtam. 
Prithviradzs még egyszer körbepislogott, aztán hozzám hajolt. 
-Hemadri részletesen beszámolt róla, hogy mi történt az éjszaka. És a többieknek is elmondta. Látja a vendégeket? 
Körbehordoztam a tekintetem az ebédlőn. A vendégek csoportokba verődve suttogtak egymás között még véletlenül sem nevette el magát egyikük sem, sőt még mosolyt sem láttam az arcukon. Mintha nem is esküvőre gyülekeztek volna, hanem temetésre. 
- Elég aggodalmas a képük - bólintottam. 
- Meg vannak ijedve, és nem tudják, hogyan kell 
viselkedniük. Még a gyilkosságok okát sem ismerik. Belecsöppentek valamibe, amit most rettenetesen rühellenék. Szabadulni szeretnének innen. Maga nem szeretne? 
- Dehogynem - mondtam. Megszorította a karom. 
- Figyeljen rám, Mr. Lendvay. Mint már említettem, Hemadri mindent elmondott az éjszaka történtekkel kapcsolatban. Beszélt az újabb két gyilkosságról, arról, hogy megtalálták a törzsi harcos sáspáncélját és a kardját Paramananda maharadzsa ágya alatt. Ezután kérdéseket tett fel nekem önnel kapcsolatban. 
- Velem kapcsolatban? - hökkentem meg. 
- Arról érdeklődött, hogy mennyire ismerem magát. 
- Mit mondott neki? 
-Mit mondtam volna? Hogy egyáltalán nem ismerem. Még azt sem mondtam el neki, hogy magának ajándékoztam a leghatásosabb amulettemet. 
- Most is itt lóg a nyakamon. 
- Éppen jó helyen van. Talán megóvja magát. 
- Utpála maharánitól? 
- Inkább Hemadritól. Bár... azért a maharáni sem mellékes. 
-Még mindig úgy gondolja, hogy ez egy elátkozott palota? - kérdeztem gyorsan. 
- Hát hogyne - mondta némiképpen kizökkenve a gondolatmenetéből. - Miért kérdezi? 
- Mert már én is hiszek benne - mondtam. - Sőt meg vagyok győződve róla. 
Mélyen a szemembe nézett. 
Nem tehettem mást, mint hogy bután pislogtam rá. 
Nem szerettem volna, ha megérti, mire gondolok. 
66. 
Ekkor Giovanna asszony vette át a szót. Sőt nemcsak a szót, hanem a kezemet is. Kezembe fogta a kezét, és ő is a szememet kereste. 
-Mr. Lendvay - mondta sejtelmesen búgó hangon. - Jobb, ha én beszélek a férjem helyett. Lehet, hogy kissé furcsa, amit mondani fogok, de... azért én mégis elmondom. Tudja... valaha régen, már nem is tudom mikor, volt egy fiunk... aki kísértetiesen hasonlított önre. Talán nem is külsőleg, hanem... belsőleg. Éppen ilyen lenne, ha... még élne. 
Erre csak hebegni tudtam. 
- Őszinte részvétem... asszonyom. 
Két hatalmas könnycsepp gördült ki a szeméből, végiggurult az arcán, és lepottyant a parkettára. Pont a lábam elé. Aggódva figyeltem, hogy nem lesz-e belőle elefánt talpa nyoma, de nem lett. Mindkettő szétlapult könnycsepp maradt. 
- Ezért... megbeszéltem a dolgot Prithviraddzsal. Egyik ámulatból a másikba estem. Csak nem akarnak örökbe fogadni, vagy mi a fene? 
-Mr. Lendvay... Hemadri le akarja vadászni önt! . Megnyaltam a szám szélét. Ez bizony nem jó hír. Sőt kifejezetten rossz hír, ha egy magánzsaru azt hallja, hogy egy rendőrfelügyelő le akarja vadászni. Ez bizony az álmoskönyv szerint is nyugtalanságra adhat okot. 
-De... miért akarna levadászni? - nyögtem, miközben letörölgettem néhány frissen született verej-tékcseppet az arcomról. 
- Meg van győződve róla, hogy maga a tettes. 
- Úgy érti... én vagyok a gyilkos? 
- Úgy bizony. 
- Miért éppen én? 
- Ezt tőle kellene megkérdeznie. Bár nem ajánlom, hogy megtegye. így is csoda, hogy még nem tartóztatta le. 
- Miféle bizonyítékok alapján? 
- Nem látok a fejébe. Bizonyára vannak neki. 
- Hm. És mi lett volna az indítóokom? 
- Például megakadályozni, hogy létrejöjjön a ma délelőtt megkötendő alumíniumipari egyezség. Hogy még világosabb legyek: Hemadri arra gondol, hogy magát ezzel a tervvel küldték ide a megbízói. 
-Megbízóim?! Hiszen Ripudaman maharadzsa a megbízóm! 
- Hemadrinak erről megvan a maga elképzelése. Úgy okoskodik, hogy a maga kétes üzletfelei tisztában vannak azzal, hogy ön Ripudaman iskolatársa volt. Ezért arra gondoltak, olyan helyzetet kell előidézniük, hogy Ripudaman védelemért folyamodjék valakihez. és kihez folyamodhatna máshoz, mint régi iskolatársához, önhöz, Mr. Lendvay? Ezért ön idejött, és minden lehetséges módon - még gyilkosságok árán is! - megpróbálja megakadályozni, hogy létrejöjjön a megállapodás... amely, ismerjük el, sértheti más, ugyancsak az alumíniumiparban tevékenykedő társaságok érdekeit. 
-Nyakatekert okoskodás - mondtam a fejemet rázogatva. 
- Persze hogy az - vette át a szót a maharadzsa. -Nem is hiszem, hogy önre tudnák bizonyítani a vádat. 
- Akkor meg mi a baj? - kérdeztem. De azért a gyomrom még mindig olyan kicsi volt, mint egy törpenarancs. 
- Az a baj, hogy Hemadri lecsukatja önt. Gyilkosságokkal vádolja. 
- Úgyis felmentenek! - bizakodtam. Giovanna asszony megrázta a fejét. 
- Nem mentik fel. 
- Miért ne mentenének? 
- Mert egy halottat már felesleges felmenteni, Mr. Lendvay. 
67. 
Úgy gondoltam, ideje lenne magamba önteni némi gyümölcslevet. Szerencsémre egy pincér éppen ekkor suhant el mellettem tálcával a kezében. Gyorsan leemeltem egy pohárkával róla, hogy könnyebben suhanhasson tovább, és fel is hajtottam fenékig. 
- Ezt hogy érti... maharáni? 
- Úgy, hogy ha Hemadri lecsukatja, nem jön ki élve a börtönből! 
Ez bizony kemény érv volt. Még Amerikában sem szentírás, hogy egy becsukott magánzsaru sértetlenül kerüljön ki a kerítésen kívülre, hát még Ázsiában! 
- Hemadrinak nem okozna nagy problémát megöletni magát. 
- De hát... miért akarna megöletni? 
- Mert akkor pont kerülne az ügy végére. Mivel maga halott, nem lesz, aki megkérdőjelezze nyomozása helyességét. Talán még elő is léptetnék érte. Míg, ha szabadon engedi magát, a sikertelenség árnyéka végigkíséri egész pályája során. 
Volt abban logika, amit mondott, kétségtelen. 
- És... mit javasol, maharáni? 
- Lépjen le innen minél gyorsabban! 
- Ripudaman majd megvéd! Giovanna asszony elhúzta a száját. -Ripudaman nem fogja megvédeni magát. Nem 
tudja megvédeni magát. Ha Hemadri elhíreszteli, hogy maga miért, és kiknek a megbízásából érkezett ide, a többiek nem lesznek hajlandók mindaddig szövetséget kötni a maharadzsával, amíg ön nem kerül méltó helyére. Ripudaman pedig, bármennyire is kedvelje önt, be fogja adni a derekát. Nem is tehet mást. 
- Hm. És mikor kerülne sor az egyezség aláírására? 
- Röviddel az esküvő után. 
- Azaz? 
- Ma délután. Késő délután. Önkéntelenül is az órámra pillantottam. 
- Akkor már nincs sok időm. Giovanna asszony bólintott. 
- Pokolian kevés az ideje, Mr. Lendvay. Márpedig maga annyira... szóval... a fiamra... hogy nem szeretném, ha baja esne. 
- Mit kell tennem? - kérdeztem rekedten. 
- A garázsban áll a kocsim. Nyújtsa ide a kezét. Engedelmesen felé nyújtottam. 
- Itt a kulcsa. Menjen el vele. Szálljon fel a legelső, Európába tartó gépre. Majd azt mondom, hogy ellopta a retikülömből. 
- De hiszen így... soha nem derül fény a gyilkosságokra! 
- Maga most ne holmi fényekkel törődjék, hanem az irháját mentse! 
Előbb Giovanna maharáni könnyben úszó szemébe néztem, aztán a maharadzsa jóindulatot sugárzó arcába. Elszorult a torkom a bennem hullámzó érzésektől. Istenem, milyen jó tudni, hogy mindig akadnak derék emberek, akik aggódnak az életünkért. 
- Jól van - mondtam sóhajtva. - Nem baj, ha nem köszönök el látványosan maguktól? 
-Tűnjön már el! 
Biccentettem, és eltűntem. 
A hármas számú asztal mögött, hogy egyek még egy-két szendvicset. 
Ha lehet, nem borsósat, és nem lencséset. 
68. 
Minden szem Ripudamanra tekintett, amikor belépett az ajtón. A maharadzsa mosolygott, és mindany-nyiukkal kezet fogott. Éppen annyi ideig tartott a kézmarkolászás, amíg megettem a szendvicseimet. Minden igyekezetem ellenére ismét csak sikerült egy lencséset kiválasztanom a borsós mellé, de már nem törődtem vele. 
Ripudaman ötpercnyi kézrázás és mosolygás után odalépkedett hozzám. 
- Hogy vagy, Johnny? 
- A szendvicseket leszámítva, jól. 
Erre barátságosan megveregette a vállam. 
- Ugye mindig is szerettük mi egymást, Johnny? 
- Mindig is - bólintottam. 
- Akkor figyelj rám. Belátom, tévedtem. Megállt a szendvics a kezemben. -Miben, Rippy? 
- Nem kellett volna, ideerőltetnem téged. 
- Nem bizony. De ezt már megbeszéltük. !   -Az éjszaka... döntésre jutottam. 
- Éspedig? 
- Felszabadítalak a kötelezettséged alól. Hazamehetsz. Természetesen a költségeket... szóval nem mész el üres kézzel, na! 
- Miért ez a nagy sietség? - értetlenkedtem. 
- Azért, Johnny, mert ami ebben a házban történik... az tulajdonképpen a családunk magánügye. Utpála az én ősöm volt: nekem magamnak kell megbirkóznom vele. 
- Erre korábban is rájöhettél volna. 
-Igazad van, Johnny, hibáztam. De igyekszem jóvátenni. Itt egy csekk, megkapod a repülőjegyet... -ÉsHemadri? 
- Mi van vele? 
- Nem fog lecsukatni? 
-Ugyan már, miért csukatna le? Hiszen te nem csináltál semmit. 
-Csak megtaláltam egy véres kardot az apád ágya alatt, amellyel előtte két embert is megöltek, Rippy. Talán ez az oka, hogy már melegítik a gépem motorját a repülőtéren? 
-Nézd, Johnny... nem óhajtok vitát nyitni bizonyos kérdésekről. Ez itt India, én indiai vagyok egy amerikai nem értheti meg, hogy ez mit jelent. Itt az elmúlt idők árnyai is gyilkolhatnak. Azért vannak a hatóságok, hogy kiderítsék, valóban ők gyilkoltak-e. 
- Vagy az is lehet - tudakoltam -, hogy egyszerűen csak meg akarsz menteni? Rájöttél, hogy valaki az életemre tör? 
- Ugyan ki a csoda, Johnny? 
- Ezt neked kell tudnod. 
-Szó sincs róla! Egyszerűen csak nincs értelme, hogy itt maradj. 
-Az esküvődet se várjam meg? Elvégre szeretném látni a menyasszonyt. 
-Láttad már. 
-Ki az? 
-Találd ki. 
Anushára gondoltam, majd meg arra, hogy talán mégiscsak el kellene húznom a fenébe. Ha senki nem akarja a jelenlétemet, ugyan miért maradnék? 
-Jól van, Rippy - mondtam... ha így akarod... 
Ebben a pillanatban sikoltozás támadt az ajtó körül néhány riadt képű pincér jelent meg a küszöbön, majd a szendvicseiket majszoló vendégek orra előtt bekúszott valaki az ebédlőbe. 
Előbb azt hittem, egy megsebzett állat. 
Aztán láttam, hogy Hilda Hardardóttír az. 
69. 
Többen is odarohantak hozzá. Büszkén jelenthetem, hogy nekem sikerült elsőként elkapnom, és felemelnem a padlóról. 
A következő minutumban már én is vérben úsztam, mert Hilda csurom vér volt. Az arca, fehér ruhája, s mindene, ami a ruhából kilátszott. Úgy táto-gatta szegénykém a száját, mint a partra vetett hal. Ripudaman is utána kapott, de egy leheletnyit elkésett. Bár ennyi ember előtt nem illett volna egy vérben fürdő nőt összevissza tapogatni, én mégis megtettem. Másodpercek alatt kiderítettem, hogy nem sebesült meg. Csupán a karján találtam két kisebb friss karcolást. 
Hilda a vállamra hajtotta a fejét, és a könnyeit nyeldekelte. 
Még így, hogy teljes figyelmemmel felé fordultam is felfigyeltem rá, hogy mennyire másként viselkedik a vendégsereg, mint csupán tengerentúliak tennék. Ha ott történt volna hasonló, biztos vagyok benne, hogy a jelen lévő hölgyek sikolyaitól már potyogott volna a vakolat az ebédlő faláról többen hisztériás kiáltozással követelték volna a házigazdától, hogy azonnal hazamehessenek. Itt azonban teljes némaság uralkodott: talán még a betolakodó legyek zümmögését is hallani lehetett volna, ha lettek volna ilyenek. 
- Mi történt, Hilda? - suttogtam a fülébe. Kinyitotta a szemét, és nagyot nyelt. 
-Az elefánt! - suttogta vissza. - Az elefánt... a folyosón... 
-Mitől lettél... véres? 
-Az elefánt lefröcskölt. Az ormányából... ó, nagyon megijedtem, Johnny! 
- Különben jól vagy? 
-Csak a zúzódásaim fájnak. Én annyira, de any-nyira boldogtalan vagyok, Johnny! 
-Mitől? 
-Johnny... neked azonnal haza kell menned! Tűnj el innen, kérlek! 
- Hogyhogy tűnjek el? 
-Menj haza... Amerikába... gyorsan. Megölnek... Johnny! Kérlek, Johnny, menj el, kérlek, és ne maradj itt az esküvőn! Nagyon kérlek. 
Ripudaman intésére az inasok kiemelték a karjaim közül. Közben néhány szobalány féle is besom-polygott az ajtón. Ők az inasok kezei közül szedték ki. Mondhatnám, hogy szegény Hilda kézről kézre járt. 
Még akkor is könyörgő pillantásokat vetett rám, amikor kivitték az ajtón. 
Azt sugározta felém a pillantása, hogy tűnj el, Johnny, húzz el innen a fenébe, mert megölnekl 
Úgy gondoltam, hogy eszem még egy lencsés szendvicset. 
Míg a szendvicset ettem, jelentősen megnövekedett a népszerűségem. Merthogy amióta összevérez-tem magam, egyre több pillantás állapodott meg rajtam. Eddig a kutyának sem tűntem fel, most pedig mindenki úgy nézett rám, mintha bizony én intéztem volna el a lányt. 
Volt, aki elkapta a pillantását, amikor találkozott a tekintetünk, legtöbben azonban közömbösen bámultak rám. Mint a brancsbeliek a nem brancsbelire. Ebből a szempontból kétszeresen is hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Sem indiai nem voltam, sem az alumíniumhoz nem értettem. Mindössze annyi közöm volt az imént említett fémhez, hogy valaha, még a másik hazámban, volt egy alumíniumbögrém.    Amíg azon töprengtem, hogy mit is kellene tennem, olyan hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, Anusha Palekar termett előttem. 
Kissé meghökkentem tőle, és alighanem némi meg-illetődöttség is átfutott az arcomon. Ő azonban meg sem rezdült a pillantásomtól. Mintha bizony nem is velem töltötte volna az éjszakának, ha nem is a leghosszabb, de mindenképpen a legszebb és legizgalmasabb részét. 
Anusha megállt előttem, és szigorú szemekkel nézett rám. 
-Jöjjön! Ruhát kell cserélnie! 
Csak egyetlen icipici kis rezzenést szerettem volna felfedezni a hangjában, de nem sikerült. Kemény volt az, mint a Ripudaman turbánját díszítő gyémánt. Engedelmesen utána ballagtam. Kilépdeltünk a folyosóra. Tíz lépést némán tettük meg egymás mellett, és talán egyetlen szót sem szóltunk volna halálunkig, ha meg nem töröm a csendet. 
- Jól van? 
.- Ragyogóan - mondta. 
- Azért lehetne barátságosabb is hozzám. 
Rám emelte a tekintetét. Idegen volt, mintha még sosem láttam volna. 
- Hiszen az vagyok. 
- Akkor milyen, amikor nem barátságos? 
- Nem unja még a fecsegést? 
- Hova megyünk egyáltalán? -Ide. 
Kinyitott előttem egy szobaajtót. Gardróbszoba lehetett, mert hosszú sorokban öltönyöket láttam benne egymás mögött egy farúdon lógni. 
- Hányas a mérete? Mondtam, hogy hányas. 
Némi töprengés után kiválasztott egy csíkos öltönyt, és a kezembe nyomta. 
- Ez jó lesz a visszaútra. 
Aztán elfordult, és kibámult az ablakon. 
Felvettem az öltönyt, és belepislogtam egy ember nagyságú falitükörbe. Úgy állt rajtam a ruha, mintha rám öntötték volna. 
- Visszafordulhat, ha akar. 
Anusha Palekar úgy nézett rám, mint egy kirakati próbababára. Icipici érdeklődés sem csillogott a tekintetében. 
- Hogy értette azt... hogy jó lesz a visszaútra? -kérdeztem. 
- Mert hazautazik Amerikába - mondta szárazon. -Mikor? 
- Azonnal. Itt van a repülőjegye. 
Nem tudtam, mit forgat a fejében, de szerencsére ő sem tudta, hogy én mit forgatok a sajátomban. 
- Köszönöm - mondtam, és becsúsztattam a jegyet a zsebembe a csekk mellé. - Nem akarna velem jönni? Szívesen elvenném feleségül, ha már... 
-Fogja be a száját! Rakja össze a holmiját, várja meg, amíg önért mennek, és lépjen le. Nem kell elbúcsúznia senkitől. 
- Még magától sem? 
- Tőlem aztán végképp nem. 
- Ez az éjszaka... nem jelentett magának semmit? 
- Milyen éjszaka? 
- Oké - mondtam. - Akkor hát lelépek. De csak a magam módján. 
-Ez mit jelent? 
- Nem kell senki segítsége. 
-Ahogy gondolja. De az esküvőre már... ne legyen itt! 
Ezt az egyet nem tudtam megígérni neki. 
70. 
Kis cinizmussal azt is mondhatnám, hogy kezdtem valakinek érezni magam. Volt egy csekkem, egy repülőjegyem, egy slusszkulcsom és egy csíkos öltönyöm. Ahhoz a rövid időhöz képest, amit Rippy barátom palotájában eltöltöttem, nem is volt rossz eredmény. Hát még ha az egyéb, anyagi javakkal nem honorálható élményeimet is figyelembe veszem. .. 
Immár senkitől sem zavartatva átsétáltam a pavilonba, ahol tegnap megtaláltuk Musztafa holttestét. 
Disha a falat bámulta, amikor beléptem az ajtón. A száradt vérnyomokat figyelte rajta. Ezúttal már jobban hasonlított az igazi Sonikára, és a festék sem olvadozott a képén. 
Amikor meglátott, leugrott a ládáról, amin ücsörgött, és elképedve bámult rám. Azt hitte, egy igazi angol lord lépett be a szobába. 
- Csak nyugalom - nyugtattam meg. - Én vagyok. 
- Te jóságos... honnan lopta ezt a ruhát? Elmeséltem neki lorddá válásom hiteles történetét. Amikor befejeztem, elismerőn elhúzta a száját. 
- Maga aztán tényleg nem pihen. 
Intettem, hogy üljön vissza, és én is mellé ültem. 
- Beszélt vele? 
- Beszéltem. -És? 
- Azt mondta, nem megy haza élve. 
- Mármint én? 
- Mármint maga. Ha elcsesz valamit. És én is mehetek a Gangesznek. 
- Öngyilkos lesz? 
- Fenét. Beállhatok mosónőnek. De az sem sokkal jobb. Biztos, hogy be tud jönni az ünnepségre? 
- Ha rendesen kisminkel, akkor igen. Nemkívánatos személy lettem, ugyanis. 
- Azon nem is csodálkozom. -Hol a kép? 
- A falon. 
- Saját szemével látta? 
- Most jövök onnan. Két őr áll előtte. Nagyon meg vannak rémülve szegények. 
- Reméljük, hogy ott is marad. 
- Mikor kezdődik? 
- Fél óra múlva. 
- Akkor hát... 
-Pszt! Ne mondjon semmit. Majd utána. Nekem esett, és elkezdte átformálni az arcom. Lord voltam, amikor beléptem Musztafa szobájába, templomi táncosnő, amikor kiléptem belőle. 
71. 
Még csak a hatalmas fogadóterem közelében jártam, de már ott is meggyőződhettem róla, hogy rövidesen valóban kezdetét veszi az ünnepség. A folyosókon kart karba öltött párok, kisebb csoportok igyekeztek a bejárat felé. Tengerentúliak is voltak szép számmal közöttük, bár a vendégek zömét azért indiaiak tették ki. 
Az ajtó előtt hatalmas termetű szikh őrök álltak rezzenéstelen tekintettel. 
Először azt hittem, mindenki engem figyel - és fel is ismer a jól-rosszul rám férceit álruha és a smink alatt -, aztán rá kellett jönnöm, hogy a kutya sem törődik velem. A pillantások unottan végigfutottak rajtam, majd el is vándoroltak rólam. Közönséges táncosnő voltam, akiből tizenkettő éppen egy tucat. A tengerentúliak valamennyien intenzív kapcsolatban álltak Indiával, így őket sem lepte meg egy táncosnő látványa. 
Ahogy az ajtó felé közeledtem, rá kellett döbbennem, hogy micsoda balfácán is vagyok. Hogy az ördögbe képzeltem, hogy ebben az idióta szerelésben bejuthatok az ünnepségre? Mi a fenét keresne egy táncosnő, egy nyomorult kis alkalmazott a tiszteletreméltó vendégek között. Az csak a filmekben szokott bejönni, hogy valaki feketére festi magát, és bejut a legfeketébb fekete körökbe is. Még mesének is rossz. Nincs az a félkegyelmű fekete, aki a huszadik másodpercben ki ne szúrná, hogy sajtképű az illető, bármennyire is feketére mázolta magát. És persze fordítva is így áll a helyzet. 
És én mégis csak a szikhek felé lépegettem. Aztán eljött a pillanat, amikor már ott álltam előttük. 
Szerencsére nem csak én. Akaratlanul is egy befelé vonuló csoporthoz csatlakoztam. Azért az egyik szikh szemében mégiscsak némi értetlenséget véltem felfedezni, ahogy rám nézett. Gyorsan lehajtottam a fejem. A szikh nem szólt semmit aligha lehetett ideje eltöprengeni a ruházatomon, hiszen újabb csoport hangját hallottam a hátam mögött. 
A következő néhány másodpercben úgy éreztem magam, mint az, aki rémálmában mezítelennek látja magát, miközben a többiek - álombéli embertársai -, valamennyien fel vannak öltözve. 
Merthogy a jókora teremben minden résztvevő szelíd eleganciában pompázott. S bár az én szerelésem is elegáns lehetett a maga módján, szelídnek aligha volt mondható. 
Rádöbbentem, hogy vesztettem. Pillanatokon belül odajön valaki hozzám, és megkérdezi, hogy mi a fészkes fenét keresek itt ahelyett, hogy az öltözőben várnék a soromra! Mi az ördögöt mondok majd neki? 
Aztán egyszerre csak rám köszöntött a szerencse. Akkora, amekkoráról nem is álmodhattam. 
Hogy érthetővé tegyem a dolgot: a nagyterem az alkalomhoz illően szépen fel volt díszítve. Még a terem közepe táján álló, két hatalmas oszlopra is jutott 
virág és színes drapéria bőven. Mint ahogy a falak mellett álló márványoszlopokra is. Az oszlopok ezer színben pompáztak a színes selymeknek köszönhetően. Őszintén szólva, kissé eklektikussá is tette az ünnepség hangulatát. A férfiak sötét öltönye már úgyis ellentétben állt a nők színes szárijával ehhez járult a díszítés színpompás kavalkádja - igazi indiai ünnepségnek néztünk elébe, nem is vitás. 
Szerencsémre, mint már említettem, egy tarkabarka oszlop mellett horgonyoztam le, amelyen csak úgy virított a sok színes szalag. Elégedetten és reménykedve dőltem hozzá. A következő pillanatban úgy beleolvadtam a szalagok keltette színes villogásba, hogy embernek kellett lennie a talpán, aki észrevesz. Hacsak nem keres előre megfontolt szándékkal. 
Csak reménykedhettem benne, hogy nem keres senki. Prithviradzs maharadzsa és Giovanna maha-ráni meg van győződve róla, hogy már messze járok méregdrága sportkocsijukkal Ripudaman aligha-nem ugyancsak távol sejt a birodalmától azok pe-: dig, akik tudnak rólam, hallgatnak, mint a leragasztott szájú elefánt. 
Legalábbis addig, amíg el nem érkezik az igaz- mondás pillanata. 
Úgy sejtettem, hogy nem is sokára elérkezik. 
72. 
Először azonban maga Ripudaman érkezett meg. Néhány díszes selyemruhába öltözött férfi kísérte, őket nem volt szerencsém ismerni. Talán tisztviselők lehettek Rippy üzleti környezetéből. A maharadzsa mellett apja, Paramananda lépegetett, álmodozó pillantásokat sugározva szerteszét. Mintha csak ágya alatt felejtett bilijét kereste volna. 
A nagy izgalomban, amíg feltűnő megjelenésem elrejtésével voltam elfoglalva, nemigen volt időm megfigyelni a terem berendezését. Most láttam csak, hogy legalább ötven-hatvan, trópusi fából faragott, kényelmes szék is található idebent hanyag összevisszaságban. Minta csak szántszándékkal nem rakták volna rendbe őket. Mintha az esemény nem hivatali jellegét akarta volna hangsúlyozni a rendező. A terem túlsó végében pirosra festett faemelvény várakozott, állványra szerelt mikrofonnal. 
Ripudaman az emelvény melletti ajtón át érkezett közénk. Amikor felbukkant, elcsendesült a termet betöltő zsibongás. Minden szem azt kutatta, vajon vele van-e a menyasszony is. Mert akkor már aligha volt egyetlen olyan meghívott is a teremben, aki ne tudta volna, hogy mi következik. Még akkor is, ha hivatalosan nem lett volna szabad tudnia. 
Ripudaman barátom mosolygott jobbra, mosolygott balra, összetette a kezét a melle előtt, és többször is meghajolt a világ különböző pontjai felé. Az egyik ilyen az én oszlopom volt - csak reménykedhettem benne, hogy nem vesz észre. 
Ripudaman maharadzsa, azaz régi barátom, Rippy, ruganyos mozdulattal ugrott fel az emelvényre. Lehet, hogy nem is emelvényt kellene mondanom, hanem dobogót, lévén, hogy az építmény alig ötven centire emelkedett csupán a padlószint fölé. Ripudaman mosolyogva a mikrofonhoz hajolt. 
-Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim! 
Szépen, ércesen, férfiasán szállt a hangja az oszlopok között. A hangszóró kiváló minőségű lehetett, 
és jól volt beállítva, hiszen nem adott a hangjának torz zöngét. 
- Jól hallanak valamennyien? Ki-ki a maga módján válaszolt. Volt, aki morgott, volt, aki bólintott volt, aki csengő hangon kiáltotta a maharadzsa felé az igent volt, aki csak kíváncsian figyelte az eseményeket. Mint például én is. 
Ripudaman biztonság kedvéért megpöcögtette a körmével a mikrofont, aztán ismét elmosolyodott. 
-Mielőtt bármit is mondanék önöknek, kérem, hogy foglaljanak helyet a székeken. Hölgyeim, önöké az elsőség... Akinek nem jutna hely, azt csupán azzal vigasztalhatom, hogy rövid leszek. Nem kell tovább álldogálniuk, mint egy hajnali vadászaton. Néhányan elmosolyodtak, Ripudaman megvárta, amíg mindenki helyet foglal. Gyorsan ment a dolog, csak egy-két szék maradt üresen. Csupán azok maradtak állva, akiknek nem is volt szándékukban Jeülni. 
U  Ripudaman végigtekintett a vendégein, aztán isimét elmosolyodott. 
1 -Nagy megtiszteltetés számomra, hölgyeim és waim, hogy itt üdvözölhetem önöket a palotámban. Ritkán ér ekkora szerencse, hogy ennyi kedves barátomat egyszerre köszönthetem szerény hajlékomban. Mint tudják, ennek megvan a maga oka - de hát hogy is ne tudnák, amikor annak a kimunkálásából, ami miatt most itt vagyunk, önök is kivették a részüket. Nem tagadom, hölgyeim és uraim, de miért is tagadnám, hogy üzletről van szó. Önök, akik megtiszteltek a jelenlétükkel, tisztában vannak vele, hogy mi az üzlet, és hogy miféle kihívásokkal kell szembenéznie manapság egy üzletembernek. Ne felejtsük el: a XX. század közepén járunk, a háború 
utáni gazdasági prosperitás idején. Nem akarom ismételni sem magamat, sem másokat, csupán egy megjegyzést engedjenek meg: az ipari termelés felfutóban van, dübörögnek a gazdaságok motorjai, az új India a nemzetközi porondra lépett, s ebben a szárnyalásban nagy szerepe lesz az alumíniumiparnak. Vannak ugyan olyanok, akik az új módira, a műanyagra esküsznek, nem tudom, tudják-e mi az, de nekem az a véleményem, hogy jöhet bármiféle új matéria, az öreg alumíniumnak azért meglesz a maga szerepe a jövő gazdaságában. Csak ennyit akartam mondani, hölgyeim és uraim, a jövőnkről. 
Talán azért még hozzátenném, hogy a jövő kihívásokkal van teli. S mivel egy régi mondás szerint egységben az erő, nekünk, az alumíniumipar képviselőinek is egységet kell mutatnunk, ha meg akarjuk erősíteni pozícióinkat az egyes iparágakon belül. Természetesen nem arra gondolok, hogy bármiféle nemzetközi kartellt alkossunk - ezt a kartellellenes törvények nem is teszik lehetővé -, azt viszont senki nem tiltja, hogy a haladás érdekében összehangoljuk az erőinket. Méghozzá úgy, hogy elkerülhessük a párhuzamos megoldásokat. Miért kellene mindany-nyiunknak ugyanazokat a kapacitásokat külön-külön felépítenünk, amikor jó szervezéssel, közös munkával, kisebb anyagi ráfordítással és egymás iránti kölcsönös megbecsüléssel ez a kérdés - mármint a kapacitások párhuzamosságának az elkerülése - másképpen is megoldható? Szerencsére önök megértették, miről van szó, és csatlakoztak az elképzeléseimhez. Köszönet érte valamennyiüknek! 
Meghajtotta a fejét, mire kitört a túl lelkesnek azért nem mondható taps. 
Bár nem vagyok gazdasági szakember, Ripudaman 
néhány mondatából azért több dologra is rájöttem. Az egyik mindjárt az, hogy ennek az egész elképzelésnek, amelyet előadott, úgy tűnik, ő maga a kezdeményezője. Ez aztán némi értetlenséggel töltött el. Tisztában voltam ugyan vele, hogy az ember képes viszonylag rövid idő alatt is nagyot változni, mégsem hittem igazán benne, hogy az iskolában semmi iránt érdeklődést nem mutató Ripudaman ekkora változáson ment volna át. Másképpen mondva, hogy ennyire megokosodott. Kell lennie valakinek a háttérben, aki ötletekkel tömi. Csak nem Paramananda maharadzsa a bilijével? 
A másik, ami feltűnt - erre a gyér tapsból következtettem -, hogy Ripudaman lelkesedését korántsem osztja mindenki. Más szóval, nem mindenki akar beletörődni abba, hogy egy viszonylag fiatal maharadzsaszármazék diktálja a tempót. Ha ez így van, akkor viszont mi a fenéért vannak itt? Vagy azért -adtam meg magamnak a választ -, mert Ripudaman valamivel kényszerítette őket, vagy pedig azért, mert az ötlet maga jó, csak Rippy személye nem tetszik nekik. Akárhogy is van, egyelőre úsznak az árral. 
Végül azt is meg kellett állapítanom, hogy Ripudaman minden tiltakozása ellenére is egy, a világot behálózó kartell születik az orrom előtt, amely ha létrejön, lenyeli a világ alumíniumiparát. Feloszthatja a nyersanyag- és termékpiacot, diktálhatja az árakat, kordában tarthatja termelést. 
Megtörölgettem a homlokomat, és feltettem magamnak az immár legfontosabb kérdést: mi az ördög közöm van nekem mindehhez? Kit érdekel, hogy hány cég osztozik az alumíniumpiacon, hány alumíniumbögrét gyártanak ezután, és mennyiért? A világ már csak olyan, hogy a nagy halak megeszik a kis 
halakat, és ez a folyamat mindaddig tart, amíg a nagy hal egy hajócsavar alá nem kerül, vagy egy mindenre elszánt horgász ki nem fogja. 
-Ezzel be is fejezném, hölgyeim és uraim -emelte fel a hangját Ripudaman. - Még ma aláírunk egy egyezséget, amely remélem, a világ javát szolgálja. és rá is szolgált a világ erre a kis szívességre, ezt el kell ismernünk. Kivérzett a háborúban éhezett, fázott ideje, hogy magához térjen és élvezze az új korszak áldásait. Mi azon leszünk, hogy élvezni tudja. 
Ismét a gyér taps. 
Amíg a tapsikolás tartott, igyekeztem megkeresni a szememmel a vendégek között az ismerőseimet. Mintha csak bújócskát játszottak volna velem, egyet sem találtam. Csupán Hemadri felügyelő arca tűnt fel néhány pillanatra. Akárhogy is figyeltem, nem láttam Anusha Palekart sem. 
Ripudaman megkocogtatta a mikrofont, és folytatta. 
- Ez lenne az egyik ok, hölgyeim és uraim, amiért ma itt üdvözölhetem önöket a palotámban. S hogy bebizonyítsam önöknek, mennyire fontos és megtisztelő számomra az önök barátsága és támogatása... némi meglepetést is készítettem önöknek, hölgyeim és uraim. 
Ekkor csendesedett el igazán a vendégsereg. Ami eddig történt maga volt a dögunalom. Hiszen már mindent megtárgyaltak, eldöntötték, lefixáltak az azonban, aminek következnie kellett, maga volt a titok és a meglepetés. Még akkor is, ha rejtett csatornákon mindannyian értesültek már arról, hogy mit tartogat még számukra Ripudaman. 
- A régi időkben - folytatta Ripudaman - Indiában, de talán a világ más részein is az a kedves szokás uralkodott, ha egy nagy szövetség jött létre különböző államok vagy népek között - ha szerződést kötöttek, amely népek és nemzetek jövőjét határozta meg -, méltó módon ünnepelték meg a szövetségkötést. És nem evésre-ivásra gondolok, hölgyeim és uraim, bár az sem elhanyagolható. Inkább arra, hogy mint pecsétet az okmányra, a lelkűket is rányomták az egyezségre. Mégpedig úgy, hogy a vendéglátók szép és nemes családi ünnepséget rendeztek. Ez aztán sokféle lehetett: egy fiatalember vagy nő nagykorúvá válásának az ünnepe de lehetett menyegző, azaz házasságkötés is. Nos, hölgyeim és uraim, ezt a szép hagyományt szeretném feleleveníteni. Önök a vendégeim, a barátaim, fontos üzleti partnereim én tisztelem önöket, önök - nincs okom kételkedni benne - ugyancsak tisztelnek engem, ezért úgy gondoltam, hogy életem egyik legfontosabb eseményér nek részeseivé teszem önöket. Bejelentem, hölgyeim és uraim, hogy megnősülök! 
Erre már kirobbant a taps. Többen felálltak, úgy tapsoltak. Néhány hölgy arcán mintha kifejezetten irigységet vagy bosszúságot láttam volna. Még a férjezettekén is. Hiába, Ripudaman nagy hal, és túlontúl jó parti. 
- Ezennel meghívom önöket az esküvői szertartá-. somra. Ne ijedjenek meg, kérem, nem kell ismételten ideutazniuk, a világ végére: a szertartásra néhány 
: perc múlva sor kerül, itt az önök színe előtt.     Ismét kitört a taps. Úgy tapsoltak, mintha valóban meglepődtek volna. 
- És itt egy icipicit mentegetőznöm kell, hölgyeim és uraim. Önök természetesen szemrehányást tehetnek nekem, hogy miért nem értesítettem önöket korabban is, de higgyék el, így van ez jól. Az önök szeme láttára született meg az új India, mi határozzuk meg új szokásait is. Azt szeretném, ha ezután nem lenne kellemetlen kötelesség egy esküvőn való részvétel. 
Ripudaman udvariasan elhallgatta titkolódzása igazi okát. Hogy nem akar ajándékokat kapni nem óhajt ezáltal a lekötelezettjévé válni senkinek. 
- Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy némi magyarázattal szolgáljak az elkövetkezőkhöz. Esküvőm két részletben zajlik majd: ékes példájaként, hogy mi, művelt indiaiak két világot is a magunkénak mondhatunk. Egy régit - a hagyományosat - és egy újat - a nemzetközit. Én ennek az új kihívásnak szeretnék megfelelni, hölgyeim és uraim, ezért az esküvőmet két részre osztottam. Az első részre itt kerül sor, az önök szeme előtt, a másikra pedig, az indiai szokásoknak megfelelően egy közeli templomban. Természetesen oda is szívesen látnám önöket, de fájdalom, erről le kellett mondanunk. Magyarázatképpen csak annyit, hogy mi már felvilágosultak vagyunk ugyan, kevéssé kötnek bennünket a hagyományok, de hát a kedvébe kell járnunk azoknak is, akiket még igen. Ugye megértik, hölgyeim és uraim? 
A hölgyek és urak megértették. Különben sem lett volna kedvük egy poros, ventilátor nélküli indiai templomban szorongani. 
- A szertartás első részére itt kerül tehát sor. Méghozzá a Krisztus Gyülekezete egyház szabályai szerint. 
A fejek mocorogni kezdtek, és a szemek csodálkozva kikerekedtek. Az meg mi a csoda? Ezen kívül még mást is láttam az arcokon. Feszült 
figyelmet például. Hol van már a menyasszony? Ki a fene a menyasszony? 
Csak álltam az oszlopnál, és szívem mélyén Anusha Palekart sajnáltam. Bár tudtam, hogy nem tehetek semmit, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. 
Szép, csendes zene töltötte be a termet. Lágy, kellemesen lassú, indiai muzsika volt, a szitáros boszorkányos ügyességgel mozgatta az ujjait a húrokon. Talán templomi zene lehetett, talán valamelyik nagy eposz feldolgozása. 
Nyílott az ajtó, és egy férfi lépett be rajta. Lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel. Fekete ruhát, fehér inget és ugyancsak fekete talárt viselt. Öltözete kifejezetten tengerentúli volt, az arca azonban - ha jól j láttam - indiai arc. Tudtam, hogy Indiában sok-sok vallás él egymás mellett, néha békességben, néha  kevésbé abban, így nem láttam semmi különöset a szerelésében. 
S zegény Anusha Palekar, szegény! 
A szitárzene elhallgatott, majd helyette harsonák hangja zengett fel. Az ajtó ismét kinyílott, és belépett rajta egy női alak. 
Azért mondok alakot, mert tetőtől talpig fehér fátyol borította. Fátyla szegélyét európai vagy amerikai szokással ellentétben nem kislányok, hanem idős férfiak fogták. Jobbján is, és balján is turbános, selyemruhát öltött, nagy bajuszú száhibok lépegettek, mellettük száris hölgyek tipegtek. Embernek kellett lennie a talpán, aki meg tudta volna mondani, ki kicsoda. 
De igazából nem is akarta megtudni senki. Mindenki csupán egyetlen dolgot akart tudni, de azt nagyon. 
Hogy ki a menyasszony, kit vesz ma feleségül Ri-pudaman maharadzsa? 
Az egyházi férfiú megvárta, amíg a menyasszony az emelvény elé lép - ő már fenn állt rajta -, s a kisé-rők felsorakoznak köré, akkor megszólalt. 
- Kérem a vőlegényt! Ripudaman a menyasszony mellé állt. 
- Kérem... a menyasszonyt, vegye le a fátylát! Behunytam a szemem. Szerettem volna nem itt 
lenni. Szerettem volna valahol másutt lenni, talán Amerikában, egy csendes kis kocsmában, hideg üveg sörök mellett. 
De sajnállak, Anusha Palekar! 
A menyasszony ekkor felénk fordult. Mélyen meghajolt, így segítve kísérőinek, hogy leemelhessék az arcát rejtő fátylat. 
Ekkor volt igazán csend a teremben. Hiszen senki sem tudta, ki rejtőzik a fátyol alatt. Az esküvő ténye kiszivárgott ugyan - talán éppen maga Ripudaman szivárogtatta ki -, az azonban végig titok maradt, hogy ki a menyasszony. 
- Vegye le a menyasszony a fátylát! 
A kisérő turbánosok eleresztették a fátyol szélét. A menyasszony megfogta, és kiszámítottan lassú mozdulatokkal, levette a fejéről. 
Egyszerre szakadt ki a sóhaj vagy a meglepetés okozta felhördülés a jelenlévőkből. 
A fátyol alól egy fehér bőrű lány arca bontakozott ki. 
Hrafnhildur Hardardóttíré. 
73. 
Nem mondhatnám, hogy rendkívüli módon meglepett a dolog. Megrendülni azonban megrendültem tőle. Mert más dolog sejteni valamit, következtetni egy fennálló lehetőségre, mint megbizonyosodni róla. Márpedig én már jó fél napja - mióta csak begyűjtöttem Sammytől a megfelelő információkat -ezt e lehetőséget is számításba vettem. 
Ekkor bukkant fel a szemem előtt Sonika, azaz Disha. Úgy látszott, felfedezett valahogy az oszlopnál, mert felém igyekezett. Nyilván bátorságot akart meríteni a jelenlétemből. 
Ezalatt folytatódott a szertartás. Őszintén szólva már nem is figyeltem rá. Megmarkoltam Dishától kapott stukkeromat a selyemcuccaim alatt. Hátha szükségem lesz rá. 
A döbbent meglepetés most már erőteljesebb hangokban nyilvánult meg. Néhányan odakiabáltak valamit az előttük ülőknek, azok visszakiabáltak, mások nevettek, valaki tapsolt - egyszóval vásári hangulat kezdett eluralkodni az esküvőn. A pap többször is szigorúan összevonta a szemöldökét, imádkozott, énekelt is valamit. Őszintén szólva nem voltam egészen magamnál. 
A lelkemben kísértő démonnal viaskodtam, hogy vajon bele szabad-e avatkoznom valamibe, amihez semmi közöm. Csakhogy - támadt fel bennem a dac - nem én akartam idejönni. Arról már nem is beszélve, hogy gyilkosság történt a közelemben méghozzá nem is egy, hanem három. A gyilkosság pedig akkor is gyilkosság, ha nem maharadzsát vagy európai iparmágnást ölnek meg, hanem indiai szolgát. Arra 
tettem esküt, hogy bárki is vegye el mások életét, megbűnhődjék érte. Akár maharadzsa, akár... 
A pap szinte belekiáltott a levegőbe. 
-Ha valakinek olyan tény van a birtokában, amely megkérdőjelezhetné a házasságkötés érvényességét, most szóljon róla, vagy ha nem, örökre zárja magába! 
Ripudaman maharadzsa mosolygott, és Hilda is mosolygott. Méghozzá szerelemmel teli szemekkel Ripudamanra. 
Egyetlen pillanatra lehunytam a szemem. Magam elé képzeltem, amint mellettem fürdik a kádban... de aztán el is hessegettem az illetlen képet. Én aztán nem kérdőjelezem meg a házasságkötés érvényességét, az biztos. 
- Van valaki, aki ismer ilyen okot? 
Mindenki hallgatott és mosolygott. Ugyan mi lehetne ilyen ok? 
-Én igen! 
Döbbent csend ereszkedett a teremre. A pap felemelte a fejét, és eltátotta a száját. Ripudaman arcán grimasz futott végig, amelyet lassan kiszorított a rémület. Hilda értetlenül nézett Ripudamanra, majd a hang gazdáját kereste a tekintetével. 
A hang gazdája pedig úgy állt a kíváncsi, megütközött, felháborodott tekintetek kereszttüzében, mintha géppuskatűzben állna. 
Természetesen Sonika volt az, akarom mondani Disha. 
Mögötte ott toporgott az orra hegyét simogatva Hemadri felügyelő. 
74. 
Az ellenséges tekintetek lassan szelídebbre váltottak. - Bolond! - hallottam a suttogást. - Bolond szegény, vagy féltékeny! 
Azok a selyemkabátos testőrök, akik mindeddig észrevétlenül a falak mellé álltak, lassan Disha felé indultak. A lány segélykérőn pillantott rám, majd amikor megérezte Hemadrit a háta mögött, megkönnyebbülve felsóhajtott. 
Ripudaman eközben egyetlen intéssel megállította a selyemkabátosokat. 
A pap lenyelhette első rémületét, mert a kezében tartott Bibliát a feje fölé emelte, mintha Sonikához akarná vágni. 
- Maga ismer... ilyen okot? Mi az? 
A nyakak megnyúltak, a szemek kíváncsian meredtek Dishára. 
A lány kinyújtotta a karját, és Ripudamanra mutatott. 
- Az ok... az ok... az, hogy Ripudaman maharadzsának már van felesége! Ripudaman maharadzsa nos! 
Az ilyen pillanatokra szokták mondani, hogy olyanok voltak, mintha megállt volna felettünk az idő. Nemcsak én, hanem valamennyien úgy érezhettük, hogy évszázadok óta várakozunk ebben az elátkozott, süket csendben. Szinte fizikai fájdalmat okozott aztán, amikor a lelkész felharsanó, felháborodott kiáltása kirántott bennünket belőle. 
- Igaz ez, Ripudaman száhib? 
Mindenki meg volt győződve róla, hogy a kellemetlen konfliktust a maharadzsa nevetése, vagy éppen ellenkezőleg: dühös tiltakozása oldja majd fel. 
Ripudaman vagy felnevet, és fejét csóválva parancsot ad a lelki zavarodottság jeleit mutató betolakodó megnyugtatására, és elnézést kér a jelenlévőktől a kínos közjátékért, vagy pedig dührohamot kap, és kíméletlenül kidobatja legszebb ünnepének elron-tóját. 
Óriási meghökkenésükre azonban egyiket sem tette. Ehelyett megnyalta a szája szélét, zavart pillantásokat vetett Dishára, majd lehajtotta a fejét, és nagyon csendesen, de azért úgy, hogy mindannyian meghallhassuk, maga elé morogta. 
-Bizonyos... értelemben... kétségtelen. 
Ekkor tört ki a botrány. 
75. 
Talán nem is botrány volt, ami körülöttünk hullámzott. Talán csak zűrzavar, a lelkek zűrzavara. Jómagam elégedetten bámultam a nyüzsgő tömeget. Megkezdődött hát a színjáték, amelynek én voltam a rendezője. 
Amíg a zűrzavar tartott, volt időm megfigyelni, ki hogyan viselkedik. Megfigyelésemet Ripudamannal kezdtem. Szegény Rippy barátom akkora gyomorszájütést kapott, hogy összegörnyedt tőle. Az ütés természetesen csak lelki értelemben érte, de az összegörnyedés maga nagyon is valós volt. Mintha a gyomrára ment volna a napvilágra került titok. Hrafnhildur kisasszonyon ugyanakkor nem látszott meglepetés, amiből azt az egyenes következtetést vontam le, hogy vagy igen jók az idegei - erről különben néhányszor magam is meggyőződhettem -, vagy már tudott a dologról. Eszerint Ripudaman 
nem titkolta el előle. Továbbsiklott a pillantásom Hilda apjára. Vörös volt a képe, mint a holy ünnepeken feleresztett lufik olyan gyilkos tekintettel nézett Dishára, hogy attól tartottam, elveszíti az uralmat az idegei felett, és beugrik a tömegbe, hogy a hajánál fogva vonszolja ki belőle a lányt. 
A legfurcsábban azonban Paramananda maharadzsa viselkedett. Ahelyett, hogy felháborodott volna, vagy bármiféle módon kifejezte volna nemtetszését, leült a dobogó szélére a tanácstalanul toporgó lelkész lábához, és vihogott, mintha eszét vesztette volna. Szép, színes turbánja le-fel liftezett a fején a turbán forgója úgy ingott eközben, mint szélben hajladozó villámhárító. 
Végül is Ripudaman volt az, aki legelőször visz-szanyerte a lelki egyensúlyát. Felemelte a kezét, és megpróbálta lecsillapítani a zsibongó sokadalmat. 
- Kérem, hölgyeim és uraim, kérem! 
Lassan azért csak beállt a csend. Ahogy végigfutott a szemem a verejtékező arcokon, nem láttam mást rajtuk, csak kíváncsiságot, és mérsékelt rosszindulatot. Igazán kíváncsi vagyok rá, hogy fogsz ebből kimászni, Ripudaman barátom? - sugározták a kárörvendő pillantások. 
- Kérem, nagyon kérem. 
Ahogy elcsendesedett a terem, Ripudaman egy üres székhez vezette Hildát, és leültette. Hilda lesütött szemmel lépegetett a székig. Amikor egyetlen pillanatra felemelte a fejét, sikerült elkapnom a pillantását. Egyáltalán nem láttam benne meghökkenést, csalódást vagy effélét. Nyugodt volt és harcra kész. 
Ripudaman megköszörülte a torkát, végigpillanII 
tott a jelenlévőkön, végül Dishán állapodott meg a tekintete. 
- Azt hiszem... el kell mondanom önöknek vala-1 mit - kezdte. - Talán korábban meg kellett volna 1 tennem, azaz tiszta vizet kellett volna öntenem a po-1 hárba, csak hát az ember olyan, hogy nem szereti felkavarni múltjának leülepedett állóvizét.                ! 
- Ebből hogy mászol ki, Rippy? - morogta valaki nem is olyan halkan a közelemben. 
- Sonika kisasszony? 
Disha rémülten csuklott egyet. 
- Gratulálok a felkészültségéhez. Sejtenem kellett volna, hogy a sajtó előbb-utóbb úgyis mindent kiszimatol. Hiába éltem Amerikában, mégis megfeledkeztem a sajtó hatalmáról. Még egyszer gratulálok a munkájához. 
-Köszönöm... száhib. 
Azt hiszem, Ripudaman egyáltalán nem értette Sonika viselkedését, de óvakodott hangot adni értetlenségének. Igazság szerint rá kellett volna rontania a lányra, megfenyegetni - minimum kirúgással -, elvégre Sonika neki dolgozott. Ő fizette a lányt, aki most ellene fordult. Mintha saját tőrével döfték volna hátba. 
Ripudaman nem tehetett mást, vette a lapot. Úgy gondolta, nem ez a megfelelő időpont, hogy felelősségre vonja a lányt. 
- Ami a vádat illeti, kénytelen vagyok beismerni, hogy nem teljesen megalapozatlan. Bizonyos értelemben nős vagyok... bizonyos értelemben pedig nem. 
Ismét beköszöntött a csend ideje. A vendégek egymásra néztek. Hogy az ördögbe is van ez? Bizonyos értelemben így, bizonyos értelemben úgy? Ripudaman erőt vett magán és elmosolyodott. -Látom, nem értik a dolgot. Pedig egyszerű. A megoldás a mi indiai hagyományainkban gyökeredzik. Gondolom, többségük már hallott róla, hogy India egyes vidékein gyakori volt a gyermekházasság. Ez azt jelentette, hogy az egymással rokonszenvező családok összeházasították gyermekeiket, hogy ezzel is szorosabbá fűzzék a kapcsolataikat. Ennek számos oka lehetett: politikai, gazdasági, vagy csak merő emberi szimpátia. Ennek a szokásnak lettem az áldozata én is, bár az áldozat szót csak idézőjelben használnám. Elvégre a mai napig semmiféle hátrányom nem származott belőle. S miután az Indiai Köztársaság hivatalosan is eltörölte a gyermekházasság intézményét, úgy gondoltam, nincs többé miről beszélni, és természetesen nem tartottam nősnek magam. De hogy is tarthattam volna, amikor azóta az esemény óta nem is láttam a feleségemet! A feleség szót, kérem, ismét idézőjelbe tenni. Ha kíváncsiak rá, kissé bővebben is megmagyarázom a gyermekházasság intézményét. A házasságkötésre ilyenkor valóban sor kerül, de nem abban az értelemben, ahogy az a felnőttek esetében elvárható. Hogy is lehetne másképpen, amikor az összeházasítottak gyakran alig vannak túl a csecsemőkoron. A házasságnak kizárólag eszmei értelme van, ha értik, mire gondolok. 
A megkönnyebbülés moraja futott végig a meghívottakon. Bármennyire is kárörömmel figyelték Ripudaman kínlódását, arra azért nem vitte rá őket a lélek, hogy a házasság és az ünnepség meghiúsulását kívánják. És ez ellen szólt a saját érdekük is, 
amely azt kívánta, hogy álljon össze az alumínium-brancs, és nőjön minél hatalmasabbra. Ripudaman-tól később is ráérnek majd megszabadulni. 
- Akkor nincs itt semmi baj! - rikkantotta valaki. -Folytatódjék hát a ceremónia! 
Ripudaman felemelte a kezét, és ismét csendet intett. 
-Még csak annyit, hölgyeim és uraim, hogy a gyermekházasságok ma már az indiai törvények szerint is érvénytelenek. Én sem vagyok tehát nős. Kedves Sonika, bár az információja valóban helytálló volt, mégsem lehet akadálya a házasságkötésnek. Igaz, tiszteletes úr? 
A pap nyelt egy nagyot. 
-Ebben az esetben... valóban. Az imént említett kifogás nem állja meg a helyét. Kérem a menyasszonyt... jöjjön közelebb. 
Ripudaman Hildához lépett, és felsegítette. Hilda rámosolygott Rippyre. Mosolya mindent elárult nekem. Hilda olyan szerelmes, amilyen szerelmes csak egy igazi menyasszony lehet szíve választottjába. 
Csak icipicit voltam szomorú. Mint minden olyan esetben, amikor valaki megpróbált szórakozni velem. Amikor valakinek eszébe sem jutott, hogy a játék hevében én is megsérülhetek. Szerencsére azért ebben az esetben nem szorultam kórházi kezelésre. Hilda nem perzselt meg, bármennyire is lángolónak mutatkozott a közelemben. 
- Folytatódjék hát a szertartás - sóhajtotta megkönnyebbülve a lelkész. - Megismétlem a feltett kérdést. Ismer-e valaki kizáró okot, amely... 
Ekkor következett a második számú meglepetés. Paramananda maharadzsa, turbánján a villámhárítóra hasonlító boglárral, felállt a dobogó sarkáról, ahol 
addig ücsörgött, és komor képpel saját mellkasára bökött. 
- Én ismerek. 
A pap kétségbeesetten leeresztette a kezét. 
Az ünnepélyesség helyett a komédia szelleme kezdte bontogatni a szárnyait felettünk. 
Én azonban nem örültem neki. 
Tisztában voltam vele, hogy a komédia és a tragédia édestestvérek. 
76. 
A meghívottak reakcióit meg sem kísérlem leírni. Volt, aki értetlenül széttárta a karját, volt, aki nevetett, volt, aki ingerülten legyintgetett, a legtöbben azonban döbbenten bámultak a kissé agyalágyultnak tartott maharadzsára. Még csak az hiányzik Ripuda-mannak, hogy éppen most törjön ki az őrület az apján. 
Rippy arcát halálos sápadtság öntötte el. Egyetlen pillanatig azt hittem, attól tart, amit Paramananda mondani fog, de aztán rájöttem, hogy sokkal komolyabbtól retteg. Attól, hogy nevetségessé válik. Márpedig annak a pozíciónak, amelyet elfoglalni készült, gyilkosa a nevetségesség. 
A lelkész tanácstalan pillantásokat vetett Ripuda-manra, majd amikor nem kapott segítséget tőle, Pa-ramanandához fordult. 
- Maharadzsa, ön azt állítja... még mindig azt állítja. .. hogy van bizonyos kizáró ok... ? 
- Azt - bólintott Paramananda. -És... mi lenne az? 
Elnézett Paramananda mellett, és igyekezett a meghívottak tekintetéből erőt meríteni. Még mosolyt is erőltetett az arcára, cinkosságot vállalva ezzel velük. Azt akarta jelezni a mosolya, hogy tökéletesen tisztában van az idősebb maharadzsa elmeállapotával. 
Paramananda a legközelebbi, nyitott ablak felé nézett, aztán megvonta a vállát. 
- A hagyomány - mondta, és megtörölgette szép, fehér selyeminge ujjával az orrát. - A... hagyomány. 
-Ez... mit jelent? - tudakolta kényszeredett vi-gyorral a képén a lelkész. 
- Csupán annyit - mondta Paramananda -, hogy azt a népet, amelyik leszarja a hagyományait, az istenek is leszarják. Márpedig az én családom meg fogja tartani a hagyományokat, arra mérget vehetsz, Ripudaman! 
Ripudaman arcáról tanulmányt lehetett volna írni. Olyan széles skálája futott át rajta az érzelmeknek, hogy egy pszichiáter hónapokig tanulmányozhatta volna. 
Ripudaman ekkor onnan kapott segítséget, ahonnan senki sem várta: Hemadri felügyelőtől. A Disha mögött szobrozó felügyelő felnyújtotta a kezét, majd amikor senki sem adta meg neki a szót, a pap felé kiáltott. 
-Kérem... kérem... tiszteletes úr, mondanék valamit. 
Minden szem a felügyelőre szegeződött. A jelenlévők többségének fogalma sem volt róla, kicsoda Hemadri. Ezt aztán szóvá is tették a szomszédjaiknak. 
-Hát csak... tessék - nyögte tanácstalanul a lelkész. 
- Azt hiszem... nem egészen érvényes, amit Paramananda maharadzsa állít. Bár a hagyományok valóban nagyon fontosak, és én is arra hajlok, hogy be is kell tartani őket... ha lehetséges. De lehetséges-e betartani ebben az esetben is? Kérdem én, hölgyeim és uraim? 
Hatásszünetet tartott, és végighordozta pillantását a szomszédain. Azok értetlenül néztek vissza rá. Mi a fenét karattyol összevissza ez az idióta? 
- Mert ha valóban megtörtént a házasság - gyermekházasság, amelyet a hagyomány esetleg érvényesnek tekint, amint Paramananda maharadzsa említette -, az a kérdés, hogy azt a házasságot egyáltalán... fenn lehetne-e tartani? Már természetesen 
csak akkor, ha ragaszkodunk a hagyományokhoz.      A lelkész összehúzta a szemöldökét. 
- Ezt hogy érti... száhib? Hemadri nyelt egy nagyot. 
-Úgy, hogy nem tudjuk, mi van a másik féllel. Ripudaman maharadzsa... hm... akkori feleségével. Lehet, hogy már nem is él. Vagy eltűnt. Akkor pedig nincs miről beszélnünk. 
A lelkész összedörzsölte a tenyerét. 
- Bölcs beszéd. Paramananda maharadzsa, kérem, van bizonyítéka arra nézve, hogy... az a nőszemély még él? 
Paramananda maharadzsa bólintott. -Él. 
- Igazán? - komorodott el a lelkész. - Biztos benne? 
- Biztos. 
- Úgy érti... Indiában él? 
- Indiában - bólintott Paramananda. 
- Ön tudja... hogy hol? 
- Tudom. -Hol? 
- Ebben a palotában. 
Erre aztán ismét felbolydult a méhkas. Hosszú másodpercek múltak el, amíg lecsillapodott. Ezúttal már mintha Hilda is kissé sápadtabb lett volna a megszokottnál. 
- A palotában? 
-Itt! - bökött a padlóra a maharadzsa. - Itt... a palotában! Sokszor elmondtam neked, Ripudaman, hogy mi a kötelességed, de te holmi szerelemről nyavalyogtál nekem. és kötelességről az alumínium iránt. Neked csak egyetlen kötelességed lehet. Feleségeddé tenni azt, aki már amúgy is az! 
- Nem! - tiltakozott nagyon határozottan Ripudaman. - Nekem nincs feleségem. Csak lesz, méghozzá rövidesen. Ő! - és Hildára mutatott. 
Ekkor valaki élesen közbekiáltott. 
- Ki az a nő? Mármint a gyermekkori feleség? Ripudaman nem válaszolt. Szaporán lélegezve 
maga elé meredt. 
Paramananda maharadzsa karba tette a kezét, úgy nézett le ránk a dobogó magasából. 
- A nevét akarják tudni? 
- Igen - mondta egy kíváncsi női hang. 
- Ám legyen - biccentett az öreg. - Úgy hívják, hogy Anusha Palekar. Gyere elő, Anusha! 
77. 
Anusha azonban nem fedte fel magát. Hiába nézegetett mindenki gyanakodva a szomszédjára. 
Anusha Palekar csak néhány hosszú másodperc múlva került elő. Akkor sem a széksorok közül, hanem az ajtón át lépkedett közénk. 
Amint belépett, döbbent csend fogadta, pedig mint már említettem, többségüknek fogalma sem volt róla, hogy kicsoda. És mégis kiabálni és sikoltozni kezdett rövidesen mindenki. Talán ki is rohantak volna egymást törve-zúzva a teremből, ha a selyemkabátosok Ripudaman intésére az ajtók elé nem állnak. 
- Kérem, hölgyeim és uraim, őrizzék meg a hidegvérüket! - könyörgött Ripudaman, amire úgy egyébként valóban szükség is lett volna. Mert a belépő Anusha látványától mindenkinek földbe gyökerezett a lába. 
Anusha Palekar gyönyörűségesen mintázott száriját vér borította, mint ahogy vér borította az arcát és a kezét is. Ahogy felénk lépegetett, egészen formás kis vérnyomokat hagyott a csappalja a padlón. 
-Anusha! - kiáltotta rémülten Paramananda maharadzsa. - Anusha! 
Ripudaman tett néhány tétova lépést előre, de aztán visszahátrált Hilda mellé. Arcán immár leplezetlen rémület ült. 
- Mi... történt? Mi... történt? 
Anusha megállt, és a vendégek felé fordult. 
- Utpála - mondta nyugodt hangon. - Utpála újra gyilkolt. 
Annyi erejük sem maradt, hogy kitörjön a pánik. Valaki felsikoltott ugyan, de kurtán-furcsán abbamaradt a sikoltása. Biztos lehettem benne, hogy a szomszédja befogta a száját. 
Hemadri felügyelő áttörtetett a sorokon, és a kétségbeesett lelkész előtt állapodott meg. 
- Mi történt, Anusha? 
Anusha komor pillantást vetett a menyasszonyra, majd kifejezéstelen hangon csak ennyit mondott: 
-Mr. Ólafssont megölte Utpála. 
Úgy gondoltam, ideje lenne közbeavatkoznom, de aztán visszafogtam magam. Már csak az hiányozna, hogy táncosnő jelmezben illegetni kezdjem magam előttük. 
Ripudaman Anushához ugrott, elkapta a karját, és megrázta. 
- Mit beszélsz? Hiszen Mr. Ólafsson itt van... Arrafelé fordította a fejét, ahol Mr. Ólafssonnak, 
Hilda nevelőapjának állnia kellett volna. 
De nem állt ott. Minden bizonnyal az alatt lépett le, amíg Paramananda a hagyományok fontosságáról magyarázott. Ezt aztán a vérbe úszó Anusha meg is erősítette. 
- Mr. Ólafsson elhagyta a termet. 
- És maga? - kérdezte Hemadri. 
- Én... kimentem utána - mondta Anusha. 
- Megtudhatnám, miért? 
- Mert... mert... beszéltem vele tegnap. Azt mondta nekem, hogy... ő köp az indiai hagyományokra, köp Utpálára is. Ha azt tapasztalja, hogy Utpála meg akarja akadályozni az esküvőt, hát akkor ő megsemmisíti Utpálát. Mondtam neki, hogy bármi történjék is, ezt nem szabad megtennie, mert Utpála ettől csak még jobban feldühödik, de Mr. Ólafsson csak nevetett, és azt felelte, szeretné ő azt a túlvilági lényt látni, amelyik megdühödik, ha ő egyszer már elbeszélgetett vele. Meg akarta semmisíteni a képet. 
- Hogy akarta megsemmisíteni? 
- Pisztollyal. Bele is lőtt... de csak a keretét találta el. 
- Hogy ölte meg... Utpála? 
-Ahogy a többieket... az agyaraival, és aztán... megtaposta. Amikor észrevettem, hogy kirohan az 
ajtón, utána futottam, mert biztos voltam benne, hogy Utpálához megy. Megpróbáltam a lelkére beszélni, de... nem hallgatott rám. Hiába mondtam neki, hogy Utpálát nem lehet megsemmisíteni, és minden bajnak én vagyok az oka, öljön meg inkább engem, hiszen én vagyok az a gyermek... illetve én voltam, akit szerencsétlen módon... összeházasítottak Ripudamannal ezennel és ünnepélyesen... lemondok róla. De félrelökött, és... fejbe vágott. Azt hiszem... el is veszítettem egy időre az eszméletemet, mert csak a golyó csattanására ébredtem fel. Befutottam a képtárba, és ott láttam... vérbe fagyva. 
Akaratlanul is Hildára pillantottam. Csak állt, mint a sóbálvány, halottfehéren, mozdulatlanul. 
-A kép? 
- Ott van a helyén. És Utpála is itt jár köztünk... láthatatlanul. És... szörnyű bosszút forral. De én... de én... minden megoldódik... minden. 
Felugrott az emelvényre, és kiáltozni kezdett. Úgy, ahogy volt, véres arccal, véres kezekkel. A hangszórók felerősítették a hangját. 
-Hallgass rám, Utpála! Anusha Palekar beszél hozzád: Ripudaman maharadzsa felesége. Tudom, hogy bosszút kell állnod a családon, tudom, hogy meg kell ma halnia valakinek, aki a családhoz tartozik. .. Kérlek, az én életemet vedd el, és kíméld meg ezét a kettőét itt... Bűnös vagyok, Utpála, bűnös asszony. Én érdemlem meg egyedül a halált. Megszegtem a törvényt, amelyet egy férjes asszonynak soha nem szabad megszegnie. Megcsaltam az uramat! Éjszaka lefeküdtem valakivel. Bűnös asszony vagyok, méltó a halálra! -Te jó isten! - nyögte egy női hang mellettem. Ha Utpála mindenkit megöl, aki megcsalta a férjét, üres lesz hazafelé menet a repülőgép! 
- Mi a fenét akar jelenteni ez az áldozat? - kérdezte egy férfihang. 
- Utpála elveszi valakinek az életét. 
- Hiszen már elvette. Megölte Ólafssont, ha igaz. 
- Ez talán nem számít. A szűkebb családból kell megölnie valakit. 
Ekkor kezdett felborulni a rend. Eddig úgy ültek, mintha odaragadtak volna a székeikhez, most pedig kezdtek felugrálni róluk. 
- Mindenki üljön vissza a helyére! 
Közvetlenül ezután fegyver dörrent. 
Rémülten kereste a fegyvert tartó kezet a tekintetem. Ez valahogy nem volt benne a forgatókönyvben. Anusha jelenete és a gyilkosság sem, de ez sem. Ki a fene lőhetett? 
Aztán megpillantottam a fegyvert Paramananda maharadzsa kezében. Ebben a pillanatban szorította Hilda homlokához. 
- Ha nem ülnek vissza a helyükre, megölöm... ezt az izé... menyasszonyt itt! 
Erre újra csak kitört a pánik. Legszívesebben valamennyien kimenekültek volna a teremből, de a selyemkabátosok még mindig elálltak előlük a kijáratokat. Pedig az ő szemük is riadt volt és tanácstalan. Fogalmuk sem volt róla, mit kellene csinálniuk, ki adja a parancsokat egyáltalán? 
- Apám, kérlek! - hasított a székek zörgésébe és az apró sikkantásokba Ripudaman kétségbeesett kiáltása. - Apám, kérlek, tedd le a fegyvert! 
- Márpedig én nem teszem le, fiam - mondta Paramananda, akinek a tekintete kezdett az űzött vadéhoz hasonlítani. - Megölöm ezt a... ezt... a... 
Igazság szerint ki kellett volna lőnöm a Dishától kapott stukkerral Hilda mellől a maharadzsát. És én mégis haboztam. Mi történik, ha a maharadzsa éppen akkor rántja magához a lányt? 
így aztán nem lőttem. Tanácstalanul tekintgettem jobbra-balra, hátha találok egyéb megoldást is a maharadzsa leszerelésére. 
Egyelőre nem találtam. Paramananda még jobban magához szorította Hildát, és még erősebben nyomta a fejéhez a stukker csövét. 
-Igen! - kiáltozta elszántan. - Igen, Utpála áldozatot kíván! Utpála azt akarja, hogy ezen az átkozott napon haljon meg valaki a családból! Hát én megölöm őt, Ripudaman! 
- De hiszen ő nem tartozik még a családhoz! - ordította Ripudaman. 
-Lélekben már hozzád tartozik, és ezt Utpála is tudja! Utpála itt jár közöttünk, és mindent tud. Igaz, Utpála? 
Ebben a pillanatban az egyik nyitva hagyott ajtó, amely előtt ugyancsak őr állt, hatalmas dörrenéssel becsapódott. Mintha csak a több száz évvel ezelőtt megölt maharáni jelezte volna személyes részvételét az ünnepségen. 
- Jézusom, Utpála! - nyögte valaki a közelemben. - A végén még valóban megjelenik ez a némber! 
Az ajtót őrző selyemkabátos nagyot ugrott, majd lenyomta a kilincset, és kinézett a folyosóra. 
Természetesen nem volt odakint senki. 
Ekkor Hilda sírni kezdett. Talán nem is emberi sírással. Inkább vinnyogott, mint a megkínzott kiskutya. Talán az apját siratta, talán saját magát, talán a még mindig Dubaiban veszteglő anyját. 
- Hagyd... Ripudaman, kérlek, hagyd, hogy megöljön! Lőjön már... maharadzsa! Az én életem már... az én életem úgysem ér semmit! 
Ripudamanban ekkor elszakadt a cérna. Hatalmas ugrással az apjára vetette magát. Paramananda kezében eldördült a fegyver. Ripudaman megtorpant, majd hanyatt zuhant a padlón. 
Immár menetrendszerűen ismét kitört a pánik. Mindenki az ajtó felé igyekezett, és úgy elsodorták a selyemkabátosokat, mintha apró facövekek kerültek volna a kiáradó folyó útjába. 
Az elöl menekülők megpróbálták kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Kétségbeesetten nyomkodták a kilincset, miközben rángatták és taposták egymást.          ! 
-Neeee! - ordította valaki. - Neeem nyílik! 
-Befelé húzzad! 
- Úgy sem nyílik! 
Ezek szerint nemcsak becsapta valaki, hanem be is zárta. 
-A másik ajtó! 
A megvadult tenger a másik ajtó felé lódult. Az azonban addigra már ugyancsak bezáródott. Senki nem vette észre, mikor, senki nem látta, hogyan. Bezáródott és kész. 
- Az ablak nyitva van! 
Valóban nyitva volt. Csakhogy cirka három emelet magasában riadoztunk az udvar felett. 
- Álljanak meg, kérem! - hallottam Hemadri fel-    t ügyelő hangját. - Álljanak meg, így nem megyünk   jj semmire! 
Ügyet sem vetettek rá, csak futottak ajtótól ajtóig, ajtótól ablakig. Jó öt perc is elmúlhatott ebben a fejvesztett és értelmetlen futkosásban, amíg rájöttek, hogy nem menekülhetnek. Valamennyien be vannak zárva a terembe. 
Némi elégtétellel állapítottam meg, hogy mennyire másképpen néznek már ki, mint percekkel ezelőtt. Hova lett az ünnepi öltönyök frissen vasalt eleganciája, hova a szánk csillogó büszkesége, a kosztümök konzervatív rendje? Csapzottak voltak, gyűröttek: arcukon elkenődött a smink, hajuk összeragadt, és jó néhány cipő is elveszett a nagy tolongásban. 
Egyszerre tört rájuk a bénító fáradtság, mint viharból éppen csak kikeveredett vándormadár rajra. Egyszerre hullottak vissza a székeikre, mint ahogy a meteorraj lezuhan az égből. 
Hemadri felügyelő a dobogó elé sétált, és szemügyre vette Paramananda maharadzsát. Őt nézte, de alighanem Ripudamant látta. Ripudaman ebben a pillanatban ült fel, tenyerét a vállához szorítva. 
Hemadri megcsóválta a fejét. 
-Maga lelőtte a fiát! 
Paramananda megnyugtatón Hilda vállára vert. 
- Csak nyugalom, kislány. 
- Lelőtte az egyetlen fiát! 
A maharadzsa ingerülten nézett a felügyelőre. 
- Dehogy lőttem le. Csupán meglőttem, és ez nagy különbség. 
- Hogy tehetett ilyet? 
- Többet is teszek, ha kell. Ripudaman áruló. Az árulót pedig meg kell büntetni, akár a fiam, akár nem. Különben csak súrolta a golyó. 
- Honnan tudja? 
- Kedves felügyelő száhib, én már akkor tigrisekre vadásztam, amikor maga még meg sem született. Szerencsére még nem remeg a kezem. 
- Mit akar egyáltalán, maharadzsa? 
- Az elefántot várom. 
- Milyen elefántot? 
- Amivé Utpála változik. Mert Utpála nem fogja megmutatni az igazi arcát. Elefánt képébe változva jön, és megöl valakit közülünk. Lehet, hogy éppen engem. Bár... azt hiszem, mégiscsak ezt a lányt. A maharáni a menyasszonyokat szokta megölni. Olvastam a könyvtárban néhány könyvet. Azokban az van írva, hogy Utpála már tizennégy menyasszonyt ölt meg a családunkban. És őt is meg fogja ölni! Utpála már itt is van a teremben! Jer, Utpála, és vedd el, ami téged illet! Vedd el ennek a nőnek az életét! 
Az ablak megremegett, majd kellemetlen üvegcsörgés közepette becsapódott. Üvegcserepek zápora hullott a földre, miközben az ablak újra kitárult. 
- Ó, hát az ablakon jöttél be? - mosolyodott el a maharadzsa. - Gyerünk, Utpála, vedd el, ami a tiéd! 
Ripudaman eközben mászni kezdett Hilda felé. Mászás közben széles vércsíkot húzott maga után a márványon. 
Utpála azonban egyelőre nem bukkant fel. Sem elefánt képében, sem máshogyan. 
-Aki megszegi a hagyományt, annak bűnhődnie kell! - kiáltozta egyre artikulálatlanabb hangon a maharadzsa. - Ez a lány... nem közénk való. Ez a lány idegen! Ripudamannak már van felesége... Van, és ő is marad! 
Ekkor Anusha Palekar ismét feltűnt a színpadon. Ki tudja, honnan bukkant elő, hiszen olyan összevisszaság uralkodott a teremben, hogy jószerével már magamat sem találtam meg benne. 
-Utpála engem választott - mondta színtelen hangon. - Utpála engem akar. Bűnös vagyok, meg-érdemlem a halált. Más férfival háltam az éjszaka, nem az urammal! 
Paramananda Ripudamanra ordított. -Látod, mit tettél? Ha feleségednek tekintetted volna, nem történt volna meg a házasságtörés. Állj fel, és öld meg! Meg kell ölnöd! A házasságtörőt megölik! Utpálát is megölték. Állj fel, Ripudaman! Állj fel, és öld meg... Anushát! Lehajtotta a fejét, és sírni kezdett. - Dehogy ölöm! - tiltakozott Ripudaman. - Eszem ágéban sincs megölni. Hiszen semmi közöm hozzá! Nekem csak Hildához van közöm! Mit érdekel engem, hogy kivel fekszik le a titkárnőm? Paramananda Anusha felé ütött az öklével. -Miért tetted, miért? 
- Utpála a házasságtörő asszonyokat, és a menyasszonyokat viszi magával legszívesebben! - kiáltotta Anusha. - Azt akartam, hogy én legyek az áldozat. És az is leszek! 
Mire felocsúdtam, már az ablaknál állt. A hosszú selyemkendő, amely a vállát borította, üstökös csóvájaként úszott mögötte a levegőbe. 
- Kérlek, Utpála, vigyél magaddal! - kiáltotta, aztán fejjel előre kivetette magát az ablakon. 
Most már én is ordítottam, nemcsak a többiek. Itt állok nevetséges rongyokba öltözve, és jómagam is nevetségessé váltam. Előttem ölte meg magát Anusha, én pedig az ujjamat sem mozdítottam érte! 
Nem tudom, ki késztetett rohanásra, talán maga Utpála maharáni. Mindenesetre anélkül, hogy tudatában lettem volna, mit teszek, az ablakhoz rohantam, és kihajoltam rajta. Pedig, ha józanul cselekszem, akaratom teljes birtokában, biztos, hogy nem rohantam volna oda. Csakhogy ekkor már ismeretlen erő ösztökélte futásra a lábamat. Kihajoltam az ablakon. Felkészülve rá, hogy oda. 
lent, három emelet mélységben megpillantom Anu-sha Palekart, összetört testtel, vérző fejjel. Azon sem csodálkoztam volna, ha magam is utána ugróm. 
Szerencsére nem ugrottam. Mint ahogy Anushát sem pillantottam meg a kövön. Sem törött tagokkal, sem vérben úszva. 
De azért megpillantottam. Alig másfél méternyire az ablaktól, a falhoz lapulva lógott, falfehér arccal, ájultán. Selyemfátyla ugrás közben beleakadt egy kiálló üvegdarabba, és fennakadt rajta. Talán maga Utpála tartotta az üveget, hogy ki ne törjön a lány súlya alatt. 
Megragadtam a fátyol végét, és húzni kezdtem felfelé. Csak reménykedhettem benne, hogy mentési akcióm közben nem szakad cafatokra a kezem között, s Anusha Palekar nem zuhan mégiscsak három emelet magasából az udvar kövére. 
Akárki is volt, de valaki megsokszorozta az erőmet. Anusha szinte felröppent a kezeim közé. Néhány pillanatig ott is pihegett lehunyt szemmel, amíg le nem fektettem a padlóra. 
Pillantásom ekkor egy közelünkben ácsorgó, rémült arcú, ismeretlen nőre esett. 
- Utpála! - bökött rám a nő. - Itt van Utpála! Következő mozdulataimat is az ismeretlen akarat 
vezényelte. Táncosnői szerelésemben a dobogóhoz vágtattam, elkaptam Paramananda vállát, és akkora pofont kentem le neki, hogy belefájdult a kezem. Paramananda megperdült a tengelye körül, és kiejtette kezéből a pisztolyát. 
El akartam kapni Hildát is, de kisiklott a markomból. Ripudaman viszont hozzám tántorgott, és a karomba omlott. 
- Johnny! Ó, Johnny! 
- Ki a franc ez? - kérdezte valaki a hátam mögött. - Utpála? 
Mielőtt bármit is tehettem volna, Paramananda odatántorgott hozzám, és bánatosan rám támaszkodott. 
- Mr. Lendvay... nem keresne nekem egy WC-t? Nagyon kell pisilnem. 
Az esküvő véget ért. 
78. 
Kora este találkoztam csak Hemadri felügyelővel. A találkozóra a kertben került sor a nap nem sokkal azelőtt nyugodott le az este hűvöse lassan felváltotta az elmúló nap forróságát. 
A kudarcba fulladt esküvő óta eltelt órákat sebeim ápolásával töltöttem. Mert abból aztán akadt bőven rajtam, pedig nem is én kaptam a pofonokat, inkább csak osztogattam őket. Ennek ellenére telis-tele voltam sok új karmolással és zúzódással. Alighanem akkor szereztem őket, amikor a székeken áttörtetve Anushához rohantam. 
Hemadri magával hozta beosztottját is, aki már ismét Disha volt. Mintha frissen kinyílt rózsa lett volna sima arcán meg sem látszott az elmúlt órák izgalma. 
-Hogy van? - kérdezte mellém csüccsenve a padra Hemadri. - Kipihente magát? 
- Úgy-ahogy - mondtam. - Tele vagyok sebbel. Nem is emlékszem rá, hogy hogy szereztem őket. 
- Én meg arra nem, hogy hogyan jutottunk ki az ajtón. Hiszen valamennyit bezárta Utpála! 
Én sem emlékeztem vissza rá. Lehet, hogy mégiscsak kinyitotta volna? 
h- Akkor most meséljen - mordult rám Hemadri. -Honnan szerezte az információt a gyermekházasságról? 
- Sammytől - mondtam. 
- Ki az a Sammy? 
- Egyik informátorom. 
- Informátora Indiában? 
- Hova gondol, felügyelő! Sammy Bostonban él. 
- Maga felhívta innen a bostoni informátorát? 
- Csak miután megbizonyosodtam róla, hogy Ri-pudaman maharadzsa fizeti a hívást. Sietnem kellett, ha eredményt akartam elérni. Többen is el akartak ugyanis távolítani a közelből. Például, maga Ripu-daman, aki úgy látszik, megsajnált. Attól tartott, hogy maga lecsukat, és a börtönben feldobom a talpam. Ezt pedig nem vette volna a lelkére. így aztán elhatározta, hogy rövid úton megszabadul tőlem. Kaptam csekket, repülőjegyet és jó tanácsokat. Prithviradzs maharadzsa a kocsiját ajánlotta fel, hogy azon lépjek le. Annyian, de annyian aggódtak az életeméit, felügyelő... Ki azért, mert féltett, ki azért, mert félt tőlem. Ami viszont az informátoromat illeti, harminc évre visszamenően feltúrta a britindiai újságokat. Amilyen szerencséje volt, talált is egy apró kis hírt, Paramananda maharadzsa fiának, Ripudamannak a házasságáról. A cikk írója, mint furcsa indiai szokást említette a gyermekházasság intézményét. Innen tudtam meg, hogy Rippy már nős. 
- Az a házasság már úgyis érvénytelen - legyintett Hemadri. 
-Ez igaz - helyeseltem. - Csakhogy sikerült a hírrel jókora zűrzavart előidéznem. Miss Disha volt szíves, és vállalta azt a kellemetlen szerepet... 
- Ne is mondja - emelte fel a kezét a lány. - Még most is remeg tőle a gyomrom. 
- Azt gondoltam, hogy a gyilkos besétál a csapdába. Történik majd valami, ami segít leleplezni. 
-Egyáltalán, mire számított? Kénytelen voltam megcsóválni a fejem. 
- Nem tudom, felügyelő. Nem tudom, mire számítottam. De néha a zűrzavar nemcsak a gyilkosoknak, hanem a zsaruknak is kedvez. 
- Na, ebben az esetben nem kedvezett. Mit tudott meg még a haverjától? 
- Sammy beszámolt az Utpálához fűződő hiedelmekről is. Egy néprajzi folyóiratból ásta elő őket. A cikk írója szerint számtalan hiedelem fűződik a szerencsétlen maharánihoz. A történeti mag azonban ennél jóval szürkébb és kegyetlenebb. Az történt, hogy Utpála maharánit, aki közel sem volt már olyan fiatal, amilyennek a hagyomány ábrázolja, egyszerűen megunta vén férje. Fiatalabbat akart helyette, s bár a törvények szerint megtehette volna, hogy akár száz felesége is legyen, mégsem merte lefokozni Utpálát. Az asszonyt, aki jótékonykodásával istennői imádatot vívott ki magának, tömjénez-ték az alattvalók. A maharadzsa attól tartott, hogy zavargások törnének ki, ha Utpálának baja esne. Ezért kitalálta a ráksaszí-történetet, és megölette a feleségét. De előtte még hűtlenkedéssel is megvádolta. Nos, ezekből a történeti tényekből nőttek ki a legendák. Például, hogy Utpála tulajdonképpen bent lakik a képében hogy nem szabad megsemmisíteni, mert bosszút áll érte hogy mindig is ott kell függnie a család képtárában, hogy kegyetlen ráksaszíként megöli a tolvajokat, és időről időre megtorolja az ártatlanokon kegyetlen halálát. Például úgy, hogy esküvők alkalmával megöli a menyasszonyokat. Ezek természetesen csak hiedelmek, amelyeknek nincs közük a valósághoz. Hemadri összehúzta a szemét. 
- Biztos benne? 
- Hogyne lennék az! 
- Mert én nem. 
Kénytelen voltam eltátani a számat meglepetésemben. -Ön... nem? Hemadri sóhajtott, és hátradőlt a padon. 
- Nézze, Mr. Lendvay, azt hiszem, ön kissé leegyszerűsíti a dolgokat, ahogy a külföldiek általában leegyszerűsítik, ha Indiáról beszélnek. Indiában az is megtörténhet, ami másutt nem. 
- Azt akarja mondani, hogy Indiában más természeti törvények uralkodnak? Hogy itt a halottak kikelhetnek a sírjukból, és bosszút állhatnak... 
-Figyeljen ide, Mr. Lendvay - szorította meg a karom. - Épp a minap olvastam egy érdekes cikket. Tudományos cikk volt, imádok ilyeneket olvasgatni. Tudja, mit írtak benne? Hogy ha a déli féltekén leereszti a vizet a mosdóban, más irányban örvénylik a víz, mint az északi féltekén. Pedig a természet törvényei ugyanazok, mégis másként nyilvánulnak meg. Lehet, hogy Indiában a halottakkal és a halottak bosszújával is más a helyzet. 
- Csak nem gondolja komolyan, hogy Utpála valóban gyilkolt? Hogy a bosszúálló maharáni ölte meg Musztafát, az őröket és Ólafssont? 
- Miért? Ön szerint, ki tette? 
- Vannak jelöltjeim - mondtam. -Például? 
- Paramananda maharadzsa. 
Hemadri elfüttyentette magát. 
- Ez aztán merész feltételezés. Nem fejtené ki bővebben is? 
-Dehogynem - bólintottam. - Kezdjük hát az elején. Paramananda maharadzsa - egyelőre tekintsünk el az elmeállapotától - felelősséget érzett fia és Anusha Palekar házasságáért. Bár az a régi világ mindörökre elmúlt, és a törvények is megváltoztak, úgy érezte, hogy a hagyományt semmiféle emberi akarat nem változtathatja meg. Ezért lőrúgásként érhette, amikor Ripudaman bejelentette neki, hogy megnősül, és egy idegent, egyik jövendő üzlettársának a nevelt lányát veszi el, akinek még a nevét sem tudja kimondani. Nyilván felelősségre vonta Ripu-damant, ordítozott is vele, csakhogy az ifjú hajthatatlannak bizonyult. Ekkor nem egészen normális agyában megfordult a gondolat, hogy megakadályozza a házasságot. Méghozzá úgy, mintha Utpála tenné. Lehet, hogy bizonyos idő elteltével már meg sem tudta különböztetni a saját akaratát Utpáláétól. Főleg, ha ehhez még segítséget is kapott. 
- A maharadzsa begolyózott? 
-így is lehet mondani. Anusha érdekében bármire kész volt. És a hagyomány érdekében, természetesen. Úgy gondolta, először csak figyelmezteti Ripudamant. Hátha megjön tőle a józan esze. Feltételezte ugyanis, hogy Ripudaman, ha az ő szavára nem is hajlik, bizonyos események hatására jobb belátásra tér. 
- Mire gondol? 
- Ellopta, vagy ellopatta Utpála képét. Feltételezésem szerint ő maga akasztotta le a falról, és bizalmasa, Musztafa gondjaira bízta. Musztafa megtette neki azt a szívességet, hogy elrejtette egy ládában. 
mmmmm 
Paramananda arra gondolt, hogyha Ripudaman értesül a hírről, elgondolkodik rajta. Sajnálatos módon nem kalkulálta bele, hogy Ripudaman Amerikában félig amerikaivá vált. Nem hitt Utpálában, és a rák-saszíkban sem. Azonkívül figyelmen kívül hagyta, hogy a maharadzsa tényleg szereti Hildát. Hemadri elhúzta a száját. 
- Azt akarja mondani, hogy amikor Paramananda rájött, hogy nem ért célt a kép ellopásával, megölte Musztafát? Megölte a bizalmasát? Olyan módon... ahogy egy öregember nem is tudta volna? Mi van az elefántagyarak nyomával, a holttest megtaposásá-val, a falra kent vérrel? Ön szerint mindezt az öregúr cselekedte volna, akibe mellesleg hálni jár a lélek? 
- Ezt még nem tudom - sóhajtottam -, bár van bizonyos elképzelésem róla. 
- Ne kíméljen, Mr. Lendvay! 
-Látta Paramananda asztalán azt az elefántlábat utánzó óriási levélnehezéket? 
- Az egy trófea, ha nem tudná. Az öregúr maga lőtte az elefántot, amelynek a lábából készült. Mi a fenét akar ezzel? 
- Egyelőre menjünk csak tovább. A kép tehát kiszabadult a rabságából... 
- És az ön fürdőszobájában bukkant fel? 
- Úgy van, felügyelő. 
- Paramananda vitte volna oda? 
- Vagy ő, vagy más. 
- De hát mi a fenéért? 
- Meg akartak ijeszteni. Azt hitték, hogy azonnal eltakarodok Indiából. Többen is úgy érezhették, hogy veszélyt jelenthetek számukra, méghozzá nem is kicsit. 
- Hogy jutott be az ön fürdőszobájába... ha Paramananda tette? 
- Paramananda itt él a kastélyban, minden szobához lehet kulcsa. 
-Ő támadta meg Szinghet is...? Elvégre, ő öltötte magára egy törzsi harcos hacukáját. 
- Kétségkívül ő. És a többi gyilkosságot is ő követte el. Kivéve Mr. Ólafsson meggyilkolását. 
- Ön szerint, miért? 
- Hogy megakadályozza a házasságot. Ugy gondolta, ennyi gyilkosság után Ripudaman hinni kezd Utpálában, és beadja a derekát: Anusha Palekart teszi feleségévé. Aki az ősi szokások szerint már úgyis az. 
Hemadri megrázta a fejét. 
- Nem tetszik ez nekem, Sherlock. 
- Ami azt illeti, nekem se tetszik. 
- Akkor meg miért ragaszkodik az elképzeléséhez? 
- Mert momentán nincs jobb. Ha csak magam is el nem kezdek Utpálában hinni. 
Hemadri megtörölgette a homlokát, aztán felemelte a mutatóujját. 
- Tudja, miért nem hiszek az elméletében? 
- Mert nincs elég fantáziája. 
-Van, csak nem olyan szikrázó, mint az öné. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a vékony kis öregember képes lett volna ezekre a rémtettekre? 
- Ez valóban probléma - mondtam sóhajtva. - De azért megmagyarázható. Mint az is, hogy ki ölte meg Mr. Olafssont. 
- Boldoggá tenne, ha megpróbálná. 
- Adjon rá egy kis időt. 
- Én adnék, de az istenek nem adnak. Rövidesen 
le kell zárnom a nyomozást. És még valamit, Mr. Lendvay... Tegyük fel, hogy Paramananda maharadzsa összeszedte minden erejét, és mégiscsak ő követte el a gyilkosságokat. Meg tudná magyarázni, hogyan? Előkapott a nadrágszárából két elefántagyarat, és összevissza vagdalta vele a nyomorultakat? Jó, még ezt is el tudom képzelni valahogy. De az elefánt, ember! Az elefánt! Maga is látta, nem? 
- Én nem, de Hilda látta - sóhajtottam letörten. 
- Akkor meg miről beszél? Élő elefánt volt, nem? 
- Minden bizonnyal. 
- Egy valódi, megtermett elefánt? -Az. 
- Agyarakkal? 
- Amennyire tudom, igen. 
- És azokat a jelenségeket, amelyeket valameny-nyien tapasztaltunk, és amelyeket ön is tapasztalt - a kinyíló és bezáródó ajtókra, ablakokra gondolok -, azokat is Paramananda maharadzsa idézte elő? Nem képzel maga túl sokat az öregúrról? 
Sóhajtottam, és nem tudtam mit felelni rá. 
- És a repülőgépen? - ütötte tovább a vasat He-madri. - Ön azt állította, amit Miss Palekar is megerősített, hogy magát megtámadta valaki a gépen. Paramananda maharadzsa? Ugyan már, Mr. Lendvay! 
Disha szomorúan nézett rám. Láttam rajta, hogy buzog benne a segítő szándék, de a sajnálat is. Számára is nyilvánvalóvá vált, hogy elméletemet nem támasztja alá bizonyíték, sőt minden ellene szól. 
-Akkor hát mi legyen, felügyelő? - kérdeztem tőle. 
Hemadri jóindulatúan megveregette a vállam. 
- Jobban tenné, ha hazamenne. 
Volt valami a hangjában, ami nem tetszett nekem. 
- Valami baja van velem? 
Hemadri megsimogatta rövidke szakáilát. 
- Nincs nekem magával az égvilágon semmi bajom. Semmi, de semmi. Azonkívül persze, hogy letartóztathatnám gyilkosságért. 
79. 
Láttam, hogy Disha szeme megrebben, és mintha figyelmeztető pillantásokat küldött volna felém. Egyszerre megdermedt bennem a lélek. Csak nem akar csőbe húzni a felügyelő? 
- Engem? - nyögtem értetlenül. 
- Persze hogy magát! - bólintott Hemadri. - Nem érzi, hogy jégen jár? A maga helyében fognám a kalapom, és elhúznék innen. 
- Képes lenne bevarrni, amikor meg van győződve róla, hogy ártatlan vagyok? 
Hemadri ismét felemelte a mutatóujját. 
- Maga csak ne írja elő nekem, hogy miről legyek meggyőződve, és miről ne. Már ezerszer elmagyaráztam magának, hogy Indiában az emberek másképpen gondolkodnak, mint a tengeren túl. A közvélemény örömmel hallaná, ha azt tálalnánk fel neki, hogy igen, mégiscsak Utpála maharáni volt a tettes. Mert a nép a maga módján szereti Utpálát. Az isteni igazságszolgáltatás megnyilvánulását látják benne. Ártatlanul ítélték el, ártatlanul végezték ki, úgy igazságos, hogy térjen vissza időről időre odaátról. A nép boldog lenne, ha Utpála borsot törne Ripu-daman orra alá. Ripudaman gazdag ember, sőt dúsgazdag. A közember közismerten kárörvendő. Imádm 
ja, ha a természetfeletti hatalmak megmogy orozzák a tehetőseket. 
- Hogy jövök én ide? 
- Elmesélek önnek egy történetet lehet, hogy van benne valami az igazságból, esetleg úgy igaz, ahogy elmesélem, bár az is lehet, hogy még köszönőviszonyban sincs vele. De hihető. Csupán az a kérdés, hogy el akarjuk-e hinni? Tudnia kell, hogy bár Ripu-daman maharadzsa intézi a birtok és a család vagyonával kapcsolatos ügyeket, a végső döntés Parama-nanda kezében van. 
- Mi a fene?! - riadtam fel. 
- Úgy bizony. Bár a maharadzsa, hogy úgy mondjam, szellemileg kissé már megviselt, az ő aláírása nélkül Ripudaman nem rendelkezhet a családi vagyon felett. Más szóval, minden, a család vagyonát érintő intézkedéshez Paramananda ellenjegyzése szükségeltetik. 
- Ezt nem is tudtam! - hökkentem meg. 
- Úgy látszik, mégsem végzett tökéletes munkát az informátora. Ripudaman csak akkor válik a vagyon teljhatalmú urává, ha Paramananda nincs többé. Jelen pillanatban minden egyes döntése előtt rá kell beszélnie az öregurat, hogy aláírásával szentesítse az ő elképzeléseit, amivel mindeddig nem is volt gond. Csakhogy Ripudaman tisztában van vele, hogy sokáig nem tarthat ez az állapot. Ha elveszi az idegen lányt, Paramananda soha többé nem ír alá semmit. Ő Anusha Palekart akarja, senki mást. Ripudaman töpreng egy kicsit, hogyan szabaduljon ki a csapdából, aztán idehívatja önt. Az a megdöbbentő a dologban, hogy éppen Anushával, akinek természetesen fogalma sincs a maga ideerőszakolásá-nak igazi okáról. Itt aztán valamivel sarokba szorítja 
magát, és arra kényszeríti, hogy végezze el neki a piszkos munkát. Öljön meg néhány embert Utpála nevében. 
-Ez szemenszedett hazugság! 
Hemadri megvonta a vállát. 
- Lehet. Sőt valószínű. De jól hangzik. Sőt a maga feladata az is, hogy bebizonyítsa: Paramananda volt a tettes. Ha én ráharapok a maga gyenge kis bizonyítékaira, és lecsukatom Paramanandát, Ripudaman a vagyon igazi urává válik. Akkor aztán olyan szövetséget szervez, amilyet csak akar, abba fekteti a pénzét, amibe csak óhajtja, és feleségül veheti szíve választottját, Hadar... Vardar... szóval, azt a lányt. 
- Eszerint a lány apját is én öltem volna meg? 
- Miért is ne? Ripudaman teljhatalmat akar az alumíniumbizniszben, az az izlandi fickó pedig - bármennyire is az apósáról van szó - még sok kalamajkát okozhatott volna neki. Egy füst alatt aztán vele is leszámolt. 
- De hát... hogy ölhettem volna meg, amikor ki sem mozdultam a ceremóniáról? 
- Mondja maga. Csakhogy maga táncosnő ruhában volt. Ki figyelt egy táncosnőre abban a nagy kavarodásban? Kiosont, gyilkolt, aztán visszaosont. 
-Amerikában kevesebb, mint öt perc alatt megdőlne a vádja. 
- Ott lehet. Itt viszont simán életfogytiglant kaphat. Nos, hogy tetszik az elméletem? 
Egyáltalán nem tetszett. 
80. 
Rendesen el is sápadhattam, mert Hemadri a vállam-ra vert. 
- Né vegye a szívére a dolgot! Egyelőre. Van még egy kis időnk. Feletteseim megnyugtattak, hogy ezt a napot még megvárják, csak aztán követelnek tőlem gyors eredményt. Én elmondtam a magam verzióját, ön is elmondott egyet nekem. Mostantól a magáé vagyok. Azt csinálom, amit ön mond. Hallgatom, Mr. Lendvay! 
Behunytam a szemem, és megpróbáltam csillapítani szívem szapora verdesését. Csapdában ülök, az kétségtelen. Valahogy csak ki kell másznom belőle! 
-Látogassuk meg Paramananda maharadzsát -javasoltam. 
Hemadri biccentett. 
- Miért is ne? Magáé a főszerep. 
Paramananda maharadzsa az ágya szélén ücsörgött a szobájában. Egy inas éppen akkor fejezte be a mosdatását. A maharadzsa előtt hatalmas, fürdőkádnak is beillő lavór állt. 
- Ó, maga az, izé... felügyelő úr és Mr. Lendvay! Jöjjenek közelebb, kérem, éppen most fejeztem be a fürdésemet. Nagyon megizzadtam azon az, izé... ünnepségen. Mit is ünnepeltünk? 
Válasz nélkül hagytam a kérdését, és alaposan végigmustráltam. 
Sok mustrálgatnivaló nem volt szegényen. Olyan sovány volt, hogy szinte rászáradt a csontjaira a hús. Ha csirkét evett, feltehetően két kézzel kellett fognia a combját, hogy elbírja. Másképpen szólva, gyenge és rozoga volt, mint az őszi légy. 
Hemadri rám nézett, és megcsóválta a fejét. Szó 
ami szó: Paramananda nem nézett ki kegyetlen gyilkosnak, aki kétméteres fegyvereseket kaszabol halálra. Még akkor sem, ha ott láttam az asztalán az elefántláb-levélnehezéket. 
- Hogy van, maharadzsa? - kérdeztem tőle, engedelmesen helyet foglalva a széken, amellyel megkínált. Disha és Hemadri egy pamlagon kaptak helyet. 
Paramananda egyből kiszúrta magának a lányt, és le nem vette volna róla a szemét. 
- Te ki vagy, aranyom? - kérdezte rekedt hangon. 
- Disha - mondta a lány. 
- Szép vagy, Disha. Nem akarnál estefelé bejönni hozzám egy kis hancúrozásra? 
- Meglehet, maharadzsa - mosolygott a lány. 
- Majd nyitva hagyom az ajtót. 
Igyekeztem elkapni Paramananda pillantását, hogy rám figyeljen. 
- Kérdezhetek valamit, maharadzsa? 
- Mit? Hogy kérdezni? Hát... persze. 
- Mi késztette önt arra, hogy egy törzsi harcos szerelését öltse magára? 
Paramananda szégyenlősen megcsóválta a fejét. 
- Hát... nem is tudom. Biztos, hogy felöltöttem? 
- Úgy tűnik, igen. 
- A fene se tudja. Csak mentem a fegyvertárban, és nyilván megtetszett. Gondoltam, miért ne vegyem fel, nem igaz? 
- Nem emlékszik rá? 
- Nem, hogy a fene vinné el! 
- Arra sem, hogy megtámadta Szinghet, és megsebesítette? 
Az öregúr megvakargatta a feje búbját. 
- Az... bizonyára tévedés lehetett. De nem ez most 
a legnagyobb problémám. Az az igazság, hogy... sajnos, nem tűr halasztást. 
- Micsoda? - kérdezte vigyázatlanul Hemadri. 
- Pisilnem kell - mondta a maharadzsa. - Itt a bilim az ágy alatt. Előhúzná, felügyelő? Nem kell kimenniük, hamar végzek. 
Azért mi csak kimentünk a szobájából, és nem is tértünk vissza. 
81. 
- Nos? - kérdezte a folyosón Hemadri. - Most hová? 
- Prithviradzs maharadzsához. 
- Biztos, hogy fogad bennünket? 
- Önt ne fogadná? 
Hemadri morgott valamit, de nem volt sok optimizmus a morgásában. 
A maharadzsa Giovanna maharáni társaságában fogadott. A maharánit mintha megviselték volna az események szeme alatt széles karikák sötétlettek. A maharadzsa viszont friss volt, üde és elegáns, mintha skatulyából húzták volna elő. Ezúttal a hagyományos indiai öltözéket, a dhótit viselte. Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna a jelenlétemen. 
A szokásos üdvözlések után a maharadzsa várakozón ránk mosolygott. 
- Hallgatom a hölgyet és az urakat. 
Mivel a másik kettő meg sem mukkant, sóhajtottam, és hozzákezdtem a nagy hadművelethez, ahogy magamban elneveztem. 
- Lenne egy nagy kérésünk, maharadzsa - mondtam Hemadri nevében is. 
Hemadri megrezzent ugyan, de nem szólt semmit. 
- Vegyen részt egy j átékban. 
- Tessék?! - hökkent meg a maharadzsa, és a maharáni is értetlenül vonta fel a szemöldökét. - Játékban? Miről van szó? 
- Hemadri felügyelő és én azt játsszuk, hogy sorba meggyanúsítunk mindenkit a gyilkosságok elkövetésével. Természetesen az ön esetében nem komoly a dolog hangsúlyozom, csupán játékról van szó. Azért tesszük, hogy az elhangzott kérdések és feleletek talán felhívják valamire a figyelmünket, ami segíthet nekünk a gyilkosságok okainak feltárásában és a gyilkos leleplezésében. 
A maharáni oldalra hajtotta a fejét. 
- Hiszen megvan a gyilkos, nem? 
- Kire gondol, memszáhib? 
- Utpálára, természetesen. 
- Lehetséges, hogy valóban ő gyilkolt - bár nekem, mint nyugati embernek nem könnyű elfogadni... 
-Lárifári! Én is nyugati voltam, mégis elfogadom. 
- Azért, ha hozzájárulnak... -Hozzájárulunk - legyintett Prithviradzs. - Ha 
jól értettem, én most gyanúsított vagyok? 
- Csak a játék kedvéért. 
- Rendben van. Kérdezzen, Mr. Lendvay. 
- Talán... a maharánit kérdezném először. Giovanna asszony meglepődve nézett rám. -Engem?! 
- Szíves engedelmével. 
Giovanna maharáni gyorsan a férjére pillantott. Prithviradzs arca kifejezéstelen maradt, de esküdni mertem volna rá, hogy valamiképpen mégis üzent a feleségének. Mégpedig azt, hogy menjen bele a játékba. 
- Hát csak... tessék. Előrehajoltam, és a szemébe néztem. 
- Ön olasz származású, igaz? 
- Hát hogyne. 
-Amíg a maharadzsa felesége nem lett, mivel foglalkozott? 
Giovanna asszony ellenségesen összeharapta a száját. Nem volt valami barátságos a tekintete. 
- Muszáj erre válaszolnom? 
- Természetesen nem, maharáni. 
Giovanna ismét Prithviradzsra nézett. Prithvi-radzs tekintete ismét üzenhetett neki valamit, mert nyelt egyet. 
- Rendben van... válaszolok rá. 
És válaszolt is volna, ha nem kopogtatnak odakint. A maharadzsa az ajtóhoz sétált és kinézett rajta. Váltott néhány szót a kopogtatóval, majd He-madrira mutatott. 
- Önt keresik, felügyelő. 
Hemadri felállt, az ajtóhoz lépett, majd intett Dishának, hogy menjen oda hozzá. 
- Elnézést kérek, de rövid időre itt kell hagynunk önöket - mentegetődzött. - Addig majd Mr. Lend-vay... 
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a maharadzsa kíváncsian nézett rám. 
-Nos, Mr. Lendvay, folytatjuk? Ha már itt maradt, és nem vette igénybe a segítségünket... 
-Ha ön is úgy gondolja, maharadzsa. Bizonyos értelemben talán még jobb is, hogy a felügyelő... 
Jelentőségteljesen az asszonyra néztem. Giovanna maharáni lebiggyesztette az ajkát. 
- Mondjam? 
- Ha megkérhetném rá. 
- A szórakoztatóiparban dolgoztam. -Mint? 
A maharáni szeme ingerülten villogott. 
- Fontos ez? 
- Nem fontos - ráztam meg a fejem. - És amúgy sem titok. Ön egy színpadon lépett fel, maharáni... mégpedig, ha jól tudom, tíz éven át, majd minden este, Torontóban. 
-... igen. És? 
- Ön parafenomén volt. Legalábbis úgy hirdették. És ez igaz is volt, ha nem tévedek. 
- Nem téved - mondta szárazon a maharáni. 
- Az elragadtatott újságcikkek szerint ön a világ legjobb szemfényvesztői közé tartozott, vagy pedig... természetfeletti hatalmak birtokosa. 
- Igen... ezt írták rólam. 
- Melyik az igazság? 
- Találja ki. 
- Ön egyszerre tíz embert is hatalmába kerített a színpadon. Felhívta őket maga mellé, és furcsa parancsokat osztogatott nekik. Volt, aki a fésűjével borotválkozni kezdett, volt, aki meghalt apjával beszélgetett, volt, aki egy seprőnyélről azt hitte, hogy puska, és a harsányan nevető nézőkre lövöldözött vele 
- így volt. 
- Megvan még a hatalma az emberek felett, maharáni? 
- Ennek semmi köze a mostani énemhez - rázta meg a fejét ellenségesen a maharáni. - Rég nem foglalkozom már... hipnózissal. 
- De mi az akkorról beszélünk, maharáni. Ön akkor képes lett volna rábírni egy embert - persze hipnózisban -, hogy öljön meg valakit? 
A maharáni elmosolyodott. 
- Miért fontos ez? 
- Vegyük csak azt az embert, aki seprőnyéllel lövöldözött. Ha fegyver lett volna nála, akkor is használta volna? 
- Feltehetően. 
-Képes lett volna, mondjuk, egy nyápic fickót Tarzanna varázsolni? Egyszer valaki azt mesélte nekem, hogy a jó hipnotizőrnek nem jelent akadályt a gyengéket erőssé tenni. A szerencsétlen flótás minden, testében szétszórt energiáját egyetlen percben sűríti össze, és hihetetlen dolgokat produkál. Még azon az áron is, hogy ezzel kimerülnek a tartalékai. 
A maharadzsa ekkor vágott közbe. 
-Igen, Mr. Lendvay, Giovanna képes lett volna egy fizikailag gyenge embert is jelentős teljesítményre kényszeríteni. De csak rövid időre. Hipnózisban sok minden lehetséges számunkra, amit józan állapotban el sem tudunk képzelni magunkról. Még valamit? 
-Önhöz is lenne egy kérdésem, maharadzsa. Amint hallottam, az ön családját... hm... a függetlenség kivívása után a britekkel való kollaborálással vádolták meg. Igaz ez? 
- Sajnos, igaz. 
- Igaztalan volt a vád? 
A maharadzsa megvonta a vállát. 
-Nagyon egyszerű lenne azt mondanom, hogy a vád valóban igazságtalan volt, csakhogy nem ilyen egyértelmű a helyzet. Minden maharadzsa, sőt tovább megyek: minden indiai tisztségviselő valamilyen módon együttműködött a gyarmatosítókkal. Másképpen nem is maradhatott volna a helyén. 
Annyit azért hozzá kell tennem a szüleim és nagy-szüleim védelmében, hogy nem nyaltuk ki az angolok fenekét, ha erre gondol. 
-És Ripudaman maharadzsa felmenői? Például Paramananda maharadzsa? 
Prithviradzs arcán árnyék futott végig. 
- Mit számít magának az én véleményem? 
- Még nem tudom, maharadzsa. 
- Nézze - legyintett ingerülten Prithviradzs -, ez már a múlt, történelem akkor is az, ha úgy érezzük, hogy még mindig itt lopakodik a hátunk mögött. 
-Tehát? 
- Paramananda maharadzsa kétségkívül ügyesebb volt, mint az én szüleim. Az utolsó pillanatban csatlakozott az antikolonialista mozgalomhoz - mondhatni az utolsó métereken. Ennek megfelelően aztán, a későbbiekben, kedvező elbírálásban részesült. 
- Nem kobozták el a javait? 
- Úgyis tudja. 
- Az önökét? 
- A mienket igen. Két év múlva aztán felülvizsgálták az ítéletet, és semmisnek nyilvánították. Visz-szakaptuk elkobzott birtokainkat is. 
- Ön azalatt az idő alatt, amíg nem vetette fel a családját a jólét, mit csinált? 
- Tanultam, Mr. Lendvay. Tanultam az USA-ban és Európában is. Rájöttem, hogy a maharadzsa-korszaknak vége. A gazdagság ma már nem azonos a hangzatos címekkel. Lehet egy maharadzsa koldusszegény, ugyanakkor egy névtelen senki pokolian gazdag. Ez az új világ. 
- Én ön alkalmazkodni akart hozzá. 
- Amint látja, alkalmazkodtam is. Tanultam, és jó ipari szakemberré képeztem magam. 
- Ennek örülök. De térjünk vissza egy pillanatra az elkobzott vagyonhoz. Mindenüket visszakapták? 
A maharadzsa szúrósan nézett rám. Valószínűleg megpróbálta kitalálni, mit tudhatok. 
- Majdnem mindent - mondta aztán rövid habozás után. 
- Volt, amit nem? -Volt. -Például? 
A maharadzsa olyan ingerülten vetette elém a szavakat, mintha csak nehezen tudná visszafogni a dühét. 
- Például ezt a palotát is. Amelyben vagyunk. 
82. 
Tartottam egy kis szünetet, és rendszerezni próbáltam a gondolataimat. Valamint időt akartam adni a maharadzsának, hogy lecsillapodjék. Attól tartottam, annyira begurul, hogy a végén még kitessékel a lakosztályából. 
- Ez a palota... az ön családjának a tulajdonában volt? 
- Ne tegyen úgy, Mr. Lendvay, mintha nem tudná! Azt hiszem, lebecsültem önt. Ön kiváló információs hálózattal rendelkezik. 
Elraktároztam magamban a dicséretet. Arra gondoltam, hogy egy közeli depressziós időszakában majd felderítem vele Sammy lelkét. 
- Tehát az önöké volt ez a palota? 
- Igen, a miénk. 
-Az új indiai rezsim elvette önöktől, és Parama-nandának adta jutalomképpen. így volt? 
-így. 
- Miért nem kapták vissza később? Ön azt mondta, bebizonyosodott, hogy nem működtek jobban együtt az angolokkal a többieknél, ezért visszakapták a vagyonukat. Ezt a kastélyt miért nem? 
- Mert Paramananda hallani sem akart róla. Beleszeretett a palotába. 
- Ön nem harcolt érte?  N 
- Hm. És miért nem? 
A maharadzsa megvonta a vállát. 
- Mert nem tartottam érdemesnek. Amikor megtehettem volna, már nagyvállalkozó voltam. Közben 
,   megtanultam az új világ egyik igen fontos aranyszabályát. 
- Megosztaná velem is? 
-Hát hogyne! Ésszerűbb dolog megvásárolni valamit, mint harcolni érte. 
- Valóban jó ötletnek tűnik, ha van elég pénze hozzá. De, amint látom, a szabály mégsem működik tökéletesen. A palota még mindig Paramananda tulajdonában van. 
-Még igen! 
Olyan határozottan mondta, hogy kétségem sem lehetett felőle: Paramananda és Ripudaman nem uralhatja az idők végezetéig Prithviradzs és családja hajdani fészkét. 
- Ön ebben a palotában gyerekeskedett, maharadzsa? 
- Ebben is, természetesen. 
- Eszerint ismeri töviről hegyire? 
- Mit akar ezzel mondani? 
- Talán olyan rejtett titkait is ismeri, amikről újdonsült urainak fogalmuk sincs. 
- Kitörheti a nyakát, akkor sem bizonyít ránk semmit! Mert bárki bármit elhihet magának, csak azt az egyet nem, hogy egy elefánt is idebent bóklászott a kastélyban. Most pedig, ha nem haragszik... 
Kezdtem belátni, hogy vereséget szenvedtem. Csak idő kérdése, hogy mikor kell feladnom a harcot. 
83. 
Hemadri és Disha éppen akkor igyekeztek visszafelé, amikor két kanyar után az emeletről levezető lépcső irányába bandukoltam. Amikor észrevettek, odajöttek hozzám. Nem láttam kitörő örömöt az arcukon. 
- Történt valami? - kérdeztem rosszat sejtve. Hemadri bólintott. 
- Sajnos. Paramananda maharadzsa kipurcant. Úgy éreztem, megáll bennem az ütő. -Meghalt? 
- Bizonyos értelemben igen. -Ez mit jelent? 
- Elborult az elméje. Egyik pillanatról a másikra. Csak ül és a semmibe bámul. Ott van nála már egy orvos is, vele nem sikerült még beszélnem. Az egyik inas azt mondta, hogy... valami egészen furcsát csinált az öreg, amikor hm... bepöccent. 
-Mit csinált? 
- Az inas éppen sepert valamit a szobában. Paramananda az ágyán pihent, és újságot olvasott. Aztán egyszerre csak elhajította, odaugrott az inashoz, kikapta a seprőt a kezéből, és mintha fegyver lett volna, lövöldözni kezdett vele. Közben úgy ordított, ahogy a száján kifért. 
- Mit? - kérdeztem nagyot nyelve. 
Hemadri rám nézett, aztán legyintett egyet. 
- Nem érdekes, hiszen nincs semmi értelme. A bolondok összevissza üvöltöznek. Valami olyasmit kiabált, hogy ahogy parancsolod, Giovanna! Megölöm, Giovanna! Aztán elhajította a seprőt, és azóta nem beszél senkihez. A szeme meg olyan üres, mint a pénztárcám a hónap vége felé. Hát így állunk, Mr. Lendvay. Sajnos, most mennem kell. Délután idejön néhány fejes, referálnom kell nekik az eseményekről, és arról, hogy milyen következtetést vontam le belőlük. 
- És... milyet vont le? Még mindig én vagyok az első számú gyanúsítottja? 
Hemadri megveregette a karomat. 
-Hova gondol, Mr. Lendvay? Soha nem is gyanúsítottam önt. Lehet, hogy néha csupán hangosan gondolkodtam. Most már, hogy minden kiderült... 
- Igazán? És ki a gyilkos? 
-Természetesen Paramananda maharadzsa. Sajnos nem beszámítható, így... Ez meg mi a fene? 
Azt hittem, oroszlán szabadult közénk. Olyan félelmetes és fájdalmas üvöltést hallottunk, hogy még a sokat tapasztalt Hemadri is majd hanyatt esett tőle. Akkorát ugrott mellettem, mint egy világrekordra törekvő szöcske. 
-Mi a fene... ez? 
Egy selyemkabátos rohant el mellette, és odakiabált neki valamit hindiül. Hemadri megragadta a karom. 
- Gyerünk! 
- Hova, felügyelő? 
- Az... udvarra. A képtár ablaka alá! 
Hiába kérdezgettem, nem volt hajlandó többet mondani. És Disha sem. Ő talán mondott volna, de nem mert. 
Az udvaron szörnyű látvány tárult elém. Giovanna maharáni a földön feküdt, hóna alatt szorongatva valamit. Tagjai furcsán kicsavarodtak, fejéből szivárgott a vér. 
Kétség sem férhetett hozzá, hogy halott. 
Mellette, félig ráborulva Prithviradzs maharadzsa ücsörgött, és kiáltozott rendületlenül. 
Engedélyt sem kérve Hemadritól, odaléptem a ma-haránihoz. Üveges tekintete a képtár ablakára meredt, ahonnan néhány perccel azelőtt kiugrott. 
Lehajoltam, és kivettem a szegletes valamit a hóna alól. 
Utpála maharáni képe volt. 
A csinos maharáni rám mosolygott. 
A történet be végeztetett, Johnny Lendvay. 
84. 
Később Prithviradzs nem tudta okát adni a történteknek. Elbeszélése szerint a maharáni ragaszkodott hozzá, hogy utoljára még megtekintse Utpála képét. Felsétáltak hát a képtárba. A maharadzsa éppen az ablakon nézegetett kifelé, amikor furcsa hangokat hallott a háta mögött. Visszafordulva rémülten látta, hogy Giovanna asszony éppen akkor emeli le a képet a falról. A maharadzsa rákiáltott, hogy mit csinál, de megrettent a tekintetétől. Esküdni merne rá, hogy Giovanna szeméből egy másik asszony nézett rá. Giovanna félrelökte, az ablakhoz rohant, és a képpel együtt kiugrott rajta. Nem tudja másképp magyarázni a dolgot, mint hogy a történtek hatására feleségén kitört az elmezavar. Jó órával később elbúcsúztam Ripudamantól. 
.Y 
Rippy sápadt volt és nyúzott. Úgy elveszett hatalmas íróasztala mögött, mint az egér az elefánt árnyékában. -Hallom, elmész, Johnny - mondta, mintha bizony nem sokkal ezelőtt nem ő küldött volna el. -Köszönöm, hogy itt voltál. Remélem, semmiben nem szenvedtél hiányt? 
- Izgalomban főleg nem - mondtam. 
- Azért azt nem sejtettem, hogy mire hívlak ide. 
- Tényleg, miért hívtál? De őszintén, Rippy. Ripudaman a szemembe nézett. Mintha a régi 
Rippy barátságos tekintetét láttam volna rám szege-ződni. 
-Mert féltem, Johnny. Sejtettem, hogy nem fog simán lezajlani az esküvőm. Féltem Utpálától, de főleg Hildát féltettem tőle. És másoktól is féltem. 
- Kik azok a mások? 
Sóhajtott, és forgatni kezdte a töltőtollát az ujjai között. 
-Sokan nem szeretnék, ha az alumíniumszövetség létrejönne - egyesek még azt is megkockáztatnák, hogy az életemre törjenek. Azért is hívtalak, Johnny, hogy itt légy mellettem, és ha észreveszed, hogy történni fog valami... akadályozd meg. 
- Nem lett volna jobb még idejében, őszintén elmondani mindent? 
- Talán igen. Bár vannak dolgok, amiket így sem, úgy sem lehet megakadályozni. Amit a karma előír, az így is, úgy is bekövetkezik. 
Egyetlen dologra, voltam még kíváncsi. És ezt meg is kérdeztem tőle. 
- Mondd, Rippy, szerinted, ki akarhatott kicsinálni a repülőgépen? 
Ripudaman szótlanul forgatta a töltőtollát, mintha 
gondolkodna. Biztos voltam benne, hogy tudja, vagy legalábbis sejti az igazságot. 
-Nem tudom, Johnny -, mondta aztán leejtve a tollat az asztalra. - Tegyük fel, valaki megtudta, hogy idehívtalak. Úgy ítélte meg, hogy egy dörzsölt, amerikai zsaru veszélyt jelenthet számára, esetleg kiszimatol valamit a terveiből, azért megpróbált elijeszteni innen. Nem hiszem, hogy meg akart volna ölni. Azt hitte, azon nyomban visszaszállsz az első, Amerika felé induló gépre. Hát ebben tévedett. Különben semelyik egyetemen nem ismernek Prábhu nevű professzort. Nyilván ő fojtogatott egy kicsit, illetve az a pasas, aki Prábhunak adta ki magát. 
- És a malabári esküvő? A rituális fojtogatás? 
Rippy elmosolyodott. 
-Én találtam ki, hogy maradásra bírjalak. Vagy Anusha? Már nem is emlékszem. Azt szerettem volna, hogy ne nyugtalankodj a gépen történtek miatt. 
Elköszöntünk egymástól, de előtte azért megemlékeztünk még a régi szép napokról. És Paramanan-da maharadzsáról is. A gyilkosságról azonban többé nem beszéltünk. 
Visszatértem a szobámba, és készülődni kezdtem a hazaútra. 
85. 
Mielőtt összecsomagoltam volna, még egy beszélgetést le kellett bonyolítanom. 
Hilda egy szobaasszonnyal üzent, hogy meg szeretne látogatni. A megadott időpontban - szinte másodpercnyi pontossággal - meg is érkezett. 
Ugy össze volt törve, mint amikor a fákon mászkáltunk, csak ezúttal lelkileg. Fekete ruhát viselt, 
amely még jobban kiemelte figyelemre méltó vonalait. 
-Hallom elmész, Johnny - mondta, mintha csak öt perccel ezelőtt hallotta volna először. 
- Vár a munka - mondtam széttárva a karom. Odajött hozzám, átkarolta a nyakam és megcsókolt. 
- Kedveltelek, Johnny. 
- De azért nem szerettél belém, mi? 
Kissé vidámabb lett a képe, de ezért még mindig nagyon szomorú maradt. 
- Nem vagyok én olyan csapodár természet. 
- Akkor miért kellett az a színjáték? 
- Rippyvel találtuk ki. Tudod, miért? Hogy megtévesszük Utpálát. Mert Rippy egy kicsit azért hisz benne. Azt mondta nekem: csinálj egy kis balhét ezzel a Johnny gyerekkel, de bizonyos határon azért ne lépj túl. Hát én nem is léptem. Azt hittük, Utpála nem fogja kitalálni, hogy kicsoda Rippy menyasszonya, mert az utolsó percekig titkoltuk, amint tapasztaltad is. Nem szép dolog, de Rippy azt akarta, hogy ha mégiscsak létezik Utpála bosszúja, hát a maha-ráni azt higgye, Anushát akarja immár felnőttként is feleségül venni. 
Majdhogynem elnevettem magam. Istenem, én meg miket képzeltem be magamnak?! 
- A nevelőapád? 
Erre a nyakamba omlott. 
-Jaj, istenem, Johnny! Miért ölte meg az a szerencsétlen Paramananda? Miért, miért, miért? 
Befogtam a számat. 
Nem akartam ujjat húzni senkivel Indiában. Nem voltam biztos benne, ha sokat kekeckedem, nem találom-e rövid úton mégiscsak rács mögött magam. 
mmmmMmmimmBm 
86. 
Estefelé úgy alakult, hogy Dishával kettesben maradtam a palota kertjében. Beszélgettünk erről-arról: kígyókról, elefántokról, tigrisekről - csak éppen rák-saszíkról és gyilkosságokról nem. Ahogy egy mozgalmasabb nyomozásom után szokott, telis-tele voltam kék és zöld folttal, sebbel, karcolással, ütésnyomokkal. Mintha egy elefánt taposott volna meg. 
Egyszer csak Disha abbahagyta a tigrisekről tartott akadémiai szintű értekezését és meghökkenve nézett rám. 
- Mit sziszeg itt nekem, mint a kígyó? Mondtam neki, hogy észre sem vettem. Valóban 
sziszegtem volna? 
- Igenis, sziszegett! - szegezte le határozottan. Hogy a fenébe ne sziszegtem volna, amikor a fára 
mászás következtében tele voltam karcolással és zú-zódással? 
Disha alaposan végigmustrált, megcsóválta a fejét, és mintha icipicit elpirult volna. 
- Hiszen... nincs a maga testén egyetlen ép négyzetcentiméter sem! 
- Néha magam is így gondolom - sóhajtottam. -Bár azt hiszem, egy-két négyzetcentiméterecske azért mégiscsak akad. Nem akarja megnézni? 
Olyan vasvillapillantást vetett rám, hogy kénytelen voltam visszavonulni. 
- Csak tréfa volt - mentegetőztem. 
- Pedig ez nem tréfa - mondta. 
- Micsoda? 
- Hát ez a sok sérülés itt magán. 
- Tán csak nem ért a gyógyításhoz? - reménykedtem. 
- Én nem... de Lalipúrban értenek. 
- Az meg hol van? 
- Rádzsasztánban. Az egy indiai állam. Nem hallott még róla? 
- Mintha rémlene valami. 
- Onnan származom. Holnap reggel utazom haza. Hemadri hazaküldött. 
- Hazaküldte? - értetlenkedtem. 
- Két hétre hazaküldött - mondta, mélyen a szemembe nézve. - Valószínűleg azért, hogy ne lábat-lankodjak a környéken. Le kell zárnia az ügyet. Azt szeretné, ha ez alatt az idő alatt távol lennék tőle, és... a sajtótól is. 
- Annyira nem bízik magában? 
- Ennyire nem bízik senkiben. 
- Maga persze elutazik? 
-Ugyan már, mi mást tehetnék? Reményteljes, de kezdő nyomozó vagyok. Persze hogy elutazom. Mondtam már magának, hogy kiváló gyógyforrások buzognak Lalipúrban? 
- Valóban? 
- Csodálatos az iszapjuk. 
- Hm. És mire csodálatos? 
-A maga sebeihez hasonló sérülések gyógyítására. Bepakolják reggel, délután leszedik magáról, ezt megismétlik kétszer-háromszor, s mire a kúrának vége, újjászületett. 
- Rám is férne - sóhajtottam. - Bár azért még ezt a létformámat sem untam meg. 
- Azonkívül - folytatta - az egyik nagybátyám a fürdőmester. Tejben, vajban fürdetné magát. 
- Nem iszapban? 
Kezdett tetszeni a dolog. Olyannyira, hogy három nap múlva Lalipúrban voltam Dishával. 
Persze azért addig is történt egy s más. 
Először is Hemadri annak a napnak a reggelén, amikor elutaztam, meglátogatott. Nem árulta el látogatásának az okát, csak téblábolt a szobámban két bőrönd és a kézipoggyászom között. Azt természetesen nem kötöttem az orrára, hogy Dishaval együtt utazom. 
- Eszerint Rádzsasztánbá megy - mondta, gondosan kerülve a tekintetemet. 
- Oda bizony - bólintottam. 
- Mit akar ott csinálni, egyáltalán? 
- Megnézni Rádzsasztánt - mondtam. - A külföldiek többnyire azért utaznak Indiába, hogy megnézzék. Van itt látnivaló bőven. 
- Több is, mint kellene - bólintott. Hozzám lépett és megmarkolta a karom. Nem is tudtam, hirtelenjében mit látok az arcán: lehetett harag, tanácstalanság, de lehetett szégyen is. - Tudom, mit gondol most rólam - mondta halkan. - Tisztában vagyok vele. 
- Igazán? - érdeklődtem. - Mit gondolok? 
- Ez most nem fontos. Az a fontos, hogy nem érzem jól magam miatta. 
- Akkor miért teszi meg? 
- Mert meg kell tennem - mondta. - Maga odaát még soha nem kényszerült kompromisszumokra? 
Hallgattam egy kicsit, majd bólintottam. 
- Mindenki rákényszerül. Csupán az a kérdés, érdemes-e érte feladni az elveinket? 
Elkapta az ingem nyakát és megrázott, mintha bizony én lettem volna a titokzatos gyilkos, és éppen lelépni készültem volna 
- Csakhogy ez India, ember! - sziszegte a képembe. - Itt más mércével mérnek, mint Amerikában. Látta már azokat a nyomorultakat, akiknek nincs fedél a fejük felett, és arra sincs pénzük, hogy napi egy pohár tiszta vizet vegyenek maguknak? 
- Persze hogy láttam - bólintottam. 
- Akkor megérti, hogy nem akarok közéjük kerülni? 
Eleresztette az ingem nyakát, és kivágtatott az ajtón. 
Nem láttam soha többé. 
87. 
A másik komoly beszélgetésem Dishaval zajlott. Mielőtt felszálltunk volna a sok luxussal nem kecsegtető vonatra, szembefordult velem, és ráült a bőröndje tetejére. Mivel megéreztem, hogy komoly eszmecsere következik, én is rácsüccsentem a sajátomra. 
- Akarok magának mondani valamit - kezdte. Láttam rajta, hogy zavarban van, és csak nehezen formálódnak a száján a szavak. 
- Mondja - biztattam. 
-Én hívtam magát Lalipúrba a nagybátyámhoz, igaz? 
- Igaz. 
- Mit gondol, hogy miért hívtam? 
- Gyógyulni - feleltem gondolkodás nélkül. - Az egész testem merő fájdalom. 
- Éppen erről akarok beszélni - mondta kedvesen remegő hangon. - Kissé... utánagondoltam a dolognak. Eszembe jutott, hogy maga talán másképpen értelmezheti a meghívásomat, mint amiről valójában szól. 
-Másképpen? - hökkentem meg. - Hogy másképpen? 
-Például úgy... hogy maga azt hihetne... hogy nekem nem egyenes szándékaim... lehetnének magával... akarom mondani... ugye, érti? 
- Értem - bólintottam. 
- De hát ez nem így van! - kiáltotta. - Én merőben jóindulatból... és, hogy meggyógyuljon. Eszem ágában sincs másképpen nézni magára, mint... kollégára. Ez Indiában nem is lehetséges. Bár én... felvilágosult lány vagyok, mégsem. 
- Nincs itt semmi félreértés - nyugtattam meg. -Engem kizárólag a maga nagybátyja érdekel, és az iszap. Egy masszírozáshoz kiválóan értő nagybácsiért és néhány mázsa iszapért a világ végére is elmennék. 
- Akkor nincs baj - derült fel az arca. - Akkor nagyon jól fogja magát érezni Lalipúrban. 
88. 
Jól is éreztem. Tamal nagybácsi nem sajnálta tőlem az iszapot. Csak hát igen elfoglalt ember volt, tízesével jártak hozzá a gyógyulásra vágyók. Bár én inkább vele szerettem volna tölteni a napjaimat, nem Dishával - az öreg megígérte, hogy részletesen beszámol nekem a gyermekkoráról, családja történetéről, tizennégy ősig visszamenően -, sajnos nem jött össze a dolog. Az iszappakolásra és masszírozásra vágyók elorozták előlem. így aztán kénytelen-kelletlen Disha társaságára kényszerültem. 
Disha felvilágosult lány volt, mert amikor először pillantott meg mezítelenül - igaz, tíz centi vastag fekete iszapba csomagolva - csak egyszer sikkantott fel. De akkor jó hosszan. 
Tamal nagybácsi mindjárt meg is feddte érte. Elmagyarázta neki, hogy az iszap jobban öltöztet, mint akármilyen vastag dóthi. Ezután Disha már nem sikoltozott, ha meglátott - azt hiszem, kezdte megszokni, hogy én vagyok az Iszapember. Ha létezik Amerikában Denevérember meg Szuperember, a Macskanőről és a Pókemberről már nem is beszélve, akkor miért ne létezhetne Iszapember is, nem igaz? 
Nos, egy alkalommal aztán - azt hiszem a negyedik napon - baj történt. Tamal bácsi beiszapolt tetőtől talpig, én pedig egy háromlábú nyugágyon heve-résztem, amikor felbukkant mellettem Disha. Némi szorongással közeledett, majd illedelmesen, háromlépésnyire tőlem, megtorpant. 
- Én vagyok az, Disha - mondta. 
- Tényleg? - morogtam. - Nem látom, mert Tamal bácsi beiszapolta a szemem. 
- Fel tudna kelni? 
-Sajnos, nem - sóhajtottam. - Segítség nélkül semmiképpen. Rám száradt az iszap, képtelen vagyok behajlítani a derekamat. 
Hallottam, hogy egyre megszeppentebben sóhaj-tozik mellettem. 
- Történt valami? - kérdeztem nyugtalanul, miközben megpróbáltam felemelkedni, de nyomban vissza is estem. Az iszap nem engedte behajlani a derekamat. 
-Hát... történt. 
- Micsoda? 
-Tamal... bácsi lelépett. Telefonáltak neki, hogy azonnal haza kell mennie, mert elütötte a kutyáját egy autó. A kedvenc kutyáját! 
-Hát az bizony nagy baj - bólintottam. Aztán ijedten felkiáltottam. - Hé! Hiszen ez nem tréfa! Tamal bácsi szerint, ha nem kerül le egy órán belül ez a trutymó rólam, könnyen bele is halhatok. Eltömi a pórusaimat, megszűnik a bőrlégzésem, és kész vagyok...! A fenébe is, de rám ijesztett. Szerencsére itt a segédje valahol. Szóljon Pariinak, ő majd lemossa rólam. 
Disha csuklott egy nagyot. 
- Az a helyzet... hogy Patil sincs itt. 
- Hogyhogy nincs?! 
-Megbetegedett. Hirtelen a szívéhez kapott, és hazament. Néha előfordul vele, hogy nem érzi jól magát. 
- Akkor most mi lesz velem? - kiáltottam rémülten. - Ha nem kerül le rólam ez a nyomorult iszap, belehalok! 
Disha a kezeit tördelve téblábolt körülöttem. Láthatóan megfeledkezett róla, hogy az iszap alatt nincs semmi rajtam. 
- Nem tudna... mégis... a talpára állni? 
-Már megpróbáltam - legyintettem lemondóan. - Nem ment. 
- És ha... segítenék magának? Elkísérem a zuhanyozóig. .. ott aztán már magától is... 
-A tett tüzére jeget fú a szó - idéztem neki Shakespeare-t. - Próbáljuk meg! 
Disha a tarkóm alá tette a kezét, és megpróbált felemelni. Nem ment könnyen, de mégiscsak ment valahogy. 
Sőt még a zuhanyozóig is eljutottunk. Ott aztán újabb bajok kezdődtek. 
- Itt a fülke - mondta Disha. - Alá tud állni? 
- Egyedül nem - sajnálkoztam. 
- De hiszen ideállítom, így ni. 
- El fogok esni - nyugtalankodtam. - Ez a hülye iszap megbillentette az egyensúlyérzékemet. 
- Akkor most mit csináljak? 
- Álljon mellém, és támogasson. 
- De hát úgy csupa víz leszek. 
- Majd megszárad. Látja, még a kezemet sem vagyok képes felemelni egyedül... 
- Jól van - mondta mindenbe beletörődő hangon. - Itt maradok maga mellett, és lemosom magáról ezt az átkozott... de nehogy azt higgye... Öt perc, egy másodperccel se több! Ha addig nem jön le magáról, akkor itt hagyom! 
Megeresztette a vizet, és mellém állt. Aztán elkezdte lemosni rólam a trutymót. 
Telt-múlt az idő, elmúlt az öt perc, elmúlt tíz, elmúlt egy óra is, lassan estébe hajlott a délután. Ekkor már én mostam őt, mert rá is ragadt azért némi iszap. 
Talán át is zuhanyoztuk volna magunkat a másnapba, ha tizenegy körül, nagy dohogással meg nem érkezik Tamal nagybácsi, hogy bezárja a gyógyfürdőt. 
- Valami köcsög beugratott - panaszkodott. - Felhívott, hogy elütötte kedvenc kutyámat egy autó. Szerencsére egy szó sem volt igaz az egészből. Csak tudnám, honnan tudta a rohadék, hogy melyik a kedvenc kutyám? 
Erre sajnos egyikünk sem tudott válaszolni. 
Patillal, a segéddel jól összebarátkoztam Lalipúri napjaim során. Főleg, hogy bizonyos üzleti ügyeink kapcsán ötven rúpiával gazdagítottam a családi kasszáját. 
Majd egy hónapig maradtam Lalipúrban. 
Disha azalatt úgy megtanulta az iszappakolás szakszerű lemosásának a csínját-bínját, hogy ő lett az indiai rendőrség legjobb iszappakolás-lemosója. 
Ezzel aztán a történetnek is vége. 
Amikor Lendvay professzor befejezte a történetét a beköszöntő csendben szinte gejzír feltörésnek hallatszott az ablak alatt hajladozó juharfák suhogása. 
- Ez minden? - kérdezte csalódottan, letekerve a nyakáról piros selyemsálját Domingos de Carvalho. 
Lendvay megcsóválta a fejét, és megrázogatta a whiskyspoharát, hogy gyorsabban olvadjon benne a jég. 
- Azt javaslom, menjünk sorjában, John! - kiáltott közbe Bob McKinley, akit láthatóan megrázott a történet. - Beszéljen egy kicsit Paramananda maharadzsáról! Azt hiszem, ő a történet legfontosabb szereplője. 
Lendvay elmosolyodott. 
- Attól függ, honnan nézzük, Bob. Ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy ki a gyilkos, ki ölte meg az áldozatokat, igaza van. Mert a gyilkosságokat kétségkívül Paramananda maharadzsa keze követte el. Kivéve Mr. Ólafssont. Őt valaki más ölte meg. 
-KezeV. 
-Úgy értem, Paramananda gyilkolta meg őket... de,hogy közben a tudatánál volt-e, az már más kérdés. Giovanna maharáni ugyanis hatalmában tartotta az idős, kissé már szenilis ember lelkét. Azt a parancsot adta neki, hogy gyilkoljon, és a maharadzsa gyilkolt is. Azért kellett ölnie, hogy a gyilkosságok és az ezt követő leleplezés megingassák fia, Ripudaman pozícióját az általa létrehozott alumíniumipari szövetségben. 
- Ő lopta el és vitte vissza a helyére Utpála képét is? 
-Azt hiszem, igen. Ámbár... talán nem minden alkalommal. Azt hiszem, néha segítettek neki. Amikor először tűnt el Utpála képe - néhány héttel Indiába érkezésem előtt - nos, akkor minden bizonynyal Paramananda emelte el. Természetesen Giovanna maharáni parancsára. Ripudamantól tudom, hogy Prithviradzs és felesége az alumíniumipari szövetség létrehozása ürügyén gyakran megfordultak a palotában. Paramananda Musztafa ládájába rejtette a képet, majd a maharáni utasítására megölte Musztafát. Ebben, és a kép sétáitatásában, bizonyára Prithviradzs és felesége is segített neki anélkül, hogy az öregúr tudott volna róla. Megkérdezhetik, hogy Ripudaman miért nem szólt a kép eltűnéséről a zsaruknak? Azért, mert Rippy már akkor gyanúba vette az apját. Azt nem sejtette, hogy Prithviradzs és felesége mit forralnak ellene, azt viszont valószínűnek tartotta, hogy apja valamilyen módon a házasságát kívánja megakadályozni vele. Nem utolsósorban az lett volna a feladatom, hogy keressem meg a képet, akárhová is rejtette az öregúr. Annak, aki a gyilkosságokat sugalmazta, kapóra jött, hogy Paramananda imádta Anusha Palekart, ugyanakkor utálta az idegen lányt. Az esküvőn kitört botrány úgyszintén a sugalmazó kezére játszott. Ripudaman napjai meg voltak számlálva az éppen általa létrehozott szövetség élén. Hemadri felügyelő letartóztatta Paramanandát, de az elmeorvosi szakértő javaslatára kényszergyógykezelést, majd zárt intézetben való elhelyezést írtak elő számára. Ott is halt meg a szerencsétlen. 
- Azt állítja tehát, hogy a gyilkosságok elkövetését Giovanna maharáni sugalmazta az öregúrnak? 
- Inkább Prithviradzs. Ő volt az ötletgazda - ha szabad ezt mondanom -, Giovanna asszony csak végrehajtotta az utasítását. De ha már így alakult, beszéljünk egy kicsit Prithviradzs maharadzsáról. Tudjuk, hogy a család vagyonát éppen Paramananda áldásos működésének következtében, a függetlenség elnyerése után, az indiai hatóságok elkobozták, és idő múltával is csak részben szolgáltatták vissza. A birtok gyöngye, a palota azonban Paramananda kezén maradt, mivel annyira beleszeretett, hogy képtelen volt lemondani róla. Prithviradzs sosem bocsátotta meg neki, amit a családjával tett, és természetesen a palota elfoglalása miatt is gyűlölte. Ugyanígy gyűlölte Ripudamant is. Csatlakozott ugyan az alumíniumipari szövetséghez, de a szándéka ettől jottányit sem változott: tönkretenni Parama-nandát és fiát, Ripudamant. Látszólag elfogadta Ri-pudaman vezető szerepét, de csak az alkalmat leste, hogy leszámolhasson vele. Giovanna asszony természetesen mindenben támogatta. Pedig, ha tudta volna, hogy mi jár Prithviradzs fejében... 
- Mi járt? - hökkent meg Domingos de Carvalho. -Egyelőre maradjunk még Giovanna maharáninál. Giovanna maharáni - mint tudjuk - fiatal korában parafenoménként, hipnotizőrként és illuzionis-taként kereste a kenyerét. Gyerekjáték volt neki rá-kényszerítenie valakire az akaratát. Az volt a tervük, hogy a gyilkosságok segítségével átvegyék a hatalmat a szövetségben Paramanandát a halálba, Ripudamant pedig a jelentéktelenségbe taszítsák. Ehhez 
a helyismeretüket is felhasználták. Ne felejtsék, Prithviradzs maharadzsa ebben a pálmában gyere-keskedett - úgy ismerte, mint a tenyerét. Ismert titkos átjárókat, rejtett szobákat, szellőztetőrendszere-ket. Nem volt nehéz huzatot előidéznie, rövidzárlatot csinálnia, vagy senki más által nem ismert módon az ablakokra sütő holdfény segítségével elefántot vetítenie a márványpadlóra. Képesek voltak kísértetkastélyt csinálni abból a gyönyörű épületből. Képesek voltak egyetlen pillanat alatt eltűnni, majd a legváratlanabb helyeken ismét előbukkanni. Ezért arra gondolok, hogy Paramananda csak gyilkolt, minden egyéb, titokzatosnak tűnő jelenséget viszont ők idéztek elő. 
- Érthetőbben, ha lehet - kérte Barbara del Sol. 
- Ők sétáltatták Utpála képét a palotában, ők kentek vért a falra, ők törték össze és kenték be vérrel a Musztafa őrizte ládát, azt a látszatot keltve, mintha a maharáni képe szabadult volna ki a börtönéből, hogy minél nagyobb riadalmat keltsenek velük. Ha már akkoriban ismerték volna a DNS-vizsgálatot, ellenőrizhettem volna, kinek a vére szárad a falakon, mert aligha a szerencsétlen Musztafából származott mind. De végül is ez nem fontos. Akar egy majomé is lehetett. 
- Vagy csirkéé. 
- Azé még inkább. Miután Giovanna asszony utasítására Paramananda elkövette a gyilkosságokat, Giovanna asszony napjai megszámláltattak. Prithviradzs már tudta, amit a felesége még csak nem is sejtett - hogy ez lesz a búcsúfellépése. Meg fogja ölni. Megöli, ahogy Ólafssont is megölte. Megöli, mert... másra vetette ki a hálóját. 
- Kire? - kerekedett ki Barbara szeme. 
Lendvay kortyolt a whiskyjéből, aztán megvonta a vállát. 
- Természetesen Anusha Palekarra. -Te jó isten! 
-így aztán... megölte Giovanna asszonyt, azt a látszatot keltve, hogy Utpála volt a tettes. Pedig Ő lökte ki az ablakon. 
-És... Anusha? 
- Hozzáment Prithviradzshoz. Persze csak jó egy évvel a történtek után, de már addig is együtt éltek egy karib-tengeri szigeten. 
- Hogy tehetett ilyet az a lány? 
- Miért ne tette volna meg? Ripudaman vérig sértette, megalázta - még akkor is, ha nem volt a tudatában, hogy mit cselekszik. És nevetségessé is tette. Anusha a gazdagságba menekült: Prithviradzs felesége lett. 
-Tudott róla, hogy... Prithviradzs gyilkolt? 
- Dehogy tudott! Ha tudott volna, nem ment volna hozzá. 
- Miért olyan biztos ebben? 
- Elmondta nekem. 
- Hogyan? Ön találkozott vele később is? Lendvay biccentett. 
- Évek múltával, amikor Prithviradzs már a szövetség elnöke volt. Mert mondanom sem kell, hogy Ripudaman elnöksége rövid életűnek bizonyult. Egy évvel a tragikus események után, Prithviradzs javaslatára, összegyűlt a szövetség közgyűlése: leszavazta Ripudamant, és Prithviradzsot nevezte ki elnökévé. Rippy azóta is tehetős ember, mivel a kastélyát méregdrágán eladta Prithviradzsnak a képtárral és benne Utpála maharáni képével. Ehhez Prithviradzs ragaszkodott. Ripudamannak ma már nincs szava a 
szövetségben... annak ellenére, hogy már nem Prithviradzs a vezetőjük. 
- Őt is leváltották? 
-Egyelőre térjünk vissza Giovanna maharánira. Az asszony valóban nem mindennapi képességekkel rendelkezett, azt azonban, amit Paramanandával tett... nem lett volna képes egyedül megtenni. Valaki segített neki. Valaki úgy megnövelte az erejét, hogy bármit megtehetett. Valaki odaátról. 
- Honnan odaátról? - tudakolta Barbara del Sol. Lendvay belekortyolt az italába. 
- A túlvilágról, vagy bárhogyan is nevezzük. Meg vagyok győződve róla, hogy Utpála növelte meg az erejét. A maharáni szelleme költözött belé a képből. 
- Ezt komolyan mondja? - hökkent meg Domin-gos de Carvalho. - Ön, a felvilágosult professzor? A világhírű kriminalista? 
-Inkább tovább mennék - sóhajtotta zavartan Lendvay professzor. - Anusha Palekar tehát hozzáment Prithviradzshoz. Hónapok múltával a maharadzsának furcsa szokása támadt. Minden áldott nap bement a képtárba, hogy megnézze Utpála képét. Mintha titokzatos erő kényszerítette volna rá. Anusha egyszer csak arra ébredt, hogy Prithviradzs immár fél napokat is eltölt a maharáni képe előtt, és beszélget vele. A tragikus események után néhány évvel, Prithviradzs meghalt. 
-Meghalt?! 
- Öngyilkos lett. A maharáni képével a hóna alatt kiugrott az ablakon. Ugyanúgy, mint Giovanna asz-szony azzal a kis különbséggel, hogy ez utóbbi nem ugrott, hanem lökték. És tudják, mi még az érdekes? Hogy kék foltokat találtak a nyakán, mintha valaki még fojtogatta is volna. Mivel Anusha és a maharadzsa viszonya ekkor már megromlott - talán éppen azért, mert Prithviradzs kezdte elveszíteni önmagát - sokan arra gyanakodtak, hogy Anusha lehetett a tettes. 
- Az a vékony lány? 
- Paramananda sem volt éppen erőművész. -Csakhogy neki... Giovanna segített. Jézusom, 
maga arra gondol, hogy Utpála... 
- Az egyik nő segít a másikon. így aztán Prithviradzs is elhalálozott. A nyomozás természetesen öngyilkosságot állapított meg. Az alumíniumipari szövetség pedig Anusha Palekart választotta elnökévé. Prithviradzs mellett volt alkalma kitanulni a szakmát. 
- Maga... folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot? - kérdezte gyanakodva Barbara del Sol. 
Lendvay összehúzta a szemét, majd sóhajtott egyet. 
- Igen. Anusha többször is meglátogatott. 
- Mi a fene? Mit akart magától? Lendvay elmosolyodott. 
- Nem sokat, csupán annyit, hogy vegyem feleségül. 
Néma csend borult a szobára, amit csak nagy sokára tört meg Róbert McKinley mutáló hangja. -Elvette? 
- Nem vettem el - mondta Lendvay professzor. -És... miért nem? 
Lendvay felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett a ház előtt zizegő juharfára, és úgy válaszolt, hogy vissza sem fordult felénk. 
- Mert akkor már... nem szerettem. 
Amikor ránk nézett, már ismét kemény volt a tekintete. 
- És jól is tettem, hogy nem vettem el ha megtettem volna, talán már nem élnék. Sőt biztosan nem. Pedig... bevallotta nekem, hogy soha senkivel... nem érezte úgy magát, mint velem azon az éjszakán. .. ami az első olyan éjszakája volt. De erről nem szeretnék többet mondani. Egyszer, amikor eljött hozzám, és... egy hetet töltöttünk Barbadoson - akkor már a szövetség elnöknője volt -, elpanaszolta, hogy mintha történt volna valami Utpálával. 
- Úgy érti, a képével? 
- Természetesen. Mondanom sem kell, hogy Anusha a szövetség elnöknőjeként alaposan megváltozott - igazi nagyvilági nő lett belőle. Csak a száriját nem vetette le, régi énjét azonban igen. Ez egyáltalán nem tetszett nekem talán éppen emiatt nem vettem el. Már csak nevetett azon a régi Anusha Palekaron, aki öngyilkos akart lenni, mivel Ri-pudaman nem tartotta érvényesnek gyermekkorukban kötött házasságukat. És... mintha már a hagyományokban semhitt volna. Magával vitte Újdelhibe Utpála képét, és az irodája falára akasztotta. Azzal dicsekedett, hogy a maharáni az őrangyala. Csakhogy Utpála ezt alighanem másképpen gondolta. Legutolsó látogatásakor elmesélte, hogy Utpála mintha megváltozott volna. Addig szeretettel mosolygott rá, ez időtől kezdve azonban fenyegetéssé torzult a mosolya. Talán vissza akart kerülni a képtárba, amely évszázadok óta az otthona volt. Persze Anusha ezt úgy mondta nekem, hogy ezt gondolnák az ostobák, akik a régi hagyományokban és a túlvi-lági kapcsolatokban hisznek ő azonban felvilágosult nő, és ha lehunyja a szemét, nem a túlvilágot látja maga előtt, hanem az e világot, azon belül is az én ágyamat, amint meztelenül fekszik rajta. Bocsánat, 
hogy kimondtam, de hát ez az igazság. Azt is elmesélte, hogy álmában Utpála néha csúnya dolgokat suttog neki. És már többször is a földön találta reggel a képet, pedig biztonságosan a falra volt rögzítve. Kétszer a szeg szakadt ki a téglák közül, mintha valaki kitépte volna. Figyelmeztettem, hogy azonnal vigye vissza a képet a kastélyba, és ne mozdítsa el onnan soha többé. Anusha nagy könyörgésemre megígérte, de aztán megfeledkezett az ígéretéről. Sajnos. 
- Mi történt vele? - nyögte Bob. 
- Meghalt - mondta érzelemmentes hangon Lend-vay professzor. - Repülőgép-szerencsétlenségben. Egyedül vezette a gépét... s tiszta időben, jó látási viszonyok között hegycsúcsnak ütközött. Pedig kiváló pilóta volt. A gép roncsai között sértetlenül megtalálták Utpála képét, amelyet az utóbbi időben minden útjára magával vitt. És tudják, mi az érdekes? Hogy az ő nyakán is fojtogatás nyomai látszottak, pedig... nem utazott rajta kívül más a gépen. 
- Most... hol van Utpála? 
-A helyén, a néhai Paramananda kastélyában. Azóta megnyugodott, nem hallottam, hogy bármit is elkövetett volna. A palota újabban múzeum, s a kép kedvesen mosolyog a látogatókra... Ezzel kapcsolatban azért még el szeretnék mondani valamit. Jó néhány évvel ezelőtt találkoztam egy ügy kapcsán Mr. Diego Velasquezzel, az egyik legnagyobb élő indológussal. Furcsa dolgokat mesélt nekem Utpá-láról. Ezek szerint Utpála maharáni már életében furcsa asszony volt. Varázslókkal vétette körül magát, remetékkel és jógikkal, akik közül többen arról voltak híresek, hogy tudták, hogyan kell kapcsolatba kerülni a túlvilággal, naponta beszéltek olyanokkal, akik visszalátogattak odaátról. Utpála állítólag sokat 
tanult tőlük. Talán valóban képes volt a saját képébe változni, és benne lakva bosszút állni a maharadzsacsaládon. 
- Maga... elhiszi ezt? Lendvay felvonta a vállát. 
-Még senki nem jött vissza odaátról, hogy eldöntse, kinek van igaza. De hadd szóljak még régi ismerősömről, Hemadri felügyelőről. Nos, őt főfelügyelővé nevezték ki. Nemhiába építette be Dishát a vendégek közé, sok olyan információt megtudhatott a lánytól, és talán magától az igazi Sonikától is, amelyekkel... megzsarolta Prithviradzsot. Ő intézte el, hogy főfelügyelővé léptessék elő. 
- Csak még egy utolsó kérdést - emelte fel a kezét Barbara del Sol. - Amikor felfedezték Musztafa holttestét, miért kérte magát Ripudaman, hogy vállalja magára a holttest megtalálását, amit maga végül is elvállalt? 
Lendvay professzor megvonta a vállát. 
- Talán azért, mert akkor még abban bízott, hogy sikerül elhatárolnia az apját az eseményektől, s az amerikai nyomozó jelenléte és sikeres tevékenysége visszariasztja azokat, akik rosszban sántikálnak. 
- Gondolja, hogy Ripudaman gyanakodott Prith-viradzsra? 
- Nem hiszem - mondta az állat simogatva Lendvay. - Bár ki tudja? Egyébként évekkel később Re-nóban jártam. Éppen valami ünnepség volt a városban, rodeóval, lóversenyekkel. A városi parkban sétálva furcsa jelenet tárult a szemem elé. Egy kisfiú állt a zöld füvön, mellette az apja térdelt, és a kisfiú markába nyomott egy kis csomagocskát. A csomag nem lehetett nagyobb egy sapkánál. 
- Megindítom a levegőt - kiáltotta a férfi. - Ha megindult engedd utána! 
A férfi csavart egyet a füvön heverő fémpalack száján. A következő pillanatban sziszegés hangzott fel, majd a fiú kezében tartott valami gyorsan növekedésnek indult. Még el sem tudtam ámulni a csodálkozástól, máris az orrom előtt himbálódzott egy hatalmas elefánt. Óriási, kemény csontagyarakkal, ormánnyal, fülekkel. 
- Oké már, apa? - kérdezte aggódva a fiú. 
- Azt hiszem, még mindig nem az - bosszankodott a férfi. 
-Az egyik lábába nem ment elég levegő. Várj egy kicsit... most engedd ki! 
A fiú kihúzhatott valahonnan egy dugót, mert az elefánt két-három másodperc alatt ismét sapkányi méretűre zsugorodott össze. 
- Próbáljuk meg még egyszer! 
Az elefánt és véres lábnyomainak a rejtélye megoldódott. 
Beszélgettünk még erről-arról, aztán felkerekedtünk, hogy körüljárjuk a tavat, és megnézzük a lazacot fogó indiánokat. Kanadában lassan beköszöntött az ősz. 
LA szerző eddig megjelent művei 
Sindzse szeme 
A Karvaly árnyékában 
A gyűlölet fája 
Holdanyó fényes arca 
Siva utolsó tánca 
Huan-ti átka 
A vérfarkas éjszakája 
A Suttogó árnyak öble 
A gonosz és a fekete hercegnő 
A megfojtott viking mocsara 
A keselyűk gyászzenéje 
Az ördög fekete kalapja 
Omosi mama sípja 
Naraszinha oszlopa 
A vérfarkas visszatér 
Halálkiáltók 
Sziget a ködben 
A rodzsungok kolostora 
A Nagy Madár 
Lebegők 
Ahol a pajpaj jár 
A láthatatlan kolostor 
Tulpa 
Ganésa gyémántjai 
Véresszakállú Leif és a lávamező 
A vadász 
Csőd A vérfarkasok kastélyában 
Siva újra táncol 
A Fekete Anya kígyója 
A felakasztott indián szigetén 
A Lendvay-sorozat 
A fojtogatok hajója 
A halál kisvasúton érkezik 
Gyilkosság az olimpián 
A láp lidérce 
Nebet Het, a halottak úrnője 
Miranda koporsója 
Damballa botja 
Monszun 
Mau-Mau 
Lőrincz L. László 
életműsorozatának eddig megjelent kötetei: 
Lőrincz L. László: 
A Nagy Kupola szégyene 
A hosszú szafári 
A föld alatti piramis 
Üvöltő bika 
Gyilkos járt a kastélyomban 
Kegyetlen csillagok 
A gyilkos mindig visszatér 
A sámán átka 
Az elátkozott hajó 
A halott város árnyai 
Leslie L. Lawrence: 
Sindzse szeme 
A Karvaly árnyékában 
Holdanyó fényes arca 
Huan-ti átka 
Nebet Het,a halottak úrnője 
Miranda koporsója 
A vérfarkas éjszakája 
A vérfarkas visszatér 
Damballa botja 
A gyűlölet fája 
Naraszinha oszlopa 
JÖN!          JÖN!            JÖN! 
A GESTA KÖNYVKIADÓ KARÁCSONYI SZENZÁCIÓJA 
Leslie L. Lawrence: A HOSSZÚ ÁLOM 
A rémálom Indiában kezdődik Leslie L. Law-rence-t megbízzák, hogy győződjék meg róla, az élve eltemetett szent ember, szádhu vajon még ott nyugszik-e a sírjában?, St. Maartenen folytatódik vajon ki ölte meg, és egyáltalán megölte-e Barbara del Sol cirkuszának szádhuvá lett művészét?, és még a buddhista konferencián sem fejeződik be vajon ki rabolta el a híres-hírhedt vörös süveges szerzeteseket?. Ki fenyegeti Leslie L. Lawrence életét, ki akarja megfejteni A HOSSZÚ ÁLOM titkát? 
Megjelenik 
2005 novemberében 
A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás 
több mint négy évszázados hagyományait őrző 
ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2005. évben 
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató 
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3575.49.01 
Készült 20,49 A5 ív terjedelemben 
Lendvayt már az Indiába tartó repülőgépen megpróbálják megölni, ettől kezdve a helyzet csak rosszabbodik. A kivégzett maharáni festménybe költözött lelke bosszút áll a haláláért a láthatatlan elefánt vérrel mázolja be a falat szegény Musztafát feldarabolják Paramananda maharadzsának gyakran kell pisilnie, de nem mindig talál WC-t. A könyv John C. Lendvay egyik ifjúkori történetét írja le, amint azt elmesélte Leslie L. Lawrence-nek, Santa Monicaban, hálaadás ünnepén. 
A maharadzsa udvarában 
ISBN 963 9591 14 9 
GESTA KIADÓ 
1198 F