LŐRINCZ L. LÁSZLÓ A GYILKOS MINDIG VISSZATÉR PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1990 A fedél SZABÓ ÁRPÁD munkája LőrinczL. László, 1990 Azoknak az észt, litván, burját és orosz barátaimnak ajánlom ezt a könyvet, akikkel együtt ültük meg Kelet-Szibériában, reménytelen keserűséggel, 1968 szomorú karácsonyát. Himki. December 12. Iván Petrovics Szerebrjakov, amikor átlépte annak a toronyháznak a kapuját, ahol jó tíz éve lakott, nem sejtette, hogy negyedóra múlva meggyilkolják. Méghozzá feltehetően azok, akik az apját is megölték, bár ez utóbbiról soha, semmilyen hivatalos értesítést nem kapott sem ő, sem az édesanyja, Mária Antonovna Szerebrja-kova. Megtörölgette gyöngyöző homlokát, nekidőlt a falnak, s felnézett a szétvert villanykörtére a lépcsőház mennyezetén. Vigye el az ördög, megöregedtem - morogta és megcsóválta a fejét. - Nincs mese, megöregedtem. Pedig nem is iszom. Miattam aztán meghozhatták az új törvényt a piálásról. Akkor se innék, ha ingyen osztogatnák. Mióta Paska lakodalmán majd felfordultam, csak módjával nyúlok a pohárhoz. Akkor se többet, mint egy nyeletet... Vigye el az ördög, csak az öregség lehet az oka, hogy már tíz perc gyaloglás után citerázik a lábam... Vigye el az ördög! Egészen addig dohogott, amíg fel nem ért a harmadikra. A lámpa természetesen itt sem égett, pedig már sötét volt odakint. - Ha akarnának, ki is nyuvaszthatnának ebben a rohadt sötétben. Mióta Szemjonova idehozta ezeket a görényeket Alma-Atából, nincs nyugalma a háznak. Ereszd be Ázsiát, legelőt csinál az országodból... Szemjonova elkövette azt az ostobaságot, hogy engedte a lányát férjhez menni egy kazak marhahajcsárhoz. Most aztán megnézheti magát. Idetelepedett a pereputtya a nyakára: csupa vá-gottszemű, félvad fickó oroszul annyira sem tudnak, hogy bocsánatot kérjenek, ha elsöprik az embert az útjukból a folyosón. Holtbiztos, hogy ezek a Dzsingisz kán-fattyak lopták ki a körtéket a helyükről. Eladták és elitták... Iván Petrovics a korlátba kapaszkodva felballagott a következő emeletre, s amikor ott is afrikai sötétség fogadta, úgy érezte, tennie kell valamit az ázsiai banda, és faltörő kosuk, Szemjonova ellen. Óvatosan körülnézett, s amikor meggyőződött róla, hogy hírehamva sincs az ázsiaiaknak, mélyet, jóízűt harákolt, s a kemény, belomorkanal-cigarettán hízott turhát ügyesen célozva Szemjonova ajtajára köpte. Aztán megszaporázta a lépteit és felkapaszkodott az ötödikre. Még akkor is elégedetten mosolygott, amikor megpróbálta elfordítani a kulcsot a zárban. Egyszer még letörlöm a vigyorgást a kutyapofátokról - motyogta, és lerakta a szatyrot a földre, hogy könnyebben elfordíthassa a kulcsot. - Le én. Várjatok csak zsiványok... Közeledik az idő, amikor a jöttmentek eltakarodnak Moszkvából. Megmondta az a kucsmás a nagygyűlésen... A zsidók, az ázsiaiak, és a bőrfejűek menjenek a francba! Meg azok a kis ribancok is, a Kutuzov sugárút környékéről... Más világ lesz itt hamarosan. A fenébe ezzel a kulccsal..,! Iván Petrovics csak akkor döbbent rá, hogy nem stimmel valami, amikor az ajtó csendben, egyetlen nyikkanás nélkül kitárult előtte. Amikor aztán kinyúlt egy kéz a résen és ellenállhatatlan erővel behúzta az előszobába, már tudta, hogy az ázsiaiak elkapták. Villámsebesen végigfutott agyán a gondolat, hogy talán kár volt letur-háznia Szemjonova ajtaját, tovább azonban nem gondolkodhatott, mert az ajtó, amelynek pedig nyikorognia kellett volna, ugyanolyan halkan, ahogy kitárult, be is csukódott mögötte. Iván Petrovics behunyta a szemét és arra gondolt, hogy a szatyra alighanem kint maradt a folyosón. Aztán meg arra, hogy holtbiztosán megvágják az arcát egy borotvapengével, esetleg levágják fél fülét, mint Viktor Afanaszjevnek Ufában, esetleg... - ami ezután következhetett volna, arra nem is mert rágondolni. - Vigye el az ördög, jó lenne, ha legalább néhány szót tudnék kazakul, talán nem bánnának el velem annyira az ördögf attyak. Vajon ki tudják-e verni belőlem, hova dugtam a takarékkönyvemet? Ha már eddig is meg nem találták a disznók. Olyan ezeknek a szaglása, mint a vadászkutyáké... Uramisten, hát mit vétettem... Hagyta, hadd húzzák tovább. Csak semmi ellenállás, semmi védekezés ők az erősebbek. Ha megtudom, ki fújt be nekik, kitaposom a belét. Kosztya Fomin, vagy kicsoda? Fominnak beszéltem legutoljára a zöldségesnél ezekről az undorító, ázsiai férgekről... Lehet, hogy neki járt el a pofája? Ej, Fomka, Fomka, nagy szarba kevertél a hülye fecsegé-seddel. Ezek még a bőrömet is lenyúzzák, barátocskám... Iván Petrovics csak akkor merte résnyire nyitni a szemét, amikor már átlépte a szoba küszöbét, s érezte, hogy odabent többen is vannak, néhány lépésnyire, vagy éppen karnyújtásnyira tőle, arra várva, hogy szembenézzen velük. Iván Petrovics mélyet sóhajtott és felpillantott. De csak egy szemvillanásnyira. Aztán ismét a sötétségbe menekült és arra gondolt, hogy ez csak rossz álom lehet. Esetleg ufók látogatták meg, mint a hülye Antont, aki kvászos kocsijával nagy néha feltűnik a lakótelep környékén, és kvászmérés helyett arról dumál, hogy Liga-csov egy másik világból érkezett azzal a feladattal, hogy elrontsa, amit az elmúlt évek során megpróbáltak helyrepofozni. Ezek azonban valódi, földi férfiaknak látszottak. Ráadásul nem is voltak ázsiaiak. Már amennyire, persze, egy futó pillantásból meg lehet győződni róla. Iván Petrovics - hallott egy lágy, barátságos hangot szobája mélyéről. - Nem vetné le a kabátját, kérem? Kedvenc karosszékében, a televízió előtt, magas, szőke, egészen, mondhatni valószínűtlenül világos szemű férfi ült, kedves, vidám, gyerekesnek tűnő mosollyal az arcán. Vele szemben, Varvara Iva-novna árván maradt öltözőasztalkájánál fekete hajú, fekete szemű férfi kuporgott - szerencsére ő sem volt ázsiai. A harmadik mögötte állt, és szinte szeretetteljes mosollyal nézte a zavartan tébláboló Iván Petrovicsot. Grisa - mondta a szőke, éneklő, dallamos oroszsággal -, segítsd le házigazdánkról a kabátot. Iván Petrovics automatikusan gombolni kezdte télikabátját. Esze ágában sem volt, hogy megkérdezze: ugyan milyen jogon szólítja fel valaki a saját lakásában, hogy vesse le a kabátját. A fehér szemű, vidám képű fickó mosolyogva felemelkedett és az ablakhoz sétált. Iván Petrovics most vette csak észre, hogy a függönyöket behúzták, pedig ő sohasem szokta behúzni őket. Mióta egyedül élt, bátorságot merített a környező, kivilágított ablakok látványából. Erősen hitte, hogy azok az emberek, akik ott élnek a világos ablakok mögött, gondolkodás nélkül segítségére sietnének, ha valami baja történne. Tudata mélyére száműzte kétségeit, hogy mindez csak illúzió, a magány mákonya hogy azok az emberek fütyülnek rá, és még ha kiállna az ablakba, és világgá üvöltené is a fájdalmát, esze ágában sem lenne egyiküknek sem megkérdezni, mire van szüksége. A szőke, magas, világos szemű fiatalember két ujja közé csippentette a függönyt és óvatosan elhúzta az ablak elől. A felbukkanó narancssárga négyszögek most nem vidították fel az öregember lelkét. Rájött, hogy a hidegen világító ablakok nem barátok, hanem ellenségek. Szép helyen lakik, Iván Petrovics. Iván Petrovicsnak eszébe sem jutott, hogy kérdéseket tegyen fel. Legkevésbé pedig, hogy tiltakozzék. Egyes-egyedül az járt a fejében, hogy mi az ördögöt kereshet az a fickó, aki elvette a kabátját, a folyosón, majd a konyhában. Igen jól hallotta ugyanis, hogy a férfi bemegy a konyhába, s matatni kezd a tányérok és evőeszközök között. Nem ülne le, Iván Petrovics? A szőke, világos szemű férfi cigarettát húzott elő a zsebéből és Iván Petrovics felé nyújtotta. Ugyanaz a belomorkanal volt, amit Iván Petrovics is szívott. Megvárta, amíg Iván Petrovics megnyugszik egy kicsit, leveri a hamut a szőnyegre, akkor felemelte a fejét és az öregemberre mosolygott. Kedves Iván Petrovics, bizonyára felteszi magában a kérdést, mi az ördög ez, ami itt történik, mit jelent az, hogy wiitt vagyunk a lakásában, s mit akarunk magától. így van? Iván Petrovics határozatlanul hümmögött, és egy füstfelhő mögé bújt. Mi a fenét lehetne ehhez hozzátenni? A szőke biccentett és mintha elkomorodott volna. Éppen csak egy picikét, de ez is elég volt ahhoz, hogy Iván Petrovics hátán a hideg fusson végig. Tökéletesen helytállóak a kérdései, Iván Petrovics. És.,. tulajdonképpen, szívem szerint válaszolnék is rá, de... nem tehetem. Ugye megért, Iván Petrovics? Az öregemberre ekkor határtalan nyugalom szállt. Most már biztos volt benne, hogy nem fogják megvágni pengével az arcát, nem gyújtanak tüzet a talpa alá, hogy előadja a takarékkönyvét, sőt még a szobája padlójára sem rondítanak oda, ahogy Petrovéknál csinálták az ázsiaiak. Legfeljebb simán és könnyedén megölik. Nem fárasztotta magát azzal, hogy a miértekkel kínozza magát. Bizonyos esetekben a miértek értelmüket vesztik. És a kérdőjelek is. Csak felkiáltójelek maradnak minden mondat után. Bólintott, és bár alacsonyan ült, igyekezett kinézni az ablakok világító négyszögeire. Igen. Megértem, A fehér szemű elégedetten biccentett. Köszönöm, Iván Petrovics. Arról van szó, hogy a segítségét szeretnénk kérni. A segítségemet? Úgy robbant ki belőle a szó, mint ágyúból a golyó. Az 6 segítségét? Hiszen évek óta szerencsétlen nyugdíjas, s leszámítva a sorban állásokkal töltött időt, amikor kénytelen-kelletlen szóba elegyedik ezzel-azzal, még normális emberi kapcsolata sincs. Mivel tudna segíteni nekik? A fehér szemű mosolygott, mondani akart valamit, de amikor a harmadik férfi felbukkant az előszoba ajtajában, magába fojtotta a szót. Megvárta, amíg a kefehajú, kövérkés fickó, kezében néhány tányérral és egy üveg vodkával belép az ajtón, a tányérokat és az üveget a szoba közepén álló asztalkára teszi. Iván Petrovics csak most vette észre, hogy a kis, tulajdonképpen háromlábú asztalkára - egyik lábát Varvara Ivanovna katona fia törte ki részegen - valaki fehér térítőt terített. Idegességében azt sem tudta, kié a terítő: az övé-e, vagy azt is a látogatók hozták magukkal. A kefehajú az asztalra tette a tányérokat. Iván Petrovics akaratlanul is megszámolta őket: négy kistányér volt és egy nagyobb. Az elsőn néhány olajos hal feküdt, valószínűleg sprotni a másodikon szeletelt uborka tejszínnel leöntve a harmadikon marhaszeletek a negyediken pedig egyetlen zöld alma. Mire Iván Petrovics kellőképpen kicsodálkozta magát, a kefe-hajú ismét fordult egyet. Vizespoharat állított az asztalra, megfogta egy szalvétával az üveget, és majdnem teletöltötte belőle a poharat. A szőke biccentett a kefehajú eltűnt az előszoba sötétjében. A szőke Iván Petrovicsra szegezte a szemét és ismét mosolygott. Vegyen, Iván Petrovics. Az öregember gyomra összerándult. Érezte, egyetlen falatot sem tudna lenyomni a torkán. Köszönöm - nyögte. - De... nem vagyok éhes. Akkor igyék! Én nem... évek óta... Mióta a májam egyszer... Néha-néha kivételt tehet az ember. No, persze, istenkém... hát hogyne, de én... tudják, amikor rosszul lettem, azt mondta az orvos... A világos szemű mosolyogva felállt, felvette a poharat és Iván Petrovics kezébe nyomta. Ismeri Buharint, Iván Petrovics? Iván Petrovics arcából kifutott a vér. Én... nem... azaz... Nyugodtan beismerheti - mosolygott a szőke -, nem kell félnie, Buharin elvtársat rehabilitáltuk. Sajnos, nem volt módomban... Nem tesz semmit, Iván Petrovics. Hajói emlékszem, ő írta egy helyütt, de javítson ki, ha rosszul emlékszem, hogy vannak olyan kérések, amelyeket nem lehet visszautasítani. Buharin itt nyilván bizonyos pártmegbízatásokra gondolt, de... Iván Petrovics nagyot nyelt. Nem tudta ugyan elképzelni, hogy neki miért kéne pártmegbízatásként kiinnia egy pohár vodkát, de érezte, hogy ez esetben aligha ellenkezhet. Mégmindigjobb,minta zsilettpenge... A torkán lezúduló vodka parázsként égette a belsejét. Meglepetten tapasztalta, hogy nem is olyan kellemetlen, mint gondolta. Tudta ugyan, hogy másnap majd a szőnyegen térdel máját tapogatva, és jajgat, mint sebzett vadállat, de most nem akart a holnapra gondolni. Tulajdonképpen nem akart semmire sem gondolni. Egy kis uborkát, Iván Petrovics. Minden mindegy alapon vett az uborkából is. Aztán a halból és a marhaszeletből. És... önök... elvtársak? A fehér szemű mosolygott és széttárta a karját. Aminek egészen pontosan az volt az értelme, hogy innánk mi, hogyne innánk, csak hát a szolgálat... Iván Petrovicsnak elszállt a félelme. Megállapította, hogy ezek a fiúk nem is olyan félelmetesek, mint amilyen a hírük. Igaz, hogy a, kefehajút csak néhány pillanatig látta, a fekete pedig csak ül, mintha néma lenne, és még csak nem is mosolyog, de ez a szőke, ez barátságos legény. Csak még egy pohárkával - mondta a fehér szemű. Iván Petrovics engedelmesen töltött: meg sem várva, hogy megtegyék helyette. A színházáról lenne szó, Iván Petrovics - hallotta a fehér szemS hangját a vodka ködfátyolán át. Poharáért akart nyúlni, de az már nem volt az asztalon. És a vodkásüveg is eltűnt. A színházamról? Maga színházigazgató volt, Iván Petrovics - mondta a világos szemű, és már nem mosolygott. - Mi lett a színházával? Iván Petrovics lihegett és széke biztonságába húzódott. A színházammal? Elvtársak én... feloszlatták. De esküszöm... A szőke föléje magasodott és a vállára ejtette a kezét. Nyugodjék meg, Iván Petrovics, egyszerűen csak bizonyos információkra lenne szükségünk a színházával kapcsolatban. Érti mire gondolok? Iván Petrovics biccentett, pedig nem értette. Egyáltalán nem értett semmit. A színházamat... 1962-ben feloszlatták. Tartja a kapcsolatot a színészeivel? Ugyan... dehogy. -Eggyel sem? Iván Petrovics úgy érezte, hazudnia, és ami ezzel együtt jár, kockáztatnia is kell. Legszívesebben jót húzott volna a vodkából, mielőtt nemet int, de az üveg már rég nem volt az asztalon. Nem. Senkivel. A fehér szemű mosolygott és cuppantott egyet, mintha nagyon meg lenne elégedve a válaszokkal. Tudomásunk van róla, Iván Petrovics, hogy amikor feloszlott a társulata, maguk búcsúestet tartottak. Egy magánlakáson. Az est végén valamennyien felírták a nevüket és címűket egy noteszlapra, amit ön eltett, Iván Petrovics. Én, és a barátaim, ezért a noteszlapért jöttünk. Iván Petrovics elképedt. Egyszerűen nem értette az egészet. Mit akarnak ezek a színészeitől? A volt színészeitől? Mivel a tekintetek mozdulatlanul rászegeződtek, kelletlenül megvonta a vállát, és megvakarta az orra hegyét. Hát... kétségkívül volt valami ilyesmi. Viktor Pervuhin lakásán - segített a világos szemű. Iván Petrovics elámult. - Ti aztán mindent tudtok, barátocskáim. Akkor meg mi az ördögöt akartok tőlem? Valóban azt az egyetlen, aprócska papírlapot? A hallgatag fekete hajú, székét megrecsegtetve feltápászkodott, és mintha csak véletlenül tenné, az ablakhoz sétált. Na, igen - morogta az öregember és érezte, hogy üres a feje, mint a kvászoskocsi tartálya dél felé. Mit is akarnak ezek itt? Csak a papírt, a papírocskát? Hogy, hogy nem, a teli pohár ismét felbukkant a fehér szemű kezében. Igyon még egyet, Iván Petrovics. A vodka jót tesz az emlékezetnek. Iván Petrovics remegő kézzel nyúlt a pohár után. Amikor az ital leszáguldott a torkán, s fejében halk robbanást hallott, elhatározta, hogy beszélni fog. Miért is ne mondaná el nekik, hol van az a papír. Nem hadititok, vagy olyasmi, ami, ha kiszivárog, ártana az ország érdekének. Hiszen valamennyien igaz hazafiak vagyunk, mégha mást is értünk néha alatta. Ma már ti is mások vagytok, fiúk, ma már... A fehér szemű elvette tőle az üres poharat. Iván Petrovics az uborkáért nyúlt. Megevett két karikát, aztán zavartan vihogva beszélni kezdett. Hát persze, hogy megvan az a papír, miért ne lenne meg, hehe-he? Akkor amikor... szóval be kellett zárnom a színházat, valóban összejöttünk valahol. Akkoriban még magam is kedveltem az italt, nem mintha ez rosszulesett volna... A szőke a vállára tette a kezét. Hol a lista, Iván Petrovics? Iván Petrovics böffentett, előkelő mozdulattal szája elé szorította a kezét, és bűnbánóan mosolygott. Bocsánat... elszoktam tőle. A lista ott van a... Lenin második kötetében. A világos szemű felemelte a fejét és szemügyre vette a heverő fölé szerelt aprócska könyvespolcot. A fekete hajú két gyors lépéssel átszelte a szobát, lekapta a polcról a Lenin-kötetet, s egyetlen szempillantás alatt megtalálta benne a színészek listáját. Csak szemvillanásnyi időre mutatta fel, aztán ugyanolyan sebesen el is tüntette a zsebében. A világos szemű megveregette Iván Petrovics vállát. Nagyon köszönjük, Iván Petrovics. Tényleg, nagyon sokat segített nekünk. Ekkor jelent meg az ajtóban a kövérkés, kefehajú. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, aztán becsukta maga mögött az ajtót. A fehér szemű kezében ismét felbukkant a vodkásüveg. Felemelte, a fény felé tartotta, s amikor meggyőződött róla, hogy még legalább kétujjnyi maradt az alján, felét az öregember poharába töltötte. Igyon, Iván Petrovics! Maharadze! A sötét hajú az ablaknál katonásan felemelte a fejét. A világos szemű behunyta a szemét és bólintott. A sötét hajú megfordult, és kinyitotta az ablakot. Az ötödik emelet magasában áramló hideg levegő betódult a szobába, meglebegtetve a kopott, még Varvara Ivanovna által varrott függönyöket. Iván Petrovics szólni akart, tiltakozni, hogy mi a fenének ez a nagy szellőztetés, amikor a sötét hajú elmozdult az ablaktól, az asztalkához lépett, és felborította. Iván Petrovics halkan felkiáltott. Kitágult szemmel figyelte, ahogy az uborkás tányérról lecsorgó tejszín végigömlik a szőnyegén. A marhaszeletek tányérja darabokra törött: a szeletek becsúsztak a heverő alá. Iván Petrovics érezte, hogy kiáltani, üvölteni kéne nekik esni és rúgni, cibálni őket, de nem maradt egy egérkényi ereje sem, hogy megmozduljon. Lába remegett, arca megmerevedett, mint színész korában, amikor vastagon bekente festékkel. Csak az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki közülük. A fekete hajú két ujja közé csippentette az abrosz szélét, kissé felemelte, és alánézett. Amit ott látott, megnyugtathatta, mert biccentett és visszaengedte a térítőt. A világos szemű most már teljes figyelmével Iván Petrovics felé fordult. Szeme szinte világított a szembeni házak ablakainak beszűrődő fényében. Álljon fel, Iván Petrovics! Az öregember megprób ált engedelmeskedni, de nem ment. Hiába igyekezett, nem volt erő a lábában így aztán csak kapálódzott kétségbeesetten, mint a hátára fordított bogár. A szőke a hóna alá nyúlt és felemelte. Mint a kórházi betegszállítók, amikor hetvennégy nyarán eltörte a lábát. Széke karfájára támaszkodott és megpróbált segíteni neki, aztán kétségbeesetten abbahagyta, amikor észrevette, hogy a kefehajú, aki eddig az ajtónál állt, egy teli vodkásüvegből vodkát locsol a szőnyegre. Elvtársak, én... bocsássanak meg, az Istenért, hát mit akarnak tőlem? Ez volt az utolsó mondat, amit életében mondott. Érezte, hogy rettenetes erő ragadj a a levegőbe, az ablak megindul és egyre közelebb jön hozzá, mint egy hatalmasra tátott száj. Behunyta a szemét és csak akkor nyitotta ki, amikor már a narancssárga négyszögek iszonyú sebességgel száguldottak el mellette. Az egyik négyszögben fekete klottgatyás embert látott, amint a konyhaasztalra haj olva maj szol valamit, miközben újságot olvas, egy másik négyszögben pedig két kislány, fehér kötényben és óriási masnival a hajában, földig érő tükör előtt illegeti magát. Mintha rakétává vált volna a világ, amely a végtelen magasságokba emelkedik. Néhány pillanat múlva a hajtómű robaját is meghallotta. Aztán már soha többé nem hallott semmit. Baku. December 20. Ligyija Szergejevna Muratova ezen az éjszakán is piszokul unta a banánt. Unta a részegeket, a csak most lerészegedőket, és a gyomorbajos józanokat is. Unta a hangos, és egymással is kötekedő oroszokat, az azerivel kevert oroszt beszélő azerieket, és az orrukat piszkáló, bamba özbegeket. Unta a világot mindenestül főleg a főnökét, Sislint, aki egyetlen pillanatot sem hagyott ki, hogy megpróbáljon a szoknyája alá nyúlni. Ligyija Muratovát egyáltalán nem elvi okok késztették rá, hogy visszautasítsa Sislin közeledését. Sokkal inkább gyakorlatiak. A szerencsétlen, papucsférj Sislintől ugyanis nem várhatott az égvilágon semmit. Éjféltájban menetrendszerűen felbukkant pipaszárlábú felesége, beletúrt a kasszába s gizda kis fenekét riszálva rávi-csorgott Ligyijára. Muratova tudta, hogy Sislin szegény, mint a templom egere, annak ellenére, hogy többet lop, mint egy kisebb autonóm köztársaság. Nem érzett senjmi hajlandóságot, hogy csak úgy, két nyelet import Martini közben letolja a bugyiját Sislinnek. Ugyan, miért is tenné? Nem volt kíváncsi főnöke pattanásos fenekére, attól pedig egyenesen viszolygott, hogy beleszuszogjon a fülébe és galambocskámnak nevezze. A mai éjszaka, sajnos, nem kecsegtetett semmi jóval. A fizetés napja rég elmúlt, a következő pedig még valahol a távoli horizont mögött bujkált. Unottan a pultra könyökölt és jobb híján a pezsgőző grúzokat figyelte. Ligyija Muratova maga sem tudta miért, de nem kedvelte a kaukázusiakat. Talán a félelem volt az oka, hogy, ha csak tehette, visz-szautasította közeledésüket. Taszította vad, fekete szemük, az orrlyukaikból kiálló seprűszerű szőr, és az a természetes fölény, amellyel igyekeztek a magukévá tenni. És harsányságukat sem szerette, amely már az ivászat első perceiben kitört belőlük. Az azerieket jobban elviselte, bár alattomosak voltak, és kisstí-lűbbek, mint a kaukázusiak. A kellemesen hűvös borozópincék mélyén azonban jobbik arcukat mutatták. Halkan társalogva ízlelgették a vörösbort, sósmandulát ettek hozzá, és sietősen távoztak, ha egy-egy már erősen kapatos, többnyire oroszokból álló olajbányász-kompánia felverte a borozó csendjét. Ligyija hirtelen felrezzent. A grúzok újabb szelet csokoládékat követeltek a pezsgőjükbe. Ligyija kivitte a csokoládét, visszautasított egy pohár gyanús színű italt, utálkozva felhúzta az orrát, amikor észrevette, hogy az asztal végén ülő, és csak egymást figyelő két grúz legény egyikének a keze a másik nadrágjában turkál, 8 fenekét ringatva visszasétált a pulthoz. Ligyija Muratovát ezen az éjszakán komor gondolatok foglalkoztatták. A vén boszorkány - csak így nevezte Abdullajevát, a háziasszonyát - már kétszer is ráripakodott, hogy ha nem fizeti ki a szoba árát - le is út, fel is út! - mehet a francba annyi a szobára váró, mint égen a csillag, akik ráadásul rendesen fizetnek, és nem hordanak mindenféle gyanús alakokat a takarójuk alá. Márpedig Zsenya eltartása maga egy vagyont emészt fel, nem beszélve egyéb szükségleteiről. De hát, honnan a fenéből szerezzen pénzt, ha nincs?! Persze - gondolta -, bizonyos értelemben könnyebb lenne, ha megszabadulna Zsenyától. De csak rövid ideig. Azon a helyen, ahol ő lakik, és abban a körben, ahol forgolódik, nem lehet meg egy Zsenya nélkül. Mélyen a gondolataiba merült, így aztán nem is vette észre, mikor jött be a magas, szőke, szokatlanul világos szemű férfi az étterembe. Biztosan rendesen letejelt Pasa bácsinak, hogy az öreg hétrét görnyedve kísérte egy szabad asztalhoz. Ligyija szájába vett egy fogpiszkálót és lopva gusztálni kezdte a vendéget. Természetesen nem annyira, hogy feltűnő legyen, de annyira titokban sem, hogy a pillantások címzettje ne vegye észre. Kezébe kapott egy kockás, még száraz rongyot, kiválasztott egy nem közeli, de nem is nagyon távoli asztalt, s ringó léptekkel odasétált hozzá. A két bárgyúképű tatár fel nem foghatta, mi késztette a feszülő szoknyás, és még feszülőbb blúzú lányt, hogy felemelje a poharukat, és letörölje azt a néhány csepp pezsgőt, ami véletlenül kifutott eléjük. Ligyija áthajolt az asztalon, s combját az asztal széléhez érintve néhány apró, gyors mozdulatot tett. Aki akarta, érthetett belőle. A két tatár megbabonázva bámulta Ligyija Muratova kebleit és virgonc fenekét. Egyszerre emelték a szájukhoz a poharukat, és egyszerre felejtettek el inni belőle. Csak akkor engedték le a hideg italt lassú nyeldekléssel a torkukon, amikor Ligyija felemelkedett és oldalra fordulva profilból mutatta magát a világos szeműnek. - Ez minden, amit tehetek érted - gondolta a lány, és visszaringott a pulthoz. Kezébe vette az étlapot, tanulmányozta egy darabig, hosszú, töredezett szélű, pirosra festett körmét végigfuttatta a papíron, aztán kelletlenül összecsattantotta a kemény fedőlapot és óvatosan elhúzva a nyúlkáló grúzok mellett, a világos szemű asztalához ringott. Ligyija Muratova nem volt az a nő, aki gátlástalanul és szemérmetlenül felkínálja magát. Soha nem kacsintgatott, nem integetett mégcsak hosszasabban a szemébe sem nézett senkinek. Zsenyát kivéve még szeretkezni is úgy szeretkezett, hogy a partnere legyen tudatában: az az ötven rubel, amit kap tőle, csak annak az ára, hogy ketten feküdjenek egy ágyban. Semmi pluszt nem várhat el a szolgálataiért. Sem egy mosolyt, sem egy jó szót. Ligyija tudta, hogy az ilyesfajta nőkért törik magukat a férfiak. Muratova megállt a fehér szemű asztalánál és átnyújtotta neki az étlapot. Közben átnézett a feje felett, mintegy tudtára adva, hogy 6 aztán nem lesz a kezdeményező. A fehér szemű elvette az étlapot, kinyitotta, és nyomban összecsukta. Felemelte a fejét és a lányra mosolygott. Talán igen világos szeme tette, hogy ez a mosoly Ligyiját gyerekkorában, a Volga partján töltött őszök töklámpásaira emlékeztette. Tudna ajánlani valamit? Ligyijának tetszett a kérdés. Úgy gondolta, minden valamirevaló vendégnek ezt kellene kérdeznie a pincértől. Nem pedig mocskos ujjakkal az ételek árait cirógatni. Kijevi csirkemellet. A férfi mosolygott. Rendben. Akkor legyen kijevi csirkemell. -Italt? A férfi körülnézett. Összeráncolta a homlokát és mutatóujjával megkocogtatta a fogát. Tartanak import pezsgőt? Vagy exportból visszamaradtat? A lány levette a szemét a falról és tüzetesebben szemügyre vette a férfi arcát. Komolyan gondolja? A legkomolyabban. Ligyiját vad Öröm töltötte el. Uramisten, ha ezt a jól öltözött, láthatóan moszkvai vagy baltikumi fickót elkaphatná egy fordulóra, talán befoghatná AbduUajevalepcses pofáját. Csak óvatosan, Lida, óvatosan...! Ligyija előrehajolt, mintha egy porszemet csippentene le az asztalról. Figyeljen. Meg tudom oldani, de át kell ragasztanom a címkét. Várjon egy kicsit. A fickó bólintott és cigarettára gyújtott. A dobozon kérődző tevétől Ligyijának elállt a szívverése. - Uram, Jézus, most segíts meg! - fohászkodott magában. - Ez a pasas Camelt szív. Ha ebből nem tudok kivágni száz rubelt, megérdemlem, hogy mosónő legyek a sarkkörön túl, és rénszarvast dugó tunguzok szaros gatyáit mossam egy életen át. Nyugi, Lida, nyugi! Elringott a pultig, ügyet sem vetve a grúzok kaján megjegyzéseire. Ha lett volna ikon a falon, mint gyermekkorában nagyanyja faházában, talán még le is térdelt volna előtte. Csak el ne szalassza valahogy a pasast! Egészen kicsit zavarta csak, hogy Sislin beoldalgott utána a raktárba, s míg előhalászta az exportból visszamaradt pezsgőt és nekilátott, hogy átragassza a címkét, Sislin a háta mögé kerülve tenyerét a mellére tapasztotta. Ligyijának mindkét keze foglalt volt, a pezsgőt pedig nem merte elereszteni, így az egyedüli, amit tehetett, hogy jó erősen hátrarúgott. Érezte, amint hegyes cipősarka belefuródik Sislin lábszárába. A férfi feljajdult, elengedte, és éppen a száját nyitogatta, hogy odamondogasson neki, amikor az öreg, fogatlan takarítóasszony dugta be a fejét az ajtón. Sislint hívta, mert valami balhé támadt az egyik asztalnál. Sislin sziszegve kibicegett, öklét rázva a szenvtelen arccal tovább ragasztgató lány felé. A férfi hálásan rámosolygott, amikor megkapta a pezsgőt, ligyija az új címke alatt otthagyta a régit persze szándékosan. Ha fény felé tartja az üveget, láthatja, hogy nem csapta be. Ezt a pasast azonban úgysem lehetett volna átverni. Amikor ligyija felbontotta az üveget, s kitöltött egy pohárkával, a férfi felemelte, beleszagolt, kortyolt egyet, aztán elismerően csettintett. Két éve került forgalomba, elsősorban Moszkva környékén. Ligyija elámult. Egyetlen pillanatra lehullt róla az álarc és döbbenten bámult a férfi arcába. Az pedig minden további megjegyzés nélkül fenékig ürítette a poharát. Azalatt a fél óra alatt, amíg az átkozott, balfácán Sislin megsütötte a csirkét, jó néhányszor szemügyre vette vendégét. Egyszer-kétszer össze is akadt a pillantásuk, de egy-egy ezredmásodperccel sem tovább, mint illett volna. Ligyija ekkor már pontosan tudta, miről van szó. Kell a férfinak, nem vitás. Bár nem volt szokása, remegett a kezében a csirke, ahogy az asztalhoz vitte. A férfi felnézett rá, s ügyet sem vetve az előtte párolgó ételre, ismét cigarettára gyújtott. Bocsásson meg kisasszony, kérdezhetnék valamit? ligyija érezte, hogy összeszorul a torka, mint még kezdő korában, amikor egy-egy megtermettebb kliens levetkőzött előtte. Kérem... miről lenne szó? Igyekezett választékosán beszélni, miközben összeszorította az öklét, hogy ne látszódjanak töredezett körmei. - Már tegnap le kellett volna csiszolnom, és újrafestenem őket, de annak az idióta Zsenyának éppen akkor támadt kedve elrángatni a barátaihoz... Idegen vagyok a városban - mondta a férfi mosolyogva. -Meglehetősen váratlanul érkeztem. Végigjártam a szállókat, de nincs egyetlen szabad helyük sem. Kellemetlen lenne a kocsimban tölteni az éjszakát. Nem tudna segíteni rajtam? Ligyija megtántorodott az örömtől. Pontosan értette, miről van szó. - Engem nem tudsz átejteni, barátocskám - gondolta, és csak úgy zakatolt a szíve az örömtől. - Ne akard bedumálni nekem, hogy egy olyan pasas mint te, akinek ráadásul kocsija van, nem tud magának Bakuban felhajtani egy facér szállodai szobát. Rám fáj a fogad, kicsim. És meg is kaphatsz, hajói viseled magad! Arra azonban vigyázott, hogy rezzenéstelen maradjon az arca. Elgondolkozva a levegőbe meredt, aztán ismét lepöckölt egy láthatatlan porszemet az abroszról. Talán tudnék segíteni. A férfi kifújta a füstöt. Mikor zárnak? Tízkor. Menjen ki a sétányra, a második utcán jobbra. Álljon a fa alá az árnyékba. Milyen kocsija van? Piros Zsiguli. 1500-as. Muratova visszaringatózott a pulthoz, minden mozdulatával érzékeltetve, hogy a maga részéről lezárta az ügyet. Vagy ott lesz a pasas, vagy nem. Jó tíz percig kétségbeesetten imádkozott magában, hogy ott legyen. A fehér szemű férfi meg sem kóstolta a kijevi csirkemellet. A csorba alumíniumvillával beleszúrt a közepébe, felemelte, aztán visszaejtette a tányérjára. Ligyija nehezen tudta eldönteni, hogy csak finnyás olyan, aki elegánsabb éttermekhez szokott, vagy erősen foglalkoztatja valami. A pezsgőből azért ivott, ha nem is sokat. A második pohár után magához intette Ligyiját és fizetett. A lány kiszámolta az árat a hivatalos papíron, pedig egyáltalán nem kellett számolgatnia. Ezúttal úgy döntött, nem csapja be a vendégét. Mit számít az az ötven kopek, száz rubel reményében? A férfi mosolygott, egy rubel borravalót adott, és anélkül, hogy hátrafordult volna, kisétált az étteremből. Amikor Lida végre megszabadult valamennyi vendégétől, és Sislinnek is nyomatékosan a tudtára adta, hogy ezen az éjszakán sem számíthat semmire, sőt ha sokat okoskodik, beszél a feleségével, bement a rabicfalakból kialakított fürdőszobába s gyorsan lehúzva magáról a ruháit, a zuhany alá állt. Volt még egy darab abból az „Exotic szappanból, amit egy élemedett korú, de meglehetősen adakozó kedvű örmény vasutas nyomott a markába, óvatosan kibontotta a celofánpapírból, amelyben őrizgette, s féltő gonddal be-szappanozta magát. A csorba, törött szélű tükörből, amely a zuhannyal szemben a rabicfálon függött, egy még mindig csinos és kívánatos, huszonéves lány nézett vele farkasszemet. Ligyija megemelte a melleit és elégedetten nézte a tükörképét. Sem az éjszakák, sem a viharos szerelmek nyomai nem látszottak még rajta. Hasa sem ereszkedett meg, derekán sem látszott zsírpárna. Megnyugodva az órájára pislantott és sebesebben folytatta a szappanozást. Ligyija Muratova nem szerette Bakut. Utálta olaj- és halszagát, a Riviérára emlékeztető sétányt, amely csak az egészen hülyéket emlékeztette a Riviérára az állandóan zárva tartó étkezdéket a mogorva, részeges olajbányászokat. Legjobban azonban a hegytetőt utálta a Baku peremén elhelyezkedő barakkvárost, ahol Zse-nyával lakott az erőszakos és kíméletlen azerieket a csoportokba verődő és késsel hadonászó oroszokat. Ligyija soha nem kockáztatta meg, hogy este, záróra után egyedül menjen fel a hegyre. Vagy Zsenya jött érte, vagy Ljudánál, a barátnőjénél húzta meg magát, közel a sétányhoz. Bár a barakkvárost kifejezetten gyűlölte, a Ljudánál töltött éjszakák sem ajándékozták meg maradandó örömmel. Vagy a földön töltötte az éjszakát egy hálózsákban, vagy megosztotta Ljudával és barátjával, Toljaval a kettős ágyat. Az nemigen zavarta volna, hogy Tolja ott szuszog mellette, ilyenkor többnyire eszeveszett sebességgel zuhant az álom ölelő karjába, nemegyszer azonban arra ébredt, hogy magán érezte Tolja kutató kezét. Igyekezett úgy fordulni, hogy a pasas ne érhesse el, aztán mintha álomból riadna, köhögött, mocorgott, felült az ágyon, s csak akkor nyugodott meg újra, amikor Tolja attól való félelmében, hogy Ljuda is felébred, visszavonult. Egyszóval, nem voltak problémamentesek a Ljudánál töltött éjszakák. Ligyija, befordulva a második utca sarkán, azon töprengett, hova vigye a szürke szemű ismeretlent. Ljudához nem viheti, az fix, a barakkba vihetne ugyan, hiszen Zsenyának ma kártyanapja van és csak holnap déltájban kóvályog haza a kérdés csak az, mit szólna az ismeretlen a barakktanyához. Nem mintha nem próbálta volna kemény munkával otthonossá tenni. Csak hát, az vesse rá az első követ, aki megkísérelt már egy lerobbant konténerből lakályos otthont csinálni. Még akkor is töprengett, amikor megpillantotta a Zsigulit a fák árnyékában. Éppen az ezüsthíd végében, amelyet a nagy kerek hold húzott a Kaszpi vizére. Ligyija bátorságot merítve a hold barátságos képéből, becsusszant a vezető melletti ülésre. Jó estét - mondta a férfi és cigarettára gyújtott. Ligyija érezte, hogy forró hullámok futnak végig a hátán, a karján, a combján. A férfi markáns arca, hideg, kemény tekintete, s az öngyújtója nyomán felvillanó fényben láthatóvá váló profilja, videón látott amerikai bűnügyi filmek hőseire emlékeztette. Most érzett először sürgető fizikai vágyat, hogy ágyba vigye a férfit, talán még azon az áron is, hogy nem kapja meg a száz rubeljét érte. Sikerült megszöknie? Bezártunk. Úgy érezte, összeszorul a torka, s képtelen értelmes szavakat kipréselni rajta. Tudta, hogy könnyednek, szellemesnek kellene lennie, gúnyolódni, csipkelődni, ugratni a férfit, éreztetni vele, hogy megkaphatja, ha nagyon igyekszik, de csak akkor, ha ő is úgy akarja. Egymásra tette a lábát, s éppen valami vicceset akart mondani, amikor a férfi hirtelen előrenyúlt és elfordította a slusszkulcsot. Akkor hova? Ligyija éppen ettől a kérdéstől félt. Talán... a Hotel Baku bárjában még van hely. Bár többnyire csak valutáért... A férfi csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Maga bárba akar menni? Én nem is tudom... - bizonytalankodott a lány -, az a helyzet... A férfi felnevetett. Kemény, de mégis bizalomgerjesztő nevetéssel. Bocsásson meg, hiszen még be sem mutatkoztam. Félixnek hívnak. Ligyija ~ mondta a lány -, Ligyija Muratova. A férfi j átszani kezdett a gázzal a kocsi felmordult, de Félix még nem tette sebességbe. Egész nap autóban ültem - mondta mosolyogva. - Szívesebben vennék egy csendesebb helyet. Nem mehetnénk magához? Persze csak akkor, ha az édesanyja, netalán a férje... nem emelne szót ellene. Ligyija megkönnyebbült. Úgy érezte, előjöhet a barakkal. Egyedül lakom - mondta, s ebben a pillanatban valóban úgy is érezte, ahogy mondta. Mintha Zsenya eltűnt volna a süllyesztőben, hogy többé elő sem bukkanjon. - Egyedül élek. Valóban? - kérdezte a férfi. - Egy ilyen csinos lány? Ligyija a férfira nézett, s hálás mosollyal akarta nyugtázni a bókot. A férfi azonban nem mosolygott. Szárazon, szinte tudományos szakszerűséggel állapította meg, hogy Ligyija valóban szemrevaló. Ligyija felemelte a karját és a feje alá tette. Tudta, hogy a holdfényben előnyösen domborodnak ki a mellei, azonkívül a Fa dezodor kellemes illata akadálytalanul kiáramolhat hóna alól. Ide figyeljen - mondta némiképpen saj át, megszokott hangjára emlékeztetőén -, ha nagyon akar, nálam megalhat. Köszönöm - mondta a férfi. - Igazán hálás vagyok érte. Nem is mertem reménykedni ebben a lehetőségben. Mintha icipici gúny csendült volna a szavaiban. Ligyija úgy érezte, a kezdeti bizonytalankodás után átveheti a karmesteri pálcát. Csak van ám egy kis probléma. Igen? - kérdezte a férfi. - Mi az? Fent lakom a hegyen. A férfi önkéntelenül is kinézett az ablakon. Onnan azonban, ahol álltak, nem látszott más, mint a parti fák és a tenger. Ez jelent valamit? - kérdezte. - Úgy érti, hogy messze van? Nem csak úgy - mondta a lány. - Az ott fent, aligha magának való környék. Ahogy kimondta, már meg is bánta. - A fenébe is, a végén még elriasztom - korholta magát, bár a pasas egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hagyja magát elriasztani. Csakugyan? Miért nem? Csipetnyi félelem sem volt a hangjában. Járt már... barakkvárosban? Óh, igen. -Hol? Például Brazíliában. A lány szája lefittyedt a meglepetéstől. - Uramisten, kit hoztál az utamba? Ez a fickó még Brazíliában is járt, persze, ha nem hazudik. De valahogy nem úgy nézett ki, mint aki hazudozni szokott. Maga járt... Brazíliában? Egyszer-kétszer. Azt mondja, barakkvárosban van a lakása? ...gen. Kocsival könnyen fel lehet jutni - hadarta gyorsan, abbeli félelmében, hogy a férfi mégiscsak meg találja gondolni magát. - Gyalog nem ajánlatos... de kocsival... Mi a helyzet arrafelé? - kérdezte a férfi és végre sebességbe tette a kocsit. - Az oroszok és azeriek gyilkolják egymást? Ligyija ismét elbizonytalanodott. Mit is mondjon az ismeretlennek? Hát persze, hogy az oroszok és az azeriak gyilkolják egymást éppen úgy, ahogy az oroszok gyilkolják az oroszokat, és az azeriek az azerieket, bár ez utóbbi kétségkívül ritkábban fordult elő. Mutassa az utat, kérem! Ligyij a megtörölgette a homlokát és mutatta, hol kell lefordulnia a sétányról, a város közepe felé vezető útról, aztán megmutatta, melyik út vezet fel a hegyre. A férfi nem gyújtott reflektort, csak a helyzetjelzőfényt használta. A fából épült barakkok, rozsdás autóbuszroncsok, és vasúti kocsik szétbombázott háborús vasútállomásra emlékeztettek. Ligyija felmérte, mi mehet végbe a férfiban a barakkváros láttán, ezért nem is erőltette a beszélgetést. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor a lámpák halvány fénykörében felbukkant az orruk előtt Abdullaje-va konténere. Ez az? Lida bólintott. A férfi nem mustrálgatta, nem tett rá megjegyzést, ehelyett körülnézett, majd Lidára villantotta a szemét. Tudna egy jobb helyet a kocsinak? Itt túlságosan is feltűnő. A lány bólintott. Szótlanul mutatta, hogy a konténer és a szomszédos faház között éppen annyi hely van, ahova befér a kocsi. A szőke biccentett. Lida oldalra lépett, lekapkodott néhány kötélre terített lepedőt, és a hóna alá szorítva őket nézte, ahogy a férfi belavírozza magát a szűk átjáróba. Amikor végzett, Lidához lépett, elvette tőle a lepedőket és a kocsira teregette. Ligyija Muratova előrement, kinyitotta az ajtót és felgyújtotta az asztali lámpát. Sárga, tompa fény öntötte el a szobát. Lida gyors mozdulatokkal eltüntette Zsenya széken heverő nadrágját, berúgta az ágy alá a cipőjét, és zavartan a férfihoz fordult. Hát... itt lennénk. Nem a Hotel Baku királyi lakosztálya, de itt azért elalhat. A férfi biccentett és levetette a zakóját. Ligyija megbabonázva bámulta csíkos, nyugati ingét, kidolgozott, az ing puha anyaga alól kidomborodó izmait, s a széles aranyláncot a nyakában. Istenem, kit hoztál az utamba? A fehér szemű lecsüccsent a kék, horgolt térítővel letakart ágyra, és felnézett a ballonkabátját gombolgató lányra. Mennyi? Lida nagyot nyelt. Mi mennyi? A férfi elkapta a karját. A ballonkabát a kopott, valamikor nagyon jól mutató azerbajdzsán-mintás szőnyegre hullott. Jó lenne véget vetni ennek a csevegésnek - mondta majdnem durván, de furcsa módon mosolyogva. - Mennyit kérsz egy éjszakáért? Lidában megmozdult valami kényszer, hogy csúnyát mondjon neki, kikérje magának neveletlen viselkedését, aztán a többiekre gondolt, akik már megfordultak nála, és a ballonkabáttal együtt levetette a magára erőszakolt modorosságot is. Élesen felnevetett és hátradobta magát az ágyon. Tőled százat. Mástól mennyit? Attól függ. Fizessenek a gazdagok! A fehér szemű mosolygott. Ebben van valami. Nem oltanád le a villanyt? A lány felkönyökölt. Csak nem vagy szégyenlős? - kérdezte csúfondárosan. A férfi ruganyosán felugrott és maga oltotta el a villanyt. A holdsugár keskeny csíkja beesett a szőnyegre, az ágyra, a szürke szemű férfi testére. Ligyija érezte, hogy vad sóvárgás fogja el, és önkéntelenül is vetkőzni kezdett. Csak akkor vette észre, hogy a férfi mozdulatlanul figyeli, amikor már alig volt rajta valami. Riadtan abbahagyta a vetkőzést. Mi az? Valami baj van? Gyere ide! Ligyija lesöpörte ruháit a szőnyegre, és a férfi mellé térdelt. Legszívesebben megérintette volna, de az utolsó pillanatban visszahúzta az ujját. A férfi szeme, mint ősi népmesékben az ördögé, apró lámpásként világított a sötétben. Lida érezte, hogy a kezébe simul valami. Itt van még egy százas - hallotta a világos szemű dörmögését. -És mindent úgy csinálsz, ahogy én mondom, jó? Lida meghökkent. - Jézusom - sóhajtott benne a félelem -, csak nem egy o yönna hozott össze a végzet? Ljuda mesélte, hogy egyszer egy pasas azt akarta, hogy korbáccsal verje, mielőtt... A világos szemű leoldotta a nyakáról nyakkendőjét helyettesítő, apró pettyekkel borított kendőjét. Lida régi, francia filmekben látott ilyet a férfiak nyakában. Yves Montandéban például, a hogyis-hívjákban... Gyere ide! A világos szemű Ligyija nyakába tette a kendőt, és mosolyogva nézett rá. Szép vagy. Aztán villámgyors, szemmel alig követhető gyorsasággal letépte a melltartóját. Lida felnyögött a kéjes rémülettől. Bolond vagy... Félix, ez egy harmincrubeles... Amikor a bugyi leszakadt róla, már nem is mert szólni. Behunyta a szemét, leeresztette a kezét az ágy mellé, és a szőnyeg alá gyűrte a két százrubelest. Nem mintha attól tartott volna, hogy a világos szemű később meggondolja magát. Zsenya elől akarta elrejteni, legalább az egyiket. Apró, kéjes kis sóhajtások fakadtak a száján, amikor a férfi ránehezedett. Aztán hirtelen kifutott a levegő a tüdejéből, csillagok tízezrei jártak táncot a szeme előtt egész tejútrendszer világított az ágy lábánál. Sikoltani akart, de nem volt levegő a tüdejében. Megpróbálta lerúgni magáról a férfit, de mintha az a hegy dőlt volna a hasára és a mellére, amelyre a bakui barakkváros épült. Halk nyöszörgésre futotta csak az erejéből és a kevéske levegőből, ami véletlenül ott maradt a tüdeje mélyén. A férfi mosolygott és lazított a szorításán. Ligyija most vette csak észre, hogy azzal a kendővel fojtogatja, amelyet ostoba módon hagyott, hogy a nyakába tegyen. Mélyet szívott a levegőből, aztán visítani próbált. Akkorát, hogy valamennyi szomszédja rémülten rohanjon ki a barakkjából. Asikoltásból azonban csakhalkbuborékoláslett.Aférfi, amikor észrevette, miben sántikál, ismét megszorította a kendőt. A lány érezte, hogy halántékán pattanásig feszülnek az erek. Maga sem értette, hogyan képes még ilyen körülmények között is meghallani a világos szemű férfi rekedt suttogását. Ha sikoltozol, megöllek. Ha befogod a szád, nem lesz semmi bajod. Megígérem. Csendben maradsz? Ligyija vadul bólogatott. Nemcsak a feje, az életösztöne is bólogatott, sőt testének minden porcikája. Érezte, hogy nedves alatta a takaró - nem akart rágondolni, mitől. Mintha csökkent volna a férfi súlya a hasán. Érezte a finom szövet simogatását, s a hideghullámokat, amelyek az ajtó résein át beszöktek a szobába. Ha kiabálsz, megfojtalak - mondta a férfi. - Beszélgetni akarok veled. Egyszerűen csak beszélgetni. Érted, amit mondok? A fehér szemű végignézett rajta olyasféle pillantással, ahogy a mészáros mustrálgatja a levágásra hozzá hajtott állatot. Ligyija kinyújtotta a karját, hogy betakarja magát, de aférfi éles hangjamegállította. Ne mozdulj! Ligyija jéggé dermedt. Még a lélek is megfagyott benne a szőke fickó könyörtelen hangjától. Félix mellé ült és szinte szánakozva megsimogatta a haját. Mégiscsak megöllek, Ligyija. A lány érezte, hogy patakokban folyik a könny az arcára. Nyaka égett, mintha parazsat dugtak volna a bőre alá. Minden porcikája fájt, mintha Tyimofejjel, a vasúti kocsikat fosztogató, másfél mázsás segédmunkással szeretkezett volna. Maga is meglepődött, hogy hang hagyta el a torkát. Bármennyire is gyenge és nyávogó volt: mégiscsak emberi hang. Mi...ért? Meg kell, hogy öljelek, Iida. Nagyon sajnálom. Neeem! Félix széttárta a karját. Te akarod így, Lida. A lány megpróbált nyelni. Mintha darabokra szakadt volna a légcsöve. Köhögött, krákogott: kis híja volt, hogy nem hányt a térítőre. A férfi undorodva elhúzta a száját, megpörgette kezében a kendőt és alkarjával megtörölgette a homlokát. Essünk túl rajta! Ne...em! Ligyija megpróbált védekezni, ami abból állt, hogy néhány centiméterrel odébb csúszott az ágyon. Menekülni akart, pedig tudta, hogy hiába. Mi...ért? Félix szép nyugodtan a lány nyakába tette a kendőt. Mosolygott és összeszorította a torkán. Éppen csak annyira, hogy érezze az idegeibe szűrődő fájdalmat. A férfi mosolygott, és mintha perverz játéköt játszana, megsimogatta Ligyija mellét. Hogy hívnak, kislány? Ligyij a lihegett. Holtbiztos volt benne, hogy őrült, szadista szatír, könyörtelen gyilkos hatalmába került, amilyet legutoljára Ulan-Udéban fogtak el, az elmúlt év tavaszán. Attól a rendőrtol hallotta, aki először felírta, mert engedély nélkül tartott külföldi, dobozos sört a raktárban, aztán meg lefeküdt vele. Ő mesélte, hogy Ulan-Udéban kaptak el egy fickót, aki rövid néhány hónap alatt már a tizenötödik nőnél tartott. Valamennyinek elvágta a torkát és késével medvetalp nyomát véste a bőrükbe. Állítólag azért, mert még normális korában a feleségét, valahol a sarkkör tájékán meg-zabálta egy medve. Bár újra égett a torka, mint a parázs, megpróbált válaszolni a kérdésre. Közben megállás nélkül Zsenyát átkozta, amiért elette a fene a cimboráihoz. - Hej, Zsenya, te szemét csirkefogó, megfogsz majd lepődni, ha délelőtt csak a hullám fogad a paplan alatt! Remélem, soha nem találod meg a pénzt a szőnyeg alatt, te szemét! Rémült sikoltás tört fel a torkán, amikor a szürke szemű megrántotta a kendőt. Hogy hívnak, kislány? Ligyija arra a gyenge lapra tett fel mindent, hogy hátha ez az eszelős tényleg elengedi, ha engedelmeskedik neki. Talán anya-, nővér- vagy a pokol tudja, milyen komplexusa van. Hátha rá tudja szedni, hogy erőszakolja meg, vagy próbálja meg legalább... Ligyija Muratovának - suttogta. - Ligyija Muratova vagyok. A kendő megszorult a torkán. Ligyija szeme kimeredt, keze a takarót verdeste, egészen addig, amíg ismét meglazult a kendő szorítása. Hogy hívnak, kislány? - hallotta a közömbös hangot. Ligyijában felmerült, hogy miután most már úgyis minden mindegy, mondhat amit akar az elmúlt évek emlékei azonban megtanították, hogy még a halál árnyékában is hallgasson arról, amiről hallgatnia rendeltetett. Ligyija Muratova. A szőke most nem rántotta meg a kendőt, hanem óvatosan maga felé húzta. A lány feje felemelkedett a takaróról. A szürke szemű még erőteljesebben húzta maga felé, aztán, amikor a lány feje már egészen közel ért hozzá, hatalmas erővel arcul csapta. Ligyija feje visszazuhant az ágyra érezte, hogy meleg cseppek szivárognak az orrából, s apró patakká egyesülve lefolynak az arcán. A szőke férfi kedvtelve nézett végig rajta, majd ismét húzni kezdte a kendőt. Mi a neved, kislány? Ligyija a második ütést szinte már nem is érezte. Mintha szellemkéz suhant volna végig az arcán. Valamelyik partizánkönyvben plvasta, hogy az ember, akit vernek, bizonyos idő után eljut egy pontra, ahol már nem fájnak az ütések. Ügy gondolta, ezután közvetlenül a halál következik. A férfi elengedte, felállt és föléje magasodott. Hallod, amit mondok? Ligyija akarata ellenére is igent intett. Nem akarlak megölni, Ligyija. De meg kell tennem. Az előbb azt kérdezted, hogy miért. Nos, azért, mert hazudsz. Nem akarod elmondani az igazságot. Én... el... mond... Rendben van, Ligyija, kezdjük elölről. Hogy hívnak, kislány? Li... Mura... A szőke felegyenesedett, leporolta a nadrágját, kihúzta a kocsi kulcsait a zsebéből. Gondosan megnézegette, mintha meg akarna győződni róla, hogy valamennyi a karikán van-e, aztán megvonta a vállát. Sajnálom, Ligyija. Nagyon sajnálom. Rohadt dolog huszonhat éves korban megdögleni. Ligyija keservesen vonaglott, mint sérült hernyó az avaron. Utoljára teszem fel a kérdést, kislány. Tehát, hogy hívnak? Ligyija kiköpte az alvadni készülő vért a nyelve alól, és úgy görgette ki a szavakat a fogai közül, mintha kavicsok lettek volna. Szvetla...na... Koz...lova. A fehér szemű elmosolyodott és visszaült az ágy szélére. Bravó, kislány. Látod, ezzel kellett volna kezdened... Hadd halljam még egyszer! Szvetlána... Kozlova. A szőke férfi mosolygott, megsimogatta a haját, majd váratlanul hatalmas lendülettel ismét arcul ütötte. A lánynak ez az ütés sem fájt. Bár a feje hátrazuhant a takaróra, zuhanás közben elkapta a férfi tekintetét. A világos, már-már albinónak tűnő szemekben annyi öröm és izgalom égett, hogy a lány ismét maga alá vizeit. A férfi a nyakába kötötte a kendőt, és amikor megszólalt, már nem volt fenyegetés a hangjában. Hidegen és közömbösen csengett, mintha egy nagygyűlésen a Pravda vezércikkét olvasta volna fel. Szvetlána Ivanovna Kozlova, 1982 decemberéig moszkvai lakos, a Vörös Csavar Gépgyár üzemi óvodájának az óvónője. Eddig stimmel? A lány nyögött és bólintott. Vagy kezdjem másutt...? Rendben. Élt egyszer Moszkvában három lány: Ljuba Kolcova, Valentyina Romanova és Szvetlána Kozlova. Együtt végezték az iskolát, és ugyanarra a helyre is mentek dolgozni a Vörös Csavar gyárba, ahol mindhárman hamarosan szerető támogatóra leltek: Kolcovát az üzem párttitkára vette szárnyai alá, Romanovát a főmérnök, Kozlovát pedig valaki... akinek a beosztását nemigen szokták emlegetni az üzemben. így volt? A lány válaszképpen behunyta a szemét. Lelki szemei előtt megjelent Kolcova lángvörös varkocsa, Válja vaskos combja, amint meztelenül táncol egy asztalon, majd Molcsanov, amint őt arra kényszeríti, hogy... A három lány úgy érezte, nekik mindent szabad. És tulajdonképpen szabad is volt. Kapták a fizetésemeléseket, prémiumokat, jutalmakat, egészen addig, amíg be nem ütött a baj... így van, kislány? Ligyija-Szvetlana moccanni sem mert. Most érezte első ízben, hogy talán mégsem kell meghalnia. Talán Molcsanov nyúlt utána, talán... Egy napon tragédia történt. Valamelyikük behozott egy üveg vodkát az óvodába. Ki is volt az, kislány? Valja Romanova - mondta a lány engedelmesen. Déli etetés után lefektették a gyerekeket, és behúzódtak a gondozónői szobába, hogy megigyák a vodkát. Aztán, amikor az üveg elfogyott, kiküldték valamelyiküket, hogy hozzon még egyet. Ki volt az, kislány? Én. Szóval, ez a harmadik lány behozta a második üveg italt, amit ugyancsak megittak. Ezután annyira lerészegedtek, hogy nem tudtak magukról semmit. Mivel a gondozónői szobában csak egyetlen ágy volt, valamelyikük ott maradt... ki is, kislány? Ljuba Kolcova - suttogta a lány. Úgy van, a kedves, vörös hajú Ljuba. Olyan részeg volt, hogy kifolyt a nyál a szájából. A másik kettő, mivel nem volt hol lefeküdniük, bement a gyerekekhez, keresett két üres ágyat és ráfeküdt. így volt, kislány? A lány nagyot nyelt, és nem válaszolt. Mielőtt azonban elaludtak volna... Szvetlána Kozlova, vagy most már nevezhetjük Ligyija Muratovának is, rágyújtott. Szippantott és elaludt. Ujjai között az égő cigarettával. A lány válla megrándult. Ismét maga előtt látta a füstben go-molygó szobát, az ordítozó embereket, Molcsanovot, amint fejére lepedőt szorítva eltámogatja a baleset színhelyéről. Az égő cigarettától lángot fogott az ágynemű, s a kiáramló füstben tizenkét kisgyerek lelte halálát. Most nem kérdezte meg, hogy így volt-e, kislány. Ehelyett megrázta a lány vállát, s amikor az rezzenéstelen, már-már öntudatlanul kába tekintettel nézett vissza rá, gyorsan ismét arcul csapta. Ez nem a lelkifurdalás ideje, kislány. Nem azért jöttem, hogy bármit is számon kérjek... A vizsgálat, amelynek a folyamatába sokan beleszóltak, legkeményebben természetesen Molcsanov, azzal zárult, hogy a tragédiát elektromos szikra okozta. Néhány villanyszerelő néhány hónapig nem kapott prémiumot. Nektek azonban távoznotok kellett. Molcsanov meghagyta, hogy tűnj el Moszkvából, és soha még csak a közelébe se menj. így volt? így. O választotta neked ezt a nevet? Ne...em. Valaki... más. Nem fontos. Ki volt ez a Ligyija Muratova? Meg...halt. Rendben van, kislány. Remélem, tudod, mi várna rád, ha valaha is nyilvánosságra kerülnének ezek a dolgok. Manapság olyan idők járnak, hogy szívesen elcsámcsognának egyesek rajta. És, hogy tévedés ne essék, nem a te, és a barátnőid ügye a fontos, hanem a volt barátodé: Molcsanové. Molcsanov, aki azt szerette, ha... de hiszen ezt neked j óbban kell tudnod, kislány, később magas pozícióba jutott. Hallottál róla, Lida? A lány megkönnyebbülten érezte, hogy a szőke férfi hangja megenyhült. Sőt, mintha érzékeltetni akarta volna, hogy 6, mármint Lida, és a férfi, egyazon oldalon állnak. Sokan szeretnék, ha Molcsanovon lehetne rúgni egy jó nagyot. ó a régi világ embere, Lida. Tudom, nem rád tartozik a dolog, de Molcsanov csinált egyet s mást, ami miatt nagyon sokan egy vöröscsillagos sírkő alatt szeretnék látni. Már csak azért is, hogy soha ne nyithassa ki a száját. Olyan világ van most, Lida, hogy mindenki szeretne megfeledkezni a múltjáról... Szóval, ha megtudnák, Lida, hogy élsz, és te vagy Szvetlána Kozlova, azt hiszem, csak két dolog között választhatnál. Lida nyögött, megpróbálta eltakarni magát. A férfi megfogta a csuklóját és elhúzta a kezét. Maradj csak így. A kérdésem az, Ligyija Muratova, hogy akarsz-e együttműködni velem? Sok választásod, persze, nincs. Vagy igent mondasz, vagy megfojtalak. Válaszolj, kislány! Megpörgette ujjai között a kendőt és a lány fölé hajolt. Ligyija ebben a másodpercben értette meg, hogy egyetlen mozdulaton, egyetlen biccentésen múlik az élete. Megértette, hogy a fehér szemű mindent megtett, amit megtehetett. Hogy ezek után már nincs több lehetősége. Felkönyökölt, s legyőzve hányingerét, alig észrevehetően biccentett. Ebben a pillanatban valaki megrugdosta odakint az ajtót. A világos szemű szempillantás alatt cselekedett. Elkapta a lány 1 nyakát, megszorította, hogy Lida ismét nem kapott levegőt, aztán szemmel alig látható sebességgel ledobta az öltönyét, lerúgta a cipőjét, fellebbentette a takarót, beugrott alá, és Lidát is maga mellé rántotta. Ki az? Lida mélyet lélegzett, mielőtt válaszolt volna. Torka ismét po-kolian égett, az alvadt vér a nyelve tövén akadályozta a beszédben. A világos szemű a nyakára tette a kendőt és átkarolta, mintha szerelmesen magához akarná húzni. Itt az első alkalom, hogy együttműködj velem, kislány. Egyetlen meggondolatlan szó, és halott vagy. Most pedig kérdezd meg hangosan, ki az? A kendő megfeszült a lány torkán. Lidában néhány pillanatig ott lángolt az öröm, hogy bej ön majd Zsenya, és megöli ezt az ördögöt, aztán gyorsan le is lohadt a lelkesedése. Még ha meg is ölné... Néhány hét múlva felbukkanna egy másik, aztán egy harmadik. Nem menekülhet egész életén át a fantomok elől. Ezektől pedig soha, soha, soha nem lehet megszabadulni! -Ki... az? Ki az ördög lenne? Alszol, Lida? Mért zártad be az ajtót? A férfi magára mutatott. Valaki... van nálam. Márpedig ez nagy baj, Lida... én is hoztam egy vendéget. Megismered, Lida? Kukucs - brummogta egy dörmögő basszus az ajtó előtt. - Na, ki vagyok, Lidocska? A szürke szemű kérdőn felhúzta a szemöldökét. A lány kitolt egy vérrögöt a szájából és keservesen nyögte. Trosin. -Azki? Egy nagy... barom. A szőke férfi elgondolkodva csavargatta a kendőt az ujjai között. Ismételd meg, hogy van valaki nálad. Zsc.nya. Van... valaki... nálam. Azok ketten újra felvihogtak, mintha jó viccet hallottak volna. Kicsoda, Lidocska? Ré...szegek - mondta a lány. A férfi tűnődve nézett rá, mintha azt mérlegemé, megbízhat-e benne. Lidocska... Be akarunk menni - erősködött a magasabb férfihang -, Lidocska, pénzre van szükségem. Veszített - mondta a lány, és megpróbálta magára húzni eltépett bugyiját. - Pénz... kell neki. A szőke férfi még mindig habozott. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit csináljon. A lány letette á lábát a földre és megsimogatta a nyakát. A parázs ismét fellángolt a bőre alatt. A fehér szemű sóhajtott, és erősen belemarkolt a lány húsába. Valamit el kell még mondanom, kislány. Amit elmeséltem neked, nem én tudom egyedül. Bármi is történjék a következő percekben, ők eljönnek érted. Megkeresnek a legeldugottabb szibériai falucskában is. Szükségük van rád, kislány. Es akkor az isten irgal-mazzon neked... Most pedig menj, és engedd be őket! Ligyija megpróbálta magára venni a melltartój át is, majd a földre ejtette. Egyetlen, tépett bugyiban lépett az ajtóhoz és elfordította a kulcsot a zárban. Zsenya és a másik férfi egyszerűen elsodorták az útból. Rémülten és fájdalommal teli hangon feljajdult, amikor Zsenya - vékony, rókaképű fickó - oldalba taszította. A másik, nagydarab, erősen ittas emberhegy átkarolta a vállát, miközben hangos csókot nyomott á homlokára. Szervusz, Lidocska. Csak egy kis pénzre lenne... szükségünk. -Halkan elfüttyentette magát, amikor észrevette, hogy a lányon nincs semmi, csak az apró, leffegő ruhadarab. - A nemjóját, Lidocska - röhögte, és elkapta Zsenya kabátja szélét -, hiszen ez éppen két menet között van! Zsenya ügyet sem vetett az ágyban fekvő férfira. Egyetlen pillantással felfedezte a szőke zakóját a földön felemelte, belenyúlt a zsebébe, kihúzott belőle egy kanárisárga pénztárcát, aztán úgy ejtette el, mintha parázshoz ért volna, amikor észrevette az egyik rekeszben gondosan összehajtott százrubeleseket. A világos szemű egészen az álláig húzta a takarót. Zsenya leült az ágy szélére és tüzetesebben is szemügyre vette a világos szeműt. Azt hiszem... óriási fogást csináltunk... Vologya. Nézd csak ezt! Átnyújtott a nagydarab, tohonya férfinak két százrubelest. Vologya álla leesett a meglepetéstől, s a szürke szemű esküdni mert volna rá, hogy másodpercek alatt kijózanodott. Zsenya mosolyogva megveregette a takaró alatt kuksoló férfi arcát. Nem kell beszarni, polgártárs. Nem lesz semmi baj. Te üzletet kötöttél a barátnőmmel, s bár nem kedyelem, ha rajtam kívül mással is befurikázik a mennyországba, ez egyszer eltekintek tőle, hogy még egy köldököt fúrjak neked a meglévő mellé. Mi több, komolyan el szeretnék beszélgetni veled. A lány megmozdult, hogy magára húzza a ruháját, de Zsenya egyetlen mozdulattal visszaparancsolta. Ott maradsz! Ez is az üzlethez tartozik. Vagy már befejeztétek? A világos szemű most mosolygott első ízben. Tulajdonképpen még... Zsenya most a lány arcát paskolta meg. Na, látod? Mássz vissza szépen mellé. A lány tétova, suta mozdulattal megemelte a takaró szélét. Zsenya felhorkant és lerántotta róla a bugyit. Mit mondtam, Lida? Úgy mászol vissza mellé, ahogy kimásztál...! Gyerünk, te ribanc! A lány becsusszant a takaró alá. Te, Zsenya - morogta a közben tökéletesen kijózanodott tohonya-, ezt a csajt elkalapálták! Figyeld az ágyneműt, Zsenya... tiszta vér. Márpedig Lida rég túl van azon... Zsenya rávillantotta a szemét a föléje tornyosuló emberhegyre. Tartsd a pofád, Vologya! Ehhez neked semmi közöd... Ha elkalapálta, hát elkalapálta. Nem hallottál még ilyesmiről? Tisztelt elvtárs vagy polgártárs... mindenkinek az ízlése szerint, jól mondom? Ha valakinek ahhoz van kedve, hogy előtte, közben, vagy utánaelkalapáljaanőjét, hát tegye! Magánügy. Csakhogy a magánügyek néha jó csomó pénzbe kerülnek. Egyetértünk? Tökéletesen - mondta a világos szemű. Frankón így van. Örülök, hogy osztja a nézeteimet, polgártárs. Konkrét esetben itt van az én, drága kis menyasszonyom, Ligyija Szergejevna. Namármost, ha maguk ketten összehoztak egy kis üzletet, az magánügynek lenne tekinthető, ha nem volnék én is a láthatáron. De vagyok. Ez esetben a magánügy, hogy úgymondjam, közüggyé válik. Értjük egymást? Tökéletesen - ismételte a világos szemű. - Hétszáz rubel van nálam. Vegye el. Zsenya kuncogott és visszadobta a tárcát az ágy szélére. Nem kell. A tohonya felvisított. Mint amikor a vasúti kocsi rámegy a vi-gyázatlan patkány farkára. Zsenya, megbuggyantál?! Hétszáz lepedő... Kuss! Nem kell. Végül is nem vagyunk mi rablók, nem igaz? Úriemberek el tudnak beszélgetni anélkül is, hogy pénzről esne sző közöttük. Tudja mit, polgártárs? Legyen a vendégem. Ingyen és bérmentve. Használja a kéglim, a menyasszonyom, ahányszor csak akarja. Nem kérek érte mást cserébe, csak egy kis baráti szívességet. Lehet róla szó - mosolygott a világos szemű. Zsenya megkönnyebbülten a térdére ütött. Tudtam, éreztem, hogy meg fogjuk mi érteni egymást! Űriemberek között gyorsan megy a barátkozás. Már amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy nem akárkivel van dolgom. Fel is tettem nyomban a kérdést, persze csak úgy magamban, hogy ejnye, no, ki lehet az én Lidocskám vendége? A ruhája jó szabású... a zsebéről ítélve olasz gépsoron készült, az inge egészen biztosan osztrák vagy talán nyugatnémet, a cipője sem a miénk, hát akkor ki lehet ez a szimpatikus ismeretlen? Pártember, vagy miniszteri ember nemigen azoknak áldozni kell a puritanizmus oltárán bumfordi cipő, fekete öltöny, nyakkendő, piros könyv a zsebben. Töprengtem rajta, ki lehetsz. Aztán rájöttem. Bizonyára egy újonnan alakult szövetkezet elnöke, vagy főkönyvelője vagy. Magánpékségé, esetleg divatáru szövetkezeté. A gúnya, a cipő és az ing ez utóbbira utal. Na már most, gondolom, igencsak kellemetlen lenne, ha a szövetkezet felettes hatósága kapna néhány felvételt az elnökükről vagy főkönyvelőjükről, amint Baku barakknegyedében vidáman heverészik egy összevert, tépett bugyijú kurva mellett, aki történetesen egy kiérdemesült strici menyasszonya. Pokolian kellemetlen lenne, igaz? Nem is gondolja, mennyire az - biccentett a világos szemű. Bravó, bravó! Minden kérdésben egyetértünk. Bárha a világpolitikában is ilyen könnyen mennének a dolgok! Egyszóval, meg kellene beszélnünk a dolgot azzal az el nem küldendő képpel kapcsolatban. Beszéljük meg. Nem akarod befejezni, amit elkezdtél? Mi addig kimennénk Vologyával és sétálnánk egyet. Csak szólnod kell, és visszakerülhetsz a paradicsomba. Inkább beszélgessünk - javasolta a világos szemű. Ahogy akarod. Őszintén szólva, így vagyok ezzel én is. Ha egyszer megzavarnak, hát az istennek se jön össze még egyszer. Merrefelé van a szövetkezeted, polgártárs? Fontos ez? Hogyne lenne fontos. Akkor hogy találjunk oda? Nem igaz, Vologya? Esküdni mernék rá, hogy valahol a sétány közelében. Egy ilyesféle szövetkezetnek ott a helye, ahol sokan járnak. Csak meg kell kenni a tanácsot, himi-humi, ide-oda tudod te jól, hogy megy az ilyesmi. Szóval, arra gondoltam, hogy én, és az én jó öreg barátom, ez a Vologya, minden hónapban, mondjuk az első felében, elsétálnánk hozzád, megnéznénk, hogy élsz, nincs-e szükséged valamire, elbeszélgetnénk, ahogy komoly üzletemberekhez illik. Megbeszélnénk néhány apró-cseprő ügyet, tennénk hébe-korba egymásnak valami kis szívességet mi is jól járnánk, és a te szövetkezeted is, polgártárs. Megfontolandó ötlet - mondta a világos szemű. Zsenya felkelt az ágyról, s az egyik, gyalulatlan deszkából barkácsolt falipolcról leemelt egy aprócska japán fényképezőgépet. Villant a vaku. A szürke szemű mosolygott. Csak a jobb és művészibb hatás kedvéért - mondta Zsenya, és hirtelen mozdulattal lehúzta róluk a takarót. A vaku gyors egymásutánban többször is felvillant. - így ni! Azt hiszem, ennyi elég is. Most még a neved és a lakcímedet lennél szíves... nem látok ugyanis igazolványt sehol. Csak nem más városban laksz? A fenébe is, Vologya, erre nem gondoltunk. A végén még utazgathatunk Baku és mondjuk Szimferopol között. Ki téríti meg az útiköltségünket, Vologya? A tohonya lehajtotta a fejét és fojtottan felvihogott. Megmondanád a címed, polgártárs? ~ Hajoljon ide hozzám. Zsenya odahajolt. Fülét szinte a szürke szemű szájára tapasztotta. A tohonya figyelte, ahogy megrándul a háta. - A fenébe is -dünnyögte -, alighanem nagy halat fogtunk, ha még Zsenya is meglepődött. Uramatyám, csak ne legyen túlságosan nagy hal! Akkor vette csak észre, hogy valami nem stimmel Zsenyával, amikor a rókaképű egészen ráborult a takaró alatt fekvőre. A lány elfordult tőlük és gurgulázni kezdett, mintha lenyelte volna a nyelvét. Vologya felkiáltott, s a háta mögötti falig hátrált. Rémült jajkiáltás szakadt ki a torkából, amikor Zsenya felemelkedett az ágytól. Kitátotta a száját, és úgy okádta, hányta a vért, mint a marhák a vágóhídon. Vologya rémülten felemelte a kezét, de nem tudta elhárítani a feléjerepülőtestet. Zsenya átkarolta a nyakát, és az arcábaokádtaa vérét. A tohonya félig vakon, félig süketen, az ajtó felé tapogatódzott. Már a kilincsen volt a keze, amikor érezte, hogy iszonyatos erő rántja vissza. Megperdült és ismét beleütközött a tántorgó Zsenyá-ba. Zsenya mindkét keze a gyomrára tapadt az ujjai közül kikan-dikáló kés csontnyelére. Újra megpróbálta elérni az ajtót. Ezúttal azonban még a kilincsig sem jutott el. A fehér szemű elkapta a karját és hatalmas csapást mért a tarkójára. Vologya végigzuhant a padlón. A világos szemű férfi az ajtóhoz ugrott és elfordította a kulcsot a zárban. Belerúgott Zsenya földön heverő testébe, s amikor meggyőződött róla, hogy a rókaképű meghalt, odaült a lány mellé és megveregette az arcát. Jól van, kislány. Okosan viselkedtél. Felemelte elejtett kendőjét és nyugodtan, módszeresen töröl-getni kezdte vele a bútorokat. Az ágyat, a szekrények oldalát, végül a Zsenya hasából kiálló kés nyelét. Amikor elkészült, visszakötötte a kendőt a nyakába. Elkapta a tohonya karját, odahúzta a testét a hulla mellé, felemelte Vologya kezét, és ujjait rápréselte a kés nyelére. A lány csak most ébredt rá, hogy alighanem végérvényesen elveszítette Zsenyát. S bár nem volt abban a helyzetben, hogy leltárt készítsen az érzéseiből, mégis, mintha megkönnyebbült volna. Most... mi lesz? A szőke férfi ráemelte a szemét. Itt maradsz. -És... maga? A férfi kisurrant az ajtón. Olyan halkan és ügyesen mozgott, mintha évek óta konténerben lakott volna. Ligyija-Szvetlana elfordult a halottól, és kapkodva öltözni kezdett. Többször is abba kellett hagynia, mert annyira elgyengült, hogy izzadni kezdett a teste érezte, hogy patakokban folyik a verejték a hóna alatt, szeme előtt fekete pontok ugrándoztak. Nekidöntötte a fejét az ágy vasának és görcsösen öklendezett. Néhány alvadt vércsomón kívül azonban nem jött ki más a szájából. A világos szemű férfi visszatért, a mennyezetről lecsüngő villanykörte alá állított egy széket és felugrott rá. Ruganyosán, mintha gumiból lettek volna az ízületei. Kinyújtotta a karját hozzáérintette mutatóujját a villanykörte zsinórja mellé vert ormótlan, rozsdás kampóhoz. A lány most vette csak észre, hogy a férfi kötelet tart a kezében minden bizonnyal a Zsiguli vontatókötelét. Ügyesen áthúzta a kampón hurkot készített, és ránehezedett, hogy megbizonyosodjék, elbírja-e a súlyát. Ligyiját vad, állati rémület kerítette hatalmába. A szürke szemű férfi fel akarja akasztani magát! Érezte, hogy az izzadságpatakok szaporábban ömlenek a hóna alatt, fehérneműje vízben ázott, s azon sem csodálkozott volna, ha egész teste néhány másodperc alatt egyetlen verejtéktócsában olvadt volna fel. Összekulcsolta a kezét és térdre esett a szék mellett. Kérem... ne...! Azt akarta mondani, hogy ne akassza fel magát, ne hagyja őt egyedül, hiszen azokazí fogják hinni, hogy őtette. Azt fogják hinni, hogy Zsenyát is ő ölte meg. Hacsak Vologya nem tanúskodik másképp... De hát, ki hinne Völogyának, aki többet ült börtönben, mint amennyit szabadlábon töltött... Kérem... ne...! - Úristen, ez nem lehet! - zakatolt az agyában. - Nem halhatok meg, hiszen még fiatal vagyok, huszonhét éves, még nem is éltem, nem tudom mi a szerelem, semmit sem tudok, ostoba vagyok, élni akarok, nem akarok meghalni, el akarok menni vele, ahova akarja, lefekszem vele, ahányszor csak akarja, mindent megteszek neki, csak ne hagyjon itt, élni akarok... Kérem... ne...! A férfi lenézett rá és barátságosan elmosolyodott. Ne félj, kislány. Nem fog sokáig tartani. Ligyija-Szvetlana felsikoltott és szája elé kapta a kezét. - Uramisten, ez mégiscsak engem akar megölni! Nem saját magát, hanem engem. Uramisten, hogy lehettem olyan állat, hogy azt hittem, magát akarja felakasztani! Engem akar, engem, Uramisten...! Mielőtt még igazából rosszul lett volna, a szőke férfi leugrott és megszorította a karját. Segíts! Tartsd a széket! Ligyija-Szvetlana nem emlékezett rá, mikor ragadta meg a szék szélét, csak arra emlékezett, hogy a kezében van, szorítja, szorítja, mintha az élete függene tőle. Elfordította a fejét és imádkozni próbált. Csak a Miatyánk jutott az eszébe, annak is csak az első néhány sora. A férfi az ájult Vologya hóna alá nyúlt, felemelte és fellépett vele a székre. Ligyija, ha magánál van, ismét megcsodálhatta volna a férfi iszonyú fizikai erejét, izmainak magabiztos játékát a csíkos ing alatt. Még csak sóhaj sem szakadt ki belőle, amikor belehelyezte a hurokba Vologya ernyedt, elbillenő fejét. Lelépett a székről, felnézett az oldalra bicsaklott fejre, aztán gyorsan eleresztette az ájult férfi lábát. Rúgd el a széket, kislány! Ó Ligyija abbahagyta az imádkozást. Felnézett az előre-hátra dőlő Vologyára, akit már csak a hurok tartott. Rúgd el a széket, kislány! Ligyija összeszorította a száját, s a füstködben fuldokló kisgyerekekre gondolt. Aztán arra, hogy talán már holnap vagy holnapután őt akasztják egy börtönudvaron. Ne mondjam harmadszor! Ligyija-Szvetlana összeszedte minden erejét és kilökte a széket Vologya lába alól. A tohonya férfiból hatalmas sóhajtás szakadt ki, mintha felébredt volna. Ligyija felsikoltott és kezébe temette az arcát. Az akasztott ember lába ott hintázott mellette. A világos szemű összeszorította a száját és még egyszer végignézett a szobán. A képlet egyértelmű - mondta elégedetten. - Vologya dühében és részegségében megölte Zsenyát, amikor aztán rádöbbent, mit csinált, felkötötte magát. Te pedig eltűntél. Végy magadhoz néhány holmit... majd később elégetjük. És hozd a fényképezőgépet is. A Kaszpi-tenger felett ragyogó ezüsthidat húzott a hold a vízre. Egy rekedtes, részeg hang azeri nyelven énekelt. Ligyija az ülés fejtámlájára hajtotta a fejét. Megpróbálta elhitetni magával, hogy álmodik. Hogy mindaz, ami történt vele, nem valóság, hogy rövidesen itt a reggel, felébred és kirugdossa azt a disznó Zsenyát az ágyából. A Zsiguli halkan duruzsolt az éjszakában. Rosztov. Január 3. Az apró termetű férfi óvatosan kerülgette a hóbuckákat. Alig volt magasabb, mint a buckák legtöbbje. Rosszindulatú oldalpillantásokat vetett a mellette csivitelő kisiskolásokra, akik valamennyien legalább egy fejjel voltak nyurgábbak nála. A Szadovaja utca sarkán ugrándozott egy kicsit, hogy megmozgassa dermedt lábujjait. Az ő méretében ezen a télen hiánycikk volt a bélelt csizma, A tavalyinak pedig kilyukadt a talpa. Talán ez az új üzlet majd hoz egy kis pénzt. Szimonjan, az a rohadék örmény, azzal eteti, hogy három lepedőért szerez neki egy amerikai kiscsizmát. Állítólag az eszkimók hozzák a legfrankóbb téli cuccokat Alaszkából! Most hogy megindult a kishatárforgalom, az eszkimók lettek a legfontosabb nemzetiség északon. Az apró termetű férfi szimpátiát érzett az eszkimók iránt. Nemcsak azért, mert még sosem találkozott eggyel sem, hanem azért is, mert Szimonjan szerint éppen olyan tökig érő valamennyi, mint 6. A liliputi megvárta, amíg zöldre vált a lámpa s az úton átlendülő tömeg takarásában átügetett a túlsó oldalra. Megállt egy jégcsapoktól terhes fa alatt, és karjait össze-összeütögetve melegítette magát. Észre sem vette, amikor az ütött-kopott Zaporozsec lefékezett mellette. Csak a kürt halk, barátságos hangjára riadt fel. Odalépegetett a kocsihoz, s amikor kinyitották az ajtót, minden erejét összeszedve feltornázta magát az első ülésre. , A kocsi megindult, befordult a szomszéd sarkon, majd tett egy kört a park körül. A világháborúban elesett hősök emlékműve előtt megállt, vezetője leállította a motort és cigarettára gyújtott. Egészen világosszürke, már-már fehér szemét a liliputira függesztette. - Kér egyet? A liliputi nemet intett. Még emlékezett azokra az időkre, amikor dohányzott nemegyszer az utcán is rá kellett gyújtania, annyira kí-ínozta a nikotinéhség, aminek aztán az lett a következménye, hogy az emberek utánafordultak, és röhögtek. Még most is a fülében csengenek a mocskolódó mondatok. - Nézzétek, nagyobb a bagó, mint a hapsi! Láttatok már füstölő patkányt? Figyeljetek, ott jön egy két lábon járó belomorkanal! A szürke szemű férfi kifújta a füstöt és rátette tenyerét a kormányra. Nos? A kis ember megrázta a fejét. Nem fog menni. Miért nem? Az asszony miatt. Ezt hogy értsem? Az asszony nem fogja elengedni. Mióta vége lett a bulinak, úgy élnek, mint a remeték. Az asszony dolgozik. Hol? Táviratkézbesítő. Vállalatoknak hordja ki a sürgős táviratokat. Biztos, hogy nem lehet mit kezdeni vele? Én jobban ismerem, mint maga. Harminc éve ismerem. A... szeretőm volt. Félve ejtette ki a szavakat. Azt hitte, a szürke szemű megmosolyogja, ő azonban nem mosolygott. Meg szeretném nézni. A liliputi biccentett. Semmi akadálya. Tudom, hol lakik. Ha szerencsénk van, rövidesen kijön a barlangjából. A kocsi átsuhant a városon. A liliputi hangtalanul mutatta az utat: csak a karjával jelezte, hol kell befordulniuk. A szőke, egészen világos szemű férfi mintha világéletében liliputi fickók hangtalan utasításainak engedelmeskedett volna: nem kérdezett, és az irányt sem tévesztette el. Egyetlenegyszer húzódott csak az úttest szélére, amikor egy szirénázó rendőrautó bukkant fel, és tűnt el a saját maga által felvert sárfüggöny mögött. A szőke férfi leállította a kocsit a nem régen épült lakótelep egyik óriási tömbje mellett. Itt többen is laknak magunkfajták - magyarázta aprótermetű útitársa. - Egyes szobákat úgy rendeztek be, hogy nekünk is alkalmas legyen. Tudja, minden olyan kicsi, mint egy babaszobában. Valóban? A íiliputi férfi abbahagyta a magyarázatot. A szürke szemű szavából áradó ellenséges érzéketlenség belefojtotta a szót. - Könnyű neked, kisapám - gondolta sértődötten, miközben a szájába dugott egy mentolos rágógumit. - Néznéd csak te is hernyóperspektívából a világot. A szemerkélő esőt közben havazás váltotta fel. A magas házak felett elhúzó hasas felhőkből tenyérnyi hópelyhek hullottak az útra, a fákra, a kocsi üvegére. A szürke szemű többször is beindította a motort és bekapcsolta az ablaktörlőt. Háromnegyed órát várakozhattak szótlanul ücsörögve, s az apró termetű férfi már arra gondolt, hogy belép a bokrok közé elintézni a dolgát, amikor egyszerre csak előttük termett a íiliputi pár. Mintha a hófüggöny mögül léptek volna elő. A szürke szemű előrehajolt és szemügyre vette őket. Olyan kicsik voltak, hogy talán még útitársa is magasabb volt náluk. A férfi szemüveget hordott, akkorát, hogy egy játékbabának sem takarta volna el az arcát. Apró, zanzaszerű feje ráncos volt, mintha aszalókemencében füstölték volna. Hosszú, lógó bajusza, rövid karikalábai egy vidámparki elvarázsolt kastély kicsinyítő tükre előtt magát illegető tatár kánra emlékeztettek. A nő azonban meglepően csinos volt. Kicsi, de arányos. A szürke szemű elképzelte, hogy valaki, például ez a kis fickó itt, lefekszik vele, s csodálatosképpen egyáltalán nem tűnt undorítónak vagy perverznek a dolog. Alighanem menyétbundából készült, hosszú kabátot viselt feje tetején aprócska, ugyancsak drága prémből varrt usánka trónolt. Meleg, őzikeszerű pillantása csúfolódó hety-keséggel kutatta a világot, mintha csak tudtára akarta volna adni mindenkinek, hogy íme, itt vagyok, kicsi vagyok ugyan, de sokkal szebb, mint ti! Megvan mindenem, ami ahhoz kell, hogy elégedetten éljem végig az életem. Ami pedig azt illeti, hiába vagy nagy, sokkal nagyobb, mint én, tudnék mutatni egy-két dolgot, amitől még te is meglepődnél, te óriás! A szürke szemű megrázta a fejét, elhessegette magától a furcsa gondolatokat. Kihúzott egy cigarettát a dobozából és meggyújtotta. Útitársát ezúttal már nem kínálta meg. Az apró pár ezekben a pillanatokban haladt el a kocsi mellett. Az asszonyka tekintete végigsiklott a Zaporozsec oldalán, s a szürke szeműnek az volt az érzése, mintha töredék pillanatokig összeakadt volna a tekintetük. A szőke, izmos férfi várt néhány pillanatig, aztán kiszállt a kocsiból. Fejét mélyen lehajtva a hátulsó ablak fölé hajolt és íekotorta róla a havat. Aztán visszaült a kocsiba és addig bámult a vidáman csúszkáló pár után, amíg be nem fordultak a sarkon. A liliputi férfi meglógázta a lábát és megpöckölte mutatőujjával a slusszkulcsot. Ilyen volt mindig. Milyen? Vidám, felelőtlen, könnyed. Érti, mire gondolok? A szürke szemű kifújta a füstöt. Azt hiszem, igen. Mit tanácsol? Vele nem megy. Csak nélküle. Biztos benne, hogy nélküle menni fog? Azt bízza csak rám. A szőke biccentett. Vetnék rájuk még egy pillantást. Most a buszmegálló végében, egy magasra felhányt sóderrakás tövében állította le a kocsit. Az apró pár éppen ekkor érte el a megállót. A szürke szemű résnyire nyitotta az ajtót. Előbb vékony, kotko-dácsoló szavakat hallott, mintha valaki kelleténél nagyobb sebességgeljátszott volna le egy magnófelvételt, azután pedig egy csengő kacagást. Mintha régmúlt karácsonyok ezüstcsengői csilingeltek volna a hóesésben. A bundás asszonyka lehajolt, apró hógolyót gyúrt aprócska tenyerében és ügyetlen mozdulattal férje kabátjához hajította. Aztán lehajolt, hogy újat gyúrjon magának. A lógó bajuszú férfi vette a lapot. Elrejtőzött a deszkából, ideiglenesen emelt megállóépület falai mögé és onnan lesett évődve kifelé. A következő golyócska az épület ablakán csattant. A szürke szemű ismét hallotta a kotkodácsolást és a csengő kacagást. Behunyta a szemét, megnyomkodta az orrnyergét, és behúzta maga mögött az ajtót. A liliputi férfi gunyoros kifejezéssel nézett a szemébe. Eleget látott? A világos szemű nem válaszolt. Gázt adott és bevágott a városba vezető út forgatagába. Rosztov. Január 12. Olga Nyikolajevna megpróbálta leügyeskedni a fedőt a leveses-fazék tetejéről. Előbb a sámlit tette a gáztűzhely mellé, gondosan ellenőrizte, hogy nem billeg-e, aztán rálépett és hegyes, piros nyel-vecskéjét kidugva a fakanál végével megpróbálta letolni a fedőt a fazékról. Éppen belekóstolt volna a levesbe, amikor meghallotta a csengő hangját. Türelmetlenül szólt: egyszer, kétszer, háromszor egymás után. Türelmetlenül és ridegen. Olga Nyikolajevna többször is észrevette, hogy érti a csengő szavát már a csengetés módjából meg tudja állapítani, ki áll az ajtó előtt. A férje, Alekszej Alekszejevics leheletfinoman nyomja meg az alsó csengőt - alulra is szereltettek egyet, hogy a magukfajtájúak is könnyedén elérhessék -, mintha tangóharmonika basszusgombján játszana az ujja. Ljosa, a szomszéd gyerek, aki néhány rubelért rendszeresen lehordja a szemetjüket a szeméttartályba, vadul és idegesen csenget, mintha soha, semmire nem lenne ideje. Aztán itt van Szergej Lavrentyics. ő is lágyan csenget, mint a férje, de van valami kérlelő alázat a csengetésében. Mintha a csengőhanggal is kedveskedni kívánna neki. A csengő ismét felberregett. Követelődző, idegen volt a berre-gése. „Nagy ember állt az ajtó előtt, hiszen a felső gombot nyomta meg. Olga Nyikolajevna természetesen a két csengő között is különbséget tudott tenni. Az alsó fátyolosabb volt, a felső élesebb, riasztóbb. Hóna alá vette a sámlit, kirobogott az előtérbe, letette az ajtó elé, felkapaszkodott rá, és kilesett a kémlelőnyíláson. Az ajtó előtt kifejezetten elegánsan öltözött, szőke, világos szemű férfi állt, aki a hideg ellenére sem viselt sapkát. Talán csak a kocsijában hagyta - gondolta Olga Nyikolajevná, miközben lemászott a sámliról. - Talán eltévesztette a házszámot, keres valakit. Mióta beköltöztek, nem múlt el nap, hogy ne csengette volna fel valaki őket egy-egy ismeretlen, aki más ismeretlenek után tudakozódott. Olga Nyikolajevna közelebb tette a sámlit az ajtóhoz, és az alsó kilinccsel kinyitotta. Persze csak résnyire, hogy kilásson rajta. A biztonsági láncot nem akasztotta ki. Az ismeretlen, világos szemű férfi egyenesen a szemébe nézett. Mintha számított volna rá, hogy hova kell néznie. Olga Nyikolajevna meglepődött. Az ismeretlenek általában elnéztek a feje felett, s csak akkor hullott le koppanva az álluk, amikor rájöttek, kivel van dolguk. Akkor aztán nem győztek feszengeni. Már persze a normálisabbja. A hülyék és részegek vihogtak, egymást bökdösték, ízléstelen megjegyzéseket tettek, a gyerekek pedig hangosan kérdezgették a szüleiket, hogy a bácsinak miért olyan ráncos a képe, mint a majomé, és hogy ezt az élő hajasbabát hazavihetnék-e a többi mellé. A világos szemű férfi azonban egyenesen a szemébe nézett. Olga Nyikolajevna nem látott semmit a tekintetében: sem gúnyt, sem meglepetést. Mintha már korábban felkészült volna a látogatásra. Jó estét, Olga Nyikolajevna, Jó estét. A férfi zakója felső zsebébe nyúlt és egy piros borítású igazolványt dugott be a résen. Szeverkin vagyok. Félix Mihajlovics. Beszélnem kell önnel, Olga Nyikolajevna. Az asszony érezte, hogy elszorul a torka majd leszédült a sámliról. Honnan...? A férfi mozdulatlanul tartotta az igazolványt, s mintha arra biztatta volna, hogy vegye el. Népi Ellenőrzés. Beengedne, kérem? Olga Nyikolajevna szeme előtt összefolyt az igazolvány és az igazolványt tartó kéz. Összefolytak a betűk, az állami címer, az aláírások és a pecsétek. Mindent összemosott a testét-lelkét szorongató iszonyatos félelem. A férfi felfogta az asszony testéből áradó félelemhullámokat és barátságosan elmosolyodott. Nem kell aggódnia, kérem. Érdeklődni jöttem egy... bizonyos ügyből kifolyólag. Az asszony nagyot nyelt, és mielőtt lemászott volna a sámliról, bevetette utolsó fegyverét. Nincs itthon a... férjem. A férfi csodálkozva húzta fel a szemöldökét. De hiszen én önnel akarok beszélni, Olga Nyikolajevna. Velem? Beengedne, kérem? Olga Nyikolajevna, akinek a füle operetteken és hangjátékokon edződött, nyomban felfedezte a férfi szavai mögött rejtőző, egészen halvány, és normál fül számára alighanem észrevehetetlen akcentust. Valaha régen mintha már hallott volna ilyen lágy, icipicit éneklő hangsúlyozást. Istenem, mikor is? Amikor aztán a férfi illedelmesen helyet foglalt Alekszej Alekszej evics karosszékében és zsebkendőjével megtörölgette az orrát -a zsebkendő különben patyolatfehér volt -, Olga Nyikolajevna megnyugodott. Rájött, hogy nem kell aggódnia. Ez a férfi nem fogja sem kirabolni, sem megerőszakolni. A szürke szemű mosolygott, és ismét előhúzta az igazolványát. Nem óhajtaná még egyszer megtekinteni, Olga Nyikolajevna? Tudom, hogy az ajtó előtt nem terjedhet ki a figyelme minden apróságra. Maga... rendőr? A szőke felnevetett. Lágy, bizalomgerjesztő nevetéssel. Ugyan, dehogy. A Népi Ellenőrzéstől vagyok. Olga Nyikolajevna felsóhajtott. Neki aztán édes mindegy, hogy hívják a hatóságot. Talán csak a KGB kivételével. A többieket csak ki nem állhatta, ez utóbbitól viszont egyenesen kiütéseket kapott. Mióta az a szerencsétlen dolog történt... Mikor is már, Jézusom... ? Olga Nyikolajevna éppen csak belepillantott az igazolványba, aztán már adta is vissza. Miről van szó, kérem? Maga is érezte, hogy túlságosan is hivatalosra sikeredett a hangja, de közben a levesre is gondolnia kellett. Még tíz perc és le kell vennie. Remélte, addigra megszabadul hívatlan látogatójától. A férfi keresztbe tette a lábát. Olga Nyikolajevna megfigyelte, hogy a férfi ruháj a elsőosztályú anyagból készült olyanból, amilyet mostanában már nemigen látni az üzletekben. Vesse le a kabátját... kérem. A férfi mosolygott. Inkább csak kigombolnám, ha megengedi. A fekete, raglángalléros lódenkabát is külföldi szerzemény lehetett. Már csak a gombok miatt is. Ekkora kerek, ezüstszínben játszó gombokat még életében nem látott. A szőke férfi enyhe mosollyal figyelte. Mintha olvasott volna a gondolataiban. Olga Nyikolajevna, úgy tudom, ön a Postai Főigazgatóság dolgozója. Jól tudom? Az asszony nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. Nagyon szerette volna, ha Alekszej Alekszejevics itt van mellette. Fogalma sem volt ugyanis róla, köteles-e válaszolni a szőke férfi kérdéseire köteles-e beismernie, vagy egyszerűen csak elmondania, hol dolgozik, es egyáltalán, mihez van joga a Népi Ellenőrzésnek? A szőke megsimogatta az állat. Olga Nyikolajevna... a Népi Ellenőrzés egy bizalmas ügyben szeretné kikérni a véleményét. Ugye, számíthatunk a segítségére? A kis asszonykában bennszorult a levegő. Jézusom, hát mit akarnak tőle? Hiszen ő nem tud semmit. Akkora fogaskerék egy hatalmas gépezetben, hogy csak nagyítóval lehet észrevenni, és ebben az esetben nemcsak azért, mert egyébként is liliputi. A férfi egyenesen a szemébe nézett. A főnökéről, Georgij Viktorovics Mazurovról lenne szó. Olga Nyikolajevna majd lefordult a székről. Jézusom, Georgij Viktorovics! Mit csinált az a szerencsétlen? A férfi folytatta. Georgij Viktorovics Mazurov elvtárssal kapcsolatban bizonyos gyanú merült f el... apropó, azzal bizonyára tisztában van, Olga Nyikolajevna, és nem kell külön felhívnom a figyelmét, hogy amiről beszélünk, az szigorúan bizalmas. Önnek, mint állampolgárnak kötelessége segíteni a munkánkat. Aki visszaél a nép bizalmával, és pozícióját jogtalan előnyszerzésre, netalántán erkölcstelen vagyon gyarapítására használj a, nos, az megérdemli, hogy a nép kérdőre vonja. Egyetért velem, Olga Nyikolajevna? Persze - mondta az asszony rémülten. - Hogyne. Persze. Tudjuk, hogy ön talpig becsületes, Olga Nyikolajevna, ezért is fordultunk önhöz. Nem a pozíciója miatt, ezt meg kell értenie, bár eszemben sincs lebecsülni a munkáját. Ön gyorskézbesítő, Olga Nyikolajevna. Gyakorta kézbesít iratokat Georgij Viktorovics Mazurovnak? Persze. Azaz... alkalomszerűen. A zaporozsjei acélműből is? Hon...nan? Zaporozsjei acélmű - ismételte a szürke szemű türelmesen. Erre őszintén szólva... nem emlékszem. De elképzelhető? El...képzelhető? Nem tudom. A szürke szemű mintha elkedvetlenedett volna. Komor hullám futott végig az arcán, aztán ismét elmosolyodott. Lehet, hogy Fjodor Zajkin kézbesít Zaporozsjéből? Olga Nyikolajevna belátta, jobb lesz, ha válaszol az ismeretlen minden kérdésére. Mégpedig egyenesen és határozottan. Neki nincs takargatnivalőja. Ez pedig úgyis tud mindent. Naná, hogy tud! Hiszen tudatlanul nem jött volna hozzá. Jobb lenne... hamegvárnánkaíérjemet-mondtamégis,szinte akarata ellenére. - A leves, ugyanis... A férfi előrehajolt. Neijedjenmeg, Olga Nyikolajevna, de a férje ma csak éjfél körül érkezik haza. Olga Nyikolajevna elfehéredett. Érezte, hogy remeg a lába, mint amikor, annak idején, egymás után háromszor kellett megismételnie a felvonást záró polkát. Éjfél... körül? Hiszen ő... Ne ijedjen meg, Olga Nyikolajevna. Alekszej Alekszejevics-nek sürgős munkája akadt. A mi megbízásunkból. Az apró asszonyka maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy ráripakodjék a hatalmas termetű férfire, aki onnan jött. Mert Olga Nyikolajevna számára onnan volt a Népi Ellenőrzés, a Pártközpont, a Minisztertanács és a KGB is, annyi más egyébbel együtt. Ezt nem tehetik! - csilingelte, mert még felháborodásában is úgy szólt a hangja, mint az ezüstcsengettyű. Ezt nem tehetik. Ezt nem... Félreért, Olga Nyikolajevna. Tudjuk, hogy Alekszej Alekszejevics kiváló könyvszakértő. Nos, ma este... egy kényes feladattal kell megbirkóznia. De hát... a leves... Főzze csak meg, Olga Nyikolajevna. Ha nincs ellenére, megvárom. Megvárja? A szőke férfi megköszörülte a torkát. Arról lenne szó, Olga Nyikolajevna, hogy mint már említettem, szeretnénk, ha ellenőrizne néhány adatot. A kicsi asszony a szíve elé kapta a kezét. Én? Hiszen én csak... Önnek be kell írnia az átvett táviratok számát a kézbesítőkönyvébe, így van? így, de... Birtokunkban van a zaporozsjei acélmű iktatókönyve, természetesen komputerbe táplálva. Tudja, mit jelent ez? Hogy az ördögbe ne tudnám - futott át az asszonyka agyán a gondolat. - Azt jelenti, hogy jó ideje figyelitek őket. De mi közöm mindehhez nekem? Azt jelenti - folytatta a világos szeműférfi szinte közönyösen -, hogy meg kell kérnem önt, fáradjon be hozzánk mi kivetítjük önnek az iktatókönyvet, ön pedig, Olga Nyikolajevna... Nem lehetne... itt? - csilingelte a csengettyű bizonytalanul. Nemigen - vakarta meg a feje búbját a szürke szemű. - Ahhoz át kellene telepítenünk néhány számítógépet úgy két-három teherautónyira valót. Ezt viszont aligha tehetnénk meg feltűnés nélkül. Értem, de... azonnal? Nagyon megköszönnénk. És ha... a férjem közben...? A szürke szemű mosolygott. Alekszej Alekszejevics csak tíz perccel az ön hazaérkezése után fejezi bé a munkáját. Az apró asszonykából kifogytak az érvek. Istenem, hát mit is mondhatna még neki? Hogy semmi kedve elmenni hazulról, hogy a tűzhelyen forr a leves, hogy Alekszej Alekszejevics bármikor betoppanhat. .. azaz, már tudja, hogy nem... azután hideg is van odakint, fel kell öltöznie, a szemüvege sem jó, már többször is elhatározta, hogy kicserélteti. Az utóbbi időben egyre gyakrabban ugrálnak a betűk a szeme előtt... Indulhatunk, Olga Nyikolajevna? A liliputi asszony mélyet sóhajtott. Nehézkesen lekászálódott a székről s gyors, kacsázó léptekkel besietett a fürdőszobába. A szürke szemű felvett az állólámpa alá helyezett kis szekrénykéről egy folyóiratot és belelapozott. Egészen addig lapozgatta, amíg az immár felöltözött, csizmát és bundát öltött asszonyka vissza nem tért a szobába. Olga Nyikolajevna gombócot érzett a torkában, de igyekezett hősiesen viselkedni. Akár... indulhatunk is. A szürke szemű férfi lerakta az újságot és a konyha felé intett. Ne feledkezzék meg a levesről. Olga Nyikolajevna barátságos, meghitt kis sikkantást hallatott, amilyet csak régi ismerősök jelenlétében enged meg magának az ember. Kifutott a konyhába és magasra nyújtózva elfordította a gázcsapot. Csak később, már odakint a hóesésben jutott eszébe, hogy a szürke szeműt is megkérhette volna rá. Olga Nyikolajevna zsigereiben érezte a helyzet komikumát, ahogy egymás mellett haladtak a folyosón. A szürke szemű árnyéka betakarta, mintha állandó napfogyatkozás követné. Egészen addig tartott a megmagyarázhatatlan jókedve, amíg ki nem értek a kapu elé. Ott megtorpant, de hiába várta, hogy előgördüljön valahonnan egy nagy, fekete kocsi, amilyen az onnan}övő alakoknak dukál, nem történt semmi hasonló. Ehelyett a szőke lehajolt és gyengéden megérintette a könyökét, s a járda felé irányította. Arra, Olga Nyikolajevna. Hát nem kocsival megyünk? - kérdezte csalódottan és kissé ijedten is, hiszen az egyre szaporábban hulló hó akadályozta a járásban. - Mit tudjátok ti, óriások, hogy nekünk néha még egy-két centiméteres hó is legyőzhetetlen akadályt jelent - dohogta magában, összehúzta mellén a bundáját, rácsapott usánkája tetejére, s növekvő ingerültséggel elindult a szőke mellett. - Az ördögbe is, remélem nem akarsz kilométereket gyalogoltam! velem? Szándékosan nem kocsival jöttem - mondta a szürke szemű, mintha csak a ki nem mondott kérdésre válaszolt volna. - Nem szeretem a feltűnést. Egy nagy kocsin mindenkinek megakad a szeme. Nem igaz? Lehetséges - vonta fel a vállát Olga Nyikolajevna. - Merre megyünk? Az átjáró mellett van a központ. Ismeri az épületet? Olga Nyikolajevna nem ismerte. És az átjárót sem ismerte. Életében alighanem csak egyszer ment keresztül rajta, amikor egy könnyebb szívrohama után Alekszej Alekszejevics elhatározta, esténként sétálnak egyet. Akkor mentek át a felüljárón, de mivel a közeli pályaudvar miatt erősen szennyezett volt a levegő, másnap más útirányt választottak. Némán haladtak egymás mellett, amíg el nem érték a felüljárót. A szürke szemű az órájára pillantott és lassúbbra fogta a lépteit. Nyolc óra öt perckor kell jelentkeznünk - mondta magyarázatképpen. - Öt perc múlva nyolc. Nem akarja egy kicsit kifújni magát? Olga Nyikolajevna az egyre sűrűbben szállongó hópelyhekre nézett, és régi karácsonyok jutottak az eszébe. Bár, az utóbbi években nem volt ildomos megünnepelni a karácsonyt, ők mégis megünnepelték. Márcsak azért is, mert többen voltak közöttük litvánok, és két idevalósi lengyel is. A legutolsó előadás után összegyűltek ott, ahol éppen voltak: szállodában, magánlakáson, nem egyszer lakókocsiban karácsonyfát állítottak és énekeltek. Nem is mindig karácsonyi énekeket. Előbb, persze, azért megemlékeztek a kis Jézusról, aztán később jöttek a népdalok, sőt az operettek is. Dalok a „Dohányon vett kapitány -ból, a „Vidám vásárból . Ő leginkább Dunajevszkijt szerette. Még sírni is tudott, ha eszébe jutottak a csodaszép sorok: Szél, szél, szállj keletről hozzánk szél, szél, új világot hozz ránk... Észrevétlenül a felüljáró közepére értek. Alattuk a félelmetes mélységben szemaforok zöld és vörös fényei pislákoltak váltók csattogtak valahol a hóesés mögött hangszóró tompa hangja szólt. Az apró asszonyka a korláthoz tapadt és lenézett a mélybe. Azt hitte, a hóeséstől nem fog látni semmit, s maga lepődött meg a legjobban, amikor mint repülőgépről nézve az ukrán folyók, ott kanyarogtak alatta a sínek ezüst csíkjai. Mozdony füttyentett, s a hófüggöny mögül fülébe szűrődött a közeledő vonat zakatolása. A szürke szemű ismét az órájára pillantott. A moszkvai gyors. Meg akarja nézni? Villámsebesen az asszonyka hóna alá nyúlt. Mint kíváncsi és erőszakos kisgyereket a szülei, felkapta és a mélység fölé tartotta. Olga Nyikolajevna csak éveknek tűnő másodpercek múltán jutott el oda, hogy kiáltani tudjon. Jaaaj! Mit csinál? Tegyen le azonnal!. Mit csinál? Jaaaaj! A mozdony, mint tátott szájú ördög száguldott a híd felé. Óriási, tágra meresztett, vörös szemei fenyegetően fúródtak az övébe, s még akkor sem engedték ki a fogságukból, amikor a hídtól elszakadva lehullott a sínekre. Ekkor már nem jajgatott, összeszorította a száját és arra gondolt, hogy vajon ki fogja megmelegíteni Alekszej Álekszejevicsnek a levesét. A moszkvai gyors elsuhant a híd alatt, és a hóesésbe veszett. Moszkva. Január 20. Ebben az évben csak nem akart leesni az első hó. Igaz, hogy már október végén szállingózott valami, de ezt még az óvodás gyerekek sem nevezték hónak. Ahogy leesett, nyomban el is olvadt. A fákon tépett zászlóként lobogtak a széltől szaggatott sárga levelek. Igor Petrovics Patkanov alezredes leállította kocsij át az erdőszélen, bekapcsolta a biztonsági berendezést, és szép kényelmesen átöltözött. Volt még ideje a találkozóig. Komótos, nyugodt mozdulatokkal lehúzta zakóját, pulóverét, felöltötte tréningruháját. Az erdei ösvény, amelynek a kezdeténél parkolt, meredek hegyoldalon vezetett felfelé. Az ösvény mindkét oldalán vastag törzsű fák álltak így levelek nélkül Igor Petrovics nemigen ismerte fel őket. Bezzeg, fiatal korában, amikor még a határőrség soraiban végezte a biztonsági munkát, a levelek zizegéséről, sötét éjszakában meg tudta mondani, milyen fa van előtte. Mára azonban már jótékony feledés takarta az akkori éveket. Ugrott kettőt-hármat, kipróbálta kölcsönbe kapott edzőcipőjét aztán mély lélegzetet véve nekiveselkedett az ösvénynek. Tapasztalt, öreg katonaként, óvatosan futott: nem engedte át magát a váratlanul rátört szabadság mámorító érzésének. Tudta, hogy az emelkedő után folytatódik az ösvény, sőt még azon túl is. Ha fejetlenül nekiront a messzeségnek, tíz perc múlva a fák alá roskadva tüdejét köpködi a fonnyadt avarra. Kényelmesen, lassú tempóban egészen addig futott, amíg csak meg nem pillantott egy férfit a közeli bokor mögött. Nem kellett éles indiánszem hozzá, hogy felfedezze. A pasas égővörös melegítőt, és csúcsos, bojtos sapkát viselt: csak az nem vette volna észre, aki vak, és ráadásul még nem is arrafelé néz. Patkanov alezredes nem fecsérelte idejét a felfedezett férfira, hanem futott tovább. Amerre csak a szem ellátott, földre döntött farönkök, gyökerestől kitépett tövek, ágak hevertek látszólagos összevisszaságban. Nem messze, körülbelül az irtás közepe táján sárga földgyalu árválkodott gyalurészét bánatosan lehorgasztotta a földre. Ennek a vezetőfülkéjében pillantotta meg a második piros meíe-gítőst. Ez is rövidhullámú adó-vevőt tartott a kezében és kimeredt szemekkel figyelte futását. Igor Petrovics úgy gondolta, elfut az irtás széléig, rátelepszik egy fatönkre, és addig ül rajta, amíg érte nem jönnek. Szép-szép a sport, azt azonban mégsem kívánhatják, hogy körülfussa Moszkvát ráadásul hatalmas, ötven kilométer sugarú körben. Már az irtás széle felé járt, amikor felbukkant valaki az orra előtt. Olyan hirtelen vált ki a fák közül, mintha szándékosan meg akarta volna ijeszteni. Alacsony, köpcös, kopaszodó férfi volt: ahogy megpillantotta, azonnal ráismert. Többször látta a televízióban, legutoljára éppen a népi küldöttek országos értekezletén. Felszólalásában az újonnan alakult szövetkezetekkel foglalkozott. Ember legyen a talpán, aki meg tudta volna mondani, hogy támogatta vagy elítélte őket. Igor Petrovics megtorpant, és mint ilyenkor szokás, várakozó álláspontra helyezkedett. Lelassított, és csípőre tette a kezét. A kopasz, köpcös férfi szuszogva megközelítette, és a hegyhát felé lendítette a karját. Maga honnan indult? Igor Petrovics megfordult és a távolba mutatott. Az ösvény végéről. A hegyháton túlról. A köpcös férfi elismerően elhúzta a száját. Ó, az legalább két kilométer. Egyszer én is szeretném végigfutni... - Legyintett, azoknak a férfiaknak a beletörődő mozdulatával, akik egészségüket, erejüket, szabad idejüket felteszik egy ügyre, s készek ezekről, a különben csábító lehetőségekről, nagy sóhajtások kíséretében lemondani, ha az ügy érdeke úgy kívánja. -Hogy van, Igor Petrovics? Köszönöm, jól. Mintha azt hallottam volna, hogy nyugdíjba készül. Igor Petrovics felhúzta a vállát. Ogarkov el akart küldeni. A másik felkuncogott. Ogarkov? Akkor jól kitolt magával, Igor Petrovics. Ha nem löveti le a koreai gépet, maga már elégedetten horgászgathatna egy isten háta mögötti szibériai falucskában. - Megveregette Igor Petrovics vállát. - Nem éhes? Köszönöm, nem. Már reggeliztem. Akkor tudja mit? Sétáljunk egyet. Mondjuk... arra - és az irtás magaslati vége felé mutatott. - Sétálunk és beszélgetünk. Mit szól j hozzá? Meg sem várva Igor Petrovics válaszát, elindult előre, majd néhány lépés után, ahogy az ösvény kiszélesedett, félrehtízddott, hogy Patkanov alezredes elférhessen mellette. A köpcös férfi körülnézett, mintha azt figyelné, jelen vannak-c még az adő-vevősök, aztán egyszeriben megváltozott a hangja. Eltűnt belőle a joviális patriarchalizmus kiélesedett, mint a késpenge. Tehát ön a mi emberünk, Igor Petrovics. Megvallom, amikor először értesültem róla, elbizonytalanodtam. Tudja miért? Patkanov alezredes tudta, persze hogy tudta. A köpcös arra célzott, hogy évekkel ezelőtt lelépett Patkanov helyettese, aki egy eltűnt párizsi rezidens nyomainak felderítésére utazott ki, aztán ahelyett, hogy azt tette volna, amivel megbízták, felszívódott, s hónapok múlva egy amerikai tv-társaság kamerái előtt bukkant fel. Igor Petrovicsnak ötévi kemény munkájába került, hogy a gazembert Beverly Hills közelében elüsse egy autó. Úgy a falhoz kente, hogy lekvárként csörgött le róla. Azt hiszem, igen. Nem mintha szemrehányást akarnék tenni. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Botlás és botlás között azonban óriási a különbség. Vannak botlások, amiket nem lehet jóvátenni. Ilyenkor a lovat elviszik a mészárszékbe és virslit csinálnak belőle. Patkanov bölcsen hallgatott. A köpcös felemelt a földről egy letört faágat, és csapkodni kezdte vele az ösvény szélén nőtt, már rég elszáradt kórókat. Mint hallottam, elvállalta a megbízatást. Patkanov biccentett. Igen. Elvállaltam. Miért? Elvi okokból. A köpcös felvonta a szemöldökét. Ezt értsem úgy, hogy ideológiai meggyőződés van a hátterében? Patkanov megértette, hogy síkos talajra tévedt. Az ideológia nem az ő műfaja. Hitvitákkal nem foglalkozik azzal csak játszadozzék a köpcös és a hozzá hasonlók. Arról van szó - morogta Patkanov -, hogy meggyőződésem: amit ő tesz, az rossz az országnak, rossz a népnek, mindenkinek rossz. Magának és nekem is rossz - mondta a köpcös. Erről van szó - ismételte az alezredes. A köpcösnek, úgy tűnt, tetszik a válasz. Helyes. Tehát az akcióért ön felel. Fedőneve? Milye? Fedőneve - ismételte türelmesen Patkanov. - Az a szokás, hogy az akcióknak fedőnevet adnak. Hülye szokás - mondta a köpcös. - Ennek nem lesz fedőneve. Az alezredes nagyot nyelt. Értettem - mondta -, nem lesz fedőneve. Továbbá lépéseket tettünk arra nézve, hogy balsiker esetén a szálak egyenesen magához vezessenek. Ha bármi is történne, maga a felelős mindenért. Egy személyben. Maga egy őrült, aki társak nélkül, legfeljebb néhány beosztottjával vállalkozott a felháborító akcióra. Ugye, értjük egymást? Tökéletesen - mondta Patkanov. Éppen ezért, jobb, ha tart magánál minden eshetőségre készen, egy méregfiolát. Nem is tudom, melyik filmben láttam. A szájába veszi és kellő pillanatban elharapja. Ez esetben azonban nem lesz gyászsortűz a temetésén. Tudom. Tehát a felelősség az öné. Egy magányos őrült akciója. Kivéve, persze, ha nem tudja bevenni a mérget és megtörik a vallatás során. Akkor mi a helyzet? A köpcös tovább csapkodta a száraz kórókat. Ebben az esetben én vagyok a következő láncszem. Engem is magával ránt. De csak engem. Értem. Nálam megszakad a lánc. Ha megtörténne, aminek nem szabad megtörténnie, akkor... az enyém a felelősség. Érti? Tehát ön fedezi a többieket? A köpcös abbahagyta a csapkodást és villámló szemekkel nézett Ó rá. Patkanov megértette, hogy túllőtt a célon. Nincsenek többiek, alezredes! Én vagyok egyedül. Maga tőlem kapta a parancsokat. Soha nem hallotta, hogy a célponton kívül egyetlen nevet is kiejtettem volna a számon. Világos? Igen. Remélem, nem kell még egyszer elismételnem: az első lépcsőfok maga, a második én, tovább nem vezet lépcső sehova. Ezt jegyezze meg, Patkanov! Patkanov alezredes elgondolkodott. Megpróbálta kitalálni, miért vállalta a köpcös, amit ő is vállalt különben. Csakhogy ég és föld a különbség kettejük között. Neki ez a szakmája, a köpcös vi-seont, ha jól tudja, világéletében még fegyverhez sem nyúlt. A továbbiakban lenne szíves válaszolni néhány kérdésemre? Azért jöttem ide - mondta lakonikusan az alezredes. -Ki az illető? Patkanov elbizonytalanodott. Tapasztalatból tudta, nem jó, ha a politikusok túl sok információval rendelkeznek. Addig rendben van, hogyőviszivásárraabőrét, ezért fizetik, és ezért választotta ezt a hivatást, az azonban nincs ínyére, ha túlságosan magasra nő a rizikófaktorok száma. Fontos ez? - kérdezte kényszeredetten. A köpcös botjának erőteljes ütésével kettétört egy kórót. Nekem nem, elhiheti. Ebből a szempontból tökéletesen megbízom magában. Vannak azonban olyanok, akik tudni szeretnék. Miért? A köpcös kezében megállt a bot, mielőtt még lecsaphatta volna egy kóró szalmafejét. Akérdésekete nteszemfel, alezredes. Tegyem fel ismét? Talán nem jól értette? Patkanov kelletlen képet vágott. A fedőneve: Keselyű. Fedőneve? Patkanov elégedetten elmosolyodott. Neki van fedőneve. És nem mi adtuk neki. Uramisten - dünnyögte a köpcös. - Mi ez a marhaság, hogy Keselyű? Miért nem mindjárt Rambo? Továbbá, mit jelent az, hogy nem maguk adták neki? Az alezredes belátta, hogy beszélnie kell. Már csak a saját érdekében is. Ha nem tartják megfelelőnek a feladatra, úgy eltüntetik, mint egy gyümölcsfoltot a mosodában. Előbb elkerül egy isten háta mögötti szibériai garnizonba, ott aztán az első gyakorlaton agyonlövi egy őr, vagy eltrafálja egy kósza golyó. Megköszörülte a torkát és igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy tökéletesen lojális a köpcöshöz. Ismétlem, a fedőneve Keselyű. Odaát kapta a nevét. Odaát? Úgy értem, Amerikában. A maguk embere volt Amerikában? Patkanov szinte szomorúan rázta meg a fejét. Éppen fordítva. Az övék van nálunk. Patkanov épp elégedetten vigyorogni akart a köpcös rémült tekintete láttán, de belefagyott a vigyor. A köpcös ugyanis elhajította a botját és mindkét kezével a katona torkának esett. Maga idióta, szerencsétlen idióta, mibe vitt bele engem? Mindig is tudtam, hogy a katonai elhárítás hülyék gyülekezete, de magáról mégiscsak többet képzeltem, Patkanov. Maga emeletes barom! Hülyébb, mint egy szakasz Csapajev együttvéve! Pusztuljon a szemem elől! Két napot kap, hogy az egészet, amit eddig összeszartak, rendberakja, és minden nyomot megsemmisítsen, különben... Patkanov rémülten lógott a köpcös kezei között. Bár egyetlen ütéssel a pokolra küldhette volna, természetesen esze ágában sem volt megtenni. Jól is néznénk ki, ha a katonai elhárítás alezredese csak úgy egyszerűen szájon kaphatná a KB egyik titkárát! A köpcös hirtelen kijózanodott. Felemelte a karját és a buldózer felé intett. S miután intését nem követte géppisztolysorozat, vagy a rejtőzködő mesterlövész golyójának szisszenése, Patkanov rájött, hogy az intés alighanem az ellenkezőjét jelenti. A köpcös lehajolt és felvette a botját. Ennyi idő éppen elég volt Patkanovnak, hogy visszanyerje lélekjelenlétét. Jelenthetek? A köpcös megköszörülte a torkát és ismét leterített egy kórót. Hallgatom. Egészen elölről kezdeném, ha megengedi. Amikor... hm... megkaptuk a megbízatást, gondolkodni próbáltunk. Hm. Összehívtunk egy belső szakértői bizottságot, egészen pontosan három embert. Megvizsgáltuk a lehetőségeket. Konkrétan? Hogy kikre lehetne számítani. Több elképzelés között választhattunk, de őszintén szólva egyik sem nyerte meg a tetszésünket. Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy... miért ne kaparják ki ők nekünk a gesztenyét. Kik azok az ők? Konkrétan az amerikaiak. A köpcös felsóhajtott. Ez az évszázad legeszeveszettebb ötlete, ezredes. Ha még Sztálin volna a Kremlben, ön holnap reggel már egy tömegsír legalján találná magát. Sztálinnak, úgy mondják, volt érzéke a bizarr megoldások iránt. A köpcös elmosolyodott. Gondolja? Hogy vették fel a kapcsolatot ezzel az... izé... Keselyűvel? Kiküldtünk valakit. Amikor Jazov kint járt, egyik emberünket benyomtuk a küldöttségbe, ő vette rá Keselyűt. Mivel? Természetesen pénzzel. De nem ez volt a döntő. Hanem mi? Vannak olyanok odaát is, akik, hm... nem dalolnak az örömtől, annak láttán, hogy mi történik itt. Ha mi leszerelünk, nekik is.. . Értem - mondta a köpcös szemináriumszerű hangon. - Az amerikai hadipotenciálnak sem érdeke a leszerelés. Látja, ebben jobban bízom, mint a pénzben. Azt akarja tehát a tudtomra adni, hogy Keselyűt rábeszélték odaát, vállalja a feladatot? Én inkább úgy mondanám: értésére adták, hogy nem ellenzik, ha ebben az ügyben együttműködik velünk. Azt mondták, Keselyű szívesen dolgozik nálunk. Hm. Miért? Ezt nem tudjuk, ők sem tudták. Valami megérzésféle inkább. Mit tud a Keselyű? Keveset. És nem is fog sokat megtudni. Természetesen vannak segítőtársai, de azok hallgatnak, mint a sír. Ki a felső kapcsolata? -Én. Vannak bizonyos terveik azzal kapcsolatban, hogy mi lesz azután? Patkanov mosolygott. Keselyű eltűnik. Úgy érti, hogy likvidálják? Természetesen. A köpcös elgondolkozva a levegőbe bámult. Tetszik nekem az ötlet. Kicsit ugyan kalandosnak tűnik, de tetszik. Az élet gyakran felülmúlja a kalandregényeket - mondta Patkanov. A köpcös ismét a buldózer felé intett. Rendben van. Várjon, amíg újra hívom. Addig ne kezdjenek semmihez. Annyit mondhatok, hogy a magam részéről támogatom az elgondolásait. Nagyot csapott egy kóróra és Patkanovra nevetett. Biztató, elbocsátó nevetéssel. Patkanovnak most az lett volna a dolga, hogy elköszön, megfordul, és lassú futással eltűnik a fák között. Az alezredes azonban nem mozdult. Tétova félmosollyal az arcán a köpcösre bámult, mintha mondani akarna még valamit. A köpcös észrevette a katona tipródását és türelmetlenül fel-vakkantott. Nos, mi az, alezredes? Van még valami? Patkanov megköszörülte a torkát. Keselyű már meg is érkezett. A köpcös előtt megfordult a világ. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy verejtékcseppek futnak végig a hátgerincén, s enyhe szédülés keríti a hatalmába. Mit... beszél? Tudja egyál...talán... mit beszél? Engedély... nélkül...? Patkanov széttárta a karját. Gyorsan kellett dönteni. Keselyűnek más dolga is van. Azok úgy gondolták, hogy sokkal fontosabbak, mint a mi hasfájásunk. Azt mondták, vagy most visszük Keselyűt, vagy soha. Uramisten, Patkanov! Maga el fog rothadni... Hogyfogom én ezt beadni... nekik... ? Patkanov úgy gondolta, jobb ha egyszerre túlesik az egészen. Ezért meg sem várva, hogy a köpcös kilihegje magát, folytatta. Keselyű és csoportja megkezdte a munkát. -Mi...kor? Már másfél hónapja. Mire a köpcös egészen magához tért, Patkanov már a hátát mutatta felé. Futott vagy inkább ügetett a dombon felfelé. A köpcöst megkísértette a gondolat, hogy intsen egyet és elégedetten nézze, amint Patkanovot lekaszálja egy sorozat, de végül is esze ágában sem volt inteni. Egyszerűen nem tudott rájönni, hogy Patkanov közveszélyes őrült-e, konok bűnöző, vagy zseni. Gondolta, ezt a kérdést másnak kell eldöntenie. Moszkva. Január 21. A köpcös felvette a telefont, s amikor a barátságos női hang beleszólt a kagylóba, összerázkódott. Kérem, kössön össze a Legfelső Tanács titkárságával. Kaslje-vet keresem a gazdasági osztályról. Mit mondjak, ki kéri? A köpcös bemondta az egyik személyzeti titkár nevét, akinek jo: gában állt ezen a vonalon beszélni. Rövid zúgás után éles férfihang szólalt meg, olyannyira közel, hogy össze is rázkódott tőle. Halló? Kasljev elvtárs? Én vagyok. Kiszeljov. Székek kellenének. Valami összejövetel lesz... Ne is folytassa, Kiszeljov elvtárs. Hányra küldjem fel őket? Egy óra múlva kezdenénk. Akkor hát minden rendben? Rendben. Viszontlátásra. A köpcös letette a kagylót. Asztalára könyökölt és kezébe temette az arcát. így ült, mozdulatlanul, háromnegyed órán át, mint egy szocialista-realista stílusban készített Rodin szobor. Pontosan negyvenöt perc elmúltával felvette a kabátj át, lement a liften a garázsba, átsietett az autók között, felmutatta az igazolványát, aztán kilépett a ragyogó novemberi napfénybe. Végigsétált a fák között, felvette széles keretű napszemüvegét, elgyönyörködött a hagymakupolákról visszaverődő napsugarakban, megkerülte az ismeretlen katona emléklángját, ahol a hagyományoknak megfelelően most is két, frissen esküdött pár rótta le a kegyeletét, átsétált a hídon, s mielőtt lement volna róla, megállt, a kőkorlátra könyökölt és lenézett a vízre. Egészen addig bámulta a piszkosszürke vízfelületet, amíg valaki meg nem állt mellette. A köpcös anélkül, hogy felnézett volna, megismerte a nyurga férfit. Annyira volt Kasljev, mint ő Kiszeljov. Bár lényegében véve neki magasabb volt a beosztása, mint a nyurga férfinak, mégis rettegett tőle. Aki olyan hosszú időt lehúzott Szuszlov mellett, nem lehet akárki. És a mostani beosztása sem lebecsülendő. A nyurga a vízre nézett és halkan megkérdezte. Nos? A köpcös, miután meggyőződött róla, hogy nincs senki a közelükben, szinte levegő után kapkodva elmondott mindent, amit Patkanovtól hallott. A nyurga, szürke ruhás, fekete kabátos férfi, anélkül hallgatta végig, hogy egyetlenegyszer is közbeszólt volna. Sőt, még akkor sem szólalt meg, amikor a köpcös befejezte mondandóját. Hosszú percekig tartó hallgatás következett. A köpcös nem lepődött meg: ismerte a másik szokását. Ezúttal azonban kihozta a sodrából a hallgatás. Éppen nyitotta volna a száját, de a nyurga megelőzte. Ügy gondolom, Patkanov jó munkát végzett... bár a végső szó kimondása, természetesen, nem az enyém. Rövidesen megkapja az értesítést. A székek miatt meg csapjon lármát, és küldesse vissza őket. Lármát csapok. De ne túl nagyot. Esetleg még feltűnne valakinek. Egyéb? A köpcös szívesen megkérdezte volna, hogy mit hallott, sikerül-e a jobbszárnynak kierőszakolnia egy rendkívüli Központi Bizottsági ülést, amelyet már mindenfelé rebesgetnek, de mégiscsak nevetséges lett volna, ha 6, a KB-titkár érdeklődik valakitől, aki még csak nem is tagja a KB-nak. A nyurga váratlanul a vízbe köpött. Szeretném, ha rövidesen vége lenne mindennek - mondta talányosán, aztán megfordult és zsebre dugott kézzel elballagott a folyó túlsó partja felé. A köpcös, aki nem volt vallásos, sőt templomban is csak egyszer volt, amikor annak idején agyon kellett veretnie egy pópát, gondolatban összetette a kezét és a nem létező Istenhez fohászkodott. -Add, hogy sikerüljön, Uram! Add, hogy sikerüljön! Aztán Ő is a vízbe köpött és visszament a Kremlbe. Moszkva. Február 1. Viktor Mihajlovics Csisztjakov őrnagy ezen az éjszakán is tökrészegen tántorgott haza. Vologya Kubisnál, egykori akadémiai hallgatótársánál töltötte az estét, akivel néhány nappal korábban egészen váratlanul akadt össze egy jégkorong mérkőzésen a Dinamó stadionban. Tíz éve is elmúlt, hogy utoljára látták egymást még az afganisztáni kaland előtt. Vologya azóta megjárta az afgán hegyeket: egy harckocsioszlopot vezényelt a Szalang-hágó környékén. Előbb csak csendesen iszogattak, felelevenítették az akadémiai éveket, Vologya mesélt valamit Afganisztánról, de Csisztjakov rövidesen észrevette, hogy nem szívesen fordítja az afgán napokra a szót. Csisztjakov nem erőltette a dolgot. Sőt, egészen addig, amíg az alkoholtól el nem nehezült a gondolkodása, időről időre megfordult az agyában, hogy nem tudná-e valamire felhasználni barátját. Mindenesetre talonba tette a dolgot, és hangos nótázás közben addig ittak, amíg csak el nem fogyott a vodka és a kísérőnek használt sör. Viktor Mihajlovics, ahogy felfelé dülöngélt a sötét és piszkos lépcsőházban, elhatározta, itt az ideje leszámolni Zinával. Tapogató keze elérte a pisztolyát, megmarkolta, és keserű dühvei arra gondolt, hogy akár le is lőhetne, ha nem lennének ezek az ostoba törvények. Mert a kispolgárok, kozmopoliták, és a hasonlóan tetű banda, a mocskos értelmiség által hozott törvények csak arra jók, hogy elvegyék a tisztes bolsevik kedvét az élettől. Mennyivel egyszerűbb lenne kirángatni Zinajdát az ágyából, bal karjára csavarni hosszú haját, jobbjával előkapni a pisztolyát és odapörkölni Zina két szép szeme közé. A rohadt kurvája! Akkor majd megtanulná, hogyan viselkedjék vele, Viktor Mihajlovics Csisztjakowal, a katonai elhárítás őrnagyával! Már az ajtó kinyitása is csaknem megoldhatatlan problémát okozott neki. - Majd a kommunizmusban! - dühöngött, amikor harmadszorra sem sikerült beletalálnia a lyukba. - Akkor nem lesz zár, nem lesz ajtó, és pénz sem lesz, amit ellophatnának. És főleg nem lesz Zinajda, mert az ilyen kurváknak nincs helye a jövő társadalmában. Levágják a hajukat kopaszra, és Vorkutába száműzik őket szenet lapátolni. Ő meg majd csak röhög rajta, és darabokra tépi hozzá írott, kétségbeesetten könyörgő leveleit. Ezzel aztán sikerült annyira felhergelnie magát, hogy amikor végre kinyitotta az ajtót és végigbotorkált az előszobán, már a kezében volt a pisztolya. Megkísérelte berúgni a hálószoba ajtaját, de kétszer is majd hanyatt esett a lendülettől. Legszívesebben szétlőtte volna a zárat, és meg is tette volna, ha nem lakik a házban még egy katonatiszt, Prohorenko tábornok, aki bár a légierőnél szolgált, kellemetlenkedhetett volna a jogtalan fegyverhasználat miatt. Zinajda az ágya szélén ült, fekete horgolt kendőjébe burkolózva, amikor betántorgott a szobába. Csisztjakov vicsorogva rászegezte a pisztolyát, belökött egy golyót a csőbe és Zinára fogta a stukkert. Most véged, te rohadt kurva! - mondta határozottan és acélos mosolyt erőltetett az arcára. Mosolygás közben azonban hirtelen megtántorodott, s bele kellett kapaszkodnia az asztalterítőbe, hogy el ne essen. A terítő megindult lefelé s a metszett üvegből készült csehszlovák hamutartó, és egy tulai, aprócska ezüstszamovár nagy csattanással a padlóra hullott. Csisztjakov, hogy véglegesen visszanyerje egyensúlyát, előre lépett és hatalmas pofont kent le Zinának. Hogy vagyunk, Zinajda Petrovna? - kérdezte jeges mosollyal az ajkán. - Kivel kurválkodtál, amíg nem voltam itthon? Zinajda nem válaszolt. Csisztjakov örömmel figyelte, ahogy Zina egyik orrlyukából megindul egy vércsermely, lecsöpög az áüára, álláról az ágyneműre. Visszatette a pisztolyát a jobb kezébe, és csövét Zinajda két, meredeken előreugró melle közé nyomta. Most megdöglesz, Zinajda Petrovna. Meghúzom a ravaszt, és kampec. Nem vagy többé. Én pedig kimegyek a temetőbe és leköpöm a sírodat. Zinajda bár óriási erővel küzdött ellene, nem tudta megakadályozni, hogy el ne öntsék a szemét a könnyek. Viktor Csisztj akov most igazán elemében érezte magát. Sajnálta, hogy a múltkor egy gyengeségi rohamában kihajította a korbácsát, amelyet egy beosztottja hozott ajándékba Afganisztánból, s amellyel egyszer-kétszer már eltángálta Zinát. Leült az asztal melletti székre, gondosan szemügyre vette az asz-szonyt, kinyújtotta a lábát és elgondolkodva letette a pisztolyát az asztalra. Különben mégsem lőlek agyon. Nem akarom, hogy könnyű halálod legyen, Zinocska. Kitántorgott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, s kivette a tegnapról maradt vodkát. Bár alig volt az üvegben fél vizespohár-nyi, elégedetten vitte vissza a szobába, s Zinajda orra előtt fenékig itta az üveget. így ni - megtörölte a száját és csuklott kettőt-hármat. Hirtelen gyengének és elesettnek érezte magát. Húzta maga felé az ágy, mintha mágnesből lett volna. Lerúgta a cipőjét, lehúzta a nadrágját, lehajította az ingét, alsónadrágját, és meztelenül az asszony mellé feküdt. Simogass, Zinajda! Az asszony meg sem moccant. Csisztjakov elkapta felesége jéghideg kezét és magához húzta. Simogass, Zinajda! Ahogy megtette a meggondolatlan lépést, már meg is bánta. Az asszony keze megmozdult és simogatni kezdte. Csisztjakov szeme elé köd szállt, de nem a vörös, amelynek el kellett volna öntenie az agyát, hanem fehér, amely magához húzta, bénító mákonnyal itatta át az idegeit, és megakadályozta benne, hogy bármi izgatót is erezzen. Mielőtt Zinajda megszólalhatott volna, ellökte az asszony kezét Ls tettetett dühvei felhorkant. Te még erre is képtelen vagy... Annyi élet van benned, mint a vasöntőnő szobrában a ház előtt. És Zinajda Petrovna ekkor megszólalt. Már nem volt félelem a hangjában, inkább alig leplezett diadal. Egy impotens állaton nincs mit simogatni. Szétverem a pofád, Zina. Zinajda vigyorgott és szétkente szép, szabályos arcán a vért. Ez, amire egyedül képes vagy, Csisztjakov. Hogy verekedj... Ezt tudod, ehhez értesz. Bár a szerelemhez is értenél. Tudod egyáltalán mikor feküdtél le velem utoljára? Kuss! Tavaly márciusban próbálkoztál. Akkor is bocsánatot kértél utána. Undorodom tőled, Csisztjakov. Kurva! Lehet, hogy az vagyok - bólintott az asszony, felállt és Csiszt-jakov fölé magasodott, miután lábával az asztal alá rúgta az ágy mellett felejtett, csőre töltött pisztolyt. - Nem is tagadom. Mindenkivel lefekszem, akivel csak lehet. Neveket akarsz, Csisztjakov? Agyonverlek! Az asszony felnevetett és háldinge aljába törölte az arcáról avért. Megfogta a ruhát, fején keresztül lehúzta magáról és megállt, terpeszállásban az ágy mellett. Itt vagyok, Csisztjakov. Azt csinálhatsz velem, amit akarsz. De te csak pofázol. Gyere Csisztjakov, akarlak, kívánlak, gyere! Nevetett, mint egy kacagó gerle, illegette magát, csípőjét riszálta, miközben olyan mozdulatokat tett, amilyeneket Szinyicina lakásán látott egy pornófilmben. Csisztjakovot ellenállhatatlan és legyűrhetetlen érzés kerítette a hatalmába. A vodka megfordult a gyomrában és felfelé igyekezett. Érezte, ha nem rohan ki a vécére, belehány az ágyba. Áttántorgott a szobán, s amikor megkönnyebbült, visszatért. Annyira lefoglalta figyelmét a hányás, hogy közben meg is feledkezett Zinaj dáről. Akkor ocsúdott csak fel, amikor az asszonyt még mindig ott találta az ágya mellett. Takarodj a helyedre! -mondta barátságosan és az asszony felé rúgott. - Holnap majd... szétverem a pofád. Zinajdát azonban nem lehetett megállítani. Amíg a férje hányt, előkotorta a pisztolyát az ágy alól és biztonság kedvéért bezárta egy fiókba. Ahogy Csisztjakov leroskadt, odaugrott hozzá és villámgyorsan a lába közé kapott. Mi ez, Csisztjakov? Hiszen te már nem is vagy férfi... Sajnállak, te állat. Sajnállak. Csisztjakov megpróbálta ököllel elérni az arcát, de Zinajda kacagva elkapta a fejét. Bár a pofon helye égett, mint a parázs, és érezte, hogy az orrcimpája is berepedt, csodás, édes érzés járta át. Csak egészen kicsit vette el a kedvét, hogy Csisztjakov holnap már nem fog emlékezni semmire. Jól van - mondta, lehajolt és felemelte a hálóingét. - Holnap délután randevúm van. Csak egy órát maradtam volna a fiúmmal, de most két órát maradok vele, Csisztjakov. És minden egyes alkalom után megiszom egy pohár pezsgőt az egészségedre! Csisztjakov csak homályosan hallotta az asszony hangját. Szeme előtt és a fülében összefolyt minden, amit látott és hallott. Foltokban érzékelte csak az ágya szélén hajladozó meztelen asszonyt, magas karcsú alakját, telt, nagy melleit, izmos lábát, kerek fenekét, amely fehérebb volt, mint a többi része hiszen bárhogy is igyekezett, nem sikerült a nyáron Jaltában meztelenül napoznia. Erezte, hogy az asszony belecsíp, rángatja, talán még rugdossa is, de már annyi ereje sem volt, hogy védekezzék. Utolsó erejével bambán felkönyökölt és felesége arcába nézett. Szólok a Keselyűnek, hogy nyírjon ki, te rohadék... mint azt a szemét... igazgatót Himkiben. Úgy kivágta az ablakon... hogy... kész. Bakuban meg leszúrta a stricit és... fel... akasztotta a tohonyát. Vagy inkább... szeretnél a vonat elé esni... mint aliliputi...? Keselyű majd odalök téged is... te rohadt kurva! Letette a fejét a párnára és robbanásszerűen elaludt. Moszkva. Február 2. Zinajda Petrovna egyáltalán nem hazudott, amikor az éjszaka azt vágta Csisztjakovfejéhez, hogy a szeretőjéhez megy. Bár reggel, amikor felébredt, s meglátta a tükörben a véraláfutást a szeme alatt, kedve lett volna lemondani a találkát. Csakhogy, nem volt könnyű Zoltánnal felvenni a kapcsolatot. A portára is nehezen hívták le, arról nem is beszélve, hogy nem volt biztos benne, nem hallgatják-e le a telefonját. Zoltánhoz fűződő viszonya kétszeresen is veszélyes volt egyrészt mert férje beosztása nemigen tűrte el a házasságon kívüli kapcsolatokat, másrészt pedig Zoltán külföldi volt. Józan ésszel nem is ment volna bele a dologba, csakhogy amikor Zoltán először hozzáért azon a délutánon, amikor megismerkedtek, egyszerre elhagyta a józan esze. Bár még mindig eleget tett a konspirációs szabályoknak, amit Zoltánnal együtt dolgoztak ki, hiszen a fiú számára is végzetes lehetett volna, ha elkapják őket, néha már azt kívánta, bárcsak buknának le. Legalább véget érne Csisztjakov karrierje. Átment az Arbat másik kirakatsora elé, miközben azon gondolkodott, hogy vajon a katonai elhárítás mi a fészkes fenét eszik Csisztjakovon. Se nem okos, sé nem ügyes, képzelőereje pedig egyáltalán nincs. Ha Csisztjakovnak kell elkapni a Vörös Hadseregbe furakodott kémeket, akkor bizony szomorú napok elé néz a hadsereg. Mert hogy ez még akkor sem ismeri fel őket, ha bemutatkoznak neki, abban biztos volt. Leült egy padra és bánatosan nézte az előtte hömpölygő forgalmat. Néhány bolti elárusítólány sietett el mellette hangos nevetéssel, kartondobozokat cipelve az ismerős arcképrajzoló előtt már a kora délutáni órán is nagy volt a tolongás nem messze tőle egy részeg támasztotta a falat, a sarkon túl pedig kucsmás, halinacsizmás vidéki turisták csordája bámulta a kirakatokat. Zinajda várt öt percig, aztán bement egy élelmiszerboltba, amelynek az Arbaton kívül az egyik mellékutcára is nyílott kij árata. A kirakaton át kinézett a sikátorra, de nem vette észre, hogy valaki is követné. A biztonság kedvéért azért sorbaállt, vett egy kis csomag nápolyit, majd a mellékajtón át kisétált az utcára, buszra szállt, és csak a külvárosban emelte fel a fejét, amikor az autóbusz bekanyarodott a végállomásra. Kiszállt a buszból, megkerülte a háztömböt, s amikor sem közel, sem távolban nem látott élő embert, belépett a második kapun. Nem használta a liftet, gyalog kaptatott fel a negyedik emeletre. Ahogy a jól ismert lakás ajtaja felé közeledett, érezte, hogy kiveri a víz. Talán még sohasem kívánta annyira Zoltánt, mint most. Kicsikém... galambom - mondogatta megállás nélkül, mintha imát mormolna. Amikor meglátta az ajtón a táblát - F. Csernai -elveszítette minden türelmét, gátlását, és szinte nekieesett a csengőnek. Le sem vette az ujját róla, amíg odabent mocorgás nem támadt, s fel nem tűnt az ajtónyílásban Zoltán barna, csodálkozó szeme. Jézusom, Zinocska, mi történt? Már attól tartottam... Zinajda egyetlen szó, köszönés nélkül félrelökte, bevágtatott az előszobába s már menet közben szórni kezdte magáról a ruhát. Előbb felsőkabátja került a földre, aztán a csizmák, a szoknya, a blúz. Zoltán megkövültén figyelte a jelenetet. Piros csíkos tréningruhában volt, kezében fehér konyhakendőt tartott, amellyel éppen poharakat törölgetett, amikor a csengő felberregett. Tanácstalanul megvakarta a fejét, s a fogasra akasztotta a törlőruhát. Ebben a pillanatban felcsattant a szobában Zinajda sürgető hangja. Gyere, Zoltán! Zoltán bedugta a fejét az ajtón. Zinajda a sezlonon feküdt, amelyre éppen csak rádobott egy lepedőt, s már arra sem fordított figyelmet, hogy a lepedő szélét begyűrje a heverő és a fal közé. Zinajda szép volt, kegyetlenül szép, mint parázna képek női aktjai. Kicsit talán erősebb volt a tökéletesnél, de hát mi a tökéletes ezen a világon? Zoltán becsukta a szemét majd újra kinyitotta. Semmi kétség: Zinajda továbbra is a sezlonon feküdt és feléje nyújtotta a karját. Gyere Zoltán, siess, siess, kérlek! Zoltán fejében megfordult valami gyanúhoz hasonló, hogy történhetett egy s más, ami ennyire sürgetővé teszi a dolgot, de mielőtt eltöprenghetett volna rajta, Zina vonzásának engedve a sezlonhoz lépett és kezébe vette az asszony kezét. Ekkor érte a másik meglepetés. Zina, a kezdetekben tartózkodó, félénk, és csak később felengedő Zina, mintha megvadult volna. Maga mellé rántotta és tépte, cibálta róla a ruhát. Aztán, amikor végre feladta az ellenállását, olyan hangosan sikoltozott a fülébe, mint még soha. Jézusom, Zinocska - mondta jó háromnegyed óra múlva. - Mi volt ez? Szeretlek - mondta Zina egyszerűen. Eddig is szerettél. De hagytad, hogy megfőzzem a kávét, megkenjem a kaviáros szendvicseket. Pokolba a kaviárral! A kávéval is? Pokolba a kávéval is! Zoltán felkönyökölt. És miért? Majd elmagyarázom. Most azt akarom, hogy szeress! Zoltán bágyadt kísérletet tett, hogy lemásszon a sezlonról. Hova mész? Kérlek szépen, Zinocska, én úgy gondoltam, hogy megcsinálom a pirítóst, vajjal, kaviárral megfőzöm a kávét, az egészet tálcára teszem, behozom, megesszük és azután... Nem lehetne most az egyszer úgy, ahogy én szeretném? Hogyne, természetesen, csak nem értem... Az asszony felkönyökölt, elkapta a fiút, és a mellei közé húzta. Az ördögbe is, te kis hülye, vedd végre tudomásul, hogy nincs mindennek racionális értelme. Ha elképzelem, hogy húsz év múlva milyen háklis, rendszerető öregúr leszel, beleborsódzik a hátam. Nem szeretnék jövendő feleséged helyében lenni. Ebben lehet valami - morogta a vállas göndörhajú fiú. Vannak dolgok, amelyek irracionálisak. Neked, mint fizikusnak, tudnod kellene. A kávé, a pirítós, a kaviár és a tojás racionális. A szerelem irracionális. Melyiket választod? A fiú azt játszotta, hogy komolyan töri a fejét. Végignézett a meztelen Zinán, szinte centiméterről centiméterre végigvizsgálta -természetesen észrevette a kék foltot is a szeme alatt -, aztán megvonta a vállát. Most, ahogy alaposan szemügyre veszem a világ jelenségeit, egyre inkább magam is az irracionalizmus felé hajlok. Akkor meg mit bámulsz, te mamiasz? Kora este volt már, a szomszédos ablakokban kigytíltak a fények, amikor végre egymással szemben ültek a konyhában és a pirítóske-nyeret majszolták, Zinajda vulkanikus érzelmi vihara után sokkal elgondolkodóbb volt, mint máskor, Zoltán ebből, valamint a flekkből a szeme alatt már korábban is rájött, hogy alighanem történt valami közte és Csisztjakov között s hogy ez a valami aligha maradt meg a közönséges vita szintjén. Szerette Zinát, ahogy életében még nem szeretett senkit. Néhány évvel idősebb volt ugyan nálai és egy-két centiméterrel magasabb is, de nem tudta elképzelni, hogy valaha is találna valakit, aki any-nyira illene hozzá, mint Zinajda Csisztjakova. Azzal is tisztában volt azonban, hogy szerelmüknek a gyakori és intenzív összefekvé-seken kívül nincs perspektívája, ő hat hónap múlva végleg hazatér Magyarországra, az asszony pedig Csisztjakovnál marad. Még ha akarna sem igen tudna megszabadulni tőle. Ahhoz túlságosan is sokat tud Csisztjakov viselt dolgairól, hogy futni hagyják, Zinajda kivájta egy félbe vágott főtt tojásból a sárgáját helyére fekete kaviárt töltött. Elgondolkodva az ablakra permetező eső-cseppekre nézett, aztán hirtelen könnyek futották el a szemét. Tányérjára ejtette a kaviáros tojást és a fiú keze után kapott. Jaj, Zoltán, Zoltánkám, nagy bajban vagyok. Zoltán is letette a pirítósát és gyengéden tenyerébe vonta az asz-szony kezét. Mi a baj, Zinocska? Felpofozott. Ma éjjel is megvert, és megalázott, Zoltán érezte, hogy torkát fojtogatja a tehetetlen düh. Legszívesebben felkapott volna valamit, egy jó nehéz tárgyat, mondjuk a vödröt a sarokban, és belevágta volna az ablaküvegbe. A rohadék! Részegen jött haza - mondta Zina elhallgatva, hogy Csisztjakov élesre töltött revolverrel fenyegette -, és... egyszerűen kibírhatatlan volt. Megkínzott? Megpróbált. Zoltán lopva Zina szeme aljára lesett. A kék folt többről tanúskodott, mint próbálkozásról. Zoltán azt várta, hogy Zinajda részletesebben is beszámol az éjszakáról, mint ahogy nemritkán meg is tette. Szerelmük kezdetén még nem is értette pontosan, miért csinálja Zina, miért tárulkozik ki előtte részletekbe menően, szinte perverz aprólékossággal, később aztán rájött, úgy akarja megalázni Csisztjakovot, hogy felfedi gyengeségét és brutalitását egy idegen, ismeretlen, ráadásul külföldi férfi előtt. Zinocska ezen a délutánon azonban nem akart kitárulkozni. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy Zoltán várta. Az öledbe ülhetek, Zoltánka? Zoltán már várta Zinajda kérését. Gyakorta előfordult, hogy már felöltözve Zinajda az ölébe ült, simogatni kezdte, aminek az lett a következménye, hogy vissza kellett feküdniük nem törődve vele, hogy a lakás hazatérő gazdája ágyban, párnák között találja őket. Az asszony meg sem várva a választ, Zoltán ölébe telepedett. Ujjai a fiú hajába túrtak: ezúttal azonban nem lágy hívogatással, hanem ideges remegéssel. Zoltán megérezte, hogy ezen a délutánon Zinajda nem akar többé lefeküdni vele. Érezte, hogy az asz-szony remeg, mintha lefojtott indulat feszítené a pórusait. Sejtette, hogy történt valami az éjszaka, a szokásostól eltérő, ami megzavarta az asszonyt. Zinajda megcsókolta a fiú homlokát, és arcát az arcához dörzsölte. Zoltán... ne nevess ki érte, de én félek. Zoltánnak esze ágában sem volt kinevetni. Ismerte annyira Csisztjakovot, hogy minden szörnyűséget el tudjon képzelni róla. Titokban és tudat alatt attól félt, hogy egyszer túlpörgeti magát, és kárt tesz az asszonyban. Baj van, Zinocska? Az asszony felvonta a vállát. Nem tudom, Zoltánka. Azt hiszem, igen. Mi a baj? Zoltán érezte, hogy gombóccá gyűrődik a torka, és megkeseredik a szájában a kaviár. Nem tudom. Nem tudom, Zoltánka. De hogy valami nagy baj jön, az biztos. Érzem. Zinajda felállt, amit soha nem tett még meg magától, és az ablakhoz lépett. Kinézett a szemerkélő esőbe, s amikor visszafordult, Zoltán megij edt a tekintetétől. Mintha nem is azt a Zinát látta volna maga előtt, akit jól ismert. Nem a szerelmes, a kissé gátlástalan, szabadszájú, és tetteiben is szabados, nemigen mérlegelő Zinát, hanem egy elgondolkodó, már-már filozófusi komolysággal a szemébe néző asszonyt. Két héttel ezelőtt például azt ordítozta, hogy rövidesen vége lesz a szarakodásnak, és visszajönnek a régi szép napok. így mondta : a régi szép napok. Aztán... jaj, Zoltánka, olyan borzalmas volt... felemelte a pisztolyát és úgy csinált, mintha fejbe lőne valakit. És röhögött hozzá. Bizonyára nagyon részeg volt - bólintott Zoltán. Persze. Azt mondta, vannak néhányan, akik elintézik a dolgot, és... még a történelemkönyvekbe is bekerülnek. Hogy legyek büszke, mert Viktor Mihajlovics Csisztjakov bekerül a történelemkönyvbe. Mint... Mercedes. Ki? Mercedes. Nem ismersz valami Mercedest a történelemből? Zoltán kínos mosollyal az ajkán nemet intett. Nem én. Csak az autót ismerem... és ha jól emlékszem, Edmond Dantes menyasszonya volt Mercedes. Az ki? Monté Christo. Illetve, Edmond Dantesből lett gróf Monté Christo. Nem olvastad? Még lánykoromban. Emlékeztet az a lány téged valamire? Ügy érted, hogy Csisztjakowal kapcsolatban? Mire emlékeztetne? Nem tudom. Szóval azt ordította, hogy őt is kitüntetik majd, mint Mercedest és bekerül a történelemkönyvekbe. Aztán kiejtett egy nevet. Keselyű nevét. Zoltán nem ismerte a szót. Zina elmagyarázta neki, hogy a keselyű egy dögevő madár. Csisztjakov egy keselyűről beszélt. Hogy a keselyű fogja elvégezni a munkát, ő aztán lelövi, és ő fog bekerülni a történelemkönyvbe a keselyű helyett. Érted, Zoltánka? Nem. Hát ez az! Ha te sem érted, ki értené más? Én nem vagyok túlságosan okos, Zoltánka. Ismerem a korlátaimat. Most azonban érzem, hogy valahol bűzlik valami. Ezt a barom Csisztjakovot csőbe húzták, amiből nem fog tudni kimászni. Örülj neki - dünnyögte Zoltán meggondolatlanul. Az asszony azonban mintha nem is hallotta volna a morgását. Tegnap éjszaka azt mondta, hogy Keselyű már működésbe is lépett. Megölt... valakiket. Zoltán nem tudta mit gondoljon minderről. Szerette volna megnyugtatni az asszonyt, ugyanakkor be kellett látnia, hogy nem tehet semmit, amíg Zina el nem mondja, ami a lelkét nyomja. Megölt? Kiket? Három esetről beszélt. Mind a hármat megjegyeztem. Himki-ben egy igazgatót. Gyárigazgatót? Nem tudom. Ezt nem mondta. Nagyon részeg volt. Csak any-nyit mondott, hogy Himkiben megölt egy igazgatót. Hogyan ölte meg? Kidobta az ablakon. .- Mm? Ezt mondta. Kihajította az ablakon. Mindig is tudtam, hogy nem normális a férjed, nem is vitás, hogy így van - mondta cseppet sem megkönnyebbülve Zoltán. -Szerintem, akkor tennéd a legjobban, ha visszamennél anyádhoz. Ez az állat egyszer még azt hiszi, hogy ő a Keselyű, vagy mi a franc, és kihajít az ablakon. Szerintem, tudat alatt úgy érzi, hogy meg kell ölnie téged. Nem akarlak rémítgetni Zinocska, de az anyád... A másik áldozat... valami fickó volt... hogy is mondta...? Igen... tohonya, akit Keselyű felakasztott. A harmadik pedig... Rosztovban egy liliputi. Zoltán nem tudta, hogy sírj on-e vagy nevessen. Istenem, egy liliputi! Nincs mese, Csisztjakov őrült. Egy éjszakán talán valóra váltja a fenyegetését, és megöli Zinát. Zinocska, kérlek, könyörgök, menj vissza az anyádhoz! Ez a féreg... Ekkor Zinajda, tőle szokatlan türelmetlenséggel, éles hangon rárivallt. Megmondtam, hogy nem tehetem! Nem futhatok ki az országból. Hiszen csak hatvan kilométerre lakik az anyám Moszkvától. Azt hiszed, nem találnának rám? Akkor is meg kell próbálnod... Zinocska én... én... feleségül veszlek, és elviszlek magammal... én... Végre kimondta, amire hónapok óta nem tudta rászánni magát, mert hónapok óta tudta, hogy nincs semmi értelme. Nulla egész nulla az esélye, hogy el tudja magával vinni Zinát. Zinajda könnyei között rámosolygott odafutott hozzá és a karjába vetette magát. Csókolta ahol érte mintha egy csókokat kavaró hurrikán tört volna rá. Te kis bolondom, Zoltánkám - zokogta a fülébe. - Hát ennyire szeretsz? Ha néhány évvel ezelőtt találkoztunk volna... Hogy mi lett volna akkor, ezen a délutánon már nem derült ki, mert kulcs csörgött a folyosón, és elfordult a zárban. A lakás gazdája, Csernai Feri a KGST moszkvai központjának tisztviselője, diszkréten köhögött, majd becsoszogott a másik szobába. Zinajda szájára tette az ujját, csókot nyomott Zoltán homlokára, és kisiklott az ajtón. Egészen könnyű, lebegő parfümillat maradt csak utána. Csernai Feri bejött, beleszaglászott a levegőbe, felvett egy kaviá-ros szendvicset a tálcáról, és áhítattal maj szólni kezdte. Öregem, hogy neked milyen mázlid van! Amikor annyi idős voltam mint te, bőröndszámra cipeltem a leértékelt női cipőket hazulról, és csak olyan csajokat kaptam értük, amilyeneket nem mertem felhozni a kéglire, nehogy elvörösödjenek a falak szégyenükben. Feri, te leselkedtél! Dehogy, öregem. Tehetek én róla, hogy a szekrényajtótükörben megjelenik mindenki, aki kioson az ajtón. De félre a tréfával, hogy vagy? Köszönöm. Mintha kicsit gondterheltnek látszanál. Zoltán nem tudta, mennyit mondhat el Ferinek. Igaz, még otthonról ismerték egymást, csakhogy azóta Feri a KGST funkcionáriusa lett, vigyáznia kell magára, és a reputációjára. A barátnőddel van baj? Veri a férje. Feri könnyedén felnevetett. És emiatt vagy ennyire kiakadva? Persze, annak idején engem is á forró guta kerülgetett, amikor egyik-másik barátnőm félig agyonverve érkezett a randevúra. Ez az ország az összevert feleségek országa. És az összevert férjeké. Itt a verekedés nemzeti sport, amiből az asszonyok éppúgy kiveszik a részüket, mint a férfiak. Hogy hívják a barátnődet? Zina. Biztos vagyok benne, hogy Zinocska sem tétlenkedett legfeljebb nem vallja be neked. Szeretik sajnáltatni magukat. így provokálják ki a gyengédséget. Mert, öregem, itt a gyengédség legalább akkora hiánycikk, mint a kristálycukor. Bekapott még egy szendvicset és megropogtatta a csontjait. Öregem, csak tegnap jöttem meg Rosztovból még szerencse, hogy a múlt héten megbeszéltük a kulcs-ügyet. Ha nem lennék idehaza, nyugodtan kérd el Balázstól. Akarsz egy sört? Hoztam a konzumból egy karton Heinekent. Gyerünk, jó lesz búfelejtőnek! Már a harmadik dobozt itták, amikor Csernai Feri véletlenül kiborította az aktatáskáját, amit a sörökkel együtt az asztal szélére állított. Lehajolt érte, felemelte, s a kihullott napilapokat az asztalra hajította. Ezekkel szórakoztattam magam az úton. Megpróbáltam rájönni, hogy a vidéki lapok frazeológiája... Zoltán előtt elfehéredett a világ. Egy rosztovi lapot tartott a kezében, annak is az utolsó oldalát. Az oldal alján, húsz-harminc soros cikkben a tudósító azokat az intézkedéseket méltatta, amelyekkel a rosztovi rendőrség elejét akarja venni a bűnözés további terjedésének. Rosztovot ugyanis elérte a bűnözési hullám: a vezető úgy vélte, hogy a Moszkvából, Ufából, és még néhány fertőzött városból kiszorított bűnözők egy része Rosztovban tűnt fel. Példaként megemlítette - dátum nélkül persze -, hogy olyan aljasságokra vetemednek, mint a liliputi asszony meggyilkolása. Olga Nyikola-jevnát egy vasúti átjáróról a mozdony elé hajították: a vezető jól látta a jelenetet a mozdonyt azonban nem sikerült megállítania. Ráadásul az asszony férje is eltűnt. Gyaníthatóan gazdasági zsarolás van a háttérben. A férfi ugyanis újonnan alakult szövetkezeteknek végzett könyvelői munkát, s köztudott, hogy a bűnözők között magánháború dúl a szövetkezetek feletti védelmi jog megszerzéséért. Zoltán elsápadva a földre ejtette az újságot. , A Keselyű...! Kérlek? Semmi... jó ez a sör. - Habozott egy kicsit, aztán Csernaira nézett. - Te, Feri... Nincs véletlenül valami rendőrségi kapcsolatod? Csernai letette a dobozát az asztalra. Kíváncsian összehúzta a szemét. Miről van szó? Van egy barátom. Egy kis segítség kéne neki. Veri a barátnőjét a férje? Zoltán egészen tűrhetően tettette a felháborodást. Ugyan már, Feri, nem Zináról van szó. Van egy barátom, nem is magyar... csehszlovák... És? Összeverekedett egy románnal. Haza akarják küldeni. Szeretnék segíteni rajta. Muszáj beleavatkoznod? Kedvelem Jifit. Te tudod. Adhatok egy címet, de ne várj sokat tőle. őszintén szólva, magam sem tudom, mit ér. - Átment a másik szobába, s amikor néhány perc múlva visszatért, egy papírcetli volt a kezében. - Tessék. Erzsena Dondukova. Az apai nevét nem tudom. Burját? Itt él Moszkvában. Mit csinál a rendőrségen? Nem tudsz okosabbat kérdezni? Ne haragudj, csak arra lettem volna kíváncsi, érdemes-e egyáltalán... Csernai felhúzta a vállát. Majd megtudod. Erzsena olimpiai bajnok íjász volt. Miután a belügynél sportolt, ott is maradt a rendőrség kebelében. Honnan ismered? Csernai furcsa pillantást vetett rá. Zoltán hirtelen magához tért, megrázkódott, zsebre gyűrte a papírt. Köszönöm, Feri. Mindent köszönök. És ne haragudj, hogy még ezzel is terhellek, de... valóban kedvelem ezt a Jifi gyereket. Hát, csak óvatosan beszélj Erzsenával - mosolygott Feri -, és ne ronts ajtóstól a házba. Különben nagyon csinos kislány... vagy legalábbis az volt, amikor két évvel ezelőtt utoljára láttam. Várj... hozok még egy doboz sört. Amikor Zoltán kilépett a háztömbből, hullani kezdett a hó, s egészen furcsa módon a szállongó pelyhek között átragyogtak a csillagok. A folyó felől hajókürt ideges hangját hozta a szél, s az egyre erősebbé váló lökések meglengették az utca fölé feszített transzparenseket. Egy félig nyitott ablakból régi lemez harsogta a Moszkva-parti esték dallamait. Moszkva. Február 10. Zoltán pontban délután hatkor megpróbált bejutni a kávézóba, ami első nekifutásra természetesen nem sikerült. A tányérsapkás, borvirágos orrú portás egyelőre csak azokat vette figyelembe, akik három rubelesnél nagyobb bankjegyeket dugdostak az orra alá. A portás szortírozott, számolt, kegyeket osztogatott - beengedett egy terhes anyát a férjével, feltehetően pénz nélkül, és három részeg grúzt, minden bizonnyal jóval többért, mint amennyi a délutáni fekete tarifa - eközben elfogytak odabent a helyek. Éppen kétségbeesetten megpróbált az útlevelére hivatkozni, amikor valaki gyengéden megérintette a vállát. Felkapta a fejét. Olyan gyönyörű ázsiai nő állt előtte, hogy elakadt volna a lélegzete, ha a bejutás felett érzett aggodalom miatt már eddig is nem akadozott volna. Zoltán? Erzsena vagyok. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolga. Uramisten... maga... maga... A lány kacéran rámosolygott. Kit várt? Hát nem magát, az biztos! Azt hitte, tenyeres-talpas, nagyfejű, karikalábú, burját lány vagyok? Azok már a múlt században kihaltak, kedvesem. Bocsásson meg. Ferenc említette, hogy maga... izé... de nem gondoltam volna... A vékony, gyönyörű lány nevetett, és belekarolt. Van egy ötletem. Ha nincs feltétlenül kedve verekedni egy kicsit, hogy bejuthassunk, elmehetnénk máshova. Van itt, a szomszéd utcában, egy szövetkezeti sasliksütő. Mi lenne, ha meghívatnám magam egy saslikra? Zoltán végre kezdte visszanyerni önmagát. Boldogan. De várjon egy pillanatig, amíg összeszedem magam. Még mindig nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem álmodom-e. Én azt hittem... most nem a maga nem létező nagy fejére gondolok... Hogy egyenruhában jövök, gumibotot ütögetve, fütyülővel a számban, és amikor nem tetszik valami, fütyülök egyet, igaz? Azon sem lepődtem volna meg ennyire. Inkább meséljen valamit az intézetéről. Vagy inkább Ferencről. Mióta ismeri Csernait? Tíz éve? Akkor maguk régebbi ismerősök, mint mi. Nyolc évvel ezelőtt, éppen látogatóba repültem Ulan Udéba a szüléimhez, a gépen kötöttünk barátságot. A lány elegáns, tarka-csíkos bundájából nyugati kölni illata áradt, s apró csizmáiban úgy lépkedett Zoltán mellett, hogy szinte nem is érintette a járdát. A fiú még mindig nem volt egészen biztos benne, nem álmodik-e. Erzsena tökéletes ellentéte volt Zinajdá-nak, mégis, már az első pillanattól fogva olyan vonzalmat és bizalmat érzett iránta, mintha évek óta ismerte volna. A sasliksütő barátságos volt, de drága. Körülbelül kétszeres árakkal dolgozott, ennek ellenére, ahogy befordultak a sarkon, szemükbe ötlött a bejárat előtt toporgók népes serege. Zoltán megtorpant és megvakarta az orra hegyét. Menjünk inkább vissza a kávéházhoz? A lány mosolyogva maga után húzta. Most már határozottabban koppantak a csizmasarkai az aszfalton. Amikor elérték a sor végét, a lány megállt, és Zoltánt a legutolsó, fázósan tóporgó férfi mögé állította. Fogja a helyet, a biztonság kedvéért. És ne veszítse el a türelmét. Megfordult, nevetett és beosont a szomszédos ház kapuján. Zoltán megtörölgette a homlokát. Jézusom, most aztán mi lesz? Ennek a szépségkirálynőnek meséljen feltételezett gyilkosságokról, a Keselyűről, és főleg Zináról? Nem. Alighanem eltévesztette a házszámot. Bár Erzsena elsőosztálytí teremtés, sőt osztályon felüli, mégiscsak az lesz a legjobb, ha most azonnal felszívódik, mint a jó vodka. Neki egy szőrösszívű, minden hájjal megkent zsaru kellene, nem ez a Miss Universum. Jövök, Zinocska, ne félj, nem teszek kárt az erkölcseimben! Morgott valami bocsánatkérést a mögötte szobrozó párnak és kicsusszant a sorból. Éppen szemben találta magát a feléje kopogó Erzsenával. A lány sürgetően intett és a kapualj felé mutatott. Hova? - kérdezte Zoltán bambán. A lány felnevetett. Ne féljen, magaanyámasszony katonája, nem ópiumbarlangba akarom behurcolni. A pincén keresztül bejuthatunk az étterembe. Most beszéltem a főnökkel, itt csak így megy a dolog. Ha soron kívül beengedne bennünket, holnap valamennyi sorbanálló feljelentené és meggyűlhetne a baja a tanácsiakkal. Az Arbat kávéháznál pénzért árulják a belépést, maga is látta! A lány letuszkolta egy lépcsősoron és megfogta a kezét. Csakhogy az állami, ez meg itt kisszövetkezet. Itt, barátocs-kám, a nyílt korrupció bekerült az elfogadott kereskedelmi normák közé. A kutya sem lepődik meg rajta, ha egy állami üzlet portása pénzt fogad el, de ha maszek csinálja, lángpallossal űzik ki a paradicsomból. Vigyázzon itt egy tócsa, csöpög a cső! Türelem, még egy kis kitartás és előttünk a saslik. Képzelje magát inkább a szerencsétlen kapitalisták helyébe. Kapitalisták helyébe? Zoltán bármennyire is igyekezett, nehezen tudta követni a lány váratlan váltásait. Ott, ha valakinek pénze van, beül egy félig üres étterembe, a pincér felveszi a rendelést, kihozza a saslikját, a pasas megeszi, közben pedig őt is eszi a dögunalom. Maga nem értékeli a vadászat szépségét? Lehet, hogy még a neolitból maradt a génjeinkben a zsákmányvárás izgalma. Nem érzi? Mintha vadászok lennénk. Kőbaltával a kezünkben lopódzunk előre a fekete éjszakában, hogy elejthessük zsákmányunkat, a menekülő saslikot. Na, mit szól hozzá? Zoltán vigyázatlanul belelépett egy tócsába és tréfásan feljajdult Tudja mit? Most értékelni tudnék egy unalmasabb étkezést is. A tulaj a villanyfényre vezető lépcsősor tetején várta őket. 1 - Bocsássanak meg, kérem, de.. . A lány kirántotta a sötétségből Zoltánt és a főnök elé taszította. Ő a partnerem, Szergej Mihajlovics. Külföldi a szerencsétlen. Nagyon örülök, roppant örülök... kérem, jöjjenek velem. Öt perc múlva egy sarokasztalnál ültek, előttük egy üveg pezsgő, és egy üveg badacsonyi szürkebarát. A ház ajándéka - mondta a főnök és éppen csak egy gyűszűnyit töltött Zoltán poharába, hogy megízlelhesse. - Sajnos, egyre nehezebb hozzájutni. Nincs valami ismerőse a Monimpexnél? Minden mennyiséget átvennék. Tudja, amióta nem szabad vodkát tartanunk... Igen, máris megyek! Kérem, érezzék jól magukat! Vászja perceken belül itt lesz a saslikkal. A lány jó étvággyal evett, Zoltán azonban csak ímmel-ámmal. Arra gondolt, két nap múlva újra találkozik Zinajdával és vajon jól tette-e, hogy összejött ezzel a rendőrlánnyal. Amikor befejezték a vacsorát, a lány adta meg a további beszélgetés alaphangját. Kivett a táskájából egy csomag rágógumit, megkínálta Zoltánt is, s amikor az nemet intett, vállat vonva a szájába tett egyet. Remélem, nem zavarja, ha közben rágok. Tisztítja a fogakat és erősíti a rágóizmokat. Hát akkor kezdje el, Zoltán. Miről van szó? Zoltánnak ekkor ment el végleg a kedve az egésztől. Hogy mondja el egy ismeretlen, pokolian csinos, és izgató rendőrlánynak, aki ráadásul eléggé könnyednek is látszik ahhoz, hogy ne szívja mellre a világ dolgait, mi a baja. Hogy van egy szeretője, akinek a férje... Eh, hagyjuk a fenébe az egészet! Bevallhatom? őszintén? Vallja. Tulajdonképpen... csak tréfa az egész. Kértem Ferencet, hogy ismertessen meg egy csinos lánnyal. Azt mondtam neki, ha lehet, Moszkva legcsinosabb lányával. Oké, mondta, nem zavar, hogy rendőr? Mire én azt válaszoltam, hogy miért zavarna? Szóval... A lány mosolygott, áthajolt az asztalon és elkapta Zoltán csuklóját. Mintha acélbilincset raktak volna a kezére. Visszatáncol? Még mindig mosolygott, de már másképpen. Zoltán érezte, hogy nyirkos szél fúj a kabátja alá, és megborzongatja a bőrét. -Nem, de... Arra gondol, hogy nem ilyen lovat akart, igaz? Mit akar ez a csinibaba itt velem szemben? Neki gyónjam meg a problémáimat? Ha óhajtja kimegyek és bekormozom magam a konyhán. Akarja? Zoltán a csuklóját szorító fájdalomtól és a lány határozott hangjától elveszítette vicces kedvét. Ki vele, gyerünk, miért hívott ide? Érezte, hogy eleresztik a csuklóját. Gyorsan az asztal alá rántotta a kezét és a lány szemébe nézett. A keskeny, fekete, mandulavágású szemek kutatva mélyedtek az övébe. Maga... Erzsena... milyen rendőr? Közlekedési. Kint állok az utcán és úttörőket vezetek át a túlsó oldalra. Haazúttörők elfogynak, jöhetnekanyugdijasok. Vanmég kérdése? Bocsásson meg. Tudom, hogy ostoba vagyok. Kérem, hallgasson végig. Ha... nem tud segíteni, felejtse el az egészet. Megígéri? A lány biccentett. Zoltán pedig elmondott mindent töviről hegyire. Zinát, Csisztjakovot, az újságot, amelyet illusztrációként meg is mutatott. Végül azzal fejezte be, nem tudja, Csisztjakov nem keveredett-e valami bűnügybe, talán a szervezett alvilág pénzeli, ami őt, mint külföldit, nemigen izgatja, és ügyet sem vetne az egészre, ha nem lenne Zina. Őt egyedül és kizárólag Zinajda sorsa érdekli. Attól az őrülttől minden kitelik. Az is, hogy bepörög és megöli Zinát. A lány egyetlen szó vagy megjegyzés nélkül hallgatta végig, néha zavarosnak és érzelemtől túlfűtöttnek tűnő előadását. Még azután is sokáig hallgatott, hogy Zoltán befejezte. Arcáról eközben eltűnt a mosoly, s mintha tűnődő, elgondolkodó kifejezés foglalta volna el a helyét. Amikor Zoltán teletöltötte a poharaikat, a lány felrezzent és a fiúra nézett. Most mire számít, Zoltán? Tulajdonképpen... nem is tudom. Arra, hogy utánanéznek Csisztjakovnak. A lány belekortyolt a borába. Mi közönséges rendőrök vagyunk, polgártárs. Nem szólhatunk bele a katonai elhárítás ügyeibe. És ha bűnügyről van szó? A lány felvonta a vállát. És azt ki tudja eldönteni? Ki Iát bele a katonai elhárítás kártyáiba? Őszintén szólva, azt hittem, valami mást szeretne tőlem. Volt egy icipici kacérság a hangjában, de Zoltán nem volt abban a lelkiállapotban, hogy észrevegye. Talán van valami, amit mégis megtehetne. Éspedig? Csisztjakov azzal fenyegette Zinát, hogy úgy jár majd, mint a liliputi asszony: odahajítják a vonat elé. És tessék. Itt van az újságban. Egy liliputi asszonyról, akit valóban a vonat elé dobtak. Csisztjakov is olvashatta azt az újságot! Egy rosztovi újságot Moszkvában? Kedves Zoltán, a katonai elhárításnak megvannak az információs csatornái. Moszkvában is hozzáférhetnek a rosztovi újságokhoz, ha nagyon akarják. De ez az újság még csak kétnapos volt akkor! Ott hagyta abba, hogy mit akar tőlem. Nézzék meg a másik két esetet. Az igazgatót Himkiben, és a tohonyát Bakuban. Aki felakasztotta magát, illetve... akit Keselyű felakasztott. Azt hiszi, olyan könnyű, amit kér? Ezt nem tudom. De ezek bűnügyek. Ezért akartam rendőrrel beszélni. Arról már nem szólt, hogy jó lenne arról a bizonyos Keselyűről is megtudni valamit. A lány hátradőlt a székén és a saslik maradványaira nézett. Hogy összefoglaljuk a dolgokat, Zoltán, maga azt hiszi, hogy Csisztjakov rossz társaságba keveredett. Visszaél rangjával és beosztásával, továbbá tud valamit, valami készülő nagy disznóságról, ami akár a nemzeti bank kirablása is lehet. Úgy valahogy. Ezenkívül félti a... Csisztjakov feleségét, Zinát. Váratlanul előrehajolt és ismét megragadta Zoltán csuklóját. Maga őrült ember! Hogy lehetett belemenni egy ilyen kapcsolatba? Pokoli szerencséjé volt, hogy eddig nem jöttek rá. Ha rájönnek... - sokat mondón Zoltánra nézett, megingatta a fejét, és eleresztette a karját. - Szereti? Azt hiszem... igen. Erzsena ekkor felállt, és az órájára pislantott. Sajnos, mennem kell. Tudja... az úttörők már várnak, hogy átvezessem őket a túlsó oldalra. Amint megtudtam valamit, jelentkezni fogok. A számla ne izgassa, már elintéztem. Nyugalom, már úgyis régóta akartam beszélgetni egy magyarral! Legközelebb maga fizet. Akkor majd dupla adagot eszem. Biztató, kacér mosolya még sokáig ott lebegett a levegőben. Moszkva. Február 11. Fjodor Ivanovics Osztroumov őrnagy asztalán felcsengett a telefon. Az Őrnagy felvette és belebrummogott. Osztroumov. Mi van? Itt Erzsena Ocsirovna Dondukova beszél. Osztroumov komor képén mosoly futott át. Ó, a szépséges Dondukova hadnagy. Mi újság, kislány? Szeretnék beszélni magával, Fjodor Ivanovics. Ez úgy hangzik, mint a sürgetés. Hát... amilyen gyorsan csak lehet. Várjon csak... tudja, hogy magát mindig szívesen látom. Hol is a naptáram... ? Figyeljen csak, kislány, tudna most jönni? Kiszólok, hogy engedjék be. Tíz perccel később kopogtak Osztroumov őrnagy ajtaján. A rendőrtiszt felpattant és maga nyitott ajtót a vendégének. A lány, elegáns, kávészínű kosztümben, prémsapkával a fején, inkább nagyvilági dámára hasonlított, mint rendőrhadnagyra. Osztroumov eltátotta a száját, miközben a kezét a szívére szorította. Maga tönkreteszi a rendőrséget, Erzsena. Vagy előléptetem tábornokká, vagy elbocsátom. Persze, ha valaki meghirdeti a fegyvernemek közötti szépségversenyt, verhetetlenek leszünk. Maga egy igazi Mata Hari. A lány nem is titkolta, hogy jól esnek neki elöljárója szavai. Köszönöm, Fjodor Ivanovics. Nem akarom feleslegesen lopni az idejét. Egy... igazán bizalmas ügyben szeretnék beszélni önnel. Ugy érti, nem hivatalosan? Igen. Jól van, kislány. Fél óra elég? Szólok, hogy ne kapcsolják be a telefonokat. Erzsena beszélni kezdett. Szóról szóra elmondta, amit Zoltántól hallott, anélkül hogy a fiú nevét megemlítette volna. Amikor befejezte, várakozva nézett az őrnagyra. Osztroumov a levegőbe meredt, s a kezében tartott aprócska vonalzóval többször is könnyedén a körmére ütött. Vége? Egyelőre igen. -Ki ez a fiú? Egy magyar. Nem is tudtam, hogy érdeklődik a magyarok iránt. Ha tudtam volna, megtanulom a nyelvüket. Volt egy barátom Nagyszőllősről... De ez már régen volt. Tehát, ez a maga kis magyarja, ahelyett, hogy elmerülne a kísérleteiben, szeretőt keres magának, akit ráadásul nem a kollégái között talál meg, hanem a katonai elhárítás egyik tisztjének az ágyában. Mindig is tudtam, hogy a magyarok szorgalmasak és rámenősek, de hogy ennyire! Nincs elég esze a maga ismerősének, Erzsena? Nem próbálta megvilágosítani az elméjét? Azt hiszem, nem megy. Bele van esve az asszonyba. Az ördögbe is, de hát az életével játszik! Azokkal nem lehet szórakozni! Szóval, maga aggódik a magyarja miatt. Erzsena! Csak nem? A lány arcán vörös hullámok futottak végig. Ugyan már, dehogy! Csak segíteni szeretnék, ez az egész. Értem, kislány. Hát akkor, hogy segítsünk a magyarján? Ismeri Csisztjakovot, Fjodor Ivanovics? Osztroumov őrnagy arcán gyors árnyék futott át. Fontos ez? Gondoltam... Ismerem. Elég jól ismerem. Ámbár azt nem tudtam, hogy veri a feleségét. Néhány évvel ezelőtt együtt üdültünk Szocsiban. A felesége is ott volt? Maga nagyon kíváncsi, kislány. Nem volt ott. Az egy kimondottan hivatalos üdülés volt... Talán tanfolyamnak is mondhatnám. A lány felállt, végigsimított a kosztümjén, és félszeg mosolyt erőltetett az arcára. Bocsásson meg, Fjodor Ivanovics, hogy személyes problémáimmal terheltem. Elismerem, hiba volt. Kérek engedélyt a távozásra! Az őrnagy pipát húzott elő a fiókjából, majd egy dohányzacskót. Megtömte a pipát, közben felnézett a vigyazzban álló lányra és a szék felé intett a fejével. Üljön vissza a fenekére, kislány. Ha maga azt hiszi, hogy Csisztjakov és én egy húron pendülünk, téved. Egyszerű ideológiai továbbképzésről volt szó, amely azt a nemes célt szolgálta hogyha netalántán néhány imperialista ügynökkel találkoznánk a Gorkij utcában, nehogy összetévesszük őket a délre vonuló vadkacsákkal. Körülbelül ennyi volt az értelme. Meg van elégedve? Fjodor Ivanovics, én... Az őrnagy szipákolt, kifújta a füstöt, s elégedetten a tenyerébe szorította a pipáját. Annyit tudok, hogy Csisztjakov barátunk valaha nagy karrier előtt állt. Úgy tartották, hogy Ogarkov tolja előre. Csakhogy, mióta a marsall a koreai gép lelövése miatt lapátra került, Csisztjakov elé is kitették a stoptáblát. Lehet, hogy ezért is iszik. Ön tudta, hogy Csisztjakov a katonai elhárítás embere? Konkrétan nem. Őszintén szólva, nem is érdekelt. Nem sokat tartok az elhárításról. Erzsena szívesen megkérdezte volna, hogy miért, de nem merte. Az őrnagy pipája fejére meresztette a szemét és elhúzta a száját. így van ez manapság, kislány. Sokan vannak, akik bosszúért lihegnek. Ha nem jön az új kurzus, és Ogarkov marad, Csisztjakov talán már tábornok lenne. Most viszont a sebeit nyalogatja, veri a feleségét, és iszik, mint a gödény. Rosszul tette a magyarja, hogy pont egy ilyen férfi feleségével kezdett ki. Hallott valaha, valamit, valamilyen Keselyűről, Fjodor Ivano-vics? Nem én. Nekem úgy hangzik, mintha fedőnév lenne. Nem olvas maga túl sok krimit, kislány? Fjodor Ivanovics, tulajdonképpen azért jöttem, hogy... Tudom, kislány. Hogy nézessek utána, valóban megöltek-e egy liliputit Rosztovban, valóban felakasztotta-e magát Tohonya Bakuban, és hogy Himkiben kiesett-e egy igazgató az ablakon. Jól sejtem, kislány? Fjodor Ivanovics, ha nem tiltaná a szolgálati szabályzat, megcsókolnám. Egy büdös, pipás öregembert? Tudja mit, kislány? Várjuk ki a végét. Nem szeretem a hirtelen jött fellángolásokat. Adjon nekem negyvennyolc órát. Amint megtudtam valamit, hívatni fogom. És ha még akkor is úgy gondolja, hogy egy puszit ragaszt a homlokomra, állok elébe. Amikor a lány kiment a szobából az őrnagy hosszasan a pipából felszálló füstcsíkra bámult, és azt latolgatta magában, mit tegyen. Néhány percnyi töprengés után aztán feltárcsázott egy számot. A katonai elhárítás központi számát. Moszkva. Február 13. A lány megállt az ajtó mellett tenyerét szoknyája oldalához simította. Hívatott, Fjodor Ivanovics? Jöjjön csak, jöjjön, Erzsena. Pihenj, Üljön ide az orrom elé Nem bánja, ha rágyújtok? Bár a feleségem megtiltotta, és szigorúan ellenőriz, ha hazamegyek, néha-néha megkockáztatok egy-egy szippantást. Valerij Fjodoricstól kaptam egy krémet, valami nyugati kence, uramisten, mire rá nem jönnek ezek a ravasz imperialisták, rákenek egy lencsényit egy kefére, és úgy elveszi a pipa szagát, mintha világéletemben csak ánizscukorkát ettem volna. Nos, mi újság, kislány? Semmi különös, Fjodor Ivanovics. Találkozott azóta a magyarjával? Dehogy. Nem tartok vele kapcsolatot. Ehhez külön engedélyre lenne szükségem. Helyes. Még mindig érdekli a dolog, vagy már... Érdekel, Fjodor Ivanovics. Jól van. Egyelőre hallgasson meg, aztán majd eldöntjük, maga meg én, hogy milyen tanulságot szűrhetünk le a mesémből. Erzsena sápadtan ült le az asztal előtt álló székre. Mint amikor vizsgáznia kellett, s csak a tételek feléből volt ideje felkészülni. Vagy amikor a válópere zajlott, s tele volt a feje a keserű vitákkal, a szégyennel, amiért megalázták, s amiért ő alázta meg azt a férfit, akit pedig valaha mindennél jobban szeretett. Osztroumov előrehajolt és jelentőségteljesen a szemébe nézett. A liliputi asszonyt valóban meggyilkolták, kislány. Erzsena érezte, hogy izzadni kezd a blúza alatt. Bár nem volt izzadós fajta, most mégis kiverte a hideg veríték. -Mi...kor? Január 12-én, este. Ezek szerint igaz. A rosztovi kollégák jelentették, hogy az asszonyka gyilkosság áldozata lett... a férjének pedig nyoma veszett. Különben, az ön által is ismert cikkhez ők szolgáltatták az adatokat. Kiölte... meg? Nem tudják. Csak a mozdonyvezető látott valamit a mozdony ablakából. Először azt hitte, valami csirkefogó őt akarja pofán dobni egy kővel, és akaratlanul is elkapta a fejét. Inkább csak... hogy is mondjam, megérzései vannak. Talán a másodperc tizedrészéig látott valamit. Egy férfit, amint felemeli az asszonyt. Ötszáz méterrel odébb sikerült csak megállítania a szerelvényt. Képzelheti, mi volt a mozdony elején. A lány behunyta a szemét. Más szemtanút nem találtak? Nem. A rosztovi kollégák? Szerintük a férje tette. Szokványos családi dráma. Veszekedtek, s a férj hirtelen felindulásból lehajította a vonat elé. Bocsásson meg... a férje rendes ember? Úgy érti, hogy rendes növésű-e? Nem, kislány, ő is liliputi. Akkor... nem értem... Mit nem ért, kislány? Az egyik liliputi ugyanúgy ledobhatja a másika mint ahogy az egyik „nagy ember a másikat. Azonos súlycsoportban voltak. A rosztovi kollégák szerint persze az is lehetséges, hogy az asszonyka előre eltervezett gyilkosság áldozata lett. A férje kicsalta a hídra, és kész. Ennek ugyan némiképpen ellentmond, hogy a férfi láthatóan nem vitt magával semmi útiholmit, s a gyilkosság után valószínűleg nem is ment vissza a lakásba... de hát, ki tud eligazodni a gyilkosok észjárásán, nem igaz? Fjodor Ivanovics megkotorta a dohányt a pipaszurkálóval, aztán, amikor ismét felizzott a parázs, folytatta. - Megtaláltuk Tohonyát is. Mi az, rosszul van, Erzsena? Hozzak egy pohár vizet? Köszönöm... csak... meleg van idebent. Hol találták meg? Egy kötélen, kislány. Erzsena egyre nehezebbnek érezte a fejét. Ezért aztán szinte öntudatlanul csúszott ki a száján a mondat. -Mit csinált ott?? Osztroumov döbbenten meredt rá. Hogyhogy mit csinált? Lógott. Felakasztotta magát. Úristen. Fjodor Ivanovics, én... Az őrnagy hangja hirtelen megkeményedett. Most már benne van nyakig, kislány. Korábban kellett volna meggondolnia. Az ilyesfajta ügyek nem olyanok, mint a gőzfürdőben a medence, hogy beletottyanok, és ha túl melegnek érzem, visítva kimászom belőle. Hallgasson végig! Ez már parancs volt. December 20-án történt Baku külvárosában. Járt már Bakuban? Nem. Egyszer menjen el Kellemes város. De a hegytetőre, a barakkvárosba ne menjen fel. Nem szép látvány. Láttam már olyat, Fjodor Ivanovics. Szibériában nőttem fel. Ebben a barakkvárosban történt a dolog. Ez a tohonya, tényleg rászolgált a nevére, nagydarab, izgága fickó, megölte a haverját egy késsel: a kés nyelén ott maradtak az ujjlenyomatai. Aztán, amikor rádöbbent, hogy mit csinált, felkötötte magát. A kollégák szerint mindketten tele voltak alkohollal. Nem jegyeztem meg az ezrelékeket, de szép mennyiséget belökhettek azon az éjszakán. Ráadásul zsugáztak és mindketten veszítettek. Fjodor Ivanovics én nem is tudom, mit mondjak... Egyelőre semmit. A kollégák megállapították, hogy Jevge-nyij... a többi nevét nem tudom, különben ő volt, akit a tohonya kinyírt, együtt lakott a barátnőjével, valami Ligyijával. Éshogyalány úgy eltűnt, mintha kámforrá változott volna. Ő... ki volt? Ligyija? Felszolgálónő. A kollégák szerint mindennaposak arrafelé az ilyesfajta dolgok. Berúgnak, késeinek, lelépnek, néha pedig felakasztják magukat, vagy a fejükbe eresztenek egy-egy golyót. Afganisztán óta még a narancsfákon is stukker terem. - Előrehajolt és őszinte kíváncsisággal nézett a lány szemébe. - Erzsena, maga kedvenc tanítványom volt. Tudja, hogy nagyon sokra tartottam, és tartom ma is. Igazán, Fjodor Ivanovics... Osztroumov ingerülten elsöpörte a kérdés második felét. Figyeljen ide! Játsszuk, hogy vizsgán vagyunk. Egyetlenegyet kérdezhet, azzal kapcsolatban, amit elmondtam magának. Egyetlen kérdése van: egyetlen logikus kérdése, ami ide passzol. Nos, Erzsena, vállalja a kérdést? A lány nem sokat gondolkodott. Összehúzta keskeny vágású mandulaszemét és pattintott a körmével. Fjodor Ivanovics... mi köze ennek az ügynek a katonai elhárításhoz? Osztroumov őrnagy hátradőlt a székében és elégedetten Erzse-nára kacsintott. Bravó, kislány. Nem csalódtam magában. Ez az egyetlen, logikus kérdés. De mielőtt válaszolnék rá, még valamit... Maga egy igazgatót is említett, akit Himkiben öltek meg, igaz? Ez volt a legnehezebb dió, kislány. Már-már azt hittem, be kell dobnom a törülközőt, amikor eszembe jutott valami. És igazam lett. Az ő esete nem gyilkosság, hanem öngyilkosság. Berúgott és kiesett a negyedik emeletről. A kollégák szerint rengeteget ivott. És még valamit. Nem vállalatigazgató, mégcsak nem is iskolaigazgató, hanem színigazgató. Úgy érti, hogy... színházigazgató? - kérdezte elhűlve a lány. Valami olyasmi. Meglehetősen recsegett a vonal, de nekem ennyi is elég volt. Nos Erzsena, milyen következtetést von le mindezekből? A lány maga is meglepődött, mikor meghallotta saját csendes, tisztán csengő hangját. Azt, hogy Csisztjakov nem hazudik. Legalábbis nem valószínű. Akkor ott, részegen, az igazságot vágta a felesége fejéhez. És ha az igaz, hogy a liliputi asszonyt meggyilkolták, hogy tohonya... de hiszen tudja, Fjodor Ivanovics. Ha ez mind igaz, akkor létezik a Keselyű is... Vagy létezhet- javította ki az őrnagy. - Hajlandó lenne néhány szót váltani egy régi barátommal? Természetesen, de... ki ő? Mondom, egy régi barát. Miről kellene...? Osztroumov mosolygott. Erről áz ügyről. De hiszen én semmivel nem tudok többet, mint ön, Fjodor Ivanovics. Sőt még annyit sem. Azért csakbeszélgessen el vele. Ne féljen, én is itt leszek, és ha a maga szépségének nem tud majd ellenállni, és csiklandós ajánlatokat tesz, hát a kezére ütök. Ezt megígérhetem. Nos? A lány úgy érezte, Osztroumov nagyon szeretné, ha találkozna ezzel a baráttal. Ő viszont veszélyt érzett. Ősi, nomád génjei adták le a vészjelzéseket. Mint amikor a nomád pásztor messziről megérzi a farkasok jelenlétét. Hol? -Itt. Mi...kor? Már itt is van. Meg sem várva a lány válaszát, az ajtóhoz lépett. Kiszólt valamit -Erzsena nem értette mit -, aztán nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Amikor visszafordult, Erzsenát meglepte, mennyire más Osztroumov áll előtte. Mintha szempillantás alatt kicserélték volna. Egyik szeme jobban összehúzódott, mint a másik: Erzsena még hallgató korából emlékezett rá, hogy ez Fjodor Ivanovicsnál az izgalom, sőt, az idegesség jele. Osztroumov Erzsenához hajolt és tenyerét a szája elé tartva feléje súgta: Ne lepődjék meg... nagyon. Erzsena azonban nem tudta elfojtani meglepetését, sőt értetlenségét, amikor a vendég bekacsázott a szobába. Önkéntelenül is hátrébb lépett, ahogy az alacsony, kövér, lógó bajuszú férfi rászegezte szúrós tekintetét. Nem köszönt, még csak a torkát sem köszörülte meg. Talán reggelig is elnézte volna az Erzsena arcán végigvonuló piros hullámokat, ha Fjodor Ivanovics nem próbálja megmenteni a helyzetet. ő a mi szemünk fénye: Erzsena Dondukova. Erzsena jól ismerte a férfit. Nem egyszer látta a televízióban, amint politikai műsorokat vezetett. Azt tartották róla, hogy közel áll az Elnök-Főtitkár csapatához, s hogy nem hivatalos minőségben, cifrábbnál cifrább ügyekben tárgyalt már a világ számos politikusával. Erzsenának nemigen tetszett a modora: túlságosan magabiztosnak és erőszakosnak tartotta olyannak, aki legszívesebben egyetlen kézmozdulattal lesöpörné az asztalról az övétől eltérő véleményeket. A harcsabajuszű férfi még egyszer tüzetesen megszemlélte Erzsena arcát, aztán leült egy székre. Jobban mondva beleroskadt. Mintha nehezen tudta volna tartani súlyos testét. Fújt néhányat, aztán a kínosan toporgó Erzsenához fordult. Tudja, hogy bennem is van tatár vér? Erzsena elhűlve bámult rá. Nem tudtam. Nem látszik. Maga ismer engem? Láttam néhányszor a televízióban. A férfi unottan legyintett. Ó, a televízió! Csak arra jó, hogy megutáltassa az embert a nézőkkel. Azok a pokoli lámpák a fejünk felett! Minden műsor alatt legalább öt kilót fogyok, csak az a baj, hogy hamar vissza is szedem, pedig egyszer már önmérsékletet kéne tanúsítanom. Szóval, bennem is van tatár vér. A családi hagyomány szerint egyik ősanyám, aki kisnemes volt, összeállt egy tatár kánnal, de hogy jószántából tette-e, arról nem szól a fáma. Lehet, hogy ezért is vonzódtam mindig a tatár bajuszhoz. És maga, Erzsena Dondukova? Nekem nincsen bajuszom. És... nem is kedvelem a bajuszos férfiakat. A kövér felnevetett. Igazi felszabadult nevetéssel. Erzsena hallotta, hogy Fjodor Ivanovics is ott heherészik mögötte. Hát ez jó, nagyon jó! Jó, ha egy rendőrnek van humora. Persze, röhögve is fejbe lehet gumibotozni az embert. De maga nem olyanféle, igaz? Nem, én nem vagyok olyanféle - mondta a lány. Mi az, megsértődött? Ugyan már. Fjodor Ivanovics legendákat mesélt magáról. Mondja, olyan szép tiszta még a Bajkál, mint tíz évvel ezelőtt? Nem tudom, csak ritkán jutok haza. Többnyire akkor is repülővel megyek, és Ulan-Ude nem fekszik közvetlenül a Bajkál mellett. Persze, persze. Örülök, hogy megismerkedtünk. Nem lenne kedve egyszer fellépni valamelyik műsoromban? Majd találunk valamilyen ürügyet. Nos? Még meggondolom - ígérte a lány. A férfi mosolyogva elhallgatott. Kinyújtotta a kezét, felvette Osztroumov pipatokját és érdeklődve forgatni kezdte az ujjai között. Fjodor Ivanovics megköszörülte a torkát. Hát akkor, kislá... izé... Erzsena Ocsirovna, viszontlátásra. Később majd... A harcsabajuszú felnézett a pipatokról és barátságosan rámo-solygott. Viszontlátásra, Erzsena Ocsirovna. Ha legközelebb a Bajkál-nál jár, dobjon a nevemben egy szál virágot a vízbe. Erzsena leroskadt a szobájában egy székre és tenyerébe temette az arcát. Istenem, Istenem, hol rontottam el? - kérdezgette perceken át, félhangosan, sírással küszködve. Pedig nem rontotta el sehol. Amikor Erzsena Ocsirovna elhagyta a szobát és becsapódott mögötte az ajtó, a harcsabajuszú Osztroumov felé hajolt és elégedetten összeütötte a tenyerét. Nem árulná el, Fjodor Ivanovics, hol tett szert erre a szépségkirálynőre? Dehogynem - dörmögte Osztroumov. - Én fedeztem fel. Mint rendőrt, persze. Erzsena Ocsirovna olimpiai bajnok íjász volt. A kövér férfi meghúzogatta a bajuszát. Akkor azért volt olyan ismerős. Néhány éve még gyakran sündörögtem az olimpikonok körül. Osztroumov arca rezzenetlen maradt, pedig nem volt ismeretlen előtte a bajuszos feltűnő érdeklődése a fiatalabb korosztályú gyengébb nem iránt. Rebesgettek is valamit egy tornásznőről, akivel állítólag gyakran megfordult egyes, exkluzívnak számító szórakozóhelyeken. Ide tették a nyakamra néhány évvel ezelőtt - mondta Osztroumov. - Ahogy ez már lenni szokott. Kikopott a csapatból - ön talán tud vele valamit kezdeni, Fjodor Ivanovics -, ezt mondták. Tudja, amikor idejött, már nem is bosszankodtam. Inkább sajnáltam. Fogalma sem volt ennek az ártatlan, gyönyörű gyereknek, hogy mibe keveredett. Jó, mondtam, írassuk be valamelyik tanfolyamra, hadd dobja be a törülközőt. És képzelje, nem dobta be. Mindent elvégzett, ahova csak küldtem. Megtanult lőni, verekedni, nyomozni, kutyákkal bánni, amit csak akar. Mire felocsúdtam, 6 lett a legjobb emberem. Lány még? - kérdezte a harcsabajuszú kíváncsian. Elvált asszony - felelte Osztroumov szárazon. Ne izguljon, Fjodor Ivanovics, nem akarom megkörnyékezni -mondta a férfi csendesen kuncogva -, jelenleg éppen foglalt vagyok. Arra próbálok rákérdezni, milyenek a körülményei. Nem várja otthon síró gyerek, ha erre gondol. A nagybajuszú megvonta a vállát. Ez jó. Hát akkor, Fjodor Ivanovics, talán a tárgyra is térhetnénk. Osztroumov őrnagy biccentett. Amikor Erzsena Dondukova elmondta, hogy mit hallott a magyartól, megvallom, nemigen izgatott a dolog. Részeg handa-bandázásnak tartottam. Csak Csisztjakov személye zavart. Ismeri? Egyszer együtt loptuk a napot Szocsiban. Ritka ellenszenves fickó. Ez persze még nem ok semmire. Sajnos nem. Csakhogy... nem tudtam szabadulni a képétől. Ott, Szocsiban, amikor együtt voltunk, még Brezsnyev idejében, egy ideológiai diverzióval kapcsolatos fejtágítón, olyan embernek ismertem meg, aki mindenre kapható. Ujabban erősen iszik. És veri a feleségét. Ezt tudom. Kiderült, hogy minden igaz, amit Csisztjakov az asszony képébe vágott. A liliputi asszonyt megölték Tohonya felakasztotta magát, miután megölte a haverját a szerencsétlen igazgató pedig tökrészegen kiszállt az ablakon. Kérdés: honnan tudta mindezt Csisztjakov? Úgy van. Ez az első kérdés. Ön mire gondolt, Fjodor Ivanovics? Hogy a katonai elhárítás keze van a dologban. Akkor pedig nem árt az óvatosság. Felhívtam hát egy ismerősömet, igen jó ismerősömet - sokat sejtető pillantást vetett az ujjaival játszadozó nagybajuszára -, hogy nézzen körül a házuk táján. Megbízható az illető? ízig-vérig a mi emberünk. Ha valami történt volna a katonai elhárításnál, 6holtbiztosán tudná. De nem történt semmi. Csisztjakov máshonnan értesült a dologról. Honnan? Ez az a kérdés, amire keressük a választ. Ha Csisztjakov benne is van valamiben, nem a katonai elhárítást képviseli. Magánakció? Nem tudom. De gyanús nekem pokolian gyanús. Öreg rendőr megérzi, ha valahol bűzlik valami, még akkor is, ha félrevezetésül Vörös Moszkva kölnivel öntötték le... Ön mit gondol? Talán ők kezdtek akcióba? Talán megkezdődött? A kövér férfi meghúzogatta a bajuszát. Mire alapozza a gyanúját? Megérzés. A harcsabajuszú megrázta a fejét. Ez nem elég. Egyáltalán nem látom megalapozottnak a feltételezéseit. Várjon csak, Jakov Nyikolajevics. Kénytelen voltam tudomásul venni két dolgot. Az egyik, hogy valaki, egy bizonyos Keselyű, valakinek a megbízásából gyilkosságokat követett el, amelyekről Csisztjakov tud. A másik, hogy ehhez Csisztjakov munkaadójának, a katonai elhárításnak nincs semmi köze. A bajuszos bólintott. Értem. Marad a KGB. Osztroumov elmosolyodott. Velük is beszéltem. És? A KGB sincs benne. Honnan vette az értesülését? Csebrikov köreiből. Akikkel beszéltem, egyöntetűen állítják, hogy Csebrikov megrémült. Nem akar magának bajt. Csendes öregségre és magas nyugdíjra vágyik. A bajuszos cigarettát vett elő a zsebéből és rágyújtott. Kezd érdekes lenni a dolog. Tehát, sem a katonai elhárítás, sem a KGB. Akkor ki? Ezért akartam beszélni önnel-mondta Osztroumov. -Minden sejtem azt súgja, hogy megkezdődött. Hogy elkezdődött valami... aminek végzetes következménye lehet. Figyeljen ide, Jakov Nyikolajevics. Amit ez a Csisztjakov kiabált nem mese. Megtörténtek a gyilkosságok, létezik Keselyű... Ezt honnan tudja? Valakinek csak el kellett végeznie a piszkos munkát. Hm. Ez igaz. Ámbár még mindig nem látom be, mi közük lenne nekik... Csisztjakovaztkiabáltaafeleségének,hogy Keselyűbekerülne a történelemkönyvekbe, ha ő nem kapta volna azt a feladatot, hogy nyírja ki. Ön sejti mit jelenthet mindez? A nagybajuszú a mennyezet felé fújta a füstöt. Ha összeszedem a titkosszolgálatokkal kapcsolatos ismereteimet, csakis arra gondolhatok, hogy Keselyűt megbízták valamivei Ha aztán végrehajtotta a feladatát, őt is kinyírják. S akkor Csisztjakov kerül bele helyette a történelemkönyvekbe. Osztroumov hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Manapság nem könnyű bekerülni a történelemkönyvbe egy gyilkosság révén. Hacsak... nem egy bizonyos valakiről van szó. A nagybajuszú mereven a szőnyeget nézte, miközben szívatlao cigarettáján egyre hosszabbra nőtt a hamu. Amikor felemelte a fejét, kifejezéstelen volt a szeme, mintha képteleH tett volna felfogni mindazt, amit hallott Miért fordult hozzám, Fjodor Ivanovics? Osztroumov őrnagy meghökkent. Hát ki a jó Istenhez fordulhattam volna? A rendőrséghez, azag saját magamhoz? A katonai elhárításhoz, ahol Csisztjakov órákoa belül értesült volna róla miben sántikálok? A KGB-hez, amelynek a reakcióit lehetetlen kiszámítani? Elvégre, bár nem igen hiszek benne, még az is előfordulhat, hogy ők állnak a háttérben. Csak önhöz fordulhattam, Jakov Nyikolajevics. Önnek közismerten jó kapcsolatai vannak... A nagybajuszú gyorsan leintette. Jól van, nem fontos. - Leverte a hamut a cigarettáról és elnyomta a csikket a griffmadarat formázó bronz hamutartóban. -Beláthatja, hogy nem tudok dönteni. És nincs is kompetenciám, hogy döntsék. Ráadásul ő maga is ellenünk dolgozik. Ezt hogy érti? Meg van róla győződve - mondta a kövér, enyhe ingerültséggel a hangjában -, hogy neki nem történhet baj a. Kennedy ikertestvére. Ahogy közelről figyelem, megdöbbentő, mennyi bennük a közös vonás. És az egyik ezek közül a könnyelműség. Ha figyelmeztetném, letorkolna. Nem törődik a személyes biztonságával. Mint a szerzetes, aki pestisjárvány idején önfeláldozóan ápolja a betegeket, miközben meg sem fordul a fejében, hogy őt magát is elviheti a dögvész. Ha cselekszünk is, úgy kell tennünk, hogy ne tudjon róla. Nem verhetek riadót csak azért, mert egy részeg katona gyilkosságokról és... esetleges merényletekről fecseg! Még akkor sem, ha amit mondott, szóról szóra igaz? Ki tudja ezt bebizonyítani? Én nem. Én csak megismételni tudom, amit ön mondott. Ha ezek után felszólítanának, hogy tárjam a nyilvánosság elé a bizonyítékaimat, mit tehetnék? Önre hivatkozzam, Fjodor Ivanovics? Osztroumov komoran hallgatott. Be kellett látnia, hogy a másiknak igaza van. A bajuszos újabb cigarettát kotort elő a zsebéből. Másrészről viszont van itt valami más is, ami már kifejezetten az irrealitás tartományába tartozik. Vegyünk csak egy történelmi folyamatot. Elkezdődik valahol, tart egy darabig, aztán valahol, valamilyen eredménnyel véget ér. Vegyük, hogy vannak erők, amelyek megpróbálják megakasztani. A kérdés az, hogy mikor lehetséges. Úgy értem, a folyamat mely részénél? Nos, Fjodor Iva-novics? Fogalmam sincs róla - morogta Osztroumov enyhe zavarral a hangjában. Csak ott, és akkor, azaz, azon a ponton, ahol a folyamat kibillenthető. Meg kell találni a kritikus pontot, és a kritikus időt. Különben felesleges a strapa. Ha túl korán avatkozunk közbe, a folyamat még lágy, képlékeny, nem állítható meg: körbefolyja az akadályt és ömlik tovább. Ha túl későn, akkor viszont elsodorja, ami előtte áll. Érti? Attól tartok... Tehát: meg kell találni a kritikus pontot. Azt az időt, amikor a folyamat megállítható, és szükség esetén vissza is fordítható. Osztroumov elgondolkodott. Nem volt buta ember, de az elmúlt évek során elszokott a hasonló, szellemi agytornáktól. Úgy érti, Jakov Nyikolajevics, hogy ez a folyamat elérkezett erre a kritikus pontra? Ez a véleményem - mondta a másik határozottan. - Hetek óta ezen gondolkodom. Hogy azok, ott a másik oldalon, ugyanazokat a következtetéseket vonták-e le az eseményekről, mint én. Márpedig, ha ez történt, akkor gyorsan és határozottan cselekedni is fognak, amíg nem késő. - Nagyot szívott a cigarettáján és bodor füstfelhőbe burkolódzott. - Ezért érdekes, amit mond, Fjodor Ivano-vics... és ezért érdekel ez az ügy, még akkor is, ha momentán nem tudok mit kezdeni vele. Magam nem indulhatok nyomozókörátra, márcsak azért sem, mert engem, sajnos, pokolian jól ismer mindenki. Bár megtisztelő a bizalma, hogy hozzám fordult, nem tehetek semmit. Még akkor sem, ha esetleg megakasztják az előbb említett folyamatot? A nagybajuszú hallgatott, a levegőbe meredt, aztán cigarettájával Osztroumov felé intett. Jól van, hiszek magának, őrnagy. Isten bizony! Öiyínit tenne a helyemben? Osztroumov felvonta a vállát. Kiküldeném néhány emberemet, hogy győződjenek meg személyesen is, igaz-e, amit Csisztjakovtól tudunk. Valóban öngyilkosság volt-e a két halálok, vagy gyilkosság. Aztán, ha kiderülne, hogy mégiscsak valami disznóság lappang a dolgok mélyén, megpróbálnám megkeresni a Keselyűt. A harcsabajuszú biccentett. Eddig jó. Csak egyről ne feledkezzék meg, Fjodor Ivanovics, illetve kettőről. Az egyik, hogy ez a nyomozás az ön ügye. Bármi történjék is, a rendőrség hatáskörében kell maradnia. Egészen addig, amíg én másképpen nem döntök. Balsiker esetén csak maga kockáztat. Ezt eddig is sejtettem - morogta kedvetlenül az őrnagy. Nem is lehet másképpen - mondta vigasztalón a kövér férfi. -Máshol sincs másképpen. Ha a lapulevél alatt rejtegetett akció megbukik, valakinek el kell vinnie érte a balhét. A másik: ne feledje, profikkal van dolga. Ha öltek, akkor nem Maruszja néni a nagykéssel, és nem Kolja bácsi a kisbaltával, és nem azért, mert bevedeltek fél liter biliben főzött szamogonkát hanem átkozott profik, átkozott céltudatosan, átkozott mesterségbeli tudással, átkozott cél érdekében. Csak profikat állíthat velük szembe, Fjodor Ivanovics. Ön nem tudna segíteni? Ebben a fázisban még nem. Osztroumov mélyet sóhajtott és biccentett. Rendben van. Beszállok a saját felelősségemre. Lehet, hogy ostoba vagyok... és koromhoz képest talán könnyelmű is, de érte vállalok bizonyos kockázatot. Odaküldök valakit. Hova? Mindhárom helyszínre. Hogy szaglásszon körül. Hátha megtud valamit. Hm. Kit akar küldeni? Még nem tudom. De miután én viselem a kockázat terhét... Küldje ezt a csinibabát. Ezt a burját lányt. Mata Harit. Osztroumov elhűlve meredt a harcsabaj uszúra. Erzsena Ocsirovnát? Hova gondol? Nincs még akkora tapasztalata. Nincs? Hiszen maga mondta, hogy megtanult lőni, verekedni, mit tudom én még mit. És síró gyerek sem várja otthon. Tegye csak fel a fejére a prémes kis usánkáját, vegye fel a bundáját, és menjen tudakozódni a szomszédokhoz. Róla aztán senki nem gyaníthatja, hogy rendőr. Komolyan gondolja, Jakov Nyikolajevics? ií Én csak adtam egytippet. Ha az ön helyében lennék, őt külde-ném. És a magyart. A ma...gyárt? Megjátszhatnak, hogy egyetemisták és... keresnek valakit. -Sóhajtott és feltápászkodott a székéből. - Természetesen eszem ágában sincs befolyásolni önt. Várom mire jutott. Hívjon, vagy hagyjon üzenetet. Ha külföldön lennék, a titkárságon keresztül elérhet. Most pedig mennem kell, Fjodor Ivanovics. Apropó, ön szerint továbbjut a Dinamó a kupában? Tegnap beszéltem Ivan-csenkóval, azt mondja, tele vannak sérülttel... A nap lebukott a Lenin hegyek mögött. Moszkva. Február 16. Zina ezen a délutánon jó fél órát késett. Zoltán tűkön ült legszívesebben levetkőzött volna, s az ágyban várta volna, hogy még vet-kőzéssel se vesztegessék az időt. Amikor pedig Zinajda megnyomta a csengőt, mintha az élete függött volna tőle rohant az ajtóhoz, kinyitotta, berántotta a küszöbön toporgó asszonyt, szinte nem is érzékelve, hogy Zinajda mellett ott áll a bőröndje is továbbá, hogy Zinajda az elmúlt héten mintha kissé megnőtt volna: - ez utóbbit már csak akkor vette észre, amikor a bágyadtán tiltakozó asszonyról íekapkodta a bundát, és mindkét kezét befúrta a blúza alá. Meglepetten érzékelte, hogy egy hét alatt Zinának alaposan összementek a mellei, viszont megkeményedtek, és ruganyosabbá is váltak. Zoltán keze megremegett, és eleresztette az ismeretlen asszony keblét. Szólni sem tudott, csak hápogott, mint egy árván maradt kiskacsa. A bundasapkás nő gyorsan az ajtó felé fordult, kilesett rajta, aztán átemelte bőröndjét a küszöbön. Becsukta az ajtót, és beakasztotta a biztonsági láncot. Amikor visszafordult, Zoltán már a szőnyegen ült és szájtátva bámult fel rá. Maga? Ma...ga? Erzsena felakasztotta lehullott kabarját a fogasra, mellé a sapkáját, aztán lassan, a sietség minden jele nélkül begombolta a blúzát. Maga így szokta fogadni a hölgyvendégeit? - kérdezte ártatlanul. - Mit szólt volna hozzá, ha veszem a lapot, és én is... Uramisten, mit beszél? Hol van Zina? Mit csináltakrZinával? A lány az ajkára tette az ujját. Ragaszkodik hozzá, hogy mindenki megtudja, mi folyik délutánonként a barátja lakásában? Mert ha így ordít, mindenki megtudja. Hol van Zina? Nincs semmi baja. Egy cukrászdában ül, krémest eszik és magára gondol. Ha megígéri, hogy nem esik újra nekem, elmondok mindent. Oké? Zoltán még mindig szédült. Mintha egy eszeveszett filmvígjáték kellős közepébe csöppent volna. Honnan van kulcsa a lakáshoz? - nyögte elkeseredetten. Ó Ferenctől kaptam. Hogyhogy kapta? Régi barátok vagyunk. Nekem is adhat egyszer kulcsot, nemcsak magának. Hát ez nem igaz! Miért adott volna magának kulcsot? Össze akar boronálni bennünket? Ahogy kimondta, már meg is bánta. Hiszen, amikor találkoztak, tetszett neki a lány. Most is csak a meglepetés és a szégyen mondatta vele az udvariatlan szavakat. A szégyen, hogy úgy nekiesett a sötét előszobában. A lány nevetett és a kezébe vett egy kenőkést. Tudja mit, hogy ne csalódjon akkorát, megcsinálom magának a szendvicseket. Ami pedig Ferencet illeti, nem hiszem, hogy össze akarna boronálni bennünket. Én kértem ugyanis, hogy találkoz-hassam magával. Éppen most, és éppen itt? Higgye el, ez a legjobb hely és a legjobb alkalom. Sajnálom, hogy elmarad miattam a randevúja. Hát még én - mondta Zoltán most már békülékenyebben. - Az a helyzet, hogy nagyon féltem Zinát. Tudja miért. Azt hiszem, van is oka bizonyos aggodalomra. Bár az olyanok, mint Csisztjakov, nemigen tesznek maradandó kárt senkiben. Miért olyan biztos ebben? Mert ez véget vethetne a karrierjüknek. Csisztjakov sem lehet soha biztos benne, nem keveri-e fel Zinajda a sarat. Higgye el, ő legalább annyira fél az asszonytól, mint az tőle. Mégiscsak ő veri Zinát és nem fordítva! Hát igen - adta be a derekát a lány. - A nők mindig ki voltak szolgáltatva a férfiaknak, és ki is lesznek. Zoltán eltolta magától Erzsena szendvicsét. Miért jött ide, Erzsena? Szereti Csisztjakovát? Erre mintha már válaszoltam volna egyszer. Még egyszer meg kell kérdeznem. Miért? Majd megtudja. Tehát: szereti? Igen - felelte Zoltán dacosan, pedig lehet, hogy nem is érezte olyan határozottan, mint ahogy kimondta. - Szeretem. Igen, igen, igen! Helyes - mondta a lány nyugodtan, és nagyot.harapott a szendvicsébe. - Mennyire szereti? Zoltánban felforrt a méreg. Ez a Dzsingisz kán-ivadék úgy beszél az ő mély érzelmi életéről, mintha csak arról lenne szó, hogy hányas nyakú inget hord. Kivette .a lány kezéből a szendvicset, rátette a tányérra, s az egészet felrakta a konyhaszekrény tetejére. El kell döntenie, Erzsena Dondukova - mondta ellenségesen -, hogy eszik, vagy velem tárgyal. Nem tudom, a maguk rendőrségén mi a szokás... A lány szemében villámszerű szikrák robbantak. Maga csak ne tanítson engem illemre, hallja-e! Ki fekszik le más feleségével, ki nyúlkál idegen nők blúza alá? Maga aztán ki tudja hozni a sodrából az embert! Zoltán lekönyökölt az asztalra és legszívesebben elsírta volna magát. Nincs értelme, Erzsena, hogy veszekedjünk. Mondja meg mit akar tőlem, én megmondom megteszem-e, aztán majd döntünk, hogy mi legyen. Gondolom, Zinajda további sorsáról akar beszélni velem. Erzsena láthatóan nem volt elragadtatva a segítségtől. Lopva a kaviáros szendvicsre pislantott, aztán megvonta a vállát. Ott hagytuk abba, hogy szereti Zinajdát. ízlés dolga. Úgy van - helyeselt Zoltán. - Ő az én ízlésem. Maga tudja. Eszerint hajlandó lenne néhány apróságot meg tenni érte? Mi az az apróság? A lány végre elszakította pillantását a szendvicsről és minden erejével az ügyre koncentrált. Korábban azt mondtam, hogy Zinaj da nem lehet bajban. Elismerem, egy kissé talán bagatellizáltam a dolgot. Zoltán felugrott úgy lökte hátra a konyhaszéket, hogy az mindjárt fel is borult. Az istenit neki, sejtettem, hogy valami ilyesmi sül ki látoga-tásából! Mit akar csinálni vele az az állat? A lány hangja már józan volt és hűvös. Azok a gyilkosságok igazak, Zoltánka! Nem vagyok Zoltánka. Magának semmi esetre sem. Jó, akkor maradjunk a Zoltánnál. Nincs apai neve? Van, de nem lényeges. Azt mondja, hogy... amit Csisztjakov ordítozott, az mind igaz? Úgy tűnik. Keselyű is? Erre még nem tudok válaszolni. Mindenesetre elképzelhető. És Mercedes? A lány kerekre nyitotta a szemét, ami formáját tekintve nem mehetett könnyen. Kicsoda? Mercedes. Csisztjakov azt ordítozta egyik alkalommal, ha megölte Keselyűt kitüntetik, mint Mercedest. Ki ez a Mercedes? Miért nem említette eddig? Úgy emlékszem, éppenhogy említettem. Talán maga nem figyelt rám. A lány tűnődve bámult a levegőbe. Mercedes? Az egy női név. És egy autómárka. Továbbá... Edmond Dantes menyasszonya. Most már emlékszem - dünnyögte Erzsena. - Szóval, Mercedes. Erről sajnos, megfeledkeztem. Mindegy. Szóval, az a helyzet, Zoltán, hogy amennyiben felelősséget érez Zinajda sorsáért... segítenie kell nekem. Engem bíztak meg ugyanis az adatok helyességének a tisztázásával. Ért engem? Nem. Felvilágosítom az elméjét. Van egy főnököm, Osztroumov őrnagy. Aranyszívű ember! Eszem a zúzáját -morogta Zoltán. - Imádom az aranyszívű KGB-seket. Osztroumov nem KGB-s, és én sem vagyok az - mondta fáradtan a lány. - Maga aztán nem könnyíti meg az ember dolgát. Annyi energiámat felemészti, mintha... De folytatom. Szóval Osztroumov kiderítette, hogy Csisztjakov nem légből kapott hazugságokkal ijesztgette Zinát, hanem valódi gyilkosságokat vagdosott a fejéhez. Mit szól hozzá? Uramisten! Ki csinálta? A katonai elhárítás? Ezt kellene kiderítenünk. KiderítenwwA:? A lány elkomolyodott. Két széles, ágas-bogas ránccsík futott végig a homlokán, mintha csak odafestették volna. Mielőtt elmondanék mindent, Zoltán, szavát kell vennem, hogy bizalmasan kezeli, amit tőlem hall. Elvégre maga idegen állampolgár. Csak az új kurzus adta légkörben lehetséges egyáltalán, hogy ilyen dolgokról szót lehessen váltani egy idegennel. Mit akar ezzel mondani? Azt, hogyha nem fogja be a száját, a maga Zinája viszi el a balhét maga helyett! - robbant ki a lány és letörölte a ráncokat a homlokáról. - A fene egye meg, nem tudok megfontoltan tárgyalni magával. Minden szavával kihoz a sodromból... Magyarázza már meg, az isten szerelmére, mit eszik magán Zinajda. Jó, maga magas, jóképű fiú... Ott hagyta abba, hogyha nem fogom be a pofám, maguk kicsinálják Zinajdát. Most a lány ugrott fel és lökte hátra a székét. Maga teljesen begolyózott! Ki akarja kicsinálni a barátnőjét? Legfeljebb Csisztjakov. Nekünk éppen az lenne a dolgunk, hogy a fickó körmére nézzünk. És ha akar, segíthet nekem. Például hogyan? Azt a feladatot kaptam, hogy utazzam Rosztovba, Bakuba, Himkibe és érdeklődjek, szimatoljak, hátha rájövök valamire. És az ottani zsaruk? Nem fogják akadályozni a munkámat. Értem. Azt viszont egyáltalán nem értem, mi lenne az én szerepem. Üljek a telefonnál, vegyem fel a jelentéseit, és bizonyos időközönként adjam át a Moszkva folyó partján, egy magas, félszemű, falábú koldusnak? így gondolja? A lány szava keményen koppant. -Nem. Maga velem jön. Magával? Hova? Himkibe, Rosztovba, Bakuba. Ne vicceljen, Erzsena! Tudja, hogy ez lehetetlen! Miért lenne az? Itt van az intézetem... Beszéltem az igazgatóval. Két hétre szabadságot kapott. A fenébe is, a hátam mögött...! Azonkívül jól tudja, hogy nem hagyhatom el Moszkvát... Velem elhagyhatja. Hol a fenében kapunk szállást? Egyszer már aludtam állva Buharában, egy sudárnövésű akác oldalának támaszkodva. Nincs kedvem még egyszer. Ú Szállásra se legyen gondja. Zoltán a fejéhez kapott. Maga megőrült! Miért kellek én magának? Vigyen magával egy másik zsarut. Azért kell, mert külföldi. Majd kitalálunk valamit, hogy kit, miért keres. Nem érti? Nem én! Nem baj. A fő, hogy én értem. Figyeljen ide, Zoltán. A liliputi asszonyt megölték Himkiben az az igazgató - aki különben színházigazgató volt, nem vezérigazgató -, kiesett az ablakon. Jó okunk van feltételezni, hogy eltették láb alól. Továbbá, az sem biztos,hogy Tohonya saját maga vágta haza magát. Ha pedig ez így van, a maga Zinája életéért sem adnék egy rozsdás kopejkát. Akar segíteni rajta vagy sem? Ha nemet mond, nem kényszeríthetem. Megeszem a szendvicsemet és már itt sem vagyok. Szóval velem jön? Magával hát! Mi mást tehetnék?! A lány elmosolyodott. Adja ide a szendvicsemet! Moszkva. Február 17. Jakov Nyikolajevics Petrenko végigsétált a hosszú folyosón s időről időre a sarkokba állított hamutartókba verte szivarja hamuját. Kissé korábban érkezett, s mivel életeleme volt a pontosság, nem óhajtotta megszegni a maga alkotta szabályokat. Tíz percig a falakra akasztott tablókat nézegette: énekkarokat, pionírokat, amint sapkájukhoz szorított kézzel elvonulnak egy emelvény előtt. Az emelvényen vidám tekintetű hajdani férfiak és nők figyelték az előttük parádézó ifjú nemzedéket, mit sem sejtve róla, hogy ugyanez az ifjú nemzedék egy-két évtizeddel később, legszívesebben darabokra törne minden ünnepi emelvényt a rajta páváskodókkal együtt. Amikor úgy érezte, lejárt a tíz perc, anélkül hogy órájára pillantott volna, bekopogott az ismert szoba ajtaján. A kefehajú, magas férfi éppen írt valamit, s amikor megpillantotta a belopakodó harcsabajuszát, felderült írásba mélyedt komor ábrázata. Isten hozta, Jakov Nyikolajevics. Legalább megment ettől az átkozott papírmunkától. Foglaljon helyet. Csengessek egy kávéért? A kövér férfi elutasító mozdulatot tett. Köszönöm, nem. Beszélhetnék őszintén önnel, Vjacseszlav Petrovics? Vjacseszlav Petrovics Kozlov egyáltalán nem kedvelte a külpolitikust. Tudta, hogy fordítva ugyanígy áll a helyzet. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mindketten tisztelik a másikat, és mindketten ugyanannak az ügynek a megszállottjai. Kozlov csodálta a harcsa-bajuszú nagy tudását és kiváló politikai érzékét, Jakov Nyikolaje-vics pedig a katonát nehéz múltjáért, s főleg azért, hogy ebből a múltból abba az irányba tudott kitörni, amerre még neki sem sikerült valami könnyen. A kefehajú katona kesernyésen elmosolyodott. Őszintén? Ez a szó lassan kimegy a divatból, Jakov Nyikolaje-vics. A legújabb kiadású akadémiai nagyszótárban talán már benne Se lesz. A nagybajuszú értékelte a katona humorát. Csak az ilyen fosszilis kövületek ismerik majd, mint én és ön, igaz? Lehetséges. Én mégis önhöz fordulnék, Vjacseszlav Petro-vics. Kérem. A nagybajuszú lehuppant egy karosszékbe és előhúzott a zsebéből egy szivarosdobozt. Szivart? Köszönöm, most nem. Néha pipázom. De ön csak nyugodtan gyújtson rá, nem zavar. A harcsabajuszú rágyújtott. Kifújta az első füstfelhőt, s szivarja vége felett a kefehajúra nézett. Ön nem kedvel engem, igaz? A kefehajú katona acélszürke szeme felett megrezzent egy ideg. Van valami különös oka, hogy erről beszéljünk? Nincs. Csak azért mondom, hogy értékelje, nem kis vívódásomba került, amíg rászántam magam erre a látogatásra. A katona mosolygott. Annak idején azt tanultuk: a nehézségek arra valók, hogy legyőzzük őket. Az aratja a legnagyobb győzelmet, aki saját magát győzi le. Ön igazi hős, Jakov Nyikolajevics. Most már sokkal barátságosabban nevettek össze. A kefehajú összekulcsolta ölében az ujjait. Mi szél hozta felém, Jakov Nyikolajevics? Meghallgatna egy történetet? Tanulságos? Remélem. És rövid. Figyeljen ide. A kövér férfi halk, duruzsoló hangon előadta, amit Osztrou-movtól hallott beszélt Csisztjakovról, Zinajdáról, a magyarról, a következtetésekről, amiket levontak, és arról, hogy szerinte megkezdődött. Amikor befejezte mondanivalóját, ezt az egyetlen szót nyomatékosan megismételte. Megkezdődött. A kefehajú szeme megvillant. Gondolja, Jakov Nyikolajevics? Igen. így gondolom. Elképzelhető. Nagyon is elképzelhető. A múltkoriban a kezembe akadt az a kis feljegyzése, amelyet a Columbia-egyetem számára készített a folyamatok logikájáról. Azt hiszem, tökéletesen igaza van. A kritikus ponton kell beavatkozni ahhoz, hogy a folyamat megállítható és visszafordítható legyen. Egyetértek önnel: alighanem elérkeztünk a kritikus ponthoz. A harcsabajuszú megkönnyebbült, bár tudat alatt sejtette, hogy látogatása eredményes lesz. A köztük lévő enyhe ellenszenv nem akadályozhatja a közös munkát. Mit mondott Osztroumovnak? Azt tanácsoltam, próbálja meg kideríteni, valóban gyilkosságok történtek-e. Helyes. Maga öreg profi, Jakov Nyikolajevics. A másik nem vette a lapot. Aztán... meg kéne nézni valóban létezik-e ez a Keselyű. Ki kell ugratni a bokorból, bár nem tudom, a Keselyű tud-e ugrani. Helyes. A nagybajuszú előrehajolt. Meg kell győződnünk róla, nemcsak rémeket látunk-e. És minél gyorsabban. Ha valóban itt röpköd egy dögmadár, hamarosan le fog csapni. Érzem, hogy őt akarja elkapni. Igen, ez várható volt - mondta a katona. Ismétlem, meg kell bizonyosodnunk róla, valóban akut-e a veszély, vagy csak rémeket látunk. És hogy képzelte, Jakov Nyikolajevics? - kérdezte a kék szemű igazi kíváncsisággal a hangjában. - Hogyan akarja kiugratni a bokorból a Keselyűt, hogy én is ennél a kifejező képzavarnál maradjak. Rábeszéltem Osztroumovot küldje oda a burját lányt és a minden lében kanál magyart a helyszínekre. Próbálják meg kideríteni, mi történt. A fiú félti az asszonyt, Csisztjakov feleségét holtbiztos, hogy a lánnyal tart. Nos, ezek ketten bemennek majd a porcelánboltba. Két elefánt? Pontosan. Két elefánt. Természetesen a helyi rendőrség rajtuk tartja a szemét. És a helyszíneken is. Bár... őszintén szólva, nem hiszem, hogy bajuk történne. Miért nem? Ha a burját rendőrlány és a magyar feltűnnek valamelyik helyszínen, minden bizonnyal akkora balhét csinálnak, hogy a Keselyűig ér a hangrobbanás. Keselyű ekkor odautazik, körülnéz, elgondolkodik, de egyetlen ujjal sem ér hozzájuk. Csak gondolkodik. Megpróbál rájönni, hol követett el hibát. És tudja, tábornokom, mi lesz a gondolkodás vége? Na mi? Hogy rájön: sehol sem követett el hibát. A tábornok biccentett. Ő is erre a megállapításra jutott. S ebben a másodpercben már azt is tudta, mi lesz a következő mondata. Ebből pedig rendkívül fontos Következtetéseket fog leszűrni. Feltehetően - biccentett a tábornok. Ú Ha valóban olyan okos, amilyennek hisszük. A kövér képű elvigyorodott. Ne essünk a régi hibába, tábornokom, amikor még kötelező volt lebecsülni az ellenfelet. Keselyű eltöpreng a dolgokon, és rövidesen az egyetlen és logikus következtetésre jut. Ha ő nem hibázott, akkor... Áruló van a szervezetben - biccentett a tábornok. - Ez a felismerés nem tételez fel többet az alapfokú ismereteknél! Nem volt igaz, amit mondott, de valahogy csak le kellett lo-hasztania a másik irritáló önbizalmát és önteltségét. A harcsabajuszú azonban nem látszott észrevenni a vattába csomagolt fullánkot. Keselyű lépésről lépésre végiggondolja a dolgot. Minden valószínűség szerint jelenti feletteseinek, mi történt. Hacsak... de ezt hagyjuk egyelőre. Felettesei erre átfésülik a hálózatot és... Megtalálják a gyenge pontot - mondta a tábornok. Reméljük, hogy megtalálják. Úgy érti, hogy Csisztjakov lesz az? Ki más? Rá fognak jönni, hogy csak Csisztjakov fecseghette ki az akció részleteit. Nem titok előttük, hogy Csisztjakov megrögzött piás. Higgye el, nem lesz nehéz megfelelő következtetésre jutniuk. Megtalálják a kapcsolatot Csisztjakov és a magyar között. A kefehajú tábornok arcán árnyék suhant át. Tudta, olyasmiről fog hallani, amiről nem szeretett volna. ,__ És maga, hogy bizonyítékot adjon a kezükbe, odaküldte a magyart a helyszínre - morogta félreérthetetlen nehezteléssel a hangjában. A nagybajuszú színpadias mozdulattal tárta szét a karját. Mi mást tehettem volna? Hiszen nem babra megy a játék. Azt akarom, hogy a nyomok Csisztjakovhoz vezessenek. A tábornok mindent értett. És nem is tetszett neki a dolog. Nem szerette az áldozatokat. Afganisztánban is azért gyűlt meg «t baja előbb a katonai vezetőkkel, majd az itthoni politikusokkal, akik biztos helyen, a Rambo-sorozat bámulása közben, citromos vodkát és kaukázusi vörösbort szopogatva adták bölcs utasításaikat. Csisztjakovot meg fogják ölni - morogta, és letörölte a homlokán gyülekező izzadságcseppeket. - És a magyart is meg fogják ölni. Méghozzá itt, Moszkvában. Zinajdáról és a burját rendőrnőről már nem is beszélve. A harcsabajuszú türelmetlenül legyintett. Ennyire azért nem láthatjuk előre a jövőt, tábornok. Hátha megmenekülnek. Ha Csisztjakovot megölik, döntő ütőkártya kerül a kezünkbe. Akkor már holtbiztos, hogy készülnek valamire és mi minden erőnket a védekezésre koncentrálhatjuk! Ha felgöngyöljük ezt az ügyet, és leleplezzük Keselyűt, továbbá nyilvánosságra hozzuk a történteket... lefejezhetjük őket! Hiszen az Elnök, vagy Főtitkár - nem is tudom, hogy nevezzem - lelke mélyén ugyancsak meg akar szabadulni tőlük. A tábornok rossz szokásának megfelelően szájába vette a hüvelykujját és kocogtatni kezdte körmével a fogát. És ha ehelyett visszalépnek? Vagy megölik Csisztjakovot és azután lépnek vissza? Ehhez már túl messzire mentek. Ha megtennék, évekre visz-szavonulhatnának a vackaikra, és nekik... a legfőbb ellenségük az idő! A tábornok gondolatban igazat adott a harcsabajuszúnak. Haígy történne mindez, nem lehetne okuk kételkedni benne, hogy azok valóban készülnek valamire. Kedvetlenül biccentett, aztán végül mégiscsak megkérdezte, amit pedig nem akart megkérdezni. Önt, Jakov Nyikolajevics, cseppet sem zavarja, hogy azok az emberek, akiket olyan nagyvonalúan küldöz egyik helyről a másikra, permanens életveszélyben forognak? Nem gondol arra, hogy hátha őket is meg kellene kérdeznie? A kövér férfi megsimogatta a bajuszát. De. Gondolok. És megkérdezi őket? Nem. Nem kérdezem meg.,, -Miért? Mert jobb, ha nem tudnak semmiről... illetve, arról nem, ami nem tartozik rájuk. És ez, ön szerint, erkölcsös? A nagybajuszú elfintorította az orrát. Ugyan, tábornokom, éppen maga jön nekem az erkölccsel? Afganisztán után? A Gulág után, Katyn után, a tömegsírok után? És éppen mi ugráljunk erkölcsi korlátok között, mint eszelős muzsik a talpfákon? Persze, én is szívesebben venném, ha nem lennének áldozatok. Még az ilyen Csisztjakov-félék sem. Csakhogy hol van még az az idő, tábornok? Lehet, hogy évek múlva, ha nyilvánosságra kerülnek bizonyos dolgok, engem is leköpnek amiért ugyanazokat a módszereket alkalmazom, mint azok, akik ellen harcolok, de kérdem, tehetek-e mást? Nem küzdhetek tankok ellen harangvirág csokorral. Én is egy korszak fia vagyok, bármennyire is nem szerettem benne élni. Az én gondolkodásomat is befolyásolta ez az idő. Ráadásul, a régi közegben kell harcolnom, hiszen ez az új tulajdonképpen még a régi. Ebben van valami - mondta a tábornok, aki, ki tudja miért, megsajnálta a harcsabajuszút. - Mit akar tenni? Tudom, ön óvatos ember, s ebben igaza is van. Nem szívesen kockáztat. Helyes. Nem is olyan a helyzet, hogy felesleges kockázatokat engedhetnénk meg magunknak. De ha Csisztjakovot megölték, mellém áll? Hajlandó támogatni bennünket? A tábornok nem sokáig gondolkodott. Már várta a kérdést és jó előre elkészítette magában a választ. Természetesen - mondta. - Hacsak nem maga öli meg Csisztjakovot. A nagybajuszú felnevetett. Mély, öblös, brummogó nevetéssel. Felállt, elnyomta szivarját a hamutartóban és ügyetlen mozdulattal átölelte a tábornokot. Tudtam, hogy meg fogjuk érteni egymást - mondta és könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. - Tudtam, hogy végül mindannyian előbb-utóbb megértjük egymást. A tábornok száraz szemekkel átbámult a nagybajuszú érzelmesen rángatódzó válla felett. Arra gondolt, hogy neki Afganisztán óta nincsenek könnyei. És valószínű, hogy nem is lesznek többé. Amikor a tatár bajuszú elment, percekig nem gondolt semmire. Csak akkor vette fel a kagylót, amikor az ablakon belopódző sötétség orvul hatalmába kerítette a szobát. Az Elnök-Főtitkár biztonsági szolgálatának a vezetőjét kérte. Rosztov. Február 19. Zoltán, lehúzott fülessapkája és meleg télikabátja ellenére is úgy érezte, hogy megveszi az isten hidege. A Don felől jeges széllökések csaptak a városra, megülepedtek a villanydrótokon, az ablakok üvegén, s jégcsapok formájában lecsöpögtek az ereszekről. Erzsena orra piros volt, mint a pipacs és sárgarépa keveréke a boldog micsurini időkből. Már a második doboz gyufát gyújtogatta, hogy megpróbáljon eligazodni a teljesen egyforma skatulyaházak és feljáróik reménytelen tengerében. Még öt perce van - mondta Zoltán Erzsenának -, öt egész perce. Akkor mi lesz? - kérdezte kíváncsian a lány. Semmi különös - morogta Zoltán és megdörzsölte merevre fagyott orrát. - Csak megfagyok. Itt találnak rám holnap reggel, s délután már meg is koszorúzhatnak az úttörők. Az ismeretlen magyar szobrát, aki maga sem tudta, mit keres Rosztovban. Megvan! - kiáltott fel a lány. - Megvan! Mi van meg? A feljáró. Ez a négyes! Igen? - kérdezte reményvesztetten Zoltán. - Az elmúlt órában négyszer találta meg, és mind a négyszer kiderült, hogy másik feljáró. A lány hátrafordult, Zoltán arcába nézett, és halkan felsikkan-tott. Az ördögbe is! Vigyázzon! Zoltán megpróbált hátrafordulni, hogy megnézze mit lát mögötte a lány, de nem tudott: cipője sarka odafagyott a hóhoz. Fehér az orra, fehér az orra! Dörzsölje meg vele gyorsan! Aztán se szó, se beszéd, havat vágott az arcába. Olyan erővel, hogy a fiú úgy érezte, nem marad tenyérni bőr sem a képén. Zoltán növekvő rémülettel gyömöszölte fagyni készülő orrát, míg a lány a gyufa alig látszó fényénél igyekezett meggyőződni róla, valóban jó helyen kereskednek-e. Zoltán éppen szólni akart, hogy adják fel a küzdelmet és holnap, napfénynél jöjjenek vissza, amikor egyszerre világosság öntötte el a se vége, se hossza lakótelepet. A hold felbukkant a toronyházak között, s mintha csak segítem akarna nekik, éppen a feljáró kopott tábláira szórta a fényét. A lány megfordult és a kétségbeesetten toporgó, orrát zsebkendőjébe burkoló Zoltánra nézett. Ez az! Biztos, hogy ez az! Jöjjön utánam. Zoltán, bár már régen elveszítette a hitét, hogy valaha is megtaÓ - lálják a liliputi emberpár lakását, engedelmesen Erzsena után indult. Erzsena belépett a lépcsőházba, megkereste a villanykapcsolót és lenyomta a gombot. Halk kattanást hallottak, de maradt a sötétség. Nincs elemlámpája véletlenül? - érdeklődött a lány és ijedten visszarántotta a kezét, amikor elérte a falat, s valami nedves, ragadós anyagba mélyedtek az ujjai. - Hogy lehet vidékre utazni elemlámpa nélkül? Én vagyok a zsaru, vagy maga? Ezt a szót felejtse el. Mi békés szerelmespár vagyunk, akik hajdani egyetemi társunk után nyomozunk. Igazán? Akkor jöjjön ide és adjon egy puszit. De jó forrót, mert idefagyok. Imádom, ahogy szellemeskedik. Itt kell lennie valahol az első emeleten. Miért olyan biztos ebben? És ha a kilencediken laktak? Liliputikat nem tesznek a kilencedikre. Nekik speciális elhelyezés jár. Az járna nekem is. Speciálisan meleg ágy, és még azt sem bánnám, ha nem feküdne mellém. Morgott, de engedelmesen követte a lányt. Annál is inkább, mert úgysem tehetett mást. Úszni kell az árral, nem ellenállni neki: ez az egyetlen módja a menekülésnek. Még akkor is az orrát törölgette, amikor belebotlott a lányba. Erzsena egy ajtó előtt térdelt, és éppen megpróbált belesni a kulcslyukon. Nem tud vigyázni? Ez az! Honnan tudja? Hiszen lelopták a névtáblát. Nézzen a csengőre! Zoltán odanézett. Aztán, ahogy az ajtókeret mellett lefelé tévedt a tekintete, észrevette a másik csengőgombot is jóval lejjebb, mintegy hatvan-hetven centiméter magasságban a föld felett. Ez az ő csengőjük - magyarázta a lány és továbblépkedett, egészen addig, amíg egy ajtó alól fénycsíkot nem látott kiszűrődni a folyosóra. Megfogta Zoltán karját és maga mellé húzta. Maga fog beszélni. Ügyesen, ahogy tanítottam. Zoltán tiltakozni akart, hogy egyáltalán nem tud beszélni, makogni is alig, hiszen belefagyott a szó, de már nem volt ideje rá. Erzsena határozott mozdulattal megnyomta a csengőt. Zoltán legszívesebben elmenekült volna, de nem volt hova. Rosztov. Február 18. Szása Rizskin utálta a büntetés-végrehajtási őrmestert az őr mester is meg tudta volna fojtani egyetlen kanál vízben Rizskint. Sokért nem adta volna, ha a nehéz vagány bepörög és hazavágja magát mondj uk úgy, hogy felvágj a az ereit egy élesre csiszolt kanál nyelével, vagy félakasztja magát az ablakra. Szása Rizskint azonban nem olyan fából faragták, hogy köny-nyelműen búcsút mondjon az árnyékvilágnak. Nem volt könnyű eset az igaz, de attól nem kellett tartani, hogy kárt tesz magában, vagy másokban. Már, persze, attól függ, mit értünk kár alatt. Szása filozófiája szerint a nemi erőszak nem bűn, csak csalafinta játszadozás. Nem is értette, miért voltak annyira kiborulva azok a bugris szülők, akik összefogtak, elkapták, és majdnem agyoncsapták. Ha nem szedik ki a zsaruk a kezeik közül, kiherélték volna. Egy drabá-lis állat, akinek kövér, pattanásos képű lányát csak azért erőszakolta meg, hogy tartani tudja a heti átlagot, meg akarta miskárolni. Már a hasán térdelt egy görbe herélőkéssel és a nadrágj át szaggatta, amikor berontottak a zsaruk a pincébe és lehúzták róla. Ha csak öt percet késnek, ma már ő a köcsög a cellában, sőt talán az egész folyosón. Az őrmester szúrős szemekkel nézte Rizskint, amint a nagydarab, vörös hajú, mackó mozgású elítélt odasétált a falhoz és arccal a meszelés felé fordult. Visszafordulhatsz! Rizskin tempósan visszafordult. Mi az isten? Csak nem találták meg a suskát, amit Verára bízott? Látogatód jön, Rizskin. Ajánlom, hogy... Rizskin sohasem tudta volna meg, mit ajánl az őrmester, ha az utóbbi időben ezeregyszer nem hallotta volna. így már mosolyogni sem tudott rajta. Azon pedig végképp nem, hogy nyílott a zárka ajtaja, s maga a nagyhatalmú igazgató, Szergej Jegorovics Muszajev lépett be hozzá. Mégiscsak megtalálták - dühöngött fogait csikorgatva. - Megtalálták a rohadtak. Vera, te büdös kurva, feladtál...! Szergej Jegorovics leült Rizskin ágyára, és Rizskin meg mert volna esküdni rá, hogy néma könyörgés bujkál a tekintetében. Szája mozgott, csak úgy, üresjáratban, s hosszú másodpercek múltak el a sokat sejtető csendben, amíg végre megjött a hangja. Szóval, te vagy Rizskin. Régóta fontolgatom már, hogy egyszer elbeszélgetek veled. Csakugyan? Rizskin tígy érezte, megengedhet magának egy bizalmas kis közbeszúrást. Már csak azért is, hogy megadja a beszélgetés alaphangját. Szergej Jegorovics elmosolyodott. Csakugyan. Van egy aj ánlatom ugyanis a számodra, édes fiam, amelyet nemigen utasíthatsz vissza. Rizskin szeme összeszűkült. Minden idegsejtjében csilingelni kezdett egy láthatatlan csengettyű. Arra figyelmeztette: nem árt, ha résen lesz. Lehet, hogy megfogta az Isten lábát, és hamarabb szabadul, mint gondolta, deazis lehet, hogy ezek az eszelős nagyfejuek a nyakába akarnak varrni valamit. Ajánlata? - játszotta meg a naivat. - Nekem? Szergej Jegorovics bólintott. Neked, édes fiam. Tudod, tígy szeretlek, mintha a saját fiam lennél. Persze - vigyorgott Rizskin -, éppen ezért el is határozta, hogy nem enged el maga mellől. Együtt élünk, jó néhány évig, mint nagy, szerető család. Szergej Jegorovics elismerően megcsóválta a fejét. Végeztek rajtad intelligencia vizsgálatot, fiam? Naná! - mondta Rizskin büszkén. - Aki csinálta, azt mondta, nincs senki ebben a kuplerájban, akinek magasabb lenne nálam az IQ-ja beleértve az igazgatót is. Már bocsánat, csak az igazságot mondom. A nevelőtiszt szerint pedig nincs az igazságnál semmi fontosabb. Ez így is van - bólintott az igazgató. - Akarsz-e segíteni nekem? Rizskin az ablakon beáramló fényre nézett és hunyorogva biccentett. Elvileg igen. Mit kéne tennem? Szergej Jegorovics összecsücsörítette a száját. Meg kellene erőszakolni valakit. Vagyis hogy... majdnem. Rizskin maga elé kapta mindkét kezét és elutasítóan integetni kezdett. Ezt az egyet ne kívánja tőlem! Én csak a nőket szeretem. Van itt buzi elég. Még ingyen is megteszik magának, fizetnie sem kell érte. Szapozsnyikov egy tál babért nekimegy bárkinek. Miért éppen én kellek magának? Nőt kellene megerőszakolni, fiam. Vagyis hogy... Nőt? - ámultelRizskin. - Akonyhán? De miért kellene azokat megerőszakolni? Odakint. A nagyvilágban. Rizskin érezte, hogy megcsinálta a szerencséjét. Talán nem kell leülnie a hátralévő három évet. Talán... Hogy jutok ki a nagyvilágba? Azt bízd csak rám. És... mit kapok érte, ha megteszem? Ezt is bízd rám. Mást úgysem tehetsz. Rizskin feleresztett egy kísérleti léggömböt. És ha nem teszem meg? Pokol lesz az életed, fiam. Tetszik az ötlete, főnök - mondta nyugtalanul Rizskin, és némiképpen füllentve is, hiszen valójában nem is tetszett annyira. -Megtudhatnék valamivel többet? Fiatal az illető, vagy az ördög nagyanyja? Mindent a maga idejében, fiam. Különben összehozhatnál egy jó kis bandát. Rizskin megijedt. Csak nem így akarják kiugratni a nyulat a bokorból? Ha rávarrják, hogy a bandájával együtt operált, szervezett keretek között elkövetett bűncselekményért pótlólagosan ráhúzhatnának néhány mázsát. Nincs nekem bandám, Szergej Jegorovics - mondta mézédesen. - Olyan egyedül állok, mint az ujjam. Én csak egy magányos... Az igazgató előrehajolt és közelről Rizskin borostás, pattanásos arcába nézett. Lehetőséget kapsz, hogy beszélj Köszörűvel, Kulákkal, Késessel és Bigámistával. Azt mondod nekik, amit tőlem hallasz. Hivatalosan nem érdekel, hogy volt-e bandád vagy sem. Én börtönigazgató vagyok, nem bíró. Engem itt csak az érdekel, hogy ne vágd haza magad, és ne szarj az ülőkére, mert az egész börtön bűzleni fog tőle. Tehát: beszélj velük. És... mit mondjak nekik? Amit tőlem hallasz - ismételte Szergej Jegorovics. Aztán végigsimított Rizskin matracán és beszélni kezdett. Rosztov. Február 19. Amikor megszólalt a csengő, odabent elszabadult a pokol. Anya! - bömbölte egy oroszlánhang -, csengetnek. Nem hallod? És ha hallom, akkor mi van? Menj oda, és nyisd ki. Mit csináljak a gyerekkel? Dobd ki az ablakon! Ha elmentek a vendégeid, majd lemész érte. Mi van, már megint hülye vagy? Nem, csak viccelődő kedvemben vagyok. Most mosom százegyedszer Kolja seggét. Dalolnivaló kedvem van. A kurva életbe! - bömbölte az oroszlánhang. - Várj, te kertitörpe, beraklak az ágyba. Anya! Nem akar az ágyban maradni! Vidd magaddal a kocsmába. Ott biztos, megmarad reggelig. Mint az apja. Hülye vagy, Anya? Zoltán úgy érezte, hogy megfeledkeztek róluk, ezért ismét megnyomta a csengőt. Anya, megint csengetnek! Te vagy a családfő, Szergej Pavlovics, te iszod el a pénzünket, neked kell tudnod, mit tegyél. Én csak a gyerek seggét mosom. Szólj, ha kitört a harmadik világháború, hogy ne dolgozzam feleslegesen! Zoltán grimaszt vágott és Erzsenára pislogott. Legszívesebben odébb állt volna egy ajtóval, de a lány nem engedte. Csak nyugalom - sziszegte -, csak nyugalom. Papucs csosszant, valaki kinézett a kémlelőnyíláson - Zoltán csak egy fekete, kerek szembogarat látott -, lépés koppant, lánc csörrent, s a résen egy vékony arcú, szemüveges férfi dugta ki a fejét. Zoltán mosolygott és igyekezett erősebb akcentussal beszélni, mint általában. Jó estét. Elnézést a zavarásért, keresünk valakit a folyosón, de hiába csengetünk, nem nyitnak ajtót. Az önök szobájából fény szűrődött ki, így aztán azt gondoltuk... A férfi szemüvege bepárásodott, erre lekapta, és tisztogatni kezdte. Aztán visszarakta az orrára és összeráncolta a szemét. Igen. Mivel szolgálhatok? Kondrasovékat keressük. A férfi szívott egyet az orrán és elgondolkodva visszakérdezett. Kondrasovékat? Hiszen már egyszer keresték! Most sem tudok mást mondani, mint tegnapelőtt. Mondani akart még valamit, de a távolból sivító hang megakadályozta. Mi van Szerjozsenyka, melyik haverod? Pasa? Csak menjél nyugodtan, nincs harag. Remélem kurvák is lesznek veletek? A szemüveges családfő elkínzott képpel fordult hátra. Nem fognád be a szád? Megint Kondrasovékat keresik. És ugyanazok. Add meg nekik a hullaház címét. Közvetlenül a temető mellett. Anya! Hülye vagy? Anya?! Magukat meg meg ne lássam itt még egyszer! A francba jönnek vissza minden nap! Az ajtó csattanva vágódott be az orruk előtt. A folyosó vége felé járhattak, amikor mintha ajtó nyikkant volna a közelükben. Zoltán hátrakapta a fejét. Erzsena kezében megzör-rent a gyufásdoboz, de Zoltán lefogta a karját. Nyugalom - suttogta -, ne gyújtson gyufát. Az ott már a kijárati ajtó. Valaki felnevetett a hátuk mögött. Halk, reszelős nevetéssel. Zoltán hátrafordult és beleütközött Erzsenába. Megpróbálta a falhoz húzni a lányt, de ebben a szempillantásban feltűnt valaki az ajtó üvegének a négyszögében: magas, vállas, svájcisapkás alak. Szájában cigaretta füstölgött: kifújta a füstöt, és elegánsan elpöccintette a csikket. Zoltán érezte, hogy akkorákat üt a szíve, mint egy kalapács. Erzsena elfordult tőle és a falhoz lapult. Valaki horkantott a folyosó mélyén, lépés csosszant, aztán felvillant egy elemlámpa fénye. Furcsa módon azonban nem a padlón, hanem a mennyezeten futott végig. A pókhálós, repedezett, omladozó mennyezeten, amit alighanem csak az imádság óvott a leszakadástól. Zoltán megbabonázva bámulta a futó fényt, ezért csak akkor vette észre a sötétségből kiemelkedő fekete tömeget, amikor az elkapta a nyakát, és egy borízű hang a fülébe suttogta: - Kuss! Ha megmukkansz, elvágom a torkod! Zoltán felnyögött, és a fenyegetés ellenére figyelmeztetni akarta Erzsenát. Egy hatalmas tenyér azonban betapasztotta a száját. Megpróbált beleharapni a kemény húsba, de kíméletlen ujjak pré-selődtek a szájába és majdhogynemkinyomták a felső fogait. Ezt nem kellett volna, te görény! - sziszegett egy fájdalommal teli hang a fülébe, a következő pillanatban azt hitte, rászakad a mennyezet. Sós ízt érzett a szájában, térdei megcsuklottak: hagyta, hadd cipeljék oda, ahova akarják. Amikor kinyitotta a szemét, koszos, girbe-gurba feliratokkai telemázolt falú helyiségben találta magát. A mennyezet alatt combvastagságú csövek kötege futott végig némelyikből gyanús színű cseppek hullottak a csikkekkel vastagon borított padlóra. Ó maga a csikkek mögött ült a sarokban, éppen a bejárati ajtóval szemben. A szoba közepén törött lábú, törött lapu asztal állt, téglából és deszkalapokból épített padokkal körülvéve. A szobát egyetlen, dróton lógó villanykörte világította meg. Alatta borostás, rosszképű fickók terpeszkedtek vodkásüvegek, összegyűrt cigarettásdobozok, néhány bádogbögre között. A levegőt beborította a belomorkanal erős, köhögésre ingerlő füstje. Erzsenát a sarokban fedezte fel egy koszos matracokkal megrakott vaságyon. Lábát maga alá húzva rezzenéstelen tekintettel nézte a halkan duruzsoló fickókat. Zoltán azonnal észrevette, hogy a lány elegáns bundájának hiányzik az egyik ujja, amit nyilvánvalóan nem feledékenységből hagyott a folyosón. A nagydarab, vörös képű fickó, aki a lábát is felrakta az asztalra, látható megkönnyebbüléssel fogadta, hogy Zoltán magához tért. Rongyos szélű kabátját széthúzta a mellén, hogy kivillant alóla csíkos, hajdan szebb napokat látott tengerésztrikója, s széles, vörös gzőrzettel borított mellkasa. Szép jó reggelt, polgártárs! Hozhatjuk a kávét és a szendvicseket? Vagy inkább kaviárt parancsol? Az asztalnál halkan, diszkréten röhögtek. Zoltán lassan körbehordozta rajtuk a tekintetét. Nyolcan voltak, válogatott csirkefogók. Nem leplezett rémülettel fedezte fel, hogy a vöröshajú övében nyitott borotvakés villog ez lehetett az, amit a folyosón a nyakához szorítottak. A vörös várta, hogy Zoltán reagáljon a megszólításra. Pislogott egy-két másodpercig, aztán megvonta a vállát. Lehet, hogy nem ért oroszul. Mi is van az útlevelében? Magyar? Magyar ~ mondta egy hang az asztalnál ülők közül. Szenyka! Lökj neki egy kis sódert. Te minden nyelven tudsz. Magyarul nem tudok, Száska! Akkor beszélj vele más nyelven. Tud ez oroszul, Szása, esküszöm, hogy tud. Csak nem akar beszélgetni velünk. Ó A vörös hajú Száska sértődötten elfintorította az orrát. Azt mondod, hogy nem akar leereszkedni hozzánk? Hogy nem akar szóba állni az öreg Szása Rizskinnel, és a barátaival. Hát ez nagyon nem szép tőle, nagyon nem szép. Teljesen igazad van, Száska - helyeselt egy alig másfél méteres, kopasz, sűrű fickó az asztalnál -, ez nem proletár illem. De még polgári sem - vigyorgott egy vékony, aranyfogú fickó. Rizskin megvonta a vállát és kiköpte a belomorkanal csikkjét a padlóra. így is jó. Kulák, beszéld rá, hogy nyissa ki a száját! Kérdezni szeretnénk tőle valamit. A zömök, alacsony, széles vállú, kopasz fickó Zoltánnál termett és elkapta a lábát. A fiú dermedten figyelte, hogy a zömök legény behajlítja a térdét, hóna alá kapja a lábszárát és az oldalához szorítja. Késes! Gyertyát! Kapd le a csizmáját! Zoltán döbbenten látta, hogy egy sovány, fitos orrú fickó égő gyertyával indul feléjük. Rugdosni próbált, de a kopasz szorosan tartotta a lábát. Krisztus feltámadott! - mondta Rizskin vigyorogva. - Juttassatok neki egy pirinyót szívünk melegéből! Zoltán fájdalmasan felordított. A gyertya lángja a talpát érte, s pokoli fájdalom járta át egész testét. Nem törődött már Erzsenával, sem az emberi méltósággal, legkevésbé azzal, hogy kiröhögik érte: ordított, ahogy a száján kifért. Hagyjátok abba! Beszélek! Dolgozz még egy kicsit rajta, Késes! Késes kacagott és belenyomta a gyertyát Zoltán talpába. A fiú feldobta magát a levegőbe a fájdalomtól megpróbálta kiszabadítani a lábát a kopasz hóna alól. Nem is érezte, hogy hánykolódás közben belevágja a fejét a falba, s a szeme előtt feltűnő csillagokat a gyertya szikráinak vélte. A vörös hajú vigyorgott, s Zoltán homályos ködön át látta, hogy leveszi a borotvát az övéről. Beszélsz, tetű? Zoltán érezte, hogy válaszolnia kell. Bár egy kukkot sem értett az egészből, tudta, ha nem beszél, ismét kezdődik a játék a gyertyával. Be..szélek. Ez már döfi! Akkor hát, kisfiam, hol az áru? Zoltán nagyot nyelt. Milyen áru? Rizskin szapora bólogatásba kezdett. Szóval, most ezt játszod? Nem volt elég, amit kaptál? Ha nem köpsz, akkora lyukat égetek a talpadba, hogy éjszakánként beleköltözhetnek az egerek! Még egyszer kérdem: hol az áru? Zoltán segélytkérőn Erzsenára pislantott, de a lány mintha csak szántszándékkal kerülte volna a pillantását. Milyen áru? Rizskin félretolta a kopaszt és lecsüccsent Zoltán mellé az ágyra. Jó, értem én a tréfát, haver. Meg akartad csinálni a magad kis üzletét, de vedd már észre magad! Nem akárkivel akadtál össze, hanem magával a nagy Rizskinnel. Azt hitted, hogy átvághatod a bandát, mert én odabent vagyok. Hát tévedtél, kisfiam! Vedd tudomásul, Rizskin papa akkor jön ki odabentről, amikor akar! Most kint vagyok és nincs is szándékomban visszamenni. Utoljára kér-K dem, hol az áru? Zoltán nagyot lélegzett és halálraválf arccal kormos, égett talpára pislantott. Kérem szépen, itt valami tévedés van... Mi ugyanis - és Erzse-nára mutatott -, ő és én, egy ismerősünket akartuk meglátogatni. A földszint négyben, egy liliputi házaspárt. Azt mondták nekünk, hogy meghaltak. Esküszöm magának, nem tudunk semmiféle áruról... Szólj már egy szót, Erzsena! Erzsena végre kegyeskedett felemelni a fejét. Annyi düh és keserűség volt a tekintetében, hogy Zoltán megrettent tőle. Nem. Nem tudunk semmiféle áruról - mondta halkan a lány. -Valóban egy liliputi házaspárt jöttünk meglátogatni. Egy liliputi házaspárt? - csapta össze a kezét gúnyosan Rizskin. Igen, igen - bizonygatta felderült arccal Zoltán. - Egy liliputi házaspárt! Helyes - dörzsölte össze a kezét Rizskin. - Nemsokára te is liliputi leszel, fiam. Akkorára váglak össze, hogy egy cipősdobozban is elférsz. Van dobozunk, Kulák? Van Rizskin! Rizskin! A vörös hajú kelletlen képpel fordult hátra. Mi van, Bigámista? Ebben a házban tényleg lakik egy liliputi házaspár! Rizskin meghökkent. Mi a szar? Biztos vagy benne, Bigámista? Holtbiztos. -Akkor lehet...? Lehet. Rizskin Zoltánra vetette magát. Elsodorta a kopaszt, elmarkolta Zoltán nyakán az inget, és úgy megszorította, hogy a fiú attól félt, tüstént megfullad. Igazat beszélsz, te barom? Esküszöm, hogy nem tudok semmiféle áruról - nyöszörögte Zoltán -, és hogy a liliputi házaspár... Rizskin felordított, mint egy golyótalálta tigris. ívben hátrahajolt a teste, két tenyerét a homlokára szorította s úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak. Ááááá! Ááááá! A rohadékok! Elvitték a tízezer dollárt. Megölöm őket, kidöntöm a belüket! Hát nem azt mondták, hogy egy amerikai és egy japán hozza? Ez egy magyar, Rizskin - mondta a félrefésült hajú Bigámista és meglobogtatta a kezében Zoltán útlevelét. - A lány meg burját. Attól tartok, Rizskin, kicsúsznak a karmaink közül. Mi itt szarako-dunk, azok meg lelépnek. Ismét csak Dugarov csinálja meg a nagy üzletét! Akkor ki a franc szúrta el a dolgot? Nem te voltál véletlenül, Késes? Késes idegesen megrángatta a vállát. Miért én? Én csak annyit hallottam, hogy Dugarovnak idehoznak tízezer dollárt. A füles jó volt, elhiheted. Arról nem tehetek, hogy két szerencsétlen madarat néztetek postásnak. Rizskin ismét előadta a produkcióját. Hátrahajolt és üvöltött. Ááááá! Ááááá! Zoltán biztos volt benne, hogy a vörös hajú súlyos idegbeteg. Rizskin mélyet sóhajtott és hirtelen magához tért. Jól van. Megúsztad, fiú. Ajánlom, hogy húzd el a szennyest. Takarodj! Zoltán felemelkedett az ágyról. Tudta, hogy elengedték, de agya még nem tudta feldolgozni az információt. Tántorogva felállt, lehajolt a cipőjéért, s a zokniját kezdte felcibálni a lábára. Gyerünk... Erzsena! Késes vigyorogva emelte fel az ujját. v - Csak rólad volt szó, tetű. A lány marad. Zoltán kezében megállt a zokni. . - Kérem szépen... A lány marad. Eljátszadozunk vele egy kicsit. Kérem szépen... Kuss, vagy tökönszúrlak! Rúgjam ki a tetűt, Rizskin? A vörös felhúzta a vállát. Miért rúgnánk? Hátha tanulni akar valamit. Mert tőlünk aztán van mit tanulnia... Igaz, pajtás? Erzsena felhúzott lábakkal, bundájába burkolózva, mereven ült az ágyon. Bigámista felemelte a fejét és hetykén Rizskin arcába nézett. Kártya, vagy kocka? Tökmindegy - mondta Rizskin. - Úgyis én nyerem! A francot-böffentett Késes-, mindig csak te? Elég volt neked az a rendőrnő! Hogy vinnyogott a buksza, amikor a lába közé nyúltál! Pedig negyven rubeled volt rajta, Rizskin. A kopasz, zömök, enyhén kancsalító fickó az asztalra vágott, Játsszunk dollárba! Majd Dugarovéból megadjuk a nyertesnek. Rizskin a lányra nézett és megnyalta a szája szélét. Jó. Legyen. Játsszunk dollárba. A bunda tíz dollár... Csak tíz dollár! Ki akarja megpróbálni? Valamennyi ököl lecsapott az asztalra. Kulák kezében kocka villant, s a következő pillanatban zörögni kezdett egy bádogpohárban. Gyerünk! A kocka végiggurult az asztalon. Egyszer, kétszer, nyolcszor. A nyolcadik gurulás után Késes felüvöltött. Nyertem! A jó anyját, én nyertem! Rizskin felröhögött éles, elmebajos nevetéssel. Ha nyertél, vedd el! Késes megnyalta a száját és Erzsenára nézett. A lány állta a tekintetét még akkor sem sütötte le a szemét, amikor Késes odaállt az orra elé. Enyém a bundád, kicsikém - mondta és cuppantott egyet, mintha fagylaltot nyalna. - Állj csak fel, kicsim! Erzsena összehúzta a szemét. Aztán Zoltán nem kis megdöbbenésére engedelmesen feltápászkodott. Ide állj, hogy mindenki lássa, kisangyal! - vezényelt Késes megragadva Erzsena kezét. - Ide állj, ha mondom! Zoltán a lány segítségére akart sietni, de Késesnek radar lehetett a tarkójában, mert mielőtt elérhette volna, megfordult, s a kezében csillogó késsel Zoltán felé bökött. Még egy lépés és levágom a tököd! Inkább figyelj, te paraszt! Életedben nem láttál még ilyen jó játékot! Zoltán a tehetetlenség fojtogató érzésével dőlt a falnak, és úgy határozott, hogy mégiscsak eltűnik a ködben. Talán talál valakit, akinek a segítségével értesítheti a rendőrséget. Késes eközben szorosan Erzsena elé állt, s mivel legalább egy fejjel kisebb volt nála, felkancsalított rá. Ide a bundád, kislány! Erzsena megmozdult, hogy kibújjon egyujjú bundájából, de a fickó késének egyetlen mozdulatával megállította. Nyugalom, majd én! Néhány tánclépéssel körüljárta a lányt, aztán kését áttéve a bal kezébe, jobbjával benyúlt a bunda alá. Zoltán behunyta a szemét. Várta Erzsena kiáltását vagy sikolyát. A lány azonban nem sikol-tott. Összeszorított szájjal tűrte, hogy Késes keze végigjárja, végigsimogassa: benyúljon a blúza, bugyija alá. Csak egészen kicsit volt sápadt az arca, amikor Késes a többiek harsány füttyögetése közben visszahúzta a kezét. Most már levetheted. A bunda az enyém! Rizskin vigyorgott és beleejtette a kockát a pléhpohárba. Most a dióhéj következik. Egy pulóver, egy szoknya, és egy sál. A három együtt harminc dollár. Ki van benne? Minden kéz a magasba emelkedett. Jól van. Gyerünk, Késes! A nyertes dob elsőnek! Zoltán megpróbálta elcsípni Erzsena tekintetét. A lány azonban nem nézett rá. Mintha erősen gondolkodott volna. Hatalmas ordítás rázkódtatta meg a falakat. Rizskin ordított, és vicsorogva a padlóhoz vágta a poharat. Ez nem igazság! Újra a Késes! Ez a rohadék a bundán kívül összenyert már háromszáz dollárt! Ne szarj be, Rizskin, jut neked is a tízezerből! Késes vihogott és visszasétált Erzsenához. Két ujjal, mintha elegáns inast játszana egy grófokról és egyéb kizsákmányolókról szóló filmben, kibújtatta Erzsenat a pulóveréből. A lány nem ellenkezett, sőt a szoknyája csatját maga gombolta ki. Amikor a ruha lehullott róla, döbbent csend töltötte be a szobát. Zoltán legnagyobb megdöbbenésére, mintha enyhe, gúnyos mosolyjátszott volna Erzsena szája körül. Mintha azt mondta volna a mosolya, hogy na mi van, begerjedtetek, féleszűek? A féleszűek persze valóban begerjedtek. Erzsena a történtek ellenére sem lett libabőrös sima volt a hasa, mint az alabástrom. A banda füttyögetett, Rizskin újra földhöz vágta a poharat, a kopasz a falhoz ugrott és döngetni kezdte a fejével a betont. Késes vigyorgott és benyúlt Erzsena melltartója alá. A lány lehunyta a szemét és megmerevedett. Halántékán lüktetni kezdett egy ér, a keze ökölbe szorult. Zoltán ekkor végleg elveszítette a fejét. Hangos, hisztérikus or-dítással rávetette magát az asztalra, fel akart kapni róla valami súlyos tárgyat, hogy hozzájuk vágja, de csak a bádogpohár akadt a kezébe. Rohadt állatok! - hörögte. - Mocskos gazemberek! - Könnyei és a homlokáról patakzó verej tékcseppek mögül a kopasz vigyorgo képe nézett vele farkasszemet. Te is dobni akarsz, öreg? Fiúk, a magyar is játszani akar. Mit szóltok hozzá? Rizskin feje fölé emelt kézzel tapsolt egyet. Most jön az est fénypontja, fiúk. Aki a következő fordulót nyeri, leveheti a lányról, ami még rajta maradt, és a lány is az övé. Húsz egész percre... Nevezési díj ezer dollár! Rizskin beejtette a kockát a bádogpohárba, megrázta, és éppen ki akarta hajítani az asztalra, amikor a kopasz ökle lecsapott a deszkára. Rizskin! A magyar is játszani akar! A vörös hajú kezében megállt a pohár. Orra kitágult, horkantott, összeszorította az öklét, mintha le akarná ütni a javaslattevőt. Mi az, hogy játszani akar? Itt az játszik, akinek megengedem! És különben sincs ezer dollárja. Márpedig én azt mondom, úgy igazságos, hogy a külföldi is játsszon. Elvégre az ő csaja. Ráadásul, ő is benne volt, hogy Duga-rov pénze a miénk legyen. így igazságos! Zoltánnak ugyan fogalma sem volt róla, mivel segítette elő, hogy az ismeretlen Dugarov, elméletben létező pénze gyakorlatilag is a banda zsebébe kerüljön, mindenesetre nem érezte erkölcsi kötelességének, hogy tisztázza a dolgot. Veszettül bólogatni kezdett -már amennyire fájó nyaka engedte. Igen... igen... én is szeretnék...! Rizskin felordított és belerúgott az asztalba. Nem tudom, ki kényszeríthetné rám, hogy belemenjek ebbe az állatságba? Elfogtuk a lányt, a görény külföldivel együtt. Már az is szép tőlem, hogy hajlandó vagyok kisorsolni közöttetek, patkányok, ahelyett hogy magam venném kezelésbe, miközben nektek a nyálatok csorogna. Ugyan ki tudna megakadályozni benne, hogy... Késes szétterpesztett lábakkal megállt Rizskinnel szemben és kipiszkált kése hegyével egy láthatatlan koszdarabkát hüvelykujja körme alól. Nem beszélsz szépen, Rizskin. És okosan sem - tette hozzá a kopasz. Rizskinnek soha nem volt stílusa - dünnyögte Bigámista megpörgetve a kockát a pohárban. Rizskin megérezte, hogy váltania kell. Felhúzta a vállát, és nyitott tenyerével megpaskolta a kopasz tarkóját. Jól van, ne kapjátok fel a vizet. Ha akarjátok, hát játsszon a külföldi is. ő is jó ezer dolcsira. Játszol, magyar? Ját...szóm. Helyes. Te dobsz utoljára. Megfelel? Zoltán nyögni akart, de csak bólintásra futotta az erejéből. Rizskin fujtatott, megrázta a fejét és elkapta Zoltán karját. Figyelj, külföldi. Ha véletlenül megnyernéd a csajt, köteles vagy lehúzni a bugyiját, itt előttünk. Aztán mi eltűnünk és te azt csinálsz vele, amit akarsz. Itt az ágy, el is intézheted, ha nagyon begerjednél. Ha mi nyerünk, az ezer dollár fejében elvágjuk a torkod az útleveled és a ruhád pedig eladjuk. Rendben? Rend...ben. Akkor kezdhetjük. Zoltán megpróbált Erzsenára nézni, de egyszerűen nem látott el odáig. Mintha tejüveget dugtak volna az orra elé. Ködös, átlátszat-lan párában úszott a világ. Rizskin behajította a kockát a pohárba és megforgatta az ujjai között. Zoltán úgy érezte, mintha egy éles fémtárgy lassú, megfontolt magabiztossággal darabolni kezdte volna az agysejtjeit. A kocka kihullott a pohárból. Az örömteli és csalódott ordítások megrezegtették a falakat. Négy! Négy! Négy! Egy ismeretlen, nevenincs, szakállas fickó röhögve az asztalra bukott. Te már akár le is léphetsz, Rizskin. Most jön haza a vénasszony a szövőgyárból. Ha sietsz, még elkaphatod. Ne pofázz, Bukin! - mondta valaki. - Te jössz. A röhögés ismét az egekig csapott. Négy! Ez is négy! Te is mehetsz az öregasszonyhoz, Bukin! Zoltán előrefurakodott, hogy lássa a kockát, de olyan gyorsan történt minden, és akkora köd gomolygott a szeme előtt, hogy még a poharat sem látta az asztalon. Négy! Újra négy! Ha mindenkié négyes lesz, újra dobunk! Te jössz, Csikasz! Pohárcsörgés, s a kocka gurulása az asztalon. Négy! Újra csak négy! Zoltán megpróbálta eltolni maga elől a kopaszt, de az mintha csak véletlenül tenné, többször is hátravágott a könyökével. Zoltán a gyomrához kapott és összegörnyedve jajgatni kezdett. Négy! Négy! Újra négy! Zoltán kegyetlen szúrásokat érzett a mellkasában, mintha eltört volna néhány bordája. Köhögött, megpróbálta visszatartani hányingerét, s kinyújtott kézzel az asztal felé tapogatódzott A kopasz éppen akkor dobott. A pohár zörgött, majd a kocka baljós pattogással végiggurult az asztalon. Zoltán várta, hogy kirobbanjon belőlük az eszeveszett kiáltás, de ezúttal elmaradt a lárma. Csend, süket csend ülte meg a szobát. Akkora, hogy szinte diadalüvöltésnek hangzott a kopasz rekedt suttogása, Hat! Hat... hat... Zoltán legszívesebben leroskadt volna a betonra és üvöltött volna a fájdalomtól és a csalódástól. Néhány centiméternyire elveszített kés csillogott előtte a betonon előrenyújtotta a kezét, hogy felvegye, de mielőtt elérhette volna, valaki rátaposott a csuklójára és egy erős kar felrántotta a földről. Gyerünk, magyar, te jössz! Zoltán lihegve ráfeküdt az asztal szélére és megforgatta kezében a poharat. Olyan súlya volt, mintha kilós ólomdarabokat rejtettek volna bele. Nyögött, hörgött észre sem vette, hogy a kocka lehullik az asztalra. Mielőtt még módja lett volna rápillantani, hátrarántották és lelökték a földre. Hatot dobtál, magyar. Hatot! Vigyorgott és megpróbálta elhessegetni a ködöt a szeme elől. Megpróbált Erzsena felé inteni, de nem találta a lányt. Megpróbálta elérni az asztalt, de valaki ismét csak feltartóztatta. Újra dobtok Kulákkal. Kezdjétek! A pohár kongott, a kocka nagyot ugrott. Őt - kiáltotta a kopasz izgalomtól remegő hangon. - Öt! öt! Zoltán az asztal felé tapogatódzott. Rizskin legyintett és a betonra köpött. Hagyjátok a magyart! A kocka végigfutott az asztalon. Amikor a dermedt csend után meghallotta Rizskin hitetlenkedő suttogását, egyszerűen összeesett. Úgy terült végig a betonon, mint a béka. Hat! - suttogta valaki. - A magyar hatot dobott. A magyar nyerte a csajt! Kulák és Bigámista megragadták két oldalról Zoltán zakóját és felrántották a földről. Rohadt mázlid volt, magyar! Piszok szerencséd! Zoltán egyszerre csak Erzsena előtt találta magát. Nyakán érezte Késes bicskájának a hegyét. Hogy mit csinálsz vele, magyar, a te dolgod. Látni azonban mi is akarunk valamit. Zoltán nem mert Erzsenára nézni. Ügyetlenül állt fel legszívesebben a lányba kapaszkodott volna. Most jött csak rá, hogy amíg térdelt, elszállt köd a szeme elől: olyan világosan látta a lányt, mint talán még soha. Erzsena izmos, barna hasa otnjomborodott az arca előtt néhány centiméternyire érezte a lány pórusaiból kiáradó enyhe verejtékszagot a bugyi feletti aranypihéken megcsillant a villany gyenge fénye. A melltartót, magyar! Zoltán csuklott, de nem tehetett mást, kinyújtotta Erzsena felé a kezét. Ha ezen az áron megússzák, hálát adhat az Istennek. Ebben a pillanatban éles, jól ismert fütty hasított az áhítatos csendbe. Rizskin hátrahajolt és megeresztett egy hisztérikus Tarzan-üvöl-tést: Áááááá! A rendőrség! Meneküljünk, fiúk! A villanykörte harsány pukkanással felrobbant. A beköszöntő sötétségben halk káromkodás, botladozás, óvatos léptek surranása, majd feldöntött bútorok robaja hallatszott. Zoltán szeme néhány másodperc alatt hozzászokott a sötétséghez. Előbb a felborult asztalt pillantotta meg, aztán a székeket, végül Erzsena körvonalait a helyiség végében. Erzsena... - nyögte keservesen, mert elkaptaiiszédülés. - Hol van? Hol lennék? A helyemen. Jól van? Ide figyeljen. Próbáljon találni egy lámpát az asztal körül. Amíg kockáztak, lerakták a lámpáikat. Hátha egy ott maradt. Zoltán letehyerelt a földre és végigtapogatta a padlót. Éppen, amikor rátalált egy lámpára, hangzott fel ismét a rendőrsíp, de most már jóval közelebbről. Zoltán nem volt biztos benne, de mintha igen távolról rendőrautó szirénája is csatlakozott volna a sípok koncertjéhez. Felemelte a lámpát és felkapcsolta. Vékony, erős, sárga fénycsík vágott a sötétbe: külföldi, halogénzseblámpa fénye. Erzsena éppen ekkor húzta fel a pulóverét. Egyelőre alul még csak a nadrágocska volt rajta lábát bronzbarnára festette a halogénfény. Keresse meg az útlevelét - parancsolta a lány. -Hol? Meg lennék lepve, ha nem találná az asztal mellett a földön. Csak keresse. Addig legalább felöltözöm. Valóban nem kellett sokáig keresgélnie. Ott hevert az útlevél a laposra taposott bádogpohár mellett. Zoltán felemelte és a zsebébe gyömöszölte. Erzsena hóna alá kapta a bundáját és az ajtó felé pislogott. Ideje lelépnünk. Ha nem akarunk horogra akadni. Zoltán meghökkent. Horogra? Ezt hogy érti? Hiszen maga zsaru, vagy mi a fene? Erzsena elkapta a karját és maga után húzta. Majd megbeszéljük, jó? Most tűnjünk el! Nem hallott még soha olyat, hogy a zsaruk nem szeretik, ha egy másik zsaru bepof át-lankodik a vadászterületükre? Zoltán átbotorkált a lány nyomában a pincén, át egy huzatos lépcsőházon, s csak akkoriért magához véglegesen, amikor szembecsapott vele a rosztovi éjszaka dermesztő hidege. Most merre? Hallgasson! Nem messze tőlük futó lépések dobogtak az utcán valaki felkiáltott valaki elvágódott az orruk előtt, majd felpattant és tovább ügetett rendőrsíp hangja sivított a ködben s távolról, egyre több irányból hangzott fel a járőrkocsik szirénája. A lány belefülelt az éjszakába. Mintha olvasni próbált volna a zajokból. Hallgatta a sípokat, a kiáltozást, a lakóházak kitárt majd gyorsan becsukott ablakainak a csattogását, a távoli, s furcsa módon nem közeledő szirénasivítást, aztán összerándult s a legközelebbi, szűk sikátorra mutatott, amely két magasba meredő lakóblokk között húzódott. Arra! Zoltán futott, ahogy a lába bírta. Alig hagyták el azonban a sikátort és fordultak rá a vasúti átjáróra vezető útra, úgy érezte, megfagy a tüdejében a levegő. Mintha apró késeket nyelt volna minden egyes lélegzetvételnél pokoli fájdalom járta át a mellkasát. Belekapaszkodott egy közeli fába s másik kezét a mellére szorítva, megpróbálta kiköhögni magából a fájdalmat. Hány fok... van? Mit tudom én! Nem hordok magamnál hőmérőt. De legalább negyven. Minimum. A lány Zoltán arcához haj olt, megvizsgálta, aztán elkapta a kezét és maga után rángatta. Gyerünk! Nem fogunk futni, de egyetlen pillanatra sem torpanhat meg, megértette? Figyeljen rám, Zoltán, ennek a fele sem tréfa. Míg mi a pincében szórakoztunk, legalább harminc fokot esett a hőmérséklet. Mi van magával? Aludni szeretnék. Nemsokára. Elmegyünk valahová, ahol kialhatja magát. De előbb... Arra tért magához, hogy az orra belefúródik a hóba. Amikor megpróbáltafelemelniafejét,Erzsenarátetteatenyerétatarkójára és visszanyomta. Csendesen - suttogta a fülébe. - Hadd menjenek a fenébe! Két rendőrkocsi húzott el mellettük. Valószínűleg a lakótelep irányába hajtottak. Erzsenafelállt,leráztaaruhájárólahavat, aztán felsegítette Zoltánt is. Csakmégegykicsiterőltessemegmagát.Ittvanazorrunkelőtt a felüljáró... Gyerünk, Zoltán! Ami ezután történt, úgy összekeveredett a fiúban, mint egy kira-kój áték összerázott kockái. Keskeny vasúti átj árót látott maga előtt, amely magasan a sínek fölött ívelt át egy vágtató mozdonyt, amint piros szemét az övébe fúrta. Magát látta, amint Erzsena odatámasztja egy oszlophoz, s a lány kétségbeesett tekintetét, miközben vissza-visszarohan tíozzá, hogy újra meg újra felemelje a hóról. El tudod képzelni, hogy egy liliputi ledobj on innen egy másikat a mélybe? - hallotta Erzsena hangját. - Ezen a korláton keresztül? Aztán egy portással találta magát szemben, aki szúrósan rámeresztette a szemét, cédulát tolt eléje, elvette az útlevelét. Érezte, hogy Erzsenalevetkőzteti,lehúzzaacipőjét,sfejjel előre belökiegy ágyba. Veled akarok aludni! - nyafogta, és kinyújtotta a karját Erzsena felé a lány azonban már nem volt ott, ahol az előbb látta. - Veled akarok aludni - suttogta és visszaejtette a fejét a párnára. Éppen rám van most szükséged, te hülye - hallotta Erzsena barátságos suttogását, aztán már nem emlékezett semmire. Rosztov. Február 19. Szása Rizskin úgy döntött, hogy átver mindenkit. A haverjait, a zsarukat, sőt még az Istent is átveri, ha a szabadságáról van szó. Amikor a burját csajt vetkőztették, igazából nem is tudott a játékra figyelni, annyira megbizsergette a hónalját a szabadulás szele. Amikor felharsant a rendőrsíp, felkapta keze ügyébe helyezett villanylámpáját és egyetlen csapással szétzúzta a villanykörtét. Megvárta, amíg Késes és Kulák kivágódik az ajtón, futó pillantást vetett az egyik felborult széken éppen áteső Bigámistára, aztán a másik kettő után vetette magát. Bár a síkos lépcsőfokok mindegyre kicsúsztak a lába alól, esze ágában sem volt felkattintani a lámpáját. Még látta, amint Késes és Kulák végigfutnak az első emeleti folyosón, hogy a hátulsó kijáraton jussanak le az udvarra. Rizskin úgy gondolta, eleget ült már odabent. Eleget hallgatta a smasszerok és a nevelőtiszt undorító szövegét, eleget rohadt a szalmazsákján a szép jövőről ábrándozva. Az Úr idehozta eléje a szabadságot marha lenne, ha nem élne vele. Szása Rizskin vallásos családból származott s még ifjúkora hajnalán, amikor pedig már túl volt néhány kellemes erőszakon, és egy-két vidám rabláson is, előfordult vele, hogy néha-néha imára kulcsolta a kezét. Szívott egy nagyot az orrán - nem ért rá földhöz csapni a taknyát -, s amikor látta, hogy a másik kettő végigrobog a folyosón, hirtelen kanyarral nem lefelé, hanem felfelé vette az irányt. Szása, mivel nem láthatta jól a futó alakokat, a lábdobogásból próbált rájönni, hányan rohanhattak el az orra előtt. Csak akkor merészkedett elő a fal sötétebbnél is sötétebb árnyékából, amikor már csend ülte meg a lépcsőházat, s csak a távoli füttyök emlékeztettek a rendőrségre. Tudta, hogy a lány és a magyar még odalent vannak - a lány biztosan öltözködik -, de nem nagyon izgatta a dolog. Tőlük nem kell tartania. Százig számolt magában, aztán felment a legfelső emeletre. Szándékosan nem futott, nehogy kifárassza magát. Hátha zárva van a csapóajtó. Akkor aztán össze kell szednie minden erejét, ha fel akar jutni a tetőre! Az ajtó azonban nem volt zárva. Sőt, nem is létezett. Fekete lyuk ásított a helyén: mintha hívogatta volna Rizskint. A baj csak az volt, hogy az a mintegy másfél méternyi vaslépcső is hiányzott, amelynek a nyíláshoz kellett volna csatlakoznia. Rizskin megcsóválta a fejét és kiköpött. Elképesztő, hogy mindent ellopnak ebben az országban! A tisztességes tolvajok rövidesen éhen fognak dögleni. A tanár ellopja a krétát, az orvos a kötszereket, a mérnök a vonalzóját, a lakók pedig hidegvérrel ellopják a tetőajtót és a felvezető lépcsőt. Szerencsére a tűzoltószekrényt, benne a tűzoltócsákánnyal még nem lopták el. Talán azért - gondolta vigyorogva -, mert a csákánnyal csak dolgozni lehet. Kivette a csákányt, s az üres ajtó nélküli feljáró alá állt vele. Mély lélegzetet vett, összehúzta magát, aztán felugrott, mintha rugók lökték volna a magasba. Ugrás közben beleakasztotta a csákány fokát az ajtónyílás szélébe és - bár átkozottul csúszott a csákány dermesztőén nyirkos nyele -, ujjai azonnal átvették a csákánynyél hidegét, mire igazából elgémberedhetett volna a keze már fent is volt a tetőn. Végigfutott a házilag barkácsolt televízióantennák, beszáradt szigetelőanyaggal teli bádogkannák, és ismeretlen rendeltetésű dobozok között. Amikor elérte a tető közepét, felgyorsította a futását. Tapasztalatból tudta, hogy vagy azonnal ugrik - gondolkodás és töprengés nélkül -, vagy soha. Ha átadja magát a mérlegelésnek, hogy mi éri meg és mi nem, órák múlva a cellájában találja magát. Még akkor sem gondolt rá, hogy baja történhet, amikor a kilencedik emelet magasságában a levegőbe emelkedett. Úgy hullott le a másik tömb tetejére, amely csak egyetlenegy emelettel volt alacsonyabb az ő tömbj énéi, mint a maj om a dzsungel fájáról. Éppen csak hozzáért tenyerével a zúzmarás betonhoz, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Szusszant egyet és már rohant is tovább. Szerencséjére ennek a tömbnek is hiányzott a tetőajtaja. Elkapta a felvezető nyílás szélét, belekapaszkodott, lendült néhányat a tisztesség kedvéért, aztán lepottyant a lépcsőház betonjára. Két-három perc múlva kidugta az orrát a kijárati ajtó mögül, hogy feltérképezze a vidéket. Elégedetten vigyorgott és összedörzsölte a tenyerét. - Ti akartatok kifogni Szása Rizskinen, pojácák! Majd odaátrólküldök néhány üdvözlőlapot! Az odaát természetesen az Egyesült Államokat jelentette. Rizskin pontosan tudta kikhez kell fordulnia, ha át akar lépni az afgán határon. Ezer dollárja vagy háromezer márkája bánja, de megéri! Ha odaát lesz, kiröhögi őket! A békesség kedvéért várt még néhány percet, aztán lesunyta a fejét és elindult a belváros felé. Izmai megfeszültek, mint az éjszaka portyázó macskáé. Ember legyen a talpán, aki még egyszer elkapja Szása Rizskint! Egészen addig tartott a magabiztossága, amíg fel nem ért a vasúti felüljáróra. Halkan elfüttyentette magát, lehajolt, hogy hógolyót gyúrjon s hozzávágja az éppen közeledő tehervonat égő szemű mozdonyához, amikor a vonat zakatolásán túl meghallotta a hídra felhajtó rendőrkocsik szirénázását. Szempillantás alatt elszállt a hetykesége legszívesebben a hóra dobta volna magát kétségbeesésében. Pont a hídon! Egy rohadt felüljárón kerítik be, ahol minimális esélye sincs a menekülésre. Csak az az egy, ha a vonat elé veti magát. Szása Rizskinnek azonban esze ágában sem volt az öngyilkosságot választani. Villámgyorsan áttette a lábát a korláton, lecsúszott rajta, elkapta a korlát alsó részét, és nem törődve a mellette húzódó magasfeszültségű vezetékrendszer halálos hálójával, még kevésbé a Vigyázz, életveszély! feliratokkal, belendült a híd alá. Ahogy előreztídította a testét, deszkát ért a lába. Bár a sötétséget felváltó lila villogásban nem látott jól, feltételezte, hogy szerelővagy festőállvány deszkája került a talpa alá. Elkapta az állvány szélét, s nagyokat nyögve feltornázta magát a tetejére. Ott kuporgott, remény és kétségek között mindaddig, amíg a rendőrkocsik el nem hagyták a hidat. Szása Rizskin nem volt biztos benne, hogy a zsaruk őt követték-e, vagy egyszerűen csak feltévedtek a felüljáróra. - Ha követtek, végem - gondolta a hidegtől reszketve. - őrséget állítanak a híd közepére, ahogy pedig kivilágosodik, lepiszkálnak, mint egy érett almát. Hacsak... Ez a hacsak pedig igencsak kockázatosnak ígérkezett. Ilyen magasról ráugrani egy alatta robogó vasúti kocsi tetejére, amely még ráadásul pokolian síkos is a ráfagyott zúzmarától, csak a filmekben gyerekjáték. Halk beszédfoszlányok szűrődtek a fülébe, elégedetten duruzsoltak a motorok, aztán ajtók csapódtak, s a rendőrkocsik egymás után legördültek a hídról. Szása természetesen nem mozdult. Bármennyire is marta a bőrét a hideg, kétezerig számolt, mielőtt megmoccant volna. Akkor is csak annyira, hogy lábával kitapogathassa a deszkapalló végét. A következő ezer után kimászott a palló szélére, kinyújtotta a karját és elkapta a korlát alját. A felüljáró néptelen volt a halványan világító lámpák fénykörében apró zúzmaracsillagok úsztak. Szása lógott még vagy öt percig, aztán minden erejét összeszedve fellendítette magát a hídra. Bár a zúzmara kísérteties sírással nyikorgott a talpa alatt, nem bukkant fel egyetlen szemét zsaru sem a géppisztolyával, hogy az oldalába pörköljön. - Nincs nektek annyi eszetek, pajtikáim, hogy engem elkapjatok! - dörmögte magabiztató elégedettséggel, aztán ösztönének engedelmeskedve, rövid időre még behúzódott egy pillér mögé. Már nem számolt, helyette a pillér melletti ostornyélen világító körte fénykörében röpködő zúzmaracsillagokat figyelte. Az apró, ezüstös csillagocskák megnyugtatták. Mintha azt sugallták volna, hogy ahol ilyen békésen röpködnek az égi jövevények, nem lehetnek zsaruk a környéken. Aztán elindult. Ment, egyre magabiztosabban és egyre melengetőbb diadalérzettel, egészen addig, amíg egy fekete, karcsú árnyék ki nem lépett a legeslegutolsó pillér mögül és el nem állta az útját. Szása Rizskin nem volt gyilkos, sona nem vette el senki életét, de most habozás nélkül megtette volna. A baj csak az volt, hogy nem volt fegyvere: még a zsebkését is otthagyta a pincében. Én a maga helyében várnék még egy kicsit - mondta az egészen világos, szinte már égőfehér szemű férfi nyugodtan és kihúzta a kezét a zsebéből. Rizskin hátrahökkent, de csak cigarettát látott benne. - Rágyújt? Rizskin nemet intett. A sittről lépett le? Rizskin érezte, hogy összeszorul a torka. A sittről? - kérdezte csodálkozást múnelve. - Én? Mi az, hogy a sittről? Én csak... A fehér szemű megvonta a vállát. Csak gondoltam. Azt mondják, valakik leléptek a sittről. Akkora a felhaj tás a városban, mintha lelopták volna a vörös csillagot a pártbizottság tetejéről. Mindenütt zsaruk. Nem irigylem a fickót, aki lelépett. Én sem - mondta Rizskin őszintén. Akármit csinál, elkapják - mondta a fehér szemű, akinek a pillantása, de főleg a szeme színe, egyáltalán nem tetszett a szökevénynek. - Nincs esélye, hogy kicsússzon a hálóból, hacsak... Hacsak? - kérdezte Rizskin. Hacsak nem segít neki valaki. Rizskin gondolkodott. Neki is ugorhatna, de minek? A beszélgetés kezdett furcsa irányt venni. S Rizskin nem volt az az ember, aki nem használja ki még a legvalószínűtlenebb lehetőséget is, ha nincs más a tarsolyában. Aztán miért segítene? A férfi nagyot szívott a cigarettáján. Mondjuk, mert én vagyok gróf Monté Christo. Tudja ki az? Na, ja. Láttam filmen. Akkor tudja, miről van szó. Valakit egyszer beszipkáztak és benn tartották néhány évig. Amikor kijött, megfogadta, hogy élete végéig segíti azokat, akik akárhogyan is, de megszabadulnak onnan. Hm - morogta Rizskin. - Anyagilag is? Erről is lehet szó. Szerelő vagyok - mondta rövid habozás után, mivel biztos volt benne, hogy a fehér szemű látta, amikor lemászott a felüljáró alá -, bizonyos időközönként ellenőriznem kell, nem lazultak-e ki a kötések. Tudja, ilyenkor télen... Szerszám nélkül? Rizskin biccentett és feladta. Jó - mondta. - Nyert. Mit akar tőlem? Már mondtam. Mi a neved? Fontos ez? Szeretem tudni, kin segítek. Rizskin megvonta a vállát. Rizskin vagyok. Szása Rizskin. A fehér szemű arcán nem látszott, hogy valaha is hallotta volna a nevét. Rizskin nem csodálkozott rajta, hiszen hol volt még attól, hogy országos híre legyen? Majd egy-két év múlva, ha jól mennek a dolgok... talán akkor. Egyedül léptél le? Nem volt miért tagadni, hogy a többiekkel együtt. Ugyanakkor esze ágában sem volt elmondani a teljes igazságot. Nem ismeri a fehér szeműt, nem tudhatja, mi játszódik le a lelkében. Nem - mondta és összehúzta magán a kabátját -, összesen nyolcan. Hogyan sikerült? Az esti sétán. Lecsaptuk az őrt. Kívülről segített valaki? Senki. Hogyan jöttek rá, hol bujkáltok? Nem tudom. Az a helyzet, hogy a többiek megbolondultak. Nőt akartak, mindenáron. Mondtam nekik, hogy pucoljunk a városból, amilyen gyorsan csak lehet, de... azt mondták, fogjam be a pofám. Elkaptak egy csajt, és lehurcolták a pincébe. Megmondtam, baj lesz belőle, de vörös köd szállt a szemük elé... Szerencse, hogy nem vettem részt a buliban. Ahogy meghallottam a rendőrsípokat, megpattantam. A többiek? Rizskin szótlanul felvonta a vállát. A világos szemű gondolkodott. Kit kaptatok el? Valami külföldit, és egy burját lányt. Abban a házban? Melyikben? Ahol a liliputi házaspárt megölték? Rizskin meghökkent. - Az ördög vigye el, mégiscsak zsaru! A fehér szemű ember lepöccintette a cigarettáját a mélybe. Nem vagyok zsaru - válaszolt Rizskin ki nem mondott vádjára -, csak olvasom az újságokat. Hova akarsz megpattanni? Melegre - vigyorgott megkönnyebbülve Rizskin -, Kalifor niába. Tud jobbat? A fehér szemű megfordult és elindult a híd közepe felé. Gyere! Rizskin nem követte. Mozdulatlanul állt a lassan meginduló hóesésben, és a távolodó hátát figyelte. Kétségkívül megtehetné, hogy megfordul és beveszi magát az éjszakába, csakhogy arra is gondolnia kell, mi lesz azután. Mi lesz, ha feljön a nap? Ha körülzárják a várost? A férfi cipőjének kopogása egyre messzebbről hallatszott. Rizskin megrázkódott és a fehér szemű után eredt. Éppen a híd közepén érte utol. Hé... Valóban akar segíteni rajtam? A férfi szeme hideg volt, mint a jég. Már megmondtam. Tiéd a választás joga. Mit kell tennem? Velem jössz. És ha... útközben... Vedd fel a bundámat. Vesd le a kabátodat... Miért? Mert nekem vannak papírjaim, azért. Egyébként, ha sokat kérdezősködsz... Jól van-adta be végképp a derekát Rizskin.-Vegye úgy, hogy ki sem nyitottam a számat! A szürke szemű úgy állt, hogy Rizskin a korlátnak dönthette a hátát. Gyorsan kigombolta a kabátját, levetette, és az idegen felé nyújtotta. A cipőt is! Hogyan? Nincs sok időnk... Vedd fel addig a kabátomat! Bár Rizskin nem sokat értett az egészből, megpróbálta magára húzni a kellemesen illatos, rövid bundát. Mielőtt azonban áthúzta volna a fején, ahogy az idegentől látta, lepillantott a lábára. A fehér szemű éppen a cipője után nyúlt, hogy kifűzze belőle a zsinórt. Rizskin a fejére rántotta a bundát... aztán érezte, hogy valami megemeli, s mielőtt felkiálthatott volna, rájött, hogy repül. A bunda leesett róla, s amikor végre szabaddá vált szeme előtt a világ, azt kívánta, bárcsak ne vált volna azzá. Feje felett ott égett az ismeretlen, szenvtelenül jeges, fehér pillantása karnyújtásnyira tőle a rövid irhabunda úgy lebegett a levegőben, mint kiterjesztett szárnyú, nagy, barna madár. HH Még érezte, hogy rázuhan a sínek felett húzódó vezetékre, s hogy azok felfogják és ringatni kezdik a testét. A kábelekből kicsapó félméteres lángokról és a testéből kiáramló orrfacsaró bűzről azonban már nem tudott semmit. Moszkva. Február 20. Fjodor Ivanovics Osztroumov őrnagyot rossz érzések gyötörték. Már azok nyomorgatták akkor is, amikor kiadta a parancsot Er-zsenának, hogy utazzon a magyarral Rosztovba. Azt azonban nem sejtette, hogy ennyire balul üt ki a dolog. Ahogy visszarepültek Moszkvába, Erzsena azonnal felhívta, és a felindulástól el-elakádó hangon tájékoztatta a történtekről. Fjodor Ivanovics azonnal megértette, hogy már nemcsak 6 és a harcsabajuszú keverik a kártyákat, hanem valaki más is. Lehetséges, hogy a kövér külpolitikus nem is vele játszik, hanem átült egy másik asztalhoz? Igyekezett szenvtelen, elfoglalt képet vágni, amikor beszóltak telefonon, hogy Erzsena szolgálattételre jelentkezik. A lány most sem viselt egyenruhát. Kék csíkos harangszoknya volt rajta, fehér pulóver, s a pulóverbe gyűrve halványsárga, kék pettyes selyemsál. Megpróbált mosolyogni, de nemigen akart sikerülni neki. Osztroumov észrevette, hogy alig láthatóan remeg a keze. Osztroumov helyet mutatott neki, és kimászott az íróasztala mögül. Jól van, Erzsena? A lány biccentett. A körülményekhez képest. Tegnap még volt egy kis lázam, de ma már úgy érzem, rendben vagyok. No, igen. Rosztov nedves város. Azt mondják, a Donból jön a pára. Nem tudom. Mindenesetre fél órát álltam, dermesztő hidegben, félmeztelenül egy pincében. Osztroumov szörnyülködve csapta össze a kezét. Én nem is tudom, mit mondjak, Erzsena. Fatális véletlen. Beszéltem a rosztoviakkal... Azt hajtogatják, hogy maguk sem értik, mi történt. Kilépett a börtönből egy banda, valami Szása Rizskin bandája, és éppen abban az épületben rejtőzött el... Megfoghatatlan. Ha előre tudtam volna, természetesen... de az ilyesmit nem lehet előre tudni. Lehet - mondta a lány halkan. Osztroumov felkapta a fejét, és gyanakodva rápillantott. Mit beszél? Hangosan gondolkodom. -Min? A lány az őrnagy szemébe nézett. Kérdezhetek valamit, Fjodor Ivanovics? Persze... csak tessék. Maga is benne van, Fjodor Ivanovics? Osztroumov nagyot nyelt. Maga megőrült, kislány! Miben? A lány előrehajolt és kezét az őrnagy kezére tette. Mindig úgy bíztam magában, Fjodor Ivanovics, mintha az apám lense. Maga csinált rendőrt belőlem. Mindezek jogán még egyszer megkérdezem... tudott róla, hogy mi készül Rosztovban? Osztroumov idegesen megrázta a fejét. Nem tudtam semmiről. Még most sem tudom, hogy miről kéne tudnom. A lány sóhajtott, és kinézett az ablakon. Az egy jól megrendezett színjáték volt, Fjodor Ivanovics. Már vártak bennünket. Kik? Akik elkaptak. A Rizskin-banda. Magukat várták? Ez lehetetlen! Miért várták volna? Az elején azt hittem, azért, mert ki akarnak csinálni. Ha néhány korrupt politikus és rendőr el akarja tüntetni kellemetlenkedő ellenfeleit, legegyszerűbb, ha bűnözőket bérel fel rá. Később aztán rövid úton meg lehet szabadulni tőlük. Amikor levittek a pincébe, lyukas garast sem adtam volna az életünkért. Rémeket lát, Erzsena! Az ön tanítványa vagyok, Fjodor Ivanovics. Ön megtanított... . - Tudom, tudom, Erzsena - pattogott Osztroumov idegesen. -Felesleges emlékeztetnie rá. Mi történt abban a pincében? Még a folyosón elkaptak bennünket. Azon a folyosón, ahol a liliputi házaspár lakott. Tehát megtalálták a lakást. Nem volt nehéz. A rosztovi kollégák ugyan leszerelték a névtáblát, sőt még a lakás számát is. Igen, ez így szokás - biccentett Osztroumov. - Ha egy rendőrségi autó karambolozik, azonnal leszedik a rendszámtáblát, nehogy az imperialisták rájöjjenek: nálunk egy rendőrkocsi is összetörhet. Miniszteri rendelet. A folyosón vártak bennünket. Letépték a rohadékok a bundám ujját. Azóta sincs meg. A csíkos bundájáét? - hökkent meg az őrnagy. Tartozik nekem a rendőrség egy bundaujjal - mondta a lány, de szemernyi vidámság sem volt a hangjában. - Azok a fickók pontosan tudták, kit kell elkapniuk. Ráadásul olyan pocsékul játszottak, hogy néha már megesett rajtuk a szívem. Osztroumov megcsóválta a fejét, hátranytílt, és leemelt az asztaláról egy papírlapot. Figyeljen rám, Erzsena Ocsirovna. Ma reggel kaptam a jelentést Rosztovból. Tegnapelőtt este, séta közben kitört a börtönből Szása Rizskin bandája. Olyan gyorsan történt a dolog, hogy az őröknek még lövöldözni sem maradt idejük. Minden bizonnyal kívülről szervezték az akciót. - Na, ugye? Csakhogy nem úgy, ahogy maga gondolja. Kívülről az igaz, de a cinkosaik. Ezt mondom én is! Osztroumov sóhajtva az ölébe ejtette a papírt. Maga kiforgatja a szavaimat, Erzsena. Azt akarom mondani, hogy a banda szabadon lévő tagjai szabadították ki Rizskinéket és dugták el annak a tömbnek az alagsorában. Fatális véletlen, hogy éppen magukat kapták el. Ez az amit nem hiszek! Amit be szeretnének magyarázni nekünk! - csattant fel a lány. - Ha maga látta volna azt az ostoba színjátékot, Fjodor Ivanovics, percig sem kételkedne benne, hogy nekem van igazam. Azok a szerencsétlen bugrisok megpróbálták megjátszani a nagyfiút még sorsot is vetettek rám. Igazán? Aztán hagyták, hogy a magyar nyerjen. Pokoli szerencséje volt - morogta az őrnagy, és lopva végigpillantott Erzsenán. - A magyarok mind szerencsések. Azok a csirkefogók csak megjátszottak, hogy ő nyert. Rá sem engedték pillantani a kockára. De én rápillantottam. A kutya sem figyelt rám, így aztán láthattam, hányat dobott a magyar. Hányat? Hármat. Ezzel pedig veszített volna. Osztroumov lekoppantotta a pipáját az asztalra. Erzsena, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem értek semmit az egészből. Komolyan mondom. Nem tartana egy kis szünetet? Figyeljen rám, Fjodor Ivanovics. Azok a fickók csaltak a kockadobásnál. Azt akarták, hogy a magyar nyerjen! Miért, Erzsena, miért? Mert a megerőszakolásom már nem volt benne a pakliban. Azok, akik kiengedték őket a sittről, nem így állapodtak meg velük. Egy kukkot sem értek az egészből! De mintha ezt már mondtam volna. Az őrnagy elhallgatott, és a fejét csóválgatta. Természetesen nem volt igaz, hogy nem ért semmit a történetből. Mióta Erzsena elkezdte a meséjét, másra sem gondolt, mint arra, hogy a lánynak alighanem igaza van. Valakik megszagolták, hogy leküldte a lányt és a magyart Rosztovba. Kiengedték a sittről a bűnözőket, hogy kapják el őket... Igen. Lehetséges. De miért, miért, miért? Van még itt valami, miről aligha tud, kislány - mondta aztán lassan, elgondolkozva és a papírjára nézett. - Hogy is hívják a bandavezért? Rizskin. Szása Rizskin. Meghalt. Erzsena rémülten meredt az őrnagyra. Mikor? Azon az éjszakán. Másnap reggel találták meg a holttestét. -Hol? A felüljárón, amely a vasút felett vezet át. Lelőtték? Azt mondják, baleset. Baleset?! A hivatalos verzió szerint a kollégák lezárták a hidat két oldalról ráhajtottak gépkocsival. Rizskin, aki a hídon rejtőzött, hogy észre ne vegyék, elkapta a korlát végét és lelógatta magát a sínek fölé. A zsaruk azonban tovább maradtak, mint ameddig Rizskin tartani tudta magát. A karfa is havas volt: egyszerűen kicsúszott a kezéből. A vonat elé...? Rázuhant a felső vezetékre Olyan zárlatot csinált, hogy egész délelőtt azon dolgoztak a szakemberek. Amikor leszedték, még élt. Azt mondják, kész élettani csoda. Dél körül halt meg. Az orvosok szerint roggyá égett a belseje. Pokolian erős szervezete lehetett. Négyszer hozták vissza a klinikai halálból. Erzsena behunyta a szemét. Bármennyire is igyekezett, nem tudta elnyomni a hányingerét. Mondott... valamit? Biztos volt benne, hogy nemleges választ kap, ezért ugyancsak megdöbbent, amikor Osztroumov biccentett. Mondott. Jézusom, mit? Az őrnagy felemelte a papírját és belenézett. Csak a hivatalos jelentésre hivatkozhatom, Erzsena. Valaki megkérdezte tőle, hogy mi történt... mire egy névvel válaszolt... a fehér szemű Monté Christo. Aztán meghalt. Fehér szemű Monté Christo? -Az. És... mi ennek az értelme? Éppen magától akartam megkérdezni. Maga mégiscsak... hm... hát együtt volt ezzel a Rizskinnel. Nem hívtak valakit közülük fehér szemű Monté Christónak? Nem. Nem hiszem. Nem emlékszem rá. Jól van, kislány. Hogyan viselte a magyarja a megpróbáltatásokat? Kiborult. Nincs hozzászokva a gyűrődésekhez. Tulajdonképpen kicsoda? Fizikus. Az elméleti fizikai kutatóintézetben dolgozik. Azonkívül? Használható. Szeretetre méltó balfácán. Fogalma sincs mi folyik körülötte. Ez az ügy nem az ő ügye. Osztroumov szokásától egészen elütő módon határozottan tiltakozni kezdett. Téved, Erzsena. Ez az ő ügye is. Valamennyiünk ügye. Ha ők fölénk kerekednek, a magyarok is megnézhetik magukat. Csakhogy őt nem kérdeztük meg, hajlandó-e az életét kockáztatni egy ügyért. Osztroumov lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Vigye el az ördög, ha elmegy a lány, azonnal felhívja Petrenkót. Valamit ösz-szekutyultak a háta mögött, amiért Erzsena előtt neki kell vállalnia a felelősséget. Gondolataiból Erzsena meghökkent suttogása riasztotta fel. Fjodor Ivanovics...! Mi az?! Mi a baj, kislány? Mit is mondott az előbb? Milyen nevet suttogott Rizskin a halála előtt? Fehér szemű Monté Christóét Biztos ezt olvasta utoljára a börtönkönyvtárban. Fjodor Ivanovics?! Emlékszik mit mondott egyszer... Csiszt-jakov Zinának... részegen. Mivel dicsekedett? Csisztjakov? Valami rémlik... Hogyha megöli Keselyűt, ki fogják tüntetni, mint Mercedest. Már emlékszem. És? Tudja ki az a Mercedes? Nem. Maga tudja? Ha jól emlékszem, csak találgattunk. Úgy van. A magyar szerint Mercedes volt Edmond Dantes felesége. Hm. Fjodor Ivanovics, meg sem merem kérdezni, emlékszik-e még rá, ki volt Edmond Dantes? Osztroumov kétségbeesett képet vágott. Kedves Erzsena, miért akar zavarba hozni? Szegény halász. Akit az esküvője napján letartóztattak, évtizedekre börtönbe zártak, majd amikor kiszabadult, egész hátralévő életét annak szentelte, hogy bosszút álljon a csirkefogókon. Ismerős a történet. Tudja, hogy hívták később Edmond Dantest? Amikor meggazdagodott, és nem érdekelte már más csak a bosszú? Hogy? Monté Christónak. Monté Christo grófjának. Sűrű, nehéz csend ülte meg a szobát. Moszkva. Február 20. Amikor Erzsena elment, az őrnagy a telefonhoz lépett. Felemelte a kagylót és a nagy bajuszú külpolitikus számát kérte. Jakov Nyikolajevics Petrenko éppen a New York Times legfrissebb példányát tanulmányozta elmélyült igyekezettel. Ceruzájával időről időre aláhúzott egy-egy sort vagy félmondatot. Amikor a titkárnő bedugta a fejét, kelletlen képpel hagyta abba az olvasást. Jakov Nyikolajevics... Osztroumov őrnagy van a vonalban. A külpolitikus meghúzogatta tatár bajuszát. Mit mondott neki? Hogy kapcsolom az illetékes titkárságot. Helyes. Mondja meg neki, hogy külföldön vagyok. Mondjuk... Peruban. Az jó messze van. Mikor jön vissza? A jövő hét közepén. Előbb semmi esetre sem. És a hétvégi tv-interjú? Mióta nézik az interjúimat rendőrtisztek? Semmi vész, Nyina. Majd utólag kimosakszom. Csak dobja be a Perut. Amikor a titkárnő becsukta maga mögött az ajtót, a külpolitikus folytatta az olvasást. Egészen addig, amíg a falióra ütése kellemetlen kötelességére nem emlékeztette. Sóhajtva felállt, eltette az újságot a fiókjába, felvette a kabarját, majd elhagyta a munkahelyét. Lassan csoszogott a folyosón, és később azt sem bánta, hogy a lift néha-néha zökkenve megállt. A kellemetlen beszélgetéseket nem kell siettetni. Moszkva. Február 20. Kozlov tábornok levette a szemüvegét, amikor a külpolitikust bejelentették. Nemrég kapta, még nem volt ideje megszokni. Lelke mélyén megalázónak tartotta, hogy egy tábornok, aki fiatal korában, mint egy igazi, arizoniai revolverhős, röptében eltalálta a feldobott egyrubeíest, most szemüveget biggyeszt az orrára, ha el akarja olvasni a Pravdát. Bár, ami azt illeti, szemüveg nélkül is pontosan tudja, mi van benne. Most sem tudta elnyomni az ellenérzését, amikor a kövér külpolitikus bekacsázott a szobába. Ha az anyját és valamennyi rokonát, beleértve gyerekeit és az unokáit is, a kövér mentené ki egy égő házból, sem tudna igazán barátságot kötni vele. Mindez természetesen nem akadályozta meg benne, hogy a tatár bajuszú elé siessen, és barátságosan befelé invitálja. Jöjjön, jöjjön, Jakov Nyikolajevics! Teát, vagy valami erősebbet? A külpolitikus megrázta a feléje nyújtott kezet, majd sajnálkozva a fejét is. Szívesen megtenném, de gondolnom kell a vérnyomásomra. Na és, az ellenségeimre. Az ellenségeire? Nem szeretném idő előtt boldoggá tenni őket. El tudja képzelni, mit csinálnának örömükben, ha megütne a guta? Szivart vett elő a zsebéből és a szájába dugta. - Itt van például a szivar. Ronda szokásnak ez is elég. A tábornok tüzet adott és elgondolkozva figyelte a harcsabaju-szú szipákoló képét. Tudta, hogy túllépte megállapodásuk kereteit, kíváncsi volt, hogyan reagál rá a külpolitikus. Petrenko a levegőbe eresztett egy karikát, aztán nagyot cuppan-tott. Megkaptam a papírokat, tábornok. És a rosztoviak jelentését is. őszintén szólva, nem tudom mit mondjak. Mit vár tőlem? A tábornok őszinte volt. Azt, hogy magyarázatot kérjen. Megteszem. Magyarázatot kérek. A tábornok elmosolyodott. Helyes. Megkapja. Miben is állapodtunk meg néhány nappal ezelőtt? Hogy megpróbáljuk kiugratni a nyulat a bokorból - mondta a kövér engedelmesen. - Megpróbáljuk felverni a Keselyűt. Igen. Nos, én megpróbáltam. Valóban? Haragszik? - kérdezte lágyan a tábornok. A nagy bajuszú meglepetten felpillantott. Nem, de nem szeretem, ha azok, akikkel együtt dolgozom, felrúgják a megállapodásainkat. Jakov Nyikolajevics, öntsünk tiszta vizet a pohárba! A kövér riadtan pislogott. Érzett valamit a tábornok hangján, ami nem volt ínyére. Az ötlet öntől származik, ön volt az, aki kijelentette, hogy hajlandó habozás nélkül feláldozni a burját rendőrkislány, az ismeretlen magyar, sőt bárki életét, csakhogy ezt a csatát megnyerje. Illetve, hogy az övei megkímélje. Én nem ezt mondtam! - csattant fel Petrenko. Lehet, hogy szó szerint nem ezt mondta, de ez volt a lényege. Vagy tévednék? Bizonyos értelemben... A katona lágyabbra vette a hangját. Ön mondta, hogy szükség van áldozatokra. Nem merek Osztroumov szeme elé kerülni - mondta kissé nyafogva a harcsabajuszú. Nem kell Osztroumowal tárgyalnia. Mindenáron beszélni akar velem. Tudja, mi történt Rosztov-ban? A tábornok elmosolyodott. Hogyne tudnám. A burját lány és a magyar alaposan beolvashattak neki. Ne aggódjon. Többé nem fognak. A tatár bajuszú majdnem kiejtette a szivarját a fogai közül. -Tessék?! Csak nem...?! Ugyan, dehogy. Mindössze annyi történt, hogy Erzsena Ocsi-rovnát átvezényeltettem hozzánk. Milyen ürüggyel? Ez maradjon az én titkom. Különben nincs jelentősége. Osztroumov mit szólt hozzá? Ezekben a pillanatokban értesül róla. Egyébként Jakov Nyi« kolajevics, nem tanácsot kértem az őrnagytól, hanem utasítottam. Osztroumov és Ocsirovna parancsot hajtanak végre! A tatár baj usztí nagyot nyelt. Mintha kezdenének túlnőni rajta az események. Arról meséljen, mi történt Rosztovban! A tábornok megkönnyebbült. A kövér úgy látszik, feladta az ellenállását. Ami Rosztovot illeti, nincs miért titkolóznia. Előrehajolt, és mosolyt erőltetett az arcára. Emlékszik még rá, Jakov Nyikolajevics, mihez hasonlítottuk a burját lány és a magyar rosztovi kirándulását? A harcsabajuszú összerántotta a szemöldökét. -Mihez? Elefánt látogatásához a porcelánboltban. Na, és? Csakhogy, kedves Jakov Nyikolajevics, ahhoz, hogy az elefánt minél nagyobb kárt csinálhasson a boltban, elő kell készíteni magát a boltot is. A boltot is? - ismételte a kövér gyanakodva. - Ez mit jelerit? Úgy kell raknunk a porcelánokat, hogy minél többet leverhessen az ormányával. Ha pedig két ormányosról van szó, még több porcelánt kell egymásra halmoznunk. Petrenko szokásához híven megrángatta a bajusza végét Lekötelezne, ha megvilágítaná előttem allegóriái mély értelmét. Ez az allegória közös tulajdonunk, Jakov Nyikolajevics. Kettőnké a copyright. De megvilágítom. Arra gondoltam, hogyha két megbízottunk lemegy Rosztovba és körbeszaglássza a liliputi házaspár lakását, minden bizonnyal feltűnik majd valakinek. Csakhogy mi értelme az egésznek? Mi értelme? Hiszen éppen ön mondta... Várjon csak egy pillanatra, hadd fejezzem be! Mi értelme van a porceláncsörömpölésnek, ha másnap már fel is kerekednek és visszautaznak Moszkvába. Nem hiszem, hogy a mi feltételezett Keselyűnk Rosztovban dekkol. Az az érzésem, hogy itt lapul a közelünkben. Úgy képzeltem el a dolgot, hogy valaki Rosztovból értesíti majd, ő leutazik, és mindent szemrevételez. Érti már? A nagybajuszú szinte kétségbeesetten rázta meg a fejét. Nem. Jól van. Elmagyarázom. Azt akartam, hogy Keselyű, havalóban létezik, lássa is az embereinket. Próbálja meg maga felmérni, mekkora a veszély. Most már végképp nem értem. Ej, Jakov Nyikolajevics, hogy magyarázzam meg érthetőbben? - A tábornok hatásszünetet tartott, és a mennyezetre emelte a szemét, mintha onnan próbálná leolvasni a magyarázathoz szükséges szavakat. Közben egyre jobban élvezte, hogy ha időlegesen is, de sikerült a harcsabajuszú fölé kerekednie. - A burját lány és a magyar nem három nappal ezelőtt tűnt fel először Rosztovban, hanem korábban. Két nappal korábban. Petrenko ajka lefittyedt a csodálkozástól. Korábban? Ez lehetetlen. Osztroumov azt mondta nekem... Márpedig a burját lány és a magyar fickó napok óta a környéken lebzselnek. Becsengetnek ide-oda, érdeklődnek a házmesternél, a tömbmegbízottnál, megpróbálnak bemenni a lakásba, s a többi. A harcsabajuszú most kezdte csak felfogni, miről van szó. Uramisten! Tábornok, maga odaküldött valakiket... A tábornok elégedetten hátradőlt. Nem csak egy burját lány él a Szovjetunióban, és nem csak egy magyar. Úgy érti, hogy... maga fel akarta hívni a Keselyű figyelmét...? Pontosan. Keselyű társai - feltételezésem szerint - állandó megfigyelés alatt tartják a liliputi házaspár lakását. Azt akartam, hogy jelentsék Keselyűnek: egy ázsiai lány és egy európai férfi feltűnően érdeklődnek az eltűntek iránt. No de milyen szöveggel? Ugyanazzal, mint Ocsirova hadnagy. Hogy régi ismerőseik. Feltételeztem továbbá, hogy Keselyű cinkosai pánikba esnek a porceláncsörgés hallatán. Azt akartam, hogy lépjenek, mielőtt a maga Ocsirovája és a magyar fickó odaérnek. Tehát előre berendezte a porcelánboltot. így is lehet mondani. Aztán az előkészítőket visszarendeltem. A harcsabajuszú a szivarja után nyúlt. Mi van akkor, ha Keselyű cimborái kiszúrták, hogy azok, akik napok óta a liliputiak lakása körül kódorognak, nem azonosak a két emberrel, akiket Rizskin halála napján láttak? Nem fogják kiszúrni. Az embereim gondosan válogattak. Tehát ön, tábornokom, szántszándékkal Keselyű karjába hajtotta Erzsenát és a magyart. A tábornok gáláns mozdulattal a harcsabajuszú felé intett. Öné az érdem, Jakov Nyikolajevics. Ön találta ki, hogy így tehet beugratni Keselyűt. És Erzsena Ocsirovna elrablása? Az a hülye játék a pincében? Van valaki Rosztovban, aki kedveü az ilyesmit. Valaha rendező volt. Imádja a beugratásokat. És Rizskin? Az ő halála is beugratás? A tábornok gondterhelten felsóhajtott. Látja, itt a bibi, amiről nem szívesen beszélek. Ez a Rizskin. Alaposan beleköpött a levesünkbe. Azzal, hogy meghalt? Mi mással? Mikor már tisztázódott volna egy s más, ránk eresztette a ködöt. A kövér megsimogatta az arcát, és megnyomkodta a szemét. Ami a ködöt illeti, holtbiztos, hogy igaza van. Úgy tűnik, egyre sűrűbben gomolyog körülöttünk. A tábornok elmosolyodott. Mit várt, Jakov Nyikolajevics? Meg kell várnunk, amíg elosz-lik. Vegyük még egyszer a történteket. Leküldtem két emberemet, hogy készítsék elő a terepet Erzsena és a magyar számára. Elég nagy feltűnést keltettek Ocsirovna és a magyar már csak rátettek egy lapáttal. Nyilvánvaló, hogy Keselyű és társai, akik feltételezésem szerint állandó megfigyelés alatt tartották liliputiék környékét, azonnal jelentették Keselyűnek, hogy valakik ott ólálkodnak a háztömb körül. Keselyű erre leutazott Rosztovba, s szemtől szembe találta magát Ocsirovával és a magyarral, sőt egy olyan jelenettel, amit nem tudott hova tenni. A börtönből szökött Rizskin-banda elkapta embereinket és lehurcolta egy pincébe. Nem tudom, Keselyű mennyit láthatott az ott történtekből, talán semmit, de lehet, hogy ott volt valaki közöttük, aki később beszámolt neki mindenről. Azt hiszem a mi Keselyűnk alaposan meghökkent. Nem tudta mit jelenthet mindez. Véletlen-e, vagy valaki szagot kapott. Mintha azt mondta volna, hogy probléma volt Rizskinnel. No, igen. Rizskin önállósította magát. Meg akart lépni. Aztán meghalt. De halála előtt még mondott valamit. Egy nevet. Milyen nevet? Monté Christóét. Azt mondta, hogy ő Monté Christo? Lehet. Vagy azt, hogy Monté Christo lökte le a hídról, ahonnan leesett. A fehér szemű Monté Christo. A harcsabajuszú az ajtó felé indult, aztán visszafordult. A tábornok úgy látta, zavart kifejezés ül a képén. Valami baj van? A bajuszos furcsán elmosolyodott. Tudja, min töprengek, tábornokom? Itt vanez a Csisztjakov. Tudjuk, hogy esetleg halálos veszély fenyegeti... és mi ahelyett, hogy odarohannánk hozzá és azt mondanánk neki: ember vigyázz, el akarnak kapni, lehet, hogy rövidesen elvágják a torkod, gyere hozzánk, mi megvédünk... Ehelyett lapulunk, mint a pók a hálója mélyén és azt lessük, hogy Csisztjakovot valóban megöljék. így igaz - biccentett a tábornok. - Ilyen a szakmánk. Csak a magáé, tábornokom. A tábornok mosolygott. A póknak is megvan a maga szerepe a természetben. A harcsabajuszú biccentett és elnyomta a szivarját a hamutartóban. Rosztov. Február 21. A világos szemű, karcsú férfi egy fehértörzsű nyírfának támaszkodott és a lustán fodrozódó hullámokat nézte. A Don partját vastag hótakaró borította a távoli vasmű kéményei bodor füstfelhőket eregetve hullatták szennyüket a fehér hópaplanra. A fehér szemű mutatóujját a hóba mártotta, és szétdörzsölte az ujja hegyén üldögélő koromszemcséket. Tulajdonképpen le szeretett volna menni egészen a vízpartra, onnan nézni a hullámok futó játékát, de a magas bokrok és a metszőén jeges szél megakadályozták benne. Füles sapkáját leeresztette, mélyen a homlokába húzta, és úgy döntött, addig marad a parton, amíg el nem kezd fázni a lába. Úgy érezte, a friss levegő jót tesz a gondolatainak, még akkor is, ha koromszemcsék is jutnak a tüdejébe. Sokért nem adta volna, ha normális a szeme, olyan, mint másoké, akármilyen színű is. Mióta azonban az az idióta professzor befecskendezett valami színezőanyagot a szembogarába, és majdhogynem megvakította vele, megbarátkozott a gondolattal, hogy nem tudja jelentősen megváltoztatni a külsejét. Ezért aztán jobban kedvelte a lakatlan, gondolkodásra termett zugokat, mint a szállodák zsúfolt éttermeit. Gondolatban végigfutott az elmúlt napok eseményein megpróbálta összerakni a mozaikkockákat. Azóta, mióta megkapta az értesítést, hogy egy burját lány és egy magyar fickó, egy külföldi, érdeklődik a liliputiak iránt, kellemetlen bizsergést érzett az idegeiben. Csak nem szúrt el valamit? Bár nem szokása a pánikszerű rohangálás, mégis azonnal idejött, hogy saját, világos szemével nézze meg a néznivalókat. És nem is bánta meg, hogy visszajött a tett színhelyére. Szinte karnyújtásnyi távolságból megfigyelhette őket. Elkísérte őket a szállóig, megnézte a papírjaikat, a fickó útlevelét -és mindent hitelesnek talált. Miért ne kereshetnék régi barátai a li-liputiakat? Persze, kinyomoztathatná, hogy valódi-e az ismeretség, csakhogy ehhez túl sok követ kellene megmozgatnia. Ha pedig sok kő mozog, könnyen indulhat lavina. Az ő eleme a csend, a rejtőzködés. Éppen ezért hajlandó volt elfogadni, hogy a burját lány és a magyar látogatása véletlen... Csakhogy itt van ez a furcsa elrablás. Szinte a szeme előtt játszódott le minden. A börtönből kitört csirkefogók elkapták őket, lehurcolták a pincébe... hm... kár, hogy nem látott belőle semmit, sőt, még hangokat sem hallott. Majd jöttek a zsaruk és neki is le kellett lépnie. Aztán Rizskin. Esküdni mert volna rá, hogy a fickó hazudott. Ismerte jól az emberi szemeket: Rizskin tekintete nem mondott igazat. Bár valóban félt, hogy elkapják a zsaruk, mégis hazudott. Felvett egy kavicsot, megdörzsölgette az ujjai között, aztán nagy lendülettel behajította a vízbe. Talán a fodrozódó gyűrűk új impulzust adnak az agyának. Ha a burját lány és a magyar fickó nyomozók - márpedig egyre inkább az a meggyőződése, hogy azok -, akkor valahol homokszem került a fogaskerekek közé. De miért éppen egy burjátot és egy magyart küldtek Rosztovba szimatolni? Rövid gondolkodás után témát váltott. Csak az idejét pazarolja, ha megpróbálja kitalálni. Sokkal fontosabb, hogy ki köphetett? Szándékosan természetesen senki. Ezt nem is tételezte fel róluk: ennél sokkal jobban ismerte az embereit. Valakinek eljárt volna a szája? Kinek? Sorban végigvette azokat, akik egyáltalán szóba jöhettek. Mindegyiküknél percekig időzött: megpróbálta maga elé idézni az arcukat, mozdulataikat, beszédjüket. Aztán egyszerre csak megállt. Az alkohol. Ha valaki iszik, hajlamos a fecsegésre. Márpedig oaztán rendesen iszik. Figyelmeztették is, amikor összekerült vele. Csak hát, szükség törvényt bont. Most azonban komolyra fordultak a dolgok. Utána kell néznie Csisztja-kovnak... Fel akart venni még egy követ, de ebben a pillanatban megérezte, hogy a halinacsizma alatt zsibbadni kezdenek a lábujjai. S mivel elhatározta, hogy amint fázni kezd a lába, elindul a város felé, nem is másította meg az elhatározását. Átvágott a szélfútta réten, néhány fagyos, néptelen, külvárosi utcán, aztán megkereste az autóbuszmegállót. Ott ismét a gondolataiba mélyedt, s csak akkor rezzent fel, amikor a busz hangos hörgések és horkantások közepette lefékezett az orra előtt. Este tízkor érkezett a szállására. Mivel házigazdája még nem volt otthon, átment a nagyszobába, felemelte a telefont s a központtól vidéki kapcsolást kért. Talán a késő esti órának köszönhette, hogy negyedóra alatt behozták Moszkvát. Amikor a túlsó oldalon felvették a kagylót, önkéntelenül is halkra fogta a hangját. Csisztjakov lakás? Viktor Mihajlovicsot keresem. Csisztjakov helyett azonban egy kellemetlenül érdes, agresszív női hang kérdezett vissza. Ki keresi? Átfutott az agyán a gondolat, hogy szó nélkül leteszi a kagylót, de mindenképpen beszélni óhajtott a katonával. Larkin - válaszolta magas kappanhangon -, Vaszilij Petrovics. Ismerem én magát? - kérdezte a nő barátságtalanul. - He? A fehér szemű egyetlen másodpercre kiesett a szerepéből. S ez a másodperc éppen elég volt ahhoz, hogy meggondolatlanságot mondjon. És maga kicsoda, asszonyom? Amikor kimondta, már meg is bánta. Semmi szükség rá, hogy az asszony emlékezzék a telefonbeszélgetésükre. Képzelje, a felesége vagyok - mondta hidegen. - Egyelőre legalábbis. Maga mit gondolt? Még mindig letehette volna a kagylót. De most sem tette le. Bocsásson meg, asszonyom - hebegte zavartan -, nem akartam udvariatlan lenni, csakhogy itt mínusz negyven fok van... Honnan az ördögből beszél? Irkutszkból. Uramatyám! Mit csinál Irkutszkban? Hogyhogy mit csinálok? Itt lakom. Viktor Mihajlovics évfolyamtársa vagyok, holnap reggel indulok Moszkvába, gondoltam, felhívom... Figyeljen, jóember - mondta az asszony. - Gyorsan beszélek, hogy meg ne fagyjon. Viktor Mihajlovics nincs itthon. És azért imádkozom, hogy ne is legyen többé. A szürke szemű halkan elkáromkodta magát. Éreznie kellett volna már az első pillanatban, hogy az asszony részeg. Már-már letette a kagylót, amikor eszébe ötlött valami. Viktor Mihajlovics azt ígérte, maguknál álhatóm. Az asszony felkacagott. Volt valami egészen közönséges a nevetésében. Azt ígérte? Hát akkor csak jöjjön! Akár az én ágyamban is elalhat. Van valami kifogása ellene? A szürke szemű belefújt a kagylóba, mint aki rosszul hall. Bocsásson meg, nem egészen értem. Figyeljen, jóember. Ha csenget az ajtón és nem nyitja ki senki, akkor fusson a rendőrségre. Mondja meg nekik, hogy a maga barátja, Viktor Mihajlovics kinyírt. Elnézést, nem jól értem... Ne rémüldözzön ember. Várjon, iszom egyet. - Hosszú másodpercekig nem hallatszott más csak a végtelen kilométerek bugása. Amikor az asszony ismét beleszólt a kagylóba, a szürke szemű megkönnyebbülten felsóhajtott. - Figyeljen, irkutszki jóember... Szereti a whiskyt? Hát... csak egyszer ittam. Jöjjön, és megkóstolhatja. Hol is hagytam abba? Ja, hogy a maga barátja feltehetően meg fog ölni. Tudja mit csinált ma hajnalban? Belelőtt a plafonba. Durr! A csillár mellé. De a legközelebbit belém lövi. Az azután következőt meg a Keselyűbe! A fehér szemű megdermedt, aztán enyhe, igen régen nem érzett szédülés fogta el. Ne haragudjon, nem értem. Mit mondott? Várjon. Iszom még egy kortyot. Igazán élvezet beszélgetni magával. Engem Zinának hívnak. Magát hogy? Félixnek. Remélem, szép és fiatal. Középkorú vagyok, kopaszodó és szakállas - mondta nagyot nyelve a szürke szemű. - Szóval, hol tudnám elérni a férjét? Fogalmam sincs róla. Az előbb nem valami vendéglő nevét említette? Most viszont én nem értem magát. Miről beszél? Mintha Karvalyt említett volna... Ja, vagy úgy! Nem karvaly volt az, hanem Keselyű. Aha. Szóval ott van a barátom? Figyeljen, irkutszki jóember. Keselyű nem egy vendéglő, hanem egy férfi. Érti már? Őszintén szólva nem. Ki az? A férjem haverja. Olyannyira a haverja, hogy neki kell megölnie. Hogy aztán ezért bekerüljön a történelemkönyvbe. A szürke szemű érezte, hogy száraz a torka mint a tapló. Hát bizony, dicséretes dolog bekerülni a történelemkönyvbe. Mit nem adnék érte, ha megtehetném. Irigylem azt a Keselyűt, akárki is az. Csak ne irigyelje - mondta akadozó nyelvvel az asszony -, Keselyű mégsem fog bekerülni. Miért nem? Azt hiszi a szerencsétlen, hogy be fog. De nem fog. Mert a férjem megöli. És akkor ő fog bekerülni helyette. Mint Mercedes. Ki? Valami Mercedes. Ezt is a maga barátj a mondta. Kíváncsi még valamire? Várjon egy kicsit, ne tegye még le. Tudja, hogy van egy szeretőm? A világos szemű fogai megcsikordultak. Nem. Nem tudtam. Pedig van. Fiatalabb nálam, aranyos gyerek, ráadásul magyar. Ismeri a magyarokat? Nem - mondta nyugodtan a szürke szemű -, azaz... egyet ismertem. Kedves, aranyos fiú. Most azért vagyok itthon és azért iszom, mert nincs itt. Elutazott. Hová? Nem fogja kitalálni. De megmondom. Rosztovba. Elment Rosztovba és itthagyott engem. Mit szól hozzá? Sajnálom - mondta halkan a fehér szemű. - Én biztos nem hagytam volna magát egyedül. Mit csinál Rosztovban az a... Pszt! Neki nem szabad megtudnia, hogy belenyúltam a zsebébe. Tudja... - s halkan elvihogta magát -, búcsúzóul úgy kifárasz-tottam, hogy elájult. Akkor beletúrtam a zsebébe. Elismerem, rossz szokás. Két jegyet találtam benne. A másik egy nőé volt. Erzsena Ocsirovna Dondukova... Mond ez a név magának valamit? Semmit. Nem ismerem. Nem arra gondoltam. Maga szerint milyen név ez, tatár, cigány, vagy zsidó. Milyen? A férfi eleget hallott. Mivel foglalkozik a barátja? - kérdezte még búcsúzóul. Fizikus. De miért kíváncsi rá? Miért kérdezget engem, hallja? A fehér szemű letette a kagylót. Rosztov. Február 21. Bármennyire is erőltette, nem tudott elaludni. Pedig régebben, ha magára parancsolt, öt perc múlva elnyomta az álom. Csak nem kezdődött meg nála is az a visszafordíthatatlan élettani folyamat, amit öregedésnek hívnak? A vénember f el-f elköhécselt odakint. A hő lámpásként világított a házak felett: fehér fénye átszűrődött a csipkés függönyön. Még egyszer - negyedszer vagy ötödször - visszapergette magában a beszélgetést, amit Csisztjakov feleségével folytatott. Kívülről tudta minden szavát, immár csak a hangsúlyokkal törődött. Megpróbált rájönni, nincs-e a mondatok mögött valami, amit eddig nem vett észre. Nem érzett gyűlöletet Csisztjakowal szemben. Hibát követett el, bűnhődnie kell érte. Amikor először nézett homályos, vizenyős szemébe, biztos volt benne, hogy a férfi megbízhatatlan. Szóvá is tehette volna, de aligha vették volna jó néven tőle. Csisztjakov tehát részegen kifecsegte a dolgot az asszonyának, ő pedig szeretőjének, a magyarnak. De mi a fenét fecseghetett ki? Az egészet, vagy csak a részleteket? Nem ugrott fel, nem kapkodta magára a ruháit és nem próbált menekülni. Pedig ha megteszi, minden esélye megvan rá, hogy egy-két nap múlva az országon kívül találja magát. Csakhogy ő nem akart kívül lenni az országon. Gondoljuk csak még egyszer végig - igazította meg a karját a tarkója alatt. - Hányan tudnak a dologról? Csisztjakov, Zina, a magyar, a burját lány... és még? Végül ez nem is olyan fontos. A gyanú önmagában semmit nem ér. Megtehetem, hogy felveszem a kapcsolatot a következő láncszemmel és elmondok mindent, amit Zinától megtudtam - gondolkodott tovább. - Akkor pedig leállítják az akciót. Nem mernek kockáztatni a gyáva férgek. Engem visszaküldenek, vagy... s ez a vagy a valószínűbb. Megfordult és most a párnát gyűrte a feje alá. Arra riadt, hogy hideg tenyér simítja meg az arcát. Mi a baj ? - suttogta a lány, és leült az ágya szélére. - Nem tudsz aludni? Én sem. Úgy forogsz, mint a vízikerék. A rádió szerint, akik a hideghullámokra érzékenyek, felfokozott periódusra számíthatnak. Tudod mi az? A szürke szemű elvette az arcáról a lány kezét. Felkönyökölt, de nyomban vissza is hanyatlott. Az ablakon beszűrődő fény átvilágította a lány ruháját, mintha erős fényű lámpa ragyogott volna mögötte. A vékony anyagon áttűnt a lány erős melle, széles csípője, asszonyos feneke. Próbálj meg aludni - mondta, és nagyot nyelt. - Én is megpróbálok. A lány visszatette a kezét a férfi arcára, majd lecsúsztatta a mellére. Mi lenne, ha együtt próbálnánk meg? Eredj innen! Mielőtt megakadályozhatta volna, a lány becsusszant mellé a takaró alá. Mi a baj? Csak nem a fiúkat szereted? Mi közöd hozzá? Megtetszettél nekem. Olyan úrias formád van, és jó szagod. Megnéztem a cuccaidat. Hol veszed ezeket a drága kölniket? Semmi közöd hozzá. A lány megfogta a férfi kezét és a mellére húzta. Csak nem az öregtől félsz? Ha felébred sem mer bejönni. Jól van idomítva! Ugyan már, tedd oda a kezed! Hiszen te még iskolába jársz... Nagy szó! Az igazgató is aludt már nálam. Oda! Ott jó...! A szürke szemű mélyet sóhajtott. Mégiscsak jobb lenne, ha elmennél. A lány elkapta a kezét és gyorsan felkönyökölt. Figyelj ide, fiú. Le akarok feküdni veled. Mert jó a szagod, és mert... van valami a nézésedben, amitől citerázni kezd a térdem. Tudod milyen rohadt érzés, ha ezek után visszautasítják az embert? Megnéztem a cuccaidat. A kölnid francia, minimum száz rubel, a villanyborotvád Braun, kétszáz, soroljam? Csak a kencéid legalább ezer rubelt érnek. Tudod ki vagy te? Megmondom. Csempész, csencselő, élősködő. Ha megsértesz, holnap besétálok a zsarukhoz, és elmondom, kit hozott ide az öregem éjszakára. A szürke szemű mosolygott Nem arról van szó. A lány összehúzta a szemöldökét. -Miről? Én is szeretném, de kiskorú vagy. Na és? Ne a koromat nézd, hanem a... tedd már ide a kezed! Úgy néz ki, mint a kiskorúaké? Hát... nem. Akkor mi a probléma? A fehér szeműnek megremegett a hangja. Tudod... én egy kicsit furcsa vagyok. A lány leheletnyit elhúzódott tőle. Kérdeztem, hogy a fiúkat szereted-e? Azt mondtad... Figyelj ide - mondta a szürke szemű gyorsan -, nekem az kell... illetve, csak úgy tudok, ha vernek közben. A lány álla lefittyedt a meglepetéstől. Aztán arca elé emelte a kezét és hangosan, izgatottan felvihogott. Na nézd csak az úrfít, a francia kölnijével! Azt szereti, ha közben verik. A lány hangjában örömteli várakozás bujkált, miközben odafészkelte magát a szürke szemű oldalához. Addig mesterkedett, amíg egyik lábát áterőltette a férfi teste alatt. Úgy fogta ollóba a szürke szeműt, mint rák az áldozatát. Most már jó helyen vagy, te élősködő. Hát akkor hol verjelek? Másszak a pofádra, vagy rugdossam a golyóidat? A szürke szemű mélyet sóhajtott. Csak a korbács segít. -Miiii?! Korbács. Vagy ostor. Tudod én... mazochista vagyok. Én meg komszomolka. Na és? Mi a francot akarsz azzal a korbáccsal? Csak az segít. Te jószagú Úristen! Hol a fenébe szerezzek neked éjszaka korbácsot? Ez nem karavánszeráj, te élősködő, ahol úgy hevernek a korbácsok, mint pártbizottságon a kitüntetések... Te aztán tényleg nem vagy normális. Más már percek óta úgy dolgozná rajtam, mint a búvárszivattyúk Szurgutban, te meg korbács után kajtatsz. Hol szerezzek neked egy korbácsot, mi? Sajnálom - morogta a szürke szemű -, nem ismerem a helyi viszonyokat. - De... azt hiszem ostor is megtenné. Jó vicc. Azzal ugyanaz a helyzet, mint a korbáccsal... Várj csak, élősködő! Mit szólnál, ha én magam csinálnék neked egy korbácsot? Levágom a függönyhúzót! Kiugrott az ágyból, addig-addig kotorászott valamilyen papírdoboz alján, amíg meg nem találta az ollóját. A függönyhöz lépkedett és lenyisszantotta a földig érő húzózsinórt. Holnap majd varrhatom vissza... Hogy én milyen eszelős vagyok! Remélem a nyélhez nem ragaszkodsz? Tudod mit? - vihogta -, majd rákötöm a... Nem, nem - mondta sietve a szürke szemű -, hozd már azt a zsinórt... gyere már... kislány! A lány ágyéka elé tartotta a függönyzsinőrt és vidám mosollyal hastáncot lejtett az ágy mellett. Hol üsselek, te csirkefogó? A szürke szemű felkönyökölt. Várj, megmutatom. Persze jobb lenne, ha lenne nyele, de így is megfelel. Add csak ide a zsinórt! A lány felemelte a fejét. Orrcimpái remegtek, mint a versenylóé rajt előtt. Minden porcikája a várakozás izgalmában égett, apró nyálbuborék pattant szét a szája szegletében. Felemeled a zsinórt - mondta a szürke szemű lassan, kinyújtotta a karját és a zsinórt átdobta a lány feje felett. - Figyelj. Most magamhoz húzlak... Annyi nyikkanás sem hallatszott, mint amikor egy kiskutyát agyoncsap valaki. A lány erős fiús lábai rúgtak még néhányat, aztán a rúgások szapora, apró rángásokká szelídültek. A szürke szemű gyorsan kimászott az ágyból. Tapasztalatból tudta, hogy haláltusa közben bizonyos izmok elernyednek, s ha nem vigyáz, az áldozat testéből kicsorgó szenny végigömlik rajta. Amikor úgy érezte, elvégezte a munkát, mutatóujját a lány nyaki ütőerére tette. Rendben van - suttogta -, nyugodj békében, te ribanc. Levette a zsinórt a lány nyakáról, s anélkül, hogy tüzetesebben megvizsgálta volna, arcára dobott egy nagypárnát. Fütyörészni lett volna kedve, de félt, hogy idő előtt felébred az öreg. Ami ezután következett kellemetlen volt, egészen enyhén fel is kavarta a gyomrát, de meg kellett csinálnia, bárhogy is berzenkedett ellene. Már amikor a lány az ágya szélére ült, feltűnt neki a fülében lógó, tekintélyes nagyságú fülbevaló. Az a típusú karika, amely négy-öt éve volt divatos az Egyesült Államok nyugati partvidékén. Akár tanulmányt is írhatnék az ékszerdivat terjedési sebességéről - gondolta szarkasztikusán, mialatt beakasztotta a mutatóujját a párna alól kikandikáló ékszerbe. - Gyerünk, az ördög vigyen el! Kitépte a karikát a lány füléből, aztán úgy manipulált a párnával, hogy a másik fül is szabaddá váljék, de ne lássa a lány arcát. Újabb rántás, és ez a karika is a tenyerébe hullott. Lehajolt, felemelte a lány vékony hálóingét, s egy zsebkendőnyi darabot kihasított az aljából. Becsomagolta az ékszereket, és a nadrágja zsebébe gyömöszölte. Ezután ment csak át az öreghez. Legnagyobb meglepetésére az öregember nem aludt. Úgy vigyorgott rá, fogatlan szájával, mint egy Halloween-tök. Elsőosztályú szolgáltatás, mi? Meg kell becsülni az ilyen lányokat, mi, elvtárs? A szürke szemű bólintott, az öreg fölé hajolt, és nyaka köré tekerte a függönyzsinórt. Az öreg tovább vigyorgott: láthatóan fel sem fogta, mi történik vele. Amikor kész volt, az ágy mellé hajította a függönyzsinórt. Lecsatolta az öreg csuklójáról vadonatúj japán gyártmányú kvarcóráját, és a fülbevaló mellé csomagolta. Ezután visszament a szobába, és leült az ágyra a lány mellé, hogy kilihegje magát. Mivel még csak három óra volt, nem kellett sietnie. Kényelmesen megmosakodott, megborotválkozott, bekente az arcát a lány által annyira megcsodált kölnivízzel. Öt órakor elhagyta a házat, ahol két éjszakát töltött. A lakók közül senkivel sem találkozott nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is személyleírást tudjon adni róla. Az ujjlenyomatokat eltüntette: minden jel rablógyilkosságra utalt. A rendőrség feltehetően tudja, hogy házigazdája feketén adja ki a lakását ismeretlen átutazóknak: nem fognak sírni utána. Keményen koppantak a léptei a fagyos, holdfényes éjszakában. Mivel alig volt forgalom az utcákon, elhatározta, megvárja, amíg felbukkannak a gyárakba menők első csoportjai. Elégedetten dőlt egy fa oldalához, és érdeklődve figyelte a Don felett röpködő sirályok légibalettjét. Úgy érezte, jó munkát végzett. Moszkva. Február 26. Igor Petrovics Patkanov alezredes leállította gépkocsiját, és megtörölgette a homlokát. Vigye el az ördög, ezek azt hiszik, neki is terepjárója van, mint nekik. Háromszor is visszacsúszott, amíg fel tudott kapaszkodni a domboldalon. Amikor utoljára járt errefelé, sárga avarral volt borítva a világ, most pedig a tél terítette rá a fákra fehér szemfedőjét. Patkanovban volt érzék a költészet iránt, így aztán, amikor kellőképpen kidühöngte magát, elismerő pillantásokat vetett a menyasszonyi fátyolt viselő fákra. Bár szorgos kezek letakarították a havat az ösvényről, mégis alaposan meg kellett dolgoznia, amíg sikerült feljutnia az irtásig. Az elhagyatott buldózer belsejéből most is felé csillant egy kósza fénysugár. Patkanov derűsen elmosolyodott, s mintha csak a Vörös téren vonulna fel, legdaliásabb embereivel a háta mögött, elszántan törtetett a tisztás vége felé. - Ti aztán a helyeteken vagytok, pajtikáim - gondolta, és csak akkor torpant meg, amikor az alacsony, köpcös, ezúttal fekete karakul usánkát viselő férfi kicsúszkált elé az útra. Patkanov megállt és üdvözlésre emelte a karját. Jó reggelt! Szándékosan nem mondott nevet. Tudta, hogy a Központi Bizottság vezető politikusa nem fog megsértődni érte. Az usánkás férfi láthatóan rossz kedvében volt. Nem viszonozta az üdvözlést, helyette undorodva pislantott végig Patkanov félreszabott civilruháján. Mi újság, Patkanov? Az alezredes megérezte, hogy látszólagos rosszkedve ellenére a köpcös férfi csupa várakozás. Patkanov lélekben összedörzsölte a tenyerét. Biztos volt benne, hogy az elnök-főtitkár szerdai beszéde után nagyobb sebességre kapcsolnak. Patkanov megvakarta az orrát. Keselyű folytatja a repülését. A köpcös férfi nagyot nyelt. Nem hagyhatnánk el ezt a hülyéskedést? Patkanov felhúzta a vállát. Sajnálom. De nincs más neve. A köpcös sóhajtott. Rendben van. Beszéljen. Illetve... mielőtt kinyitja a száját, tudnia kell, hogy zöld utat kaptak. Sejti, mit jelent ez? Tudom. Éppen ezért... van valami, amit meg kell tárgyalnom önnel. Igyekezett elrejteni aggodalmát, a köpcös azonban így is meg-érezhetett valamit, mert nyugtalanul felkapta a fejét. Csak nincs baj? Baj nincs. De Keselyű nyugtalan. Ezt hogy értsem? Szereti, ha százszázalékig biztosra mehet. Ebben egyetértünk. Keselyű szerint az esély kilencvennyolc százalékos. Csak? Ez igen jó arány! Nekem száz kell. Patkanov biccentett. Keselyű arra kéri, hogy biztosítsák számára a zavartalan munka lehetőségét. A köpcös férfi az erdő fáira nézett. Nem messze tőlük mókus tornázott az ágakon: mókás bukfencei nyomán szapora hópama-csok sora vitorlázott lefelé a levegőben. Patkanovnak újra meg kellett győződnie róla, hogy a köpcös férfi, akit sokan lassúnak és tehetetlennek tartanak, éleseszű, gyors felfogóképességű és a logikájával sincs semmi baj. Kivel van problémája? Csisztjakowal. Miért? Csisztjakov iszik. S aki iszik, az fecseg. Legalábbis Keselyű szerint. Mit kér a Keselyű? Patkanov nagyot nyelt. Csisztjakov fejét, Hm. Nem keveset. Ki szervezte be Csisztjakovot? Senki. Ő volt az egyik kezdeményező. A katonai elhárításon belül alakult ki az a csoport, amelyik felvette a kapcsolatot velünk. Tehát Csisztjakov az egyik oszlop, Keselyű szerint lehet, hogy ez az oszlop belül már elkorhadt. Van rá bizonyítéka? Azt hiszem, nincs. Kockáztatunk, ha nemet mondok? Azt hiszem, igen. A köpcös behunyta a szemét. Mikorra várják a döntést? Patkanov tisztelettudóan nézett az usánkásra. Mi alkalmazkodunk az önök utasításaihoz. De a szerdai beszéd fényében... Igen, tudom. Napról napra erősödik a pozíciója. Ráadásul az országon kívül is. És a voltvárosi titkáré! Vigye el az ördög! Aztán váratlanul elvigyorodott. Zsebébe nyúlt, kihúzott egy csillogó fémpénzt, és az alezredes orra elé tartotta. Látja ezt a rubelest? Látom - mondta bizonytalanul Patkanov. Fej vagy írás. Ha fej, nem engedélyezek semmit. Ha írás, akkor... csináljanak, amit jónak látnak: megadom rá az engedélyt. Patkanov elhűlve meredt a köpcös tenyerén nyugvó rubelesre. Nem látta rajta a Lenin-fejet: írás-oldalával felfelé feküdt. Én... tulajdonképpen... Kapja el! Mielőtt az alezredes tiltakozhatott volna, felhajította a pénzdarabot a levegőbe. Patkanov elkapta és az öklébe szorította. A köpcös kíváncsian Patkanov keze fölé hajolt. Mutassa! Patkanov szétnyitotta a tenyerét. A pénzdarabon most sem látszott a Lenin-fej. A köpcös biccentett és kezet nyújtott Patkanovnak. Sok szerencsét, alezredes. Ahogy a pilótáknál mondják: szerencsés repülést. Arubelese... az egy rubel... -kiáltott Patkanov a köpcös után, aki már félig eltűnt a fák törzse mögött. Tegye csak el. Megszolgálta. Patkanov elégedetten a kocsi oldalának dőlt, s amikor a fák közül távcső üvegét látta feléje csillanni, legszívesebben visszaintett volna. Kivette a zsebéből a vadonatúj egy rubelest és a tenyerére tette. Nem látta a Lenin-fejet írással felfelé feküdt most is. Feldobta a levegőbe, elkapta és kinyitotta a tenyerét. írás. Feldobta, elkapta, kinyitotta a tenyerét. írás. Feldobta, elkapta, köhögött, kinyitotta a tenyerét. írás. Mintha vaskéz szorította volna össze a szívét. Villámgyorsan megfordította a pénzdarabot. A másik felén sem volt Lenin-fej. A másik oldala is írás volt. Patkanov döbbenten meredt a rubelesre. Életében egyszer látott már valamelyik elfogott vagánynál egy hasonló, pénzverdében készült téweretet. Felkapta a fejét, és az erdőre nézett. A távcső üvege csúfondárosan csillogott szembe vele. Moszkva. Február 28. Csisztjakov egyáltalán nem értette, miért éppen az állatkertben akarnak találkozni vele. S miért éppen zárás előtt egy órával. Tudta, hogy józanul kell elmennie a találkára, ezért egész nap nem ivott egyetlen cseppecskét sem. Ingerültségét Zinán próbálta levezetni, aki ezen a reggelen is úgy illegette magát előtte, hogy legszívesebben a szájába nyomta volna pisztolya csövét. Erről jutott eszébe, hogy az a bugris felső szomszéd ismét feljelentette a tanácsnál meg a lakóbizottságnál, mert belelőtt a meny-nyezetbe. A rohadék! Neki is szét kellene durrantani a fejét! Azelőtt nem sokat kecmeceltek az ilyen tahókkal. Bevágták egy rabo-mobilba, vagy leponyvázott teherautóba, kivitték az erdőbe, megásatták velük a sírjukat, aztán durr bele! Átkozottul kívánta az italt. Belekapaszkodott az elefántketrec rácsába, miközben fájdalomteli tekintettel bámulta a piszkosszürke ormányosokat. - Beledöglök! Uramisten, beledöglök! Itt fogok megdögleni ezek előtt a rohadékok előtt, Zina, az a ribanc meg majd éli a világát... A francba is, ha legalább száz grammot beönt-hetnék! Irigyen, elhomályosult szemekkel nézte az elefántokat, amint ormányukat egy kis mesterséges tócsába merítve, vígan szürcsölték a vizet. A nagydarab, magas, még mindig jóképű férfi behunyta a szemét, és üvegek hosszú sorát képzelte maga elé. Párás, hívoga-tóan hűvös vodkásüvegekét. Arra riadt fel, hogy megérintik a vállát Moszkva. Február 28. A kék overallos, világos szemű férfi végigment a pálmák közötti úton, anélkül, hogy megcsodálta volna a szivárvány minden szülében ragyogó trópusi madarakat. A széles csőrű, tarkabarka, barátságos jószágok vidám füttyökkel kísérték az útját. A férfi lapos, keskeny táskát vitt a kezében. Éppen csak megbiccentette a fejét, amikor elhaladt a fáradt tekintetű teremőr mellett, akit két, a kisgyerekkorból alig kinőtt, kopaszra borotvált fejű, vö-rösnyakkendős apróság faggatott, valami soha-nem-látott kakadufajta felől. A szürke szemű férfi átlépett a hüllőkhöz vezető csapóajtón. Megállt az első, hatalmas terrárium előtt, rácsodálkozott a tarkabarka, nyelvét nyújtogató óriáspithonra, s óvatosan felkattintotta a táskáját. Udvariasan megvárta, amíg egy gyerekcsapat tanárnőjük vezetésével beesődül az ajtón, majd vörösbetűs táblát akasztott az ajtó külső kilincsére. Vízvezeték-szerelés miatt zárva - hirdette a felirat. A terem gyorsabban ürült ki, mint gondolta. A hüllők és kétéltűek háza általában az állatkert utolsó stációját jelentette a látogatók számára, ezért nemcsak a gyerekek, hanem a pedagógusok és szülők is elcsigázva estek be a trópusi párába. A kisebbek többnyire a falhoz húzódtak, s félig alva figyelték a csúszómászók lomha mozgását, a pókok táncát. A nagyobbak szorgalmasan jegyzeteltek ugyan, de néhány perc múlva őket is elnyomta az unalom. Amikor az utolsó látogató is elhagyta a termet, a szürke szemű munkához látott. Végigjárta a terráriumokat, benézett az árnyékosabb sarkokba, a falak mellé állított szobapálmák mögé nem maradt-e véletlenül elhagyott, alvó gyerek valamelyik alatt. Amikor meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, felsóhajtott. Felemelte a táskáját, s az egyik szobapálma hordójának a szélére állította. Felpattintotta a zárját, majd egy furcsa alakú hálóval borított szerkezetet emelt ki belőle. Az apró, fürge korallkígyók lakásául szolgáló üvegedény előtt megállt, s szemügyre vételezte lakóikat. Ismerte őket jól, hiszen mozgalmas élete során nem egyszer találkozott velük. Ismerte agresszivitásukat, támadókedvüket, csodálta dühüket és elszántságukat, amellyel áldozatukra vetik magukat. A legenda szerint Kleopátra is korallkígyót szorított a mellére, amikor úgy döntött, hogy bár a szerelem előtt hajlandó meghajtani a fejét, nem hajlandó ugyanezt megtenni a rómaiakkal. Biztos, határozott mozdulattal csúsztatta hátra a terrárium tetejét, vigyázva, nehogy túl széles legyen a feltáruló rés. A homok és kődarabok között heverésző korallkígyók felemelték a fejüket: a szürke szemű úgy gondolta, megérezhették a levegő mozgásán, hogy történik valami körülöttük. Egyikük, az aranyt a korall sápadtan vörös színével váltogató vaskos példány szinte hí-vogatóan illegette magát, ahogy a szürke szemű betolta a résen a hálót. A férfi nem szerette volna, ha a kígyó beleharap a csapdába. S talán a hüllő sem érzett semmi olyat, ami miatt érdemes lett volna rávetnie magát az ismeretlen, orra előtt libegő tárgyra, mert nyelvének szapora mozgása közben megkezdte az óvatos visszavonulást. A világos szemű férfi elmosolyodott. Gyorsan az állat alá lökte a hálót, s amikor a kígyó a mozdulattól meglepve önkéntelenül is tá-madóan előrevetette magát, megnyomta a háló nyelét. A hüllő ide-oda pattogtatta izmos testét. Megpróbált megszabadulni a köréje fonódó vékony szálaktól, amelyekbe azonban nem volt szabad beleharapnia. Ösztöne vadul tiltakozott ellene, hogy megtegye. Hiszen ez az erős valami, ami fogva tartja nem élő: nincs húsa és vére, nincs szaga, semmi olyasmije, ami felingerelhetné. A kígyó félelmet érzett. Egy nála erősebb, sötét hatalomtól, amelybe ráadásul tilos belemarnia. Akárcsak az átlátszó falba, amely a teste köré szorul. A szürke szemű, amikor belerázta a kígyót a vastag, átszakítha-tatlan plasztikzacskóba, elégedetten eleresztette magát. Még ügyessége és a technika minden vívmánya ellenére sem vonzó feladat egy korallkígyóval bíbelődni. Csak egyetlen téves mozdulat és... Megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától a kellemetlen gondolatokat. Ismét az órájára pillantott. A terráriumhoz sétált és visszatolta az üvegtetőt a helyére. Moszkva. Február 28. Csisztjakov nem lepődött meg különösképpen, amikor az egyensapkás állatápoló odalépett hozzá, és sztírós tekintettel végigmérte. Csisztjakov polgártárs? Menjen a kígyókhoz. Várják. Csisztjakov megszaporázta a lépteit. Ha túlesik a beszélgetésen, azonnal kerít valami innivalót. Képtelenségnek tűnt még a gondolata is, hogy kibírja hazáig, vagy addig a kocsmáig, amelynek rendszeres és nagyrabecsült törzsvendége volt. Majd vesz valamelyik taxisofőrnél egy üveggel, beáll az első kapu alá és az utolsó cseppig kiissza. Legfeljebb lerészegszik és megrugdossa Zinát. Úgyis rászolgált a szajnája! Egészen belelovalta magát a bossztíállás gondolatába, amikor a zárt ajtóhoz ért. Mi a fene ez? - hökkent meg a vízvezeték-szerelést jelző táblácska láttán. Sóhajtott, és öklével a deszkára vágott. Léptek koppantak odabent, aztán valaki az ajtóhoz hajolt. Nem látja a táblát? Zárva vagyunk. Csisztjakov vagyok - mondta reszelős hangon, és a kezébe vett egy szál cigarettát. Várjon. Néhány másodperc múlva elfordult a zár, s az ajtórésben felbukkanó világos szemű férfi rövid, gyors pillantást vetett rá. Jöjjön be. Gyorsan! Csisztjakov ösztönösen megfordult, mielőtt követte volna az utasítást. A terráriumokhoz vezető folyosón nem volt élő lélek, csak az ablakok elé szerelt, kockás függönyök lebegtek a légfuvallatok táncában. Sóhajtott, és átpréselte magát a résen. A szürke szemű férfi feléje nyújtotta a kezét. Hogy van, Viktor Mihajlovics? Volt valami a hangjában, ami dühítette Csisztjakovot. Talán az édeskés, furcsán dallamos hangsúlyozás. Megrántotta a vállát, és türelmetlenül felhorkant. Mit akar tőlem? Azt mondták, az ön személyes kérése, hogy találkozhassak velem. Ó Ez így is van, Viktor Mihajlovics. Mit akar tőlem ebben a rohadt, párás dzsungelben. Nem találkozhattunk volna valami normális helyen? Ki javasolta a pálmaházat? Én. Úristen! Miért? Mert itt... hogy is mondjam csak... olyan romantikus. Csisztjakov érezte, hogy mint a hőmérő higanyszála nyári délutánon, úgy emelkedik benne a düh. Sosem hitte volna, hogy a férfi, akiben annyira bíztak, egy közönséges idióta. Ez pedig az. Amilyen gyorsan csak lehet, beszélnie kell Dobroljubowal, hogy jelentse Patkanovnak, mi az ábra. A kurva életbe, csak egy kortyot leengedhetne a torkán! Ennek az idiótának persze nincs itala. Az ilyenek nem isznak. Elég hülyék anélkül is. Aztán mégis, akaratától függetlenül kicsúszott a száján: Nincs egy nyeletnyi itala? A férfi elmosolyosott. Dehogy nincs. Éppen most vettem. Csak poharam nincs hozzá. Csisztjakov egycsapásra megbocsátotta a szürke szemű minden bűnét. Hozza már, a jó életbe, ne toporogjon itt nekem! A szürke szemű biccentett, a pálmahordó oldalához helyezett táskájához lépett, felpattintotta a fedelét, miközben úgy helyezkedett, hogy Csisztjakov csak a hátát láthassa. Amikor visszafordult, felbontott vodkásüveg volt a kezében. Parancsoljon, Viktor Mihajlovics. Csisztjakov tudat alatt megérezte, hogy aligha tesz jó benyomást a szürke szeműre amint remegő kézzel az üveg után nyúl. Ellenállni persze nem volt ereje. Megszagolgatta kabátja ujját, hogy visszariassza a torkán felböfögni induló vodkát. Köszönöm. Ebben a pokoli hidegben... A szürke szemű elnézően mosolygott, maj d riadt pillantást vetett Csisztjakovra. Viktor Mihajlovics, a kabátja...! Csisztjakov meghökkent. Mi van? A szürke szemű szégyenlősen elvigyorodott. Lecsinálta egy madár. Csisztjakov felemelte a karját, de nem látott semmit a ruháján. Hol? Várjon. Letörlöm. Forduljon hátra. Csisztjakov kelletlenül megfordult. A szürke szemű a háta mögé került, morgott valamit, majd villámgyors mozdulattal előrántotta a zsebéből a plasztikzacskót. Szabad kezével elkapta Csisztjakov zakója nyakát, s a feltáruló résbe rázta a dühösen tekergő kígyót. A katona sóbálvánnyá dermedt, majd rémült ordítás hagyta el az ajkát. Keze belső zsebe felé indult, hogy megkeresse a revolverét, de már nem volt ideje rá. A vodkásüveg a földre zuhant, és darabokra törött. Csisztjakov megingott, behunyta a szemét, s kezét a gyomrára szorítva, mint a mélyütést kapott ökölvívó, arccal a vodkatócsát szegélyező üvegszilánkokba zuhant. A szürke szemű érezte, most érkezett a nap legnehezebb pillanatához. Óvatosan az elzuhant test fölé hajolt, és a karjánál fogva visszafordította. Ügyet sem vetett Csisztjakov duzzadt ajkára, kifordult szemére, s az arcába furódott üvegcserepekre. Azt az alig látható, mozgó valamit figyelte, amely ott tekergett a halott vagy a halál küszöbén éppen most átlépő katona inge alatt. Csisztjakov belső zsebébe nyúlt, és előrántotta a pisztolyát. Megkönnyebbült nyögés szakadt ki belőle, amikor érezte, hogy tenyerébe simul a fegyver markolata. Néhány gyors lépést tett előre, a plasztikzacskót belehajította a táskájába, zsebkendőjével beburkolta a fegyver tusát, s az egész tárat kilőtte a korallkígyók üvegedényére. A korallkígyó kicsúszott Csisztjakov inge alól, hogy társaihoz csatlakozzék. Moszkva. Február 28. Zina még az ágyban volt, amikor felcsengett á telefon. Átmászott férje hűlt helyén, dühösen lerúgta Csisztjakov vodkaszagú pizsamáját a földre és mélyet sóhajtott. Ki az? Amikor meghallotta a férfi hangj át, néhány pillanatig nem tudta, hová tegye. Nem emlékszik rám, Zina Petrovna? A férje barátja vagyok Irkutszkból? Maga az? - kérdezte mérsékelt lelkesedéssel. - Még mindig olyan hideg van a Bajkál mellett? A férfi barátságosan elnevette magát. Nem tudom. Már itt vagyok, Moszkvában. Zina megvakarta a feje búbját. Á... szóval nem tudja? Gondolom a férjemet keresi. Magának aztán nincs szerencséje. Most sincs idehaza. Sajnálom. Hát akkor... bocsásson meg, nem mehetnék fel mégis magukhoz? Letenném a csomagjaimat, és a dolgom után néznék. Van... szállása? - kérdezte óvatosan az asszony. Hogyne lenne. Csak az a probléma, hogy este tízig nem foglalhatom el. Néhány órára beköltöznék magukhoz. Zina grimaszt vágott, de kihagyta a vonzó lehetőséget, hogy kigúnyolja a bajkáli bunkót. Nem bánom, csak jöjjön. Hol van egyáltalán? A Kuznyeckij Moszt mellől beszélek. Az itt van a szomszédban. Meg sem várva, hogy a férfi megköszönje a nem éppen barátságos invitálást, letette a kagylót. Amikor belenézett a tükörbe, majdnem elhányta magát. - Hát ha van elmebeteg nő a világon, az én vagyok! Nem elég, hogy egész éjjel szemernyit sem aludtam emiatt a vadállat miatt, délelőtt bevettem kétóránként egy nyugtatót, nem mostam fogat, nem mosa-kodtam, nem fésülködtem, olyan a képem, mint egy grúz fánk, izzadt vagyok és gusztustalan, erre idehívok egy ismeretlen fickót, ráadásul a szemétláda férjemnek egy hasonlóan szemétláda haverját! Úristen, hát miért nekem kell pelenkáznom az elvtársait? Még ha legalább lefeküdnék velük, de amilyen marha vagyok, azt sem csinálom. Nem úgy, mint Csisztjakov. Amikor még képes volt valamire, sorra vitte ágyába a barátnőimet, azok meg, persze, tartották a pofájukat, és a hátam mögött röhögtek rajtam... Még akkor is bőgött, amikor kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére a kopasz, szakállas, vidéki bunkó helyett szőke, markáns arcú, jól öltözött, feltűnően világos szemű férfi állt a küszöb előtt, lábhoz tett bőrönddel, kezében vaskos virágcsokorral. A férfi zavartan a torkát köszörülgette, s többször is a bőröndjére pillantott, mintha azt latolgatná, nem lenne-e jobb felkapni és visz-szavonulót fújni. Zina előrántott egy zsebkendőt égővörös pongyolája zsebéből, megnyomkodta a szemét, és megtörölgette az orrát. A férfi félszeg mosollyal feléje nyújtotta a virágcsokrot. Jó estét, Zinajda Petrovna. Bocsánat... Zina nagyot szívott az orrán, készen rá, hogy becsapja az ajtót az ismeretlen előtt. Maga kicsoda? A férfi az asszony melléhez nyomta a virágot. Hisz az előbb telefonáltam. Maga az? - nyöszörögte az asszony, miután eltette a zsebkendőjét. - Egyáltalán... nem ilyennek képzeltem. A szürke szemű férfi gyors pillantást vetett a bőröndjére. Hát milyennek? Azt mondta a telefonban, hogy kopasz és... szakálla van, nem? A mi szakmánkban gyakran előfordul, hogy a Mikulásról adunk személyleírást - mondta a férfi nevetve. - Megijesztettem? Zina eközben tökéletesen magához tért. Bár ez a mi szakmánk kifejezés nem volt kedvére, a férfi annál inkább. Volt valami határozottan vonzó a mosolyában. Maga... sírt, Zinajda Petrovna? Csak nincs valami baj? Hagymát vágtam - mondta Zina gyorsan. Ó, én meg már azt hittem, történt valami. Tudja, manapság elég gyakoriak a betörések, erőszakoskodások, legalábbis mifelénk, Szibériában. Persze, Moszkvát nem ismerem annyira. Zina biccentett és kitárta az ajtót. Jöjjön be, kérem. Említettem ugyan, hogy a férjem nincs idehaza, de csak tegye le a csomagját. Ha óhajtja, meg is várhatja. A férfi felemelte a bőröndjét, és áttette a küszöbön. Nem szeretnék a terhükre lenni - mondta, és levetette jól szabott, fekete kabarját. Hódprém usánkáját a kabátra ejtette. - Tudom, hogy Viktor Mihajlovics elfoglalt ember... Apropó, említette neki, hogy jövök? Zina zavartan széttárta a karját. Elfelejtettem. Tudja, az utóbbi időben annyi minden összejött. Erre tessék. Foglaljon helyet, kérem... Megkínálhatom egy teával? A férfi leült egy karosszékbe és futólag konstatálta, milyen nehéz odabent a levegő. Az ágyneműtartóból kilógó párnaszél arról tanúskodott, hogy csak kutyafuttában, és nemrég szórták be az ágyneműt a helyére. Köszönöm - mondta és Zinára mosolygott. Az asszony, fittyet hányva az izmait bénító fáradtságnak, libegve suhant ki a konyhába. A szürke szemű tudta, mindössze két-három perce van, hogy megtalálja Csisztjakov másik fegyverét. Mégpedig vagy ebben, vagy a szomszéd szobában. Ránehezedett a parkettára kipróbálta, mennyire recseg. Meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert két gyors lépéssel a szoba közepén termett és ott is maradt kiegyenesedve, behunyt szemmel, mintha átadta volna magát a kellemes semmittevésnek. Agya azonban, a látszat ellenére, gyorsan és keményen dolgozott. Feldolgozta a környezettől kapott információkat, rendszerezte őket, összehasonlította más, korábban szerzett információkkal, következtetéseket szűrt ie, majd megrostálta felmerülő lehetőségeket. Amikor kinyitotta a szemét, már tudta, hol van Csisztjakov pisztolya. Mosolygott, átment a másik szobába, megállt a megtermett üvegvitrinnel szemben, s közvetlenül a Csehszlovákiában vásárolt porcelán hamutartó és a Karlovy Vary- üveggömb alatt rátalált a bezárt fiókra. A fiók kinyitása nem tartott tovább három másodpercnél. A pisztolyt is azonnal megtalálta: - egy 1933-as TT-t -, ami azonban igazi meglepetéssel töltötte el az egy egészen új, furcsa formájú hangtompító volt a pisztoly mellett. Nem tudta megállni, hogy rá ne próbálja. A hangfogó pontosan ráillett a stukker csövére. Villámgyorsan döntenie kellett. Ragaszkodjék-e eredeti tervéhez, amelyben kétségkívül volt bizonyos kockázat, vagy tegye fel a hangtompítót? Becsukta a fiókot, ráfordította a zárat, megtörölgette a szekrény oldalát. Aztán a váratlanul hosszúvá vált fegyvert beerőltette zakója belső zsebébe. Amikor Zina tálcával a kezében visszatért a konyhából, a szürke szemű a fotelban ült, mirit{ia el sem mert volna moccanni a helyéről. Leplezetlen csodálattal bámulta az asszonyt, aki persze úgy tett, mintha semmit sem venne észre a szürke szemű hódolatából. Amíg a víz főtt, megmosta magát a csapnál, belenyomott egy adag Zoltántól kapott sprayt a szájába, s még arra is maradt ideje, hogy be-szappanozza a hónalját. Meglegyintette ugyan a kísértés, hogy alul is meg kellene mosakodnia, de a főző fütyülni kezdett, és különben sem lett volna sok értelme. Csisztjakov minden pillanatban hazajöhet, és ha in flagranti kapja őket, tutti, hogy végez velük. Leült a férfival szemben, kitöltötte a zavárkát, rá a forró vizet, aztán a cukortartóra mutatott. Szedjen ízlése szerint. A férfi mosolygott, és a nő szemébe nézett. Zina hátán hideg hullámok futottak végig a világos szemek jeges sugarai nyomán. Mintha fagyos, halott kéz nyúlt volna a ruhája alá. Az asszony megfigyelte, hogy a férfi szeme egyáltalán nincs szinkronban arca többi részével. Ha mosolyog is, a szemei nem mosolyognak. Mintha üvegből lennének... Uramisten, csak nem vak ez az ember? Mit keres Moszkvában... izé... Larkin. Félix Petrovics. Szóval, Félix Petrovics, minek köszönhetjük a látogatását? Persze, ha egyáltalán elmondhatja. Ne értsen félre, nem vagyok kíváncsi természetű. A férfi megkóstolta a teát. Nincsenek titkaim, Zinajda Petrovna. ön előtt főleg nincsenek. Ha kívánja, elmondhatom, mi hozott ide. Igazán? - kérdezte közömbösen Zina, aki közben minden érdeklődését elveszítette a férfi iránt. - Szóval, mi hozta hozzánk? Maga miatt jöttem. Zinajda nagyot nyelt. Még csak ez hiányzott! Eszerint részegségében mégiscsak összebeszélt minden ostobaságot megígérte neki, hogy lefekszik vele ez a tajgamedve meg meghívásnak vette, amit fecsegett, és most itt van, hogy emlékeztesse az ígéretére. Istenem, hogy fogok megszabadulni tőle? Miattam? - kérdezte kábán. A szürke szemű bólintott. Maga miatt, Zinajda Petrovna. És mit akar tőlem? A szürke szemű vidáman elmosolyodott. Meg fogom ölni. Zina annyira viccesnek találta a helyzetet, hogy felnevetett. Igazán, És hogyan gondolja? Pisztollyal - mondta a férfi. - A férje pisztolyával, amely... ott volt a másik szobában, a bal oldali fiókba zárva. Zinajda azt hitte, álmodik. Sőt biztos volt benne, hogy álmodik. Összekever hetet-havat Csisztjakovot, a pisztolyát, és az irkutszki hapsit, akiről különben elfelejtett említést tenni a férjének. Csupán arra nem emlékezett, találkozott-e már ébren valaha is egy ilyen álombéli, szürke szemű férfival. A legkínosabb azonban az volt, hogy az álom nem akart elmúlni. Bármennyire is szeretett volna megszabadulni tőle, nem tudott. Akárcsak a szürke szemű férfitól. Mindenesetre felpattant, és dühösen az ajtóra mutatott. Menjen innen, hallja-e!? Takarodjék! A szürke szemű nem válaszolt, csak mosolygott. És ekkor Zinajda rádöbbent valamire egy iszonyatos szörnyűségre. Arra, hogy nem alszik, nem álmodik, ébren van, s vele szemben a férfi sem álomkép, foszló rémlátomás, hanem hús-vér valóság, magabiztos, kellemetlen mosollyal az ajkán. Bár úgy érezte, elhagyja minden ereje, egészen kicsit hátrébb tolta a karosszékét. , Ez aztán rossz vicc volt, hallja-e! Maguk Irkutszkban így szoktak... És honnan tudta, hol a pisztoly? Viktor Mihajlovicstól? Letartóztatták? Istenem... menjen el, kérem... Én semmiről sem tehetek... Zinajda most már tudta, kicsoda a fickó. A KGB embere. Csisztjakovot letartóztatták, a fickó megtalálta a fegyverét, és most meg akarja rémíteni, hogy kiköpje azt is, amit nem tud. A férfi biccentett és mosolygott. Feltennék néhány kérdést. Megengedi? Zinajda verejtékben úszott, de megpróbálta menteni méltósága maradékát. Van valami... igazolványa? Az első kérdésem az lenne - húzta össze szemöldökét a férfi -, hogy említett-e a férje önnek egy nevet. Egy furcsa nevet. Milyen... nevet? Azt a nevet, hogy.., Keselyű! Zinajda csak másodpercek tört részéig gondolkodott. Aztán bólintott. Jobb azonnal bevallani mindent, hiszen ezek, peresztrojka ide vagy oda, úgyis kiverik belőle. Akkor már jobb, ha látják rajta a jóindulatot. Említette - mondta gyorsan. Mivel kapcsolatban? Hogy Csisztjakovnak kell majd megölnie. De, persze, lehet, hogy csak összevissza fecsegett. Ha iszik, handabandázik. Mikor? Ha Keselyű megtette azt, amit várnak tőle. Amiért bekerülhetne a történelemkönyvekbe. És be is kerülne, ha Csisztjakov nem ölné meg. Mint Mercedes. A szürke szemű összehúzta a szemét. -Ki? Mercedes. -Az ki? Fogalmam sincs róla. Csisztjakov azt mondta, őt fogják kitüntetni, mint Mercedest. A szürke szemű elgondolkodott, majd megvonta a vállát. Említette valakinek, amit a Keselyűről hallott? Nem. A szürke szemű úgy érezte, túlságosan gyorsan, és túlságosan könnyen jött a válasz. Zsebébe nyúlt, és kihúzta Csisztjakov pisztolyát. Zina elnyomott egy kétségbeesett sikolynak induló nyögést, belekapaszkodott a szék karfájába, és érezte, hogy könnyel telik meg a szeme. Ezt nem szabad! Hogy képzeli? Ha megjön Csisztjakov... Nem jön meg. Miért... nem? Én... Mert megöltem. Zinajda felcsuklott és fuldokolni kezdett. A szürke szemű rezzenéstelen tekintettel nézte, miközben ellenőrizte, jól áll-e a csövön a hangtompító. Mi...ért? Ezt maga úgysem értheti meg, Zinajda. Tehát... kinek mondta el? Egy... magyarnak. Zoltánnak. Azt nem említette a férje, mi a Keselyű feladata? Jaj, dehogyis... Semmit sem. A szürke szemű váratlanul átnyúlt az asztal felett és megsimogatta az asszony haját. Meneküljön, Zinajda. Mikor... hová...? Meg kell ölnöm magát. Ezzel a pisztollyal... Ha ki tud menekülni a lakásból... Meneküljön, Zina! Az asszony felfogta, hogy a szürke szemű egérutat akar biztosítani számára. Uramisten, de hát hová fusson? Nehézkesen felállt, és a folyosóra nyíló ajtó felé indult. Mielőtt azonban odaérhetett volna, a férfi elállta az útját. Nem arra, Zina. Zinajda már azt sem tudta, mit csinál. Nem érzékelt a környezetéből semmit, csak az ablakok világos négyszögét. Nem tudta, hova tart és miért. Semmit sem tudott, csak hogy menekülnie kell, mentenie az életét, amíg nem késő. Semmi biztosítéka nem volt ugyan az életbenmaradásra, csak a szürke szemű ködös ígérete, de meg kellett ragadnia ezt az utolsó szalmaszálat is. A szürke szemű elégedetten látta, hogy Zina mint óriási, kék rovar, nekiütődik a falaknak, az éjjeliszekrényeknek, asztalnak, széknek. Közben megszerzi azokat a kék foltokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy a törvényszéki orvosszakértő megállapíthassa: Csisztjakov mielőtt megölte Zinát, súlyosan bántalmazta. Amikor úgy érezte, hogy Zina már elég foltot szedett össze, ráirányította a revolvert. A viszonylag erős pukkanás után Zinajda rémült kiáltással rogyott össze a sezlon mellett. A szürke szemű megcsóválta a fejét. A fegyver jóval hangosabban szólt, mint gondolta volna. Remélte, nem hallották meg a szomszédok. Zinajda a szőnyegen feküdt, és verdesett, mint egy sebesült lepke. Kék pongyolája, mint a lepke szárnya szétnyílt a térdénél a szürke szemű látta erős, izmos lábát, fehér, vaskos combját, s az egészen vékony nadrágocskát, amely alig takarta az ágyékát. Mi...ért? Sajnálom, Zina - mondta, és a háta mögé rejtette a fegyverét -, meg kellett tennem. Csak arra kérem, ha kijön a rendőrség... mondja azt, hogy Csisztjakov tette. Megígéri? Meg... meg... Jól van, Zina. Meglátja, rendbejön. -Miért... miért... Nincs időm elmagyarázni. Fáj a lába? -A hasam, fáj... fáj... Várjon. Van nálam gyógyszer. Amerikai. Azonnal felhívom a zsarukat. Mondja azt, hogy egy kopasz, szakállas férfi járt magánál Irkutszkból. Megígéri? Meg... meg... A szőke kabátja zsebébe nyúlt. Ráteszem a nyelvére. Nyelje le egyből, ne rágja össze. Meg tudja csinálni? Meg... meg... Helyes. Csukja be a szemét, és tátsa el a száját! Zina engedelmeskedett. Mintha az Isten szólt volna hozzá: vakon követte a szürke szemű minden utasítását. így ni. Jobban tátsa el a száját! Amikor Zina hangos nyögéssel megtette, amit kívánt, gyorsan a szájába dugta a pisztoly csövét. Mélyet sóhajtott, és meghúzta a ravaszt. Moszkva. Február 29. Zoltán éppen azt álmodta, hogy szőlőtőkék között álldogál borospohárral a kezében, és Feri bácsit figyeli, amint szalonnát vág egy deszkán, vöröshagymát hozzá, s bajuszát szétsimogatva pajkosán Zoltán felé int a szemével. Húzd meg, Pajtás! Amikor megrázták a vállát, egyszerre elszállt az álom a szeméről. Gyula állt az ágya mellett, csíkos pizsamában, csípőre tett kézzel. Mi van? Horkoltam? Az a legkevesebb. Valami csaj áll az utcán, és kővel dobálja az ablakot. Nem is mondtad, hogy kikezdtél egy ázsiai lánnyal. Zoltán kipattant az ágyból, és az ablakhoz ugrott. Csendes, holdfényes éjszaka volt: a ház előtt álló, kopasz fák éles árnyékot vetettek a betonra. Félig holdfényben, félig árnyékban Erzsena állt odalent, s éppen lehajolt, hogy újabb követ keressen. Zoltán kinyitotta az ablakot, és dacolva a betörő hideggel, tölcsért csinált a tenyeréből. Erzsena? Jó estét, Zoltán! A helyzet meglehetősen komikus volt s a fiú talán még el is nevette volna magát, ha a hideg nem ömlik félmeztelen testére. Baj van, Erzsena? A lány kifejezéstelen arccal bámult felfelé. Beszélnünk kell, Zoltán. Le tudna jönni? A fiú biccentett, és becsukta az ablakot. Magára kapta tréningruháját, és Makláry Gyula figyelő tekintetétől kísérve az ajtó felé indult. Hé! Mi van? Tűnjek el? Hova tűnnél? Á, nem arról van szó. Hát akkor miről? Zoltán barackot nyomott a szőke, gyerekképű közgazda fejére. Röhögni fogsz, nem tudom én sem. De ismered? Ismerem hát. Akkor kérdezd meg tőle, nincs-e egy húga. Esetleg nővére. A nagynénje nem lesz jó? Csak szép és fiatal legyen. És ilyen kisszemű, mint a tiéd. Na, szevasz. Reggel értesíts, mire jutottál. Befordult a fal felé, és nem moccant többé. Zoltán leügetett a lépcsőn. Idegességében csak nehezen tudta kinyitni az ajtót. Erzsena türelmetlenül toporgott odakint, s a fiú többször is együttérző gesztussal jelezte, hogy mindent megtesz, csak hát a kulcs... Végül mégiscsak sikerült beengednie a lányt. Erzsenán most másfajta bunda volt, nem az, amelyiknek elveszítették az ujját Rosztovban. A fiú Erzsena sápadt arcába nézett, és egyszerre úgy érezte, mintha jeges kéz kapta volna el a torkát. Történt valami, Erzsena? Megdöbbenve látta, hogy a lány a sírás szélén áll, csak óriási erőfeszítéssel tudja visszatartani a könnyeit. Beszélhetnénk valahol... néhány szót? Zoltán megnyomta az automata villanykapcsoló gombját Persze. Van egy klubszobánk. Tőrtént valami? A lány szótlanul bólintott. Mi? Erzsena mindaddig nem válaszolt, amíg el nem helyezkedett az aprócska klubszobában a fűtőtest mellett. A bundáját azonban még itt sem vetette le. Zoltán úgy érezte, a lány remegése belülről fakad, az éjszakai fagy csak az arcát festette pirosra. Áthelyeztek, Zoltán. A fiú megvakarta az orrát. Csakugyan? Ez mit jelent? Parancsba kaptam, hogy hagyjam el a munkahelyemet és... szóval, máshová irányítottak. Értem. Szabad tudnom, hová? Csendesen kérdezte, pedig érezte, hogy összerándulnak az idegei, s alattomos ingerültség támad a gyomra tájékán. Uramisten, csak nem azért verte fel a lány éjnek évadján, hogy ezt közölje vele?! A biztonsági szolgálathoz. De nem ezért jöttem, Zoltán! Emiatt nem háborgattam volna éjszaka. Van valami, ami nem hagy nyugodni. Éspedig? Bakuba kell utaznom. Mielőtt végleglevesznek erről az ügyről. Bakuba? Miért? Átnéztem az aktákat. És egyszerre csak villám csapott a fejembe. Rájöttem valamire. Mire? Erről nem akarok beszélni, Zoltán. Azonnal Bakuba kell repülnöm. Zoltán igyekezett megerőltetni az agyát, de nemigen akart sikerülni neki. Úgy érti, hogy a bakui gyilkosság ügyében? Tohonya, vagy micsoda... Mindenáron Bakuba kell mennem! Elolvastam a nyomozati anyagokat, de ma le kellett adnom valamennyit, és holnap már nem juthatok hozzájuk. Egész este dolgoztam. Fél órája rájöttem valamire. Halvány nyom, kósza lehetőség... de mégiscsak valami. Azonnal Bakuba kell repülnöm! Hmm. És mit tehetek én, Erzsena? A lány könyörgő tekintetet vetett rá. Szeretném, ha velem jönne, Zoltán. A fiú elvigyorodott. Mintha jó viccet hallott volna. Pedig tudta, hogy nem vicc. Minden, csak nem vicc. Ez jó - mondta szinte kétségbeesetten -, tudja maga egyáltalán, mit beszél? A lány görcsösen belemarkolt a karjába, és Zoltán csak most vette észre, hogy Erzsena milyen nehezen lélegzik. Bíznia kell bennem, Zoltán. Ahogy én is bíztam magában. Egyelőre nem mondhatok többet. Kérem, jöjjön velem! Uramisten, hogy tehetném? Különben is, miért? Mert szükségem van magára. Valakire, akihez szólhatok néhány szót, akit ott erezhetek magam mellett. Zoltán felsóhajtott. Erzsena majdnem ugyanazokat a szavakat ismételgette, mint Zina, első vagy második együttlétükkor. Jézusom, hát a nők mind egyformák? Figyeljen rám, Erzsena. Először is van egy munkahelyem... Holnap valaki odaszól telefonon, hogy államügyben távol van. Azonkívül nincs jegyem. Itt van a zsebemben. Azonkívül... A lány hangja hirtelen élesre váltott. Nincs azonkívül, Zoltán! Csisztjakov meghalt! A fiú úgy érezte, mintha keményen, gyorsan, többször egymás után gyomorszájon ütötték volna. A szoba megperdült körülötte, s észre sem vette, hogy a fűtőtestről, amin üldögélt, belecsúszott egy székbe. Ho...gyan? Órákkal ezelőtt találták meg a holttestét. -H0...0I? Az állatkertben. A kígyók között. Megmarta egy korallkígyó. Ekkor Zoltán egészen váratlanul nevetni kezdett. Előbb csak halkan, majd egyre gyorsabban. Végül már szinte hahotázott, csak úgy dobálta magát a karosszékben. Hátezjó...régröhögtemilyenjót! Csisztjakovazállatkertben! Kígyók között! Aztán fuldokolni kezdett, miközben kövér könnycseppek hullottak a kezére. A lány a földre sütötte a szemét. ő is meghalt, Zoltán. Előrehajolt, hogy a fiú segítségére siessen, ha kell, de legnagyobb meglepetésére Zoltán beleegyezően bólintott. Tud...tam. Ahogy mondta, hogy... Csisztjakov meghalt... éreztem, hogy már Zina sem él. Előbb megölte... Zinát... azután önmagát. Tudtam. Előre-hátra hajlongott a székében, mint a vak lottóárusok. Sajnálom, Zoltán. A fiú biccentett. Mindig is... sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Csak most... - és szánalmasan legyintett. - Ho...gyan? Csisztjakov agyonlőtte. Nem volt szándékában többet mondani az ügyről. Pedig kellő részletességgel megkapta a helyszínrajzokat, és az első következtetések eredményeit. A lány egyetlen lapra tett fel mindent. Tudta, hogy amit csinál zsarolás, de nem lehetett válogatós az eszközökben. Felállt, és megigazgatta a bundáját. Nekem Bakuba kell utaznom, Zoltán. Úgy érzem, belebotlottam valamibe. Ha ma vagy holnap nem megyek le, soha többé nem mehetek. Szerettem volna, ha segít. Persze, nem erőltethetem... Zoltán felemelte a fejét. Úgy gondolja, hogy amiért odautazik... összefüggésben lehet Zina... halálával? Irtózva mondta ki az utolsó szót. Úgy érezte, akkor hal meg igazából az asszony, amikor ő maga egymás után többször is kimondja a rettenetes szót. Azt hiszem, igen. Zoltán felállt, és az ablakhoz szorította a homlokát. Elképzelhető, hogy... Csisztjakov nem lett öngyilkos? Erzsena biccentett. Kicsit sok ebben az ügyben az öngyilkosság. Egy színházigazgató Himkiben kiveti magát az ablakon, Bakuban Tohonya öngyilkos lesz: felköti magát Csisztjakov szétlövi a kígyók fészkét, hogy megmarhassák... Velem jön, Zoltán? Válasz helyett csak a fűtőtest sziszegése hallatszott. Baku. Március 2. A város a közeledő tavasz lázában égett. Az áruházakban egyetlen gombostűt sem lehetett volna elejteni. Nagycsizmás, vidéki azeriek csoportjai járták a boltokat, megvásárolva mindent, ami az előző napok rohamaiból még megmaradt. Az idő csendes és tiszta volt: az egész napon át ragyogó nap kellemes, tavaszi hangulatot varázsolt az utcákra, terekre. A Lenin-múzeum előtt még nem működött a szökőkút, káváin a vásárlási rohamokban elfáradt azeriek ültek egy öregember a szivét tapogatta, és családja hangos jajgatá-sa közepette éppen kilehelni készült a lelkét. Csak többszöri kérdezősködés után sikerült megtalálniuk a vendéglőt. Szerencsére kiesett a bevásárlók útvonalából, így a késő délután ellenére sikerült szabad asztalhoz jutniuk. Erzsenát aggasztotta Zoltán állapota, de tudta, ha megpróbálná vigasztalni, csak rosszat tenne neki. Túl kell esnie Zinajda halálán, mint egy betegségen. Amikor a vörös hajú, vastag copfú lány odakelletlenkedett hozzájuk, kíváncsi pillantást vetve Erzsena bundájára, Zoltán felemelte a fejét, és igyekezett magához térni. Rendelt két személyre vacsorát, két üveg pezsgővel. A vörös hajú lány anélkül, hogy megkérték volna rá, a drága, export minőségből hozott. Előbb kinyitotta - jókorát pukkantva a dugóval -, s csak miután kitöltötte, jegyezte megjelentőségteljesen, hogy exportminőséggel van dolguk. Zoltán a zsivaj és a cigarettafüst hatására magához tért. Mintha hályog hullott volna le a szeméről. Világosan érzékelt mindent, s bár még összes sejtjében ott érezte Zinajda halálát, szégyenkezve állapította meg, hogy a felejtés folyamata, úgy látszik, már megkezdődött. Elkapta Erzsena pillantását, biccentett, és a vörös hajú lányra mosolygott. Meghívhatnánk egy pohárkára? A vörös hajú visszamosolygott rá. Persze. De meg kell várnom, amíg a főnök kimegy valamiért. Várjanak, hozok egy poharat. És még egy üveggel - szólt utána Zoltán. A lány eltűnt a pult mögött, ahol ugyanebben a pillanatban egy vaskos, busafejű fickó bukkant fel, s mintha haragosan pillantott volna feléjük. Öt perc múlva a lány visszatért, kezében újabb üveggel és egy pohárral. Dilis a pasas. Képzeljék, féltékeny rám! Zoltán újabb udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Ha én lennék a helyében, én is féltékeny lennék. A lány nevetett, és pezsgőt töltött a poharába. Kérnek még valamit? Zoltán a lány szemébe nézett, s érezte, hogy a vöröseszöld macskaszemek megbizsergetik a hátgerincét. Egy régi barátunkat keressük... Ligyija Muratovát. Azt hallottuk, itt dolgozik. A lány megrázta a fejét. Csak dolgozott. Néhány hete lelépett. Megpattant. Még a főnök sem tud róla semmit. Különben igaza volt: innen csak megpattanni lehet. Ha lefut a tavaszi forgalom, én is megpattanok. Irány Moszkva. Azt mondják, csak úgy futkosnak az utcákon az öreg hapsik, akik fiatal csirkékre vadásznak, és nem sajnálják tőlük a pénzt. Maguk moszkvaiak? Mint az a fickó, akivel utoljára látták Muratovát? A fehér szemű? A főnöktől hallottam, olyan volt a nézése, hogy rájött tőle a hasmenés. Azóta már bizonyára milliomosnőt csinált Ligyijából... De most bocsássanak meg, mennem kell. Ha találkoznak Ligyijával, üdvözlöm. Igyanak egy pohárral a fehér szemű egészségére is. Megérdemli. Moszkva. Március 4. A nagybajuszú férfi meggyújtotta a szivarját, és elgondolkozva a füstfelhőbe meredt. Minden oka megvan rá, hogy beindítsa a gépezetet. Itt vannak a bizonyítékok a kezében, és nem is akármilyenek. Csisztjakovot megölték, és a burj át lány a magyar lovagjával... Be kéne azt a gyereket aranyozni! Nemcsak szép és kívánatos, hanem okos is. Jóistenem, ha Válja is ennyire okos lenne, vagy legalább csak fele ennyire! A tatár bajuszú külpolitikus most döbbent csak rá, hogy elérkezett a pillanat, amikortól hűlni kezd a lángolás közte és Válja között. Enyhe riadtsággal forgatta ujjai között a szivarját megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd az élete a lány nélkül. Valaha azt hitte, ő lesz életében az utolsó nő, s lám-lám, a természet közbeszólt. Már nem kívánta annyira Válját - most jött volna a nagy beszélgetések korszaka, amikor nyugodtan feküdhettek volna az ágyban egymás mellett Válj ával azonban nem lehetett beszélgetni. Annyi érzéke volt a politikához, vagy az elvontabb gondolkodáshoz, mint majomnak az atomfizikához. Megrázta a fejét, és igyekezett elhessegetni maga elől szeretője képét. Horkantott, felemelte a telefont, és a tábornok számát kérte. Petrenko belehuppant egy karosszékbe, és azonnal a szivarja után nyúlt. Megengedi? A tábornok sóhajtott. Öt perccel azelőtt, hogy a kövér külpolitikus bejött volna hozzá, már elképzelte magának ugyanezt a jelenetet. Kísérteties volt, ahogy a valóságban is megismétlődött. A kül-politikus nyögdécselt az élvezettől, szipákolt, karikákat fújt és hunyorgott, mintha a szemébe ment volna saját szivarfüstje. Nos, tábornokom? A tábornok felvette asztaláról töltetlen pipáját, és védekezésképpen megforgatta az ujjai között. Kénytelen vagyok beismerni, hogy igaza volt. A nagybajuszú felnevetett. Egyáltalán nem volt elégedett vagy vidám a nevetése. Mit érzett, amikor Csisztjakovot megölték? Azt hiszem, félelmet. Most már hisz nekem? Eddig is hittem. Csak bizonyságra volt szükségem. Csisztjakov halála elég bizonyság? Kétségkívül az. Következtetés? A kefehajú tábornok behunyta a szemét Habozás nélkül le kell csapnunk. A nagybajuszú biccentett. Egyetértünk. A kérdés csak az, hogy kire és hogyan. És mikor. Na igen. És mikor. A tábornok felemelte a pipáját, és a homlokához érintette a fejét. Figyeljen rám, Jakov Nyikolajevics. Amikor először jött el hozzám... valami olyasmit mondott, hogy én nem kedvelem önt. Csak nem kedvelt meg azóta? - érdeklődött mosolyogva a tatár bajuszú. Erről szó sincs. Bár... bizonyos értelemben kénytelen vagyok revideálni az álláspontomat. Hozzám adja a lányát feleségül? Csak egy fiam van az is olyan kövér és tohonya, mint maga. Arról van szó, hogy szeretnék tiszta lappal indulni. A tatár bajuszú pontosan értette, mire céloz a tábornok. Kinyújtotta a kezét a katona felé. Egy mindenkiért, mindenki egyért, így gondolja? A tábornok, bár kissé patetikusnak tartotta mind a kézfogást, mind a három testőri jelszót, beleejtette tenyerét a kövér párnás kezébe. Arra, hogy elástuk a csatabárdot. Kezet ráztak, aztán a tábornok a sarokban álló szekrényke felé intett. Az az igazság, hogy régi orosz szokás szerint itallal kellene megpecsételni a szövetségünket. A nagybajuszú elhárítóan legyintett. Majd a végén. Ne igyunk előre a medve bőrére. Inkább kezdjük el, Vjacseszlav Petrovics. Hallgatom. A tábornok megvonta a vállát. Öné vagyok testestől-Ielkestől. Amit kitervelt, bevált. Maga gyanúba keverte Csisztjakovot, ők megölték. Azt gondolom, nagyítóval sem találhatnánk ékesebb bizonyítékot arra nézve, hogy Csisztjakov nem a levegőbe beszélt. Az összeesküvés nem egy alkoholista elme szüleménye, hanem a kegyetlen valóság. Ezek szerint Keselyű is létezik. Minden bizonnyal. És az a célja, hogy megölje az Elnököt. Hát, ha be akar kerülni a történelemkönyvbe, kétségkívül. Ha magát ölné meg, aligha kerülne bele. A külpolitikus meghúzogatta a bajuszát. Remek oldalvágás volt, tábornokom. Ennek ellenére, alighanem igaza van. Tehát: el kell kapnunk Keselyűt. Úgy van. El kell kapnunk. Ettől azonban elválaszt bennünket egy aprócska akadály. Fogalmunk sincs róla, hogy kicsoda. Hogy lehetne megtudni? A tábornok sóhajtott, és megvakarta a lábaszárát. Adva van a katonai elhárítás. Elvégre Csisztjakov ott dolgozott. Meg kell gyúrni Jazovot, hogy nyissa ki számunkra ezt az ajtót. Aztán töviről hegyire átvizsgálunk mindent, kibelezzük a munkatársakat, bár nem a jereváni főposta postáskisasszonyai állnak velünk szemben, hanem átkozott profik, akiket saját átkozott titoktartásuk is kötelez. Az eredmény több mint kétséges. Ráadásul, ha nagy port verünk fel, Keselyű visszavonul. És legközelebb akkor fog lecsapni, amikor nem számítunk rá. Csak tudnánk kicsoda, a féreg!! A tatárbajuszú elégedetten hátradőlt a székében. Én tudom. Micsoda?! - a tábornok előrehajolt és úgy is maradt, mintha becsípődött volna egy idegszál a gerincébe. - Maga tudja, ki? Tudom. Ki vele! Várjon egy pillanatra, el kell mesélnem valamit. A múltkoriban ott hagytuk abba a beszélgetésünket, hogy ön áthelyeztette Er-zsena Ocsirovnát. És? Mielőtt átjött volna magához, tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet. Méghozzá óriási szerencsénkre. Leugrott a magyarjával Bakuba. A fenébe is... miért? Szaglászni, szimatolni. És ki is szimatolt valamit. Ne feszítsen kínpadra! Emlékszik? Szása Rizskin utolsó szavaival egy fehér szemű embert, a fehér szemű Monté Christót vádolta azzal, hogy letaszította a felüljáróról? Na és? A fehér szemű embert látták Bakuban is! A tábornok megdermedt. Mit beszél? Az eltűnt felszolgálónő, aki mellesleg az átvágott torkú áldozatnak volt a barátnője, a gyilkosságot megelőző órában egy fehér szemű, elegáns, feltehetően Moszkvából érkezett férfival merült izgalmas társalgásba. A tábornok megkocogtatta fogát a pipájával. Az ördögbe is... Kérdezem öntől, tábornokom, hogy ismernek-e maguk egy fehér szemű, mindenre kapható férfit? A tábornok elkomorodott. Van egy üres fél órája? Az ön számára, tábornokom, mindig. - Itt akar maradni vagy inkább sétál egyet? A kövér felemelkedett. Maguknál dolgozik még Anna Simko? Nálunk. Bár ezzel a közléssel alighanem szolgálati titkot szegek meg. Megszegne még egyet a kedvemért? Második emelet 403. Köszönöm, tábornokom. És még mindig olyan... izé... akkora...? Akkora - mondta a tábornok. - És most vált el. Dobja be magát. A harcsabajuszú kitárta a karját. Tábornokom, sok szerencsét! Önnek is, Don Jüan! A külpolitikus vigyorogva elnyomta a szivarját, és kikacsázott a folyosóra. Amikor fél óra múlva visszatért, a tábornok az asztalánál ült, és komoran maga elé meredt A külpolitikus egyetlen, tapasztalt pillantással felmérte a helyzetet. A tábornok felemelte a fejét. Széna vagy szalma? Van esélyem. Gratulálok. Imád férjhez menni. Én lennék az ötödik. Azt mondta, ilyen kövér disznó még úgysem feküdt az ágyában. Szívesen kipróbálná. Persze, csak ha elveszem. Hát vegye el! Ahhoz előbb meg kellene szabadulnom a feleségemtől, ő viszont nem akar válni. És önnél mi a helyzet? Könnyedén csevegett, pedig majd szétvetettc a feszültség. A tábornok szerényen rámosolygott. Megtaláltam. A harcsabajuszú érezte, hogy elönti a forróság. Szivart akart tenni a szájába, de annyira megzavarodott, hogy hosszú másodpercekig a nadrágzsebében kotorászott. Ki az? A tábornok savanyúan elmosolyodott. Egy halott ember. Halott? Hol halt meg? A tábornok felemelt egy papírt az asztalról. Szokásos, számítógépek által használt, lyukacsosszélű printer-papír volt. A keresett személy Jaan Ilmet, született Tallinnban. Anyja Tüna Ilmet, apja néhai Anatolij Ivanovics Krasznov. Anyja nevét viseli ugyan, de a nemzetisége orosz. Különös ismertetőjegye: pigmenthiányos szembogár. Végzettsége: Tartui Mezőgazdasági Főiskola. Bevonulása után a hadsereg különleges egységeinek kötelékébe került, ejtőernyős- és kommandókiképzést kapott. 1980-ban Afganisztánba vezényelték. 1980. december 23-án, karácsony előtt egy nappal, bevetés közben, Kandahár tartományban eltűnt. Egy, azóta már ugyancsak elhunyt szemtanú holtan látta. Ez a tanú később a felkelők kezébe került, és csak a harcok befejeztével, fogolycsere útján szabadult. 1988 májusában autószerencsétlenség áldozata lett. A neve... nem érdekes, hiszen meghalt. Persze - bólintott a bajuszos -, hiszen meghalt. Ennyi - mondta a tábornok kurtán -, csak ennyi. Többre számított? Nem tudom - húzta el a száját Petrenko. - Meg kell emésztenem a dolgot. A tábornok az asztalra könyökölt, és a bajuszos szemébe nézett. Figyeljen ide, barátom - kezdte vészjósló nyugalommal -, amikor a számítógép kidobta az adatokat... felhívtam valakit. Egy régi barátomat. Aki mindenkit ismert Afganisztánban. Ó is úgy tudta, hogy Ilmet halott. És még hozzátett valamit... Mit? Hogy adjunk hálát az Istennek, amiért az. Mert ha él, és 6 az ellenfelünk, minden esélyünk a nullával egyenlő. Az az ember... maga az ördög. Legyőzhetetlen. Egy Rambo. Ha ki akarja nyírni az elnököt, hát ki is nyírja. Ezt az embert nem lehet megállítani! A nagybajusza eltűnődött. Szóval észtországi. És meghalt. Ezek szerint ő a Keselyű... Azt mondja, nem lehet megállítani? Én azért mégis megpróbálnám. Alighanem ismerek is valakit, aki megállítja. Figyeljen rám, Petrenko - mondta a tábornok, és idegesen megsimogatta ősz kefehaját. - Ez az ember itt a papíron halott. Szemtanúk igazolják. Ki tudna megállítani egy halottat? A külpolitikus elnyomta a szivarját, és a táboraokra mosolygott. Sokat sejtető és vészjósló volt a mosolya. Ki tudna megállítani egy halottat? Hát egy másik halott, tábornokom! VAINO Észtország. Március 10. A férfi egy fának dőlt, és lehúzta a kesztyűjét. Úgy gondolta, kellemesen kilihegi magát a meredek emelkedő után. A kutya csaholva eltűnt a kopár fatörzsek között, talán vaddisznó szagát érezte a havon. Nem messze tőle harkály kopogott, téli álomba dermedt kukacot keresve. A férfi szőke volt, magas: vöröses szálú szakáll keretezte az arcát. Vállán vadászpuska himbálódzott. Leguggolt, belemarkolt a hóba, arcához emelte a kezét, és megdörzsölte a hóval a homlokát. A hó tiszta volt, makulátlanul fehér: hajnal felé hullott. A férfi a kutya után futtyentett. Várt néhány pillanatig, de sem a csaholást nem hallotta, sem a kutya nem bukkant fel a fatörzsek között. A férfi arra gondolt, megvárja a kutyát. Elvégre neki is joga van a futkározáshoz. Naphosszat a ház körül ténfereg, ha pedig látogató jön errefelé - az utóbbi időben egyre több -, meg kell kötnie Jürit. Amióta kiszabta egy interfrontos gatyáját, a férfi féltette az állatot. Bár úgy tanította, hogy ne fogadjon el élelmet idegentől, tudta, ezer más módja is van annak, ha valaki ki akar nyírni egy kutyát. Újra a fának dőlt, és elgyönyörködött a kopár téli ágak furcsa vonalaiban. Mintha óriásszarvasok vágtattak volna odafent, és ágas-bogas agancsaikból teremtette volna az Isten a fák koronáit. A reggeli napfény átszűrődött az ágak között, megtört a jéggömböcskéken, s a szivárvány színeire bomolva zuhant le a hóra. Távolból - nagyon távolból -, mintha vonatzakatolás hallatszott volna. A férfi akkor rezzent csak fel, amikor jó tíz perc elmúltával sem hallotta a kutya ugatását. Nyugtalanul áfák közé pillantott, hátára kapta a puskáját, és tölcsért csinált a kezéből. Jüri! Csak a szorgalmas harkály hagyta abba a kopogtatást. A vonatzakatolás viszont felerősödött mintha nem messze az erdészháztól húztak volna el a kocsik. Jüri! A kutya nem válaszolt. A férfi összerántotta a szemöldökét. Mióta nála van a kutya, még soha nem fordult elő, hogy ennyire elkóborolt volna. Főleg, hogy ő is itt van a közelében. Jürifegyelmezettvolt, és csak tavasszal tűnt el néha, akkor is csak éjszakánként, hogy reggel tépett füllel, de a boldogság eufóriájával leöntve kerüljön elő. Jüri! A férfi elhatározta, tovább megy felfelé, bár eredetileg meg akarta kerülni az emelkedőt. Azt gondolta, megnézi a szarvasoknak kitett élelmet, nem dézsmálta-e meg valaki. Az utóbbi időben gyakran előfordult, hogy órákkal azután, miután kirakta, szőrénszálán eltűnt a szarvasok szénája. Sóhajtott, és feljebb csúsztatta a puskát a hátán. A puskaszíj végigcsúszott a bőrzekén, megnyugtató dallamot nyikorogva afülébe. Még akkor is a szarvasok szénáján töprengett, amikor a fekete sfsapkás férfi kilépett elé az útra. A sísapka lehúzott része eltakarta az arcát, csak egészen keskeny résen át csillogott felé a szeme. A szőke kísérletet tett, hogy lekapja a puskát a hátáról, de elkésett vele. Nézz hátra, testvér! Oroszul szólt a parancs, s a szőke férfi engedelmesen hátrapillantott. Néhány lépésnyire tőle megtermett, kövér ember állt, kezében egy kis UZI géppisztollyal. Tedd fel a kezed, testvér! A sísapkás odasétált hozzá, és megpiszkálta az oldalát fegyvere csövével. Vaino vagy? Vaino Heinaste? A szőke biccentett. Leeresztheted a kezed. A szőke leeresztette. Dobd a fegyvered a hóra! A szőke ledobta. Tudta, csak egyetlen könnyelmű mozdulat, és a fickó az UZI-val a hátába ereszt egy sorozatot. Régóta keresünk, Vaino, A szőke felhúzta a szemöldökét. Biztos, hogy engem? Nem ismersz meg? A szőkének ismerős volt a hang, de nem tudta megállapítani, ki rejtőzik a sísapka, a pufajka, és a vattás nadrág mögött. Lopva oldalt pillantott, a városi nadrágot, zakót és vastag, kötött sálat viselő férfi felé. A pasas kövér volt, túlságosan is kövér, ez azonban természetesen nem zárta ki, hogy mestere legyen a lövöldözésnek. Szeretnénk eljátszadozni veled, Vaino - mondta a sísapkás, és érezhetően elmosolyodott a sapka alatt. - Én, és a barátom imádunk játszani... Igaz, Szergej? Da, da - mondta a másik -, igaz. A szőke összehúzta a szemét. Óriási erővel koncentrált. Mint száraz szivacs szívta magába az ismeretlen hangját, felbontotta, elemezte, megpróbálta azonosítani. Sajnos, egyelőre nem ment. A sísapkás lehajolt, felemelte Vaino puskáját, és egy fa törzséhez támasztotta. Egyetlen nevet mondok, Vaino. Kandahár. Emlékeztet ez valamire? A szőke férfit szíven ütötte a szó. Megtörölte izzadó homlokát, és szemét a másik szemébe fúrta. A kövér halkan kuncogott a háta mögött. Andres? A sísapkás megrázta a fejét. Nem találtál, Vaino. Szóval játszadozni szeretnénk. Egy kedvesjátékot, amit bizonyára jól ismersz. Úgy hívják, embervadászat. Vagy, a piros svájcisapkások nyúlvadászatnak is hívták. Benne vagy, Vaino? A szőke nem válaszolt. Túl sok emlék tört fel benne egyszerre. Eddig is sejtette, egyszer majd utána nyúl a múltja, arra azonban nem számított, hogy ilyen körülmények között. A sísapkás szomorúan megcsóválta a fejét. Hallgatsz, Vaino. Hát persze. Az észtek mind hallgatagok. Ki vagy? Andres? Árnyék a múltból. Élő árnyék. Elfogadod a játékot, Vaino? Nem. Miért nem? Nem szoktam ismeretlenekkel játszani, Helyes - szólalt meg váratlanul a kövér az UZI-val. - Én magam is úgy gondolom, hogy nem volna helyénvaló a játszadozás. Állj a fához! A szőke felnézett az égre, a fákra, a derűsen sugárzó napra, aztán gyorsan a sísapkáshoz fordult. Rendben van, játsszunk. Mit kapok? Két perc előnyt. Kevés. Most már csak másfél percet. Elég? A szőke biccentett. Fegyver? Csak a késed, Vaino. A szőke abban bízott, hogy a kutya még legalább öt percig nem kerül elő. A sísapkás lehajolt, és a hátára vette Vaino puskáját. Negyed óra múlva leteszem a puskádat. Egy fa tövébe. Elviheted, ha még élsz... Ha eléred a vadászházat, megmenekültél. Ez korrekt játék, Vaino. A szőke megvonta a vállát. Mikor indulhatok? A sísapkás feltűrte pufajkája ujját és karórájára pillantott. Öt, négy, három, kettő, egy zéró. Most! Vaino mellére szorította a kezét és lassú futással elindult a fák között. Biztos volt benne, hogy nem lőnek utána, és hogy másfél percig nem is követik. Ha egyszer egy tengerészgyalogos játszani akar, akkor maga számára is kötelezőnek ismeri el a játékszabályokat. Ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Éppen azért, nem is értette, miért akarnak ff játszani vele. Olyan terepen, ahol ő van előnyben. Le kellett volna puffantaniuk a fánál. Nem tudta, ki a sísapkás, de biztos volt benne, hogy ismeri. A kövéret viszont soha nem látta. Futott vagy kétszáz métert, aztán besurrant a vastag törzsű fák közé. A nyers, hideg levegő szaggatta a tüdejét. Megállt, elővette a zsebkendőjét, és a szája elé kötötte. Csizmájába nyúlt, előhúzta a kését és óvatosan az övébe dugta. Aztán csak állt néhány pillanatig, s megpróbálta kitalálni, mit tegyen. Ahogy múltak a másodpercek, megerősödött benne az érzés, hogy alighanem tévúton járt akkor, amikor arra gondolt, hogy terepismerete jogán előnyt élvez velük szemben. Hátha nekik van előnyük? Hátha ezerszer jobban ismerik a környéket, mint ő? Három megoldás között választhatott. Vagy elindul az erdészház felé, hogy megnyerje a versenyt, vagy ellenkező irányban felkapaszkodik a barlanghoz. A barlang végében a kövek mögé rejtette el a másik puskáját, a távcsövest, amelyet ha magához kaparinthatna, a szemük közé nevetne... Végül lemehet a folyóhoz is, és a befagyott vizet követve, kijuthat a tengerhez. Lehajolt, letette a fülét a hóra, de nem hallott semmit. Sem léptek neszét, sem a hó nyikorgását. Felegyenesedett, és úgy döntött, megkísérli elérni a vadászházat. Ebben a pillanatban dördült el az első lövés. A golyó tenyérnyi darabot metszett ki a legközelebbi fa törzséből, 8 a fakéreg morzsalékát a szemébe szórta. Félig vakon vágta magát a hóra, és kúszott be a vastag törzs mögé. El kellett ismernie, profikkal van dolga. Úgy mozognak a fák között, mint a kísértetek. Amikor kipislogta a fűrészport, felemelte a fejét és végigjártatta a szemét a környéken. Csak akkor dobta magát ismét a hóra, amikor az UZI golyója újra elfütyült a füle mellett. Vaino Heinaste szorult helyzete ellenére is elmosolyodott. Be akarj ák adni neki, hogy a kövér eredt a nyomába... Primitív csel, de gyakran beválik. Ha elhiszi, hogy a kövér van mögötte, és a gyorsaságával próbálja meg lerázni, könnyen belefuthat a másikba, aki ezóta már elfoglalta helyét a vadászház felé vezető úton. Ezért is lőtt a gazember, hogy az UZI hangjáról a kövéret azonosíthassa. Vaino biztos volt benne, hogy fegyvert cseréltek. A kövér a vadászház felé vezető utat figyeli, a másik itt van mögötte, s csak arra vár, hogy hibát kövessen el. Amikor a harmadik golyó is elfütyült a füle mellett, méghozzá kétségbeejtő közelségben, futni kezdett. Cikk-cakkban száguldozott a fák között, minél nagyobb zajt ütve. Amikor aztán úgy érezte, hogy már az sem tévesztheti el a nyomát, aki süket és vak is egyszerre, az orra előtt húzódó szakadék felé ugrott. Felemelt a hóról egy korhadt, emberderéknyi ölfát, és a mélybe hajította. Elégedetten hallotta, hogy a rönk tompa, puffanó bakugrásokkal lefelé száguld. Vaino nyögött és fájdalmasan felkiáltott. Aztán beugrott egy fa mögé. Pillanatokon belül fel kell bukkannia a férfinak a sísapká-ban. Méghozzá fegyverrel a kezében. Az UZI-val. Húsz percig állt, előbb csak dideregve, később már vacogó fogakkal a fához préselődve, amikor rájött, hogy azok ketten nem dőltek be a cselének. Eszük ágában sem volt követni. Nyöghetett, megjátszhatta a sebesültet, nem próbáltak meg leszámolni vele. Aztán arra is rájött, hogy minden előnyét elveszítette. Most már végképp nem tudja, hol mozognak. Lehet, hogy átengedték neki a kezdeményezést? Nem követik, hanem lapulnak és várnak, hogy puskavégre kaphassák? Ekkor döntötte el véglegesen, hogy felmegy a barlanghoz. Megkeresi a puskáját, aztán felfegyverkezve visszatér az erdészházhoz. Elhatározta, amíg nem dőlt el a ki-kit-győz-le kérdés, nem töpreng rajta kik ezek a pasasok. A háború nem álarcosbál: nem lehet úgy megélni, hogy ne szerezzen az ember egy kocsiderékra való ellenséget. Bár ő személy szerint igyekezett mindig tiszta maradni, lehetnek olyanok, akik úgy érzik, ő is számadással tartozik valamiért. Öt perc múlva felfedezte a két férfi lábnyomát. Egymás mellett mentek egyenesen a barlang felé. Később a puskáját is megtalálta egy fához támasztva. Megnézte a csövét: benne volt a golyó. Vaino érezte, hogy nincs rendben valami a világgal. A nap elbújt az erdőből felemelkedő, nyirkos, ragadós pára mögött: a szépnek induló reggel nyúlós iszapba fulladt. Az ágak kérgéről fekete cseppek pottyantak a nyakába: s mintha madarak sem lettek volna soha az erdőben. Vaino sóhajtott, és vállára akasztotta a puskáját. Tudta, hogy a múlt hosszú csohtkeze nyúlt utána, pedig mennyire remélte, hogy mindörökre megfeledkezhet róla! Hitte, hogy elfeledteti vele az erdő, a levelek szélhajtotta suttogása, a szarvasok esti árnyai, a vadkanok röfögése, s a madarak vidám csivitelése a lombok között. Amikor megpillantotta a tábortüzet a barlang előtt, kilépett a fák mögül a tisztásra. A sísapkás néhány vastag ágat dobott a tűzre, ügyet sem vetve a közeledő Vainóra. A kövér arcát széles karimájú kalap takarta csak széles, vörös ajka látszott ki a karima alól. Hol a kutyám? A sísapkás rádobta az utolsó fadarabot is a tűzre, aztán lassan Vainóra emelte a szemét. Nem esett baja. Valaki vigyáz rá. Nem kockáztathattuk, hogy a torkunknak essen. Kicsoda maga? Gyere, nézd meg, testvér. Lehúzta a kesztyűjét, s erős, izmos ujjait a tűz fölé tartotta. A szőke a hóra hajította a puskáját. Előhúzta a kését a csizmájából, és ugrani akart. A sísapkás felemelkedett. Amikor guggolt, csak az ujjait melengette, néhány másodperccel később pedig már kés csillogott a kezében. A kövér kalapos esküdni mert volna rá, hogy közben nem is érintette a ruháját, vagy a zsebét. Vaino mozdulatlanul állt. A sísapkából kilátszó fekete szemeket figyelte, nem az ismeretlen késének elnyújtott ellipsziseket író hegyét. Fél, Vaino? A szőke férfi nem válaszolt. Megvárta míg a másik karnyújtásnyi távolságba ér, akkor támadott. A kövér, kalapos férfi nem is tudta szemmel követni, mi történik az orra előtt. A sísapkás és a szőke összecsapott: ruha recsegése, késpengék csattanása, elnyújtott kiáltás hallatszott. Megdöbbenve látta, hogy a sísapkás felemelkedik a levegőbe, és hangos kiáltással belezuhan a tűzbe. Nagy testétől szokatlanul gyors mozdulattal a tűz mellett termett, és kibányászta a sísapkást az égő hasábok közül. A férfi lihegett, és félig leszakadt pufajkaujjára nézett. Elbaltázta, Vaino. A szőke férfi felvette a puskáj át, kikotort a zsebéből egy patront, és feldobta a levegőbe. A kövér megbabonázva figyelte a piros patron röptét, landolását a hófehér havon. A sísapkás biccentett, az UZI-hoz lépett, és felemelte a hóról. Nem szólt egyetlen szót sem, csak tartotta a fegyvert vízszintesen, hogy a csöve egyenesen Vaino mellére nézett. A szőke úgy tett, mintha észre sem venné. Felemelte a hóról az üres patront, a sísapkásra pillantott, és széles, teátrális mozdulattal felhajította a levegőbe. A sísapkás akkor lőtt, amikor a patron túljutott a holtponton, és elkezdett lefelé zuhanni. Kétszer egymás után ugatott fel a fegyvere: a második dörrenésre a piros patron megperdült, és a jó tíz lépésnyire lévő bokrok közé zuhant. A szőke érte ment, megnézte és felmutatta. A sísapkás biccentett, s amikor Vaino feléje dobta a patront, ügyesen elkapta. Vaino felemelte a fegyverét, de a másik leintette. Az UZI-val! A kövér vitte oda Vainónak a fegyvert. Amikor a sísapkás feldobta a patront a levegőbe, végtelennek tűnő tizedmásodpercekig nem moccant a szőke keze. Aztán a kövér szeme követni sem tudta mozdulatának gyorsaságát. A lövés után a patron megperdült, bucskázott néhányat, és eltűnt a fák között. Vaino végre megnézte a fegyvert. Éppen csak rápillantott, aztán ledobta a hóra, a kövér lába mellé. Kihúzta kését a csizmaszárából, ellenőrizte, nem csorbult-e ki a pengéje, maj d visszadugta a helyére. Amikor elindult lefelé a lejtőn, már halkan fütyörészett. Vaino! Lassan fordult meg, látszott rajta, azon sem lepődne meg, ha ismét az UZI-val találná magát szemben. Engedjék el a kutyámat. Magától is hazatalál. Vaino! A szőke férfi moccanatlanul állt, hideg kék szeme a sísapkára meredt. Nem akarod tudni, ki vagyok? Nem. Miért nem? Nincs semmi közöm magukhoz. A múltat nem lehet kitörölni az emlékezetből, Vaino. Én kitöröltem. Csak azt hiszed. A szőke megvonta a vállát, mint akit nem érdekel a másik véleménye, és ismét lépett néhányat lefelé. A sísapkás felállt, csípőre tette a kezét. Figyeljen, Vaino. Amikor el kellett döntenie a fák között, hogy melyik megoldást választj a, túl soká tétovázott. Pedig hazai terepen mozog. A késsel még jól dolgozik, de ami a lövését illeti... A szőke érezte, hogy megemelkedik az adrenalinszintje. Egy erdésztől ez is szép teljesítmény. Attól igen. De maga nem erdész, hanem Vaino Heinaste. Erdész vagyok. Vaino Heinaste nincs többé. Csak Vaino Suur. Én Vaino Heinastét keresem. - Jöjjön vissza, Vaino. Tulge siia! A szőke megtorpant. Kicsoda maga? Jöjjön ide, és nézze meg! A szőke nem törődve vele, hogy a kövér kezében ismét ott az UZI, átugrott a tűzön, és a másik elé állt. Aztán lassan, nyugodt mozdulattal lehúzta a fejéről a sísapkát. A kefehajú, ősz férfi felnevetett. Gúnyos ráncok futottak szét a szája mentén a szőke úgy érezte, nincs igazi jókedv a nevetésében. Uramisten! Kozlov ezredes! Kozlov tábornok - helyesbített a kefehajú. - Van valami kívánsága, Heinaste százados? A szőke biccentett. Eresszék el a kutyámat - aztán megfordult és elindult az erdészház felé. Estére feltámadt a szél. Süvítve hordta a havat az erdészház környékén. A fák között szarvasok ólálkodtak, s a szénára vártak, amit Vaino délutánonként szokott kirakni. Amikor a vaskályha már kellő meleget adott, a kövér levette a kalapját, és kibújt a ka-bátjából is. A szőke most ismerte csak fel a népszerű külpolitikust. Nem különösképpen kedvelte, mint ahogy az általa korábban képviselt politikát sem. A kövér, tohonya férfinak is volt bizonyos szerepe abban, hogy úgy alakult az élete, ahogy alakult. Bár esze ágában sem volt a televízió külpolitikusainak a nyakába varrni az elmúlt évtizedeket. Kozlov tábornok elhúzta a függönyt, és érdeklődve figyelte a szarvasokat. Szelídek? A szőke megvonta a vállát. Ahogy vesszük. Magától biztos megijednének. Nem szeretik az idegeneket. Akárcsak az itteni emberek, igaz? Vaino meggyújtott egy ütött-kopott, törött cilinderű viharlámpát, és az asztal fölött lógó drótra akasztotta, Jó estét. Jó estét - mondták a jövevények, s szótlanul nézték, ahogy a szőke férfi kinyitja az ajtót, s dacolva a beáradó hideggel, kihajít valamit a hóra. A tábornok mosolygott. Áldozat? A szőke az ablakhoz lépett, közvetlenül a kövér külpolitikus mellé, és aggódva nézte a széllökések nyomán a fák között keresztül-kasul vágtató hóboszorkányokat. Még a nagyapámtól láttam. Azt mondta, régi észt szokás. Valaha volt egy viharistenünk, aki ha megharagudott, felkapta a házakat, havat szórt az utakra, eltorlaszolta az ösvényeket. Ilyenkor egy kis áldozattal kellett megengesztelni. Öregapám szerint pár falat száraz kenyér is megteszi. Viharisten nem válogatós. A külpolitikus gúnyosan mosolyogva mérte végig a férfit Maga párttag volt, Heinaste, igaz? Igaz. Mégis hisz a babonákban? A szőke elkomorodott. Vékonyra zárta a száját, mint a zsilettpenge. Továbbra is a szarvasokat nézte, mintha azt latolgatná magában, hogy vigyen-e nekik élelmet, vagy sem. Elhordja a szél a szénát - mondta végül. - Hol marad Jüri? Parancsot adtam, hogy csak akkor engedjék el, ha normális az idő. Nyilván nem merik a szél miatt. Azt hiszik, ha elengedik, megfagy. Jüri? Ezt ők nem tudhatják. Csak parancsot teljesítenek. A szőke gúnyosan nézett rá. Ön is parancsot teljesít, tábornok? A kefehajú biccentett. Én is. Most ugyan kiét? Bármennyire is furcsának tűnhet Vaino, a lelkiismeretemét. A szőke csodálkozva felkapta a fejét. Nocsak. Ezek szerint mégiscsak történik Moszkvában valami. A külpolitikus elképedve bámult rá. Nincs televíziója? Nincs. Rádiója? Csak az időjárásjelentést hallgatom. A szarvasok miatt. A harcsabajuszú hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Hogy lehet így élni? A szőke, ha lehet, még szorosabbra zárta a száját. Csak így lehet, elvtárs. Ne akarja bemesélni nekem, hogy magát csak a szarvasok érdeklik! A szőke mosolygott. Igazából ők sem. Az őzeket jobban kedvelem. A fenébe is! Magának mellszobrot állítottak Kabulban! Remélem, azóta már ledöntötték, vagy telibe találta egy rakéta. Azért jöttek, hogy ezt elmondják? A tábornok kinyújtotta a lábát, és megsimogatta kefehaját. Szükségünk lenne magára, Vaino... azaz, Heinaste százados. A szőke rávillantotta hideg, kék szemét. Mondtam már, hogy Heinaste százados nincs többé. Csak Vaino Suur, az erdész. A tábornok mintha meg sem hallotta volna Heinaste látszólag nyugodt, de elfojtott indulattól fűtött szavait. Elmesélhetek egy történetet, Vaino? Csak mesélje. Kérnek egy teát? Tudja mit, igyunk inkább egy vodkát. Vagy maga csak tejet iszik? Van egy üveg borom - mondta Vaino -, magyar. Érdekes - kapta fel a fejét a külpolitikus, aki mindeddig a szarvasokat figyelte -, abban a történetben, amit a tábornok el akar mesélni magának, szerepel egy magyar is. Valóban? Úgy tudom, a magyarok a maguk rokonai. -Azt mondják. Az a helyzet, Vaino, hogy bajban vagyunk. Igazán? Igazán. Én, a barátom - és a külpolitikusra mutatott -, sokan mások: oroszok, és maguk észtek is. Ne higgye, hogy ócska propagandaszöveget próbálok eladni magának. Abból már nekem is elegem van. Mindenesetre új Csernobil fenyeget bennünket. A szőke szeme megvillant, de nem szólt semmit. Szándékosan mondtam Csernobilt, bár mondhattam volna mást is. Azt akartam érzékeltetni vele, hogy... vannak bizonyos események, amelyek hatása kiszámíthatatlan. Nem áll meg országhatároknál, köztársasági határoknál. Akár az atomfelhő. Átszáll a határőrök feje felett. A szőke gúnyosan mosolygott. Akkor miért nem mozgósítja a kommandóit? Vagy nincs ki ellen mozgósítani? A hülyeség ellen nem lehet? Tagkönyvek ellen sem lehet? Akkor meg miféle kommandó a magáé, Kozlov? Nem akarom meggyőzni, Vaino. De utálom a kiégett embereket. Most a külpolitikus vette át a szót. Tudja, mekkora változások történnek ebben az országban? Mondják. Legutoljára például nem hoztak szappant. Már az sincs. A kövér nyelt egy nagyot. Ez a régi rendszer bűne. Sztáliné. Na persze. Még szerencse, hogy volt. Ha nem lett volna, kinek a nyakába varrnak? De őszintén szólva, engem ez nem is érdekel. Ha nem lesz szappan, majd hóban mosakszom. Nyáron meg főzök magamnak gyökérből. Lehetne magával komolyan beszélni, Vaino? Nem hiszem. Ha egyszer igazából komolyra fordítanánk a szót, összeverekednénk. Annak meg nem lenne semmi értelme. A tábornok megcsóválta a fejét. Maga egyszer esküt tett, Vaino. Persze. Csakhogy az az ország szegte meg először az esküjét, amelyiknek a fia voltam. Sorsomra hagyott, mint egy üres vodkás-üveget. Maga jól tudja, tábornok, hogy akkor Kandahárnál... eh... hiszen nincs már semmi értelme. Nem kérdem meg, hogyan számolt el a lelkiismeretével. Katona vagyok, Vaino. Négy hónapig ültem abban a rohadt föld alatti veremben, és vártam, hogy maguk kihozzanak. Maguk meg ott tárgyalgattak a fejünk felett, néha még a szavukat is hallottam... aztán egyszer odajött Konovalenko... Emlékszik még rá? Emlékszem - biccentett rosszkedvűen a tábornok. Most mi a beosztása? A tábornok habozott. Segítséget kérve a nagybajuszúra nézett, az azonban elfordította a fejét. Tábor...nok. így is gondoltam. Akkor mégiscsak elmesélem amit elkezdtem. Azon az éjszakán, amikor Jaan Ilmet elment, csak az mentett meg a haláltól, hogy szőke vagyok... Volt közöttük egy ember, aki azt mondta, hogy az ilyen szőkék nem oroszok. Kilencünknek megkímélték az életét. A többieket a helyszínen agyonlőtték. Minket felpakoltak, és elvittek valahová, gödröt ásattak velünk, és oda zártak. Tele benzineshordót gurítottak a gödör fölé, és azt mondták, ha a hordó megmoccan, beleeresztenek egy golyót. Hát én négy hónapot töltöttem ebben a gödörben, tábornok. Aztán egyszer csak felhúztak a napvilágra, megmosakodhattam, enni adtak, bevittek egy sátorba. Ott találkoztam Konovalenkóval. Mi küldtük oda - biccentett a tábornok. Konovalenko rám nézett és megkérdezte, hányan vagyunk még a gödrökben. Mondtam, kilencen. Megkérdezte, kik. Mondtam, hogy Sepp, Kuusik, Mannik, Must... és a többiek. Megkérdezte, mindannyian észtek vagyunk-e, és hogy miért nincsenek köztünk oroszok. Mondtam, hogy agyonlőtték őket. Erre tudja mit mondott Konovalenko? Hogy mi, átkozott, rohadt, észt csirkefogók elárultuk a bajtársainkat, feladtuk őket, és hogy mi magunk is gyilkossá lettünk. Aztán sarkon fordult, és otthagyott. Másnap ismét kikotortak az árokból, és a fő mudzsahed közölte: valameny-nyiünket kivégeznek, mert Konovalenko megszakította a tárgyalásokat. Valami átjáró aknátalanítása volt a tárgyalások tétje, de ön ezt alighanem jobban tudja nálam. Azt mondta a mudzsahed, hogy Konovalenko háromnapi fegyverszünetet ígért, de ők nem bíznak benne. Azon az éjszakán szerencsére elszabadult a pokol. Megjelentek a gépeink, és bombázni kezdték a tábort. Mi kilencen ott gubbasztottunk a gödrökben: körülöttünk robbantak a bombák, tűz pusztította a sátrakat... fejünk felett pedig ott remegett a teli benzineshordó. Egyszerre csak meghallottam az első hordó robbanását. Tudtam, hogy vagy Kuusik, vagy Must... Behunytam a szemem nem akartam gondolni semmire. Aztán már nem is tudtam. Amikor magamhoz tértem, hullák között feküdtem a holdfényes fennsíkon: éppen akkor jöttek elő a sakálok, hogy megkóstoljanak bennünket. Felálltam, felvettem egy eldobott fegyvert, és elindultam előre... Maga azt mondja, hogy Konovalenko tábornok? És azt mondja, hogy változások történtek ebben az országban? Hogy egyezteti össze a kettőt, Kozlov? A birodalom elhagyott engem. Én is elhagytam őt. És soha többé nem akarok visszatérni hozzá. Néhány másodpercig csend ülte meg a szobát. Végül a nagyba-juszú megköszörülte a torkát. A háború véget ért, Vaino. Véget ért? Nem hiszem. A háború csak akkor ér véget, ha már mindenki meghalt, aki részt vett benne. A háború Z e M folytatódik. Mi éppen azt akarjuk, hogy soha többé ne legyen háború. Eddig is azt akartuk. Meg kell értenie valamit, Vaino. Most egy új birodalom születik... vagy próbál megszületni a régi romjain. Vérből, piszokból, a múlt rongyaiból. Persze vannak, akik megpróbálják megakadályozni, hogy megszülessék. A szőke gúnyosan elmosolyodott. Ez a szöveg lehet, hogy nagyon hatásos a televízióban, de jöjjön, nézzen ki az ablakon. Itt Észtországban vagyunk, egy erdő közepén. Kinek mondja, hogy mennyire fontos a maga birodalma? A szarvasoknak? A szarvasok akkor is nyugodtan legelnek, ha holnap leszállnak az ufók, és ők veszik át a hatalmat. De mi nem vagyunk szarvasok, Vaino. A szőke türelmetlenül legyintett. Jó, nem akarok vitatkozni régi dolgokon. Mit óhajtanak tőlem? Ó Ekkor a tábornok beszélni kezdett. Elmondta a három gyilkosságot, a belőlük leszűrhető következtetéseket, s amikor ahhoz a ponthoz ért, hogy meg kellett volna mondania ki a Keselyű, azaz a fehér szemű ember, megtorpant. Vaino felemelte a fejét. Kire gyanakszanak? Senkire. Nem gyanakszunk senkire. Biztosak vagyunk a dolgunkban. Ki a Keselyű? A tábornok szinte gonosz lassúsággal mondta ki a nevet. Jaan Ilmet. A szőke a levegőbe meredt. Alig észrevehető remegés futott vé- gig a testén. Az ablakhoz ment, és a függönybe kapaszkodott. - Biztosak benne? v Igen. Hiszen... Jaan meghalt. Sokáig én is azt hittem. Hátha egy másik fehér szemű ember...? Ezt maga sem hiheti, Vaino. Jaan Ilmet az, a maga ellensége. A szőke megvonta a vállát. Nekem már nincsenek ellenségeim. Legfeljebb a tél. Ha nem tudok enni adni a szarvasoknak. Mi közöm Jaan Ilmethez? És a régi emlékek? Elfelejtettem őket. A tábornok sóhajtott, és felemelkedett. Hát akkor... valóban nincs miről beszélnünk. Úgy látszik, eljött a pillanat, amikor mi oroszok, és maguk észtek, soha többé nem fogjuk megérteni egymást. Vaino szomorúan megcsóválta a fejét. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki az orosz, és ki az észt, tábornok. Engemamagabirodalmaeltaszítottmagától... és én akkor elhatároztam, amíg élek, a kisujjamat sem mozdítom ezért a birodalomért. Nem, nem lettem ellenforradalmár. Tudom, maguk imádják ezt a szót. Csak éppen torkig vagyok mindennel. Láttam Kandahárnál a halottakat: oroszokat, észteket, litvánokat, tatárokat... Akkoraztmondtam: elég! Amelyik birodalom értelmetlenül a vágóhídra viszi a fiait, nem érdemli meg, hogy fennmaradjon. Én, Vaino Heinaste nem ítélhetek: a történelem majd megteszi helyettem. Addig meg majd valahogy csak eletetem a szarvasaimat. Legfeljebb lopok a kolhoz szénájából... A tábornok legyintett, és az ajtó felé indult. A kövér külpolitikus azonban nem mozdult. A falipolcra sandított, amelyet a gyalulatlan fából készített faagy fölé erősítettek, majd nehézkesen felállt, kinyújtotta a karját és levett a polcról egy maréknyi dominókockát. Ezzel maga játszik? -Én. Egyedül? Egyedül is lehet dominózni. A kövér megcsóválta a fejét, és kirakta a kockákat az asztalra. -Jól játszik? Tűrhetően - mosolygott a szőke fanyarul. - Mindig én nyerek. Helyes. Petrenko elkezdte felállítgatni a kockákat. A tábornok begombolta a pufajkáját, felvette a fegyverét, és türelmetlenül a harcsaba-juszúra mordult. Csak nem akar dominózni? Estére Tallinnban kell lennünk. A harcsabajuszú éppen ekkor lett kész az állogatással. Kinyújtotta vaskos, tömpe mutatóujját, és a legelső dominóra bökött vele. Utálom a példabeszédeket. Mégis... mondjuk, hogy ez a peresztrojka Oroszországa, a második Örményország, a harmadik Azerbajdzsán... ez a negyedik, a magáé, Észtország. - Gyors mozdulattal megtaszította az első dominókockát. A kocka felbukott, rádőlt a másodikra, az a harmadikra és így tovább. A nagybajusza felemelkedett vállára vetette az UZI-t. Nem én találtam ki. Az amerikai televízióban láttam, még a vietnami háború idején. Ha felbukik az egyik, magával rántja a má- ikat is. Na, viszontlátásra! Vaino hosszasan figyelte őket, amíg csak el nem tűntek a fák között. Akkor kiment, és szénát szórt a szarvasoknak. Észtország. Március 10-11. Éjfél felé arra ébredt, hogy Jüri kaparja az ajtót. Beengedte, megpróbált enni adni neki, de a kutya nem volt éhes: látszott rajta, valahol megetették. A kutya megérkezése után gyorsan elaludt, de zavaros, fájdalmas álmok gyötörték. Újra Afganisztánban járt, azon a reggelen, amikor hosszú évek után először találkozott gyerekkori barátjával, Jaan Ilmettel. Amikor a gép elindult, még nem tudták, mi lesz a bevetés célja. Csak odafent, a levegőben ismertette velük a tervet egy tiszt, akiben Vaino Jaanra ismert. Jaan rávillantotta fehér szemét, de nem adta jelét, hogy megdobbant volna a szíve a viszontlátástól. Előhúzta a térképtáskáját, és megjelölte a feladatot. Egy kisvároska mellett, vörös téglákból épített épületben ötven szovjet katonát tartanak fogva az ellenforradalmárok. Előző nap érkezett egy kém a főparancsnokságra, aki pontos listát adott át, a foglyok neveivel. Azt is közölte, hogy tudomása szerint az elfogottakat vagy rövidesen tovább szállítják Pakisztánba, vagy kivégzik, de mindenképpen meg akarnak szabadulni tőlük. Minden óra késlekedés a foglyok életébe kerülhet. A főparancsnokság kiválogatta a legképzettebb kommandósokat, függetlenül jelenlegi beosztásuktól, hogy meglepetésszerű rajtaütéssel kísérelj ék meg kiszabadítani társaikat. A hírszerző állítása szerint az őrség nem rendelkezik jelentős tűz-erővel, így minden esélyük megvan a sikerre. Jaan kiteregette a térképet a térdén, és egy vörös képű hadnagy segítségével elmagyarázta, mi a teendő. Vaino a magyarázat alatt nem vette le a szemét Jaanról. Jaan izmosabb, vékonyabb és határozottabb lett, bár, ami azt illeti, határozottságban korábban sem szenvedett hiányt. Vainót meglepte, hogy Jaan már alezredes, míg ő maga csak századosságig vitte. Jaan időről időre zavart pillantást vetett rá, mintha bocsánatot kérne, amiért nincs ideje foglalkozni vele, aztán folytatta a magyarázatot. Vaino jószerével oda sem figyelt, pedig ha megteszi, talán megóvhatta volna csapatát a katasztrófától. De most is, mint mindig, bízott a hadvezetésben. Annak ellenére, hogy nem egy alkaa, lommal tantíja volt a magabiztos stratégák által prezentált monumentális tervek totális csődjének. Csak akkor kezdett gyanakodni, amikor megpillantották maguk előtt az épületet. Kint a város szélén feküdt, fekete magányosságban. A hatalmas szállítógép bánatos elefántként gubbasztott mellette. Jaan intett, hogy két oldalról vegyék körbe a téglaházat, aztán egy pillanatra behunyta fehér szemét, mintha nem akarná látni mi történik. Csatárláncba fejlődve vették körül az épületet. Valaki betörte egy ablakát, valaki füst- és fénygránátot hajított oda, ahol az őrséget sejtették, aztán néhány hátvédet hátrahagyva, beugráltak a ho-dályba. Ahogy később ezerszer és ezerszer visszapergette magában az eseményeket, mindannyiszor elkeseredett düh fogta el, amiért nem vette észre a csapdát. Pedig olyan primitíven állították fel, hogy feltétlenül észre kellett volna vennie. Suur bezzeg észrevette, aki mellette futott, s többször is értetlen arckifejezéssel rázta meg a fejét. Vaino ekkor döbbent rá, hogy már odafent, a levegőben tiltakoznia kellett volna Jaan terve ellen, csakhogy akkor nem figyelt a lényegre: lenyűgözte az alezredesből, gyermekkori barátjából áradó nyugalom és magabiztosság. Amikor a betört üvegen át beugrott az épületbe, rádöbbent, hogy óriási hibát követett el. Foglyokat sehol sem látott, annál többet viszont rongyos, piszkos férfiakból, akik késekkel és handzsá-rokkal hadonászva hangyákként özönlöttek elő. Néhány gránát robbant még, s a kommandóakció csúfos véget ért. Vaino akkor tért magához, amikor egy villogó szemű, turbános férfi éles kését figyelmeztetően elhúzta a torka előtt. Ekkor már a hátán feküdt - valami kifeszített kötélben bukott fel -, oldalfegyverét elvették, csuklóit összekötötték. Legnagyobb meglepetésére a felkelők nem fenyegetőztek, nem öldökölték halomra őket, inkább mintha sajnálkozással kevert vidámsággal figyelték volna vergődésüket. Vaino tisztában volt vele, hogy tőrbecsalták őket. A kém, vagy akárki is adta le a fogolytáborról szóló mesét, csúfosan rászedte a parancsnokságot. Egyedül azt nem értette, hogy Jaan Ilmet miért nem tiltakozott a terv ellen. Hiszen Jaan már a katonaiskolában is a legjobb volt közöttük. Azt mondták róla, ha valakit az Isten kommandósnak teremtett, akkor Jaan az. Első volt mindenben, ami a fizikumot és a pszichikumot illeti. És első volt stratégiában és tervezésben is. Vaino soha nem hitte, hogy valaha is megközelítheti. És most? Felült a világ legprimitívebb cselének. Hogy lehet alapos felderítés nélkül, készpénznek véve egy ismeretlen „kém szavát, feláldozni egy szállítógépet, fegyvereket, hatvan embert? Másnap reggel a szállítógép még mindig ott árválkodott az épület mellett: Vaino nem gondolhatott másra, mint hogy a pilótákat is elkapták, mielőtt az AN felemelkedhetett volna. Azon már meg sem lepődött, hogy a mudzsahedek nagyrésze vöröscsillagos sapkát és katonai egyenruhát viselt. Néhányan szovjet pilótauniformisban feszítettek. Jaant nem látta sehol sem. Vaino nem bízhatott másban, mint hogy Jaannak sikerült egér-utat nyernie: elvergődik valahogy a legelső szovjet egységhez, s ők majd megpróbálják kiszabadítani őket. Lelke mélyén azért sejtette, hogy sem az elvergődés, sem a kiszabadítás nem lesz könnyű dolog, hiszen mélyen az ellenség háta mögé kerültek. Jaanról azonban el tudta képzelni, hogy vashegyeken és tűzóceánokon is átvágja magát, ha kell. Napi szórakozásaik közé tartozott, hogy egymás hátára állva, vagy egymás nyakába ülve kilestek az ablakon. A mudzsahedek :nemigen törődtek velük: arra vigyáztak csak, hogy meg ne lépjenek. Amikor egy alkalommal Vaino kinézett az ablakon, és találkozott a szeme egy befelé bámuló mudzsahed tekintetével, meghökkent. Biztos volt benne, hogy a leselkedést megtorlás követi: bedeszkázzák az ablakot, vagy még szörnyűbb bosszút állnak. Vai- no legnagyobb meglepetésére azonban a mudzsahed rákacsintott, és vidáman vigyorogva eltűnt a látószögéből. Esze ágában sem volt jelenteni bárkinek is, hogy az ellenség kikukucskál az ablakon. Az igazi meglepetés azonban akkor érte, amikor egy már estébe hajló délutánon megpillantotta Jaant. Ráadásul egyáltalán nem olyan körülmények között, ahogy nyomasztó éjszakáin elképzelte. Sokszor megjelent ugyanis álmában az összevert, sebesült, félhalott Jaan, amint kínzói között rogyadozva, de győzhetetlen, acélos mosollyal a szemében hetykén az ellenség arcába vágja, hogy inkább meghal, de nem lesz áruló. Ez a Jaan azonban egészen másmilyen volt, mint az éjszakák Jaanja. Nem volt tépett, véres, legkevésbé félhalott. Egészséges volt, komoly, bár egy kissé gondterhelt. Szélesen gesztikulálva, néhány köpenyes, korbácsos felkelővel vitatkozott, s egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha vallatnák: a korbácsok ugyan néha felemelkedtek, de soha nem Jaanra sújtottak le, hanem a levegőt csapdosták. S akkor Vaino megértette Jaan szavait. Megértette, hogy üzleti tárgyalás folyik a közelében, méghozzá oroszul, s a tárgyalás tétj e az a hadianyag, amely a szállítógépen található. Vaino belekapaszkodott az ablakpárkányba, és arra gondolt, talán a fogságban töltött éjszakák megviselték az idegeit, hallucinál, valaki mást lát, nem Jaant. Megdörzsölte a szemét, megvárta, amíg kicserélődik alatta az az ember, aki a levegőbe emelte, aztán tovább figyelt. Amikor leszállt a börtön szalmájára, már mindent tudott. Száraz hangon, minden különösebb érzelmi töltés nélkül elmondta a többieknek, hogy nem egyszerűen csapdába estek, hanem aljas árulás áldozatai. Jaan Ilmet alezredes és még néhányan eladták őket a mudzsahedeknek. Pontosabban, ráadásnak adták őket a szállítógép és a gépen található fegyverek mellé. Vaino az ezt követő éjszakát ébren töltötte, s megpróbálta kielemezni a történteket. Rájött, hogy nem rájuk, a kommandóra volt szüksége a mudzsahedeknek, hanem a repülőre és a fegyverekre. Ők csak vattának kellettek, hogy valószínűsítsék a nem létező akciót. Vaino nem tudta, mitévő legyen. Érezte, tennie kell valamit, mert összeroppan. Társai is a kétségbeesés határán álltak, bár még valami halvány remény pislákolt bennük, hogy odaát megtudják mi történt velük, és egy huszáros rohammal kiszabadítják őket. Csak két hét múlva sikerült beszélnie Jaannal. Méghozzá hosz-szasan, több órán át. Jaan elegáns volt, jólöltözött, s mintha évtizedet fiatalodott volna Vaino szakállas, testileg-lelkileg összetört, főleg azonban a hite szenvedett soha nem gyógyuló sérüléseket azon a kritikus éjszakán. A beszélgetésre egy fabarakkban került sor, nem messze a börtönépülettől. Társai válláról gyakran megfigyelhette ezt az épületet, s az oda irányuló mozgásból kitalálta, hogy főhadiszállásfélének használhatják. Naponta többször is szélesen gesztikuláló mudzsa-hed-csoportok váltották egymást a barakkban: nyilvánvalóan eligazításért mentek parancsnokaikhoz. Vainót meglepte, hogy nincs odabent semmi, ami keleti pompára emlékeztetné egyszerű fapadok, asztalok, lócák alkották a berendezést, s két kép a falon, akikről nem tudta, kiket ábrázolnak. Jaan az egyik lócán ült, és egy szakállas, kaftános férfival beszélgetett. Vainót meglepte a férfi tökéletes oroszsága. Bizonyára valamelyik szovjet főiskolán vagy egyetemen tanulhatott. Amikor bekísérték a szobába, a férfi meghajolt Jaan felé, majd Vaino legnagyobb megdöbbenésére őfelé, a fogoly felé is. Jaan felnézett rá, mosolygott, de Vaino jól látta, hogy mennyi zavar és bűntudat sugárzik a mosolyából. Tere, Vaino. Kuidas elad? Szervusz, Vaino. Hogy vagy? Foglalj helyet. Vaino leült. Eltökélt szándéka volt, hogy uralkodik magán, s minden különösebb érzelemnyilvánítás nélkül végighallgatj a Jaant. Sejtette, hogy nagyrészben az ő kezében van nemcsak a saját, hanem társai élete is. Jaan mosolygott és a töltőtollával játszott. Bizonyára meglepődtél, hogy így alakultak a dolgok. Vaino biccentett. Kétségkívül. Jaant meglepte a másik békülékeny és egyáltalán nem agresszív hanghordozása. Attól félt ugyanis, hogy Vaino dühöngeni fog, rátámad, árulással vádolja, lehetetlen helyzetbe hozza a mudzsahe-dek előtt. Nem is szívesen vállalkozott erre a beszélgetésre, a főparancsnok azonban ragaszkodott hozzá. Nem akarta anélkül kivégeztetni a foglyokat, hogy ne adjon nekik esélyt a menekülésre. Jaan megkönnyebbült. Ha így áll a dolog, talán nem is lesz olyan nehéz dolga Vainóval. Talán szót tudnak érteni ők ketten. Amint látod, én befejeztem a háborút, Vaino. Soha többé nem megyek vissza. Áthoztam az utolsó szállítmányt is... Részemről befejeződött az internacionalista segítségnyújtás. Vaino elgondolkodott. Egyáltalán nem érezte fontosnak, hogy elvi vagy lelkiismereti kérdésekről vitázzon Jaannal. Egy világos: Jaan, régi barátja és példaképe, áruló lett: a legmocskosabb áruló, akit valaha is hordozott a föld. Akarod tudni miért? Miért? Mert elegem lett mindenből. A hazugság mocsarából, amelyben benne taposunk. Rájöttem, hogy semmi különbség sincs köztünk, az általunk támogatott csirkefogók, és ezek között a csirkefogók között. Azaz... ezeknek itt jóval több a pénzük. Elgondolkodtam a dolgokon, Vaino. Úgy határoztam - bármennyire undorítóan is hangozzék -, hogy ezután azt szolgálom, aki a legjobban megfizet. Ha egyszer el kell adnom magam, hát annak adom el, aki leginkább honorálja a szolgálataimat! Világos, Vaino? Világos. És te, Vaino? Vainónak arcizma sem rándult. Én haza szeretnék menni. Az emberekkel együtt. Jaan maga elé nézett, miközben megforgatta a tollat az ujjai között. Ez az út nem vezet haza, Vaino. Ez az út sehova sem vezet. IlL Miért? Mert nem engedhetnek szabadon benneteket. Az ellenséget nem lehet szabadon engedni. Akkor mit lehet? Agyonlőni. Azt akarod, hogy kövessük a példádat? Hogy álljunk át a mu-dzsahedek oldalára? Jaan előrehajolt és suttogva ejtette ki a szavakat. Engem csak a te sorsod érdekel, Vaino. Valaha jó barátok voltunk. Én rövidesen Amerikába megyek. Ha akarsz, velem jöhetsz. Mit kell tennem? Semmit. Majd én beszélek helyetted. Még a szádat sem kell kinyitni. És a többiek? Mit törődsz velük? De hiszen vannak köztük észtek is, Jaan! Na és? Ma éjféltől új vezetőt kap a tábor. Abu Bakrt, akinek öt testvérét ölték meg az oroszok. Ha élve akarsz maradni, éjfélig döntened kell. Gondold meg, Vaino. Vaino gondolkodott. Hova mennénk? Pakisztánba. Szorítok helyet számodra a gépen. És a többiek? Hova gondolsz? A te helyedért is dollárral kell fizetnem. Semmi esélyünk sincs, hogy a többieket is megmenthessük? Semmi, Vaino. Ha lenne, már megjátszottam volna. Azt hiszed, nekem öröm, ha észteket látok meghalni? De a háború áldozatokat követel. Különben is mit keresnek itt? Észtország függetlenségét nem Afganisztánban kell kiharcolni. Vaino csak egyetlen pillanatra esett ki a szerepéből. Mit gondolsz? - kérdezte ingerülten -, megkérdezte valaki is őket, hogy akarnak-e idejönni? Részletkérdés - mondta Jaan. - Itt vannak és ez a lényeg. Tehát? Alighanem maradok, Jaan. Alighanem? Biztosan. A többiek miatt? Ez csak rám tartozik. Jaan megvonta a vállát. Ahogy gondolod, Vaino. De akkor meghalsz. Ezzel számolnod kell. És rövidesen elérkezik a pillanat, amikor már akkor sem tudnálak megmenteni, ha meggondolnád magad. Nem fogom meggondolni. Tudod, hogy sajnállak, Vaino? Átkozottul kemény fickó vagy. Ha valaki felvehetne velem a versenyt, hát csak te lehetnél az. Sajnálom, fiú! Jaan... Tessék? Én is szeretnék neked mondani valamit. Mondd! Arra az esetre, ha valami isteni csoda folytán mégiscsak élve megúsznám. Hm. Meg foglak ölni, Jaan. Bárhova is rejtőzz, megkereslek és megöllek. Jaan Ilmet felnevetett. Rendben van, Vaino. Úgyis ti tartoztok nekünk. A Heinasték az Ilmeteknek. Vaino megszédült. Ezt... hogy... érted? Úgy, hogy az apádat az én apám ölte meg. Nem tudtad? Anyád úgy látszik, nem dicsekedett el vele. Még egyszer felteszem a kérdést, Vaino: nem akarsz velem jönni? Röviddel éjfél előtt a mudzsahedek elhagyták a tábort. Egy repülőgép alacsonyan elhúzott a barakkok felett: Vaino nem tudott másra gondolni, minthogy Jaan így búcsúzik el tőle. Vaino tudta, hogy nem számíthat semmi jóra. Ismerte a mudzsa-hedeket, tudta, hogy közel sem egységesek elkeseredett küzdelmet vívnak egymás között a hatalomért. Vannak mérsékeltebb csoportjaik, amelyek emberségesebben bánnak a hadifoglyokkal, mások viszont örömüket lelik a kínzásokban és kegyetlenkedésekben. Úgy gondolta, hogy Jaanék távozása tulajdonképpen menekülés: át kell adniuk a támaszpontot egy, az eddiginél jóval agresz-szívebb és erősebb csoportnak. Meg sem próbáltak aludni ezen az éjszakán. Éjfél után harsány kiáltások, vezényszavak recsegése figyelmeztette őket, hogy megtörtént a tábor átvétele. Fél órába sem telt, s marcona, szakállas, villogó szemű mudzsahedek fogták körül őket. Amikor kiterelték őket a holdfényben úszó sivatag szélére, és mindegyikük kezébe egy-egy ásót nyomtak, kétségük sem férhetett hozzá, hogy miért kell ásniuk. Vaino furcsa, eltompult állapotban forgatta az ásóját megpróbálta feldolgozni magában, amit Jaantól hallott. Hogy az apját Jaan apja ölte meg a saját kezével. Az sem zavarta, hogy egy mudzsahed a korbácsával időről időre végigvágott rajta, s a korbács ütése nyomán felrepedt a bőr az arcán, a kezén kis híja volt, hogy az ostor kígyófarokként tekergő és kígyóként sziszegő vége ki nem ütötte a szemét. Csak később, amikor már jó mélyen járt a homok szintje alatt, tudatosult benne, hogy nem saját sírjukat ásatják velük. Ahogy a gödör kész lett, megparancsolták: mindenki álljon bele saját gödrébe. Vainóé, de a többieké is olyan szűkre sikeredett, hogy guggolni sem lehetett benne, nemhogy ülni. Aztán egyszerre eltűnt a holdfény: a mudzsahedek benzineshordót gurítottak a gödrök szája fölé. Vaino tudta, hogy nem menekülhetnek. Egyetlen fegyveres is elég az őrzésükhöz. Ha gyanús mozgolódást észlel, egyszerűen belelő a hordókba egy-egy golyót. így töltött félig álló, félig roggyant helyzetben négy egész hónapot. Azt ette, amit bedobálták neki ürülékét a homokba kaparta. Orosszal csak egyszer találkozott: Konovalenkóval. Később már nem érzékelte az időt, a napok múlását nem tudta megkülönböztetni az emberi hangot a sakál üvöltésétől. Amikor megkezdődött a bombatámadás, sokáig azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Maga sem tudta, hogyan tűnt el a hordó a feje fölül. Annyit érzékelt csak, hogy a hold világít a feje felett, s a ráhulló homok derékig betemeti. Ennek a homoknak köszönhette, hogy négykézlábra állva, a gödör oldalába mélyesztve a körmeit, ki tudott mászni a felszínre. Körülötte izzott a világ: lángoló fáklyaként égtek a burnuszos férfiak, repülőgépek húztak el a feje felett, sorozatok verték mellette a homokot. Ekkor már nem törődött senkivel. Előbb négykézláb, majd két lábra állva, rogyadozva nekiindult a pusztának. Széttárta a karját s a messzi, távoli láthatár felé nyújtotta. Ameri...ka! Aztán összeesett. Vaino Heinaste a tűz játékát nézte a falon. Odakint süvöltött az északi szél, hordta a havat, de 5 a farönkök között belopakodó télben is végigélte a forró sivatagi pillanatokat. Kutyájára nézett: megveregette az állat busa, okos fejét. Aztán, szinte akarata ellenére felállt, felöltözött, levette a hátizsákját a falba vert szegről ruhaneműt, élelmet rakott bele. Pirkadt, amikor elhagyták a házat. A szél ereje valamelyest csillapodót, így sem volt azonban könnyű legyőzni a hótorlaszokat. A kályha füstje még órák múlva is meredeken szállt az égre, mintha lenne gazdája a háznak, aki szorgalmasan harcol tél tábornok megújuló támadásai ellen. A házban azonban ekkor már nem volt senki. S talán éppen abban a percben, amikor a kéményből kiáramló füstfolyam abbamaradt, Vaino Heinaste és Jüri felszálltak az erdőből kivezető kisvasúira, hogy a legközelebbi állomásra vitessék magukat. Moszkva. Március 12. Zoltán egyre idegesebben szemlélte a körülötte dühöngő forgalmat. Az asztalok többségénél elázott vendégek ültek megpróbáltak barátkozni vele, s amikor visszautasította őket, gúnyos megjegyzéseket tettek rá, hogy a rátarti külföldi mennyire magasan hordja az orrát. Bármennyire is igyekezett, pillanatokra sem tudott megfeledkezni Zinajdáról. Az asszony kegyetlen halála annyira összekavarta és kiborította, hogy komolyan foglalkozott a gondolattal: kérni fogja az otthoniakat, rendeljék haza. Akár azon az áron is, hogy nem tudja befejezni az aspirantúráját. A kutatóhelyen csak lézengett, mintha holdkóros lett volna. Az is kellemetlenül érintette, hogy Erzsena, akire pedig nagy szüksége lett volna, egyszerűen felszívódott. Az a telefonszám, amit tőle kapott, hibásnak bizonyult. A rendőrség helyett valami bolt raktára jelentkezett. Harmadik próbálkozására szigorú hangon megfenyegették, hogy vagy abbahagyja a telefonbetyárkodást, vagy kinyomoztatják, honnan beszél, és alaposan befűtenek neki. Ekkor ismét Ferenchez fordult, akinek a lakására, sajnos, az utóbbi időkben már nem volt szüksége, ő meg is ígérte, hogy előkeríti a lányt, mielőtt azonban megtehette volna, Tengizbe kellett utaznia, egy baleset kivizsgálására. Zoltán most érezte igazán, hogy mennyire egyedül él ebben az idegen világban. Úgy érezte, Zina halálával nemcsak a fiatalsága, hanem vállalkozókedve is elszállt. Haza szeretett volna menni, újra a régi intézetbe dolgozni, vagy kiutazni Londonba, összejönni a régi barátokkal. Mintha meghalt volna számára Oroszország. Ebben a keserű, letargikus állapotban kapta a telefont, méghozzá Erzsena nevében. Az ismeretlen telefonáló Erzsenára hivatkozott, habár nem mondta ki nyíltan, hogy a lány biztatta telefonálásra, és azt sem volt hajlandó elárulni, tudja-e hol van Erzsena. Any-nyit mondott csak, hogy sürgős megbeszélnivalója lenne a fiúval, és ha érdekli a lány holléte, találkozzanak a külvárosi étteremben. Zoltán szívből utálta a moszkvai éttermeket, most pedig kifejezetten úgy érezte, egyetlen falatot sem tudna letuszkolni a torkán. Jó tíz napja nem evett mást, csak fekete kenyeret vajjal, olajos hallal és uborkával. Még szerencse, hogy a magyar kantinban korlátozás nélkül kapott bort, így aztán leöblíthette a fekete kenyeret néhány korty badacsonyi rizlinggel. Miközben már a negyedik vagy ötödik beszédbe elegyedni kívánót küldte el, értetlenül gondolt rá, hogy mit is szeretett valaha Moszkván. Persze, amikor Zinával összekarolva elsétáltak a nagykönyvtár mellett, hogy végigandalogjanak a régi, múlt századi paloták között, a város másik arcát mutatta. Bár Zina igazából nem értékelte a régi paloták szépségét, Zoltán mégis azonosította a múltból visszamaradt kis ékszerdobozkákat Zinával. Istenem, ha még egyszer visszatérhetne az az idő...! A férfi, aki megállt mellette nyúlánk, vékony arcú, hirtelenszőke fickó volt, nagy, kék, barátságos szemekkel. Félrefésült, lesimított haja a harmincas évek filmsztárjainak kissé mesterkélt hajviseletére emlékeztette. A szőke pasas elmosolyodott, és a szabad szék felé intett. Leülhetnék? Várok valakit - mondta Zoltán immár papagájszerű egyhangúsággal. A férfi biccentett és letelepedett a székre. Azt hiszem, engem. Erzsena Dondukova barátja vagyok. Zoltán érdeklődve pillantott végig rajta. A jövevény csíkos, kissé régiesen szabott, de elegáns öltönyt viselt, pöttyös nyakkendővel. Az egész férfi enyhén ódivatúnak tűnt. Mintha véletlenül húzták volna ki egy felejtésre ítélt szekrényből. Zoltán azonnal felfedezte a férfi szavaiban az alig érezhető akcentust. Ráadásul olyasfajtát, amilyet még soha nem hallott. Pedig volt ideje hozzászokni az ukránok orosz beszédének g-t h-vá változtató torokhangjához, a burjátok mindent összemosó morgásá-hoz ezt a furcsa, enyhén éneklő hanglejtést azonban még soha nem hallotta. A férfi magához intette az éppen mellettük tébláboló pincért és rendelt tőle valamit. Zoltán tudatáig el sem jutott, hogy mit. Egyre azt próbálta kitalálni, ki lehet ez a régimódi, és mégis szimpatikusnak tűnő, furcsa beszédű ember. A pincér a helyi viszonyokhoz képest világrekorderi sebességgel tért vissza, és egy üveg villányi burgundit tett az asztalra. A szőke férfi töltött magának, elnyönyörködött a bor színében, megforgatta a poharat az ujjai között, és elégedetten biccentett. Látja, ezt szeretem a maguk boraiban... Hogy a zamatuk mellett a színük is csodálatos. Különben észt vagyok. Nem innánk egy pohárkával arra, hogy mi, rokonok, ilyen szépen összetalálkoztunk? Bár Zoltánnak nem voltak semminemű baráti vagy pláne rokoni érzelmei egy KGB-sei szemben, felemelte a poharát. Az észtek és a magyarok jövőjére! Úgy legyen. A szőke férfi körbepillantott, aztán Zoltánra emelte a. szemét. A fiúnak az volt az érzése, hogy a barátságos, világoskék szemek tapadókorongokként vágódnak a bőréhez, behatolnak a húsába, s teste legrejtettebb zugai sem maradnak ismeretlenek előttük. Vaino Heinasténak hívnak. Erzsena mindent elmondott nekem. Azt is, amit maga Zinán keresztül Csisztjakovtól hallott, azt is, amit Rosztovban és Bakuban tapasztaltak. Azt hiszem, igazuk van, Zoltán. A fiú arcán ideges remegés futott át. Ki mondja ezt? Például Kozlov tábornok. -Az ki? A főtitkár biztonsági szolgálatának a vezetője. Zoltán nagyot nyelt és behúzta a nyakát. Figyeljen rám, Zoltán. Maga rájött valamire... ami, hogy úgy mondjam, nem kifejezett életbiztosítás a maga számára. Igyekezett lekerekíteni szavai élét, Zoltán azonban így is pontosan megértette miről van szó. Úgy érti, hogy veszélyben forgók? -Úgy. Mit csináljak? - mosolyodott el, de a mosolya nem sikerült igazán jól. - Én megpróbáltam kimászni belőle. Mit tanácsol, mit tegyek? Elmondok egy-két apróságot, aztán majd maga eldönti, mit tesz. Esetleg adhatok tippeket. Most viszont figyeljen, ás válaszoljon a kérdéseimre. Oké? Oké - bólintott Zoltán kényszeredetten. Bocsásson meg, de öt évig éltem az Egyesült Államokban... még nem tudtam levetkőzni minden rossz szokásomat. Bizonyos elemzések után néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy maga, Zoltán, egy, az elnök élete ellen irányuló összeesküvésre: egy merénylet tervére bukkant. Zoltán érezte, hogy összeszorul a torka. A szőke figyelmét nem kerülte el a fiú borzongása. Megértette, hogy most döbbent csak rá, mekkora veszélybe került. Ennek örült is egy kicsit, hiszen így talán könnyebb lesz a dolga. Maguk Erzsenával nagyon ügyesen összekapcsolták a tényeket - folytatta Vaino. - Attól a színházigazgatótól Himkiben, minden bizonnyal elloptak valamit... Mit? Ezt még nem tudom. De meg fogom tudni. Továbbá eltűnt egy liliputi férfi, és egy fiatal lány. Lát valami... összefüggést közöttük? őszintén szólva nem sokat. Azt azonban el kell mondanom, hogy... valakik valahol felállítottak egy csapdát a Keselyűnek. Tehát ő is létezik? Létezik. Tudja, kicsoda? Tudom. Ki? Egyelőre ne beszéljünk róla. Nekem az a feladatom, hogy elkapjam. Hát, örülök, hogy megismerhettem - mondta Zoltán, és olyan képet vágott, mint akinek már mennie kell. - Remélem... elkapja azt a fickót és... talán majd hallok valamit a meghiúsított merényletről is. Tehetnék még valamit önért? Maradjon - mondta a szőke. Tessék? Még nincs vége a beszélgetésünknek. Azért jöttem ide, hogy a segítségét kérjem... és bizonyos értelemben felajánljam a segítségemet. Maga? Nekem? Én. Magának. Azok ugyanis, akik Zinajdát és Csisztjakovot kinyírták, pontosan tudják, hogy magának mi a szerepe az akcióban. Nem is értem egészen, miért nem próbálták még megölni. Talán nem kaptak rá parancsot. Zoltán érezte, hogy verejtékcseppek gyülekeznek a homlokán, s ültő helyében zsibbadni kezd a lába. Nem kaptak... parancsot rá... hogy engem kinyírjanak? -kérdezte bambán. A szőke mintha elveszítette volna a türelmét. Ej, hát nem vette észre, hogy az életéveljátszik? Azokmindent tudnak magáról. Figyelték, amikor maguk Rosztovban a liliputiak után tudakozódtak, amikor Bakuban... Zoltán felugrott, és elkapta a másik kabátja ujját. Rohadtak! Azért küldtetek oda bennünket, hogy azok észrevegyenek, s rajtam keresztül eljussanak Zinajdához és Csisztjakov-hoz. Szemetek! Feláldoztátok Zinajdát... A szőke aggódva körbejártatta a szemét, de az asztaloknál ekkor már mindenki saját magával volt elfoglalva. Egy nagybajuszú, nadrágtartós férfi éppen ekkor bukott hanyatt a székével, s két pincér is igyekezett, hogy egyenesbe hozza. Zoltán a maga egyszerű kis ki-borulásával nem keltett feltűnést. Elegem volt mindenből! - zihálta. - Holnap felülök az első gépre és hazamegyek! Vaino sajnálkozva ingatta meg a fejét. Ezzel elkésett, Zoltán. Megölnék, mielőtt felszállhatna a gépre. Értse meg, egyetlen választása maradt csak. Ha magával megyek, mi? Igen. Ha velem jön. Es ha nem? Az öngyilkosságot választja. És, ha valami oknál fogva, mégsem akarnak megölni? Nos, akkor nekem kellene megtennem. Hol? Itt és most. Igazán? - kérdezte Zoltán gúnyosan, bár elfelejtette kitörölni a gyanús könnycseppeket a szeméből. - Igazán? Előkapja a pisztolyát, és mindenki szeme láttára lepuffant? Vagy követ és az utcán akar lepuffantani? Mi lesz, ha rendőrt hívok? Nem jutna el odáig. Zoltán megemelkedett és hátratolta a székét. Tegyünk próbát, maga pojáca! Azt hiszi, bedőlök az átkozott blöffjének? Én most szép lassan, nyugodtan felkelek és ha bármit is csinál, ordítani kezdek, mint a sakál. Érti? Mint a sakál... A szőke férfi szemében megcsillant valami akár a tetszés jele is lehetett. Villámsebesen kinyújtotta a lábát, megakadályozva, hogy Zoltán még hátrébb tolja a székét. Figyeljen rám, Zoltán - suttogta rekedten. - Nézzen a jobb kezemre. Zoltán önkéntelenül is Vaino kezére nézett. Nem látott benne semmi különöset, csak mintha a mutató és a középső ujját szorosabbra zárta volna a többinél. Mit nézzek rajta? Figyelje, mi van az ujjaim között! Zoltán szája lefittyedt a meglepetéstől. Vaino széthúzta az ujjait, s Zoltán csak annyit látott, hogy ezüstszínű, vékony fémcsík villan meg az asztal lapján. Mi ez? -Tű. Zoltán ismét csak megpróbálta hátratolni a székét. Milyen... tű? Méregbe áztatták a hegyét. Korallkígyó mérgébe. Annak a kígyónak a mérgébe, amely megölte Csisztjakovot. - Bal kezét szép nyugodtan ráfektette Zoltán székének a háttámaszára, mintha csak barátian meg akarná ölelgetni a fiút. Zoltán moccanni sem mert. Vaino kirakott ötven rubelt az asztalra, és még mindig átölelve a vállát a ruhatár felé irányította. Szép lassan kisétálunk és felvesszük a kabátunkat. Ne féljen Ha nyugodtan viselkedik, nem fogom megölni. Hova megyünk? Majd kiderül. Egyelőre... Maga mit akar? Az a pincér lépett oda hozzájuk, aki kiszolgálta őket. Kezében aprócska, lapos csomagot tartott. Elnézést, uram, ön a magyar? ...gen - mondta Zoltán. Egy úr nyomta a kezembe, hogy feltétlenül adjam át önnek. A KGST-től hozta, de nem tudja személyesen átadni, mert vissza kellett rohannia a kocsijához. Itt parkolt a tilosban a ház előtt. Parancsoljon, uram. A lapos csomag könyvet tartalmazhatott a fogása legalábbis azt mutatta. Zoltán felhúzta a szemét és csodálkozva a címzésre bámult. Itt valami tévedés lesz - mondta. - Ezt az... izé... hölgyet nem ismerem. Semmiféle Sóvári Etelkát nem ismerek... A pincér megvonta a vállát, aztán, mivel valamelyik asztalnál ismét nézeteltérés támadt, bocsánatkérőn Zoltánra mosolygott. Széttárta a karját, mint aki nem tehet semmiről és eliramodott. Zoltán agyán átfutott a gondolat, hogy talán most megléphetne az észttől, de mire felocsúdott, Vaino karja már ismét ott nyugodott a vállán. Mi ez? Mi lenne? Egy csomag. Mi van ideírva? Egy név. Egy magyar női név. Éppen ezért nem értem... Ismeri? Dehogy ismerem. A pasas azt mondta, a KGST-től hozta valaki, dehát nekem semmi közöm a KGST-hez! Arra, ami a következő pillanatokban történt, csak homályosan tudott visszaemlékezni. Érezte, hogy Vaino kiragadja kezéből a csomagot, lekapja a karját a válláról, és óriási erővel mellbe taszítja. Megpróbált ugyan megkapaszkodni egy mellette csodálkozó, bőrbekecses férfiban, de lecsúszott a keze a bekecséről. Még hallotta a ruhatárosnő méltatlankodó tiltakozását, amikor őt is magával rántva bezuhant a felaggatott kabátok közé, a hatalmas robbanás azonban elnyomta a szavát. Érezte, hogy a ruhatárral együtt a levegőbe emelkedik, a kabátok mint élő testek zuhannak rá, lefogják a karját, fojtogatják, ujjuk beleíóg a szájába, s egy undorítóan nafta-linszagú szőrmebélés eltömi az orrlyukait. A robbanás után beálló süket csendet sikoltozás, rémült ordíto-zás, pokoli hangzavar váltotta fel. Zoltán kétségbeesetten rugda-lózva próbált megszabadulni a kábátoktól. Amikor az egyre hangosabbnak tűnő sikoltozástól erőre kapva megkísérelte legurítani magáról a legsúlyosabbat, akkor vette csak észre, hogy ami a mellén fekszik nem is kabát, hanem a ruhatárosasszony, aki korábban szemrehányást tett neki, amiért hiányzott a télikabátjáról az akasztó. Zoltán megérezte az asszony szájából feléje áradó savanyú hányásszagot, és szeme sarkából megpillantotta a fogai közül kicsorduló vért. - Uramisten, ez nem lehet igaz! - dadogta, amikor végre sikerült a talpára állnia. - Ez nem lehet igaz! Pedig igaz volt. A ruhatár és környéke romokban hevert, még a bejárat mellett őrködő portás asztalát és székét is elvitte a robbanás. A tapéta rongyokban lógott a falról, s a tenyérnyi szabad helyekről elővillant a régi, talán még a forradalom előtti aranyfestés. Első pillantásával Vainót kereste, de nem látta sehol. A pincér, aki a csomagot a kezébe nyomta, hozzárohant és komikus kétségbeeséssel törölgetni kezdte fehér kendőjével Zoltán zakója ujját. Jól van, polgártárs, jól van? Zoltán biccentett. Szerencsére a figyelem lassan elfordult tőle. Valaki észrevette a ruhatárosnőt a kabátok között, többen ki akarták húzni, valaki hangosan ordítva igyekezett megakadályozni, hogy hozzányúljanak, amíg a mentők meg nem érkeznek. Zoltán kábultan állt, és megpróbált rájönni mi történhetett. Vaino! Az átkozott észt! Megjátszottá, hogy az ujja között van a mérgezett tű, eközben felrobbantotta. Biztos pokolgépet dugott az a rohadék a ruhatárba! Tenyérnyi darab törött tükör lógott mellette a falon. Kócos, véres arcú, elcsúszott nyakkendőjű, rösszarcú fickó bámult belőle rá. Bár még remegett keze-lába, s az oldala is sajgott, úgy gondolta, akkor teszi a leghelyesebben, ha lelép. Akár Vaino csinált valamit, akár nem, neki ehhez semmi köze. Ostoba volt, amiért meghallgatta Zinajda panaszait. Ha akkor elengedi a füle mellett, Zina talán még most is élne, s neki sem kellene a kabarját keresni taposó lábak, egy halott öregasszony, és fél méter vastag törmelék alatt. Hétszentség, hogy a jövő héten hazautazik! Akkor volt hülye, amikor hagyta magát rábeszélni, hogy szovjet aspiránsvezetőt válasszon magának. Ennél több baj már akkor sem érhette volna, ha Írországba kéri az aspiraritúrát, s vezetőjéül az IRA alelnökét kéri fel. Négykézlábra állt, s elkerülve az öregasszony levegőbe meredő tekintetét, megpróbálta kiráncigálni a kabarját a felsőruhák elképesztő, reménytelen halmazából. Végül is nem neki sikerült, hanem egy malacorrú, szemüveges fiatalembernek, aki valahonnan a kabátok mélységeiből bukkant fel modern Poszeidónként: szigony helyett azonban az ő kabátj át lengette, s kiáltozott is hozzá valamit, de Zoltán furcsa módon csak a szájmozgását látta. Átnyúlt az öregasszony felett, elvette a kabátot, s amikor a malacorrú ellenkezett, feléje ütött az öklével. A megszerzett kabáttal az ajtó felé igyekezett, nem törődve vele, hogy arcáról folyik a verejték, odakint pedig mínusz huszonöt fok a hőmérséklet. Csak a vendéglő oldalának dőlve tért egészen magához. Amikor pedig meghallotta a rendőrség és a tűzoltókocsik szirénázását, még jobban behúzódott az árnyékba. Kivárta, amíg a tűzoltók és a rendőrök első raja bezúdul az étterembe lehajolt, megmosta az arcát a hóban, meghúzta a nyakkendőjét, megtapogatta az útlevelét, s enyhén rogyadozó léptekkel elindult hazafelé. Amikor megpillantotta a sarkon fékező taxit, integetve feléje futott. Aztán csak annyit érzett, hogy elkapja valaki a lábát, elesik, a taxi pedig lassú kanyarodással eltűnik a saroképület mögött. Zoltánt eszeveszett, vad düh fogta el. Minden és mindenki iránt. Saját maga iránt, mert ebbe az elátkozott országba jött Zina iránt, mert ahelyett, hogy hagyta volna békésen megöletni magát, ocs-mányságba keverte Erzsena iránt, aki beugratta és magára hagyta Keselyű iránt, aki éppen rá vadászik s végül a szőke, kék szemű észt iránt, aki megöléssel fenyegeti, és rárobbantja az éttermet. A szőke férfi a hóban ült, és a sarkon beforduló taxi felé nézett, így aztán nem is vehette észre, hogy Zoltán kirántja zsebéből a bicskáját, kipattintja a pengét és feléje szúr vele. A fiú érezte, hogy a kés ellenfele arcát éri. A szőke halkan felkiáltott, s igyekezett kivédeni a második szúrást. A penge ezúttal Vaino válltömésében akadt el, felszakítva a szövetet, apró, vatelindarabkákkal szórva be a havat. A taxi hívogatóan megállt a sarkon. Vaino maréknyi havat szorított az arcára, aztán megvillant az ökle. Zoltán csak annyit érzett, hogy hatalmas súly szakad rá. Kése kiesett a kezéből ismét érezte a fájdalmat a derekában, amelyet már a ruhatárban is érzett. Megpróbált feltérdelni, hogy intsen a taxisnak, de egy újabb ökölcsapás ismét a hóra küldte. Végigterült a havon, és arra gondolt, hogy feladja. Ereje utolsó cseppje is elpárolgott. Mintha úthenger ment volna rajta keresztül. Úgy érezte, egyetlen porcikáját sem tudja megmozdítani, s ha valaki idejönne, hogy felvegye a kését és elvágja vele a torkát, hát még azt sem tudná megakadályozni. Könnyek szivárogtak a szeméből, s a közeledő taxi fényében szivárványként ragyogtak a szeme sarkában. Kétségbeesett igyekezettel próbált legalább feltérdelni, de Vaino leszorította a hóra. Érezte, hogy a férfi arcából vér csepeg az övére, s amikor a sós ízt is megérezte a nyelvén, öklendezni kezdett. Kétségbeesetten nyújtotta ki a kezét, hogy a hóba kapaszkodva megpróbáljon felállni, amikor váratlanul a kése akadt a kezébe. Hirtelenjött erővel szorította a markába, aztán felemelte, s lecsapott vele az észt testére. Egyszer, kétszer, háromszor. Vaino felnyögött, s éppen akkor tűnt el egy bucka mögött, amikor a taxi fénye a földön heverő fiúra esett. A sofőr, bundába öltözött, fekete keretes, homályos szemüveget viselő férfi félig kinyitotta az ajtót, szemügyre vette Zoltánt, majd a kihalt utcára pillantott. Mit csinál itt a földön, polgártárs? Zoltán reflexszerűen a hó alá rejtette a bicskáját és fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára. Elestem... megütöttem magam. Kérem, segítsen. A férfi nem csapta be ugyan az ajtót, de nem is igyekezett kikászálódni a kocsiból. Egyedül van? Egyedül. Segítsen. A sofőr az elnyújtott kiáltásoktól hangos utcavég felé intett. Mi történt odaát? Nem tudom - hazudta Zoltán. - Nem emlékszem... semmire. Hogyhogy? Ott voltam én is... aztán egyszerre csak mint a földrengés... Robbanás? - kérdezte a sofőr. Nem tudom. Értem - mondta a férfi. - De maga vérzik! Zoltán szétmaszatolta az arcán Vaino vérét. Amennyire ki tudta venni, a hó is vörös volt körülötte. Lehet... hogy megsérültem - mondta bizonytalanul. - Nemigen emlékszem rá. Éppen hazafelé jöttem volna, amikor... felrobbant... Egyedül volt? Egy ismerősömmel...volt...találkám, deőeltűnt.-Aztán valami megmagyarázhatatlan ösztöntol hajtva tovább folytatta. - Egy csomagot... kaptam... 6 megfogta és... eltűnt. Én elkezdtem futni és... elestem... A sofőr biccentett. Jól van. Szálljon be. Hová vigyem? Zoltán a kocsi felé tapogatódzott. A sofőr hátranyúlt és kinyitotta az ajtót. Zoltán lehajolt, újra végigdörzsölte az arcát a hóval, nehogy összevérezze a kocsit. Sejtette, hogy nemcsák Vaino vére van rajta, hanem az övé is. A sofőr feléje nyújtotta a karját és besegítette az ülésre. Rendben, fiú. Elviszlek. Szóval, azt mondod, hogy eltűnt a társad? Nem kéne megkeresnünk? Zoltán dühe ismét feltámadt Vaino iránt. A fenébe is, milyen jogon avatkozik bele az életébe? Meg...halt - mondta suttogva -, láttam. Na ne mondd! Mit láttál? Valami... felrobbant... a kezében... Láttam, holtaa. Külföldi vagy? - Zoltánnak csak ekkor tűnt fel, hogy a sofőr még most sem indít. Magyar. Hogy hívnak? -Zoltán. Csukd be az ajtót! A fiú megfogta a kilincset és maga felé húzta. Télikabátja széle azonban becsípődött a résbe. Szólni akart a vezetőnek, hogy ne indítson, de mielőtt megtehette volna, a sofőr hátrafordult. Nem Vainónak hívták véletlenül a beszélgetőpartneredet? Zoltán megdermedt. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de mielőtt elérhette volna a kilincset, érezte, hogy revolvercső nyomódik a homlokának. Nyugalom, kisfiam. Meséld csak el még egyszer mi történt Vainóval? Én,... én... A férfi balkezével levette a szemüvegét. Két egészen világos, szinte fehér szem nézett vele szemben. A fehér szemű ember! A Keselyű!. Meséld el, mi történt odabent, mert agyonlőlek! Úristen... én... hát mire kíváncsi? Mi történt Vainóval? Azt hiszem... meghalt. Azt hiszed, vagy biztos vagy benne? , - Biztos vagyok benne. Láttam, amikor szétszakadt. Maga sem tudta miért hazudik, de mintha egy hang azt súgta volna a lelke mélyén, hogy hazudnia kell, méghozzá folyamatosan. Mit csinált? Jézusom... nem tudom... elmondani! Mondd... mert meghúzom a ravaszt! A jéghideg szemek nem sok jót ígértek. Zoltán nem kételkedett benne, hogy Keselyű nem blöfföl. A falhoz... kenődött. -Ki? Az a... Vaino. Jézusom... nem bírom elmondani... az egyik keze... a lába... Miért ő tartotta a csomagot? Mert én... azt hittem, nem az... enyém. Vissza akartam adni... a pincérnek... ő elvette és... odakenődött a falhoz. És az agyveleje... is... Te hogy úsztad meg? Éppen a... ruhatárnál voltam... beestem a kabátok közé. A férfi sóhajtott. Na jól van... elviszlek valahová. Zoltán könyörgőre fogta a dolgot. Polgártárs... én... azt sem tudom, miről van sző. Véletlenül kerültem bele és... Csak nyugalom, nyugalom. A fehér szemű a kesztyűtartóba nyúlt és hangtompítót csavart pisztolya csövére. Zoltán érezte, hogy elmulasztotta a kedvező pillanatot. Ki kellett volna ugrania az ajtón és megpróbálni elmenekülni. A fehér szemű kipillantott az ablakon, aztán sajnálkozva biccentett. Hiszek neked, de nincs más megoldás. A következő pillanatban Zoltán biztos volt benne, hogy a homlokába kapta a golyót, már nem is él: a halál útján vágtat valami ismeretlen, hóval fedett tájon. Az erő, amely magával repítette, nem w lehetett más, mint a revolvergolyó ereje. A Keselyű! Kinyírta a Keselyű! Oroszországban fejezte be ő is az életét, mint annyi magyar őelőtte. Rosszija - gondolta kétségbeesetten. - Hát engem is magadhoz öleltél? Amikor lezuhant a hóra, félig magához tért. Arcán érezte a hó hidegét, és ismét sajgott az oldala, mint még élő korában. Jó isten, hát a fájdalmak a halál után nem szűnnek meg? Akárcsak a kiáltozás. A hangok. Ütések zaj a, csattanás, zuhanás. Aztán végre eljött a csend. Vaino rávetette magát a fehér szeműre, miközben megpróbálta kirántani a fiút a kocsiból. Szúrt az oldala, a bordái, arcán égett a sebhely. Zoltán annak köszönhette az életét, hogy becsípte kabátja szélét az ajtóval. így sikerült csak feltépnie az ajtót, és kirántania ezt a bárgyú, ellenséges, és feltehetően hülye magyart a hóra. Uramisten - gondolta -, ha a magyarok mind ennyire ütődöttek, jó lesz megfeledkezni a rokonságról. Keményen félreütötte a feléje irányuló pisztolycsövet. Két halk pukkanás nyomán két lyuk támadt a kocsi kárpitjában. Elkaptalak, Ilmet - morogta vésztj óslón és megragadta a fehér szemű csuklóját. - Kandahár óta szerettem volna a szemedbe nézni... Nyugodtan belenézhetsz - lihegte a másik, és felhúzott térddel ágyékon rúgta Vainót. - Tudod, Heinaste, hogy mindig is jobb voltam nálad, és az is maradok! Szóval... nem robbantál fel... ? Hazudott ez á szaros kölyök! így is jó. Legalább most biztos leszek a dolgomban! Felnyögött, amikor Vaino nyitott tenyérrel a nyakára csapott. Pisztolya koppanva a padlóra hullott. Megöllek, Jaan! Én... téged, te... rohadt. Hát nem... döglöttéi meg Afganisztánban...? Bár a tér szűk volt a verekedéshez, Ilmet értette a dolgát. Megragadta Vaino nyakát, felhúzta a térdét, hogy védje az ágyékát, miközben másik kezével a kesztyűtartó felé nyúlt, ahol a vadászkését tartotta. Éppen akkor sikerült kirántania, amikor befordult a sarkon két szirénázó tűzoltóautó. Az egyikből sisakos tűzoltó hajolt ki, és a kocsi felé ordított. Hol a balhé, polgártárs? Ilmet megtalálta a tőrt, ujjai a nyelére fonódtak. Megrándult a keze, de a szűk helyen nem tudott lendületet adni a szúrásnak. Érezte, hogy a kés beleszalad Heinaste kabátjába, abban viszont már nem volt biztos, hogy komolyabban megsértette-e. - Hé! - ordított ki a kocsiból a sisakos. - Neked beszélek! Hol jván itt tűz, vagy micsoda?! Közben a másik tűzoltóautó szándékosan vagy véletlenül úgy farolt eléjük, hogy csak nehezen lehetett tőle egérutat nyerni. A fehér szemű sóhajtva maga mögé ejtette a kését. Könyökével felütötte a ránehezedő Heinaste állat, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. Zoltán ebben a pillanatban tápászkodott fel a hóról. Döbbenten tapasztalta, hogy a mennyországban is vannak tűzoltók, oroszul beszélnek és polgártársnak szólítják egymást. Ez meg kicsoda? - bökött a tántorgó fiúra a kocsiból kihajló tűzoltó. - Fiúk, itt valami balhé van... Szálljon csak ki, jóember! A másik tűzoltóautónak is csattant az ajtaja, s a hó szapora csikorgása jelezte, hogy többen is leugrottak a földre. A fehér szemű halkan káromkodott, kiszakította az ajtót, kilökte a kocsiból a hasztalan kapaszkodó Vainót. Búcsúzóul még az ujjai-ra vágott, aztán sajnálkozva látta: Vaino úgy esik, hogy nem tud keresztülhajtani rajta. Amikor gázt adott, a tűzoltók elugráltak az útból, mint a békák. Át akart vágni a rohadék - lihegte, felháborodottan Vaino. -Csak tíz rubelt mutatott az óra... de... húszat követelt. Amikor... mutattam neki, hogy ezt... késsel támadt ránk. Megszúrta az arcom. A bajuszos tűzoltóparancsnok biccentett. A rohadék. Egyre több az ilyen. Ezt hozta a peresztrojka. Jelentsétek fel, barátocskáim. Legalább a számát tudjátok? Aztán meg sem várva a választ, bepattant az ülésre, s a kocsi hangos kürtszóval nekiiramodott. Néhány másodperc múlva egyedül maradtak az utcán. Vaino szálfaegyenesen állt, mintha nem is vérzett volna legalább öt-hat sebből. Szájából és orrlyukából páracsóvák gomolyogtak, mitikus, haragvó istenre emlékeztetve a fiút. Hogy érzed magad? Szarul - morogta Zoltán. - Szédülök. Én is. Sajnálom, hogy... megszúrtalak. Rövid a bicskád pengéje. Majd kapsz tőlem egy jobbat. Engem akart... kinyírni? Téged is. , Engem... miért? Mert nem tudja, hogy mit tudsz, barátocskám. És láttad őt, szemtől szembe. Tehát nincs más megoldás? Vaino mosolygott, de fájdalommal volt teli a mosolya. ,Ó Nincs. Indulhatunk, magyar? Indulhatunk, Vaino. Moszkva. Március 14. Zoltán arra ébredt, hogy valaki a homlokára teszi a kezét. Reggel volt a korai napsugarak vörös foltokat rajzoltak a falra. Szája száraz volt, mintha sivatagon vágott volna át egyetlen csepp víz nélkül feje lüktetett, s amikor megpróbált felemelkedni, olyan nyilallást érzett a bordái között, hogy hangosan felnyögött. Csak nyugalom, nyugalom - mondta oroszul egy mély, dör-mögő hang. Valaki a dereka alá nyúlt, és az oldalára fordította. Zoltán csak ekkor tért annyira magához, hogy a falra rajzolt vörös foltokon kívül mást is észrevegyen. Például azt a magas, stuccolt bajuszú férfit, aki katonaruhában ült az ágya szélén, s hol rátette a kezét, hol levette róla. A fiú nem tudta, hol van. Az elmúlt éjszaka eseményei úgy ösz-szekeveredtek benne, mint a hús és a krumpli a bográcsban, amikor még odahaza, Sajti bácsitól főzni tanult. A bajuszos kíméletlenül az oldalába nyomta a mutatóujját. Fáj? -Jaj! Fáj hát! Az a jó, ha fáj. Nincs törése, csak megzúzódott a bordája. Jobbanjárt, mintabarátja. Hanemfogjafelavatelinakéspengét... Ki szúrta meg, Vaino? Bgy rokonom. Tényleg? Hát, én a maga helyében őrizkednék az ilyen hirtelen kezű rokonoktól. Néhány napig nem ártana ágyban maradnia, Értette? Persze. Ott marad? Eszemben sincs. Gondoltam. Átkozottul jói ismerem magát, Vaino. Maga nem, fog ágyban, párnák között meghalni. Akárcsak ön, Anton Petrovics. Én? Miért ne? Mert valamelyik betege agyonveri. Emlékszik még, amikor Kuzmin... Nem emlékszem. Nem akarok emlékezni. Itt vannak a gyógyszerek. Köszönöm. Vaino? Tessék, doktor. Nem szeretnék a... hullaházban találkozni magával. Úgy értem, nem szeretném, ha nekem kellene felboncolnom. Érti, ugye? Megpróbálom megkímélni tőle, doktor. De ha mégis úgy alakulna a dolog, legyen hozzám kíméletes. Zoltánnak csak akkor tisztult ki végérvényesen az agya, amikor az ajtó becsattant a doktor mögött. Feltornázta magát a könyökére, és megpróbált körülnézni. Nagy, világos szobában feküdt a szoba túlsó felében Vainót látta, amint az asztal fölé hajolva orvosságos dobozokat pakol be a táskájába. Amikor észrevette, hogy Zoltán figyeli, felemelte a fejét és rámosolygott. Hogy aludtál? Köszönöm. Nem is tudom igazából, hogy aludtam-e. Hát... te? Úgy gondolta, ha a szőke rokon letegezi, neki is illik visszategeznie. Egy cseppet sem. Alighanem a nadrág sem alszik a ruhagyárban. A micsoda a micsodában? Megrázta a fejét úgy érezte, az elmúlt éjszaka kiverte a fejéből orosz nyelvtudását. A nadrág a ruhagyárban - ismételte sajátos, éneklő hangsúlyával a szőke. - Úgy érzem magam, mint egy frissen varrott nadrág. Tele vagyok öltéssel. Zoltán érezte, hogy megemelkedik a gyomra, és visszahanyatlott a párnájára. Jézusom! Csak nem... én!? Vaino szomorúan bólintott. Összelyuggattál, rokon, ötször szúrtál belém. Ti magyarok, azonnal a bicskátok után nyúltok, ha valami bajotok van? Azt hittem... Tudom. Hibát követtem el, hogy megpróbáltam erőszakoskodni veled. De nem volt más választásom. Meg kellett mentenem az életed. Az életemet? Megfeledkeztél róla? Ha tegnap éjszaka egyedül hagytad volna el az éttermet, most már nem élnél. Minden erőmmel meg kellett akadályoznom, hogy elmenj. Az a tű... valódi volt? Valódi. Csakhogy nem volt méreggel bekenve. Mindig van egy tű a zakóm gallérjában. Uramisten! És a... csomag? Keselyű ajándéka. Ha csak egy kis szerencséje van... Zoltán most már pontosan emlékezett mindenre. A robbanásra, a taxisra, a tűzoltókra. Hasra fordult, arcát a párnába rejtette. Vaino tovább folytatta a csomagolást. Amikor becsattantotta a doboz fedelét odaült Zoltán mellé. Hogy érzed magad? Zoltán nehézkesen visszafordult. -Miért? Mert... kutyaszorítóban vagy. Néhány napig még itt maradhatsz, aztán el kell tűnnöd. Hova... mehetnék? A szőke megvonta a vállát. Hát, ez már a te dolgod. Legjobb lenne, ha hazamennél. Hiszen... éppen te mondtad, hogy nem érném el élve a repülőteret. Néhány napig nem. Aztán már lesz rá bizonyos esélyed. Ha Keselyűnek nincs hidegvérű társa, minden valószínűség szerint az én nyomomba ered. Én ugyanis elutazom Moszkvából. Te ezalatt megléphetsz. És ha... van társa? Akkor tévedtem. És ez a tévedés az életembe kerülhet. így van? Vaino felállt, és széttárta a karját. Még csak az hiányzik, hogy nekem tégy szemrehányást. Nem én biztattalak, hogy kerülj intim kapcsolatba Csisztjakovával, nem én beszéltelek rá, hogy fordulj Dondukovához, nem én... Zoltán letette a lábát a földre, és megpróbált feltápászkodni. Jól van. Oké. Magam kerestem magamnak a bajt. Felállt, és belenézett a falitükörbe. Kócos, gyűrött arcú, fekete szemű, meglehetősen kiábrándult képű, nem túl szimpatikus fickó bámult szembe vele. Arra gondolt, hogy alighanem Vaino is ilyennek látja. Mintha azt mondtad volna tegnap, hogy... segítségre lenne szükséged. Vaino bólintott. így is van. Azt hiszem, nincs más lehetőségem. Megtisztelve érzem magam. Zoltán egyfolytában azt érezte, hogy a szőke, kiismerhetetlen fickó játszik vele. Visszaült az ágyára, lehajtotta a fejét a párnára, és behunyta szemét. így, a sötétség jótékony leple alatt nagyon is álomnak tűnt minden. Hiszen nem lehet valóság, hogy Moszkvában, az épülő kommunizmus fővárosában nem a megszokott ágyában, hanem idegen sezlonon ébred, ráadásul nem is Zina mellett hogy úgy vadásznak rá, mint egy nyúlra fel akarják robbantani, be akarj ák mesélni neki, hogy nem utazhat haza, mert megölik, mielőtt felszállna a repülőgépre. Még rémálomnak is rossz! Mi lenne, ha szó nélkül felöltözne, kisétálna az ajtón, hazamenne, és ott folytatna mindent, ahol abbahagyta? Úgyis vannak elmaradások a munkájában, hát most nekiáll, és bepótolja! Hat hónapja van hátra ha tisztességesen végigdolgozza a napját, mindennel elkészülhet még. Már-már indult volna, hogy meg is tegye, amit elgondolt, csakhogy hirtelen megjelent előtte a fehér szemű ember, amint a homlokához szegezi a pisztolyát. Ez annyit jelent... hogy mi most illegalitásban vagyunk? - kérdezte keserves mosollyal. Nagyjából ez a helyzet Akkor hát... Veled tartok. Vaino feléje nyújtotta a kezét, de felszisszent: homlokán két kövér verejtékcsepp gördült végig. - Bocsáss meg... a fenébe is, elfelejtettem, hogy össze vagyok fércelve. Különben örülök, hogy így döntöttél. Bár tudnod kell... Zoltánafürdőszobacsapjaalátartottaafejét onnan kiabált át a másik szobába. Tudom. Életveszélynek teszem ki magam Keselyű maga az ördög, bármikor kinyírhat s a szüleim legfeljebb egy papírt kapnak, hogy kedvencüket elütötte egy autó. Ezt akartad mondani? Pontosan. Zoltán megtörülközött, és becsavarta a asilettpengét a fürdőkád szélén heverő borotvakészülékbe. Sejted, hogy én nem értek semmihez? Nem tudok jól verekedni, sem betörni, nincsenek tapasztalataim a kémkedésben, fegyverrel sem tudok bánni... Ezt nem mondanám. A bicska az semmi, összevissza vagdalkoztam vele. Még mindig nem értem, miért éppen rám van szükséged? Vaino járkált vagy fél percig a szobában, aztán a padló elülső recsegése jelezte, hogy megállt. Nem tudom - mondta habozva. - Magam sem tudom. Valami azt súgja, hogy a segítségemre lehetsz. Talán azért, mert kezdettől fogva benne vagy a játékban. Talán azért. Vagy azért - gondolta Zoltán -, mert parancsba kaptad. Az a helyzet, hogy túl sokat tudok. Ha hazamennék és kitálalnék a sajtónak. .. vigye el az ördög, mit is beszélek, hiszen hol találnék olyan újságot, amelyik hajlandó lenne leközölni a lázálmaimat?! Mindegy. Jobb nekik, ha kéznél vagyok. így aztán bármikor eltüntethetnek. Másrészről viszont, ha megpróbálok lelépni, a szürke szemű vagy társai tesznek el láb alól. Hát sok választási lehetőségem nincs, az hétszentség! Mi van? - kérdezte Vaino, aki közben ismét járkálni kezdett. -Rájöttél valamire? Rá. Mire? Hogy az utóbbi időben túlságosan is sokat jártatom a számat. Ez az én bajom. Ezért is keveredtem ebbe a szarba. Különben megtudhatnám, mi a terved? Vaino az ablak felé fordult. Piros melegítőjén elolvadtak a lila napsugarak. Várok valakit. Ide? Ide. -Kit? Ő lesz a... harmadik. Addig öltözz fel. Zoltán jól látta, hogy a szőke megszédül. Szíve szerint a segítségére sietett volna, de még idejében meggondolta magát. Úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Vaino leült mosolygott, és hangsúlyozottan könnyed mozdulattal lehúzta magáról a tréningfelsőjét és a trikóját. Zoltán majd felkiáltott a döbbenettől. Ha Vaino percekkel ezelőtt összefércelt nadrághoz hasonlította magát, hát nem is sokat tévedett. A fekete varratok egészen valószerűtlenné tették a testét: mintha egy észt Frankenstein-szülemény mászott volna le a műtőasztalról. Csak... a kinézete ronda. Különben nem vészes. Amíg utazunk, rendbe jövök. Mondani akart még valamit, de kopogtattak az ajtón. Mielőtt Zoltán megmozdulhatott volna, Vaino hosszúcsövű pisztolyt varázsolt a kezébe, és meztelen felsőtesttel kilopakodott az előtérbe. Leakasztotta a biztonsági láncot, majd a pisztolyt a kitáruló nyílásra tartva, félreállt. A nyitott ajtón át előbb egy tömött sporttáska, majd egy bizonytalan kinézetű, hosszúkás csomag repült be a szobába. Zoltán felordított, és a csomagra vetette magát. Vigyázz!! - ordította magyarul. - Vigyázz!! Bomba! A visszahajított csomag telibe találta a belépni készülő karcsú, prémkucsmás alakot, leverte a lábáról, s a falhoz kente. Csak akkor lebbent el a düh vörös és a félelem sárga köde a fiú szeme elől, amikor Vaino a szédült, tántorgó alakot egy karosszékbe segítette. O... a harmadik? Ő. Zoltán elmosolyodott. Őszinte örömet és megkönnyebbülést érzett. Erzsena fáradtan, ajka szélén keskeny vércsíkkal mosolygott vissza rá. Moszkva. Március 15. A teáskanna még mindig gőzölgött, pedig már tíz perce is elmúlt, hogy Erzsena behozta a konyhából. A csészék üresen álltak: egyiküknek sem jutott eszébe teletölteni őket. Vaino felkelt, és megsimogatva gondosan fésült haját, járkálni kezdett a szobában. Rendben van. Próbáljuk meg még egyszer összefoglalni a dolgokat. Induljunk ki onnan, hogy meg akarják ölni a Főtitkárt. Minden, ami eddig történt, ezzel a tervvel van összefüggésben. Egyetértünk? Egyet - bólintott Zoltán. A merényletet Keselyű fogja végrehajtani. Jaan Itaiet. Biztos vagy benne? - kérdezte Erzsena. Akkor miért hívták volna ide? Persze, lehetséges, hogy nem Keselyű lesz az, aki meghúzza a fegyver ravaszát. De ő szervezi az akciót. Az előkészületek már megkezdődtek. Minden anyagot megkaptam a Himkiben, Rosztovban és a Bakuban történtekről. És? - kérdezte Erzsena. Nem lettem okosabb tőle. Viszont rájöttem valamire... ami megerősíti elképzeléseinket. Emlékszel mit mondott Csisztjakov Erzsenának, hogy bekerül a történelemkönyvekbe, mint... kicsoda? Zoltán összeráncolta a szemöldökét. Mercedes. Valami Mercedest említett. Tudod, ki az? Fogalmam sincs róla. Ezt már elmondtam Erzsenának is. Mercedesből csak kettőt ismerek: az autót, és Edmond Dantes, a későbbi Monté Christo gróf menyasszonyát. Tekintettel arra, hogy Monté Christót egész életében a bosszú foglalkoztatta, arra gondoltam, talán ebben az ügyben is szerepet játszik a személyes bosszú. Vaino egy pillanatra elkomorult. De csak egyetlen pillanatra. Szerepet is játszik - mondta halkan -, de nem ez a lényeg. Biztosan nem Mercedesről van szó, hiszen semmiféle Mercedes nem került be a történelemkönyvekbe. Fél napi fejtörés után rájöttem, kit említhetett Csisztjakov. És hogy mit értett félre Zinajda, aki, feltehetően, még sosem hallotta azt a nevet. Kinek a nevét? - kérdezte feszengve Zoltán. Mercaderá. Ramon Mercaderét. Nem Mercedes tehát, hanem Mercader. Zoltán megvakarta az orra hegyét, Erzsena pedig feszült figyelemmel nézett Vaino szemébe. Mercaderről hosszú időn át szót sem volt szabad ejteni. ő volt az a férfi, aki 1940. augusztus 20-án Mexikóban, egy jégcsákánnyal halálosan megsebesítette Trockijt. ő Trockij gyilkosa. Itt halt meg Moszkvában, néhány évvel ezelőtt, Brezsnyev kedvenceként. Ha jól emlékszem, a szovjet hadsereg tábornoki rangját viselte, ő kétségkívül bekerült a történelemkönyvbe. Gondolod, hogy... erre célzott Csisztjakov? Biztos vagyok benne. Ez pedig csak megerősíti elképzelésünket, hogy a főtitkárt akarják meggyilkolni. Mi lett volna a szerepe Csisztjakovnak? Ha mindaz igaz, amit részegen kiáltozott, a merénylet elkövetése után neki kellett volna likvidálnia Keselyűt. Hosszú, kínos csend ereszkedett rájuk. Erzsena végül felállt, kiöntötte a teát és cukrot dobott a csészékbe. Nos, igen-törte meg a csendet Vaino. -Az lenne a feladatunk, hogy megállapítsuk, mikor, milyen körülmények között akarják elkövetni a merényletet. Aztán megakadályozni... Csak? - kérdezte Zoltán. - Nekünk hármunknak? Nekünk hármunknak. Ha másokat is bevonnánk, Keselyű megszagolná és másutt csapnának le. Esetleg olyan gyorsan, hogy felkészülni sem lenne rá időnk. Egyelőre, szerencsére, nem sejtik, hogy nyomon vagyunk. Keselyű sem? Vaino elmosolyodott. Keselyűnek van egy gyengéje, és ezt a magunk javára fordíthatjuk. Micsoda? Annyira gyűlöl engem, és annyira meg akar ölni, hogy ez a legfontosabb számára. Még a merényletnél is fontosabb. Ezért aztán hibázni fog. És mi elkaphatjuk! Zoltán felállt és az ablakhoz ment. Odakint már nem ragyogott a nap fekete felhők borították az égboltot. Várható volt, hogy perceken belül megindul a hóesés. Azt hiszem, csalódni fognak bennünk - mondta, amikor visz-szafordult. - Hajói meggondolom, röhögnöm kell. Hát ki vagyok én? Eddig ilyesmiről csak regényekben olvastam. Fizikus vagyok, nem James Bond! És tudod mi a véleményem, Vaino? Mondd el, ne kímélj! Hogyha a Főtitkárt ki akarják nyírni, hát ki is nyírják! Holtbiztos, hogy nem tudjuk megakadályozni őket benne. Hát nem látjátok, hogy lehetetlen feladatra vállalkozunk? Vagy ők nem látják? Vaino már nem mosolygott. Felemelte a fejét és hideg, acélkék pillantásával igyekezett lehűteni Zoltán forró keserűségét. Az ilyesfajta harcokat nem hadosztályok és nem csillogó váll-Iapos ficsúrok vívj ák, kiskomám. Hanem olyasféle gátlásos, és néha ütődöttnek látszó figurák, mint te. Fizikusok, tanárok, vasutasok. Sánták, bénák, kacskakezűek. És tudod, miért? Mert nekik sokkal jobb ötleteik vannak, mint a váll-laposoknak, arról nem is beszélve, hogy nehezebb észrevenni őket. De elég a szövegből! Munkára fel! Jézusom! - nyögte Zoltán. - Hát eddig mit csináltunk? Anyavalygásodathallgattuk.Demostmártorkigvagyokvele! Figyeljetek ide... még egyszer végigmegyünk a történteken. Him-kiben megölték a színházigazgatót és elvittek tőle valamit, Bakuból elvitték a lányt, Rosztovból a liliputit... ezek között kell összefüggést keresnünk! Ha megtaláljuk, meglátjátok, passzolni fog az Elnök jövőbeli programjának valamelyik pontjához. Ha megtaláljuk...! Tudomásom szerint legalább tízszer feltettük már magunknak a kérdést, hogy mi az összefüggés az eltűnések között. Ha Himkibőí egyáltalán eltűnt valami... Mondtam, hogy elég a nyavalygásból! Erzsena, vedd elő az aktákat. Még egyszer lépésről lépésre átvizsgálunk mindent. Észre sem vették, hogy odakint szakadni kezd a hó. Moszkva. Március 16. A fehér szemű férfi a folyosó falának támaszkodott. Kezében pipát tartott, amelyet azonban nem gyújtott meg. Elgondolkozva végignézett a kopott, valaha fehér ajtók hosszú során, aztán lassan elindult a folyosó vége felé. Az ajtó, amelyet keresett, a legutolsó volt a sorban. Közvetlenül a vastag, átlátszatlan üvegből készült folyosóablak előtt. Hatalmas, de már az öregségtől rogyadozó fahordóba ültetett, tépett levelű pálmafa trónolt az ajtóval szemben. A férfi megszemlélte a pálmát, s megmorzsolgatta a félig már száraz leveleket az ujjai között. Aztán, amikor lapos oldalpillantással meggyőződött róla, hogy nem figyeli senki, megnyomta a csengőgombot. A csengő lágyan csilingelt odabent. A fehér szemű úgy helyezkedett, hogy a kukucskálónyílásból ne csak az arcára, hanem a ruhájára is rá lehessen látni. Elégedetten hallotta, hogy léptek csosz-szannak a szőnyegen, s kisvártatva halk, sercegő zörej kíséretében elfordult a kukucskálónyílás ablaka. Ki az? - kérdezte egy gorombának tűnő, recés hang, hamisítatlan moszkvai kiejtéssel. A fehér szemű nem válaszolt. Jobb kezéből a balba tette át a pipáját, lassan a zakója zsebébe nyúlt, előhúzott belőle egy papírt, majd összeráncolt szemöldökkel az ajtó fölötti számot fürkészte volna, ha még nem lopták volna le. Mintegy véletlenül megigazította a nyakkendőjét is, amelyen diszkréten ott virított a Pierre Cardin felirat. Megvonta a vállát, visszasüllyesztette a zsebébe a papírt, és ismét megnyomta a csengőgombot. Ki az? A hang még mindig reszelős és durva volt, de már árnyalatnyival barátságosabban csengett. Bocsánat - mondta a szürke szemű -, Kolcovát keresem. Ljuba Kolcovát. Az ajtó hangos nyikorgással kinyílott, s korán elhízott, vörös hajú nő jelent meg a nyílásban. Kócos, gondozatlan haja a vállára hullott a szeme alatt húzódó táskák viharos éjszakákról árulkodtak. A férfi lopva még egyszer az ajtó fölé nézett, mintha nem akarná elhinni, hogy a számtábla nincs a helyén. A gyűrött, virágos selyempengyolát viselő nő gyanakodva bámulta a férfi furcsa szabású kabarját, elővillanó nyakkendőjét, aprókockás zakóját. Rövid ideig belefeledkezett egészen világos szemébe is, de mivel kellemetlenül érintette a pillantása, elfordította a fejét. Amikor megszólalt, érzett a hangján az előző este elszívott cigaretták füstje. Jó napot. Miről van szó? A férfi biztatóan mosolygott. Ljuba Kolcovát keresem. Kicsoda maga? Külföldi vagyok. Néhány napja érkeztem Moszkvába. Valaki megbízott, hogy keressem fel önt. Ha ön Ljuba Kolcova. A vörös hajú lány megkaparta püffedt arcát. És ha én vagyok? Szeretnék megbizonyosodni róla. A csúnya, vörös asszony felnevetett. Károgó, reszelős nevetéssel. Hogy akarnál megbizonyosodni róla, kis szentem? Mutassam a személyi igazolványomat? Miért keresed Ljuba Kolcovát? A férfi összehúzta a szemét. Kérem, beszéljen kicsit lassabban. Jól értek oroszul, de csak ha lassan beszélnek. A vörös hajú nő az ajtófélfának támaszkodott. És neked van valami papírod? A fehér szemű biccentett és a belső zsebébe nyúlt. Kihúzta az útlevelét és az asszony orra elé tartotta. Ez az útlevelem. Az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok. Szeretnék beszélni önnel, amennyiben ön Ljuba Kolcova. A vörös hajú asszony tanácstalanul az útlevélképre bámult, Miről van szó? Ismer egy bizonyos Szvetlána Kozlovát? A vörös hajú megdermedt. Kidugta a fejét a folyosóra, s amikor meggyőződött róla, hogy odakint nem hallgatódzik senki, elkapta a fehér szemű kabátujját és berántotta az előszobába. Gyere be, amerikai. Nem kell az egész háznak tudnia, hogy előkelő látogatóm van. A fehér szemű megállt a küszöbön túl. A fogasokon kétes tisztaságú ruhaneműk lógtak: egy rongyos, rossz szagú pulóver tetején egy melltartó, a földön félretaposott sarkú cipők, csizmák hevertek, már majdnem a konyha bejáratánál egy nemezcsizma. Nem vártam látogatót - mondta a kövér nő mogorván és kísérletet sem tett, hogy eltakarítsa az intim ruhadarabokat. - Erre jöjjön, utánam. Amíg elhaladtak az ajtaja előtt, a fehér szemű gyors pillantást vetett a konyhára. A mosogatón mosatlan tányérok hegye tornyosult, s valami furcsa, savanyú szag terjengett a levegőben, amely lehetett néhány napos káposztaleves romlott maradéka, de diszkréten a sarokba rejtett okádék is. A nagyobbik szobában, amely egyúttal hálószobául is szolgált, ha lehet, még a konyhánál és az előszobánál is nagyobb rendetlenség uralkodott. Az üres, mosatlan poharak, szőnyegbe taposott fél szendvicsek, üres üvegek arról tanúskodtak, hogy az éjszaka többen is vendégeskedtek Kolcovánál. A vörös nő lekapott egy székről néhány ruhadarabot, és a vetet-len ágyra hajította. Üljön le. Akar egy teát? Sietek - mondta a fehér szemű -, sok még a dolgom. A nő felszisszent és két tenyerét a gyomrára szorította. Tegnap kicsit kirúgtunk a hámból. Valamit ünnepeltünk. Maguk nem szoktak, Amerikában? De - bólintott a férfi -, szoktunk. Szóval, ön Kolcova? Én vagyok. A leírás magára illik. Csak mintha... azt mondták volna, hogy sovány. Ki mondta? -.Szvetlána Kozlova. Szveta? Hát akkor még sovány is voltam. Csak az élet meghizlalt. A magas életszínvonal, A kaviár és a pezsgő. Hol találkoztál Szvetlánával? Amerikában. A vörös hajú asszony megdermedt. Úgy nézett a fehér szeműre, mintha kísértetet látna. Szveta? - kérdezte lassan -, Szveta... Amerikában van? Miamiban. Ekkor olyasmi történt, amire a fehér szemű nem számított. Az asszony hanyatt vágta magát az ágyon, és bömbölni kezdett, mint egy haldokló állat. Amerikában... Amerikában! De megvert engem az Isten! Mindenkinek szerencséje van, csak nekem nincs. Az egyiket elveszi egy mérnök, beköltöznek egy flancos lakásba, s amikor a GUM-ban találkozom vele, még azt a francos fehér kesztyűjét sem húzza le... a másik Amerikában..., csak én vagyok lompos, szerencsétlen kurva. Pedig ki voltam, mi voltam akkor még! ? Istenem, hát mért engem büntetsz? A fehér szemű idegesen a kijárat felé pillantott s azt latolgatta magában, nem kellene-e becsukni az előszoba ajtaját. Aztán, amikor az asszony rövid szünet után újra kezdte az óbégatást, felállt és becsukta. Ljuba Kolcova csuklott és vinnyogott: pongyolája felcsúszott a derekára, s mivel alul nem volt rajta fehérnemű, semmi nem takarta vastag, hurkás combját, dús, vörös szőrzetét. A fehér szemű enyhe hányingert érzett, mint mindig, ha női bájak tárultak fel előtte. Gyorsan, talán túlságosan is gyorsan a zsebébe nyúlt és néhány bankjegyet emelt a magasba. Ú Ez a magáé! Nem mondta túl hangosan, de az óbégató vörös hajú másodpercek alatt felfogta, miről van szó. Felemelkedett, minek következtében a pongyola szerencsére visszacsúszott a helyére, s mint kutya a finom falatot kapta ki a fehér szemű kezéből a pénzt. Mennyi? Ötszáz dollár. Ez az... enyém? Magának küldi Kolcova. Hol van? Mondtam már, hogy Miamiban. Hol? Az Egyesült Államokban. Az asszony tétován a férfira bökött. Magameg... ő...? A fehér szemű megrázta a fejét. Én csak a barátjuk vagyok. De a férje milliomos. A kis kurva! A piszkos kis kurva! Ó, hogy egyeseknek milyen rohadt szerencséje van! A férfi körbejártatta a tekintetét a szobában. Egyedül él? Ekkor ismét váratlan dolog történt. A nagydarab, vörös nő előrevetette magát, rá a fehér szemű lábára és lesodorta magával a földre. Ilmet a rázuhanó, hájas női testtől kibírhatatlan undort érzett, s az asszony hajlataiból feléje áramló szag felkavarta a gyomrát. Egyedül, egyedül... ha el akarsz vinni, szabad vagyok. Mint a madár, kedvesem. Veled megyek, ahova csak akarod! Vigyél el engem Amerikába, kérlek! Azt csinálhatsz velem, amit akarsz, csak vigyél el! Már itt is azt csinálhatsz! Akarsz egy kis előleget? Gyere, gyere! A fehér szemű érezte, hogy az asszony hatalmas lábai körülzárják, mintha sumo-birkózó keresett volna rajta fogást. Megpróbált kimászni a nagy test alól, közben érezte, hogy az asszony könnyei, taknyával keveredve ráfolynak az arcára. Vigyél el Amerikába! - óbégatta. - Itt akarom hagyni ezt az átkozott országot! Végre nagy nehezen sikerült kimásznia Kolcova alól. Csak óriási erőfeszítéssel tudta visszatartani magát, hogy darabokra ne szaggassa ezt a lomha, súlyos, büdös testet. Ráhuppant a székére és úgy tartotta a lábát, hogy belerúghasson az asszonyba, ha az még egyszer megpróbálná a szőnyegre rántani. Ljuba Kolcova azonban megnyugodott. Lihegett még egy kicsit, szívta az orrát, aztán visszaroskadt az ágyára. Lehet, hogy egy kicsit még mindig részeg vagyok - mondta bocsánatkérő mosollyal. - Szóval, Szveta Amerikában van és milliomos. Mit üzent az én drága Szvetám a barátnőjének? Szeretné támogatni magát. Ezért is küldte a pénzt. Döbbenten vette észre, hogy a pénz, amit a vörös hajú asszonynak adott, nincs sehol. Meg akarta kérdezni, hol van, de inkább lenyelte a kérdést. Azt üzente, minden hónapban kap tőle ötszáz dollárt. Aztán... kiviteti Amerikába. A vörös hajú lihegett és fáradtan bólogatott. Észre sem vette, hogy szeplős, formátlan, óriási melle kilóg a pongyolájából. Csak gyorsan, mielőtt még kivisznek a temetőbe. Kész a szívem. Azt mondta a doktor, hogy levegőváltozásra lenne szükségem. Éppen jól jönne Amerika. He? A fehér szemű előrehajolt. Szeretne valamit magától. Szveta? Tőlem? Ugyan mit? Tudott valaki róla, hogy Szveta Moszkvából Bakuba ment és új nevet vett fel? Úgy értem, magán kívül. Válja. Válja Romanova. Szveta szeretné felvenni a kapcsolatot Váljával is. Mi a fenéért? Ez az ő dolga. Én csak azt mondom, amire megkért. Mintha említette volna, hogy találkoztak a GUM-ban. A vörös hajú asszony rosszkedvűen biccentett. Férjhez ment a cafka. Most meg uraskodik. Nem tudom, Szveta miért... Szóval, mi a címe? Várjon. Míg az asszony a könyvespolcon kotorászott, a fehér szemű arra gondolt, hogy be kellene kukkantania a másik szobába. Információi szerint Kolcova egyedül él, de az ördög nem alszik. Az asszony megfordult, odadöcögött hozzá, és gyűrött, kockás, iskolai füzetlapot dugott az orra alá. Itt van. El tudja olvasni? Persze. Nekem adja? Vigye. Tudom kívülről. Tudott róla Romanova, hogy Szveta nevet változtatott? A vörös hajú asszony felnevetett. Tudott hát. Akkor még jó barátságban voltunk. Együtt nevetgéltünk rajta, hogyan tudott Szveta olyan ostoba tatár nevet felvenni, mint a Muratova. Maga mire gondol, ha ezt a nevet hallja? Egy vágott szemű, kis tatár kurvára, nem? Ráadásul lement az isten háta mögé, Bakuba. Mesélik, hogy ott még a fiúk izéje is olajos. Senki más nem tudott róla? Persze hogy nem. Az ilyen dolgot nem szellőzteti az ember. A fehér szemű hátradőlt a székében. Helyes. Tudja mit... mégiscsak innék egy teát. Az asszony kelletlenül feltápászkodott. Talán jót tesz nekem is. Várjon egy percig... Aztán mennem kell. Nem kér valamit tőlem Szveta? Hálából, ugye... Semmit - mondta a férfi. - Nem említett semmit. Segíteni szeretne magán. Hát az rám is fér. Várjon egy percre. Kiment és becsukta maga mögött az ajtót. A fehér szemű felállt, a másik ajtóhoz lépett és résnyire kinyitotta. Gazdátlan sezlont látott odabent, párnát, lepedőt, de nem volt a sezlonon senki. Éppen be akart lépni, hogy körülnézen, amikor búgni kezdett a konyhában a vízcsap. A fehér szemű becsukta az ajtót, a vörös asszony ágyához lépett, felemelte a nagypárnát s könnyed léptekkel a konyha felé indult. Ljuba Kolcova éppen a za varArá kavargatta, amikor a fehér szemű belépett a konyhába. Egyetlen ugrással az asszony mögött termett, s a párnát az arcára szorította. Ami ezután következett, ismerős volt számára. Izmai megfeszültek, bár nem volt szüksége minden erejére. A nagy test súlyos volt, de erőtlen. Inkább a pongyola alól feléje gomolygó bűzfelhők zavarták. Rossz érzés kerülgette, amikor az asszony az ágyékához dörzsölte hatalmas farát kedve támadt volna egyetlen ökölcsapással végezni vele. Nagyot nyelve igyekezett ellenállni a vágynak. Addig szorította a párnát a hánykolódó asszpny arcára, amíg csak el nem ernyedt a karjai között. Ljuba Kolcovát akkor is visszataszítónak találta, amikor magánál volt, így azonban, a halál küszöbén, még undorítóbbnak látta. Kihozott egy széket a szobából s a gázfőző elé tette. Aztán az asz-szony fölé hajolt és megpróbálta megtalálni nála az öt darab százdollárost. Hiába kutatott azonban, nem találta. Ekkor felnyalábolta a hatalmas testet és óvatosan, lehúzta róla a pongyoláját, nehogy elszakadjon. Beletúrt a zsebeibe, a pongyola ujjába, még a kövér combok közé is bedugta a kezét. Hiába, a pénz nem volt sehol. Minden erejét megfeszítve visszahúzta az asszonyra a pongyolát, teste alá nyúlt és ráültette a székre. Fejét előrebuktatta a gázfőzőre, majd még egyszer végigvizsgálta a hájas testet. Szerencsére egyetlen aprócska karmolásnyomot vagy sérülést sem tudott felfedezni rajta. Mielőtt kiment volna a konyhából, kinyitotta a gázcsapot. Már a szobában is enyhe gázszag terjengett, amikor még mindig a pénzt kereste. Érezte, hogy lassan mennie kell, hiszen nemsokára benépesülnek a folyosók az iskolákból hazatérő gyerekekkel. Egyszerűen érthetetlennek tűnt, hova dughatta ez a kövér disznó a dollárokat. Letérdelt, felhajtotta a rongyos, vodkabűzű szőnyeget, félrehúzta a legközelebbi széket, benézett a sezlon mögé s éppen az asztal alá akart bemászni, amikor jókora ütést érzett a vállán. Érezte, hogy elzsibbad a karja, mintha hangyák futkostak volna a bőre alatt könyökébe hasogató fájdalom nyilaik. Felhorkant, eleresztette az asztal lábát és oldalra dobta magát. Gurulás közben előkapta a pisztolyát. A nap beragyogott az ablakon. A kócos, félmeztelen, ráncos arcú öregasszony úgy állt felette felemelt mankójával, mintha a bosz-szúállás mumifikálódott angyala lett volna. Nem tudta eldönteni, hogy vigyorgott vagy vicsorgott-e: fogsorát, ha volt neki egyáltalán, bizonyára a rejtekhelyén felejtette. Ilmet megvárta, amíg az öregasszony még egyszer lesújt rá óvatosan kikerülte a csapást, és elkapta a mankó végét. Csak egyetlen, gyors mozdulat kellett hozzá, hogy hanyatt döntse a nyomorékot. A vénasszony elesett és fuldokolni kezdett. A szürke szemű tudta, hogy nincs sok ideje: valamennyi szoba rövidesen megtelik gázzal, és csak egyetlen szikra kell hozzá, hogy a levegőbe repüljön. Az öregasszony erősen megüthette magát, mert nyálát folyatva, nyögdécselt a szőnyegen. A fehér szemű még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy megtalálja a dollárokat, aztán feladta. Ha szerencséje van, a levegőbe röppenőlakással együtt megsemmisül a pénz is. Felvette a szőnyegről a mankót és a falhoz támasztotta. Könnyű, de erős fából készült, hogy egy gyenge öregasszony is használni tudja. Kisétált a konyhába, megszemlélte Kolcovát, aztán gondosan eltüntette az ujjlenyomatokat a gáztűzhelyről. Pontosan tudta, hova nyúlt, így pillanatok alatt végzett a munkával. Amikor visszatért a szobába, az öregasszony még mindig a földön ült, hályogos-vize-nyős szeme jobbra-balra járt, mintha a menekülés útját keresné. A fehér szemű a szobában is elintézte az ujjlenyomatokat, aztán az öregasszonyhoz fordult. Hát te ki vagy, öreganyám? Szinte mellbe vágta az az éles, visításszerű hang, amely kisüvített az öregasszony fogatlan száján. 7ieki vagy, te csirkefogó? A fehér szemű elvigyorodott. Ljuba barátja. Hogy kerültél ide, te ördögfattyú? Gyalog. Eljöttem meglátogatni. És közben, amíg Ljuba a teát főzi, meg akartad lopni, mi? A szőnyeget akartad elvinni, te csirkefogó?! Maga hogy kerül ide? Tegnap este jöttem, és nekem jogom van itt lenni, nem úgy, mint neked. Én Ljuba anyja vagyok, úgy ám! Tegnap érkeztem Novoszibirszkből. Azt mondom neked, takarodj innen... Hol van Ljuba? Főzi a teát. Mi ez a szag? Büdös, mint a dög. Folyik a gáz, és te a kezed se mozdítod. Ljuba! Mi a fenét csinálsz odakint? Szép kis alakokat engedsz a lakásodba! A fehér szemű megzavarodott. A pénz eltűnt, nem is igen keresgélheti, nyakába szakadt ez a nyomorék öregasszony - de hát ki az ördög számolhatott vele, hogy Kolcova anyja a legrosszabbkor : bukkan fel Novoszibirszkből, ráadásul ez a hájas disznó még le is tagadta, talán attól félt, hogy a mankós mamát esetleg nem akarja magával vinni Amerikába -, a lakás tele van gázzal, bármelyik pillanatban felrobbanhat, neki az öngyilkosság látszatát kell keltenie, de hogyan keltse, amikor a vénasszony... Körbeforgatta a fejét s megakadt a szeme egy jókora üveg hamutartón a sarokban. A földön hevert, mintha köpőcsészének használták volna. Az öregasszony megpróbálta kezébe kaparintani a mankóját. Amíg a fehér szemű a hamutartóval volt elfoglalva, óvatosan a mankó felé csúszott. Ilmet csak az utolsó percben tudta elkapni előle. A vénasszony felvisított és ütni kezdte májfoltos öklével a padlót. A mankómat! Add vissza a mankómat! A mankómat akarom! Ilmet felemelte a mankót és az öregasszony karjára csapott vele. A halk, tompa kis reccsenés félreérthetetlenül jelezte, hogy csont törött az ütés nyomán. A fehér szemű mosolygott, és felemelt mutatóujjal megfenyegette a nyomorékot. Ha nem viselkedsz jól, a másik kezedet is eltöröm! A vénasszony hangtalanul tátogott: Ljubát hívta. Ilmet pillantása végigfutott az asszony kifordult lábain, megroppant karján, aztán mély sóhaj kíséretében átugrott a szomszéd szobába. Óvatosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjon, felemelte Ljuba Kolcova karját és a hamutartót beszorította az ujjai közé. A szobában valami puffant: mintha a vénasszony ismét vándorútra indult volna a padlón. Ilmet eleresztette Ljuba kezét, ujját nyaki ütőerére tette. Mintha még érezte volna a vér lassú, fáradt lüktetését. Az öregasszony mankóval a kezében várta. Bár sebesült karja úgy lógott, mint meglőtt madár szárnya, az ajtó melletti falhoz támasztotta a hátát és megpróbálta eltalálni a fehér szeműt. Ilmetnek nem esett nehezére kikerülni a csapást, és a sarokba vágni a mankót. Az öregasszony ekkor görcsös, rémült sírásba kezdett. Lábával araszolva a sezlonhoz mászott és feltornázta magát rá. Talán csak ekkor érezte meg, hogy fáj a karja. Vinnyogva maga elé tartotta és úgy bámult rá, mintha nem is hozzá tartozna. Gázszag van - nyögte elkékült arccal, mintha a torkán akadt volna a falat. - Gázszag van! Ilmet még egyszer végigkutatott mindent, de most sem találta meg a pénzt. Ekkor felemelte a mankót és gondosan végigtöröl-gette. Gázszag van! A vénasszony öklendezní kezdett. A fehér szemű érezte, hogy a szoba lassan megtelik gázzal, és ha nem siet, a levegőbe repülhet. Kezébe vette a zsebkendőjét és beburkolta vele a hamutartót. Az öregasszony rémült tekintettel követte minden mozdulatát. Arca kék volt, mint a padlizsán. Mit... akarsz? Ilmet az ágy szélére ült. Az öregasszony elhúzódott tőle, de a fal megakadályozta, hogy messzire húzódjék. Tudsz imádkozni? Tudok. Jézusmária, én... Imádkozzál! Mária, Krisztus anyja... Engedj el, te ördög! A rendőrség majd megfog és akkor... Ilmet felemelte a hamutartót. Először gondosan célzott - m öregasszony halántékára -, aztán már csak vaktában ütött. Másodpercek alatt sikerült szétvernie áldozata fejét. Moszkva. Március 16. A kövér külpolitikus szivarfüstjébe burkolózva szitkozódott. Lehajította a programtervezetet az asztalra ás megsimogatta a bajuszát. Adtunk a szarnak egy pofont - gondolta, miközben szétkergette az orra előtt gyülekező füstgomolyagot. - Ember legyen a talpán, aki kiolvas belőle valamit. Külföldi utak, belföldi utak, ráadásul ahány, annyi bizonytalansági tényező. Szibériai városok, ha sztrájk lesz bányák, ha sztrájk lesz más városok, ha nem lesz sztrájk. Próbálja meg kisütni valaki belőle, hol akarják eltenni láb alól a Főtitkárt. A programtervezet éppen olyan zűrzavaros és hipotetikus volt, mint egy még le nem játszott sakkjátszma. Ha az ellenfél ide lép, akkor én ide, vagy ide, ha ő oda, akkor én oda vagy oda, ha viszont sokkal okosabb, mint én, akkor oda lép, ahova nem számítom, és megette a fene az egészet! Most kezdte csak megérteni, milyen reménytelen feladatra vállalkozott. Ha ki akarják nyírni a Főtitkárt, megtehetik külföldön megtehetik, amikor az utcán rajongói kezét markolássza és még száz olyan helyen, amire nem számít senki. Dühösen a hamutartóra fektette a szivarját és tenyerébe támasztotta az állat. Nem irigyli Heinastét! Sokismeretlenes egyenletet kellene megoldania, amelyben ráadásul alig van ismert tényező. Olyan egyenletet, amelyben csak ismeretlenek vannak... Ha megoldja, megérdemli érte a Nobel-díjat! Másrészről viszont, vannak bizonyos kizáró tényezők. Ilyen például a külföld. A bajuszos nem hitte igazán, hogy a Főtitkárt külföldön próbálnák megölni. Ha igaz, amit Zinajda mondott a magyarnak, Csisztjakovnak kellett volna eltennie láb alól Keselyűt... Ez pedig csak idehaza lehetséges. Bár, sajnos, a belföld is éppen elég nagy ahhoz, hogy őrületbe kergesse. Sóhajtott és felvett egy telexlapot az asztalról. A fenébe ezzel az Ortegával! Vajon miben bízik a fickó? Hogy a Szovjetunió számlálatlanul önti neki a dollármilliókat csak azért, hogy borsot törjön vele Bush orra alá? Nem érti meg ez a f atökű, hogy vége az aranykornak? A latin-amerikai elvtársak csak keressék saját maguk az eldorádójukat. A kelet-európaiak lassan kiszállnak a buliból: Castro szakálla legalább annyira ellenszenves nekik, mint Kho-meinié. Hát nem! A jelentésben, amelyet a Főtitkár elé terjesztenek, világosan meg fogja írni, hogy... Felcsengett a telefon. Petrenko felvette és belesóhajtott. Tessék. Petrenko elvtárs? -Kibeszél? Vaszilij Petrovics Novgorodov vagyok. Petrenko végiglapozott az agyába rejtett noteszon, de nem talált benne ilyen nevű embert. Honnan beszél? Vjacseszlav Petrovicstól kaptam meg a számát. Kozlovtól? Igen. O most... hol van? Vidéken. Csak két nap múlva tér vissza. Engem bízott meg, hogy... bizonyos esetekben lépjek önnel kapcsolatba. Petrenko kezében megremegett a telefon. Most... bizonyos eset van? Ez az, amit el kellene döntenie. Ide tudna jönni? Petrenko a csukott ajtón át is hallotta a szomszéd szobából beszűrődő lármát: vidám nevetést és a telexgép brummogását. Ön... kicsoda? Rendőrtiszt vagyok. Szóval, ide tudna jönni? -Hova? Proletarszkaja utca. Kilences tömb, 12-es lakás. -Mi történt...ott? A másik azonban ekkor már letette a kagylót. Petrenko néhány percig mozdulatlanul ült, aztán megvonta a vállát. A szekrényhez lépett, kivette a revolverét és a zsebébe dugta. Felemelte a telefont és a kapu elé rendelte szolgálati kocsiját. Moszkva. Március 16. A fehér szemű kilépett az ajtón. Érezte, hogy üstökösként húzza maga után a gázszagcsóvát. Órájára pillantott: legkésőbb fél óra múlva meg kell érkeznie a postásnak. Négy napon keresztül minden áldott nap feladott egy levelet Ljuba Kolcova címére. Ha a postás becsenget, a szoba a levegőbe repül. A maradékokból pedig azt állapítják majd meg, amit ő szeretne. Két, cekkerekkel megrakott, fáradt öregasszony botorkált el mellette a lift felé, ügyet sem vetve rá. Valami Iván Nyikiforicsot szidtak, aki olyan földesen adja a krumplit, hogyha így megy tovább, száz grammonként kiárusítja a haza földjét. Órájára nézett és elmosolyodott. Rövidesen itt a postás. Ha meghallja a lépteit, elhúzza a csíkot. Kidugta a fejét a kapun, aztán ugyanabban a pillanatban vissza is rántotta. Gyerekek kisebb-nagyobb csoportjai közeledtek a járdán, a füvön, az úttesten hónuk alatt papírkötegeket, rozsdás vastárgyakat, csomagokat szorongatva. Visszasietett a lifthez és az órájára pislantott. Hol az ördögbe marad a postás? Ha kiderül, hogy hiába kaparta le a drótot a csengőről... A gyerekek kirántották az ajtót és pillanatok alatt beözönlőitek rajta. Úgy folytak körül, mint kiáradt folyóvíz az útjába kerülő dombot. Ilmet mélyen szemébe húzta a kalapját és felhajtotta a gallérját. Mivel ismét hidegre fordult az idő, nem keltett feltűnést, hogy elrejtette az arcát. A gyerekek berontottak az előtérbe és harsány kiáltozás közepette nekivetették magukat a másik emeletre vezető lépcsőnek. A fehér szemű nagyot nyelt. Most kezdte csak felfogni, hogy veszély fenyegeti. Nem várt esemény keresztezi a terveit, és ha nem lesz elég ügyes... Ellökte magát a faltól és a gyerekek után eredt. Megelőzte őket, átlépett gondosan keresztbe rakott újságkötegeiken s még idejében elérte a 12-es lakást. Megállt az ajtó előtt és megtörölgette a homlokát. A gyerekek a folyosó elején kezdték a munkát: sorra csengettek be az ajtókon, hogy hulladékpapír után tudakozódjanak. Ilmet az ajtó nyílásához dugta az orrát. A gázszag, mint poklok kénes bűze csapott szembe vele. Érezte, hogy verejtékcseppek gördülnek végig a homlokán, nyakkendője szorította, mintha a hóhér csomózta volna meg a nyakán. A gyerekek csalódottan vették tudomásul, hogy az ajtók nemigen nyílnak meg előttük. Ki az a hülye tanár - dühöngött a fehér szemű -, aki kora délután küldi hulladékot gyűjteni őket, amikor a lakók többsége még dolgozik? Ahogy a gyerekcsorda közelebb jött, Ilmet fejében megfordult a gondolat, hogy lesz, ami lesz, lelép. Robbanjanak csak fel ezek a rohadt kölykök! Aztán ahogy erősödni érezte a gázszagot, visszatért a higgadtsága. Ha a gyerekek felrobbannak, akkora zűr lesz belőle, hogy egészen a Kremlig hallatszik a lármája. A rendőrség nyomozni kezd Ljuba Kolcova után, kinyomozzák a múltját, ráakadnak Muratovára, és akkor vége az egésznek. Megbízói visszavonják a megbízást, elhalasztják az akciót, őt hazaküldik és elmarad a találkozója Vaino Heinastével. Vaino akkor fogja meglepni, amikor nem számít rá. Talán Amerikában, talán Ausztráliában. De ha Heinastének engedi át a kezdeményezést, elveszett. Még akkor is, ha ő az erősebb. A legelöl haladó gyerek egy roncs babakocsival a háta mögött odaért hozzá és belökte a kocsit a folyosó közepére. Jó napot. Papírt1 gyűjtünk. Örvendek - morogta a fehér szemű és úgy fordult, hogy a gyerek ne érhesse el a csengőt. - Itt nincs semmiféle papír. Maga itt lakik? - tudakolta a fiú és gyanakodva megszívta az orrát. - Még sosem láttam ebben a házban. Csak nemrég költöztem ide. Ljuba nénihez? Hozzá. Mikor? Ilmet kinyújtotta a kezét és barackot nyomott a gyerek fejére. Te mindig ilyen kíváncsi vagy? A gyerek szeme az ő szemét kereste. Ilmet legszívesebben megfojtotta volna, de nem tehette: a többiek ott fecserésztek körülötte. Érezte, hogy most már a hátgerincén is folynak a verejtékcseppek. Az hiányzik csak, hogy valaki kinézzen az egyik ajtón és megkérdezze, mit keres itt. Ljuba néni papírt ígért. Biztosan még nincs itthon. Reggel... beszéltem vele, azt mondta, fél kettőre hazajön. A gyerek csalódottan az órájára nézett. Addig nem tudunk várni. Versenyben vagyunk a többiekkel. Gyerünk, Vitya! A fehér szeműt most már nem érdekelte, hogy becsengetnek-e a gyerekek Ljubához vagy sem. Ezen a napon annyi hibát követett el, amennyit máskor egy teljes idényben sem. Mióta szemtől szembe találkozott Heinastéval, mintha megkeveredett volna benne valami. Ráadásul a kondicionálótermeket sem látogathatja. Olyan gyorsan kell végrehajtani a feladatát, amilyen gyorsan csak tudja. Egyszerűen megőrjíti ez az ország. El kell tűnnie, mielőtt végzetes hibák sorozatát követné el... Észre sem vette, hogy befordult a sarkon a postás. Már a villamosmegállóban állt, amikor a többi várakozóval együtt megfordult a felmorajló robbanás hallatán. Mivel a lakás ablakai az ellenkező oldalra nyíltak, nem látott semmit, csak néhány riadt lakó futott a háztömb vége felé. Amikor néhány perc múlva beállt a villamos, már mosolygott. Maga elé képzelte a kiégett lakást az agyonvert öregasszonnyal. Mosolyogva utazott egészen a végállomásig. Moszkva. Március 16. Petrenko megállíttatta a kocsit és kiszállt a háztömb előtt, ösz-szehúzott szemmel vizsgálgatta a két tűzoltóautót, a mentőt, a sür-gölődő embereket, a kósza bámészkodókat és egy csomó gyereket, akik a rendőröktől tisztes távolban állva izgatottan tárgyalták az eseményeket. A külpolitikus feltette a napszemüvegét. Nem szerette volna, ha felismerik. Utálta, ha megrohanják autogramért, arról nem is beszélve, hogy mit mondjon, ha megkérdezik, mit keres errefelé. Éppen ki akart szállni, amikor megkocogtatták az ablakot. Szőrmegallérú, ballonkabátot viselő, szeplős képű, hirtelenszőke fiatalember állt a kocsi mellett, a hideg ellenére fedetlen fejjel. Üdvözlöm, Jakov Nyikolajevics - mondta, mintha már ezer éve ismernék egymást -, Novgorodov vagyok. Üdvözlöm. Mi a helyzet, Novgorodov elvtárs? A hirtelenszőke rendőr az egyik blokkházra mutatott. Látja azt az épületet? Azt ott? Látom. Feldurrant a 12-es lakás. Felrobbantották? Gáz. Kifolyt a gáz és a postás becsengetett. A kégli felszállt a levegőbe. A külpolitikus máskor talán élvezte volna a rendőr furcsa, há-ayaveti stílusát, ezen a délutánon azonban nem volt fogékony a há-nyavetiség iránt. Lekötelezne - mondta talán kissé idegesebben a kelleténél -, ha elmondaná, miről van szó. Ha minden felrobbant lakáshoz engem hívnának... Amikor azonban meglátta a kiégett lakást, a gyanús foltokat a falon, s a gáztűzhely előtt heverő hullát, egyszerre elszállt a harcias-sága. Komor képpel rakta vissza a szivarját a felső zsebébe: úgy érezte, szerencsétlenül járt emberek maradványainak a közelében nem illik olyan prózai dolgokkal foglalkozni, mint a szivarozás. Amikor a másik, hasonlóan kiégett helyiségben megpillantotta az öregasszony holttestét is, enyhén elsápadt, pedig fiatal haditudósító korában még aludt is hullák között. Csend ülte meg a 12-és lakást, csak a rendőrök korholó hangja hallatszott be a folyosóról, amint megpróbálták elhessegetni a bá-mész kíváncsiskodókat. Novgorodov elégedetten körülnézett, aztán megigazított egy virágvázát az ablakpárkányon. Ahhoz képest, hogy a tűzoltók idebent is dolgoztak, tiszta a terep. Azt mondják, ami a katasztrófából megmarad, a tűzoltók teszik tönkre. Szerencsére csak a függönyök gyulladtak ki, meg néhány könyv. A bajuszos elfordította az arcát az öregasszonyról. -Mi történt? Látszólag egyszerű robbanás. Látszólag? Az asszony nyitotta ki a csapot. Öngyilkosság? Véletlen? Jöjjön velem, Jakov Nyikolajevics. Petrenko kelletlenül kiballagott Novgorodov nyomában a konyhába. Az égett, félmeztelen holttest majdnem az ajtónál feküdt, ha be akart volna menni a konyhába, keresztül kellett volna lépnie rajta. Látja azt a széket? Azon ült. Sehol nincsenek ételnyomok... -És? Odatette a széket a gáztűzhely elé, ráült, ráhajtotta a fejét a tűzhelyre, de előbb gondosan leszedett mindent, hogy odaférhessen. Aztán kinyitotta a csapot. Kicsoda az öregasszony? A szomszédok szerint az anyja. Tehát az anyját sem kímélte. Nem volt azon már akkor semmi kímélnivaló. Hogyhogy? - hökkent meg a külpolitikus. Mert előbb agyonverte. Egy üveg hamutartóval. Megmutassam? Köszönöm. A részletekről majd később. Ahogy gondolja. Megölte az anyját, aztán öngyilkos lett. A kövér megrázkódott és mélyet sóhajtott. Mi közöm nekem mindehhez? Eddig semmi. Csakhogy Bolotnyikov talált egy képet a szoba közepén. Ki a fene az a Bolotnyikov? Egyik emberem. Hm. Milyen képet? Egy lányét. Bolotnyikov a zsebébe dugta és felhívott engem. Azért vagyok itt. A külpolitikus fenyegetően felemelte az ujját. Ide figyeljen. Ha közli velem, hogy azon a képen én vagyok a mellett a lány mellett, meztelenül, hogy úgy mondjam felcsigázott állapotban, hát én... Novgorodov elmosolyodott. Szó sincs róla. Arról van szó, hogy Bolotnyikov nekem dolgozik. Nem egyszerűen csak nyomozó. Érti? Nem. De a dolognak ez a része nem is érdekel. Néha mutatok Bolotnyikovnak képeket. Akiket keresünk, de nem találjuk. Bolotnyikovnak olyan az agya, mint a viasz. Amit egyszer meglát, úgy belévésődik, hogy savval sem lehetne kimarat-ni belőle. Mitnemadnékegyilyenagyért! -mondta félig csúfondárosan, félig komolyan Petrenko. Na, ja. Egyszóval Bolotnyikov meglátta a képet, rögzítette a helyszínt az agyában, aztán... Mi az isten az, hogy rögzítette a helyszínt? A kép egy könyvből esett ki. A robbanáskor. A robbanás ereje sodorta ki belőle. Aha. Szóval, kit ábrázol a kép? Bizonyos Szvetlána Kozlovát. -Az ki? Rendőrségi vizsgálat folyt ellene, de leállították. -Ki? Utána lehetne nézni. Valami üzemi balesetről volt szó. Gyúj-togatás, vagy mi. Mint ez itt? Ez robbanás. De nem ez az érdekes. Szvetlána Kozlova eltűnt. Nem jelent meg a rendőrségi idézésre: egyszerűen felszívódott. Megesik - mondta a külpolitikus türelmesen. Ismét vágyat érzett, hogy meggyújtsa a szivarját, de ismét csak legyőzte a vágyát. Visszaemlékezett rá, hogy annak idején Zanzibárban, amikor megdöntötték a monarchiát, hat álló napig várta a híreket egy büdös előszobában és nem mert rágyújtani. Állítólag a szultán naponta hetvenet szívott, még a klozetra is szivarral a szájában járt, pápát is szivarozva fogadta, így aztán a forradalmárok személyes ellenségüknek tekintették a szivarozókat. Ha nem akarta, hogy rögtönítélő bíróság elé kerüljön, bele kellett süllyesztenie kedvenc havannáit egy szemétkosárba. Szóval, Bolotnyikov szerint ez a kép Szvetlána Kozlovát ábrázolja. Óriási. Csakhogy... nem ez van ráírva a hátára. Hanem mi? Novgorodov kipillantott az ablakon, mintha azt ellenőrizné, nem topták-e el a kocsiját, aztán megvonta a vállát. Ligyija Muratova. A külpolitikus néhány másodpercig nem tudta, hova tegye a nevet. Aztán csak azt érezte, hogy megindul a keze a szivarjai felé. Ön tudja, kicsoda Ligyija Muratova? Konkrétan nem. De Kozlov tábornok említette előttem ezt a aevet. A külpolitikus pontosan tudta, hogy mindez mit jelent. Kozlov titokban elrendelte a körözést Muratova ellen. Persze nem az országos szerveken keresztül, hanem saját, belső hálózatán át. önnél van a kép? Nálam. A kocsiban is megmutathatta volna. A helyszínen sokkal érdekesebb. Látja azt a polcot? Ezek itt onnan estek le. Ez a könyv zuhant a legmesszebbre. Petrenko érezte, hogy van valami Novgorodov szavai mögött Valami, amit egy tapasztalt kriminalista azonnal észrevett volna. ő azonban nem volt tapasztalt kriminalista, csak egy nikotinéhségtől fuldokló, hájas külpolitikus. Miért éppen ez? Novgorodov elégedetten elmosolyodott. Látom, ért a dolgokhoz, Jakov Nyikolajevics. Mert ez a köny? a többi tetején feküdt. - Zsebébe nyúlt és előhúzott egy vizes, égett szélű fényképet. - Itt van a kicsike. Petrenko a tenyerére fektette a képet és megszemlélte. Csinos, jól öltözött, hetyke tekintetű fiatal lány nézett vele farkasszemet. Olyan, aki pontosan tudja, mit ér, és hogy milyen hatással van környezetére - elsősorban, persze, annak híhinemű részére. Csinos, nem? Igen. Folytassa, kérem. Novgorodov elégedetten a polcra mutatott. A lakás tulajdonosnője, Ljuba Kolcova nemrégen levette a könyvet, kiszedett belőle valamit, aztán... nem tette vissza a helyére. Csak úgy sebtében felrakta a többi tetejére. Mit gondol, miért? Mert sietett. Egyébként roppant érdekes dolog, nem tudom, megfigyelte-e már, hogy gázrobbanás után a könyvek általában a polcokon maradnak. Csak a tűzoltók verik le őket. Nem, idáig még nem figyeltem meg - mondta sóhajtva Petrenko. Tehát, hogy összefoglaljam a dolgokat, Kolcova nemrégen kihúzta ezt a könyvet a többi közül, valamit kivett belőle, egészen pontosan a mellől a kép mellől, amit benne őrzött és... eladta valakinek. A külpolitikus komoran bámult rá, mintha nem egészen jól értené a szavait. Mit beszél? Azt a valamit eladta ötszáz dollárért. Hogy a fenébe... Itt a könyv,.tessék! A külpolitikus felsóhajtott. Megforgatta a könyv lapjait, de nem látott rajtuk semmi rendkívülit. Novgorodov kivette a kezéből és feléje mutatta a borítóját. Régi trükk. Ezt figyelje. Kihajtotta a borítót s ebben a pillanatban láthatóvá vált egy keskeny vágás a papíron. Ahogy Novgorodov kifelé feszítette a kartont, a nyílás szétnyílt, mint egy pénztárca. Látja? Ide lehet dugni a pénzt. Ha nagyon siet a tolvaj, nem találja rneg. Ahhoz minden könyvet végig kellene bogarásznia. Petrenko feje zúgott, szívesen kiment volna egy pohár vízért a konyhába, ha nem kellett volna keresztüllépnie a hullát, őszintén szólva meg volt zavarodva. Az ördögbe is, hogy éppen most lépett ie Kozlov! Neki kellene itt lennie, vagy Osztroumovnak. Mi a fenét kezdjen ezzel az összevisszasággal? Mennyi pénz volt a könyvben? - kérdezte végül is erőt véve magán. Ötszáz dollár. Honnan veszi, hogy eladott valamit? Novgorodov elmosolyodott. 1 - Az évszázad felfedezése. Figyeljen ide. Vegyen ki egy tetszőleges könyvet a sorból. -Minek? Nem mozdult, így Novgorodov tette meg helyette. Puskin. Derék. Nos, megpörgetem a lapokat... így ni! - Megpörgette, s a pörgetés nyomán néhány papírcetli hullott a lábuk elé, a romok tetejére. - Látja? Látom hát - mondta ingerülten Petrenko -, mi ez? Mittudomén! -Novgorodov lehajolt és felvette a papírokat-Kukuskin. Ismer valami Kukuskint? Nem. Én sem. De nem is ez a lényeg. Ennek a nőnek az volt a szokása, hogy minden ismerősét külön könyvben tartotta. Úgy értem, az ismerőseitől kapott leveleket. Dossziénak használta a könyveket. Zsarolta őket? Dehogy. Csak ez volt a szokása. Nem volt értelmiségi. Nem vett dossziékat, hanem könyvekbe szortírozta a leveleit. Volt egy külön Kozlova-Muratova könyve. Amikor kivett belőle valamit és eladta ötszáz dollárért, hirtelenjébe nem tudta hova tenni talán a körmével feltépte a borítót, és becsúsztatta a résbe a pénzt. Amit eladott, kétségkívül Muratovával áll összefüggésbe. Petrenko zavarodottan állt a romok tetején. A borzalmas pózba merevedett, szétvert képű öregasszony mintha fejtegetéseiket hallgatta volna. A külpolitikus megrázkódott. Tudja ön, ki ez a Muratova? Nem. Csak azt, hogy a tábornok keresteti. A külpolitikus nem értett valamit. Tegyük fel, hogy Novgoro-dovnak igaza van. A Bakuból eltűnt Ligyija Muratova korábban Kozlovaként élte az életét. Valaki megtudta, hogy Ljuba Kolcova és Kozlova-Muratova ismerték egymást, ezért megvásárolta Kol-covától Muratova címét. No de Muratova már hetekkel ezelőtt eltűnt Bakuból! Ezek szerint gyilkosság történt - mondta szomorúan. Egy biztosan. Az öregasszonynak szétverték a fejét. Lehet, hogy neki kellett a cím? Akkor itt lenne valahol. Azóta már egy tűzoltó csizmatalpán is lehet. Hát... talán igen. De lehet, hogy másként történt a dolog. Valaki, mondjuk idejött és megpróbálta megvásárolni Kolcovától Muratova címét. ígért érte ötszáz dollárt. Kolcova eladta... az illetőnek viszont ez nem volt elég. Meg akarta ölni Kolcovát. Persze úgy, hogy öngyilkosság látszatát keltse. Csakhogy itt volt az öregasszony is, tőle is meg kellett szabadulnia. Ezért kinyírta az öregasszonyt, majd odavonszolta a tűzhelyhez Kolcovát... Szóval, meg lehet kártyázni, na! A külpolitikus érezte, hogy komoly nyomra bukkant. Mint amikor fiatal korában az elsőgyanús jelre elindult avilágvégéreis, hogy amire odaér, kitörjön a forradalom. Ösztöneinek köszönhette, hogy nemegyszer ő tudósított első ízben komoly politikai fordulatokról mert a többi világlap tudósítój a még otthon iszogatta reggeli whiskyjét, amikor ő már a lövészárokban hasalt a felkelők mellett. Semmit sem von le ösztönének értékéből, hogy már kétszer elindult hasonló okokból Romániába, de mindkétszer csalódnia kellett. Harmadszorra azonban biztosan nem véti el a dolgot. Novgorodov sóhajtott és olyan képet vágott, mint aki befejezte produkcióját. Ennyi, Jakov Nyikolajevics. Bár... eszem ágában sincs tanácsot adni bárkinek is, én rászállnék erre a Muratova-vonalra... ha annyira fontos a tábornoknak. Petrenko még egyszer körüljártatta a tekintetét a valaha lakásként funkcionáló romhalmazon. Lehet, hogy rábukkant valamire, ami közelebb visz a megoldáshoz? A rendőrök minden igyekezete ellenére egyre nagyobbra nőtt a csődület a folyosókon. A lakók és a környező terekről érkező kíváncsiak csoportokba verődve taglalták az eseményeket. Petren-kónak kedve lett volna odaállni közéjük és végighallgatni, miről beszélnek, de érezte, hogy igyekeznie kell. Minél előbb értesítenie kell Heinastét. Éppen kilépett a kapun, amikor egy köpcös, szeplős képű kisgyerek elkapta a kabátujj át. A külpolitikus megtorpant, azt hitte, az ajtókilincsbe akadt bele. Éppen nagyot akart rántani rajta, amikor megpillantotta a földszintes emberkét. , - Ljuba néni meghalt? Ó A gyerek hangjában annyi fájdalom vibrált, hogy nem volt szíve otthagyni. Ismerted? Mindig adott újságot. Mert versenyben vagyunk a többi őrssel. Petrenko rátette lapát kezét a gyerek fejére. Derék dolog. Szörnyű baleset történt, kisfiam. Ljuba néninél felrobbant a gáz. Az az ember robbantotta fel? Milyen ember? Aki... ott állt az ajtaja előtt, amikor el akartuk hozni tőle a papírt. A külpolitikus összeráncolta a homlokát. Azt akarod mondani, hogy Ljuba néni papírt ígért nektek, de te nem tudtad elhozni, mert egy ember állt az ajtóban? És azt hazudta, hogy Ljuba néni nincs otthon... pedig el sem ment hazulról. Ljuba néni délután jár dolgozni. Mit csinált az az ember? Állt az ajtóban és be akart menni. Ljuba néni kinyitotta az ajtót? Nem, mert akkor elkértem volna tőle az újságot. Akkor felmentünk a második emeletre. Hogy nézett ki az az ember? A gyerek elmaszatolt néhány koromszemcsét az arcán. Hát... nem errefelé lakott, az biztos. Úgy érted, nem ismerted? Nem azért. Hanem, mert... nem olyan mifélénk volt a ruhája. Elegáns? A gyerek láthatóan nem volt tisztában a szó jelentésével. Szép... tiszta - mondta rövid habozás után. Láttad az arcát? Le volt húzva a kalapja... Csak a szemét láttam. Egyszer rám nézett. Félős szeme volt. Milyen? Hát, olyan... -a gyerek kereste a megfelelő jelzőt, de nem találta meg. - Félős - bökte ki aztán még egyszer. - Mint Varja bátyjának. Az ki? Varjabátyja? A Vologya. Bevitték a diliházba, mert felmászott a galambokhoz egy késsel és mindegyiknek elvágta a torkát. Rácsorgatta a vérüket a fejére és azt kiáltozta, hogy ő partizán, és a nácik vérében fürdik. Eeeegen. Szóval a pasas szeme... Erre jöttek a rendőrök és levették Vologyát. Belehúzták egy olyan izébe... gimnasztyorkába vagy mi... Kényszerzubbonyba - segített a külpolitikus. Abba. Én az udvarban voltam és sajnáltam szegény galambokat. Láttam, amikor elvezették Vologyát. Csak röhögött. És éppen olyan volt a szeme, mint ennek az embernek. Vissza tudsz emlékezni a hangjára? - kérdezte a bajuszos és szájába tette a szivarját. Mi? Azt kérdem, volt-e akcentusa? -Az mi? Úgy beszélt, mint te? Á, nem. Kicsit mintha énekelt volna. Bácsi, gondolod, hogy imperialista ügynök volt? Egy lószart - mondta Petrenko gyengéden és megsimogatta a gyerek fejét. - Egy nagy lószart. A mi ügynökünk volt, kisfiam! Moszkva. Március 17. Vaino? Heinaste megkönnyebbülten felsóhajtott. Na végre. Reggel óta várom a hívását. Már azt hittem, elutazott. Szinte megremegett a kagyló a kezében a vonal túlsó végén feltörő sóhajtól. Bizony isten, azt kellett volna tennem! De figyeljen, Vairioí Azt hiszem, rájöttünk, Ilmet mit keresett Kolcova lakásán. Csakugyan? Ne izguljon, nem én jöttem rá. Van itt egy csodazsaru, valami Novgorodov. Azt állítja a fickó, hogy Ilmetnek a harmadik lány címe kellett. A harmadik lányé? Miféle... Tudja, néhány évvel ezelőtt, abban az üzemi bölcsődében, ahol Muratova dolgozott... Ott dolgozott Kolcova is, és egy harmadik lány: Valentyina Romanova. Emlékszem. Novgorodov szerint az ő címéért jött Ilmet Kolcovához. Aztán megszerezte a címét és megölte Kolcovát. Maguk tudják Romanova címét? Novgorodov kinyomozta. Nem ment könnyen. Jó isten, akkor miért nem...? Novgorodov már járt ott. Az asszony lelépett a térképről. A férje szerint elutazott a nagynénjéhez Szamarkandba. Címe? Nem tudja. Ezt nem értem. A pasas nem tudja a szamarkandi címet. Az az érzésem, hogy ez valami látszatházasság, vagy mi a fene. Ki a férj? Ártalmatlan veréb. Mérnök a távfűtőműveknél. Azt mondja, az asszony többször is leutazik évente Szamarkandba, mégsem tudja a címet. Nem érdeklik a felesége kalandjai. r Maga érti ezt? Petrenko ismét mélyet sóhajtott. Volt már maga nős, Heinaste? Még nem. Akkor azért nem érti. Én a maga helyében inkább azon gondolkodnék, miért kell Ilmetnek Muratova után Romanova is. A harmadik gyerekgondozónő. És miért nem kellett Kolcova? Talán mert... kövér és csúnya. De ez a maga dolga, Vaino. Igen. Az én dolgom. Megrendelte a repülőjegyeket? A kövér elnyomta a szivarját és belemosolygott a telefonba. Itt van a zsebemben mind a három, Vaino. Moszkva. Március 19. A köpcös KB-titkáron áthullámzott a vakrémület. Látta magát felakasztva, agyonlőve, felnégyelve, és még néhány más halotti pózban. Egyikben sem volt túlságosan impozáns látvány, s ez nemcsak szokatlanul rövid lábainak volt köszönhető. A telefonra meredt, mintha tőle várta volna a megváltást. Talán még nem késő, még meg lehet úszni a dolgot. Ha nem csinál semmit, rövid távon nem lehet belőle baj. Hogy hosszú távon mi lesz, az persze más kérdés. Amikor felcsengett a telefon és közölték vele, hogy a hídon várják, ki kellett mennie a WC-re. Gyomrát a szokott, ideges görcs szorongatta, amely minden alkalommal rátört, ha komoly dologról volt szó. Egyszer, egy személyi kérdésekkel foglalkozó titkos ülésre be sem akarta engedni az ismeretlen őrség, mivel már megkezdődtek a beszédek, és bezárták az ajtókat, mire ki tudott kászálódni az illemhelyről. Fel volt rá készülve, hogy a hídon gorombaságokat vágnak a fejéhez. Hogy halállal, felnégyeléssel, akasztással, számkivetéssel stb. fenyegetik. Arra is felkészült, hogy javaslatot tesz az akció lefújására. Talán megússza ennyivel. Talán nem rúgják ki maguk közül, hiszen ő, és még rajta kívül ketten képviselik a folytonosságot. Ő már akkor is a titkárság tagja volt, amikor még Szuszlov tenyeréből kellett csipegetniük az ideológia morzsáit. A hajlott hátú, tüdőbetegnek látszó férfi nem volt dühös, sőt, még neheztelést sem tudott leolvasni az arcáról. Állt mereven, a korlátnak dőlve, és a horgászokat figyelte. Fel sem emelte a fejét, amikor odatámaszkodott mellé. Maga szerint van még valami ebben a vízben? - kérdezte sokat sejtetőn és lefelé mutatott a hüvelykujjával. Éppen úgy, mint a cézárok, amikor engedélyt adtak a legyőzött gladiátor megölésére. Úgy gondolja, hogy ebben a... vízben? Percek óta figyelem őket. Nem fognak semmit, még csak kapásuk sincs. Ön szerint miért csinálják mégis? A köpcös nem volt filozófus, sőt, egyetemi hallgató kora óta kifejezetten utálta a filozófiát. Csak arra jő, hogy megvadítsa az embert - szokta mondogatni benső, baráti körében néhány pohár vodka után. - A filozófusok akarják a sarkából kifordítani a világot? A marhák! Láttam őket nemegyszer a sarkkörön túl. Még a láger ajtaját sem tudták kifordítani, nem hogy a világot! Most mégis, minden ellenkezése dacára filozofikus gondolatok keltek szárnyra benne. Hogy a horgászok talán nem is halra várnak, hanem arra, hogy egyszer megrezzenjen a zsinór, s bebizonyítsák maguknak is, hogy érdemes volt órákig várakozni a szerencse mégiscsak meglegyintette őket hímporos szárnyaival. Mondani, természetesen, nem mondott ilyesmit. Csak megvonta a vállát és rátette a tenyerét a téglából rakott hídkorlátra. Minden mocskot beleöntenek a hajókról. Szólni kellene Vsze-volod Jakovlevicsnek, hogy beszéljen a miniszterrel. Mégiscsak tűrhetetlen, hogy egyesek moslékosvödörnek nézik a folyót. A hosszú, vékony férfi megrezzent, mintha álomból ébredne. Még egyszer végignézett a horgászokon, aztán minden figyelmével a köpcös felé fordult. Beszélni akart velem. A köpcös nagyot nyelt. Érezte, hogy remegés fut át a testén, mintha gyenge áramütés érte volna. Hát... igen. Úgy érzem, kötelességem beszámolni bizonyos dolgokról. Az üggyel kapcsolatban. A hosszú összeráncolta a szemöldökét és a téglamellvédre könyökölt. Valami baj van? Nem tudom. Én tudjam? Az a helyzet, hogy vannak bizonyos jelek, amelyek nem tetszenek nekem. Az lett volna a normális, ha a sovány PB-tag felhorkan, dühöng, vádaskodik, egyszóval valami emberi reakciót mutat, olyat, amilyet általában szokott. Ezen a napon azonban mintha kivetkőzött volna önmagából. Vehemens alkatától eltérően maga volt a nyugalom szobra. Megköszönném, ha érthetően beszélne. A köpcös felsóhajtott. Patkanov alezredes nyugtalanító dolgokról számolt be. Csakugyan? Keselyű függetlenítette magát. Ezt hogy érti? Minden részlettel én sem vagyok tisztában, de alighanem a saját feje után megy. Miért? Kié után kellene, hogy menjen? Létezik egy bizonyos irányítás... Patkanov? A gyakorlati lebonyolítás nem az én dolgom. Valóban? A köpcöst megdöbbentette a sovány hangjából áradó gúny. Akkor gondolt rá először, hogy beszélgetőpartnere talán többet tud az ügyről, mint ő. Kötelességemnek tartottam, hogy... beszámoljak önnek... Jurij... - a többit elharapta. A sovány a levegőbe meredt. Mintha másutt jártak volna a gondolatai. Válaszolna néhány kérdésemre? Természetesen. Veszélyben a terv? Hát... erről nem tudok, de... Patkanov szerint... A sovány zöld szeme a köpcös szemébe fúródott. Eljött a pillanat, amikor kockáztatnunk kell. A köpcös megdermedt. Hiszen mindig 6, a sovány volt az, aki mérsékletre intette őket. Éppen ő, a sovány volt az, aki visszatartotta őket a meggondolatlan kalandoktól, aki lebeszélte őket, hogy nyíltan a Főtitkár ellen szavazzanak. Óriási lehet a baj, ha most ő is azt mondja, hogy kockáztatniuk kell. Megtudhatnám... A sovány megragadta a karját. Figyeljen ide. Nincs sok időnk, vissza kell mennem egy tanácskozásra. Egy nagyon fontos tanácskozásra. Értem. Maguk, annak idején, megismertettek egy tervvel. Akkor, amikor még jobban mentek a dolgok, mint mostanában. Elmondták, hogy a kockázat minimális, ha megtalálják a megfelelő embert. Aztán azzal jöttek, hogy megtalálták. így van? így, de... , Várjon! Azt mondták, az illető zseni, csupa intellektus, imp-rovizálókészség és szaktudás. így van? így, de... Mi áldásunkat adtuk az ügyre. Maguk idehozták a profijukat, hogy égQ7ze el a munkát. Aztán most meg azzal jönnek, hogy nem úgy lépked a sakktáblán, ahogy előírják neki? Dicsérték, hogy improvizál is, ha kell. Ez esetben vagy maguk nincsenek tisztában a szó jelentésével, vagy Patkanov vissza akar táncolni. Patkanov begyulladt, mert a fickó olyan módszereket alkalmaz, amelyek idegenek neki. Eltaláltam? A köpcös megtörölte verejtékező homlokát. Hát... nem is tudom. Mit tud ön egyáltalán? Patkanov becsinált, mert a maguk embere, az ő megkérdezése nélkül lépett egyet a sakktáblán. Na és? Hátha ő a jobb játékos? Hátha több lépést lát előre, mint Patkanov. Nekünk egy a lényeg, és nem ártana, ha ezt meg is jegyezné. Hogy mi nyerjük a partit. Mattolni kell az ellenfelet. Erről van szó. És né írják elő a nagymesternek, hogy mivel lépjen. És ha... rosszat lép? Ó - Már megbocsásson, de tud ön sakkozni? j - Ismerem a lépéseket. -Akkor tudnia kell, hogy nincs játszma áldozatok nélkül A legzseniálisabb mesternek is fel kell áldoznia egy-egy bábuját, hogy pozícióelőnyhöz jusson. A köpcös most már holtbiztos volt benne, hogy történt valami, ami végső kétségbeesésbe kergette a másikat. Es aligha csak őt egyedül. Hogy mi ez a valami, holnap meg fogja tudni. Elvégre a KB titkára, ha nem is a legfontosabb. A sovány ráemelte a tekintetét és nem is próbálta leplezni, hogy habozik. Végül, mint egy nyelet nyál, úgy bukott ki a száján a szó. Likvidálni kell. Mindenáron. Ez a kijelentés már feljogosított a kérdésre. Történt valami? Rövidesen új törvénytervezetek kerülnek a népi küldöttek elé. Hallott róluk? Konkrétan még nem. Aztjavasolja, hogy ismét iktassák törvénybeakiválás jogát. És reprezentálják is ezt a jogot. Konkrétan? A baltiak lelépnének. Hivatalosan, és hozsannázás közben. Virágeső, madárcsicsergés, ünnepi beszédek. Utána a többiek. Aztán jön a hatodik cikkely. A párt vezető szerepének az eltörlése. Tudja, mi ez az ember? Egy időzített bomba. Itt ketyeg a talpunk alatt, és mi bármelyik pillanatban a levegőbe repülhetünk. Ezért nem késlekedhetünk és ezért köpök Patkanov aggályaira... Csak a láncainkat veszíthetjük. Reméljük, a maguk improvizátorának sikerül, amire vállalkozott. Ha meg nem, haladéktalanul újat kell keresni helyette. Bárkit. -Ésha... lebukik? Ha elfogják, a börtönben kell likvidálni. Utasítsa Patkanovot, dolgozzon ki erre az esetre is egy tervet. És kérem, ne jöjjön többé hozzám. Bármi is történjék. Megértette? Igen, de... Az üléseken viselkedjék természetesen. Legyen vidám, segítőkész. Ha nem sikerül a terv, átkozódjék, követelje a bűnösök szigorú megbüntetését. És abban a percben már azon járjon az esze, hogy a következő kísérletbe ne csússzon hiba. Még egyszer ismétlem: hagyják azt az embert dolgozni. Mikorra tervezik? Néhány hét múlva... Igyekezzenek. Legfeljebb fél évünk van. Aztán tudja mi lesz magából? Legjobb esetben is koszos nyugdíjas. És majd megtanul horgászni. Kijöhet ide minden áldott délelőtt, nézegetni a Kreml toronyóráját. Hogy onnan rúgták ki páros lábbal. Akar még valamit? És önből mi lesz? Máskor nem engedte volna meg magának, hogy szemtelenked-jék a nagy hatalmú ideológussal. Inkább a nyelvét tépette volna ki, minthogy csipkelődjék vele. Most azonban megvadult. A félelem vadította meg. A sovány felemelte a fejét és felnevetett. Halkan, kuncogva, és nagyon-nagyon keserűen. Belőlem? Egy másik horgász maga mellett. Én fűzöm majd a kukacot a horgára. A köpcös beült a kocsijába és az ülés támlájára hajtotta a fejét. Űgy gyűlölte a Főtitkárt, mint még soha senkit hosszú életében. Arra is képesnek érezte magát, hogy saj át kezűleg végezzen vele, ha a profinak nem sikerülne. Szamarkand. Március 20. Zoltánnak elege volt mindenből. Ázsiából, a szállingózó hóból, a hidegből, amely sokkal erősebb és kellemetlenebb volt, mint Moszkvában. Bár gyakran hallotta, hogy az ázsiai hideg elviselhetöbb, mint az európai, hiszen a kontinens belsejében jóval szárazabb a levegő egyelőre az elméletet nem igazolta a gyakorlat. Fehér, féltenyérnyi hópelyhek lebegtek a levegőben, s a nedves, nyú-lós kora tavaszi szél bedugta tapintatlan ujjait a ruháik alá. Két napja kerestek Szamarkandban egy nem létező címet, mit tesz Isten, nem is találták meg. Csak annyit tudtak, hogy Valentyina Ro-manova-Grekova a nagynénj éhez utazott ide, nyilván nála is szállt meg, és esze ágában sincs felkeresni a rendőrséget. Hiába várták a sült galambot, csak nem akart a szájukba repülni. Ráadásul Moszkva sem tudott segíteni. Zoltán dacolva a hideggel, kigyalogolt a városba, végigsétált a Regisztánszkaja utcán, majd beült egy teázóba. Hivatalos útjai során még sohasem sikerült eljutnia Közép-Ázsiába, s nem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednie a világhírű várossal, Kelet gyöngyszemével: Szamarkanddal. A teázó ablakán keresztül elragadtatva bámulta Timur síremlékének ezer színben ragyogó kupoláját, s fájó szívvel gondolt rá, hogy mennyire szebb lehet itt nyáron minden. Arra riadt fel, hogy valaki megáll a közelében. Elvenné a lábát, polgártárs? Két, tizenhét-tizennyolc év körüli lány állt az asztala mellett, hetykén feltartott fejjel, egyforma, fitos orral, ábrándozó, kék szemekkel. Zoltán összerezzent és odébb húzta a székét. Parancsoljanak, hölgyeim. A lányok helyet foglaltak vele szemben. Nem vetették le sem a kabátjukat, sem tarka kendőjüket. Zoltán kíváncsian végigmérte őket, s mivel pincérnek nem volt se híre, se hamva, udvariasan megemelte teli teáskannáját. Óhajtanak egy teát, hölgyeim? A lányok egyszerre bólintottak, egyszerre lazították meg a kendőjüket, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Zoltán megérezte, hogy nem véletlenül ültek az asztalához. Kinézett az ablakon és mindent megértett. A lányok odakint sétáltak, meglátták az ablakon keresztül, s mivel ordít róla, hogy vagy külföldi, vagy valamelyik balti országból érkezett, beszélgetni szeretnének vele. Zoltán mosolygott és belement a játékba. Elvett a szomszéd, terített asztalról két fületlen csészét, teletöltötte zöld teával, és a lányok elé tette. Legyenek a vendégeim. A lányok összemosolyogtak és kinéztek az ablakon. Zoltán erezte, hogy rá is ráragad a jókedvük. Hátradőlt a székén és arra gondolt, jó lenne megfeledkezni mindarról, ami az elmúlt néhány hétben történt vele, újra vidáman nevetni, nem törődni semmivel, ami nem tartozik rá. Csakhogy ki tudja megmondani, hol a határ? Hol kezdődik, ami még rá tartozik, és hol az, ami már nem? Maga... külföldi? - kérdezte az egyik lány kuncogva. - Külföldi? Az vagyok. Amerikai? Miért lennék amerikai? Más külföld is van, nemcsak Amerika. A kicsit magasabbik hátratolta a kendőjét. Szőke, gondosan fésült frufru bukkant elő a kendő alól. Olyan amerikaias a nézése. Pedig magyar vagyok. A másik lány is hátratolta a kendőjét. Az 6 haja szerencsére barna volt, bár ugyanolyan frufrut fésült belőle, mint a barátnője. Magyar? Hát ez érdekes - mondta a szőke frufrus -, biztos voltam benne, hogy amerikai. Csalódást okoztam? - kérdezte Zoltán. Á, dehogy. Csak nincs még amerikai beírásunk. Micsoda? Amerikai. Beírás. Felvihogtak és egymás vállára borultak. Amíg nevettek, a pincér is előkerült. Kelletlen képet vágva jött közelebb, készen rá, hogy rendreutasítsa a lányokat, de amikor meglátta Zoltán arcán a mosolyt, megkerülte őket és szemrehányó tekintettel konstatálta, hogy Zoltán elvett két csészét a szomszéd asztalról. Ki fog kapni - mondta a szőke frufrus. - Itt nem szeretik az önkiszolgálást. És a lányokat sem. Hogyhogy? Ó, hát ez Kelet. Ázsia. Itt a nők nem is igen mehetnek be a teá-zóba. Engem egyszer Taskentben kidobtak egyből. Mi az a beírás, lányok? A lányok összenéztek, aztán a barna frufrus a kabátja alá nyúlt és kihúzott egy selyemborítású, kínai emlékkönyvet. Ebbe gyűjtjük az aláírásokat. És a címeket. Megengedi, hogy beírjuk a címét és... hogy írjunk magának Magyarországra? Persze - mosolygott Zoltán -, örülni fogok neki. Hogy hívják magukat, kislányok? Engem Klávának - mondta a szőke frufrus. Engem Zinának - mondta a másik. Zoltán torka összeszorult, de csak egyetlen pillanatra. Idevalósiak? Dehogy - mondta a szőke frufrus és kibányászott a zsebéből egy golyóstollat -, Novoszibirszkből jöttünk. Szibériából? Akkor maguk nemigen fáznak. Hát nem. És magát hogy hívják? Zoltánnak. Zoltán? Az meg milyen név? Török. Mint a szultán. Pontosan azt is jelenti. Itt dolgoznak, lányok? Á, mi még nem dolgozunk - nevetett a barna frufrus. - Legalábbis Vera Nyikolajevna szerint nem. Mi csak a napot lopjuk. Hol lopják a napot? A postán! Gyakornokok vagyunk. Zoltán beírta a nevét az emlékkönyvbe és engedelmesen melléírta magyarországi címét is. Amíg írta, hirtelen megfordult a fejében valami. Egy lehetetlen, homályos, és teljesen valószínűtlen ötlet. Befejezte az írást, visszaadta az emlékkönyvet, aztán töltött még egy csésze teát a lányoknak. Azt mondják, a postán dolgoznak? Aha. Két hónapig. Aztán visszamegyünk Novoszibirszkbe. Miért éppen ide küldték magukat? A szőke frufrus felrántotta a vállát. így szokás. Az iskola fele minden évben Szamarkandba jön. A másik fele Vlagyivosztokba. : - Azt hiszem, az Isten küldte magukat az utamba. Elég nagy bajban vagyok, ugyanis keresek valakit, de nem tudom megtalálni. Az meg hogy lehet? - Régi ismerősöm. Hogy hívják? Nem tudom. Azaz... Valentyina Romanova-Grekova. Együtt jártunk egyetemre. Azaz... az igazság az, hogy megszökött tőlem. A két lány eltátotta a száját. Egyszerre, mint a burleszkfilmek-ben. Zoltán mély lélegzetet vett és tenyerébe hajtotta a fejét. Jó, őszinte leszek. Őutána jöttem Szamarkandba. Tegnap jöttem és... megpróbálom megkeresni. Ő az egyetlen szerelmem. Valentyina Romanova. Azaz Grekova. Most már. A két lány egymásra meredt. Csak úgy sütött az értetlenség az arcukról. Bízhatom magukban, lányok? Persze - mondta a szőke frufrus bizonytalánul -, miért ne? Az a helyzet, hogy Valentyina Romanova... asszonynevén Grekova, már nem él együtt a férjével. Velem él. Csinos? - kérdezte enyhe irigységgel ahangjában abarnafruf-rus. Mint maga. A lány elpirult és elmosolyodott. A másik ugyanúgy elpirult, mintha 6 kapta volna a dicséretet. Az a helyzet, hogy összevesztünk, összekaptunk valami gyerekes dolgon. Csak annyit tudok, hogy itt él egy nagynénje Sza-markandban. A két lány komoly képpel az abroszra bámult. A rendőrség - kérdezte a szőke frufrus -, a rendőrség nem tud segíteni? Nem jelentkezett be. A két lány összenézett. Azt mondja, Moszkvából jött? - kérdezte a barna frufrus. Néhány nappal ezelőtt. Akkor biztosan táviratozott. Feladott egy táviratot a nagy-nénjének, hogy menjen elé a repülőtérre. Az bizony lehetséges. Éppen ezért gondoltam arra... A lányokat elkapta a harci tűz. Arcuk kipirult s úgy vitatkoztak egymással, mintha a fiú ott sem lett volna. Biztos, hogy adott fel táviratot - mondta a szőke frufrus. És ha nem? Elképzelhetetlen. A taxi miatt. És ha közel laknak? A repülőtérhez nem lehet elég közel lakni A táviratokat meg lehetne nézni éppen... Anfisza Grigorjevnára gondolsz? Inkább Romaskára. Anfisza is odaadná. Éppen a múlt héten szereztem neki egy olasz cipőt. Tudod, Dunyaskáé volt, de kiderült, hogy két számmal kisebb, mint a lába. De nem tudjuk, ki a feladó. Dehogynem. Valami Grekova. És ha nem úgy írta alá? A szőke frufrus Zoltán karjára ütött. Mi is a neve a barátnőjének? Valentyina. Valja. Két eset lehetséges - mondta a barna frufrus -, vagy úgy írta alá, hogy Valja, vagy Romanova-Grekova. Nincs más dolgunk, mint végignézni az elmúlt hetet. Ki kapott Moszkvából táviratot Valja, vagy Romanova, vagy Grekova aláírással. Nos? Zoltán maga volt a megtestesült boldogság. Ragyogó arccal kapta el a szőke frufrus kezét és mielőtt az megakadályozhatta volna, gáláns csókot nyomott rá. A szőke vihogott, és az asztal alá rejtette burzsoá csókkal illetett kezét. Ne vacakoljon már, a végén még meglátja valaki. Tudja, ez nálunk nem szokás. A barna frufrus felhúzta az orrát, és elégedetlen kis grimaszt vágott. Zoltán nagyot sóhajtott, és összeborzolta örömében a haját. Hajói értem, lányok, segítenek nekem. A szőke frufrus biccentett. Megpróbáljuk megkeresni a szerelmét. Vegye internacionalista segítségnek. Mit kapunk, ha sikerül? Zoltán széttárta a karját. Amit csak akarnak. A lányok összenéztek, vihogtak, aztán a barna felemelkedett, és felhúzta a még mindig maradni akaró szőkét is. Hol lakik, Szultán? A Zeravsánban. Akkor csak üljön a telefonja mellé. A teáját azért még nyugodtan megihatja...! Vihogtak, egymásba karoltak, aztán a pincérek szemrehányó pillantásaitól kísérve, kilibegtek az ajtón. Zoltán úgy érezte, Vaino fölé nőtt. Sherlock Holmes is alul kezdte, aztán egyszerre csak kibújt belőle a tehetség. Hátha őt sem csak az emléleti fizikára teremtette az Isten. Talán egyszer még igazi mesterdetektív lesz belőle. Most már minden a lányokon múlik. Ha bejön, amire számít, nem szól Vainónak. Elkapja Romanovát és kivallatja, ő fogja megoldani a nagy rejtélyt, nem a rokon. Annyira fellelkesítette a jövő, hogy rendelt magának még egy kancsó teát. Szamarkand. Március 20. A szállodai szobát üresen találta: sem Erzsena, sem Vaino nem volt odahaza. A szobában, feltehetően az ajtó alatt bedugott, eltévedt cédulát talált: valami Pasa üzent Zojának, hogy ma este tárgytalan a dolog, de holnap a megadott időben örömmel várja. Mivel fogalma sem volt róla, mit jelenthet a papír, Vaino ágyára dobta. Este hétig csak heverészett, nem volt kedve kidugni az orrát az utcára. Odakint jeges szél kavarta a havat, mintha nem is a forró, teaszagú Keleten lett volna. Amikor kinézett az ablakon, éppen néhány tevét hajtottak el a szálloda előtt. A vastag bundás állatok behúzták a nyakukat, és nem is titkolt aggodalommal figyelték a szállongó hópelyheket. Negyed nyolc után néhány perccel megcsörrent a telefon. Zoltán? Én vagyok. Itt Zinajda. Zoltán megtántorodott. Mintha kifutott volna a lába alól a szőnyeg. Úgy érezte, meg kell kapaszkodnia az asztalban, hogy el ne essen. Zina? - suttogta rekedten, a telefonba. - Zinocska... honnan...? A postáról - mondta a hang, amely egyre kevésbé hasonlított a moszkvai Zináéra. - Csak nem felejtette el, mire kért bennünket? Zoltán sóhajtott és megtörölte a homlokát. Igyekezett, hogy ne érződjék a csalódás a hangján. Dehogy felejtettem el... Zina. Hogy vannak? Én és Kláva nagyon jól. Most hagytuk abba a táviratok böngészését. Tudja, hogy amit csináltunk, szigorúan tilos? De hát... maguk csak jót tesznek egy szerető szívvel. Azaz kettővel. És ha maga valami külföldi kém? Úgy nézek ki? Figyeljen. Megtaláltuk a címet. Sokat nem beszélhetek, mert rajtakapnak. Nem szabad magánügyekben használnunk a telefont. Szóval, öt nappal ezelőtt kapott egy bizonyos Olga Grigorjevna Ozerova egy táviratot. A feladó Valentyina Moszkvából. Érdekli a körzetszám is? Nem is tudom... Huszonnégyes. Beolvasom a szöveget, figyel? Figyelek. Tizennegyedikén, a moszkvai géppel érkezem. Válja. Ennyi. Cím? A Sahi Zinda mellett. Tuma-aka utca 17. -Emelet? Nincs. Abban az utcában nincsenek emeletes házak. Maga már járt ott? Nem én. Nem jó környék. Lányoknak különösen nem. Meg van velünk elégedve? Csodálatosak voltak, lányok. Mivel hálálhatnám meg a segítségüket? Rövid ideig csend volt a vonal végén, mintha megtanácskozták volna a dolgot. Halló? Ott van még? Csak megbeszéltem Klávával. Mit szólna egy fagylalthoz vagy tortához? Remek. Mikor? Mondjuk holnap. Elhozza Valentyinát is? Nem tudom, sikerül-e kibékülnünk. Elvigyem? Ha nem sikerülne, egyedül is jöhet. Hétkor ott, ahol ma találkoztunk. Egészen addig tartott az öröme, amíg le nem tette a telefont. Akkor megrohanták a kétségek. Nem kellene-e mégis megvárnia Vainót és a lányt? Elmondani nekik mindent, aztán együtt indulni abba a furcsa nevű utcába. Igen ám, de ha megteszi, háttérbe is szo-rítja vele saját ügyességét, amellyel megtalálta a címet. Vaino biccent, morog valamit az orra alatt, s azonnal átveszi a kezdeményezést. Öt perc, és feledve minden igyekezete, ötletessége. Mit ér az egész, ha nem tudja kiélvezni a diadalát? Felcsapta a fejére a sapkáját, begombolta a lemberdzsekjét, felhúzta a csizmáját, és lerobogott a földszintre. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, szembevágott vele az ázsiai tavaszelő kegyetlen hidege. Egyetlen pillanatra hökkent csak vissza a bevágódó széltől, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy a portán bóbiskoló idős asszony részvevőén rámosolyogjon. Moziba megy? Zoltán visszamosolygott. Egy barátomat szeretném meglátogatni. Van taxiállomás a környéken? Csak a város közepén. De ne is erőlködjék, ilyenkor nem kap kocsit. Vagy ha kap is, méregdrágán. Csak a vállalati kocsik sofőrjei maszekolnak. Hol lakik a barátja? A Sahi Zinda mellett. Az idős asszony elkomorult. Ilyenkor ? A Sahi Zindához? Miért nem jön magáért a barátja? Nem tud jönni. Pedig taxi nélkül el ne induljon! És kérje meg a vezetőt, hogy figyelje magát, amíg be nem ment a házba. Zoltán érezte, hogy kellemetlen érzés bizsergeti meg, amely aligha volt összefüggésben a kinti vágtató havas szélrohamokkal. Olyan rossz az a környék? Még annál is rosszabb. Ha rám hallgat, fiatalember, messzire elkerüli, legalábbis sötétedés után. Ott van a temető mellett. Csak annyit mondok: ha füttyöt hall, vessen keresztet. Amikor kilépett az ajtón már egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy valóban meg akarja-e mutatni a másik kettőnek, kicsoda. Talán jobb lenne, ha mégiscsak megvárná Vainót és elmondana neki mindent. Már-már hajlott volna az okos szóra, amikor legnagyobb meglepetésére taxi fékezett mellette. Ha nem a saját szemével látja, nem hitte volna el. A vezető kinyitotta az ajtót és kidugta a fejét a hóesésbe. Hová, hová, polgártárs? Zoltán gyűjtött már némi tapasztalatot taxi-ügyekben, ennek ellenére néhány nappal ezelőtt majdnem ráfizetett a taxizásra és egy fehér szemű vezetőre. Ez a sofőr azonban alacsony volt, barna szemű, széles arcú. Zoltán mosolygott és becsusszant mellé a kocsiba. Sahi Zinda. A sofőr meghökkent. Ilyenkor? Rég be van zárva. Ha nem jött volna rá, tél van, nem nyár. Nem a múzeumba megyek. Ott van találkozóm valakivel. A sofőr megrázta a fejét és a kormányra tette a kezét. Oda akkor sem megyek. Legfeljebb az ellenkező irányba. Ez volt az utolsó utam: lejárt a munkaidőm. A vezetőnek is jár a pihenés. Egyesek azt gondolják, hogy a sofőrrel mindent lehet. Menj ide, menj oda! Szóval, nem megyek sehova! Azt hittem, arra jössz, amerre én. Sahi Zinda - ismételte Zoltán konokul. A sofőr megpróbálta kitolni az ajtón. Eredj csak, barátocskám! Hiszen te részeg vagy! Részeget pedig nem veszek fel. Nem én! Tíz rubel! A Sahi Zindáig? Ne röhögtess, apukám! Az a benzin is többe kerül, amivel a sarokig érek. Tizenöt. Mi a túrót akarsz te a Sahi Zindánál? Elveszik a kabátodat, az órádat, a nadrágodat, aztán majd azt mondják a zsaruk, hogy szántszándékkal cipeltelek oda. Nekem még semmi baj om nem volt a rendőrséggel. Illetve egyszer, mert rám fogták, hogy illegálisan vodkát árulok. Érted te ezt? Igaz is... ha meggondolnád magad, és mégsem akarnál ahhoz az istenverte Sahi Zindához menni, fel tudnék ajánlani egy-két üveg vodkát, vagy konyakot. A vodka húsz, a konyak harmincöt rubel. Felmész a szobádba, elkapod valamelyik gyezsúrnaját, hancúroztok egyet, és köpsz erre az egész rohadt éjszakára. Na? Sahi Zinda - mondta Zoltán csökonyösen, de egyre kisebb meggyőződéssel. Vigyen el az ördög! - káromkodott a vezető és ráadta a gyújtást. - Ki a barátod? Férfi vagy nő? Csak ismerősöm. Egy öregasszony. Nem jut eszedbe, hogy nappal látogasd meg? Csak most kaptam meg a címét. Milyen utca? Tuman-aka. A vezető megtorpant és csökkentette az amúgy sem nagy sebességet. Tuman-aka? Ilyen utca nincs is. Holtbiztos hogy van. Ma beszéltem az ismerősömmel. A Tuman-aka utcát lebontották. Lakótelep épül a helyén. Talán egy-két romos ház ha áll még. Zoltán sóhajtott. Biztos az egyikben lakik. Hát pedig én abba az utcába be nem megyek! Legfeljebb a Sahi Zindáig viszlek. Ha megfelel, jó, ha nem, akkor kiraklak, most rögtön. Na, döntsd el! Jó lesz a Sahi Zindáig - mondta Zoltán gyorsan. - Miért nem megy be abba az utcába? Mert vigyázok a kocsimra - mondta a sofőr mogorván. - Már 5 ahogy persze lehetséges. Azok a fickók öt perc alatt darabokra tép-. nék. Még a kerekeket is leszerelnék róla. Kapaszkodj, mert jégen vagyunk! : Tizenöt percnyi hajmeresztő csúszkálás után végre hatalmas, a {sötétségben csak fekete kontúrokat mutató épülettömbök maga-! sodtak fel előttük. A vezető lenyomta a féket és kikapcsolta a motort. A Sahi Zinda. Nyáron sokkal szebben mutat. Főleg holdfénynél. Régen idejártak a szerelmesek. Mi az a Sahi Zinda? Mauzóleum. Temetkezőhely. Jó néhány ősünk nyugszik itt. Te miféle vagy? Magyar. Magyar? Akkor félig-meddig rokonok volnánk. Azt mondják, ti is innen mentetek Európába. Na, adsz egy húszast és felejtsük el egymást! Nem akarsz vinni egy üveg vodkát ajándékba? Sztolics-naja egy húszasért. Az ismerősöd garantáltan megnyalja majd utána mind a tíz ujjadat! Akkor tudatosult csak benne, hogy mire vállalkozott, amikor a kocsi felztígott mögötte gúnyosan rávillantva a lámpáit. Aztán megfordult, és fenyegetően morogva eltűnt a sötétségben. Zoltán kihúzta a zsebéből a zseblámpáját, amit Vainótól kapott és megpróbálta megvilágítani az előtte magasodó épület homlokzatát. Néhány kósza fénynyaláb megcsillant ugyan a mauzóleum kerámiáin, de a szakadó hó elfedte a kilátást. Lába alatt ropogott a jég mintha baljós zenét szolgáltatott volna kalandjához. Utcatáblát természetesen nem talált. A sarkon álló, bedőlt oldalú ház falára azonban valaki vastag krétával felvéste az utca nevét: Tuman-aka utca. Zoltán megpróbálta megtalálni a hó alatt a járdát, aztán rájött, hogy errefelé egyáltalán nincs is járda. Ha volt is, az építők eltüntették. Akárcsak a fákat, amelyek tönkjei élő tankcsapdákként álltak az útjában. Óvatosan kikerülte őket és kicsúszkált az utca közepére. Legszívesebben fütyülni kezdett volna, mint gyerekkorában, amikor csak a kései mozielőadásra kapott jegyet, és este tízkor rohant végig az Akácfa utcán hazáig. Közben olyan erővel fütyült, hogy belefájdult a szája. Éppen összecsücsörítette az ajkát, hogy a régi módon felbátorítsa magát, amikor közvetlenül a közelében harsány füttyszó hasított a csendbe. Zoltán megperdült és védekezve maga elé kapta a lámpáját. Szerencsére nem volt mögötte senki, csak az égből hulló hó-pelyhek. Megpróbálta megvilágítani az utca két oldalán húzódó épületeket, de nem járt sok sikerrel. Egyedül egy félig kitört ablakon csillant meg a lámpa fénye. A hóesés elnyelte a fényeket. Zoltán kénytelen volt beismerni, hogy óriási ostobaságot követett el. Ha visszafordulna és kijutna a Sahi Zinda elé, talán útjába akadna ismét egy taxi, amellyel visszavitethetné magát a központba. Azt is tudta azonban, hogy aligha lesz mégegyszer akkora szerencséje, mint idefelé. Szamarkand nem az a város, ahol seregestől kelletik magukat éjszaka az utasra vadászó taxik. Mit tehetett mást, folytatta az útját előre. Egészen addig, amíg ismét fel nem hangzott a fütty a füle mellett. Most is megfordult -most sem volt mögötte senki. Szerencsére a kivágott fák tönkjei mutatták az utat. Már a századikat számolta s még mindig nem sikerült egyetlen házat sem felfedeznie. Lehetetlen, hogy ne legyen 17-es szám... hiszen a lányok... Mi van akkor - döbbent belé hirtelen a félelem -, ha a lányok becsapták? Vagy egyszerűen tévedtek. Hiszen kislányok még, simán elnézhették az utcát is, és a számot is. ő pedig itt kóborol hóesésben, egy ázsiai város szívében, illetve a fene tudja milyében, s egy fantom utcában egy fantom házat keres. Mégiscsak szólni kellett volna Vainónak... A fütty ismét felhangzott mögötte. Sürgetőn és fenyegetőd. Mintha valaki jelzett volna vele valamit valakinek. Hirtelen kopott, sárga, vályogház-falon csillant meg a lámpa fénye. Zoltán hangosan felkiáltott örömében. Ügy üdvözölte az árva házfalat, olyan örömmel, mintha három rendőrrel találkozott volna. A nyitott szájként tátongó kapu felett jól látszott a szám: 15. Zoltán nagyot nyelt és fejét a vállai közé húzva, elindult előre. Nem tudta, mit jelenthet a füttyögetés, de jót aligha. Ha megtalálja Romanovát, talán itt maradhat éjszakára, reggel pedig felkeresik Vainót, és... A következő, nyitott kapun már nem volt szám, csak a helye. Ennek ellenére nem lehetett más, csak a 17-es. Igazság szerint el kellett volna mennie a következő házig, hogy megbizonyosodjék róla, nem 17 a-e amit lát, vagy 15 b, de már nem volt ereje hozzá. Annál is inkább, mert a füttysző ismét belehasított a sötétbe. Bár tudta, hogy nem bölcs dolog, amit csinál, a hang irányába villantotta a lámpáját. A fény azonban egyre kevésbé tudott áthatolni a sűrű hóesésen. Mintha nem messze tőle léptek csosszantak volna a havon. Összegömbölyödve leguggolt a hóra. Még a lélegzetét is visszatartotta. A háta mögött csattant valami, mintha becsukták volna a nyitva hagyott kapuszárnyat. Zoltán ekkor gondolt rá először, hogy alighanem ismét veszélyben forog az élete. Nem tudta ugyan, kik füttyögettek a háta mögött, lehet, hogy a sötétség mélyén rejtőzködő temető csavargói, de bárkik legyenek is, betört a területükre anélkül, hogy idehívták volna. Már a rosztovi kalandból is levonhatta volna a kellő tanulságot. De nem! Kellett neki újra meg újra kísértenie az Istent! Amikor a távolban ismét felhangzott egy fenyegető füttyszó, s a kapuszárny is újra csattant, felugrott a hóról és néhány ugrással bevetette magát a házhoz vezető utat szegélyező bokrok közé. Alighanem örökzöld, bukszushoz hasonló délszaki növények lehettek, mert a fehér hó alól is kisötétlett az ágakon telelő vékony levelek zöldje. A hó fehérje, és valahol a távolban világító egyetlen utcai lámpa fénye furcsa, szivárványszínű derengést adott az éjszakának. Mintha piros vagy halvány rózsaszín színszűrőt tettek volna a világra. A düledező ház, a hósapkás délszaki fák, a házhoz vezető keskeny ösvény, s mindez lilásvörös fénybe burkolva, olyan valószínűtlenné tették az éjszakát, hogy kedve lett volna felnevetni, kimászni a bokrok mögül, leverni csizmájáról a havat, és hangos jóestét-tel bekopogni a mesebeli házacska ablakán. Addig tartott az eufóriája, amíg fel nem bukkant egy sötét árnyék az orra előtt. Alacsony, zömök fickó volt: lehajtott usánkáj ától nem lehetett látni az arcát. Kezében rövid, fekete tárgyat tartott: lehet, hogy zseblámpát, de nem kapcsolta fel a fényét. Lehajolt, szinte a havat érintette az orra. Zoltánnak nem sokat kellett töprengenie rajta, hogy kitalálja mit csinál: nyilvánvalóan a nyomait követi. Igyekezett akkorára összehúzni magát mint egy sündisznó. A fejét azonban kidugta a bokor mögül. Legalább azt lássa, mikor akar rárontani a fickó. A köpcös kis ember csípőre tett kézzel a hóra meredt, s úgy is maradt egészen addig, amíg egy másik, hasonlóan alacsony fickó fel nem tűnt a közelében. Néhány szót váltottak, elég hangosan ahhoz, hogy Zoltán is meghallhassa. Zörgő, sok magánhangzóval díszített nyelven beszéltek, feltehetően özbegül. A fickó, aki a nyomokat vizsgálta felállt és a ház felé mutatott. A másik bólintott és mielőtt Zoltán felocsúdhatott volna, már el is tűnt az utca mélyén. Zoltán sóhajtva szorongatta a lámpáját, ide-oda ütögette a tenyerében, és csak akkor merevedett mozdulatlanná, amikor immár hárman tűntek fel a zömök, usánkás férfi mellett. Megjöttél, Bakuradze? -kérdezte az usánkás és felemelkedett. Oroszul beszélt, erős akcentussal, sajátos módon használva az igevonzatokat. - Mi a helyzet? Bent vannak? Bent. A csaj is? Bent kell hogy legyen. Láttad, Samil? A saját szemeddel? Láttam, amikor megállt a kocsi a ház előtt. Mikor? Vagy egy órája. Nem nézted meg, ki szállt ki belőle? Éppen akkor kezdett esni a hó. Nem láttam semmit. Mindannyian a házra bámultak, amely fekete, bezárt szemekkel nézett vissza rájuk. Bakuradze? Mi van? Nem tetszik nekem valami. Mi nem tetszik, papása? Nem csípném, ha.baja esnék az öregasszonynak. Valaki felnevetett, halk, de öblös nevetéssel. Ejnye, ejnye, Samil! Nem ismerek rád. Mióta vagy a vénasszonyok támasza, mi? Téged megdolgoztak, Samil. Te beléptél a komszomolba! A zömök, usánkás fickó dühösen toppantott. Ne marháskodj, Bakuradze! Csak... ismerem az öreglányt gyerekkorom óta. Amikor kicsi voltam... csokoládét adott nekem. Na és? - Ebben az egész rohadt városban nem adott nekem senki sem- init, csak ez az öregasszony. Akkor miért éppen őt...? És miért én? ? A magasabb, kifelé fordított szőrméjű kabátot viselő férfi is csípőre tette a kezét: úgy álltak szemben egymással, mint viadalra kész akasok. Ellentmondasz, Samil? A másik visszakozott, halkabbra fogva a hangját. Nem ellenkezem, Bakuradze. Én végrehajtok minden utasítást. Csak nem szeretném, ha az öregasszonynak baja esne. Erre a másik is csökkentette a hangerejét. Nekem nem kell a vénasszonyod. De azt a moszkvai csirkét el akarom kapni. Egyszerűen begerjedek az ilyen fehér arcú nőktől. Reggel... benéztem távcsővel az ablakán. Láttam, amikor mosa-kodott. Annak a nőnek akkora dudái vannak, mint két futball-labda! Zoltánnak elszorult a lélegzete. Hogy micsoda, átkozott pechje van! Ha csak egy órával érkezik korábban, el tudta volna lopni előlük. Romanova és az öregasszony békésen szundikálnak odabent, ezek pedig be akarnak törni és elkapni Romanovát. Bakuradze! ! Mi van? Jött még valaki más is. Mit beszélsz? Fél órával ezelőtt. Megállt egy kocsi a Sahi Zinda sarkán. Valaki kiszállt belőle és errefelé jött az utcán. Kicsoda? Nem láttam a hótól. De jeleztem, hogy jön. Tényleg, Bakuradze, jelzett - mondta egy másik hang alig érthető, torz oroszsággal. Hova ment a fickó? Csak ide jöhetett. Tovább már nincs ház. Bakuradze a zsebébe nyúlt. Amikor kihúzta a kezét, Zoltán rémületére látta, hogy egész vékony penge csillog benne minden bizonnyal borotvakés. Átfésülni az udvart! Zoltán tudta, hogy csak néhány másodperce maradt. Szinte önkívületi állapotba került a rémülettől. Lehajolt, villámgyorsan gyúrt két kemény hógolyót, s amikor az egyik fekete fickó a bokor felé közeledett, felemelkedett, és hangos kiáltással megcélozta fejét. A pasas összegörnyedt két kezével az arcához kapott és felordított. Zoltán gyúrt mégkét golyót egyiket a közeledők felé hajította, a másikat a markába szorította a zseblámpa mellé, s mivel a kapu felé vezető út eltűnt a szeme elől, az udvar belseje felé menekült. Cikcakkban futott: ha lőnek, lehetőleg ne találják el. Futott, megcsúszott, nekiment egy bokornak, néhány pillanatig arra gondolt, hogy megpróbál menedéket keresni mögötte, aztán belátva elképzelésének képtelenségét, felpattant és továbbrohant. Egészen addig, amíg embermagasságnyi kőfal nem állta az útját. Nem messze tőle fekete árnyékok mozogtak: talán már meg is pillantották. Kerülj elébe! - kiáltotta valaki. - Ne engedd a kapu felé! Zoltán rájött, hogy csapdába esett. Minden valószínűség szerint kőfal veszi körül a házat, az egyedüli kijárat a kapu, ezt azonban elzárták előle. Vagy visszafordul és igyekszik olyan drágán adni az életét, amint lehet, vagy... Kétségbeesetten megfordult és megpróbált felkapaszkodni a fal tetejére. A kő jeges volt és síkos, talán még nyáron sem tudott volna felmászni rá. Visszacsúszott és reményvesztetten rázogatta dermedt ujjait. Az üldözők ekkor érték el a bokrok sorát. A legelöl futó Bakuradze megtorpant, amikor észrevette a falnál lapuló Zoltánt és felnevetett. Halkan, fenyegetően, diadalittasan. Kivágom a szíved, polgártárs! Zoltán a belső zsebébe nyúlt, hogy kihúzza az útlevelét, de még ugyanabban a szempillantásban rémülten vissza is rántotta a kezét. Úristen! Hiszen ott maradt a szálloda portáján! Hiába ágált, hogy adják neki vissza, tudta, úgysem kaphatja meg, amíg a jó-ég-tud-ja-milyen hivatalok át nem böngészik. Kétségbeesve kapkodott valami egyéb irat után, amivel igazolhatná külföldi mivoltát, de nem talált semmit. Egyetlen lehetősége az maradt, hogy megjátsz-sza, nem tud oroszul, bár ez az akció sem sok sikerrel kecsegtette. Se idegen pénz nincs nála, se útlevél... Ha legalább néhány kósza dollár lapulna a zsebében, amit felajánlhatna nekik...! A közeledőiérf kezében megrebbent a penge és nagy kört írt le a levegőben. Kimetszem a szíved, polgártárs! Zoltán éppen ékes angolsággal bocsánatot akart kérni a háborgatásért, amikor mintha az Isten angyala jelent volna meg a feje felett, valaki, nem is messziről, a fülébe suttogta: Nyújtsd felfelé a kezed... és ne kiabálj! A fiú azt hitte, a halálfélelem hallatja vele a reménytkeltő mondatot. Mindenesetre felnyújtotta a kezét. Érezte, hogy izmos ujjak fonják át a csuklóját, és hatalmas erő emeli a levegőbe. Támaszd a lábad a falnak! Zoltán megfordult és engedelmeskedett. Bár érezte, hogy pokoli fájdalom nyilall a könyökébe, nekivetette a lábát a kőfalnak. Az ismeretlen, fekete alak, aki a feje felett hasalt, egyetlen, hatalmas rántással felhúzta maga mellé. Odalent a kertben csalódott ordítás jelezte, hogy a zsákmány eltűnt a szemük elől. Mi az isten ez, Bakuradze? Hol a fickó? A fal tetején! Zoltán végigfeküdt a falon, arcát a hideg kőre hajtotta. A férfi, aki felhúzta, mellette kucorgott. Amikor meggyőződött róla, hogy Zoltán biztosan fekszik a kőperemen, eleresztette. Jól vagy? Jól - lihegte Zoltán. - Köszönöm. Felemelte a fejét és a férfira mosolygott. Az az enyhén éneklő, igen lágy akcentus, ami a férfi szavaiban bujkált, emlékeztette valamire, de most nem volt ideje töprengeni rajta, mire. Bakuradze és a többiek a fal alá értek. Az egyik megpróbált felugrani és belekapaszkodni a fal peremébe, de az ismeretlen keményen a kezére taposott. A póruljárt káromkodott, és jajgatva elterült a havon. Zoltán felült és előbb a férfit, majd a mögöttük meghúzódó mezőt vette szemügyre. A férfival hamar végzett, mert nem látott belőle semmit. Furcsa formájú fehér lepel takarta a testét, csak az arca látszott ki alóla. Azaz, csak látszott volna, ha nem takarja széles, vastag keretű napszemüveg. A mező mögöttük egyenetlen volt és dimbes-dombos. Szokatlan formájú, lapos kövek emelkedtek rajta egymás hegyén-hátán, mintha valami világ-szenzációszámba menő kőmező lett volna. Mi... ez? Temető. A szamarkandi régi temető. Zoltánnak elszorult a torka. A fehér burnuszos alak olyan furcsán ejtette a szavakat, s olyan orosz nyelvet beszélt, amilyet talán évszázadokkal, vagy legalábbis évtizedekkel ezelőtt. És... ön? A férfi keményen rátaposott egy ismét próbálkozó kézre és felnevetett. Ó, én? Hát én ezek közül való vagyok. Zoltán mosolygott. Már nem csodálkozott semmin. Úgy érti, hogy... Ne tréfáljon, kérem! A férfi mintha mosolygott volna a szemüvege alatt. 1 - Miért tréfálnék? Nem hisz nekem? Kérem, én... Haza szeretnék menni. Magyarországra? Vaino! A férfi lehajtotta a fejét. Mit mondott? Azt hittem, egy... barátom - mondta kétségbeesetten. - Azt hittem, Vaino. Nem - mondta az ismeretlen -, nem, nem 6. Honnan tudja, hogy én... Magyarországról...? Mi mindent tudunk... odaát. Zoltán megrándult és kísérletet tett, hogy leugorjon Bakuradzé-hoz. Bakuradze, ha gengszeter is, mégiscsak élő ember. A másik azonban keményen elmarkolta a karját. Jól meggondolta? Azok megölik. Tudja, kicsoda Bakuradze? Ki...? A „Füttyösök bandájának a vezetője. Legalább ötven gyilkosság szárad a lelkén. Ha elkapják, nincs esélye. Mit tegyek? Jöjjön velem. Ha nyugton marad, megmenekül. De igyekezzék, mert megkerülik a falat! Zoltán hátrapillantott és végre észrevette, hogy az egymás mellett álló kövek nem régi földrengés vagy földcsuszamlás mozdulatlanná dermedt maradványai, hanem sírkövek. A fiút még mindig kísértette a leugrás gondolata. Lelke mélyén azonban biztos volt benne, ha le is ugrana az udvarra, nem jutna messzire. Valaki bizonyára őrzi a kaput és gondolkodás nélkül elvágná a nyakát, ha arra próbálna megpattanni. A napszemüveges férfi elfordította a fejét és biccentett. Közelednek. Velem jön? És ha egyedül...? Nem találna ki a temetőből. Van egy összkomfortos kriptám. Legyen a vendégem egy teára. Zoltán igyekezett meggyőzni magát, hogy álmodik. Többször is a karjába csípett. Nem lehet igaz, hogy egy kísértettel cseveg a sza-markandi temetőben! Kísértetek nincsenek. Vagy mégis vannak? Hiszen Hamlet is látta az apját a helsingöri vár falán, sőt tárgyalt is vele. Eh, marhaság, hiszen a Hamletet Shakespeare írta...! A fehér burnuszos leugrott a falról és Zoltán felé nyújtotta a kezét. Zoltán sóhajtott és leugrott. Nem volt benne biztos, jól tette-e, hogy Bakuradze helyett a kísértetet választotta. Aki ráadásul azt is tudja, hogy ő magyar. A napszemüveges férfi lerántotta magáról a köpenyt és Zoltán köré tekerte. A fiú ijedten felkiáltott és megpróbált kibújni belőle. Az idegen azonban lefogta a karját. Ne bomoljon! így kevesebb látszik magából. Rajtam úgyis minden fehér. Zoltán rémülten konstatálta, hogy a kísértet fehér gyapjúzekét és világos posztónadrágot visel a burnusza alatt. Ha lefeküdt volna a hóra, úgy beleolvadt volna, hogy még az sem veszi észre, aki pár lépésnyire lépked el mellette. A kísértet felemelte a karját és a távolba mutatott. Öten vannak. Egy itt maradt a kapunál, kettő a kerítést kerüli, kettő odalent, a másik oldalon várakozik. Mit... csináljunk? - nyögte Zoltán. Egyelőre visszavonulunk. Aztán meglátjuk. Jöjjön velem Zoltán hasztalan próbálta szemrevételezni megmentője arcát. Hiába vetette lé, és adta rá a burnuszát, a napszemüveg rajta maradt, sőt, egy olyasféle, kockás kendő is, amilyet palesztin harcosok viselnek. Keskeny, vékony, erős ujjai voltak, egyáltalán nem hasonlítottak egy kísértet csontkezéhez. Jöjjön a nyomomban. Vigyázzon, el ne essen! Elindult előre, a temető belsej e felé. Zoltán mögötte csúszkált és egyre azon törte a fejét, hogy tudna lelépni. Merthogy ez a fickó nem normális, arra mérget mert volna venni. Őrült, nem is vitás. Itt lakik a temetőben, nyilvánvalóan csövezik... Jézusom! Ezért figyelmeztették rá, hogy a Sahi Zinda mellett ott a temető, és hogy a világért se tévedjen arrafelé. Nyilván mindenki tart az őrülttől. Hiába keresett azonban kiutat, nem talált. Még ha sikerülne is elfutni előle, ott vannak a többiek... A fehér ruhás férfi megtorpant. Felemelte a fejét és a temető láthatatlan vége felé mutatott. Már bejöttek. Ott vannak a nyomunkban... ötven-hatvan méternyire. Honnan tudja, hogy magyar vagyok? A férfi felkuncogott. A kiejtéséről. Zoltán megkönnyebbült, ö meg már arra gondolt, hogy meg-mentőjének valóban természetfeletti képességei vannak. A férfi lehajolt és kaparni kezdte a havat. Belemarkolt a temető földjébe, felemelt egy kőlapot és lefelé mutatott a feltáruló sötétségbe. Másszon le! -Ez... mi? Miienne... Sír. És... maga? Én majd egy másik lejáraton megyek. Igyekezzék! Zoltán sóhajtott és belógatta a lábát a semmibe. Ugorjon. Nem mély. Zoltán sóhajtott és ugrott. Amikor talajt ért a lába, odafent, a feje felett, elsötétedett minden. Ott maradt, egyedül, éhezve, fázva, félig holtan, egy ismeretlen sír mélyén a szamarkandi temetőben. Kinyújtotta a karját, megtapogatta a falat, aztán kihúzta a zsebéből a zseblámpáját. A felvillanó, sápadt fény nedvedző téglafalakon futott végig. Zoltán nem tudta megállapítani, hogy égetett, vagy vályogból szárított téglákból rakták-e. Olyasféle gödörben volt, amilyet akkor látott utoljára, amikor egyetemi hallgató korában kertművelést vállaltak egy balatoni szakszervezeti üdülőben és a gondnok az emésztőgödör kitisztítására is rávette őket. Ez a gödör azonban nem volt büdös enyhe föld, hó és diszkréten rothadó növényi anyagok szaga szállongott a levegőben. A meny-nyezetre irányított lámpa már nem talált nyílást odafenn ismeretlen megmentője visszahelyezte a lapot a lyuk fölé. Zoltán csak úgy próbaképpen, és hogy bátorságot öntsön magába, felugrott megpróbálta elérni a fedőlapot. Bár ujja hegyével sikerült megérintenie, sejtette, hogy akármi is történjék idelent, arrafelé nem menekülhet. Segítség nélkül nem tudna kimászni a nyíláson. Mivel megmentője azzal hagyta ott, hogy rövidesen találkoznak, bekuporodott a sarokba és várta, hogy történjékvalami. Időérzékét elveszítette, óráját a szállodában felejtette, így fogalma sem volt róla, milyen késő lehet. Egyszer-kétszer mintha lépteket hallott volna a feje felett, aztán elhaltak a semmibe. Elhatározta, hogy elszámol magában ezerig, és ha addig sem történik semmi, nekivág az orra előtt meredező, keskeny, félig leszakadt ajtón át a temető ismeretlenjének. A korhadt, pántjavesztett ajtó résein át hideg levegő áradt az „emésztőgödörbe . Zoltán a fülére szorította a tenyerét, behunyta a szemét és gondosan, nehogy egyetlen számot is kifelejtsen, elszámolt ezerig. Amikor a kilencszázkilencvenkilencedik után nagy-nehezen kimondta az ezret, s semmi nem történt, gyanakodni kezdett, hogy nem is fog. Megmentője vagy itt felejtette, vagy egyszerűen nem tud érte jönni. Például azért, mert megölték. Még szorosabban szorította a fülére a tenyerét és megismételte a számolást. Közben igyekezett nem gondolni semmire: csak a számokra koncentrált. Babonás makacssággal bízott benne, hogyha nem hagyja eltántorítani magát a számolástól, ha csak az időmúlásának monotóniájára figyel, előbb-utóbb megtörik a varázs, zajt hall, nyikorogva kitárul az ajtó, belép napszemüveges megmentője, és kiszabadítja valószínűtlen rabságából. A második ezer is átesett az idő rostáján anélkül, hogy bármi is megváltozott volna. A jeges huzat újabb föld- és hóillatot hozott. Mintha egyre jobban kihűlt volna a világ odakint. Felkattintotta a lámpát és megvizsgálta a mennyezetet. Várta, hogy egy karcsú ujjú, erős kéz félernjelje a fedőlapot és lenyúljon érte. A kéz azonban, amely nem is olyan régen kimenekítette szorult helyzetéből, most nem sietett a segítségére. Zoltán szeme megtelt könnyel. Legszívesebben visszaroskadt volna a sarokba, hogy újra kezdje a számolást. És számolt volna az idők végezetéig, egészen addig, amíg az utolsó ítélet harsonája véget nem vet a temetői nyugalomnak. Megrázta a fejét: igyekezett elhessegetni baljós gondolatait. Bizonyára baj érte megmentőjéí. Talán elkapták, megverték, esetleg meg is ölték. Róla pedig azt hiszik, hogy mégiscsak sikerült kicsúsznia a kezeik közül. Bizonyára hátrahagytak valahol egy őrt, maguk pedig melegebb helyre húzódtak. Esetleg Valentyina Ro-manovához. Ha sikerülne kikeveredni innen és kikerülni az őr éberségét, megmenekülne. Beszélne Vainóval és Erzsenával együttesen talán még tehetnének valamit az asszonyért. Az a tény, hogy segítenie kell valakin, megsokszorozta az erejét. Felkattintotta a lámpát és a fényt a félig leszakadt faajtóra irányította. Az ajtó csak egészen halkan nyikorgott, amikor kitárult előtte. Semmivel sem jobban, mint a kiszámított hatásvadászattal dolgozó rémfilmekben. Ráadásul, amikor a kitáruló szárny elérte a falat, egy meglazult deszkalap fenyegető csattanással a földre zuhant. t ~ Zoltán érezte, hogy az egyre erősödő hideg ellenére egész teste verejtékben ázik. Meg kellett markolnia a zseblámpát, nehogy ki-ugorjon a kezéből. Az ajtó mögött fekete, ismeretlen világ húzódott esze ágában sem lett volna belépnie, ha bármilyen kicsi esélye is maradt volna arra, hogy másképpen is megmenekülhet. A lámpa halvány fénye megvilágította a gödör mögött húzódó folyosót. A falak vakító fehérje visszaverte a fényt. Zoltán úgy látta, hogy a sírkamra vagy akármi is amiben van, nem elhanyagolt: világosan kivehető volt a falakon a friss meszelés nyoma. Addig ment előre, amíg csak bokáig nem merült egy tócsában. Áldotta előrelátását, hogy nemezcsizmába bújt a nagy kaland előtt., A tetőről és az oldalfalakból víz csepegett a folyosó földjére. A folyosó elfordult. Zoltán lekattintotta a lámpáját és kidugta a fejét a kanyarulat mögül. Miután nem látott semmit, ismét felvil-j lantotta. A folyosó a kanyar után is folytatódott: végtelen fekete ségbe veszett a vége. Akkor torpant csak meg, amikor megpillantotta az első oldalbe járatot. Óvatosan a falhoz lapult és bevillantott a sötétbe. A falba vájt üreg valaha sírkamra lehetett erre utaltak a szétszórt koporsódarabok, s a falra vésett arab írásos felirat. Ami azonban az üreg fenekét borította, egyáltalán nem illett a temetőhöz. Üres vodkás-, és sörösüvegek, cigarettásdobozok, ruhafoszlányok, néhány véres rongydarab „díszítette a talajt. Zoltán a folyosó hideg falához szorította a homlokát. Uramisten! - gondolta -, ha ezek bejöttek valahol, akkor kell lennie még egy bejáratnak. Talán csak néhány lépés és odakint vagyok! A dolog azonban nem látszott ilyen egyszerűnek. Újabb kanyar következett, s a kanyar után beláthatatlan hosszúságú folyosó. Amikor ennek is a végére ért, és a folyosó ismét elkanyarodott, kezdte hinni, hogy körbejár. Labirintusba keveredett, amelyből nincs kiút. Ügy jár majd, mint az a krétai király, aki bemerészkedett a Minotaurosz után a labirintusba, és ott is hagyta volna a fogát, ha nincs Ariadne a fonalával. A fenébe is, mennyivel melegebb lehetett Krétán, mint itt. A nagy rohanás ellenére sem izzadt már, sőt, a korábbi verejték hideg dér formájában ráült a bőrére. A téglafal meglazult részeiből törmelék, kődarabok és habarcs-:, töredékek potyogtak a lába elé. Felmarkolt belőlük néhányat és Z betűt formázva lerakta őket a földre. Ha igaz a gyanúja és körben jár, találkoznia kell a jellel a következő fordulónál. Hiába méregette azonban a szemét, nem látta viszont „Z betűjét. Bár úgy érezte, hogy végtelen ideje, talán a világ teremtése óta vándorol a föld alatt, ezeken a se-vége-se-hossza folyosókon, soha nem tért vissza ugyanarra a helyre. Mintha a szamarkandi temető egyetlen, hatalmas, sok száz kilométer hosszú labirintus lett volna. Csak a lábában érezte, hogy több kilométert is megtehetett már a föld alatt. Üreg üreget követett, de egyikben sem talált mást, csak üres üvegeket, papírt, és rongyfoszlányokat. S amikor végre az egyik kanyarulatnál felbukkant előtte a falhoz támaszkodó emberi alak, már nem is akarta elhinni. Azt képzelte, túlfeszített érzékei játszanak vele. Nincs is ott senki, csak ő képzeli oda. _ A bundába burkolt, ezüstszínű usánkát és fekete napszemüveget viselő alak a folyosó falának támaszkodott, s amikor Zoltán rávillantotta a lámpa fényét, mintha biccentett volna. Zoltán megtorpant és a markába szorította a lámpát. A bundás alak egészen lassan az ellenkező irányba fordította a fejét. Zoltán elszorult torokkal bámulta. Hátha mégiscsak ő! Mit számít, hogy milyen ruha volt rajta odafent! Hátha itt lakik valahol és el van látva bőven ruhaneművel? Hé! - suttogta. - Maga az? A bundás mintha biccentett volna. Mi rt nem jött értem? A bundás nem válaszolt. Zoltánt a szédülés környékezte. Legszívesebben leroskadt volna és ismét számolni kezdett volna. Tíz- vagy akár százezerig. Maga az? Maga az? f. A bundás ismét bólintott és lassan, szép nyugodtan lecsüccsent a földre. Hé! Mit csinál? Itt vagyok... A magyar! A bundás bólintott és tovább csúszott. Csúszás közben kinyúj- totta a lábát, mintha azzal akart volna fenyegetőzni, hogy úgyis elgáncsolja azt, aki megpróbál ellopakodni mellette. Zoltán rémülten felkiáltott. Az ismeretlen magassarkú, női cipőt viselt, s lábai, amelyek szemérmetlenül kibukkantak a bunda alól, vaskos, kövér, női lábak voltak. Zoltán torkából keserves nyögés szakadt fel: legszívesebben megfordult volna, hogy eltűnjön a folyosó mélyén. Csak az utolsó másodpercben sikerült visszatartania magát. Hová fusson, hová, hová? A nő a földön ült, maga elé meredve. Zoltán olyan óvatosan közelítette meg, mintha attól tartott volna, hogy a legkisebb zajra is felébred. A folyosók végtelenjében azonban nem moccant semmi: csak ők ketten voltak a világmindenségben. A bundás nő és ő. Amikor végre rájött, hogy a nő halott, megkönnyebbült. Néhány perc alatt levonta évmilliók nagy tanulságát: nem a halottaktól, hanem az élőktől kell tartania. Óvatosan hozzáért a nő orrán hintázó napszemüveghez s csak akkor hőkölt hátra, amikor a szemüveg a bunda elejére csúszott. Zoltán kimeredt szemmel, immár félelem nélkül bámulta az ismeretlen, középkorú nő átvágott torkát, üvegesedő tekintetét, kicsavarodott kezeit, s a vért, amely beborította a földet, és a drága szőrmekabát elejét. A gőzölgő vér és az apró rándulások, amelyek végigfutottak az áldozat testén, arról árulkodtak, hogy csak néhány perccel ezelőtt segítették át a másvilágra. Zoltán a halott fölé hajolt, s ahogy nagyapja halálakor látta a szomszédoktól, két ujjal lefogta a szemét. Aztán felegyenesedett, és elindult előre. Úgy érezte, tudja, ki a halott. Bármennyire számított is rá, nem tért vissza a Z betűhöz. Mióta elhagyta a meggyilkolt nő holttestét, nem törődött semmivel. Sem a gyilkosokkal, akik őt is megölhetik, sem azzal, hogy kijut-e még valaha is a labirintusból. Hűlő testtel belenyugodott, hogy itt kell elpusztulnia a szamarkandi temető mélyén. De feladni nem adja fel! Addig jár, amíg össze nem esik! Amikor végül mégiscsak elérte a Z betűt, megnyugodott. Szinte megkönnyebbülve konstatálta, hogy nincs kiút a labirintusból. Ha lenne, már megtalálta volna. Akárki is volt a „megmentője , pontosan tudta, mit csinál. Nézte a Z betűt, egyre növekvő dühvei. Végül felemelte a lábát, hogy mint reményeinek foszló maradékát, darabokra rúgja. Aztán úgy is maradt, felemelt lábbal. Érezte, hogy ismét szakadni kezd róla a veríték. Ez a Z betű nem az ő Z betűje! A falhoz támaszkodott és remegett, mint a nyárfalevél. Valaki itt van a közelében, talán karnyújtásnyira, s mint a gonosz dzsinnek a mesében, játszik vele. Néhány lépésnyire tőle gyilkol, aztán jeleket rak az útjába ráadásul a saját jelét. Csípőre tette a kezét és torz mosollyal az arcán beüvöltött a sötétségbe. Gyere elő, te rohadék! Nem mersz előjönni? A falak visszaverték a kiáltását ott kongott-bongott körülötte, hogy boszorkányvijjogásként haljon el a végtelenben. Gyere elő, te szemét! Hadd nézzek a szemedbe! Verekedj meg velem, te mocskos féreg! Valahol a távolban mintha földrengés támadt volna. Gurgulázó nevetés futott végig a folyosókon. Mintha a temető nevetett volna. Ezernyi kriptaszájával. Zoltán négykézlábra esett és zokogva a földet verte. Gyere elő, te szemét! Követeleirrk Addig zokogott, könnyek nélküli sírással, amíg árnyék nem vetődött föléje. Bár csak földre hullott lámpája világított mellette, érezte a fölötte elfutó árnyékot. Mintha hűvös, simogató angyalszárny érintette volna meg a vállát. Azon a helyen, ahova a Z betű felső, vízszintes vonala „mutatott újabb üreget talált. Felkapta a lámpáját és bevilágított a sötétségbe. Üvegek, dobozok, papír, rongycafatok. A magasban, talán két méterre a feje felett, kifeszített kötélen száradó nagykabát. Lekattintotta a lámpát és óvatosan, behúzott fejjel kiosont a folyosóra. Elég ostoba volt az előbb, hogy felhívta magára a figyelmet. Akárki is van a közelében, ki akarja készíteni az idegeit. A kripták és az alagutak kiváló búvóhelyet kínálnak a csöveseknek, mindenütt a világon. Hallotta, hogy Kairó temetője, nekropo-lisza, valóságos második fővárossá nőtte ki magát, ahol az élők békésen megférnek a halottakkal. Miért ne lehetne így Szamarkand-barí is? Csak azért, mert ez szocialista világ? Hát, ami az elhajigált vodkásüvegeket és az ódivatú nagykabátot illeti, kétségkívül az... Aztán elfehéredett, s mint már annyiszor a föld alatt, érezte, hogy verejték önti el a homlokát. Úristen! A nagykabát! Hát mióta van egy nagykabátnak lába, és félretaposott sarkú csizmája?! Mióta van egy nagykabátnak... Visszaugrott az üregbe és zihálva felkattintotta a lámpát. A sötét árnyék, amely a kifeszített kötélen lógott, valóban nem nagykabát volt. Jobban mondva, nemcsak az. A felakasztott kabátban ugyanis egy ember lógott, szederjes arccal, lila ajkai közül kilógó szürke nyelvvel s a nyelvbe harapó sárga, nikotinfestette fogakkal. Az akasztott ember mintha nevetett volna. Mintha őt nevette volna ki. Mintha azt vigyorogta volna a szemébe, hogy ebből a földalatti labirintusból nincs visszatérés. Aki egyszer lemerészkedett az örök sötétség birodalmába, itt is marad mindörökké. Mindörökké, mindörökké...! Kezét a csípőjére szorította, s hosszú, nyújtott léptekkel, ahogy Horváth tanár úr tanította, róni kezdte a köröket. Arra számított, hogy előbb-utóbb összeesik és meghal. így, szép stílusban, különösebb erőlködés nélkül fut át a halálba. Amikor elérte a kanyarban feléje nyúló falétrát, egyszerűen el akart futni mellette. Mit izgatja már egy létra, amin fel lehet mászni a temetőbe?! Ő már mindörökre ide tartozik, és nem is akar máshova tartozni! Ez az ő birodalma, és azoké, akik idelent vannak, és maradnak vele az idők végezetéig. A női hulla a bundában és széles keretű napszemüvegben, a férfi hulla a kripta mennyezetén, s a Z betűk a földön. Ehhez csak neki van köze, és nekik! Aztán mégiscsak felkapaszkodott a létrán. Önkívületi állapotban emelte fel és hajította el a kijáratot fedő fatetőt. Eldobta a lámpát, öklével a levegőbe ütött és beleüvöltött a lilásan derengő hajnalba. Gyere ide, te tetű! Gyere ide, te szemétláda! Gyertek ide valamennyien! Nem is vette észre, hogy magyarul kiabál. Szája habzott, ökle görcsbe rándult. Aztán, amikor két árnyék bukkant fel mellette és meg akarták közelíteni, feléjük kapott vicsorgó fogakkal, mint a veszett kutya. A kisebbik árnyék megnyugtatóan duruzsolt, és előre nyújtotta a kezét. Zoltán elkapta és beleharapott. Az árnyék fel-jajdult, aztán Zoltán csak annyit érzett, hogy a fejére szakad a temető, valamennyi sírkövével együtt. Szamarkand. Március 21. Amikor kinyitotta a szemét előbb csak három ködfoltot látott, majd hirtelen, mint amikor állítanak a lencsén, kitisztult előtte a világ. Látta Erzsenát és Vainót az asztalnál ülve, s egy ismeretlen, kövérkés, kontyos asszonyt velük szemben. Az asszony csipeszt tartott a kezében és óvatos mozdulattal éppen egy cérnaszálat húzott ki Vaino szeme alól. így ni! A nagyjával meg is volnánk. Az apraja meg ráér. - Aztán Zoltán felé pillantott, s amikor találkozott a szeme a fiú figyelő tekintetével, elmosolyodott. - Amint látom, a betegünk is magához tért. Sem Vaino, sem Erzsena nem mutatott nagyobb érdeklődést iránta. Vaino sziszegve az arcát tapogatta, Erzsena a teásköcsöggel babrált. Reggelizel? Csak... teát kérek. Erzsena felemelt egy csészét, odavitte az ágyhoz, és a kezébe nyomta. Idd meg. Zoltán érezte, hogy ellenséges légkör veszi körül. Mintha valami megváltozott volna köztük. Mintha bizony ő lenne a hibás, hogy lehurcolták a föld alá, hogy elkapták, hogy... Az orvosnő összecsattantotta a táskáját és rákacsintott. Hogy érzi magát? Köszönöm, jól. Ha lehet, a mai napot töltse még ágyban. Nem jó dolog a megfázás. Az ajtó csattanása után Zoltán azonnal megitta a teáját. Érezte, hogy csak egészen enyhén remeg a keze. Amikor befejezte, Erzsena odajött hozzá és sértődött arccal elvette tőle a csészét Történt valami? Vaino kihúzott egy újabb cérnaszálat a képéből, és a sarokba állított vödörbe dobta. Mi történt volna... Hogy kerültem... az ágyba? Idehoztunk. Honnan? Vaino ismét kitépett egy szálat a szeme alól, sóhajtott és bejó-dozta a helyét. Hogy érzed magad? Kösz. Van valami újság? Vaino a vállát vonogatta és megpróbált újabb cérnát találni a bőre alatt. Erzsena a konyhában csörömpölt a zajokból ítélve meglehetősen idegesen. Zoltán érezte, hogy összeszorul a torka, mintha még a föld alatti kazamatában lett volna. Vaino? Mi van? Sajnálom. Ugyan már. Elmondanád, mi történt? Vaino zsebébe dugta a csipeszét és minden figyelmével Zoltán felé fordult. Nem akarnál mégiscsak reggelizni? Majd később. Előbb tudni szeretném hányadán állunk! Menj, mosakodj meg! Zoltán kimászott az ágyból és kiszédelgett a fürdőszobába. Később nemigen tudott visszaemlékezni rá, mit csinált odakint, de nyilvánvalóan megmosakodott, és meg is borotválkozott. Amikor magához tért, már ismét a szobában állt és a táskájába rakosgatta a holmijait. Mi az ördögöt csinálsz? - kérdezte riadtan az észt, és kihúzta Zoltán kezéből az ingét -, hiszen csak holnapra van repülőjegyünk., Hazamegyek. Gyalog? Ha kell, gyalog. Szép kis út lesz. Moszkva-Szamarkand gyalogtúra. Télvíz idején. De azért összepakolhatsz, ha akarsz. Budapestre megyek. Az már mindegy. Ha Moszkváig eljutsz, onnan már Budapest sincs messze. Akarsz még egy teát? Meg sem várva, hogy Zoltán bólintson, behozta a szamovárt, a zavárkát, és csinált két csészével. Intett Zoltánnak, hogy üljön le, aztán maga is az asztal mellé telepedett. Zoltán a konyha felé pislantott. Vaino észrevette a pillantását és halványan elmosolyodott. Nincs a konyhában. Lement. Hova? Sétálni. Az a helyzet, hogy meglehetősen fel van dúlva. Nincs gyakorlata a vereségek elviselésében. Olimpiai bajnok volt és majdnem mindig győzött. Nem szokott hozzá, hogy a győzelem árnyékában is lehet veszíteni: közvetlenül a célszalag előtt is orra lehet bukni. Orra buktunk? -Aha. Zoltán sóhajtott és legszívesebben sírva fakadt volna. Nagyon keveset tudok, Vaino. A szőke észt gyengéden megsimogatta lenyalt haját. Én vagyok a hibás. Nem vettelek felnőtt számba. Mindent el kellett volna mondanom. Ha idejében tájékoztatlak nyomozásunk eredményéről, talán másként alakultak volna a dolgok. Azért mondod, hogy vigasztalj. Ez az igazság. Azt sem tudom, mi történt a temetőben. Jaan Ilmet ismét előttünk járt egy lépéssel. És... ő nyerte a csatát. Milyen csatát? Eltüntette a lányt. Romanovát? Valentyina Romanovát. Nem sikerült a nyomára bukkannunk. És a nagynénje? Te találkoztál vele utoljára. Akkor... már nem élt. Röviddel előtte ölték meg. Igen. Ilmet megölte. Ez is hozzátartozott a tervéhez. Tényleg azért hoztatok magatokkal, hogy... megvédjetek az életemet? Felesleges volt feltennie a kérdést, hiszen úgyis tudta rá a választ. Heinaste gondolkodott, aztán bólintott. Részben igen. Részben nem? Arra gondoltam, hogy talán a segítségünkre lehetsz. Ez volt életed legnagyobb tévedése. Vaino ismét csak felvonta a vállát, a harag vagy szemrehányás legcsekélyebb jele nélkül. Megesik az ilyesmi. Nincs elég gyakorlatod, sőt semennyi. S ezt én pontosan tudtam, és... Erzsena is. Ezért csak magunknaktehe-tünk szemrehányást. Ezt jól vésd az eszedbe, Zoltán! - komolyan csengett a hangja, olyan komolyan, amilyennek a fiú még soha nem hallotta. - Nehogy eszedbe jusson marcangolni magad, amiért az a rohadék meglépett. Egyszer majd horogra akad. A csirkefogókat mindig elkapja valaki. Ez törvény. És addig? Vaino az arcát tapogatta. Zoltán biztos volt benne, hogy nem akar válaszolni. Végre a férfi felemelte a fejét. Honnan tudtad meg Valentyina Romanova nagynénjének a címét? A... postáról. Bravó. Találkoztam a fagylaltozóban két... postáslánnyal, ők... nyomozták ki nekem. Miért nem szóltál róla? Akartam, de... nem tudtam. Sem Erzsena, sem te nem voltatok itthon. Erre egyedül indultam el. Mi mást tehettem volna? Zoltán várta, hogy Vaino bólintson, de ő nem bólintott. -Ti... mióta tudtátok? Két napja. És miért nem... mondtatok el nekem? Látod, ez hiba volt. Túlságosan is védeni akartunk. Azt akartuk, hogy ne kerülj többé veszélyes helyzetbe. Nos, tévedésünk alaposan megbosszulta magát. Zoltán néhány szóval elmondta, hogyan taxizott ki a Sahi Zin-dához és hogyan találkozott a füttyösök bandájával. Te is összefutottál velük? Össze. Miért nem... figyelmeztettétek Romanovát? Nem tudtuk. Jaan Ilmet akkor már a hatalmában tartotta őket. A rendőrség szolgálatait nem vehettem igénybe. Ezért... tárgyalnom kellett Bakuradze bandájával. Jézusom! Erről is tudnod kellett volna. Ilmet elkapta az öregasszonyt és Valentyina Romanovát, még azon a napon, amikor mi megérkeztünk. Ott rejtőzött velük a házban két álló napig. Miért? Valentyinát el akarta rabolni. És... -És? Végül is elrabolta. Legalábbis eltüntette. Ugyanúgy, mint Muratovát? Ugyanúgy. Hogy sikerült neki? Magadra vontad a füttyösök figyelmét. Nem tudták, ki vagy, azt hitték vagy én árultam el őket, vagy zsaru leselkedik utánuk. Utánad eredtek felhagytak a ház megfigyelésével. Ilmet megragadta az alkalmat és lelépett velük. Zoltán két ökle közé szorította a fejét és ütögetni kezdte, mint ökölvívó a zsákot. Mindent elrontottam. Mindent elrontottam. Hát... kétségkívül ellenünk esküdtek a dolgok. Amikor megérkeztünk Szamarkandba, első utam a postára vezetett. Néhány óra alatt kiderítettem a nagynéni, Olga Ozerova címét. Megpróbáltam eljutni hozzá, de észrevettem, hogy Ilmet megelőzött. Akkor már hatalmában tartotta a két nőt Miből jöttél rá? Figyeltem a házat. Van itt egy észt ismerősöm, még a régi időkből. Tőle hallottam a füttyösök viselt dolgairól. Ezután kapcsolatba léptem Bakuradzéval. A rendőrség nem tudott segíteni? Miben segíthetett volna? Mivel indokoltam volna, ha a segítségüket kérem? Végül is ki vagyok én? Erdész a Baltikumból. És Erzsena? Rendőrhadnagy, akinek ráadásul papírja sincs arról, hogy mit keres itt. Rólad már nem is beszélve. Hogy tudtál Bakuradzéhoz férkőzni? Ismerem. Zoltán döbbenten meredt rá. Ismered? Aha. Alattam szolgált Afganisztánban. Kemény fickó. De gazember! Az. Már ott is az volt. Kábítószerrel kereskedett Te hajlandó vagy... hajlandó lettél... volna...? Miért ne? Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ítélném el érte. Ez azonban más tészta. Most nem ő a fő ellenfél, hanem Ilmet. Mit ígértél Bakuradzénak? Adtam neki egy biarico csekklapot. Töltse ki ő. Alkalomadtán benyújthatja a számlát. És ő ebbe belement? A bűnözők általában belemennek, Zoltán. Most nincs szüksége semmire. Legkevésbé pénzre. Azt hiszed, nem él már az af-gán-kapcsolat?DehogynQm. Bakuradze gazdagabb, mW az itteni első titkár pedig az aztán éjjel-nappal két marokkal lop. Neki nem pénzre van szüksége. Hanem? A szavamra. Hogy egyszer majd törlesztek az adósságomból. Egyszer, amikor ő kér valamire. Mi a fenére? Például arra, hogy rejtsem el egy-két hétre az észt erdők mélyén. És te... elrejtenéd? Vaino Zoltánra emelte tiszta kék szemét. Természetesen. Miért? Mert ezt a játékot ilyen szabályokkal játsszák. Uramisten! Bakuradze tudta mit csinál. És be is tartotta volna az egyezséget, bár nem könnyű féken tartania az embereit. Ekkor jöttél te. Bakuradze kissé megzavarodott. Talán még az is megfordult a fejében, hogy átejtettem. Mindenképpen el akart kapni téged és elhallgattatni. Ti... mit csináltatok? A terv szerint Bakuradzénak ki kellett volna csalnia Ilmetet. Aztán ha magára hagyta volna a nőket, Erzsena és én kiszabadítottuk volna őket. De hiszen... amíg Bakuradze és a többiek engem üldöztek, a nők egyedül maradtak! Vaino megcsóválta a fejét. Akkor már totális volt a zűrzavar. Bakuradze emberei nem tudtak semmiről. Amikor pofon dobtad valamelyiküket, bevadultak, őrszemet hagytak hátra a kapunál, nehogy elmenekülhess az udvaron keresztül. Nem mehettünk be a házba... Bakuradzénak normális körülmények között segítenie kellett volna nekünk, de most ő is tehetetlenül úszott az árral. Alighogy a banda utánad vetette magát, Ilmet ráijesztett a nőkre, és a ház mögött húzódó falon keresztül kiszöktette őket a temetőbe. Elvileg ott is Bakuradze valamelyik emberének kellett volna őrséget állnia, de amikor az meghallotta, hogy balhé van az udvaron, otthagyta az őrhelyét. Mi a fenéért? Mert joggal feltételezte, hogy a többiek éppen kirabolnak valakit. És ha késlekedik, egyetlen huncut kopek sem marad neki a zsákmányból. így sem igen érthette, miért kell neki őrséget állnia egy ismeretlen nő háza mögött. Már említettem, hogy Bakuradze nem mondta meg nekik az igazságot. Igazságot? Hát hogy nekem segít. Bakuradze beadott nekik valami mesét. Hogy mit, én sem tudom. Mindenesetre jól megkavartad a levest. Sajnálom. Vaino öntött még a forró vízből. Tudod ki menekített ki az udvarból? Ilmet? Aha. Tulajdonképpen megmentette az életedet. Mi...ért? Minden valószínűség szerint te lettél volna az utolsó ütőkártyája, ha bajba kerül. Ügy érted, túszul akart ejteni? Túszul is ejtett, csak te nem tudtál róla. Ha kutyaszorítóba kerül, kicserélt volna a szabadságával. És nekem bele kellett volna mennem a cserébe. Sajnálom. Amikor aztán látta, hogy nincs rád szüksége, ott hagyott a kazamatákban. A temető alatti alagutakon át pattant meg Romano-vával. Olyan az a temető, mint egy óriási ementáli sajt. Miért kellett Romanova nagynénjét megölnie? Mert nem volt rá szüksége. Neki csak Romanova kellett. -Miért? Vaino sóhajtott. Erre a kérdésre keressük a választ napok óta. És.,. attól félek, hogy meg is találtuk! Ezt hogy érted? Majd elmondom. Hogy találtatok rám? Ott kóboroltunk a temetőben, Bakuradze pontos személyleírást adott a fickóról, aki... hm... megzavarta a köreiket, és sajnos, rád ismertünk benne. Ügy gondoltuk, ha Ilmet még nem ölt meg, ott kell lenned valahol a környéken. Egyszerre csak meghallottuk a hangod. Kimásztál egy kripta lejáratán. Tudod, hogy egy halott férfi van még odalent? Felakasztva. Sajnos. Az ő személye, azt hiszem, véget vet a kalandunknak. Most és mindörökké. Zoltán elsápadt. Jézusom! Csak nem a Főtitkár? Az lehetetlen! Vaino akaratlanul is elmosolyodott. Az éppen nem... de nem sokkal rosszabb. Egy bizonyos Pavel Szemjonovics Beloborodov. Az ki? A moszkvai Vörös Csavar párttitkára. Most már végképp nem értem. Pedig olyan szép, hogy tanítani kellene. Nem hiába Ilmet volt közöttünk a legkülönb. Emlékszel arra a három lányra, akik a Vörös Csavar bölcsődéjében dolgoztak? Onnan volt hát olyan ismerős a gyár neve! Persztó hogy emlékszem. Valentyina Romanova volt a harmadik. Eszerint a párttitkár idejárt hozzá. Azután a balhé után is tartották a kapcsolatot, ami után a három lányt elzavarták a csavargyárból. Rossz nyomon jársz. Nem hiszem, hogy a párttitkár, Beloborodov, ide utazott volna. Miért tette volna, hiszen Moszkvában is találkozhatott volna Romanovával. Hátha nem volt hol? Ugyan már! Egy csavargyári párttitkár ne tudna szerezni egy szobát, ha szerelmeskedni van kedve!? Akkor nem értem. Ebből is látszik Ilmet zsenialitása. Nos, azt hiszem, Beloboro-dovot Ilmet hozta magával. Ez lehetetlen! Miért lenne az? Ilmetnek megvannak a segítői. Lehet, hogy különgép repítette ide a párttitkárral együtt. De hát miért volt szükség erre a Beloborodovra? Vaino sóhajtott. Hogy megölje. Zoltánnal megfordult a szoba. Hiába is igyekezett, nem tudta követni Heinaste gondolatmenetét. Nem érted? Pedig egyszerű. Ilmet nagyon jól ismerte a lányok múltját: pontosan tudta, mi történt annak idején a Vörös Csavarban. És azt is tudta, hogy én is tudom. Sőt, a megbízóim is. Éppen ezért, erre játszott. Még mindig nem értek egy szót sem az egészből! Pedig zseniális a terve. Olyannyira, hogy be is jön neki. Mi pedig kénytelenek vagyunk vesztesként elkullogni. Figyelj ide, Zoltán. Ilmet amikor megtervezte, mit fog csinálni, arra is gondolt, mi lesz akkor, ha a nyomára bukkanunk. Ezért aztán beiktatott egy biztonsági rendszert. Ha rájönnénk valamire, és túlságosan is közel kerülnénk hozzá, mást mutasson a tükör, mint ami a valóság. S ha megbízóink belenéznek a tükörbe, ne nekünk adjanak hitelt, hanem a tükörképnek. Világos? Mint a vakablak. Ilmet arra gondolt, ha bajba kerül, azt a látszatot kelti, hogy az egész balhé a lányok miatt van. Amiatt a disznóság miatt, amit annak idején a Vörös Csavarban elkövettek. Hajói tudom, elpusztult ott néhány kisgyerek is. Ha pártatlan szemlélő vagy, módjuk egy magasrangú rendőrtiszt, mire gondolsz, mire következtetsz ezekből? Miből, könyörgök, miből? Hát a tényekből. Elrabolták és meggyikolták a három bűnös lányt és a Vörös Csavar ugyancsak sáros párttitkárát. Mi lehet a dolog motivációja? Nyilvánvalóan a bosszú. Valaki, valamelyik halott kisgyerek apja, bosszút akart állni, és bosszút is állt a gyilkosokon. Akár úgy, hogy bérgyilkost fogadott. Itt, a Szovjetunióban? Ugyan már, Zoltán, ne légy naiv! Zoltán kezdte felfogni, mire megy ki a játék. Ami az orrunk előtt lejátszódott, közönséges bűnügy - folytatta Vaino. - Nincs politikai színezete. Hacsak az nem, hogy az egyik meggyilkolt személy párttitkár. Ilmet ezzel rövidre zárta az ügyet. Rövidre? Csőbe húzott bennünket. A nyomozást le fogják állítani. Illetőleg. .. elveszik tőlünk az ügyet és átadják egy rendőrségi csoportnak. Ki tenné meg? Meg van hozzá a megfelelő személy, ne aggódj! Persze, nem láttad a mai újságokat. Telis-tele vannak a tegnap éjszaka történtekkel. Én is... benne vagyok? Nem. És nem is leszel. Szerencsére én sem. Úgy tálalják a dolgot, mintha a szamarkandi rendőrség akciójáról lett volna szó. Rövidesen közölni fogják velünk Moszkvában, hogy tévúton jártunk. Közönséges bűnügy volt, ami után nyomoztunk, s most köszönettel átveszik tőlünk. Ilmet sikeresen kikapcsolt bennünket a játékból. Na és Csisztjakov... és Zina? Nincsenek bizonyítékaink. T Hiszen meghaltak! Közönséges családi dráma volt. Zoltán a tenyerébe hajtotta a fejét. Ilmet győzött? Úgy tűnik, igen. És te ezt hagyod? Mit tehetnék? El fogja végezni á feladatát. Megöli a Főtitkárt! Minden valószínűség szerint. Zoltán felugrott és Heinaste gallérja után kapott. Az észt szelíden elhárította a támadást. Nyugalom, Ne bomolj! -Te ezt hagyod?! Heinaste felállt és zsebre dugott kézzel járkálni kezdett a szobában. Azt nem mondtam egyetlen szóval sem. Még ha akarnék sem térhetnék ki a párbaj elől. Ilmet most a Szovjetunióban van, és ki tudja, mikor térhet vissza legközelebb. Itt a jó alkalom, hogy leszámoljon velem. Hát... én éppen fordítva látom a dolgot. Mintha menekülne előled. Éppen most mesélted, hogy mivel egyszerű bűnügy látszatát szeretné kelteni... Ilmet befejezi, amit elkezdett. Végrehajtja a tervét. Csak aztán kerít majd sort a leszámolásra. Biztos vagyok benne, hogy eljön hozzám. Most már Zoltán is belátta, hogy veszítettek. Jaan Ilmet, a vérbeli profi, túljárt az eszükön. Ne próbáljunk meg rájönni miért rabolta el a lányokat? - kérdezte sajnálkozva. Vaino megrázta a fejét. Ha eddig nem jöttünk rá, ezután sem fogunk. Lehet, hogy... ez az egész ügy, az eltűnt lányokat is beleértve, csak álca. Spanyolfal. S 6 egészen másokkal, egészen máshol szervez valamit. Talán már holnap sor kerül a merényletre... Reggel felkattintod a rádiót és meghallod a bemondó szomorú hangját: A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága fájdalommal tudatja... Nem! Mit nem? Érzem. Érzem, hogy összefüggés van az elrabolt lányok és a tervezett merénylet között! Kell hogy legyen valami összefüggés! Ugyan már, Zoltán. Ezen rágódunk hetek óta. Mi lenne az? És a liliputiak? :v «.Ó?«-Ó -. V ,! Másik ügy. Csisztjakov részegségében összekutyult mindent. Kész. Nincs tovább. De van. Én érzem, hogy a lányok... nyomra vezethetnének! Csakugyan? És honnan vannak a megérzéseid? A nagyapámtól. És az ő nagyapjától. Vaino elhűlve meredt rá. Micsoda? A nagyapám... hm... bizonyos képességekkel rendelkezett. Ne mondd. Milyenekkel? Füvesember volt. Mond az neked valamit? Varázsló? Inkább sámánféle. Tisztelték is érte a faluban. Kivéve a református papot. És bizonyos értelemben féltek is tőle. Ismerte a füvek titkát, tudós csontkovács hírében állt. És voltak megérzései... Hm. Ne mosolyogj, Vaino. Nagyanyám mesélte, hogy egy téli reggelen az egyik szomszédnál disznóvágáshoz készülődtek, ahova hivatalos volt a nagyapám is... Az öreg átballagott hozzájuk és pipáját szortyogtatva azt motyogta, hogy alighanem elmarad a disznóvágás. Nem tudta megmondani miért, csak annyit motyogott: érzi, hogy ma nem lesz disznótor. A szomszédok csak nevettek, és kimentek a disznóólhoz. Akkor aztán kiderült, hogy a nagyapám igazat szólt. Az éjszaka ellopták a disznót. Na, mit szólsz hozzá? Vaino sajnálkozva megcsóválta a fejét. Hát, ha ebben az országban mindenkit sámánnak néznének, aki megsejti, hogy elloptak valamit a szomszédjától, sámánokkal lehetne körülkeríteni a Kaszpi-tengert. Én is örököltem a nagyapám megérzéseit. Vannak dolgok, amiket előre látok. Például, amikor Zinát... -elcsuklott a hangja és lehajtotta a fejét. Vaino szomorúan átkarolta a vállát. Köszönöm, Zoltán. Ennek ellenére számolnunk kell a realitásokkal. Az akciót lefújják. Jaan megadta a jelet a kürtösnek. Feladjuk, Vaino? Kénytelenek vagyunk. És ha más nyomon indulnánk tovább? Milyen nyomon? Ne feledd, holnaptól már senki nem támogat bennünket. Eredj vissza az intézetedbe, rokon. Most, hogy győzött, nem fog bántani. Biztos vagyok benne. Különben nem hagyott volna élve. Már nem vagy veszélyes a számára. És Erzsena sem. Csináld a disszertációdat és gyere el egyszer hozzám az erdőbe. Megmutatom a szarvasaimat. Köszönöm, Vaino. Nálam mindig szívesen Játott vendég leszel, rokon. Most pedig meglátogatom egy barátomat... és nem jövök haza éjszakára. Zoltán megvárta, amíg Vaino elmegy, még utána nézett az ablakból, látta, amint görnyedt tartással eltűnik az utca sarkán, akkor a fejét a párnájába fúrva zokogni kezdett. Őszintén, huszonéves szíve minden bánatával gyászolta az ifjúságát, amely ezen a délutánon hagyta el mindörökre. Szamarkand. Március 21. Arra ébredt, hogy Erzsena becsukja maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy zubog a víz a fürdőszobában. Erzsena végigment a folyosón, szöszmötölt valamit, majd bejött, fölé hajolt, s amikor kinyitotta a szemét, az ágya szélére csüccsent. Elgondolkodó volt az arca, s mintha fáradt ráncok húzódtak volna a szeme alatt. Zoltánba belédöbbent a felismerés, hogy Erzsena sem úttörőlány már: akár az anyjuk lehetne azoknak a süldőlányoknak, akik segítettek neki kinyomozni Valentyina Romanova szamarkandi címét. Ébren vagy? -Aha. Vaino? Elment. Egy barátjához. Azt mondta, csak reggel jön vissza. Bocsáss meg. -Én? Miért? Hogy reggel igazságtalan voltam hozzád. De meg kell értened... pokolian nehezen viselem el a sikertelenséget. Talán még sportolói múltamból fakad. Igazatok volt, Erzsena. Hülye voltam és meggondolatlan. Ugyan már, Zoltán! Jaan Ilmet túljárt az eszünkön, ennyi az egész. Igazi profi. Pontosan kijelölte az utat, amelyen járnunk kell. És mi, mintha zsinóron rángatott volna bennünket, végig is jártuk. Zoltán felkönyökölt. Érezte az Erzsenából áradó vonzó, simogató illatot, amely lágy kölniből, és testmelegből olvadt össze. Erzsena hátrahajolt ívben megfeszült a teste. Vékony selyempizsamáján áttetszettek telt, kerek keblei. Zoltán, aki Zinajda halála óta nem is tudott nőre gondolni, most érzett először vágyat. Visszamegyünk Moszkvába? - kérdezte gyorsan. , - Mi egyebet tehetnénk? Te... mit fogsz csinálni? Alighanem visszakerülök Osztroumovhoz. Szeptembertől pedig beiratkozom a jogra. Amíg mi Ilmetet hajszoltuk, megváltoztatták az alkotmányt. Úgy gondolom, egyre nagyobb szükségük lesz jogvégzett zsarukra. Érzek magamban még annyi erőt, hogy legyűrjem azt az öt-hat évet. És te? Fél évem van hátra az aspirantúrából. Aztán hazamegyek. Előtte persze még meg szeretném látogatni Vainót Észtországban a szarvasai között. Nem jössz velem? A lány megvonta a vállát és megigazgatta a haját. Miért ne? Egy hétvégén leruccanhatunk hozzá. Súlyos, nehéz csend hullott rájuk. Csillagfény derengett be az ablakon. Kora délután elállt a havazás s a felszakadozó felhőzet közül ki-kibukkantak a tenyérnyi csillagok. Erzsena az ablak világító négyszögére nézett, és halkan, habozva megszólalt. Zoltán... én... igazán... Tessék? Szeretnélek megcsókolni. Ne érts félre, de... Lehajolt és lágy, futó csókot nyomott előbb a fiú homlokára, majd az arcára. Zoltán maga sem értette pontosan hogyan történt, ami ezután következett. Mintha nem is ő lett volna az, aki megkereste a lány száját, miközben kinyújtotta a kezét, és lehúzta róla a pizsama felső részét. Erzsena nem ellenkezett. Zoltán érezte, hogy a lány minden bánatát, csalódottságát, és boldogtalanságát beleadja az egyre vadabb és kíhzóbb csókba. Önérzete talán tiltakozott volna, hogy nem így kellene elkezdenie a kapcsolatát Erzsenával, de a vágy mindent legyűrt benne. Behúzta a lányt az ágyba, simogatta, csókolgatta a hajladozó, nyögdécselő testet. Jaj... szeress, Zoltán...! Nagyon szépen kérlek, szeress...! Olyan egyedül vagyok... Már amikor megláttalak, akartam, de... nem lenne szabad... Tudtam, hogy nem lenne szabad... Egy másik asszony, aki nem tud már harcolni... Hallgass! Jaj,Zoltán,neolyandurván...Istenem,istenem...! Nesiess...! Most jó, jaj, Zoltán, Zoltán...! Istenem, én mindjárt meghalok...! Szamarkand. Március 22. Arra riadt fel, hogy csörög a vekker. El nem tudta képzelni, hogy történhetett: talán Vaino, vagy atakarítónő húzhatta fel. Félhárom volt: az éjszaka kellős közepe. Erzsena felébredt és látszott rajta, sejtelme sincs róla hol van. Aztán, amikor megpillantotta Zoltánt maga mellett, riadtan elmosolyodott. Én meg már azt hittem, álmodtam. Hát, egy darabig én is. Miért? Nem is tudom. Talán, mert nem szoktam meg, hogy rendőrökkel aludjak. Erzsena kuncogott és belecsípett az oldalába. Mi az, hogy rendőr? Én elsősorban no vagyok, és csak másodsorban zsaru. Nem ugyanott van, és ugyanolyan, mint másoké? A tiéd sokkal jobb. Elhiszed? Te disznó! Te kezdted! Különben is, lehet hogy tévedtem. Meg kell győződnöm róla. Jaj... istenem, Zoltán, neked elment az eszed! Az éjszaka kellős közepén? Jaj... Zoltánka, Zoltánkám... miért... jaj, én megőrülök, Zoltán! Kérlek, ne hagyd abba... Zoltán... Zoltán! Később Erzsena kiment a fürdőszobába, Zoltán a feje alá tette a karját és igyekezett csak Erzsenára gondolni. Fenébe a halottakkal, gyilkosokkal és merényletekkel! Erzsena nagyobb klasszis, mint Zinajda volt, kétség sem férhet hozzá. Nem akarja megbántani Zi-na emlékét, de minden vadsága ellenére sem tudta úgy magához láncolni, mint Erzsena. - Talán csak az újdonság varázsa? - töprengett, majdmegvontaavállát. -Az a legfontosabb, hogy a lány itt van mellette és szereti őt. Erzsena visszajött és be akart mászni a takaró alá. Zoltán azonban visszatartotta. Állj csak oda a holdfényre. Kérlek. A lány megtorpant és Zoltánra meresztette a szemét Megbolondultál? Mit akarsz tőlem? Meg szeretnélek nézni holdfényben. Add ide a pizsamám! Meztelenül szeretnélek megnézni. Nézz meg fekve. Bár az a gyanúm, hogy az előbb is nyitva volt a szemed. Na, engedj ide! Erzsena. Kérlek! Jézusom, hát itt vagyok! - felemelte a karját és lassan forogni kezdett a csillagfényben. - Tetszem? Istennő vagy. Burját istennő. Nem ilyennek képzeltem a burjátokat. wam Azt hitted, minden burj át lány karikalábú, nagy fej ű, szőrtelen, mi? Szép vagy, Erzsena. A lány beugrott a takaró alá és Zoltánhoz bújt. El is várom, hogy ilyeneket mondj nekem. Egy zsaru is lehet hiú. Ámbár, tisztában vagyok vele, hogy lehullott már a szárnyaimról az ifjúság hímpora. Meddig voltál férjnél? A lány megmerevedett. Zoltán már megbánta, hogy megkérdezte, s éppen el akarta volna ütni valami tréfával a dolgot, amikora lány átölelte és megcsókolta a nyakát. Öt teljes évig. Bocsáss meg! Ugyan. Nincs miért titkolnom. Nincs gyereked? Nincs... Nem is tudom, mit mondjak... hála Istennek, vagy sajnos. Ki volt a férjed? Ökölvívó. Olimpiai bajnok. Azonkívül a filozófia kandidátusa. Meg szabad kérdeznem, miért váltatok el? Persze. Nincs semmi titok benne. A férjemet kiütötték. Zoltánnak tátva maradt a szája. És te... ezért elváltál tőle? A lány a feje alá tette a karját és elgondolkozva a mennyezetre nézett. Az alkohol ütötte ki, kedvesem. A vodka. Zoltán hallgatott, aztán sajnálkozva megsimogatta Erzsena arcát. Gondolom, rossz volt... neked? Soha, egyetlen ujjal sem nyúlt hozzám. Később már, persze, nem is tudott volna. Él még? Tudomásom szerint igen. Valami munkatáborban, ahol a magatehetetlen, lepusztult alkoholistákat kezelik. Azóta... nem láttad? Mióta? Nem is tudom. Legutoljára akkor találkoztunk, amikor megmondtam neki, hogy elköltözöm tőle. A lakás, ahol laktunk, az övé volt. Akkor utalták ki neki, amikór megnyerte a világbajnokságot. Ha belegondolok, nem is volt olyan rég... Szóval, megmondtam neki, hogy lelépek. Csak ült, vigyorgott, és a vodkásüvegét szorongatta, összecsomagoltam, megcsókoltam a homlokát, és eljöttem. És azóta? Mit akarsz kérdezni? Hogy voltak-e férfiak az életemben? Persze, hogy voltak. Rendőr vagyok, nem apáca. Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Akkor hogyan? Voltál... szerelmes? Látod, ez már más kérdés. Olyannyira más, hogy nem is tudok rá válaszolói. Volt, hogy azt hittem, igen. Csak... később jöttem rá, hogy nem maradt belőle semmi. Jószerével még emlék sem. Pedig, ha szerelem lett volna, emlékeznem kellene rá. Nem gondolod? Bizonyára. Az a legszörnyűbb, hogy nemigen vannak emlékeim. A rövidebb-hosszabb ideig tartó összefekvések másra valók, nem szerelemre. És... én? Erzsena Zoltánhoz simult. Kedves vagy... figyelmes és... aagyszera férfi! Ez minden? Nem elég? Hol marad a szerelem? A lány felsóhajtott és elhúzódott tőle. Talán megjön. Lehet, hogy már úton is van írt áll az ajtó előtt, ráteszi az ujját a csengőre, és lágyan megnyomja. Hallod? Ott toporog a küszöbön. Én komolyan kérdeztem. Erzsena magára rántotta a takarót, és akkorát ütött rá, kogy halvány porfelhő emelkedett belőle a magasba. Hiszen most temetted el a barátnődet! Ha nem tévedek, fülig bele voltál esve. Hagyjuk a dolgokat a maguk útján menni, Zoltán. Lehet, hogy rövidesen nyakig ülök a szerelemben. Akkor aztán jaj lesz neked! Talán a férjemmel is az volt a baj, hogy túlságosan te körülfontam. Azt akartam, hogy én legyek nála az első. A first lady. Lehet, hogy hiba volt. Nálam máris az vagy. Jólesik hallani. Tudod mit? Próbáljunk meg aludni. Holnap, azaz ma, utazunk. És... Moszkvában? Mi lesz Moszkvában? Zoltán biztos volt benne, Erzsena érti, mire célas. Az, hogy nem válaszolt rá egyenesen, félelemmel töltötte 1. Folytatjuk? Talán. Mitől függ? Sok mindentől. Például tőled és tőlem. Én szeretném. És te? Erzsena felnevetett. Kezét Zoltán hasára ejtette. Reggelig még van egy kis időnk. Én alszom, te gondolkozzál rajta. Zoltán átkarolta és magához húzta a lányt. Nem akarok gondolkozni! Semmit sem akarok, csak... -alany füléhez hajolt és belesuttogott valamit. Erzsena összeszorított ököllel Zoltán fejére ütött. Te disznó! Ilyen szavakat nálunk csak a közlekedésiek használnak. Különben is, hol tanultad? Ne mondd, hogy a KGST kutatóintézeteiben így üdvözlitek egymást! Ne tereld el a figyelmemet - suttogta a fiú, és egyre szorosabban húzta magához a lányt. - Te mit akarsz? Én is... ugyanazt,., csak sokkal... irodalmibb... kifejezéssel... Később Zoltán magára cibálta a pizsamáját és megpróbálta viszszagurítani a helyére az egész ágyat elfoglalni akaró Erzsenát. Te disznó... disznó... disznó... - suttogta a lány és a fejére húzta a kispárnát. - Minimum életfogytiglan. Zoltán nyögött és végre odébb gurította a lányt. Mi...ért? Mert megpróbáltál... megölni egy szovjet... rendőrt... És nagy a gyanúm, hogy meg is ölted. Az ablak alatt felharsanó, kakast helyettesítő szamárordítást már egyikük sem hallotta. Moszkva. Március 24. Jaan Ilmet kibámult a kirakaton keresztül az utcára. Sötét napszemüvegét még odabent, a barátságosan félhomályos fagylalto-zóban sem vette le. A fagylaltot már megette, a kétszáz gramm pezsgőhöz azonban hozzá sem nyúlt. Elgondolkodva figyelte, ahogy a szomszéd asztalnál üldögélő szemüveges fiú, és a hozzá tartozó vörösesszőke, szeplős lány belerakják a fagylaltjukat a pezsgőbe és átszellemült arccal kanalazzák a trutymót. Elfintorí-totta az orrát és Los Angelqjsre gondolt. Ezen a napon érezte először, hogy hiányzik neki a város. A pálmák, a végtelen hosszúságú utcák, Beverly Hills, és a többi kisváros. Idegesítette Moszkva zaja, a mindennapi élethalálharc az üzletek és áruházak előtt, a vajban sült tükörtojás és a rosszul fínomítqtt benzin nehéz szaga. Megrázta a fejét és megpróbálta végiggondolni mit kell tennie. Szemét a vörös hajú lány pezsgőspoharára függesztve lépésről lépésre végigment a tennivalókon. __ Ami fő feladatát illeti, jobban már nem is mehetnének a dolgok. Úgy érezte, jobban olvas a tábornokok és fullajtárjaik agyában, mint az okos gyerek az ábécéskönyvben. Tudta, hogy szorítja őket az idő. Szamarkandban sem mulasztotta el elolvasni az újságokat, és meghallgatni a híreket. Odaát azt mondták róla, jobb analizáló képessége van, mint egy külpolitikusnak. Ilmetet nem különösebben érdekelte az ország sorsa. Ha összeomlik, hát összeomlik. Neki minden körülmények között végre kell hajtania a feladatát - ez lelkiismereti kötelessége, hiszen megfizették érte -, azonkívül meg kell ölnie Heinastét. Ha zavarossá válnak az események, Heinaste eltűnhet a szeme elől. Éppen azért olyan gyorsan kell végeznie vele, amilyen gyorsan csak lehet. Ugyanakkor - s ez csak növelte a vadászat izgalmát - nem mindegy, hol öli meg Vainót. Ha nagyon akarta volna, már megtehette volna. Akár Szamarkandban is. Szerezhetett volna egy távcsöves puskát és lepuffanthatta volna vele... Csakhogy neki nem ez kell. Neki az előre megírt forgatókönyv szerint kell cselekednie. Arra kell kényszerítenie Heinastét, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Mind ez ideig bejött minden húzása. Ügy játszik velük, mint macska az egérrel. Nemcsak Heinastéval, hanem megbízóival is. Minden lépésüket előre látja. Az időtényező a szövetségese. Az időtényező, amely őket viszont gyötrelmesen szorítja. Az ellenségem ellensége a barátom... Egyelőre úgy néz ki a dolog, hogy ő győzött. Heinaste nem ért el semmit még csak arra sem sikerült rájönnie, mi a terve neki. Pedig olyan egyszerű minden, mint a pofon. És hiába áll Heinaste mögött az egész elhárítás, sosem fognak rájönni...! Ahogy megölte a Vörös Csavar párttitkárát, aláírta vele Vaino elbocsátó levelét. Heinaste barátai bedőlnek a gyilkosságoknak. Azt hiszik, minden a Vörös Csavar és a halott gyerekek körül forog. Egyszerű bosszú és kész. A vizsgálat lezárult, felejtse el! A rendőrség mocorog még egy kicsit a csavargyár körül, aztán leállítják a nyomozást. Különben is, az országot elöntötte a bűnözés. Ha tízszer ennyi zsarujuk lenne, sem volna elég. Amennyire jó, hogy napról napra változnak a dolgok, hiszen a zűrzavar neki kedvez, olyannyira meg is növeli a bizonytalansági tényezőt. Mi lesz, ha elhalasztják a látogatást, vagy... más miatt siklik a terve vakvágányra. Bár nem akart a sikertelenségre gondolni, babonából sem, mégis gondolnia kellett rá. Akkor viszont két választási lehetősége marad. Vagy vár, és megpróbálja még egyszer a dolgot, vagy ha ez lehetetlen, feladja, és leszámol Heinastével. Elégedetten tapasztalta, hogy rég nem érzett izgalom járja át a testét. Felemelte az ujját, magához intette az álmos pincérnőt és fizetett. Úgy érezte, nem állíthatja meg senki. Moszkva. Március 24. Petrenkónak egyáltalán nem volt kedve a mai naphoz. Hiába mosolygott rá az egyenruhás katonalány a portán, hiába jött azonnal a lift, ilyen apróságokkal nem hagyta magát lekenyerezni. Nem szokta meg a vereségeket fájt neki, ha be kellett ismerie, hogy vesztett. Hosszú és bonyodalmas élete során hozzászokott a győzelmekhez: úgy látszik, túlságosan is elkényeztette a sors. Ahogy a lift idegesen brummogott alatta, Hruscsovra gondolt. Arra a tárgyalásra, amikor kellemetlenül rikácsolva kidobta a szobájából. Pedig Hruscsov nemigen szokott rikácsolni. Akkor azonban azt hitte, le is lövi. Csak azért, mert azt a tanácsot merte adni neki, hogy hozzák vissza azokat az elátkozott rakétákat Kubából. Bezzeg, amikor odavitték, nem kérdezte őt senki. Teletűzdelték velük a balfácánok Havanna környékét, s amikor az amerikaiak lármázni, majd fenyegetőzni kezdtek, hozzá futottak, hogy most mit csináljanak, ő pedig kerek perec megmondta, el kell tüntetni őket. Tudta, hogy Kennedynek sikerélményre van szüksége s a szenátorok és a képviselők is szomjazzák a sikert. Meg akarják mutatni ennek a nagyfejű ukrán parasztnak, hogy nem tűrik el, ha valaki odarondít az ablakuk alá. Persze, Hruscsov is jól tudta, hogy hisztériával nem megy semmire. Az amerikaiak elszánták magukat a döntő lépésre. Ha ma-kacskodik, annyi esélye van Castrónak a túlélésre, mint az egérnek az elefánt talpa alatt. Soha nem fogja elfelejteni Hruscsov eltorzult arcát, amikor a szemébe vágta, hogy hiba volt odavinni a rakétákat de ha már elkövették a hibát, itt az idő jóvátenni, ő szívesen elmegy Kennedy-hez, s segít kiötölni egy olyan formulát, amellyel a Szovjetunió megaláztatás nélkül kikecmereghet a kalandból. Hruscsov ordított, öklét rázta az orra előtt azzal fenyegette, hogy kitapossa a belét. A tábornokok gúnyosan mosolyogtak, s 6 ekkor belenézett a handabandázó főtitkár szemébe. Amit ezekben az enyhén mandulavágású ukrán szemekben látott, mélyen megdöbbentette. A szemek mélyén ülő tanácstalanság és félelem megértették vele, hogy győzött. Hogy Hruscsov rá hallgat a rakétákat visszahozzák, Castro pedig megmentheti a bőrét. Rosszkedvűen szállt ki a felvonóból. Még a tábornokokkal szemben is győzni tudott, és ha nagyképű lenne, naponta többször is elmondhatná, hogy ő küzdötte le a kubai rakétaválságot. Akkor győzött, most pedig vesztesen fogja elhagyni Kozlov szobáját. Lelassította a lépteit és arra gondolt, hogy talán már nem is áhítja annyira a győzelmet. Lehet, hogy megöregedett? Lehet, hogy igaza volt Lénának, amikor azt mondta, hogy belépett abba a korba, amikor a lányok majd azt híresztelik róla, hogy a vén káderek közül 6 simogat a legjobban. Megborzongott és kopogott Kozlov ajtaján. A tábornok ezúttal is komor volt, csak másképpen, mint szokott. Látszott rajta: ezen a napon senki sem tudja felvidítani. A külpolitikus beletottyant az íróasztallal szembeni székbe és nagy, kidülledt szemeit a katonára szegezte. Vesztettünk, tábornokom? Kozlov behunyta a szemét. Úristen, csak ezt ne! Megint ez a tábornokom. . Szándékosan nem válaszolt azonnal. A páncélszekrényhez lépett, kinyitotta, s amikor a vastag vasajtó kitárult, akkor fordult csak a vendégéhez. Whiskyt? Kivételesen. A tábornok elővett egy üveget, két poharat, és tálcára rakta őket. A tálcát az íróasztal sarkára tette Szivart? Még kivételesebben. Megvárta amíg a külpolitikus rágyújt, megsimogatta szürke kefehaját és kezébe vette az egyik whiskyspoharat. Mire igyunk? A sikertelenségünkre. Sikertelenségre nem szoktak inni. Majd hozzászokunk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az ország sikertelenségre orientált. Még arról is kiderül, hogy sikertelenség, amit egykor sikerként ünnepeltünk. Akar példát? Anélkül is elég okom lenne rá, hogy letartóztassam. A külpolitikus ajkához emelte a poharát. No de tábornokom! Haladni kell a korral. Hiszen már a sikerekre buzdító transzparenseket is leszedték. Tovább nem tarthatom a hátam. Az illetékes titkár leállította az akciót. Letolták? Engem? Megszoktam. Nem fontos. Nem fokoztak le, és nem küldtek Ogarkov után az Uraiba. A titkár csak annyit mondott, hogy rémeket látunk és másra koncentráljunk. Ön tett neki jelentést? Én is. Hogy még ki, nem tudom. A Vörös Csavar-gyilkosságsorozat bebizonyította: egymáshoz nem tartozó ügyeket vontunk össze önkényesen, hogy egy képzeletbeli összeesküvést kreáljunk belőle. Tévedtünk, vége. Következmény? Feladjuk. Nincs kedvem ellenszegülni a Politikai Bizottságnak. Ha bármit is tennék ellenük, a fejembe kerülne. Nem kell megtudniuk. Mesebeszéd. Mindenütt ott vannak az embereik. Én csak közvetítem a parancsot: az akciót leállítani! Mi legyen Heinastével? Mondja meg Osztroumovnak, kíséreljék meg reaktiválni. A tatár bajuszú megcsóválta a fejét. Nem hiszem, hogy hajlandó lenne rá. És ha én beszélnék vele? Ön tudja, tábornokom. Bár, szerintem, feleslegesen pocsékolná köztársaságunk megvédésére szánt drága idejét. Heinasténak elege van belőlünk. Belőlünk? Úgy értem az elhárításból, a hírszerzésből, a politikából, belőlem, magából, Oroszországból, és a Szovjetunióból, öt már csak az észt erdők és a szarvasai érdeklik. Az az ember egy Csipkerózsika, Petrenko. Azé lesz, aki felébreszti a csókjával. Mi nem leszünk azok, holtbiztos. Van nekik már népfrontjuk, nemzeti kommunista pártjuk, ki tudja még mi nem. Majd azok felébresztik, ha hagyja magát. Mi a helyzet a magyarral? Visszament az intézetébe. Ne tegyünk valami óvintézkedést? Csak nem akarja Szibériába vitetni? Ne küldessük haza? Hálából, hogy megpróbált segíteni nekünk? Ön nemesszívű, tábornokom! Vigye el az ördög, ha egyszer ilyen a munkárri! Ami pedig a rendőrlányt illeti, szóljon Osztroumovnak, hogy az övé. Hacsak... maga nem tart rá igényt, Petrenko. A külpolitikus megforgatta kezében a metszett whiskyspoharat. Tudja mire jöttem rá, tábornokom? Mire? Hogy már jobban kívánom a szivart és az italt, mint a nőket. Gondolja, hogy az öregség jele? A tábornok felállt és legyintett. Maga soha nem fog megöregedni. Irigylem is érte, mit tagadjam. Maga örökifjú, Petrenko. Egy másfél mázsás örökifjú, hahaha! A tábornok búcsúzóul kezet rázott a külpolitikussal. Ne várja, hogy könnyes szemmel hálálkodjak azért, amit értünk tett. De... a saját nevemben is köszönöm, Petrenko. A tatár bajuszú egy cseppnyit elmosolyodott. De azért megszeretnie nem sikerült, igaz? A tábornok visszasétált az íróasztala mögé. Megtanultam tisztelni önt, Petrenko. A külpolitikus elindult az ajtó felé és csak akkor nézett vissza, amikor már megfogta a kilincset. Egy katonától ez a legnagyobb dicséret. Remélem, még találkozunk. Végigkacsázott a folyosón, hogy az iktatóban megkeresse azt a szép kis szőke gépírólányt, akire Borisz Kovalcsik a TASZSZ katonai tudósítója hívta fel a figyelmét. Moszkva. Március 25. Vaino hajnal óta a folyó partján sétált, s most éppen azokat a férfiakat figyelte, akik különleges fűrészekkel és feszítővasakkal széles lékeket vágtak a jégbe. Egészen addig ábrándozott, fittyet hányva a hidegnek, amíg a munkába fáradt jégvágók abba nem hagyták a fűrészelést. Észre sem vette, hogy összedugják a fejüket és őt bámulják. Csak akkor riadt fel a gondolataiból, amikor egy nagyra nőtt, kékcsíkos tréningruhát viselő fiatal fickó odaállt az orra elé. Hé! Ébresztő! Vaino felemelte a fejét. A szőkének éppen olyan kék volt a szeme, mint az övé. Kérsz egy teát? Köszönöm. A szőke hátranyújtotta a kezét, s amikor visszahúzta, már ott gő-zölgött benne egy bádogpohár forró ital. Vaino óvatosan érte nyúlt és a tenyerébe rejtette. Köszönöm. Lassan a többiek is köréjük gyűltek. Egy pocakos, kopasz férfi, egy magas, vörös, egy nagyfenekű, ugyancsak csíkos melegítőbe öltözött nő, és még néhányan. A vörös férfi kutatva nézett végig rajta. Mintha gyanakodna: Vaino csak az alkalomra vár, hogy a jégtől megszabadított lékbe vethesse magát. Hideg van, mi? Hideg. Ilyenkor a kemencepadkán a legjobb. Hát, ha van kemencéje valakinek. Te nem orosz vagy, mi? Nem. Észtországból jöttem. Szóval észt? Észt. A társalgás rövid időre megszakadt. Vaino ivott, s a többiek is ittak. Ti észtek... nem szoktatok télen fürdeni? Űgy értem szabadban, jeges vízben? Vaino a lékre pillantott és megvonta a vállát. Szoktunk. De nálunk jobban kedvelik a szaunát. Hol élsz, testvér? Tallinn mellett. Erdész vagyok. Az jó - mondta a kövér nő -, egyszer én is voltam Észtországban. Arrafelé szépek az erdők. Szépek. Mi itt... fürödni fogunk. Nem akarsz te is megfurderá? Vaino visszaadta a csészét és mosolyogva nemet intett. Ha megfürödnék, biztos belehalnék. Tévedsz, észt. Ez a legegészségesebb dolog a világoa. Egyszer meg kéne próbálnod. Úgy legyen - biccentett Vaino. - Egyszer megpróbálom. Felemelte a kezét és búcsút intett. Nem akarta zavarni őket. Talán valamiféle szekta tagjai, akik nemcsak lubickolnak egyet a jeges vízben, hanem meg is keresztelik egymást. Úgy gondolta, nincs joga kilesni a titkaikat. Hé, észt! Vaino visszafordult. Kérdeznék valamit. A vörös hajú szólt utána és tett néhány lépést feléje. A többiek félkaréjban állva kíváncsian figyelték, mint akik tisztában vannak vele, milyen kérdést fog feltenni a vörös. Tessék. Miért gyűlöltök ti bennünket? Bennünket, oroszokat. Mit vétettünk mi nektek? Vaino kényszeredetten elmosolyodott. Honnan veszed, hogy... az észtek gyűlölnek benneteket? Ez nem igaz. Látjuk a televízióban. Mindennap látjuk. És nem értjük. Belerúgtok az anyátokba. Aki szoptat és táplál benneteket. Aztán kiöltözve flangáltok a városainkban. Mi kell még nektek? Te is népfront-ember vagy? Nem, nem vagyok az. Mit keresel Moszkvában? Magánügy. Ha én volnék a Főtitkár, kirúgnálak benneteket a Szovjetunióból. Eredjetek az anyátokba! De elhoznék mindent, amit csak odavittünk. Gyárat, házat, hidat, mindent. Érted? Értem. Dögöljetek éhen! Megfordult és a hóra köpött. A nagyfenekű nő dühösen elkapta a karját. Ugyan már, Kolja, ne bomolj! Ezek között is vannak rendes emberek. Nézd milyen szép szál fiú, kék a szeme, és tisztességes a nézése. Ugye nem vagy zsidó, fiam? Azt hiszem, nem. Látod, Kolja! Miért kell mindjárt cirkuszolni mindenkivel. Ha el akarnak menni, hát menjenek Isten hírével! Még megbánják. Az az ő dolguk, Kolja! Nekünk Oroszországgal kell törődnünk. Te meg ne bámulj tovább! Ha fürödni akarsz, hát fürödj velünk, Keresztelő Szent János nevében. Ha meg nem, eredj! Hé! Észt! Vaino ismét hátrafordult. Most egy csíkos melegítős, idősebb, kecskeszakáílas férfi villantotta rá a evikkerét. Ezek szidnak, gyaláznak, te meg még csak nem is védekezel. Miért? Akinek nincs vaj a fején, miért védekezzék? Ki vagy te tulajdonképpen? Csak egy egyszerű, észt erdész. Felballagott a töltésen és elindult a város felé. Hallotta, hogy a háta mögött valaki belecsobban a lék vizébe. Moszkva. Március 24. Patkanov ideges volt és nyugtalan. Napok óta álmatlanság gyötörte szaggattak az ízületei, mintha időjárásváltozást jeleztek volna. Hiába itta meg esténként a kétszáz gramm vodkáját, az sem segített. Fél egy tájékán erős szívdobogásra ébredt és csak a hajnal beköszöntével tudott ismét elaludni. S mivel ezekben a napokban korán kellett szolgálattételre jelentkeznie, nyitott szemmel aludta át a szolgálatát. A hideg ellenére most is szunyókált és csak akkor riadt fel, amikor a fekete kocsi lefékezett mellette. A köpcös, kucsmás férfi kiszállt a kocsiból, majd intett a vezetőnek, hogy továbbmehet. Patkanov megnyomkodta a szemét, hogy felébredjen. A köpcös, fekete kabátos férfi kucsmája alól csak két kíváncsi szem, és pisze orra látszott. Hogy van, Patkanov? Köszönöm. Álmosan. Nem alszik éjszakánként? Keveset és rosszul. Hol lakik ön egyáltalán? Mintha nem tudnád - gondolta Patkanov, de azért engedelme- sen válaszolt -, Kuncevón. Lakótelepen? Igen. Meg van elégedve a lakásával? Patkanov nyugtalanul kapta fel a fejét. Mi az ördögöt akar tőle ez az ember? Csak nem küldik vidékre új várost építem a tajgán? Ahogy egy lakótelepi lakással meg lehet elégedve az ember. A köpcös megragadta a karját. A jövő hónaptól kezdve kormánydácsában fog lakni. Erre szavamat adom. Es tábornok lesz. Nagykutya a Varsói Szerződésben! Patkanov érezte, hogy ismét rendetlenkedni kezd a szíve. Ütött egy normálisát, még egyet, aztán egy kisebbet és gyorsat, majd ismét egy normálisát... -Értette? Igen. Természetesen. Azaz... Mi ez az azaű Történt... valami? A köpcös bosszús képpel a hóra köpött. Jöjjön, sétáljunk! Különben mindig történik valami. Arról van szó, Patkanov, hogy szeretném tudni, hogy áll Keselyű az előkészületekkel. Patkanov lopva körülnézett és lehalkította a hangját. Úgy tudom, befejezte őket. Már csak bizonyos simítások vart nak hátra. Figyeljen, Patkanov. Két héten belül meg kell történnie az akciónak. Értette? Két hét egy nappal sem több. Az alezredes a szívéhez kapott és megtántorodott. Egy hosszú normális, még egy hosszú normális ütés, aztán egy rövid, gyors... Keselyű nevében nem nyilatkozhatom. Ne is nyilatkozzék. És Keselyű sem. Mindketten parancsot teljesítenek. Mi megtettük, ami rajtunk múlott. Most magukon a sor. Miért ez a... sietség? Ahogy kimondta, már meg is bánta. A köpcös azonban nem torkollta le, nem is kiáltott rá, ehelyett mélyet sóhajtott, és dühösen belerúgott a cipője útjába kerülő első jégdarabba. Mert a hajó perceken belül elsüllyed. Tudja maga egyáltalán mi folyik ebben az országban? Olvasok újságot. Olvas... Figyeljen, Patkanov. A Baltikum forrong: vagy polgárháború lesz, vagy úgy itt hagynak bennünket, mint féleszű Pasa a szarát a nyírfa alatt... Az azerbajdzsánok az örményeknek esnek, az osszétok a grúzoknak, az özbegek a tatároknak, és így tovább. Ez a huszonnegyedik óra utolsó perce. Legkésőbb holnapután kézhez akarom kapni Keselyű tervét. így is napokba kerül, amíg be tudjuk iktatni a Főtitkár programjába. Van megjegyzése? Patkanov szédült és a szívét masszírozta. Ni...ncs. Akkor lássanak munkához. Két hetük van. Egy rohadt nappal sem több. Patkanov, amikor a köpcös elment, a legközelebbi ház falának dőlt, zubbonya alá csúsztatta a kezét és elszorult torokkal figyelte a szívverését. Hosszú normális, hosszú normális, gyors, rövid... Szerette volna túlélni a Főtitkárt. Moszkva. Március 24. Zoltán nem találta a helyét az aspiráns-otthonban. Bevillamo-sozott hát az intézet könyvtárába, kikért néhány könyvet igyekezett visszatérni abba a kerékvágásba, ahonnan Zina halála kizökkentette. Néha azon kapta magát, hogy az óráját nézi, hány perce van még a randevúig. Erzsena nem hívta, így hát ő eredt a lány nyomába. Órákig tartó kísérletezés után sikerült csak rábukkannia. Erzsena hangja melegen csengett, s bárki mást megtévesztett volna. Zoltán azonban nem érezte a hangjában azt az örömet, amit elvárt volna tőle Sza-markand után. Gyorsan megegyeztek egy randevúban - Zoltán már jó előre elkérte a KGST-s Fábry Sanyi lakását -, ismertette Er-zsenával a koordinátákat, s miután megbizonyosodott róla, hogy ezen a délutánon talán még a Krokogyil cikkeit sem értené meg, nemhogy az elméleti fizikát, visszaadta a könyveket és gyalog indult neki a hóesésnek. Mivel több alkalommal is járt már Sanyi lakásán, nem volt nehéz megtalálnia. Sanyi útmutatásának megfelelően kinyitotta a ruhásszekrényt, kivett egy lepedőt, friss párnahuzatokat, törülközőket, megvetette az ágyat, s a párna alá begyömöszölt egy sebtiben vásárolt selyem női hálóinget. Sejtette, hogy Erzsena nem érkezik teljes felszereléssel a bevetésre: igyekezett megkönnyíteni a lány számára a dolgot. Erzsena percnyi pontossággal érkezett. Zoltánnak tátva maradt a szája, amikor megpillantotta: most látta először egyenruhában. A lány átlépte a küszöböt, zavartan megtorpant és csókot nyomott a fiú homlokára. Hogy vagy? Köszönöm - morogta Zoltán -, és te? Megvagyok. Gyere a konyhába. Főztem teát. A lány levetette a köpenyét, a derékszíját, de a felső blúzát magán hagyta. Zoltán megállapította, hogy mintha kissé elmélyültek volna a ráncok a szeme alatt Történt valami? Visszahelyeztek Osztromovhoz. Igazán? Igazán. Lesütötte a szemét és forgatni kezdte a csészét az ujjai között. Szeretsz még, Erzsena? Persze. A lány felállt és az ablakhoz lépett. Óvatosan elhúzta a függöny szélét, hogy kileshessen az utcára Zoltán meghökkenve bámulta Erzsena nyugtalan mozdulatait. Baj van? Á... csak megszokás. Átmenjünk a másik... szobába? Mindketten pontosan tudták, mit jelent a kérdés. Erzsena lehajtotta a fejét, és igyekezett elkerülni Zoltán pillantását. Men...jünk. A lány hagyta, hogy Zoltán levetkőztesse. Csak amikor a bugyij a került sorra, tolta el a fiú kezét. Hagyd... majd én. De hiszen... én szoktam. Zoltán, nagyon... kérlek. Erzsena kilépett a bugyijából, ráejtette egy szék karfájára, és ideges mozdulattal néhány centiméternyire elhúzta a függönyt. Lepillantott az utcára, aztán felsóhajtott. Gyerünk, Zoltán, siess! A fiú megdöbbent. Szívdobogva figyelte, ahogy a lány bebújik a takaró alá a szokott kedves mozdulattal tarkója alá teszi a karját és várakozva néz fel rá. Tekintete azonban ma mintha riadalmat tükrözött volna, várakozás helyett. Mit csináljak? Siess... kedves. Miért siessek? Erzsena elfordította a fejét és az ablak világító négyszögére bámult. Mert... kevés az időm. Hogyhogy kevés? Dolgoznom kell és... aztán bevásárolnom. A fiú leült az ágy szélére, bedugta a kezét a takaró alá és simogatni kezdte Erzsenát. Mintha egyetlen pillanatig úgy érezte volna, hogy a lány megremeg simogatása alatt. De csak egyetlen pillanatig. Erzsena hideg volt, mint egy kőszobor. Zoltán kihúzta a kezét és felrántotta a cipzárat a nadrágján. A villámzár hangjára Erzsena teste megrándult Zoltán látta, hogy görcsösen megmarkolja a takaró szélét. Miért... jöttél ide, Erzsena? A lány összegömbölyödött a pléd alatt. Megígértem. Meg kellett volna mondanod... hogy... most más a helyzet, mint Szamarkandban. A lány hallgatott. De miért más, Erzsena? Szamarkandban szerettük egymást... Erzsena nem válaszolt. Szamarkandban szerettük egymást...Ugye, szerettük egymást? Nem tudom, Zoltánka. Talán szerettük. Kérlek, ne mondd, hogy Zoltánka. Akkor biztos voltál benne, hogy szeretsz. Nagyon gyorsan jött minden - suttogta a lány -, mint a vihar. Elkapja az embert, és elsodorja. Voltál már akkora viharban? Még nem, de... Engem egyszer elkapott a Bajkálon. Tudod, van ott egy nagybátyám, Ulanovnak hívják... Erzsena! -Mi a baj? Kérlek, hagyd ezt abba. A lány lerúgta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, a székhez futott magára kapkodta a bugyiját, a blúzát és a szoknyáját. Azt hiszed, nekem könnyebb? Úgy érzem magam, mint egy prostituált! Ide rendelsz magadhoz egy ismeretlen lakásba, én bemászom az ágyba, várom, hogy letold a nadrágodat, s alámterítsd a törölközőt, ami feltehetően nem is a tiéd, hanem azé, aki kölcsönadta a lakást. Ez igaz - biccentett Zoltán -, a törölköző valóban az övé. Erzsena felzokogott, Zoltánhoz futott és a nyakába vetette magát. Én ezt nem... bírom, Zoltánka. Egyszerűen nem bírom. Nem veszi be a gyomrom. Engedj nekem egy kis időt... Csak egy icipicit. Amennyit csak akarsz. Haragszol? Egyáltalán nem. Csak nem értelek. A lány hátravetette a fejét és megigazgatta a haját. Azt hiszed, én értem magam? Azt hiszed, én nem szeretnék lefeküdni veled? Mi akadályoz meg benne? A leselkedő emberek az utcán? Nem tudom. Értsd meg, hogy nem tudom. Érzem, hogy nem tudnék ugyanolyan lenni, mint Szamarkandban. Zinára gondolsz? Lehet. Az ő emléke akkor, ott, nem volt olyan fontos. Csakhogy most Moszkvában vagyunk. Attól félsz, hogy csak Zina-pótléknak kellesz nekem? Talán ettől is, Zoltánka. Kérlek, hagyjunk egy kis időt magunknak. Zoltán lehajolt és belebújt a zoknijába. Jól van, hagyjunk. Akarsz valami másról beszélgetni velem? Inkább mennék, Zoltánka. Hoztam egy üveg pezsgőt. Bent van a hűtőszekrényben. Nem innál egy pohárral? Köszönöm, Zoltán, de én jószerével szolgálatban vagyok. Értem - biccentett Zoltán és a lány felé nyújtotta a kezét. - Hát akkor... a viszontlátásra, Dondukova elvtársnő. Erzsena lehajtotta a fejét és kiszaladt a szobából. Zoltán hallotta, ahogy lekapja a kabátját a fogasról, becsapja az ajtót, ás lefut a lép-esőn a földszintre. Odasétált a hűtőszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, kivette a be-hűtött pezsgőt, és egyetlen hajtásra kiitta a felét. Úgy állt felemelt pezsgősüveggel az előszoba közepén, mint Forma-1-et nyert pilóták a győzelem után. Az előszobatükör kissé vaskosra torzította az alakját, de még így is impozáns látványt nyújtott a habzó üveggel a kezében. Az emlékedre... Zinocska - mondta akadozó nyelvvel, nem törődve vele, hogy a pezsgő habja lefut a szőnyegre. - A gyönyörű emlékedre, Zina. Te voltál az egyetlen, az igazi... s látod bajt hoztam rád! Nagyon jó volt veled, Zinocska...! Sötétedett már, amikor elhagyta a lakást. Léptei alatt dacosan ropogott a frissen esett hó, orra elfehéredett a hidegtől. A Dinamó-stadion felől óriási embertömeg hullámzott szembe vele. A tömeg körülfonta, lökdöste, elsodorta, a falhoz taszította. Zoltán felsóhajtott és arra gondolt, hogy nincs már semmi, egyáltalán semmi, ami Moszkvához kösse. Holnap vesz egy centimétert, ha egyáltalán kap valahol, s vagdosni kezdi rajta a hátralévő napokat, mint a katonák. Még néhány hónap és hazamehet. Véget ér minden, mint egy rossz álom. Moszkva. Március 26. Másnap a könyvtárban Margarita Prohorenko megállította a folyosón, ahova friss levegőt szívni ténfergett ki. Nicsak, Zoltánka! Az utóbbi időben úgy felszívódtál, mint kétszáz gramm sztolicsnaja. Hol voltál, gyönyörűm? Rita nagydarab, szőke lány volt, valamennyi aspiráns őrangyala és jótevője. Bár hivatalosan senki nem kérte fel rá, kötelességének érezte, hogy anyjuk helyett anyja legyen a külföldi tudósjelölteknek. Rossz nyelvek szerint nem tette egészen önzetlenül, de mivel ugyanezen rossz nyelvek szerint Rita csak. a bolgárokra bukott, Zoltán nem érezte veszélyeztetve az erkölcseit. Beteg Voltam - hazudta fájdalmas mosollyal. Rita két óriási melle közé szorította a fiút. Beteg? Mi volt a bajod, gyönyörűm? Nem tudom. Fájt a fejem... kivert a víz, ilyesmi. Rita megsimogatta Zoltán haját, s a fiú orrát megütötte a Rita blúza alól felé gomolygó kellemes asszonyszag. Figyelj rám, kisfiú... Kérdezni akarok tőled valamit, de ne értsd félre. Megígéred? Persze... Miről van szó? Rita összecsücsörítette az ajkát és sokat sejtetően rámosolygott. Van neked valakid? Úgy érted, hogy... izé... valami lány? Hogy érteném másként? Te, idefigyelj, csak ne mosolyogj, ez nagyon komoly dolog. Ráérsz ma este? Nem is tudom... Szóval rá. Gyere el velem egy társaságba. Talán akad ott neked valaki. Zoltánt elöntötte a méreg. Csak nem fog közvetítőhöz fordulni, ha nőre van szüksége? Dühösen tiltakozni kezdett, de a lány félbeszakította. Félreértettél. Sző sincs róla, hogy én legyek a kerítőnőd. Meghívtak egy vidám kis társaságba és momentán nincs kivel mennem. Ne félj, nem akarlak fondorlatos módon megszerezni magamnak. Néhány nap és újra foglalt leszek. Lesz ott egy kis enni-innivaló, és a házigazda különösképpen érdeklődik a magyarországi események iránt. Régóta buzerál, hogy vigyek ki hozzá egy magyart. Most itt a jó alkalom. Én segítek terajtad, te segítesz rajtam. Áll az alku? Zoltán később sem értette, mi ösztönözte engedékenységre, de beleegyezett. Hát jó - biccentett sóhajtva -, hol találkozunk? Gyere ide az intézet elé. Szerzek egy kocsit. Nyolcra gyere, de pontos légy! Rita elegáns bundát viselt, s a pokoli hideg ellenére szoknyát és selyemharisnyát. A fiú csodálkozva látta, hogy az erősnél is erősebb felsőtestű lánynak vékony, karcsú lába, és normális méretű csípője van. Arca is szép, szabályos, csak az álla alatt és a nyakán volt néhány dekával több hús, mint kellett volna. Zoltán a hóna alatt melengette az estére szánt két üveg vodkát. Hova megyünk egyáltalán? Ki a városból. Himkibe. Zoltánban egyszerre megmozdult valami. Himki. Hiszen ott nyírta ki Jaan Ilmet a színházigazgatót. Mintha egy örökkévalóság múlt volna el azóta. Hogy jövünk vissza? Ma már sehogy. Engedd el magad és bízzál bennem... Oké? Oké. Rita nem szólt többé, elgondolkozva rágcsálta a rágógumiját. Ismét szakadni kezdett a hó, amikor Himkibe értek. ,Az este kellemesen zajosnak indult. Valaki hozott egy gombos harmonikát s Valentin, a vörösben játszó hajú, félig finn fiú az erkélyre kiállva bús, karéi dalokat játszott a szomszédoknak, amíg csak a hideg vissza nem zavarta a szobába. Zoltánt szívesen fogadták, a házigazda kérdezett néhány dolgot Magyarországról, közben azonban ide-oda járt a szeme: egyre azt figyelte, nem fogy-e el valami az asztalról. Zoltán megpróbálta megszámolni hányan lehetnek, néhány kísérlet után azonban feladta. Percenként tűntek fel újabb és újabb párok az ajtóban, a régiek pedig rövid evés-ivás után úgy eltűntek, mint a hópelyhek az erkély korlátjáról. Bánatában és magányossá-gában leöntött néhány pohár vodkát, s rövid, semmitmondó beszélgetésekbe keveredett ismeretlen emberekkel. Ritát nem látta sehol, így aztán beült az egyik sarokba és engedte sodortatni magát az árral. Elfogadta a feléje nyújtott szendvicseket, kiitta az eléje tolt, vodkával teli poharakat, dúdolta a harmonikás dalait, s amikor valaki, a hangja után ítélve férfi, a vállára borulva sírni kezdett, Zoltán vele könnyezett. Reggel felé arra ébredt, hogy valaki a vállát veregeti. Kávét vagy teát, polgártárs? Zoltán felemelte a fejét és megdörzsölte a szemét. Minden jel szerint még ugyanabban a szobában volt, ahol elszenderedett, csak az asztal körül ülő férfiak és nők voltak mások. Olyannyira, hogy egyetlen egyet sem ismert fel bennük éjszakai vendéglátói közül. Nem látta a vöröses hajú finn harmonikást, sem azokat a lányokat, akik halat és vodkát raktak elé, sőt a házigazdát sem. Ritát még kevésbé. Úgy érezte magát, mint egy filmvígjáték hőse, aki az eseményék kiszámíthatatlan sodrásának következtében ismeretlen esküvőre tévedt. Kiitta a kávét, aztán egy őszes halántékú férfihoz fordult, aki vajas kenyeret kent mellette. Anton Pavlovics merre van? - kérdezte óvatosan lerakva csészéjét az asztalra. Nem sokra emlékezett a tegnapi napból, arra azonban határozottan, hogy házigazdájukat Anton Pavlovicsnak hívják. A férfi kezében megállt a kés. Miféle Anton Pavlovics? Alighanem... így hívják a házigazdát. A férfi megvonta a vállát és tovább kente a kenyerét. Erről nem tudok. Hé! Vahtang! Mióta hívnak téged Anton Pavlovicsnak? Fekete képű, nagy orrú férfi dugta be a fejét az ajtón. Mi van? Mióta hívnak téged Anton Pavlovicsnak? A nagyorrú meghökkent. Mi ez a marhaság? Ez a fiatalember arra kíváncsi, hol van Anton Pavlovics. Igaz, polgártárs? .. .gaz - mondta Zoltán óvatosan. Szóval, valld csak be, Vahtang, Anton Pavlovics vagy, vagy nem vagy Anton Pavlovics? Eredjetek a fenébe! - legyintett a nagyorrú és visszahúzta a fejét. Zoltán kétszer a karjába csípett, de nem ébredt fel tőle. Neked is kenjek egyet? - kérdezte részvevőn az őszes halántékú. - Közben elárulhatnád, hogy kicsoda, és miért kell neked Anton Pavlovics. Mert ő a fix pont az életemben. Az őszes halántékú elvigyorodott. Barátaim, az ismeretlen polgártárs itt a sarokban, fix pontot j keres. Kinek van egy felesleges fix pontja? Nekem volt, csak elvesztettem - mondta valaki. Én eladtam öt rubelért. Az enyém ott maradt Vorkután. Zoltán zavartan mosolyogva kimászott a sarokból, és néhány lanyhán érdeklődő pillantástól kísérve megkereste a konyhát. A nagyorrú az elektromos szamovár előtt ült és amikor észrevette Zoltánt, ököllel a szamovár tetejére csapott. Zárlatos a rohadék. Zoltán átballagott a fürdőszobába, megmosakodott, újrakötötte anyakkendőjét,megfésülteahaját,sarnikorbecsuktamagamögött a fürdőszoba ajtaját, úgy érezte újjászületett. A konyhában a nagyorrú éppen azon ügyeskedett, hogy az asztalra állítsa a megtermett szamovárt. Zoltán segített neki, aztán amikor végre sikerült a hadművelet, a fiú könyörögve ránézett. Megmondaná hol vagyok? Himkiben. Hogy kerültem ide? Hát, azt magának jobban kellene tudnia. Gondolom a többiekkel. Ők most... hol vannak? Elmentek. Eszerint engem itt felejtettek? Ne szívja annyira mellre. Előfordult már velem is, hogy nem tudtam, hol vagyok. Igyon egy jó teát. Meglátja, rendbe hozza. Ne haragudjon... megtenne egy szívességet? Miről van szó? Hozza ki a kabátomat. Nem szeretnék feltűnést kelteni. Nem kelt feltűnést, mert az előszobában van az egész halom. Csak keresse meg nyugodtan. Nem iszik mégis egy teát? Köszönöm, nem. Tudja merre kell menni? Majd megtalálom. Próbáljon meg taxit fogni. Ilyenkor még talál. Várjon, kinyitom az ajtót. Zoltán kilépett a kapun és zsebre vágta a kezét. A körülötte emelkedő blokkházak tökéletesen egyformák voltak. Találomra elindult közöttük arra, amerre Moszkvát sejtette. Jó öt perce kutyagolhatott már a ropogós havon, amikor futó léptek reccsentek mögötte. Hátrakapta a fejét: elegáns bundába öltözött, láthatóan női alak csúszkált a nyomában a síkos havon. Egyetlen másodpercig azt hitte, hogy Rita. A közeledő nő azonban a szőrmekabát ellenére is magasabbnak és vékonyabbnak tűnt. Hé! Várjon meg, kérem. Zoltán megtorpant. A lány odacsúszkált hozzá és amennyire a lehúzott sapkától meg tudta állapítani, alighanem rámosolygott. Ne haragudjon... maga is a városba tart? -Oda. Én is. Vahtang mondta, hogy éppen az előbb ment el. Ketten talán könnyebben tudunk kocsit fogni. Zoltán bólintott és elindult előre. A lány követte. Ismeri a környéket? Nem én. Most vagyok itt először. Á, én jól ismerem. Múlt hónapig itt dolgoztam a tanácsnál. Január közepétől helyeztek a Kutuzov sugártítra. Gratulálok. Kösz. Maga hogy került Bakuradzéhoz? Zoltánban megállt az ütő. Kihez? Vahtanghoz. Az előbb mintha mást mondott volna. Bakuradze. Vahtang Bakuradze. Valahol már... hallottam ezt a nevet. Ezen nem csodálkozom. A Bakuradze elég gyakori Grúziában. Mint nálunka Kuznyecov. Magát hogy hívják? Zoltánnak. Az milyen név? Magyar. Én Léna vagyok. Örülök, Léna. Most aztán merre? Itt balra kell fordulni... Az előtt a ház előtt nem szívesen megyek el. Látja azt a magas házat? Látom. Ha arra járok, éjszaka rosszat álmodom. Amikor még itt dolgoztam, akkor is inkább kerültem egyet. Zoltán már szeretett volna ágyban lenni. Idegesítette a lány fe-csegése, s gyötörte a lelkifurdalás a megmagyarázhatatlan, zűrzavaros éjszaka miatt. A hó hersegése félálomba ringatta. Gépiesen válaszolgatott a lány kérdéseire, miközben nyitott szemmel aludt. A lány megállás nélkül mondta a magáét. Iván Petrovics kissé magának való ember volt. Nemigen barátkozott senkivel. Nem egyszer bejött hozzánk, hogy panaszkodjék az özbegekre, vagy kazakokra. Állítólag, a szomszédasszonyának volt valami vidéki pereputtya. De hát mi mit tehettünk volna? Amikor megtörtént a baj, sokan azt rebesgették, hogy ők lökték ki az ablakon. A rendőrség persze nem derített ki semmit. Azt mondják, ezeknek a ferdeszemű fickóknak még a bőrük alatt is pénz van, és az Istent is megkenik vele, ha kell. Zoltán megtorpant és igyekezett felébredni. Kiről beszél? Hát Iván Petrovicsról! Itt lakott ni, ebben a házban! Csak nem aludt el séta közben? Zoltán érezte, hogy elszáll az álom és a fáradtság a fejéből. Melyik az a ház? - kérdezte óvatosan. A lány kinyújtotta a kezét és az egyik magas házra mutatott. Az ott! Valamit én is hallottam az esetről - morogta a fiú. - Hogy is hívták az öreget? Iván Petrovics Szerebrjakovnak. Aha, már emlékszem. Öngyilkos lett. Vagy kilökték az ablakon a középázsiaiak. Mért lökték volna ki? Bosszúból, vagy pénzért. Pénzért? Lehet, hogy pénzt sejtettek nála. Néha előfordul, hogy valaki olyan szegény, mint a templom egere, amikor meg meghal, kimegy hozzá a hatóság és mit talál a matraca alatt? Két kiló százrubelest. Nekem elhiheti, én a tanácson dolgoztam! Zoltán megdörzsölte az orrát. Mi volt az öreg? Jól emlékszem, hogy színházigazgató? Az. Muris, nem? Mi a muris benne? Merthogy ő nagy volt. -Nagy? Nagy. Mint mi. Normális. Zoltán koncentrált. Bár a hideg levegő kiverte alkoholmámora utolsó maradékát is a fejéből, nem tudta felfogni, mit mond a lány. Ezt hogy érti? Mi? Ja, hogy normális volt? Az ember azt hinné, hogy mindenki olyan mint ők. Ők? Kik? Istenem, az ember azt hinné, hogy mindenki, aki velük dolgozik, mind olyan, mint ők. Mintdfc? Mint ők. De színházigazgató volt, nem? - Hiszen arról beszélünk. Iván Petrovics... velük dolgozott? A kicsikkel? Hát persze! Amíg fel nem oszlatták a színházukat. Tudja, akkoriban úgy gondolták, hogy ez nem szocialista emberhez méltó dolog. Nem egyeztethető össze a szocialista erkölccsel. Hülyeség, mi? Hát... Pedig a tehetség, az tehetség, bármekkora is valaki. Az együttest szétzavarták, pedig Mása néni szerint cukorfalatok voltak. És sokan közülük nagyon tehetségesek. Iván Petrovics k elment dolgozni. Pedig... össze akarta szedni őket. Összeszedni? Magam hallottam. Egyszer beszélgetett a titkárunkkal: Lo-maskinnal. Azt mondta, őrzi a címüket, csak össze kellene trombi-tálnia őket. Zoltán érezte, hogy elgyengülnek a lábai. Léna halkan felsik-kantott, és elkapta a karját. Mi van magával? Szédülök. Odatámasszam a falhoz? Köszönöm már... elmúlt Sokat ivott, mi? Alighanem. Valamit le kellett volna öntenie, mielőtt elindul. Leesett a vércukor-szintje. Már... jobban vagyok. Maga merre megy? Mi az, hogy merre? Bemegyek Moszkvába. Arról volt sző, hogy együtt megyünk, nem? Mi? Ja... Dehogynem. Van itt valami főútvonal? Hiszen arra tartunk. Ha lát egy taxit messziről integessen. Van pénze? Van. , Akkor tartson egy tízest készenlétben, és ha felbukkanna egy kocsi azzal integessen. Gyerünk, ott a körgyűrű. Zoltán visszanézett a magas toronyházra. Mintha fenyegetően csillogtak volna az ablakai. Moszkva. Március 27. Zoltán egész napja azzal telt el, hogy megpróbálta az intézeti telefon segítségével felkutatni Vainót. A szállodában, ahol elméletileg megszállt, senki nem tudott róla, az viszont melegen érdekelte őket, ki beszél a vonal végén. Mikor rájött, hogy Vainót lehetetlen elérnie, Petrenkónál próbálkozott. A külpolitikus titkárnője vette fel a kagylót. Kibeszél? Petrenko elvtárs egyik ismerőse. Van valami neve? Zoltán. Kicsoda maga? Csak annyit mondjon neki, hogy Zoltán, a magyar keresi. Jelenleg nincs a szobájában. Visszamegy? Nem tudom. Rendben van. Ha mégiscsak összefutnának, említse meg neki, hogy Keselyűvel kapcsolatban lenne közölni valóm. A kellemes, lágy, női alt elbizonytalanodott. Keselyűt mondott? Azt. Minden órában felhívom Petrenkót. Óránként hívom délután négyig. Ezzel letette a kagylót. Petrenko jó két óra múlva tért csak vissza az irodájába. Zoltánt megmagyarázhatatlan nyugalommal és bizakodással töltötte el a külpolitikus ismert, mély hangja. Mit óhajt tőlem, fiatalember? Beszélhetünk telefonon? Azért van a telefon. Keselyűről is? Maga madarakkal foglalkozik? Fizikus vagyok. Csak egyfajta madár érdekel. A keselyű. Hallom, maga is rajong értük. Ez azért túlzás. Mondja, mi történik maguknál mostanában Magyarországon? Hát... Jól van, erről bővebben szeretnék hallani. Különösen szerencsés dolog, hogy ilyen jól beszél oroszul. Ide tudna jönni hozzám? Szeretnénk egy cikksorozatot indítani... A többi már nem érdekelte Zoltánt. Letette a kagylót, s amikor a telefont kezelő könyvtárosnő visszatért a szobába, minden ellenkezés dacára átkarolta és két oldalról cuppanós csókot nyomott az orcájára. Moszkva. Március 25. Az őszhajú, jól fésült férfi félretolta a maga elé rakott aktát, és fájdalmas mosollyal a falon függő Lenin kép felé sóhajtott. Temit tennél a helyemben, Vlagyimir Iljics? Hiszen, bizonyos történelmi szükséghelyzetekben te magad sem vetetted meg az erőszakot. Ez pedig itt, sajnos, már szükséghelyzet. Ahhoz, hogy összetartsuk a birodalmat, nyers erőre van szükség... különben úgy szétfutnak büszke polgárai, mint a dobozba zárt egerek, ha kilyukad a doboz oldala. Márpedig ki fog lyukadni, az hétszentség! Kivett egy szálat az asztal szélén heverő gyufásdobozból, kettétörte, és szórakozottan keresztben egymásra rakta a két fél gyufát. Bizonyos szempontból neked könnyebb volt, Vlagyimir Iljics -folytatta a töprengést, de már nem nézett a képre -, a forradalmi helyzet más: forradalomban többet engedhet meg magának az ember. Vegyük például a Mitugrászt. Felszabadította az indulatokat lelket lehelt a seprőbe, amely eddig a konyha sarkában állt engedelmesen, arra várva, hogy seperjenek le. És boldog volt, hogy sepertek. Erre mit csinált a Mitugrász, ez az elfuserált bűvészinas? Elvarázsolta, és a seprő most azt hiszi, ő a gazda ő fogja eldönteni, mikor és mit kell kisöpörnie. A dolgok ellenőrizhetetlenné váltak, a seprő telesöpri a szemünket szeméttel, és mi vakon tántorgunk, amíg csak bele nem zuhanunk a szakadékba. Mi hát a teendő? Kivenni a seprőt a Mitugrász bűvészinaskezéből. És ha nem akarja adni? Ki kell tépni belőle! Fiókjába nyúlt, kivett egy doboz Marlborót, rágyújtott és a levegőbe fújta a füstöt. Itt ülünk egy kitörni készülő vulkán tetején és úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Pedig a láva már feszegeti a kürtő falát és bármelyik pillanatban a levegőbe repülhet a kődugó. Vajon mi lesz ez a szilárd dugó? Karabah, Nahicseván, vagy éppen Litvánia? Nem, a baltiak nem fognak lövöldözni. A baltiak rothasztanak. Ez az ő módszerük. Alattomosak és gyávák, képtelenek kiállni a nyílt küzdőtérre. A grúzok legalább kimentek az utcára, hogy megtapasztalják, milyen érzés, amikor gyalogsági ásókkal verik szét a fejüket. A baltiak soha nem fognak szembeszállni velük. Legalábbis fegyverrel nem. Helyette beoltották a birodalmat a rothadás bacilusával és most azokból a visszataszítóan keskeny és kanyargós germán utcáikból lesik, mikor marja szét az országot a méreg. Persze vigyázni kell, nagyon vigyázni! Az ilyesféle hangulatok kedveznek a meggondolatlan elhatározásoknak. Mert mi sem lenne egyszerűbb, mint azt mondani: ha férges az alma egy negyede, nosza, szabaduljunk meg tőle háromnegyede még fogyasztható. Vagy ha elmérgedt az egyik ujjam, nosza, vágják csak le, a többi azért még jó lesz valamire. Azaz, engedjük őket a fenébe, tiszta haszon, hogy eltűnnek a balfenéken, legalább nem bomlasztják a megmaradtokat. Csakhogy, ha j óbban belegondolunk, ez az igazán téves és ártalmas elképzelés. Mi lenne, ha megszabadulnánk az egyik ujjúnktól? Rövidesen a másik is elmérgedne, csakhogy vágjuk le. Aztán a harmadik, negyedik, és így tovább. Bár a hasonlat nem tökéletes, mégiscsak kifejezi a lényeget. Akkor viszont mit lehet tenni? Egyetlen módszer vezethet csak eredményre ha a beteg testrészt megpróbáljuk megmenteni. Nem őt vágjuk le, hanem a kelést vágjuk ki, amely a mérgezést okozza. Ha sikerül a műtét, megmenthetjük a végtagot. Sokáig ő maga is ellenállt a gondolatnak, hogy kitépjék a seprőt a Mitugrász kezéből. Sokáig ő maga is egyetértett vele. Soha nem kedvelte ugyan kiszámított, színpadias gesztusait, imádatát a nyilvános szereplések iránt, mégis úgy gondolta, kétségkívül szuggesztív egyéniség, s főleg nincs vaj a fején. Mert ez számára hosszú ideig nagyon fontos volt. Valamikor, a Nagyfejűideién, ő volt a tiszta ember, a fiatal, a naiv, akit a nagyfejű mosolyogva csodált rendíthetetlen hitéért. Ö viszont nem csodálta a Nagyfejűt: pontosan tudta, hogy ő is engedelmesen működő csavarja a gépezetnek, s csak azért fordult ellene, mert lecsavarták a szerkentyűről, és a szemétdombra hajították. Akkor, azokban az években, amikor napról napra tanúja lehetett Nagyfejű indulatainak, megfogadta magában, hogy ő soha nem hagyja magát a sértettségtől befolyásolni soha nem lesz hajbókoló, és főleg, soha nem rejti véka alá a nézeteit. Aztán jöttek a hosszú, keserves évek a száműzetés évei. Már-már letett róla, hogy valaha is visszakerüljön az apparátus csúcsára. Bozontosszemöldökű nem kedvelte, mint ahogy senkit sem kedvelt, aki Nagyfejű környezetéből indult. Bozontosszemöldökű-ről nincs mit mondania. Naplójában is csak néhány sort szentelt neki. Bár két évtizedig uralkodott, néhány sornál nem ér többet. Kár lenne a tintáért, amit rápazarol. De túlságosan is elkalandozott. Most más a probléma. Mi legyen Mitugrásszal? Valószínűleg az ő kezében van az élete. Most még egyetlen mozdulattal megállíthatná őket. A kérdés az, hogy meg akarja-e állítani? Ha a Mitugrász nincs többé, minden valószínűség szerint ő lép a helyére. És ez jól is van így. Ó legalább pontosan tudja mit akar. Nem mintha nem tudná elképzelni az életét a rettenetes felelősség nélkül. Nem fiatal ember: jószerével semmire nincs szüksége. Van dácsája, lakása gyerekeinek és unokáinak is van: ráadásul szemére sem vetheti, hogy törvénytelen, vagy tisztességtelen úton szerezte. Az ilyesmire mindig is kényes volt. Gyűlölte a gazembereket és a felfuvalkodottakat meg fogja találni a módját, hogy a fejükre koppintson. Utazni nem szeret, és a külföldi államférfiakkal való találkozást is átengedi majd másnak. Csak azzal találkozik, akivel elengedhetetlenül szükséges. Felesége sem szereti a hivalkodást. Nem tüntet bundákkal, párizsi divatkreációkkal, fűzfánfütyülővel. De azért meg tud jelenni, ha kell. És meg is fog jelenni. Bár esze ágában sem lesz felvenni a harcot a Mitugrász feleségének az emlékével. Mi legyen az első lépése Mitugrász eltűnése után? Természetesen ki kell jelentenie, hogy mindenben az 6 irányvonalát követi. Még a Lórúgottképűnek is enged egy kis mozgásteret. Esetleg kinevezi miniszterelnök-helyettessé. Vagy a Legfelsőbb Tanács elnökhelyettesévé. Elküldi egy ártalmatlan helyre, mondjuk Észak-Jemenbe az ő képviseletében. Hadd érezze, hogy nyert a változáson őis. Aztán lépésről-lépésre szorítania kell a présen. Állandóan, de lassan, nagyon lassan. Hogy észre se lehessen venni. Megállás nélkül tekerni kell a prés karját. Apránként kell visszaszívni mindent, amit a Mitugrász eléjük öntött. Lassan, óvatosan. Persze, lesznek majd megfigyelők, akik rájönnek minderre és fellármázzák a sajtót. Ügyes embereket kell maga mellé választania, akik értenek a tömegkommunikáció nyelvén. Énekelniük kell, mint az énekes madaraknak, miközben látják, hogy a bokrok alatt sakálok falják a dögöt. Vagy a Keselyűk! Vigye el az ördög, nem szereti ezt a szót! Mióta csak tudomására jutott, hogy Mitugrász kapcsolatba fog kerülni egy keselyűvel. Hol is hagyta abba? Igen. Úgy csinál majd, mint Kennedy halála után Johnson. Könnyes szemmel esküdözik és hitet tesz a folytatásra, közben könnyei mögött már azt fontolgatja kire és mikor csapjon le. Kopogtak. Maszljukov dugta be a fejét az ajtón. Az elvtársak megjöttek. Bocsássa be őket. Elnyomta a cigarettáját. Nem szerette, ha gyarlóságait mások is látják. Legszívesebben még enni is csak egymagában evett volna, legfeljebb szűkebb családtagjai társaságában. Hárman voltak a jövevények: a sovány kesehajú, a kis köpcös, és a szenvtelen, száradtképű akadémikus. Akadémiai tagságát még Bozontosszemöldökűidejében nyerte, máig is homályos szolgálataiért, s a rossznyelvek szerint még a négy alapművelettel sem volt egészen tisztában. Mentségére legyen mondva, az elmúlt tíz év alatt egyetlen sor tudományos publikációja sem jelent meg. Az ősz hajú végignézett rajtuk, és villámként csapott belé a felismérés, hogy ahogy megtették a kötelességüket, meg kell szabadulnia tőlük. Nem azért, mert tagjai a csapatnak, és tudói a titoknak, amit örökre el kell felejteni, hanem, mert alkalmatlanok. Mindennemű feladatra alkalmatlanok. Talán csak erre az egyre nem. A hórihorgas, szalmahajú megvárta amíg az ősz férfi kikecmereg az íróasztala mögül és a sarokba állított bőrfotelekbe invitálja őket. Csak akkor kezdett beszélni, amikor az ősz hajú bátorító pillantással engedélyt adott rá. Előre kellett hoznunk a napot - mondta, és idegesen megrán-gattaavállát. -Előre kellett hoznunk... Továbbnem habozhatunk. Keselyűtől megkaptuk a visszajelzést. Minden készen áll. Már csak a napi program megváltoztatása maradt hátra. Mintha vékony falon át hallotta volna saját, rekedtes hangját. Nincs más megoldás? Minden más lehetőséget kimerítettünk - mondta a forgatókönyv előírásainak megfelelően a köpcös. - Nem lehet jobb belátásra bírni. Mindent megpróbáltak? Mindent. Az akadémikus a neki kiosztott szerepnek megfelelően felkárogott. Mint egy zsákmánya elfogyasztásában megzavart, felháborodott varjú. Nagyon kérjük, ne mondjon nemet. A haza megmentéséért könyörgők állnak ön előtt. Ütött a végső óra. Ha hagyjuk, hogy tovább garázdálkodjék... vége a birodalomnak. Ahogy Nagy Sándoré, Dzsingisz káné, és Rómáé összeomlott, a miénk is össze fog omlani. És vegye figyelembe, tisztelt Konsztantyin Fjodorovics, hogy itt már nemcsak egy birodalomról van szó. Itt az emberiség jövője forog kockán. Ha mi elbukunk, velünk bukik a jövő is, amit elődeink megálmodtak, amiért a vérüket adták Szibéria hómezőin és a sztyeppék naptól égő pusztaságain. Az ősz hajú elnézte az akadémikus savószínű szemét, le-fel ugráló ádámcsutkáját és, nem tehetett róla, de undort érzett. Jó leszel majd egy kisvárosban tanítónak - gondolta, áttörve a ráerőszakolt fegyelem korlátait. - Hülyébb vagy a fenekemnél is. A jövőnk a tét, Konsztantyin Fjodorovics - folytatta az akadémikus -, Ön, a történelem nagyjai közé emelkedik. Az ősz hajú biccentett. Időpont? Holnapután. Már? Minden készen áll. A várakozás csak rontja a harci morált. És ha... vagy ő, vagy a felesége nem fogadja el a program-módosítást? Akkor várunk. Előbb-utóbb elfogadja. Ki beszéli rá? Nyekraszov. Pont Nyekraszov? Ő van abban a helyzetben. Száz százalékig megbízható? Nincs veszíteni valója. Az asszony ki nem állhatja. Előbb-utóbb mennie kell. Rám milyen feladat hárul? Önnek ott kellene lennie a közelében - károgta varjú akadémikus -, egészen a közelében. Az ősz hajú megdermedt. Csípőre tette a kezét, kis tokája remegett a felindulástól. Maguk... megőrültek! Hogyhogy a közelében? Maguknak elment az eszük! Emlékezzék csak vissza, Konsztantyin Fjodorovics, amikor Kennedyt megölték, Johnson ott volt mellette. Éppen ezért minden gyanú felett állt. A fenébe is - tajtékzott az ősz hajú -, én így is minden gyanú felett állok! Természetesen, de... az kell, hogy mindenki lássa. Hogy ön... hm... önfeláldozóan föléje hajol. Nem fogok föléhajolni! Jó, jó, hát ez nem is annyira fontos - készségeskedett a sovány. - Konsztantyin Fjodorovics, meg fogja kapni a pontos forgatókönyvet, hova szabad állnia, hova menjen be... Hiszen még azt sem tudom pontosan miről van szó! Az akadémikus károgni akart, de a köpcös megszorította a kezét. A kese az ősz hajú füléhez hajolt és hosszasan suttogott bele valamit. Az ősz hajú elmosolyodott, szinte kópés mosollyal, mint egy kamaszgyerek, aki egy jól sikerült csínyről hall. Ahogy a szőkét hallgatta, elröppent az aggodalom az arcáról és vidám, felelőtlen kifejezés költözött a helyére. Mint amikor a falusi megfogadja félrészegen, hogy elkapja a legelőről hazafelé tartó csorda bikájának a szarvát. Ezt... maga találta ki? A szőke szívesen magának tulajdonította volna a tervet, de a varjú-akadémikus ismét közbekottyantott. Keselyű ötlete volt. Nem fog belemenni. Nyekraszov dolga, hogy meggyőzze. Nem fog sikerülni neki. Éppen most, amikor ezer helyre utazhatna? Azerbajdzsántól kezdve Litvániáig. Azt hiszem, maguk szörnyű tévedés áldozatai! A szőke magabiztosan mosolygott. El fog menni. Nyekraszov majd megmagyarázza neki, miért lenne fontos egy ilyen látogatás. Aztán itt van még az asszonyi hiúság is... Menni fog, Konsztantyin Fjodorovics! Az ősz férfi lehajtotta a fejét, megsimogatta a haját, s amikor felnézett, már ismét tiszta volt a tekintete. Felvett az asztalról egy cigarettát, szájába dugta, de nem gyújtott rá. Lassú mozdulattal az akadémikus karjára tette a kezét. Tudja, Kaganjan, amikor gyerek voltam, sokat gondolkoztam rajta, mit érezhetett Szenyka Razin, amikor kivégezni vitték. Hát most tudom. Végre megértettem. A közeli székesegyház tornyában megkondultak a harangok. Moszkva. Március 26. A külpolitikus alaposan végigtanulmányozta a fiú arcát. Csinos arc, nem is vitás, bár nem ilyennek képzelte a magyarokat. Inkább nagy orrúnak, enyhén vágott szeműnek, kicsinek és görbelábúnak. Ennek azonban, bár fekete a szeme, mégis világos, göndör a haj a, inkább magas, mint alacsony. Elővett egy szivart és forgatni kezdte az ujjai között. Mi a helyzet, ifjú barátom? Zoltán összekulcsolta a kezét és igyekezett koncentrálni. Tudta, sok múlik azon, hogy milyen benyomást kelt a külpolitikusban. Ön mindent tud rólam, Jakov Nyikolajevics, így zt hiszem, nem szükséges bemutatkoznom. Rövid leszek. Mindaz, amire gondoltunk, áll. Meg akarják ölni a Főtitkárt. És meg is fogják. Ha nem figyelünk oda. Folytassa. Az az út, amit végigjártunk, nem volt tévút. Egyáltalán nem. Csak nem találtuk meg a dolgok közötti összefüggéseket. Valóban? Most azonban azt hiszem... megvan az utolsó láncszem. Minden gyilkosság összefügg a másikkal. Nem azért ölték meg a lányokat... illetve, Ilmet nem azért gyilkolt, mert... a... szóval nem a Vörös Csavarban lezajlott események miatt. Ezt a látszatot csak Ilmet akarta keltem. Mindenesetre jól keltette. Kétségkívül. Tegnap azonban megtudtam valamit. Csakugyan? Mit? Himkiben megöltek egy öregembert. Egy színházigazgatót. Tud róla? Egészen véletlenül, tudok. Nos, mindezidáig ezt a gyilkosságot nem tudtuk a többihez kapcsolni. Ha egyáltalán gyilkosság volt. Minden jel arra mutat, hogy öngyilkosság. Nem. Gyilkosság volt. Ilmet keresett valamit annál az embernél. És meg is találta. Mit? Zoltán nagyot nyelt. Most vagy soha. Az az ember... színházigazgató volt és... amikor a színházát feloszlatták és a színészeket elzavarták, mindenki megadta neki a címét. Talán ki lehetne deríteni, de anélkül is biztos vagyok benne, hogy ő és volt színészei hébe-korba leveleket váltottak egymással. Valakitől hallottam, hogy az öregúr újra kívánta szervezni a társulatát. Tehát... őrzött valahol egy listát vagy címjegyzéket. A tatár bajuszú elkomorodott. Hm. És miért lett volna erre Ilmetnek szüksége? Neki a színészekre volt szüksége! Jó, jó, de miért? Azok a liliputiak is valaha a színészei voltak, akik Rosztovban éltek. Érti már? Iván Petrovics Szerebrjakov egy liliputi színház igazgatója volt. A tatár bajuszú észre sem vette, hogy szivarjából lehullik a hamu: rá az ingére, majd legördül a mellényére. -És? Nem érti? Nem. Zoltán kétségbeesetten nézett körül, aztán felállt, anagybajuszú íróasztalához ügetett, felkapott egy papírszeletet és egy ceruzát, majd visszarohant a karosszékhez. A külpolitikus elszorult szívvel figyelte. Bár még mindig nem volt tisztában vele, mit akar tőle a magyar, megsejtett valamit. Minden érzéke azt súgta, hogy komolyan kell vennie ezt a kicsit bolondnak látszó gyereket. Istenem, ha csak egy kis ideje lenne végiggondolni a történteket, és megrágni a frissiben szerzett információkat! De nem volt. A fiú ölébe vette a papírlapot, néhány sort firkantott rá és a nagybajuszú kezébe nyomta. Mi ez? -Pszt! Megbolondult? Zoltán összehúzott szemmel, grimaszokat vágva a falak felé mutogatott, aztán a saját fülére. A külpolitikus végre megértette. Azt akarja tudatni vele ez az eszelős magyar, hogy a falnak is füle van, és hogy talán lehallgatják őket. Hogy magyarázza meg neki, hogy fél évvel ezelőtti párizsi útján felkeresett egy bizonyos céget, amely régi kapcsolataikra való tekintettel megajándékozta egy poloskafelderítő detektorral. A detektor szerint tiszta a szobája, sőt az egész irodája. Magyarázkodás helyett azonban inkább felengedett egy jókora karikát a levegőbe. Csak ezután vette magának a fáradságot, hogy a papírra nézzen. Amikor elolvasta a sorokat, döbbenten meredt maga elé. Ez... ez... egyszerűen elképzelhetetlen! Különben nyugodtan beszélhet. Nincsenek a szobámban poloskák. Biztos benne? Holtbiztos. Hogy jutott eszébe ez a zagyvaság? Kombináltam. Ez az egyetlen megoldás, amivel megfejthetjük a meggyilkolt színházigazgató, az elrabolt liliputi, és az ugyancsak elrabolt gondozónők esetét. A külpolitikus még egy karikát fújt a levegőbe. Nézze, barátom - kezdte megfontoltan -, nem vagyok az az ember, aki idegenkedik a furcsa ötletektől. Most, például, kedvem lenne egy pohár whiskyhez. Velem tart? ...gen - mondta kelletlenül Zoltán. A tatár bajuszú kitöltötte az italokat, aztán visszazöttyent a karosszékbe. A maga elméletének több nagy hibája is van - mondta nyugodtan, miután leeresztett fél pohárnyival a torkán. - Mindjárt a legfontosabb az, hogy nem tudja semmivel sem alátámasztani az elképzelését. De... Várjon egy pillanatra! Ellene viszont egy igencsak döntő érv szól. Nevezetesen? Nevezetesen? Hát csak az, kedves, magyar barátom, hogy a Főtitkár e havi, sőt, a jövő havi programjában még csak megközelítőleg sincs olyasféle programpont, amilyenre ön gondol. Ezt maga honnan tudja? - robbant ki Zoltánból a kérdés. A harcsabajuszú hűvösen dőlt hátra. Megsúgták a kismadarak. Biztos benne? Elégedjék meg annyival: saját két szememmel láttam a jóváhagyott programot. Zoltán ivott egy kicsit, bár most egyáltalán nem kívánta a whiskyt. Elő szokott fordulni, hogy megváltoztatják a találkozók és látogatások tervét? A nagybajuszú sóhajtott. Bizonyos esetekben igen. Gyakran? Nézze, erre állambiztonsági okokból nem válaszolhatok. Zoltánt egyszerre elhagyta a hidegvére. Felpattant és a kerek üvegasztalkára ütött. A whiskyspoharak vad táncba kezdtek az üvegen, s csak a whisky védőszentjének volt köszönhető, hogy a nemes ital nem ömlött rá a drága, vietnami szőnyegre. De a jó istenit neki, én éppen azt akarom megakadályozni, hogy a maga Elnökét megöljék, nem én akarom meggyilkolni! És ezt maga tudja jól! A harcsabajuszút elöntötte a düh. Megrándult a keze, hogy a hőzöngő ifjoncnak lekeverjen egy hatalmas pofont, de az utolsó pillanatban visszafogta magát. Akárhogy is van, ennek a szemtelen fráternek mégiscsak igaza van. Áthajolt az asztalon és elkapta Zoltán karját. Ide figyeljen! Ne játssza itt nekem a mesterkémet! Igen, a programot néha megváltoztatják. Ez azonban nem jelent semmit. Elsősorban, és szinte kizárólag csak akkor, ha váratlan külföldi látogatót kell fogadnia. Belföldi programponton soha nem változtatnak? Ritkán. De változtatnak? A harcsabajuszút idegesítette, hogy ügy válaszolgat egy senki külföldi kérdéseire, mintha az Egyesült Államok parlamenti vizsgálóbizottságainak valamelyike előtt állna. Nézze - sziszegte dühösen -, ha nem várt eseményre kerül sor. Sztrájkra például. Emlékezzék vissza a nyári bányászsztrájkokra. Ez természetesen felborította a Főtitkár programját. Ha változik a belpolitikai program... milyen mechanizmuson keresztül történik a változtatás? A tatár bajuszú meghökkent. Hát... ezt én sem tudom pontosan. Van egy erre rendszeresített titkár, mondhatnám a programfelelős. Vlagyiszlav Nyekra-szov. Őhozzá futnak be a kérelmek. Ki hagyja jóvá őket, illetve ki válogat közöttük? Hát ő! A Főtitkár! Ügy érti, Nyekraszov maga dönti el, mit terjeszt a Főtitkár elé? Ilyen esetben alighanem valamelyik titkár javaslata is szükséges. Esetleg a Politikai Bizottságé. Természetesen ez csak nagy horderejű kérdésekre vonatkozik. Meg van elégedve? Zoltán kiitta a pohara alján található néhány cseppet, aztán úgy tett, mintha menni készülne. Hát akkor... nagyon köszönöm, hogy fogadott, Jakov Nyiko-lajevics. Bocsánatot kérek a háborgatásért. Megnyugodott? Igyekszem. Lehet, hogy valóban tévedtem és... az egész feltételezés csak felfokozott adrenalin-termelésem következménye. De hogy biztos legyek a dolgomban, meg kell tennem az utolsó lépést. Mit? - simította meg a bajuszát gyanakodva Petrenko. - Miféle utolsó lépést? Figyelmeztetem... Nyugodjék meg, kérem, nincs szándékomban belekeverni önt. Egyszerű rutin ellenőrzési módszer. Az meg mi a fene? Tudja, ha mégiscsak van egy szemernyi igazság az elméletemben, akkor... természetesen nemcsak egy liliputira van szükségük... pontosabban Keselyűnek szüksége. Miért? Hiszen egyet megölt, akit magával is vihetett volna. Talán megvolt rá az oka. Mindenesetre, ha igaz, amire gondolok, legalább tíz liliputit kellett eltüntetnie. A harcsabajuszú nagyot nyelt. Úgy érezte, mintha csapdába sétált volna. -És? Ha valaki... meg tudná állapítani, hogy az elmúlt két hónap során jelentették-e liliputiak eltűnését a Szovjetunió területéről... Petrenkónak éles elméje volt: ezért is lett a külpolitika bizonyos részének háttérbe húzódó irányítója. Ahogy Zoltán befejezte, már pontosan tudta, mit jelentenek a szavai. Azt is tudta, hogy a fiú igazat beszél. Érezte, hogy pokolian száraz a torka, mintha nem is öt perce öntött volna le rajta egy adag whiskyt. Kicsit remegett a keze, ahogy újratöltötte a poharakat. Intett Zoltánnak, hogy lásson hozzá, aztán maga is a whiskybe feledkezett. Zoltán biztos volt benne, még egyszer sorra veszi a lehetőségeket. Van szabad fél órája? Mogorván kérdezte, de tétovaság csengett a hangjában. És bizonytalanság. Természetesen. Sétáljon ki a folyosóra. Ne menjen ki az épületből, mert fél napig tart, amíg újabb belépőt szerzek magának. Kezdjen ki a lányokkal az iktatóban, de fél óra múlva legyen itt. Világos? Zoltán kitántorgott a szobából. A folyosón kinyitott egy ablakot és hagyta, hadd áradjon vele szembe a moszkvai tél hidege. A verejték ráfagyott a homlokára s apró igazgyöngyökként ült meg rajta. Úgy elröppent a fél óra, mint egy fáradt sóhajtás. Moszkva, Március 26. ön az, tábornokom? Ki lenne? Ne haragudjon, hogy zavarom. Kénytelen vagyok ismét magát macerálni. A tatár bajuszú hallotta, hogy a tábornok fájdalmasan felsóhajt. A legkínosabb az volt, hogy nem is próbálta leplezni a sóhajtását. Miről van szó? A tatár bajuszú tudta, hogy kockáztat, de már nem volt sem kedve, sem ideje azzal bíbelődni, hogy valahogyan elkerülje a telefonlehallgatást. Kozlov bizonyára tett róla, hogy ne álljanak rá a vonalaira. A következő a kérésem. Kérem, ne lepődjék meg rajta... Legyen nyugodt, én már semmin sem lepődök meg. Ki tudná deríteni nekem, hogy az elmúlt három hónapban hány liliputi tűnt el a Szovjetunió területéről? Hány micsoda? Liliputi. Törpe. Kis növésű ember. Igen kis növésű. Értem. Hm. Tudja valami indokát adni... Nem. Értem. Mikorra kéri? Valaki várja az eredményt. Fél órát mondtam neki. Figyeljen, Petrenko. Arrólvan szó? Arról. A külpolitikus hallani vélte, ahogy Kozlov agyában kattognak a kerekek. Tudta, hogy a tábornok zseniális elme, aki perceken belül rá fog jönni mire megy ki a játék. Ezt... maga találta ki? Egy közös ismerősünk. Rendben. Fél óra múlva jelentkezem. Amikor megszakadt a vonal, Petrenko a kezébe vette félbehagyott újságját és az etióp rendszer válságát elemző cikk olvasásába mélyedt. Bár mindegyre visszatértek a gondolatai a liliputiakhoz, azért a cikkre is figyelni tudott. Sajnálkozva olvasta, hogy az etióp tányérsapkás balfácánok tönkretették az évezredek alatt megfelelően funkcionáló öntözéses gazdálkodás rendszerét a parasztokat szövetkezetekbe tömörítettek, minek következtében a gazdaság kinyiffant, s állandósult az egyébként is gyakorta odalátogató éhínség. Hát, ha mi egyszer betesszük valahova a lábunkat, kő kövön nem marad - sóhajtotta, szőnyegre hajítva az újságját. Lehunyta a szemét és gondolataiba mélyedt. Csak akkor nyitotta ki, amikor felcsengett a telefon. Petrenko? Akár le is tehette volna a kagylót. A tábornok hangján érezte az eredményt. Elszorult szívvel hallgatom, tábornokom. Tizennégy. -Mi? Tizennégy liliputi tűnt el. Az ország legkülönbözőbb részeiről. Irkutszkból és Novocserkaszkból, Alma-Atából és... Köszönöm, tábornok, a helyek egyelőre nem fontosak. Tudja mit jelent mindez? Sejtem. Ki jött rá? A magyar. Adja át neki a gratulációimat. És kérdezze meg tőle, mit tegyünk? Eleresztette a lányt? Visszament Osztroumovhoz. Jó, én kapcsolatba lépek vele. Megkeresem Heinastét is. 0n? Fellövöm a támadást jelző rakétát. De van egy óriási problémám. Megkérhetném valamire? Amire csak akar. Fújjon bele a kagylóba. -Én? Miért? Mert imádom a szivarja illatát. Moszkva. Március 26. Vaino megvette az esti lapot, ivott egy csésze teát és a tülekedő utasokat nézegette. A repülőtéren óriási volt a nyüzsgés a rossz idő miatt kimaradt járatok utasai a bezárt „Információ feliratú szoba előtt toporogtak, izgatottan káromkodva. A köd ugyan már feloszlott, a káosznak azonban a felragyogó nap sem tudott véget vetni. Mintha Moszkva valamennyi lakosa elhatározta volna, hogy ezen a délutánon rajzik ki a szélrózsa minden irányába. Vaino fogta a bőröndjét és odaállt a megfelelő folyosóhoz, hogy elkerülje a lökdösődést. Mióta az erdő mélyén élte az életét, sikerült úgy elszoknia a nagyvárostól és az emberektől, hogy még ez a pár hetes kirándulás sem tudta egészen visszazökkenteni. Élvezte ugyan Szamarkandot, s az sem tudta elvenni a kedvét, hogy találkozott Ilmettel. Jó volt, de örül, hogy vége. Ilmettel különben is még találkozni fog. Ebben biztos volt. Éppen megkezdődött volna a beszállás, amikor egy egyenruhás katona lépett oda hozzá. Heinaste elvtárs? Igen. Jöjjön velem, kérem. Vainónak már-már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze miért, de aztán összeszorította a száját és nem szólt egyetlen szót sem. Az élet megtanította rá, hogy felesleges kérdezősködnie. Idejében úgyis meg fog tudni mindent. Nem volt gyáva, de mégiscsak megkönnyebbült, amikor a repülőtéri rendőrség épületébe vezették. A katona tisztelgett, rámutatott egy ajtóra és hátat fordítva elmasírozott. Vaino konstatálta magában, hogy ez jó jel: nem tekintik letartóztatottnak. Kopogott, majd benyitott a szobába. Mivel odabent vágni lehetett a füstöt, néhány pillanatig hunyorognia kellett, hogy hozzászoktassa a szemét a mesterséges ködhöz. Amikor aztán pillantása már képes volt áthatolni a bodor felhőkön, nem kis meglepetéssel tapasztalta, hogy egy hosszú asztal mögül Erzsena mosolyog rá, Zoltán pedig éppen valami barnás folyadékot tölt egy pohárba és a ködön át feléje nyújtja. A legdekoratívabb jelenség azonban egy tatár bajuszú, kövér férfi volt, akinek vastag szivarja tűzhányóként ontotta magából a füstöt. Siet, Vaino? Éppen eleget voltam már itt. Még egy kicsit itt kellene maradnia. Történt valami? Táviratoztunk, hogy néhány napot késni fog. És megkértük őket, hogy ne feledkezzenek meg a szarvasairól Köszönöm. És a kutyám? Jüri jól van. Az észt népfront megemelte a kolbászadagját. Vaino a sarokba tette a bőröndjét, elvette az italt Zoltántól és fejcsőválta Petrenkóra nézett. Kinek köszönhetem? Petrenko Zoltán felé intett. Neki. Vaino sóhajtott, megitta a whiskyt, megrázkódott, aztán felemelt mutatóujjával megfenyegette a fiút. Ezért még számolunk. Ha eljössz hozzám látogatóba, rád uszítom a kutyát! Moszkva. Március 26. A Főtitkár tenyerébe fektette az állat és gondolkodott. Ma este a parlament összetétele izgatta elsősorban. Bár jól megkavarta vele az állóvizet, sajnos, úgy látszik, ismét kezd az iszap leülepedni. Nem emlékezett rá pontosan hol olvasta, talán valamelyik klasszikusnál, hogy Oroszország olyan ország, ahol hamar elcsitul a hullámverés. Indulatosan felkapta a fejét és megdörzsölte a szemét. Márpedig nem szabad, hogy elcsituljon. Úgy kell felkavarnia újra és újra, hogy azért a hullámok ne csapjanak az égig. Ismét megdörzsölte a szemét és megpróbált túl lenni a krízisen. Ilyenkor estefelé, gyakran érezte úgy, hogy kiszáll belőle az erő. Az orvos világosan értésére adta, hogy feltétlenül ki kell aludnia a nyolc óráját, különben összeroppan. Annak idején Andropovis ezt tanácsolta neki, bár ő aztán soha nem fogadta meg még a saját tanácsait sem. Arra riadt fel, hogy kopognak. Nyekraszov állt az ajtóban, szolgálatkész mosollyal az ajkán. A Főtitkár igyekezett derűsen fogadni s legyűrni feltörekvő ásí-tását. Mi újság, Szása? Zavarhatom? Úgyis csak szundikáltam. Szóval, mi a helyzet a holnapi nappal? Álmos nyugalommal hallgatta, ahogy Nyekraszov monoton hangon felsorolja a tennivalókat, attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kilenc órakor Arafat megbízottját kell fogadnia. Arafat ragaszkodott hozzá, hogy személyesen tárgyaljon vele. Erről természetesen nem lesz kommüniké - mondta Nyekra-szov. - Ezután a délelőtt szabad. Délután a külügyekért felelős titkár, és a városi pártbizottság... Úgy érezte egészen felébredt. Legyintett és kinyújtotta a kezét. Adja ide. Holnapután? Nyekraszov kivett a dossziéjából egy újabb papírt. Holnapután bizonyos változásra kerülne sor. Hogyan? Az S. O. S. falvakkal kapcsolatban. Van S. O. S. falu Moszkvában? Itt nincs, de helyette be kellene iktatnunk valamit. Jó, jó, de miért éppen holnapután? Mert... Jefim Fjodorovics szerint, egy-két újság megszellőztette odakint az örmény ügyet. Konkrétan hol? Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Azt írják, hogy az örmény gyerekek megsegítése leállt. Tényleg leállt? Hát, bizonyos értelemben... Vigye el az ördög! Itt minden leáll, ha én nem nézek a körmükre! Ki a segélyprogram felelőse? A Vöröskereszt, a Vörös Félhold... Jól van, intézkedjék, kérem, hogy csináljanak már valamit. Milyen gyerekekről van szó? Leninakaniak, Szumgaitiak... Uramisten, hogy áll az ügyük? Hát... az a helyzet, hogy vannak zökkenők. Egyszerűen lehetetlen mindenre odafigyelnem! Nem téphetem darabokra magam. Még ha ezer lenne belőlem sem lenne elég, hogy mindenütt ott legyek. Ezek elsikkasztanak mindent, elszabotálnak mindent, s amikor találkozom velük, a képembe mosolyognak- Mint a folyondár a fát: megfojtanak a mosolyukkal. Szóval, Nyekraszov elvtárs, mi a teendő? Éppen emiatt lenne jó, ha ellátogatna egy... Dög fáradt vagyok Nyekraszov és semmi kedvem protokoll sétákra. És fáj a vállam is, ami nem is csoda, hiszen akkora batyut cipelek rajta, mint Atlasz. Na, jól van. Mondja tovább! Szóval... talán jó lenne a külföldi sajtó cikkeinek ellensúlyozására... Természetesen Varvara Ivanovnával együtt. Természetesen. És... Konsztantyin Fjodorovics is jelezte, hogy szívesen velünk tartana. t Konsztantyin Fjodorovics? Mi köze a mezőgazdaságnak az örmény gyerekekhez? Ő volt, aki annak idején megszellőztette, hogy Brezsnyevlánya disznóságokat követett el az S. O. S.-falvakkal kapcsolatban. Mondja csak ki nyugodtan Nyekraszov: az a némber elsikkasztotta a segélyt! Még most is összeszorul az öklöm, ha rá gondolok, honnan kellett pótolnunk. Rendben van, jöjjön csak Konsztantyin Fjodorovics is. Más? Csak a szokásos. A pontos leírást reggel átadom. Nyekraszov? Kérem? Ne biztosítsanak túl, jó? Nem szeretem, ha a nyakamon érzem Fomin embereinek a lihegését. A múltkor valamelyik marha úgy rátaposott a feleségem lábára, hogy egész este meleg vízben áztatta. Több kárt tesznek bennünk, mint az ellenség. Mondja meg Fomin-nak. Megmondom, Mihail Szergejevics. Továbbá ne tartson tovább egy óránál. Semmi esetre sem, Mihail Szergejevics. Más? Egyelőre semmi. Jó. Fél óra még, és itt sem vagyok. Vasárnap kimegyek a dácsára, érzem, szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Ha egy mód van rá, ne keserítsék meg a vasárnapomat. Amikor Nyekraszov betette maga mögött az ajtót, Mihail Szergejevics meglepetten tapasztalta, hogy elszállt az álmossága. Nocsak - gondolta elégedetten -, vannak, akik még az álmot is képesek elűzni az ember szeméről! Akkor hát, lássuk, mit tudnánk tenni az összetétel megváltoztatása érdekében. Lehajtotta a fejét és belemélyedt a papírjaiba. Nyekraszov odakint felvette a telefont. Moszkva. Március 28. , Igor Mironovics Kukuskin a Köztisztasági Vállalat többszörösen kitüntetett dolgozója dühösen a falhoz vágta a lapátját. A brigádvezető, Lukjanov nem egészen értette az öreg mérgét. Felrántotta a vállát, ésjelentőségteljesen halántékához illesztette azujjátjelezve, hogy Kukuskinnál valami baj van az emeleten. Pedig Szergej Kukuskin agyával nem volt semmi különösebb baj, leszámítva, hogy az elmúlt évtizedek szorgalmas vodkafogyasztása, és a száguldó idő kikezdték a memóriáját de hát ki mondhatja el magáról hatvanéves korában, hogy éppúgy emlékszik mindenre, mint amikor húszéves volt. Még azok sem, akiknek vodka helyett almaié csorog le a gigájukon nap nap után. Szergej Kukuskinnak éppen a vodkával volt baja. Most, hogy beütött a mizéria, ez a semmirekellő száraz törvény, az embernek vigyáznia kell, hol söpör, hol takarítja az utcát, és a havat. Neki sikerült, bevetve sok évtizedes tapasztalatát, olyan ismeretségi kört kialakítani a Szadováján, hogy mindig megsúgták neki, hol lesz vodkaosztás. Tegnap a kövér Vika Kondrasova kikottyantotta, melyik bolt kap nagyobb mennyiséget, s néhány jelentőségteljes kacsintás közben megjegyezte, hogyha arra söpörne, bizonyára meg tudná beszélni a boltvezetővel, Jegyen félre neki egy-két üve-gecskével. Szergej Kukuskin boldog volt, köszönte az információt és arra gondolt, hogyha tíz évvel fiatalabb lenne, bemenne az asszonnyal a raktárba a dobozok közé. Csak hát, mióta utoljára megpróbálta, egy-két évvel ezelőtt, és csúfos kudarcot vallott, elment a kedve az egésztől. Azóta ritkábban is mosakodott - minek? - s a ruháit sem gyakran cserélgette. Lassan megszokta, hogy a boltokban, ahova vagy üveget visszaváltani, vagy egy kis ezért-azért megy be, az emberek elhúzódnak tőle, s időnként csípős megjegyzéseket tesznek rá. Kukuskint nem zavarták a megjegyzések. Az emberiség két csoportból tevődik össze - gondolta -, a jó szagúakból és a büdösekből. A sors kifürkészhetetlen akarata őt az utóbbiak közé sorolta. Ha pedig így van, nyugodjunk bele békességgel! Szergej Kukuskin ezen a reggelen különösen szomjas volt egy kis vodkára. Az idő ismét hidegre fordult, fűtetlen szobájában, amely egy blokkház hajdani raktárhelyiségében volt, majd megvette az isten hidege. Mindezidáig abban reménykedett, hogy eltolja a kocsiját a boltig, s addig vakaródzik a szomszédságában, amíg megjön a vodkaszállítmány. Most pedig ez az undorító, buzeráns Lukjanov azt közli vele, hogy ki vannak tiltva a bolt közeléből! Délelőtt kilenctől délután kettőig! Kukuskin pontosan tudta miről van szó. Nem először fordult elő a praxisában, hogy erről vagy arról a környékről rövidebb-hosz-szabb időre kitiltották őket. Tudta, hogy ebben az időben nagykutyák látogatnak a kerület valamelyik üzemébe, vagy intézményébe, s bár azon a környéken is feltűnnek tisztasági alkalmazottak, ezeknek a daliás, fiatal férfiaknak makulátlan az egyenruhája, kocsijuk tengelye sem nyikorog, a lapátot pedig úgy tartják, mintha Berlin ellen akarnának vonulni vele. Szergej Kukuskin káromkodva kivonult az utcára és úgy döntött, hogy bosszúból sztrájkba lép. Nem csinál semmit egész nap ezek a marhák úgyis elszámolják a teljesítményét. A probléma csak abban rejlett, s ez némiképpen megkeserítette a bosszú édességét, hogy más napokon sem igen szokta strapálni magát, ezért aztán - tette fel magának a kérdést -, mi különbözteti meg ezt a napot a többitől? Ráadásul túl hideg is van a sztrájkhoz. Ha nem mozog, megfagy. Már a Rozovaja utca sarkán járt, amikor felbukkant az orra előtt Marija Fjodorovna. Kukuskin örömmel üdvözölte, és mindjárt meg is osztotta a púpos kis öregasszonnyal a bánatát. Marija Fjodorovna bólogatott. Nincs a földön igazság. A nagyfejűeknek minden, a kisembernek semmi. így volt ez, mióta a világ világ, és még jó ideig így is marad. Azt a vodkát azonban, ennek ellenére meg kellene szerezni. Marija Fjodorovna meg tudott ugyan lenni vodka nélkül -egyszer az elmúlt évben előfordult, hogy három napig egyetlen kortyot sem ivott -, most azonban gondolkodás nélkül Szergej Kukuskin mellé állt. Ami jár, az jár! Az ő vodkájuk terhére csak ne csináljon senki peresztrojkát! Kukuskin és Marija Fjodorovna behúzódtak egy kapu alá és az utcát figyelték. Amikor egy közeli gyár szirénája a hét órát jelezte, lassan megmozdult a környék. Feltűntek az ismeretlen, délceg köztisztaságiak kiskocsijaikkal, katonás mozgásukkal, vadonatúj, csillogó lapátjaikkal. Marija Fjodorovna Kukuskinra nézett. Hova gyünnek a nagykutyák? Hát ide. Hová? Ide valahová. Ha itt vannak ezek a tetvesek, ide gyünnek. Azt kérdem, hová? Te söpörsz erre, nem? Neked kell tudnod. Kukuskin tudálékosan felemelte a mutatóujját. Hát... Gyühetnek az óragyárhó, a mérőműszer gyárhő, a lak-tanyáhó, meg az óvodáhó... ja, és a múzeumhó. Most hova gyünnek? Mit tudom én. Mikor megyünk ki? Majd, ha gyünnek. Akkor mindenki odafigyel. Ha tízre gyün-nek, tizenegyre a bótná vagyunk. Jó - mondta az asszony -, akkor várgyunk! Vártak. Moszkva. Március 28. Hajnal volt, amikor Zoltán befejezte a sakkozást a külpolitikus-sal. Az utolsó játszmában ő vezette a fehér bábokat, a külpolitikus mégis túljárt az eszén. Amikor belátta, hogy kilátástalan a helyzete, lesöpörte a táblát és feladta a mérkőzést. A füsttől van, esküszöm - dühöngött és a Petrenko kezében füstölgő szivarra mutatott. - Verseny közben tilos a dohányzás! Szokjon rá maga is - biztatta Petrenko jóindulatúan, aztán eltakarta kezével a száját, hogy elfojtson egy óriási ásítást. - Még egy partit talán? Majd később - mondta Zoltán és érezte, hogy őt is az ásítás fojtogatj a. - Délután. Ideje lenne eltenni magunkat mára. Tudja, mi a mai programja? Ki sem mozdul a csigaházából. Ma aligha lesz ránk szükség. Akkor mikor? Ne keresse a bajt, barátom. Jön az magától is. Hát akkor szép álmokat. Zoltán becsukta az ajtót, kiment a folyosóra, s kinézett az ablakon át az utcára. Odalent két emelet mélységben már ébredezett a város. A trolibuszok hangos zötykölődéssel húztak el az ablakok alatt, a metró kijáratánál fekete hangyákként nyüzsögtek az emberek. Legnagyobb megdöbbenésére Erzsenát találta a szobájában, egy karosszékbe kuporodva, könyvvel a kezében. Zoltán becsukta az ajtót és zavartan megállt a küszöbön túl. Jó estét... azaz jó reggelt, Erzsena. Jó reggelt, Zoltán. Zoltán igyekezett nem mutatni, hogy mennyire meglepett, és hogy mennyire örül a lánynak. Minek köszönhetem a látogatásodat? Erzsena letette a könyvet és Zoltánra mosolygott. Nagy, bolyhos lila köpeny bontotta a testét, hátán fehér DINAMÓ felirattal. Beszélni szerettem volna veled. Zoltán lerúgta a cipőjét és törökülésben felült az ágya tetejére. Azt szeretném, ha tudnád... hogy ami odalent történt... Sza-markandban... nem bántam meg. Csakugyan? Nem bántam meg... csak... egyszerűen nem vagyok tisztában magammal, Zoltán. Te tisztában vagy? Zoltánt váratlanul érte a kérdés. Mit válaszoljon? Mondjon határozott igent? És ha ez az igen hazugság? Miért fontos ez? Mert szeretném tudni. Zoltán felvonta a vállát. Én sem vagyok tisztában magammal. Sőt, hogy tovább menjek, még a világgal sem. Nem tudom merrefelé tart ez az egész, és hogy én mit keresek benne. Néha azon kapom magam, hogy fel akarok kiáltani: állítsátok meg a földet, ki szeretnék szállni belőle! A lány halványan elmosolyodott. Ezt te találtad ki? Nem. Gondoltam. Te nem vagy ilyen. Zoltán tudta, hogy lassan, de biztosan kezd beleszeretni a lányba. Bár a szavak nehezen formálódtak az ajkán, megpróbálta megmagyarázni mit is érez. Gyere ide, Erzsena! A lány az ölébe tette a könyvet és Zoltán mellé ült az ágy szélére. A fiú megfogta a kezét: hűvös volt és nyirkos. Azt gondolom, eljött az ideje, hogy beszéljünk egymással. Én a múltkor is akartam, de nem került rá sor. Amióta veled találkoztam, nem is tudom... valahogy egészen más a világ, mint Zinával. Zina maga volt a nyár. Tele jégesővel, hőséggel és tomboló széllel. Erzsena felkapta a fejét. És én? - kérdezte icipici kacérsággal a hangjában. Te a tavasz vagy. Lágy szellő, futó bárányfelhők az égen, csen-gős barika a réten... És szúnyogok meg bögölyök. Zoltán értetlenül meredt rá. Micsodák? Hát tudod, ne haragudj meg érte, de nálunk, a Bajkálon túl, a tavasz a legszörnyűbb évszak. Arrafelé nincsenek csengettyűs bankák, csak hideg, fúvó szél, porviharok, és ha egy kicsit is felmelegszik az idő, előjönnek a szúnyogok, legyek és bögölyök milliárdjai. Ha a tavaszhoz hasonlítasz, nem biztos, hogy elnyered nálam az első díjat. Na jó. Én az európai tavaszra gondoltam. Én még olyat soha nem láttam. Látni fogsz. Elviszlek magammal Budapestre. Ott a tavasz igazi tavasz... A lány derekához nyúlt és kioldotta a DINAMO-köpeny övét. A lány egészen kicsit megrázkódott, de nem ellenkezett. Hallottál már a Gellért-hegyről? Még... nem. Hát az valami... csoda. Nyílnak a tavaszi... bokrok... emelkedj fel egy kicsit kérlek, így ni... szóval a tavaszi bokrok virágoznak... emeld fel akarod, Erzsena... tudod, hogy jó veled... Gondolj arra, hogy Szamarkandban vagyunk... itt a párna... úgy... Hol is hagytam abba? Valami... bokornál... A bokroknál... engedd el magad, Erzsena... Jaj! Zoltánkám, Zoltánkám... Zoltán megdermedt, amikor megzörgették az ajtót. A folyosón léptek dübörögtek, mint azon a pokoli éjszakán Bukarestben, amikor majdnem a fejére szakadt a szálloda a földrengéstől. Hé! Zoltán, Zoltán! Zoltán Erzsena szájára tette a tenyerét és hallgatódzott. Bízott benne, hogy a zaj elcsendesül, talán Heinaste tért haza szokásos éjszakai portyázásainak egyikéről, talán Petrenko nem tud aludni és megpróbál partnert szerezni még egy parti sakkhoz - bár érezte, hogy ezúttal aligha erről van szó. Zoltán! Zoltán! Ébredjen! Sóhajtott és kimászott az ágyból. Szeme sarkából látta, hogy Erzsena magára kapja a köpenyét. Eltapogatódzott a székig, felrántotta a nadrágját, aztán az ajtóhoz tántorgott. Ki az? Felesleges volt kérdeznie, mert anélkül is megismerte a kűlpolitikus hangját. Ébredjen, riadó! Várjon egy percig. Azonnal magánál vagyok. Petrenko morgott valamit, aztán eldübörgött. Erzsena hátulról átkarolta és a vállára hajtotta a fejét. Mi történhetett? Fogalmam sincs róla. Éppen egy órával ezelőtt mondta, hogy a mai nap eseménytelennek ígérkezik. A Főtitkár ki sem húzza a lábát a barlangjából. Vaino? Nem tudom. Átugrom Petrenkóhoz. Később találkozunk. Petrenko szobájában ugyanakkora volt a füst, mint amikor feladta a partit. De mitől is lett volna kisebb, amikor a kűlpolitikus só-hajtozva az asztalára terített térkép fölé görnyedt és tűzhányót játszott. Vele szemben kefehajú, ötvenes, markáns arcú férfi meredt a levegőbe, és néha-néha reményvesztetten megpróbálta elhessegetni a szeme elől a füstfelhőket. Az ajtónyitásra mindketten felkapták á fejüket. Petrenko kivette a szivarját a szájából és befelé vezényelte vele Zoltánt, Jöjjön, csak jöjjön! Ő Zoltán. Ő pedig Kozlov tábornok. A markáns arcú férfi futó pillantást vetett Zoltánra, aztán újra a térkép fölé hajolt. Mielőtt a fiú kinyithatta volna a száját, belépett Vaino is. Haja mesterkélten levizezve simult a fejére lágy mosolya és puha, ruganyos járása egy harmincas évekbeli filmben látott selyemfiúra emlékeztette Zoltánt. Felkeltettem Erzsenát. Petrenko kikapta a szivarját a szájából, és átkarolta a fiú vállát. Fel kellett ébresztenem, fiam. Nem hallgatta a rádiót? Nincs is rádióm. Épp az imént mondta be, hogy a Főtitkár ma váratlan, előre be nem jelentett látogatást tesz a 742-esben. A miben? A kefehajú felnézett, aztán mutatóujjával a térképre mutatott. -Ide. Zoltán csak most vette észre, hogy olyan térkép fekszik előtte az asztalon, amilyet még soha nem látott. Ami az asztalra fért belőle, az Moszkva egyetlen kerületét ábrázolta, ki tudja, hányszoros nagyításban. A legimpozánsabb azonban az volt, hogy a térkép minden épületet külön feltüntetett, sőt, még az épületek kijáratait, és az átjáróházakat is. Ide, ide, ide. A fiú azt is észrevette, hogy a kefehajúnak megremeg az ujja. Petrenkónak egészen elvékonyodott a hangja a felindulástól. Valami baj van, tábornokom? Kozlov megrándult. Csak baj van. De az egy zsákkal. Mivel mindenki hallgatott, a térképre meredve, Zoltán vette magának a bátorságot és megszólalt. De hiszen ön azt mondta, hogy... ma nyugodt napunk lesz. Az Isten is tévedett, amikor azt hitte az emberről, hogy ő a teremtés koronája. De miért? Mielőtt Petrenko válaszolhatott volna, Kozlov felbrummogott .- Néhányszor már előfordult az utóbbi időben. Nincs ebben semmi rendkívüli - bizonygatta Petrenko is -, az dőző főtitkárok idején más sem volt, mint előre be nem jelentett látogatás. Csak akkor szóltak róla, ha már lezajlott. Ezt legalább dőre bejelentették. Na igen, a glasznoszty. Vaino Heinaste csak futó pillantást vetett a térképre, aztán a falnak dőlt. Behunyta a szemét, mintha aludna. Zoltán észre sem vette, mikor jött be Erzsena. Egyszer csak azt érezte, hogy a lány már bent van a szobában. Mintha villamos áram ütötte volna meg. Felnézett és maga előtt látta Erzsena komoly, figyelő arcát. Mégiscsak igazunk lett! - szakadt ki Zoltánból a sóhaj. -Uramisten! Nyertünk! Igazunk lett! Aztán elhallgatott. Legnagyobb meglepetésére sem a tábornok, sem Petrenko, de még Vaino sem osztozott az örömében. Baj van? A tábornok ismét ránézett, mintha fel akarná mérni, mennyire számíthat a fiúra. -Nagybaj... magyar. Mi? A Főtitkár utasítására.. .ezen a látogatáson nem lesz biztosítás. Csak két testőre lesz a közelében. És? Tudja, mit jelent ez? Mintha egy templomi gyertyát adnék a kezébe, hogy baj esetén ezzel védekezzék. Ha valóban készül valami, ez a két langaléta csak arra jó, hogy el ne lehessen téveszteni a célpontot. Oda kell lőni, ahol ők vannak, a tömeg közepén. De hát miért utasította el a biztosítást? Nem tudom. Talán rábeszélték. Ahogy a látogatásra is rábeszélték. Mindenesetre szigorú parancsba kaptam, hogy tartsam vissza az embereimet. Valamilyen nemzetközi szervezet képviselői is vele mennek nem szeretné, ha úgy tűnne a külföldiek szemében, mintha még mindig rendőrállamban élnénk. De hát el lehet bújtatni embereket úgy is... Kozlov felemelte a kezét, elhallgattatva vele Zoltánt. Bocsássanak meg, de sietnünk kell. Én mindenesetre ide rendelem az embereimet - kinyújtott ujjával egy közeli épületre mutatott. - Öt perc alatt elérhetik a célpontot. Zoltán a tömény szivarfüst ellenére is megpróbált gondolkodni. Ne haragudjanak... nem értek valamit. Éspedig? - pislantott rá komoran a tábornok. Keselyűnek már az éjszaka meg kellett tennie az előkészületeket. Én, ha az ön helyében lennék, tábornok, mindenféle tiltás ellenére összeszednék egy csoportot, kifüstölném onnan Keselyűt és az embereit. Az eredmény fényesen igazolna. Már ha lenne eredmény. Ezt hogy érti? Lehet, Keselyűnek éppen az a célja, hogy kompromittáljon bennünket. Ezt nem értem. Egy tervnek több rétege is lehet, magyar. Lehet, hogy szó sincs merényletről. Csak a merénylet látszatát akarják kelteni. Higgyük azt, hogy meg akarják ölni Mihail Szergejevicset. Veszítsük el a fejünket, rohanjunk a látogatás színhelyére, megszegve a tiltásokat, keverjünk botrányt, váljunk nevetségessé, adjunk vele ütőkártyát az ellenfél kezébe: hogy íme a glasznoszty és a hozzá kapcsolódó szabadosság megtöri a katonai és a polgári fegyelmet, fellazítja a társadalmat, s ha nem lép valaki gyorsan, összeomlik az ország. Aztán az a valaki hamarosan lépni is fog. De hisz ez lehetetlen! Maga tényleg hisz ebben, tábornok? őszinte legyek? Nem hiszek benne. De van rá egyetlen, nyomorult kis százaléknyi esély. És ez éppen elég arra, hogy óvatos legyek. Én és az embereim idő előtt nem avatkozhatunk a dologba. Egyébként valakinek vállalnia kell a felelősséget... Az óriási kockázatot. Csend töltötte be a szobát, senki sem moccant. Végül Petrenko megvonta a vállát és beleverte szivarja hamuját egy hamutartóba. Úgyis tudom, hogy nekem kell vállalnom. Én tudok kocsit szerezni. Ha beugrottam az ügybe, végigcsinálom. Ha belebukom, legfeljebb elmegyek a már nem létező Aral-tóhoz újságírónak. Egy évvel ezelőtt voltam ott utoljára, találkoztam egy gyakornokkal, Ljuszának hívták, ő hív egyre, hogy menjek le hozzá segíteni egy kicsit a gyakornokoskodásban... de eltértünk a lényegtől. Rendben van, én vállalom a felelősséget. Ide kell állnia a kocsival - s a tábornok egy rejtett, nehezen megközelíthető udvarra mutatott. Vaino? Magával megyek. És én? - kérdezte Zoltán sértődötten. A tábornok rávillantotta a szemét. Én az ön helyében ezerszer is meggondolnám a dolgot, ön külföldi állampolgár. Ha balul sül ki a dolog, nem fogják megdicsérni érte. Azonnal hazaküldik. Hogy odahaza mi történik önnel, nem tudhatom. Lehet, hogy börtönbe csukják. Ennek ellenére szeretnék segíteni. Rendben van, maga tudja. Én csak köszönettel tartozom érte, bár saját magamon kívül nem tudom kinek a nevében megköszönni. - Órájára pillantott és kiegyenesítette a derekát. - Öt óra. Ezekben a percekben érkeznek oda a tűzszerészek, hogy még egyszer megvizsgálják, nincs-e bomba az épületben. Nem fogják felfedezni Keselyű embereit? Ebben biztos lehet. - Sóhajtott, aztán az ajtó felé intett. - Sza-pozsnyikov elvtárs odakint várakozik. Ismeri a terepet, mint a tenyerét, ő a - hogy is mondjam csak - körzeti megbízottunk. Megbízható, hűséges ember. Minden kérdésükre választ ad. Öt óra tíz. Egy órát adok maguknak a terv elkészítéséhez. Egyetlen perccel sem többet, különben lefújom az akciót. Értették? Naná - mondta kevésbé katonásan a külpolitikus, felemelte a hüvelykujját, a tábornokra mosolygott, majd megfordította az öklét. Ave, Cézár, a halálba indulók köszöntének! A tábornok legyintett, és beengedte Szapozsnyikovot a szobába. Moszkva. Március 28. Hideg van - mondta Kukuskin és fázósan összedörgölte a kezét. A , hogy a tetű harapja meg. Tüzet kéne rakni. Még csak a hiányzik, vén bolond! Elviszik, oszt kinyuvaszrják. Engem? Olyan ember nem született még a világra, aki engem kinyuvasztana. Még nem is ivott, máris bolondokat beszél... Ez meg ki a tetű? Léptek koppantak az udvaron. Kukuskin a pinceablakhoz ment és kilesett rajta az udvarra. Nem ellenőr. Csak egy lány meg egy pasas. Biztos idele akarnak valamit. Ebbe a hidegbe? Mér ne? Maga nem vót fiatal? Akkor hova mennyünk? Várgyunk. Sokáig nem várhattak, mert a léptek éppen a pinceablak alatt haltak el. Észrevették a kocsit meg a lapátot - suttogta Kukuskin. - Ezek észrevették. Ebben a pillanatban éles fény hasított a félhomályba. Ketten álltak az ajtóban: egy férfi és egy nő. Kukuskin, legnagyobb megrökönyödésére, mintha rendőregyenruhát látott volna megvillanni odafent. jöjjenek csak elő! A férfi szava élesen csattant. Kukuskin biztos volt benne, hogy , nem orosz, aki beszél. Nem volt mese, elő kellett mászni. Előretolta az öregasszonyt és felemelte a kezét, hogy megóvja az arcát az esetleges pofonoktól. Az udvar közepén nagy, fekete kocsi állt, akkora, amekkora még a Köztisztasági Vállalat igazgatójának sem jár. Be a kocsiba! Gyorsan! Az öregasszonyt ájulás környékezte. Belekapaszkodott az ajtófélfába, de a lány megfogta a csuklóját, és elhúzta az ajtótól. Ne ijedjen meg, anyóka. Nem lesz semmi baj! Mire felocsúdtak, odabent találták magukat. A fiatal, barna képű legény, akinek csak negyed arcát takarta a fülessapka, szinte udvariasan szólt rájuk. Szeretném, ha levetkőznének. Kukuskin egyszerre megértette, honnan fúj a szél. Ohó, bará-tocskáim, hát ti olyasfélék vagytok? Abból pedig nem esztek! Megragadta a kilincset és megpróbálta kinyomni. Alighogy megmoccant, késpengét érzett a füle mögött. Még egy mozdulat és... Csak a ruhádra van szükségünk, öreg! Kukuskin megcsóválta a fejét és a lány felé köpött. Na, aztán jóféle vagy te is. Csúfnak szült a világra az » ferdeszemű anyád! Az öregasszony becsukta a szemét, mert attól tartott, hogy ez a gonosz nő még el találja vágni az öreg nyakát. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a ferdeszemű lány nevetett, és barátságosan rávert az öreg vállára. Nézz a tükörbe, öreg! De előbb le a nadrággal! Kukuskin sóhajtott és vetkőzni kezdett. Lesz, ami lesz, csak az erőszaknak enged. Egyszer egy eldobott emigráns újságban olvasott valamit, hogy vannak olyan emberek, akik csapdát állítanak másoknak, hogy aztán mindenféle disznóságot kövessenek el velük. Csak azt tudnák a jó istenit neki, hogy miért éppen őt és az öregasszonyt szúrták ki maguknak, amikor tele van a város cafkával, akiknek nem kell kétszer mondani, hogy húzzák le a nadrágjukat. Az öregasszony sóhajtozva vetkőzött mellette. Kukuskin udvariasan behunyta a szemét. Lehúzta a nadrágját és átnyújtotta a fickónak, aki kést fogott rá. Arra nyitotta ki a szemét, hogy valamit a kezébe nyomnak. Kék, vadonatúj munkásruha volt, ugyancsak kék sapkával. E mi? Vegye csak fel! Kukuskin felvette a ruhát. Most már végképp nem értett semmit. Az öregasszony azonban elmosolyodott és feléje kacsintott. Kukuskin ekkor kezdte felfogni, hogy egyáltalán nem arról vaa seó, amire gondolt. Hogy az, amitől félt, gyerekjáték ahhoz képest, amibe keveredett. Hogy ezért akár fel is akaszthatják. A félelemtől bódultán pihegett egészen addig, amíg rá aem szóltak, hogy szálljon ki a kocsiból. Moszkva. Március 28. Maharadze fél szemével a sugárutat, féllel pedig Keselyűt figyelte. Életében nem kapott még ilyen nehéz és felelősségteljes feladatot, mint amikor rábízták Keselyű likvidálását. Maharadze tudta, hogy eredetileg Csisztjakov volt megbízva vele, s csak az 6 halála után esett rá a választás. Azon a délutánon, amikor Maharadze megtudta, mi vár rá, hazavitt egy üveg vodkát és alaposan leitta magát. Bár a konyakot jobban szerette, úgy érezte, ilyen felindult, szinte már hisztérikus állapotban vodkára van szüksége. Ami úgy fejbevágja, mint a tetőről lehulló fél tégla. Maharadze Kutaiszi környékéről való volt, ahol még számít valamit a barátság és az idősebbek, a tapasztaltabbak tisztelete. Gyermekkorában beléverték - s ez később lényének meghatározójává vált -, hogy akivel egyszer megosztotta az ételét, egy fedél alatt hált, az olyan, mintha a testvére, vagy közeli barátja lenne. A közeli barátot, vagy testvért pedig Kutaiszi környékén nem szokták úgy eltenni láb alól, hogy az illető még csak ne is sejtse, hogy az életére törnek. Persze, azt is jól tudta Maharadze, hogy a tisztességről és a barátságról alkotott elképzelések az elmúlt évtizedekben óriási változáson mentek át. Hiszen annak idején Jenukidze, Lominadze, Okudzsava és Ordzsonikidze - a nagy Szergo - is egy tálból ették az adzsikás húst Kobával - a későbbi Sztálinnal -, s lám ő mégis lelkifurdalás nélkül eltüntette őket. S bár Maharadzében forrt az indulat, hogy miért éppen őt bízták meg a feladattal, lelke mélyén tudta, hogy végre fogja hajtani. Még akkor is, ha minden idegsejtje tiltakozik is ellene. A Szolgálat így kívánja, meg kell hát tennie. Csak miért éppen neki, az ördög vigye el!? Szó se róla, Csisztjakov sorsa is aggasztotta. Tudta, hogy a katonai elhárítót likvidálták, s nagyjából azt is sejtette, miért. Szerencsére neki nincsenek olyasféle rossz tulajdonságai, mint Csiszja-kovnak: a vodkáspohárhoz csak módjával nyúl, akkor sem nyilvános helyen, s női kapcsolataiban sem viszi túlzásba a dolgot. Igaz, Manana még csak tizenhárom éves volt, amikor összeköltöztek, de azóta a lány tizennyolc lett, és esze ágában sincs feljelenteni érte. Ennek ellenére semmi kétsége nem fért hozzá, hogy őt is gondolkodás nélkül hidegre tennék, ha ez szolgálná a cég érdekét. És mi tagadás, félt is tőle, hogy hidegre teszik. Maharadze tisztában volt a dolgok ördögi mechanizmusával: előbb azt kell likvidálni, aki a merényletet elkövette, aztán azt, aki a merénylőt likvidálta és így tovább, egészen addig, amíg csak le nem csitul a hullámverés. S bár Patkanov megígérte, hogy ha minden jól megy, kitüntetik, és magas pozícióba helyezik, nem volt biztos benne, helyette nem valamelyik temetőben jelöltek-e ki számára díszsírhelyet. Másrészről viszont, ha nem hajtja végre a feladatot, holtbiztos, hogy likvidálják. Talán már valahol, valamelyik ablak mögött ott rejtőzködik távcsöves puskájával egy mesterlövész, s a célkereső keresztjét pontosan a homloka közepére irányítja. Érezte, hogy kiveri a víz, s a széles sugárút hulíámzani kezd előtte, mint a kaukázusi országutak, ha nyári melegben Kutaiszi felé vezette a kocsiját. Uramisten, meglátom-e még valaha Kutaiszit? Keselyű az öt emelet mélységben alattuk húzódó sugarúira mutatott. Megkezdődött az útlezárás. Maharadze kihajolt az ablakon. A szomszédos kereszteződésben kialudtak a lámpák, s két közlekedési rendőr foglalta el a kereszteződés közepét. Mivel még meglehetősen gyér volt a forgalom, nem jelentett zökkenőt a kézi irányításra való áttérés. Keselyű az ablakpárkányra ült és apró, tenyérbe simuló távcsövet emelt a szeméhez. A köztisztaságiak felszívódnak. Úgy látszik, a tűzszerészek ellenőrizték a Bunkert. Maharadze tudta, hogy a Bunker az az objektum, ahol a merényletet elkövetik. Eszerint valóban nem lesz biztosítás. Csak a testőrei lesznek a közelében. Maharadze még mindig nem tudta, hogy Keselyű saját kezűleg lövi-e le a Főtitkárt, vagy valaki más. Hiába próbálkozott, nem sikerült megtudnia. Keselyű mindenről beszélt, amiről csak kérdezte, erről azonban hallgatott, mint a csuka. Maharadze nyugtalanul fújta ki a levegőt a tüdejéből. Ha tudná, mire számíthat, könnyebb lenne a dolga. Ha Keselyű saját kezűleg végez a Főtitkárral, ő csak aztán léphet a színpadra, ha megtörtént a dolog. Iszonyatos tragédia lenne, ha előbb puffantaná le, mint ő az Elnököt. Maharadze még nem volt egészen profi a szakmában, de azért megvolt a magához való esze. Valamelyik éjszaka, háromszáz gramm vodka lenyelése után, a térkép forgatása és tüzetes tanulmányozása közben rájött valamire. Arra, hogy miként lehetne megakadályozni a csodálatosan kidolgozott, tökéletesnek tűnő tervet. Persze csak akkor, ha azok megszagolnak valamit. Hogyan tudnák tőrbe csalni őket: Keselyűt, őt, és valamennyiüket, akik a nagyszerű terv részesei... Tovább nem is akart gondolkodni rajta, hiszen ez már a tudományos-fantasztikum határát súrolná. Honnan az ördögből jöhetnének rá, hogy mit terveznek? Ugyanakkor Keselyű határtalan önbizalma és magabiztossága nem az elbizakodottsággal azonos-e? Persze, megkönnyíti a dolgát, hogy a Főtitkár lemondott a szigorú biztosításról. Lassan, fokozatosan csöpögtették belé a biztosítás iránti ellenszenvet. Csupa olyan képet, felvételt mutogattak neki, melyeken ott magasodtak mögötte a biztonsági emberek, arról nem is beszélve, hogy az ünneplő tömeg között is mindegyre ott komorodott mosolytalan faarcuk. Nem csoda, hogy a Főtitkár nem szívelhette őket. Ami Keselyűt illeti, tudta, hogy Keselyű alternatívákat dolgozott ki. Például arra az esetre, ha a Főtitkár közvetlenül a Bunker előtt meggondolná magát - értsd ezalatt, hogy a biztonsági főnök veszélyt szimatolna, és sürgősen visszafordítaná a konvojt. Keselyűnek mindenre gondolnia kellett, hiszen nincs rosszabb a balul sikerült merényletnél. Nemcsak, hogy eredménye nincs, hanem évekre visszaveti a harcot. Ezt egyébként valamelyik korabeli illegális brosúrában olvasta. Talán Jenukidzétől. Mennyi időnk van még? Keselyű az órájára nézett. Pontosan egy óránk. Végig itt maradunk? Akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés. Keselyű változatlanul az utcát és a szemközti házakat vizsgálta távcsövével. Nem kellett volna... valakit a kanyaron túlra állítani? Keselyű elvette a szeme elől a távcsövet. Lassan megfordult és Maharadzéra nézett. A kanyaron túlra? Miért? Arra gondoltam, hátha az Elnök kocsija... mondjuk, kikanyarodik a menetből, és visszafordul. És? Hát... nélküle jön ide az autókaraván. Van ennek valami értelme? őszintén szólva csak akkor, ha gyanakodnának ránk. És el akarnának kapni bennünket. Maharadze attól tartott, hogy Keselyű kineveti. A szürke szemű azonban nem nevetett, csak felvonta a vállát. Minden tényezőt nem lehet figyelembe venni. A véletlenek és az előre nem látható események jó részét ki kell iktatni a körből. Nem számíthatunk például arra, hogy mondjuk, fél óra múlva eléri Moszkvát a huszadik század leghevesebb földrengése. Továbbá arra sem, hogy a látogatás előtt tíz perccel a Fülöp-szigetek hadat üzen a Szovjetuniónak. Az ilyesmi benne van a pakliban. Odanyújtotta a messzelátót Maharadzénak. Nézze meg, lát-e valami nem idevalót? Maharadze gondosan végigvizsgálta a környéket, aztán visszaadta a távcsövet. Szerintem minden rendben. Akkor lemegyünk. Nem mondta meg, hova. Moszkva. Március 28. A hat fekete kocsi végigsuhant a sugárúton. A járókelők fázósan összegörnyedve lépegettek a szomszédos metrómegálló felé. Két kislány egymás kezét fogva igyekezett az iskolába. Ma később indultak útnak, mint máskor: Ljudmila Szemjonovának, a tanárnőjüknek szemészetre kellett mennie, ezért az első két óra elmaradt. Katya mamája dühöngött is emiatt, a fene egye meg az iskolát, a pedagógusok már nem tudnak mit csinálni jódolgukban, csak úgy egyszerűen elmarad az óra, hova a fenébe tegye a gyereket addig, nem viheti be a hivatalba, sem a férje a laktanyába, bezzeg csak próbálná meg ő, hogy elmenjen az első két óráról, olyan pártfegyelmit akasztanának a nyakába, hogy attól koldulna. Katyát egyáltalán nem viselte meg anyja zsörtölődése. Amikor meglátta Lonyát a kapu előtt, aki szokásához híven türelmesen várt rá, megfogta a kezét és mindent elfelejtett. Mint a jó testvérek indultak a mindössze néhány száz méterre magasodó iskola felé. Éppen a kereszteződéshez értek, amikor felbukkant a semmiből a hosszú fekete kocsisor. Lonya megszorította Katya kezét és állá-val a kocsik felé bökött. Ilyenben utazott Lenin elvtárs - suttogta, és ha nem félt volna tőle, hogy megfázik a keze, kihúzta volna a kesztyűjéből, hogy tisztelegjen a fekete kocsik előtt. Katya bólintott és éppen megfordult volna, hogy a kocsik után bámuljon, amikor váratlan dolog történt. Az egyik emeletes lakóház árnyékából kivágódott egy kétkerekű kordé, amilyenekbe a szemetesek a szemetet vagy a havat szokták gyűjteni, s iszonyatos sebességgel a fekete kocsik felé száguldott. Vjacseszlav Kulesov őrmester nem akart hinni a szemének, amikor a két szemetesnek öltözött biztosító-ember kitolta a kordét a lakótömb árnyékából. Keze önkéntelenül a pisztolyára tévedt, de gyorsan le is kapta róla. Csak nem akar kikezdeni a nehézfiúkkal? Nem először bízták rneg, hogy biztosítsa a nagyfejűek útját, vigyázzon, nehogy a népek átmászkáljanak a kocsik előtt, vagy valami marha nehogy kibontson egy transzparenst, ami újabban divatba jött. Az ilyennek odacsap egyet és kész. Idegesen felkapta a fejét, amikor a két szemetes meggyorsította a lépteit. Ha a szeme nem csal, az egyik férfi, a másik nő. A férfi magas, jóképű fickó, a nő ferdeszemű, ázsiai. Akkor voltak ezek szemetesek, amikor ő kínai császár! De mi a jó úristent akarnak azzal a kordéval? Életében nem látta még, hogy a szemetes-biztonságiak ennyire megközelítették volna a kocsisort. Kulesovról szakadni kezdett a veríték. Most aztán mi a francot csináljon? Amikor a kocsi nekiütődött a járdaszegélynek, és azok ketten, fittyet hányva a posztoló rendőrökre, keresztül akarták emelni rajta, hogy az úttestre tegyék, nem habozott tovább. Kivágódott az árnyékból és pisztolyát a kezébe kapva, feléjük iramodott. Mit akartok itt, hé! - kiáltotta, és igyekezett úgy tartani a stuk-kert, hogy ne legyen feltűnő. - Mi a jó szentség ez itt...? Aztán meghökkent, mert a lány rámosolygott, és egy ismeretlen igazolványt dugott az orra alá. Huszonkettes ügyosztály. Kulesovnak fogalma sem volt róla, hogy az mi. Egészen addig állt bénán, megbabonázva, az igazolványt bámulva, amíg a fekete hajú „szemetesfiú hozzá nem lépett, és ki nem vette revolverét a kezéből. Kulesov maga is meghökkent, hogy hagyja. Amikor aztán felriadt bénultságából, már késő volt. Érezte, hogy valami hatalmasat csattan a feje búbján, aztán elsötétedett előtte a világ. Legalább nem kellett elviselnie a szégyent, hogy a saját stukker-jával csapták le. aj ui, mcgpuiuuu, s megnövelve a sebességét az első kocsi oldalának vágódott. A járókelők közül többen ijedten felkiáltottak. A fekete autó hirtelen fékezett, mire a pörgő-forgó kordé a második autóhoz csapódott. Katya megszívta az orrát és érdeklődve figyelte, mi történik ezután. A tv-ben látott már egyszer ilyet. Bár apja nem akarta engedni, hogy megnézze, addig-addig dörgölődzött hozzá, míg végül is megenyhülve legyintett és megengedte. Ha jól emlékszik, csehszlovák filmet játszottak, s volt benne egy fekete SS-ember, akit a csehszlovák hazafiak megöltek. Az ő autójának is nekitoltak valamit és lelőtték az SS-embert, bár a merénylők nem szemetesek, hanem hazafiak voltak. Az autók ajtajai kivágódtak, néhány elegáns, megtermett férfi ugrott ki belőlük s a kezükben éppen úgy csillogott valami, mint az SS-emberekében a fegyver. Katya várta, hogy megszólaljanak a géppisztolyok, mint a tv-ben, de nem szólaltak meg. A fekete emberek úgy körülfogták a harmadik kocsit, hogy nem lehetett látni tőlük semmit. Ekkor már járókelők sokasága gyülekezett össze az út mindkét oldalán, s izgatottan a behorpadt autók felé mutogattak. A íegmulatságosabb azonban a két szemetes volt. Katya életében nem látott még ilyen szép szemeteseket. A fiú fiatal volt, akárcsak a bátyja, aki a haditengerészeti akadémia harmadéves hallgatója Murmanszkban vagy a királyfi a Békakirály című mesefilmben. A lány is szép volt, nyúlánk és fürge - egyáltalán nem hasonlított szemetesre. Ami ezután következett, még nagyobb csodálattal töltötte el a két kislányt és feltehetően az út szélén álldogáló kíváncsiakat is. Hiába volt nyilvánvaló, hogy a szemetesek csak a kocsijukat akarják visszakapni, a fekete emberek az autók mellett nem törődtek vele. Körülfogták őket, puskát nyomtak az oldalukba, és pofozkodni kezdtek velük. Katya először nem értette, hogy a királyfi és a királylány miért nem üt vissza, hiszen jók és erősek, miért hagyják, hogy a fekete emberek pofozzák őket. Már-már kiáltani akart, biztatni őket, mint a játékosokat, amikor az apja egyszer elvitte a Dinamó-meccsre, de a fekete emberek ekkor abbahagyták a verekedést. A harmadik autó, amelynek az orrát alaposan behorpasztotta az előző kocsi hátulja, s alighanem a pörgő-forgó szemeteskordétól is kapott egyet, hatalmas kanyarral kifordult a sorból, és a következő pillanatban már a hátulját mutatta a többiek felé. Két fekete ruhás ember a kordéhoz futott és megpróbálta felemelni. Nem ment könnyen, mert az ütközés következtében a kordénak kiesett az egyik kereke és a tolója is eltörött. Egyikük dühösen a letörött tolónyélbe rúgott, és megragadta az árva kereket. A másik a kocsit próbálta a fekete autók felé húzni, de csak addig, amíg valaki rájuk nem kiáltott a kocsisorból. Ekkor mindketten a kocsinak estek, és kivonszolták az útról a járdán át az épületek közé. A két kislány a kordét huzigáló két fekete ruhást figyelte, így észre sem vették, amikor az első autó is a harmadik után eredt. A második egészen rövid ideig várt a két feketeruhásra, majd megfordult, és hangos tülköléssel eltűnt a kanyarban. Lonya Katyára nézett, az vissza rá. Nem értették, mi történt. Azt sem, hogy a két feketeruhás miért szalad vissza a házak közül, miért kapják fel a kordé kiesett kerekét, és letört tolórúd-darabját, s miért rohannak újra be a házak közé. Lonya megrázta a fejét és csodálkozva Katyára meresztette a szemét. Hova lett a királyfi és a királylány? Elvitték őket. A rossz emberek? Igen. r Lonya egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Apukám azt mondta, hogy a rossz emberek sohasem győzhetnek. Mindig a jók győznek. De most elrabolták őket! Majd kiszabadulnak és legyőzik a rosszakat. Elhiszed? Azt már egyikük sem látta, hogy jóval a kereszteződésen innen, az utcát szegélyező háztömbök közül kifordul négy fekete kocsi, éppen olyanok, mint azok, amelyek visszatértek a Vörös térre, s folytatják útjukat a Bunker irányába. Lassan, méltóságteljesen haladtak. Az első kocsi sofőrje gőgösen felemelte a fejét, amikor a közlekedési rendőr tiszteletteljesen szabadot intett fehér gumibotjával. Keselyűnek éppen csak egy icipicivel emelkedett meg a pulzusszáma, amikor a fülébe rejtett apró hangszóróból kiáradó férfihang jelentette, hogy a gépkocsioszlop befordult a bunker előtti utcába. Elégedetten elmosolyodott és fokozott figyelemmel fordult Ma-haradze felé. A dolgok nehezebbik felén túl van. Már csak Maharadze van hátra. Moszkva. Március 28. A fogadóbizottság izgatottan toporgott a bunker kapuja előtt. Keselyű megszámolta őket: a tervnek megfelelően négyen voltak. A csoport élén álló fekete bundás, hajlott hátú, idősebb nő hatalmas csokor vörös virágot szorongatott a kezében. Minden rendben? - suttogta Maharadze. Ühüm. A fekete kocsisor méltóságteljes lassúsággal közeledett. Az asz-szony a vörös csokorral alig észrevehetően hátrafordította a fejét. Keselyű már nem tudta volna megmondani, miért állt be néhány másodperc alatt gyökeres fordulat a hangulatában. Az előbb még elégedett nyugalommal figyelte, ahogy a kocsik áthajtanak a kereszteződésen, és az objektum felé fordítják az orrukat. Most pedig minden idegszála veszélyt jelzett. Felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe. Orrcimpái mozogtak, izmai megfeszültek, ujjbegyei bizseregtek, mint nagy néha hirtelen betörő melegfront előtt. Néhány pillanatig megfordult a fejében, hogy talán Maharadze miatt ideges, de gyorsan el is hessegette a feltételezést. Szoborrá merevedve figyelte, ahogy a kocsisor megközelíti az objektum kapuját. Maga elé képzelte a Főtitkárt, amint sóhajt, a feleségéhez fordul, mond neki valamit - olyasmit, hogy na, ide is megérkeztünk -, aztán kinyújtózkodik és várja, hogy megálljon a kocsi és kinyissák az ajtót. Az asszony felveszi kincstári mosolyát, miközben arra gondol, hogy minden bizonnyal fehér köpenyt kell majd a bundája fölé húznia. Nem baj, legalább nem nyálazzák össze a kicsik... Most - gondolta Keselyű egyre nyugtalanabbul -, most, most, most! A kocsisor lelassult, majdnem megállt, s az idős asszony a csokorral előrelépett, hogy az ajtó kinyitása után azonnal a vendég élé léphessen. Keselyű összehúzta a szemét és kénytelen volt néhány pillanatra megfeledkezni Maharadzéról. Maharadze óvatosan a pisztolyára csúsztatta a kezét. A kérdés eldőlt. Tehát nem Keselyű fogja megölni a Főtitkárt. Túl messzire vannak tőle. Ebben az esetben viszont kár várakoznia. Ha a dolgok odabent, a bunkerben zajlanak, úgysem fog látni belőlük semmit. Keselyű összehúzott szemmel figyelte a történteket. A kocsi ajtaja kinyílott, az idős asszony, Grigoijeva, vagy hogy az ördögben hívják, kezében a csokorral közelebb lépett és előrenyújtotta a virágot. Ekkor váratlan dolog történt. A kocsi megugrott: az ajtó elütötte Grigorjevát. Az asszony hanyatt esett az ütéstől a piros szegfűcsokor a földre hullott, s a meglóduló gépkocsi kerekei vörös masszává préselték. Ahogy a kocsi orra kidöntötte a félig nyitott vasajtót, Keselyű megértette, hogy veszített. És arra is rájött, hogy itt, mellette, ennek a tapasztalatlan kaukázusi ifjoncnak van igaza. Ott, messze, a láthatatlan kereszteződéseken túl történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Őröket kellett volna állítania végig a sugárút mentén, rövidhullámú készülékekkel felszerelve, akik azonnal jelentették volna, ha rendellenességet tapasztalnak. Második gondolata Heinaste volt. Hát persze, hogy Vaino köpött bele a levesébe! Egyedül Vaino méltó ellenfél hozzá, még ha egy hajszálnyival gyengébb is, mint 6. Mosoly futott végig az arcán. Nem, egyáltalán nem haragszik Vainóra. Ezt a menetet ő nyerte. A végső győzelem szempontjából közömbös, hogy ki győz az egyes menetekben. Az egészet úgyis az nyeri, aki knockautolja a másikat. A vereség lehetősége benne van minden játszmában. Bár, el kell ismernie, kissé könnyedén vette a dolgot. Lebecsülte Heinastet. Talán ott, a taxiban, ott kellett volna megölnie. Vagy másutt. Lesből egy távcsöves puskával. Csakhogy akkor elmaradt volna a küzdelem, ő harcolni akar Vainóval, nem pedig lesből lepuffanta-ni. Ez a Maharadze biztosan azt tette volna. Csakhogy ő nem Maharadze, és soha nem is lesz az. Amikor felemelte a fejét, egyenesen Maharadze pisztolyának a csövébe nézett. Szeme sarkából látta még, hogy apró, fekete alakok mozognak a bunker kertjében. Az egyikben mintha Vainóra ismert volna. Nem baj, Vaino, nemsokára újra találkozunk. És ezt te is tudod. Maharadze keskeny bajusza remegett az izgalomtól. Sajnálom, Keselyű - mondta, és látszott rajta, hogy komolyan is gondolja, amit mond. - Sajnálom... Jaan. Nem tehetek mást Különben megölnek. Na, persze - biccentett Ilmet. - Hát akkor csak tedd a dolgod! Maharadze kezében megremegett a fegyver. Ilmet mosolyogva előrelépett, mire a grúz szinte védekezőn maga elé kapta a pisztolyát. Ne közelíts, Keselyű! Van valami... amit... esetleg... Ügy gondolod, hogy üzenek-e valamit valakinek? Ühüm. Talán Patkanovnak. Hogy legközelebb ne ilyen balfácánra bízza a likvidálásomat. Csakhogy ezt te már nem tudod átadni neki, Maharadze. Sajnálom, Keselyű. Fordulj meg, kérlek. Te hülye - mondta Ilmet, és engedelmesen megfordult -, te eszeveszett hülye! Maharadze gyorsan Ilmet mögé lépett, nyelt egyet, a fegyver csövét Keselyű tarkójához szorította, és meghúzta a ravaszt. Moszkva. Március 28, Vaino az udvar egyik örökzöld bokra mögött hasalt, s óvatosan kibiztosította a géppisztolyát. Úgy helyezkedett, hogy a szomszédos utcákból ne láthassa senki. Összegömbölyödött, mint a sündisznó, amikor az épület udvarra nyíló ajtajában megjelent egy idős, ősz asszony, kezében vörös virágcsokorral, hárem szemrevaló, fiatal gondozónő kíséretében. A gondozónők keményre vasalt hófehér köpenyt és fejfedőt viseltek. Vajon ők-e azok, akik kámfort játszottak Bakuban, illetve Szamarkandban? - tette fel magának a kérdést, de válaszolni nem tudott rá a gondozónők ugyanis elfordították arcukat, így csak profilból láthatta őket. Amikor a fekete utcai cirkálókból álló kocsisor feltűnt a kapu előtt, feltérdelt. Látta, hogy az első kocsi ajtaja kitárul, s elüti a csokrot tartó idős asszonyt. Hallotta, hogy a gondozónők sikoltozni kezdenek, kettő az áldozat fölé hajol, a harmadik megfordul és rohanni kezd az udvar felé. Vaino felpattant és elállta az útját. A lány úgy futott, hogy nem is nézett maga elé: hátrafordította a fejét és a kocsikat figyelte. Amikor az első autó betörve a kaput az udvar közepén landolt, a lány sikított, és nekiszaladt Vainónak. Vaino átkarolta és befogta a száját. Érezte, hogy a lány éles fogai ffisSíii a kezébe mélyednek, miközben megpróbálja térdével ágyékon rúgni. Mivel nem volt idő tétovázni, elmarkolta a lány fityula alól kilógó haj át, hátraszorította a fejét, s bár a géppisztoly akadályozta, ököllel rácsapott a halántékára. Elégedetten felsóhajtott, amikor a lány elalélt testét lefektette a bokrok mellé. A kocsi közvetlenül a tuják mellett fékezett, de nem szállt ki belőle senki. Vaino megvárta, amíg a másik három kocsi is begördül az udvarra, akkor lerántotta a lányról a köpenyét, és magára kapta. Szőke haja csak árnyalatnyival volt rövidebb a lányénál. Felügyeskedte a fityulát a fejére, s felnyújtott hüvelykujjával mutatta, hogy eddig minden rendben. Géppisztolyát a ropogósra vasalt köpeny alá rejtve biztos léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. A 472-es számú óvoda aranybetűkkel írt táblája alatt megtorpant, megigazította a géppisztolyát. Hátrapillantott az autósor felé, aztán belépett az épületbe. Ahogy átlépte a küszöböt, keskeny előtérbe jutott. Elégedetten hallgatta, hogy vasalt cipősarka ugyanúgy kopog a kövön, mint a lányoké. Óvatosan megállt a falra szerelt öltözőszekrények előtt, pillantása végigfutott az ajtókra ragasztott jeleken, a vetkőztetőasztalo-kon, a hatalmas tükrön. Amikor megpillantotta magát a tükörben, akaratlanul is elvigyorodott. Bármelyik nyugati, homokosok számára fenntartott bordély díszére válhatott volna. Selymes, szőke haja engedelmesen simult a fityula alatt a homlokára, köpenye enyhén kiemelte csípője lágy vonalát. Éppen elfordult a tükörtől, amikor résnyire nyílt a következő helyiség ajtaja. Lida? - hallotta valakinek a diszkrét suttogását. Mi van? - suttogta vissza. -Megjöttek? Meg. Jézusom. Én bepisiltem. Mit csináljak? Gyere ide. -Tudod, hogy... Gyere már! Az ajtó kinyílott, s egy fiatal, húsz év körüli lány landolt Vaino karjai között? Vaino itt már nem kockáztathatott. Kihúzta a zsebéből a zset kését, s amikor a lány a karjába omlott, torkához szorította a pen-j gét. Csitt, kicsim - suttogta megnyugtatóan és tenyerét a lány szájára tette -, csitt, mert meghalsz! A lány hánykolódott, és szakasztott ugyanúgy, mint a másik, a kezébe harapott és megpróbálta ágyékon rúgni. Vaino elég tapasztalt volt ahhoz, hogy belássa, nem számíthat együttműködésre. Semmi nem veheti rá őket a hallgatásra, csak a rémület és a halálfélelem. Te akartad, kicsim - suttogta, és mogorva tekintettel a lány nyakába szúrt. Pontosan tudta, hova kell szúrnia ahhoz, hogy ne a nyaki verőeret vágja el, hanem csak azt a kicsit, amely nem veszélyes ugyan, de pokolian vérzik. A lány angolnaként vonaglott a karjai között, miközben a nyakából kilövellő vérsugár felfröccsent a falra. Vaino érezte, hogy a lány teste megfeszül. Elkapta tenyerét a szája elől, nehogy belefulladjon a saját hányásába. Kérem... kérem... segítsen! Nem akarok meghalni! Hol vannak a gyerekek? A lány a nyitott ajtó felé mutatott. Ott, a pincelejárat... Segítsen... kérem... Vaino megragadta a karját. Gyerünk! Nekem... orvos kell-nyöszörögte a lány. -Orvost.. .ké...rek! Gyerünk! Minél gyorsabban túl leszünk rajta, annál gyorsabban megkapod az orvosodat! A lány áttántorgott a következő szobán, amely üresnek látszott, nem számítva néhány fal mellé húzott járókát és szekrényt. Hol a lejárat? A... folyosóról... Vaino sóhajtott és tovább lökdöste a lányt. Kiléptek a folyosóra. őrzi őket valaki? Nem... Jaj... bezár... ták... Gyerünk! Előre! Lebotorkáltak a pincébe vezető lépcsőn. A pántokkal megerősített vasajtó előtt megtorpantak. Vaino az ajtóhoz lökte a lányt, öklével megkocogtatta a vasat. Hé! Itt vannak? Fülét az ajtóra szorította. így már világosan ki tudta venni a gyereksírást, és a gondozónők csitító nyugtatását. Kicsoda maga? Követelem, hogy engedjenek ki! Engedjék ki a gyerekeket. Kinél van a kulcs? A lány ujjai közül vér csörgött a padlóra. Válaszolni akart, de megakadályozta benne a hányinger, Vaino igyekezett nyugodtan beszélni, pedig belül óriási indulat feszítette. Legszívesebben nekiesett volna a vasajtónak, hogy megpróbálja foggal-körömmel szétszaggatni. Kinél van a kulcs? - kiáltotta be a lyukon. Ná...luk - jött a halk válasz gyereksírástól kísérve. - Maga... kicsoda? Kérem... segítsen! Az ajtóhoz szorította a lányt, nehogy elszeleljen, miközben kiemelte ruhája alól adó-vevőjét, és beleszólt. Hallotok? Jézusom, mi van? - kérdezte egy mély, dörmögő hang. - Már azt hittük... Erre most nincs idő. A pincében vannak. Alighanem sértetlenek. Próbáljátok meg az ablakon keresztül kihúzni őket! Jól vagy, Vaino? Tartsátok vételen a készüléket. A kulcslyukhoz hajolt és halkan beleszólt. Menjenek el... az ablaktól. Vigyék el onnan a gyerekeket. Az ablakon keresztül megpróbálják kihozni magukat. Értették? ...gen. Az isten áldja meg... Kikapcsolta a készüléket és megragadta a lány könyökét. A lány feljajdult és térdre roskadt. Meg...halok. Nem hal meg. Ha sietünk, nem hal meg. Hol vannak? Vissza kell mennünk... abba a terembe... Hol vannak a pártbizottságtól, a tanácstól, a televíziótól, a mit tudom én még honnan? Hol vannak? Ők is a... pincében... Úristen, hát.., elvérzek! Vaino a lány nyakára pillantott. A fityula átázott, s a lány ujjai közül vércseppek szaporáztak a padlóra. Ne próbáljon kiabálni! Ha kiáltozik, felszakad az ér fala és elvérzik. Akkor aztán hiába minden orvos. Engedjen ki... kérem. Vezessen hozzájuk! A lány rogyadozva mutatta az utat. Néhány lépés után visszakerültek abba a szobába, amely a vetkőztető mögött nyílott. Vaino megfordult, hogy szemügyre vegye a terepet. Hol a hátsó kijárat? A folyosó...ról. Vaino már mindent értett. Visszahúzta a lányt a folyosóra. Előkapta az adóvevőt és igyekezett megadni a koordinátákat. A gyerek-átvevő mögött egy üres szobát találtok. Jobbról nyílik a hálóterem ajtaja. Szemben is van egy ajtó, amely a folyosóra vezet. A hálóteremnek a folyosóra is nyílik egy kijárata. Hallanak? Minden világos - dörmögte a külpolitikus. - Indulhatunk? Még néhány másodperc. Ismét jelentkezem. Hol a hátulsó bejárat? Itt - mutatott a lány remegő kézzel egy ajtóra, amely alig néhány centiméternyire volt csak tőlük. Hol vannak? Az ágyak...ban, Kaptak valamit? Kábító...szert. És italt. Mi van az ajtó mögött? Függöny. Az ajtó... el van függönyözve. Vaino megkönnyebbülteri felsóhajtott, Meghalok.., - suttogta a lány és lassan lecsúszott a padlóra. -Meg...halok. Vét...keztem, meg...érdemlem... Hallotok? -Igen, Van itt egy lány. Megsebesült. Kiküldőm. Nem lesz rá szüksége? Nem hiszem. Küldje, Vaino. Vaino megfogta a lány könyökét. Kimehet. Kikísérem az ajtóig. Nyugodtan kimehet, nem fogják bántam. Vaino az egyre sűrűsödő vércseppekre pillantott és nyugtalanság szorította össze a szívét. Csak nem szúrt túl mélyre? Gyerünk, kislány! Átlopóztak a vetkőztető mögötti üres szobán. Vaino kinyitotta az udvarra vezető ajtót és kitolta rajta a lányt. Néhány másodpercig még hallotta cipősarkának kopogását a kövön, aztán csend borult az udvarra. Megfordult, átsuhant az üres termen, ki a folyosóra, s csak akkor vette elő ismét az adó-vevőt, amikor elérte a hálóterembe vezető ajtót. Indulhattok. Én éppen veletek szemben egy függöny mögött leszek. Rendben, az egyik lány megy előre. Jöhet. Visszarejtette az adó-vevőt a ruhája alá és halkan kinyitotta az , ajtót. Szerencsére nem nyikorgott valószínűleg az ünnepélyes alkálómra való tekintettel frissen olajozták. Vaino ahogy belépett a szobába, függönnyel elkerített rejtekhelyen találta magát, egy porcelán falikút társaságában. Nyilván azért kerítették el erős vászon-függönnyel, hogy a totyogó apróságok ne férkőzhessenek a vízcsaphoz. Csak akkor, amikor a falhoz préselődött, gondolt először Ilmetre és arra, hogy Jaan sehogy sem illik ebbe a képbe. Ide csak ők, valamint a gondozónők illenek. Ilmet ezek szerint átengedte másnak a dicsőséget. Ő csak megszervezte az akciót, de hagyja, hogy más hajtsa végre. Kinyújtotta az ujját és néhány milliméternyire elhúzta a függönyt. Jókora hálóteremre esett a pillantása. Negyven ágy volt a teremben: összesen öt sorban. A sorok között három gondozónő állt, merev mozdulatlansággal, tekintetüket az ajtóra szegezve. Az első két ágysorban gyerekek feküdtek fekete és szőke hajuk úgy csillogott az ablakon belopakodó napfényben, mint a szén és az arany. A hátulsó három sorban azonban játékbabák hevertek a takarók alatt. Jól ki tudta venni, hiszen csak pár lépésnyire volt tőlük. A festett, mozdulatlan babaarcok verejtékcseppeket csaltak a homlokára. Felemelte a kezét, hogy letörölje, de már nem volt rá ideje: nyílott az ajtó, s alighanem az az óvónő lépett be rajta, akit odakint leütött. Sárga volt az arca, mint a viasz. Belépett, de nem csukta be maga mögött az ajtót. Jön...nek. Jézusom! - nyögte az egyik óvónő a sorok között. - Jézusom! Lida hol van? - kérdezte egy másik idegesen. - Nem jött vissza. Nem engedik a... vendégek. Jól vagy, Vika? - kérdezte a harmadik, amikor a lány ismét az ajtó felé igyekezett. - Hova mész? Szükségük van... rám... Vigyázzatok! Jönnek! Odakint felragyogott a nap a háztetők felett. Az erős sugarak betörtek a hatalmas ablakokon át. Vaino örömmel és hunyorogva tapasztalta, hogy nemcsak őt vakítják el, hanem minden bizonnyal őket is. A félig nyitott ajtó kitárult, s három ismeretlen lépett be rajta: két férfi és egy nő. A férfiak fekete, elegáns, kétsoros öltönyt viseltek, mintha esküvőre, vagy diplomáciai fogadásra készültek volna. A magas, szép, de élestekintetű nő kezének egyetlen, gyakorlott mozdulatával falhoz terelte az óvónőket. A két fekete ruhás unottan félrefordította a fejét. A széparcú nő keze gyorsan és gyakor-lottan futott végig a lányokon benyúlt a blúzuk és a szoknyájuk alá, megállapodott a hónaljuk alatt. Aztán biccentett, hátralépett, átengedve a terepet a férfiaknak. A fekete ruhások közül az egyik a bejárati ajtóra függesztette a szemét, míg a másik szórakozottan végigpillantott az ágyakon. A gyerekek állig betakarózva feküdtek a paplanok alatt, mozdulatlanul. Az ajtónál álló fekete ruhás kidugta a fejét a nyíláson. Erre, Mihail Szergejevics, kérem. Vaino felemelte a géppisztolyát. A függöny enyhén meglebbent, ahogy kidugta a csövét a nyíláson. A Főtitkár belépett a terembe. Kopaszodó fején megcsillant a li-lás anyajegy. Ezüstszürke bundába öltözött felesége közvetlenül mellette állt, kissé oldalra fordulva. Néhány másodpercig nem moccant semmi. A Főtitkár a kiságyakat nézte. Felesége lassan megfordult, felemelte a kezét, mintha mutatni akart volna neki valamit. Ekkor valaki felsikoltott. Magas, velőtrázó sikoltással. A fehér ruhás óvónők villámsebesen a földre vetették magukat. Mire Vaino felocsúdott, már el is tűntek a szeme elől. Minden bizonnyal begurultak az ágyak alá. , Hogy a biztonsági emberek hova tűntek, nem tudta megfigyelni. Az ajtón nem ronthattak ki, hiszen ott a Főtitkár és a felesége állt dermedt mozdulatlanságban. Talán ők is az ágyak alatt kötöttek ki. Alighogy elhangzott a sikoltás, a hálóteremben elszabadult a pokol. Az alvó gyerekek, mintha kötélen rántották volna fel őket, lehányták magukról a takarót és feltérdeltek az ágyukon. Apró, ráncos kis kezükben ugyanolyan izraeli UZI géppisztolyok csillogtak, mint Vainóéban. És a fegyverek felugattak. Kelepelő sorozatok martak a Főtitkár testébe, ronggyá tépték felesége drága rókabundáját. Egy különösen jól irányzott sorozat letépte a Főtitkár fejét és a folyosó kövére hajította. Mozdulatlan, fej nélküli teste azonban nem dőlt el, különös felkiáltójelként továbbra is ott állt az ajtóféífák között. Vaino kénytelen volt néhány pillanatra behunyni a szemét. A függöny résén át faforgácsok, fűrészpor, faldarabok röppentek be hozzá. Üveg tört éles csörömpöléssel, fémdarab csapódott a falhoz közvetlenül a füle mellett. Mikor kinyitotta a szemét, a Főtitkár már a földön hevert, ke-resztbena felesége ugyancsak földre zuhant testén. Ekkor az egyik csecsemő Vaino felé fordította a fejét. Apró, fonnyadt arc nézett vele szembe, alig nagyobb, mint egy megtermett alma. Mélytüzű, beesett szemei harci tűzben csillogtak, s Vaino önkéntelenül is visszarántotta géppisztolya csövét a függöny mögé. Az ágy tetején diadaltáncot járó apró alakok azonban nem vették észre. Vaino verejtékező arccal, undortól öklendezve figyelte őket. A törpék arcán emberfeletti gonoszság ült: leugráltak a földre, és az ágyak alatt rejtőzködőkbe kapaszkodtak. Meghalt, meghalt! ~ Megöltük! Mi öltük meg, mi, mi, mi! Mintha egy túlontúl félelmesre sikeredett mesefilm elevenedett volna meg Vaino szemei előtt. A törpék megfogták egymás kezét, és körtáncot lejtettek a szoba közepén. Meghaltak, meghaltak, meghaltak! A géppisztolyok a földön hevertek, s az ágy alól kimászott „nagyok döbbent arccal figyelték a törpék fékevesztett táncát. Meghaltak, meghaltak, meghaltak! Vaino elrántotta a függönyt. Géppisztolyát előreszegezve a fegyverhalomhoz lépett és berugdosta az UZI-kat az ágy alá. A törpék észrevették ugyan, de nem nyúltak hozzá. Csillogó, tág pupillájú szemüket az ajtó előtt fekvő halottakra szegezték, szorosan markolták egymás kezét s észre sem vették, hogy habos nyál púposodik szájuk sarkában. Meghaltak, meghaltak, meghaltak! Vaino áttört a törpék körén, elkapta az egyik zokogó óvónő karját és a kijárati ajtó felé ráncigálta. Kifelé! Gyorsan! Én... nem... semmit... megölték... őket... A két biztonsági szolgálatos férfi ekkor lökte félre a két földre zuhant testet. A Főtitkár elegáns zakóját ronggyá tépték a lövedékek, feje a sarokba vágódott. Felesége a hasán feküdt, s az elegáns bunda darabjai szerteszét hevertek, mintha pajkos gyerekek ollóval szabdalták volna szét. Vér nem látszott a kövön egyetlenegy csepp sem. Az óvónő a testekre meredt, majd felsikoltott. Ezek... bábuk! Jézus... bábuk! Az élestekintetű nő és a két fekete ruhás férfi megpróbálta ösz-szefogdosni a törpéket, de hiába. Az apró emberkék beugráltak Vaino korábbi rejtekhelyére, kidöntötték az ajtót, kitódultak a folyosóra. Vissza! Vissza! Azonnal jöjjenek vissza! A nő lihegve a függönybe kapaszkodott. Meglépnek, az ördög vigye el! Vissza, mert meghalnak! Vissza! A nő kelletlen megfordult, láthatóan habozva, hogy engedelmeskedjék-e Vainónak, vagy társai után eredjen. Hozza a másik óvónőt! Gyerünk! A nő lehajolt, felnyalábolta az ájultán heverő fehér ruhást és kivonszolta az épületből. Vaino a másikat dobta a hátára, kifutott vele a folyosóról, át az örökzöldek mellett, s csak akkor tette le a hóra, amikor végre meghallotta a külpolitikus izgatott dörmögését. Vége. Vége a filmnek. Még nincs vége. Még nincs... Ekkor megmozdult alattuk a föld. Az óvoda megemelkedett, felrepült a fák fölé, majd visszahullott a földre. Magasan a fejük felett mintha darabokra tört volna az ég. Üvegeső hullott rájuk, pernye, sikoltozás. A külpolitikus felült, meghúzogatta félig leégett bajuszát és az üvegkönnyeket síró égre nézett. Az a fő, hogy a gyerekek... kint vannak. Hogy érzi magát, Vaino? - Kitűnően - morogta az észt, aztán ledobta magát az örökzöld bokor mellé. Arcát beletúrta a hóba. Moszkva. Március 28. A revolver éles, fémes csattanására Maharadze úgy érezte, megbénul a szíve. Mintha másodperc század része alatt kővé változott volna. Érezte, hogy nem ver tovább: mintha belátta volna, hogy nincs többé értelme. Maharadze végső kétségbeesésében még egyszer próbálkozott. A második csattanás után elhajította a pisztolyát és megpróbált menekülni. Kiugrott az ajtón, tett néhány lépcsőfokot lefelé, aztán összeakadtak a lábai és arccal előrezuhant. Néhány pillanatra, vagy talán percre el is veszíthette az eszméletét, mert amikor felriadt, ismét a szobában találta magát Keselyűvel szemben. Keselyű távcsöves puskát tartott a kezében és Mahara-dzéra mosolygott. Kivettem a golyókat a pisztolyodból - mondta nyugodtan. -Kár, hogy nem tanították meg neked, mire kell vigyáznod, ha velem kerülsz össze. Becsaptál. Csak az életemet védem. Te is parancsot teljesítesz, én is. ÉletJ ösztönöm parancsát. Utasítottak, hogy öljelek meg. Tudom. Nem is hibáztatlak érte. Felvette Maharadze pisztolyát a földről. Kivettem belőle a golyókat... illetve csak kettőt. Gondoltam, ennél többre úgy sem lesz szükség. Kár, hogy nem lehettél a tanítványom, fiú. Megtanítottalak volna rá, hogy mindig végig kell próbálni a tárat. Felemelte a pisztolyt és halántékon lőtte Maharadzét. Amikor felhangzott a robbanás és megremegtek a falak, Keselyű elmosolyodott. Nem találták hát meg a bombát a tűzszerészek. A pancserok! Ha nem Vaino lett volna az ellenfele, a Főtitkár már halott lenne. Ráfektette a távcsöves puskát a párkányra és az udvaron, az üsz-kös romok között futkosó alakok közül kikereste Vainót. Célba vette és meghúzta a ravaszt. Vaino összeesett. Sarokba haj ította a puskát, kihúzott a zsebéből egy vörös parókát és egy napszemüveget. Halkan fütyörészve nyomta meg a lift gombját. Moszkva. Március 29. Az őszhajú, kerek képű férfi, aki sokáig az ország második emberének számított, feszengve várta, hogy a Főtitkár megszólítsa. A Főtitkár aláírt egy aktát, elküldte vele a titkárát, s gondosan visz-szacsavarta a kupakot a töltőtollára. Az őszhajú megköszörülte a torkát. Szeretnék gratulálni... Mihail Szergejevics, szerencsés megmeneküléséhez. Többször is figyelmeztettem, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítania személyes biztonságára. Hogy fordulhat elő, ráadásul Moszkvában, hogy csak úgy nekitoljanak egy szemeteskordét a kocsijának?! Remélem, megkapták a vétkesek a büntetésüket? A Főtitkár széttárta a karját. Két öregember volt, és részegek. Ha jól emlékszem, éppen ön lépett fel legélesebben az alkoholtilalom ellen. Az őszhajú elvörösödött. Én csak bizonyos módszerekkel nem értettem egyet. Persze, persze. Úgy sincs jelentősége. Viszont meg szeretnék önnel beszélni egy problémát. Ezért is kérettem ide. Parancsoljon - készségeskedett megkönnyebbülve a volt második ember. - Miről van szó? Ismeri Petrenkót? Az őszhajú összehúzta a szemöldökét. -A, külpolitikust? Ki ne ismerné? Mit szólna hozzá, ha legközelebb megkapná a Lenin-rendet? Úgy gondolom, megérdemelné. Hogyne, hogyne - morogta az őszhajú. - Már eddig is megkaphatta volna. Nem is tudom, miért maradt ki mindeddig a szórásból? A Főtitkár biccentett és levett az asztaláról egy aktát. A legközelebbi parlamenti ülésszak anyaga volt benne. Lenne még egy kérdésem önhöz, a paraszti árendával kapcsolatban - mondta, és az őszhajú elé ejtett egy papírlapot. - Belepillantana a javaslatomba? A napsugarak huncut fénnyel táncoltak az ablakon. Az olvadó jégvirágok vörös könnycseppekként gördültek végig az üvegen. Moszkva. Március. 28. Csengett a telefon. A férfi felvette, és csak akkor szólt bele, amikor megismerte a másik hangját. Mi történt? Nem sikerült. Hallottam. Ki szúrta el? Keselyű. Hol van most? Meglépett. Mondják, őrültek maguk? Csend a vonal végén. Hogyhogy meglépett? Keressük. Találják meg. Aztán tudják, mi a dolguk. Természetesen. Bizonyítékok? A bunker felrobbant. Oka? Gázrobbanás. A gyerekek? Nem történt bajuk. Az óvónőket, a televíziósokat és a kerületi pártbizottság titkárait figyeljük. Rövid idő múlva... Rendben. És ők? Nincsenek. Már nincsenek. Egy sem? Egy sem. Helyes. Mi a tervük? A másik habozott. Úgy gondolom, le kellene állnunk. Talán évekre is. Túlságosan is kompromittálódtak egyes személyek... túlságosan is... Idióta - mondta a másik. - Most leállni? Maga megőrült! Én csak... Figyeljen ide! Ijesszenek rá Patkanovra és kapcsoljanak rá. Kezdjenek mindent elölről. Tanuljanak ebből a szerencsétlen ügyből. Jól jegyezze meg, hogy nincs időnk. Legközelebb vigyázzanak a szemeteskordekra. Nagyon is elképzelhető, hogyha sorra csütörtököt mondanak, a nem is távoli jövőben az lesz néhányunknak a munkaeszköze. Nekem és magának feltétlenül. Megértettük egymást? A legteljesebb mértékben. Helyes. Mikor kezdik? Tíz perc múlva. A férfi elégedetten szuszogott és letette a kagylót KESELYŰ BEFEJEZI REPÜLÉSÉT Észtország. Április 5. Erzsena kisétált a kunyhó elé, felvette Jüri tányérját és ellenőrizte, hogy a kutya megette-e az ételét. Felnézett a fákra. A naphosszat daloló fenyőrigók elhallgattak az ágakon, s a nap, jókora fekete felhődarab mögé rejtette az arcát. Ahogy eltűntek a melegítő sugarak, az erdő szempillantás alatt visszasüllyedt a télbe. A bokrok ága enyhén megremegett, s jeges fuvallat száguldott át a levelek között. Erzsena megrázkódott. Érezte, hogy libabőrös lesz a karja mint akkor, amikor gyerekkorában rárontott a medve. Éppen vérpiros bogyókat gyűjtött a Szelenga partján, amikor elbújt a nap, és elhallgattak az ágak között fecserésző madarak. Valamelyikük éleset rikoltott, mintha figyelmeztetni akarta volna valamire. Az volt a szerencséje, hogy közvetlenül a vízparton állt. A medve hangtalanul lopakodott le a partoldalon, s amikor már észrevette, nem volt esélye a menekülésre. Azaz, nem lett volna, ha nem hullámzik előtte a jeges víz. Amikor a medve feléje csapott a mancsával, eleresztette a bo-gyógytíjtő zsákot, s hangos kiáltással a vízbe vetette magát. Még most is érzi, ahogy a jeges víz a testébe mart. Mintha égő parázsra fektették volna. Rémült vacogással figyelte, ahogy a medve beledugja a lábát a folyóba, és azon nyomban vissza is rántja. Felbődült és megcsóválta a fejét, mintha nem értené, hogy lehet olyan ostoba valaki, hogy a kellemesen meleg halál helyett a jegesen didergető életet választja. Akkor érezte ezt a fenyegetést, a természet f ázós vacogását, mint most. A bokrok hintáztak a könnyű, de metszőén hideg szélben, s a szél szárnya néhány lehulló tűlevelet sodort az arcába. Erzsena az égre pislantott. Néhány napja már, hogy elfelhősö-dik, de aztán hamarosan újra kisüt a nap. Ilyen az észt tavasz -mondogatta Vaino meghtízogatva Jüri fülét. - Igaz, kutya? Amikor a szél még feljebb ttíráztatta magát, bement a házba és becsukta az ajtót. A falipolchoz lépett, kiválasztott Heinaste könyvei közül egyet - Puskin verseit - és olvasgatni kezdte. Először azt hitte, hogy tobozt vágott az ajtónak a szél, amikor meghallotta a halk koppanást. Kutyaugatást nem hallott, ezért vissza akart süllyedni a versbe. A második koppantásra azonban összecsukta a könyvet, felállt, és az ajtóhoz lépett. Ki az? Vaino itthon van? - kérdezte egy ismeretlen, enyhe akcentussal beszélő hang. - Mihkel Valmet vagyok az erdészettől. Beszélnem kellene vele. Erzsena elhúzta a zárat és szembenézett a belépő férfival. Sikoltani akart, de nem volt ereje hozzá. A fehér, foszforeszkáló szemek belefojtották a hangot. A külpolitikus és Zoltán csendes beszélgetésbe merülve sétáltak a faház felé. Az Isten vezérelt ebbe az erdőbe - dünnyögte Petrenko. -Mindig is arról ábrándoztam, hogy szerzek valahol egy őserdő közepén egy dácsát, ahova le-leruccanhatok kikapcsolódni. Ezt a helyet az Isten is kikapcsolódásra teremtette. Egyedül? - kérdezte kajánul Zoltán. Hogy egyedül teremtette-e? Egyedül óhajt-e idejönni? A külpolitikus felnevetett. Maga mindig rosszra gondol, fiatal barátom. Az én koromban már vigyázni kell a víkendekkel. Persze, egy titkárnő, vagy munkatárs azért jobb, ha elkíséri a főnököt. Zoltán a szájába vette az ujját és harsányat, csibészeset füttyen-tett. Az éles füttyentésre lomha, kövér madár vetette magát a ház fölé boruló fenyő ágáról a levegőbe, s sértett kárálással tűnt el a szemük elől. A külpolitikus megtörölgette a homlokát és belegázolt egy hó-kupacba, hogy megszabaduljon a csizmájára tapadó sártól. Nem olyan lány az - morogta, lehajolt, és dörzsölni kezdte a csizma szárát. - Nem olyan lány az. Milyen? - kérdezte Zoltán a nap felé fordítva az arcát. Hát, hogy maga csak füttyent neki, ő pedig térden csúszva kikúszik magához. Jó lesz, ha megj egyzi, hogy az a lány Dzsingisz kán leszármazottja, és hajói ismerem a történelmet, az ősei a maga őseit vezették néhány évszázaddal ezelőtt rabszíjon. Hát csak csínján bánjon vele! Köszönöm a tanácsot. Majd vigyázok magamra. Amikor az ajtóhoz értek, levertékcsizmáik talpáról is a sáros havat. Zoltán megkopogtatta az ajtót. Odabentről nem válaszolt senki. A külpolitikus felrántotta a szemöldökét. Zoltán meghökkenve meredt a kilincsre. Erzsena! Petrenko elmosolyodott a bajusza alatt. Sajnálom, Zoltán. Mit sajnál? Mással is előfordult már, hogy lelépett a barátnője. Ha jól meggondolom, még velem is. Egyszer például Hollandiában. Pedig kibéreltem kettőnknek hétvégére egy egész szélmalmot. Erzsena! Gyerünk be és olvassuk el a búcsúlevelét. Zoltán nem vette a lapot. Attól a pillanattól kezdve, hogy Erzsena nem válaszolt a füttyére, mintha megváltozott volna körülötte a világ. Mintha az ébredező természet halálos kómába zuhant volna. A tavasz színei megszürkültek, a tócsák tetejére jégfátyol húzódott, s téli köd burkolta be a fenyők csúcsát. Ahogy a kilincsre tette a kezét, megérezte, hogy baj van. Mintha ismeretlen, soha nem látott, földöntúli lények kiáltoztak volna a fülébe, hogy amíg nem volt itthon, történt valami. Talán Erzsena valóban megunta az észt tavaszt, és visszautazott Moszkvába. De így, búcsú nélkül? Lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. A bágyadt napsugarak belopakodtak a szobába, végigkúsztak a faragott faasztalon, a nyitott könyvön, s a könyv mellett felejtett papírzsebkendőn. Erzsena! Az ajtó halk nyikorgással becsukódott mögöttük. Az ablakok előtt hópelyhek suhantak tova. A külpolitikus figyelmeztetőn megszorította Zoltán karját. Felmordult és a zsebéhez kapott. Valami megmozdult a sarokban. Aztán mintha két párhuzamosan repülő szentjánosbogár közeledett volna feléjük. Két, fehéren izzó szentjánosbogár. Észtország. Április 5. Vaino megvakarta a türelmetlenkedő kutya hátát, és egy vastag törzsű fa meleg kérgéhez támaszkodott. - Ha annyira akarsz, hazamehetsz, Jüri! A kutya hálásan vakkantott, és örömteli farkcsóválással el-iramodott. Alig ugrott azonban néhányat a bokrok felé, megfordult, visszafutott és a gazdája keze után kapott, hogy megnyalja. Mondtam már, hogy hazamehetsz. Kapsz húst Erzsenától. A kutya nyüszített és maradt. Én majd utánad megyek. Szükségem van a napra. Vékony, sebhelyekkel tarkított, elgyötört arcát a nap felé fordította és lehunyta a szemét. A kutya mellé ült és bánatosan nyüszített. Vaino a kutya hátára tette a kezét. Az orvosok kikészítik az embert, Jüri. Jobb, ha nem kezdesz velük. Harmadik nekifutásra tudták csak kibányászni a golyót a vállamból. Te egyből kiharaptad volna, igaz, öreg pajtás? Jüri vakkantott és igent intett. Vaino megigazította a kötést a vállán, és a kutya fenekére ütött. Takarodj haza! A kövér majd játszik veled. Ha nem vigyázol, szivarral is megkínál. Na, tűnés! Meglökte a kutyát és csattintott az ujjaival. Jüri ismét nekilendült, de a bokroknál megtorpant és visszanézett. Tűnés! A kutya beleveszett a bokrok sűrűjébe. Vaino napozott néhány percig, aztán, amikor úgy érezte, hogy a napfény mellett a tél nedvessége is bekúszik a ruhája alá, ellökte magát a fától. Letépett néhány tűlevelet, összemorzsolta az ujjai között, megszagolta, aztán elindult hazafelé. A vízmosáson túl ismét csak kedve támadt pihenni. A napsugarak mintha megerősödtek volna. Pontosan tudta melyik fa mellett talál egy lapos követ, amelyre ráülhet. Csúszkált egy kicsit a sárban, megkereste a követ, és rátelepedett. Az orvosok azt mondták, legyen sokat napon. Ezen ne múljék a gyógyulása. Lehunyta a szemét és igyekezett nem gondolni semmire. Annak idején odaát azt tanították, hogy időről időre pihentetnie kell az agyát. Kikapcsolni a világot és belemerülni a nirvánába. Vaino! Néhány pillanatig azt hitte, hogy már a nagy semmiben jár, és elmúlt ifjúságának emlékképei elegyedtek szóba vele. Vaino! A hang Jaan Ilmet hangja volt. Azé a Jaané, akit valaha szeretett, aki csúfosan elárulta Afganisztánban, s aki... Vaino! Bár pokoli súly húzta lefelé a pilláit, kinyitotta a szemét. A vízmosás túlsó partján Jaan Ilmet állt és rászegezte a géppisztolyát. A napsugarak megcsillantak a fegyver csövén. Heinaste rádöbbent, hogy nem álmodik: valóban Jaan Ilmet áll vele szemben, barátságos mosollyal a szája szegletében. Szőke haja a homlokába hullott, világos szemében mintha örömteli tűz égett volna. Vaino lassan felkelt, megsimogatta sebesült vállát. Te vagy az Jaan? Rosszabbra számítottam. Ilmet a vállára akasztotta a géppisztolyát. Hol a puskád? Otthon. Vaino Heinaste fegyver nélkül? Úgysem tudnék lőni. Amíg be nem gyógyul a vállam. Te lőttél belém? Elvesztettem a fejem. Nem kellett volna. Nem bizony. Elszúrtad a játékomat. Pedig ragyogóan kiterveltem mindent. Vaino bólintott. Az óvoda és a liliputiak valóban briliáns ötlet volt. Hogy találtad ki? Maradjon az én titkom. Tényleg, miért lőttél belém? Mondtam már, hogy elveszítettem a fejem. Sajnálom. Nem lett volna szabad. így nem azonosak a feltételek. Valamivel azért majd kárpótollak. Nem fogod megbánni. Voltál a háznál? Voltam. Ők? Ne aggódj, jól vannak. Nem nyúltam hozzájuk. Csak azt akartam kizárni, hogy a segítségedre siessenek. Holnap elhagyom az országot, Megígéred, hogy nem bántod őket? Miért bántanám? Egy cégnél dolgoztunk, Vaino. Beléd is beléd sulykolták, hogy az öles sosem lehet öncélú, nem emlékszel? Miért ölném meg őket? Feleslegesen sose ingereld a medvét. Emlékszel még, ki mondta? Jaan? Tessék. Hazudsz, Jaan! A fehér szemű felvonta a szemöldökét. Miért hazudnék? Elmondanám, ha megöltem volna őket. Nem róluk van szó. Nem azért lőttél belém, mert elvesztetted a fejed. Ugyan, mi másért? Félsz tőlem, Ilmet. Attól féltél, hogy egészségesen... nem veheted fel velem a versenyt. A másik felnevetett. Éles, erőltetett nevetéssel. Bolond vagy, Heinaste. Te csak a második voltál. Mindig mindenben én voltam az első. Miért félnék tőled? Azt mondtad, kárpótolsz valamivel. Meg is teszem. Emelkedj fel és indulj előre. Ugye nem kell, hogy figyelmeztesselek: csak semmi trükk. Nem kell, Jaan. Tudódj hogy megöllek. Tudom. Ha jól viselkedsz, könnyű halálod lesz. Ezt megígérhetem. Köszönöm. Merre menjek? Az öreg fenyők felé. Vaino oldalára szorította a kezét és vigyázott, hogy rá ne essen. Ilmet ott cuppogott mögötte néhány lépésnyi távolságban. Heinaste tudta, hogy nem győzheti le Ilmetet. Még ha egészséges a karja, sem sok esélyt látott volna a győzelemre. Fegyvertelenül Jaan Ilmet ellen...? Nevetséges. Csak Jürire számíthat. Vajon mit csinálhat most a kutya? Elfut a házig, kaparja az ajtót, s amikor meggyőződik róla, hogy nem engedik be, türelmesen várakozik. Vajon meddig? Ahogy Jüri türelmét ismeri, képes egész este az ajtó előtt kuporogni. Sóhajtott és tovább lépkedett. Vajon mit akar tőle Ilmet? Hova az ördögbe vezeti? És egyáltalán, van-e valami apró kis esélye az életben maradásra? Kénytelen volt bevallani magának, hogy nincs. Annyi sem, mint a köröm alatti piszok. Hacsak... Oda kell csalnia Ilmetet. Oda. Akármilyen ürüggyel, de odakell csalnia! Ott aztán minden megtörténhet. Szerencsére éppen arrafelé mennek. Arrafelé... Vaino? Tessék. Ismerem a szokásaidat. Valóban? Néha faodúkba fegyvereket rejtesz. Kitől tudod? Beszéltem valakivel a faluban. Régi ismerőssel. Jó lenne, ha nem kísérleteznél. Tartsd magad távol a fáktól. Érted? Értem, Ilmet. Hova megyünk? Cirka ötszáz méternyire. A nagy tisztásra. Mi van ott? Nem tudod, Vaino? Nem. Majd elmondom. Eddig minden rendben - gondolta Heinaste -, akármi is legyen azon a tisztáson, nem fontos. A fontos az, hogy le tudja csalni Ilmetet a mellékösvényre. De vajon hajlandó lesz-e rá Jaan? Nincs mese, kockáztatnia kell. Bár szívesen beszélt volna, hogy elterelje az erdőről Ilmet gondolatait, a másik magába mélyedt. Vainót nem tévesztette meg Jaan látszólagos figyelmetlensége. Olyan, mint a kígyó. Tetteti, hogy alszik, de belemar a vigyázatlan kézbe. Húsz perc múlva a tisztás szélén álltak. Vaino megfordult és Ilmet szemébe nézett. Elfáradtam, Jaan. Nekitámaszkodhatom egy fának? Ezekben nincs odú, következésképpen fegyver sem lehet. Ilmet szeme végigfutott a fa törzsén. Támaszkodj. Vaino a fának dőlt és behunyta a szemét. A napfény kellemesen simogatta az arcát. .- Vaino? Tessék. Nézz a tisztásra. Ismered? Vaino önkéntelenül is a széles, rétre emlékeztető tisztásra pillantott. Most, hogy a hófoltok megkoptak s ki-kibukkant közülük a barnálló, csupasz föld, nemigen volt mit nézni rajta. De Vaino emlékezett még rá, hogy késő tavasszal vagy nyáron, amikor nyílnak a virágok, milyen pompás képet mutat. Ezen a tisztáson mintha gazdagabb, bujább lenne a vegetáció, mint más tisztásokon. A virágok színesebbek, nagyobbak, s amikor az úttörők lepkékre kíváncsiak, többnyire idevezeti őket. Persze, hogy ismerem. Ilmet a kezébe csúsztatta a géppisztolyát. Azt is tudod, mi van itt? Vaino felkapta a fejét. -Mi? Temető, Vaino. Vaino érezte, hogy egy kőkemény és jéghideg kéz elkapja a szívét és megszorítja. Torkában gombóccá sűrűsödött a levegő. Micsoda? Mit... mondasz? Itt nyugszik az apád..., Vaino. Nem igaz! A torkához kapott ésmeglazította pulóvere nyakát. Sebe sajgott, mintha a fatörzshöz ütötte volna. Ilmet nem mosolygott. Kemény volt az arca, mintha gránitból faragták volna. Sajnálom, Vaino. Itt lőtték le... az apádat. Neeem! És itt foglak megölni téged. Vaino a tenyerébe temette az arcát. Á lepkék, a virágok...! Ez itt tömegsír, Vaino - folytatta Ilmet. - Csak nagyon kevesen tudnak róla, és azok is hallgatnak. Ha leásnál a földbe, koponyákat találnál, csontokat, cipőmaradványokat és szemüvegeket. Észteket, letteket, litvánokat, oroszokat, Vaino. Szinte sajnálkozva beszélt, mintha ő maga is áldozat lenne. Neeem! Ide hozták az apádat is... akkor. Az én apám utasítására. De ezt nem tudhatta senki. Itt végezték ki, több száz emberrel együtt. És itt fogod te is végezni. Apám saját kezével lőtte le az apádat. Csak ennyit akartam mondani. Menj a tisztás közepére, Vaino! Heinaste érezte, hogy elemi erővel tör rá az élnivágyás. Bár életbenmaradási esélye talán csak ezrelékekben volt mérhető, arra gondolt, hogy mégis megpróbálja. Kár lenne kihagyni a lehetőséget. Felkiáltott: éles, vad kiáltással. Aztán látszólag kétségbeesetten előrevetette magát. Éppen a tisztásra vezető kis ösvény irányába. Gondosan vigyázott rá, nehogy túlontúl gyorsan fusson, nehogy túlságosan közel kerüljön valamelyik fához, vagy elrejtőzzék a bokrok mögött. El kell hitetnie Jaannal, hogy a hír, amit hallott, tökéletesen összezavarta, felborította lelki egyensúlyát. Ilmet talán nem lövi agyon azonnal. Megpróbálja majd visszahozni a tisztásra. Futott, elesett, mászott tovább négykézláb. Majd ismét a lábára állt, tántorogva előreküzdötte magát és ismét elesett. Gyere vissza, Vaino - hallotta maga mögött Ilmet türelmetlenségében is megértő hangját. - Gyere vissza, ne bomolj! Hiszen tudod, hogy úgyis hiába! Egy fenyő, két fenyő, három fenyő! Még tíz méter, még öt, és ott a kis tisztás. Oldalra vonszolta magát és hátralesett. Ilmet tízméternyi távolságból követte. Mintha diadalmas mosoly játszott volna az ajkán. Gyere vissza, Vaino! Vaino a hóba markolt és hangosan, hogy Ilmet jól hallhassa, felzokogott. Te rohadék, te rohadék! Ilmet felbukkant a harmadik fenyőnél. Állj meg már, te őrült! Gyere vissza a tisztásra! Vagy azt akarod, hogy itt a latyakban puf fantsalak le, mint a veszett kutyát? Ott legalább együtt leszel az apáddal. Néhány perc és megölelhetitek egymást. Vaino hörgött, artikulálatlanul ordított, és bevonszolta magát két bokor közé. Most - gondolta -, most. Odébbgurulni, elkerülni... elkerülni... Úgy gördült, hogy kanyart írjon le a bokor mellett. Ilmet át fogja vágni a kanyart. Át kell vágnia a kanyart, különben vége! Mindennek vége! Állj meg te őrült! Utoljára mondom! Vaino felordított és vergődni kezdett a havon, mint a meglőtt madár. Szándékosan felszakított az arcán egy sebet, hogy a vére ráfolyjon a hóra. Állj meg te barom, hiszen vérzel! Aztán csak az erős, fémes csattanásra és Ilmet fájdalmas sikolyára emelte fel lihegve a fejét. Jaan Ilmet a földön feküdt, s fulladozó hörgéssel próbálta letépni lábáról a farkascsapdát, amelybe belecsalta. A csapda fűrészfogai a lábszárába martak, s Vaino döbbenten látta, hogy Jaan lábait már csak a bőr tartja: az acélfogak egyszerűen keresztülharapták őket. Ilmet megpróbálta elérni a fegyverét, de nem volt ereje hozzá. Lezuhant a hóra és könyörögve Vaino felé nyújtotta a kezét. Ölj meg, Vaino, nagyon kérlek! Ölj meg! Hiszen valaha barátok voltunk... Kérlek, Vaino! Nem akarok... nem akarok! Erzsena, Zoltán és Petrenko éppen a tisztás szélére értek, amikor felhangzott a rövid sorozat. A lány megtorpant és zihálva egy fának dőlt. Istenem... ez... Petrenko megsimogatta a csuklóját, amelyet nemcsak Ilmet kötele dörzsölt fel, hanem a szolgálatkészen segítségükre siető Jüri fogai is. Megremegtek abokrok. Jüri a levegőbe ugrott és hangos ugatással rávetette magát az érkezőre. Heinaste fáradtan elmosolyodott és megpróbálta eltolni magától a kutyát. Eredj már, te bolond! Petrenko megsimogatta a bajuszát és Vaino tompán fénylő szemébe nézett. Mi történt, Vaino? Történt valami? Vaino levette válláról a géppisztolyt és a legközelebbi fa gyökeréhez hajította. Aztánhozzájuklépett átkarolta Erzsena és Zoltán vállát. A tavasz. Érzitek? Észtországba beszökött a tavasz. Fenn a fákon, mintha csak helyeseltek volna neki, vidám dalra fakadtak a fenyőrigók. TARTALOM A fehér szemű ember 7 Vaino 177 Keselyű befejezi repülését 357 L.LASZL0 Lebilincselően izgalmas új könyvében a Szovjetunió városaiban öngyilkosságnak álcázott gyilkosságok történnek. A szálak a titokzatos keselyűhöz vezetnek. Célja merénylet a főtitkár ellen. Elkaptalak, Ilmet - morogta vésztjóslón és megragadta a fehérszemű csuklóját. - Kandahár óta szerettem volna a szemedbe nézni... Nyugodtan belenézhetsz - lihegte a másik, és felhúzott térddel ágyékon rúgta Vainót. - Tudod, Heinaste, hogy mindig is jobb voltam nálad, és az is maradok! Szóval... nem robbantál fel... ? Hazudott ez a szaros kölyök! így is jó. Legalább most biztos leszek a dolgomban! Felnyögött, amikor Vaino nyitott tenyérrel a nyakára csapott. Pisztolya koppanva a padlóra hullott. Megöllek, Jaan! Én... téged, te... rohadt. Hát nem... döglöttéi meg Afganisztánban... ? Bár a tér szűk volt a verekedéshez, Ilmet értette a dolgát. Megragadta Vaino nyakát, felhúzta a térdét, hogy védje ágyékát, miközben másik kezével a kesztyűtartó felé nyúlt, ahol a vadászkését tartotta. 135,- Ft